Palkovics György
KAKPUSZTA
Öreganyám, nagyapám, apám. 1916.
Palkovics György
KAKPUSZTA
DUNA INTERNATIONAL Budapest, 2011
© Palkovics György © Duna International Könyvkiadó
A borítóterv Novák László Tavaszi tőzike című képének felhasználásával készült. A képet a BBC „Wildlife photogprapher of the year” 2005. évi pályázatán az év legjobb növényfotójának választották.
Minden jog fenntartva. A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is.
ISBN 978-615-5129-15-5 DUNA International Könyvkiadó Kft. 1106 Budapest, Keresztúri út 8/A Telefon : (1) 264 4555, fax: (1) 264 4551 E-mail:
[email protected];
[email protected] www.dunakiado.hu; www.facebook.com/DunaInterKonyvkiado
A kiadásért felel a Duna International Könyvkiadó ügyvezetője, Baráz Miklós Főszerkesztő: Sipos Attila Művészeti tanácsadó: Baráz Klára Műszaki vezető: Marton Éva Tipográfia és borítóterv: Vári András Készült a Debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János igazgató
Barátomnak Tibornak ajánlom, aki hasonló környezetből származik, és szorgalmával, eszével megmutatta, hogy a felfelé vezető útnak szinte nincs felső határa.
ÖREGANYÁM
1886-ban született. Azt nem tudta, hogy mikor. Születésének pontos időpontját úgy határozta meg, hogy „Szentgyörgyvirágzáskor, fiam, karonülő vótam”. Ez örökre megmaradt emlékeiben, mert különös dolog történt ekkor. Kakpuszta gyöngyvirágos erdeibe vitték nagyobb testvérei virágot szedni. Egy nagy tölgyfa tövében letették, ahol elaludt. Aztán testvérei gyöngyvirágszedés közben elkószáltak az erdőben. Majd róla megfeledkezve nagy szentgyörgyvirág-csokraikkal hazafele indultak. Órák múlva döbbentek rá, hogy őt szenderegve az erdőben hagyták. Rémülten futottak vissza keresve az öreg tölgyfát. Ott sírdogált kétségbeesetten Isten vadjai között. Szent asszony volt. Virágvasárnap fontos dátum volt az életében. A történetet így mesélte: „Hároméves körű vótam, fiam, új kutat ástak a házunkná. Még nem vót kész a kávája. Szüleim elmöntek a misére, és engöm itthon hattak. Lepkéket kergettem az udvaron, aszt beleestem a kútba. Szép fodros szoknya vót rajtam, amit lefelé esve a szél fölfújt, és így pottyantam a vízbe. Csoda történt, fiam, mer a szoknyám órákig fönntartott a víz színén. Az Isten mögmentött.” 11
Aztán kihúzták a kútból. Hogy így volt-e, vagy nem, azt már sohasem tudjuk meg. De a virágvasárnap azóta is emlékezetes számomra, és sokszor eszembe jut a történet. Aztán a kornak megfelelő iskolai képzésben részesült. Ezt így mesélte: „Sokan vótunk testférök, fiam. Engöm odaattak egyik nagynénémhöz, akinek nem volt gyeröke, Csömendre. E’ télön jártam iskolába. De a bötűvetést és óvasást mögtanútam.” Hát azt tényleg megtanulta, mert nagyméretű imakönyvéből, melyben a betűk majdnem félcentisek voltak, haláláig olvasott és imádkozott. A ház végében, a hársfa alatt ült, a bognármester veje által készített míves fejőszékén, és félhangosan olvasta imakönyvét. Közben elaludt. Már nagyobb gyerek voltam, és csibészségből megfordítottam ölében az imakönyvet. Kis idő múlva felébredt, és ugyanúgy olvasta tovább. Aztán felcseperedett, és szép lány lett belőle. Tizennégy éves volt, amikor öregapámat megismerte. Ő akkor huszonnyolc volt. Ezt így mesélte: „Majális vót, fiam, az erdészháznál, a füzes mellett. Fejlött, szép lány vótam már, hát a többiekkel én is elmöntem. Az a vén kutya öregapád szömöt vetött rám. Kicsit öregölöttem, de teccött, mer szép sudár ember vót, katonás tartással. Hát mögesött a baj. Szerelmesek löttünk egymásba.” Úgy látszik, abban az időban a szerelöm hatékonyan működött, és gyors döntésekre sarkallta az embereket, mert így mesélte tovább: „Aztán állandóan ott köstörgött a ház körül. Ötte a fene értem. Fél év múlva mögkérte a kezemet. Sokan vótunk testférök, hát apámék odaattak. Gyámhatósági engedély köllött fiam Bajombul a főjegyzőtü, hogy összeesküdhessünk.” Én a kedvenc onokája voltam, így nekem gyakran mesélt. Már a tízes éveimben jártam ekkor, és a szerelöm nekem is egyre 12
bontogatta szívem virágait. Parasztcsaládban szexuális információkat akkoriban nem volt könnyű szerezni. A szex tabu volt. Katolikus lévén a legkisebb eltévelyedést is meg kellett gyónni. Kihasználva minden alkalmat megbízható információk szerzésére, megkérdeztem tőle: Aztán hogy volt tovább, mamám, az esküvő után? „Hát tudod, fiam, az a büdös kutya bevitt a szobába, aszt három napig ki se engedött. Nagy természete vót öregapádnak!” Hát ezzel nem túl sokra mentem, és csak még jobban összekuszálta gondolataimat. Aztán folytatta: „Tudod, aszt amikor már mögunta, magára kadaréntotta esőköpönyegét, és azt mondta: »Juli, most elmögyök, aztán majd gyüvök.« Mögkérdeztem tüle: »Oszt hová mögy kend?« Erre visszakézbül úgy pofán vágott, hogy egyik szömöm majd kihordta a másikat. »Juli, azt tanuld mög, hogy ilyent sose kérdözhetsz. Mert ha mögmondom az igazat, bajba keversz. Ha gyünnek a csöndőrök engöm keresni, aszt kicsit mögcsavargatják a füledet, te rögtön mögmondod, hogy hová möntem. Elmöntem, aszt majd gyüvök. Ölégedj mög ennyivel.« Hát ilyen gyehenna embör vót a te öregapád, te édös fiam.” Tudvalevőleg öregapám Belső-Somogy egyik leghíresebb orvvadásza volt. Puskáikat öreg fák odvaiba rejtegették az erdőben. Hóesésben, nagy ünnepek éjszakáin jártak orvvadászni, a kéthelyi Hunyadiak mesztegnyői, Kakpusztáig terjedő vadászterületére, vadaskertjébe. Egyik legszebb orvvadásztörténete az volt, amikor méteres hóban karácsony szentestéjének éjjelén a Kéthely-Marcali határában fekvő fácánoskertbe merészkedtek, hogy a karácsonyi ünnepi leveshez fácánt lőjenek. 13
A fácánoskertben lakó erdész karácsonyfájának gyertyái még pislákoltak a jégvirágos ablakon át, amikor éjféltájban a sörétes puskával odadupláztak a fákon éjszakázó fácánok közé. Úgy hullottak le a fácánok, mint májusban a cserebogarak. Gyorsan öszszekapkodták őket, és a nagy hóban törtettek hazafelé. Az erdész sem volt rest, és ágyából kiugorva, csizmáját felrántva, hálóingben üldözőbe vette őket. Puskájával messziről vakon lövöldözött irányukba. Öregapámék cselhez folyamodtak. Ahogy az erdész közeledett, a frissen hullott méteres porhóban hanyatt dobták magukat, és fél méterre lesüppedtek, láthatatlanná válva. Az erdész a hirtelen csendben pusztán a fehér hómezőt látta. Csak akkor találhatta volna meg őket, ha véletlenül közvetlen közelükbe ér. Egy darabig még keresgélt, csörtetett a hóban, aztán feladta. Visszaballagott békés, meleg ágyába. Így aztán lett másnapra finom karácsonyi fácánleves. Egy másik alkalommal nagy riadalommal ért véget az orvvadászat. Éjszakai hajtóvadászatra indultak a galabárdi szőlők irányába. A gyerekek hajtották nekik a Csorba fenyvest. Az öregek felálltak a holdvirágos éjben a szőlő gyepűjében, és várták az előresettenkedő vadat. Édesapám, a hajtás vezetője, már serdülő gyerek volt, és nem sokkal azelőtt ő is szerzett egy puskát. Éppen a Csorba fenyvesben rejtette el egy odvas fában. Amikor a hajtással odaértek, nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és elővették a puskát az öreg fa odvából. Betöltötték és lőttek kettőt a levegőbe. Aztán mintha mi sem történt volna, a puskát visszarakva rejtekhelyére folytatták a hajtást. Ahogy a megbeszélt leálló gyepűhöz értek, ott nem volt senki. Csak a hold nevetett rájuk az égről. 14
Nem értették a helyzetet, így hát hazaballagtak. Öregapám az ágyban feküdt, vizes borogatás a fején, és nyögött keservesen. Fogta a fejét, hogy nagy fájdalmai vannak. Aztán megkérdezte édesapámat: „Nem láttátok, fiam, az erdőst? Előttünk a hajtásba lűtt kettőt.” Apám bevallotta az igazat. Öregapámnak rögtön elmúlt a fejfájása. Káromkodva kiugrott az ágyból, és jól felpofozta apámat. El is ment a kedve a vadászattól egy életre. Nem volt ám az könnyű világ még az orvvadászoknak sem. Rend volt. Az erdész, a csendőrök mindig sarkukban voltak az orvvadászoknak, akik néha bizony le is buktak. Ilyenkor begyűjtötték a gyanúsítottakat, és napokig vallatták őket. Így történt ez az 1910-es évek elején is, amikor a somogyfajszi csendőrök megsokallták a Kundt hitbizomány erdeiben egyre szaporodó orvvadászatot. Begyűjtötték öregapámat is, és ötödhatodmagával, hátrakötözött kézzel vallatták étlen-szomjan egy pajtában három napon át. Már mindenki bevallott mindent, csak öregapám tagadott rendületlenül. Aztán kezdte unni a cudar bánást, meg talán már fiatal öreganyám is hiányzott neki, mert hirtelen bevallotta, hogy neki is van négy puskája. A csendőrök örültek, hogy elkapták a főbűnöst, és ketten kísérték Kakra, hogy előadja azokat. Amikor az udvarunkba értek, öregapám az ott álló parasztkocsihoz vezette őket, és rámutatott a négy kerékre. „Itt van a négy puskám a kocsikerekekben.” Tudniillik a parasztkocsi agyának tengelyén forgó, körülbelül harminc centiméter hosszú csőszerű perselyt puskának hívták. A csendőrök meglepetten álltak, majd ott helyben jól elagyabugyálták öregapámat, és visszakísérték Somogyfajszra. Az elmondások szerint ő a hat kilométeres úton egyfolytában 15
káromkodott. Két napig még éhezett, aztán elengedték. Lehet, hogy tényleg gyehenna embör volt öregapám? Aztán ahogy én is cseperedtem, elért a parasztgyerekek sorsa. Nyolc-tízéves koromban már őrizni kellett az állatokat. Először csak libákat, birkákat, aztán disznókat, teheneket. Öreganyám nagyon szeretett, és a többi onokájához képest kivételezett velem. Így aztán segítő aggódással az őrzésre is gyakran elkísért a közeli legelőre. Akáclábú fejősszékén ült, botjával rajzolgatott a homokba, és mesélt nekem. Sok mindenbe beavatott. Pár hónapnyi iskolája ellenére bölcs asszony volt, sokat tudott a világról. Beavatott az isteni misztériumokba is. Botjával a homokba rajzolta le, hogy milyen a Föld, és milyen az Ég. Ezt a tudást napától szerezte, akiről később még írok. Elmondta, hogy a Föld nagyon nagy, de véges. A szélein nagy tengerek vannak, „és ha odáig elmönnél, fiam, belelógathatnád a lábad a tengörbe”. Szájtátva hallgattam. Aztán lerajzolta az egeket is a homokba. „Hét ég van, fiam, fölöttünk – mondta –, az első itt fölöttünk, amit a szömeiddel látsz. A többi láthatatlan. A másodiktul a hatodikig helyözködnek el a szentök mög az angyalok. Ki-ki nagysága szörint. A hetedikben lakik a Jóisten, a világ terömtője. Ha jó löszöl, és imádkozol hozzájuk, mindig möghallgatnak.” Ezt az ősi kozmológiai hitet kissé megingatta egy másik története, a „Kis borbélyról”. Az 1800-as évek végén a mi környékünkön is jó néhányan kivándoroltak Amerikába. Ilyen volt a somogyfajszi Kis borbély is. Évekig csak lapokat írt haza, és ezekben azt írta, hogy ő most a Föld másik oldalán van, mert ott helyezkedik el Amerika. Ezt persze sehogy sem tudták felfogni. 16
Aztán egyszer csak hazajött, és nagy mesedélutánt tartott a falubelieknek élményeiről, a tengerentúli világról. Öreganyám szavaival így mesélte el a szájukat tátó hallgatóinak, hogy hol van Amerika: „Ha lött volna olyan hosszi bozogányom, ami átéri a fődet, és ott beszúrtam vóna, akkor itt, Kisfajsz alatt gyütt vóna ki a högye.” Ezt aztán megértették. Mesélt szép régi meséket is. Az „aranyszaró” szamárról, akinek segítségével szegény zsellér tulajdonosa meggazdagodott. Örzsébet királynőről, akit szerinte a magyar nép nagyon szeretett. A vándorkiállításról, amit Bajomban megnézett, és ami viaszbabák segítségével mutatta be a fogamzás és terhesség folyamatát, a kis csecsemő fejlődését az anyaméhben. Mesélt lúdvércökről, melyeket saját szemével látott a berekben, és öregapámról, aki 1946-ban meghalt. Ő még húsz évvel később is tisztelettel magázta. „Öregségére, fiam, má sokat ivott öregapád. Mög olyan bolond jó szíve vót, hogy sokat el is osztogatott. Utolsó éveiben, tudod, szüret után, amikor elfórt a must, becsiccsentött, és amég tartott, húsvétig ki se józanodott. A járókelőket mind behíta az útrul, és itatta üket. Aztán beszélgettek, nevettek, mesétek a régi világokrul. Így asztán az ötven akó bor hama elfogyott. Egyszer egy délután félig berúgva befeküdt a konyhába a sezlonyra és elaludt. Aztán hirtelen fölébredt, és azt mondja: »Juli, bort!« Nemigön löhetett vele ellenközni, mert kutya embör vót, hát fogtam a félliteres bádogpoharat, félig merétöttem a vödörbű vízzel, hogy ne lássa a vén kutya, asztán így engedtem tele borral a csaprul. Hát ahogy odaviszöm neki, ippeg csak a szájához emeli, aszt hozzámvágja ordítva: »Juli, nem vizet kértem, hanem bort!« Hát hoztam neki újra bort, hadd igyon, gondútam, úgy sincs neki sok hátra. Leűtem a konyhaasztalhó a sezlony mellé, elővöttem 17
a rózsafűzért, és elkezdtem imádkozni a lölki üdvéér. Közbe elaludt. Már a harmadik szömöt kezdtem el imádkozni a rózsafüzéren, amikor látom ám, hogy a szöme lassan kinyílik. Én csak mondtam az imát …nagyasszonyunk, a boldogságos Szűz Mária… erre beleszól: »No én azt is móresre tanétottam vóna!« Hát ilyen embör vót, fiam, Isten nyugosztalja. De szerettem ám nagyon a vén büdöst. Mer igen jó szive vót. Mög sose vert, és nagyon szeretött engömet ő is. Végigküszködtük az életünket. Hat gyerököt mögszültem, négyet fölneveltem. Kettőt elvitt a spanyol, fiam. Pedig szép kis gyerökök vótak azok is. Aszt gyüttek a háborúk. Sokáig egyedű vótam. Öregapád 14-be bevonút, oszt végig a harctéren vót. Bátor embör vót ám, ki is tüntették. Én mög ittmaradtam egyedül a gazdaságba. De az élet nem állhatott mög, a földekön dolgozni, az állatokat ötetni köllött. Itt vót má négy kicsi gyerök a nyakamon. De helytálltam, fiam. Pedig alig volt férfiembör idehaza. Hát dógoztunk mi asszonyok. Tudod, fiam, a szükség törvényt bont. Aztán egyszer csak hozza a póstás a lapot, hogy öregapádék itt állomásoznak Kaposba, a Füredi laktanyába, de nem engedik haza, mer háborús helyzet van. De vasárnap kimönője van, látogassam mög vonattal. Hát elgyalogútam tíz kilométerre Kiskorpádra a vasútállomásra, aszt egyszer csak gyün is ám a nagy gőzös mozdony, húzza a sok kocsit. Nagyon fétem, fiam, mer én eddig ilyen csudabogáron még nem űtem. De aztán szörencsésen mögérkeztünk Kaposba. Ott kikommendáltak a laktanyáhol, és mög is találtam öregapádat. Fess katona volt, és csak úgy csillogott a szöme, ahogy möglátott. Agyon csókúlgatott. Aszt övött-ivott, amit hoztam. Kicsit beszélgettünk, asztán elcsalogatott a garnizonszobára, mer a házas bakáknak 18
feleségük látogatásakor az is járt egy órára. Hát nem akart beteni az a büdös kutya. Má kopogtattak az ajtón, hogy letelt az üdő. Mondom, haggya má abba, kend, mer még másállapotba kerülök, aszt akkor nem lösz ám senki, aki dolgozzék otthun.” Nagyapám anyjáról, apai dédnagyanyámról sokat mesélt. „Tátos asszony vót, fiam, mindig azt mondta. Sokat tanútam tűle.” Gyógyíthatatlan lábszársebeket tudott gyógyítani a maga készítette kenyőcsökkel. Öreganyám sajnos már csak annyit tudott erről, hogy tojássárgájából és liliomlevélből készült a kenőcs, és hogy ezeket a tűzhelyen főzte össze szűzolajjal. De a pontos összetételt és előállítási receptet már nem tudta. Pedig egy ilyen hatékony kenőcs napjainkban is elkelne, mert ezekkel a lábszárfekélyekkel az orvostudomány máig is gyakran tehetetlen. Dédöreganyám javasasszony volt, és mindenféle falusi boszorkánysághoz értett. Öreganyám többek között tőle tanulta a szömmel verés levételét. A paraszt hiedelemvilágban ugyanis az élt, hogy ha egy állat megbetegszik, annak csak szellemi oka lehet. Valaki gonosz szándékból szemmel megverte az állatot, fekete mágiát alkalmazott, hogy betegséget idézzen elő. Így aztán számukra logikus volt, hogy ezt csak szellemi gyógymóddal lehet orvosolni. Sokszor figyeltem öreganyámat, amint az állatgyógyítást művelte. A literes bádogpohárba tiszta vizet merített, és azt először varázsigék mormolása közben megszentelte. Aztán a konyhai sparhelt ajtaját kinyitotta, és a parázscsíptető vassal izzó parázsdarabokat fogott meg. Hét darab parazsat imádkozás közben a megszentelt vízbe dobott. A parazsak sisteregve kialudtak. A faszéndarabok egy része a víz színén úszott, néhány pedig lemerült a pohár fenekére. 19
Ahogy elmondta, ebből vonták le a következtetéseket a baj természetéről, mértékéről. Én ilyenkor tátott szájjal figyeltem. Saját szememmel is láthattam, hogy bizony néhány faszéndarab lemerült a pohár aljára. Pedig ugyanabból a parázsló fából származtak. Aztán ezt a szenes vizet varázsigék mormolása közben részben ráöntötte a beteg állat hátára, fejére, részben a vályúban lévő moslékhoz öntötte, hogy az állat megegye. Ha meggyógyult, az nagy dicsőség volt. Dédöreganyám megtanította arra is, hogyan kell a viharfelhőket „elkeresztelni”. A jégverés az idő tájt is rémálma volt a parasztembernek, hiszen nyáron percek alatt tette tönkre a termést. Amikor északnyugatról nagy fekete viharfelhők gyülekeztek, jöttek az emberek öreganyámhoz: „Körösztölje el a fölhőket mer baj lösz!” Ilyenkor a harangot is félreverték. Ekkor öreganyám felelősségteljes arccal, a nagy imakönyvvel a hóna alatt és a keze fejére tekert rózsafüzérrel a ház nyugati végébe ment, és a villámló fekete felhő felé fordulva hányta a keresztet, mormolta varázsigés imádságait. A szeme se rezdült, amikor dörgött, villámlott. Majd amikor eleredt az eső, bejött a házba. Ha nem esett jég, azt mondta: „Fiam, mast möghallgatott a Jóisten. Hálát adok neki.” Ha mégis néha esett jég, akkor elintézte azzal, hogy most nem hallgatta meg a Jóisten, mert valakinek a bűneiért haragszik a falura. Voltak más babonák is, melyeket gyerekkoromban gyakoroltak. Például Szent György-napkor frissen kihajtott nyírfaágat raktunk a kulcslyukba, hogy azzal egy évre a gonosz szellemeket, boszorkányokat távol tartsuk. 20
A háborútól egész gyermekkoromban féltem. Ezt javarész öreganyámnak köszönhetem. Sokat mesélt nekem a háborúk borzalmairól, áldozatairól. Most is látom, ahogy mutatja ujjával a pontos irányt Doberdo felé délnek. Ott halt meg ugyanis egyik kedves fiútestvére 1916-ban. Ráadásul még velem is kapcsolatba hozta, amikor gyakran azt mondta: „Olyan szép szál legén vót, fiam, mint te. És szép magos homloka vót, mind neköd.” A magas homlok ebben a történetben különös szerepet játszott. A halálhírt hozó tábori lapon ugyanis az állt, hogy az olaszokkal vívott lövészárok-állóháborúban halt hősi halált. Homlokon lőtték. Ezt ő így értelmezte: „Ippeg hogy csak félig kidugta a fejét a lövészárokbul, aszt homlokon lűtték.” Nyilvánvaló, hogy az ő gondolatvilágában e balszerencséhez Gyura testvérének magas homloka is hozzájárult. Hát nekem eszem ágában sem volt magas homlokommal egy lövészárokban meghalni. Még terveim voltak az élettel. Az 1944-es frontról igazi rémhíreket mesélt. Kakpusztát ugyanis evakuálták, mert rajta keresztül húzódott az utolsó nagy magyarországi front, a Balatontól Nagybajomon át a Dráváig, Barcsig. Mi a Marcalitól Nagybajomig húzódó több tízezer hektáros égerlápos erdőtömb kellős közepén laktunk. Ráadásul 44-ben kemény tél volt, sok hóval. A mocsaras, lápos részekbe néha még a tankok is belesüllyedtek, így a nehéz terepen küszködtek az ellenfelek. Kakpusztán is több hónapig állt a front. Szüleim elmenekültek, de öreganyám és öregapám, nem törődve a veszélyekkel, otthon maradtak. Így aztán szemei előtt zajlottak az események. Most is hallom, ahogy meséli. „Fiam, ahogy keletrü möggyüttek az oroszok, 21
itt nagy harcok vótak. Vót úgy, hogy egész éccaka lődüztek. Én má akkor hallottam, hogy ezöknek a puskája úgy szól, hogy ratatatata. A némötök mög csak egyesive lödüztek vissza, mer má kevés vót a lűszerük. Má akkor gondútam, hogy a némötök evesztik ezt a háborút.” Kis vadregényes szülőfalum ez idő tájt érte el híressége tetőfokát. Az elmondások szerint a legfelső orosz hadvezetés Moszkvában már nagyon türelmetlen volt, hogy miért áll itt a front olyan sokáig. Az illetékes tábornok egyenesen Sztalinnak jelentette, hogy „Kakingrád” erdei és mocsarai szinte bevehetetlenek. Aztán elmesélte, hogy az oroszok hogyan szedték össze az otthon maradt nőket, és szállították lovaskocsin „krumplit pucolni” a főhadiszállásra. A nagy krumplipucolás eredményeként aztán 45 nyarára megduplázódott a gyermekáldás a környéken. „Mondtam, fiam, az asszonyoknak, hogy duggyátok el a lányokat a héba vagy a szómakazalba, mer aszt mindenki tuggya, hogy amit nem lát a szöm, azér nem fáj a szüv. De hát három-négy hónapig nem tutták bujtogatni üket fiam, aztán gyakran mögesött a baj.” Rendszeresen kijártam a temetőbe öreganyámmal. Megtanított arra, hogy a halottaink emlékét őrizni, sírjaikat ápolni kell, hiszen ők a múltunk, gyökereink. Volt egy sír, melyet mindig félve és sokáig bámultam. A sírban a helyi erdész és nyolcéves kisfia nyugodott. A róluk elmondott történet rémisztő volt. Az erdész feleségét is el akarták vinni az oroszok. Erre ő puskájához kapott. Az orosz katona nyolcéves kisfiával együtt azonnal lelőtte. A szomorú eseményt felidéző sírt látva mindig arra gondoltam, vajon én lettem volna-e elég bátor, hogy megvédjem feleségemet. Vállaltam volna a biztos halált? Vagy inkább beletörődve az életet választottam volna? 22
Aztán elment a front, és új válsághelyzet állt elő. A katonák fogságba estek, és a civilek közül is jó néhányat összeszedtek és elvittek fogságba az oroszok. Az asszonyok sírtak-ríttak. Imádkoztak isteneikhez, és várták haza szeretteiket. Öreganyám kártyát vetett és jósolt nekik. Enyhítette szívük fájdalmát, és tartotta bennük a lelket, hogy hazajön fiuk. Hol egy kis pálinkát, hol bort, hol csak hálás köszönetet kapott jóslataiért. A pálinkát első számú gyógymódnak tartotta sokféle bajra. Amikor néha fájt a gyomra, vagy meghűlés keringette, gyakran a kezembe nyomta kis sósborszeszes üvegecskéjét. „Szalaggy el, fiam, a bótba, hozd tele pálinkával, majd az möggyógyít.” Vittem betegágyához a kis üveget, kihúztam a dugóját, és a kezébe adtam. Egyet-kettőt kortyolt belőle, és felderülve mondta, „ez csodaször, kisfiam, má mög is gyógyutam tűle”. Orvoshoz csak magas vérnyomásával járt évente egyszerkétszer. Amikor eleredt az orra vére, tudta, hogy mennie kell. „Má nagyon nyom a fejem teteje, fiam, mög a kupám is fáj. Hónap elmögyök a Fajszi doktorhó. Ebbül a kutya sok vérömbü majd kiereszt egy fél litert, aszt mögen jó löszök egy darabig.” A gyakran 200/100-as vérnyomásával meg is érte a nyolcvanhetedik évet! A technikai újdonságok működését nehezen értette, és nem is hitte el őket. Emlékszem, amikor édesapám 1955-ben megvásárolta a száraztelepes rádiót, mert villany nem volt a falunkban. Mindenki kíváncsian várta, hogy megszólaljon. Az udvaron a hársfa és a kőrisfa között a szomszédok segítették kifeszíteni az ötven méteres antennát, a valamikori Hunyady Vadaskert kerítéséről származó vastag drótot. Aztán középen függőlegesen levezették az ablakon át a rádióig. Megszólalt. Elérzékenyülve éltük át a csoda pillanatát. Aztán öreganyám estefelé ment a tyúkjait 23
bezárni, és az antenna mellett elhaladva megkopogtatta botjával. „Te kutya derót, hogyan gyün le a hang terajtad Pestrű?” Később, amikor már egyetemista voltam, 1969-ben nagy világesemény történt. Az Ember leszállt a Holdra. Épp nyári táborban voltam, így láttam is a tévében. Amikor hazaérek, öreganyám nagy komoly arccal kérdez: „Fiam, te elhiszöd, hogy ezök leszátak a Holdra?” Összes tudományos ismeretemet bevetve próbálkoztam neki elmagyarázni, hogy igen, leszálltak. És azt is, hogy ez hogyan történt. Ő figyelmesen hallgatott, majd azt mondta: „Látom, tanút embör löttél, fiam, de én ezt nem hiszöm el. A Jóisten ezt nem engette vóna mög nekik.” Irigyeltem, hogy ilyen könnyen eligazodik a világ dolgaiban. Azt mindig csodáltam, hogy a hét „péntöl”, az alsószoknyák alól hogyan tudtak állva úgy kipisilni, hogy azokat fel sem hajtották. Többször megfigyeltem a dróton száradó bugyogóját, hogy középen jó tíz centire fel volt sliccelve. Félcombig érő szárában körben pertli volt, amit elöl masnira kötöttek. Erre jöttek a péntölök. Legfelül az aprómintás fekete vagy kékfestő szoknya. Egyszer kilestem, ahogy az orgonasövény takarásában kisdolgát végzi. Kissé előrehajolt, fenekét enyhén hátratolta, és a szoknyák alkotta harang kellős közepébe pisilt, egy pontba a lábai elé. Egyébként az öltözködés többi részletében is ez a praktikusság jellemezte őket. Felsőtestén a rékli fölött a lélökmentő következett, amit csak a legnagyobb nyárban hagytak el. Ez egy ujjatlan, vastag, elöl gombolós gyapjúmellény volt, különböző szép kötőmintákkal elkészítve. 24
Persze, hogy mindig hordták. Hiszen ez mentötte mög a lölköt a meghűléstől, megfázástól. Ez fölé télen még egy ujjas szövetkabát került. Ha a boltba vagy templomba mentek, a nagy vastag, gyapjú „beliner”-t terítették magukra, amely a hátukat és fejüket is védte a hidegtől. Így járt litániákra is. Kis falunk 1946-ban kapott templomot, melyet a Csorba uraság gazdasági majorjának egyik épületéből alakítottak ki. Az egész falu hordta a téglát, rakta a cserepet, segített, amiben tudott. Saját papunk nem volt, hanem a nagybajomi plébániáról jártak ki misézni a papok. Az öregasszonyok vasárnap délutánonként vagy más ünnepnapokon külön is összegyűltek a templomban „létániát” tartani. Ilyenkor szépen kiöltöztek, és a litánia előtt ügyes-bajos dolgaikat is megbeszélték a templom előtt. Litánia után már nem értek rá. Sietni kellett haza az állatokat megetetni, bezárni. Öreganyám, mint faluelső bölcsasszony, a litániákon is előimádkozó volt. Gyerekkoromban sokszor elmentem vele, és végigéltem ezeknek a szertartásoknak csodálatos, meghitt hangulatát. Ők hittek abban, hogy a Jóisten meghallgatja imádságukat, különösen akkor, ha együttesen, sokan imádkoznak. Imáikat legfőképpen meghalt szeretteik lelki üdvéért mondták, de imádkoztak az élőkért is, a sikeres termésért, a jó gyerekáldásért, a boldog családi életért. „Imádkoztam, fiam, öregapád lölki üdvéér, hogy a Jóisten engeggye be a mönyországba. Kértem a jótét lölköket, hogy segéccsenek neki eligazonni ott a túsó ódalon, hogy ott is jó sora lögyön.” A litánia imádságrendjének gerincét a rózsafüzér adja. A rózsafüzér kicsi gyöngyszerű szemek láncolatából áll a végén kereszttel. Az imádságrend a kereszttel kezdődik, erre Hiszekegyet 25
imádkoztak. Majd fölváltva Miatyánkot és Üdvözlégyet, amíg felérnek a tízszemes lánc kezdetéig. A tíz szem egymás után tíz Üdvözlégy Máriát jelent. Ezt követi egy kis hézag, amelyben egy szem van. Erre Miatyánkat imádkozunk. Így mennek sorban, körben a rózsafűzéren a végéig. Minden elmondott imádság után mutató- és hüvelykujjukkal egy szemmel odább húzták a rózsafüzért, így nem kellett fejben tartaniuk az elmondott imádságok számát és sorrendjét, és azt sohasem tévesztették el. Aztán litánia után, mint akik mindent megtettek a boldogulásuk érdekében, békésen hazaballagtak, és folytatták csendes, szorgalmas, munkás életüket. Sokan egész életükben nem hagyták el a falut nagyobb távolságra. Öreganyám is csak kétszer volt ki hosszabb útra falujából. Egyik az volt, amikor meglátogatta öregapámat a kaposvári laktanyában. A másik öregségében történt. Amikor elrendelték, hogy mindenkinek személyi igazolvánnyal kell rendelkeznie, ő nem volt hajlandó bemenni Nagybajomba, hogy azt átvegye. „Minek az neköm, fiam. Itt ugyis tuggyák, hogy ki vagyok…” Többször felszólították a rendőrségről, hogy menjen és vegye át személyi igazolványát. Ő nem ment. Az idő pedig csak telt. Egyszer aztán jött egy komoly hivatalos levél, amelyben azt közölték, hogy amennyiben nyolc napon belül nem veszi át – most már Kaposváron –, úgy karhatalommal fogják elvinni oda. Hát ennek aztán volt foganatja. A karhatalom szó az ötvenes évekből mélyen beleivódott tudatukba. Látott jó néhány Pobjedát, „púpos kocsit”, amint elvisznek embereket, és megijedt, hogy most vele is ez fog történni. Így aztán nekivágott a nagy útnak, és édesanyám kíséretében nagy durral-puffal, mérgesen bement busszal Kaposvárra. Amikor megkapta személyi 26
igazolványát, akkor derült ki, hogy karácsony másnapján született. Ettől nagyon boldog volt, hogy őt a Jézuska hozta. Kicsit szentebbnek, kicsit többnek érezte magát tőle. Az ötvenes években indult motorizációból ő már nem sokat látott. Kakpusztán kevés személygépkocsi járt, hiszen köves út sem volt, és leginkább csak nyáron lehetett ilyen járművekkel bejönni a faluba. Ez persze mindig nagy esemény volt, és mi gyerekek összefutottunk csodálni a krómozott lökhárítókat, csillogó, lehúzható ablakokat. Versenyeztünk, ki tudja megmondani előbb a kocsi márkanevét. Öreganyámat ez legkevésbé sem érdekelte. Egyre ment nála, hogy Trabant, Wartburg, Moszkvics vagy Volga jött, ő elintézte egy névvel: „púpos kocsi”. „Fiam, mönt egy nagy fekete púpos kocsi a bót felé. Nagyurak űhettek benne, mer nagyon csillogott”, mondta. Gondolhatnánk, hogy a falujukat szinte soha el nem hagyó parasztasszonyoknál a házastársi hűség a világ legtermészetesebb dolga volt. Hiszen alkalmuk is alig lett volna a félrelépésre. Meg aztán ott volt a nagy lelki teher is, a gyónás. Ha félreléptek, azt bizony meg kellett gyónni, mert az főbűn volt. És Mózes tízparancsolata is magában foglalta. Ilyet meggyónni pedig még a bizalmukat élvező papnak is gyötrelmes, nehéz dolog volt. De a régi bölcs mondás szerint a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Hát egyszer így járt öreganyám is. Már nagyobbacska, tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor egyszer mesélés közben hirtelen elhallgatott. Majd földön ültömben felnézve rá látom ám, hogy egy könnycsepp csillan meg a szeme sarkán. Az istennek se értettem a helyzetet. Mi lelte öreganyámat? Aztán szipogó, síró hangon elkezdte: „Édös fiam! 27
Nem akarok úgy möghani, hogy valakinek ne mongyam el. Eccer én is mögcsatam öregapádat.” Mivel a földön ültem, döbbenetemben mélyebbre már nem eshettem. Hiszen ő volt a női ideálképem! A szent tisztaságú földi nő. Hát ő is!? Aztán csak néztem rá kíváncsian. Fátyolos szemei megteltek könnyel, és ekkor már sírva mesélte tovább. „Tudod, fiam, szamártövisárus járt a faluba. Öregapáddal eliddogátak a pince előtt, aszt itt estölödött rá. Aszongya neki öregapád: »Ha akar, itt alhat kend nálunk, a pajtába a szénán. Mast hordtuk be nemrég a friss szénát.« Attunk neki két pokrócot, aszt főmönt a lajtergyán a szénára. Hajnalba kigyüttem a pajta lábáhó kisdógomot végezni. Hát nem főcsalogatott az a büdös kutya!” Követtem az eseményt, de még mindig nem értettem. Ezért naivul megkérdeztem: De minek mentél fel, mamám, hát nem volt muszáj!? Erre zokogó sírások közben mondta: „Édös kisfiam. Nem tuttam a késértésnek ellenáni!” Gyerekkorom feudális paraszti világában az emberek tudatában a Föld és az Ég még nem vált teljesen ketté. Így a szellemvilág jelenléte, halottaik lelkének hazajárása teljesen belefért hitvilágukba. Már egyetemista voltam, amikor falumban egy hazajáró szellem miatt pártszakadás és „fóradalom” tört ki. Egy fiatal családfő tízéves házasság után váratlanul elhunyt. Felesége, nyolcéves kisfia és az egész falu megsiratta. Aztán az asszonyka, jóval a falusi szokásokban elfogadott és kötelező gyászév lejárta előtt, összeállt egy nálánál fiatalabb férfival. Morgott az egész falu. Öreganyám és a litániás öregasszonyok teljes köre kígyót-békát szórt az özvegy fejére. Egyre gyakrabban 28
idézték meg Jóskát, aki szegény már majd egy éve a temetőben feküdt: „Ha szögény Jóska ezt tunná, hazagyünne aszt röndöt tönne.” Telt-múlt az idő. A falu beletörődve az élet rendjébe épp kezdett lecsendesedni. Ekkor nagy esemény történt. Rozika, az özvegyasszony ment haza a délutáni munkából. Kinyitja a házat, bemegy a szobába, és felsikolt. A szoba közepén, a magastámlás szék karfáján esküvői fátylát látja kiterítve, középre helyezve a mirtuszvirágos esküvői fejdíszt. Percek alatt összefutottak a szomszédok, és élükön öreganyámmal nagy tanakodásba kezdtek. „Ki töhette ezt?” A jelenlévők egyik része azt állította, hogy „valaki csúfságot űz belülünk”. A másik viszont meg volt győződve arról, hogy „ez csak a Jóska lölke löhetött. Itt bolyong szögény a szégyön miatt, és halálábú is követeli jogai helyreállétását.” Hát lett nagy riadalom és vita a faluban. A kocsmában, a templom előtt, az erdőben a favágók között csak erről beszéltek mind az emberek. Mi lehet vajon az igazság? Öreganyám is nyilatkozott. Mivel szellemügyekben mértékadó volt a véleménye, az sokat nyomott a latba. „A szellemök mápedig visszajárhatnak, ha akarnak. Mer addig nem mönnek el, amég békével el nem eresztik üket. Mápedig itt békétlenség történt.” Ez aztán megpecsételte a lélekben hitetlenek táborának sorsát. Már lassan kezdték elfelejteni az emberek az esetet, bízva abban, hogy Jóska lelke megnyugodott és elment a mönyországba, amikor a késértet újra megjelent. Ugyanúgy rendezte be az esküvői fátyollal a széket. A fóradalom újra föllángolt. A hír már a szomszéd falvakat is foglalkoztatta. Így a rendőrök figyelmét is felkeltette. Külön őrjáratokat szerveztek Kakra, hogy „tudományosan” 29
kifigyeljék, vajon a szellem jár vissza, vagy érzéki csalódás történik, netán csak valaki viccelődik. Mivel időközben az eset még néhányszor megismétlődött, az utolsó verziót – behatolási jelek híján – kezdték kizárni. Nyomozói logikával kijelentették: „Mivel az ajtókat lepecsételtük, ide ember észrevétlenül be nem jöhet, csak a falakon át.” Arra pedig csak a lélök képes. Ez idő tájt épp jöttem haza gyalog a mesztegnyői vasútállomásról, és rám esteledve, a „szellemház” előtt elhaladva valami belső bizonytalanság fogott el engem is. Vajon mi van, ha mégis van szellem, és most éppen rám figyel. Farmernadrágom szára suhogott lépteim közben. Hangosabbnak véltem, mint azelőtt. Hátranéztem, vajon nem a szellem követ-e, és az adja a nagyobb hangot. Aztán sietősen meghúztam lépteimet. Hetekkel később nagy lett a döbbenet, amikor kiderült az igazság. Már minden tényezőt számba vettek az igazság kutatói, de a kis nyolcéves Józsikára senki nem figyelt. Aztán egyszer váratlanul lebukott. A ház erdő felőli falán, épp a szűk kamraablakon ugrott ki. A szomszédok azonnal berohantak. A fátyol és a fejdísz ismét a széken volt! Józsika sírva bevallott mindent. Hogy az egészet ő csinálta, mert el akarta üldözni mostohaapját, akit ki nem állhatott. Öreganyám egyre idősebb lett. Szerzett ősanyajogaihoz haláláig ragaszkodott. Ezért kellett édesanyámnak is, amikor a családba került, első alkalommal kezet csókolnia neki. Engedékeny lelke ellenére sem tudta ezt soha megbocsátani öreganyámnak. De ebből a léttudatból fakadt az is, hogy haláláig ragaszkodott saját négy darab tyúkjához, melyeknek még gyerekkoromban külön ólat építettünk. Kicsi, szobányi kertjéhez, ahol saját zöldsége, 30
hagymája, paprikája termett. Minderre persze nem volt szüksége, mert a nagy családban mindene megvolt, mindent megkapott. „De ez, fiam, az enyim. Aszt csinálok vele, amit akarok. Akkor nyúlok hozzá, amikor akarok”, mondogatta nekem rendszeresen. Úgy látszik, karácsony szülötteinek a kemény, téli Bak jegyében ilyen nagy a függetlenségi igényük. Egyszer csak ágynak esett. Épp húsvéti szünet volt, és menyaszszonyommal otthon voltunk szüleimnél. Választottamat az ágyához vezettem és bemutattam neki. Ekkor már alig látott. Kezével megtapogatta arcát, végigsimította vállát, hátát, és azt mondta: „Szép dörék lánt talátá, fiam, jó asszony lösz belüle.” Hát ez a jóslata is beteljesedett. Úgy halt meg, mint ahogyan az őszi nap lemegy az égen, és a nappal lassan átfordul éjszakába. Nem jajveszékelt, nem félt. Semmi konkrét betegsége nem volt, de tudta, hogy ő most nemsokára meg fog halni. Ezt velünk is közölte. Kibékülve a világgal még este elsorolta nekem néhányszor élete hőstetteit, és reggelre meghalt. Nagypéntek volt. Krisztus halálának ünnepe. Lehet, hogy tényleg szent asszony volt? Karácsonykor született, és nagypénteken halt meg. In memoriam: „Ugye, fiam, hozol mindig virágot a síromra?”, kérte sokszor. Azóta Kakpuszta mocsári tőzikéit és erdei virágait hordom a sírjára, hogy örüljön a lelke, ha letekint. Látom komoly, bölcs arcát a viharfelhőkben, és merítek szilárd akaratából tetteimben. És tudom, hogy a hetedik mennyországban lakik a Jóistennél. 31
TARTALOMJEGYZÉK
Kakpuszta Öreganyám Miska bácsi A falu pásztora Manci Édesanyám Az apám Annuska Az Iskolánk Nevelés A fóradalom Budapest A végrehajtók Embörré csöpörödésem A gubaszedés A Ringliseslány Tökösverebek és kecskebékák A tűzoltóság Nanica nénje
7 11 32 36 41 46 58 71 74 80 86 89 95 98 104 108 116 120 124
Csipszi Kigyók békák Jancsi bátyám Tarzan A Fegyverhordozó Ludvércök A körösztszentelő Lélektől lélekig Halottsirató
127 132 136 139 142 147 150 153 157
A szerző 12 évesen
