konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 96
Pál Eszter Talcott Parsons: rendszerelmélet és organicizmus*
A huszadik századi szociológia történetének minden kétséget kizáróan egyik legfontosabb alakja Talcott Parsons. Sõt szociológiatörténeti jelentõsége a korábbi idõszakokra is visszanyúlik, hiszen elsõsorban Durkheim és Weber felfedezésével, Amerikába importálásával döntõen meghatározta a szociológiai kánon jelenlegi formáját. A mai szociológia azonban meglehetõsen hálátlan: azok többsége is, akik foglalkoznak vele – a parsonsi cselekvés- és rendszerelméletet „önértéken” véve, tágabb kontextusából kiemelve – igen szigorúan ítélik meg, s a kritikába gyakran a szerzõ hírhedetten obskurus stílusa feletti gúny is keveredik. Parsons mûvei valóban nem tartoznak a szociológia élvezetes olvasmányai közé, s az egyébként is terjedelmes szövegek nehézkessége, az elmélet kifejtésének absztrakciós szintje akadályozza a megértést – mindez pedig megkérdõjelezi a parsonsi életmû távolabbi sikereit. Pedig Parsons jelentõsége nem elhanyagolható. Ha az elmélet maga számtalan ponton bírálható, koherenciája megkérdõjelezhetõ is, valójában talán a legutolsó olyan koncepció, amelynek kiindulópontját a szociológia diszciplináris lehatárolására törekvés, tehát a szociológia klaszszikusainak, alapító atyáinak problémája képezi. S noha Parsons elmélete végül nem vagy csupán átmenetileg töltötte be a szerzõ által neki szánt paradigmatikus, integratív szerepet, Parsons egész tudományos tevékenysége nagyban hozzájárult az amerikai szociológia intézményesítéséhez és huszadik századi sikereihez. Az alábbi dolgozat távolról sem monografikus igénnyel íródott. Az organikus analógia, illetve jelen esetben annak huszadik századi változata, a rendszerelméleti modell jelenti a koncepció elemzésének szûrõjét. Az alábbiakból azonban kiderül, hogy éppen e perspektíva ad lehetõséget a parsonsi elmélet jelentõségének felmérésére. A dolgozatot Parsons életpályájának rövid bemutatása vezeti be, ezt követi azután az elmélet három szakaszának, a cselekvés-, a rendszer-, illetve az evolúciós elméletnek az elemzése.
* A tanulmány írásakor az mondok köszönetet.
OTKA
támogatásában (T-037764) részesültem, amelyért ezúton
96
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 97
Parsons tudományos pályája Az amerikai szociológia úttörõitõl sok minden elválasztja Parsonst, családi háttere azonban érdekes egyezést mutat: édesapja eredetileg lelkész volt; csak késõbb lett fõiskolai tanár.1 Tizennyolc éves korától, 1920-tól Parsons az Amherst College-ban tanult biológiát és filozófiát, s ekkor még orvosi karrierre készült. 1924-ben Európába ment, a London School of Economicson töltött egy évet, ahol leginkább Malinowski elméleti hatása volt számottevõ. Az 1925–1926-os idõszakot Németországban, a Heidelbergi Egyetemen töltötte. Heidelberg ekkor a pár évvel korábban elhunyt Max Weber elméletének fellegvára volt, s Parsons, aki amerikaiként nem meglepõ módon addig gyakorlatilag nem ismerte Webert, hamar ezen elmélet vonzáskörébe került. Olyannyira, hogy késõbb lefordította a Protestáns etikát és a Gazdaság és társadalom egyes részeit, és egyetemi kurzusainak is Weber lett az egyik fõ témája. Mindez nagyban hozzájárult az olyan, késõbb funkcionalistaként komoly ismertségre szert tevõ szociológusokból álló hallgatói körének kiépüléséhez is, mint például Merton, Davis vagy Moore. Ez nem meglepõ, ha figyelembe vesszük, hogy a húszas években az amerikai társadalomtudomány még nem igazán dolgozta fel a kontinentális Európa szociológiáját: az elsõ szisztematikus elemzést egy bevándorló, Sorokin jelentette meg 1928-ban. A Weber-recepcióban játszott szerepével, valamint más európai szociológusok – elsõsorban Durkheim – megismertetésével Parsons kétségkívül döntõen befolyásolta az amerikai szociológiát. Hazatérte után Parsons a Harvardon tanított a közgazdasági tanszéken, és 1931-tõl került az újonnan alakult szociológiai tanszékre. Karrierje egyáltalán nem haladt elõre olyan simán, mint azt a háború utáni pozíciójából gondolhatnánk: a tanszék vezetõje, Pitirim Sorokin valamiért – talán a hallgatók körében élvezett népszerûsége feletti féltékenység vagy esetleg szakmai szempontok miatt – nem támogatta. Elsõ komolyabb munkája, a The Structure of Social Action (Parsons 1949) megjelenésekor, 1937-ben tehát Parsons pozíciója a tudományos közegben eléggé marginális volt, s e mûve sem hozott számára igazi elismerést, jóllehet kollégái körében a kéziratot maga terjesztette. A könyv a „szunnyadó” mûvek tipikus esete: meglehetõs érdektelenség vette körül egy darabig, s csak az 1940-es évek második fe-
1
Az életpálya bemutatásakor a következõ munkákra támaszkodom: Parsons 1977b; Mayhew 1985; Némedi 1985; Camic 1991; Nielsen 1991; Robertson–Turner 1991; Alexander 1996.
97
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 98
létõl fedezték fel. Ez már annak volt leginkább köszönhetõ, hogy Parsons pozíciója idõközben lényegesen megerõsödött, sõt e korábban az amerikai szociológia hátterében mûködõ szerzõ most a középpontba került. Pedig a szociológiának eme, egyik legtöbbet hivatkozott és bírált írása, A társadalmi cselekvés szerkezete igazán talán csak akkor lett volna érdekes, amikor megszületett, és nem annyira konceptuális erényei, mint inkább a háttérben meghúzódó stratégiai megfontolások – a szociológia diszciplináris helyzetének kijelölése – miatt értékes mû.2 S az is lehet, hogy éppen e kései befogadás, a kontextus megváltozása magyarázza a késõbbi kritikák élét is. A második világháború után Parsons helyzete megszilárdult. Az újonnan megalakuló interdiszciplináris társadalomtudományi tanszék (a „Társadalmi Kapcsolatok Tanszéke”) megszervezésében központi szerepet játszott, s ennek megfelelõen 1946-tól tíz évig õ töltötte be elsõként a tanszékvezetõi pozíciót is. Az Amerikai Szociológiai Társaság elnöki tisztsége 1949-ben pedig jelezte, hogy Parsons lett a háborút követõ amerikai szociológiai közeg központi alakja, amit a késõbbiekben – 1967-tõl 1971-ig – olyan további címek erõsítettek meg, mint a mûvészeti és tudományos akadémia elnökéé. A hivatalos címeknek és az intézményes struktúrában – és annak kialakításában – játszott szerepnek felelt meg, hogy a parsonsi elméletnek a szerzõ maga is rendkívüli jelentõséget igyekezett tulajdonítani. 1951-ben jelentette meg a The Social System címû írását (Parsons 1964), amelyben a korábbi cselekvéselméleti koncepciót makroszintû elméletbe igyekszik illeszteni. Ugyanebben az évben látott napvilágot egy érdekes vállalkozás gyümölcse, a Toward a General Theory of Action is (Parsons–Shils 1962). A munkát Parsons Edward Shilsszel közösen szerkesztette, s a kötetben kettejük mellett a tanszéken dolgozó kollégák szerepeltek tanulmányaikkal.3 A közös munka kiindulási pontját az adta, hogy a tanszéken dolgozók – de legalábbis Parsons – szerint meg kellett teremteni az elméleti integrációt a társadalomtudományban. A vállalkozáshoz két bizottságot is létrehoztak, s tulajdonképpen az õ jelentéseikbõl áll a kötet. Valójában azonban nyilvánvaló, hogy a mû Parsons gondolatait fogalmazza meg, s hogy már a paradigmatikus elméleti séma kidolgozásának ötlete is tõle származik. („Talcott állandóan hidakat akart építeni, még akkor is, ha nem mindig talált két pillért, ami közé a hidat verhetné” – Homans 1985: 295). S ha azt a célt nem 2 3
Vö. Camic 1989. Minderrõl az alábbiakban még sok szó esik. A mû keletkezéséhez lásd Homans 1985: 302.
98
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 99
is érte el Parsons, hogy a kötetben megfogalmazott koncepcionális keret legyen ezután az egyetemen folytatott kutatás és oktatás hivatalos irányelve,4 elmélete az ötvenes években a szociológia történetében a legközelebb került ahhoz, hogy a tudományt integráló paradigmatikus koncepció szerepét tölthesse be.5 A hatvanas évek második felétõl egyre erõsödtek a Parsonst támadó kritikai hangok. Ezek részben konceptuális alapon támadták, részben pedig ideológiai állásfoglalását vették célba, hiszen az amerikai társadalomról írott, naivan lelkendezõ írásai a hidegháború idõszakában nem mindenki számára voltak elfogadhatóak. Az ötvenes éveket követõen Parsons elmélete új dimenzióval gazdagodott: a cselekvés- és rendszerelmélet evolúciós elméleti keretbe került. Az alábbiakban ezzel részletesen fogok foglalkozni, hiszen ez az a mozzanat, amellyel Parsons a biológiai szemléletet explicit módon beépítette abba az elméletbe, amelybõl az addig különös módon hiányzott. Parsons esetében azért feltûnõ a biológiai szemlélet kezdeti hiánya, mert olyan szociológusról van szó, aki pályája elején orvosi, biológiai tanulmányokat folytatott, akire késõbb is nagy hatást gyakoroltak különféle fiziológiai elméletek, s akinek munkáin mégis csak évtizedek múlva érzõdött mindez. 1932 és 1934 között Parsons a Harvardon bekerült egy Vilfredo Paretóval foglalkozó szemináriumi csoportba, amelyet Lawrence J. Henderson vezetett, s ahol olyanok vettek részt, mint Joseph A. Schumpeter, Elton Mayo, Homans vagy Robert K. Merton. Henderson eredeti végzettségét tekintve orvos volt. Kutatóként dolgozott, és a Harvardon a biokémia professzora lett, de sokat foglalkozott tudományfilozófiai kérdésekkel is. Az említett szeminárium során Pareto ekkor angolul még nem hozzáférhetõ mûvét, az Általános szociológiai traktátust elemezték kimerítõ alapossággal. Saját bevallása szerint Parsonsra rendkívül nagy hatást gyakorolt megismerkedése Pareto elméletével (Parsons 1977a). A szemináriumot követõ két év során Parsons hetente kétszer találkozott Hendersonnal, hogy megvitassák a The Structure of Social Action elsõ változatát, a munka végsõ formáját tehát Henderson közvetlenül is befolyásolhatta. 4
5
Homans azonnal tiltakozott, amint a „könyvbemutató” tanszéki értekezleten világossá vált számára, milyen szerepet szán Parsons a „Sárga Könyvként” emlegetett mûnek (Homans 1985: 302). Ehhez az idõszakhoz, Parsons úgynevezett középsõ szakaszához tartozik a Balesszel és Shilsszel 1953-ban kiadott, Working Papers in the Theory of Action címû kötet, amelyben a parsonsi rendszerelmélet az alábbiakban elemzett „AGIL-sémával” egészül ki.
99
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 100
Henderson elméleti hatásának legjelentõsebb eleme a rendszer fogalma volt. A Henderson–Pareto-féle rendszerfogalom Parsons szerint inkább a mechanikai szemlélethez kötõdött, noha Hendersontól természetszerûleg nem állt távol a biológiai megközelítés. Henderson maga nagy csodálója volt a francia fiziológus Claude Bernard-nak, akinek a belsõ miliõrõl és a stabilitásról kialakított koncepciója végül beépült a Parsons által kidolgozott rendszerfogalomba is. Bernard elmélete kiválóan illeszkedett a Parsonsra ugyancsak nagy hatást gyakorló Walker Bradford Cannon fiziológiai folyamatokról alkotott koncepciójához: e folyamatok legfontosabb feladata eszerint a homeosztatikus egyensúly fenntartása, illetve helyreállítása. Parsons rendszerfogalma, amely így az élõ „rendszerek” analógiájára épül, már igen korán kibontakozott. Az ötvenes évekig ezen elméleti hatások nyomát mégis igen nehéz felfedeznünk munkáiban. Az ezután keletkezett írásokat olvasva azonban már nem meglepõ, ha Parsons arról számol be (Parsons 1977a), mekkora befolyást gyakorolt rá egy biológus, Alfred Emerson elõadása, amelyet a rendszerelméletrõl 1952 és 1957 között rendezett konferenciasorozat keretében tartott. Bevallása szerint az elõadás megerõsítette a homeosztázissal kapcsolatos korábbi elgondolásaiban, s ezek most a kibernetikai kontroll képzetével egészültek ki. Ennek az elõadásnak köszönhetõen fogadta el Parsons, hogy a szerves és az emberi szociokulturális világ között folytonosság és analógia tételezhetõ fel – a párhuzamot késõbb pontról pontra kifejtette (Parsons 1977a, 1977c). Ezek az elképzelések már valóban tükrözõdnek az elméleten, de a biológiai szemlélet leginkább csak a hatvanas évektõl kibontott evolúciós elméleti keretben manifesztálódik (Parsons–Smelser 1984 [1956], 1985a [1964], 1966, 1971 Parsons, 1985b [1960]). Látható, hogy a parsonsi elmélet a biológiai gyökereket tekintve közel áll Spencerhez és Durkheimhez, hiszen részben azonos biológiai koncepciókból merít. Egyrészt azonban az a tény, hogy az újabb elméletek hozadékát – a genetika fogalmait, a kibernetika szempontjait, az önszabályozás képzetét – is részben beépíti a modellbe, másrészt az eltérõ konceptuális hangsúlyok, az absztrakciós szint, végül pedig a modellépítés mögötti eltérõ stratégiai szándék következtében a kibontott elmélet azoktól lényeges pontokon különbözik. Ha tehát tekintetbe vesszük Parsons indulását, eléggé különös, hogy a korai elméleti hatások mintegy fáziskéséssel hagytak nyomot a koncepción. Talán inkább azt várnánk, hogy korai mûvei tükrözzék a biologizáló szemléletet, amitõl azután a késõbbiekben eltávolodik. Nemcsak azért ez lenne a „ter100
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 101
mészetesebb” pályaív, mert a korai hatások alól az elméletalkotók általában fokozatosan felszabadulnak, de azoktól legalábbis eltávolodnak, hanem azért is, mivel a hatvanas–hetvenes évek szociológiájában már anakronisztikusabbnak tûnik a társadalom és a szerves testek, illetve ezek evolúciója közötti konkrét párhuzamok hangsúlyozása, míg ugyanez a harmincas években sokkal jobban megfelelt volna a társadalomtudományi trendeknek. Csakhogy éppen az, ami elsõre különös, magyarázza mindezt. Ha a The Structure of Social Actiont a megfelelõ kontextusba helyezve olvassuk, és nem annyira a konkrét tartalmi elemekre figyelünk, mint inkább igyekszünk meglátni Parsons tudományelméleti stratégiai szándékait, akkor világossá válik, hogy a szociológia e kései alapító atyja a tudományágat éppen a biológiától igyekszik elhatárolni, féltve a szociológiát – és az egyéb társadalomtudományokat – az erõsnek érzett biológiai redukcionista törekvésektõl (vö. Camic 1989). Ha így vesszük kézbe a munkát, akkor jelentõsége már szembeötlõ, jóllehet ettõl még továbbra sem vonhatjuk kétségbe azon kritikák jogosságát, amelyek a munka tartalmi relevanciáját és élvezhetõségét kérdõjelezik meg. („Annyira utáltam. Újabb könyv mások könyveirõl. Alig volt valami kapcsolata a tényleges emberi viselkedéssel” – Homans 1985: 323). Camic gondolatmenetét továbbfûzve és a biológiai terminológia szempontja felõl vizsgálva az életmûvet, ugyanígy arra vonatkozóan is megfogalmazhatunk egy hipotézist, hogy Parsons, akinek felfogásában mélyen gyökerezett a biológiai szemlélet, több évtizedes „elfojtás” után vajon miért engedte azt végül felszínre. Lehetséges magyarázatként fogalmazható meg ugyanis az az állítás, hogy a szociológia diszciplináris és intézményes helyzetének megszilárdulása után Parsons már nem érezhette úgy, hogy a biológia továbbra is fenyegetést jelentene. Az életmûnek természetesen ez csupán egy lehetséges értelmezése. Olyan hipotézis tehát, amely a biológia és szociológia kapcsolatát vizsgálva fogalmazható meg, s egy szokatlan jelenségre ad magyarázatot. Az alábbi elemzéssel e hipotézist azonban csupán bemutatni tudom, alátámasztásához Parsons pályájának és munkáinak részletesebb vizsgálatára lenne szükség. Parsons jelentõsége túlmutat magának az elméletnek a jelentõségén, s érdekes kérdés, vajon mennyivel alaposabban becsülte volna fel ezt mára a társadalomtudomány, ha egy kicsit könnyebben emészthetõ formában adja közre gondolatait. (Állítólag élõbeszédben is hasonló stílus jellemezte: „Amikor az ember már azt gondolta, hogy befejezte a megjegyzéseit – a feleségem szerint pedig egyik mondata csak egy adott pontnál idõzött tizenöt percig –, és hogy így végre maga is hozzászólhat, akkor egy rövid szünet után ismét beszélni kezdett, mintha sose hagyta volna abba” – Homans 101
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 102
1985: 302). S bár az utókor – de így volt ez már a kortársak esetében is – inkább absztrakt elméleti munkáiról ismeri Parsonst, és a jelen dolgozatban ugyancsak ezekrõl lesz szó, igazságtalanság volna említést sem tenni számos empirikus elemzésérõl. „Különös módon a konkrétumokat tekintve is jó szociológus volt néha. Amikor olyan dolgokról írt, mint például az orvosi hivatás, amelyet elsõ kézbõl tanulmányozott, gyakran éles szemû megfigyeléseket tett. Az volt a tragédiája, hogy nem akart empirikus szociológusként ismertté válni. Teoretikusnak lenni nagyobb presztízzsel járt, õ pedig ragaszkodott ehhez a szerephez” (Homans 1985: 323). Parsons legfontosabb problémája azonban mégiscsak a szociológia diszciplináris lehatárolása, valamint integráló elméleti paradigmájának kidolgozása volt – ez pedig a szociológia klasszikusainak sorába helyezi. Mégis: az elméleten magán kétségtelenül túllépett a szociológia. Ezzel bizonyos értelemben teljesült Parsons kívánsága, bár kétséges, hogy a továbblépés úgy történt-e, ahogyan õ elképzelte. „A tudomány istene valóban az Evolúció. De azok számára, akik igazi tudományos szellemben fejezik ki hódolatukat, nem tûnik árulásnak, ha a tudomány fejlõdése meghaladja azt a pontot, ahová õk maguk elérkeztek. Éppenséggel saját, legnagyobbra törõ reményeik teljesülése ez” (Parsons 1949: 41). Az alábbi elemzésben nem törekszem az elmélet kimerítõ tárgyalására, de igyekszem az eddig elmondottakat bemutatni – a biológiának a koncepcióban játszott szerepére összpontosítva. A társadalmi cselekvés szerkezete Az 1937-es elsõ nagy mûben Parsons négy klasszikus társadalomtudományi elmélet, Marshall, Pareto, Durkheim és Weber elméletének részletes elemzésével bontja ki középponti „konvergenciatézisét”. A konvergenciatézis azt mondja ki, hogy a fenti, eltérõ teoretikus hagyományokból kiinduló koncepciók egy egységes cselekvéselméleti modell irányába mutatnak, afelé konvergálnak. Itt nem foglalkozom azzal a sokak által kimutatott ténnyel, amelyet késõbb Parsons maga is beismert (vö. Camic 1989), hogy konvergenciáról beszélni a fenti szerzõk esetében igen eltúlzott, s hogy a különbségek jóval lényegesebbek, mint az esetleg meglévõ hasonlóságok.6 Fontosabb itt, hogy milyen elméleti modellt dolgozott ki Parsons a kivá6
Parsons Durkheim-értelmezéséhez lásd Némedi 2000.
102
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 103
lasztott szerzõk alapján, illetve õket átértelmezve. A könyvhöz írt elõszavában Parsons kijelenti, hogy a társadalomtudományi elméletek sokasága valójában egyetlen szisztematikus elméleti gondolkodást takar. Hogy milyen is egy igazi elmélet, abban Parsons elvi szinten követi Hendersont, akitõl tudományfilozófiai és módszertani téren is sokat tanult. „Az igazi tudományos elmélet nem tétlen „spekulációnak”, elõfeltevések logikai kidolgozásának a terméke, hanem a megfigyelésé, a gondolkodásé és az igazolásé, és mindig a tényekbõl indul ki, s azokhoz tér vissza” (Parsons 1949: VI). Hiába hangsúlyozta azonban Parsons a tények elméleti fontosságát, kevesen gondolják úgy, hogy koncepciója ne lenne túlzottan absztrakt, a valóságtól elrugaszkodott, sõt a valóság megismerésére és leírására alkalmatlan. Valójában azonban e korai munkájában Parsons egyáltalán nem foglalkozik az empirikus valósággal, s minthogy a munka jelentõsége inkább tudományelméleti irányultságában rejlik, nem is volna értelme ezt számon kérni rajta. A szerzõ az általa halottnak nyilvánított és a Hobbeshoz, Spencerhez illetve a klasszikus gazdaságtanhoz kötött pozitivista-utilitarista hagyománynyal szemben dolgozza ki úgynevezett voluntarista cselekvéselméletét. A pozitivizmus Parsons értelmezésében a következõt jelenti: „A filozófiával szembeni pozitivista reakció társadalomtudományi hatását tekintve erõs hajlamot mutatott ama tény elhomályosítására, hogy az ember alapvetõen aktív, kreatív, értékelõ lény. Bármely kísérlet, mely viselkedését célok, szándékok, eszmények alapján próbálta magyarázni, a „teleológia” gyanújába keveredett, amelyrõl úgy vélték, nem összeegyeztethetõ a pozitív tudomány módszertani követelményeivel. Ezzel szemben pedig a magyarázatnak az „okok” és „feltételek”, nem pedig célok alapján kell nyugodnia” (Parsons 1982: 76 [1935]). Ezen elméleti tradíció azonban Parsons szerint nem képes magyarázatot adni a társadalom meglétére, egyének együttmûködésére, a rend problémájára. Az „ember embernek farkasa állapotból” ugyanis a fenti emberképet feltéve sohasem jöhet létre társadalom. A pozitivista-utilitarista hagyománynak a cselekvéselmélet szempontjából legfontosabb jellemzõje – és Parsons elsõdleges céltáblája – tehát a racionális cselekvõ képzete. „A cselekvés annyiban racionális, amennyiben a cselekvési helyzet feltételein belül lehetséges célokat követ, s mindezt olyan eszközökkel teszi, amelyek a cselekvõ számára elérhetõ eszközök közül a leginkább megfelelnek a célnak – a pozitív, empirikus tudomány számára értelmezhetõ módon” (Parsons 1949: 58). Csakhogy a cselekvõ sem eszközeit, sem céljait nem választhatja meg véletlenszerûen, s cselekvése 103
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 104
racionalitását olyan összetevõ korlátozza, amely a parsonsi társadalom alapköve és a szociológiai vizsgálódás tárgya: a normatív rend. „[A] társadalmi rend mindig tényleges rend, amennyiben tudományosan elemezhetõ, (…) olyan rend azonban, amely bizonyos normatív elemek hatékony mûködése nélkül nem lehet stabil” (Parsons 1949: 92). Parsons törekvése az, hogy a könyvben elemzett szerzõk koncepcióiban kimutassa a nem-racionális elemeket, és ezeket a középpontba helyezve alkosson meg egy újabb cselekvéselméleti modellt. Az elemzési séma analitikus egysége az „egységnyi cselekvés”. Ennek összetevõi a cselekvõ, a cselekvés célja, a cselekvési helyzet, amely egyfelõl az eszközöket, másfelõl pedig a cselekvés feltételeit jelenti, amelyek fölött a cselekvõ nem gyakorol ellenõrzést. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban az egységnyi cselekvés valamilyen normatív orientációt is magában rejt. A séma két legfontosabb eleme a „feltétel” és a „normatív orientáció”. A cselekvési helyzet feltételeirõl keveset tudunk meg Parsonstól. Annyi bizonyos, hogy ezeken olyan korlátozó körülményeket ért, amelyeket a cselekvõ nem tud befolyásolni, továbbá hogy – az egész sémával együtt – a „feltételek” fogalma sem konkrét cselekvések körülményeire vonatkozik, hanem általános, absztrakt szinten jelöli az egységnyi cselekvés egyik elemét. De hogy pontosan mit értsünk ezeken, s hogy mi a jelentõsége ezen öszszetevõnek az egész koncepción belül, az akkor válik világossá, ha – ahogyan Charles Camic rámutat (Camic 1989) – figyelembe vesszük a mû keletkezésének kontextusát. Bár ma már sokan úgy gondolnák, hogy a szociológia diszciplináris helyzete Amerikában a harmincas évekre megszilárdult, s javában elkezdte diadalútját, ez korántsem volt így. Az akkori amerikai tudományos élet valójában komoly interdiszciplináris küzdelmek színtere volt. A társadalomtudományok a már prominens természettudományokhoz képest még kialakulófélben voltak, amit egyebek mellett például a Harvard akkori tanszéki struktúrája is mutat. A régebbi és jelentõsebb tanszékek mellett, azok mostohatestvéreként, csak ekkoriban jött létre a szociológiai tanszék. A tehát még gyenge pozícióban lévõ társadalomtudományokat érzékenyen érintette az a – például a John B. Watson által képviselt behaviorista pszichológiában megnyilvánuló – biológiai redukcionista szemlélet, amely kétségbe vonta különálló társadalomtudományi diszciplínák létjogosultságát. A társadalomtudományok sem voltak azonban egyforma helyzetben: a gazdaságtan pozíciói erõsebbek lévén, a szociológiának e riválisa mellett is egyenrangúságot kellett kivívnia. E kettõs kihívásra adott válaszként értelmezve a parsonsi cselekvésel104
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 105
méleti modell érthetõbbé válik. A cselekvés „feltételei” kifejezés így a biológiai értelemben vett, az emberi szervezetbõl fakadó korlátozó tényezõkre utal. Lényegében véve tehát azokat az elemeket jelöli, amelyek a biológiai redukcionista megközelítésben a magyarázó változók szerepét töltik be, vagyis azokat a biológiai jelenségeket, amelyekre e szemlélet az emberi cselekvéseket visszavezetni törekszik. A normatív elem kiemelésével Parsons éppen e megközelítés érvényességét vitatja, általánosabban tehát a szociológia önálló területének határait jelöli ki. Ugyancsak a határvonalakat húzza meg a másik oldalon a gazdaságtannal szemben, amely csupán a cél-eszköz racionalitást szem elõtt tartva szintén figyelmen kívül hagyja a normatív elemeket. A cselekvési rendszerek (a rendszer fogalmáról késõbb lesz szó) elemzésére tehát Parsons szerint sem a biológiai, sem pedig a közgazdaságtani megközelítés nem alkalmas, mivel azok rendkívül fontos elemével, a közös értékorientáción, a normatív renden alapuló integrációval nem számolnak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szociológiai elemzés egyrészt leválik a biológiairól, másrészt egyenrangú partnere lesz a többi társadalomtudománynak. A szociológia így „az a tudomány, mely megkísérli a társadalmi cselekvésrendszerek analitikai elméletét kidolgozni, amennyiben e rendszerek megérthetõk a közös értékintegráció alapján” (Parsons 1949: 768). A The Structure of Social Actiont így Camic nyomán (Camic 1989) egyfajta chartaként értelmezhetjük, amely a még igen gyenge szociológia diszciplináris pozícióit igyekezett az amerikai tudományos közegen belül megerõsíteni. Ha elfogadjuk, hogy Parsons mûve mögött joggal tételezhetõ fel e stratégiai szándék, akkor érthetõvé válik a szerzõ által elemzett klasszikusok között megállapított konvergencia túldimenzionálása, de az is – és ez itt igen lényeges –, hogy miért hiányzik teljesen a nemrégiben még biológiát tanuló, orvosnak készülõ Parsons nyelvezetébõl a biológiai terminológia, holott az az életpálya késõbbi szakaszaiban egyre inkább elõtérbe kerül. Itt mindössze a „rendszer”fogalom használata utal a szemlélet meglétére, de az is csak akkor, ha figyelembe vesszük Parsons késõbbi visszaemlékezését (1977a) a fogalom értelmezésérõl, illetve késõbbi elméletét a társadalmi rendszerekrõl. E korai mûben azonban még a rendszer fogalmából is feltûnõen hiányzik a biológiai konnotáció, pontosabban úgy tûnik, hogy Parsons ekkor a fogalom lehetséges jelentéstartalmait konceptuálisan egyáltalán nem használja ki. A kifejezés valójában ekkor még nem tartozik a modell lényeges építõkövei közé – mindez a szerzõ azon szándékát tükrözi, hogy a szocio105
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 106
lógiát a lehetõ legteljesebb mértékben függetlenítse a biológiától. Mindennek ellenére a biológiai terminológia sem hiányzik teljes egészében Parsons érvrendszerébõl. Saját szempontjából például fontosnak tartja és kifejti az „organikus” és a „mechanikus” jelenségek közötti különbséget, de nem magára a modellre – mondjuk a cselekvési rendszer természetére – vonatkoztatja, hanem egy teoretikus modell elemei közötti kapcsolatok típusaiként értelmezi (Parsons 1949: 31–32). (A követendõ eljárás eszerint olyan elmélet kidolgozása, amely „organikus egész”, vagyis tulajdonságai nem egyszerûen a részek tulajdonságainak eredõi.) Vagy, mint láttuk, használta az „evolúció” kifejezést – itt még csupán a tudománytörténetre vonatkoztatva. De megemlíthetjük a címben szereplõ „struktúra” fogalmát is, amelyet itt Parsons az „anatómia” szinonimájaként értelmez, vagyis a cselekvési rendszerek strukturális aspektusainak elemzése – a mû explicit célkitûzése – nem egyéb, mint ezek anatómiájának fölvázolása. Így értve tehát maga a cselekvési rendszer is szerves egészet alkot, azaz strukturális elemeinek kapcsolata a szerves testek részei közötti kapcsolatok analógiájaként fogható fel. Semmi esetre sem lenne azonban jogosult a biológiai nyelvezet e mûben játszott szerepének túlzott jelentõséget tulajdonítani – sõt, mint láttuk, éppenséggel e nyelvezet hiánya az, ami lényegesnek tûnik. Ez az, ami lassanként megváltozik a parsonsi életmûben. A társadalmi rendszer A korai cselekvéselméleti modellt Parsons az ötvenes években makroszintû elemzési kerettel egészíti ki. A rendszerelméleti megközelítést elsõként az 1951-ben megjelent munkákban, a The Social Sytemben (Parsons 1964) és a Toward a General Theory of Actionben (Parsons–Shils 1962) fejti ki. Ez egészül ki a két évvel késõbb kiadott, két kollégájával közösen írt munkában (Bales–Parsons–Shils 1953) az úgynevezett AGIL-sémával. Az imént láttuk, hogy a „rendszer” fogalmát Parsons már cselekvéselméleti munkájában is használta. A biológiai értelmezést alapul véve olyan „szerves” egészként határozza meg a rendszert, ahol a részek tulajdonságait a közöttük, illetve a részek és az egész közötti kapcsolatok határozzák meg, valamint ahol az egész tulajdonságai nem a részek tulajdonságainak egyszerû eredõi (Parsons 1949: 31–32). A cselekvéselméleti koncepció felépítéséhez azonban valójában nincsen szüksége erre a fogalomra, amely 106
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 107
igazából csak az ötvenes évektõl lesz jelentõs Parsons elméletében. A cselekvési rendszernek négy alkotóeleme van: a társadalmi, a kulturális, a személyiségi és a viselkedési rendszer (Parsons 1971).7 Az „alrendszerek” megkülönböztetése az alább bemutatandó AGIL-sémában kidolgozott funkcionális – és csupán analitikus, nem pedig tényleges – elkülönülést követi. Rendszerként a társadalomnak a többi három alrendszer a környezetét képezi, vagyis a koncepció szerint input–output kapcsolatok révén egyensúlyi állapotot kell kialakítani ezekkel. Az alrendszerek kapcsolatát az „interpenetráció” fogalma jelöli, amely a funkcionálisan ugyan elkülönülõ alrendszerek közötti kölcsönös függésre utal. Erre példa a kulturális normák internalizálása az egyén személyiségi „rendszerébe”. Noha a rendszer fogalmát Parsons a biológia alapján értelmezi, s az mint ilyen, párhuzamba állítható a Spencer vagy Durkheim által használt organizmus fogalmával, nyilvánvaló, hogy a rendszer metaforája újabb konceptuális lehetõségeket nyit meg Parsons számára. A már eddig elmondottakból kitetszõ eltérés a parsonsi modell hierarchikus jellege. Az organizmus fogalma az elemzést csak konkrét szinten engedte meg, azaz a Spencernél és Durkheimnél ugyancsak központi fogalom, a differenciálódás koncepciója a társadalmi „szervek” tényleges elkülönülésére utalt. A „rendszer” metaforája azonban a magasabb absztrakciós szintû elemzésnek is teret enged, így az elemzés lehetõvé teszi, hogy egy alrendszert idõnként rendszerként, egy rendszert pedig alrendszerként fogjunk föl – mindezt elméletileg akármilyen analitikus szinten elvégezve, attól függõen, éppen milyen elemzési keretben gondolkodunk. Az organizmus metaforája esetében az egyetlen, ehhez hasonló logikát jelentõ képzet a belsõ miliõé, amely tulajdonképpen a szerv–szervezet–környezet viszonyrendszert relativizálta. Organizmusokról beszélve ugyanakkor az elemzési szint a konkrétumoké maradt, s a koncepció további analitikus szinteket nem tett lehetõvé. A társadalmi rendszer fogalmát Parsons a következõképp határozza meg: „a társadalmi rendszer több, egymással interakcióba lépõ cselekvõbõl áll. A cselekvési helyzetnek van legalább egy fizikai vagy környezeti aspektusa, a cselekvõk pedig a »megelégedettség optimalizálására« törekszenek, és kapcsolatukat a cselekvési helyzethez – ebbe õk is beletartoznak – kulturálisan strukturált és közös szimbólumok egy rendszere határozza meg és 7
A The Social Sytemben ez utóbbi elem, amely az egyént voltaképpen mint organizmust jelöli, még nem szerepel. Késõbbi megjelenésének két oka lehet: egyfelõl megfelelhet annak, hogy a biológiát Parsons fokozatosan beengedte a modellbe, másfelõl az AGIL-séma kidolgozása után a szerzõ ragaszkodását tükrözheti az ennek megfelelõ négyes tagoláshoz.
107
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 108
közvetíti” (Parsons 1964: 5–6). További lényeges elem, hogy „a kulturálisan strukturált és közös szimbólumrendszer” a cselekvõk egymásra vonatkozó kölcsönös elvárásait határozza meg, vagyis szerepeket jelöl ki (Parsons–Shils 1962: 195), a szerep pedig nem más, mint a társadalmi rendszer elemzési egysége. A „szerep” fogalma a szociológia huszadik századi történetének egyik legfontosabb metaforája. Olyan metafora ez, mely az organicista rendszerelméleti irányzattól homlokegyenest eltérõ elméleti megközelítéshez tartozik. Az organicizmus ugyanis holista felfogáshoz kapcsolódik, s azzal összeköti valamifajta – az alapját képezõ analógiából következõ – affinitás. A szerepelméletek ezzel szemben aktívan cselekvõ egységekrõl beszélnek. (Ezeket Parsons individuális és kollektív szinten egyaránt értelmezi.) E két, ilyen értelemben ellentétes metafora egyidejû alkalmazása, sõt közvetlen összekapcsolása mutatja Parsons kitüntetett elméleti célkitûzését, nevezetesen azt, hogy a szociológiai elemzés mikro- és makroszintjét egyazon konceptuális keretben valósítsa meg. Úgy vélem – de errõl még alább is szó lesz –, Parsons elmélete e tekintetben nem mondható sikeresnek. Ebbõl a szempontból Spencer és Durkheim organicista elmélete is következetesebb: az elõbbi szerzõ felismerte az organicizmus ilyen korlátait, amelynek kereteibe ezért az egyéneket nem próbálta beleerõszakolni, Durkheim pedig egész egyszerûen nem is foglalkozott az individuumokkal, így számára az organikus analógia határai irrelevánsak maradtak. A fenti meghatározásból következik, hogy Parsonsnál a társadalom a társadalmi rendszereknek csupán egy típusa: az, amelyiket a környezettel szembeni legnagyobb fokú önállóság jellemez. „A társadalom a társadalmi rendszer azon típusa, amely kielégíti a saját magának mint önfenntartó rendszernek a fennmaradásához szükséges összes követelményt” (Parsons– Shils 1962: 26). E definícióban benne rejlik a megközelítés további újdonsága: bár a társadalom mint organizmus képzetéhez ugyancsak hozzátartozott a környezettel kialakított egyensúlyi állapot, de sem a környezettel lefolytatott „kommunikáció”, sem pedig a környezettõl való relatív függetlenség, vagyis az önfenntartás gondolata nem volt hangsúlyos a korábbi organicista elméletekben. Parsons visszaemlékezése szerint (Parsons 1977a) a homeosztatikus egyensúly gondolatával W. B. Cannon The Wisdom of Body címû munkájából ismerkedett meg. Ha elfogadjuk saját beszámolójának hitelességét, akkor azt mondhatjuk, hogy az ekkorra fontossá váló korai biológiai tanulmányai közül voltaképpen csupán Cannon koncepciója jelentett újdonságot a Spencer és Durkheim által felhasznált bioló108
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 109
giai ismeretekhez képest. (Késõbb persze ehhez társult a genetika és a rendszerfogalomhoz adalékokkal szolgáló kibernetika is.) Ez azonban lényeges eltérés lesz, hiszen a funkcionális elemzés parsonsi változata a homeosztatikus egyensúlyi állapot fenntartásának kérdéséhez kapcsolódik. Az önállóság a parsonsi rendszerelméletben mindig azt jelenti, hogy egy adott rendszer megfelel bizonyos funkcionális követelményeknek. Ez egyúttal a rendszermivolt kritériuma is, így a rendszer fogalma eleve magában foglalja a környezettel szembeni önállóság képzetét. Bár Parsons a funkció fogalmára pontos meghatározást nem ad, az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy a funkció nála a homeosztatikus egyensúlyi állapothoz való hozzájárulásként értelmezhetõ. Mindaz azonban, amit az organizmus és rendszer fogalmának eltérõ értelmezésérõl eddig elmondtunk, kijelöli az ehhez szorosan kapcsolódó funkció fogalmának részben újszerû jelentéstartalmát is. A The Social Systemben megfogalmazott funkcionális követelmények, amelyeknek egy társadalmi rendszernek eleget kell tennie, a következõk: az egyéni élet biológiai követelményei, a személyiség minimális stabilitása, a megfelelõ motiváció, valamint a kulturális mintázat minimális megléte. Az AGIL-sémában már egy absztraktabb koncepció fogalmazódik meg a funkcionális követelményekrõl, amely egyúttal minden rendszerre érvényes. Eszerint a rendszerek mindegyikének négy funkciót: az alkalmazkodás, a célelérés, az integráció és a mintafenntartás funkcióját kell ellátnia. A rendszerek e funkciók mentén tagolódnak alrendszerekre, amelyek mindegyike azonban rendszerként ugyanígy tovább tagolódik – mindez pedig a végtelenségig vagy legalábbis addig folytatható, ameddig elemzési szempontból értelme van.8 Az önállóság nem jelenti a környezettõl való teljes függetlenséget. A rendszer rászorul a környezettõl kapott „inputokra”, s mivel az alrendszerek egymás környezetének részei, ugyanez vonatkozik az õ kapcsolatukra is: in8
Tulajdonképpen erre példa Parsons Niel Smelserrel közösen írott könyve, ahol a társadalom adaptív funkcióját ellátó gazdasági alrendszerre vonatkozóan végzik el ezt az elemzést. (Parsons–Smelser 1984 [1956]) De az is nyilvánvaló, hogy Parsons számára e négyes elemzésnek mindkét irányban, tehát az egyre általánosabb szintek felé haladva is értelme lehet, és kevés olyan vonatkozása van az emberi létnek, amelynek elemzését Parsons ne látta volna az AGIL-séma alapján elvégezhetõnek (vö. Parsons 1978). Még Leon H. Mayhew is, akire pedig Parsons egykori asszisztenseként és nagy tisztelõjeként nem jellemzõ a másoknál gyakori ironikus hangvétel, fölidézi, hogy mennyire meglepõdött, amikor Parsons egy kurzusát a világegyetem négyes tagolásával kezdte. Ennél csupán az okozott nagyobb meghökkenést, amikor egy másik alkalommal a Szentháromság négyes felosztását mutatta be. Az üresen álló negyedik cellába ezt írta: „homo religicus” (Mayhew 1985: 29).
109
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 110
putok és outputok révén „kommunikálnak” egymással. A társadalom alrendszereinek a kapcsolattartáshoz olyan „outputok” kibocsátására van szükségük, amelyek a többi alrendszer számára is elfogadhatók, inputként értelmezhetõk. Az alrendszerek kapcsolattartását a generalizált cseremédiumok, a pénz, a hatalom, az értékelkötelezettség és a befolyás teszik lehetõvé. Ezek egyfajta univerzális vagy legalábbis lefordítható nyelvekként biztosítják az alrendszerek közötti cserefolyamatok lefolytathatóságát. A médiumok parsonsi koncepciója még valamennyire kapcsolható az eredeti organikus analógiához: a „csere” médiumai ilyen értelemben nem mások, mint az „anyagcsere” médiumai. Az itteni nyelvhasználat azonban már felvillantja a koncepció késõbbi átértelmezésének lehetõségét, vagyis azt, ahogyan Luhmann a médiumokat a nyelv analógiájára „kommunikációs” médiumokként fogja fel – a kommunikáció nála játszott konceptuális fõszerepének megfelelõen. Ha a társadalmakat olyan rendszerekként fogjuk föl, amelyek legfontosabb jellemzõje az önállóság, az adott környezetben kialakított homeosztatikus egyensúlyi állapot, s amelyeknek alapegysége a szerep, nyilvánvaló, hogy a szerepek összehangolása, a szerepkomplementaritás biztosítása kulcskérdés lesz. Már a cselekvéselméletben is láttuk, mekkora jelentõséget tulajdonít Parsons a normatív rend képzetének. A rendszerelméletben pedig már nemcsak tudományelméleti szempontból válik fontossá, hanem valóban hangsúlyos konceptuális helyet kap, hiszen maga a rendszer fogalma teszi szükségessé az egyensúlyi állapot kialakítása és fenntartása mechanizmusainak kimutatását. Spencer koncepciójában az egyensúlyi állapot magától alakul ki, Durkheimnél már szükség van a normatív szabályozásra. Parsons pedig már nemcsak a normák meglétét, de azok elsajátításának mechanizmusát is be akarja mutatni: ez ahhoz vezet, hogy a szocializáció és a deviancia kérdésköre az elméletben hangsúlyos helyet kap. Parsons azt igyekszik kimutatni, hogy a modern társadalmak kialakítják azokat a mechanizmusokat, amelyek a devianciát minimálisra csökkentik, biztosítják a normatív rendhez történõ általános igazodást, és ezzel fenntartják a rendszer egyensúlyát. Ilyen mechanizmus a szocializáció – ezt Parsons a felettes-én és a kathexis freudi koncepciója nyomán dolgozza ki (vö. Alexander 1996) –, az egyéneknek a szerepek közötti, valamint e szerepekhez tartozó jutalmaknak a megfelelõ elosztása, végsõ esetben pedig a szankciók járulnak még hozzá a deviancia háttérbe szorításához. Mindezen mechanizmusok Parsons szerint azt eredményezik, hogy normális esetben a társadalmi rendszer elemei között összhang van, és a homeosztatikus egyensúlyi állapot nem bomlik meg. Annak lehetõsége, hogy ez másként 110
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 111
történik, Parsons elméletében nem merül föl komolyan. „A legfontosabb általános következtetéseink szerint a mi társadalmi rendszertípusunkban, és ennek megfelelõen másokban is, anélkül, hogy bárki is szándékosan eltervezte volna, kialakultak olyan mechanizmusok, amelyek bizonyos korlátok között képesek megelõzni és visszafordítani a mélyben rejlõ deviáns tendenciákat, amelyek így nem kerülnek bele abba az ördögi körbe, mely a helyeslés–helytelenítés és a jutalom–büntetés hétköznapi hatókörén kívül helyezné azokat.” (Parsons 1964: 319–320) Az „intézményesített értékorientációk”, vagyis a normatív rend elemzéséhez és tipologizálásához vezeti be Parsons a mintaváltozók dichotóm kategóriáit (Parsons–Shils 1962). Ezek egyrészt a szociológiában klasszikus premodern/modern dichotómia konceptualizálására szolgálnak, fõként a tulajdonítás/teljesítmény fogalompárral a státus és szerzõdés szembeállítását követve, amelyet – természetesen ugyancsak módosítva – Maine-tõl már Spencer és Durkheim is átvett. Másrészt mivel a változók közötti választások a konkrét cselekvés, a személyiség, a társadalom és a kultúra szintjén is megjelennek és jellegzetes mintázatokat alkotnak, a mintaváltozók az elmélet mikro- és makroszintjét hivatottak összekapcsolni. A két szint integrálása mégis megoldatlan marad, mivel a rendszer szintje felõl megközelítve a cselekvések igazodását látjuk a normatív rendhez, így azok „voluntarizmusáról”, a mögöttük meghúzódó tudatos motívumokról az elmélet nem mond semmit, a cselekvések szintjén pedig az nem világos, miként állnak össze az egyéni cselekvések rendszerré – a rendszerszerûség ugyanis a cselekvéselméleti modellbõl hiányzik, s így ezen az elemzési szinten magának a kifejezésnek sincs igazi konceptuális jelentõsége. Nem Parsons az egyetlen, akinek a két szint összekapcsolása nem sikerült. Minthogy azonban õ az organicista modellel rokon rendszerelméleti megközelítés alapján próbálta ezt megtenni, az õ kudarca azt sugallja, hogy az alapvetõen holista szemléletû modell nem gyúrható át oly módon, hogy a módszertani individualizmus követelményeinek is eleget tegyen. Parsons e második fõmûvében is kijelöli a szociológia – ekkor már korántsem olyan bizonytalan – határait, s mindezt a korábbiakat kiegészítve, de azoknak nem ellentmondva teszi. „A szociológiai elmélet tehát számunkra a társadalmi rendszerek elméletének azon aspektusát jelenti, amely az értékorientáció mintázatainak intézményesülésével foglalkozik a társadalmi rendszerben, valamint ezen intézményesülés feltételeivel, a mintázatok megváltozásával, az ilyen mintázatokkal szembeni konformitás és deviancia feltételeivel, illetve a mindezzel összefüggõ motivációs folyamatok111
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 112
kal” (Parsons 1964: 552, kiemelés az eredetiben). Az ötvenes évek rendszerelméleti megközelítésében a korábbinál jóval erõteljesebben nyilvánul meg a biológiai szemlélet. Mint láttuk, a rendszer fogalmát Parsons az élõ rendszerek alapján dolgozza ki, s az ehhez társuló képzeteket (önfenntartás, homeosztatikus egyensúly, funkcionális differenciálódás) ekkor már ki is használja a koncepcióban. A társadalmi rendszer és az élõ szervezetek közötti közvetlen párhuzamokra azonban Parsons itt még explicit módon nem utal, és a biológiai szemlélet az absztrakt terminusok mögött rejtve marad. Késõbbi írásaiban azonban, amikor, mint alább látni fogjuk, az evolúciós elméletben Parsons az analógiát nyilvánvalóvá teszi, visszamenõleg is explikálja az organicista szemléletet. Így például még a mintafenntartás párhuzamát is megtalálja az élõ szervezetekben, ahol ennek a kulturális szimbólumokkal analóg hordozói a gének, a kulturális mintázatoknak pedig a genetikai örökség felel meg (Parsons 1977b). Ez a nyelvezet már – a genetikától eltekintve – rendkívül hasonlatos a klasszikus tizenkilenc századi organicizmus fogalmi apparátusához, s mindez azt mutatja, hogy Parsons végképp feladta a biológiával szembeni kezdeti védekezõ álláspontját. E folyamat utolsó állomása az evolúciós elmélet kidolgozása. A társadalmi rendszerek evolúciója Az AGIL-sémában leírt társadalmi rendszer kialakulása az elmélet továbbfejlesztett változata szerint evolúciós folyamat eredménye. Bár valamennyi rendszernek el kell látnia a négy funkció mindegyikét, az ezeknek megfelelõ, specializált alrendszerek elkülönülése, a funkcionális differenciálódás csak a modern társadalmakra jellemzõ. Parsons Spencerrel és Durkheimmel egyetértésben állapítja meg, hogy a társadalmi rendszerek egy bizonyos változása az organizmusok növekedésével analóg, hiszen a méretbeli növekedést mindkét esetben strukturális változások kísérik (Parsons 1985b [1961]). Mivel indokolja Parsons a szociológia biologizálását? Úgy véli, hogy bizonyos (általa meg nem nevezett) fejlemények a biológiai elméletben és a társadalomtudományokban jogossá teszik, hogy a társadalom és a kultúra evolúcióját az élõ rendszerek evolúciójának általánosabb elméleti keretébe illesztve értelmezzük (Parsons 1971: 2). Így párhuzamot fedezhetünk fel az ember mint biológiai faj és a modern társadalmak kialakulása között, valamint analógiát láthatunk az élõ organizmusok és a szociokulturális 112
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 113
rendszerek között. Az organicista szemlélet nem jár szükségszerûen együtt evolúciós megközelítéssel, mégis egyfajta affinitást fedezhetünk fel a két elmélet között. A biológiában ugyanis összekapcsolódik a kettõ, és a társadalomelméleti organicizmus is, mely ugyancsak a komplexitást állítja a középpontjába, elõbb-utóbb szembetalálja magát az élõ szervezetek mintájára elképzelt differenciált társadalmi rendszerek kialakulásának kérdésével. Ekkor pedig kézenfekvõ a már eddig is segítségül hívott biológia további kiaknázása. Ebbõl a szempontból egyáltalán nem meglepõ tehát, hogy Parsons, aki, mint láttuk, a biológiával szembeni elzárkózó álláspontját fokozatosan feladta, végül egy evolúciós koncepciót is kidolgoz. Ám Parsons evolúciós megközelítése igen sajátos: az evolúciós mechanizmust tárgyaló mûvében a folyamatot csak a nyugati társadalmak kialakulására vonatkoztatja (Parsons 1971). A modern társadalmi rendszerek kibontakozása iránti érdeklõdésében a Parsons számára legfontosabb elméleti hatást Weber jelenti. A modern nyugati társadalmakat így egyedinek tekinti, s a kialakulási folyamatot evolúcióként értelmezve hiába tér el a weberi koncepciótól lényegesen, elmélete valójában az evolúciós elméletek sorából is kilóg, amikor a többnyire egyetemes érvényûnek tekintett evolúciós mechanizmusok és globális evolúció helyett a folyamatot lokalizálja (Parsons 1971). Korábbi munkájában (Parsons 1966) azonban a fejlõdés szintjeit még globális perspektívában szemléli, s elmélete más téren is közeli rokona a klasszikus evolucionista teóriáknak. A modell organicista gyökereinek megfelelõen az elsõdleges evolúciós folyamat itt is a differenciálódás. A differenciálódás ugyanakkor csak abban az esetben jelent evolúciós elõrelépést, ha az új elemek adaptív képessége is jobb. A differenciálódást „adaptív javulásnak” kell kísérnie tehát, amely lényegében azt jelenti, hogy szélesebb körben válnak hozzáférhetõvé a szükséges erõforrások. Minthogy a differenciálódás új strukturális egységek kialakulását jelenti, ezek beépítése, „belefoglalása” a rendszerbe szintén elengedhetetlen feltétele a fejlõdésnek, enélkül ugyanis a rendszer részeire esne. Tulajdonképpen ennek elkerülését szolgálja az értékáltalánosítás, mely egyúttal az új strukturális egységek legitimációját biztosítja. Mindezzel párhuzamosan zajlik a generalizált cseremédiumok kialakulása, amelyek, ahogyan fentebb már láttuk, a funkcionálisan elkülönülõ egységek kapcsolattartását, kommunikációját teszik lehetõvé. A folyamat lezajlása „evolúciós univerzálék” kialakulásában ölt testet. Az evolúciós univerzálé „struktúrák és ehhez társuló folyamatok olyan 113
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 114
komplexuma, amelynek kialakulása annyira megnöveli egy adott osztályba tartozó élõ rendszerek adaptív képességét, hogy csak az e komplexumot kifejlesztõ rendszerek tehetnek szert magasabb szintû általános adaptív képességre” (Parsons 1985a [1964]: 299). Az evolúciós univerzálé meghatározása tehát a természetes szelekció koncepciójából következik, s olyan szervezetbeli fejlõdést jelent, amely a további evolúció elõfeltétele is egyben. A szerves világ ilyen evolúciós univerzáléja például a látás, a társadalmi rendszerek esetében pedig a társadalmi rétegzõdés, a kulturális legitimáció, a bürokratikus szervezet, a pénz és a piac, az általános normarendszer és a demokratikus politikai szervezet jelentik a legfontosabb evolúciós univerzálékat.9 Világos tehát, hogy a modern társadalmak evolúciójáról szóló elmélet kidolgozása során Parsons már egyáltalán nem idegenkedett a biológiai szemlélet és fogalmi apparátus használatától. Érdekességként megemlítettük, hogy noha korábbi írásában más társadalmak fejlõdésével is foglalkozik, a The System of Modern Societies címû mûvében evolúcióról csupán a nyugati társadalmak esetében beszél. Mégis, eltekintve attól, hogy még itt is valamivel absztraktabb nyelven fogalmaz, s hogy az újabb, genetikai ismeretekre is támaszkodik, koncepciója voltaképpen nem sokban tér el a klasszikus tizenkilenc századi evolucionista elméletektõl, például Spencerétõl. Ennek megfelelõen az elméletben felhasznált metaforakészlet is igen hasonló: a háttérben álló mechanizmusok az alkalmazkodás és a természetes szelekció, a fejlettség kritériuma pedig az adaptív kapacitás növekedése. És annak megfelelõen, hogy a kiindulási pontot képezõ organicista modell középpontjában a munkamegosztás áll, Parsonsnál is a funkcionális differenciálódás lesz a folyamat lényege, a többi evolúciós változás pedig ebbõl következik. Korábban már utaltam arra, minek köszönhetõ, hogy korai munkáiban Parsons élesen szembehelyezkedik a biológiával. Most, hogy már láttuk, miként tér késõbb ahhoz vissza, teljesebb képet kaphatunk a kérdésrõl. A biológia és a szociológia viszonya a parsonsi életmûben A cselekvéselméleti modell a szerzõ azon szándékát tükrözi, hogy a még nem elég erõs lábakon álló szociológiát a biológiától függetlenítve definiál9
A felsorolásból is kitûnik, hogy Parsons szeme elõtt a társadalmaknak csupán egy igen szûk köre lebegett e koncepció kidolgozásakor, s nyilvánvaló, hogy a második világháború utáni idõszak legfejlettebb társadalmának az amerikait tartotta. Mint korábban említettem, emiatt is számos bírálat érte – ezekkel itt nem foglalkozom.
114
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 115
ja. Ezt jelzi az az elsõ látásra máskülönben furcsa jelenség is, hogy a biológiai, fiziológiai irodalomban jártas, orvosnak készülõ Parsons, akire az egyik legnagyobb elméleti hatást a tudományfilozófus és kutató biológus Henderson tette, úgy írt meg egy elméleti tárgyú munkát, hogy abban a biológiai szemléletnek, terminológiának gyakorlatilag nyoma sincsen. Ezen mit sem változtat a „rendszer” kifejezés használata, amelynek, noha azt a szerzõ a biológia alapján határozza meg, ebbõl fakadó tulajdonságai a koncepció kifejtésében, a cselekvéselméleti modellben lényegében nem kapnak szerepet: a cselekvési „rendszerek” rendszerjellegét Parsons nem aknázza ki, illetve nem igazolja meggyõzõen. Más a helyzet a rendszerelméleti modellel. Hiába a magas absztrakciós szintû fogalomhasználat, emögött már nem nehéz fölfedeznünk egyfajta biológiai szemléletet. A modell a „társadalmi organizmus” metaforájával rokon „társadalmi rendszer” fogalmának kibontása, s ennek megfelelõen szorosan kapcsolódik az organicizmus korábbi hagyományához. A funkcionális differenciálódás már Spencer által is alkalmazott koncepciója nem egyéb, mint a társadalmi munkamegosztás képzetének újabb megfogalmazása. Az ezt leíró úgynevezett AGIL-séma így alapvetõen egy, az organicista megközelítésben gyökerezõ modell, ahol már a rendszer képzetének biológiai jellege is kidomborodik: a társadalmi rendszer a környezettel egyensúlyi állapotot fenntartó, specializált feladatokat ellátó részekbõl álló egész. Mint láttuk – el nem ismert – elméleti elõdeihez Parsons rendszerelmélete sok ponton kapcsolódik, de számos tekintetben el is tér tõlük. Biológia és szociológia közeledésének végsõ állomása az evolúciós elmélet volt. Az imént láttuk, hogy az organicista gyökerû rendszerelmélethez természetes módon kapcsolódó fejlõdéselméleti koncepcióba Parsons már leplezetlenül vegyíti a biológiai terminológiát és használja fel a párhuzamokat, a klasszikus evolucionista elméletekre nagyon sokban emlékeztetõ koncepciót dolgozva ki. Biológia és szociológia így a parsonsi életmûben egyre közelebb kerül egymáshoz. Mint többször utaltam rá, a cselekvéselmélet feltûnõ „biológiamentességének” problematikájára plauzibilisnek tartom a Camic által felkínált értelmezési lehetõséget. A harmincas években alkotó szerzõ elméletében természetesebbnek tûnhetett volna biológia és szociológia közelsége, akkor azonban az itt elfogadott értelmezés szerint Parsons számára az elsõrendû feladat a szociológia határainak kijelölése volt. Az adott tudományos közegben pedig ez nem utolsósorban a biológiai determinizmussal szembeni védekezést jelentette, vagyis a szociológiai elméletet függetleníteni 115
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 116
kellett a biológiától. Így azután, amíg Durkheim a biológia eszközével igyekezett a szociológiát a közgazdaságtannal szemben önállósítani, addig Parsons számára már úgy tûnt, a biológia jelenti az igazán komoly fenyegetést. Emellett persze a hagyományos csatát is meg kellett vívnia: a gazdasági elmélethez képest is törekedett a szociológia diszciplináris határainak meghúzására. A második világháború után azonban már megváltozott a szociológia helyzete. Nemcsak Parsons került az amerikai szociológiai élet középpontjába, de a nemzetközi szociológia súlypontja is egyértelmûen Amerikába helyezõdött át. Ez Európában is a professzionális szociológia kibontakozásának volt az idõszaka, de intézményes pozíciójának megszilárdulása az Egyesült Államokban még nyilvánvalóbb volt – Parsons számára tehát ekkor már nem jelenthetett problémát a szociológia diszciplináris helyzete. Az iménti interpretációt továbbgondolva fogalmaztam meg azt a hipotézist, mely szerint a szociológia megerõsödésével volt összefüggésben, hogy Parsons föladta védekezõ álláspontját a biológiával szemben, s a rendszerelméleti modellt kézenfekvõ módon támogató biológiai szemléletnek ekkor már nyugodtan teret engedhetett a koncepcióban. Saját elméletének „mozgásiránya” így azután érdekes kanyart írt le: míg 1937-es munkájában gyakorlatilag Spencer halálát jelenti be („Ki olvas ma már Spencert?”), a további mûvekkel bejárt út során hozzá visszatérve szinte feltámasztja – ha nem is az utilitaristaként értelmezett Spencert, de azt, aki a társadalmak mûködését a biológiára támaszkodva, evolucionistaorganicista elméletben próbálta értelmezni. Irodalom ALEXANDER, JEFFREY C. (1996): Szociológiaelmélet a második világháború után. Budapest: Balassi Kiadó. BALES, ROBERT F. – TALCOTT PARSONS – EDWARD A. SHILS (1953): Working Papers in the Theory of Action. New York: The Free Press. CAMIC, CHARLES (1989): Structure after 50 Years: The Anatomy of a Charter. American Journal of Sociology (95), 38–107. CAMIC, CHARLES (1991): Introduction. In Talcott Parsons: The Early Essays. Chicago–London: The University of Chicago Press. HOMANS, GEORGE CASPAR (1985): Coming to My Senses. The Autobiography of a Sociologist. New Brunswick – London: Transaction Books. MAYHEW, LEON H. (1985): Introduction. In Talcott Parsons: On Institutions and
116
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 117
Social Evolution. Chicago–London: The University of Chicago Press, 1–62. MERTON, ROBERT K. (1980): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest: Gondolat. NÉMEDI DÉNES (1985): Elõszó. In Válogatás Talcott Parsons cselekvéselméleti írásaiból. Szociológiai Füzetek (38), Budapest, 5–16. NÉMEDI DÉNES (2000): Parsons Durkheimet olvas. In Társadalomelmélet – elmélettörténet. Budapest: Új Mandátum, 127–144. NIELSEN, JENS KAALHAUGE (1991): The Political Orientation of Talcott Parsons: The Second World War and its Aftermath. In Roland Robertson – Bryan S. Turner (szerk.): Talcott Parsons: Theorist of Modernity. London – Newbury Park – New Delhi: Sage Publications, 217–233. PARSONS, TALCOTT (1949): The Structure of Social Action. New York – London: The Free Press. (Magyarul: A cselekvés elmélete. Részlet. In Válogatás Talcott Parsons cselekvéselméleti írásaiból. Szociológiai Füzetek [38], Budapest: 1985. 17–38.) PARSONS, TALCOTT (1964): The Social System. New York – London: The Free Press. PARSONS, TALCOTT (1966): Societies: Evolutionary and Comparative Perspectives. Prentice-Hall, Englewood Cliffs. PARSONS, TALCOTT (1971): The System of Modern Societies. New Jersey: Prentice-Hall, Englewood Cliffs (Magyarul: Elméleti tájékozódás. Részlet. In Talcott Parsons a társadalmi rendszerrõl. Szociológiai Füzetek [45], Budapest 1988. 84–111.) PARSONS, TALCOTT (1977a): On Building Social System Theory: A Personal History. In: Uõ: Social Systems and the Evolution of Action Theory. New York – London: The Free Press, 22–76. PARSONS, TALCOTT (1977b): The Present Status of „Structural-Functional” Theory in Sociology. In Social Systems and the Evolution of Action Theory. New York – London: The Free Press, 100–117. PARSONS, TALCOTT (1977c): The Relations between Biological and SocioCultural Theory. In Social Systems and the Evolution of Action Theory. New York – London: The Free Press, 118–121. PARSONS, TALCOTT (1978): Action Theory and the Human Condition. New York – London: The Free Press. PARSONS, TALCOTT (1982): The Place of Ultimate Values in Sociological Theory. In Talcott Parsons: On Institutions and Social Evolution. Chicago–London: The University of Chicago Press, 76–92. PARSONS, TALCOTT (1985a): Evolutionary Universals in Society. In Talcott Parsons: On Institutions and Social Evolution. Chicago–London: The University of Chicago Press, 296–326. PARSONS, TALCOTT (1985b): Some Considerations on the Theory of Social Change. In Talcott Parsons: On Institutions and Social Evolution. Chica-
117
konyv.qxd
2007.10.20.
16:54
Page 118
go–London: The University of Chicago Press, 255–276. PARSONS, TALCOTT – EDWARD A. SHILS (1962) (szerk.): Toward a General Theory of Action. Cambridge (Mass): Harvard University Press (Magyarul: Értékek, motívumok és cselekvésrendszerek. Részlet. In Válogatás Talcott Parsons cselekvéselméleti írásaiból. Szociológiai Füzetek [38], Budapest, 1985. 39–77, valamint A társadalmi rendszer. Részlet. In Talcott Parsons a társadalmi rendszerrõl. Szociológiai Füzetek [45], Budapest, 1988. 5–37.) PARSONS, TALCOTT – NIEL J. SMELSER (1984): Economy and Society. A Study in the Integration of Economic and Social Theory. London–Boston– Melbourne: Routledge and Kegan Paul. PLÉH CSABA (1992): Pszichológiatörténet. A modern pszichológia kialakulása. Budapest: Gondolat. ROBERTSON, ROLAND – BRYAN S. TURNER (1991): An Introduction to Talcott Parsons: Theory, Politics and Humanity. In uõk (szerk.): Talcott Parsons: Theorist of Modernity. London – Newbury Park – New Delhi: Sage Publications, 1–21.
118
