Tony Parsons. Apa És Fia

Tony Parsons Apa És Fia

Édesanyámnak Első rész Kódorgunk A világ legszebb gyereke Fiú. Fiúúú! Egy kisfiú. Ahogy ránézek erre a gyerekre – kopasz, ráncos, töpörödött kis öregember-forma -, valami meglódul a bensőmben. Mert teljesen úgy néz ki, mintha ez (úgy értem: Ő) lenne a világ leggyönyörűbb gyereke. Elképzelhető, hogy tényleg ez (mármint: Ő) a világon a leggyönyörűbb kisgyerek? Vagy csak az érzelmi programom szórakozik velem? Vajon mindenki így érez? Azok is, akiknek egészen hétköznapi babájuk születik? A mi kis pockunk valóban ilyen meseszép lenne? Nem tudnám megmondani. Az alvó kis tüneményt a nő tartja a karjában, akit szeretek. Ülök az ágy szélén, nézem kettejüket, és azt érzem, hogy ehhez a helyhez, ehhez a nőhöz, ehhez a fiúcskához tartozom, úgy, ahogy még soha, sehova. Az elmúlt huszonnégy óra izgalmai után hirtelen ismeretlen érzelemhullám – hála, boldogság, szeretet keveréke – bugyog fel bennem, és túlcsordulással fenyeget. A torkomat félelem szorítja össze, nehogy méltatlannak bizonyuljak, nehogy elrontsak mindent, nehogy

bemocskoljam a pillanatot – a könnyeimmel. De aztán a baba felébred, rögvest nyöszörögve enni kér, és mi – én és a nő, akit szeretek – hangosan felnevetünk, a döbbenet és a csodálkozás nevetésével. Egy aprócska csoda. És jóllehet a mindennapok realitásától nem menekülhetünk – mikor is kell visszamennem dolgozni? -, a nap az „igazi csoda történt!” érzés jegyében telik. Beszélni persze nem beszélünk róla. Csak érezzük, hogy körbeleng minket. Aztán megérkeznek a szüleim. A kötelező ölelések és puszik után anyám megszámolja a kisded kéz- és lábujjait, megtekinti nem nőtt-e úszóhártya köztük. De a gyermek rendben van, egyszerűen tökéletes. – Valóságos kis szívtipró! – mondja anyám. – Valóságos kis szívtipró! Apám csak nézi a csecsemőt, és valami olvadozni kezd a szíve környékén. Sok jót el lehet mondani apámról, de az biztos, hogy nem egy ellágyulós típus, nem az a szentimentális fajta. Nem kezd el selypegni vagy kukucsolni, ha összefut egy kisgyerekkel az utcán. Apám jó ember, de mindaz, ami élete során történt vele, megkeményítette. Ma azonban megtört a jég ott legbelül, és tudom, hogy ő is érzi. Enyém a világ legszebb gyereke! Apám kezébe nyomom az üveget, amit már hónapokkal korábban megvettem. Bourbon. Apa csak sört és whiskyt iszik, most mégis széles vigyorral veszi át az ajándékát. A címkén ugyanis ez áll: „Vén Nagyapó!” Ez ő. Az apám. Tisztában vagyok vele, hogy a mai naptól még inkább olyan leszek, mint ő. Én is apa lettem. A férfivá érés

mérföldköveinek tekintett események – a szüzességem elvesztése, a jogosítvány megszerzése, az első szavazás – csupán az ifjúkor felejthető semmiségeinek tűnnek. Mindezeket átéltem, de alapvetően nem változtattak meg, gyermek maradtam. De a hozzájárulásommal most újabb emberi lény jött a világra. Mostantól én is az leszek, amit apám világéletében elmondhatott magáról. Férfivá lettem. Huszonöt éves vagyok. 1 A mindent elsöprő, „most már tényleg felnőttem”, avagy harmincadik születésnapod közeledtével kerüld el a következőket: Ne keveredj egyéjszakás kalandba a kolléganőddel! Ne vásárolj esztelenül luxuscuccokat, amiket nem engedhetsz meg magadnak! Ne éld meg, hogy elhagy a feleséged! Ne veszítsd el a munkád! Ne találd magad hirtelen az egyedülálló szülő szerepében! Szóval: ha vészesen közeledik is a harmadik X, tégy, amit akarsz, csak ezeket ne! Különben el lesz cseszve az egész napod. Harminc táján sok minden megfordul az ember fejében – ezek a legszebb éveim, ezek ifjúkorom szép napjai, a java még hátravan -, és hasonló marhaságok. Elég fiatal vagy még, hogy átlumpolj egy éjszakát, de elég idős, hogy hitelkártyád legyen. Tizen- és huszonéveid bizonytalansága és pénztelensége már a

múlté – jól is esik megszabadulni tőlük -, de még buzog benned az életerő. A harmincadik kellemes születésnap kellene hogy legyen. Az egyik legkellemesebb. De miként kell megünnepelni a harmadik X beköszöntét? Nevetgélő, egyedülálló barátok körében egy meghitt kis bárban vagy étteremben? Szerető feleséggel, apró gyermekekkel az oldaladon a családi fészek melegében? Csak kitalálták már, hogyan kell „jól” harmincévesnek lenni. Lehet, hogy csak „jól” lehet. Ha erre a megkülönböztetett figyelmet érdemlő születésnapra gondoltam, csillogó, vicces amerikai családsorozatok villantak elém. Ha eszembe jutott, hogy én is mindjárt harminc leszek, vonzó, harminc körüli házaspárt láttam magam előtt, akik a tinédzserek hevületével ölelkeznek, miközben a háttérben valahol egy gügyörésző kisgyerek csúszkál a fényesített parkettán; vagy csinos, sziporkázó, tejeskávét kortyolgató barátok kis csoportját képzeltem magam elé, akik egyrészt felvonultatják csodálatra méltó ruhatárukat, másrészt fancsali képpel merengenek azon, hogy már megint nem jött össze egy randevú. Hát ez volt az én bajom. Ha harmincévesnek képzeltem magam, mindig valaki más életét láttam magam előtt. Számomra ezt jelentette a harminc: felnőni, de nem csalódások árán, megállapodni, de önelégültség híján, életbölcsességre szert tenni, de csak módjával, hogy aztán ne kelljen a vonat elé vetnem magam miatta. Ennek így kéne kinéznie.

Mire betöltöd a harmincat, természetesen azt is felfogod, hogy nem élsz örökké. De nem ez teszi-e jelenlegi kacarászós, tejeskávét ivó létedet még édesebbé? Nem hagyhatod, hogy az elkerülhetetlen halál mindenre rányomja bélyegét. Ne hagyd, hogy a sírig tartó, hosszú, lassú araszolgatás gondolata beárnyékolja a napjaidat. Ha még az egyedülállók szabadságának utolsó pár évét éled, vagy mostanában határoztad el magad egy felnőttebb, kötelezettségekkel teli élet mellett a szeretett lény oldalán, álmodban se jusson eszedbe, hogy a harmincadik születésnap mérhetetlenül pocsék is tud lenni. Én mindenesetre elintéztem magamnak. Az autó valaki más életéről illatozott. A szabadságéról. A bemutatóterem kirakatában állt; elnyújtott ék alakú sportkocsi, amely még lehúzott tetővel is erősnek, tömörnek hatott, akár egy köteg izom. És persze vörösben pompázott – lángoló, tesztoszteronpumpáló vörösben. Amíg még picivel fiatalabb voltam, egy ilyen járgány, amiről csak úgy ordít a macsóság, megvető vigyort, némi röhincsélést, hányingert, vagy ennél is rosszabbat váltott volna ki belőlem. Most rá kellett jönnöm, hogy már egyáltalán nem csípi a szemem. Sőt: pontosan úgy nézett ki, mint amire életemnek ebben a szakaszában vágytam. Senki nem foghatja rám, hogy ismerem a márkákat, de szívügyemnek tekintettem – nagy titokban végignyálaztam a magazinok hirdetéseit -, hogy ennek a

kis gyönyörűségnek a nevét megtanuljam. Igen, így volt. Már korábban kinéztük egymást magunknak. Igazából a márka nem is számított. Imádtam, ahogy kinéz. És az illatát. Főleg az illatát. Azt a „bármi megtörténhet” illatot. Hogy ez miből állt? A bőr, a gumi, a frissen dukkózott, többméternyi acél, de mindenekfölött az újdonság szívbe markoló illatából; és az újdonságnak ez az ígérete szinte elviselhetetlenül sokkolóan hatott rám. Megcsillant előttem egy másik, határtalan, szabad világ, ahol nyílegyenes út vezet egy tökéletes napok alkotta jövőbe. Ahol nincs helye sem forgalomelterelő kúpoknak, sem fizikai leépülésnek, sem a harmincadik születésnapomnak. Valahonnan ismerős volt az illat, aztán rájöttem, hogy mikor fogott el hasonló érzés. Nevetséges vagy sem, ilyesmi akkor járja át az embert, amikor egy újszülött csecsemőt tart a kezében. A hasonlat persze sántít – mert hogy is tudna egy autó rám bandzsítani a szemecskéjével, amely épp csak rányílt a világra, hogy is tudná icipici öklébe markolni az ujjamat, hogy is villanthatna rám egy fogatlan mosolyt. Akkor és ott mégis ezt éreztem. – Egyszer élünk! – közölte velem az eladó, cipősarka végigkopogott a bemutatóterem padlóján. Udvariasan elmosolyodtam, jelezve, hogy ezt azért még egyszer át kell gondolnom. – Tartalmas szórakozásra vágyik? – érdeklődött. – Mert ha az MGF-et valamire megalkották, akkor az a szórakoztatás.

Szokványos eladói érdeklődést tanúsított irányomban, de közben tetőtől talpig felmért, azt latolgatva, megérek-e egy próbautat. Tolakodó volt, de azért nem annyira, hogy lángba boruljon az arcom. Tette a dolgát. Hétvégi öltözékem ellenére – mely munkám természetéből adódóan nem sokban tért el a hétköznapitól – jól pozícionált embert láthatott maga előtt. Gyorsan felívelő karrier keres hozzá illő közlekedési eszközt. Fiatal, szabad, nőtlen. Élete gondtalan, mint a legkönnyedebb, csökkentett alkoholtartalmú sör. Hogy tévedhettél ekkorát, barátom? – Ezt a modellt variálható szelepnyitó vezérléssel látták el – tájékoztatott őszintének ható lelkesedéssel. – A könyökemelő rotációs sebességének megváltoztatásával beállítható a szívószelep nyitási ideje. Ez meg mi az öreg ördögről beszél? A motorról lenne szó? – Hamisítatlan csajmágnes – tette még hozzá, látván, hogy bámulok rá, mint borjú az új kapura. – Figyelemfelkeltő. Az MGF a magányos fiatalember álmai netovábbja. Ez az én emberem! Hagyjuk a műszaki maszlagot, elég, ha annyit tudok, hogy egy ilyen kocsiban el lehet tévelyedni. Hogy kifordulhatok önmagamból. Ezt akartam hallani. Emberem figyelmét felkeltette valami kint az utcán, tekintetét követve én is kipillantottam a bemutatóterem síküveg falán. Az eladó a magas szőke nőt bámulta, aki egy Csillagok háborúja-pólóban feszítő kisfiú kezét fogta. Körülöttük

a hétvégi bevásárlásban felgyülemlett szatyrok. A nő és a gyerek minket nézett. Függetlenül attól, hogy műanyag bevásárlószatyrok tornyosultak körülötte, és hogy egy gyereket gardírozott, a nő olyan nő volt, akit az ember kétszer is megnéz magának. A fián – mert kétségkívül a fia lehetett – a legszembetűnőbb a kezében tartott hosszú műanyag cső volt, amely gyengén pislákolt. Aki az elmúlt húsz évben egyszer is járt moziban, azonnal felismerhette a fénykardot, a Jedi lovagok hagyományos fegyverét. Erre már ráfért volna az elemcsere. A gyönyörű nő rám és az eladóra mosolygott. A fiúcska ránk szegezte a fénykardját, mintha csak le akarna döfni minket. – Apu – formálta szája a szót a bennünket elválasztó üvegfal túloldalán. Nem hallottam, de csak ezt mondhatta. – A feleségem és a fiam – közöltem az eladóval, aztán elfordultam, hogy ne kelljen látnom a csalódást a tekintetében. – Mennem kell. Apu. Ez lennék én. Apu. – Nem is szereted a kocsikat – emlékeztetett a feleségem öreg VW-nkkel lavírozva a sűrű, kora esti forgalomban. – Megnézni csak szabad... – Ráadásul túl fiatal vagy még a kapuzárási pánikhoz – folytatta. – Harminc év még nem kor, Harry. Várj a sorodra, várj még tizenöt évet, és akkor lépj le a titkárnőddel, aki elég fiatal lesz ahhoz, hogy a második

feleséged legyen. Én is csak akkor vagdosom le a zakóid ujjait. A mogyoróidról nem beszélve. – Még nem vagyok harminc, Gina – röhincséltem, bár egyáltalán nem találtam mulatságosnak a dolgot. Gina szeret túlzásokba esni. – Csak huszonkilenc. – Még egy teljes hónapig – nevetett fel. – Mindjárt itt a szülinapod! – mondta fiacskánk, együtt kacagott az anyjával, bár fogalma sem volt róla, min kell nevetni. Megütögette a tarkómat lemerülőben lévő fénykardjával. – Hagyd abba, Pat! – kértem. Hátul ült, a heti bevásárlás kellős közepén, kis gyerekülésébe szíjazva, motyorgott valamit a bajsza alatt, feltételezhetően a Millennium Falcon pilótaülésébe képzelte magát, Harrison Ford mellé. – A jobb oldali motorom kampec – hadarta mintegy magamagának. – Ha kész vagy, tűz! Hátrafordultam. Négyéves kisfiam keseszőke haja a szemébe hullt, ami ugyanolyan kék volt, mint az anyjáé. Tiffany-kék. Elkapta a pillantásom, rám vigyorgott felhőtlen, gyermeki örömmel. – Boldog szülinapot! Boldog szülinapot, apuuu! – énekelte. Pat számára a születésnapom csupán annyit jelentett, hogy végre átadhatja a maga rajzolta képeslapot (Luke Skywalker hű fénykardja segítségével lefejez egy űrszörnyet), amit az ágya alá dugott el. Nekem csak az jutott róla az eszembe, hogy életem legjobb pillanatain már túl vagyok. És tényleg. Mikor fogom még egyszer úgy érezni magam, mint akkor este, amikor a feleségem azt mondta, hogy

hozzám jön? Vagy aznap reggel, amikor a fiam megszületett? Mikor lesz az élet megint olyan, hogy is mondjam? – igazi? Mikor? – Mióta érdekelnek az autók? – firtatta Gina. Csak nem szállt le a témáról. – Fogadni mernék, azt sem tudod, hogy abba a kocsiba milyen benzin való. Vagy tévednék? – Ne kötözködj!! – No, hadd hallom. A fene vinné el! – Az a zöld – kockáztattam meg. – Tudod... ólommentes. Amivel megmentesz egy esőerdőt, valahányszor tankolsz belőle. – Dízelnek hívják, barátocskám – kacarászott a nejem. – Egyetlen férfival sem találkoztam, akit annyira hidegen hagynának az autók, mint téged. Mi ütött beléd? Mit felelhettem volna? Az ember mégsem magyarázhatja el a feleségének, hogy vannak bizonyos élettelen tárgyak, amik mindazt jelképezik, amikről bizton tudja, hogy örökre elvesztek számára. Helyeket, ahová már sosem jut el, nőket, akiket már sosem fog szeretni, dolgokat, amiket már sosem fog megtenni. Az ember ilyesmiről nem beszél a feleségének. Főként nem, ha ráadásul nagyon szereti is a nőjét. Főként nem egy ilyen asszonynak. – Csak egy utasülés van benne – jegyezte meg Gina. – Na és? – adtam az értetlent. – Nagyon jól tudod, miről beszélek – állította. – Csak egy utas fér be – kizárólag karcsú és nőnemű. – Még mindig nádszálkarcsú vagy és nő – mondtam. – Legalábbis így néztél ki, amikor utoljára láttalak.

– Mi váltotta ezt ki belőled, Harry? Gyerünk, mondd már el! – Talán ezzel kompenzálom, hogy megvénültem – találgattam. – Csatlakozom az öreg fütyik klubjához, és jaj, minő fájdalom!, ezentúl csak győzedelmes ifjúkorom emlékeinek élek. Még akkor is, ha tudom, hogy mindez milyen végtelenül hiábavaló, és még arra is jól emlékszem, hogy a fiatalságom nem volt különösebben győzedelmes. Minden férfi ezt tenné a helyemben, nem? – Harminc leszel – mondta a feleségem. – Kibontunk néhány üveget, veszünk tortát és gyertyákat... – És lufikat – kotyogott közbe Pat. – És lufikat – hagyta rá Gina. Megrázta bájos fejecskéjét. – Még nem írtunk le, Harry. Gina pár hónappal idősebb volt, mint én. Könnyedén átvészelte a harmincadik születésnapját a barátai és a családja körében, a Wham legnagyobb slágereire táncolt a fiával, kezében egy pohár pezsgővel. Csodásan nézett ki akkor este, komolyan. Az én születésnapom azonban minden kétséget kizáróan traumatikusabbnak ígérkezett. – Nem bántál meg semmit, ugye? – kérdezte. – Úgymint? – Tudod jól – váltott halálosan komolyra. – Minket. Fiatalon házasodtunk össze. Gina már három hónapos terhes volt Pattel az esküvőnk napján, amely – így visszatekintve – életem legboldogabb napja volt. De azt követően minden megváltozott. Azután már magunk előtt sem tagadhattuk le a tényt, hogy felnőttünk. A rádióállomásnál, ahol dolgoztam, kaptam egy hét szabadságot, és a mézeshetünket kicsiny lakásunk

rejtekén töltöttük, ágyból néztük a tévét naphosszat, M&S-szendvicset faltunk, és a gyönyörűséges gyermekről beszélgettünk, akinek az érkezését vártuk. És megszavaztunk magunknak egy rendes, felnőtthöz illő nászutat is: Gina Okinaván szeretett volna búvárkodni, trópusi halakat látni. De mire összejött volna egy kis pénz, mire lett volna egy kis időnk, megszületett Pat, és az életünk fordulatot vett. Úgy vettük észre, hogy a jegygyűrűnk elszigetel minket a világ többi részétől. Az ismeretségi körünkbe tartozó házaspárok legalább tíz évvel idősebbek voltak nálunk, velünk egykorú barátaink életük azon rövid időszakát élték, amikor már nem az anyjukkal laktak, és még nem a jelzáloghiteleiket törlesztették. Kis családunk magára maradt. Amíg a barátaink klubokban táncolták át az éjszakát, mi órákig virrasztottunk, mert a gyereknek jött a foga. Amíg a barátaink azon aggodalmaskodtak, hogy mikor jön el a nagy Ő, mi azon rágódtunk, hogy miből fogjuk fenntartani első közös otthonunkat. Mégsem bántam meg semmit. Igen, feladtuk a szabadságunkat. Feladtuk, de valami sokkal jobb kedvéért. Szerettem a feleségemet, és szerettem a fiunkat. Ők ketten jelentették életem értelmét. Nélkülük minden elképzelhetetlen lett volna. Tudtam, hogy szerencsés fickó vagyok. És mégis, nem tehetek róla... azon kaptam magam, hogy azt számolgatom, mikor szűntem meg fiatalnak lenni. – Egyszerűen gyűlölöm a gondolatot, hogy az öregedéssel az életed is összezsugorodni látszik – fejtegettem. – A lehetőségeid beszűkülnek. Úgy értem...

mióta hat nevetségesnek, hogy ilyen kocsit vegyek magamnak? Pontosan mikor jött el az a pillanat? És miért hat rossz viccnek? Csak ezt szeretném tudni. Csak ezt. – Az Erő legyen veled – kívánta Pat. – Egy vörös sportkocsi – mondta Gina, inkább csak magának. – Hiszen még vezetni sem szeretsz! – Figyelj, csak megnéztem, jó? – Boldog szülinapooot! – dalolta Pat, és fülön vágott a fénykardjával. – Szottyadt banán s egy kis ragacs, ez a majom te vagy magad! – Nem szabad ilyet mondani – szóltam rá, amint a forgalom megtorpant, és a fülem lüktetni kezdett. Gina behúzta a kéziféket és rám nézett, mintha csak megpróbálna visszaemlékezni rá, elsősorban is miért szeretett belém. Enyhén zavarodottnak tűnt. Én pontosan tudtam, mit szerettem benne. Neki volt a leghosszabb lába, amit valaha is láttam. Már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy két hosszú láb-e a legjobb alap a sírig tartó szerelemhez. Vagy a legrosszabb. 2 Amikor már képtelen voltam tovább tűrni az előttem csalinkázó rozsdás, fehér teherautó látványát, a szembejövő sáv felé húztam az MGF kormányát, és padlóig nyomtam a gázt. Új kocsim magabiztos, mélyről jövő brummogással húzott el az öreg tragacs mellett. Visszasoroltam elé, és még megpillantottam a sofőrt – odvas fogak feketéje, tetkók és gyűlölködés -, mielőtt képe eltűnt volna a visszapillantó tükörből. Jól éreztem magam. Az MGF

hozzásegített, hogy ezután már ne kelljen se rozsdás fehér teherautókat, se a vezetőiket néznem. Mindezt magam mögött hagytam. A jövőt a lehajtható tetejű kocsi és az elismerő pillantások jelentették. Csakhogy a teherautó a következő piros lámpánál beért. Jézusom, gondoltam. Országúti erőszak. – Hülye kis szarjankó! – A sofőr letekerte az ablakot, felvillant az arca, amely leginkább egy vödör sörben ázó Big Macre emlékeztetett. – Szállj ki, és told meg! A lámpa zöldre váltott, ő továbbhajtott, én meg csak ültem reszketve, és azon gondolkoztam, mit is kellett volna mondanom. Ha én kiszállok, faszikám, az csak azért lesz, hogy a tré kocsidat feltoljam a tetovált seggedbe! Még ha tolnám is az autómat, faszikám – igen, helyénvaló lett volna faszikámnak szólítani -, akkor is gyorsabb lennék, mint te! Te sörhasú hólyag! Te hájas pöcs! Elképzeltem, amint válogatott sértéseket vágok a fejéhez, aztán arcomon idegesítő kis mosollyal, csikorgó gumikkal kilövök. Valójában csak ültem ott, reszkettem, álmodoztam, mígnem a mögöttem állók dudálni kezdtek, és ordítva jelezték, hogy a lámpa már váltott. Elindultam, és azon morfondíroztam, hogy apám mit tett volna a helyemben. Biztos, hogy nem üldögélt volna szó nélkül. És nem törte volna a fejét Oscar Wilde-hoz méltó, velős, megsemmisítő válaszokon. Apám kiszáll az MGF-ből, és beveri a teherautó lámpáit. Bizony, ezt tette volna.

Bár az igazat megvallva, apám soha nem kívánkozott volna egy elegáns sportautó volánja mögé. Szerinte ezek a kóklereknek valók. Apa sokkal otthonosabban érezte volna magát egy olyan fehér teherautóban. Gina hihetetlenül megértő volt az MGF-fel kapcsolatban. Még akkor is bátorított, hogy menjek vissza és beszéljek az eladóval, amikor már magam is kezdtem úgy látni, hogy a sportkocsivásárlás meglehetősen hülye ötlet. Ezenkívül számtalan érv szólt a vétel ellen. Az MGF csomagtere kisebb, mint egy bevásárlókocsi. Igazából nem volt szükségünk két autóra. Ráadásul Londonban egy vászontető olyasvalami, ami kivívja a szutykos, tizennégy éves kis kretének gyűlöletét, akik meg vannak sértődve az egész világra, és kést hordanak a cipőszárukban. De Gina mindezt nem bánta. Azt mondta, vegyem meg a kocsit, és ne gondoljak folyton arra, hogy véget ért az életem, csak azért, mert betöltöm a harmincat. Közölte velem, hogy szánalomra méltó vagyok, de nevetett, miközben mondta, átölelt, és kicsit megrázott. Mintha csak egy kis józan észt akart volna belém tölteni. Nem sok sikerrel. A hét év alatt, amit együtt töltöttünk, soha nem engedhettünk meg magunknak egy jó második kocsit. Az igazat megvallva, elképesztően ócska második kocsira sem futotta. Sőt az első ütött-kopott autónkra is sokat kellett vámunk. De eljutottunk odáig, hogy nem kaptunk feltétlen szívrohamot egy-egy számla láttán. A munkám végre jól jövedelmezett.

A Marty Mann Show producere voltam, egy késő esti beszélgetőműsoré, amelyet szombatonként sugároztak az égi csatornán. Az előző hat évben a Marty Mann Show producere voltam, amelyet egy helyi rádióadó közvetített, és az ország nagy részén még hírből sem ismerték a hibbant műsorvezető nevét. Az elmúlt tizenkét hónapban Marty és én a nulla költségvetésű rádióműsorból alacsony költségvetésű tévéshow-t kreáltunk. A kettő között meglepően vékony a választóvonal. De ennek a vékony vonalnak az átlépése valamiféle sztárt faragott Martyból. Ha bementem vele egy étterembe, mindenki abbahagyta az evést és elhallgatott, csak hogy legeltethessék rajta a szemüket. Fiatal lányok, akik néhány évvel korábban még sebészkesztyűt húzva sem lettek volna hajlandók megérinteni, most valamiféle istennek látták őt. Akkor is lefényképezték, ha éppen semmi különlegeset nem csinált. Martyval futott a szekér, és volt olyan rendes, hogy maga mellé vett. A kritikusok, mármint azok, akik szerették, gyerekesnek titulálták Martyt – értve ezen, hogy nyílt, őszinte és ösztönös. Úgy vélték, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amilyenekre más műsorvezetők gondolni sem mernek. És ez igaz is volt: a műsorszerkesztési szabályok, amelyeket mi, többiek betartottunk, őt meg sem legyintették. És a kérdéseire választ kapott olyankor is, amikor legfeljebb egy szájba vágást érdemelt volna. A kritikusok, akik ki nem állhatták, szintén gyerekesnek találták – értve ezen, hogy önző, kiforratlan és kegyetlen. Pedig Martyban semmi gyerekes nem volt. Néha elnéztem Patet, amint órákon át békésen játszik a

Csillagok háborúja-játékokkal. Az gyerekes volt. Marty figyelmét semmi nem kötötte le ennyi időre. Nem gyerekes volt. Egyszerűen nem nőtt még fel. A körzeti rádiónál futottunk össze, ahol vagy felfelé ívelt a munkatársak karrierje, vagy kifelé állt a szekerük rúdja. A rádió barlangszerű kis épülete be nem teljesült álmoktól és áporodott cigarettafüsttől bűzlött, a rendszeres betelefonálók nagy része a reménytelenül magányosak vagy értelmetlenül ágálók közül került ki. Mégis mindig nosztalgiával gondoltam erre a helyre. Mert itt ismerkedtem meg Ginával. A vezetőség előszeretettel hívott vendégeket a műsorokba, a fellépők között mégsem volt tülekedés – egyrészt, mert a fellépti díj összege szabad szemmel alig volt látható a csekkjeinken; másrészt, mert a megszólalók kiválasztása sem nélkülözött némi improvizációt. Például amikor az első japán bank a csőd szélére került, a szakértő, akit a témában felkértünk, nemhogy nem közgazdász vagy gazdasági szakújságíró volt, hanem az utca túloldalán lévő főiskola japántanár professzora. Jó, csak nyelvtanár volt, de mint a nyelvtanárok mindegyike, ő is élt-halt az országért, amelynek a nyelvét tanította. Nálánál jobban ki magyarázhatta volna el, hogyan válhattak az ázsiai kistigrisek miskárolt cicusokká? Lehet, hogy sokan mások is képesek lettek volna rá. De ő volt a legjobb, akit megszerezhettünk. Csak sajnos nem jelent meg a felvételen. Afféle együttérzésként Japán gazdasági kipukkanásával, a professzor vakbele azt a napot választotta a perforálódásra, amely napon nyilatkoznia kellett volna

nálunk; mentendő a menthetőt, legjobb tanítványát ajánlotta maga helyett: Ginát. A magas, tündöklő Ginát. Folyékonyan beszélte a nyelvet, nyilvánvalóan a japán kultúra szakértője volt, olyan lábakkal, amiken heteken át ellegelész a tekintet. Bekísértem a stúdióba, de képtelen voltam összeszedni a bátorságom, hogy megszólítsam vagy egyáltalán a szemébe nézzek. Gyönyörű volt, bájos, intelligens. És ami még ennél is fontosabb: nem az én súlycsoportom. Ám amikor a stúdióban kigyulladt a vörös fény, történt valami. Egész pontosan: az égvilágon semmi nem történt. Gina lebénult az idegességtől. Alig bírt megszólalni. Amikor először megláttam, úgy éreztem, hogy számomra megközelíthetetlen. Aztán ahogy láttam, amint dadogva, izzadva előadja összefüggéstelen mondandóját a gazdasági összeomlásról, hirtelen nagyon emberinek tűnt. Úgy gondoltam, mégiscsak labdába rúghatok. Az esély a sikerre a nullával egyenlő. Mint egy hógolyó kilátásai a pokolban. De az esély ettől még esély marad. Pontosan tudtam, mit érez. A vörös fény felvillanásával velem is mindig ugyanez történt. Képtelen voltam elengedni magam egy mikrofon vagy kamera előtt, már a puszta gondolattól is kivert a hideg verejték. Így aztán, amikor Marty végre kiengedte a karmai közül, nem esett nehezemre, hogy őszinte részvétemről biztosítsam. Gina nagyszerűen vette az akadályt: csak kacarászott a saját idegességén, és esküdözött, hogy a rádiós pályafutásának egyszer s mindenkorra befellegzett.

A szívem hevesen vert. Akkor soha többé nem látlak?, futott át az agyamon. Leginkább az fogott meg benne, hogy kicsit sem foglalkoztatta a külseje. Tisztában volt vele, hogy szép, de nem izgatta. Illetve úgy gondolta, hogy ez a legkevésbé érdekes benne. Ha valaki összefut velem az utcán, a pillantása nem időz el rajtam. Egy hozzám hasonló, átlagos kinézetű valaki nem tudja ennyire félvállról venni a szépséget. Magával vitt szusit enni a Sogóba, a Piccadilly Circusön lévő nagy japán élelmiszer-áruházba, ahol a személyzet minden tagja ismerte. Japánul beszélt velük, ők pedig „Gina-szan”-nak szólították. – Gina-szan? – tudakoltam. – Nehéz visszaadni a pontos jelentését. – Elmosolyodott. – Valahogy úgy fordíthatnám, hogy „nemes, tiszteletre méltó Gina”. Nemes, tiszteletre méltó Gina. Kislánykora óta szerelmese volt a japán kultúrának. Az érettségit követő és a főiskolai felvételt megelőző egy évben ott kint élt, angolt tanított Kiotóban – „Életem legboldogabb éve” -, és úgy tervezte, hogy visszamegy. Egy tokiói bank ajánlott neki munkát. Semmi nem tartóztathatta volna fel. Imádkoztam magamban, hogy nekem sikerüljön. Kétségbeesetten kapartam elő agyam rejtekéből mindazt, amit Japánról tudtam; megemlítettem Yukio Mishima nevét. „Jobboldali balfék” kijelentéssel félresöpörte az írót – „Csak azt ne hidd, hogy ez az ország kizárólag a nyers halról és a harakiriről szól!” -, majd közölte, olvassam Kawabatát, ha meg akarom érteni Japánt. Felajánlotta, hogy kölcsönad néhányat a

szerző írásaiból, én meg láttam, hogy rám köszöntött a szerencse, hát grabancon ragadtam. Beültünk valahova egy italra, és Gina elhozta nekem a Hóország című könyvet. Amint hazaértem, olvasni kezdtem – egy megcsömörlött playboy története, aki beleszeret egy elátkozott sorsú gésába valahol a hegyvidéken; nem is volt rossz -, közben Gina szeméről álmodoztam, a lábáról, az arcáról, amin földöntúli fény dereng, amikor nevet. Aztán vacsorát főzött nekem a lakásán. Le kellett vennem a cipőmet, mielőtt beléptem. A japán kultúráról beszélgettünk – valójában Gina beszélt, én pedig hallgattam; közben evőpálcikáim közül csirketerijaki hullott a szőnyegre; majd elérkezett az idő, hogy taxit hívjak vagy fogat mossak. Aztán szeretkeztünk a padlón – a futonon, ahogy Gina nevezte. Akár Pearl Harbort is kész lettem volna lebombázni érte. Semmi mást nem akartam, csak hogy velem maradjon, mindörökre. Mindent megígértem neki – boldogságot, végtelen szerelmet és kegyetlen módon: családot. Tudtam, hogy ez mit jelent számára: az apja lelécelt, amikor Gina még csak négyéves volt, és ő azóta is vágyott a családi élet biztonságára. Mégis sírt, amikor bejelentette a banknak, hogy nem megy Tokióba. Ahelyett, hogy Japánba költözött volna, szabadúszó fordítóként dolgozott a City-beli japán cégeknél. De ezek nagy része vagy eltűnt a süllyesztőben, vagy hazahurcolkodott mostanra. Gina karrierje nem úgy alakult, ahogy megérdemelte volna. Tudtam, sok mindent feladott azért, hogy velem lehessen. Ha mindez

nem tesz az eszméletvesztésig boldoggá, talán még némi bűntudatom is támad. Miután összeházasodtunk, és Pat megszületett, Gina otthon maradt. Állította, kicsit sem bánja, hogy feladta a munkáját értem és Patért – „a két fiamért”, szokta mondogatni. Gyanítottam, pályafutása félresiklása is szerepet játszik abban, hogy otthon akarjon maradni, igazi családi életet teremteni. De őt hallgatva úgy tűnt, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Nem akarom, hogy idegenek neveljék fel a fiamat – szögezte le. – Nem akarom, hogy holmi túlsúlyos bajor tinédzser a video elé ültesse, míg én az irodában dolgozom. – Érthető – mondtam. – Nem akarom, hogy mikróban felmelegített kajákat egyen. Nem akarok hullafáradtan hazaérni, hogy már erőm se legyen játszani vele. Nem akarom, hogy nélkülem nőjön fel. Családi hátteret akarok biztosítani neki – bármit jelentsen is ez. Nem olyan gyerekkort szánok neki, mint amilyen az enyém volt. – Helyes – mondtam. Tudtam, hogy érzékeny pontot érintünk. Láttam, Ginát hajszál választja el attól, hogy bőgni kezdjen. – Alacsonyabb rendű az a nő, aki otthon akar maradni a gyerekével? – kérdezte. – Az önmegvalósítás és a hasonló hülye dumák a nyolcvanas évek szánalomra méltó

ideológiái. Ahogy a „mindent akarok” jelszó is. Kevesebb pénzből is kijövünk. Még így is meg tudsz hívni heti egy szusira, nem igaz? Biztosítottam, hogy ha rajtam múlik, pukkadásig eheti magát nyers hallal. Így aztán otthon maradt, hogy nevelje a fiunkat. Minek következtében a munkából hazatérvén esténként „Helló, szívem! Megjöttem!”-mel köszöntem be, akárha egy amerikai filmből léptünk volna elő: Dick Van Dyke sonkát visz az övéinek, amiből Mary Tyler Moore sonkás szendvicset készít. Nem is értem, miért próbáltam viccesre venni a figurát. Talán azért, mert a szívem mélyén úgy hittem, Gina csak megpróbálja eljátszani a háziasszonyt, ahogy én is csak tettetem, hogy olyan vagyok, mint az apám. 3 Marty úgy nőtt fel, hogy a tévé előtt ülve költötte el a vacsoráját. A tévé volt a bébiszittere, a legjobb barátja, a tanára. Még ma is kívülről fújja gyerekkora tévéműsorait. Bármikor elfütyüli a Dallas főcímzenéjét. Szerintem Daleket senki nem utánozza olyan jól, mint ő. A világszépe-választást nézve ébredt tudatára, hogy mi folyik a nők és a férfiak között, bár ez a tudás – saját bevallása szerint is – hagy némi kívánnivalót maga után. Noha alig valamiben hasonlítunk egymásra, Marty azért vett maga mellé, mert azonos családi háttérrel rendelkezünk. Ez aligha elég alap a barátsághoz, de meglepődnének, ha tudnák, milyen kevesen dolgoznak a tévénél, akik ilyen közegből érkeznek. A tévénél dolgozók legtöbbje ugyanis könyvek között nőtt fel.

Amikor megismertük egymást a rádiónál, mindketten a röhejes elnevezésű „multifunkcionális”, avagy lóti-futi beosztásban álltunk. Marty funkcionalitása a szendvicskészítésben, a posta szétválogatásában és a teafőzésben merült ki. Jóllehet vigyorgó, dülledt szemű energikussága nem maradt észrevétlen, senki sem vette komolyan. Én emelkedettebb posztot mondhattam magaménak: cikkeket írtam, egyes műsorok producere voltam, és ha úgy hozta a muszáj – az idegességtől halálra váltan -, felolvastam a híreket. Mint már említettem volt, a vörös fény felvillanása a ledermedésemet vonta maga után – talán csak picit voltam jobb, mint Gina. A vörös lámpa felgyulladt, és ahelyett, hogy életre keltem volna, a tetszhalál állapotába jutottam. Ellenben Marty mintha erre született volna. Ezért alakulhatott úgy, hogy amikor az egyik éjszakai telefonos beszélgetőműsorunk – házon belül csak az őrültek órájának hívtuk – vezetőjét átcsábította az egyik kábeltévé, erősködni kezdtem a vezetőségnél, hogy próbáljuk ki Martyt. Nem mintha őszintén hittem volna, hogy megfelel a feladatnak. Sokkal inkább attól rettegtem, hogy nekem kell csinálnom. Mindenki legnagyobb ámulatára Marty csodát művelt, a lehető legjobbat hozta ki a sok jóval nem kecsegtető anyagokból. Heti öt éjszakán át fogadta a jobb sorsra érdemesek, ütődöttek, összeesküvés-elméletben vagy ufókban hívők, és az egyéb, válogatott elszálltagyúak hívásait. Amit Marty csinált, igazi rádiózásnak nevezik.

Attól lett jó, hogy Marty elhitette, egyéb vágya sincs, mint habzó szájú őrültekkel, egy eszement nemzet egyedeivel cseverészni. Lépésről lépésre kialakítottunk valamit, aminek kultusza lett. Amint ezzel megvoltunk, gyors egymásutánban érkeztek a felkérések, hogy mindezt a tévé képernyőjén folytassuk. Ebédelni hurcoltak bennünket, egymást érték a hízelkedések és a nagy ígéretek. Hamarosan magunk mögött tudtuk a rádióállomást: a ritka esetek egyike, amikor a patkányok elhagyják a még biztosan ringó hajót. A tévénél azonban valami megváltozott. Már nem engedhettük, hogy a beszélgetőpartnerek egyenesen az utcáról essenek be, bármily jól működött is ez a módszer a rádiónál. Néhány szórakoztató holdkórosnál, akiket teherbe ejtettek a fékevesztett marslakók, többet kellett felmutatnunk. Egy évvel azután, hogy Marty arcát is adta a műsorához, még mindig csak annyi látszott rajta, hogy egész életében ezt akarta csinálni. De a levegőben már feszültség vibrált, és Martynak hétről hétre kicsivel több időt kellett a sminkszobában töltenie, hogy ráncainak nyoma se maradjon. Heti hét napon át állandó nyomás alatt volt, hogy a megfelelő vendégek kerüljenek a képernyőre; mindez elég volt ahhoz, hogy őszes csíkok jelenjenek meg szalmaszőke hajában. A rádiónál még nem volt vesztenivalója. Itt már volt. Amikor megérkeztem a stúdióba, Marty a sminkszoba karosszékében ült, a meghívandó vendégek nevét vitatta meg a körülötte nyüzsgő fiatal nőkkel, akik csüggtek minden kimondatlan kívánságán, miközben a

sminkeslány Marty bőrét igyekezett olyan állapotba hozni, hogy az a kamerák kereszttüzében is emberinek hasson. Marty kételkedve vizet kortyolt az eléje helyezett pohárból. – Ez Evian lenne? – Buborékosat kértél? – érdeklődött egy katonai nadrágot és bakancsot viselő, kedves arcú lány. – Eviant kértem. – Ez Evian – mondta a lány megkönnyebbülten. – Nem hiszem. – Na jó, Badoit. Marty a lányra nézett. – Kifogyott az automatából – mentegetőzött az. – Nézd meg a zöld szobában – ajánlotta Marty kis sóhaj kíséretében. Egyetértő mormogás hallatszott. Ha valahol, hát a zöld szobában – a vendégváróban – lesz Evian. Kissé kedveszegetten, de bátor mosollyal az arcán, a katonai nadrágos lány elindult, hogy beszerezze a megfelelő ásványvizet. – Amolyan klasszikus beszélgetést szeretnék Hollywood nagy öregjeivel – jegyezte meg Marty. – Mondjuk, Michael Parkinsont összehozni mindazokkal, akiknek a neve felkerült a csiptetős írótáblájára. Az Álomgyárat akarom. Az Oscar-díjra jelölteket. Esetleg... Jack Nicholsont. – Jack nem tartózkodik a városban – mondta az asszisztensünk. Az alacsony, ideges lánynak meg voltak számolva a napjai ebben a munkakörben. Egyetlen körme nem akadt, amit ne rágott volna tövig. – Leonardo DiCaprio?

– Nem ér rá. – Clint Eastwood? – Felhívtam az irodáját. De... nem valószínű. – Robert Mitchum? James Stewart? – Már nem élnek. Marty gonosz pillantást vetett rá. – Soha többet nem akarok ilyet hallani – közölte. – Pillanatnyilag nem áll módjukban fellépni a show-ban. Rám nézett a tükörben, mélyen ülő szeme a narancsos alapozó fátylán át pislogott felém. – Most azt mondd meg, Harry, miért nem tudjuk megszerezni ezeket az átkozott nagyágyúkat? – Mert mostanság egyikükkel sem történt olyasmi, amiről érdemes lenne beszélni – nyugtattam meg, mint menetrendszerűen minden héten. – De ha történt volna is, más talkshow-k akkor is lecsaphatják őket a kezünkről. – Láttátok az esti híradót? – kérdezte a sminkeslány – álmodozón, ahogy csak a sminkesek tudnak -, tökéletesen elszigetelve magát az őt körülvevő, idegösszeomlással fenyegető helyzettől. – Nagyon érdekes volt. A repülőtérnél tüntetőket mutatták. Akik a fákhoz láncolják magukat. Mintha az új terminál megépítése ellen tiltakoznának... – Mit akarsz ezzel? – förmedt rá Marty. – Vagy csak beszélgetni támadt kedved? – Csípem a vezetőjüket – felelte a lány. – Tudjátok... Cliffet. Azt a rastafonatosat. Pompás hím. A szobában lévő többi nő – egy emberként – suttogva helyeselt. Láttam én ezt a Cliffet – egyszálbélű, nagy

dumás, rastafonatos – fenn a fáján, de fel sem merült bennem, hogy nemi jelleggel rendelkezik. – Őt kéne meghívnod a show-ba! – vágta ki diadalmasan a sminkeslány, és körbecsapkodta Marty arcát a púderpamaccsal. – Sokkal érdekesebb, mint a kiöregedett szupersztárok a hajátültetésükkel és a frissen bemutatott akciófilmjükkel. – Nem rossz ötlet – mondtam. – Bár fogalmam sincs, hogyan érhetnénk el Cliffet. De őt talán kevésbé macerás megszerezni, mint Clint Eastwoodot. – Nekem éppenséggel megvan a mobilszáma – szólalt meg valaki a sminkszoba hátuljában. – Ha ez segít. Mindnyájan felé fordultunk. Karcsú, vörös hajú lány volt, finom ír bőre olyan halovány, mintha sosem érte volna nap. A húszas évei elején járt – pont úgy nézett ki, mintha háromnegyed órája bocsátották volna el az egyetemről -, de már néhány szeplő pettyezte az arcát. Mindig is szeplős lehetett. Még sosem láttam. – Siobhan Kemp vagyok – mondta mindannyiunknak címezve szavait, és belepirult a bemutatkozásba. – Az új társproducer. Hát akkor... felhívjam Cliffet? Marty rám nézett. Látszott rajta, hogy szívesen beszélgetne a fához kötözött emberrel. Nekem is tetszett az ötlet. Mi, tévések, elsősorban is hitelességre törekszünk. Már ha nem tudunk eredeti, magas tőről metszett hírességeket felvonultatni a műsorunkban. Mert az elsőbbséget élvez. Ha Jack Nicholson idetelefonálna és könyörögve kémé, hadd léphessen fel a show-ban, természetesen azonnal utasítanánk a biztonsági őrt, hogy a „hús-vér

embereket” távolítsa el az épületből. De valamiért Jack sosem jelentkezett. Akkoriban valahogy mindig hírességek híján voltunk. Ezért aztán tisztelettel adóztunk a civileknek, a húsvéreknek, akik szenvedélyesen kiálltak valami mellett, a hétköznapi embereknek, akiknek nem volt olyan fontos az állásuk, hogy védelmezni kelljen. Ez a valaki fenn a fán, akinek rendőrkutyák kapkodnak a szappant rég látott golyói után, tűnt annyira hús-vérnek, hogy jobban se kellett. – Honnan ismered? – kérdeztem Siobhant. – Valaha együtt jártunk – felelte a lány. Martyval egymáséba kapcsolódott a tekintetünk. Lenyűgöző. Szóval ez a Siobhan is amolyan hús-vér emberféle lenne. – De nem nagyon jött össze – folytatta a lány. – Nehéz fenntartani egy kapcsolatot, ha az egyik fél az idő nagy részét a fákon tölti. De nem veszítettük szem elől egymást, csodálom Cliffet: őszintén hisz abban, amit csinál. Úgy látja, hogy a Föld energiatartalékai kimerülőben vannak, a politikusoktól meg csak zengzetes szólamokra telik, ha a környezetvédelemről van szó. Cliff szerint, ha már az embernek megadatott, hogy a Földön éljen, ne hagyjon maga után mást, csakis a lábnyomát, és ne vigyen magával mást, csakis az emlékeit. – Beszarás ez a fickó! – jegyezte meg Marty. – Ki az ügynöke? A galérián álltam, vagy tucatnyi képernyőn figyeltem, amint különböző kameraállásokból rögzítik, amint Marty vendége félig a fejére húzva próbál felfújni egy

kondomot – szépen haladt -, amikor megéreztem, hogy valaki mellém lép. Siobhan volt; fülig ért a szája, mint az új iskolában első napját töltő gyereké, aki érzi, hogy nagy baj már nem lehet. A falra szerelt monitorok fénye villódzott arcán a galéria sötétjében. Valójában tévéképernyők voltak, csak mi hívtuk őket monitornak. Az ezeken megjelenő képek közül választotta ki a rendező, hogy mi kerüljön adásba. A monitorok nemcsak azt mutatták, amit a néző látott, hanem mindazt, amit láthatott volna. Siobhan a pergő képkockákra mosolygott. Szédületes mosolya volt. – Ha engem kérdezel, ez a Cliff nem vállalja a fellépést – mondtam kérdezetlenül. – A vasárnapi újsággal is összetűzött, csak mert azt állították, hogy pusztán a hírnév és a hippi tyúkok miatt csinálja, amit csinál. – Ekkor eszembe jutott, hogy ők ketten együtt jártak. – Bocs, nem akartalak megbántani. – Nem bántottál meg – mondta. – De akár biztosra is veheted, hogy igent mond. – Miért? Mert te kérted? – Dehogy! – nevette el magát. – Marty miatt. Cliff szerint Marty még nem olvadt be a média nagy testvériségébe. Marty arcát néztem a monitorokon, és láttam, alig bírja visszanyelni az önkéntelen röhögést, amikor a fickó fején szétdurran az óvszer. Ha valaki, akkor Marty igenis szerves részét képezte a médiának. És megtiszteltetésnek vette volna, ha mások is így látják.

– De ami még ennél is fontosabb – folytatta Siobhan -, élőben megy a műsor. Tagadhatatlan: gyakorlatilag a mi show-nk volt az egyetlen, amit élőben adtak. Akkoriban a többi beszélgetős műsor „szinte” élőben ment – minek következtében hiányzott belőlük az „élő” adás pikantériája, viszont bírtak a „felvételről közvetítés” biztonságával. Konzervízű valamennyi. A Marty Mann Show életszagú volt. Ha azt láttad, hogy a fickó a fejére szuszakolja a kondomot, majd fel is fújja, az akkor és ott úgy is történt. – A zöldek szerint – mondta Siobhan -, a médiacenzúra kizárólag egy helyütt nem érvényesül: és ez az élő adás. Kérdezhetek valamit? – Ne kímélj! – Tied az az MGF a parkolóban? Az a piros. Na, témánál vagyunk. Most jön a fejmosás a levegőszennyezésről és az ózonlyukról. Néha már megesik a szívem a mostani fiatalokon. Semmi mással nem foglalkoznak, mint bolygónk jövőjével. – Igen, az enyém – ismertem el kelletlenül. – Kurva jó kocsi. Már mindketten aludtak, amikor hazaértem. Fogat mostam, a sötétben lehámoztam magamról a ruháimat, és hallgattam alvó feleségem halk lélegzését. E szuszogás hallatán mindig ellágyultam. Gina csak ilyenkor tűnt törékenynek, csak ilyenkor áltathattam magam azzal, hogy a védelmemre szorul. Megrezzent, amikor mellé bújtam az ágyba, és átkaroltam. – Tetszett a ma esti műsor – motyogta.

A teste forró volt, álomittas, és én ilyennek szerettem. Hozzám nyomta a hátát, felvette rendes alvópózunkat; nagyot sóhajtott, amikor a tarkójába csókoltam, és végigfuttattam simításom azon a hosszú lábon, amely már első pillantásra lenyűgözött. És amelynek azóta is egyfolytában hódolok. – Ó, Gina. Én Ginám... – Harry, drága... – sóhajtotta. – Most csak nem akarsz... Vagy mégis!? – Tenyere végigsöpört a testemen. – Nocsak! Te akarsz valamit! – Olyan édes vagy! – Fickósak vagyunk? – kuncorászott. Próbált rám fókuszálni, de szeme még keresztbe állt az álmosságtól. – A te korodban...? Felült az ágyban, kiverekedte magát a pólóból, amit hálóingként viselt, aztán a padlóra hajította. A hajába túrt, rám mosolygott; a hosszú, ismerős testet megvilágították az utcai lámpák redőnyön át beszüremlő fényei. A mi hálószobánkban sosem volt sötét. – Még mindig kívánsz? – kérdezte. – Ennyi év után is? Bólintottam. Szánk már a másikét súrolta, amikor Pat felsírt. Egymásra meredtünk. Gina elmosolyodott, én nem. – Majd én – mondta a feleségem, mire én hanyatt vágtam magam a párnába. Gina Pattel a karjában jött vissza a hálószobába. Fiunk még levegő után kapkodott, könnyek között próbálta elmesélni rémálmát – szörnyű nagy szörnyek támadtak rá; Gina csitította, majd közénk fektette. Mint mindig,

ágyunk melege megtette a magáét: Pat zokogása azonmód csillapult. – Kanálba, fiaim! – mondta Gina. Pat és én is engedelmesen az oldalunkra fordultunk; kicsi, forró, bolyhos pizsamába bújtatott lába az enyémhez simult. Hallottam, hogy szipog, de már megnyugodott. Gina hosszú karja magához nyalábolt mindkettőnket; kettőnk teste fészekként óvta Patet. – Aludj csak! – suttogta a feleségem. – Most már semmi baj nem lehet. Lehunytam a szemem. A fiunk ott feküdt kettőnk között; félálomban még azon morfondíroztam, hogy Gina nekem szánta-e, amit mondott, vagy Patnek, esetleg mindkettőnknek. – Szörnyek pedig nincsenek – mondta Gina; aztán álomba merültünk ölelő karjában. 4 Azért Gina születésnapja sem nélkülözte a fájdalmas momentumokat. Az apja kora este hívta fel, hogy boldog szülinapot kívánjon – ami azt jelentette, hogy a feleségem egész délelőtt és délután azon rágódott, vajon a felejtést érdemlő vén szivar méltóztatik-e legalább a kagylót felemelni. Huszonöt évvel korábban, amikor Gina épp csak megkezdte iskolai tanulmányait, Glenn – ragaszkodott hozzá, hogy mindenki, elsősorban is a gyerekei, így hívják – fogta magát és kisétált az ajtón, abban a szent meggyőződésben, hogy híres rockzenész válik belőle. Az aprócska tény, hogy az elmúlt egy-két évtizedet egy Denmark Street-i gitárbolt pultja mögött töltötte, hogy

eközben álmai patinája – hippi hajviseletének újdonságával egyetemben – megkopott, mit sem zavarta abban, hogy „szabad szellemű”-nek képzelje magát, aki tetszése szerint emlékezik vagy feledkezik meg a születésnapokról. Glenn nevét nem jegyezte fel a zenei történelem. A banda, amelyben játszott, magáénak mondhatott egy szerény lemezszerződést, és egyetlen számot, amely – egyetlen kislemezükről – a toplistákra került. Akinek megadatott, láthatta Glennt, amint A BBC Slágerlistájában vetített klipen basszusgitározik; de ez még azelőtt volt, hogy Ted Heath elköszönt a Downing Street 10.-től. Mindörökre. Lehengerlően jóképű volt – nem, nem Ted Heath, hanem Glenn; kicsit Robert Plantre hasonlított szőke vikingfürtjeivel, mezítelen kockahasával. De én mindig is úgy éreztem, csupán egyvalamihez volt érzéke: a családalapításhoz, majd ugyanezen családok feldúlásához. Gina és az anyja első volt a feleségek és gyermekek kis közösségének hosszú sorában, amelyeket Glenn a sorsára hagyott. Az ország bármely pontjáról felbukkanhattak nők – mint Gina anyja is -, akiket valóságos szépségnek kiáltottak ki a hatvanas és hetvenes években (mosolygó arcocskájuk akár magazinok csillogó lapjairól is ránk köszönhetett); és gyermekek – mint Gina is -, akik elvált szülők gyerekeiként, vagy ahogy akkortájt mondták: rendezetlen családi körülmények között nőttek fel. Glenn jött-ment az életükben, rendesen elfeledkezett a születésnapokról és a karácsonyokról; majd váratlanul

felbukkant hatalmas, a gyerek korának nem megfelelő ajándékokkal. És mostanság, amikor már lerí róla, hogy középkorú, ingázó bolti eladó, még mindig a lázadó Jim Morrison szerepében tetszeleg, és hiszi magáról, hogy a szabályok, amiket a kortársai elfogadtak, rá nem vonatkoznak. De nem akarnék kígyót-békát kiabálni a jó Öreg Glennre. Egyfajta Cupidóként működött köztem és a nejem közt. Gina egyvalamit csípett bennem a legjobban: és ez a családi hátterem. Kicsiny (egyke vagyok), hétköznapi családban nőttem fel, kavicstörmelékkel vakolt házban, London környékén; ugyanilyen családok élnek, ugyanilyen házak állnak a főváros bármely vonzáskörzetében. Tudod, hogy vannak körülötted épületek és szomszédok, mégis kilométereket gyalogolsz, hogy hozzájuss a napilapokhoz – pezseg körülötted az élet, mégsem tudsz szabadulni az érzéstől, hogy a fontos dolgok valahol máshol történnek. Ennyit tesz a külvárosi élet. Anyám a függöny hálója mögül szemrevételezte az utcát. („Végtére is itt lakom!”, magyarázta, ha tekintete apáméba vagy az enyémbe ütközött.) Apám elaludt a tévé előtt. („Soha nem adnak semmit”, ásítozta.) Én eközben a hátsó udvarban passzolgattam, képzeletben már a hosszabbítást játszottam a Wembleyben, közben igyekeztem megkímélni apám rózsáit. Hány ilyen család él ebben az országban? A statisztikák szerint: milliószám. De megfogyatkoztunk. A mi családunk a veszélyeztetett fajok közé sorolandó. Gina anyámban, apámban és bennem az utolsó nukleáris

család megtestesülését látta, védett vadvilágot, amit féltő gonddal óvni, imádni kell, ámulattal rácsodálkozni. Én, értelemszerűen, más színben láttam a családunk életét. A kocsimosásokat, a függöny mögül kukkolást, a vidéki fogadókban eltöltött nyarakat Devonban és Cornwallban, vagy a lakókocsis túrákat Frintonban. Irigyeltem Ginát egzotikus családi hátteréért: egykori modell anyjáért, majdnem-rocksztár apjáért, a magazinok fényes lapjain megjelent képekért; jóllehet ezek mára megfakultak. De Gina emlékezetében még élénken éltek az elmaradt születésnapi köszöntők, az apa, akit mindig lefoglalt éppen aktuális, minden előzőnél izgalmasabb kapcsolata, a beígért nyaralások, amikre sosem került sor; és az anya, aki esténként egyedül tért nyugovóra, magányosan öregedett és betegedett meg, magában sírdogált, és végül egymaga volt akkor is, amikor meghalt. Gina képtelen volt félvállról venni egy hétköznapi családot. Neki mindebben még nem volt része. Amikor először vittem haza karácsonyozni, láttam, hogy mélyen megindítja anyám aprócska figyelmessége – az illatszerboltban kapható jó szagú ajándékkosárka, benne néhány fóliába bújtatott, jegesmedvét formázó szappan -, és éreztem, hogy horogra akadt. Abból, ahogy a mackókra nézett, tudtam, hogy Gina az enyém. Hiba volna alulértékelni a hatást, amit egy nukleáris család kelt másokban. Aki rendezett körülmények között nő fel, olyan csoda, mint a biztos anyagi háttér, esetlegesen Paul Newman szeme, netán egy kapitális farok. Áldott, aki ebben részesül, noha csak kevés

szerencsésnek adatik meg. De ember legyen a talpán, aki ennek az érzésnek ellenáll. Ugyanakkor ugyanezen családok a biztonság hamis illúziójába ringatják gyermekeiket. Úgy nőttem fel, hogy biztosra vettem, minden házasság – beleértve az enyémet is – csakis olyan szilárd és örökkévaló lehet, mint anyámé és apámé. A szüleimet elnézve könnyűnek tűnt. De távolról sem fáklyás felvonulás. Gina talán sosem kapaszkodott volna tíz körömmel Glennbe, ha az anyja nem hal meg. De az asszonyt elvitte a mellrák, nem sokkal azelőtt, hogy Gina besétált a stúdióba és az életembe; hirtelen szükségét érezte, hogy összekanalazza azt a keveset, ami a családból még megmaradt. Így esett, hogy Glenn megjelent az esküvőnkön, ahol is egy jointot sodort anyám és apám szeme láttára. Aztán megpróbált lelépni az egyik koszorúslánnyal. Ötven felé közeledvén hitte és elhitette, hogy tizenkilenc éves, és még előtte áll az élet. Bőrnadrágot viselt, ami nyik-nyiknyikorgott tánc közben. És ahogy táncolt...! Ginát annyira kikészítette, hogy Glenn nem képes normális apa módjára viselkedni, hogy megtagadta, hogy fényképet küldjön az újszülött Patrick születésekor. De én megmakacsoltam magam, és fennen hangoztattam, hogy Glenn-nek joga van az egyetlen unokája fotóját látni. Titokban reméltem, hogy apósom – megpillantván gyönyörű gyermekünket – menten behódol. Aztán, amikor Pat – sorban a – harmadik születésnapjáról is megfeledkezett, rájöttem: személyes okom van rá, hogy szívből gyűlöljem ezt a félresikeredett hippit.

– Talán csak bepánikolt attól, hogy nagyapa lett – mondtam. – „Kikattant tőle”, ha jól emlékszem a szava járására. – Kikattant, persze – felelte Gina. – Amellett, hogy egy önző majom, aki nem képes felnőni. Mert azért erről se feledkezzünk meg. Ellentétben Gina anyjával és apjával, a szüleimről senki sem állította, hogy ők lennének az álompár. Senki nem hitte, hogy kapcsolatuk az évszázad házassága lenne. Anyámról nem jelentek meg fényképek a magazinokban – igaz, díjnyertes paradicsomai fotóját lehozta a helyi lap. Ők ketten mégis élethossziglan kitartanak egymás mellett. Gina és én is erre készültünk. Az esküvőnket követően barátaink randevúzgattak, szerelmesek lettek, házasodtak, elváltak, majd zsigerből gyűlölni kezdték expartnerüket. Velünk ez nem fordulhatott elő. Lehet, hogy mások voltak a gyökereink, de mindketten ugyanazt akartuk. Én élethosszig tartó házasságra vágytam, mert a szüleimtől is ezt láttam. Gina élethosszig tartó házasságra vágyott, mert a szüleitől nem épp ezt látta. – Kettőnkben az a jó – mondta -, hogy ugyanarra vágyunk. Imádta a szüleimet, és az érzés kölcsönös volt. Apámék kedvtelve nézték a szőke látomást, aki unokájukat kézen fogva közeledett a kerti ösvényen, és szégyenlősen elmosolyodtak olvasószemüvegük és a muskátlik mögött. Egyikük sem merte hinni, hogy ekkora szerencséje lehet. A szüleim Grace Kellyt látták a menyükben. Gina úgy érezte, a Waltonokhoz házasodott be.

– Kiviszem Patet a szüleidhez – mondta, amikor munkába indultam. – Elvihetem a mobilodat? Az enyém kezd lemerülni. Kész örömest odaadtam. Ki nem állhattam ezt a ketyerét. Ha velem volt, úgy éreztem, hogy csapdába estem. A galérián végigsöpört a pánik szele. – Visszatért a légy! – jelentette a rendező. – Itt a légy! Ott volt a monitoron. A stúdió legye. A mi legyünk hatalmas, bogárfekete teremtmény volt, darázshoz illő szárnyakkal, futóműhöz hasonlatos, duzzadt potrohhal. Miközben a kamera ráközelített az elköszönő sorait felolvasó Martyra, mi a legyet lestük, amint lustán köröz a feje körül, majd lassú, hosszú emelkedésbe kezd. Valahol a stúdió sötétbe borult felső régióiban élt, a foglalatok, huzalok, égők kuszaságában. Csakis és kizárólag adás közben jelent meg, az öreg szakik véleménye szerint a lámpák termelte hő csalogatta elő. De nekem szilárd meggyőződésem volt, hogy a légy azt a titkos emberi kipárolgást élvezi, amit az élő adásban fellépők szervei bocsátanak ki magukból. A mi legyünk a félelemre bukott. A légy légi bemutatójától eltekintve Marty interjúja Cliff-fel jól haladt. Az ifjú környezetvédő idegesen kezdte a beszélgetést, a borostáját sercegtette, koszos tincseibe túrt, hebegve adta elő összefüggéstelen mondandóját, és még azt a főbenjáró televíziós bűnt is elkövette, hogy egyenesen a kamerába bámult. De Marty meglepően kedves tudott lenni az ideges vendégekkel, Cliff esetében is

érezhetően együtt érzőnek mutatkozott, amivel elérte, hogy a fiatalember lassan megnyugodott. Marty már búcsúzott volna vendégétől, amikor a dolog gellert kapott. – Szeretném megköszönni Cliffnek, hogy eljött ma este – mondta szokatlanul ünnepélyesen, és odébb hessentette a stúdió legyét. – És fogadják köszönetünket mindazon társai is, akik a fákon élnek a reptér közelében. Mert a harcot, amit vívnak, mindnyájunkért vívják. Amint felcsattant a taps, kezet nyújtott Cliffnek. Aki elfogadta a felé nyújtott kezet. És nem engedte. Benyúlt szutykos, beazonosíthatatlan népi motívumokkal ékes kabátja alá, és előrángatott egy bilincset. Miközben Marty bizonytalan mosollyal meredt rá, Cliff a bilincs egyik végét a saját, a másikat Marty csuklójára kattintotta. – Szabadítsuk ki a madarakat! – mondta alig hallhatóan. Megköszörülte a torkát. – Hogy... hogy mondta? – érdeklődött Marty. – Szabadítsuk ki a madarakat! – kiáltotta Cliff növekvő önbizalommal. – Szabadítsuk ki a madarakat! Marty megrázta a fejét. – Remélem, a kulcsok nálad vannak... Hogy basznád meg, te bűzös kis görény! Mi fentről, a galéria vibráló fényében, a sötétben felsejlő monitorokon követtük az eseményeket. A rendező még az öt kamerabeállással volt elfoglalva: „Kettes, te ragadj rá Martyra...! Négyes, maradj a bilincsen...!”, de engem már az az érzés fojtogatott, ami csak egy botrányba fulladó élő közvetítés alkalmából

fog el bárkit is; enyhe hányinger, bénultság és szörnyedt rácsodálkozás, ami az ember gyomorszáját szorongatja. Aztán váratlanul újból felbukkant a légy, néhány másodpercig körözött Cliff haja körül, majd tökéletes leszállást hajtott végre az orrnyergén. – Szabadítsuk ki a madarakat! Marty megpróbálta kiszabadítani a karját, mint aki képtelen elhinni, hogy magához láncolhatta ez a szakadt kis figura, akinek a lámpák melegénél máris olvadozott a sminkje. Majd felragadta a vizeskorsót, amely kettejük között állt az asztalon, és Cliff arcába vágta. A víz egyberobbant a vérrel. Marty balja már csak a törött korsó fülét szorongatta. – Cseszd meg a madaraidat! – sziszegte. – Aztán szívódj fel az ózonlyukban! A rendezőasszisztens jelent meg a képen, a döbbenettől leesett állal; nyakában a fülhallgatója fityegett. Cliff a törött orrát fogta. Valaki a nézők közül pfujolni kezdett. És tudtam, hogy nekünk végünk. Marty elkövette a végzetes hibát, ami effajta műsoroknál megengedhetetlen. Maga ellen fordította a közönséget. A galérián azonnal csörögni kezdtek a telefonok, mintegy emlékeztetendő, hogy felfelé ívelő karrieremet akár le is húzhatom a klozeton. Ekkor döbbentem rá, hogy szakad rólam a verejték. A mi legyünk jelent meg minden monitoron – alighanem győzedelmes tiszteletkörét futhatta -, majd eltűnt szem elől. – Eszeveszett barom vagyok – mondta órákkal később Siobhan a kihalt galérián. – Én tehetek mindenről. Nem

lett volna szabad meghívatnom Cliffet. Sejthettem volna, hogy ilyesmibe torkollik a dolog. Világéletében önző kis szarjankó volt. Hogy mégis miért tettem? Mert le akartalak nyűgözni benneteket. És mivé fajult az egész...? – Nem a te hibád – feleltem. – Marty kurta el. Cliffet meg kellett hívnunk. A történtek ellenére is ezt mondom. – És most mi lesz? – kérdezte Siobhan, hirtelen egészen kislányosnak tűnt. – Mit csinálnak velünk? A fejemet ingattam, és vállat vontam. – Hamarosan megtudjuk. – Nem éreztem magamban annyi erőt, hogy ezen gondolkodjam. – Gyerünk, lépjünk le innen! Martyt már hazaküldtem; hátrairányítottam a személyzeti bejáró előtt várakozó taxihoz, és a szájába rágtam, hogy senkinek egy szót se. A sajtó úgyis ízekre szedi. Erre bizton számíthattunk. Jobban aggasztott, hogy mit szól a vezetőség Marty szerepléséhez. A szereplésünkhöz. Ismertem az elvárásaikat. A Marty Mann Show-t akarták. Kérdés, hogy a ma esti műsort is lenyelik-e. – Későre jár – mondta Siobhan, amikor beléptünk a liftbe. – Jár errefelé taxi? – Hol laksz? – kérdeztem. Arra számítottam, hogy egy Camden Town-i címet mond. Nem néztem ki belőle többet, mint hogy a munkások lakta környéken él, feketék szomszédságában. Végtére is: a mi Highbury Corner-i házunk is ebbe a körzetbe esett. Épp csak az utca túlsó

végén laktunk. Siobhan azonban a Camden Road azon felén rendezkedett be, ahol mindenki a művészvilág után epekedett. Ott, ahol én laktam, mindenki a külvárosi életről álmodott. – Hazaviszlek – mondtam. – A... az... MGF-fel? – Persze. – Remek! Felvihogtunk, órák óta először – elképzelésem sem volt, hogy min röhögünk -, és lelifteztünk a parkolóba, ahol már csak az én kis vörös kocsim árválkodott. Későre járt. Már majdnem két óra volt. Néztem, ahogy Siobhan begyürködi a lábát a műszerfal alá. – Ezennel leveszem a témát a napirendről – mondta -, de igazán hálás vagyok, amiért olyan kedves voltál hozzám. Hogy nem haraptad le a fejem... Köszönöm. Fogta magát és nagylelkűen bocsánatot kért mindazért, amit nem követett el! Sápadt ír arcára néztem, és akkor először tudatosult bennem, hogy mennyire tetszik nekem. – Ne bomolj! – mondtam, és gyorsan indítottam, csak hogy zavarom leplezzem. – Ugyanazon az oldalon harcolunk, vagy nem? Meleg nyáreste volt, az utcák csaknem olyan kihaltak voltak, amennyire ez lehetséges. Húsz perc múlva már magunk mögött hagytuk a bolhapiac lehúzott redőnyeit, a különféle nemzeti étkezdéket és a használtcikkkereskedések groteszken eltúlzott fényreklámjait: gigantikus cowboycsizmákat, stadionméretű rattanszékeket, óriási műanyag táblákat; olyasfajta fénybe vonták az utcát, amilyet csak némi kemény drog

fogyasztása után vizionál az ember. Gina és én gyakran megfordultunk errefelé szombat délutánonként. De ez már évekkel ezelőtt volt. Siobhan navigált, míg csak egy nagy, városi ház elé nem értünk, amelyet már jóval korábban lakásokra osztottak. – Hát akkor... – mondtam – jó éjt! – Köszönet – felelte -, mindenért. – Szóra sem érdemes. – Figyelj, képtelen lennék máris elaludni. A mai este után nem menne. Nincs kedved felugrani egy italra? – Az ital csak ébren tartana – válaszoltam, és közben utáltam magam, amiért úgy viselkedem, mint egy nyugdíjas, aki rohan haza védelmet nyújtó otthonába a kakaójához és a vizelet-visszatartási problémáit kiküszöbölő lepedőjéhez. – Biztos? – kérdezte Siobhan, és a szívem nevetségesen dörömbölni kezdett, amiért enyhén csalódottnak tűnt. De akár mérget is vettem volna rá, hogy nem fog erősködni. Menj haza!, súgta egy belső hang. Udvarias mosollyal biccents, és tűzz haza! És talán így is lett volna, ha Siobhan nem tetszik annyira. Talán így is lett volna, ha nem egy pocsék este áll mögöttünk. Talán így is lett volna, ha nem fenyeget a harmincadik születésnapom. Talán így is lett volna, ha Siobhan lábai néhány centivel rövidebbek.

– Hát jó – vetettem oda jóval könnyedebben, mintsem az érzéseim igazolták volna. – Ötletnek nem rossz. Siobhan az egyik másodpercben még rám meredt, a következőben már csókolóztunk, keze a tarkómon járt, ujjai apró, sürgető mozdulatokkal a hajamat markolták. Furcsa, gondoltam. Gina sosem csinál ilyet. 5 Egy kisgyerek egy szemvillanás alatt képes megváltozni. Néhány másodpercre hátat fordítasz neki, és amikor ismét ránézel, azt tapasztalod, hogy másvalakivé érett. Pontosan emlékszem Pat első, tökéletes mosolyára. Ez a pufók, kopasz kis törpe – Winston Churchill rugdalózóban – folyamatosan bömbölt, mert jött a foga; Gina csokoládét kent az ínyére, mire Pat azonnal abbahagyta az ordítást és ránk vigyorgott – nagy, széles, fülig érő vigyorral -, mintha csak mi – közösen – fedeztük volna fel a világ legnagyobb titkát. És emlékszem az első lépéseire. A kis sárga, műanyag holdjárójában ült, nyeklett jobbra-balra, mintha az első szél elfújhatná (szerintem azt hitte, így kell), majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen megvetette a lecsúszott pelusból kilógó, dundi kis lábát, és dühösen pedálozni kezdett, hogy felvegye a ritmust a holdjáró kék, gördülő kerekeivel. Szabályosan kizuhant a szobából; Gina csak kacagott. Szerinte Pat éppúgy nézett ki, mint a munkába induló férfi, akinek jó esélye van rá, hogy ismételten elkésik az irodából. De nem tudom, hogy mikor változtak meg a játékai. Nem tudom, hogy mikor hagyott fel a tűzoltóautó

tologatásával, mióta nem érdeklik Postás Peti kalandjai, mikortól lett a Csillagok háborúja elkötelezett híve. Beállt a változás, és én nem figyeltem oda. Az egyik percben még a beszélő állatokkal volt elfoglalva, majd egyszer csak a Halálcsillag, a rombolók és a fénykardok töltötték ki az életét. Ha hagyjuk, éjjel-nappal a Csillagok háborúja három részét nézte volna videón. De nem hagytuk – illetve Gina nem hagyta -, és amikor a tévé ki volt kapcsolva, Pat órák hosszat játszott a Csillagok háborújafigurákkal, a szürke műanyag űrhajókkal, befészkelte magát a kanapéra, és fénykardját villogtatva fennen idézte a George Lucas által kiagyalt dialógokat. Mintha csak tegnap lett volna, hogy békésen eljátszadozott a háziállatokkal – „átallok”-kal, ahogy nevezte őket. Elégedetten locspocsált – szőke kis angyal; feje köré glóriát font a fürdőhab -, a kád szélén föl-alá masíroztatta a teheneket, birkákat, lovakat; múúzott, béégetett, amíg ki nem hűlt a fürdővíz. – Pat pancsolja magát – jelentette egyszer. – Átallokkal pancsol. A pancsoló „átallok” azóta a porfogó szerepét töltik be a gyerekszoba egy elfelejtett szegletében, miközben Pat végeérhetetlen játékát játssza az intergalaktikus jókkal és rosszakkal. Még jól emlékszem, milyen játékokat játszottam gyerekkoromban. És néha Pat bátor lovagokról, gonosz vezérekről, fogságba esett hercegnőkről szóló fantáziálásában mintha a régmúlt visszhangzott volna, mintha a fiam így próbált volna visszaszerezni valami fontosat, ami mindörökre elveszett.

Látszott, hogy Siobhan az egyedül alváshoz szokott. Befészkelte magát az ágy közepére, szeplős végtagjait szanaszét dobálta, és ha az oldalára fordult, lerántotta rólam a takarót. Teljesen ébren feküdtem a vadidegen ágyban, egy zsebkendőnyi méretű takaródarabot markoltam magamra, miközben a szoba lassan kivilágosodott. Még korai lett volna, hogy igazán pocsékul érezzem magam. De az agyam rejtekén már ott motoszkált Gina és minden neki tett ígéretem: mindaz, amit még akkoriban fogadtam meg, amikor megpróbáltam rávenni, hogy szeressen; az esküvőn tett fogadalmaink; az azóta eltelt időben megígért dolgok; minden, ami a „halhatatlan” szerelemről és „soha-senki-más-nemkell”-ről szólt, amiket akkortájt halálosan komolyan gondoltam. És még mindig, döbbentem rá. Bármily furcsa, soha nem gondoltam olyan komolyan az ígéreteimet, mint ott és akkor. Később majd alapjaimban ráznak meg a történtek, és hazafelé a kocsiban farkasszemet nézek a tükörrel és azon tűnődöm, mikor lettem azzá az emberré, akinek még a fajtáját is gyűlölöm. De ennek még nem jött el az ideje. Csak feküdtem ott, az éjszaka múlóban volt, és gondolkodtam – nyugi, még mindent helyre lehet hozni. A legtöbb férfi azért lép félre, mert lehetősége van rá, és ne becsüljük alá az elkötelezettség nélküli szex örömét sem. A mi kefélésünk is afféle önmagáért való egyesülés volt. Ez tetszett benne a legjobban. Legkevésbé azt szerettem benne, hogy máris árulónak éreztem magam.

És távolról sem volt egy diadalmenet. Új partnerrel az ember csak erőlködik. Oly erősen akar bizonyítani, hogy élvezni már nem is tudja. Új partnerrel szexelni kicsit az autóvezetési vizsgára hasonlít. Mégis, ha arra gondoltam, hogy mi mindent ronthattam el – minden időzítés kérdése -, úgy tűnt, nagyobb baj nem történt. Hála néked, Istenem, hála, hála! De amíg Siobhannel voltam, és az egyik felem azt érezte, hogy – még ha eddig nem vettem is észre, de – ő az a nő, akire egész életemben vágytam, aki vörös hajú gyerkőcökkel ajándékozna meg; a másik felem a feleségem után kiáltozott. Hiányzott az a könnyed bensőségesség, amit amellett érzel, akivel évek óta együtt vagy. Ha rám van bízva, hogy kivel kövessek el házasságtörést, szívem szerint Ginát választottam volna. De az ember egy idő után belefárad ám, hogy mindig ő fizeti a jelzálogot, ő hívja ki a vízvezeték-szerelőt, és ő az, aki nem tudja összerakni az összeszerelhető bútort. Belefáradsz; már nem is férfinak, csak egyszerű háztartási kelléknek érzed magad. Ez vezet ahhoz, hogy hazakísérsz egy idegent, aki lerángatja rólad a takarót; és a végén még fáradtabbnak érzed magad, mint annak előtte bármikor is. Hova a jó csudába hajíthattam a nadrágom? Már nappali fény szűrődött be a szobába, amikor öltözködni kezdtem, és Siobhan életének apró részletei láthatóvá váltak. Jó kis lakása volt, kényelmes, rendezett: olyan, amilyenre mindig vágytam, de sosem adatott meg. A diákélet szutykából azonnal a családi rendetlenségbe csöppentem.

Alig egy-két fényképet láttam; a tizenéves, kacagó Siobhan lihegő kutyákkal és szimpatikus, idősebb emberekkel. A házi kedvencek és a szülők fotói. A falon néhány nyomat függött; japán földművesek küszködnek valamely esőáztatta vidéken – Ginának biztosan tetszett volna. A polcokon gondosan felsorakoztatott könyvek és CD-k, amelyek klasszikus, irodalmi – legtöbbjük filmfeldolgozást is megélt -, és több, mindenféle rockbanda muzsikáján átívelő, majd a letisztult dzsesszben lecsapódó zenei ízlésről tanúskodott: az Oasis és a U2 lemezei békésen megfértek Stan Getz, Chet Baker és Miles dallamosabb felvételei mellett. A könyveit és a CD-it nézve úgy éreztem, hogy Siobhan egyre közelebb kerül hozzám. De bárki könyveit és lemezeit nézve ugyanígy érez az ember, akkor is, ha az illető ízlése csapnivaló. Amit szeret, és amit szeretett, olyasmiről árulkodik, amit valószínűleg nem szívesen kürtölne szét magáról. Tetszett, hogy Siobhan kinőtte a fehér rockbandák zenei világát, és valami igazibb, kifinomultabb felé fordult (elképzelhetetlennek tűnt, hogy Chet Bakertől és Miles Davistől indult, azután váltott a U2-ra és az Oasisra). Mindez azt mutatta, hogy Siobhan még mindig nagyon fiatal és kíváncsi, még mindig azt kutatja, mit is akar a világtól. Még keresi önmagát, nemhogy elrejteni próbálná. Látszott, hogy a lakás egy egyedül élő fiatal nőé, egy lányé, aki jól érzi magát. A szanaszét dobált magazinoktól és ruhadaraboktól eltekintve itt semmi nem emlékeztetett arra a gyerekes házaknál

tapasztalható felfordulásra és rumlira, családias káoszra, ami engem várt otthon. Az ember simán elérte az ajtót, anélkül hogy rágyalogolt volna egy Han Solo-figurára. De amennyire hiányzott az otthoni rendetlenség és zűrzavar, olyannyira fájt, hogy már nem érezhetem magam olyan embernek, aki be tudja tartani az ígéreteit. Gina sírt, amikor hazaértem. Az ágy szélén ültem, féltem megérinteni. – Iszonyú cirkusz tört ki a tegnap esti adás után – mondtam. – Bent kellett maradnom. – Értem – felelte. – Nem is ez a baj. – Hanem? – Az anyád, Harry. – Mi van vele? – Olyan csodálatosan viselkedik Pattel – mondta Gina elcsukló hangon. – Neki olyan könnyen megy. Soha nem leszek olyan, mint ő. Olyan türelmes, olyan kedves. Elmeséltem neki, hogy néha úgy érzem, menten megőrülök – egész nap nincs kihez szólnom, csak egy kisfiúhoz. És ha Pat oviban van, még rosszabb. – Könnyben úszó szemmel nézett fel rám. – De nem hiszem, hogy értette volna, miről beszélek. Hála Istennek! Egy pillanatig azt hittem, rájött. – Te vagy a legjobb anya a világon – nyugtatgattam, és a karomba zártam. Őszintén így gondoltam. – Nem, egyáltalán nem – mondta. – Szeretnéd, hogy az legyek. Én is ezt akarom. De amit nagyon akarunk, az még nem feltétlenül igaz. Felzokogott, de már távolról sem olyan kétségbeesetten. Néha előfordult, hogy így elsírta magát, és soha nem értettem, mi válthatta ki. Számomra úgy tűnt, hogy ok

nélkül bőg. Még hogy nem jó anya? Micsoda képtelenség! Gina csodálatos anya volt. Ha napközben kicsit mégis egyedül érezte volna magát, bent bármikor felhívhatott. A titkárnőm mindig átveszi az üzeneteket. És a mobilomon is ott a hangpostafiók. Hogy is érezhette magát magányosnak? Fel nem foghattam. Magamhoz ölelve ringattam, amíg csak fel nem száradtak a könnyei, aztán lementem, hogy kávét főzzek magunknak. Kismillió üzenet volt a rögzítőn. Marty alaposan felkavarta az állóvizet. De sem az újságok, sem a tv-állomás nem izgatott különösebben. Azt hallottam valahol, hogy a munkahelyi probléma olyan, mint amikor egy repülőgép lezuhan: nyugodtan elsétálhatsz a szerencsétlenség színhelyéről. Nem úgy, mint otthon: nem menekülhetsz a problémák elől, bármilyen messzire fuss is. 6 Minden apa hős a fia szemében. Legalábbis amíg túl kicsi, hogy másokat is megismerjen. Pat azt képzeli rólam, hogy mindenre képes vagyok. Azt hiszi, az akaratom előtt behódol a világ – ahogy Han Solo és Indiana Jones akarata előtt is. Jól tudom, Pat egy nap majd ráébred, hogy adódik némi különbség Harrison Ford és az ő öreg apja között. És amikor rájön, hogy se karikás ostorom, se fénykardom nincs, többé már nem fog ugyanúgy nézni rám. De amíg fel nem nő, minden fiú a hőst látja az apjában. Köztem és az öregem között ez egy kicsit másként alakult. Apám ugyanis igazi hős. Kitüntetése is van, meg minden.

Aki a kertjében vagy a kocsijában látja, azt hiheti, ő is egy a kertvárosi apák közül. Holott a kavicstörmelékkel vakolt ház – ahol felnőttem – nappalijának szekrénye egy Kiváló Szolgálatért Érdemérmet rejtett, amelyet a háborúban kapott. Egész gyerekkoromban úgy tettem, mintha én lennék a hős. Pedig apám volt az. A KSzÉ – az már valami. Csak a Viktória-kereszt múlja felül, de legtöbbször meg kell halnod, hogy azt kiérdemeld. Aki apámat a kocsmában vagy az utcán látja, azt hiheti – förtelmes pulóverei, kopaszodó feje, a háza nappalija, vagy az általa olvasott újságok alapján -, hogy mindent tud róla. Bárki azt hihetné, hogy ismeri őt. De mindenki mélységesen téved. Felkaptam a telefonkagylót. A munkahelyemről és az újságíróktól érkezett üzenetek nem érdekeltek. De a szüleimmel feltétlenül beszélnem kellett. Apám vette fel. Szokatlan tett volt a részéről. Ki nem állhatja a telefont. Csak akkor veszi fel, ha anyám nincs a közelben, vagy a Kertészek Szaklapját odahagyva épp akkor ballag ki a kertbe. – Apa? Én vagyok. – Adom anyádat. Mindig zord és formális volt a telefonban, mint aki még nem szokott hozzá a használatához. Mintha nem is ismernénk egymást. Mintha olyasmit készülnék mondani, amit nem akar hallani. – Apa, láttad a tegnapi adást? Tudtam, hogy látta. Minden műsoromat megnéznek. Kis csend állt be. – Szép kis vircsaft volt – mondta végül.

Tudtam, hogy rühelli az egészet: a csúnya szavakat, az erőszakot, a politikát. A reklámok miatt is morgott, hallottam elégszer. De hallani akartam, hogy mindez nem számít. Hogy megbocsát nekem. – Ennyit tesz az élő adás, apa – mondtam erőltetett nevetéssel. – Sosem tudod előre, mi fog történni. Az öregem felmorrant. – Nem az én világom – közölte. Valamikor a kilencvenes évek táján apám rákapott a hatvanas évek köznapi szófordulatainak használatára. Mondandóját számtalan „olyan nincs”-csel és „nem az én világom”-mal fűszerezte. Valószínűleg újabb harminc év elteltével, nyugdíját kuporgatva, járókeretében reszketve, a „hibátlan” és „meg kell őrülni tőle” kinyilatkoztatásokkal élne. Csakhogy akkora már senki nem tudná, hogy miről beszél. – Figyelj – mondtam -, semmi ok az aggodalomra. Kézben tartom a dolgokat. – Aggodalom? – kérdezte. – Én nem aggódtam. Csend telepedett ránk. Nem tudtam, mit kéne mondanom. Hogyan kellene hidat verni szeparált életünk közé? Hol kezdjem? – Adom anyádat. Amíg ő előkerítette anyámat, Pat téblábolt be a szobába. Pizsamában volt, piszkosszőke haja az égnek állt, Tiffany-kék szeme még puffadt volt az alvástól. Felé nyújtottam a karom, és késszúrásként hasított belém, hogy mennyire szeretem. Elslattyogott mellettem, a videóhoz ment. – Pat! Gyere ide, kicsim!

Kelletlenül indult felém, A Jedi visszatér-kazettát szorongatva. Az ölembe húztam. Magamba szívtam azt az édes, kissé fáradt illatot, amely minden frissen ébredt kisgyerek sajátja. Pat hatalmasat ásított, és én megpusziltam a pofiját. A hamvas bőrét. Ami üdébb, mint a rózsabimbó. Soha puhább valamit még nem alkotott a természet. Még mindig a világ leggyönyörűbb gyerekét láttam benne, szőke kis angyalt, aki lepottyant egy felhőről a mennyei videotékába menet. Tényleg olyan szép lenne? Vagy megint a szülői gének vacakolnak bennem? Minden szülő ilyennek látja a gyermekét? A mai napig nem tudom. – Jól érezted magad a nagyiéknál? – kérdeztem. Elgondolkodott. – Egy jó filmjük sincs. – Miért, mit láttál náluk? – Hülyeségeket. Mind úgy... rajzolva volt. – Rajzfilmeket? – Aha. Rajzokat. Kisbabáknak való. Méltatlankodni kezdtem: – Pat, az ilyesmi egyáltalán nem kisbabáknak való. Neked nem tetszett Dumbó? Tudod, az az elefánt, azokkal az óriási fülekkel? A szegény kis elefánt, akiből mindenki gúnyt űz... – Dumbó egy hülye. – Dumbó nagyon is aranyos! Mi bajod vele? Uramatyám, Pat! Én a Dumbón nőttem fel...! Már éppen hegyi beszédet készültem tartani Walt Disney zsenialitásáról, a rajzfilmek diadaláról, a gyerekkor varázsáról, amikor anyám szólt a kagylóba:

– Harry? Annyira aggódtunk! Mi történik veled? Elköszönhetsz a munkádtól? – Anya, még mindig ugyanott dolgozom. Amit láttál, azt profi televíziózásnak hívják. – De ugye nem akarsz becsapni, életem? Egyszer azt mondtad, addig jó, amíg a meghívott támad rá a műsorvezetőre. Azt nem említetted, hogy a dolog visszafelé is működik. – Semmi baj nem lesz – biztosítottam, bár volt némi igaza. Ami verekedést talkshow-ban láttam, azt mindig a vendég kezdeményezte. És nem a vendéglátó. – Hamarosan megújítják a szerződésemet. Ne aggódj, anya, még nem kell kicsapnunk Patet a sarokra koldulni. – És Ginának mi baja? Olyan... nem is tudom... lehangoltnak tűnt. – Gina jól van – válaszoltam. – Mitől lenne lehangolt? Miután letettem, Pat a videóhoz ment, és elindította A Jedi visszatért. A film ott folytatódott, ahol előzőleg kikapcsoltuk: a rabszolgalánynak öltözött Leia hercegnő Jabba, a szörny előtt térdel. Jabba undorító szájából nyál csordul, ahogy leendő ágyasát méregeti. Négyéves fiam átszellemülten nézte a jelenetet. Ez azért mégsem neki való, nem igaz? – Nincs kedved játszani valamit? – kérdeztem. Kis arca felderült. – De igen! – És mit játsszunk? – Csillagok háborúját! Fülig érő vigyorral cipelte le szobájából a kedvenc játékosdobozát, és tartalmát a szőnyegre borította. Ott hevert előttünk minden, ami George Lucast híressé tette.

Pat mellé ültem a földre, miközben ő óvatosan manőverezett Hannal, Luke-kal, Csubival és a két droiddal a Millennium Falcon körül. – Leia hercegnő elfogódott a Halálcsillagon – mondta Pat. – Elfogták – javítottam ki. – Fogságban tartják. – Elfogódott – erősködött a fiam. – Meg kell őt mentenünk, apu. – Rendben. Ott ültem egy kis ideig és játszottam Pattel, amit – elismerem – nem elégszer teszek meg. Öt vagy tíz perc elteltével aztán úgy döntöttem, hogy tanácsos lenne dolgozni menni. Hosszú napnak néztem elébe. Pat csalódott volt, amiért ilyen rövidre fogtam a játékot, de felvidult, amikor visszakapcsoltam a videót Leia hercegnőre, a gyönyörű rabszolgalányra. Nagyon szerette ezt a részt. Minden újság velünk foglalkozott. A nevesebb lapok a média végső hanyatlása tüneteként taglalták a „Cliff-incidens”-t, miszerint vizuális információktól túlcsorduló világunkban mindenki olcsó szenzációhajhászásra és a rövid távú figyelem felkeltésére törekszik. A bulvársajtó magából kikelve támadt a vér látványa és nyomdafestéket nem tűrő szavak ellen. Ha rajtuk múlik, Marty feje azon nyomban porba hull. Fel akartam hívni a kocsiból, de eszembe jutott, hogy a mobilomat Ginánál hagytam. Marty cége – az Őrült Jó Mann Produkció – egy egész emeletet mondhatott magáénak a Notting Hill Gate-en, ahol is a nagy, nyitott térségben, túlságosan is jópofa

huszonévesek dolgoztak a Marty Mann Show-n, esetleg hónapokat töltöttek azzal, hogy kiagyalják a soron következő projektet. A „cég” ez idő tájt, egy okos embereknek való műveltségi vetélkedőn, egy alternatív utazási műsoron és egy könnyűbúvár-tanfolyamon – ez utóbbi lehetővé tette volna Marty számára, hogy hat hónapot a Maldív-szigeteken töltsön -, valamint számtalan, talán soha meg nem valósuló ötleten munkálkodott. Ezt hívtuk mi fejlődésnek. A kívülállók pedig egy helyben toporgásnak. Az ŐJMP-n belül csak Marty és én bírtunk saját felségterülettel. A „privát iroda” megjelölés egy kamraszerű, kazettákkal, forgatókönyvekkel és néhány videolejátszóval zsúfolt zugot jelentett. Az én zugomban Siobhan várt rám. Előzőleg sosem járt itt. Egymásra néztünk, és fülig vörösödtünk. Mitől van az, hogy könnyedén elbeszélgetsz a nővel, mielőtt először ágyba vinnéd, de utána nyögvenyelős az egész? – Felébreszthettél volna, mielőtt elmész – mondta. – Akartam – feleltem -, de... feküdtél ott... olyan... – Békésen? – Kiterülve... Felkacagott. – Szar egy este volt. Te jelentetted az egyetlen jót... – Nézd, Siobhan... – Hagyjuk ezt, Harry. Tudom. Ez az este nem ismétlődhet meg. Legalábbis nem ebben a formában. Ne fogadkozz! Ne mondj olyat, amit úgysem tartanál be. Tisztában vagyok vele, hogy nős vagy.

– Remek lány vagy, Siobhan, igazán... Remek lány... Így is gondoltam. – Csakhogy téged vár otthon egy feleség. Tudom, tudom... Semmi baj! Inkább most halljam, mint fél évvel később. Lépj ki az életemből, mielőtt beléd szeretnék. De legalább nem olyan vagy, mint a többiek. Mentségedre szóljon, hogy nem hangoztattad, hogy a feleséged nem ért meg... Fel sem merült, hogy különváljatok... Nem töltöttél hónapokat azzal, hogy elszökj otthonról és felhívj. Legalább nem egy tetves álszent vagy. Én ne lennék álszent? Tegnap éjjel veled voltam, ma éjjel a feleségemmel leszek. Ha ez nem meríti ki az álszentség fogalmát, akkor mi? – Nem menne ez neked, Harry. Ez tetszik benned a legjobban. Hidd el, nem sok magadfajta szaladgál a világban. Én már csak tudom. A legutóbbi... hagyjuk is! Elhittem, hogy el fog válni, és majd összeházasodunk. Látod, mekkora marha vagyok? – Dehogy vagy te marha – mondtam, és magamhoz nyaláboltam. Összeölelkezve álltunk, nemes érzésektől áthatva. Miután szakítottunk, baromira vevők voltunk egymásra. Azután Siobhan zokogni kezdett, és szipogva fejtegette, hogy én nem is tudom, milyen nehéz normális férfit kifogni... De közben nekem csak az járt a fejemben: Micsoda megkönnyebbülés! Ezek szerint a Végzetes vonzerőt nem velünk fogják újraforgatni. Éreztem, hogy könnyedén szabadulok. Siobhan elenged anélkül, hogy kromofágot öntene az MGF-emre, és a házi kedvencnek kikiáltott nyulunk sem fog a fazékban

rotyogni. Nem mintha lett volna otthon nyulunk. Alig tértem magamhoz a megkönnyebbüléstől, máris kicsit sértve éreztem magam, amiért ilyen simán lemond rólam. Ennyire nem számít, hogy vagyok-e vagy sem?! – Akár hozzá is szokhattam volna – nevetett fel Siobhan, bár a szeme még könnytől csillogott. – Mindig olyanokat szedek fel, akiket előzőleg már felcsípett valaki. A feleséged nem is tudja, milyen szerencsés asszony. De azt hiszem, ezt már az üzenetben is elmondtam. – Milyen üzenetben? – Hagytam egy üzenetet a mobilodon. – A mobilomon? – A hangpostafiókra – felelte, és a keze fejével kitörölte a szeméből a könnyeket. – Nem kaptad meg? 7 Gina pakolt, amikor hazaértem. Egy bőröndöt és egy utazótáskát tömködött tele, fent a hálószobánkban, sápadt arccal, száraz szemmel, olyan gyorsan, ahogy tudta, csak a legszükségesebbeket szedve össze. Mintha egy perccel sem bírt volna tovább maradni. – Gina? Megfordult és rám nézett, úgy, mintha akkor látna először. Valósággal szédülni látszott a megvetéstől és a szomorúságtól és a haragtól. Főleg a haragtól. Ez rémisztett meg a legjobban. Még soha nem nézett így rám. Visszafordult, és felkapott valamit az ágya melletti asztalkáról. Egy hamutálat. De nem, nincsenek is hamutálaink. A mobilomat hajította felém.

Világéletében rossz dobó volt – egy-két vitánk alkalmával a tárgyak is röpdösni kezdtek -, de a közelség miatt most nem téveszthette el, és a telefon nagy erővel a mellkasomnak ütődött. Lehajoltam, hogy felvegyem a padlóról, és egy csont, valahol a szívem felett, lüktetni kezdett. – Soha nem bocsátom meg neked – szólalt meg Gina. – Soha. – A mobilom felé bökött az állával. – Miért nem hallgatod le az üzeneteidet? Megnyomtam a kis borítékkal jelölt gombot. Siobhan hangja recsegett elő, kényszeredetten és álmosan, tökéletesen nem a hálószobánkba illőn: – Mindig rossz jel, ha az illető lelép, mielőtt felébrednél... de ne legyenek rossz érzéseid a múlt éjszakával kapcsolatban... mert nekem sincsenek... a feleséged szerencsés asszony... örülök, hogy ezentúl is veled dolgozhatom... Szia, Harry. – Lefeküdtél ezzel a lánnyal, Harry? – kérdezte Gina, aztán megrázta a fejét. – Elment az eszem, vagy mi? Mi a fenéért kérdezek ilyesmit? Talán mert azt akarom hallani tőled, hogy nem igaz. De persze igaz. Megpróbáltam átkarolni. Nem magamhoz ölelni. Csak a karomban tartani. Megnyugtatni. Megakadályozni, hogy elmenjen. Megakadályozni, hogy elhagyjon. Lerázta magáról a kezem, épp csak nem vicsorgott rám. – Valami kis lotyó az irodából, igaz? – kérdezte, és újabb ruhadarabokat dobált a bőröndbe. Oda se nézett, hogy mit pakol össze. Szemlátomást nem érezte úgy, hogy szerencsés asszony lenne. – Valami kis lotyó, aki most kisebb szívességekre számít tőled. – Igazán rendes lány. Neked is szimpatikus lenne.

Ennél nagyobb ökörséget nem is mondhattam volna. Abban a pillanatban tudtam, amint kinyitottam a nagy pofámat, de akkor már késő volt. Gina odalépett elém, és lekevert egy kőkemény pofont. Láttam, hogy megrázkódik a fájdalomtól, és a szemét elöntik a könnyek. Azt se tudta, hogyan kell megütni valakit. Gina már csak ilyen volt. – Most azt hiszed, ugye, hogy valami romantikus vagy szenvedélyes vagy tudom is én milyen hasonló baromságban volt részed? De ki kell ábrándítsalak: nem – mondta. – Ami történt, mocskos, undorító és szánalmas. Nagyon szánalmas. Szereted? – Tessék? – Szerelmes vagy belé? – Ez nem arról szólt... – Ha az életemet akarja, megkaphatja. Mindent. Téged is beleértve, Harry. Főleg téged. Mert a mi közös életünk egy nagy hazugság! – Kérlek, Gina. Hiba volt. Óriási hibát követtem el... – Szavak után keresgéltem. – Semmit nem jelentett – mondtam végül. Csak nézett rám, nevetett és könnyezett egyszerre. – Hát nem érted, hogy ettől még rosszabb? Hát te semmit nem értesz? És ekkor zokogni kezdett, a válla megroggyant és rázkódott, meg sem próbálta elrejteni a könnyeit, amelyek valahonnan a lelke legmélyéről indultak. Szerettem volna átölelni. De nem mertem megérinteni. – Olyan vagy, mint az apám. – Tudtam, hogy ennél rosszabbat elgondolni sem tudna. – Pontosan olyan.

– Gina, kérlek... – suttogtam. – Kérlek... Megrázta a fejét, mintha már semmit nem értene belőlem, mintha már értelmemet vesztettem volna. – Mire, Harry? Kérsz? Mire kérsz? Csak ezt hajtogatod, mint egy papagáj. Szóval: mire kérsz? – Kérlek, Gina... – mondtam én, a papagáj. – Ne szűnj meg szeretni. – Tudhattad volna. – Lecsapta a bőrönd fedelét; a ruhái nagy része becsomagolatlan maradt és az ágyunkat borította. A táska már dugig volt. És Gina már menni készült. Szinte már ott sem volt. – Tudnod kellett, hogy ez az egyetlen dolog, amit sosem bocsátok meg – mondta. – És ha mégsem tudtad, Harry, az azt jelenti, hogy kicsit sem ismersz. Valahol azt olvastam, hogy egy kapcsolatban mindig az a fél az erősebb, aki kevésbé szeret. Most Gina kezében volt minden hatalom. Mert már nem érdekeltem. Követtem, amint átvonszolta a bőröndöt és a táskát a folyosón Pat szobájáig. Fiunk épp a Csillagok háborújafigurákat pakolta nagy műgonddal a Postás Petihátizsákba. Felmosolygott ránk. – Látjátok, mit csinálok? – Kész vagy, Pat? – kérdezte Gina. – Mindjárt! – Akkor menjünk! – mondta feleségem, és a blúza ujjába törölte a könnyeit. – Megyek már – mondta Pat. – Tudod, mi lesz most? – Rám – csakis rám – nézett, és gyönyörű kis pofiját beragyogta a mosolya. – Elutazunk!

Hagytam, hogy elmenjenek a bejáratig, de akkor belém hasított, hogy képtelen lennék elviselni, ha elveszíteném őket. Nem élném túl. Megragadtam Gina táskájának a fülét. – Hova mentek? Csak annyit árulj el, hogy hova mentek! Megrántotta a táskát, de én nem engedtem. Hagyta, hogy én fogjam, miközben ő kinyitotta az ajtót, és kilépett a küszöbön. Mentem utánuk az utcára, a táskát cipelve, és néztem, ahogy Gina beszíjazza Patet a gyerekülésbe. Pat megérezhette, hogy szörnyű nagy baj van készülőben. Már nem mosolygott. Rádöbbentem, hogy ő az utolsó esélyem. – Mi lesz Pattel? – kérdeztem. – Rá nem is gondoltál? – És te? – kérdezett vissza Gina. – Te gondoltál rá? Belódította a bőröndöt a csomagtartóba, és kísérletet sem tett rá, hogy elvegye tőlem a táskát. Hagyta, hogy nálam maradjon. – Hol fogtok aludni? – Ég áldjon, Harry! És ezzel elhagyott. Pat arca kicsinek és riadtnak látszott ott, a hátsó ülésen. Gina egyenesen előrenézett, rezzenéstelen, csillogó szemmel. Olyan másnak látszott. Olyasvalakinek, akit sosem ismertem. Indított. Néztem a kocsit, amint kikanyarodik az utcából, ahol lakunk, és hirtelen tudatára ébredtem a megmegrebbenő függönyöknek. A szomszédok figyeltek minket. A térdem kicsit megroggyant, amikor rájöttem, hogy mi is „afféle” házaspárrá váltunk.

Visszavittem Gina motyóját, de még be sem léptem, amikor a telefon csörömpölni kezdett. Marty volt az. – Agyam dobom el! Hogy ezek a faszkalapok mit le nem mernek írni! – harsogta. – Ezt hallgasd meg: A KÉPERNYŐ IS ELFINTORODIK, HA MARTY MANN MEGJELENIK! Vagy ezt: MARTYTÓL KÉT ÉRTELMES SZÓT HALLOTTUNK EDDIG... MINDKETTŐ K...SZOTT VULGÁRIS VOLT. Ezek a helyemre pályáznak, Harry! Anyám tökre kiakadt. Most mihez kezdünk? – Marty – mondtam -, Gina elhagyott. – Elhagyott? Úgy érted, lelécelt? – Úgy valahogy... – A gyerekkel mi van? – Magával vitte. – Újított valami hapsit magának? – Nem, dehogy, nem erről van szó. Én... Én voltam... Marty a fülembe kuncogott: – Harry, kispajtás, elindultál a farkad után? Ismerem? – Halálra vagyok rémülve, Marty. Szerintem Gina végérvényesen itt hagyott. – Na és? Legfeljebb a felét viheti annak, ami a tiéd. Ebben nagyot tévedett. Gina kisétált az életemből, és mindent magával vitt, amit valaha is magamnak akartam. Gináé lett minden. 8 Barry Twisttel ugyanannál a televíziós cégnél dolgoztunk. Az elmúlt évben én is megjelentem már náluk vacsorára, és ő is eljött hozzánk. De, ahogy már a dolgok lenni szoktak, nem váltunk barátokká. Nem

beszélhettem neki Gináról. Úgy tűnt, hogy jobbára csak ilyen embereket ismerek. Barry volt az első, aki Martyt és engem elvitt ebédelni, amikor még a rádiónál voltunk. Hitt benne, hogy a műsorunk a tévében is sikert arathat; és igazából őt terheli a felelősség, hogy végül is ennél a csatornánál kötöttünk ki. Barry azt az ebédet végigvigyorogta, és minden mosolyából azt lehetett kiolvasni, hogy hálás a sorsnak, amiért Martyval és velem ugyanazon planétán élhet. De most nem vigyorgott. – Nem az a két kis kölyök vagytok, akik lökik a sódert az éteren át – mutatott rá. – Érvénybe léptek a „nagyfiúk” szabályai. – Ezt nagyon szerette hangoztatni, a „nagyfiúk” szabályait; mintha mindazok, akik a televízióban fellépnek, a zöldsapkások titkos akciójának lennének résztvevői valahol Dél-Armaghban. – Kilencszáz hívást kaptunk az alpári szóhasználat miatt. Egyszerűen nem voltam hajlandó behódolni és hanyatt vágni magam csak azért, mert ő a felelős szerkesztőnk. – Spontán reakció. Ezért fizetitek Martyt, vagy nem? A műsorunkban nem az hat az újdonság erejével, amit a meghívott mond. Sokkal inkább, amit tesz... – Martyt nem azért fizetjük, hogy rátámadjon a vendégre. – Barry az asztalán heverő újságkupacra mutatott, és szája vékony vonallá görbült. Belemarkoltam a halomba. – A Mirror és a Sun első oldalon hoz bennünket – mondtam. – A Telegraph kéthasábos cikket közöl rólunk. A The Times harmadik oldalán Marty színes fotója szerepel...

– De negatív hírverés – mondta Barry. – Ismétlem: nem a rádióban vagyunk. Nem csak néhány holdkóros meg a macskája hallgat benneteket. Nem valami kis szaros tévéadó vagyunk, ami a zavarosban halászik, csak hogy nézőket fogjon magának. És ott vannak a hirdetők, a műsorszórási hatóságok, a nézői érdekvédelem és persze a nagyfőnök. Hidd el nekem, Harry, alig látnak a pipától. Visszatettem az újságokat az asztalára, az ujjaim feketéllettek a festéktől. Amilyen hanyagul csak tudtam, összedörzsöltem a tenyerem. A festék azonban nem jött le. – Hadd áruljam el, Barry, hogy mik lesznek a következmények. Aki él és mozog, mind Martyt fogja hívogatni – és a jövő héten minden nézettségi rekordot megdöntünk. Erre számíts. És az emberek még évek múltán is a show-ról fognak beszélni. Hát ez lesz. Barry Twist megrázta a fejét. – Ezt már nem vette be a gyomruk. És nem csak Martyról van szó. Aki él és mozog, a nagyfőnököt hívogatja – és ez egyáltalán nem tetszik neki. Az elmúlt tizenkét hónapban a Marty Mann Show-ban megfordultak már részeg vendégek, goromba vendégek, meg olyanok is, akik le akartak vetkőzni. De most először fordult elő, hogy egy vendéget bántalmaztak. Ezt még idejében le kell állítani. Egy nyilvánvalóan labilis egyén nem vezethet élő műsort a nemzeti televízióban. – Mire akarsz kilyukadni? – Megszűntök „élő”-nek lenni, Harry. Délután veszitek fel az adást, aztán majd leadjuk. Így, ha Marty megint

rátámadna egy vendégre... vagy úgy dönt, hogy az egojával nyírja ki, még mindig kivághatjuk. – „Majdnem élők” legyünk? Felvételről akartok adni bennünket? Marty ebbe sosem menne bele. – Vedd rá, hogy belemenjen, Harry. Te vagy a producere... hát produkáld magad. A szerződésedet hamarosan meg kell újítani, nem? Tudtam, hogy Martyt nem rúghatják ki. Ahhoz túl nagyágyú. De akkor és ott döbbentem rá először, hogy nem is Marty hátán csattan majd az ostor. Hanem az enyémen. Annak ellenére, hogy a játékai a halálról és a rombolásról szóltak, Pat nagyon kedves kis krapek volt. Bárkihez odabújt, bárkit megpuszilt, még a vadidegeneket is – egyszer láttam, hogy az utcánkat takarító vén szivart is megöleli -, olyan természetességgel, ami se nem megengedhető, se nem bölcs dolog veszélyektől terhes világunkban. De Pat erről mit sem tudott, vagy nem is érdekelte. Négyéves volt, csordultig telve szeretettel. Így amikor megpillantott a másik nagyapja ajtajában, majd’ kibújt a bőréből, aprócska tenyerébe szorította az arcom, és szájon puszilt. – Apu! Velünk maradsz? Itt maradsz a... az elutazásunkon Glenn papánál? Már másnap rájuk bukkantam. Nem volt nehéz. Felhívtam Gina néhány főiskolai barátját, akik a harmincadik születésnapi partijára is eljöttek, de úgy tűnt, már évek óta nincsenek közelebbi viszonyban. Hagyta, hogy kikopjanak az életéből, azzal áltatva magát, hogy rajtam és Paten kívül másokra nincs

szüksége. Ez a baj az olyan szoros kapcsolatokkal, mint a mienk – ha vége szakad, senkid sem marad. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy Ginának mindenképp be kell vackolnia magukat valahová. És hova is mehetett volna, mintsem az apjához, aki épp két házasság közötti idejét töltötte? Glenn lakása a térkép szélétől jobbra állt, golfpályákkal körülvéve, zöldövezetben, a szomszédság alighanem kicsit woodstockinak hathatott, amikor ideköltözött. De ahelyett, hogy álló nap Dylant és a bandáját hallgatta volna, Glenn minden reggel felszállt a helyiérdekűre, és bement a Denmark Street-i gitárboltjába. Otthon volt, amikor bekopogtattam, és őszintének tűnő melegséggel üdvözölt, ahogy ott álltam, karomban a fiammal. – Harry, hát hogy s mint? Sajnálom, hogy összekülönböztetek. Ötvenes évei elejét taposta; ami a hajából még megmaradt, igyekezett – legalább nagyjából – a fénykort idéző, viking tollazatba borzolni. Még mindig irigylésre méltóan sovány volt, és még mindig olyan ruhákat hordott, amelyeknek egy Jimi Hendrix-turnén lett volna a helyük. De a maga funkys módján, 1975ben, nagyon jól mutathatott a King’s Roadon. Minden hibája ellenére – elfeledkezett a születésnapokról, nem tartotta be az ígéreteit, néhány évente lepattant és sorsára hagyta a feleségét és a kölykeit -, Glenn nem volt rossz ember. Bírt valami barátságos, könnyed bájjal, aminek a nyomait Ginában is felfedeztem. Legfőbb fogyatékosságának talán az nevezhető, hogy képtelen volt saját élvezete határain túllátni. És mégis;

minden sebet akaratlanul ejtett. Távol állt tőle a gonoszság, hacsak a gyengeséget nem a gonoszság egyik megnyilvánulási formájának tekintjük. – Ginát keresed? – kérdezte, és a derekamra téve a kezét beljebb invitált. – Itt van. A szerény lakásban minden hangszóróból a The Verve bömbölt. Glenn nem azok közé a klasszikus rockerek közé tartozott, akik egy szem Mojo-bakelitjükbe és lemezjátszójuk tűjébe kapaszkodva mindörökre leragadnak ifjúságuk zenéjénél. Glenn rock iránti elkötelezettsége nem ragadt le ezen a szinten, lépést tartott az új együttesekkel. El nem tudtam képzelni, hogyan csinálja. Gina a kis vendégszobából lépett elő, komolyan és sápadtan. Nagyon sápadtan. Szerettem volna megcsókolni. De nem tettem. – Szia, Harry! – Beszélhetnénk? – Persze. Van itt egy park a közelben... Magunkkal vittük Patet is. Glenn felhívta rá a figyelmünket, hogy a „közeli park”, a zöld növényzet látványa ellenére, viszonylag távol, egy lepusztult üzletsor és végtelen sok elegáns lak végénél található. Felvetettem, hogy az MGF-fel is mehetnénk. Pat örömében visongani kezdett. Noha nem négyéves kisfiú volt, őszintén reméltem, hogy Ginára is hatással lesz a dolog – amióta csak megpillantottam ezt a kocsit, mindig arról álmodoztam, hogy egy különleges utassal az oldalamon repesztek majd benne. Most fájón és tisztán láttam, hogy mindig is Ginát képzeltem a

különleges utas helyébe. De ő egy szót sem szólt, amíg a parkhoz nem értünk. – Miért bánkódsz a fiatalságod elvesztése felett, Harry? – kérdezte, miközben kiszállt a kocsiból. – Hisz még el sem vesztetted. Pat ott ugrabugrált előttünk, a fénykardjával hadonászott, és nagyokat kurjongatott. Amíg oda nem értünk a mászókához; ahol is elcsendesedett, és félénken figyelni kezdte a két nagyobb fiút, akik a mászóka tetején hancúroztak. Pat mindig is imádattal viseltetett a nagyobb fiúk iránt. Gina és én Patet néztük, aki a két fiút nézte. – Nagyon hiányzol – mondtam. – Gyere haza. Kérlek... – Nem – felelte. – Nem egy őrült, szenvedélyes viszony volt. Csak egyetlen éjszaka... – Olyan nincs, hogy „csak egyetlen éjszaka”. Ha egyszer megcsináltad, megcsinálod máskor is. Újra és újra és újra. És minden alkalommal könnyebb lesz. Láttam én már ilyet, Harry. Például Glenn-nél. – Úristen! Semmiben nem hasonlítok az apádhoz! Még fülbevalóm sincs! – Tudhattam volna – mondta Gina. – A romantikus lelkek a legrosszabbak. A „szív és virág”-brigád. Akik azt ígérik, hogy soha más nőre nem néznek. Ők a legrosszabbak. Mert imádatuknak mindig új tárgyra van szüksége. Kényszeresen romantikáznak. Nem igaz, Harry? Kicsit sem tetszett, ahogy rólam beszél; mintha elválaszthatatlan lennék a világ összes férfijától, mintha

engem is magába szippantott volna a szőrös hímek tömege, mintha egy lennék az aktakukacok közül, akik csak a félrekefélésben lelik örömüket. Még mindig az egyetlen, a nagy Ő akartam lenni. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam, Gina. Örökké sajnálni fogom. Te vagy a világon az utolsó, akit bántani akarnék. – A mézeshetek előbb-utóbb véget érnek, hisz tudod. – Tudom, tudom – mondtam, s közben a lelkem mélyén azt kiáltozta egy hang: De miért?... Miért? – Éveken át együtt éltünk. Gyerekünk született. Nem viselkedhetünk állandóan Romeo és Júlia módjára. – Ezt értem – mondtam, és nagyjából értettem is. De belül a vékony, vékonyka hang még azt súgta: Én mégis ezt akarom. Ginának igaza volt: kettőnk kapcsolatát olyannak képzeltem, mint amilyen a kezdet kezdetén volt. Azt akartam, hogy örökké így maradjon. És tudják, miért? Mert akkor mind a ketten nagyon boldogok voltunk. – Szerinted nekem isteni életem van otthon, igaz? – tört ki hirtelen. – Azt hiszed, olyan könnyű elhallgatni, amint egyfolytában azon siránkozol, hogy nem vagy már tizenéves, lebeszélni róla Patet, hogy ötször egymás után meg akarja nézni a Csillagok háborúját, rendben tartani a házat? És nem vettem hasznodat. Mint minden férfi a földgolyón, te is azt hiszed, elég, hogyha a munkahelyeden helytállsz, mással már nem kell foglalkoznod.

– Ha ez így van, akkor már csak azon csodálkozom, hogy miért nem hagytál faképnél évekkel ezelőtt – lőttem vissza. – Mert nem adtál rá okot. Mostanáig. Harmincéves vagyok, Harry. És néha mégis vénasszonynak érzem magam. Átvertél – mondta Gina. – Addig áltattál, amíg beléd nem szerettem. – Menjünk szépen haza. Te, én és Pat. Azt szeretném, ha minden ugyanúgy lenne, mint ezelőtt. – Semmi nem lesz ugyanolyan. Minden megváltozott miattad. Hittem benned, de elárultál. Elérted, hogy szánalmasnak érezzem magam, amiért hittem benned. – Az emberek nem rúgnak fel mindent egy egyéjszakás kaland miatt. Legalábbis a felnőttek nem. Tudom, hogy fáj. Tudom, hogy vétkeztem. De hogy van az, hogy az egyik pillanatban a Tökéletes Férfit látod bennem, a következőben pedig egy Oltári Nagy Szemétládát? – Nem Oltári Nagy Szemétláda vagy, Harry – ingatta a fejét Gina, és igyekezett nem elsírni magát. – Csak egy férfi a sok közül. Most már én is tudom. Semmiben sem különbözöl tőlük. Hát nem érted? Annyi mindent felvállaltam, csak azért, mert különlegesnek hittelek. Sok mindenről lemondtam miattad, Harry. – Tudom, tudom. Külföldön akartál dolgozni. Egy idegen kultúra szakértőjévé válni. Hihetetlenül jó lett volna. De te itt maradtál, miattam. Mindezt jól tudom. Ezért is szeretném, ha a házasságunk nem érne véget. Ezért szeretném újra megpróbálni... – Sokat gondolkoztam már ezen – mondta Gina -, és arra jutottam, hogy senki nem talál érdekesnek egy nőt, aki otthon marad a gyerekével. Még a férje sem. Főleg

nem a férje! Olyan unalmas lettem, hogy muszáj volt más ágyában kikötnöd. – Nem igaz! – Gyereknevelés... a világ legelismertebb foglalkozása kellene hogy legyen! Többet ér, mint naponta irodába járni. És még sincs így. Tudod te, hányan éreztették velem a tetves tévéd vacsoráin, partijain, fogadásain, hogy egy senki vagyok?! És te mit csinálsz? – Valóságos arculcsapással ért fel, ahogy feltette a kérdést. – És te? Én? Ó, én tulajdonképpen semmit. Csak otthon vagyok a kisfiunkkal. Abban a pillanatban átnéznek rajtad – a nők és a férfiak is; bár a nők talán jobban csinálják -, mintha csak egy degenerált fajzat került volna az útjukba. Kétszer olyan okos vagyok, mint a munkatársaid legtöbbje, Harry. Kétszer olyan okos. – Tisztában vagyok vele – mondtam. – Figyelj, Gina... Bármire hajlandó vagyok. Mit szeretnél? – Vissza akarom kapni az életem – felelte. – Ez minden, Harry. A saját életemet akarom élni. Vészjóslóan hangzott. 9 A dolgok nem mindig úgy alakultak, ahogy apám eltervezte. Vegyük például az otthonukat. Vagy engem. Amikor megvették a házat, amelyben felnőttem, a környék még „vidék”-nek számított. De az elmúlt harminc évben a város errefelé is kinyújtotta csápjait. A mezőn, ahol én még sárkányt eregettem, mostanra ízléstelen új házak sorakoztak. A régi Fő utcán egymást érték az ingatlanközvetítők és az ügyvédi irodák. A hely, amelyről a szüleim azt hitték, hogy az Archerék

című szappanopera hiteles díszletéül is szolgálhatna, körülbelül abban a pillanatban kezdett külvárosi jelleget ölteni, amint ideköltöztek. Anyám nem nagyon bánta a változásokat – városi lány volt; már gyerekként is felfigyeltem rá, mennyit zsörtölődik amiatt, hogy egyetlen „valamirevaló” bolt vagy mozi sincs a környéken -, de közben apámmal is egyet tudtam érteni. Az öreget hétköznaponként a vasútállomáson tülekedő ingázók tömege idegesítette; hétvégenként az ide kitóduló golfosok miatt pampogott. És ki nem állhatta a magukat galerinek álcázó fiatal bunkókat, akik úgy tették-vették magukat, mint akik Los Angeles közepén szórakoznak. Apám nem is gondolta volna, hogy élete e kései szakaszában tömeg és bűnözés közepette fog élni. És akkor velem még nem is számolt. Mindketten elősiettek, hármunkat vártak ebédre. Ehelyett csak én álltam az ajtóban; egy szem fiuk. Döbbent tekintetük végigpásztázott rajtam, a kerti úton és a kapun át, a leparkolt kocsiig. Ha várták is, hogy még valakik kiszállnak az autóból: csalódniuk kellett. Gyerekkoromban a kocsik nem az utcán parkoltak – családonként egy garázs több volt, mint elég. Manapság sérvet kapsz, mire le tudod állítani az autód. Ezen a téren is beállt a változás. Arcon csókoltam anyámat, és kezet ráztam apámmal. Nem tudták, mi vár rájuk. Túl sok kajával készültek. Azt hitték, Gina és Pat is itt lesz. A boldog kis család. Ehelyett csak engem kaptak. – Anya... Apa... Mondanom kell valamit.

A háttérben valami idejétmúlt sláger szólt. Talán Tony Bennett Carnegie Hall-ban rögzített felvétele sztereóban; de ugyanannyi erővel lehetett akár Sinatra, Dean Martin vagy Sammy Davis Junior is. A szüleim házában mindig régi dalok szóltak, szünet nélkül. Bekuporodtak kedvenc karosszékükbe, és várakozón tekintettek rám. Mint két gyerek. Az élő Istenre esküszöm, ezek ketten azt hitték, hogy a második unokájuk közelgő születését fogom bejelenteni! Csak álltam ott, és elfogott az az érzés, amelyet oly gyakran éreztem a szüleimmel szemben – mintha egy szappanopera hőse volnék, nem pedig a fiuk. – Úgy néz ki, hogy Gina otthagyott. Nem találtam el a hangnemet – a bejelentés túlságosan közömbösre, könnyedre, nemtörődömre sikerült. A másik lehetőségem az volt, hogy négykézlábra ereszkedem, és hangos üvöltésbe kezdek anyámék bolyhos szőnyegén. De a tegnapi parkbeli beszélgetés és a második ébren töltött éjszaka – az ágy túl nagy volt egymagamnak – után végre kezdtem felfogni, hogy Gina talán sosem jön vissza hozzám. Ráadásul túl öregnek éreztem magam ahhoz, hogy rossz hírekkel traktáljam a szüleimet. Ők pedig túl öregek voltak hozzá, hogy ezt kelljen hallaniuk. Pár percig egy szót sem szóltak. – Hol? – kérdezte apám. – Hol hagyott ott? – És hol van a gyerek? – kérdezte anyám. Ő azonnal kapcsolt. – Pat Ginával van. A nagyapjánál. – Annál a punk rockernél? Szegény kis prücsök!

– Hogy érted azt, hogy „ott” hagyott? – követelőzött apám. – Lelépett, apa. – Nem értem. Tényleg nem értette. Szerette Ginát, és szeretett bennünket, és mindez most véget ért. – Olajra lépett – magyaráztam. – Lefalcolt. Megpattant. Elhúzta a csíkot. – Hogy beszélsz? – szólt rám anyám. Ujjait a szája elé kapta, mintha imádkozna. – Ó, Harry! Annyira sajnálom! Felém indult a szobán át, és én legszívesebben elhátráltam volna előle. Könnyebb lett volna, ha nem ilyen megértően állnak hozzá a dologhoz. Úgy még végig tudtam volna csinálni, ha nem ölelnek magukhoz, ha nem sajnálkoznak. De ha kedvesen viselkednek velem, abba beleroppanok. Éreztem, hogy akkor valami végérvényesen kikattanna bennem. Szerencsére apám a felmentésemre sietett. Jó öreg apám. – Lelépett? – kérdezte mérgesen. – Ez azt jelenti, hogy... elváltok? Ezt akartad mondani? Ebbe még nem is gondoltam bele. Elválni? Hogy kell azt elkezdeni? – Azt hiszem. Igen. Ez a következő lépés, nem? A szakítás után. Apám felállt, arcából kifutott a szín haragjában. Szemét elöntötték a könnyek. Felvette a szemüvegét, hogy ezt leplezze. Képtelen voltam a szemébe nézni. – Romba döntötted az életemet – jelentette be. – Tessék?

Nem hittem a fülemnek. Az én házasságom hullik atomjaira, és még ő az áldozat? Ez meg hogy lehet? Sajnáltam, hogy szeretett menye többé nem része az életének. Sajnáltam, hogy az unokájának végig kell néznie a szülei szakítását. De legfőképp a fiát sajnáltam, akiről bebizonyosodott, hogy egy szerencsétlen seggfej, akinek útja egyenesen a bontóperi tárgyalásra vezet. De azt nem tűrhettem, hogy apám sajátítsa ki magának a főszerepet a mi kis tragédiánkban. – Már hogy döntöttem volna romba az életedet, apa? Ennek a helyzetnek egyetlen áldozata lehet, mégpedig Pat. Nem te. – Romba döntötted az életem – ismételte meg. Arcom lángba borult a szégyentől és a méltatlankodástól. Mire föl ez a nagy keserűség? Őt soha nem hagyta faképnél a felesége. – A te életednek vége – mondtam mérgesen. Már-már gyűlölettel meredtünk egymásra, aztán apám kiment. Hallottam, ahogy felcsoszog az emeletre. Máris megbántam, amit mondtam. De úgy éreztem, nem hagyott más lehetőséget nekem. – Nem úgy gondolta – szólalt meg anyám. – Csak ideges. – Én is az vagyok – mondtam. – Anya, velem soha semmi rossz nem történt eddig. Mindent könnyen megkaptam. Semmi rossz nem történt velem mostanáig. – Ne is hallgass apádra. Csak azt szeretné, hogy Patnek is annyi jusson, amennyi neked kijutott. Két szülő. Megállapodott, nyugodt családi élet. Nem több.

– Nem biztos, hogy ez Patnek valaha is megadatik, anya. Főleg, ha Gina nem jön vissza. Őszintén sajnálom, de ez nem csak jó szándék kérdése. Apám végül lejött, és ebéd közben – mintha fűrészport rágtunk volna – beavattam őket a részletekben. Hogy gondok voltak otthon, hogy egy ideje nem igazán jöttünk ki egymással, de nem fordítunk végérvényesen hátat egymásnak. Még van remény. A történetnek azt a részét kihagytam, hogy megkettyintettem egy kolléganőmet, és hogy Gina úgy érzi, lemondott a saját életéről. Úgy gondoltam, hogy ha ezt is elmondom, zokogni kezdenek a báránysültjük fölött. Amikor elköszöntem, anyám szorosan magához ölelt, és azt mondta, még minden jóra fordulhat. Apám is nagyon igyekezett – a vállamra tette a kezét, és azt mondta, telefonáljak bátran, ha bármiben a segítségemre lehetnek. Nem mertem ránézni. Ezért baj, ha az ember hősnek látja az apját. Anélkül, hogy egy szót is szólna, újra annak a nyolcévesnek érzed magad előtte, aki most vesztette el élete első csatáját. – Mai következő vendégünket szükségtelen bemutatni – mondta Marty már harmadszor. – Bassza meg... bassza meg... bassza meg, mi a szar van ezzel a súgógéppel? A készüléknek az égadta világon semmi baja nem volt, és ezt ő is tudta. Fent a galérián a rendező utasításokat dörmögött a fejhallgatójába, és jelezte, hogy indulhat a felvétel, ha Marty is készen áll. De ő letépte magáról a mikrofonját, és kirobogott a stúdióból.

Amíg élőben mentünk, Marty félelem nélkül nézett szembe a súgógéppel. Ha elrontott valamit, vagy belezavarodott a képernyőn sorjázó szavakba, csak elvigyorodott, és folytatta. Mert tudta, hogy muszáj. De a felvétel, az más. Tudod, hogy bármikor abbahagyhatod és újrakezdheted. Ez, természetesen, megkönnyíti a dolgokat. Ugyanakkor valamiért lebénítja az embert. A lélegzetvételed akadozni kezd. A verejték meg ömleni rólad. És ha a kamera kiszúr egy izzadságcseppet, neked véged. A zöld szobában bukkantam rá Martyra, épp egy dobozos sört tépett fel. Ez jobban aggasztott, mint a stúdióbeli leblokkolás. Marty tudott hisztis lenni, de inni soha nem ivott. Még néhány sör, és az idegei olyan szinten felmondják a szolgálatot, hogy mozdulni sem fog tudni. – A felvételkészítésnek más a technikája – magyaráztam. – Amikor élőben vagy, az energiaszinted megugrik, és lendületben tart az elejétől a végéig. Felvételnél is meglódul az adrenalin, de kordában kell tartanod. Képes vagy rá. – Mi a fenét tudhatsz te erről? – kérdezte. – Hány élő műsort zavartál már le? – Azzal nem oldasz meg semmit, ha kirúgatod a gépet kezelő lányt. – Túl gyorsan tekerte azt a szart! – Próbálta felvenni a ritmusodat – mondtam. – Ha te lelassulsz, lassabban teker ő is. Marty, ugyanaz a lány kezeli a gépet már egy éve. – Meg sem próbáltad kiharcolni, hogy élők maradhassunk – duzzogta.

– Azok után, ahogy nekiestél Tarzannak, ez elkerülhetetlen volt. A csatorna nem meri vállalni, hogy ez még egyszer előforduljon. Az adás továbbra is élő, csak előtte rögzítik. – Rögzített élő. Ez önmagáért beszél. Tulajdonképpen kinek az oldalán állsz, Harry? Mielőtt válaszolhattam volna, Siobhan dugta be a fejét a zöld szoba ajtaján. – Kerítettem egy másik lányt – mondta. – Nekifuthatnánk még egyszer? – Nézzük a tevevíziót – közölte Pat, amikor Glennhez értem. Felvettem és megcsókoltam. Körém fonta a karját és a lábát, úgy csimpaszkodott belém, mint egy kis majom, ahogy beljebb mentem a lakásba. – A mamival tévéztek? – Nem. – Glenn papával? – Nem. Sallyvel és Steve-vel. A nappaliban egy tizenötéves-forma fiú és egy ugyanolyan idősnek látszó lány terpeszkedett a díványon. Az öltözék, amit viseltek, kissé hiányosnak tűnt snowboard nélkül. A lány – vékony, bágyatag, üres tekintetű – rám nézett, amikor beléptem. A srác – kövérkés, szeplős, még üresebb tekintetű – a távirányítóval verte a ritmust a fogán, és le nem vette volna a szemét a videóról, ahol egy félmeztelen, őrjöngő férfi, egy énekes dobálta magát; produkciója rendőri beavatkozás után kiáltott. Glenn biztosan tudta volna, ki ez a manusz. Valószínűleg az összes lemezét ismeri. Glenn apropóján

mindig elgondolkoztam azon, vajon a zene silányodott egy rakás szarrá, vagy csak én öregedtem meg. Esetleg mindkettő. – Sza’sz – mondta a lány. – Szia. Harry vagyok, Pat apukája. Gina itthon van? – Nincs. Kiment a reptérre. – A reptérre? – Aha. El kellett... izé, hogy is mondják? El kellett érnie a gépet. Letettem Patet. Azonnal a Csillagok háborúja-figurái közé kuporodott, amelyek szanaszét hevertek a padlón, és imádó pillantásokat vetett a pulykatojásképű ifjoncra. Hiába, Pat élt-halt a nagyfiúkért. Még az ilyen béna, randa nagyfiúkért is. – Hova ment? A lány – Sally – homloka ráncba szaladt a koncentrálástól. – Kínába. Asz’szem. – Kínába? Biztos? Nem Japánba inkább? Fontos lenne tudtom. Sally arca felderült. – De, lehet, hogy Japánba. – Elég nagy a különbség Kína és Japán között – mondtam. A srác – Steve – most először rám nézett. – De nem nekem – közölte. A lány felnevetett. És Pat is. Még kicsi volt. Azt sem tudta, min nevet. Észrevettem, hogy maszatos az arca. Kis bátorítással igen nagyvonalúan tudta kezelni a személyi higiénét.

Steve önelégült vigyorral visszaterelte tekintetét a tévére, és még mindig a fogait ütögette a távirányítóval. Legszívesebben lenyomtam volna a torkán. – Nem tudod, Gina mennyi időre utazott el? Sally egy morranással jelezte, hogy fogalma sincs, közben szórakozottan végigsimított Steve húsos lábán. – Glenn itthon van? – Á... a fater dolgozik – felelte Sally. Szóval így állunk. A lány egyike Glenn sorsára hagyott gyerekeinek, valamelyik, Gina anyja után következő feleségétől. – Látogatóba jöttél? – firtattam. – Itt maradok egy ideig – mondta Sally. – Kicsit tele lett a hócipőm a muterral. Hol a barátaim, hol a ruháim miatt arénázott, meg hogy mikorra érjek haza, és hogy miért nem akkorra mentem. – Vagy úgy... – „Ez itt nem szálloda!” – rikácsolta Sally. – „Túl fiatal vagy még, hogy ilyesmit szívj! Bla-bla-bla” – Felsóhajtott, fáradtan, ahogy csak a nagyon fiatalok tudnak. – A szokásos. Nem mintha ő nem ugyanezt csinálta volna valamikor a sötét középkorban, a képmutató, vén szipirtyó. – Az, szipirtyó – hagyta jóvá Steve. – Szityirpó – mosolyogta Pat, Csillagok háborújafigurákat szorongatott két kis öklében; Steve és Sally csak röhögtek rajta. Hát így megy ez, gondoltam. A házasságod szétesik, és a gyereked afféle kis hajótöröttként sodródik az egész napos televíziózás és az elhanyagolt kötelességek tengerén. Isten hozott ocsmány, modem világunkban,

ahol a szülő, akivel együtt élsz, csak egy távoli, megvetendő figura, s a szülőben, akivel nem élsz együtt, munkál annyira a bűntudat, hogy menedéket nyújtson, valahányszor otthon kiéleződnek a konfliktusok. Az én fiammal ez nem történhet meg. Az én Patemmel soha. – Fogd a kabátod és a játékaidat! – szóltam oda neki. Szurtos kis arca kivirult. – Kimegyünk a parkba? – Kicsim – mondtam -, hazamegyünk. 10 Ünneplésnek indult. Barry Twist állt elő a tizenöt perces csúsztatás ötletével, ami azt jelentette, hogy élőben vennénk fel a műsort, s az alig némi időeltolással kerülne adásba; mégis biztosítékot nyújtana arra az esetre, ha a műsorvezető, netán valamelyik vendég ki akarna vetkőzni önmagából. A műsorkészítők is boldogok voltak, mert így maradt idő kiszerkeszteni mindazt, amitől a hirdetők egyenest a falra másztak, és Marty is örült, mert így nem dermedt le a súgógép előtt. A kedvenc éttermébe vitt el, egy divatos, spártaian berendezett, alagsori helyiségbe, ahol jól táplált tévészemélyiségek fogyasztottak igazi olasz házi ételeket költségkeretük terhére. Mint a legtöbb hely, ahová jártunk, csupasz hajópadlójával és fehér falaival ez is inkább tornateremre, mint étteremre emlékeztetett; talán így akarták éreztetni velünk, hogy valami jót készülünk elkövetni itt. Valamivel kettő után értünk oda – késtem, mert be kellett adnom Patet a szüleimhez, mivel Gina

távolléte miatt nem volt, aki elhozza az óvodából -, a hely már zsúfolásig megtelt, egyedül a recepciós pultnál nem állt senki. Egy pincérnő közeledett felénk. Szemlátomást rossz napja volt. Kimelegedett, zaklatottnak tűnt, és egy vörösborfolt éktelenkedett fehér egyenruhája elején. Egyfolytában a hajával volt elfoglalva, amely fénylő és fekete volt, olyasfajta régimódi, harangforma frizurába fésült, amilyet az ember egy F. Scott Fitzgerald-regény hősnője fejére tudna elképzelni, vagy amilyet a hongkongi lányok hordhattak az ötvenes években. Bubi. Az hiszem, így hívják. A frufruja meg-meglibbent, ahogy megpróbálta kifújni a homlokából a hajszálakat. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Foglalásunk van – mondta Marty. – Értem. – A lány felkapta az „Asztalfoglalás” feliratú könyvet. – Milyen névre? – Marty Mann – felelte a kérdezett azzal a hangsúllyal, amely jelezte, hogy a nőnek mostanra már illett volna felismernie, s alkalmasint elalélnia a gyönyörtől. A lánynak azonban semmit nem mondott a név. Ugyanis amerikai volt. – Sajnálom – mondta a könyvben keresgélve. – De a neve nem szerepel a listán. Ránk mosolygott. Gyönyörű mosolya volt – széles és fehér és nyílt. Afféle ragyogó mosoly. – Higgye el – mondta Marty -, van asztalunk. – De nem itt, itt nincs. Becsapta a könyvet, és menni készült. Marty az útját állta. A lány kezdett begurulni. Ajka szétnyílt; a frufrujába fújt.

– Ha megbocsát... – mondta. Magas volt és vékony, táncoshoz illő lábbal, távol ülő szemekkel. Csinos, de már távolról sem gyerek. Nálam néhány évvel idősebb lehetett. Ebben a tornatermet mintázó étteremben csupa nagyon-nagyon fiatal pincér dolgozott, akikről lesírt, hogy csak addig maradnak itt, amíg valami jobb nem adódik. Ez a lány semmiben nem hasonlított rájuk. Martyt nézte, közben a derekát kezdte masszírozni, mint akinek már régóta fáj. – Tudja, milyen fontos ember vagyok én? – érdeklődött Marty. – Tudja, mennyi dolgom van? – kérdezett vissza a lány. – Lehet, hogy a nevünk nincs felírva – mondta Marty nagyon lassan, mintha olyasvalakihez beszélne, akinek épp most távolították el az agya egy darabját -, de az egyik emberem idetelefonált Paulnak... az üzletvezetőnek. Tudja, ki az a Paul? – Hogyne – felelte a lány egyszerűen -, tudom. – Paul azt mondta, hogy rendben lesz a dolog. Mindig szívesen lát. – Örömmel hallom, hogy ilyen nagy egyetértésben vannak Paullal. De ha egyszer nincs szabad asztalunk, akkor nem adhatok, ugye belátja? Még egyszer elnézést. Azzal otthagyott bennünket. – Szemét kis szuka – dühöngött Marty. Ekkor Paul észrevett minket, és átvágott a zsúfolt éttermen, hogy híres vendégét üdvözölje. – Mr. Mann! Örülök, hogy látom! Csak nincs valami baj? – Állítólag nincs szabad asztaluk.

– Ó, önnek azonnal kerítünk egyet, Mr. Mann. – Mediterrán mosoly ragyogott fel Paul napsütötte arcán. Neki is szép mosolya volt. De egész más, mint a lányé. – Erre szíveskedjenek. Besétáltunk a terembe, és ismét részesei lehettünk a bámész tekinteteknek, suttogásoknak, idióta vigyoroknak, amit Marty megjelenése óhatatlanul kiváltott. Paul csettintett egyet, mire előhoztak egy asztalt a konyhából. Azonnal terítő került rá, majd evőeszköz, egy vekni teljes őrlésű házikenyér és egy kis ezüsttálban olívaolaj. Egy pincérnő bukkant fel az oldalunknál. Ő volt az. – Hát ismét találkozunk – mondta. – Egyet áruljon el – kérte Marty. – Létezik még olyan, mint a jó öreg amerikai pincérnő prototípusa? Tudja, amelyik állandóan mosolyog. – Szabadnapos – vágta rá a lány. – Hozom az étlapot. – Ne hozza! – mondta Marty. – Már tudom, mit fogok rendelni. – Azért csak kihozom. A barátjának. A napi ajánlataink közül némelyik igazán ínycsiklandó. – Célszerű lenne újrakezdenünk a párbeszédet, de előbb kapcsolja be a hallókészülékét – mondta Marty. – Vagy olvasson a számról: mindig ugyanazt esszük. Nem kérjük az étlapot. – Szállj már le róla, Marty! – szóltam közbe. – Tényleg. – A lány most először rám pillantott. – Szálljon már le rólam, Marty! – Olyan csavart tésztát kérek, piros trutyival a tetején, és neki is azt hozzon – adta le a rendelést Marty.

– Csavart tésztát – írta a lány a jegyzetfüzetébe -, piros trutyival. Értettem. – És egy üveg pezsgőt is kérünk. – Marty megpaskolta a pincérnő fenekét. – Jó kislány! – Vagy azonnal leveszi rólam az izzadt mancsát, vagy eltöröm a karját! – világosította fel a lány. – Jó fiú! – Csak hozza azt az italt, jó? – Marty gyorsan elkapta a kezét. A pincérnő távozott. – Jézusom, talán házhoz szállítást kellett volna kérnünk – jegyezte meg Marty. – Vagy előbb jönnünk. – Bocs, hogy késtem – mentegetőztem. – De olyan dugó... – Nem számít – legyintett. – Örülök, hogy elfogadtad a negyedórás késleltetést. Ígérem, a show semmilyen hátrányt nem szenved ettől. – Ez csak az egyik változás, amit tervbe vettünk – mondta Marty. – Erről akartam beszélni veled. Vártam; eddig nem is figyeltem fel rá, milyen ideges. Ismert néhány légzőgyakorlatot, amelyekkel le tudta gyűrni a reszketését, de ezek jótékony hatása most nem jelentkezett. Nagyon úgy tűnt, hogy nem ünnepelni fogunk. – Szeretném, ha Siobhannak nagyobb beleszólása lenne a vendégek kiválasztásába – mondta Marty. – Szeretném, ha ő is fent lenne a galérián minden héten. Szeretném, ha ő képviselné az érdekeimet a tévéadóval szemben. Pár pillanatig emésztgettem a hallottakat. A pincérnő kihozta a pezsgőt. Töltött két pohárba. Marty egy hajtásra leküldte a magáét, aztán csak bámult a

poharára, szája kicsit szétnyílt, amikor feltört belőle egy alig hallható kis böfögés. – Bocs – mondta. Az én poharam érintetlenül állt az asztalon. – De... ez mind a producer dolga. – Megpróbálkoztam egy mosollyal. – Az én dolgom. – Hát, ezek lennének a változások, amiket tervezek. – Na, várj egy percet! Értsem úgy, hogy nem újítják meg a szerződésemet? Marty széttárta a kezét, mint aki azt mondja: Most mit csináljak? Ilyen bolond világban élünk! – Figyelj, Harry! Te sem akarnád, hogy mellékvágányra állítsalak, hogy holmi csip-csup ügyeket bízzak rád, amiket csukott szemmel is el tudsz végezni. Borzalmasan venné ki magát, nem? – Marty – mondtam. – Marty, hallgass végig. Csak egy perc az egész. Szükségem van erre a munkára. Sokkal inkább, mint eddig bármikor. Tudod, hogyan állnak a dolgaink Ginával... Patre most én vigyázok... és nem tudom, mi lesz ezután. Mindezzel tisztában vagy. Én... én nem veszíthetem el a munkámat. Most nem. – Sajnálom, Harry. Változtatásokra van szükség. – Mi ez az egész? Ezzel büntetsz, amiért nem állok rendelkezésedre napi huszonnégy órán át, miközben darabokra hullik a házasságom? Hidd el, sajnálom, hogy reggel nem tudtam bemenni az irodába. De nem hagyhattam egyedül a fiamat. El kellett... – Harry, semmi szükség rá, hogy felemeld a hangod! Kulturáltabban is elintézhetjük. – Ugyan már, Marty! Neked épp a vitától támad erekciód! Egy kis botrány nagyon is kedvedre való!

– Sajnálom, Harry. Siobhan bekerül a csapatba. Te kikerülsz. És egyszer még hálás leszel ezért. Könnyen lehet, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha megtörtént veled. Nincs harag, ugye? És ez a kis szarjankó még kezet nyújtott! Ügyet sem vetettem rá, felpattantam, a combomat jól be is vertem az asztal szélébe. Marty a fejét csóválta, mint aki mélyen csalódott bennem. Kifele indultam az étteremből, sajgó lábbal, égő arccal, és csak akkor fordultam meg, amikor meghallottam Marty fájdalmas kiáltását. A pincérnőnek sikerült valahogy egy egész tányérnyi tésztát Marty ölébe ejtenie. – Uh, de sajnálom! – mondta. – Kér rá egy kis parmezánt? A szüleim hazahozták Patet. Anyám körbejárt, és mindenhol felkapcsolgatta a villanyt, apám érdeklődött, hogy mi újság a tévénél. Mondtam, hogy minden a legnagyobb rendben. Vigyáztak Patre, amíg elugrottam bevásárolni a közeli szupermarketbe. Kocsival csupán ötperces út, de én rendesen elmaradtam, mert titokban azokat a nőket lestem, akiket gyereküket egyedül nevelő anyának néztem. Eddig nem sokat foglalkoztam velük, de most valóságos hősnek láttam őket. Igazi hősnek. Mindent egymaguk csináltak. A bevásárlást, a főzést, a mesélést, mindent. Egyedül nevelték fel a gyereküket. Én meg még Pat haját sem tudom rendben tartani. – Koszos a haja – mondta anyám, már indulóban. – Ráférne egy alapos hajmosás.

Ezt én is tudtam. De Pat nem engedte, hogy megmossam a haját. Ezt már akkor leszögezte, amikor először szóba hoztam a dolgot, azt követően, hogy Glenntől hazajöttünk. Pat azt akarta, hogy a mamija mossa meg a haját. Úgy, ahogy ő szokta. De nem halogathattuk tovább. Úgyhogy hamarosan a vízben úszó fürdőszoba közepén állt, egy szál nadrágban, loncsos szőke haja az arcába hullt, szeme vöröslött a bőgéstől és a gyereksampontól, amit Gina is használt. Nem akart összejönni a dolog. Valamit rosszul csinálhattam. Pat mellé térdeltem. Nem nézett rám. – Mi a baj, kisfiam? – faggattam. – Semmi. De mind a ketten tudtuk, hogy baj van. – Maminak el kellett mennie egy kis időre. Megengeded apunak, hogy ő mossa meg a hajad? Hülye kérdés. Meg is rázta a fejét. – Vajon mit csinálna ilyenkor egy Jedi lovag? – kérdeztem. Nem válaszolt. Van úgy, hogy a négyévesek fogják magukat és nem válaszolnak. – Figyelj csak... – súgtam, közben vissza kellett fognom magam, nehogy ordítani kezdjek. – Szerinted Luke Skywalker is sír, amikor a haját mossák? – Nem tudom, és nem is érdekel. Először a kád fölé hajoltatva próbáltam megmosni a haját, de nem sok sikerrel jártam. Most kihámoztam a nadrágjából, felkaptam és beültettem a kádba. Az orrát

szívogatta, amíg én a vizet folyattam, hogy beállítsam a megfelelő hőfokot. – Jó móka, ugye? – kérdeztem. – Ezentúl gyakrabban csináljuk, jó? Morcosan nézett rám. De előrehajolt, és hagyta, hogy a fejére csorgassam a vizet. Aztán megérezte, hogy még egy kis sampont akarok dörzsölni a hajára, és ez véget vetett az idillnek. Felállt, egyik lábát a kád peremén átvetve szánalmas menekülésbe kezdett. – Pat! Ülj le, kérlek! – Azt akarom, hogy a mami csinálja! – A mami nincs itt! Ülj már le! – Hol van? Hol van az én mamim? – Nem tudom! Szinte vakon próbált kimászni a kádból, visított, amint a hab a szemébe folyt. Visszanyomtam, a helyén tartottam, közben igyekeztem minél gyorsabban lemosni a hajáról a sampont és nem tudomást venni az üvöltéséről. – Egy Jedi lovag nem viselkedik így! – mondtam. – Így csak a kisbabák viselkednek. – Nem vagyok kisbaba! Te vagy az! Megtörölgettem, aztán a karjánál fogva vonszolni kezdtem magammal a szobájába, apró lábai alig tudtak lépést tartani velem. Csak méregettük egymást, amíg ráadtam a pizsamáját. – Ekkora cirkuszt csinálni! – csóváltam meg a fejem. – Nagyot csalódtam benned. – A mamimat akarom! – Nincs itt!

– És mikor lesz itt? – kérdezte, hirtelen panaszosra váltva. – Már csak ezt szeretném tudni... – Nem tudom – feleltem. – Én sem tudom, kicsim. – De mi rosszat csináltam? – kérdezte, és azt hittem, hogy megszakad a szívem. – Nem direkt volt, kicsit sem... – Semmi rosszat nem követtél el. A mami nagyon szeret téged. Hamarosan találkozni fogtok. Megígérem. A karomba vettem, a sampont szagolgattam, amit nem sikerült letörölnöm róla, hosszan, szorosan magamhoz öleltem, és azon morfondíroztam, két tökéletlen felnőtt hogyan tudott létrehozni egy ilyen tökéletes kis valamit. Meséltem neki az Akik a vadonban élnek-ből, mígnem elaludt. Mire kijöttem a szobájából, három üzenet várt a rögzítőn. Mindegyiket Gina hagyta. – Sajnálom, el kellett jönnöm egy időre. Soha nem fogod megérteni, mennyire megbántottál. Soha. Azt hittem, hogy a házasságunk egy életre szól, Harry. Nem addig, amíg egyikünk beleun. Mindörökre – nem csak addig, amíg egyikünk úgy nem dönt, hogy unja már, ami a jó öreg nászágyban folyik. Ez nem így működik. És soha nem is fog. Úgy képzelted, hagyom, hogy hozzám érj, miközben tudom, hogy mást is érintettél? A kezeddel, a száddal... Nem bírnám elviselni. A hazugságok, az elszökdösések, miközben valaki minden éjjel álomba sírja magát. Túlontúl sok jutott ebből nekem gyerekkoromban. Ha azt hiszed... A gép belesípolt. A rögzítőn csak meghatározott idejű üzenetet lehet hagyni. A sípszó után következett Gina második üzenete. Most már nyugodtabb volt. Legalábbis megpróbált az lenni.

– Most beszéltem Glenn-nel. Mondja, hogy magaddal vitted Patet. Erre igazán semmi szükség nem volt. Jól érezte ott magát. És tudom, mennyire lefoglal a munkád. Ha mégis úgy döntenél, hogy magadnál tartod, amíg haza nem megyek, akkor tudnod kell, hogy a vasárnap a hajmosás napja. És ne engedd, hogy cukrot tegyen a Coco Popsába. Már egyedül is használni tudja a vécét – bár ezt te is tudod – de néha elfelejti lehúzni. És figyelj rá, hogy megmossa a fogát. Ne engedd, hogy éjjel-nappal a Csillagok háborúja-videóit nézze. Ha kihagyná a délutáni alvást, gondoskodj róla, hogy este korán ágyba kerüljön, legkésőbb... Újabb sípszó. Az utolsó üzenet. Már korántsem olyan nyugodt, akadozva törnek elő a szavak. – És mondd meg Patnek, hogy szeretem, jó? Hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. Addig is nagyon vigyázz rá. És ne engedd, hogy eluralkodjék rajtad az önsajnálat, Harry. Nem te vagy a Tökéletes Férfi. Nők milliói nevelik egyedül a gyereküket az egész világon. Szó szerint milliók. Akkor mitől lennél te különleges? Jóval azután, hogy leoltogattam a lámpákat, még mindig az ágyánál álltam, és alvó kisfiunkat néztem. És megértettem, hogy mindenkit cserbenhagytam. Ginát. Anyámat és apámat. Még Martyt is. Nem voltam elég erős, nem szerettem őket eléggé, nem az az ember voltam, akinek hinni akartak, nem az az ember voltam, akinek magamat hinni szerettem volna. Más-más módon ugyan, de mindannyiukat elárultam. Felhúztam a takarót Pat vállára, mert már lerúgta magáról, és végső fogadalmat tettem, amit mindenáron betartok: ezt a gyermeket sosem fogom elárulni.

De egy távoli hang – mint amikor valaki a világ másik végéről hív, és rossz a vonal – folyamatosan ezt hajtogatta: megtetted, megtetted, már megtetted. 11 A gyerekek a pillanatnak élnek. Ez azért jó, mert ha össze is zördülsz velük, másnapra már elfelejtik. Pat legalábbis, négyévesen, ilyen volt. – Mit kérsz reggelire? Gondolkodott egy kicsit. – Zöld spagettit. – Spagettit? Reggelire? – Zöld spagettit. Igen, azt kérek szépen. – De... fogalmam sincs, hogy kell zöld spagettit csinálni. Ettél már olyat? Bólintott. – A reggelizős helyen a nagy út másik oldalán – mondta. – A mamival. A Highbury Corner nem jó felén laktunk, inkább a Holloway Roadhoz, semmint az Upper Streethez közel, azon a részen, ahol bóvlit árultak és nem régiséget, ahol kocsmák voltak és nem bárok, ahol csendes kis kávéházakba lehetett betérni és nem divatos éttermekbe. A kávézók némelyike oly csendes volt, hogy hullaház benyomását keltette, de a sarkon jobbra nyílt egy remek hely, Trevi nevű, ahol a pultnál angolul, a konyhában pedig olaszul beszéltek. A pult mögött álló gömbölyű, jó kedélyű férfi a nevén köszöntötte Patet. – Ez az a hely – mondta a fiam, és egy ablaknál lévő asztalhoz telepedett.

Néztem, ahogy a pincérnő kilép a konyhából, és az asztalunkhoz jön. Ő volt az. Most is nagyon fáradtnak látszott. – Mit hozhatok, fiúk? – kérdezte, és Patre mosolygott. Délies akcentusa volt; erre fel sem figyeltem, amikor Martyval voltam. – Van olyan ételük, amire ráillik a „zöld spagetti” leírás? – Spagetti pestóra gondol? Hogyne lenne. – Nem lesz az túl csípős neked? – kérdeztem Patet. – De zöld? – kérdezett vissza. – Zöld – bólintottam. – Akkor azt kérek. – És önnek mit hozhatok? – Ugyanazt kérem. – Még valamit? – Nagyon érdekelne, hogy hány helyen dolgozik. Eddig még nagyon rám se nézett. – Ó, emlékszem magára! – mosolyodott el. – Maga az a fickó Marty Mann-nal. Aki szólt neki, hogy szálljon le rólam. – Azt hittem, nem ismerte fel. – Már majdnem egy éve átjöttem. Természetesen megismerem azt a faszkalapot. – Patre pillantott. – Elnézést. Pat a lányra vigyorgott. – Nem sok tévét nézek... e mellett a munka mellett nem nagyon lehet... de az újságok állandóan azzal a kis köcsöggel foglalkoznak. Túl sokat még nem tett le az asztalra, már ahogy én látom. Hát nem nevetséges, hogy

épp ő volt az utolsó vendégem? Paulnak nem tetszett a stílusom. – Nézze... tudom, sovány vigasz, de körülbelül ugyanabban a pillanatban vesztettem el én is az állásomat. – Tényleg? Magát még az sem kárpótolja, hogy egy tányér kaját ejthetett Marty töpörödött... – Gyorsan Patre kapta a tekintetét. – Fejére. Mindegy is. Megérdemelte. – Az biztos. Ennek ellenére sajnálom, hogy kirúgták. – Pincérnőként bármikor elhelyezkedhet az ember lánya, nem igaz? Felnézett a jegyzettömbjéből. Szemei oly távol ültek egymástól, hogy csak bajosan tudtam mindkettőbe egyszerre belenézni. Barna szeme volt. Hatalmas. Tekintetét Pat felé fordította. – Apukáddal jöttél reggelizni? Anyukád hol van ma reggel? Pat ideges pillantást vetett rám. – Az édesanyja Tokióba utazott – mondtam. – Az Japánban van – vált hirtelen közlékennyé a fiam. – Ott az autók ugyanazon az oldalon járnak, mint nálunk. De amikor náluk sötét van, akkor nálunk világos. Meglepett, mennyi mindenre emlékszik abból, amit meséltem neki. Megközelítőleg már most annyit tudott Japánról, mint én. A pincérnő rám nézett azzal a távol ülő, két barna szemével, és nekem az a kellemetlen benyomásom támadt, ennyiből is sejti, hogy a mi kis családunk feloszlott és szétszóródott. Ami persze hülyeség. Honnan a csudából sejthette volna?

– De nemsokára hazajön – folytatta Pat. A vállára tettem a kezem. – Így van. Csak rövid ideig marad. – Azért ez nem mindennapos... – jegyezte meg a pincérnő. – Úgy értem, hogy... maga vigyáz a fiára. Nem sok férfi lenne hajlandó erre. – Gondolom, azért előfordul – mondtam. – Gondolom, igen – mondta ő. Úgy éreztem, hogy a szívébe zár egy kicsit, amiért gondját viselem Patnek. De persze nem ismert a magam valójában. Kicsit sem ismert. Tehát minden rólam alkotott feltételezése hibás volt. Olyan férfit látott bennem, aki egyedül maradt a gyerekével, és azt gondolhatta, hogy én ettől jobb vagyok, mint a többi férfi – gyengédebb, jószívűbb, olyan, aki soha nem okozna csalódást az asszonyának. A hímek új, javított változatának egyede, amelyet gyereknevelésre programoztak. Akinek álmai netovábbja, hogy ilyen mederben csordogáljon az élete. – És maga? – kérdeztem. – Miért jött Londonba... Honnan is? – Houstonból – felelte. – Texasból. A barátommal jöttem. A volt barátommal. Ő londoni. – Elég hosszú utat tett meg egy pasi kedvéért, nem igaz? Őszintén meglepettnek tűnt. – Gondolja? Én mindig úgy voltam vele, hogy ha igazán szeretek valakit, a világ végére is hajlandó vagyok követni. Ajaj, egy újabb romantikus lélek. A kőkemény, „Vegye le rólam a koszos mancsát, különben a tökére tekerheti fel a spagettit!” külső olyan

nőt takart, aki kész volt mindent odadobni egy férfi kedvéért, aki ezt valószínűleg nem is érdemelte meg. A feleségemnek alighanem igaza volt. A romantikusok a legrosszabbak. Gina másnap, késő este ért haza. Pat és én a földön ülve játszottunk. Egyikünk sem figyelt fel a ház elől elhúzó fekete taxi dízelmormolására. Csak akkor néztünk egymásra, amikor a kiskapu rozsdásan megcsikordult, majd kulcs fordult a bejárati ajtó zárjában, és léptek hallatszottak a folyosóról. Pat az ajtó felé fordította a fejét. – Mami? – Pat! És egyszer csak ott volt, lemosolygott a fiunkra, kótyagosan a Naritán megkezdett, tizenkét órás repülőúttól, régi bőröndjét szorongatva, amelyen még ott díszelgett a kissé megkopott matrica, antiguai, a múlt homályába vesző nyaralásunk emléke. Pat repült az anyja karjába; Gina oly szorosan ölelte magához, hogy a gyereket valósággal elrejtette szem elől anyja könnyű, nyári kabátkája; Patnek csak a feje búbja látszott ki, egy félmaréknyi haj, amely ugyanolyan szőke volt, mint az anyjáé. Nem lehetett tudni, hol végződik Gina, és hol kezdődik Pat. Ahogy néztem őket, a boldogságnál sokkal felemelőbb érzés járt át. Ragyogni kezdett a lelkem, és hittem, hogy végre helyére billen a világ. És akkor Gina rám nézett – nem hidegen, nem haragosan, épp csak távolságtartón; jelezve, hogy ő elérhetetlen messze van tőlem, és örökre ott marad -, és a remény a szívemben megszűnt pislákolni.

Nem miattam jött vissza. Patért. – Jól vagy? – kérdeztem. – Kicsit fáradtan – válaszolta. – Hosszú volt a repülőút. Aznap érkezel meg, amikor felszálltál. Egy véget érni nem akaró nap van mögöttem. – Szólhattál volna, hogy jössz. Kimentünk volna eléd a reptérre. – Túléltem – mondta; eltolta magától Patet, és hosszasan vizsgálgatta. És akkor megértettem: azért jött vissza, mert nem hitte, hogy képes vagyok rá. Nem hitte, hogy képes vagyok gondját viselni a gyerekünknek, amíg ő távol van. Nem hitte, hogy annyira „igazi” szülőként tudok viselkedni, mint amennyire „igazi” szülő ő volt. Még Patet ölelte, de tekintete közben már végigsöpört a válság sújtotta, rendetlen nappalin; a látvány meggyőzte arról, hogy a gyereknek jobb helye lett volna a megbízhatatlan Glenn papánál, mint itt. Játékok borítottak mindent. A tévében Az oroszlánkirály ment videóról; senki nem nézte. Két Mister Milanó-s, házhoz szállított pizza – egy nagy és egy kicsi – doboza hevert a padlón. Pat koszos nadrágja – tegnap volt rajta – szutykos terítőként fityegett alá a dohányzóasztalról. – Isten az égben, hát hogy nézel ki?! – kérdezte nagy vidáman Gina. – Mit szólnál egy jó kis hajmosáshoz?? – Rendicsek! – visongott Pat, mint akit Disneylandbe invitálnak. Ezzel bevonultak a fürdőszobába; én pedig nekiláttam a nappali rendbetételének, próbáltam nem meg hallani a

kacagásukat, amelyet a zubogó víz robaja sem nyelhetett el. – Állásajánlatot kaptam – mondta Gina a parkban. – Komoly munka. Egy amerikai cégnek fordítanék. Illetve csak tolmácsolnék... A japán írástudásom... túlságosan berozsdásodott, semhogy szakszöveget fordíthatnék. De a beszélt nyelvben még jó vagyok, és ez elég ahhoz, hogy tolmácsoljak. Jelen kéne lennem a tárgyalásokon, beszélgetni az ügyfelekkel meg ilyenek. A lány, akinek a helyét átvenném – nagyon kedves lány, japánamerikai szülőktől származik, találkoztam is vele -, szülési szabadságra megy. Ha akarom, az állás az enyém. De konkrét választ várnak tőlem. – Álljunk meg egy pillanatra! – szakítottam félbe. – Te most egy tokiói munkáról beszélsz? Letépte a tekintetét Patről, aki a mászóka legalsó kapaszkodóit ostromolta nagy erőkkel. – Persze hogy tokiói munkáról! – csattant fel. Pillantása visszavándorolt a fiunkra. – Miért, mit hittél, minek megyek oda? Az igazat megvallva, azt hittem, hogy csak szabadulni akar tőlünk, kis időre. Találkozna néhány régi japán és Japánban élő ismerőssel, akikkel az ott töltött évben barátkozott össze; utazna a rakétavonaton; felkeresne pár kiotói templomot... csak azért, hogy tőlünk távol lehessen. De megfeledkeztem róla, hogy vissza akarja kapni az életét. Ezen dolgozott azóta, hogy odaköltözött az apjához: lebonyolított néhány tengerentúli hívást, felélesztett több, halódó kapcsolatot, és utánajárt, hogy van-e még

keresnivalója azon a területen, amiről a kedvemért lemondott. Ismertem már annyira, hogy tudjam, halálosan komolyan veszi ezt az állásajánlatot. De egyszerűen nem akartam elhinni. – Tényleg Japánban akarsz munkát vállalni, Gina? – Miért ne? Évekkel ezelőtt is ezt terveztem. – Mennyi ideig maradnál? Örökre? – Egy évre szólna a szerződésem. Aztán... majd meglátom. – Pattel mi lesz? – Magammal viszem. Azt hittem, ez egyértelmű. – Magaddal vinnéd? Tokióba? – Persze. Nem hagyhatom itt... – Nem szakíthatod el a gyökereitől – győzködtem, remélve, hogy mindezt hisztérikus felhangok nélkül sikerül elmondanom. – Lenne hol laknotok? – A bank szerez nekem egy lakást. – És mit enne? – Ugyanazt, mint itthon. Senki nem kényszerítené rá, hogy miszolevest egyen reggelire. Coco Pops Japánban is kapható. Emiatt nem kell aggódnod, Harry. – Azért aggódnék, ha megengeded. Ez most már vérre megy, Gina! Ki fog vigyázni rá, amíg dolgozol? És mi lesz a cuccaival? – Miféle cuccaival? – A biciklijével, a játékaival, a videóival. Mindazzal, ami az övé. – Hajóra tesszük. Tán csak nem megoldhatatlan probléma egy négyéves ingóságait átszállítani?!

– Ugyanez a helyzet a nagyszüleivel is? Konténerbe rakatod és áthajóztatod őket? Ugyanúgy, ahogy az óvodai pajtásait is? Vagy, ha már itt tartunk: engem is? – Ez a legnagyobb bajod, ugye? Még a gondolatát sem bírod elviselni, hogy tőled független, saját életet éljek! – Ebbe most ne menjünk bele! Ha úgy érzed, hogy ott kint megkapod mindazt, amire mindig is vágytál, sok szerencsét kívánok neked. Tudom, hogy nem rajtad fog múlni a siker. De Pat idetartozik. – Patnek mellettem a helye! – acélosodott meg Gina hangja. Mégis úgy éreztem, hogy áttörést értem el. – Hadd maradjon velem – mondtam. Valójában könyörögtem. – Amíg be nem rendezkedsz... Néhány hét, vagy pár hónap, ennél tovább nem tarthat... Begyakorlod magad a munkába, megfelelő lakást találsz magatoknak. Hagyd, hogy velem maradjon addig! Gina gyanakodva méregetett, mint aki belátja, hogy van abban valami, amit mondok; de még nem győztem meg. – Nem akarom elvenni tőled. Tudod, hogy erre sosem lennék képes. De még a gondolatától is rosszul vagyok, hogy idegenek vigyázzanak rá egy idegen lakásban, miközben neked az új munkahelyeden kell teljesítened. Ezt te sem kívánhatod neki. Gina a fiunkat nézte, aki lassan araszolva felért a mászóka tetejébe. Óvatosan megfordult, és ránk vigyorgott. – Nem szalaszthatom el ezt a lehetőséget – mondta halkan Gina. – Tudnom kell, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. Eljött a megmérettetés pillanata. – Értem.

– Persze mindennap felhívnám. És érte küldenék, amint lehet. Akár te is utánam hozhatnád. – Jól hangzik. – Szeretem Patet. Szeretem a fiamat. – Tudom. – Érzel magadban annyi erőt, hogy gondját viseld egy darabig? – Megoldom valahogy. Hidd el. – Hosszasan néztük egymást. – Csak amíg el nem rendezel magad körül mindent. Hazavittük Patet és ágyba dugtuk. Boldogan, kimerülve, nagyon gyorsan elaludt; álmokba gabalyodva, amelyekre reggel már nem is emlékezett. Gina a felső ajkát rágcsálta. – Nyugi – mondtam. – Vigyázok rá! – Csak amíg berendezkedem... – Csak addig. – Visszajövök érte – ígérte Gina; sokkal inkább magának, mint nekem. És valóban visszajött. De addigra nagyot fordult a világ. Amikor Gina jelentkezett a fiáért, Pat előző nap viselt nadrágja már nem lengedezett az asztalra hajítva, és Mister Milano pizzásdobozok sem borították a padlót. Amire Gina visszajött a fiunkért, már én is kezdtem „igazi” szülő jelleget ölteni. Gina nagyot tévedett. Azt hitte, hogy csak ő tud megváltozni, én pedig ugyanolyan maradok. A feleségem távozását úgy próbálták feldolgozni a szüleim, hogy Pat számára ünneppé akartak varázsolni minden napot.

Az „egy nap – egy kóla” megkérdőjelezhetetlen szabálya egyetlen este leforgása alatt feledésbe merült. Akármikor állítottunk be hozzájuk, a fiamat ajándék várta, mint például A Jedi visszatér feldolgozása („Új jelenetek, új hang és új speciális effektusok!”). Azt szerették volna, ha Pat minél többet van náluk, kétségkívül abban a reményben, hogy az én búbánatos ábrázatomat és rosszkedvű csendjeimet majd feledteti az ő konzervízű nevetésük; ez az erőltetett kacagás a fülemben inkább zokogásnak hatott. És egyikük mindig elkísért bennünket Pat ovijának kapujáig. Sokat kellett utazniuk – egy órába is beletelt, amíg az M25-ös csúcsforgalmában, az óra forgásával ellentétes irányban haladva, hozzánk elértek -, de rendületlenül jöttek nap nap után. – Számunkra ez öröm! – mondta apám, nyögve hajtogatva be öreg lábait alacsony üléses kocsimba. Tudtam, miért csinálják, és nagyon szerettem őket érte. Igyekeztek megakadályozni, hogy az unokájuk sírva fakadjon. Attól féltek, hogy ha egyszer elkezdi, sosem hagyja abba. De Pat élete nem lehetett ünnep az anyja nélkül. És ezen a szekérderéknyi Csillagok háborúja-bigyók és a legjobb szándék sem segíthetett. – Ma mit csináltok, Pat? – kérdezte apám, az unokája az ölében ült az MGF utasülésén. – Megint gyurmakukacokat? Vagy Postás Petiről és a fekete-fehér cicájáról tanultok? Az csuda jó lesz! Pat nem válaszolt. Az összesűrűsödött kora reggeli forgalmat bámulta, sápadt, gyönyörű arccal, és az öregem tréfálkozásai sem tudták jobb kedvre deríteni.

Egy szót sem szólt, amíg a Canonbury Bocsok Óvoda kapujához nem értünk. – Nem akarok menni – motyogta. – Otthon szeretnék maradni. – Tudod, hogy nem maradhatsz otthon, kicsim – duruzsoltam a jól ismert szülői hadovát arról, hogy apunak dolgoznia kell menni. Holott apunak már nem volt hova dolgoznia menni. Apu egész nap ágyban maradhatott volna, akkor sem késik el a munkából. Az egyik óvónő kijött Patért, jelentőségteljesen rám pillantott, és megfogta a fiam kezét. Nem ez volt az első alkalom, hogy Pat vonakodott elválni tőlem. Amióta Gina egy hete elment, egy pillanatra sem akart elengedni a közeléből. Apámmal, aki hihetetlen mókát és játékokat ígért neki estére, néztük, ahogy Pat elindul az óvónő kezét fogva; kék szeme könnyben úszott, alsó ajka megmegremegett. Talán beérnek a terembe, mielőtt kitörne belőle a sírás. Talán még mielőtt a kabátját lesegítenék. De mire a kukacgyurmázás ideje elérkezik, már vigasztalhatatlanul, szívbe markolóan zokogni fog, a többiek csak nézik, vagy meghatódás nélkül intézik tovább négyéveskori teendőiket. Mindebből nekünk semmit nem kellett látnunk. – Emlékszem, amikor ennyi idős voltál... – mondta apám, ahogy visszasétáltunk a kocsihoz. – Kivittelek a parkba, valamikor karácsony és újév között. Szörnyű hideg volt, csontig hatoló. Hoztad a szánkódat is. Húzhattalak a háztól egészen a parkig. Néztük, ahogy a kacsák

megkísérelnek leszállni a befagyott tóra. Lejjebb ereszkedtek, aztán... zsupsz! A fenekükön csúsztak a jégen. Úgy kacagtál, hogy a könnyed is kicsordult. Csak nevettél, nevettél... Órákon át elnéztük őket. Emlékszel rá? – Apa? – Tessék? – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. – Mire? – Nem tudom, hogy képes vagyok-e egyedül is gondját viselni Patnek. Nem tudom, hogy felkészültem-e rá. Ginának ugyan ezt mondtam, de... Nem vagyok biztos benne, hogy menni fog. Rám nézett, parázsló szemmel, egy pillanatig azt hittem, hogy megüt. Nem mintha bármikor is kezet emelt volna rám. De az első alkalomnak is el kell jönnie egyszer. – Nem tudod, hogy képes vagy-e rá?! – kérdezte. – Nem biztos, hogy menni fog?! Csinálnod KELL!! Könnyen beszélt. Lehet, hogy a fiatalsága arra ment rá, hogy a bőrét mentse a németek gyilkos offenzíváiban, de apaként csak a kőbe vésett szabályok szerinti szerepet kellett eljátszania. Mindig pontosan tudta, hogy mit várnak el tőle. Az öregem nagyszerű apa volt, és – ez benne a vicc! – nem is kellett jelen lennie ahhoz, hogy nagyszerű apa legyen. Egy „Na, várj csak, amíg apád haza nem ér...!” kezdetű dörgedelem elég volt ahhoz, hogy viselkedni tudjak. Anyámnak épp csak hivatkoznia kellett apámra, és én egy szemvillanás alatt megértettem mindazt, amit egy „jó” fiúnak mondania vagy tennie illik. „Na, várj csak, amíg apád haza nem ér! ”, mondogatta anyám. És apám nevének említése

elég volt ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön az univerzumban. Mostanában nem sokszor hallani ezt a mondatot. Hány nő mondogatja mostanság, hogy „Na, várj csak, amíg apád haza nem ér!”? Nem sokan. Némely apák sosem mennek haza. És némely apák folyamatosan otthon döglenek. De beláttam, hogy az öregnek igaza van. Lehet, hogy soha nem leszek olyan jó apa, mint ő – el nem tudtam képzelni, hogy Pat ugyanúgy nézzen rám, mint én az öregemre -, de meg kell tennem mindent, ami tőlem telik. És persze nem felejtettem el a befagyott tavon ülepükön csúszkáló kacsákat. Emlékeztem rájuk. Nagyon is jól. Ha elvonatkoztatunk az alacsony bértől, az embernek nem való munkabeosztástól, és a csak a főállásúaknak járó juttatásoktól – mint például az ingyenes orvosi kezelés -, a pincérnősködés legrohadtabb része, hogy munkaidőben jó sok görénnyel hoz össze a sors. Mintha a görények is a foglalkozás velejárói lennének, úgy, ahogy a kiskötény és a jegyzetfüzet. Az egyik csak beszélgetni akar, a másik mindjárt a telefonszámodat kéri; a harmadik meg egyszerűen csak nem hagy békén. Válogatott banda. Az egyik egy építkezésről tér be, a másik egy irodaházból; az egyik öltönyt visel, a másiknak a segge vége kandikál ki a farmerjából; az egyik végtelenül humorosnak hiszi magát, a másiknak meggyőződése, hogy nála tökéletesebb férfit még nem

fabrikált a természet; és vannak azok, akik hiszik, hogy ha egy nő szolgálja fel a levest, az már felhívás keringőre. Mit ad Isten, épp ilyenféléket szolgált ki, amikor lehuppantam a kávéház egyik hátsó szegletében. A szószóló – úri-, nem munkásemberforma – kóstolgatni kezdte a lányt, asztaltársasága – halszálkás, lenyalt hajú, mobilos mind – imádattal csüggött a főgörény minden szaván. – Hogy hívják? A lány értetlenkedve rázta meg a fejét. – Miért izgatja ez magát? – Szerintem amolyan tipikus déli neve lehet. Mondjuk... Peggy-Sue? Becky-Lou? – Még csak nem is hasonlít. – Billie-Joe? Mary-Beth? – Rendelnének végre? – Mikor végez? – Randizott már pincérnővel? – Soha. – Tudhatná, hogy a pincérnő későn végez... – Szereti a munkáját? Élvezi, hogy a vendéglátóipar afféle előretolt helyőrsége lehet? Nevetés harsant. A segédgörények röhögtek fel, mert „VALAKI!”-nek érezték magukat attól, hogy tárgyilagos beszélgetést folytatnak a mobiljukon valamilyen érdektelen témáról egy zsúfolásig telt étterem kellős közepén. – Ne merészeljen kinevetni! – Hát úgy nézek én ki...?

– Végeérhetetlen munkaidő és észrevehetetlenül kevés bér... Erről szól egy pincérnő élete. Csak áramlanak és áramlanak befelé a seggfejek... Oké, ezentúl szót sem ejtek magáról... – A főgörény elé csapta az étlapot. – Csorgassa a nyálát kedvére! Az öltönyös fülig vörösödött, és erőltetett vigyorral vette tudomásul, hogy kirántották lába alól a talajt. A pincérnő ellejtett. A segédgörények felnyerítettek, de korántsem olyan szívből jövően, mint előzőleg. A lány az asztalom mellett öltött testet. Még mindig nem tudtam, hogy hívják. – Hol hagyta a fiát? – Az óvodában. – Kezet nyújtottam. – Harry Silver... Rám meredt, aztán elmosolyodott. Eszméletlen mosolya volt; még sosem láttam ilyet. Beragyogta a kávézót. – Cyd Mason – mondta, és kezet rázott. Lágyan, nagyon lágyan. Csak a férfiak akarják megroppantani a másik ujjperceit. Legfőképp a görények. – Örülök, hogy megismerhettem, Harry... – Sid, mint Sid Vicious? – Cyd, mint Cyd Charisse. Gondolom, még sosem hallotta a nevét. – Fred Astaire-rel táncolt a Selyemharisnyában, Párizsban. A frizurája a megszólalásig hasonlított a magáéra. A haja olyan... hogyishívjákra volt vágva... – Kínai bubi. – Kínai bubi, ha így hívják. Cyd Charisse-nél szépségesebb nő még nem született a földön. – Erről „A” Cydről lettem elnevezve. – Szemlátomást lenyűgözte, hogy ismerem a Cyd Charisse nevet. – Anyám letéphetetlenül függött az MGM-filmeken.

Hirtelen bepillantást nyertem a gyerekkorába, amikor is tizenévesként ott unatkozott a tévé előtt egy aprócska lakásban, a légkondi a maximumra volt állítva, és az anyja felzokogott, amikor Fred végiglejtett Cyddel a Bal parton. Nem csoda, hogy megrögzött romantikus vált belőle. Nem csoda, hogy Londonig követett egy görényt. – Érdeklik a ház specialitásai? – kérdezte. Nagyon szép volt, és kedvem lett volna beszélgetni vele Houstonról, az MGM-musicalekről, hogy mi történt közte és a férfi között, aki Londonba hozta. Ehelyett szememet a tésztán, a számat pedig csukva tartottam. Mert nem szerettem volna, ha kettőnk közül bármelyikünkben is felmerül, hogy én is csak egy görény vagyok. Gina elment, és mégis ott volt mindenütt. A ház tele volt CD-kkel, amiket sosem hallgattam (szentimentális soulzene az elvesztett és megtalált szerelemről), könyvekkel, amiket sosem olvastam (nőkről, akik kiharcolják az őket megillető helyet egy romlott férfiakkal teli világban), ruhákkal, amiket sosem hordtam (parányi M&S-fehérneműk). És Japánnal. Rengeteg könyv szólt Japánról. Klasszikusokon – a Fekete eső, A rózsaszín szamuráj, A mezítlábas Gen, a Selyem és rizsszalma – át (Gina erősködött, hogy olvassam el valamennyit), egészen a Hóország régi, ütött-kopott példányáig (ez az a szerelmi történet, amit el is olvastam, mert Gina váltig állította, hogy e nélkül semmit nem fogok megérteni az országról).

Gina holmijai; összefacsarodott a szívem, valahányszor rájuk pillantottam. Ki velük! Rossz érzéssel töltött el, hogy kidobálom őket, de ha valaki lelép, vigye magával a cuccait is, nem? Akárhányszor megakadt a szemem egy Luther Vandross-lemezen, Margaret Atwood-regényen vagy egy Hirosimáról szóló könyvön, úgy éreztem, hogy a fájdalom zokogva fog előtörni belőlem. És eljött a pillanat, amikor már nem bírtam tovább a látványukat. Gina... gondoltam, a halhatatlan szerelemről és a nehezen kivívott függetlenségről szőtt álmaival; Gina... aki ugyanúgy magáénak érezte Naomi Wolf acélkemény, posztfeminista gondolatait, mint Whitney Houston édes kis semmiségeit. Ilyen volt az én Ginám. Úgyhogy munkához láttam, és szemeteszsákba hajigáltam mindent, amit otthagyott. Az első villámgyorsan megtelt – a nők soha nem dobnak ki semmit? -, ezért kirobogtam a konyhába, és magamhoz emeltem egy egész tekercs, nagyobb méretű szemeteszacskót. Minden könyvét bezsákoltam; a polc foghíjas szájként vigyorgott rám. A ruháival gyorsabban végeztem, nem kellett szortíroznom. A gardrób azon részében, ahol az ő ruhái lógtak, hamarosan csak pár molyirtólabdacs és néhány fém ruhafogas árválkodott. Máris jobban éreztem magam. Egészen beleizzadtam; fel-alá trappoltam a házban jelenlétének emlékeit kutatva. Egy-két japán nyomat a

falon, még lánykorában szerezte be őket. Egy festmény, amit Antiguában vett, amikor nyaralni voltunk az akkor még picurka Pattel. Egy rózsaszín borotva a kád szélén. Néhány Gong Li-video. Az esküvői fényképünk, amin ő a világ legszebb lányának látszott, én meg idülten vigyorgó, szélütött tökfejnek, aki el sem meri hinni, hogy ekkora szerencséje lehet. Szemétre velük! A legvégén még a szennyestartóba is bekukkantottam. Pat csillagok háborújás pizsamájára, a megfakult Calvin gatyámra és Gina Gap pólójára leltem benne; ebben szeretett aludni. Lerogytam a lépcső aljába, a pólót szorongattam, és azon morfondíroztam, vajon most miben alszik. Aztán a pólót begyömöszöltem az utolsó szemeteszsákba. Meglepő, hogy milyen gyorsan meg lehet szabadítani egy házat valaki jelenlétének a nyomaitól. Hosszú időbe telik, amíg rányomod személyiséged bélyegét egy helyre, de semmi perc alatt el lehet tüntetni. A következő néhány órát a szemeteszsákokban való kotorászással töltöttem, és a ruhákat, CD-ket, könyveket, képeket – mindent – visszaraktam oda, ahol találtam őket. Mert hiányzott Gina. Őrületesen hiányzott. Azt akartam, hogy a holmijai ott legyenek, ahol hagyta őket; azt akartam, hogy minden érintetlen legyen, és így várja őt, amikor – ha végül is így döntene – hazajön. 12 A boltban egy kicsit eluralkodott rajtam a pánik. Semmi komoly, de tényleg. Csak hirtelen nem értettem, hogy egy olyan ember, mint én – akinek apró darabokra

hullik a családi élete -, hogy jön ahhoz, hogy ugyanott vegyen kaját, ahol a boldog családosok. Betolakodónak éreztem magam. A nyolcas pénztárnál velem együtt sorakozók – tetovált nők, fülbevalós férfiak, felnőttnek öltöztetett gyerekek és tizenévesnek öltözött nagykorúak – groteszk társasága akár enyhítőleg is hathatott volna rám; de nem. Mire a pénztárhoz értem, már reszkettem és izzadtam, szerettem volna túl lenni az egészen, szerettem volna kívül kerülni innen; mire odáig jutottam, hogy az enyhén komatózusnak tűnő, tinédzserkorú pénztáros a kezembe nyomta a visszajárót, és szórakozottan megdörzsölte az orrcimpájában a karikát, legszívesebben ordítottam vagy bőgtem volna; esetleg mindkettőt egyszerre. Valósággal kilőttem magam a szupermarketből; ki, a szabad levegőre... amikor is a Pat, a macska és az én vacsorámat tartalmazó szatyor füle felmondta a szolgálatot, és mindaz, amit vettem, szétgurult a betonon. Gina szatyrainak a füle sosem szakadt le. Hét éven át együtt bonyolítottuk le a heti bevásárlást szombatonként, de nem emlékszem rá, hogy Ginát egyszer is cserbenhagyta volna a szatyra. Talán mert ő nem vett annyi mikroba való kaját. Ezek súlya ugyanis csak tonnákban mérhető. Macskaeledeles konzervek és „egy perc alatt elkészíthető” ételdobozok gurultak mindenfelé, a bevásárlókocsik alá, az utcán elsiető, a Big Issue legfrissebb számát áruló csöves lába elé. Négykézlábra

ereszkedve épp a „Toszkána ízei”-vel kecsegtető dobozért nyúltam, amikor észrevettek. – Harry? Marty volt az. És vele egy lány. Siobhan. Marty és Siobhan. Kéz a kézben! A döbbenet, hogy együtt látom őket, egy pillanatra feledtette zavaromat, amiért rajtakaptak, hogy a járdáról pecázom össze a megvásárolt holmit. De csak egy pillanatra. Aztán az arcom égni kezdett, lángolni, tüzelni. Jó ideje nem találkoztam velük, bár nem volt az olyan régen. Alig egy hónapja, hogy lapátra tettek. De az én producerbeállítottságú agyam nem hetekben vagy hónapokban mérte az időt. Öt műsort, gondoltam. Öt műsort csináltak meg nélkülem. Jól néztek ki. Még Marty, ez a hülye kis fasz is. Napszemüveget és fehér nadrágot viseltek. Siobhan kezében a szupermarket szatyra lógott, abból egy franciakenyér és egy üveg száraz, fehér és drága valami kandikált ki. És a zacskó alján valószínűleg egy kis májpástétom szerénykedett. Az ő szatyruk kísérletet sem tett rá, hogy leszakadjon. Két magabiztos profi, akik beugrottak egy könnyed vásárlásra, mielőtt folytatnák ragyogó, nagy befolyással bíró pályafutásukat; kicsit sem hasonlítottak az olyanokra, akik a macskakaja beszerzésének terhét is viselni kénytelenek. – Várj, segítek – mondta Siobhan. Lehajolt, és gurultában elkapott egy marhahús és szív összetételű Whiskast, mielőtt az elérte volna a csatornát.

Martyban volt annyi tisztesség, hogy enyhén szégyenkező arckifejezést öltsön, Siobhan viszont őszintén örülni látszott, hogy találkozunk, noha kicsit meglepte, hogy ha már négykézlábazni lát a járdán, nem a Brit Film- és Tévéakadémia Nagydíja, hanem macskaeledel, vécépapír gurigák és mikróban melegítendő ételek után kotorászom. – És... hogy telnek napjaid mostanság? – kérdezte. – Ó, csak a szokásos... Mindennap órákon át kitartóan körözök a nappaliban – „Mint egy ketrecbe zárt tigris”, jegyezte meg anyám -, miután Patet kitettem az ovinál, és majd’ elemészt az aggodalom, hogy vajon mit csinál, nem sír-e megint. És a telefont várom; Gina mindig, hajszálpontosan délután négykor hív – a világnak azon a felén, ahol ő van, már éjfélre jár -, és a kagylót azonmód Pat kezébe nyomom, mert tudom, hogy Gina csakis és kizárólag őmiatta telefonál. Hogy mit csinálok még? Magamban beszélek. Túl sokat iszom, és túl keveset eszem, valamint azon őrlődöm, hogy hol siklott félre az életem. Ezek a legfőbb elfoglaltságaim. – A lehetőségeimet latolgatom – feleltem. – A show-val mi újság? – Jobb, mint bármikor – mondta Marty. Alig észrevehető támadó éllel. – Elmegy – mondta Siobhan, örömmel, de különösebb hangsúly nélkül, mint aki nem hiszi, hogy egy olyan nagyágyút, mint én, igazán érdekelhetne a régi műsora. – A nézettségi mutató javult picit. Okádni támadt kedvem.

– Remek – mosolyogtam. – Hát... mennünk kéne – jelezte Marty. Nem csak miattam. Néhány vásárló már bámészkodni és mutogatni kezdett. Valóban ő lenne? – Izé... nekem is mennem kell. Rohanok. Rengeteg a dolgom. Siobhan rám tapadt, és könnyű csókot lehelt az arcomra. Azt kívántam, bár megborotválkoztam volna reggel. Vagy legalább tegnap. De legalábbis tegnapelőtt. – Biztos látjuk még egymást, Harry – mondta Marty. Kezet nyújtott. Nincs harag. Már éppen megráztam volna a kezét, amikor ráeszméltem, hogy egy macskakajás konzervet nyújt felém. Elvettem tőle. – Viszlát, Marty. Te szaros kis mitugrász. A francba minden szaros kis mitugrásszal! A fürdés kellős közepén tartottunk, amikor a telefon csörömpölni kezdett. Patet a kádban hagytam – akár órákig is ellubickolt a vízben az én kis halacskám -, lementem a nappaliba, nedves kézzel emeltem fel a kagylót; azt hittem, anyám keres. Ám interkontinentális klattyogás jelezte, hogy az összeköttetés létrejött, aztán Gina hangja szólalt meg a fülemben. – Én vagyok – mondta. Az órámra pillantottam; húsz perc múlva négy. Ma korábban telefonált. – Fürdik. – Hagyd... Majd hívom a szokott időben. De, gondoltam, a közelben lesz. Hogy van? – Jól – feleltem. – Egészen jól, csuda jól, eszméletlenül jól. Még mindig ott vagy?

– Igen, még mindig. – Te hogy vagy? Hallottam, hogy nagyot lélegzik. Gina levegőt vesz a világ másik felén. – Kicsit keményebb, mint amire számítottam – válaszolta. – A gazdaság fenekestül felfordult. De ezt szó szerint értsd. A cégem már helybelieket is kénytelen utcára tenni, így aztán nem ígérhetnek biztos munkát a gaidzsinnek, akinek a japántudása jobban berozsdásodott, mint képzelte. De a munka igazán kedvemre való. És nem haladja meg a képességeimet. A munkatársak kedvesek. Csak hát... A lakásom alig nagyobb, mint a konyhánk. – Ismét nagyot lélegzett. – Nekem sem könnyű, Harry. Ne hidd, hogy csak élek bele a nagyvilágba, miközben... – Szóval mikor jössz haza? – Ki mondta, hogy hazamegyek? – Hagyjuk ezt, Gina! Nem vagyok kíváncsi a sóderre, miszerint épp most találod meg önmagad. Tudom, hogy csak büntetni akarsz. – Nekem is többször átfutott az agyamon, hogy rosszul tettem, hogy idejöttem. De elég néhány szót váltanom veled, és bizton érzem, hogy helyesen döntöttem. – Tehát ott kint maradsz? Egy konyhaméretű lakásban? – Visszamegyek. Patért. Hogy elhozzam. Magam mellett akarom tudni, Harry. Remélem, megérted. – Most viccelsz? Kivinnéd Patet? Én nem tudtam rávenni, hogy babbal megszórt pirítóst egyen. Te hogy vennéd rá a nyers hallal spékelt rizsre? És hol fog lakni? Egy sufniban?

– Jézusom! Bár meg se említettem volna a lakásom méretét! Veled már beszélgetni sem lehet... – Pat velem marad, rendben? – Egyelőre – felelte Gina. – Tartsuk magunkat a megállapodásunkhoz! – Addig nem engedem el, amíg úgy nem látom, hogy neki így a legjobb. Nem neked. Neki! Ebbe egyeztem bele, oké? Csend. Aztán egy egészen más hang: – Ezt majd az ügyvédek döntik el, Harry. – Akkor mondd meg az ügyvédednek, hogy Pat... velem marad. Te voltál az, aki elment. Ezt is mondd meg neki. – Te pedig mondd meg az ügyvédednek, hogy te voltál az, aki félrekefélt! – Nem teli... nincs ügyvédem. – Hát szerezz egyet, Harry! És ha a gondolat, hogy ellopd tőlem a fiamat, akár egyetlenegyszer is megfordult a fejedben, akkor nagyon jó ügyvédet szerezz! Bár ezt te magad sem gondolhatod komolyan. Mindketten tudjuk, hogy képtelen lennél Patről gondoskodni. Magadat sem vagy képes ellátni. Csak bántani akarsz. Figyelj... nem beszélhetnénk meg felnőttek módjára? Vagy inkább vitatkozni akarsz? – Inkább vitatkozni. Felsóhajtott. – Pat ott van? – Nincs! Bulizni ment a haverjaival. Persze hogy itt van! Még csak négyéves. Hol a fenében lenne? Csöcsörészős randin Naomi Campbell-lel? Mondtam már, hogy fürdik! Mondtam vagy nem mondtam? – Mondtad... Beszélhetnék vele?

– Persze. – És... Harry? – Mi van? – Boldog születésnapot! – Holnap lesz a születésnapom! – förmedtem rá. – Csak holnap! – Itt már majdnem holnap van. – Én viszont nem Japánban vagyok, Gina! Hanem itthon! – Ettől függetlenül... Boldog holnapi születésnapot! – Kösz. Kiszedtem Patet a kádból, megszárogattam, és betekertem a törülközőbe. Eléje térdepeltem. – A mami szeretne beszélni veled – mondtam. – Telefonon keres. Mindennap ugyanaz történt. Először a meglepetés szikrája villant a kék szempárban, utána még valami, ami ugyanúgy lehetett öröm, mint megkönnyebbülés. De mire a kezébe nyomtam a kagylót, mindig összeszedte magát. – Halló? – suttogta. Azt hiszem, keserű könnyekre, dühödt vádaskodásokra, érzelemkitörésekre számítottam. Ehelyett Pat mindig nyugodt és távolságtartó maradt, egyszavas válaszokat motyogott Gina kérdéseire, majd visszaadta a telefont nekem. – Már nem beszélgetünk többet a mamival – mondta halkan. Kibattyogott a nappaliból, a tógaként körétekert törülközőben, apró, nedves lábnyomokat hagyva maga után.

– Holnap újra hívom – mondta Gina, zaklatottabban – igazából egészen felkavarva -, mint vártam volna; napok óta nem éreztem ilyen jól magam. – Rendben, Harry? – Bármely időpont megfelel – válaszoltam, és szerettem volna megkérdezni, hogyan süllyedhettünk odáig, hogy ügyvédekkel fenyegetjük egymást; két, egymáshoz nagyon közel álló ember miként válhat a válási procedúra sztereotip figurájává? Minden az én hibám lenne? Vagy minket így üldöz a balszerencse, miközben másokat gázolás és rákos megbetegedés formájában ér utol? Ha annyira szerettük egymást, miért ért véget mégis? Ebben a cudar, modern világban elképzelhetetlen, hogy két ember örökké kitartson egymás mellett? És milyen következményekkel jár ez a kisfiunk számára? Szerettem volna hallani a válaszokat. De a kérdéseket nem mertem feltenni Ginának. A világ két ellentétes pólusáról néztünk láthatatlan farkasszemet. 13 Félúton voltunk a szüleimhez, amikor a mobilom megcsörrent. Anyám volt az. Róla aztán meg lehetett volna mintázni a nyugodt, rendíthetetlen, a családi tűzhely melegét féltőn óvó asszony képét; leszámítva ezt a hívást. – Harry...? – Mi a baj? – Apád... Jesszusom, gondoltam – meghalt! A harmincadik születésnapomon. Még ezen a napon is a figyelem középpontjába akar kerülni! – Mi történt?

– Betörtek hozzánk... Jesszusom... Hozzájuk? A külváros kellős közepén? Hát már sehol nem lehet biztonságban az ember?! – Apával mi van? Te jól vagy? – Harry, életem... Siess! Riasztottuk a rendőrséget... Jönnek... De... Kérlek...! Apádhoz hiába beszélek...! – Csigavér, anya... Semmi pánik... Jövök, amilyen gyorsan csak tudok! Bontottam a hívást, és a gyorssávba kormányoztam a kocsit; padlóig nyomtam a gázt. Az MGF kilőtt; mintha csak az ilyen pillanatok kedvéért tervezték volna meg. Mellettem, az utasülésen, Pat hangosan felnevetett, fülig ért a szája. – Tökjó! – rikkantotta. Ezt meg hol tanulta?! Anyám nyitott ajtót, legszebb ünneplőjében; kicsípte magát a fia kedvéért. De a szép ruha pompáját elhalványította a fölötte derengő sápadt, kétségbeesett arc. – Nem tudom, mit mondhatnék, Harry?! Ezek... bejöttek ide! A nappaliban vannak! Nézd csak meg...! Kézen fogta és a konyha felé terelgette Patet, könnyedén hárítva a nagypapi hollétére vonatkozó kérdéseket; nem maradt más választásom, mint hogy benyissak a nappaliba... Lelki szemeim előtt félholt apám hevert, bezúzott koponyával, kiterjedt vértócsa közepén... Ehhez képest az öreg a kandallónál állt, napbarnított arcán földöntúli mosoly derengett; még sosem láttam elégedettebbnek. – Hát megjöttél? Isten éltessen, fiam! Ismerkedj meg a vendégeinkkel!

Két fiatalkorú vergődött a lábainál, hasmánt a szőnyegen, hátrakötözött kézzel. Első gondolatom az volt, hogy ismerem ezeket a pofákat – ugyanolyan halálosan unott, mégis fenyegető kifejezés ült az arcukon, mint Sally fiújáén Glenn-nél; bár ezek most feleannyira sem tűntek fenyegetőnek -, de aztán rájöttem, hogy csak a fajtájukat ismerem. Méregdrága edzőcipő, márkás farmer, zselétől tocsogó, lenyalt haj, amitől a koponyájuk olyan ragadósnak és törékenynek látszik, mint a cukorba mártott alma héja. Apám azokkal a nyakkendőkkel kötözte meg őket, amelyeket tőlem kapott tavaly karácsonyra. – Már korábban észrevettem őket az utcán. Csak kódorogtak, legalábbis úgy tűnt. De aztán kiderült, hogy nem ezért indultak. Nem először éreztem, hogy az öregem érdemes lenne „Az angol nyelv őre”-díjra. Nem elég, hogy az idejétmúlt, dzsesszes szvinget kedvelte, de olyan sajátos nyelvi fordulatokkal és kifejezésekkel élt, amiket már a saját kortársai is, leckekönyvükkel egyetemben, a szemétre hajítottak. Folyton olyanokkal állt elő, mint „kódorogni” – ez azt jelentette, hogy merő szeszélyből csavarogni, tréfás kedvünkben meggondolatlanul garázdálkodni; a számtalan szófordulat egyike, amely a brit gyarmatbirodalom hanyatlásával egy időben ment ki a divatból. – A franciaablakon jöttek be, nagy bátran. Azt hitték, senki sincs itthon. Anyád épp oda volt, hogy a bevásároljon a születésnapi vacsorádra – színhúst kapott! -, én épp ott fent voltam és piperéztem magam.

Piperézte magát... Újabb kifejezés, amit majd a levéltárak szippantanak magukba. – A video zsinórját próbálták kirángatni a konnektorból, amikor leértem. Ennek itt volt bőr a képén és nekem ugrott. – Papucsa orrával megböködte a fiatalabb, értelmesebbnek látszó behatolót. – Így volt vagy nem, fiacskám? – Lehet, hogy a bátyám egy fasz, de hogy téged kinyír, az biztos! – A házban, ahol felnőttem, ez a hang túlontúl harsánynak hatott; mintha csak Istent káromolná valaki... Isten házában. A hülyegyerek betörő egyik pofacsontja, függetlenül a pörsenéseitől, sárgás-lilás színben játszott. – Neked véged, vén pöcs! A bátyám gengszter...! Az öregem csak vihorászott; szemlátomást soha nem érezte jobban magát. – Muszáj voltam behúzni neki egyet. – Karja a tökéletes jobbhorog ívét rajzolta a levegőbe. – Telibe találtam. Elszállt, mint a győzelmi zászló. A másik menekülni próbált volna, de grabancon ragadtam... Apám tetovált karján kidudorodtak az izmok a rövid ujjú ing alatt, amint bemutatta, milyen módszerrel csípte nyakon a tizenéves betörőt. Egyik karjára anyám neve volt egy szívbe rajzolva, a másikra a különleges alakulat szárnyas tőre. Az idők során mindkét tetoválás megfakult. – A földre küldtem. Szerencse, hogy épp a nyakkendőim közül válogattam, amikor bejöttek. Azok voltak a kezemben, amiket tőled kaptam. – Jézusom, apa, akár kés is lehetett volna náluk! – tört ki belőlem. – Az újságokban másról sem lehet olvasni,

mint az önjelölt hősökről, akiket azért öltek meg, mert maguk akarták elkapni a bűnözőket. Miért nem hívtad a rendőrséget? Apám kedélyesen felnevetett. Úgy tűnt, ez alkalommal nem fogunk összevitatkozni. Ahhoz túlságosan jól érezte magát. – Nem volt rá idő, Harry. Lejöttem, ezek meg itt voltak. Teljes életnagyságban, az otthonomban. Csúnya dolog, mondhatom. Mérges voltam rá, amiért ő maga intézte el a két kis senkiházit, noha tudtam, hogy nálánál senki nem lenne alkalmasabb a feladatra. Ugyanakkor dühödt megkönnyebbülés öntött el, mint amit olyankor érez az ember, amikor az elveszett gyerek végre megkerül. Aztán még valamit éreztem. Irigységet. Én vajon mihez kezdtem volna, ha én kapom rajta ezt a két suhancot – vagy milliónyi társuk valamelyikét – az otthonomban? Lett volna bennem annyi kurázsi és eszement őrültség, hogy rájuk rontsak? Vagy kilométerekre rohantam volna? Akármelyiket is, az biztos, hogy nem olyan férfias magabiztossággal tettem volna, mint az apám. Nem tudtam volna ugyanúgy megvédeni az otthonomat és a családomat, ahogy ő védelmezte az otthonát és a családját. Nem olyan voltam, mint ő. De szívemből kívántam, bárcsak olyan volnék. A rendőrség végre megérkezett, bőgő szirénával és villogó kék lámpákkal. Pat kiszaladt eléjük, a csodálattól tágra nyílt szemmel. Ketten jöttek – egy fiatalabb, sportos kinézetű, korombeli fickó, aki enyhe nemtetszéssel fogadta apám

hősködését, és egy idősebb, testesebb rendőr, aki azonmód a legnagyobb barátságba keveredett apámmal. Az igazat megvallva, az öregem sosem rajongott a rendőrökért – emlékszem, amikor gyerekkoromban lemeszelték párszor gyorshajtásért, mindig vérlázítóan pofátlan volt velük, tiszteletteljes még véletlenül sem, és nem volt hajlandó a seggüket nyalni csak azért, hogy békén hagyják. Akárhányszor szirénázó rendőrautót láttunk az utakon, sütött róla a megvetés. „Rohannak haza, kész a vacsora”, mondogatta. Most mégis forró teát kortyolgatott az idősebb rendőrrel, két Sunday Express-olvasó, két higgadt, meglett férfi, akik a lábuk előtt heverő, hatástalanított suhancokat méregetve azon elmélkednek, hova is jutott ez a világ. – El lehet képzelni, honnan jönnek ezek a kölykök – mondta apám. – Az anyjuk segélyen él – vélte az idős rendőr. – Az apjuk valószínűleg évekkel ezelőtt megpattant. Már ha volt egyáltalán. Úgyhogy az állam fizeti az ilyen kis mákvirágok neveltetését. Vagyis maga meg én. – Milyen igaz! És ne higgye, hogy hálásak az adófizetők támogatásáért! Mostanság csak a jogaikról dívik papolni. Csak jogaik vannak, kötelességük egy szál se. – A lakótelepeken csak ilyeneket látni. Anyákat egy rakás bömbölő gyerekkel, de gyűrű egynek sincs az ujján. – Elképesztő, nem? Az autóvezetéshez engedély kell. A kutyatartáshoz is. De bárkinek szabad gyereket hozni a világra. Bementem anyámmal és Pattel a konyhába, közben azon töprengtem, hogy a jóravaló állampolgárok miért

vannak úgy kikelve a lányanyák ellen. Végtére is, gondoltam, a szülők közül a lányanya az, aki a gyerekkel maradt. Jóllehet egy-két betörőt bármikor megevett reggelire, apámtól távol állt az erőszak. Nem az a harcedzett háborús veterán volt, akit a mesékből és a filmekről ismerünk. A legkedvesebb ember volt, akivel valaha is találkoztam. De az is igaz, hogy gyerekkoromban láttam párszor kifordulni önmagából. Az édességboltban, ahol anyám részmunkaidőben dolgozott akkortájt, amikor nagyjából annyi idős lehettem, mint Pat, az a patkány főnöke nem engedélyezte a magántelefonokat, így azt sem, hogy anyát az üzletben hívják a kórházból, ahol rákos apja, a nagyapám, haldoklott. Csak néztem, ahogy apám elkapja az igazgató nyakát – megszorongatta a gigáját, ahogy ő mondaná -, és elemeli a földről. A manusz azt hitte, hogy apám ott, helyben megöli. Én is. De voltak más esetek is – például amikor az egyik pimasz uszodai alkalmazott, megpillantván förtelmes, csiricsáré úszógumimat, beszólt valamit, vagy amikor a tengerpartra menet, valamelyik párás, hétfői munkaszüneti napon egy motoros felbosszantotta. Pontosan ugyanúgy bánt el velük, mint a két ragyás betörővel. De soha nem emelt kezet se rám, se anyámra. A háború része maradt az életének, letagadhatatlanul, ahogy az apró, tüskés srapnelszilánkok is, amelyek emberöltőn át araszolgatva próbáltak kiutat találni apám kemény, öreg testéből. De életének legnagyobb tragédiái – barátok, akik meghaltak, mielőtt szavazati jogukat elnyerték volna, az emberi lények, akiket megölt, a hihetetlen dolgok, amiket látott és megtett –

lezajlottak, mire épp csak tizenéves múlt. Noha én mindig a harcost láttam benne, a királyi tengerészkommandóst ezüstmedállal a mellén, apám egészen más ember volt az elmúlt ötven évben. A háború után öt évig egy kis standról árult zöldséget és gyümölcsöt. Aztán elvette anyámat, és a közvetlenül a lakásuk alatt lévő zöldségboltot vezette; vagy tíz éven át gyermektelenek maradtak, kétségbeesetten próbálták összehozni a gyermeket, aki csak nem akart megszületni. De végül megérkeztem, amikor már szinte lemondtak rólam, és attól a naptól kezdve, hogy kiköltöztünk a bolt fölötti kis lakásból, egészen nyugdíjba vonulásáig, apám termékigazgató volt egy szupermarket-hálózatnál, körbeutazta Kent és Essex és Kelet-Anglia üzleteit, gondoskodott róla, hogy az eladásra kínált zöldségek az elvárásainak megfelelőek legyenek. A világ nem a harcost látta benne. De én igen. Holott a légynek sem tudott ártani. De szó szerint: képtelen volt agyonütni egy legyet. Talán egy életre elege lett a kiontott vér látványából; ha gondosan ápolt kertünkből bármi is berepült, bekúszott vagy bemászott kicsiny, külvárosi házunkba, apám anyámnak és nekem is kategorikusan megtiltotta, hogy egy ujjal is hozzáérjünk. Letérdelt egy-egy törött szárnyú pillangó, kószáló hangya mellé – de ugyanúgy lehetett az darázs vagy légy vagy egér; egyetlen teremtmény sem lehetett oly alacsony rendű vagy undorító, hogy a megmentésére ne siessen -, a tenyerébe vette vagy gyufaskatulyába vagy lekvárosüvegbe zárta, kivitte a hátsó ajtóhoz, és

óvatosan kiengedte a szabadba, miközben anyám és én gúnyos megjegyzéseket tettünk, és kórusban énekeltük, hogy „Szabadnak születtem!”. Noha kinevettük, gyermeki szívem csordultig telt csodálattal. Apám kemény ember volt, aki megtanulta, hogyan lehet gyengéd; aki elég halált látott ahhoz, hogy az élet minden formáját tisztelni tudja. Nem vehettem fel vele a versenyt, hogy is vehettem volna. Pat nem volt hajlandó megenni a vacsoráját. Talán az anyja telefonja zaklatta fel. Talán a meghiúsult betörés. Bár nem hiszem. Egyszerűen pocsék volt a főztöm. Aggódni kezdtem az étrendje miatt. Mi tápértéke lehet a házhoz hozatott pizzáknak és a mikrózott kajáknak, amikkel állandóan tömöm? Nem sok. Kicsit is egészségesnek nevezhető ételt csak akkor kapott, ha a szüleimnél vagy étteremben ettünk. Így aztán egyik este pároltam némi zöldséget, és a mikróban felmelegített tésztájába kevertem. – Pfuj! – méregetett egy narancssárga darabot, ami a kanalába került. – Ez mi? – Sárgarépának hívják, Pat. Tudod, milyen a sárgarépa, igaz? Nagyon egészséges. Gyerünk! Edd csak meg szépen! Undorodva tolta el maga elől a tányért. – Nem vagyok éhes – jelentette be, és már ment is volna a konyhaasztaltól. – Itt maradsz! – szóltam rá. – Addig nem mész sehova, amíg a vacsorádat meg nem etted! – Nem akarok enni! – A tésztában bujkáló sárgarépakarikára meredt. – Ez olyan... pfuj!

– Edd meg a vacsorád! – Nem! – Szépen kérlek, edd meg a vacsorádat! – Nem! – Megeszed vagy sem? – Nem! – Akkor sipirc lefeküdni! – De még korán van! – Korán bizony – vacsoraidő. És ha nem akarod megenni a vacsorát, mehetsz aludni. – Ez nem igazságosság! – Az élet már csak ilyen igazságtalan, fiam. Mars az ágyba! – Utállak! – Nem engem utálsz. A főztömet. Nyomás, vedd a pizsamádat! Amint kisomfordált a konyhából, fogtam az egész mikrózott trutyit, és a túlfőzött zöldségekkel egyetemben kiöntöttem a kukába. Aztán addig tartottam a tányért a csap alá, amíg a forró víz égetni nem kezdte a kezemet. Igazából nem is haragudhattam rá, amiért nem ette meg. Valószínűleg ehetetlen volt. Amikor felértem a szobájába, Pat az ágyán feküdt, teljesen felöltözve, és csendesen zokogott. Felültettem, megtöröltem a szemét, és ráadtam a pizsamát. Erősen kornyadozott – alig tudta nyitva tartani a szemét, a szája megduzzadt, akkorákat bólintgatott, mint egy kis, kalaptartón trónoló kutya; a korai lefekvés csak jót tehet. De nem akartam, hogy úgy aludjon el, hogy még az emlékemet is gyűlöli.

– Tudom, hogy nem vagyok jó szakács, Pat. Nem úgy, mint a nagyi vagy a mami. De nagyon igyekezni fogok, rendben? – Az apukák nem tudnak főzni. – Ez egyáltalán nem így van. – Te nem tudsz főzni. – Ez, látod, igaz. A te apukád nem tud főzni. De nagyon sok férfi remek szakács... például a séfek a híres éttermekben. És a hétköznapi emberek is. A férfiak, akik egyedül élnek. Apukák, akik a kisfiukkal vagy a kislányukkal élnek. Megpróbálok én is olyan lenni, mint ők, jó? Megpróbálok olyan ételeket főzni, amik neked is ízlenek. Jó lesz így, kicsim? Elfordította a fejét, hitetlenkedve felhorkant, mint aki valami egészen elképesztő hülyeséget hall. Együtt éreztem vele. Magam sem hittem igazán a dologban. Gyanítottam, hogy hamarosan mindketten legyűrhetetlen rajongást fogunk érezni a szendvicsek iránt. Kiterelgettem a fürdőszobába fogat mosni, aztán kierőltettem egy kelletlen jóéjt-puszit. Nagyon nem szívesen adta. Azzal nyugtattam magam, hogy reggelre elfelejti az egész rohadt sárgarépadolgot, betakargattam, és leoltottam a villanyt. Visszamentem a nappaliba, és lerogytam a kanapéra, abban a biztos tudatban, hogy újra munkába kell állnom. A banki számlaegyenleg reggel érkezett meg. Még nem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam. Az újabban divatos módon szabadultak meg tőlem – hagyták lejárni a szerződésem, és egyhavi bérrel utamra

engedtek. De az mostanra már elfogyott. Vissza kellett mennem dolgozni, mert égető szükségünk volt a pénzre. És már csak azért is, mert a munkám volt az egyetlen, amihez egyáltalán értettem. Felkaptam az újságot, az álláshirdetésekhez lapoztam, és bekarikáztam az ígéretesnek tűnő rádió- vagy tévéproduceri ajánlatokat. De néhány percnyi kedvetlen állásvadászat után hagytam az újságot kicsúszni a kezeim közül, megdörzsöltem a szemem. Túl fáradt voltam, hogy ezen gondolkodjam. A birodalom visszavág ment a videón – a jó és rossz erői csaptak össze egy távoli bolygó haván. Noha többek között ez a film szolgált életünk állandó háttérzajául, és néha úgy éreztem, hogy megbolondulok tőle, a kimerültségtől most még kikapcsolni sem bírtam. A jelenet a fagyos senki földjéről egy sötét, buborékokat pöfögő lápra váltott, ahol az öreg mester Luke Skywalkert arról okította, mi végre is él a földön. Hirtelen rádöbbentem, mennyi apafigura adatott Lukenak, apafigurák, akik kimeríteni látszanak a szülői lehetőségek tárházát. Először is ott van Yoda, a ráncos kis öreg hegyes, zöld fülecskékkel, a jó tanácsok kiapadhatatlan forrása. Aztán Obi-Wan Kenobi, aki mindig kész egy kis szentbeszédet tartani, és szívében valamiféle régimódi, hajthatatlan szeretet lakozik. És végül, de nem utolsósorban, ott van Darth Vader, Sith Fekete Ura, a leginkább a mi időnknek megfelelő apa: a folyton távol lévő, gondatlan, önző felmenő, aki saját vágyait – Darth Vader esetében: az univerzum

meghódításának vágyát – szülői kötelességei fölé helyezi. Az öregem kétségkívül az Obi-Wan Kenobi-típust testesíti meg. Olyan apa, amilyen én is szeretnék lenni. Mielőtt elaludtam volna a kanapén, az álláshirdetések kellős közepén, még átfutott az agyamon, hogy én mindig is inkább a fekete ruhás emberre hasonlítottam, arra az apára, akinek soha nincs elég türelme és ideje, aki mindörökre elveszett a sötét oldalon. 14 – Tudom, hogy gondok vannak otthon – mondta az óvónő; egészen úgy hangzott, mintha csak a mosogatógép bolondult volna meg, mintha elég lett volna fellapoznom a Sárga Oldalakat, hogy rendbe jöjjön az életem. – És higgye el – folytatta -, mindnyájan együtt érzünk... Elhittem. A Canonbury Bocsok óvónői nagy felhajtást csaptak Pat körül, amikor reggelente megérkeztünk. És mikor a fiam arcából kifutott a vér, amikor az alsó ajka remegni kezdett, és a gondolattól, hogy egy újabb napot kell tőlem távol töltenie, könnyek szöktek hatalmas kék szemébe, az óvónők nem is viselkedhettek volna kedvesebben. De, és ez vitathatatlan, Pat nem az ő gondjuk. Függetlenül attól, hogy milyen kedvesek voltak, nem hozhatták helyre a törést, ami Pat életében bekövetkezett. Hacsak nem a mókára mindig kész szüleimmel volt, Pat rosszul tűrte, ha nem vagyok a közelében. Minden reggel óriási cirkuszt rendezett, amikor elváltunk az

óvoda kapujában; ezt követően én hazamentem, és órák hosszat fel-alá rohangáltam, idegeskedtem, hogy vajon mit csinálhat eközben ő, szegénykém, megállás nélkül az óvónőket faggatta, hogy mikor mehet már végre haza, és végigsírta a rajzfoglalkozást. Ezt az óvoda már nem tolerálhatta tovább. Végül az óvónők aggodalmaskodva felvetették, hogy talán gyerekpszichológust kéne mellé keresnem, nyugtatgattak, hogy az idő minden sebet begyógyít; és kitették Patet. Így amikor a többiek a gyurmakukac készítésébe kezdtek, én kézen fogtam Patet, és kiballagtam vele a szivárványszínben pompázó teremből, utoljára. Azonnal felvidult, túlságosan boldog és felszabadult volt, semhogy rossz érzései lehettek volna. Az óvónők vidáman integettek utánunk. A gyerekek ránk pillantottak, aztán visszatértek ártatlan foglalatosságaikhoz. Elképzeltem az óvodából kicsapott fiamat, amint úgy tíz év múlva megjelenik a Canonbury Bocsok kapujánál, gúnyos megjegyzéseket tesz, kacsingat és kábítószert ad el nekik. Az állás tökéletesnek tűnt. A csatorna show-műsort akart indítani a fiatal ír komikus vezetésével, aki már kinőtte a klubokat, de még nem volt akkora név, hogy sörreklámokban szerepeljen. A fickó a régimódi viccmesélésen kívül mindent csinált; de elsősorban az Edinburghi Fesztiválon előadott jelenetével győzte meg a tévéseket, amikor is tökéletes összhangot tudott kialakítani a közönséggel.

Ahelyett, hogy poénosakat mondott volna, beszélgetni kezdett a tömeggel, kizárólag az intelligens közbeszólásokra és kelta sármjára hagyatkozva. Isten is talkshowvezetésre teremtette. Martyval vagy a többi műsorvezetővel szemben, az ő sikere nem attól függött, hogy a hírességek feltárják-e titkaikat, vagy hogy a pórnép fiai kellően megszégyenítik-e magukat. A forgatókönyvet is maga írta volna. Legalábbis ez volt az elképzelés. Már csak egy tapasztalt producer hiányzott a csapatból. – Nagyon örülünk, hogy eljött – mondta a velem szemben ülő nő. Ő volt a csatorna felelős szerkesztője, alacsony, a harmincas évei derekán járó nő, akiben megvan az erő, hogy változtasson a világ folyásán. Az oldalán ülő két szemüveges férfi – a show sorozatproducere és a sorozatszerkesztő – egyetértőn elmosolyodott. Visszamosolyogtam rájuk. Én is nagyon örültem. Ez a műsor kellett ahhoz, hogy új irányt vegyen az életem. A pénz több volt, mint amennyit Marty Mann mellett kaptam; végtére is egy másik televíziós showból érkeztem, nem holmi nevenincs rádióadásból. Mindamellett, hogy megnyugtató volt a tudat, hogy a jelzálog és a kocsi részletei miatt már nem kell aggódnom, nem a pénz volt a legfontosabb. Hiányzott, hogy nem kell bejárnom az irodába mindennap. Hiányoztak a telefonok, a megbeszélések, a munkahét megnyugtató szertartásai. Hiányzott, hogy nincs saját asztalom. Még a nő is hiányzott, aki a kávéval és a szendvicsekkel szokott körbejárni. Belefáradtam, hogy otthon kotyvasszak mindenfélét a

fiamnak, amit aztán nem is eszik meg. Rosszul voltam a tudattól, hogy az élet valahol mással, máshol történik. Vissza akartam menni dolgozni. – Amit Marty Mann-nal elért, önmagáért beszél – mondta a felelős szerkesztő. – Nem sok rádióműsor állja meg a helyét a tévében is. – Marty remek műsorvezető – mondtam. Az a hálátlan kis gané. Hogy a pokolban rohadna meg! – Ez nagyban megkönnyítette a dolgomat. – Kedves magától, hogy ezt mondja – állapította meg a sorozatszerkesztő. – Marty nagyszerű fickó – bizonygattam. Alattomos, álnok disznó! – Őszintén kedvelem. – Az új műsorommal lemoslak a föld színéről, Marty! Hagyd a fenébe a fogyókúrát! Feledkezz meg a fitneszedződről! Mész vissza valami koszvadt kis rádióhoz, haver! – Reméljük, hogy a mi műsorvezetőnkkel is hasonló jó kapcsolatot tud majd kialakítani – mondta a nő. – Eamon tehetséges fiatalember, de aligha lenne képes felvenni kilenc hétre való anyagot olyan gyakorlott segítőtársak nélkül, mint ön. Ezért is szeretnénk önnek felajánlani a munkát. Már el is képzeltem a rám váró, boldog, munkával teli heteket. Szinte láttam magam előtt a hétfői munkamegbeszéléseket, éreztem az aprócska győzelmeket és vereségeket, amikor az általam javasolt vendég bekerül a műsorba, vagy épp kifúrják, elképzeltem, amint lassan összeáll a forgatókönyv, aztán jöhet az idegeskedés és a fejetlenség a próbán; majd a fények és a kamerák életre kelnek, az adrenalin megugrik: Felvétel!, és végül a leírhatatlan

megkönnyebbülés, hogy mindennek hét teljes napra vége. Ráadásul erre hivatkozva mindenből kihúzhatom magam, amihez nincs kedvem: nyakig ülök a melóban, nyakig ülök a melóban, nyakig ülök a melóban. Felálltunk és kezet ráztunk, aztán kikísértek a nagyobb irodába, ahol Pat várt rám. Egy asztal tetején ült, néhány munkatárstól körülvéve, akik a haját simogatták, megpaskolták az arcát, csodálkozva néztek a szemébe; hamisítatlan, ragyogó fiatalsága sokkolta és lenyűgözte őket. Hiába, nem sok négyéves fordult meg az efféle helyeken. Kicsit zavart, hogy Patet magammal kellett hoznom. Egyrészt fennállt a veszélye, hogy nem hajlandó kint maradni, amíg mi tárgyalunk, másrészt nem szívesen kötöttem a tévések orrára, hogy ez idő tájt az egyedülálló szülők táborát gyarapítom. Miért is alkalmaznának valakit, aki mindenhová magával viszi a gyerekét? Miért is bíznának olyasvalakire produceri munkát, aki még bébiszitterről sem tud gondoskodni? De feleslegesen aggódtam. Először meglepődtek, de tulajdonképpen meghatotta őket, hogy a fiam elkísért a felvételi beszélgetésre. És Pat is a legbűbájosabb, beszédes formáját hozta, készségesen ismertette a munkatársakkal szülei különélésének szégyenletes részleteit. – Igen, a mamim külföldön van... Japánban, ahol az autók az útnak ugyanazon az oldalán járnak, mint nálunk. Majd eljön értem és magával visz. Most az apukámmal lakom, de hétvégeken van úgy, hogy a nagyimnál és a nagypapimnál vagyok. A mamim engem még mindig imád, de az apukámat már csak szereti.

Arcocskája felderült, amikor észrevett, lehuppant az asztalról, odaszaladt hozzám, megpuszilt, olyan hévvel, ahogy azt csakis Ginától tanulhatta. Magamhoz öleltem, a tévések csak vigyorogtak ránk és egymásra; még megcsillant előttem az új, ragyogó karrier ígérete – a forgatókönyvírással töltendő hétvégék, a korán kezdődő és későn végződő megbeszélések, a hosszúhosszú órák a szinte a fagypontig hűtött stúdióban (hogy a műsorvezető homloka még véletlenül se gyöngyözzön) -, de már tudtam, hogy nem fogadhatom el az állást. Hogy kis időre bepillantást nyertek a gyermekét egyedül nevelő apa és fia mindennapjaiba, az még tetszett nekik. De azt már biztosan nem vennék jó néven, ha minden este hatkor hazahúznék, hogy halrudacskát süssek Patnek. Egyáltalán nem vennék jó néven. 15 Felhívtam Ginát, amikor Pat éjszakára a szüleimnél maradt. Úgy éreztem, feltétlenül beszélnem kell vele. Beszélgetni. Nem kiabálni, nem panaszkodni, nem fenyegetőzni. Elmondani, hogy mi jár a fejemben. Elmondani, hogy mit gondolok. – Gyere haza – kértem. – Szeretlek. – Hogy állíthatod, hogy szeretsz – igazán szeretsz – valakit, miközben valaki mással fekszel le? – Nem tudom megmagyarázni. Olyan hirtelen jött. – Nos, a megbocsátás már nem megy olyan gyorsan. – Jézusom! Mit akarsz? Hogy térden csússzak előtted? – Nem rólad van szó, Harry. Hanem rólam.

– És a közös életünk? Mert mi még összetartozunk, ugye? Felrúgnál mindent egyetlen botlás miatt? – Nem én rúgtam fel. Hanem te. – Szóval már nem szeretsz? – Persze hogy szeretlek, te szemét disznó! Csak már nem vagyok beléd szerelmes. – Na, várj egy percet! Szeretsz, de már nem vagy szerelmes belém? – Nagyon megbántottál. És újra meg fogod tenni. A következő alkalommal már nem lesz ilyen bűntudatod. Legközelebb már mentséget is találsz a tetteidre. És egy szép napon találkozol valakivel, akit nagyon szimpatikusnak találsz. Beleszeretsz. És akkor elhagysz. – Soha. – De, ez mindig így van, Harry. A szüleimnél is ez volt. – Szeretsz, de nem vagy szerelmes belém? Mit akarjon ez jelenteni? – A szeretet olyan érzés, ami a szerelem elmúltával marad. Még fontos neked a másik, reméled, hogy jól megy a sora, de már nincsenek illúzióid vele kapcsolatban. Ez már távolról sem olyan izgalmas, szenvedélyes érzés... az ilyesmi idővel megkopik. A rajongás már a múlté. De a végén megmarad a szeretet, és csak ez számít. – Fel nem foghatom, miről beszélsz – mondtam. – Az már a te bajod – felelte. – Hagyd a csudába Japánt! Gyere haza! Még mindig a feleségem vagy, Gina. – Járok valakivel – mondta; úgy éreztem magam, mint a hipochonder, akinél végül is halálos kórt állapítanak meg.

Nem lepett meg. Számítottam rá, hogy ez bekövetkezik; és a tudat, hogy legrémesebb álmaim valóra váltak, egyfajta megkönnyebbüléssel töltött el. Erre vártam – ettől rettegtem -, amióta Gina kitette a lábát. Furcsamód felszabadultnak éreztem magam: ezentúl nem kell azon idegeskednem, hogy mikor történik meg. Akkora marha azért nem voltam, hogy azt higgyem, jogomban áll felháborodni. De még mindig nem tudtam, mit csináljak az esküvői fényképekkel. Mi a fészkes fenét szoktak csinálni az esküvői fényképekkel a szakítás után? – Micsoda hülye kifejezés, nem? – kérdeztem. – Járni valakivel... Azt sejteti, mintha csak együtt mendegélnétek valahova. Sétálgatnátok. Lépdelnétek egymás mellett. Pedig ha jársz valakivel, már bőven nem azt jelenti, hogy együtt járkáltok mindenfelé. Mennyire komoly? – Nem tudom. Hogy is mondjam... Nős. – A büdös életbe! – De... a házassága már évek óta nem működik valami jól. Félig különváltan élnek. – Ezzel etet? Hogy félig különvált? És te elhitted neki? Félig különvált. A ködösítés magasiskolája. Eddig még nem is hallottam. Félig különvált. Nagyon jó! Akármit is jelenthet. Így mind a kettőtöket az orránál fogva vezethet. Otthon szusival várja a kis felesége, veled meg elszökdösik a legközelebbi szobáztatós hotelbe. – Jaj, Harry! Inkább kívánj sok szerencsét! – És ki a fene ez? Valami japán bérből-fizetésből élő, aki a nyugati nőkre bukik? Ne bízz meg a japánokban, Gina! Azt hiszed, mindent tudsz róluk, pedig egyáltalán

nem ismered őket. Más az értékrendszerük, mint a tied vagy az enyém. A japán alattomos, kétszínű népség. – Amerikai. – Miért nem ezzel kezdted?! Az még rosszabb! – Akárkit választhatnék, neked kizárólag kifogásod lenne ellene, ugye, Harry? Ha a barátom eszkimó volna, azt mondanád: „Jaj, jaj, pont egy eszkimó, Gina? Hideg kéz, hideg szív. Az eszkimókat nagy ívben kerüld el, Gina!” – Nem értem, miért épp egy külföldivel kell viszonyba bonyolódnod. – Mert egy honfitársammal már megpróbáltam. És összetört a szívem. Egy másodpercbe is beletelt, mire rájöttem, hogy rólam beszél. – Tudja, hogy gyereked van? – Persze hogy tudja! Csak nem képzeled, hogy bárki előtt is letagadom!? – És hogy érez iránta? – Ezt hogy érted? – Érdekli, hogy mi van Pattel? Aggódik érte? Foglalkoztatja, hogy megy a sora? Vagy csak az anyját dugja? – Ha ebben a hangnemben folytatod, Harry, inkább leteszem! – Máshogy nem tudom megkérdezni. – Még nem beszéltünk a jövőről. Még nem tartunk ott. – Majd szólj, ha már ott tartotok. – Majd szólok. És kérlek, ne használd arra Patet, hogy lelkifurdalást ébressz bennem!

Ezt tettem volna? Magam sem tudtam, hol végződik szívbéli aggodalmam, és hol kezdődik szívből jövő féltékenységem. Már csak Pat miatt is szerettem volna, ha Gina barátja egy halálos kimenetelű karambolban végzi. Bár a lelkem mélyén gyanítottam, hogy nem kizárólag miatta kívánom ezt. Sőt... talán egyáltalán nem. – Ne akard ellenem hangolni a gyereket! – mondtam. – Miről beszélsz? – Pat fűnek-fának meséli, hogy azt mondtad, őt még mindig imádod, de engem már csak szeretsz. Gina felsóhajtott. – Nem ezt mondtam. Ugyanazt mondtam neki is, amit az előbb neked. Hogy szeretlek, de sajnos, bármilyen szomorú is, már nem vagyok szerelmes beléd. – Még mindig nem értem, mit akarsz ezzel. – Azt, hogy hálás vagyok az együtt töltött évekért. De nagyon megbántottál, és sem megbocsátani, sem hinni benned többé nem tudok. Már úgy érzem, hogy nem te vagy az a férfi, akivel életem hátralévő részét le tudnám élni. Semmiben nem különbözöl a többi férfitól. Túlságosan is olyan vagy, mint az apám. – Azt is az én nyakamba akarod varrni, hogy Glenn otthagyott téged és az anyádat? – Úgy tűnt, hogy melletted nem ilyen sors vár rám. De te leromboltál mindent. Te is elhagytál. – Ugyan már! Csak egyetlen éjszaka volt, Gina! Hányszor folytatjuk még le ezt a beszélgetést? – Amíg meg nem érted, hogy mit érzek. Ha egyszer megtetted, megteheted még ezerszer. Ez a félrekefélés alapszabálya. És ha ehhez a szabályhoz tartod magad,

félrelépsz egyszer, aztán újból és újból. Eljátszottad a bizalmamat, és nem hiszem, hogy valaha is visszaszerezhetnéd. És csak hogy tudd: nagyon fájt, Harry. Egyébként kísérletet sem tettem rá, hogy ellened fordítsam Patet. Csak megpróbáltam elmagyarázni neki a helyzetet. Miért, te mit mondtál neki? – Én? Semmit. Még magamban sem tisztáztam... – Akkor fogj hozzá! Amíg nem érted meg, hogy mi történt köztünk, mással sem lehetsz boldog. – Tőled akarom hallani. Felsóhajtott. Jól hallottam; Tokiótól egészen idáig elhallatszott a sóhajtása. – A házasságunk szerintem boldog volt, szerinted unalomba fulladt. Harry, javíthatatlan romantikus vagy. Ha egy kapcsolat nem üti meg az általad felállított patetikus, ájult rajongás mércéjét, fogod magad és lelépsz. Ez történt most is. Mindezek után hogy merészelsz a sértett fél szerepében tetszelegni? – Az önjelölt pszichológus beszél belőled? Vagy a jenki barátod adja alád a lovat? – Mondtam már, hogy a kapcsolatunk Richarddal... – Richard? Hát így hívják? Richard! Úristen! – Most mi bajod? A Richard meglehetősen hétköznapi név. Semmivel sem szokatlanabb, mint a Harry. – Richard. Rich. Dick. Dicky. Digi-dugi Dicky... – Ahogy így elhallgatlak benneteket – téged és Patet -, alig-alig tudom eldönteni, hogy melyikőtök a négyéves... – Pedig könnyű. Én tudok úgy pisilni a vécébe, hogy egy csepp sem megy mellé.

– Csak magadat okold! – mondta búcsúzóul Gina, mielőtt letette volna a kagylót. – Mindez nem történik meg, ha értékelni tudod, amid van. Badarság. Volt annyi eszem, hogy értékelni tudjam, amim van. De annyi nem, hogy meg is tudjam tartani. Mint az együtt élő párok általában, mi is szépen, lassan egymáshoz csiszolódtunk. Épp csak pirkadt, amikor az álmosságtól bódult Pat átbóklászott a hálószobánkba, megérdeklődni, hogy fel kell-e már kelnie. Közöltem vele, hogy még éjszaka van; mire felmászott az ágyra, és úgy, ahogy volt, elaludt ott, ahol egyébként Gina szokott aludni. Karját-lábát szétvetette, gyermekálmai tengerén hánykolódott, mígnem úgy éreztem, hogy lőttek az alvásnak, és felkeltem. Rendszerint már az újságokat lapozgattam a konyhában, amikor meghallottam, hogy Pat lekászálódik az ágyról, lebotorkál az emeletről a nappaliba, és azonnal bekapcsolja a videót. Most, hogy Patet kitették az oviból, és nekem sem volt hova munkába mennem, rengeteg időnk maradt összekészülődni. Mégsem hagyhattam, hogy az legyen, amit ő akar; ha rá van bízva, reggeltől estig a Csillagok háborúját nézi. Így aztán kikapcsoltam a videót, kivonszoltam a fiamat a konyhába, és néztem, ahogy a Coco Popsában turkál; egészen addig, amíg be nem jelentettem, hogy befejezheti a reggelit. Ezután megmosakodtunk és felöltöztünk, majd kivittem a parkba biciklizni. Bluebell nevű bicaján még rajta voltak a támasztókerekek. Egyszer-kétszer megpendítettük Pattel, hogy le kellene szerelni őket, és

próbálkozhatna két keréken. De ez mindkettőnk szemében olyan távlat volt, amit a lehetetlennel véltünk egyenlőnek. Ginának persze nem okozott volna gondot, hogy eldöntse, mikor kell egy bicikli támasztókerekeit levenni. Délutánonként anyám Patért jött, így maradt időm a bevásárlásra, a takarításra, a pénz miatti idegeskedésre, a fel-alá járkálásra és arra, hogy elképzeljem Ginát, amint kéjesen nyöszörög egy másik férfi ágyában. De reggel a parkba mentünk. 16 Pat a park végében lévő szabadtéri medencénél szeretett biciklizni. A kis medence az év nagy részében üresen állt, kivéve a nyár első pár hetét, amikor is az önkormányzat nagy kegyesen feltöltette erősen klórozott vízzel, amitől a környékbeli gyerekek úgy bűzlöttek, mintha ipari hulladékban mártóztak volna meg. Nyár végére már leeresztették belőle a vizet, és kiszedték az alján árválkodó bevásárlókocsit. Augusztus közepét írtuk, és a kis medence környékén – Patet és Bluebelljét leszámítva – újabb egy évig nem járt senki. Volt valami lehangoló a jóformán állandóan üres medence látványában. Távol esett mindentől; a játszóterektől, ahol vidáman kiabáltak a gyerekek, és a kávézóktól, ahol anyukák és apukák – de főleg anyukák – itták végtelen számú teájuk egyikét. Pat a medencét körbevevő aszfaltcsíkon szeretett kerekezni, ahol nem kellett attól tartania, hogy elesik az eldobált fasírtdarabokban, használt kotonokban és a kutyaszarban, amely szinte a park egészét elborította.

Az igazat megvallva, én sem nagyon bántam, hogy nem kell az anyukák közelében lennem. El tudtam képzeli, mi járhat a fejükben, amikor reggelente megjelenünk. Hol ennek a gyereknek az anyja? És az apja miért nem dolgozik? Az ő gyereke egyáltalán? Megértettem az aggodalmukat, hisz korunk perverzeinek legtöbbje egy pénisz büszke tulajdonosa. De elegem volt már abból, hogy úgy érezzem, tulajdonképpen szabadkoznom kéne, amiért én hozom a fiamat a parkba. Elegem volt már abból, hogy két lábon járó szerencsétlenségnek érezzem magam. A kis medence környéke nagyon is megfelelt. – Apu! Ide nézz! Pat már a medence távolabbi végénél járt, lihegve állt meg az üres mélység fölé nyúló vaskos ugródeszkánál. Egy padra telepedtem az újságommal; átmosolyogtam a fiamra, aki amint észrevette, hogy figyelem, újra nekilódult – csillogó szemmel, röpdöső hajjal, apró lábai dühödten taposták a pedált, és Bluebell süvíteni kezdett a medence körül, körbe-körbe. – Maradj távol a szélétől! – Rendicsek! Öt perc alatt ötödször fogtam hozzá a japán gazdaság összeomlásáról szóló cikk kezdőmondatának. Egyre inkább érdekelt a téma. Sajnáltam a japán embereket, amiért a rendszer, amelyben élnek, cserbenhagyta őket. Együtt éreztem velük, ugyanakkor némi élvezetet is leltem a hírekben. Bankbezárásokról akartam olvasni, sajtótájékoztatón hajlongó és zokogó,

posztjukról lemondó vezérigazgatókról, frissiben elbocsátott külhoniakról, akik a Narita reptér – majd az első járattal haza – felé veszik az útjukat. Főleg ezt akartam írásban látni. De nem kötött le a cikk. Lelki szemeim előtt Gina és Richard képe bukkant fel, bár nem igazán tudtam kivenni őket. Már Gina is csak homályosan derengett fel előttem. Nem az én Ginám volt többé. Nem tudtam magam elé képzelni a helyet, ahol lakik, az irodát, ahol dolgozik, a kifőzdét, ahol mindennap megebédel. Semmit. És nem elég, hogy semmit nem tudtam az új életéről: már az arcát is csak bajosan tudtam magam elé idézni. De amíg Gina bizonytalan körvonalú pacni volt a lelki térképen, addig Richard maga a megtestesült fehér folt. Fiatalabb nálam? Gazdagabb? Jobb az ágyban? Szerettem volna hinni, hogy Gina egy impotens, a szenilitás felé reszkető csődtömeget fogott ki magának. De magam előtt is elismertem, hogy ez alighanem beteljesületlen álom a részemről. Richardról csupán annyit tudtam, hogy házasember. Már amennyiben az... – mert mi a fészkes fenét jelent, hogy „félig különvált”? Együtt él a feleségével? A neje japán vagy amerikai? Azért még összefekszenek? Vannak gyerekeik? Komolyan veszi Ginát, vagy csak az idejét tölti vele? Nekem mi a jobb: ha csak szórakozik a feleségemmel, vagy ha élete nagy szerelmét fedezte fel benne? Melyik fáj jobban? – Most nézz ide! A látványtól megfagyott ereimben a vér. Pat biciklijével már az ugródeszkán óvatoskodott. Jó három méterrel a medence rücskös betonalapzata fölött.

Szétterpesztett lábbal egyensúlyozott; elkoszolódott edzőcipője orra épp csak érintette a palánkot. Hetek óta nem láttam boldogabbnak. – Maradj ott! – ordítottam rá. – Ne mozdulj! Pat arcáról lefagyott a mosoly, ahogy rohanni kezdtem felé. Azt hiszem, lassabban kellett volna mennem. Azt hiszem, el kellett volna hitetnem vele, hogy nincs semmi baj. Mert amint az arcomba nézett, biciklistül hátrálni kezdett. Csakhogy könnyebb volt fel-, mint lejutnia a deszkáról; mintha csak lassított felvételen láttam volna: a Bluebell egyik támasztókereke lecsusszan, kicsit pörög még a levegőben, Pat amortizálódott cipője támasztékot keres ott, ahol nincs mibe megkapaszkodnia... A fiam – Bluebellbe kapaszkodva – fejjel lefelé zuhant az üres medencébe. Közvetlenül az ugródeszka alatt feküdt, rajta a biciklije, szőke haj tincsei körül vérfolt terjengett. Felkészültem rá, hogy üvölteni fog – üvöltött egy éve is, amikor trambulinnak használta Ginával közös ágyunkat, és egy hirtelen ugrás következtében lefejelte a komód peremét; még egy évvel korábban megpróbált felállni és ránk – Ginára és rám – vigyorogni, majd kizuhant a babakocsiból; és üvöltött minden egyes alkalommal valahányszor csak beverte a fejét, hasra esett vagy lenyúzta a térdét. Hallani is akartam a sírását, mert abból tudtam volna, hogy ez is csak egy a gyerekkori sérülések közül. Pat azonban a lehető legnagyobb csendben maradt, és ez a csend megdermesztette a szívemet.

Csukott szemével, sápadt, elgyötört arcával egészen úgy nézett ki, mint aki épp rosszat álmodik. Feje körül a sötét vértócsa egyre nőtt. – Ó, Pat! – mondtam, lerántottam róla a biciklit, és magamhoz öleltem a fiamat, jóval szorosabban a kelleténél. – Ó, Istenem! – motyogtam, és a vérétől iszamos ujjaimmal a kabátzsebembe kotortam a mobilomért, őrjöngve ütögettem be a PIN-kódot, és meghallottam a lemerült elem halk bip-bipjét. Felkaptam Patet. Rohanni kezdtem. 17 Az ember nem tud messzire szaladni karjában egy négyéves gyerekkel. Már túl nagyok, túl nehezek, kényelmetlen cipelni őket bármilyen sebességgel is. Haza akartam vinni a kocsihoz, de mire kitámolyogtam a parkból, rájöttem, hogy ez nem lenne elég gyors. Beviharzottam a kávéházba, ahol a zöld spagettit ettük, Pat sápadtan, csendesen feküdt a karomban, még mindig vérzett. Ebédidő volt, a hely zsúfolásig megtelt a fejüket tömő, öltönyös irodai dolgozókkal. Tátott szájjal bámultak ránk, a villájukra csavart spagetti félúton megállt a levegőben. – Hívják a mentőket! Senki sem mozdult. Kivágódott a konyha ajtaja, Cyd lépett be, egyik kezében ételekkel megpakolt tálca, másikban a jegyzetfüzete. Egy pillanatra ránk meredt, elszörnyedt Pat élettelen teste, a kezemet és az ingemet borító vér és az arcomra kiülő páni félelem láttán.

A tálcát gyakorlott mozdulattal a legközelebbi asztalra csúsztatta, felénk jött. – A fiam...! Hívja a mentőket! – Gyorsabb lesz, ha beviszem magukat – mondta. A kórház padlóján fehér nyilak mutatták az irányt a baleseti osztály felé, de még mielőtt odaérhettünk volna, ápolónők és beteggondozók ugrottak körénk, kivették a karomból és egy hordágyra fektették Patet. Felnőttekre méretezett hordágy volt, és Pat olyan picinek hatott rajta. Nagyon-nagyon picinek. Most először öntötték el könnyek a szemem, kipislogtam őket. Nem tudtam Patre nézni. Nem tudtam nem rá nézni. A gyermeked kórházban. Nincs is ennél rohadtabb dolog a világon. Az épület belseje felé kezdték tolni a keskeny, sárga fénycsövekkel megvilágított zsúfolt, zajos folyosókon, és közben nekem be kellett diktálnom a születési adatait, korábbi orvosi kezeléseit, hogy hogyan történt a baleset. Igyekeztem elmesélni a biciklit, az ugródeszkát az üres medence felett, de kétlem, hogy egy szavamat is értették volna. Nekem is zagyvaságnak tűnt az egész. – Majd mi a gondjainkba vesszük – mondta az ápolónő, és a hordágyat belökte egy zöld lengőajtón. Próbáltam utánuk menni; az ajtónyílásban zöld köpenyes, maszkos férfiak és nők képe villant, és fényes, króm orvosi műszereké; még megpillantottam egy párnázott vizsgálóasztalt – erre fektették fel Patet -, a lapja éppolyan vastag és vészjósló volt, mint az ugródeszkáé. Cyd gyengéden a karomra tette a kezét.

– Hagyja, hadd vigyék! – mondta, és kivonszolt a sivár, aprócska váróterembe, ahol mindkettőnknek kávét vett az automatából. Az én poharamba cukrot is tett, anélkül hogy megkérdezte volna, hogyan kérem. – Maga jól van? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Hogy én mekkora barom vagyok! – Ilyesmi előfordul. Tudja, mi történt velem, amikor körülbelül ennyi idős lehettem? Várta, hogy reagáljak. Belenéztem a távol ülő két szemébe. – Mi? – Néztem, ahogy a fiúk baseballoznak, jó közel mentem, az ütőjátékos mögé. Közvetlenül mögéje. – Rám mosolygott. – És amikor meglendítette az ütőjét, hogy visszaüsse a labdát, telibe trafált. Csak műanyag ütője volt, mégis padlóra küldött. Komolyan mondom, csillagokat láttam. Nézze csak! Félrehúzta a frufruját a homlokából. A szemöldöke felett vékony, fehér forradás éktelenkedett, alig nagyobb, mint a hüvelykujj körme. – Tudom, hogy most borzalmasan érzi magát – mondta. – De a gyerekek sok mindent kibírnak. Az ilyesmi meg se kottyan nekik. – De olyan magasról... – motyogtam – és olyan nagyot esett... Vér... vér volt mindenütt. Hálás voltam Cydnek azért a forradásért. Jólesett tudni, hogy gyerekként őt is úgy megütötték, hogy elájult. Rendes volt tőle. Egy fiatal doktornő jelent meg, minket keresett. Nem lehetett több huszonötnél, mégis úgy nézett ki, mint aki

utoljára az egyetemi évei alatt aludta ki magát. Végtelenül együtt érző, ugyanakkor gyors, hatékony és őszinte volt – akár egy elemi csapás. – Patrick állapota stabil, de tekintve a fejét ért ütést, röntgenre és CT-re küldjük. Arra gyanakszom, hogy megrepedhetett a koponyája – előfordulhat, hogy a csontszilánkok befelé fordulnak, és nyomás alatt tartják az agyat. Nem állítom, hogy ez történt. De fennáll a veszélye. – Úristen! Cyd a kezemet szorongatta. – Eltart egy darabig – folytatta a doktornő. – Ha ön és a felesége a gyermek mellett szándékoznak tölteni az éjszakát, most van idejük, hogy hazamenjenek és magukhoz vegyék a legszükségesebbeket. – Hát... – nyögött fel Cyd. – Nem vagyunk házasok. A doktornő rám meredt, aztán a kórlapra. – Ön ugyebár Patrick édesapja, Mr. Silver? – Igen. – Én csak az ismerősük vagyok – mondta Cyd. – Mennem kell! – szólt oda nekem, és felállt. Szerintem azt hitte, hogy kényelmetlen helyzetbe hozott. Pedig nem. Ha ő nincs, már rég atomjaimra hullottam volna. – És a gyermek anyja? – firtatta a doktornő. – Nem tartózkodik az országban – feleltem. – Pillanatnyilag. – Értesítenie kéne – vélte a doktornő. Anyám szokott sírni, de sosem nyilvánosság előtt. Könnyeket csakis zárt ajtók mögött, csakis a családtagok szeme láttára ejtett.

Ott, a kórházban maga volt a megtestesült optimizmus és józan ész. Gyakorlatias kérdésekkel bombázta a nővérkéket. Fennáll a szilánkos törés veszélye? Mikor derül ki? A nagyszülők is bent maradhatnak éjszakára? Már attól jobban éreztem magam, hogy megjelent. Apámmal más volt a helyzet. Az öreg harcos kicsit elveszettnek tűnt a kórház kávézójában. Nem ahhoz szokott, hogy ölbe tett kézzel malmozzon és várjon. Nem ahhoz szokott, hogy ne ő uralja a helyzetet. Két erős, tetovált kar; széles váll; rettenthetetlen, öreg szív – mindezeknek itt semmi hasznát nem vette. Tisztában voltam vele, hogy bármire hajlandó lenne Patért; hogy olyan feltétel nélküli szeretettel szereti, ahogy ember csak egy gyereket képes szeretni; és amely szeretetet nehéz az iránt a tökéletes gyermek iránt érezni, aki esendő felnőtté nőtte ki magát. Ugyanúgy szerette Patet, ahogy egykor engem. Számára Pat én voltam; mielőtt meghazudtoltam volna a nevelését. És alig-alig bírta elviselni, hogy nincs más dolga, mint ülni és várni. – Kér még valaki teát? – kérdezte, kétségbeesetten keresve magának valami tennivalót, ami kétségbeejtő helyzetünket elviselhetőbbé teszi. – Már a fülünkön folyik ki – jegyezte meg anyám. – Ülj már le, és lazíts! – Lazítsak?! – horkant fel az öreg; anyámra meredt, de aztán annyiban hagyta. Lehuppant az egyik kopott műanyag székre, és a falat kezdte bámulni. A szeme alatti táskák a túlérett, törődött

gyümölcs színében játszottak. Öt perc elteltével felpattant, és hozott még egy kis teát. Ahogy az unokájáról várta a híreket, és kortyolgatta a teát, amit nem is kívánt, apám hirtelen nagyon öregnek tűnt. – Nem kéne megpróbálnod újra felhívni? – kérdezte anyám. Nem tudom, mit várt. Hogy Gina felszáll az első hazafelé induló gépre, és kis családunk ismét egyesül, ezúttal mindörökre? Lehet, hogy én is ebben bíztam? Nem kellett volna. Kimentem az előtérbe, tárcsáztam Gina számát, de csak egy japán telefonkészülék furcsa, ciripelő kicsengését hallottam: senki nem vette fel. Londonban éjfélt írtunk, Tokióban reggel nyolc lehetett. Ginának telefonközeiben kellett lennie. Hacsak nem indult már el dolgozni. Hacsak haza sem ment éjszakára. A telefon kitartóan prüntyögött. Most már mindig így lesz. Ha beszélhettem volna Ginával, tudom, hogy az ereje és a józansága elűzte volna a félelmeim és rettegésem java részét. Jobban helytállt volna, mint anyám vagy apám. Vagy mint én. Megkérdezte volna, mi történt, mik a veszélyek, mikorra derül ki valami. Megtudta volna, mikor indul hazafelé az első gép, és rajta ült volna. Épp csak nem bírtam elérni. Letettem a kagylót, abban a biztos tudatban, hogy ez már életünk hátralévő részére így marad; a dolgok úgy elromlottak, hogy azt már senki nem kalapálja helyre; oly távol kerültünk egymástól, hogy már sosem találunk vissza egymáshoz. 18

A doktornő reggel ötkor jött ki hozzám. A néptelen kávézóban vártam, tenyereim közt egy csésze teát melengettem, holott az már órákkal korábban kihűlt. Felálltam, amint megláttam, hogy közeledik felém; vártam, hogy megszólaljon. – Gratulálok! – mondta. – A fiának igen kemény kobakja van. – Nem lesz semmi baja? – Nincs törés, a CT-je is tiszta. Néhány napig bent tartjuk megfigyelésen, de ez a szokásos eljárás, ha egy négyéves fiúcskának tizenkét öltéssel kell összevarrni a fej sebét. Ott, azon helyt a legjobb barátommá fogadtam volna. Belementem volna, hogy hetente egyszer együtt vacsorázzunk, órákon át elhallgattam volna a sirámait az egészségbiztosítással kapcsolatos kellemetlenségeiről. Meghallgattam és együtt éreztem volna vele. Gyönyörűnek láttam. – Tényleg nincs semmi baja? – Néhány hétig még fáj majd a feje, és a heg egész életére megmarad. De ez minden. – Komplikációk? – Úgy tizenöt év múlva... a lányokat levakarni sem lehet róla. A férfiakon jól mutat a sebhely, nem igaz? Megragadtam a kezét, és túl sokáig szorongattam. – Köszönöm! – Ezért vagyunk! – mosolyogta. Láttam, hogy halálosan idegesíti a helyzet, de nem tudtam uralkodni magamon. Végül azért elengedtem. – Bemehetnék hozzá?

Pat egy gyerekekkel teli kórterem legtávolabbi sarkában kapott helyet. A mellette lévő ágyon egy ötévesforma, Girl Power-pizsamás kislány feküdt; egy szál haja sem maradt, gondolom, a kemoterápiától. A szülei is ott voltak; apja egy székben aludt, anyja az ágy lábánál ült, és kislánya arcára meredt. Elosontam mellettük Pat ágyáig, és rádöbbentem, milyen szükségtelenül engedtem át magam az önsajnálatnak. Mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Pat infúzióra volt kötve; halovány arca beleolvadt a párna fehérébe, feje szinte ki sem látszott a kötés alól. Leültem az ágyára, megsimogattam a szabadon lévő karját; szeme rebbenve kinyílt. – Haragszol rám? – suttogta; csak a fejemet ráztam meg, nem mertem megszólalni. Amint megint lecsukódott a szeme, már tudtam, hogy képes leszek rá. Lehet, hogy amit eddig csináltam, egy rakás kutyagumit sem ér. Nem volt hozzá elég türelmem. A gondolataimat túlságosan lefoglalta Gina... és persze Cyd. Nem vigyáztam eléggé Patre a parkban. Mindez tagadhatatlan. De képes vagyok rá. Lehet, hogy a tökéletesség határát még csak súrolni sem fogom. Lehet, hogy szülőként ugyanúgy leszerepelek, ahogy férjként is leszerepeltem. De most először értettem meg, hogy a férfiasságomnak mindehhez semmi köze sincs. Minden családnak megvannak a maga történetei és tanmeséi. A mi kis családunk legendáriumában legelőször ötévesként bukkantam fel, amikor is egy

kutyának köszönhetően elvesztettem összes elülső fogamat. A szomszédék német juhászával játszottam a lakásunk mögötti üzletsornál. Élveztem a játékot, amíg a kutya csak nyalogatta az arcomat, de aztán felugrott, mellső mancsaival támasztékot keresett a mellkasomon, minek következtében feldőltem. Arcra érkeztem, vér és fogdarabkák spricceltek szerteszét; anyám visított. Aztán már csak arra emlékszem, hogy rohannak velem a kórházba, valaki egy mosdókagyló fölé tart, és fogszilánkokat próbál kipecázni a számból; vércseppjeim a zománcos fehérségbe hullanak. De mindennél jobban emlékszem az öregemre, aki ragaszkodott hozzá, hogy mellettem maradhasson, miközben elaltatnak. Családi berkekben így ismerik a történetet; szerintük a csattanó az, hogy amint törött szájjal hazaértem, azonnal egy zacskó sós-savanyú ízesítésű chipsre vetettem magam. Az öregemnek nagyon tetszett ez a befejezés; a gondolat, hogy a fia olyan kemény legény, hogy amikor elülső fogai helyén nyolc véres gumóval hazaér a kórházból, máris kinyit egy chipszeszacskót. Bár valójában nem vagánykodni akartam. Egyszerűen csak imádtam a sós-savanyú chipset. Akár szopogatni is. De most megértettem, hogy ő sem tudta olyan keményen tartani magát, mint szerette volna. Senki sem képes keményen tartani magát, amikor a gyereke kórházban van. A történetnek inkább az a csattanója, hogy apám mindezek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy mellettem maradhasson.

És most megértettem, mit érezhetett, amikor az orvosok elaltatták az ötéves fiát, hogy kiszedjék a fogszilánkokat az ínyéből és a nyelvéből. Azt a kétségbeesett rettenetet élte át, amelyet akkor érez a szülő, ha a gyereke beteg vagy megsérült. Most már pontosan tudom, mit érezhetett – mintha túszul ejtette volna az élet. Lehet, hogy kezdem az ő szemével látni a világot? A kórház főbejáratán kívül állt, kézzel sodort cigarettái egyikét szívta. Ő volt a világon az egyetlen Rizlafogyasztó, aki nem füvet szívott. Rám nézett, visszatartotta a lélegzetét. – Rendbe jön – mondtam. Kifújta a cigarettafüstöt. – Nem az a... hogyishívják? Szilánkos törés? – Még csak be sem tört a feje. Tizenkét öltéssel varrták össze a sebet, egy forradás marad utána, de ez minden. – Ennyi? – Ennyi. – Hála Istennek! – Letüdőzte a cigarettát. – És te hogy vagy? – Én? Jól, apa. – Nincs szükséged semmire? – Rám férne egy kiadós szunya. Ha vele voltam, néha azon kaptam magam, hogy az ő nyelvén beszélek. Rajta kívül egyetlen ember nem akadt az országban, aki az alvást szunyaként emlegette volna. – És... pénz dolgában hogy állsz? Anyád mondta, hogy nem fogadtad el azt az állást. – Nem fogadhattam el. Túl hosszú lett volna a munkaidő. Sosem lettem volna otthon. – Tekintetem

végigsöpört a majdnem üres parkolón; az éjszakai ég alján már fény derengett. Valahol madarak énekeltek. Már nem későre járt. Hajnalodott. – De majdcsak adódik valami. Előhúzta a briftasniját, kibányászott belőle néhány bankót, és a kezembe nyomta. – Ezt mire föl? – kérdeztem. – Amíg nem adódik valami. – Egyelőre semmi gáz. Köszönöm, hogy gondoltál rá, apa, de valahogy majdcsak lesz. – Persze hogy lesz. Az emberek mindig néznek tévét, nem? Biztosra veszem, hogy hamarosan találsz munkát magadnak. De addig is, ez a tied és Paté. Apám, a médiaszakértő. A televízióról csupán annyit tudott, hogy mostanság már semmi olyan mulatságosat nem adnak, mint a Waczak Szálló, a Benny Hill Show vagy a Csengetett, mylord? A pénzt mindenesetre eltettem. Volt idő, amikor éktelenül dühös voltam, ha pénzt kellett kémem tőle – haragudtam magamra, amiért az én koromban még a segítségére szorulok; még jobban haragudtam őrá, amiért bármikor kész volt felvállalni a megmentőm szerepét. De most azt is megértettem, hogy mindezzel csupán azt akarta megmutatni, hogy az én oldalamon áll. – Visszafizetem! – fogadkoztam. – Nem sürgős – mondta apám. Gina azonnal repülőre akart szállni, de lebeszéltem róla. Mert mire másnap késő este elértem, már nem éreztem égető szükségét, hogy hazajöjjön.

Úgysem tudhatta, mit jelentenek azok a dermesztő percek, amikor az ember Pattel a baleseti osztály felé száguld. Nem élte át, mi az, teát kortyolgatni és várni, hogy Pat leletei rendben lévőnek bizonyuljanak. Nem érezhette, mi az, Patet másnap felülni és a fénykardjával hadonászni látni, miközben a vele szomszédos ágyon egy kislány fekszik – a kapott kezeléseknek köszönhetően – kopaszon. Gina mindebből kimaradt; jóllehet nem a saját hibájából. Mindenért azt a seggfej Richardot okoltam. De mire az anyját utolértem, már tudtuk, hogy Patnek semmi baja. Ezért nem akartam Ginát itthon látni. Bebeszéltem magamnak, hogy nem bírnám elviselni, ha Gina Patet pátyolgatva azt duruzsolná, hogy katonadolog... aztán újra itt hagyna minket. Noha a lelkem mélyén sejtettem, hogy érzéseim korántsem ilyen nemesek. Hol a büdös francban volt, amikor szükségünk volt rá?! – Holnapra ott leszek – mondta. – A munka várhat. – Maradj csak! – mondtam, halál nyugodtan. – Beverte a fejét. Elég csúnyán. De már kutya baja. – Egyébként is terveztem, hogy hazamegyek. Hogy mikor, azt még nem tudom... – Emiatt ne változtass a terveiden – mondtam. Elhallgattam magunkat – két ember, akinek semmi köze egymáshoz, összefut egy partin, és kényszeredett beszélgetésbe kezd. Valaha egész éjszakákat átdumáltunk, akármiről is. Aki minket hall, azt hiszi, hogy két idegen beszélget, akik tisztességesen még be sem lettek mutatva egymásnak. Te is így érzed, Gina? Cyd állt az ajtóban, kezében egy ételhordóval.

– Zavarok? – Miért zavarna? Jöjjön csak beljebb! Belépett az otthonomba, az ételhordót szorongatva. – Patnek hoztam. Spagetti pesto. – Zöld spagetti? A kedvence. Köszönjük. – Csak be kell dugni a mikroba. Tudja, hogyan kell? – Viccel? Ha hiszi, ha nem, de elbírok a mikrosütővel. Egy vagy két percre tegyem be? – Szerintem egy perc is elég lesz. Pat ébren van? – Videózik. A változatosság kedvéért. A fiam – Csillagok háborúja-pizsamában, M&S fürdőköpenyben – elnyúlt a díványon, és A Jedi visszatér egyik unalomig ismert jelenetét bámulta. Minden korábban felállított szabály érvényét vesztette, amióta hazajött a kórházból. – Szia, Pat! – Cyd a fiam mellé kuporodott, beletúrt a hajába, gyengéden kikerülve a Pat homlokát félig lefedő kötést. – Hogy érzi magát a kobakod? – Jól. Csak a varratok viszketnek kicsit. – Fogadni mertem volna. – De fogadjunk, hogy azt nem tudtad, hogy... Hogy nem is kell kivenni őket! – Neem? – De nem ám! Egyszer csak elmúlnak! – Pat igazolást várón rám pillantott. – Így igaz – mondtam. – Felszívódnak. A legkorszerűbb orvosi eljárás, nem igaz? – Nagyon korszerű – hagyta jóvá Pat, aztán figyelme ismét Leia hercegnő felé fordult, aki hiányos – ágyas – öltözékben épp Jabba udvarában tartózkodott. – Ez ám a ruha! – jegyezte meg Cyd.

– Aha – értett egyet Pat. – Rabszolgalányos. Néhány percig együtt nézték, amint Leia hercegnő a lánca végén vergődik. – Azt hiszem, most már megyek és hagylak pihenni – mondta Cyd. – Jó. – Cyd hozott neked vacsorát – szúrtam közbe. – Zöld spagettit. Mit kell ilyenkor mondani? – Köszi! – Pat a lányra villantotta legbájosabb, David Niven-es mosolyát. – Nincs mit – felelte Cyd. Kikísértem az ajtóig, de közben éreztem, hogy a lelkem mélyén valami dalolni kezd. Nem akartam, hogy elmenjen. – Köszönöm, hogy eljött – mondtam. – Bearanyozta a napomat. Megfordult, és csak nézett rám azzal a távol ülő, barna szemével. – Komolyan gondoltam. Maga a legjobb dolog, ami ma megtörtént velem. Nem is kérdéses. – Nem értem – mondta. – Mit? – Miért kedvel ennyire? Hisz nem is ismer! – Tudni akarja? – Igen. Hát elmondtam. – Azt szeretem magában, hogy erős, de nem kíméletlen. És az is tetszik, hogy helyükre tudja rakni a férfiakat, viszont a hazáját is odahagyta azért, akit a maga emberének gondolt. – Életem legnagyobb tévedése...

– Meglehet. De az is tetszik magában, hogy olyan romantikus, köszönhetően az MGM-musicaleknek, amiket kislánykorában nézett. Elnevette magát, és a fejét csóválta. – Átlát a férfiakon, mégis keresi azt, aki mellett leélhetné az életét – folytattam. – Ezt honnan veszi? – Tetszik, hogy az egész arca felderül, amikor mosolyog. Tetszik a szeme. Á lába. Tetszik, hogy tudja, miként kell beszélgetni egy négyéves gyerekkel. És tetszett, hogy a segítségemre sietett, amikor szükségem volt valakire. Mindenki csak állt és bámult. Igazán kedves volt magától. Pedig nem is kellett volna kedvesnek lennie. – Még valami? – És gyönyörű. – Egyáltalán nem vagyok gyönyörű. – Maga gyönyörű és bátor, és féltékeny vagyok minden hímre, akivel valaha is randizott. Újabban el-elsétálok a kávézó előtt, abban a reményben, hogy hátha egymásba botlunk... – Magának hiányzik a felesége – mondta. – Nagyon hiányzik. – Igaz – ismertem el. – De az is igaz, hogy magának nem tudok ellenállni. – Ember...! – mondta. – Hisz nem is ismer! De egészen másként mondta, mint az előbb. Lágyabban, kedvesebben; mintha nem az én hibám lenne, hogy nem ismerem.

Felém mozdult, miközben beszélt; szeme rám meredt, majd lecsukódott, mielőtt a számra tapasztotta volna a száját. Visszacsókoltam. – Azért ismerlek egy kicsit – mondtam. – Igen – hagyta rám. – Egy kicsit azért ismersz. Második rész A bim-bam bácsi 19 Pat iskolás lett. Azt vártam, hogy az egyenruhában, amit kötelező volt viselnie, majd felnőttesebbnek néz ki. Hogy a szürke, V nyakú pulóverben, a fehér ingben és sárga nyakkendőben olyan lesz, mint egy aprócska férfi. De nem. A iskolai formaruha csak kiemelte Pat döbbenetes újszerűségét. Az ötödik születésnapja közeledett, mégsem volt még fiatal. Még mindig vadonatújnak hatott. Akkor is, ha felnőttesebben öltözött, mint én. Amint segítettem összekészülődni neki az első tanítási napon, csodálkozva állapítottam meg, hogy mennyire szeretem az arcát. Amíg csecsemő volt, nem tudtam eldönteni, hogy tényleg gyönyörű-e, vagy csak a szülői gének mondatják velem. De most már tudtam, hogy mi az igazság. Halványkék szemével, hosszú, szőke hajával, és ahogy lassú, szégyenlős mosolya felderengett hihetetlenül bájos pofiján, Pat gyönyörű kisfiú volt. És nekem most gyönyörű gyermekemet ki kell engednem a világba. Legalábbis fél négyig. Ami

végeérhetetlenül hosszú időnek tűnt mindkettőnk számára. Pat most nem mosolygott. Sápadtan, szótlanul ült a reggelinél a felnőttekét utánzó ruhájában, igyekezett megállítani arca remegését és alsó ajka előrefittyedését, miközben én hosszas kiselőadást tartottam a Coco Pops fölött az élet legszebb napjairól. A Coco Popszozást Gina hívása szakította félbe. Tudtam, hogy nehezen intézhette el ezt a telefont – ott, ahol ő volt, még javában tartott a munkaidő -, de azt is tudtam, hogy a világ minden kincséért sem maradna le Pat nagy napjáról. Néztem a fiamat, amint az anyjával beszél, ingben-nyakkendőben feszengve: egy hirtelen férfivá avanzsált kisded. Aztán indulnunk kellett. Ahogy közelebb hajtottam az iskolához, egy pillanatra elfogott a pánik. Gyerekek nyüzsögtek mindenütt, ugyanolyan ruhában rajzottak, mint Pat, ugyanoda tartottak, ahova mi. El fogom itt veszíteni. Örökre elveszítem. Az iskola kapujától kicsit távolabb álltunk le. Mindenhol kettes-hármas sorokban parkoltak az autók. Csinos kislányok, Leonardo DiCaprió-s uzsonnatáskával, páncélostank méretű terepjárókból kászálódtak ki. Nagyobbacska fiúk, arsenalos és Manchester United-es sportszatyrokkal, öreg cirkálókból másztak elő. Hihetetlen, mi zajt tudott csapni ez az egy méter magas kis horda. Megfogtam Pat izzadt kezét, és elindultunk a sokaság felé. Ha jól láttam, a kisebb, megriadt „újak” és ideges szüleik az iskolaudvar környékén gyülekeztek. Már

beléptünk a kapun, hogy csatlakozzunk hozzájuk, amikor észrevettem, hogy Pat újdonatúj fekete bőrcipőjének egyik fűzője kioldódott. – Várj, Pat, megkötöm – mondtam, és letérdeltem elé; ekkor döbbentem rá, hogy életében először nem edzőcipő van a lábán. Két nagyobb fiú ment el mellettünk, kart karba öltve. Gúnyos pillantásokat vetettek ránk. Pat félénken rájuk mosolygott. – Még a cipőjét sem tudja megkötni! – horkant fel az egyik. – Nem – mondta Pat -, de az órát már ismerem. A két fiúból kirobbant a röhögés, egymást támogatták nevettükben, és ahogy odébb mentek, hitetlenkedve ismételgették, amit a fiam mondott. – De hát én tényleg ismerem az órát! – szepegte Pat; azt hitte, a szavait vonják kétségbe, szempillája dühösen verdesett, mintha azt fontolgatná, sírva fakadjon-e. – Igen, kisfiam, pontosan meg tudod mondani, mennyi az idő – nyugtatgattam; alig-alig mertem hinni, hogy mindjárt útjára bocsátom ebben a cinizmussal és rosszakarattal teli világban. Az iskolaudvarra mentünk. Az iskolakezdők legtöbbjét mindkét szülője elkísérte. De nem én voltam az egyetlen egyedüli szülő. Sőt nem én voltam az egyetlen egyedüli apuka sem. A másik, szólóban érkező apa nálam vagy tíz évvel idősebb lehetett, hajszolt üzletemberféle, egy higgadt kislányt gardírozott, akinek a hátizsákjáról egy olyan fiúzenekar képe vigyorgott, amelynek még a nevét sem hallottam soha. Gyors pillantást váltottunk, de aztán kerülte a tekintetemet, mintha félne attól, amit

kiolvashatok az övéből. A felesége dolgozni volt, feltehetőleg. A felesége akárhol is lehetett, feltehetőleg. Egyszer csak a kedves igazgatónő jelent meg, és bekísért minket a gyülekezési csarnokba. Rövid, fesztelen beszédet mondott, majd a gyermekeknek be kellett vonulniuk az osztályaikba. Pat Miss Waterhouse-hoz került, és mi, szülők, maroknyian, iskolakezdő gyermekünkkel együtt felvonultunk a megnevezett tanterem elé, néhány idegenvezetőnek kijelölt idősebb tanuló irányítása mellett. Nekünk egy nyolcévesforma fiú jutott. Pat lenyűgözve, az ámulattól letaglózva bámult fel rá. A teremben ötévesek ültek törökülésben a padlón, türelmesen várva, hogy tanítónőjük belefogjon a történetbe; a fiatal nő hisztérikus jópofizását bármely vetélkedőműsor vezetője megirigyelhette volna. – Isten hozott mindannyiótokat! – sipította Miss Waterhouse. – Épp időben jöttetek, hogy halljátok a reggeli mesét! De előbb búcsúzzatok el szépen az anyukátoktól! – Rám meredt. – És az apukátoktól! Elérkezett az idő, hogy búcsút vegyek Pattől. Mielőtt menesztették volna az oviból, jó pár érzelmes elválást adtunk elő; de itt most másról volt szó. Úgy éreztem, engem tessékelnek ki. Pat megkezdi az iskoláit; mire végez, belőle kész, belőlem meg középkorú férfi lesz. Az érzés, hogy a Csillagok háborúja-videót bámulom otthon, miközben az élet valahol máshol zajlik, már a múlté. Unalmasnak és lehangolónak éreztem ezeket a perceket; most máris hiányoztak. Az én kicsikémet magába szippantja a nagyvilág.

Miss Waterhouse önkénteseket kért, akik gondját viselik az „új” fiúknak és lányoknak. Kezek erdeje emelkedett a magasba; a tanítónő közülük választott. Hirtelen egy ünnepélyes, kétségkívül bájos kislány termett mellettünk. – Peggy vagyok – mondta Patnek. – Én majd vigyázok rád. A kislány megragadta a fiam kezét, és maga után húzta a tanterembe. Pat még csak észre sem vette, hogy lelépek. Emlékszem, milyen jókat tudtam aludni apám kocsijának hátsó ülésén. Hazafelé tartottunk a városból, vagy vendégségből – évente egyszer elmentünk a London Palladiumba megnézni a pantomimet, és hetente egyszer meglátogattuk nagyanyámat -, és hol az East End utcalámpáinak sárga fényköre, hol Essex alsóbbrendű útjainak világítása villant álmos szemembe. Elnyúltam apám kocsijának hátsó ülésén – „Nem kell aludnod, csak pihentesd a szemedet”, mondta mindig anyám -, és hamarosan álomba ringatott az autó mozgása és szüleim beszélgetésének moraja. A következő, amire emlékszem, hogy apám a karjában tart; a kocsi a felhajtón áll, a motor még duruzsol; apa kiemel a hátsó ülésről, és bebugyolál a skót kockás takaróba, amit csakis a tengerparti, rokoni és palladiumi látogatások esetére tartott az autóban. Mostanában a legkisebb zajra is felébredek. Hazafelé botorkál egy részeg, becsapódik egy kocsiajtó, kilométerekkel távolabb téves riasztás harsan – bármi elég ahhoz, hogy magamhoz térjek, és órákon át éberen bámuljam a plafont. De akkoriban, amikor elaludtam

apám kocsijának hátsó ülésén, semmi nem ébreszthetett fel. Fel sem rezdültem álmomból, amikor hazaértünk, és apám felvitt, majd ágyba fektetett, a skót kockás takarót és két karját körém ölelve. Szerettem volna, ha Patnek is ilyen emlékei maradnak. Szerettem volna, ha ugyanezt a biztonságot érzi. De mert Gina elment, és mert a VW-t el kellett adnom, hogy a jelzálogot fizetni tudjam, Pat kénytelen volt az MGF anyósülésén kornyadozni; el-elbóbiskolt, küzdött az álmosság ellen, amíg a szüleimtől haza nem értünk. Márpedig az jó egyórás út volt. Szerettem volna, ha a fiam is úgy éli meg az autókázásokat, ahogy gyerekkoromban én. Csakhogy az MGF-et könnyed menetekre tervezték. Cyd csörgött rám a végeérhetetlen reggel vége felé. – Hogy ment? – kérdezte. A hangjából ítélve őszintén aggódott. Ettől még jobban szerettem. – Ciki volt – feleltem. – Arcizmok remegtek, mielőtt a száj utolsó „Isten hozzád!”-ot rebegett volna. Bizonyos szemek könnyben úsztak. Természetesen mindezt én adtam elő. Pat él és virul. Cyd felkacagott; lelki szemeimmel látni véltem, ahogy a mosolya beragyogja a helyet, ahol dolgozik. És különlegessé teszi. – Megnevettettelek! – figyelmeztettem. – Igaz, de mennem kell dolgozni – mondta. – A számláimat nem te fogod kifizetni. Telibe talált. Saját tartozásaimat sem tudtam rendezni. Apám vitt el az iskoláig, Pat első tanítási napján.

– A cég ajándéka! – mondta. Toyotájával közvetlenül a kapu elé parkolt. Nem részletezte, hogy a „cég” ajándéka engem vagy Patet illet-e. Ahogy fél négykor kirajzottak a gyerekek, már tudtam, hogy a legnagyobb tömegben sem fogok mellényúlni. Az ember még ezer, nagyjából egyformán öltözött gyerek közül is kilométerekről észreveszi a sajátját. Pat Peggyvel volt, a kislánnyal, aki vigyázott rá. Peggy furcsán ismerős szemmel nézett fel rám. – Na, milyen volt? – kérdeztem Patet, felkészülve rá, hogy inkább nem vesz levegőt és megfullad, de ide többet vissza nem megy. – Képzeld! Mindegyik tanító néninek ugyanaz a neve! Mindegyiket Missnek hívják! Apám felnyalábolta és megpuszilta. Elgondolkodtam, vajon mikor jön el az idő, amikor a fiam már kapálózni fog a puszijaink ellen. De ő arcon csókolta apámat – keményen, tüzesen, ahogy Ginától tanulta -, és megnyugodtam, hogy ez az idő egy kicsit még odébb van. – Elhoztuk a biciklidet a nagyapa autójának csomagtartójában – mondta apám. – Hazafelé bemehetnénk a parkba. – Peggy is jöhet? – kérdezte Pat. Lenéztem az ünnepélyes tekintetű kislányra. – Persze – mondtam. – Csak előbb meg kell kérdeznünk Peggy anyukáját vagy apukáját. – Az anyukám dolgozik – közölte velem Peggy. – És az apukám is. – Akkor ki jön érted?

– Bianca – válaszolta. – A bébiszitterem. Pedig már nem is vagyok bébi. Körülnézett, a szülők és gyerekek összeverődött csoportját bámulta, amíg fel nem fedezte az arcot, amelyet keresett. Egy tízes évei végén járó lány verekedte át magát a tömegen, cigarettázva, a gondjaira bízott gyereket keresve. – Az ott Bianca – mondta Peggy. – Gyere, Peggy – nyújtotta felé a kezét a lány. – Menjünk! Pat és Peggy egymásra nézett. – Kimennénk a parkba egy órácskára – mondtam Biancának. – Peggyt is szívesen magunkkal vinnénk. És természetesen téged is. A bébiszitter kurtán megrázta a fejét. – Mennünk kell! – Akkor szia, holnapig! – mondta Peggy Patnek. – Szia! – mondta Pat. Peggy a fiamra mosolygott, miközben Bianca vonszolni kezdte magával a gyérülő tömegen át. – Holnap újra találkozom vele – mondta Pat. – Az isimben. A keze koszos volt, az arca festékes, és a szája sarkára is felkenődött valami, amit leginkább tojásos szendvicsnek néztem. De ezt leszámítva remekül volt. Úgy tűnt, hogy ez az iskolásosdi működni fog. Ebben sem hasonlítottunk egymásra apámmal. Miután Pat az üres medencébe zuhant, legboldogabb akkor lettem volna, ha soha többé nem kell látnom azt a nyüves biciklit. De a kórházban eltöltött végeérhetetlen

órák valamelyikén apám kiautózott a parkba, és begyűjtötte Bluebellt. Ugyanott hevert, ahol hagytuk, oldalára fordulva az üres mélységben, az eltekeredett kormánykeréktől eltekintve sértetlenül. Szívem szerint a legközelebbi konténerbe hajítottam volna. Apám azonban azt akarta, hogy Pat újra nyeregbe szálljon. Nem ellenkeztem vele. Gondoltam, ezt meghagyom Patnek. Mégis, amikor apám kiemelte a csomagtartóból a bicajt, Pat örülni látszott. – Megigazítottam a kormányt – közölte velünk az öregem. – Itt-ott lepattogzott a zománc, de semeddig nem tart befesteni. Szívesen megcsinálom... Jól tudta, hogy az utolsó rajzórám óta nem volt ecset a kezemben. – Majd én – mondtam mogorván. – Vedd fel a kabátod, Pat! Szeptembert írtunk, az ősz első fagyos lehelete már ott érződött a levegőben. Felsegítettem Patre az anorákját, felhúztam a kapucniját, és néztem, ahogy mosolya szétterül az arcán Bluebell láttán. – Még valami. – Apám egy ezüstszín csavarkulcsot húzott elő autóskabátja zsebéből. – Szerintem egy ilyen nagyfiú, mint Pat, már biciklizhet támasztókerekek nélkül is. Így nézett ki az öregem hetvenévesen – határozott, kedves, megbízható, aki feltétel nélküli szeretettel vigyorog az unokájára. Én pedig azon kaptam magam, hogy a hócipőm is tele van az egész „Csináld magad!” hozzáállásával, a férfias hatékonyságával, a magabiztosságával, miszerint a világot is képes lenne

kiforgatni a sarkaiból. És a biciklinek még a látványától is rosszul voltam. – Jézusom, apa! – hörrentem fel. – Nincs öt perce, hogy leesett erről a vacakról! Te meg azt akarnád, hogy máris rodeózzon?! – Folyton túlzásokba esel – mondta az öreg. – Akárcsak anyád. Nem azt akarom, hogy a kölyök rodeózzon – bármit jelentsen is ez. Csak szeretném, ha kipróbálná a kerékpárját támasztok nélkül. Szerintem javára válna. Leguggolt, és kezdte lecsavarozni a kis támasztókerekeket. Elnéztem, ahogy a csavarkulccsal ügyködik, és az az érzésem támadt, hogy világéletemben mást sem láttam, mint hogy ő javítgat; előbb a saját otthonában, aztán az enyémben. Ha egy biztosíték végérvényesen bemondta az unalmast, ha az esővíz a plafonunkról csöpögött alá, Gina és én nem a helyi „Kisokos”-ért nyúltunk. Felhívtuk apámat. Túlgerjedt bojler, behorpadt esőcsatorna, lyuk a tetőn – nem okozhatott gondot apám pipecül rendben tartott szerszámosládájának. Az öregem imádta hallgatni Gina véget nem érő hálálkodását – a feleségem kissé túlzásba vitte a dolgot -, bár anélkül is segített volna. Apám afféle – anyám szavajárásával élve – „jó az öreg a háznál”-típus volt. Velem ellentétben. Rólam legfeljebb azt mondták: „Isteni szerencse, hogy nincs a közelben.” Most is csak annyit láttam, hogy Pat belesápad a félelembe, amikor apám végez a kis támasztókerekek leszerelésével. Egy pillanatig ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy üvölteni kezdjek, de türtőztettem magam. Tudtam, hogyha elkezdtem, harminc év minden ellentéte felszínre törne: a lustaságom apám „csak

akarni kell” hozzáállásával szemben, a félénkségem az öregem férfias macsóságával szemben, a nyugodt élet utáni vágyam apám eltökéltségével szemben, hogy a maga módján éli az életét. Nem akartam, hogy minderre Pat előtt kerüljön sor. Nem ma. Sem semmikor. Ezért szótlanul néztem, ahogy apám felsegíti a biciklire a fiamat. – Csak kipróbáljuk – duruzsolta csitítóan az öreg. – Ha nem tetszik, abbahagyjuk. Azonnal abbahagyjuk. Így jó lesz, kicsim? – Jó, nagyapa. Apám egyik kezével a kormányt, a másikkal az ülést tartotta. Pat úgy kapaszkodott a kormányba, mintha az élete függne tőle, máris lehorzsolt iskolai cipőjével kelletlenül keresgélte a pedált, ahogy Bluebell kerekei forogni kezdtek körbe-körbe. Mogorva hátvédet alkottam mögöttük, amint elhaladtunk a hinták és csúszdák mellett, át egy üres, füves térségre. – Fogod? – kérdezte Pat. – Fogom – biztosította apám. – Vigyáznátok Patre szombat este? – kérdeztem. – Szombat este? – ismételte, mintha valami furcsát kérdeztem volna, mintha tudnom kellett volna, hogy ez az az este, amikor anyámmal kártyázni járnak. – Igen, programom van. – Természetesen – mondta. – Mindig szívesen vigyázunk rá. Valami munkával kapcsolatos dolog? – Semmi köze a munkához, apa. Pillanatnyilag nincs munkám, hisz tudod. Egy lánnyal találkozom. – Nem hangzott túl jól. – Egy nővel. – Ez sem hangzott túl jól.

Azt hittem, erre majd megáll. De ő csak ment tovább, félig előregörnyedve, Pat biciklijét tolva, ahogy folytattuk utunkat a százszorszépek és a kutyaszar között. – És ki ez? – kérdezte. – Kedves ismerős. Valószínűleg moziba megyünk. Végre megállt, a hátát masszírozva felegyenesedett, és rám nézett. – Gondolod, hogy ez a megfelelő viselkedés a te helyzetedben? – Moziba menni? Nem értem, miért ne mehetnék. – Nem a moziról beszélek. Hanem arról, hogy egy idegen lánnyal találkozgatsz nem sokkal azután... – Fejével Pat anorákjának kapucnija felé biccentett. – Tudod... – Számomra nem idegen – mondtam. – És csak moziba megyünk. Nem fogunk elszökni. Megcsóválta a fejét, elhűlve, hogy hova jutott a világ. – Nem az aggaszt, hogy veled mi lesz. – Ismét Pat felé biccentett. – Sokkal inkább miatta aggódom. És ez a lány... komoly? – Nem tudom, apa. Miért nem várjuk meg, hogy mi lesz az első randevú vége, mielőtt összeboronáltok minket? Adtam a sértett ártatlant. Pedig tudtam, az apámat zavarba ejti és megijeszti, hogy egy másik nővel találkozom. De nem állt szándékomban bántani őt. Csupán annyit szerettem volna megértetni vele, hogy harmincéves vagyok, és már magam döntöm el, hogy mikor szerelem le a támasztókerekeimet. Odaértünk az ütött-kopott színpad előtti, egyenetlenül lebetonozott területre.

– Készen állsz? – kérdezte apám. – Készen – felelte Pat, bár a hangjából ítélve egyáltalán nem állt készen. – Foglak – mondta apám, egyre nagyobbakat lépve. – Nem engedlek el. Csak húzd ki a hátad. És pedálozz! – Jó. – Tartod a kormányt? – Tartom. Átvágtak a betonon, Pat arcát takarta a kapucnija, apám kétrét görnyedve ment mögötte: mintha csak egy kis manót üldözne egy púpos. Aztán apám elengedte a biciklit. – Fogod, nagyapa? – Fogom! – kiáltotta az öregem, ahogy Pat maga mögött hagyta. – Pedálozz! Foglak! Fiam aprócska lábai tekerték a pedált. Bluebell veszélyesen megingott, amikor Pat belehajtott egy pocsolyába, de aztán a bicikli mintegy magamagától visszanyerte az egyensúlyát és egyre gyorsabban gurult. – Megcsináltad! – kurjantotta apám. – Egyedül biciklizel, Pat! Megfordult, rám nézett, és mind a ketten hangosan felnevettünk. Odaszaladtam hozzá, a vállamra tette a kezét. Éreztem az Old Spice-ának és az Old Holbornjának az illatát. – Nézd, hogy megy! – mondta büszkén. Bluebell a betoncsík szélénél járt, megugrott, és kicsúszott a fűre. Pat már lassabban haladt, de még mindig dühödten pedálozott, amint nyílegyenesen a fák felé vette az irányt.

– Ne menj túl messzire! – kiáltottam utána. De meg sem hallott. Eltűnt néhány öreg tölgyfa takarásában; mint az erdő kámzsás kis teremtménye, aki visszatér barlangjába. Egymásra néztünk apámmal. Már egyikünk sem nevetett. Pat után vetettük magunkat, cipőnk csúszott a nedves füvön, a nevét kiáltoztuk. Pat egyszer csak lezseren felénk kerekezett a fák közül, lecsúszott kapucnival, fülig érő szájjal. – Ide nézz, mit tudok! – jelentette büszkén, és kicsit elemelkedett a nyeregből, mielőtt farolva megállt volna. – Nagyon ügyes vagy, Pat! – mondtam. – De máskor ne menj ilyen messzire. Mindig maradj ott, ahol láthatunk. – A nagyapának mi baja? – kérdezte. Apám egy fának támaszkodva állt, a mellkasát markolta, és levegő után kapkodott. Minden vér kiszaladt az arcából, és a tekintetében volt valami, amit korábban még sosem láttam. Talán félelem. – Kutya bajom – zihálta az öreg. – Nagyapa? – Nagyapa jól van – mondta. Egy hosszú, kétségbeejtő perc után végre oxigén jutott a tüdejébe. Még mindig nehezen lélegzett, de csak nevetett fia és unokája aggodalmán. – Megöregedtem – mondta. – Vén vagyok már ahhoz, hogy az erdőben szaladgáljak. Elhittem, hogy erről van szó – az öregség legyűri azt a testet, amely fiatalon oly sok mindent kibírt. Amióta csak az eszemet tudom, azok az apró srapneldarabok, tüskések és feketék, próbáltak utat találni maguknak apám szívós, öreg testéből. Minden nyáron láttuk a

csillag formájú sebhelyet az oldalán. Mindaz a fájdalom és megpróbáltatás, ami ezzel jár, előbb-utóbb megtöri apámat. De tévedtem. Nem a múlt nyúlt utána. Ez már a jövő hírnöke volt. – Ügyet se vessetek rám! – mondta apám. – Jól vagyok. Menjünk haza! Visszasétáltunk a kocsijához, a szeptemberi délutánon már megnyúltak az árnyak, Pat előttünk biciklizett, az öregem a „Melletted fiatalnak érzem magam”-at dúdolgatta, vigaszt és bátorítást merítve Dean Martin dalából, akit úgy szeretett, akárcsak mások Sinatrát. 20 Ha az ember olyan tartós kapcsolatban él, amelyről azt hiszi, hogy örökké fog tartani, meg sem fordul a fejében, hogy eljöhet még az idő, amikor egy nap háromszor zuhanyozik le, és randevúra készülődik. Mint ahogy már nem anyád mos rád, és nem apádtól kell kémed a pénzt, azt hiheted, hogy mindezeket az idegesítő fürdőszobai előkészületeket is egy életre letudtad. Álmodban sem jut eszedbe, hogy egy szép napon majd ismét olyan betegesen foglalkoztat a személyi higiénéd, mint az állandó erekciója miatt szorongó tizenöt évest. Hogy majd ismét a tükör előtt állsz, és próbálsz kezdeni valamit a hajaddal. Hogy újra megsikálod egyébként tökéletesen tiszta fogaidat. És mindezt azért, hogy néhány órát üldögélj a sötétben egy ellenkező nemű egyeddel, akit csak nemrég ismersz.

Borzasztó. A randizgatás a fiataloknak való. Az ember kijön a gyakorlatból. Soha többé nem tudja olyan jól csinálni. Agyad egészen más részei lendülnek mozgásba, ha olyasvalakivel mész el szórakozni, akivel csak nemrég találkoztál, vagy ha olyasvalakivel, aki a házastársad. Más izmokat használsz. Talán teljesen természetes is, hogy amikor újra használni kezded ezeket az izmokat, kicsit merevnek érzed őket. Két felnőtt végigcsinálja a tizenéveskori randizgatás minden szertartását: megpróbál jól kinézni, megjelenik a megbeszélt időpontban, tudja, mikor minek jött el az ideje, tudja, mivel kell még várni egy kicsit, és mi az, amire örökké várhat. Nehéz mindebbe visszazökkenni, ha az ember éveket leélt már valakivel. De úgy éreztem, hogy Cyddel nem lesz nehéz. Ő tette könnyűvé. – Nagyon nem mindegy, hogy milyen filmet nézünk meg együtt legelőször – fejtegette Cyd. – Tudom, hogy csak barátok vagyunk, meg minden, de akkor is fontos, hogy a megfelelő filmet válasszuk ki ma estére. Próbáltam úgy tenni, mintha érteném, hogy miről beszél. – Az első randin legtöbben biztosra akarnak menni. És valami nyári kasszasikerre ülnek be. Tudod, amikor New Yorkot megtámadják a földönkívüliek, elönti a szökőár, felbukkan egy nagy majom vagy ilyesmi. Azt hiszik, hogy egy ilyen filmen garantáltan jól szórakoznak. Pedig nem szabad ilyet választani. – Nem? Megrázta a fejét.

– Az ilyesmin senki nem tud jól szórakozni, legfeljebb a tizenhárom éves idahói kölykök. Ezt hívják a csökkenő hozadék törvényének. Ha csak egyszer is láttad felrobbanni az Empire State Buildinget, többet már nem vagy rá kíváncsi. Kezdtem kapiskálni: – Arra számítasz, hogy a föld fog sarkaiból kimozdulni. De a végén, amikor a marslakók porig rombolják a Fehér Házat, már csak ásítozol. – Nyári kasszasikert választani azt jelenti, hogy alacsonyak az elvárásaid – mondta Cyd, a szeme sarkából rám pillantott, miközben én az MGF-fel igyekeztem átfúrni magunkat az Angyal körül feltorlódott délutáni csúcsforgalmon. – Minden téren. Azt jelzi, hogy szerinted az élet leglényege egy vödör száraz pattogatott kukorica és egy karton diétás kóla. És az is bolond, aki ennél többet remél. Próbáltam felidézni, milyen filmet néztünk meg először Ginával. A Barbicanbe mentünk, és valami nagyon művészit és japánost láttunk. Maguk alatt lévő emberekről szólt. – A művészfilmek legalább ilyen rosszak – folytatta Cyd, mintha olvasna a gondolataimban. – Arra utal, hogy mindketten olyasvalakinek képzelitek magatokat, akik feltehetőleg nem vagytok. – Őszinte részvétem azoké a pároké, akik először a Titanicot látták együtt – mondtam. – Bimbózó kapcsolatuk kárhozatra ítéltetett, mielőtt elkezdődhetett volna. Mielőtt még elhagyták volna a kikötőt. Cyd a karomba bokszolt.

– Komolyan beszélek! – mondta. – Az egyik barátnőm, még odahaza, hozzáment ahhoz a fiúhoz, aki A légyre vitte el az első randijukon. – A fiú később ízeltlábúnak bizonyult? – Úgy valahogy – bólintott Cyd. – Nagyon megváltozott. Hátrányára. – Tehát mit szeretnél megnézni? – Megbízol bennem? – Meg hát – mondtam. Olyan filmet választott, amit karácsony táján mindig vetítenek a tévében. Valamiért azt hittem, hogy legalább tucatszor láttam már. De nem hiszem, hogy egyszer is végignéztem volna. Fel nem foghatom, miért épp Az élet csodaszépet adták a Filmmúzeumban. Talán Frank Capra- vagy James Stewart-hét lehetett. Vagy csak hozzájutottak egy felújított, digitálisan rendbe tett, frissen fényesített kópiához. Nem tudom, és nem is érdekel. Ezt a filmet néztük meg ketten először. Eleinte úgy tűnt, hogy unalomba fullad az estém. A speciális effektek valahonnan a gőzmozdony korából származhattak. A csillagos eget jól láthatóan egy zseblámpával hátulról megvilágított kartonlap helyettesítette, és az angyalok – vagy inkább nevezzük őket papundeklire rögzített égi teremtményeknek – George Baileyről, a közösség oszlopáról beszélgettek, aki hamarosan szemközt találja magát a sorsával. Aztán amerikai kisvárosi jelenetek következtek, mindenki boldogan karácsonyozott, én meg csendesen imádkoztam magamban néhány földönkívüliért, szökőárért, vagy legalább egy óriás majomért, aki

belepiszkít mindebbe. Ha Cyd teóriája az első, együtt megtekintett filmre vonatkozóan helyes, örülhetek, ha nem alszom el az unalomtól. A film pergett tovább, és ahogy James Stewart reményei és álmai fakulni kezdtek, engem egyre inkább magával ragadott a férfi története, aki nem tudja, hogy mi végre van a világon. A film embert próbálóbbnak tűnt, mint amikor még fekete-fehér háttérként fluoreszkált színpompás gyerekkoromban, amikor is közjátéknak tűnt a karácsonyi Slágerlista megnézése és anyám pulykahúsos szendvicsei elfogyasztása között. Amint élete kezdte értelmét veszteni, James Stewart telefonon rátámadt egyik gyermeke tanítójára, mire a nő férje akkurát megruházta egy bárban. Elege lett szerető feleségéből, aki miatt letett világutazó álmairól. De ami még rosszabb, alja módon viselkedett a gyerekeivel: elviselhetetlen hangulatember vált belőle. Mi, nézők mégis tudtuk, hogy nem azért bánik így velük, mert nem szereti őket: azért viselkedett így, mert mindennél jobban szerette őket. Cyd keze az enyém után nyúlt a sötétben, és megszorította. – Ne félj! – suttogta. – A végén minden rendbe jön. Még világos volt, amikor vége lett filmnek, de éppen csak. Pizzaszeleteket vettünk a mozi kávézójában, és a kinti hosszú faasztaloknál ettük meg, ahol az embernek osztozkodnia kell a helyen másokkal, és diáknak érzi magát. A Filmmúzeum egy ronda épületben található, a város egyik gyönyörű pontján. A hatvanas évekbeli szürke

betonháztömb épp ott áll, ahol a Temze délre hullámzik a Waterloo Bridge árnyéka alatt, szemközt a folyó túlpartján lévő Victoria rakpart és a Szent Pál-katedrális fényeivel. Cyd itt mesélte el, hogy egy csupa nőkből álló, filmrajongó családban nőtt fel. – Az első film, amit a szüleim először láttak együtt, az Elfújta a szél volt – mondta. – Apám halála után anyám tizenhatszor megnézte egymaga. Szíve szerint többször is megnézte volna. De visszafogta magát. Cyd négy nővér közül a legfiatalabb volt. Anyja ápolónőként dolgozott a Texasi Orvosi Központban – „Ahol a nagyágyúk rendbe tétetik a szívüket” -, apja teherautót vezetett kint az olajmezőkön. – Houston „olajváros” – magyarázta. – Ha az olajárak felfelé szöknek, nagykanállal eszünk. Ha az olajárak a padlóra zuhannak, meghúzzuk a derékszíjat. Hol így, hol úgy, gazdagabban vagy szegényebben, de Houston mindig is olajváros marad. Elbeszélése alapján úgy tűnt, hogy a szülei számára sosem értek véget a mézeshetek. Még akkor is kézen fogva mutatkoztak a nyilvánosság előtt, amikor már mind a négy lányuk elérte a tinédzserkort, egy-egy szál virággal, a tízórais dobozba rejtett szerelmes üzenettel lepték meg egymást. – Tizenkét évesen cikinek éreztem az egészet – mondta Cyd. – De most már tetszik. Tetszik, hogy ennyire szerették egymást. Tudom, most azt hiszed, hogy talán nem is szerették egymást, csak a megszépítő emlékezet beszél belőlem. Hogy talán egymás idegeire mentek, és folyton acsarkodtak. De tudom, amit tudok. Odavoltak egymásért. Jól választottak.

Aztán, egy vasárnap, amikor Cyd a barátnőivel a Galleria boltjait járta, majd a Dairy Queenben kötöttek ki, a legidősebb nővére ment utána és mondta el, hogy apjukat elvitte egy szívroham. – Nem mondhatnám, hogy anyám egyetlen éjszaka leforgása alatt megöregedett – fejtegette. – Mert nem ez történt. Egyszerűen csak visszahúzódott a múltba. Talán úgy érezte, hogy élete legnagyszerűbb része már lezárult. Továbbra is eljárt dolgozni. Ennünk adott. Viszont minden szabadidejében régi filmeket nézett. És a gyűjteménye egyik darabja mélyreható benyomásokat tehetett rám. Mert amikor megismerkedtem a férfival, aki miatt Angliába jöttem, úgy éreztem, hogy Rhett Butlerrel hozott össze a sors. Mindig is kényelmetlenül éreztem magam, ha a beszélgetőtárs volt partnereire terelődött a szó. Hamvukban holt remények, soha be nem gyógyuló sebek, keserűség és csalódottság, amikor látod, hogy életed szerelme a kukában végzi – az egész estére rányomják a bélyegüket. Cyd is ezt érezhette. Mert hirtelen témát váltott, és egy szomorú élettörténet előadójából csacsogó idegenvezetővé lépett elő. – Tudtad, hogy a „Houston” volt az első emberi szó, ami a Holdon elhangzott? – kérdezte. – Ez tény. Neil Armstrong így jelentkezett be az irányító központba: Houston, itt a Tranquillity. A Sas leszállt. – Amíg nem ismertelek, kicsit sem izgatott Houston – ismertem be. – Houston nem az az amerikai város, amit magad elé tudsz képzelni.

– Nem olyan, mint az itteni városok – mondta Cyd. – Amin van még egy réteg festék, az már antik. A szórakozóhelyek legtöbbje az út mentén áll, jégbüfének hívják őket, és a nők úgy néznek ki, mintha egy Hank Williams-dalból léptek volna elő. De amíg az ember fiatal, szombat esténként a Yucatan italkimérésbe jár, a lányok próbálnak úgy kinézni, mint Pamela Anderson, a fiúk meg akármit csinálnak, szakasztott olyanok, mint Meatloaf. – Egy kicsit olyan lehet, mint Essex – mondtam. – Azzal az angol fickóval hol találkoztál? – A Yucatanban. Egy szombat este. Megkérdezte, hogy iszom-e valamit, azt feleltem, nem. Megkérdezte, hogy volna-e kedvem táncolni, és azt feleltem, hogy igen. Motoros futárként dolgozott Houstonban. Hát igen. A motorbiciklijén hordta szét az árut. Mint egy tündöklő postás. Természetesen le voltam nyűgözve. – De aztán kiderült róla, hogy nem egy Rhett Butler? – Tudod, hogy van ez – mondta Cyd. – Még maga Clark Gable sem volt Rhett Butler. – De azért eljöttél vele Londonba. – Ühüm. – Miért nem maradtatok ott? Kirúgták? – Jaj, dehogy. Összeházasodtunk. Megkapta a zöldkártyát. Tudtad, hogy a zöldkártya valójában rózsaszín? Megráztam a fejem. – Minket is meglepett. Végigcsináltuk az egész procedúrát a bevándorlási hivatal embereivel, akik meg akarnak győződni róla, hogy igazán szeretitek egymást. Megmutattuk nekik az esküvői albumunkat, ezzel nem

is volt gond. Akár örökre ott maradhattunk volna. – Elgondolkodott. – Azt hiszem, úgy érezte, hogy többre is vihetné az életben. Amerika már csak ilyen hatással van az emberre: úgy érzed, hogy kudarcot vallottál. Úgyhogy idejöttünk. – És mi romlott el? – Minden. – Rám nézett. – „Bambuszfüggő” volt. Tudod, hogy ez mit jelent? Megráztam a fejem. – A droghoz van valami köze? – Nem. Illetve... Az ázsiai lányok voltak a gyengéi. Most is azok. És mindig is azok lesznek. – Ázsiai lányok? – Tudod, mint a koreaiak. Kínaiak. Japánok. Fülöpszigetiek. Nem válogatott – az ázsiai nők ezt biztos kikérnék maguknak, mert szerintük ők úgy különböznek egymástól, mint egy svéd és egy török. De őt ez nem érdekelte, csak az számított, hogy ázsiai legyen. Akkor este is egy vietnami lánnyal volt, amikor a Yucatanban találkoztunk. Sok vietnami él Houstonban. – Ázsiai? Úgy érted, hogy keleti? – Ilyet ma már nem mondunk. Sértésszámba megy – mint a néger vagy a stewardess. A megfelelő megnevezés az afroamerikai és a légiutas-kísérő. És nem keleti, hanem ázsiai. – Számomra az ázsiai inkább indiait jelent. – Ahogy gondolja, miszter. Ezt magának kell eldöntenie. – És mit szeretett bennük? – Talán azt, hogy egyáltalán nem úgy néztek ki, mint ő. Hogy egészen másmilyenek voltak. A heteroszexualitás

végül is erről szól, nem? Olyasvalakihez vonzódsz, aki kicsit sem hasonlít hozzád. – Ha ez a fickó – aki nem bizonyult Rhett Butlernak, és bambuszfüggő volt -, az ázsiai lányokra gerjedt, mit szeretett benned? – Fogalmam sincs róla. Afféle aberráció lehettem. Szünetet tartott. Nem tudom. Félresöpörte a haját a homlokából, és csak nézett rám a távol ülő szemével. Most, hogy mondta, kezdtem érteni, mit láthatott benne egy bambuszfüggő. Bizonyos megvilágításban. – Két évig voltunk együtt – folytatta. – Egy évig otthon, egy évig itt. Aztán visszatért a megszokott sémához. Vagy legalábbis én akkor jöttem rá. Egy maláj diáklány volt, akivel a parkban találkozott. Megismertette Londonnal – és még néhány dologgal. De nem volt rossz ember. Illetve most sem az. Egyszerűen rosszul választottam. És veled mi van? – Velem? – Aha. Mi történt a házasságoddal? Próbáltam rájönni, hogy mi történhetett Ginával és velem. Tudtam, hogy valami köze lehet az öregedéshez, ahhoz, hogy magától értetődőnek veszünk bizonyos dolgokat, hogy úgy érezzük, az élet kislisszol a kezünk közül. James Stewart ezt pontosabban el tudta volna magyarázni, még nekem is. – Magam sem tudom, mi történt igazából – kezdtem bele. – Kis időre odahagytam a biztos kikötőt... – Vagy úgy – mondta Cyd. – Szóval kiléptél az egészből egy könnyed menet erejéig?

– Ennél többről volt szó. Bár ez is a részét képezte. Én csak... nem tudom, hogyan magyarázzam. Mintha kialudtak volna körülöttem a fények. Egy pillanatig rám meredt, aztán bólintott. – Gyere, nézzük meg a fényeket! – mondta. Addigra besötétedett. A folyó túloldalán a rakpart fénylő gyöngyfüzérként ragyogott. Napvilágnál ott csak szürke irodaházakat, újabb, bedugult kocsisort, melózni rohanó városrészt láttam volna. Ám akkor este mindez gyönyörűnek hatott. – Mintha karácsony lenne – mondta Cyd, és belém karolt. Az is volt. Én is úgy éreztem, hogy ránk köszöntött a karácsony. – Teszek veled egy próbát – közölte velem Cyd. 21 Amint a láncdohányos bébiszitter felfogta, hogy a felügyeletére bízottat nem végérvényesen akarjuk elszakítani tőle, Peggy engedélyt nyert, hogy hazajöjjön velünk néhány órára. – Nézd, mit kaptam – mutatott nekem egy kis műanyagból öntött fiúbabát. A férfi szemlátomást roppant elégedett volt önmagával fehér szaténnadrágjában, csillogó ezüst mellényében, és a bíborszín szmokingkabátnak tűnő valamiben. – Disco Ken – magyarázta Peggy. – Barbie barátja. Megy a diszkóba. Furcsa volt látni, hogy együtt játszanak. Pat fel akarta robbantani a Halálcsillagot. Peggy függönyöket akart aggatni a Millennium Falcon ablakaira.

Szinte már a hisztériával határos izgatottsággal, hogy kis barátját a saját nappalijában fogadhatja – bár láthatóan hidegen hagyta Disco Ken -, Pat a bútorokon ugrált, és fénykardját a feje fölött forgatva azt rikoltozta: – Sosem állok mellétek a Sötét Oldalra! Peggy csak nézte azzal a komoly szemével, aztán a kis Csillagok háborúja-figurákat kezdte felvonultatni a Millennium Falcon köré – egyik oldalát erős szigetelőszalag tartotta, köszönhetően a radiátorba való becsapódásnak -, mintha azok teára és vajassütire indulnának a Ritzbe. Veleszületett adottság vagy neveltetés? Tudtam, hogy Patet soha senki nem bátorította agresszív játékokra – tulajdonképp majd’ a falnak mentem tőle, hogy folyton vérfürdőt rendezett. Nem egészen ötévesen kedves, melegszívű kisfiú volt, túl szelíd a játszótér gorombaságához és zűrzavarához. Volt pár cirkusz amiatt, hogy őt nem a mamija várja az iskola előtt, és még egyikünk sem tudta, hogyan oldhatnánk fel ezt a helyzetet. Peggy egészen más volt. Öt és fél évesen erős, megbízható kicsi lány benyomását keltette, akit semmi nem bosszanthat fel vagy ijeszthet meg. Egyszer sem láttam félelmet azokban a barna, komoly szemekben. Pat nem vadászatra és gyűjtögetésre termett, Peggy nem befőzésre és kötögetésre. De csak adj nekik egy doboz Csillagok háborúja-játékot, és mindketten azonnal a nemi szerepüknek megfelelően kezdenek el viselkedni. Peggyt nem érdekelték a halállal és a rombolással kapcsolatos játékok. Patet kizárólag azok.

Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy jól érezzék magukat egymás társaságában. Pat a kanapé háttámláján lógott, szeretetteljes, imádó vigyorral nézte, amint Peggy az aprócska Leia hercegnő-, Han Solo- és Luke Skywalker-figurákat tologatja a szürke műanyag űrhajók körül, amelyek sok-sok kilométeres sebességgel járták a világűrt. – Hol az anyukád? – kérdezte Peggy. – Külföldön – válaszolta Pat. – És a tied? – Dolgozik. Bianca szokott értem jönni az iskolába, de a lakásban nem cigizhet. Ettől olyan morcos. Ha jól érzékeltem, egyetlen férfi sem élt Peggy környezetében, de ez nem olyasmi, amit mostanság érdemes lenne szóvá tenni. Eltűnődtem, vajon ki lehetett – valószínűleg egy semmirekellő, aki abban a pillanatban lelépett, amikor megkérték, hogy vásároljon néhány pelenkát. Megszólalt a csengő. Arra számítottam, hogy talán azoknak a fiatalembereknek az egyike, akik ugyan munka nélkül vannak, de még nem adták fel a reményt. Csodáltam a lelkierejüket, és mindig próbáltam legalább annyival segíteni őket, hogy vettem tőlük szarvasbőrt vagy szemeteszacskót. De ennél nem volt ott a megszokott, háztartási árukkal megtömött táska. – Elnézést a zavarásért – mondta. – Eamon vagyok. Eamon Fish. Először nem ugrott be. Ha városban élsz, úgy hozzászoksz, hogy vadidegenek kopogtatnak be az ajtódon, hogy valóságos sokként ér, ha olyasvalaki csenget be, akinek köze van az életedhez.

De persze ő volt – Eamon Fish, az ifjú komikus, aki jövő ilyenkorra már sörreklámokban szerepel, és az időjárás-jelentő lányokkal bújik ágyba. De lehet, hogy már a jövő hónapban. Vagy a jövő héten. Az az Eamon Fish, akinek a show-producere lehetnék, ha nem vagyok kénytelen visszautasítani a felkérést halrudacskasütő kötelezettségeim miatt. Nem tudtam, mit kezdjek vele. Nem értettem, mit keres itt. Egy félretaposott cipőjű ifjoncra voltam felkészülve, aki szarvasbőrt akar rám sózni. Ehelyett egy félretaposott cipőjű ifjoncot kaptam, aki emberi számítások szerint a következő szezonban elnyeri a Brit Filmakadémia díját. – Miben segíthetek? – kérdeztem. – Tessék? – kérdezett vissza; a homlokát ráncolta, és a nyakát nyújtogatta felém. – Mit akar? – Beszélhetnénk? Sokat jelentene nekem. Beengedtem. Bementünk a nappaliba, ahol Pat és Peggy üldögélt a játéklavina közepén. Pat kezében most is ott volt a fénykard. – Az anyja! – mondta Eamon. – Egy fénykard! A Jedi lovagok hagyományos fegyvere! Megnézhetem? Pat arca lassú mosolyba húzódott, amint felállt, és az ifjú idegen kezébe nyomta a kardot. – Jó cimbora vagy – mondta Eamon. Összevissza suhintgatott a karddal, zizegő hangot hallatott mellé, amitől Pat mosolya még inkább kiszélesedett. – Évek óta nem volt a kezemben ilyesmi – mondta Eamon. – De az ember sosem felejti el, nem igaz? –

Patre vigyorgott. – Egy Kilcarney nevű kisvárosban nőttem fel. Gyerekkoromban nagyon is megértettem, mit érezhetett Luke Skywalker a Tatuinon. Tudod, mi az a Tatuin? – Azon a bolygón született Luke – felelte Pat. – Aminek két napja van. – Tessék? – mondta Eamon. – Azt mondod, ott született Luke? Bizony, bizony. És úgy érezte, hogy el van vágva a galaxis többi részétől, igaz? Úgy érezte, hogy az események valahol tőle nagyon messze zajlanak, és ő örökre ott ragad a jó öreg Tatuin két napja alatt. Pontosan így nőttem fel én is az álmos Kilcarneyben, én is arról álmodoztam, hogy megszököm és számtalan kalandban lesz részem távoli helyeken, amelyeket elképzelni sem nagyon tudtam. – Visszaadta Patnek a kardot. – És pontosan így is tettem. – Aha – mondta Peggy. – És mi történt az akkor és a most között? – Hogy mondod? Ez töksüket? – Azt kérdeztem, hogy mi történt azóta, hogy elhagytad a bolygódat, mostanáig? – kiabálta Peggy. – Épp erről szeretnék beszélni a papáddal – mondta Eamon. – Nem a papám – közölte Peggy. – Az én apukámnak motorja van. – A fiú az enyém – mondtam, és Pat felé intettem. Ő még mindig Eamont bámulta, teljesen lenyűgözve fénykardkezelési technikájától.

– Hasonlít – mondta Eamon; őszintének tűnő, meleg mosolyra húzódott a szája. – Leginkább az álla. Hasonlít. Igazán helyes kis tökmag. – Talán menjünk ki a konyhába – mondtam. – Főzök egy kávét. – Kávét mondott? Maga az én emberem! Míg föltettem a vizet, Eamon az asztalhoz telepedett, mutatóujjával a fülében turkált, közben magában motyogott. – Rossz napja volt? – kérdeztem. – Mi van? Eléje csaptam egy csésze kávét, és belebámultam az arcába. A fekete hajú, jóképű írt testesítette meg, akit már régóta nem foglalkoztat a jólápoltság: afféle Kennedy, aki a küszöbön kuporogva alussza át a nyáréjszakákat. Viszont az én írem süket volt, mint egy ágyú. – Izé... baj van a hallásával? – Ja! – kapta fel a fejét. – A fülemet kérdi? Megmagyarázom... Van az a flancos hely a West Enden, ahol hallókészülékeket gyártanak. De fülhallgatókat is készítenek – televíziós műsorvezetőknek. Így a producerek és a rendezők a fülükbe beszélhetnek, miközben ők a műsort vezetik. De talán ismeri is azt a helyet. Jól ismertem. Martyt is oda küldték, hogy csináltasson magának fülhallgatót. Akkor fogtuk fel, hogy tényleg eljöttünk a rádiótól. – Egyenesen onnan jövök – mondta Eamon. – Kicsit sietősen léptem le, ha már itt tartunk. A hallókás, hogy méretet tudjon venni, valami meleg viasszerűséget önt

az ember fülébe. Aztán várni kell, amíg ez az izé megdermed. Ennek alapján állapítja meg a méretet. Hogy mekkora fülhallgató kell. – Értem. – Velem sajnos nem jutott el idáig. Épp csak beleöntötte a meleg viaszt a fülembe, és vártuk, hogy megdermedjen, amikor átfutott az agyamon: Mi a jó csudát keresek én itt? – Eamon megrázta a fejét. Viaszdarabkák röppentek szerteszét. – Miért hiszem, hogy képes vagyok egy tévéshow házigazdája lenni? Miért hiszi bárki is, hogy képes vagyok levezényelni egy show-t? Komédiás vagyok. Jól tudok viccet mesélni. Vannak, akik vevők rá. És akkor mi van? Ez már képessé tesz rá, hogy egy show műsorvezetője legyek? – Szóval miközben méretet vettek a fülhallgatójához, magán kitört a lámpaláz. – Mielőtt egyáltalán a színpad közelébe jutottam volna – mondta Eamon. – Bár nem hiszem, hogy a lámpaláz lenne a legmegfelelőbb kifejezés. Inkább pánikrohamnak mondanám, amitől összezsugorodnak az ember heréi. Lényeg a lényeg, kirohantam a boltból, és a viasz még ott lötyögött a fülemben. Úgy látszik, mostanra rendesen megdermedt. Adtam neki egy zsebkendőt és néhány fültisztító pálcikát, és néztem, ahogy a megszilárdult viaszt kapargatja a füléből. Általában két fülhallgatóhoz is méretet vesznek, mindegyik fülbe, jóllehet mindenki csak az egyiket használja. Most értettem meg, hogy ez

csak afféle trükk a részükről, így akarják megakadályozni, hogy a kuncsaft világgá szaladjon. – Nagyon szeretném, ha maga lenne a műsorom producere – folytatta Eamon. – Szükségem van egy... hogy is hívják? Régi motorosra. Aki megmondaná, hogy hogyan csináljam. Ahogy Marty Mannt is segítette, amikor eljöttek a rádiótól. Csalódott voltam, amikor kiderült, hogy nem vállalja a munkát. – Nem maga miatt döntöttem így – feleltem. – Gondoskodnom kell a fiamról. Egyedül nevelem. Nem vállalhatok teljes munkaidős állást. Vigyáznom kell rá. – Ha jól láttam, egyenruhában van. Már iskolás a kis lurkó, nem? – De igen. – Bocsássa meg, hogy ezt kérdem... de akkor maga mit csinál egész nap, Harry? Hogy mit csinálok? Felkeltem Patet, felöltöztetem, elviszem az iskolába. Bevásárolok, kitakarítok. Délután ott várom az iskola kapujában, amikor kijön. Azután készítek néhány szendvicset, mesélek neki, ágyba dugom. Hogy mit csinálok egész nap? – Semmit – mondtam. – Nem hiányzik? Úgy értem, a munka. – Dehogyisnem hiányzik. Volt idő, amikor minőségi perceket töltöttem a fiammal – értve ezen, hogy reggel, indulás előtt öt percet, aztán nap végén újabb ötöt. Most már mennyiségi időt töltünk együtt. Nem én akartam a változást. Így alakult. És ezért nem lehetek a műsora producere. – Felelős producer attól még lehetne, nem? Csak heti egy-két napot járna be, hogy ellenőrizze, rendben

mennek-e a dolgok. Szólna, mikor álljak le, mielőtt komplett hülyét csinálok magamból. Segíthetne kidomborítani az erősségeimet. Nos? – Hát – feleltem -, tulajdonképpen... Fel sem merült bennem, hogy a teljes munkaidő és a munkanélküliség között akad kompromisszumos megoldás is. Meg sem fordult a fejemben. – Nézze, nagyra becsülöm azért, amit a fiával csinál – mondta Eamon. – Higgye el, imádnák a kilcarneyi anyák. De szükségem van magára. Önző szempontok vezéreltek ide. A frász kitör, ha csak erre a show-ra gondolok. Ezért szórtam tele a konyhakövét viaszdarabokkal. És biztosra veszem, hogy a maga segítségével elkerülhetném a totális lebőgést. Még valami jó is kisülhet a dologból. Eszembe jutottak a hosszú délelőttök és véget érni nem akaró délutánok, amikor Pat nincs itthon. Valamint a legutóbbi megbeszélésem a bankigazgatóval, akit meghatott az erőfeszítésem, hogy egyedül gondoskodom a fiamról, de az elhúzódó hiteltúllépésektől már nem volt elájulva. De még ennél is fontosabb volt, hogy Eamon kedvesen viselkedett Pattel – megcsodálta a fénykardját, beszélgetett vele Luke szülőbolygójáról, nekem pedig azt mondta, hogy a fiam különleges gyerek. Tudtam, hogy életemnek ebben a szakaszában – és a későbbiekben is, ha már itt tartunk – mindenkit szeretetreméltónak tartok, aki szeretetreméltóan viselkedik a fiammal. Ha egyedül nevelsz egy gyereket, azt szeretnéd, ha mindenki úgy rajongana érte, ahogy te.

Úgy tűnt, ez a fiatal ír komikus – dermedt viasszal a fülében – a mi oldalunkon áll. Azon kaptam magam, hogy én pedig az ő oldalán állok. Kész voltam részmunkaidőben dolgozni neki, mert unatkoztam, és anyagilag rosszul álltam. De mindenekelőtt azért voltam kész vele dolgozni, mert úgy gondolta, hogy a fiam helyes kis krampusz. – Látnom kéne, mit csinál – mondtam. – Ahhoz, hogy eldöntsem, működni fog-e a dolog a dobozban is, tudnom kéne, mit alakít a színpadon. Van demókazettája? – Micsodám? 22 Ha a kifürkészhetetlennek létezik ellentéte, akkor azok a kisgyerekek. Talán tíz év múlva Pat már képes lesz rá, hogy érzéseit valamilyen üres, felnőttes maszk mögé rejtse, és az öregének – azaz nekem – a leghalványabb fogalma sem lesz róla, hogy mi járhat a fejében. Ugyan betöltötte már a négyet, de még nem volt ötéves, így aztán megállapíthattam, hogy az anyja utolsó telefonja elszomorította. – Jól vagy, Pat? Kedvetlenül bólintott, én meg mentem utána a fürdőszobába, ahol gyerekfogkrémet nyomott a Han Soló-s fogkeféjére. – Hogy van a mami? – Jól. Megfázott. Nem sírt. Nem is készült sírni. A szeme száraz volt, a szája széle sem remegett. De nagyon maga alatt volt.

– Van kedved videózni? – kérdeztem, és néztem, hogy a még mindig újdonatújnak látszó fogait sikálja. A mosdóba köpött, és gyanakodva nézett fel rám. – Holnap iskola – mondta. – Tudom, hogy holnap iskola. Nem is úgy gondoltam, hogy nézd meg az egész filmet. Csak, mondjuk, az elejétől addig, amíg a két droidot elfogják. Mit szólsz hozzá? Még egyet köpött, aztán visszatette a fogkefét a tartóba. – Inkább lefekszem – mondta. Bementem utána a szobájába, és betakargattam. Mesét sem akart. De képtelen voltam lekapcsolni a villanyt, miközben tudtam, hogy ilyen rosszkedvű. Tisztában voltam vele, hogy mi hiányzik neki, és hogy ez a valami nem az anyai szeretet. Hanem az anya gyengédsége. Valaki, aki azt mondja neki, nem baj, hogy még nem tudja bekötni a cipőjét. Valaki, aki azt mondja neki, hogy ő a világegyetem központja, noha már megtapasztalta, amit valamennyien megtapasztalunk az első iskolai napon – hogy nem mi vagyunk a világegyetem központja. Olyan kétségbeesetten akartam ugyanezt éreztetni vele, hogy a görcsösségem miatt nem érezte. Gina gyengédsége. Igazából ez hiányzott neki. – Visszajön – mondtam. – A mamid. Visszajön érted, ugye, tudod, hogy visszajön? Bólintott: – Ha végez a munkájával. – De azért jól megvagyunk, nem igaz? – kérdeztem. – Te meg én... jól megvagyunk együtt, ugye?

Rám meredt, igyekezett kipislogni a fáradtságot a szeméből, és próbált rájönni, mire akarok kilyukadni. – Jól megvagyunk a mami nélkül is, ugye, Pat? Most már hagyod, hogy megmossam a hajad. Olyasmit adok enned, amit szeretsz: sonkás szendvicset, meg ilyeneket. Az iskola is teljesen OK, nem igaz? Szereted az iskolát. Jó kis csapat vagyunk, ugye? Te meg én. Szarul éreztem magam, amiért ilyesmiket próbálok kihúzni belőle. De tőle is hallani akartam, hogy jó nekünk így, együtt. Hogy jól megvagyunk. Fáradtan elmosolyodott. – Igen, jó így, együtt, apu – mondta, adtam neki egy jóéjt-puszit, és hálásan magamhoz öleltem. Ez a legrosszabb a szakításban, gondoltam, miközben leoltottam a villanyt. Arra kényszeríti a gyerekeket, hogy elrejtsék a szívüket. Hogy megtanuljanak két elszigetelt világ között lavírozni. Aprócska diplomatákká teszi őket. Ez a legnagyobb tragédia. A válás minden gyereket fél korsó, lefölözött Henry Kissingerré tesz. – Egy Kilcarney nevű kisvárosból származom – mondta Eamon, leemelte a mikrofont az állványról, és finoman megütögette a bal fülében lévő fülhallgatót. – Csendes kis város ez a Kilcarney, de a lányairól beszél mindenki. A monitoron figyeltem, a kis stúdió első sorában, a közönség között ülve; nekünk háttal az öt operatőr. Noha körülöttünk mindenütt egy tévéstúdió szokásos kellékei voltak láthatók – magasban égő lámpák, földön kígyózó kábelek, a kamerákon túl csapatnyi árnyalak, akiknek munkája – a gyártásvezető instrukcióitól függően – hol a súgógép kezelésében, hol egy pohár víz

kiöntésében merült ki, és akiket, ruházatuk miatt, a „feketék”-nek hívtunk -, a rendező igyekezett olyan beállításokat rögzíteni, hogy Eamon produkciója színpadi fellépésnek, semmint egy újabb éjszakai beszélgetős műsornak hasson. Már így is túl sok olyan talkshow futott, amelyek legfeljebb David Letterman műsora gyenge utánzataként mentek el. Mégis, ami az újdonság erejével hatott, az maga a műsorvezető volt. – Önök talán sosem jártak szülőhazám e gyönyörű szegletében, de tudniuk kell, hogy Kilcarneyt javarészt érintetlenül hagyta a modem világ. Kezdjük mindjárt azzal, hogy Kilcarneyben egy vibrátor sem akad. – A közönség kuncogott. – Komolyan! A tiszteletes betiltatta. Mert a kilcarneyi lányoknak folyton kicsorbult tőle a foguk. Nevetés harsant a közönség soraiból, amelybe azonban némi ideges felhang is vegyült, amikor Eamon leballagott a kis színpadról, és közeledni kezdett felénk. – Nem azt akarom én mondani, hogy a kilcarneyi lányok buták – folytatta Eamon. – De tudják, miért mindig a mosogatóban mossák meg a hajukat? Mert azt látták, hogy az anyjuk is megengedi a vizet, ha a mosogató tele van zöldséggel. A nevetés felerősödött. Egyetlen stúdióközönség – unatkozók és kíváncsiak szokásos tömege, akik szívesen veszik, ha néhány órán át ingyen szórakoztatják őket – sem láthatta ezt az Eamon Fisht előzőleg. Annak alapján azonban, amit eddig láttak, ártalmatlannak vélték. Eamon ekkor rájuk förmedt. – Ki kell ábrándítanom önöket! – mondta. – Mindez marhaság. A kilcarneyi lányoknak a legjobbak a

vizsgaeredményeik egész Nyugat-Európában. A valóságban egy átlagos kilcarneyi lánynak több az ötöse, mint amennyi tetoválással egy átlagos angol bír. Az sem igaz, hogy egy kilcarneyi lány és egy szúnyog között az a különbség, hogy a szúnyog abbahagyja a szívást, ha az ember rácsap. Ahogy az sem igaz, hogy egy kilcarneyi lány tizenöt perc alatt végez az ebéddel, mert ahhoz, hogy képes legyen ennél hosszabb ideig tartó dologgal foglalkozni, előbb továbbképzésre kell küldeni. Mint ahogy az sem igaz, hogy egy kilcarneyi lányban és egy üveg Guinness sörben az a közös, hogy a nyaka fölött mindkettő üres. Mindebből semmi nem igaz. Eamon felsóhajtott, szabad kezével sűrű, fekete hajába túrt, és leült a színpad szélére. – Az viszont kétségtelen, hogy Guardian-olvasó, müzlizabáló, kemény kifejezésektől ódzkodó korunkban szemlátomást szükségünk van valamire, amit gyűlölhetünk. Volt idő, amikor a köpcös íreket utáltuk, és a mogyoróropogtató anyósokat. Mostanában a szőke nőket. Az essexi lányokat. A kilcarneyi lányokat. Megcsóválta álmos fejét. – A szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy a földrajzi elhelyezkedésnek és a hajszínnek az égadta világon semmi köze a nemi erkölcshöz és az intelligenciához. Akkor mégis miért érezzük szükségét, hogy kigúnyoljunk bizonyos embercsoportokat? Emelkedett lelkünknek milyen alapszükséglete elégül ki ilyenkor? Miért esik jól, hogy röhöghetünk a szőke kilcarneyi lányon, aki szex után úgy oltja le a villanyt, hogy behúzza a kocsiajtót?

Ez még csak a kísérleti adás volt, de már ennyiből is megállapíthattam, hogy Eamonnal nem lesz semmi gond. Miután kipiszkálta a füléből a viaszdarabokat, úrrá lett a félelmén, és megtanulta, hogyan viselkedjék öt kamera előtt. Fish jól csinálta, amit csinált. A közönség már inkább aggasztott. Azért jöttek ide, mert egy kis talpcsiklandozásra számítottak, de rá kellett ébredniük, hogy azt várják tőlük, hogy megvédelmezzék előítéleteiket. Becsapva érezték magukat, nem jól. Ez a probléma Eamon minden műsorával kapcsolatban felmerült. Már amennyire én láttam, egyetlen megoldás ígérkezett: be kell csípjenek. A kísérleti adást követő első megbeszélésen felvetettem a társproducernek, hogy kinyittathatna néhány üveges és dobozos sört, és szétoszthatná a közönség között, amíg azok sorban állnak, hogy bejussanak a stúdióba. Mindenki úgy nézett rám, mintha én találtam volna fel a spanyolviaszt. Ezt szerettem a televíziózásban. Azt javasolod, hogy nyissanak ki néhány sört, mire úgy viselkednek veled, mintha te festetted volna a Sixtusi kápolna freskóit. – Tehát a munka sokkal jobb, mint a múltkori, mégis kevesebbet fizetnek – mondta apám. – Ezt hogy sikerült összehozniuk? – Nem dolgozom mindennap – ismételtem meg neki. A hátsó kertjükben voltunk, eredetileg azért, hogy passzolgassunk kicsit Pattel, de ő a fénykardjával visszahúzódott a kert hátsó részébe, és az intergalaktikus rossz eltiprásáról álmodozott. Magunkra

maradtunk, én és a két nyugdíjas, egymásnak rugdaltuk a gumilabdát az őszi napfényben. Már hűvösödött, de még nem volt kedvünk visszamenni a házba. Késő szeptembert írtunk. Az év a végéhez közeledett. Túl sok ilyen vasárnap délutánra már nem számíthattunk. – Ha ez a munka tényleg jobb, akkor meg kéne fizetniük – mondta apám, az üzletember, és lepasszolta a labdát a feleségének. – Ezeknél a tévétársaságoknál úgyis halomban áll a lóvé. – De annál nem, ahol Harry dolgozik – mondta anyám, igyekezvén lojálisnak mutatkozni, és a papucsa orrával megállította a labdát. – Részt veszek a munkamegbeszéléseken, és ott vagyok a műsor felvételén – mondtam. – Ennyi. Nem járok be az irodába mindennap. Nem velük töltöm az életem. Hetente csak kétszer megyek be, eljátszom a nagymenőt, mindenki főnökeként viselkedem, és briliáns ötletekkel állok elő. Aztán hazamegyek. – Haza Pathez – mondta anyám, és odarúgta a labdát nekem. – Az unokádhoz. – Tudom, hogy hívják az unokámat! – vágta rá ingerülten apám. – Sokan több show felelős producerségét is elvállalják – mondtam. – De én csak ezt az egyet csinálom. Utánaszámoltam. Kevesebb pénzt hoz a konyhára, mint az előző munkám, de kijövünk belőle. – Így fizetni tudja a számlákat, és otthon van, amikor Pat hazaér – mondta anyám. De az öregem még nem volt meggyőzve.

Azt szerette volna, ha mindenből részesülök, amit az élet kínál: karrier és gyerekek, család és jövedelem, boldog otthon és kövér fizetési csekk. Azt akarta, hogy mindez nekem is meglegyen. De senki nem kaphat meg mindent. – Bobby Charlton – mondta, és egy csavart rúgással próbálkozott. De a labda lecsúszott a cipőjéről, és egy rózsabokorban landolt. – A csudába is! – morogta. – Majd én érte megyek. Anyámmal néztük, ahogy elballag a kert végébe, hogy visszahozza a labdát. Apám azonnal lecsapott a lehetőségre: átkarolta Pat vállát, és megkérdezte, hogy mit játszik. Pat izgatottan csacsogni kezdett, bájos, kerek pofija a nagyapja felé fordult, aki végtelen szeretettel vigyorgott le rá. – Jól van? – kérdeztem anyámat. – A múltkor olyan furcsán viselkedett a parkban. – Levegő után kapkodott? – kérdezett vissza anyám, de nem vette le a tekintetét apámról. És egyáltalán nem volt meglepve. – Igen – feleltem. – Alig kapott levegőt. – Próbáltam rávenni, hogy orvoshoz menjen – mondta anyám. – Illetve sarlatánhoz, ahogy ő mondaná. Egymásra mosolyogtunk a szürkületben. – Rajta kívül nincs a világon senki, aki sarlatánnak hívná az orvosokat – mondtam. – „Sarlatánhoz márpedig nem megyek!” – Anyám remekül utánozta azt a mogorva eltökéltséget, amire apám hajlamos volt, ha egyszer megkötötte magát. – „Nem akarom, hogy valami kuruzsló szöszmötöljön rajtam!”

Hangosan felnevettünk, apámnak még ezt a régi vágású, bármiféle hatalommal szemben megnyilvánuló bizalmatlanságát is szerettük, lett légyen szó a legutolsó posztos rendőrről vagy az orvosi hivatás megbecsült gyakorlóiról; mindkettőnket jó érzéssel töltött el a tény, hogy apám ugyanolyan, mint amilyen mindig is volt, noha féltünk is, hogy ez talán már nem igaz. Apám visszajött a kert végéből, a labdával és az unokájával, és érdeklődött, hogy mi ilyen mulatságos. – Hát te – felelte anyám; apámba karolt, és mindnyájan visszamentünk a házba. Nem akartam én mindent. Csupán még egy lehetőséget. Egyesített családot, törött daraboktól és éles peremektől mentes életet. Még egy esélyt a boldogságra. Nem érdekelt, mikor jön vissza Gina Tokióból. Boldog voltam Pattel. Nem izgatott, hogy ragyogó karriert futok-e be. A munkámtól csak annyit vártam, hogy fizetni tudjam a jelzálogot. De még nem készültem fel rá, hogy megöregedjem, hogy kihűljön a szívem, hogy gyűlölni kezdjem a nőket és a világot mindazért, ami velem történt. Nem akartam hájas, kopasz és negyvenéves lenni, aki azzal untatja a tinédzserkorú fiát, hogy folyton azt szajkózza, mi minden áldozatot meghozott érte. Még egy kis életet akartam. Lehetőséget, hogy rendbe hozzam. Csak ennyit. Hát olyan sok ez? Csak még egy lehetőséget. Másnap Gina apja látogatott meg minket Sally nevű lányával – a morcos tinédzserrel a díványról -, sok gyermeke egyikével, akit a világra nemzett, majd sorsára hagyott, amikor szexisebb izgalmak után nézett; és belém hasított, hogy igazából azok az emberek

forgatják fel ezt a pocsék, modem világot, akik semmi másra, csak még egy lehetőségre vágynak. 23 Glenn a téli öltözékében érkezett: ócska gyapjúkabát a fényes, kék atléta fölött, amely látni engedte sovány mellkasa szőrzetét, és szűk csípőnadrág, amelyben hímtagja hegyként domborodott. Olyan divatjamúlt volt, hogy már újra divatba jött. – Helló, Harry, édes öregem! – Azzal a furcsa „hatalmat a népnek”-szorítással markolta meg a kezem, amellyel harminc éve alighanem a forradalom közelgő kitörését jelezhették egymásnak. – Hogy s mint? A kiscsávó is itthon van? Minden okés? Akkor jó, akkor jó. Volt idő, amikor azt szerettem volna, bár jobban hasonlítana az öregem Gina apjára. Azt kívántam, bárcsak ő is magazinokban szerepelt volna fiatal korában, bárcsak egyszer-kétszer ő is vigyorgott volna a Slágerlistában a hetvenes évek elején, bárcsak érdekelte volna, mi zajlik a világban, túl a rózsabokrain és a kertje végén. De ahogy elnéztem Glenn szűk nadrágban kirajzolódó töpörödött, öreg farkát, úgy éreztem, ez bizony már nem most volt. Apja mögött a fiatalabb lánya lapult meg. Először azt hittem, hogy Sallynek rosszkedve van. Mogorván lépett be a házba, kerülte a szemkontaktust, minden figyelmét a szőnyeg kötötte le, hagyta, hogy loncsos, hosszú haja – hosszabb volt, mint emlékeztem – sápadt arcába hulljon, mintha csak el akarna bújni a világ és azon belül is minden elől. De egyáltalán nem volt rosszkedvű. Tizenöt éves volt. Más baja nem volt.

Bevezettem őket a konyhába, kicsit lehangoltan, hogy Gina két rokona felbukkant a semmiből, és azon gondolkoztam, hogyan szabadulhatnék meg tőlük minél előbb. De megenyhültem, mert Sally arca felderült – tényleg felderült -, amikor Pat trappolt be a konyhába, Peggyvel az oldalán. A látszat ellenére mégiscsak emberi lény lehetett. – Szia, Pat! – bömbölte. – Hogy vagy? – Jól – felelte a fiam, és semmi jelét nem adta, hogy felismerte volna anyja féltestvérét. Mi is neki Sally? A félnagynénje? A mostoha-unokatestvére? Mostanság az ember olyan rokonokkal rendelkezik, akiket még megnevezni sem tud rendesen. – Másoltam neked egy kazettát – mondta Sally, a hátizsákjába túrt, és valóban elővarázsolt egy kazettát, tok nélkül. – Szereted a zenét, igaz? Pat kifejezéstelen arccal bámulta a kazettát. Nem emlékeztem rá, hogy a Csillagok háborúja főcímzenéjén kívül más muzsika is tetszett volna neki. – Szereti a zenét, nem? – fordult most hozzám Sally. – Igen, persze – feleltem. – Mit kell ilyenkor mondani, Pat? – Köszi – mondta a fiam, elvette a kazettát, és Peggyvel együtt kiment. – Eszembe jutott, mennyire tetszett neki a hip-hop, amikor ott voltunk a faternál – mondta Sally. – Pár klasszikust vettem fel neki. Cooliót. Ol’ Dirty Bastardot. Tupacot. Doctor Dret meg ilyeneket. Olyasmit, amit az ilyen kiskrapekok szeretnek. – Igazán kedves tőled – mondtam.

Csendben kortyolgatták az italukat – Glenn gyógyteát, Sally normál kólát -, engem pedig hirtelen bosszantani kezdett, hogy a jelenlétükkel Gina létezésére emlékeztetnek. Mi keresnivalójuk itt? Mi köze bármelyiküknek is az életemhez? Miért nem húznak már el? Pat és Peggy valószínűleg betehették Sally kazettáját a magnóba, mert egyszer csak egy mérges fekete hang kezdett dübörögni a nappaliból, túlordítva a gyilkos basszusokat is. – Megbaszol és én megbaszlak – beszarás ez a baszás, kibaszott jó baszni! – Nagyon szép – mondtam Sallynek. – Pat értékelni fogja. Szóval... megint meglátogattad apádat? Megrázta a fejét. – Most nála lakom – mondta, és a faterjára lesett zsíros frufruja alól. – Akadt némi gond otthon – vette át a szót Glenn. – Az exasszonypajtással. Meg az új hapsijával. – Vén hippik – horkant fel Sally. – Vén hippik, akik nem tudják elviselni, ha más jól szórakozik. – Elég kemény összetűzésbe keveredett az új ipsével – mondta Glenn. – Az olyan kiképző őrmester típus. – Faszkalap – vélte Sally. – És hogy van a barátod? – jutott eszembe a díványon dagonyázó majomivadék. – Steve? – kérdezte, és könnyeket láttam megcsillanni a szemében. – Hát nem lapátra tett? Az a hájas disznó. Yasmin McGintyért. Az a szemétláda.

– Valamelyik este beszéltünk Ginával – közölte Glenn, zavaros agyába végre bevillant jövetelük célja. – És megígértük neki, hogy rátok nyitunk, ha errefelé járunk. És akkor megértettem, hogy mit keresnek itt. Kétség sem férhet hozzá, hogy Gina erőszakolta ki, hogy eljöjjenek. De a maguk esetlen módján segíteni akartak. – Hallom, új melód akadt – mondta Glenn. – Ha úgy adódna, a kiscsávót bármikor letámaszthatod nálunk. – Köszönöm, Glenn. Kedves tőled, hogy felajánlod. – És ha bébiszitterre van szükséged, hívj nyugodtan – mondta Sally a bozontja mögé bújva, és elbámult valahová a vállam fölé. Tőle is nagyon kedves volt. Tisztában voltam vele, most, hogy részmunkaidőben dolgozom, néha-néha hívnom kell valakit, aki vigyáz Patre. De Jézusom! Ennyire azért nem volt kétségbeejtő a helyzet. Cyd úgy szerette Londont, ahogy csak egy külföldi szeretheti. Mást is észrevett, mint a bedugult forgalmat, a halódó kocsmákat, az önkormányzati lakótelepek leplezett szegénységét. Mást is észrevett, mint rémült nyugdíjasokat, a nőknek kinéző lányokat, a férfiaknak kinéző nőket és a pszichopatáknak kinéző férfiakat. Mindezeken túl valami mást is látott. És azt állította, hogy a város gyönyörű. – Éjszaka – mondta. – És a levegőből. És amikor a királyi parkokban sétálsz. Olyan zöld – az egyetlen város, ami még Houstonnál is zöldebb. – Houston zöld? – kérdeztem. – Azt hittem, az egy poros város a prérin.

– Ilyet is csak a bárgyú britek hisznek. Houston zöld város, miszter. De nem olyan zöld, mint London. Itt végigsétálhatsz a városközponton a királyi parkokon – a St. Jamesen, a Green Parkon és a Hyde Parkon – át, és a cipőd nem érint mást, csak zöld-zöld füvet. Tudod, milyen hosszan? – Meglehet másfél kilométer is – tippeltem. – Hat és fél – mondta. – Hat és fél kilométer hosszan csak virágok, fák és zöld. És az emberek kijárnak lovagolni! A bolygó legnagyobb városának szívében! – És ott a tó is – mondtam. – Arról se feledkezz meg. A Portland Place-en voltunk, egy harmincas évekbeli, hatalmas fehér ház első emeleti kávézójában – a Királyi Brit Építészeti Társaság épületében, közvetlenül szemközt a kínai nagykövetséggel, a szépség és nyugalom monumentális oázisában, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik, amíg Cyd el nem hozott ide. – Szeretem a csónakázótavat is – mondta. – Szerinted ilyenkor még lehet csónakot bérelni? Vagy már késő van? – Nem tudom – mondtam. Szeptember utolsó hetét írtuk. – Lehet, hogy pár napig még lehet kölcsönözni. Szeretnéd kipróbálni? Távol ülő barna szeme még nagyobbra nyílt. – Most mindjárt? – Miért ne? Az órájára nézett. – Mert mennem kell dolgozni – mosolygott. – Sajnálom. Nagyon szerettem volna. – Akkor holnap? Mi leszünk az elsők. Mielőtt a tömeg odaér. Korán elindulunk. Felveszlek reggeli után.

Még nem jártam a lakásában. – Vagy mi lenne, ha felmennék hozzád, ha végeztem? – kérdezte. – Ma este? – Így aztán biztosan korán tudunk indulni. – Eljössz hozzám, ha végeztél? – Igen. – A kávéja fölött gomolygó párára nézett, aztán vissza rám. – Így jó lesz? – Jó – mondtam. – Nagyszerű. Ez az egész Cyddel, azt hiszem, hirtelen fellobbanásként indult, hisz amikor elkezdődött, még nem hevertem ki, hogy Gina elhagyott. De miután először lefeküdtünk egymással, már nem erről volt szó. Ugyanis Cyd szája úgy illett az enyémhez, mint senki másé – még Gináé sem. Nem viccelek – Cyd szája tökéletesen passzolt az enyémhez. Nem túl kemény, nem túl puha, nem túl száraz, nem túl nedves, nem túl nyelves, nem túl kevéssé nyelves. Egyszerűen tökéletes. Persze előzőleg is megcsókoltam már, de ez más volt. Azt akartam, hogy csókunk örökké tartson. A szánkat Isten is egymásnak teremtette. Milyen gyakran mondhatod ezt cl bárkiről is? Milyen gyakran találsz valakit, akinek a szája tökéletesen illik a tiedhez? Pontosan megmondhatom: egyszer. Nem többször. Számtalan szép ember él a világon, milliók, akikbe beleszerethetsz. De olyan, akinek a szája tökéletesen illik a tiedhez, csak egy létezik. És mindazok ellenére, ami a későbbiekben történt, még mindig hiszem, hogy így van. Őszintén hiszem.

A hajnali órák valamelyikén néztem, ahogy alszik, tetszett, hogy az én felemen fekszik az ágyban, boldoggá tett a tudat, hogy olyan keveset tud a régi életemről, hogy nem Gina helyét foglalta el automatikusan. Hagytam sodortatni magam a gondolataimmal, tudtam, hogy valami elkezdődött köztünk, és csak rajtunk múlik, hogy az ágy melyik felén alszunk. Aztán Cyd sikoltva riadt fel. Pat volt az. Valószínűleg felzavarhatták a szombat hajnalban hazafelé tántorgó részegek, kikászálódott az ágyából, felmászott az enyémbe, igazából fel sem ébredt, még akkor sem, amikor keresztülvetette a lábát Cyd csípőjén, mire ő úgy riadt fel, mintha valaki berúgta volna az ablakot. Cyd felém fordult, és a tenyerébe temette az arcát. – Istenem... Azt hittem... Nem tudom, mit hittem. Láttalak téged. De valaki mást éreztem. Átkaroltam a vállát, próbáltam megnyugtatni. Pat az ágy Cyd felőli részén aludt, nyitott szájjal, feje fölé vetett karral, bájos, kerek kis pofijával tőlünk elfordulva, de egyik lába még mindig Cyden. – Semmi bajom, semmi bajom – motyogta Cyd, és óvatosan lefejtette magáról Pat lábát. Átcsúszott fölöttem, felkelt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek semmi baja. Azt hittem, a fürdőszobába megy. De mert öt perc múltán sem került elő, a keresésére indultam. A konyhaasztalnál ült, az egyik ingem volt rajta, amit csakis a szennyestartóban találhatott.

Leültem mellé, megfogtam a kezét. Szájon csókoltam. Lágyan, zárt ajkakkal. Szerettem különböző módokon megcsókolni. – Sajnálom, hogy megijesztett – mondtam. – Néha megesik. Mármint, hogy átmászik az ágyamba. Figyelmeztetnem kellett volna. – Jól vagyok. – Biztos? Megrázta a fejét. – Nem. – Nézd, nagyon sajnálom, hogy ennyire megijesztett. Gondoskodom róla, hogy többé ne fordulhasson elő. Zárat szerelek az ajtómra. Vagy lekötözöm Patet. Vagy... – Nem Patről van szó – mondta Cyd. – Hanem rólunk. – Hogy érted? – Túl sokat még nem beszélgettünk, nem igaz? – Dehogyisnem. Beszéltem neked Gináról. Te pedig nekem a bambuszfüggő fickóról. Aki nem bizonyult Rhett Butlernak. Nagyon sokat beszélgettünk. Már túl vagyunk valamennyi szomorú történeten. – Az a múlt. A jelenről még nem beszéltünk. Nem tudjuk, mit akar a másik. Kedvellek, Harry. Szórakoztató vagy és édes. Jól bánsz a fiaddal. De nem tudom, hogy mit vársz tőlem. – Semmit nem várok tőled. – Nem igaz. Valamit biztosan vársz. Ahogyan én is. Ahogy mindenki más is, aki lefekszik valakivel, vagy kéz a kézben sétál vele gyönyörű épületekben, a kávéja fölött álmodozik meg ilyesmi. Mindenki számít valamire. Csak nem biztos, hogy ugyanarra.

– Nem értelek. – Hát például... akarsz még több gyereket is? – Jézusom! Most először bújtunk ágyba! – Ugyan már! A szíved mélyén csak érzed, hogy akarsze még gyereket vagy sem, Harry. Nem feltétlenül tőlem. Akárkitől. Cydre néztem. Történetesen elég sokat gondolkoztam a dolgon. – Szeretnék még gyerekeket, de csak olyasvalakitől, aki örökre velem marad. Így megfelel? – Senki nem tudja neked garantálni, hogy örökre együtt maradtok. – Én mégis ezt szeretném. Nem akarom még egyszer végigcsinálni ugyanezt. Nem akarom még egyszer látni mindazt a fájdalmat és csalódottságot, amivel ez egy ártatlan kisgyerek számára jár, aki nem ezt kérte, és nem ezt érdemelte. Nem szeretném, ha Patnek még egyszer át kéne élnie ugyanezt, és magamnak sem kívánom. Sem egyetlen gyerekemnek. – Nemes elhatározásnak hangzik – mondta Cyd. – Holott egyáltalán nem nemes. Ez a te „akkor nem kellesz”-feltételed. Szeretnél még gyerekeket, de csak akkor, ha valaki garantálja neked a happy endet. A happy end kizárólag Walt Disneynél biztos, Harry. És ezt te is tudod. Ilyesfajta garanciát senki nem tud adni. Az egész olyan... nem is tudom... mondvacsinált. Nagyon nem tetszett, hogy ilyen irányt vett a beszélgetés. Csókokat akartam. Nézni, ahogy alszik. Hogy csodás épületeket mutasson nekem, amelyeknek a létezéséről sem tudtam. Csónakokat – arról volt szó, hogy csónakázni megyünk, vagy nem?

– Nem adhatod csak úgy egyszerűen oda a szíved egy másik nőnek, amikor felbomlik a házasságod, Harry. Legalábbis anélkül nem, hogy el ne gondolkoznál róla, hogy mit akarsz. Hogy mit vársz. Mert ha ezt nem teszed, hét év múlva ugyanoda fogsz jutni, ahová Ginával jutottál. Kedvellek, és te is kedvelsz engem. Nagyszerű. Épp csak nem elég. Biztosnak kell lennünk benne, hogy ugyanazt akarjuk. Túl öregek vagyunk már, hogy játszadozzunk. – Még nem vagyunk öregek – mondtam. – Semmihez sem. – Túl öregek vagyunk már, hogy játszadozzunk – ismételte meg. – Amint gyereked van, túl öreg leszel a játszadozáshoz. Mit tudhatja, milyen az, ha az embernek gyereke van? – Haza kell mennem – mondta, és felállt. – Mi lesz a csónakázással? – kérdeztem. – A csónakázás várhat – felelte. 24 – A bim-bam bácsi – mondta Peggy. A padlón ült, a Csillagok háborúja-figurákkal játszott, belefeledkezve a képzelete alkotta furcsa kis család életébe, ahol is a Millennium Falcon alkotta Darth Vader és Leia hercegnő otthonát, akik esténként Harrison Fordot igyekeztek rávenni, hogy ágyba bújjon. Pat a kanapén állt, fülén egy hatalmas fejhallgatóval, mormolva, a szemét forgatva, jobbra-balra billegve, ahogy Sally kazettáját hallgatta. – Jön a bim-bam bácsi – mondta inkább csak magának Peggy, titkos kis mosollyal emelve fel a fejét.

Először fogalmam sem volt, hogy miről beszél. De aztán meghallottam, amit az ő új, ötéves füle előbb meghallott, mint az én elaggott, öreg fülem: egy távoli csengő csilingelését, amely visszhangozni tűnt a szomszédságban. Nem a templomi harangok tompa kondulása volt. Annál kedvesebb, kicsit közönségesebb, váratlanabb hang: inkább hívogató, mintsem parancsoló. Természetesen még gyerekkoromból emlékeztem ezekre a csengőkre, de furcsamód mindig meglepett, hogy most is léteznek. Ő járt odakint, rótta a köreit, igyekezett rábírni a gyerekeket, hogy letegyék a játékaikat, kimenjenek az utcára, és összemaszatolják boldog kis arcukat cukorral és tejjel. A jégkrémes. – A bim-bam bácsi – mondta Peggy. Úgy tettem, mintha nem hallanám, és visszafordultam a kávézóasztalra kiteregetett munkámhoz. Peggynek nem kellett volna itt lennie. Nem olyan délután volt, amikor haza szokott jönni Pattel. Egy nappal a show előtt voltunk, még át kellett rágnom magam a forgatókönyvön; könnyebben haladtam, ha Pat és Peggy nem a szőnyegen visítozik vagy Sally kazettáját és a kurvákról, gengszterekről és fegyverekről szóló dalokat hallgatja. Peggy édes kislány volt, soha semmi baj nem volt vele. De az ilyen napokon jobban szerettem, ha Pat egyedül hancúrozik a szőnyegen. Peggy csak azért volt nálunk, mert a gondatlan, láncdohányos bébiszittere nem jött elé az iskolába. Patért mentem, és kettejüket találtam a kapuban, egymás kezét fogva köszöntek el Miss Waterhouse-tól, rajongó tekintetüket fiatal tanítónőjükre emelve.

Miss Waterhouse széles vigyorral hagyott magunkra bennünket, indult a dolgára, bármi legyen is egy elemi iskolai tanítónő dolga a nap hátralévő részében; mi pedig vártuk, hogy Bianca, cigarettafüstbe burkolózva, sovány, sárga arccal átköhögje magát a tömegen. De Bianca csak nem akart megjelenni. Így aztán hármacskán, kéz a kézben várakoztunk az iskola kapujában. Fiatal mamák nyüzsögtek körülöttünk a gyerekeikkel, és ahogy ott álltam könnyed csevegésük és kocsijuk kipufogófüstje közepette, lassan kezdtem magam úgy érezni, mint egy leprás. A legkülönfélébb fiatal anyák fordultak meg az iskolakapu környékén. Range Rover-es anyukák, impregnált zöld kabátban, amelyet eredendően vidéki viseletnek szántak. Bokaláncos, busz után szaladó anyukák. És a nagy többséget alkotók, akiknek volt annyi eszük, hogy partnerük nevét ne tetováltassák a vállukra, viszont nem voltak annyira gazdagok vagy bolondok, hogy négykerék-meghajtású, ütközőrácsos monstrumokkal hordják iskolába ötéves gyereküket. De ha bokaláncot viseltek, ha hajpántot, ha Prada ruhakölteményt, ha nejlonblúzt, egyvalami közös volt bennük. Mindnyájan úgy néztek rám, mintha én lennék az ellenség. Eleinte azt hittem, az üldözési mánia tört ki rajtam. Aligha kellett elmagyaráznom, hogy zátonyra futott a házasságom; egyszerűen csak ott voltam, egy férfi egyedül, mindig nő nélkül (kivéve, ha anyám elkísért) – ennyi erővel akár lerajzolhattam és kiszögezhettem volna a kapura széthullott családunk sematikus rajzát. De ezek a nők sem engem, sem Ginát nem ismerték –

akkor mi bajuk velem? Azt gondoltam, talán túl érzékeny és sértődékeny vagyok az elmúlt hónapok történései miatt. De ahogy az iskolaév folytatódott, és a napok egyre sötétebbek és rövidebbek lettek, rá kellett jönnöm, hogy nem paranoia, amit érzek. A fiatal mamák szóba sem álltak velem. Kerülték a tekintetemet. Igazából nem akarták tudni. Először még megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni egyikkel vagy másikkal, de mind úgy nézett rám, mintha egy menetre hívtam volna őket. Egy idő után már nem erőlködtem. Ezek a fiatal anyák, akik oly édesen mosolyogtak egymásra, egyáltalán nem bánták volna, ha én nem vagyok ott. Eljutottam odáig, hogy érkezésemet megpróbáltam pontosan arra a percre időzíteni, amikor a gyerekeket kiengedik. Mert képtelen voltam elviselni magam körül az anyákat. Ők pedig képtelenek voltak elviselni, hogy körülöttem kell lenniük. A tanítónők mind nagyon barátságosak voltak velem, és ha Miss Waterhouse-zal beszéltem, könnyedén meg tudtam győzni magam, hogy én is része vagyok a modem világnak, mert itt a férfiak is lehetnek egyedülálló szülők. A kapu előtt várakozva azonban minderről bebizonyosodott, hogy baromság. Akár nagy fehér házakból, akár lakótelepi lakásokból érkeztek, a mamák mindig jókora távolságra horgonyoztak le tőlem. Ez már az első tanítási napon is így volt, és a többi napon is így folytatódott. A hajpántos anyukák inkább éreztek közösséget a bokaláncosokkal, mint velem. A gyereküket egyedül nevelő anyukák inkább éreztek közösséget azokkal,

akiknek állandó partnerük volt, mint velem. A viselkedésük legalábbis erre utalt. Mindez nagyon angolos volt és kimondatlan, de tagadhatatlan, hogy a gyanú és a zavar az első perctől kezdve befészkelte magát közénk. A dolgozók világában megértéssel és felvilágosultan kezelik a kisgyermekes, egyedülálló apát. De a szülőség határmezsgyéjén, az iskolakapu előtt, erről senki sem akart tudni. Mintha Pat és én saját kapcsolatuk törékenységére emlékeztettük volna őket. És amikor Bianca csak nem akart felbukkanni, és ott ácsorogtam Pattel és Peggyvel a kapuban, még inkább ezt éreztem. A mamák úgy néztek rám, mint a kismilliónyi baj – amit csak a férfiak tudnak okozni – élő mementójára. A kapuban állva úgy éreztem magam, mint a világ valamennyi tökéletlen férfijának nagykövete. Férfiaké, akik soha nincsenek ott, ahol szükség lenne rájuk. Férfiaké, akik leléceltek. Férfiaké, akikre nem lehet rábízni a gyerekeiket. A francba velük! Belefáradtam már, hogy mindenki a közellenséget látja bennem. Nem az izgatott, hogy csodabogárnak néznek. Erre fel voltam készülve. Végtére is, én magam is csodabogárnak tekintettem magam. De meguntam, hogy nekem kell elvinnem a balhét a világ összes vétkes férfija miatt. Szidtam magamban Peggy bébiszitterét – a lányt, aki nem tud a megbeszélt időben az iskola elé jönni; ezt a semmirekellő, köhögő tehenet, aki még a tanítónőt sem képes felhívni, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy

késni fog; ezt az átkozott Biancát a modem nevével és a modem gőgjével, aki tudja, hogy valaki majd úgyis átvállalja a kötelezettségeit. Bár Peggy legalább nem az ő gyereke volt. És ha dühös voltam Peggy haszontalan bébiszitterére, még inkább szidtam Peggy gondatlan szüleit. Igaz, jóformán semmit nem tudtam róluk; az apjáról csak annyit, hogy régen kikerült a képből, az anyjáról meg, hogy furcsa munkabeosztásban dolgozik. Mégis – a fontos dolgokat tekintve – úgy éreztem, hogy majd’ mindent tudok róluk. Peggy apja nyilvánvalóan olyan könnyedén vette szülői kötelességeit, mint egy kéthetes floridai nyaralást. És az sem számított sokat, hogy Peggy anyja valamely jelentős állást tölt-e be a Cityben, esetleg a feketegazdaság zavarosában halászgatva próbálja kiegészíteni a jóléti állam biztosította zsebpénzét. Mert a nő egyértelműen prioritási listája legvégére helyezte a lánya jólétét. Tipikus modern szülők. Képtelenek gondoskodni a gyermekükről. Egyre jobban utáltam az olyanokat, akik gyermeket hoznak a világra, és úgy gondolják, hogy a munka nehezét ezzel letudták. A büdös francba az ilyenekkel! Így, miután a tömeg elosztott, valamennyi anyuka távozott, és a dolog legrosszabb részén már túl voltam, és semmi kedvem sem volt továbbra is a kapuban szobrozni, visszamentünk a tanulmányi irodába, és közöltem a titkárnővel, hogy Peggyt hazavisszük magunkkal.

Boldogan az ölükbe pottyant szerencsétől, hogy váratlanul ismét együtt lehetnek, Pat és Peggy sikongva szuszakolódtak be az MGF utasülésébe. Türtőztetnem kellett magam, hogy ne kezdjek el ordítani, de hát ez az érzés szinte mindennap elkapott az iskolakapu környékén. Sajnáltam Peggyt, és sajnáltam Patet. Fenekestül felforgattuk az életüket, és ez a két kis szerencsétlen emberke fizet meg érte. Néztem, ahogy Peggy csendesen játszik a padlón, még Pat sem figyelt rá, mert Sally brutális dalait hallgatta, bim-bam bácsi csengői már távolodtak; a szívemet szánalom és szégyen szorította össze. – Kérsz jégkrémet? – kérdeztem tőle; úgy éreztem, hogy most is olyan töketlen vagyok, mint világéletemben voltam, úgy éreztem, bocsánatkéréssel tartozom. Sajnálom, Peggy, hogy a modem házasság intézménye összeomlott. Sajnálom, hogy korunk felnőttjei olyan önzők és ostobák, hogy képtelenek felnevelni a saját gyerekeiket. Sajnálom, hogy ebben a bolond világban nagyjából olyan mély érzéseket táplálunk a fiaink és a lányaink iránt, mint egy háziállat a kicsinye iránt. Kárpótolhatnálak egy Cornettóval? Épp kifizettem a jégkrémesnek a három 99-est, amikor Cyd fordult be a sarkon. – Kérsz 99-est? – kérdeztem tőle. – Az mi? – Ilyen – mutattam. – Tölcséres jégkrém csokirúddal a tetején. Nagyon finom. – Nem, kösz – mondta. – Inkább tartalékolok egy kis helyet a vacsorának. Hogy vagy?

– Jól – mondtam, lehajoltam és szájon csókoltam. Kísérletet sem tett rá, hogy visszacsókoljon. – Azt hittem, dolgozni mentél. – Telefonáltak, hogy jöjjek Peggyért – mondta. – Bianca nem tudott érte menni. Sajnálom. Egy pillanatig csak bámultam rá, nem tudtam rájönni, hogy ez a két világ hol keresztezheti egymást. – Te ismered Peggyt? – kérdeztem. Megcsóválta a fejét. Nem érted, ugye, még mindig nem érted? – Ő a lányom, Harry. Kint álltunk az utcán, a házam előtt. Nézett rám azzal a távol ülő, barna szemével. Várt. – Peggy a lányod? – El akartam mondani. Komolyan. – Felnevetett, de a nevetéséből érezni lehetett, hogy ő sem érzi mulatságosnak a dolgot. – Meg akartam várni a legmegfelelőbb pillanatot. Ez minden. – A megfelelő pillanatot? Miért nem mondtad el mindjárt az elején? Miért nem az volt a megfelelő pillanat? – Később elmagyarázom. – Most magyarázd el! – Jó. – Csaknem teljesen behúzta az ajtót. A gyerekek nem hallhattak minket. A gyerekeink. – Nem akarom, hogy a lányom idegen férfiakkal találkozzon, akik talán hamarosan már nem is játszanak szerepet az életemben. – Nem akarod, hogy idegen férfiakkal találkozzon? Miről beszélsz, Cyd? Én nem egy idegen férfi vagyok. Peggy több időt tölt ebben a házban, mint bárhol másutt. Számára nem vagyok idegen.

– Úgy ismer, mint Pat apukáját. Nem tudja, hogy a... Mim is vagy, Harry? Mondjuk, hogy a barátom. Szóval nem tudja, hogy a barátom vagy. Nem akarom, hogy találkozzon bármelyik barátommal is, mielőtt én előbb kicsit fel nem térképezem az illetőt. Érted? Egy szót sem értettem az egészből. Egy darab jégkrém a kezemre pottyant. – A múlt héten majdnem minden este itt vacsorázott! – mondtam. – Többet van velem, mint azzal a trógerrel, akihez hozzámentél! – Nem ismered őt. Ez tetszett. – Jó ember, ugye? – Talán nem – mondta Cyd. – De nem akarom, hogy Peggy úgy nőjön fel, hogy közben azt higgye, hogy minden férfi eltűnik az életéből, ahogy az apja tette. Nem akarom, hogy idegen férfiakat találjon az ágyamban... és te is idegen vagy. Ebből a szempontból idegen, Harry. Nem akarom, hogy idegen férfiak legyenek a lakásban, amikor felébred. Nem akarom, hogy azt higgye, az egész semmit nem jelent. Nem akarom, hogy kötődni kezdjen valakihez, aki aztán nem sokáig marad velünk. Próbált nyugodt maradni, de a hangja már el-elcsuklott, és legszívesebben magamhoz öleltem volna. Ami elég macerás lett volna, lévén, hogy a három 99-es még ott olvadozott a kezemben. – Nem akarom, hogy újabb bántódások érjék – mondta. – Nem akarom, hogy odaadja a kicsi szívét valakinek, aki aztán nemtörődöm módon összetöri. Érted már, Harry? Érted?

– Értem – mondtam. – Értem. Cyd nagyokat pislogott, a szája összeszűkült. Leráztam a kezemről a jégkrémet. Aztán bementünk, és tapasztalnom kellett, hogy egy gyerek számára semmi nem lehet meglepő. Talán azért, mert egy gyerek csodaként éli meg az életét, különösebben semmin nem lepődik meg, mert jóformán minden meglepetést okoz. Vagy talán a gyerekek gyorsabban alkalmazkodnak, mint a felnőttek. Akárhogy is, sem Pat, sem Peggy nem alélt el a döbbenettől, amikor Cydet besétálni látták. – Anya! – mondta Peggy, én pedig arra gondoltam: rájöhettem volna, honnan olyan ismerős az a szempár. Cyd a padlóra telepedett, és a lánya magyarázatát hallgatta a Millennium Falconon uralkodó családi viszonyokról. Majd elkérte a fülhallgatót Pattől, és meghallgatta a fiam kedvenc dalát. Aztán, amikor már mindnyájan megettük a jégkrémünket, közölte Peggyvel, hogy ideje hazaindulni. – Majd hívlak – mondtam. – Ha akarod – mondta. – Tudom, hogy ez most derült égből villámcsapásként ért. – Megőrültél, vagy mi? Persze hogy akarom! – Biztos? – Biztos! – mondtam, megérintve a karját. – Ez semmin nem változtat. Mindent megváltoztatott. 25 – Szerelmeskedtél a sminkeslánnyal? – kérdeztem Eamont. Az öltözőszobája tükréből nézett rám, és ha jól

láttam, valami átsuhant az arcán. Talán félelem. Vagy harag. De nyoma sem maradt. – Tessék? – Jól hallottad. A show felfutóban volt. A nézettségi mutatók kedvezően alakultak, és máris kezdtek beérkezni az első sörreklámajánlatok. De a szememben Eamon továbbra is egy ijedt kilcarneyi kölyök volt, viasszal a fülében. – Igen vagy nem, Eamon? Szerelmeskedtél a sminkeslánnyal? – Miért kérded? – Mert sír. Még a vendégek arcát sem képes bepúderezni, mert telesírta a púderpamacsát. Minden csupa maszat. – Mi közöm mindehhez? – Tudom, hogy a múlt héten együtt mentetek el a stúdióból. Eamon megpördült a forgószékével, szembefordult velem, feje körül ott világítottak a tükröt szegélyező csupasz villanykörték. Már cseppet sem tűnt ijedtnek, a homlokát borító vastag púderrétegen kígyózó, fénylő izzadságcsík ellenére sem. – Azt kérded, szerelmeskedtem-e a sminkeslánnyal? – Pontosan – mondtam. – Nem az erkölcseid miatt aggódom, Eamon. Miattam akár a fővilágosítót is megkefélheted a reklám alatt. Nem érdekel, mit csinálsz, ha épp nincs felvétel. Mindaddig, amíg ez nem zavarja a műsorkészítést. Márpedig egy zokogó sminkeslány, aki nem képes ellátni a feladatát, zavarja a műsorkészítést.

– Sokat köszönhetek neked, Harry – mondta Eamon halkan. Néha olyan halkan beszélt, hogy az embernek koncentrálnia kellett, hogy megértse, mit mond. Ez bizonyos hatalommal ruházta fel. – Az első perctől fogva, hogy találkoztunk, kizárólag jó tanácsokat adtál. „Ne feledd! Mindig csak egy emberhez beszélj”, mondtad. „Ha te jól érzed magad, ők is jól fogják érezni magukat.” Lehet, hogy ez neked semmiségnek tűnik, de engem átlendített a nehezén. Hozzásegített, hogy jól tegyem a dolgom. Nélküled nem ment volna, és ezért hálás vagyok. És ezért nem haragszom rád, amiért felteszel egy ilyen kérdést, amely – és ugye ebben egyetértünk? – még az anyám vagy a gyóntatom szájából is durván hatna. – Szerelmeskedtél a sminkeslánnyal, Eamon? – Nem, Harry. Nem szerelmeskedtem a sminkeslánnyal. – Ez az igazság? – Ez az igazság. Nem szerelmeskedtem a sminkeslánnyal. – Rendben. Csak ezt akartam tudni. – Lefeküdtem vele. – És mi a különbség? – Óriási. Ez nem egy jelentőségteljes kapcsolat nyitánya volt, Harry. Épp ellenkezőleg, semmi jelentősége nem volt – ez tetszett benne a legjobban. És lehet, hogy Carmen – így hívják a sminkeslányt, Harry, Carmennek – per pillanat kicsit zaklatott, mert nincs kilátás ismétlésre, erős a gyanúm, hogy neki is ez tetszett benne a legjobban. Ha az igazat akarod hallani: a menet kicsit nyers volt, kicsit durva, és csak egy éjszakára szólt. A nők néha szerelmeskedni akarnak. Néha csak azt

akarják, hogy megdugják őket. Ugyanolyanok, mint mi, Harry. Ez a nagy titok. Ugyanolyanok. – Mondhattad volna előbb is. Mennyivel egyszerűbb lett volna az életem. – Újabban sok ajánlatot kapok, Harry. És nem kizárólag a sörgyáraktól. Carmen nagyon szép lány. Tisztelettel fogok vele bánni. Barátságosan. Ugyanazt akarta, amit én, és megkapta. De többre nem számíthat tőlem. És ha majd egy kicsit megnyugszik, ezt ő is be fogja látni. – Nem te vagy az egyetlen fiatal fickó, Eamon, akit hanyatt döntenek, csak azért, mert a pofázmánya hetente egyszer feltűnik a képernyőn. De a magánéleti problémáidat hagyd kívül a stúdión, rendben? – Rendben, Harry – mondta jámborul. – Sajnálom, hogy ez az eset ilyen bomlasztó hatással járt, őszintén sajnálom. És értem azt is, hogy neked mint felelős producernek az a dolgod, hogy beszélj velem erről. De... férfi vagyok. – Valóban? Ezt valami régi bluesnótából szedted? Férfi vagyok. Betűzöm: f-é-r-f-i. Jézusom, te aztán jól adod a kapitális hímet. Legközelebb már aftershave-et fogsz reklámozni. – Férfi vagyok, Harry. Az a dolgom a világban, hogy annyifelé szórjam szét a magom, ahányfelé csak tudom. Erre születtünk. Ezt teszik a férfiak. – Marhaság – mondtam. – Ilyet csak a kölykök tesznek. De aztán később, amikor néztem, ahogy a show legcsinosabb munkatársnőjével hagyja el a stúdiót, arra gondoltam: miért is ne? Miért is ne ültethetné el a magját annyi helyre, ahány helyre csak tudja? Miért spórolna vele? Én mire mentem

azzal az egyetlen kis virágcseréppel, amelyet oly féltőn gondoztam? Hirtelen életbe léptek a szabályok. Ott aludhattam Cyd kicsi, legfelső emeleti lakásában, de el kellett jönnöm, mielőtt Peggy felébredt. Cyd örült, ha vele maradtam, miután Peggy lefeküdt, örült, hogy ott alszom vele a régi rézágyon, mely fölött az Elfújta a szél bekeretezett posztere függött. De takarodnom kellett, mielőtt felkelt a nap. Ha jobban belegondolok, túl sok szabály nem volt. Csupán ez az egy. De ez is rengetegnek tűnt. – Talán majd egy kicsit később – mondta Cyd. – Ha úgy döntünk... tudod... hogy továbblépünk. Ha majd elkötelezzük magunkat egymás mellett. Ám amikor nem néztem a távol ülő, barna szemébe, és ő lekapcsolta a lámpát, a legcsekélyebb késztetést sem éreztem, hogy elkötelezzem magam. Az igazat megvallva, valami kevésbé komplikáltra vágytam. Egyszerűen csak azt akartam, hogy a barátnőmmel aludhassak, anélkül hogy felébresztenének és közölnék velem, hogy ideje indulnom. Olyan kapcsolatot akartam, amelyben nem kell folyton szabályokat betartanom. De legfőképpen azt akartam, hogy a dolgok olyanok legyenek, amilyenek akkor voltak, mielőtt minden elromlott volna. Még álmodtam, amikor megéreztem Cyd száját az enyémen. – Édes – suttogta. – Bocs. De itt az idő. Még sötét volt odakint, de már hallottam a galambok burukkolását a tetőn, közvetlenül a fejünk fölött; ez volt

a biztos jele, hogy ideje felvennem a nadrágomat és lelépnem, mielőtt felkel a nap. – Ezt jól kitaláltad – sóhajtottam, elhengeredtem mellőle, és kikecmeregtem az ágyból. – Bárcsak maradhatnál, Harry. Hidd el, én is ezt szeretném. – Mikor is szakítottál Peggy apjával? Három éve? Vagy több? Azóta hány férfit mutattál be a lányodnak? – Te vagy az első – mondta Cyd halkan, és eltűnődtem, vajon igaz-e. – Egyszerűen nem értem, mi baja lehet tőle, ha meglátja, hogy megeszem egy tálka kukoricapelyhet. Úristen... jóformán mindennap lát! – Ezt már megbeszéltük – mondta Cyd a sötétben. – Megzavarná, ha reggel itt találna. Kérlek, próbáld megérteni. Ő még csak ötéves... te már nem. – Szeret engem. Én is szeretem őt. Nagyszerűen kijövünk egymással. – Még egy okkal több, hogy most elmenj. Nem akarom, hogy csak egy bácsi legyél Peggy szemében, érted? Azt akarom, hogy ennél több legyél... vagy ennél kevesebb. De ne csak egy bácsi. Peggy jobbat érdemel. És te is. – Remek – mondtam. – Igazán remek. – Inkább szeretned kéne azért, amit teszek – mondta Cyd inkább haragosan, mint megbántva. – Fogd már fel végre, hogy csak Peggyt próbálom védeni, és úgy akarok cselekedni, ahogy az neki a legjobb. Neked is van gyereked. Tudod, miről beszélek. Ha valakinek, akkor neked meg kéne értened. Igaza volt. Szeretnem kellett volna.

Életemben először végre kezdtem megérteni, hogy a korombeli férfiak miért lépnek le fiatalabb nőkkel. Mostanáig nem nagyon értettem. A harmincas nők teste még ruganyos, és lehet velük beszélgetni. Még mindig fiatalok, de már tapasztaltak egy s mást – feltehetően egy-két olyan dolgot is, amit te magad is megtapasztaltál. Akkor a férfiak mégis miért választják e helyett a kiegyenlített kapcsolat helyett azt, akinek át van fúrva a köldöke, és a jól sikerült randit csakis egy borzalmas éjszakai bárban, féltablettányi, Ecstasynak látszó valami elfogyasztásával tudja elképzelni? Ha olyasvalakivel is eljárhatsz szórakozni, aki ugyanazokat a könyveket olvassa, mint te, ugyanazokat a tévéműsorokat nézi, mint te, ugyanazt a zenét szereti, mint te, miért vágysz olyan nőre, akinek a soulzenész szó hallatán kizárólag a Jamiroquaiban megismert fickó képe ugrik be? De most megértettem. Megértettem, miben rejlik a vonzerejük. A korombeli férfiak azért szeretik a fiatalabb nőket, mert a fiatalabb nőknek kevesebb okuk van a keserűségre. A fiatalabb nő szívét vélhetően nem szomorítja a felbomlott család, a válási procedúra emléke és a gyerekek látványa, akiknek életéből hiányzik az egyik szülő. A fiatalabb nőt még nem érte annyi csalódás, mint a harmincéveseket – nőket és férfiakat, mert a férfiakról se feledkezzünk meg -, akik csalódásaikat megannyi túlsúlyos bőröndként cipelik magukkal.

Kegyetlennek tűnhet, de igaz. Kevesebb rá az esély, hogy egy fiatalabb nő életét már feldúlhatta egy másik férfi. A harmincas és negyvenes éveikben járó férfiak nem azért futnak egy fiatalabb nővel, mert nem tudnak ellenállni egy dögös testnek vagy átfúrt nyelvnek. Ez csak duma. Azért futnak vele, mert ők lehetnek azok, akik tönkretehetik a nő életét. Heidi, a nevelőnő Münchenből érkezett. Illetve nem pont Münchenből – inkább Augsburgból. És nem is volt nevelőnő. A nevelőnő olyan gyerekfelügyelő, akinek az a foglalkozása, hogy kisfiúkra és kislányokra vigyáz. Heidi tizenkilenc éves volt, és most először került távol a szüleitől. A Lufthansa turistaosztályán megtett repülőút választotta el kitömött játékokkal zsúfolt szobájától, és az anyjától, aki eddig gondoskodott róla. Körülbelül annyit tudott a gyereknevelésről, mint én az elméleti fizikáról. Heidit nevezzük inkább au-pair lánynak. Az elképzelés az volt, hogy Heidi főz, takarít, és vigyáz Patre azokon a napokon, amikor nekem a show-n kell dolgoznom. Cserében szállást, ételt és némi zsebpénzt kap; és közben angolul tanult volna. Pat a kanapén ringatta magát, Sally kazettáját hallgatta, amikor megejtettem a bemutatást. – Ő Heidi, Pat. Nálunk lakik majd, és segít a házimunkában.

Pat közönyösen bámult a nagydarab, szőke német lányra, szája eltátva, teljesen elmerült a zenehallgatásban. – A fiú szép és aktív – mosolyogta Heidi. Szolgálatkészségét bizonyítandó, megkérdezte, mit kérek vacsorára. Mondtam, hogy én majd bekapok valamit a stúdió vendégvárójában, de Patnek és magának összeüthetne valamit. Körbecsoszogott a konyhában, mígnem rálelt egy dobozos paradicsomlevesre. – Jó lenni? – kérdezte. – Pompás – feleltem. Hagytam, hogy maga csinálja. Letelepedtem a konyhaasztalhoz, és jegyzeteket készítettem a következő heti forgatókönyvhöz. Pat csámborgott be, hogy megnézze magának a lányt, a zene még mindig harsogott a nappaliból, visszaküldtem, hogy kapcsolja ki. Amikor visszaért, megrángatta az ingem ujját. – Figyu! – Hagyd az aput dolgozni, kicsim. – Nézd már, mit csinál! – És Heidit is hagyd dolgozni! Gondterhelten felsóhajtott, aztán odaült a konyhaasztalhoz, és szórakozottan a kis műanyag bábuival kezdett el játszadozni. Heidi a tűzhelynél csörömpölt, de oda sem figyeltem, amíg meg nem hallottam a forrásban lévő víz lobogását. Ezt azért furcsának találtam. Minek neki forró víz egy konzervleves felmelegítéséhez? – Heidi?

– Kész mindjárt! A kinyitatlan dobozt beleállította egy lábas vízbe, és forráspontig hevítette. Bizonytalan pillantást vetett rám, épp mielőtt a konzerv felrobbant volna, gőzölgő, vörös masszát lövellve a mennyezetre, a falakra és ránk. Kitörölgettem a paradicsomlevest a szememből, és láttam, ahogy a fakó piros nyálka végigfolyik Heidi arcán; tágra nyílt szemmel meredt rám a folyékony massza mögül, megnémult a döbbenettől és a csodálkozástól. Pont úgy nézett ki, mint Sissy Spacek a Carrie éjszakai sétás jelenetében. Aztán könnyekben tört ki. – Figyu! – mondta Pat, kék szeme csak úgy világított a karmazsinvörös álarcban. – Ő sem tud főzni! Heidi a Crouch Enden talált magának egy kedves családot. Én pedig felhívtam Sallyt. 26 Ethel néni a kertjében térdelt, és hagymásokat ültetett jövő tavaszra. Igazából nem volt a nagynéném, de az óta a nap óta így szólítottam, hogy a szomszédba költöztünk ötéves koromban, és a megszokás nagy úrnak bizonyult. Ethel néni felegyenesedett, és a fűnyírója mögül bandzsított ránk, ahogy Cyd, Peggy, Pat és én kiszálltunk Cyd öreg Volkswagen Bogarából, és egy pillanatig újra annak a kisfiúnak éreztem magam, aki megkérdi Ethel nénit, hogy visszakaphatná-e a labdáját. – Harry? Hát te vagy az? – Üdv, Ethel néni! – mondtam. – Mit ültet?

– Tulipánt, nárciszt, jácintot. Ő meg a te Pated lenne? El sem hiszem! Hogy megnőtt! Szia, Pat! Pat kényszeredetten emelte üdvözlésre a kardját. Sosem tudtuk rávenni, hogy az őt megillető néven köszöntse Ethel nénit, és szemlátomást nem most tervezte elkezdeni. Ethel néni figyelme Peggy felé fordult, és a zavar felhője úszott át az ismerős, öreg arcon. – És ez a kislány...? – Ő az én lányom – mondta Cyd. – Üdvözlöm, Ethel néni. Cyd vagyok. Harry barátja. Hogy van? – Sid, mint Sid James? – Mint Cyd Charisse. Ethel néni pislogni kezdett a szemüvege mögött. – Cyd Charisse – mondta. – Fred Astaire-rel táncolt a Selyemharisnyában! Gyönyörű lába volt. – Végigmustrálta Cydet. – Akárcsak magának. – Tetszik nekem a te Ethel nénid – suttogta Cyd, belém karolt, ahogy elindultunk a feljárón. Aztán éreztem, hogy erősödik a szorítása. – Ó, istenem... ő biztosan az édesanyád lesz. Anyám az ajtóban állt, talpig mosolyban, és Pat rohant, hogy üdvözölje. – Isten éltessen! – kiáltotta anyám, és felkapta Patet. – Ötéves lettél! Már nagyfiú vagy... Jaj! – Egyik karja alá szorította Patet, és szabad kezével félretolta a Jedifegyvert. – A csuda vigye ezt a ténykardot! – nevetett le Peggyre. – Te csakis Peggy lehetsz! Neked, ugye, nincs ilyen ténykardod? – Nem nagyon szeretem a Csillagok háborúját. Csak azért játszok olyat, mert ő azt szereti.

– Az úgyis a fiúk játéka, nem igaz? – mondta anyám; nem is ő lett volna, ha nem a hagyományos szerepének megfelelően viselkedik. Peggy bement Pat után a házba, és anyám Cydre mosolygott, aki kissé lemaradt, fél lépéssel mögöttem, még mindig a karom szorongatva. Sosem láttam ilyen félénknek. Anyám átölelte, és arcon puszilta. – Ön pedig bizonyára Cyd. Fáradjon beljebb, drágám, érezze otthon magát nálunk. – Köszönöm – mondta Cyd. Belépett a házba, ahol felnőttem, és anyám egy gyors mosolyt villantott rám Cyd háta mögött, megemelintette a szemöldökét, akár egy meglepett hölgy azokon a régi, pajkos, tengerparti képeslapokon. Régen volt már, de elég sok lányt hoztam haza ahhoz, hogy tudjam, mit jelent ez a tekintet. Azt jelentette, hogy Cyd olyasvalaki, akire anyám azt mondaná: milyen kis helyes. Arra pedig, ami a hátsó kertben fogadott minket, azt mondta volna: szerény vendéglátás. A konyhaasztalt kicipelték hátra, és egy papírabroszt terítettek rá, amit léggömbök, pukkanó pezsgősüvegek és vigyorgó nyulak rajza díszített. Fölhalmoztak rá többtálnyi krumpliszirmot, mogyorót és apró, élénksárga, sajtos izét, többtálcányi, kenyérhéjtól megszabadított szendvicset, többtányérnyi minivirslis roládot és hat külön papírtálkában gyümölcskocsonyát és befőttet. Ezen ételkavalkád közepén ott trónolt a Darth Vader sisakját formázó születésnapi torta, öt gyertyával.

Amikor mindnyájan helyet foglaltunk, és néhány változatban elénekeltük a „Boldog szülinapot, Pat!”-et, apám körbekínálta a virslisroládot, és szúrós pillantást vetett rám. – Fogadok, megszenvedtetek, mire mind a négyen beültetek abba a kis sportautóba – mondta. Hallottam, hogy a nappaliban az egyik kedvence szól a lemezjátszóról. A szvingelő szerelmesek dalai B oldalának utolsó száma ment; Frank énekelte könnyedén Cole Porter „Bármi megtörténhet”-jét. – Nem az MGF-fel jöttünk, apa – feleltem. – Hanem Cyd kocsijával. – Kicsit sem praktikus az ilyen autó – folytatta, ügyet sem vetve rám. – Nincs benne hely a gyerekeknek! A férfinak az autóvásárlásnál ezt is figyelembe kell vennie. Legalábbis illene. – Az én apukámnak motorja van – közölte vele Peggy. Apám rábámult, egy roládot rágcsált, és szavak után keresgélt. Az apukájának? Motorja? – Tényleg, életem? – mondta anyám. – És egy thai barátnője. – Hűha! – Memnek hívják. – Szép név! – Táncosnő. – Ezt nevezem! Mindannyian csendben néztük, további kinyilatkoztatásra várva, amint Peggy szétnyitja a szendvicsét, és megvizsgálja a tartalmát. A kinyilatkoztatás elmaradt. Peggy összecsukta a szendvicset, és beleharapott.

Én azokat a sárga, sajtos valamiket ropogtattam, és egészen magam alatt voltam. A szüleim igyekeztek, amennyire csak tudtak. De ennek a bájos kislánynak már volt egy másik élete, amelynek ők soha – sem eddig, sem ezután – nem lehetnek a részesei. Azt a határtalan elragadtatást, amit az unokájuk iránt éreztek, soha nem fogják a kis Peggy iránt érezni. Annak a feltétel nélküli szeretetnek a lehetősége elveszett. Peggy mindig is egy kicsit idegen marad. Sajnáltam ezért a szüleimet. És sajnáltam Peggyt is. – Mem valójában nem táncosnő – szólalt meg Cyd, az arcomba nézett, olvasott a gondolataimban. – Sztriptízműsorokban lép fel. Apám felköhögött egy kis sülthúsízesítésű krumpliszirmot. – Cigányútra ment – magyarázkodott. Anyám ragyogó mosollyal fordult Cydhez. – Gyümölcskocsonyát? – kérdezte. Amint Mem foglalkozása lekerült a napirendről, az ünnepség normális kerékvágásba zökkent. A szüleim szimpatikusnak találták Cydet. Nagyon is tetszett nekik. Rengeteg megvitatnivalójuk akadt – apám felvetette az egyedülálló anyák állami támogatásának problémáját, mire anyám a dolgozó anyák témakörrel hozakodott elő -, Cyd ügyesen váltott egyik témáról a másikra, anélkül hogy egy csepp gyümölcskocsonya is kicsusszant volna a szájából. – Az állam nem helyettesítheti az egyik szülőt, Mr. Silver... kár is próbálkozni vele. – Szólítson Paddynek, kedvesem – kérte apám.

– Vannak asszonyok, akiknek muszáj dolgozniuk, Mrs. Silver... de ez még nem azt jelenti, hogy ne a gyerekük lenne számukra a legfontosabb. – Szólítson Elizabethnek, kedvesem – kérte anyám. Cyd tehát beszélgetett Paddyvel és Elizabethtel mindarról, amiről ők akartak beszélgetni: anyámmal arról, hogy milyen filmeket nézhet egy ötéves, apámmal arról, hogy mikor kell leszerelni egy bicikli támasztókerekeit. És tudta, mikor kell lelkendezni: megdicsérte anyám virslisroládját („Magam készítettem, kedvesem, szívesen megadom a receptet”) és apám kertjét („Harryt sosem érdekelte a kert – fel nem foghatom, miért”). De Cyd nem az a helyi kislány volt, akit párszor táncolni vittem a kertvárosi klubba, nem a Kimek és Kellyk egyike, akiket bemutattam itthon, mielőtt Ginát hazahoztam volna. Cydnek szemmel láthatóan múltja volt: amelyben szerepelt már házasság, terhesség és válás, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. Úgy tűnt, a szüleim csak úgy tudják feldolgozni ezt a múltat, ha tudomást sem vesznek róla. A beszélgetés hol a houstoni gyerekkorra, hol a mostani londoni napokra váltott, mintha azt, ami a kettő között történt, cenzúrázták volna. – Azt mondja, texasi? – kérdezte apám. – Én magam sosem jártam Texasban. A háború során azonban megismerkedtem néhány texasival. – Összeesküvő módjára közelebb hajolt. – Ők voltak ám a nagy zsugások!

– Jó is az, ha az embernek nővérei vannak – mondta anyám. – Nekem hat fivérem volt! El tudja képzelni? Hat fiútestvér! Egyes nők ki nem állhatják, ha focit vagy ökölvívást közvetítenek a tévében. Engem sohasem zavart. Végtére is hat fiú között nőttem fel. Ám Cyd felbomlott házasságának témáját nem lehetett megkerülni. Végül maga Cyd hozta szóba, oly természetességgel, mintha csak egy romlott virsliről beszélne, amit meg kell találni és félretenni a többitől. Még soha nem tűnt ennyire amerikainak. – A mi családunk is olyan volt, mint a maguké – mondta anyámnak. – Nagyon összetartó. Kizárólag Jim, Peggy apja miatt jöttem át, ő angol. Nem sikerült a dolog, de valamiért sosem mentem vissza. És most találkoztam a fiukkal. Örülök, hogy maradtam. Ennyivel elintézte. Anyám úgy nézett ránk, mintha Ryan O’Neal és Ali MacGraw lennénk a Love Storyból. Mintha még apámnak is egy könnycseppet kellett volna elmorzsolnia a szeme sarkában. De aztán rájöttem, hogy csak egy kis virslidarabot próbált leszedni magáról. Mire Pat elfújta az öt gyertyát, és megszegtük a tortát, a szüleim úgy viselkedtek, mintha világéletükben ismerték volna Cydet és Peggyt. Ha a tény, hogy álmaim asszonya előttem már másvalakivel is osztozott az álmain, zavarta őket, ügyesen leplezték. És ennek jobban kellett volna örülnöm, mint amennyire örültem. Amíg Cyd segített anyámnak leszedni az asztalt, és apám megmutatta Patnek és Peggynek, hogyan kell

elhárítani a csigaveszélyt, én bementem a nappaliba a lejátszóhoz. A szvingelő szerelmesek dalai már órákkal korábban lejárt, de a lemez – régi bakelit: apám nem csatlakozott a CD-forradalomhoz – borítója még a Sony toronynak döntve állt. Ez a lemezborító mindig is különleges jelentőséggel bírt a szememben. Sinatra – csáléra kötött nyakkendőben, keskeny karimájú puhakalapban – vigyorog le rajta az ötvenes évek tökéletes párocskájára, a brillantinozott, öltönyös Romeóra és az ő kertvárosi, gyöngy fülbevalót és kis piros ruhát viselő Júliájára. Hétköznapi párnak látszanak – senki nem feltételezné róluk, hogy együtt szállnak meg a Rat Packkel Vegasban. Az viszont látszik rajtuk, hogy annyi örömet akarnak kicsikarni az élettől, amennyit csak tudnak. Gyerekkoromban szerettem nézegetni ezt a párocskát, mert úgy képzeltem, hogy a szüleim is így nézhettek ki abban a szent pillanatban, amikor egymásba szerettek. Valaki a nevemet kiáltotta a kertből, én A szvingelő szerelmesek dalai borítóját bámultam, és úgy tettem, mintha nem hallanám. De ezentúl már nem ez fog eszembe jutni róla, gondoltam. – Mindenki jól érezte magát – mondta Cyd. – Nagyszerűen sikerült – mondtam. Már felértünk Londonba, és Cyd lakásán voltunk. Peggy és Pat a kanapén ült, és videóról nézte a Pocahontast (Peggy választotta). Fáradtan a Cyd ziháló Bogárjával megtett többórás úttól, már kezdtek besokallni egymásra. Haza akartam menni.

– Mindenki jól érezte magát – mondta újra Cyd. – Pat örült az ajándékainak. Peggy annyit evett, hogy egy hétig nem is kell enni adnom neki. És nagyon örülök, hogy megismerhettem a szüleidet. Igazán kedves emberek. Igen, mindenki jól érezte magát. Kivéve téged. – Miről beszélsz? Én is jól éreztem magam. – Nem – mondta. – És ami a legjobban bánt, hogy meg sem próbáltad. A szüleid nagyon igyekeztek. Tudom, hogy szerették Ginát, és tudom, hogy nekik sem lehet könnyű. De ők is nagyon akarták, hogy jól sikerüljön ez a nap. Téged mindez meg sem legyintett, igaz? – Mit vártál tőlem? Hogy lambadázni kezdek néhány diétás kóla után? Annyira éreztem jól magam, amennyire egy gyerek születésnapi zsúrján jól tudom érezni magam. – Felnőtt nő vagyok. Gyerekem van. Próbáld feldolgozni ezt a helyzetet, Harry. Ha nem megy, aligha lehet közös jövőnk. – Szeretem Peggyt – mondtam. – Pompásan kijövök vele. – Szeretted Peggyt, amíg csak egy kislány volt, aki a fiaddal barátkozik – mondta Cyd. – Szeretted, amíg csak egy bájos lányka volt, aki szépen eljátszik a padlón, ha nálad van. De amióta járunk, mást is látsz benne, és ez egyáltalán nincs ínyedre. – Mégis mit látok benne? – kérdeztem. – Élő bizonyítékát, hogy más férfi is kefélte az anyját. Élő bizonyítékát, hogy más férfi is kefélte az anyját? Ez azért egy kicsit erős volt. Szerintem ilyen címmel még Frank Sinatra sem hozott volna ki lemezt.

27 Többről volt itt szó, mint hogy más férfi is kefélte-e az anyját. Amit megtanultam, amióta Pattel ketten éltünk, hogy szülőnek lenni meglehetősen ösztönös dolog: menet közben alakul ki. Senki nem tanít meg rá. Magadnak kell rájönnöd. Amíg gyerek voltam, azt hittem, a szüleim titkos tudás birtokában vannak, és így tudnak engem kordában tartani és helyesen felnevelni. Úgy véltem, hogy kidolgoztak valami vezércselt, és azzal vettek rá, hogy megegyem a főzeléket és lefeküdjek, amikor mondják. De tévedtem. Ma már tudom, hogy pontosan azt tették, amit a világon minden szülő tesz. Az ösztöneikre hagyatkoztak. Ha Pat hajnali négykor A Jedi visszatért akarta nézni vagy éjfélkor Puff Daddyt hallgatni, nem sokat teketóriáztam – kihúztam a dugót a konnektorból, és Patet visszaküldtem az ágyba. Ha Gina telefonja vagy az iskolában történtek elkedvetlenítették, a karomba vettem és ringattam. Ha a saját húsodról és véredről van szó, nem kell azon gondolkoznod, hogy mit kell tenned. Nem is nagyon gondolkozol. Csak megteszed. Viszont Peggyvel szemben nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. A kanapén ült, kicsi, meztelen lábát felrakta a dohányzóasztalra, és a kedvenc ausztrál szappanoperáját nézte. Ott ültem mellette, igyekeztem kizárni a szerencsétlen szörfösök beszélgetésének háttérzaját, akik nem tudták,

hogy kik az igazi szüleik, miközben a cikket olvastam az újabb japán bankbezárásról. Tökéletes felfordulás lehetett odakint. – Mit akarsz ezzel mondani... hogy nem te vagy az anyám? – mondta valaki a képernyőn, és Peggy mocorogni kezdett, amint felhangzott a főcímzene. Általában felpattant és szaladt is tovább, amint az ausztrálok eltűntek a képről. Most azonban a fenekén maradt, előrehajolt, és a dohányzóasztalt borító újságok és játékok tengeréből előhalászta Cyd körömlakkját. Néztem, ahogy lecsavarja a kis üveg tetejét. – Peggy? – Tessék? – Nem kéne azzal játszanod, kicsikém. – Miért, Harry? Anya megengedte. Leemelte a kupakot a kis ecsettel, és nagyon óvatosan vörösre kezdte lakkozni az aprócska, szinte nem is létező lábujjkörmeit; bár ahogy láttam, bőven jutott a lábujjai végére is. – Vigyázz azzal az izével, Peggy. Ez nem játék, ugye tudod? Rám nézett. – Mondtam már, hogy anya megengedte. Élénkvörös pöttyök jelentek meg, majd folytak el gyufaszálnyi lábujjain. Hamarosan úgy nézett ki, mint aki szőlőt taposott vagy átgázolt egy vágóhídon. Felemelte a lábát, gyönyörködött a művében, és egy ragyogó piros csepp a Vörös magazinra cseppent. Ha Pat csinálja ugyanezt, már rászóltam volna, vagy elveszem tőle a lakkot, vagy beküldöm a szobájába. Valamit már csináltam volna. De mert Peggyről volt

szó, nem tudtam, mit tegyek. Nyilvánvaló, hogy egy ujjal sem érhetek hozzá. És a hangomat sem emelhetem fel. – Peggy. – Mi van már? Őszintén szerettem volna, ha szót fogad, ha nem körömlakkozza össze a lábát, a szőnyeget, a dohányzóasztalt és az újságokat. De még ennél is jobban akartam, hogy szeressen engem. Ezért aztán csak néztem, ahogy a lába fénylő vörösre vált, kétkedve hümmögtem, és nem csináltam semmit. Cyd jött ki a fürdőszobából fehér fürdőköpenybe burkolózva, törülközővel a fején. Amint meglátta, hogy Peggy a lábujjait mázolja, felsóhajtott. – Hányszor kértem már, hogy hagyd békén a körömlakkomat!? – kérdezte, és elkobozta az üveget. Felkapta Peggyt, ahogy az anyamacska kapja fel engedetlen kölykét. – Gyerünk, kisasszony! Irány a fürdőszoba! – De... – Indíts! Amitől nevethetnékem támadt – de még szívesebben a tenyerembe temettem volna az arcom -, hogy az ember nem is gondolná, mostanában mennyi időt töltünk olyan dolgokkal, amelyeket a nukleáris családok széthullása eredményezett. Cyd lakása akár a romantika temploma is lehetett volna. A falakat poszterek borították – olyan filmeké, amelyek a tökéletes szerelemről mesélnek, vagy a fejjel minduntalan a falnak rohanó szerelemről, de

mindenképp olyan szerelemről, amely mentes modem világunk komplikációitól. A lakásba belépve, mindjárt a szűk kis előszobában, a Casablanca bekeretezett posztere fogadta az embert. A nem sokkal kevésbé aprócska nappaliban a Felejthetetlen szerelem és a Futókaland poszterei lógtak. Az Elfújta a szél kitüntetett helyet kapott az ágy fölött. Még Peggy szobájába is került poszter; Pocahontas nézett le a falról a régi Ken és Barbie babákra, a Spice Girls-bigyókra. Férfiak szívták cigarettájukat, nők olvadoztak, és az igaz szerelem hódított – bárhova nézett is az ember. A képek nem úgy voltak felrakva, ahogy egy diák rakná fel őket – nem olyan hányavetin és véletlenszerűen, és nem azért, hogy egy-egy terjengő beázásfoltot vagy a pergő vakolatot elfedjék. És persze nem cellux tartotta őket. Üveg mögé helyezve, ízléses fekete kerettel övezve inkább művészi munkának hatottak – feltételezem, azok is voltak. Cyd a posztereket a Soho valamelyik filmes „kegytárgy”-boltjában vette, elvitte a megfelelő helyre és bekereteztette, majd kiakasztotta őket az otthonában. Utánajárásába került, hogy az Elfújta a szélt és társait megszerezze és a falakon tudhassa. Az üzenet egyértelmű volt: ezért vagyunk a világon. De nem egészen erről szólt a dolog. Mert lehet, hogy Humphrey Bogart és Ingrid Bergman szerelmének idő előtt véget vetett a párizsi náci megszállás, de Bogeynak legalább azon nem kellett rágódnia, hogy mit kezdjen Ingrid Victor Laszlóval való viszonyából származó

gyerekével. És erősen kétlem, hogy Rhett Butler is annyira odalett volna Scarlett O’Haráért, ha Scarlett az előző, georgiai szerelmének gyümölcsét is magával viszi a kapcsolatba. Kislányokkal nem volt túl sok dolgom korábban, és Peggyt olyasfajta nyugalom lengte körül – igen, nyugodt volt, nem egyszerűen egy bűbájos kis cukorfalat -, amilyet sem Patnél, sem más kisfiúknál nem tapasztaltam. Olyan higgadtság jellemezte, amely a vele egykorú kisfiúkban nincs meg. Lehet, hogy minden kislány ilyen. Lehet, hogy csak Peggy. Mindebből azt akarom kihozni, hogy szerettem őt. Csak még nem tudtam eldönteni, hogy barátjaként vagy apjaként, kedvesen és engedékenyen, vagy keményen, de igazságosan viselkedjem vele szemben. Egyik sem tűnt jó megoldásnak. Ha a partnerednek gyereke van, semmi nem lehet olyan, mint a filmeken. Aki ezt nem látja be, az túl sok MGM-musicalt nézett. Cyd jött vissza a szobába a lemosdatott, átöltöztetett Peggyvel, aki ily módon felkészült a nagy estére, amit apjával a Pizza Expressben tölt. A kislány felmászott az ölembe, és megpuszilt. Szappantól és Timotei gyereksampontól illatozott. Az anyja a hajamba borzolt. – Min gondolkozol? – kérdezte. – Semmin – feleltem. Peggy szeme tágra nyílt az izgalomtól, amikor meghallotta, hogy egy nagy teljesítményű motor közeledik az utcán.

– Apa! – kiáltotta, és lecsúszott az ölemből; olyan féltékenységet éreztem, hogy magam is meglepődtem. Az ablakból néztük, ahogy Jim Mason leállítja nagy BMW motorját, és átlendíti a lábát, mintha lóról szállna le. Levette a sisakját, és el kellett ismernem, hogy Cydnek igaza van: jóképű a csirkefogó a markáns arcélével, a rövid, dús, göndör hajával; akár egy római kori érmébe vésett fej, vagy egy férfi modell, aki a lányokat kedveli. Mindig is azt reméltem, hogy lesz benne valami Glennből: szépfiú, akinek a hímpora megkopott, szíveket összetörő fénykora lejárt. De ez itt még ereje teljében volt. Felintegetett nekünk. Visszaintegettünk. Társad volt partnerével megismerkedni kínos és zavarba ejtő. Élete legintimebb részleteit is ismered, noha sosem találkoztál vele. Tudod, mi minden rosszat követett el, egyrészt mert a társad mindenről beszámolt, másrészt mert, ha nem követi el őket, nem te lennél a társaddal. Találkozni a férfival, akit a barátnőd már előtted ismert, afféle zötyögős motorozáshoz hasonlítható. A Jimmel való találkozásból mégsem csináltam nagy ügyet. Könnyedén vettem, hisz még annyi elvarratlan szál volt közte és Cyd között. Jim belépett a lakásba, magasan, jóképűen, talpig csillogó bőrben és széles, fehér mosolyban, és addig csiklandozta a lányát, amíg az üvölteni nem kezdett. Kezet ráztunk, és rövid eszmecserét folytattunk arról, hogy milyen nehéz parkolóhelyet találni a környéken. Amíg Peggy összeszedelőzködött, Cyd is szóba

elegyedett vele; arca szenvtelen volt, akár egy ökölbe szorított kéz. – Hogy van Mem? – kérdezte. – Jól. Üdvözletét küldi. – Biztosra veszem, hogy még csak eszébe sem jutott. De azért köszönöm. A munkájával minden rendben? – Igen, kösz. – A sztriptízipar fellendülőben van, nem igaz? – Mem nem sztriptíztáncos. – Hanem? – Mindig csak egy vendégnek táncol. – Bocsánat. Jim mit-lehessen-ilyenkor-tenni vigyorral nézett rám. – Mindig ezt csinálja – mondta, mintha valami közünk lenne egymáshoz, mintha tudna mesélni egy s mást. Peggy jött vissza, kezében egy gyerekbukósisakkal, fülig érő szájjal; alig várta már, hogy induljanak. Megpuszilta az anyját, aztán engem, majd megfogta az apja kezét. Az ablakból néztük, ahogy Jim felülteti a lányát a motorra, és feladja rá a bukósisakot. Mögéje pattant, szétvetett lábbal ült a gépen, berúgta, és megindult a szűk utcácskában. A motor dobhártyarepesztő bömbölésén kívül csak Peggy örömteli sikkantgatásai hallatszottak. – Miért gyűlölöd ennyire, Cyd? Egy pillanatra elgondolkodott. – Talán azért, ahogy szakított – mondta. – Nem ment dolgozni, mert a lába megsérült egy balesetben – azt hiszem akkor is egy taxi csapta el; mindig azok szokták -, a kanapén feküdt, amikor hazaértem, miután Peggyt

elvittem az oviba. Fölé hajoltam – csak hogy nézzem az arcát, mindig is szerettem nézni az arcát -, és ő kimondta egy lány nevét. Elég hangosan. Annak a maláj lánynak a nevét, akivel összefeküdt. Aki miatt elhagyott. – Álmában beszélt? – Nem – mondta Cyd. – Csak úgy tett, mintha álmában beszélne. Akkor már tudta, hogy el fog hagyni engem és Peggyt. De nem volt annyi bátorsága, hogy a szemembe nézzen. Megjátszotta, hogy álmában beszél – hogy álmában mondja ki annak a lánynak a nevét -, nem tudott mást kitalálni. Így robbantott. Csak ezen a módon tudta a tudomásomra hozni, hogy már összecsomagolt. Annyira kegyetlen, gyáva dolog volt tőle... annyira rávallott. Nekem más okom volt rá, hogy gyűlöljem Jimet – nemes és szánalmas indíttatású okaim egyaránt. Gyűlöltem, amiért ilyen csúnyán megbántotta Cydet, és gyűlöltem, amiért jóképűbb, mint én. Gyűlöltem, ahogy minden szülőt is, aki jön-megy a gyereke életében, mintha az valamiféle hobbi lenne, amit elkezdünk vagy abbahagyunk, amikor kedvünk szottyan rá. Ginát is ilyennek láttam volna? Néha; azokon a napokon, amikor nem hívta Patet, és én tudtam – egyszerűen tudtam -, hogy ilyenkor Richard-dal van valahol. És gyűlöltem Jimet, mert éreztem, hogy Cydnek még mindig számít – amikor azt mondta, hogy mindig is szerette Jim arcát, tudtam, hogy még nem tette túl magát rajta, hogy belülről mardossa az egész. Talán már nem szerette, talán az egykori érzései elhaltak és valami másba csaptak át. De Jim még számított.

Azt hiszem, a lelkem mélyén egy kicsit hálásnak kellett volna lennem neki. Mert ha hűséges, szerető félj lett volna, aki nem indul el a farka után – ha nem bambuszfüggő -, akkor Cyd még mindig vele lenne és nem velem. De szemernyi hálát sem éreztem. Azt se bántam volna, hogyha – amint épségben hazahozza Peggyt a Pizza Expressből – a motorját fölgyűri a 73-as busz, és Jim csinos képe szétkenődik az Essex Roadon. Úgy bánt Cyddel, mintha Cydnek semmi jelentősége nem volna. És ez elég ok volt rá, hogy szívből gyűlöljem. És amikor egy elképesztően fölösleges, hűtőszekrény méretű plüssállattal és pizzától maszatos arccal Peggy hazaért, rájöttem, hogy sokkal önzőbb okból gyűlölöm Jimet. Anélkül, hogy igazából össze akartam volna mérni vele magam, tudtam, hogy Peggynek sosem fogok annyit jelenteni, mint ő. És ez fájt a legjobban. Még ha csak akkor jött is érte, amikor úgy hozta a kedve, vagy valahol másutt kefélt, ha úgy tartotta kedve: akkor is mindig Peggy apja marad. És a kislány ezért reszketett az örömtől. Nem a motorbicikli miatt. Nem a pizza miatt. Nem a frigó méretű kitömött játék állat miatt. Hanem azért, mert Jim volt az apja. Képes voltam együtt élni Peggyvel, még ha arra emlékeztetett is, hogy más férfi is kefélte az anyját. Ezzel együtt szeretni tudtam. Felvehettem a versenyt egy motorkerékpárral, óriásjátékokkal és az enyémnél szebb arccal. A vér szavával azonban nem kelhettem versenyre.

28 – Kire hasonlítok? – kérdezte Pat, amikor a park fái már csupaszok voltak, és ő télikabátban járt, és Gina már több mint négy hónapja elment. A nyakát nyújtogatta, hogy lássa magát a kocsi szemellenzőjének tükrében, úgy nézte az arcát, mintha sosem látta volna, mintha az valaki másé lenne. Kire hasonlított? Nekem – és neki is – mindenki azt mondta, hogy rám hasonlít. De tudtam, hogy ez nem egészen igaz. Sokkal helyesebb kisfiú volt, mint én valaha is. Még ha az a kutya nem üti is ki az első fogaimat, Pat akkor is szebb nálam. Igazság szerint mindkettőnkre hasonlított. Egy kicsit rám, egy kicsit Ginára. – A szemed olyan, mint a mamié – mondtam. – Kék. – Igen. Kék. Az én szemem zöld. De a szád olyan, mint az enyém. Szép nagy szánk van. Csókra termett, nem igaz? – De igen – mondta, de nem vigyorgott velem, szemét nem vette le a kis, négyszögletű tükörről. – És a hajad... igazán gyönyörű. Mint a mamié. – A maminak sárga haja volt. – Még most is, kicsim – mondtam megrezzenve a múlt idő hallatán. – A maminak sárga haja van. Még most is. Érted? – Értem – felelte, felcsapta a tükröt, és kibámult az ablakon. – Menjünk! És a fogaid is olyanok, mint az édesanyádé – kicsit hézagosak, kicsit csálék, ettől olyan karakán minden mosolyotok -, de a fitos orrodat tőlem örökölted, az

erős, gyönyörű arcvonaladat viszont a mamidtól, ahogy a bőrödet is: azt a szép, napot szerető bőrödet, azt a szép bőrödet, amely azonnal barnulni kezd, amint eláll az eső. Pat nem rám hasonlított. És nem is Ginára. Mindkettőnkből volt benne valami. Még ha akarná, sem tudná letagadni az anyját. Mert Gina ott volt a mosolyában és szeme színében. Ezért nem szabadulhattam a kísértetétől. Ahogy Pat sem. – Nem tudom, mi lesz az ilyen gyerekekkel – mondta apám. – Az ilyenekkel, mint Pat és Peggy. El nem tudom képzelni, mi lesz az olyanokkal, akiket csak egy szülő nevel fel. De nem úgy mondta, ahogy régebben mondta volna: mérgesen, megvetően, gúnyos rácsodálkozással, hogy mivé fajult ez a világ. Már nem kelt ki az egyedülálló szülők és mindazon változások ellen, amit képviselnek. Hangja kedvesen csengett, döbbenten csóválgatta a fejét, mint aki képtelen felérni ésszel, hogy mit hozhat a jövő. – Te két szülő mellett nőttél fel – mondta. – Neked legalább van némi elképzelésed arról, hogy milyen egy házasság. Hogy milyen is lehet. De ők nem tudják. Pat, Peggy és a többiek. – Nem, ők nem tudják. – Mi lesz így velük? Ha azt látják, hogy mindenki elválik, nekik mi esélyük lehet a házasságra? És a gyerekeiknek? A fapadon ültünk a konyhaajtóban, és a háromórai szürkületben néztük, ahogy Pat a fénykardjával hadonászik a kert végében.

– Minden úgy... széthullani látszik – folytatta az öregem. – Tudod, mit kérdezett tőlem Peggy? Hogy lennék-e a nagypapája. Nem az ő hibája, nem igaz? Szegény kis prücsök. – Nem, nem az ő hibája – mondtam. – Soha nem a gyerek hibája. De ha elvált szülők gyerekeiként nőnek fel, talán majd jobban odafigyelnek a saját házasságukra. Talán majd eltökéltebben akarják, hogy sikerüljön. – Gondolod? – kérdezte apám reménykedve. Bólintottam, mert nem volt szívem nemet inteni. Valójában azt gondoltam, hogy az ő generációja sokkal inkább eleget tudott tenni a kötelezettségeinek, mint a miénk. Ők felnevelték a gyerekeiket, korán nyugovóra tértek, és ha saját házat és kéthetes frintoni lakókocsis nyaralást is megengedhettek maguknak, már szerencsésnek érezték magukat. Az én generációm azonban már úgy nőtt fel, hogy saját, személyes kis boldogságát a bevásárlólista élére helyezte. Ezért vesznek hülyére, ezért vallunk kudarcot, ezért penderítenek ki bennünket ilyen ijesztő rendszerességgel. Az én generációm tökéletes életre vágyott. Miért lennének mások a gyerekeink? Apám korán megtanulta, hogy a tökéletes élet senkinek nem adatik meg. – Igen, ebben lehet valami – mondta az öregem elgondolkodva. – Akárhogy is, de minden gyereknek két szülője van, nem? Még azoknak is, akiket – hogy is mondják? – egyedülálló szülő nevel fel. Lehet, hogy

Pat, Peggy és a sorstársaik majd nem azt a szülőjüket tekinti példaképnek, aki otthagyta őket. Hanem azt, aki velük maradt. – Ezt hogy érted? – Csodásan bánsz Pattel – mondta apám, de nem nézett rám. – Nagyon igyekszel. Gondját viseled. Pat mindezt látja. Miért akarna másként viselkedni a saját gyerekeivel? Zavaromban elnevettem magam. – Komolyan gondolom – mondta apám. – Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha anyád... ugye, érted? – Kérges jobb kezét a vállamra tette. Még mindig nem nézett rám. – Nagyszerű munkát végzel azzal a fiúval, Harry. – Köszönöm – mondtam. – Köszönöm, apa. Aztán anyám sürgető kiáltását hallottuk a nappaliból; amikor beszaladtunk, az ablaknál állt, és a kocsimra mutogatott. – Láttam azokat a kis striciket! – mondta anyám, aki sosem káromkodott. – Azok a kis stricik tették! Az MGF vászontetejét késsel felhasogatták. A ponyvából csak néhány vászoncsík maradt, ezek besüppedtek az autó belsejébe; mintha nagy magasságból dobtak volna valamit a tetőre. Csak bámultam a meggyalázott kocsimat. De apám már kint volt az ajtón. Ethel néni a háza előtt állt. – A sikátor felé! – kiáltotta, és az utcánk távoli vége felé mutatott, a kemény „mag” felé, ahol apró bérházak alkottak zsákutcát; olyan emberek gettója volt ez, akik feltuningolt Ford Escorttal és West Ham-mezben jártak, és magasról szartak a rózsákra.

Az utca ezen végén egy kis sikátor vezetett át a lepusztult üzletsorhoz, ahol az ember napközben megvehette a lottóját, sötétedés után pedig beverethette az arcát. Két fiú – ugyanaz a kettő, aki betört apámékhoz? vagy csak ugyanolyanok? – rohant a sikátor felé. Apám utánuk vetette magát. Néztem a tönkretett tetőt, és éreztem, hogy elönt a harag. Szemét, mocskos csirkefogók!, gondoltam; mérges voltam, amiért ezt tették a kocsimmal, de még mérgesebb, amiért rákényszerítették apámat, hogy kijöjjön a kertjéből. Rohanni kezdtem én is, és láttam, hogy idegesen visszavisszapillantanak a válluk fölött, amikor egy gyilkos hang azzal fenyegeti őket, hogy a belüket is kitapossa; egészen megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy a gyilkos hang hozzám tartozik. A két huligán épp befordult a sikátorba, amikor apám hirtelen megállt. Először azt hittem, hogy felhagyott az üldözéssel, de ennél sokkal rosszabb volt a helyzet: fél térdre ereszkedett, a mellkasát markolta, mint aki fuldoklik. Mire mellé értem, már térdelt, egyik kezével a földre támaszkodva tartotta magát. Reszelős, pokoli hangok törtek elő a torkából, apró, ziháló kortyokban szedte a levegőt. Átkaroltam és fogtam, beszívtam az Old Holborn és az Old Spice illatát, ő levegő után kapkodott, fuldoklott, tüdeje minden erejét megfeszítve küzdött, mégsem jutott hozzá ahhoz, amire oly nagy szüksége lett volna. Apám rám nézett, és félelmet láttam a tekintetében.

Végre annyi oxigénhez jutott, hogy reszketve talpra tudott állni. Még mindig átkarolva, lassan elindultam vele vissza a házhoz. Anyám, Pat és Ethel néni a kapuban állt. Pat és Ethel néni halálsápadt volt az ijedségtől. Anyám mérges volt. – Orvoshoz kell menned! – mondta, és könnyek csorogtak az arcán. – Nincs több kifogás! – Elmegyek – mondta beletörődőn apám, és tudtam, hogy nem bújik ki az ígéret alól. Soha nem mondott nemet arra, amit anyám kért. – Micsoda mocskos kis vandálok! – mondta Ethel néni. – Az embernek felforr tőlük a vére, hát nem? – De igen – mondta Pat. – A kurva anyjukat. Megjelenés estélyiben, ez állt a meghívón, és engem mindig izgalommal töltött el, ha elő kellett bányásznom a szmokingomat, a hozzá való inget és a csokornyakkendőt – igazi, békebeli csokornyakkendő volt – az ember órákon át elvesződik vele, mire rendesen megköti -, nem az az ócska, gyárilag megkötött, gumipertlis valami, amit a kisfiúk és a bohócok viselnek. Eszembe jutott, hogy apám évente csak egyszer húzott szmokingot, a vacsorával és tánccal egybekötött vállalati mulatságra, amelyet mindig a Park Lane valamelyik elegáns éttermében tartottak. A jól szabott, egyenruhaszerű szmoking tökéletesen illett apám zömök, férfias alakjára. Anyám titokban mindig kinevette magát, akármilyen báli ruhát is választott magának az adott évre. De apámat mintha Isten is szmokingviselésre teremtette volna.

– Hűha! – mondta Sally, és félénken rám vigyorgott haja függönye mögül, amint lejöttem a lépcsőn. – Úgy nézel ki, mint egy kidobóember. De valami marhára elit klubban. – Nem – mondta Pat, mutatóujjával felém bökött, és behajlította a hüvelykujját. – Úgy nézel ki, mint James Bond. A 007-es. Akinek szabad lelőnie a rossz embereket. De ahogy elnézegettem magam az előszobai tükörben, rájöttem, hogyan is nézek ki szmokingban. Egyre jobban hasonlítottam apámra. Cyd zöld, kínai selyem báli ruhát vett fel, magas nyakút, amely második bőrként feszült a testére – életemben nem láttam még ilyen szép estélyit. A hajával semmit nem csinált, egyszerűen hátrakötötte; szerettem, ha így hordja a haját, mert így jól láthattam az egész arcát. Néha csak azután jövünk rá, hogy milyen boldogok voltunk, amikor a pillanat már tovaszállt. De nagy ritkán, ha szerencsénk van, már akkor tudatában vagyunk a boldogságunknak, amikor megtörténik velünk. És én éreztem, hogy a boldogság ott van velem. Nem a könnyes szemű visszaemlékezésekben, nem az elképzelt jövőben kell keresnem, hanem ott és akkor, az oldalamon, zöld ruhában. – Várj egy percet! – mondtam Cydnek, amikor kiszálltunk a taxiból a szállodánál. Megfogtam a kezét, álltunk ott csendben, mögöttünk a Park Lane csúcsforgalma dübörgött, a kocsikon túl a Hyde Park zúzmarája derengett. – Mi a baj? – kérdezte.

– Semmi – mondtam. – Hát épp ez az. Tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni, hogy nézett ki este, tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni, milyen volt a zöld kínai ruhájában. Többet akartam, mint élvezni, megtartani akartam a percet, hogy később is emlékezzek rá, amikor ez az est már rég véget ért. – Minden rendben? – kérdezte Cyd mosolyogva. – Minden rendben. Majd csatlakoztunk a szmokingosok és estélyi ruhások nevetgélő tömegéhez, bementünk a díjátadó ünnepségre. – Az év felfedezettje... A dögös időjárás-jelentő lány a borítékkal bajmolódott. – ...Eamon Fish! Eamon felállt, ittasan és vigyorogva, az öröm kiült az arcára, jobban, semmint azt a kamerák kereszttüzében engedni szándékozott volna, és elérzékenyülve hátba tapogatott, amikor elment mellettünk. – Megcsináltuk! – mondta. – Nem – feleltem -, egyedül te csináltad. Menj és vedd át a díjat! A válla felett Marty Mannt és Siobhant pillantottam meg egy másik asztalnál – Martyn olyan fényes mellény feszült, amilyet azok hordanak, akik azt hiszik, hogy az estélyi megjelenés olyan uncsi, mint a pipa meg a mamusz; Siobhan karcsú és elegáns volt hófehér, áttetsző ruhájában. Mosolygott. Felmutatta a hüvelykujját. Később, amikor a díjkiosztás már lezajlott, átjöttek az asztalunkhoz. Jóllehet Marty enyhén spicces és enyhén csalódott volt – abban az évben egy díjat sem nyert -, szívélyesebbek nem is lehettek volna.

Bemutattam őket Cydnek és Eamonnak. Ha Marty fel is ismerte Cydben azt a nőt, aki egy tányér spagettit öntött az ölébe, nem mutatta. Gratulált Eamonnak a díjához. Siobhan megdicsérte Cyd ruháját. Siobhan nem azzal indított, hogy „Te mivel foglalkozol?”, okosabb és érzékenyebb volt annál, semhogy feltegyen egy ilyen kérdést, így Cydnek sem kellett azt felelnie, hogy „Ó, most éppen pincérnősködöm”; és mert sem Siobhannak, sem Cydnek nem kellett zavarba jönnie, remekül elvoltak, azon a könnyed, látszólag természetes módon, amilyenre csak a nők képesek. Arról kezdtek beszélgetni, hogy egyikük sem tudja, milyen ruhát kell egy ilyen rendezvényen viselni, közben Marty a vállamra tette a kezét, és magához nyalábolt. Az arca húsosabb volt, mint emlékeztem. Megtört, kicsit csalódott ember benyomását keltette, aki többévnyi álmodozás után végül a saját talkshow-jában kötött ki, ahol is azt kellett tapasztalnia, hogy épp azok nem figyelnek a szavára, akikhez pedig érdemes lenne beszélni. – Ráérsz egy percre? – kérdezte, és az oldalamhoz hajolt. Témánál vagyunk, gondoltam. Vissza akar kapni. Most, hogy látta, milyen jól állnak Eamon dolgai, vissza akar csábítani a műsorához. – Egy szívességet szeretnék kérni – mondta. – És mi lenne az, Marty? Még közelebb hajolt. – Lennél az esküvői tanúm? Szóval még Marty is, gondoltam.

Még Marty is arról ábrándozik, hogy lehet ezt jól csinálni, hogy rálel az igazira, hogy egy másik emberi teremtményben felfedezheti az egész világot. Ahogy mindenki más is ezt hiszi. – Hé, Harry! – szólt oda Eamon. Az időjárás-jelentő lányt nézte a terem másik végében, és eligazgatta a hímtagját, amikor az már túlságosan feszítette az alsógatyáját. – Tudod, kit dugok meg ma este? Lehet, hogy nem mindenki. Túl nagy világosság volt a házban. Az emeleten is égtek a lámpák. A földszinten is égtek a lámpák. Fényárban úszott minden akkor, amikor legfeljebb a nappaliból lett volna szabad kiszűrődnie egy kis fénynek. És zene bömbölt az otthonomban – hangos basszusok dübbentek és dobgépek peregtek, a szívrohammal egyenértékű megrázkódtatást okozva a fülnek. Modem zene. Borzalmas modem zene üvöltött a hifitornyomból. – Mi folyik itt? – kérdeztem. Úgy éreztem, hogy eltévesztettük a házszámot, hogy nem a jó helyre érkeztünk. A kis előkert sötétjében is volt valaki. Nem, többen voltak. Egy fiú és egy lány csókolózott a sarkig kitárt bejárati ajtóban. Egy másik fiú a kuka fölé görnyedt, végighányta Tommy Hilfiger dzsekijét és YSL nadrágját. Bementem a házba, míg Cyd kifizette a taxit. Odabent buli volt. Tinédzserparti. Az otthonomban mindenütt Polo cuccos fiatalok smároltak, keféltek, ittak, táncoltak és okádtak. Főleg okádtak. A hátsó kertben ketten is ürítették renyhe gyomruk tartalmát.

A nappaliban Pat pizsamában, a kanapé egyik sarkában himbálta magát a zenére, a másik sarokban Sallyt taperolta egy kövér fiú. Pat rám vigyorgott – ugye, milyen jó móka? -, amíg én próbáltam felmérni a károkat: sörösdobozok – kiömlött tartalmukkal egyetemben – és végigszívott cigaretták csikkjei a parkettán, bútorokra kenődött pizzamaradványok – és a jó ég tudja, miféle foltok lehetnek a fenti hálószobákban. Legfeljebb tucatnyian lehettek. Mégis mintha mongol hordák rohanták volna le a házat. És ami még ennél is rosszabb – az egész úgy hatott, mint egy groteszk chips-, rágó- vagy üdítőreklám, amelyben egy csapatnyi fiatal a világon mindennél jobban szórakozik. Azt leszámítva, hogy ezek az én nappalimban érezték ilyen jól magukat. – Sally – mondtam -, mi a büdös franc folyik itt? – Harry – lehelte, és az öröm könnyei csillantak a szemében. – Itt van Steve. A rajta fekvő csapott állú ifjoncra utalt. Az rám bandzsított az ostoba disznószemével, üres tekintetéből csak felajzottság és kilenc doboz sör villant felém. – Lapátra tette azt a repedtsarkú Yasmin McGintyt – mondta Sally. – És visszajött hozzám. Hát nem fantasztikus? – Megőrültél? – kérdeztem. – Megőrültél, vagy eredendően hülye vagy? Most melyik, Sally? – Óh, Harry – mondta végtelenül csalódottan. – Azt hittem, te megérted. Ha valaki, hát te. A zene hirtelen elhallgatott. Cyd állt ott, a dugóval a kezében.

– Ideje összetakarítani ezt a mocskot – jelentette be a szobában lévőknek. – Hozzatok szemeteszacskót és tisztítószert. A helyetekben a mosogató alatt kezdeném el keresni. Steve lemászott Sallyről, eligazgatta irgalmatlan nagy nadrágját, szidta a felnőtteket, akik elrontották a buliját. – Akkor én leléptem – mondta olyan hangsúllyal, mintha nem a Muswell Hillről, hanem egyenesen Beverly Hillsből érkezett volna. Cyd gyorsan átvágott a szobán, és Steve orrát a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippentette. – Majd akkor mész el, ha engedélyt adok rá, elefántfiú! – mondta. Steve feljajdult és lábujjhegyre állt, amikor Cyd megcsavarta az orrát. – Addig nem, amíg itt rend nem lesz. Addig egy tapodtat sem, értve vagyok? – Jó, jó – bőgte Steve; színlelt harciassága azonmód eltűnt, ahogy igazi eréllyel találta szemközt magát. Lefektettem Patet, kizavartam a fürdőszobából egy nyalakodó párocskát, miközben Cyd a rendrakási munkálatokat irányította. Mire végére értem a mesének, és Pat elaludt, Sally, Steve és a ragyás haverjaik engedelmesen takarították a padlót és az asztalokat. – Ezt hol tanultad? – kérdeztem Cydtől. – Texasban – felelte. Hamarosan kiderült, hogy a kölyköknek semmi hasznát nem venni a házimunkában, mint ahogy – legalábbis úgy képzeltem – később is hasznavehetetlenek lesznek agyatlan, márkásholmi-függő életük minden területén. Egyikük-másikuk túl rosszul volt ahhoz, hogy takarítson. A többi meg túl hülye.

Steve majdnem egy teljes flakon citromillatú univerzális tisztítószert öntött a padlóra, minek következtében egy órán át próbálták felmosni a vegyszeres vizet, ami csúszott és habzott – mintha egy automata autómosó kergült volna meg. A végén persze Cydnek és nekem kellett elvégeznünk a munka java részét. Már hajnalodott, amikor kirúgtuk őket. Sallyt nem engedtem velük, beültettem egy taxiba. Nem kért bocsánatot. Dühös volt rám, amiért nem bírom felfogni, hogy az igaz szerelem néha foltokat hagy a bútorokon. – Remélem, most elégedett vagy – mondta még távozóban. – Miattad nem jövünk megint össze Stevevel, Harry. Ezek után biztos visszamegy Yasmin McGintyhez. Ahhoz a kurvához. Cyd egy csésze kávét hozott, amikor végre kettesben maradtunk. – Nem szeretnél megint olyan fiatal lenni, amikor azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz? – kérdezte mosolyogva. Átöleltem, éreztem, hogy a kezem milyen könnyedén siklik végig a zöld selyemruhán. Megcsókoltam. Visszacsókolt. Aztán megszólalt a telefon. – Sally lesz az – mondtam. – Támadhatott még egy gondolata, amit meg akar osztani velem. – Szerintem eddig sem lehetett egy ép gondolata sem – nevetett Cyd. De nem Sally volt az. Hanem Gina, és ezúttal nem hallottam az interkontinentális klattyogást, mielőtt beszélni kezdett volna. Azonnal tudtam, hogy már nem Japánban van. Helyi hívás volt. Gina visszajött.

– Tudod, mire jöttem rá? – kérdezte. – Ez a világon az egyetlen telefonszám, amit kívülről tudok. 29 Tíz perccel korábban érkeztem, de Gina már ott volt, tejeskávét kortyolgatott egy kétszemélyes asztalnál a kávézó végében. A szasimiknek és szusiknak köszönhetően egy kicsit soványabb volt, és olyan ruhát viselt, amit korábban sosem láttam rajta: méretre szabott, kétrészes kosztümöt. A dolgozó nő. Felnézett és észrevett, és azonnal tudtam, hogy ő még mindig az eltéveszthetetlen Gina – nem túl szabályos mosoly, halványkék szempár -, csak egy kicsit idősebb és sokkal komolyabb, mint amilyennek valaha is láttam. Ugyanaz a nő, mégis – általam megfoghatatlan módon – más. – Harry! – mondta, és felállt. Idegesen elmosolyodtunk, nem tudtuk eldönteni, mi a helyes, ha megcsókoljuk egymást, vagy ha kezet rázunk. Egyik sem tűnt megfelelőnek. Inkább gyorsan megütögettem a karját, amitől ő megrázkódott, mintha enyhe elektromos ütés érte volna. De legalább a legkínosabb percen túlestünk. – Jól nézel ki – mondta. Leült, és olyan udvariasan mosolygott, ahogy a régi szép időkben sohasem szokott. Ő is jól nézett ki: tökéletes arca látni engedte a lányt, aki valaha volt, és az asszonyt, akivé érik. Vannak, akik az idő előrehaladtával megszépülnek, mások megcsúnyulnak. És vannak olyanok, mint Gina, akik után már gyerekkorukban megfordultak a fejek, és ez életük végéig így marad.

De mint a gyönyörű emberek mindegyike, Gina is utálta a külsejére vonatkozó bókokat, és szerette hinni, hogy ami benne értékes, az belül rejlik. Ha jól sejtettem, e tekintetben nem változtak az érzései. – Te is jól nézel ki – mondtam, igyekezvén nem túlhangsúlyozni a dolgot. – Hogy van Pat? – Nagyon jól – nevettem; velem nevetett, és várta, hogy részletezzem. Ehelyett a pincér jelent meg, megkérdezte, mivel szolgálhat, megszakítottuk a beszélgetést, amíg leadtuk a rendelést újabb két csésze tejeskávéra, aztán amint a pincér elment, folytattuk az eszmecserét a fiunkról. – Fogadni mernék, hogy nagyot nőtt – mondta Gina. – Mindenki azt mondja, hogy úgy nő, mintha húznák. Én nem nagyon veszem észre, hisz mindennap látom. – Ez természetes – mondta Gina. – De fogadok, hogy én észreveszem a különbséget. Már vagy két hónapja nem láttam. – Négy – mondtam. – Annyi idő azért nem telt el. – Nyár óta nem találkoztatok. Ez négy hónap, Gina. Júliustól októberig. Számolj utána. Hogy hihette, hogy csak két hónap telt el? Valójában több mint négy. És nekem még hosszabbnak tűnt. – Ám legyen – mondta kicsit ingerülten. – Mesélj valamit Patről. Alig várom, hogy láthassam! Hogy mi változott? Körbenéztem a kávézóban, próbáltam rájönni, hogy mi változott meg, amióta Gina Japánba ment. A döbbenet erejével hatott, hogy a kávézó ugyanolyan maradt, mint régen.

Azon helyek egyike volt, ahol a francia stílust igyekeznek Londonba átplántálni: volt itt cink bárpult, falitábla, ráfirkantott borfajtákkal, hatalmas fa újságtartókra kifeszített lapok, és a járdára kitett székek és asztalok. Még a hagyományos angol reggelinek is valamilyen francia nevet adtak. A szomszédságunkban jóformán csak ilyen kávéházak találhatók; úgy elmész előttük, hogy még csak észre sem veszed. De ez a hely jelentett valamit kettőnknek. Gina és én gyakran jártunk ide, mielőtt Pat megszületett, abban az időben, amikor olyan közel voltunk egymáshoz, hogy annak sem éreztük szükségét, hogy beszélgessünk. Ennél szorosabb kapcsolatot képzelni sem lehet. – Szeret iskolába járni – mondtam. – Ez nagy szó. Az óvoda egy idő után rémálommá vált, de az iskolában szerzett magának egy barátot, ezért ott jól érzi magát. – Miért vált rémálommá az óvoda? – kérdezte Gina aggódva. – Nem szerette, ha magára hagyom – felelte. – De már túljutott ezen az időszakon. Bár eleinte féltem, hogy talán tizennyolc éves koráig sem növi ki. – De az iskolában összebarátkozott egy kisfiúval? – Egy kislánnyal – mondtam; furcsa érzés volt Cyd gyerekéről beszélni neki. – Peggynek hívják. – Peggy – kóstolgatta a szót Gina. – Az apja angol – folytattam. – Az anyja amerikai. Houstonból való. – És Pat még mindig odavan a Csillagok háborújáért? – kérdezte mosolyogva Gina. Peggy nem érdekelte. –

Éjjel-nappal Luke Skywalkerről és Han Solóról szól az élet? – Igen – mondtam. – Ez nem változott. De most már más iránt is érdeklődik. – Mi iránt? – Imádja a zenét – nevettem fel. – A gengszterrapet. Tudod, azokat a dalokat, amikben arról üvöltenek, hogy hogyan fogják szétloccsantani a fejedet a fegyverükkel. Gina arca elsötétült. – Ilyen zenét hallgat? – Igen. – És te hagyod? – Igen – mondtam -, hagyom. – Kicsit felpaprikázódtam – mintha Gina azt képzelné, hogy nem gondoltam végig a dolgot, mintha hagynám, hogy Pat disznó filmeket nézzen meg effélék. – Ezen is át kell esnie. Szerintem ezektől a daloktól bátrabbnak érzi magát, mint amilyen valójában. Pat nagyon édes, kedves kis kölyök, Gina. Semmi baja nem lesz ettől a zenétől. Nem hiszem, hogy emiatt útszéli lövöldözésbe keveredne. Kilencre ágyba kerül minden este. Ginán látszott, hogy nincs kedve vitatkozni velem. – És még? – Hagyja, hogy megmossam a haját. Egyedül fürdik. Nem cirkuszol lefekvés előtt. Egyedül is be tudja kötni a cipőfűzőjét. Ismeri az órát. Már olvasni is tud egy kicsit. Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább tudatosult bennem, hogy mennyit fejlődött Pat az elmúlt hónapokban. Gina mosolyából büszkeséget és sajnálatot olvastam ki. Kényelmetlenül éreztem magam helyette is. Ő mindebből kimaradt.

– Kész kis férfi – mondta. – Ha még nyakkendőben látnád! – Nyakkendőt hord? – Az iskolában. Kötelezővé tették az egyenruhát, mert egyes gyerekek drága, márkás holmikban jártak be. Úgy gondolták, hogy ez egészségtelen. Ezért Pat is inget és nyakkendőt hord. – Biztosan öregíti. Egyáltalán nem öregítette – üzletembernek öltözve fiatalabbnak látszott, mint valaha. De nem éreztem szükségét, hogy ezt elmagyarázzam Ginának. – És veled mi van? – kérdeztem. – Meddig maradsz? – Végleg – felelte. – Japán kifújt. Számomra és mások számára is. Azok az idők elmúltak, amikor a nagy orrú rózsaszínek a kaland reményében Keletre mentek, és hat számjegyű fizetésre tettek szert. Egy tolmácsnak nem sok keresnivalója van ott, amikor a cégek sorra csődbe mennek. Eljöttem, mielőtt kirúgtak volna. – Vidáman elmosolyodott. – Úgyhogy itt vagyok – mondta. – És természetesen Patet akarom. Patet akarja? Találkozni akar vele? Állatkertbe vinni és frizsider nagyságú játék állatokat venni neki? Mi az, hogy akarja? – Tehát letettél arról, hogy Japánban élj? – Igazad volt, Harry. Még ha nem is borul ki a gazdasági bili, Pattel akkor sem élhettünk volna egy akkora lakásban, ami alig nagyobb, mint a vendégszobánk. Szeretném látni Patet – mondta. – Amint lehet. – Rendben. Délután elhozom a szüleimtől. Otthon megvárhatod.

– Nem – mondta. – Ne otthon. Ha neked is megfelel, inkább a parkban találkozzunk. Hülyeség volt azt javasolni, hogy otthon találkozzanak. Hisz az már nem volt Gina otthona többé. És ahogy elnéztem a csillogóan új eljegyzési gyűrűjét, amelyet egyszerű jegygyűrűje helyén hordott, belém hasított, hogy alighanem elkerülte a figyelmemet a legnagyobb változás, amely nyár óta bekövetkezett az életünkben. Pat most már velem élt. Jack bácsi is ott volt a szüleimnél. Szemben a szomszéd Ethel nénivel, Jack bácsi a vér szerinti nagybátyám volt – apám öccse, nett, szikár férfi, aki behajlított tenyerébe rejtve szívta a cigarettáját, mintha a heves szelektől akarná óvni, akkor is, ha történetesen a nappalinkban cigarettázott, és gyömbéres süteményt mártogatott a teájába. Jack bácsi mindig öltönyben-nyakkendőben pompázott, és mindig fényesre polírozott, hatalmas vállalati kocsikkal parkolt le odakint. És a Scorpio, az ötödik szériás BMW vagy nagy Merci utasülésén elmaradhatatlanul ott hevert a sofőrsapka. Jack bácsi sofőrként dolgozott, üzletembereket szállított oda-vissza az otthonuk, az irodájuk és a londoni repterek között. Több időt töltött várakozással, mint vezetéssel; mindig úgy képzeltem magam elé, hogy a Gatwick vagy a Heathrow várakozási oldalán ácsorog, tenyerébe rejtett cigarettával, a Lóversenyhíreket olvasva. Jack bácsi megrögzött szerencsejátékos volt, mint apám családjában mindenki, és amint vigyorogva nézte, ahogy közeledem felé a feljáróm, átvillant az agyamon, hogy

csak olyan emlékeim vannak róla, amik fogadásokkal kapcsolatosak. Kártyacsaták dúltak, amikor karácsonykor meglátogattak bennünket. Aztán kimentünk a southendi és romfordi agárversenyekre, ahol az unokatestvéreimmel összeszedegettük a hosszú, rózsaszín fogadószelvényeket, amiket a pórul járt fogadók dobáltak el. Vagy még régebben, amikor még a nagyanyám is élt... emlékszem, a buki mindennap eljött az East End-i házba, és begyűjtötte nagyanya tippjét az aznapi lóversenyfutamokra. Vajon a bukmékerek mióta nem mennek házhoz a töpörödött, idős hölgyekhez? Aztán ott volt a harmadik fivér, a legfiatalabb, Bill, aki a hetvenes évek végén Ausztráliába költözött, de a három Silver fiú a fejemben még mindig összetartozott: karácsonykor Scotchcsal koccintottak, esküvőkön barna sörrel, régi táncokat táncoltak a feleségükkel, akibe még tizenévesen szerettek bele, karácsonykor kilenclapos svindlit játszottak hajnalig, miközben Tony Bennett lemeze szólt, az „Idegen a paradicsomban”. Ilyen volt apám családja – csupa férfi; éles eszű, kemény, londoni férfiak, akik elérzékenyültek, ha a gyerekeikre vagy a külvárosi kertjükre terelődött a szó, akik a régi fényképeken kizárólag egyenruhában feszítettek; játszottak és ittak, de soha nem annyira, hogy az a könnyed időtöltés szintjét meghaladja; férfiak, akik szerették a családjukat, és a munkát olyan szükséges rossznak tekintették, ami a családfenntartáshoz feltétlenül kell; férfiak, akik büszkék voltak rá, hogy kiismerik magukat a világban.

Tudtam, hogy jó oka van annak is, hogy Jack bácsi eljött. – Láttalak a tévében valamelyik nap – mondta. – Azon a díjkiosztáson. Ott ültél szmokingban az asztalodnál. Hanem ez az Eamon Fish, ez még csak egy gyerek! – De jó gyerek – mondtam. – Hogy vagy, Jack bácsi? – Jól – felelte. – Nem panaszkodhatom. – Megfogta a karomat, és közelebb húzott. – De mi van apáddal? Már attól nehezen kap levegőt, ha fel kell állnia a székéről. Azt mondja, járt valami kuruzslónál, aki mindent rendben lévőnek talált. – Szóval semmi baja? – Legalábbis azt állítja. Apám kint volt a kertben, a labdát rugdalták anyámmal és Pattel. Ők ketten meleg kabátba, sálba bugyolálva, apám viszont pólóban, mint aki így akarja érvényre juttatni szívós, férfias teste, fakuló tetoválásai és sebei felett érzett büszkeségét. Ahogy betűrte a pólót a nadrágjába, megpillantottam a nagy, csillag alakú sebhelyet az oldalán, és elcsodálkoztam, hogy a látvány még mindig milyen sokkolóan hat rám. – Apa? Voltál orvosnál? – Egészséges vagyok, mint a makk – mondta. – Majd’ kicsattanok. – Tényleg? És a légzési problémáid? – Nem kéne annyit dohányoznia, ugye? – mondta anyám, érezhetően megkönnyebbülve, hogy a doktor egy kis dorgálással útjára engedte az öreget. – Búcsút kell vennie az Old Holborntól. – Ugyan minek? – kuncogott apám, szemlátomást élvezve, hogy ő lehet a disszonáns hang ebben a

müzlizabáló, alacsony zsírtartalmú, modem világban. – Bobby Charlton – mondta, és a labdát az egyik téli álomba dermedt rózsabokorcsontvázba küldte. Pat érte ment. – Az orvos tényleg azt mondta, hogy nincs nagyobb baj? – kérdeztem. Apám átölelte Patet. – Elélek még vagy húsz évig – mondta dacosan. – Jobb, ha tőlem tudod... szándékomban áll megérni ennek a kislegénynek az esküvőjét. Pat úgy nézett fel rá, mintha az öregemnek elmentek volna otthonról. – Nekem sohase lesz esküvőm – közölte. Elfelejtettem megmondani Ginának, hogy Pat már két keréken biciklizik. Elfelejtettem megmondani, hogy a félénk, négyéves kisfiunk, aki a támasztókerekes Bluebellt a medence körül szerette hajtani, időközben magabiztos ötévessé cseperedett, aki fel-alá száguldozik a parkban, ügyet sem vetve a testi épségére. Így amikor a hinták és körhinták környékén várakozó Gina megpillantotta a felé pedálozó Patet, felkacagott, és összecsapta a kezét; örömtelin, csodálkozva, hangosan nevetett. – Hogy te mekkorát nőttél! – kiáltotta, hangja elcsuklott, amint ölelésre tárta a karját. Mielőtt elhúzott volna mellőlem, még megpillanthattam Pat arckifejezését. Mosolygott – de ez nem a megszokott szép, begyakorolt mosolya volt, nem az a David Niven-es villanásnyi, kényszeredett mosoly, amit

az idegenek számára tartogatott, vagy éppenséggel nekem, ha meg akart győzni, hogy minden rendben van. Pat meglátta Ginát, és habozás nélkül elmosolyodott; magáért a mosolyért. Aztán már ott is volt az anyja karjában, a dzseki kapucnija lecsúszott a fejéről, ahogy Gina leemelte a bicikli nyergéből; Gina sírva fakadt, és hagyta, hogy a könnyei Pat fejére potyogjanak, és láttam, hogy a hajuk ugyanolyan színű; ugyanaz a melegarany árnyalat. – Pár óra múlva hazaviszem – kiáltotta Gina, és Pat lassan kerekezni kezdett, vállán az anyja kezével, és rábólintott valamire, amit Gina mondott. – Légy óvatos, Pat! – kiáltottam. – Ne menj túl gyorsan. De meg sem hallottak. 30 Apám hazudott. Valóban elment az orvoshoz. Csakhogy a találkozó nem azzal végződött, hogy apám vegye vissza az ingét, hogy egészséges, mint a makk, hogy a korához képest figyelemreméltóan jó kondícióban van, de – kis hátbaveregetés, barátságos kacsintás a sarlatán részéről – nem ártana, ha ezentúl kevesebb cigarettát sodorna magának. A doktor valószínűleg közölte vele, hogy nem tudja megmondani, mennyi ideje lehet hátra. Ahogy valószínűleg azt is, hogy a betegségével még akár éveket is elélhet. De az kizárt, hogy a doki a betegellátási kristálygömbjébe pillantván azt jövendölte volna, hogy az öregem megéri az unokája esküvőjét. A valami, ami apám testében növekedett, erre már nem hagyott időt.

Anyám, életemben először, felhívott a munkahelyemen. Apa kórházban van. Az intenzív osztályon, mondta, és hangja beleremegett a modem orvosi szóba. Apa épp a kerti bútorokat szedte be, amelyek tél közepéig kint állnak a hátsó kertben, a garázsba akarta vinni a kék vászonüléses székeket és a csíkos napernyőt a következő tavaszig, ahogy minden évben megtette, amikor egyszer csak nem kapott levegőt, egyáltalán nem kapott, és borzalmas volt, elviselhetetlenül borzalmas, mondta anyám; ő azonnal kihívta a mentőket, de nem hitte, hogy időben odaérnének. Időben, hogy megmentsék apámat. – De hát mi baja? – kérdeztem, még mindig nem értettem, képtelen voltam felfogni, hogy létezhet olyan világ, amelyben apám nincs jelen. – A tüdeje – mondta anyám; hangja akár a tompa, elhaló suttogás. – Daganat. Daganat a tüdejében. Nem mondta ki a szót, nem nevezte meg a valamit, ami nem engedi lélegezni apámat, azt az iszonyatos, dermesztő szót, amely ott függött köztünk a telefonvonalban; mintha attól, hogy nem mondjuk ki, már nem is létezne. De nem is kellett kimondania. Végre kezdtem megérteni. Modem kórház volt, de kilométer hosszan csak szántóföldek vették körül. Ez adta a varázsát a helynek, ahol felnőttem, ez adta a kertvárosok varázsát. A szegényes betondzsungelből rövid kocsikázással nyílt, füves térségre érsz. Ezek miatt a – vagy legalábbis nagyon hasonló – mezők miatt

költöztette ide apám a családját egy emberöltővel ezelőtt. Anyám a várószobában volt, amikor megérkeztem. Átölelt, és – kétségbeesett optimizmus csendült a szavaiból – azt mondta, hogy az orvos azzal nyugtatta, nagyon sokat tudnak még tenni apámért. Aztán elment, hogy megkeresse a doktort, egy indiait, aki a csodálatos hírekkel szolgált, és amikor visszajött vele, elém állította. A doktor olyan fiatal volt, hogy még zavarba ejtette, hogy anyám ennyire hisz a hatalmában. – Ő a fiam, doktor úr – mondta anyám. – Kérem, neki is mondja el, hogy még tudnak segíteni a férjemen. – Elmondtam az édesanyjának, hogy napjainkban a fájdalomkezelés már igen fejlett. – Fájdalomkezelés? – Sokat tudunk tenni azért, hogy az édesapja könnyebben lélegezzen, hogy jobban aludjon, és ne kelljen komoly fájdalmakat elszenvednie. Elmondta, hogy apám oxigénmaszkot kapott. Aztán homályos utalást tett a nyugodt éjszakai alvás és az erős fájdalomcsillapítók előnyeire. – Most az altatókról és a morfiumról beszél? – kérdeztem. – Igen. Valóban sokat tudtak tenni, de mindent csak apám kényelme érdekében. Mindezzel csak a tüneteket enyhítették, amiket a testében növekvő valami okozott. De ettől még nem gyógyul meg. Több levegőt préselhettek szegény, tehetetlen tüdejébe, öntudatlan pihenést biztosíthattak kimerült szervezetének, fájdalomcsillapítókkal ködöt

bocsáthattak az agyára, hogy az ne érzékelje az elviselhetetlen fájdalmat. Sokat tudtak tenni érte. És semmit sem tudtak tenni érte. Apám haldoklott. Az ágya szélén ültünk, néztük, ahogy alszik. Párnával feltámasztva feküdt a kórházi ágyon, átlátszó oxigénmaszk takarta az orrát és a száját, egynapos borosta sötétlett az arcán; az arcon, amelyet mindig szeretett ápoltnak, frissen borotváltnak tudni. Egy kis fémdoboz, rajta egy gomb, volt az oldalánál, hogy segítséget tudjon hívni, műanyag lepedő alatta; és ezektől az apróságoktól összeszorult a szívem és zokoghatnékom támadt. Már most olyan tehetetlen volt, mint egy újszülött. Rajta kívül még heten feküdtek a kórteremben, valamennyien férfiak – legtöbbjük idős, de ketten nálamnál is fiatalabbak -, akiknek ugyanaz a bajuk volt, mint apámnak. Más-más testrészükön támadta meg őket a kór, betegségük is más-más stádiumban járt, némelyek közülük talán hazamehetnek, és némelyek talán sosem mennek haza. De mindegyikük belsejét ugyanaz a kór emésztette, a valami, aminek a nevét nem ejtettük ki, sem anyám, sem én. – Tudta, ugye? – kérdeztem. – Istenem, mindvégig tudta! – Tudnia kellett – mondta anyám. – Kivizsgáltatta magát, amikor ez az egész kezdődött, amikor először nem kapott levegőt – elzavartam a kivizsgálásra -, de azt mondta, hogy minden rendben van.

– Nem is tudtam – mondtam, döbbenten attól, hogy a szüleim még most is képesek titokban tartani előttem dolgokat. – Nem is tudtam, hogy elment kivizsgálásra. – Nem akartuk, hogy még emiatt is aggódj. Elég bajod volt Pattel. Meg jól is érezte magát. Legalábbis azt állította. – De hát nem volt jól! – mondtam keserűen; egészen úgy hangzott, mintha egy kisfiú panaszolná, hogy „ez nem igazság!, ez nem igazság!” – Már régóta nem volt jól. – A kezdetektől tudnia kellett. – Anyám nem vette le a tekintetét apám arcáról, miközben hozzám beszélt. – Beszéltem az egyik nővérrel. Azt mondja, az ilyesmit fokozatos beavatásnak hívják – nem egyszerre zúdítják rád a rossz híreket, hacsak rá nem kényszeríted őket, hacsak ki nem követeled, hogy megmondják, mi bajod. – És apa tudni akarta – mondtam halálos biztonsággal. – Kikényszerítette belőlük az igazságot. – Igen – mondta anyám. – Kikényszerítette belőlük az igazságot. – De miért titkolta el ilyen sokáig? – kérdeztem, és már tudtam a választ. – Tudnia kellett, hogy előbb-utóbb rájövünk. – Óvni akart bennünket – felelte anyám. A kezébe vette apám kezét, az arcához szorította; és én elfordítottam a tekintetemet, mert féltem, hogy belebolondulok, ha látnom kell, hogy még mindig mennyire szereti. – Óvni akart bennünket – mondta újra anyám. Igen, anya. Meg akart minket védelmezni a legrosszabbtól, amit a világ kínálni tud, meg akarta

kímélni a családját a küszöbönálló tragédiától, óvni akart bennünket. Azt tette, amit mindig is tett. – Sajnálom, ami apáddal történt – mondta Gina. – Őszintén sajnálom... mindig olyan kedves volt hozzám. – Imádott téged – mondtam, és majdnem hozzátettem, hogy összetörtük a szívét a szakításunkkal... de még idejében leállítottam magam. – Szeretném meglátogatni – mondta Gina. – Ha nincs ellene kifogásod. Vagy édesanyádnak. – Dehogy van – mondtam; és nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy apám már nem tud örülni a látogatóknak, hogy csak alig-alig tud megbirkózni a saját fájdalmával, nemhogy a másokéval. Nem mondhattam el, mert Gina kirekesztve érezte volna magát. – Pat bemegy hozzá? Mély levegőt vettem. – Nagyon szeretné már meglátogatni – mondtam. – Csakhogy apám pillanatnyilag nagyon rosszul van. Talán ha egy kicsit jobban lesz. De most mindkettőjüket csak felzaklatná a találkozás. – Mit mondtál neki? – Hogy a nagyapa beteg. Nagyon beteg. Hogyan kell elmondani egy ötévesnek, hogy a nagyapja, akit a világ legnagyszerűbb emberének tart, haldoklik? Hogyan kell elmondani? Én nem tudom. – Patről kéne beszélnünk – mondta Gina. – Belátom, hogy nem a legalkalmasabb az időpont, és tényleg őszintén sajnálom, hogy apád ilyen beteg. De tudnod kell, hogy minél előbb vissza akarom kapni Patet.

– Vissza akarod kapni? – Igen. Fölösleges ismét összeszólalkoznunk. Nem akarom kivinni az országból. Itt maradok Londonban. Richard és én a környéken keresünk lakást. Patnek még iskolát sem kell váltania. – És hogy van a jó öreg Richard? – Jól. – Félig különváltan? – Egészen különváltan. A felesége visszament az Államokba. Tudom, kicsit gyorsnak tűnhet, de arra gondoltunk, hogy összeházasodnánk. – Mikor? – Amint a válásunk lezajlik. Ezen azért nevetnem kellett. – Ezt nevezem! – mondtam. – Azonnal összeházasodtok, amint elváltunk. Hát ilyen nagy a szerelem? Gina és én még szót sem ejtettünk a válás formális részéről. Beszéltünk eleget a szakításunk okairól. De azt nem vitattuk meg, hogyan kezdjünk neki a papírmunkának. – Harry, kérlek! – mondta jeges éllel a hangjában. – Ne kezdj el gorombáskodni, jó? Megcsóváltam a fejem. – Úgy képzeled, hogy visszasétálsz az életünkbe, és ott folytatod, ahol abbahagytad, Gina? Azt képzeled, hogy megkapod Patet, csak azért, mert az ázsiai gazdasági csodáról kiderült, hogy egyáltalán nem is csodálatos? – Megállapodtunk – mondta. Még soha nem láttam mérgesebbnek. – Mindig is arról volt szó, hogy Pat velem fog élni. Ha Tokióban maradok, akkor ott, ha itt

vagyok, akkor itt, de nem volt kérdéses, hogy magam mellett akarom tudni. Miért gondolod, hogy jogodban áll magadnál tartani? – Mert boldog velem – válaszoltam. – Mert képes vagyok rá. Mert gondját tudom viselni. Az elején nem ment valami jól, de belejöttem. És egyre jobban csinálom. Pat boldog ott, ahol van. Nincs szüksége rád és a hapsidra; a bikádra, akit egy roppongi bárban csíptél fel. Gina szája makacs vonallá szűkült; nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam volna tőle ilyet. – Szeretem Richardot – mondta. – És azt akarom, hogy Pat mellettem nőjön fel. – Nem sajátíthatjuk ki őket. A gyerekek nem a tulajdonaink, Gina. – Igazad van... nem sajátíthatjuk ki őket. De az ügyvédem szerint a gyermeknek az anyjánál a helye. Felálltam, némi aprót dobtam az asztalra. – Az én ügyvédem pedig gondoskodni fog róla, hogy te és Richard jól ráfaragjatok – mondtam. – Az ügyvédem – amint fogadok egyet – gondoskodni fog róla, hogy a gyermek ahhoz a szülőhöz kerüljön, aki alkalmasabb a nevelésére. És ez én vagyok, Gina. – Nem akarlak meggyűlölni, Harry. Ne kényszeríts rá, hogy meggyűlöljelek. – Nem akarom, hogy meggyűlölj. Hát nem érted, mi történt? Igazi szülő lett belőlem. Nem jöhetsz csak úgy egyszerűen vissza, és nem veheted el csak úgy egyszerűen tőlem. – Hihetetlen – mondta Gina. – Néhány hónapig vigyáztál rá, és azt hiszed, hogy átveheted a helyemet?

– Négy hónapig – igazítottam ki. – És nem a te helyedet akarom átvenni. Hanem megtalálni a sajátomat. Cyd csak egy pillantást vetett rám, és közölte, hogy elvisz vacsorázni. Nem voltam éhes, de rábólintottam, mert túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitatkozzam. És mert kérdezni akartam tőle valamit. Megpusziltam Patet, és ott hagytam Peggyvel, a Pocahontast nézték; Bianca rosszkedvűen tett-vett a konyhában, egyik Juicy Fruitot rágta a másik után, mert a lakásban nem dohányozhatott. – Az én kocsimmal vagy a tieddel? – kérdezte Cyd. – Az enyémmel – feleltem, és elmentünk az Upper Street és a Liverpool Road közé eső indiai étterembe. A ragasztószalag, ami az MGF felszabdalt vászontetejét egyben tartotta, kiszáradt, megtöredezett, és kezdett leválni; csattogott, mint hajóvitorla a heves szélben. Az étel gondolatától is rosszul voltam, szórakozottan tologattam a csirke tikka masala darabkáit a tányéromon, és úgy éreztem, hogy körülöttem minden kezdi értelmét veszteni. – Azt egyél, amit akarsz, édes – mondta Cyd. – Csak amit kívánsz. De egyél pár falatot, rendben? Bólintottam, hálásan rámosolyogtam erre a rendkívüli nőre, aki feleannyi idős volt, mint én, amikor elvesztette az apját, és majdnem rákérdeztem, akkor és ott, de aztán úgy döntöttem, hogy módosítom a tervet, és a kérdést csak az est végén teszem fel. Igen, jobb, ha módosítom a tervet. – Nem kell moziba mennünk, ha nincs kedved – mondta Cyd. – Nem fontos. Kihagyjuk, és azt csinálunk, amihez

kedved van. Beszélgethetünk. Semmit sem kell csinálnunk. Még beszélgetni sem. – Menjünk csak! – mondtam; elmentünk a Sohóba, és megnéztük a Cinema Paradiso című olasz filmet, amely egy fiatal fiú és a helyi mozi öreg gépészének barátságáról szólt. Cyd általában jó filmeket választott, olyanokat, amikről úgy gondolta, hogy tetszenének, ha eszembe jutna megnézni őket; feliratos filmeket, vagy amelyekben egyetlen nagy név sem szerepelt, olyanokat, amilyenek pár évvel ezelőtt még szóba sem jöhettek nálam. De ez most nem nagyon tetszett, főleg azután, hogy a házsártos, öreg gépész, aki időközben megvakult a moziban kitört tűzben, azt mondta a Bambi-szemű, tizenévessé cseperedett fiúnak, hogy hagyja ott a falujukat, és sose térjen vissza. A fiú, Toto, elment, híres filmrendező lett belőle, és csak harminc év múltán tért vissza a faluba, épp aznap, amikor Alfredót, az öreg mozigépészt temették, aki megtanította a film szeretetére, aztán elküldte. – Miért kellett elküldenie a fiút? – kérdeztem, ahogy ott sétáltunk az Old Compton Roadon hullámzó tömegben. – Vagy legalább a kapcsolatot tarthatták volna. Ahogy Alfredo elküldte a fiút, akit születésétől fogva ismert, kegyetlenségnek tűnt. – Mert Alfredo tudta, hogy abban a kis faluban Toto sosem találná meg, amire vágyik – felelte Cyd, boldogan, hogy beszélhet róla. – El kellett szabadulnia onnan, hogy megtanulhassa, amit Alfredo már tudott: Az élet nem olyan, mint a filmeken – az élet sokkal

keményebb. – Belém karolt, és felnevetett. – Szeretem, amikor ilyesmiről beszélgetünk – mondta. Az MGF-et egy nagy parkolóházban hagytuk a Gerrard Street végén, a Shaftesbury Avenue-i tűzoltóállomás mögött, a chinatowni parkolóházban. Beültünk, de még nem indítottam. – Szeretném, ha összeköltöznénk – jelentettem be. – Te és Peggy és én és Pat. A szemében, amit úgy imádtam, őszinte meglepetés csillant. – Ha összeköltöznénk? – A te lakásod kicsi négyünknek – mondtam. – Az lenne a legjobb, ha ti költöznétek oda hozzám. Mit szólsz hozzá? Zavarodottan rázta meg szép fejét. – Nehéz időket élsz most – mondta. – Apád... És Gina. Nem lehet könnyű. – Ennek ehhez semmi köze – feleltem. – Na jó, de csak egy kicsi. Vagy sok. De nem emiatt kérem. Tudom, mit érzek irántad. És úgy hiszem, hogy te is így érzel. Szeretném, ha együtt élnénk. Elmosolyodott, ismét megrázta a fejét, ezúttal határozottabban. – Nem, Harry. – Nem? – Sajnálom. – Miért nem? Értelmetlen kérdés volt, ilyesmit csak egy gyerek kérdez. De fel kellett tennem. – Mert olyasvalakire vágysz, akinek sokkal kevésbé komplikáltabb az élete – mondta Cyd. – Akinek nincs

gyereke. Nincs elvált férje. Akinek semmi nem emlékeztet a múltjára. Te is tudod, hogy így van. Emlékszel, hogyan érezted magad Pat szülinapján? Emlékszel? Mindketten tudjuk, hogy nem lehet közös jövőnk. – Ebben egyáltalán nem vagyok biztos – mondtam. – Olyasvalakire vágysz, akinek a szerelme megváltoztatja az életedet. De te tulajdonképpen nem szerelmet akarsz, Harry. Nem tudsz, mit kezdeni az igaz szerelemmel. Te romantikára vágysz. Szörnyű szavak voltak, és az tette őket még szörnyűbbé, hogy olyan kedvesen mondta ki őket. Nem volt bennük sem harag, sem rosszindulat. Cyd őszintén sajnált engem. – És ez nem baj – mondta. – Ilyen vagy, és sok szempontból nagyon jó, hogy ilyen vagy. De kettőnknek nem sikerülhet, mert nem szólhat csak érzelmekről és virágokról az életünk. Nem sikerülhet, mert ott vannak a gyerekek is. Az egyik ráadásul nem is a tiéd. – De sikerülhet – erősködtem. – Nem – mondta. – Ugyanott végeznénk, ahol Ginával végeztétek. És ezt nem akarom. Képtelen lennék még egyszer végigcsinálni – főleg nem Peggyvel. Édes kis semmiségek? Jöhetnek! Romantika? Jöhet! De én olyan társra vágyom, aki megmasszírozza a lábamat, ha megöregszem, aki akkor is azt mondja, hogy szeret, amikor nem tudom, hogy hová tettem a kulcsomat. Erre van szükségem. Valakire, aki mellett megöregszem. És – igazán sajnálom, de – azt hiszem, hogy ez nem te vagy.

Felém nyúlt, hogy megsimítsa az arcomat, de elfordítottam a fejem, és azon tűnődtem, mikor hallottam én ezt már. Csendben ültünk a föld alatti garázsban, egész Chinatown ránk nehezedett. – Azt hittem, azt akarod megakadályozni, hogy Peggy sérüljön a rövid távú kapcsolataid miatt – jegyeztem meg. – Még mindig inkább azt lássa, mint egy zátonyra futott hosszú távú kapcsolatot – mondta Cyd. – Pat és Peggy barátok maradnak. Találkozhatsz vele. Magunkat is sok fájdalomtól kíméljük meg így. – Így? – kérdeztem. – Ez úgy hangzik, mintha szakítani akarnál. – Nem szakítani akarok – mondta. – Mi is barátok maradhatunk. De láttalak a fiad születésnapi zsúrján, és rájöttem, hogy Peggy és én nem azok vagyunk, akikre vágysz. Nem igazán. – Tudom, mit jelent, ha egy nő azt mondja, hogy barátok maradhatunk – mondtam. – Azt jelenti: húzd be magad után az ajtót, ha elmész. Ezt jelenti, nem? – Azért ne legyél úgy letörve, Harry – mondta Cyd. – Az emberek nap mint nap szakítanak. Ettől még nem dől össze a világ. A rákban az a legborzasztóbb, hogy mindig fölülmúlja a legrosszabb várakozásaidat. Már-már szeméremsértő az a képessége, ahogy megszégyeníti a képzelőerődet. Mindennap új ocsmánysággal áll elő, amely megkínoz és halálba gyötör; és a rá következő nap még sokkal rosszabb lesz. Apám a morfiumtól kábán feküdt, bőrének színe már nem hasonlított az élő bőr színére, és – az oxigénmaszk

ellenére – tüdeje megfeszült és felemelkedett, hogy hozzájusson a cseppnyi levegőhöz, amely egyszerűen nem volt elég. Szeméről néha felszállt a köd, a köd, amelyet a fájdalom és a fájdalomcsillapítók okoztak; és ha a tekintete kitisztult, sajnálatot és félelmet láttam azokban a könnyben úszó szemekben; és mindig azt gondoltam, hogy ez már az, ez már a vég, ez már biztosan a vég. – Szeretlek – mondtam, és megfogtam a kezét; kimondtam a szót, amit előzőleg sosem mondtam neki. És azért mondtam ki, mert azt hittem, hogy ennél már nem lehet rosszabb – de még rosszabb lett, mert ilyen a rák, túlszárnyalja a legborúlátóbb képzeletet is. És másnap is bementem a zsúfolt kórterembe, ültem apám ágya szélén, a kezét szorongattam, és – ekkor már zokogtam – újra elmondtam neki, hogy szeretem. Harmadik rész Gondoltad volna? 31 Eamon leblokkolt. A közönség soraiban – az olcsó székeken – ülők ebből mit sem vettek észre, mert a rálátást takarták a kamerák és a technikai személyzet. Mint ahogy azok sem észlelték, akik kívül estek a stúdió vonzáskörzetén, vagy akik bekapcsolva hagyták a tévét, csak hogy szóljon valami a nappaliban, vagy akik nem is figyeltek rá, mert nem ez a műsor töltötte ki az életüket; nem úgy, mint nekem. De én láttam, a galérián állva, a monitorokra meredve, hogy Eamon lába alól kicsusszan a talaj; és tudtam, hogy ez a perc óhatatlanul bekövetkezik, függetlenül

attól, hogy valaki hatvan évet vagy hatvan percet tölt el a kamerák előtt. Eljön a pillanat, amikor a súgógép, a forgatókönyv és próbafelvétel mind-mind értelmét veszti. És akkor neked véged. – Kilcarneyből származom, és nem győzök csodálkozni, hogy itt mennyi a válás – mondta Eamon, pislogott kettőt, de arcára már kiült a pánik. – Nem győzök csodálkozni... Belebámult a kérlelhetetlen fekete szembe, amely fölött a kis, piros fény villogott, agya kiürült, egy szót sem tudott kinyögni. Nem arról volt szó, hogy elfelejtette a poént. Az önbizalma omlott össze, mint amikor a kötéltáncos lepillant, és saját, összeroncsolódott testét látja a földön, valahol a mélységben. A stúdióban ülő egyik néző elköhintette magát. A csend csak tovább feszítette Eamon megtépázott idegeit. – Gyerünk, gyerünk, meg tudod csinálni! – suttogtam, és Eamon pislantott egyet, mély levegőt vett, és újra fent volt a kötélen. – Errefelé, ha egy nő randizik egy férfival, mostanában ez az első gondolata: Akarom én, hogy a gyerekeim ezzel a hapsival töltsék a hétvégét? A közönség nevetett, és Eamon biztonságban átért a túlpartra. Már mondta is a következő viccet, de még reszketett a rémülettől, és minden erejével azon volt, hogy ne pillantson le. – Előfordul – mondtam neki a vendégváró egyik csendes sarkában. – Amikor azt hiszed, hogy ezen már rég túl vagy, hogy a lámpaláz csak másokat keríthet hatalmába, egyszer csak leblokkolsz. Eamon a sörét szopogatta.

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá, Harry. Nem tudom, hogy képes vagyok-e hétről hétre kiállni, miközben tudom, hogy fennáll a lehetősége, hogy az agyam bemondja az unalmast. – Meg kell tanulnod együtt élni a gondolattal, hogy az agyad egyik percről a másikra teljesen kiürülhet, miközben millióan néznek. – Akkor nekem annyi. – Meg tudod csinálni. – Hát nem érted? Képtelen vagyok rá! Az otthoniak szemében magabiztosnak és tökös legénynek tűnhetek, de mindez csak szerep. Én nem ilyen vagyok, Harry. Az öltözőben okádok, mielőtt felmennék a színpadra. Hajnali háromkor arra ébredek, hogy azt álmodtam, mindenki engem néz, nekem pedig elmegy a hangom. Nem tudom, megcsinálni. Ahhoz túl ideges vagyok. – Nem ideges vagy – mondtam. – Csak felspannolt. – Minden fellépés előtt hányok. – Mert felspannolt vagy. Mert ki kell állnod és szórakoztatnod egy egész országot. Persze hogy felszökik az adrenalinszinted. Kinek ne szökne? – És a rémálmaim? – Azok sem az idegeid miatt vannak. A felspannoltság teszi. Tanuld meg a műsorvezetők mantráját, és kántáld, ahányszor csak eszedbe jut: Nem vagyok ideges, csak felspannolt, nem vagyok ideges, csak felspannolt... – Nem vagyok ideges – mondta Eamon. – Csak felspannolt. – Megy ez! Mellénk lépett valaki, egyik kezében egy virslivel, másikban egy pohár fehérborral, és azt mondta

Eamonnak, hogy ilyen jó műsort még életében nem látott. – Nincs kedved inni valami normálisat? – kérdezte Eamon. – Bocs, urak – mondta a dömper méretű fekete kidobóember; egészen úgy hangzott, mintha a férfimosdóból léptünk volna elő. – Ez itten puccos hely. – Puccos? – kérdeztem vissza. – Öltöny. Nyakkendő. Úri megjelenés. De ekkor a másik kidobóember – ugyanakkora, de fehér dömper – felismerte Eamont. – Hagyd, Chris! – mondta, és megemelte a vörös selyemzsinórt. – Hogy s mint, Eamon? Fülig érő vigyor. Jöjjenek, csak jöjjenek! Én és a híresneves komám beléptünk a klub sötétjébe, és én még soha nem éreztem józanabbnak magam. A bárban mindenütt gyönyörű, félig meztelen lányok – nem, inkább háromnegyedig, kilenctizedig meztelen lányok – vonaglottak, hajladoztak és táncoltak a helyükön ülő üzletemberek előtt, akiknek szemöldökén megült az izzadság, és akiket letaglózott a gyönyör és a sör. Mindegyik lány harisnyakötőt viselt. És a harisnyakötőkből tíz- és húszfontos bankók kandikáltak ki. – Csak ésszel! – tanácsolta Eamon. – Csak pénzt dughatsz, mást nem. Lementünk a lépcsőn, és egy balettszoknya-szerűséget viselő fekete lány a nevén köszöntötte Eamont. Majd egy színpad közeli asztalhoz kísért bennünket; fent a deszkákon körömcipőt és körömpiszoknyi bugyit viselő lányok csúszkáltak le s fel a rudakon.

Mindannyian – gyér ruházatú, középszintű vezetőket kínozó sorstársaikat is beleértve – egy olyan amerikai énekesnő zenéjére tették-vették magukat, akinek még a nevét sem sikerült megjegyeznem, aki egyszerre kurva és szerető. A modem idők dala. Kénytelen voltam elismerni, hogy én jobbára csak a régi dalokat ismerem. Egy üveg pezsgő öltött testet az asztalunkon. Közöltem Eamonnal, hogy inkább sört innék, mire leintett, hogy ennél az asztalnál csak pezsgőt szolgálnak fel. A mi szintünkön – kötelező érvénnyel – a pezsgő dukált. Szoborszépségű szőke nő – könnyen lehámozható estélyi ruhában – jelent meg mellettünk. Úgy mosolygott rám, mintha én lennék az, akire egész életében várt. – Vénusz vagyok. Mit szólnál egy tánchoz? Hogy mit szólnék? Rám férne már egy kis tánc. – Készséggel – mondtam, felálltam, és egyik lábamról a másikra helyezve testsúlyomat, toporogni kezdtem; e szegényes mozgáskultúrát nevezik országunkban táncnak. Jól éreztem magam. Ez a kurvás-szeretős dal nem is olyan rossz. – Ne! – mondta Vénusz türelmetlenül. Feltűnt, hogy birminghami akcentussal beszél. – Te ne táncolj! Csak ülj a helyeden! Körbemutatott a székükbe süppedő, nyálukat csorgató, letaglózott üzletembereken, akik előtt a lányok előrehajoltak, és rájuk kacsintottak a lábuk közül, vagy tökéletes mellbimbójukkal szinte érintették az urak borvirágos orrának megpattant ereit. – Én táncolok neked. Csak ülj és nézd! Ne érj hozzám! Egy szám tíz font. Minimum.

– Talán majd később – mondtam, leültem, és felhajtottam egy kis pezsgőt. Vénusz felszívódott. – Lazíts, Harry! – mosolyogta Eamon. – Nem vagy ideges. Csak felspannolt. – Hátba vert, és elordította magát. – Komállak, te mocskos gazember! Hogy s mint vagy mostanában? – Pazarul – feleltem. – Apám rákos, a feleségem – a volt feleségem – el akarja tőlem venni a fiunkat. Őszinte aggodalommal nézett rám. Ami, ha pezsgőspohár van az ember kezében, és pucér, táncoló lányok rajzanak körülötte, igazán nem könnyű. – Apád hogy van? – Stabilan – mondtam. – Legalábbis az orvosok ezt hajtogatják. Ami csupán annyit jelent, hogy nem romlott az állapota. Ha így marad, akár haza is jöhet. De nem azért, hogy meggyógyuljon. – Táncoljak neked, Eamon? – kérdezte egy fiatal ázsiai lány, akinek a haja a derekát verdeste. Ő volt az egyetlen ázsiai lány a teremben. Akadt néhány fekete bőrű is, de legtöbben szőkék voltak; született vagy festett szőkék. Mintha csak a Playboyt lapozgatná az ember. Ezen a helyen a szőkék uralták a terepet. – Később – mondta Eamon, és ismét felém fordult, amint az ázsiai lány eltűnt a félhomályban. – Sajnálom, ami apáddal történt, Harry. És nagy csapás lehet, hogy az exnejed így bekeményített. De fel a fejjel, cimbora! – Kiitta a pezsgőjét, és újra töltött. – Még mindig ott van neked Cyd. Remek lány. – Annak már vége – mondtam. – Egy táncot? – kérdezte tőlem egy bögyös szőke.

– Nem, köszönöm – mondtam. Odébbállt, nem szívta mellre. – Nekem és Cydnek... megvannak a magunk problémái. – Problémáitok? A díjátadáson úgy nézett ki, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van köztetek. – Nagyszerűen kijövünk egymással, amíg kettesben vagyunk. De neki gyereke van. És nekem gyerekem van. Pompás kis emberpalánták. De ez egyben azt is jelenti, hogy neki exférje, és nekem exfeleségem van. Hogy is mondjam...? Kicsit sokan vagyunk. – De mi a legfőbb bajod? – Hogy dobott. És azért dobott, mert nehezen viseltem, hogy ilyen sokan vagyunk. És mert azt hitte, hogy – tudom, hülyén hangzik – valamiféle tökéletes szerelemre vágyom. És lehet, hogy igaza volt. Ő képes olyannak elfogadni a dolgokat, amilyenek. Nekem meg... valamiért nem megy. – Mert született romantikus vagy, Harry – vélte Eamon. – Mert te még hiszel a régi dalokban. Ezek azonban nem a való életre készítenek fel. Ha hiszel bennük, herótod lesz a valóságtól. – Mi bajod velük? A régi dalok legalább nem akarják beléd beszélni, hogy kurvának és szeretőnek kell lenned egyszerre. – Te a szerelembe vagy szerelmes, Harry. A szerelmet mint olyat szereted. Cyd remek lány – és az a legnagyobb vonzereje, hogy nem mondhatod a magadénak. Ettől vagy úgy kibukva. Tévedés. Nagyon hiányzott Cyd. Főleg az, hogy már nem ölel át alvás közben. A legtöbb pár hátat fordít egymásnak, amikor elérkezik az alvás ideje. Nem úgy

Cyd. Odabújt, átkarolt, addig fészkelődött, amíg a bőrünk egymáshoz nem ért. Tudom, nevetséges, de én már csak erre vágytam. Cyd elérte, hogy ez legyen álmaim netovábbja. És a gondolat, hogy soha többé nem alszunk így együtt, szinte elviselhetetlen volt. – Rendkívüli nő volt – mondtam. – Nézz körül! – javasolta Eamon, és tölteni próbált. A poharam szája fölé csúsztattam a kezem. Nem voltam egy nagyivó, és addigra már becsiccsentettem. – Mit látsz? Lányok százait? Körülnéztem. A terem szélén falatnyi szoknyás lányok ácsorogtak zseblámpával és tálcával a kezükben, többtucatnyian a félhomály zavarosában halászgattak. Többen ritmikusan vonaglottak az üzletemberek előtt, akik össze-összekacsintottak, kuncogtak, ha csoportosan voltak, de szégyenlősen és – igen – tulajdonképp áhítatosan viselkedtek, ha egyedül fizették a táncot. Milyen könnyű minket felpörgetni, gondoltam, és el nem tudtam képzelni, hogy egyetlen nő is olvadozni kezdene – miközben a pénzéért nyúl – valamely férfifar láttán. A tökéletes női testeket – a fiatalságtól és tornától feszes húst, amelynek szépségébe itt-ott sebészkezek is besegítettek – bámuló férfiak arcát elnézve azt kellett hinnem, hogy férfinak lenni nagyjából ugyanannyi, mint a falu bolondjának lenni. – Egy... kettő... három... – mondta Eamon, és legurította a pezsgőjét, amint a lányokat kezdte számolni. – Nyolc... kilenc... tíz... – Igen – mondtam. – Lehetnek vagy százan.

– És mind különleges, Harry. Annyi különleges lány van itt, hogy meg sem tudom számolni őket. A világ tele van különleges lányokkal. – De egyik sem olyan, mint Cyd – mondtam. – Túróst! – mondta Eamon. – A nagy büdös túróst, Harry! – Kiitta a poharát, tölteni akart, és meglepődve vette észre, hogy az üveg kiürült. Rendelt még egyet, és magához ölelt. – Élvezed, Harry. Élvezed, hogy szenvedhetsz. Mert ez még mindig könnyebb, mint együtt élni egy nővel. – Részeg vagy. – Lehet, hogy részeg vagyok, Harry, de a nőket jól ismerem. Lehet, hogy te a televíziózásban vagy a topon – és lehet, hogy Isten szeret téged, és a televíziózásra teremtett, meg arra, hogy engem kiránts a szarból, ha szükséges -, de a nőket én ismerem jobban. És azt is tudom, hogy egészen mást gondolnál Cydről, ha a következő hét évben vele élnél. Mert mindig ezt tesszük. – Nem mindig. – Mindig – mondta. – A régi dalok ezt nem éneklik meg. Csak a megtalált és elveszített szerelmet. A hősies szerelmet, a sírig tartó szerelmet, az édes és keserédes szerelmet. De az unalomba és öregségbe fulladó szerelmet soha. Arról még egy dalt sem írtak. – Egy frászt nem! – kiáltottam fel. – Táncoljak neked? – kérdezte egy átlátszó neglizsés látomás. – Nem, kösz – mondtam. – „Hova tűnt a szerelmünk?”, „Többé már nem küldesz virágot”, „Ha már nem

szeretsz” – szekérderéknyi dalt írtak a szerelem elmúlásáról. – De csak pátosszal szóltak róla – jegyezte meg Eamon. – Pedig nem az. Dögunalom és hülyeség. Nézz körül, Harry, nézz már körül ebben a teremben! Miért kéne bármelyik férfinak is lehorgonyoznia egy nő mellett? Nem arra születtünk. – Lehet, hogy te nem arra születtél – mondtam. – De ez csak azért van, mert a farkadon kívül más nem érdekel. Meg hogy ahány helyre csak lehet, juttass belőle. – Nem a farkamból, Harry. – De igen, Eamon. Ehhez ragaszkodom. A hülye kis farkadból. – A magvaimból, Harry. – Na jó, a magvaidból. A derékig érő hajú ázsiai lány jött oda, és Eamon ölébe ült. Szűzies puszit nyomott Eamon sötét, borostás arcára. – Mem vagyok – mondta, mire én azt, hogy „Harry”, és kezet ráztunk, mintha üzleti megbeszélésen lennénk. Elég nevetséges, de abban az áporodott cigarettafüsttel, pucér testekkel és középkorú álmokkal teli teremben sokat adtak a formalitásra, a kézfogásokat bemutatkozás követte, és a pénzzel együtt, feltűnés nélkül, névjegykártyák is gazdát cseréltek. Ez adta meg a hely egyéni báját – a férfiak azzal áltatták magukat, hogy itt labdába rúghatnak, mintha a lányoknak egyéb vágya sem lenne, mint hogy valaki vacsorázni vigye őket valami ócska, ál-francia étterembe; miközben ők minden egyes férfit saját, külön bejáratú pénzkiadó automatájuknak tekintettek, akikből

szemük egy villanásával, csípőjük egy mozdulatával és kurvákról és szeretőkről szóló dalokkal varázsolhatják elő a zsozsót. Mem táncolni kezdett Eamonnak, a fején át lehúzta a ruháját, kemény, feszes kis teste ringani kezdett Eamon arca előtt, és megértettem, hogy ez az aprócska ázsiai lány – ázsiain belül mi is? indonéz? vagy thai? – miért tarthatta meg pozícióját a szőkék bolygóján. – Olyan ez, mint a Heathrow Express – mondta Eamon. – Dögöljek meg, ha értem, miről beszélsz – mondtam. – A Heathrow Express – magyarázta Eamon. – A közvetlen járat, ami a reptérre visz. Még nem tűnt fel? A Paddington környékén mást sem látsz, mint csillogó, vadonatúj szerelvényeket. De menj csak távolabb egy kicsit, és az egész térséget ellepik az egymás tetejére hajigált rozsdás, lerobbant, kiégett vasúti kocsik; szeméttelepként hat a látvány. Mint ahogy az is. – Bocs, Eamon, de azt hiszem, elvesztettem a fonalat – mondtam. – Azt akarod mondani, hogy az élet olyan, mint a Heathrow Express? – Inkább azt, hogy a párkapcsolatok olyanok, mint azok a vasúti kocsik – felelte, és (az érintési tilalom ellenére) végigsimított Mem aranybarnán fénylő combján. Mem indonéz combján. Vagy thai combján? – Eleinte csillogóan újnak látszanak, mintha az öröklétig bírnák a gyűrődést. Aztán a szeméttelepen végzik. – Ó, Sátán, Eamon Fish a neved! – álltam fel. – Én meg beseggeltem. – Jaj, ne menj még, Harry! – kérte.

– El kell hoznom a fiamat a szüleimtől – mondtam. – Illetve az anyámtól. Arcon csókoltam; aztán kezet ráztam Memmel – helyénvalóbbnak tűnt, mint Memet megpuszilni és kezet fogni Eamonnal; és már a kijárat közelében jártam, amikor eszembe villant, honnan ismerős a név. És tudtam, hogy Eamon téved. Aki mindig sóvárog valami után, aki mindig akar valamit, aki sosem elégedett, akit soha nem tesz boldoggá, ami megadatott neki, a végén elveszettebb és magányosabb lesz, mint a hozzám hasonló szerencsétlen flótások, akik még hiszik, hogy a régi dalok ugyanarról a lányról szólnak. A férfiak, akik fűvel-fával kefélnek, nem szabadok. Igazából nem. Mindenki másnál szerencsétlenebbek, mert nem szabadulhatnak a gyanújuktól, hogy a nő, akit akarnak, ugyanolyan, mint ők. Ugyanolyan szabados, ugyanolyan hűtlen, ugyanolyan könnyen lép le vagy lép félre, mint az új dalok hősnői. A klub előtt, az árnyékban várakozott, a többi táncosnő barátjával egyetemben. Esküdni mertem volna rá, hogy ott lesz. És azt is sejtettem, hogy ugyanúgy fog kinézni, mint a többiek, függetlenül attól, hogy milyen menő kocsival – illetve az ő esetében: BMW motorral – parkolnak a járdaszegély mellett. Nem tűnt boldognak. Ahogy a többiek sem. A fuvarra váró taxik mögött ácsorogtak. A taxisok egymással és a klubból kijövő férfiakkal beszélgettek – taxit, uram? hova megy? egy tízesért elviszem Islingtonba -, a táncosnők fiúi azonban csendben és mozdulatlanul és egymagukban álltak. Úgy néztek ki,

mint akiknek valóra vált az álmuk, amely azonban csakis féltékenységet és undort váltott ki belőlük. Láttam, hogy ott várakozik – ő nem látott meg engem – a saját levében fődögélve az éjszakában, a többi felturbózott kannal együtt. Jim Mason, Cyd exférje várta, hogy az ő Memje letegye a lantot aznap estére. 32 A látogatási idő értelmét vesztette. Apám ébrenléti percei kizárólag attól függtek, hogy a fájdalom vagy a morfium működött-e éppen. Ott ülhettél egész délelőtt az ágya szélén, és ő végigaludta a látogatást – már ha ezt a kórházi, drogokkal biztosított pihenést alvásnak lehet nevezni. És amikor a fájdalomcsillapítók hatása enyhült, de a tumor még nem kezdte marcangolni a belsejét, apám felébredt, és beszélgetni is tudott; szeme könnyben úszott, tekintete szenvedésről és elviselhetetlen fájdalomról árulkodott. És akkor én ott voltam mellette. Hajnaltájban megrezzent, megnyalta cserepes ajkát, felébresztett nyugtalan álmomból. A kórteremben csend honolt, egyedül a szomszéd ágyon fekvő idős férfi horkolása hallatszott. Segítettem felülni apámnak, és megitattam egy szívszorítóan aprócska korty vízzel. És amikor levegő után kezdett kapkodni – most már állandóan levegő után kapkodott -, ráadtam a maszkot, és fogtam a kezét, miközben ő kétségbeesetten próbált belélegezni egy kis oxigént. Oly kevés oxigén, oly kevés víz. Összeszorult a szívem annak láttán, hogy min kell keresztülmennie.

Levette a maszkot, arca eltorzult a fájdalomtól, és megint csak arra gondoltam, hogy senki nem készít fel erre a fájdalomra. De még mindig nem tudtam eldönteni, hogy melyik az elviselhetetlenebb: látni, hogy ilyen borzalmasan szenved, vagy a morfiumtól kábán látni, amikor már nem is önmaga. A fájdalom, döntöttem el végül. A fájdalom látványa a rosszabb. Rám nézett, reményvesztve megrázta a fejét, majd elfordította a tekintetét. Képzeletben megfogtam és megszorítottam a kezét, éreztem, hogy a bátorsága kezdi cserbenhagyni. Bátor ember volt, de a szomorúsággal, amely az éjszaka közepén eluralkodott rajta, már nem tudott megküzdeni: oly erővel tört rá, hogy azt érezhette, már soha, semmi nem jön rendbe. És erre a szomorúságra sem készít fel senki. Készületlenül ér. Azt még csak el tudod képzelni, milyen lehet rákos betegségben haldokolni. De a testi szenvedésen túl ott a lélek fájdalma, amelyet a legnagyobb dózisú morfium sem tud enyhíteni. – A legrosszabb – suttogta apám a sötétben -, a legrosszabb, hogy tudod, mi mindenben nem lesz már részed soha. Nem a még meg nem történt dolgokra gondolok – mint Pat esküvője, vagy hogy te végre révbe érsz -, hanem azokra, amiket eddig magától értetődőnek vettél. Nézni Patet, amint biciklizik, mesélni neki, jóéjtpuszit adni neki. Nézni, amint a lehetetlen fénykardjával a kertben rohangál. Ezek az apróságok, amik mindennél többet jelentenek. – Hamarosan hazaengednek – mondtam, a reménybe kapaszkodva, mert csak ennyit tehettünk, mert nem

maradt más választásunk, mint az életbe kapaszkodni, amikor az már maga volt a gyötrelem. – Újra ezeket a dolgokat fogod csinálni, mielőtt még észrevennéd. De apám már túl volt azon a ponton, hogy áltatni tudja magát. Vagy engem. – Hiányozni fog a kertem. Anyád. A főztje. A tévéműsoraid. Megható és zavarba ejtő volt, hogy a munkámat a feleségével, az unokájával és a kertjével egyenértékűnek rangsorolja. És szégyelltem is magam egy kicsit – szégyelltem, hogy nem követtem el mindent a rendelkezésünkre álló időben, hogy meg sem próbáltam imponálni neki és kivívni az elismerését. Néhány tévéshow és egy felbomlott házasság. Ennyit tudtam felmutatni. De még mindig ott volt Pat. Tudtam, hogy apám a világon mindennél jobban szereti az unokáját. Úgy éreztem, Pat az egyedüli ajándék, amivel apámat valaha is megörvendeztettem. Fel akart ülni. Megnyomtam az ágyat mozgató szerkezet fémgombját, mire a háttámla halkan surrogva felemelkedett. Apám előredőlt, amíg én eligazgattam a párnát a háta mögött, borostái az arcomat karistolták. Az Old Spice és az Old Holborn illata már a múlté volt, helyüket kórházi szag, a betegség és a gyógyszerek szaga vette át. Sem a dohány, sem az aftershave illata nem érződött. Apám túl volt már ezen. Hihetetlennek tűnt, hogy testi valójában kell támogatnom. Gyermek- és ifjúkorom apám erejének csodálatával telt, és a kérlelhetetlen tény, hogy ez az erő immár semmivé lett, a világvége érzetével töltött el; egy

örök érvényűnek vett, természettől adott törvény minden különösebb felhajtás nélkül megdőlt. De ekkor végre felfogtam, hogy nem az ereje miatt szeretem. Mindeddig azt hittem, hogy a bátorsága – amelyet egy medál szentesített és testesített meg – tette hőssé a szememben. De most, amikor egy korty vizet itattam vele és segítettem felülni neki a kórházi ágyon, rádöbbentem, hogy ugyanazért szeretem, amiért anyám szereti, és amiért az unokája szereti. A kedvességéért, a könyörületességéért, és – igen – a bátorságáért, amelynek azonban semmi köze a fizikai erőnléthez. – Anyádnak egy szót se, de... nem hinném, hogy hazakerülök innen. – Ne mondj ilyet, apa! – Nem fog menni. Érzem. De Patet szeretném látni. – Meglesz. Nem mondta ki, hogy még utoljára. Nem is kellett. Számtalan fájdalmas dolog volt még, aminek a nevét nem mondtuk ki hangosan. De tudtuk, hogy a halálról beszélünk. – Ha te is így látod jónak... – mondta apám. – Ha szerinted nem zaklatja fel túlságosan... Neked kell eldöntened. Te vagy az apja. – Legközelebb magammal hozom. De most próbálj meg aludni egy kicsit, apa. – Nem vagyok fáradt. – Csak pihentesd a szemed.

Pat egy sötét hajú fiúcskával jött ki az iskolából, aki egy Godzilla-mintás tízóraisdobozt himbált a kezében. – Akarod nálunk megnézni a Csillagok háborúját? – kérdezte tőle Pat. – Nagy képernyőn? Pan vagy scan rendszeren? – kérdezett vissza a fiú. – Nagy képernyőn. – Éppenséggel... – Apu, velünk jöhet...? Tekintetem még a hangos, nevetgélő hordát pásztázta, az ismerős kis arc után kutatva; tudtam, hogy a komoly, nyugodt tekintetű kislánynak ott kell lennie valahol a fél négyes zsongásban. Egy barna szempárt kerestem, és egy pocahontasos tízóraizacskót. De csak nem akart felbukkanni. – Peggy hol van? – kérdeztem. – Ma nem jött iskolába – felelte Pat. – De azért Charlie velünk jöhet, ugye? Peggy nem ment iskolába? Lenéztem Charlie-ra. Ő meg felbámult rám. – Felőlem! – vontam vállat. – De előbb még beszéljük meg Charlie anyukájával is... Pat és Charlie indiánszökdelésben tört ki, egymásba kapaszkodva nagyokat kurjongatott, és a godzillás doboz élesen a térdemnek verődött. Máris hiányzott Peggy. Ajtót nyitottam, Sally állt ott, bizonytalanul pislogva zsíros hajcsimbókjai mögül. – Nem hittem volna, hogy még egyszer látjuk egymást. – Bocsánatot kérni jöttem... Beengedtem.

Pat és Charlie a kanapén heverészve próbáltak dűlőre jutni egymással. Charlie szerette volna átpörgetni a szerelmi és átvezető jeleneteket, csakis az akciós részek érdekelték. Pat – parányi puritán – úgy szerette a filmet, ahogy volt. Elejétől a végéig. Sally bekukkantott a nappaliba, szívélyes „Helló!”-t rikkantott Patnek, majd beoldalgott a konyhába. – Sokat gondolkoztam – mondta. – Faszság volt idecsődíteni Steve-et és a haverjait. – Előbb is megjöhetett volna az eszed. – T’om – pislogott rám birkatekintettel a hajfüggönye mögül. – Bocs. Én csak... hogy is mondjam... annyira örültem, hogy látom. – Meg tudom érteni – mondtam. – Nekem is hevesebben ver a szívem, ha megpillantom. – Ki nem állhatod, ugye? – kérdezte Sally. – Most is csak viccelsz. – Egyébként hogy vagytok? Mármint te meg Steve. – Vége – felelte, és könnybe lábadt a szeme. Hirtelen megsajnáltam ezt a szegény, félénk kis kölyköt. – Megint kidobott. Amint megkapta, amit akart. – Sajnálom – mondtam. – Kétségtelen, hogy Steve nem tartozott a kedvenceim közé. De tudom, hogy te szeretted. Hány éves is vagy? Tizenöt? – Tizenhat. – Majd jön valaki más. Nem mondom, hogy a te korodban még nem tudhatod, hogy mi a szerelem, mert ez nem igaz. De jönni fog valaki más, ígérem. – Aha – mondta, és megszívta az orrát. Egy darab konyhai papírtörlőt nyomtam a kezébe, jó hangosan belefújt. – Nem számít. Csak szerettem volna

bocsánatot kérni azért az estéért. És elmondani, hogy ha ezek után is megbízol bennem, és vigyázhatok Patre, soha többé nem fog előfordulni. Elgondolkodva méregettem, és átfutott az agyamon, hogy elkel némi segítség Pat mellett. Akikre korábban számíthattam, eltűntek mellőlem. Apám kórházban volt. Cyd elment. Lassan már Bianca is kezdett hiányozni. Én maradtam és az anyám, és néha csak nehézségek árán tudtuk megoldani a gyerekfelügyeletet. – Vissza vagy véve – mondtam. – Jó hasznát veszem egy bébiszitternek. – Kösz – mosolygott Sally. – Nekem is szükségem van a pénzre. – Még mindig Glenn-nél laksz? – Ühüm. És hát... terhes vagyok. – Jézusom, Sally! Steve-é a gyerek? – Másé nem lehet. – És mit szólt hozzá Steve, hogy apa lesz? – Nem volt feldobva. Egész pontosan úgy fejezte ki magát, hogy: na, menj a sunyiba és dögölj meg. Azt akarja, hogy elvetessem. – És te szeretnéd megtartani? Egy pillanatig gondolkodott. De csak egy pillanatig. – Azt hiszem, jó lenne – mondta. – Mindig olyasmire vágytam, ami csakis az enyém. Valaki, akit szerethetek, és aki viszontszeret. És ez a kisbaba... ez a kisbaba szeretni fog engem. – Apád már tudja? Bólintott. – Ezért jó, ha az ember faterja örök hippi marad – mondta. – Ilyen apróságon nem szívja meg magát. Azt

is tök nyugodtan fogadta, amikor tizenhárom évesen ki kellett mosni a gyomrom. Nem csinál nagy ügyet a tinédzserkori terhességből. Bár azt hiszem, meglepte, hogy nem akarok abortuszra menni. – És miből akarod eltartani ezt a gyereket, Sally? – Vigyázok Patre. – Az nem lesz elég. – Majd megoldjuk – mondta, és most az egyszer nem irigyeltem a fiatalos magabiztosságát; inkább sajnáltam érte. – Én és a kisbabám. Sally és az ő kisbabája. Megoldják, persze, ha az állam hajlandó pótolni az apát, mert hogy Steve alkalmatlan a feladatra, az biztos. Azon tűnődtem, mi a francért fizetek én adót. Egyszerűbb lenne Sally kezébe nyomnom a pénzt, és kiiktatni az adóhatóságot. Krisztusom! Kezdek úgy gondolkodni, mint az apám! – A gyerek nem olyan, mint egy plüssállat, Sally – mondtam. – Nem azért van, hogy babusgasd és jól érezd magad. Amint gyereked születik, megszűnsz szabadnak lenni. Nem tudom, hogyan magyarázzam. Ő fogja birtokolni a szíved. – Pontosan ezt akarom – mondta Sally. – Hogy birtokolja valaki a szívem. – Megcsóválta a fejét, kicsit megrovóan nézett rám. – Úgy mondod, mintha ez valami rossz dolog lenne. Glenn érte jött, és már épp menni készültek, amikor befutott Marty, hogy megbeszéljük az esküvő előkészületeit. Be akartam mutatni őket egymásnak, de Glenn és Marty régi barátokként borultak egymás

nyakába. Aztán eszembe jutott. Az esküvőmön találkoztak. Amíg kávét főztem, felidézték a hetvenes évek dicső napjait, a Slágerlistát, amelynek Marty fanatikus nézője volt minden csütörtök este, és amelyben Glenn is feltűnt kis időre. Sally a nagyon fiatalok önelégült lenézésével hallgatta őket. Marty csak azután hozta szóba, hogy gondjai vannak az alvással, amikor Glenn és Sally végre elment. – Mindenki így van vele – mondtam. – Szinte természetes, hogy az embernek kétségei támadnak a nagy nap előtt. – Nem a házasság miatt aggódom – felelte Marty. – Hanem a show miatt. Nem hallottál valamit? – Mint például? – Bármi pletykát arról, hogy jövőre levesznek a műsorról. – Téged? Viccelsz? A Marty Mann Show-t nem szüntethetik meg. Vagy igen? – Miért ne? Azt beszélik, hogy az efféle beszélgetős műsorok napja leáldozóban van. – Marty szomorúan megcsóválta a fejét. – Ez a baj a mostani világgal, Harry. Az emberek torkig vannak az emberekkel. – A férfiak korábban halnak meg, mint a nők – mondta az új ügyvédem. – Rákos megbetegedést is könnyebben kapunk, mint a nők. A férfiak nagyobb százalékban követnek el sikeres öngyilkosságot, mint a nők. És bennünket előbb bocsátanak el, mint a nőket. – Puha, húsos arca vigyorba szaladt, mintha valami jó viccet mondott volna. Apró, éles fogai voltak. – Mégis, általam

felfoghatatlan oknál fogva, mindig a nőket tekintik áldozatoknak, Mr. Silver. Nigel Battyt a show két munkatársa ajánlotta, a fővilágosító és a hangmérnök, akik maguk is az elmúlt évben estek át egy-egy csúnya váláson. Állítólag ő is maga mögött tudhatott egy vagy még inkább két csúnya válást. Battyről az a hír járta, hogy megszállottan küzd a férfiak jogaiért. Amit a férfiak hosszú időn át tartó munkanélküliségéről, a prosztatarákról és a garázsba bezárkózó, a motort járva hagyó férfiakról mondott, részéről nem üres szólam volt csupán: számára ez volt az egy igaz út, egy születendő új vallás alapja. Magasnak nem mondható termete, kényelmes pocakját takaró, jól szabott öltönye és szódásüveg vastagságú szemüveglencséi ellenére Batty verekedős vagány benyomását keltette. Már attól jobban éreztem magam, hogy az oldalamon tudhatom. – Figyelmeztetem, hogy a jog ilyen esetekben nem az apa érdekeit tartja szem előtt – mondta. – A jognak a gyermekre kell tekintettel lennie. És elméletben így is van. Elméletileg a gyermek jóléte minden más szempontnál előbbre való. Ám a gyakorlat más. – Komoly, dühös tekintetet vetett rám. – A törvény az anya oldalára áll, Mr. Silver. Több évtizedes bírói gyakorlat – nehogy a nők elnyomásával vádolhassák őket -, hogy a gyermek érdekeit az anya érdekei alá rendelik. Erre fel kell hívnom a figyelmét, mielőtt belevágnánk. – Szabad kezet kap – mondtam. – Mindenben. Csak intézze el, hogy megtarthassam a fiamat.

– Ezt a szót felejtse el, Mr. Silver. Jóllehet a sajtóban gyakran cikkeznek gyermektartási huzavonákról, az 1989-es Gyermekjogi törvény kimondja, hogy magát a gyermeket nem lehet odaítélni a szülőnek. Csak az elhelyezését. Ön tehát azt kéri, hogy önnél helyezzék el a gyermeket. – Ezt kérem? Batty bólintott. – Az elnevezés megváltoztatásával próbálják egyértelműbbé tenni, hogy csupán arról születik döntés, hogy kivel éljen a gyermek. Attól, hogy az egyik szülőnél helyezik el, a másiknak még nem szűnnek meg a szülői kötelességei. A törvény azt is világosan kimondja, hogy a gyermek nem valamiféle tulajdon, amit el lehet nyerni vagy veszíteni. Ha önnek ítélik az elhelyezését, a fia önnel fog lakni. De nem megy át a tulajdonába. – Nem értem – mondtam. – Nem mindegy, hogy a gyerek „megtartásáért” vagy a gyerek „elhelyezéséért” perlem a feleségem? – De, tökéletesen mindegy – mosolyodott el Batty. – Csak a szavakon lovagolunk. Sajnos a törvény szövegét könnyebb megváltoztatni, mint az emberi természetet. Az asztalán lévő iratokat kezdte tanulmányozni, helyeslően bólintott. – A válásnál nincs mód a kertelésre, Mr. Silver. De úgy látom, nagyszerűen gondját viselte a kisfiának. Jól érzi magát az iskolában? – Nagyon jól. – Az anyjával találkozik? – Amikor a feleségem csak akarja. Ezt ő is tudja.

– És mégis vissza akarja szerezni – mondta Nigel Batty. – Azt akarja, hogy nála helyezzék el. – Igen. Azt szeretné, ha Pat vele élne. – Összeállt valakivel? – Tessék? – Van a volt feleségének barátja, Mr. Silver? Együtt élnek? – Igen – válaszoltam, és hálás voltam neki, amiért Gina és Richard kapcsolatát a lekicsinylő „összeálltak” szóval elintézte, hálás voltam, amiért a Gina gyűrűsujján csillogó hatalmas gyémánt ennyire semmit nem jelent a számára. – Tokióban találkoztak. – Ezt azért tisztázzuk – mondta Batty. – Tehát a felesége ment el, itt hagyta önt és a gyermeket. – Többé-kevésbé. Magával vitte Patet – a fiunkat – az apjához. De amikor Gina Japánba utazott, érte mentem és hazavittem Patet. – Tehát a felesége hagyta oda a családi fészket, és ezzel mintegy a maga gondjára a gyermeket – mondta Nigel Batty. – Most visszajött, és úgy döntött, szívesen játszaná még az anyaszerepet. – Azt állítja, most ébredt rá, hogy mennyire szereti a fiát. – No, majd kiderül – mondta az ügyvédem. 33 Egyre csak fogyott. Apám sosem volt sovány, de most besüppedt az arca, nyaka körül a bőr megereszkedett, borostás lebenyként lógott. A szemem láttára változott át valakivé, akit nem ismertem.

Karja elvesztette régi izmosságát, az anyám és a tengerészgyalogság iránti hűségét hirdető tetoválások oly fakóvá váltak, akár egy múlt századi fotográfia. A hús szinte lefoszlott róla, és csontjai minden látogatás alkalmával láthatóbbakká váltak, majd’ átbökték a bőr megkopott barnaságát; döbbenten eszméltem rá, hogy ezt a bőrt többé már nem éri nap. De apám mosolygott. Ült az ágyban, és mosolygott. És ez igazi mosoly volt – nem az a „bátornak mutatom magam”-mosoly, nem erőltetett vagy kényszeredett mosoly -, az őszinte öröm mosolya, hogy láthatja az unokáját. – Szervusz, kincsem! – mondta, amikor Pat – velem, anyámmal és Jack bácsival a nyomában – odaballagott az ágyához. Apám felemelte a jobb karját, azt, amelybe infúzió volt kötve a csuklójánál. – Hát látod, milyen állapotba került a te vén nagyapád? Pattel alig lehetett bírni Jack bácsi autójában: csodás ajándékként élte meg, hogy egy napot kihagyhat az iskolában, élvezte, hogy egy tönkretett sportkocsi utasülése helyett egy limuzin hátsó ülésén utazhat. De most elcsendesedett, elbizonytalanította a betegágy és nagyapja beesett, sápadt arcának látványa. – Gyere ide! – mondta apám érzelmektől elfúló hangon, kinyújtotta szabad karját, mire Pat felmászott az ágyra, és fejét apám szegény, meggyötört mellkasára fektette. Csendben ölelték egymást. Anyám egy pillantást vetett rám a szeme sarkából. Ő ellenezte a látogatást. Nem lehetett tudni, hogy apám ébren lesz-e, amikor megérkezünk. Jó esély volt rá, hogy ismét rátör a

fájdalom, és épp akkor pumpálják tele narkotikummal, amíg mi parkolóhelyet keresünk, és Pat morfiumtól kábult, öntudatlan állapotban fogja látni a nagyapját. Vagy levegő után kapkodva, ziháló mellkassal, orraszája előtt oxigénmaszkkal, fájdalommal és félelemmel a tekintetében. Vagy, bár ezt anyám nem mondta ki, holtan. Mindez elképzelhető, mi több, valószínű volt, és anyám dühösen, könnyek közt támadt rám a konyhájában, amiért ilyen szörnyűségeknek akarom kitenni Patet. Most átkaroltam, hogy éreztessem vele, minden rendben van. De tévedtem. Semmi nem volt rendben. Patet sokkolta és megrémítette betegségtől legyöngült nagyapja látványa, aki szinte elveszett a kórházi ágyban, abban a haldoklókkal teli teremben: a haldoklásnak ezt a formáját sem a tévében, sem a moziban nem mutatják; ez a haldoklás kínokról és gyógyszerekről szól, de még ezen is túl, a hamarosan bekövetkező veszteség felett érzett szomorúságról. Engem magamat is készületlenül ért a halál realitása, hogy is várhattam volna el egy Csillagok háborúján nevelkedett, ötéves kisfiútól, hogy szembenézzen vele. Nem, nem volt ez így jól. De elkerülhetetlen volt. Apámnak és a fiamnak szüksége volt egymásra. Érezniük kellett, hogy a kötelék kettejük közt még szoros, és mindig szoros marad. Hogy mindig szeretni fogják egymást. Érezniük kellett, hogy a szeretetüket a rák sem ölheti meg. És valahogy tudtam – egyszerűen tudtam -, hogy apám nem lesz narkotikumoktól eszméletlen, és nem fog fuldokolni, ha Pat ott van.

Ésszerű okát nem tudnám adni, miért hittem, hogy ez nem fordulhat elő, ha az unokája ott van. Nem ez lett volna a logikus. Talán a hülyeségem számlájára írható az egész. De a szívem azt súgta, hogy apám meg fogja oltalmazni Patet a legrosszabbtól. Hittem, hogy énjének oltalmazó része ebben nem ismer könyörületet. Biztosra vettem. – Mikor jössz haza? – kérdezte Pat. – Majd meglátjuk – felelte apám. – Meglátjuk, mit mondanak az orvosok. Megvárjuk, amíg a nagypapi egy kicsit jobban lesz. Hogy megy az iskola? – Jól. – És a bicaj? Hogy van a jó öreg Bluebell? – Jól. – Támasztókerekek nélkül jobban gurul, nem igaz? – De – mondta Pat. – Csak nagyon hiányzol. – Te is hiányzol nekem – mondta apám, és szorosan magához ölelte, Pat szőke fejecskéje a csíkos, kék pizsamához nyomódott; az a fajta öregemberes pizsama volt, amilyet apám otthon sosem hordott. Aztán felém biccentett. – Ideje indulnotok – mondta. Így köszönt el az apám imádott unokájától. Párnával felpolcolva egy kórházi ágyban, a szeretteitől körülvéve, mégis végtelenül egyedül. Öt percet tölthettünk ott, vagy egy órát? Nem tudnám megmondani. De azt tudtam, hogy azt akarja, hogy most már menjünk. Így hagytuk ott; az oxigénmaszkja után tapogatva, megrogyott vállal, borostásan, megöregedve – sosem

hittem volna, hogy ilyen öregnek is látom -, az ágya végénél már egy fiatal ápolónő csacsogott. Talán mégis ez volt a legrosszabb. A halál szörnyű és tökéletes elszigeteltsége, a végzetes betegség okozta borzalmas magány. Erre sem készít fel senki. Levegőért és a fájdalom ellen küzdött; így hagytuk ott abban a túlzsúfolt kórteremben, amelynek hatalmas, piszkos ablakain beszűrődött a téli nap fénye, és ahol az egész nap bekapcsolva hagyott televízióból hallatszó ostoba locsogás szolgáltatta a háttérzajt. Ott hagytuk. Mert a végén nem tehettünk mást. Amíg visszasétáltunk a kocsihoz, Pat a könnyeit nyeldekelte, mérgesen – nem, éktelenül dühösen – valamire, amit nem tudott néven nevezni. Próbáltam nyugtatgatni, de nem vágyott nyugtatgatásra. A fiam úgy érezte, hogy becsapták. Egy költöztetőkocsi állt Cyd lakása előtt. Nem az a böhömnagy teherautó, amelybe egy család minden holmiját bepakolhatod, nem az a platós kocsi, amelyre a zongorától kezdve az elnyűtt bútorokon (amiket megszoktál és nem volt szíved kidobni) át az évek során felgyűlt valamennyi kacat felfér. Egy olyan költöztetőcég autója volt, amely a hirdetési újságok utolsó oldalán reklámozza magát, olyan autó, amely kiválóan alkalmas kevés holmival rendelkező, kisebb családok költöztetésére. Néztem a két, pólós fiatalembert, akik egy gyerekágyat emeltek be a teherautó hátuljába. Noha Cyd és Peggy a legfelső emeleten lakott, a férfiakon az látszott, hogy kevés ennyire könnyű munkájuk akadt eddig.

Peggy lépett ki a bejáraton, egy hűtőszekrény méretű plüssállatot vonszolt maga után. Rám nézett komoly, barna szemével, egyáltalán nem lepte meg, hogy ott talál. – Nézd, mit hoztam! – nyújtottam át neki egy feltűnő öltözetű, ezüstflitteres nadrágba és lila szmokingszerűségbe bújtatott fiúbabát. Egy nemet váltott Barbie-t. – Disco Ken – mondta Peggy, és elvette tőlem. – Nálam hagytad – mondtam. – Gondoltam, szeretnéd visszakapni. – Köszönöm – mondta ez az elképesztően jól nevelt kislány. Aztán Cyd is megjelent, egy stósz papírfedelű könyvvel a karjában. – Nézd, mit hozott nekem Harry – mondta Peggy. – Disco Kent. Már kerestem. Cyd szólt neki, hogy menjen fel a szobájába és nézze meg, nem felejtett-e ott valamit. Peggy, a frigó nagyságú játékot a járdán hagyva, Disco Kent szorongatva ment vissza a házba. – Hogy vagy? – kérdeztem. – Te nem felejtettél el semmit? – Nem – felelte Cyd. – Azt hiszem, minden megvan. A két hórukkember ment el mellettünk, indultak vissza a házba egy újabb fordulóra. – Elköltözöl anélkül, hogy szólnál? – kérdeztem. – Barátok közt nem így szokás. – Értesítettelek volna. Csak így... nem is tudom... valahogy könnyebb. Mindenki számára. – Kerestelek a kávézóban. – Kiléptem.

– Mondták. – A város másik végébe költözöm. Notting Hillbe. – Nyugat-Londonba? – Az ég áldjon meg, Harry! Miért vágsz ilyen döbbent arcot? Amerikai vagyok. A város egyik részéből egy másikba költözni nekem nem okoz akkora megpróbáltatást, mint neked. Nézd... sajnálom, de nem érek rá. Mit akarsz? Nem hinném, hogy kizárólag Disco Ken miatt jöttél. – Csak részben – feleltem. – És mert meg akartam mondani, hogy tévedtél. – Miben? – A kettőnk dolgában. Tévedtél kettőnket illetően. Mert ha szakítunk, akkor igenis összedől a világ. – Ó, Harry! – Pedig igaz. Tudom, hogy te nem hiszed, hogy mindenkinek rendeltetett egy igazi, az egész világon egyes egy valaki, de én igen. És miattad hiszem így, Cyd. Bár mindegy is, mit hiszünk. Jól megvagyunk együtt. Jól kijövünk egymással. Sokat gondolkodtam kettőnkről. Nincs rá több lehetőségem, hogy rendbe hozzam az életem: te vagy az utolsó esélyem a boldogságra, vagy ha van is másik, nem érdekel. Ahogy Olivia Newton John mondta John Travoltának: egyedül téged akarlak. – Nem fordítva volt? Nem John Travolta mondta Olivia Newton Johnnak? – Lehet. – Harry... – mondta. – Valamit tudnod kell. Visszaköltözöm Peggy apjához. Jim és én úgy döntöttünk, hogy még egyszer megpróbáljuk.

Némán meredtem rá, a hórukklegények kettőnk között cipelték le a kanapét. – Mindjárt megvagyunk – mondta az egyikük. Bementek a házba. – Sajnálom – mondta Cyd. – Szereted őt? – kérdeztem. – Ő a kislányom apja. – De szereted? – Ugyan már, Harry! Hisz te szoktál nyavalyogni a családok felbomlása miatt. Te szoktál siránkozni, hogy a vér szava ellen nem tehetsz semmit, te szoktál panaszkodni, hogy ebben a – ahogy te nevezed – cudar modem világban minden fenekestül felfordult és darabjaira hullott. Inkább örülnöd kéne, hogy így döntöttem. Kívánj sok szerencsét! – De szeretned kell őt, Cyd! Ha nem szereted, szart sem ér az egész. Szereted? – Igen. Most boldog vagy? Szeretem. Soha nem szűntem meg szeretni. És kap tőlem még egy lehetőséget, mert kitette a szűrét a barátnőjének, annak a thai sztriptíztáncosnak, és megígérte, hogy ezentúl rendesen viselkedik. És az ázsiai lányokat is békén hagyja. – Nem sztriptíztáncos. Csak külön vendégeknek táncol. – Bánom is én – mondta Cyd. – És Peggy is odavan az örömtől, hogy újra megpróbáljuk. Még ha engem gyűlölsz is, Peggy miatt örülnöd kéne. – Nem gyűlöllek. Sosem tudnálak gyűlölni. – Akkor, kérlek, kívánj sok szerencsét. – Sok szerencsét! – mondtam, és a lelkem mélyen komolyan is gondoltam. Megérdemelte, hogy boldog

legyen. És Peggy is. Csókot leheltem az arcára. – Csak azt ne mondd, hogy nem ismerlek, oké? Hagytam, hogy folytassák a pakolást. Akármit mondtam volna ezek után, üresnek és önzőnek hatott volna; minden szavamat úgy értelmezhette volna, hogy vissza akarom csábítani magamhoz. Néztem, ahogy visszaköltözni készül a férjéhez, és végre felfogtam, hogy a nukleáris családnak is megvannak a maga korlátai. A papa-mama-gyerekek felállás a lehető legtökéletesebb. De csak akkor, ha szereted a másikat; ellenkező esetben akár Disco Kennel is összebútorozhatsz. – Válasz érkezett a másik harcállásból – mondta Nigel Batty. – A volt felesége azt állítja, hogy amíg ő hűséges maradt házasságuk fennállása alatt, ön házasságtörést követett el egy kolléganőjével. – Ez igaz – ismertem el. – De csak egyéjszakás kilengés volt. Sajnálom, hogy nem említettem, de... – Ugyancsak állítja, hogy a fiuk komoly fejsérülést szenvedett, amíg az ön felügyeletére volt bízva. – Mit akarjon ez jelenteni? Úgy hangzik, mintha vertem volna vagy ilyesmi. Elesett, érti? Baleset volt, a parkban. Beleesett egy üres medencébe, és felhasadt a fejbőre. Talán nem figyeltem eléggé. Talán jobban kellett volna vigyáznom rá. A volt feleségem sem hiheti, hogy nem pergetem le magam előtt az eseményeket újra és újra. De én legalább ott voltam a fiunk mellett. Miközben ő tempurát evett a barátjával Tokióban. Az ügyvéd belemélyedt az asztalán szétteregetett iratokba.

– És úgy véli, hogy ön nem a helyes szülői döntést hozta annak tekintetében, hogy mit nézhessen és hallgathasson a gyermek. – Marhaság! – Sejteni engedi, hogy a gyermek a korának nem megfelelő, erőszakos filmeket nézhetett. Felnőtteknek szánt videókat. És azt állítja, hogy legutóbbi találkozásuk alkalmával a tudomására jutott, hogy a gyermek birtokában van egy hangkazetta, amelyen vulgáris, nem gyerekfülnek való dalok szerepelnek. Éreztem, hogy a dühtől a fejembe szalad a vér. – Hogy azt a kurva...! Nem tudtam, hogyan fejezzem be. Egyetlen szó sem volt elég erős hozzá. Nigel Batty hangosan felnevetett, mintegy konstatálva, hogy kezdem végre kapiskálni. 34 – Megnézhetem a medált? – Persze – mondta anyám. Odament a komódhoz, amelyen a hifitorony állt, és hallottam, hogy a biztosítási kötvények, a banki egyenlegek, levelek – egy élet dokumentumai – között kotorászik. A kis, négyszögletű dobozzal jött vissza, amelynek színe bordónál sötétebb volt, majdnem fekete. A belsejében az ezüstmedál – fénye kissé megkopott – feküdt bíborvörös bársonyon. Apám érdemérme. A medál szalagja kék és fehér színű volt, két vastagabb, függőleges fehér csík fogott közre egy keskenyebbet, kék háttér választotta el őket egymástól. „Kiváló

Szolgálatért”, szólt a felirat, közvetlenül a király profiljának rajza mellett. A doboz fedelében, fehér selyemre írva a készítő neve: „Megrendelésre”, alatta a Királyi Engedély, alatta „J. R. Gaunt & Son Ltd, 60 Conduit Street, London”. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban azt hittem, hogy a cég – léteznek még vajon? ott találnám őket, ha odamennék? – neve is része a méltatásnak. Óvatosan kivettem a medált; ahogy gyerekként, úgy harmincévesen is meglepett, milyen súlya van apám Kiváló Szolgálatért Érdemérmének. – Pat régebben szeretett játszani apád medáljával – nevette el magát anyám. – Engedted, hogy játsszon vele? – kérdeztem elképedve. – Szerette kitűzni rám – mosolyogta anyám. – Én voltam Layla hercegnő abból a filmből. – Leia, anya. Leia hercegnő. Már éjfél is elmúlt, és túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy továbbra is ott üljünk a kórházi ágy szélén, ahhoz viszont túl zaklatottak, hogy aludni tudjunk. Így tehát egy kis tea mellett döntöttünk. Anyám egyedül üdvözítő megoldása minden bajra. Amíg kiment, hogy feltegye a vizet, én az öklömbe szorítottam a medált, és a gyerekként játszott játékaim jártak a fejemben, amikor arra készültem, hogy én is olyan férfi leszek, mint apám – harcos, aki búcsúzóul megcsókol egy könnyező nőt, majd egyenruhát húz, és elmegy a háborúba. Így visszagondolva, a mezőkön és a mellékutcákban játszott gyerekkori játékaink már kevésbé tűntek férfierényt utánzó gyermeteg játszadozásnak – most úgy

láttam, a következő háborúra készítettek fel bennünket, a saját normandiai partraszállásunkra, a saját Dunkerque-ünkre, a saját Monte Cassinónkra. A mi generációnk még játék puskákkal játszott – sokszor botokkal vagy az ujjainkkal lődöztünk, bármi megfelelt, amire rá lehetett fogni, hogy az egy puska -, és senki nem gondolta, hogy ez egészségtelen és visszataszító lenne. De a háborúk, amelyeket fiatalkorunkban megismerhettünk, aprócska háborúk voltak, a televízióban láttuk őket, és nekünk, harcot sosem próbáltaknak annyira tűntek életszerűnek és szívszorítónak, mint egy videojáték. A mi generációnk, a játék puskával játszó kisfiúk elveszett generációja, nem is tudja, milyen szerencsés. Mert ránk nem háborúzás várt, amikor felnőttünk. Nekünk nem kellett a németek és a japánok ellen harcolnunk. Mi, e békével vert generáció férfi tagjai, a feleségünk ellen küzdöttünk. A bíróságokon, ott vívtuk saját, szégyenletes kis csatáinkat. Eleget láttam apám testén a sebhelyet, hogy tudjam, a háború nem olyan, mint egy John Wayne-film. De akik hazajöttek – többé-kevésbé egy darabban -, találtak maguknak valakit, akit életük végéig szeretni tudtak. Melyik a jobb? Háború és igaz szerelem? Vagy béke és öt-hat-hét év múltán kifulladó szerelem? Melyikünk a szerencsésebb? Apám vagy én? – Szeretted azt a lányt, igaz? – kérdezte anyám, amikor kezében egy-egy gőzölgő bögre teával visszajött. – Mármint az a nőt. Cydet. Igazán szeretted. Bólintottam.

– Bárcsak együtt maradhattunk volna. Ahogy te és apa. De mostanában ez már szinte elképzelhetetlen. – Olyan érzelgőssé válsz, ha a múltról van szó – jegyezte meg anyám, de nem bántón. – Nehogy azt hidd, hogy a barna sörön és a vörös rózsákon kívül másról sem szólt az élet! Annál azért keményebb volt. – De te és apa boldogok voltatok. – Igen – mondta, és szeme elrévedt valahova, ahova én már nem tudtam követni. – Boldogok voltunk. Én is boldog voltam, gondoltam. Ha a gyerekkoromra gondolok, napsütötte augusztusok jutnak eszembe: a hónap legeleje, amikor még hatheti boldog vakációzás várt rám, és tudtam, hogy nem maradnak el a kirándulások a vidéki fogadókba, ahol apám és a nagybátyáim dartsoznak, limonádét és chipset hoznak nekem és a füvön velem együtt játszó unokatestvéreimnek, miközben a nők a faasztaloknál nevetgélnek az italuk fölött, úgy elkülönítve, ahogy az a muszlimoknál szokás. És ott voltak a családi ünnepek: szenteste az iddogáló és cigarettázó nagybátyáimmal és nagynénéimmel vertük a blattot késő éjjelig; másnap pedig a fiúk és a férfiak kivonultak a ködös Upton Parkba meccset nézni. És az egyéb munkaszüneti napok, amikor leutaztunk a tengerpartra: jól emlékszem az óriási, rózsaszínű, pálcára feltekert vattacukrokra, a tenger és a sülő hagyma illatára; vagy az agárfuttatóra, ahol anyám mindig a hatos számú kutyára tett, mert tetszett neki a meze színe, tetszett neki, ahogy a piros szám kiviláglik a fekete-fehér csíkos háttérből.

Hálás voltam a sorsnak a kertvárosi gyerekkorért – ahogy hálás voltam az autókázásokért, a visszafogott szerencsejáték-szenvedélyért, az egynapos kirándulásokért -, mert ez a gyerekkor élettel és szeretettel volt teli; utólag úgy tűnik, a lehető legmegfelelőbb időszak volt arra, hogy felnőjünk: Bobby Moore még a West Hamnél játszott, Miss Világszépét csak a tévéből ismertük, és anyám és a nagynénéim miniszoknyát hordtak. Noha a fiam gyerekkorára több pénzen megvehető dolog jutott, szülei házasságának csődje árnyékot vet rá. Felvértezve mindazzal a diplomáciai érzékkel és érzelmi fegyverzettel, amivel egy ötéves egyáltalán rendelkezhet, Pat már megkezdte ingázását az anyja és annak barátja, valamint apja és annak darabokra tört szíve között. Egy videolejátszó és egy sportkocsi utasülése aligha elégséges kárpótlás mindezért. Úgy éreztem, hogy Gina és én – és a hozzánk hasonló milliónyi házaspár – vajmi kevés örökséget hagyunk az utánunk jövő generációra. – A mi házasságunk azért volt jó, mert megdolgoztunk érte – mondta anyám. – Akartuk, hogy jó legyen. Mert – akkor sem, ha nem volt pénzünk, akkor sem, amikor csak nem akart gyerekünk születni – nem dobtuk be a törülközőt. Meg kell küzdened a boldogságért, Harry. Nem magától hullik az öledbe. – Úgy érzed, hogy én nem harcoltam meg a boldogságomért? Hogy nem küzdöttem elég kitartóan? Nem úgy, mint apa?

Kíváncsi voltam, mit fog válaszolni. Volt idő – ifjú voltam és elbizakodott -, amikor azt hittem, hogy a szüleim semmit nem tudnak a szépen karbantartott kertjükön és túlfűtött nappalijukon kívül eső világról. De már nem hittem ezt. – A legtöbb csatádat saját magad ellen vívod, Harry. És néha túlliheged a dolgot. Nem lehetsz ugyanolyan, mint apád volt – más világot élünk. Majdhogynem más századot írunk. Neked más harcokat kell megharcolnod, és hiába várod, hogy kitüntetést tűzzenek a melledre. Egyedül gondoskodni egy gyerekről... azt hiszed, apád képes lett volna rá? Az életemnél is jobban szeretem őt, de állítom, hogy ez meghaladta volna a képességeit. Neked másként kell erősnek lenned. Neked másként kell kemény fickónak lenned. Visszatettem a medált a dobozba. Megcsörrent a telefon. Anyám tekintete az órára rebbent, majd vissza rám, szemét elfutotta a könny. Már hajnali négy is elmúlt, és ez csak Jack bácsi lehetett a kórházból. Mindketten tudtuk. Szorosan átöleltük egymást, a telefon folyamatosan csengett a nappaliban. Csengett és csengett. – Ott kellett volna lennünk mellette – mondta anyám, ahogy még számtalanszor elmondta az elkövetkező hetekben, hónapokban és években. – Ott kellett volna lennünk mellette. Hát így néz ki egy boldog házasság vége, gondoltam keserűen. Leéled az életed valaki oldalán, és ha ő előbb elmegy, mint te, úgy érzed, hogy elvesztetted a végtagjaidat.

Az én generációmnak – a töketlenek, lapátra tettek és elbocsátottak generációjának – legalább azt nem kell megtapasztalnia, hogy milyen érzés is ez a furcsa amputáció. Hacsak nem adatik meg véletlenül nekünk is a boldog házasság. Felvettem a telefont. Jack bácsi közölte velem, hogy apám meghalt. Reggel felmentem Pathez, amint meghallottam a lépteit: egyenesen a játékdobozához ment, amelyet a szüleim az ő kedvéért tartottak a második számú hálószobában, ahol Pat aludni szokott, ha itt maradt éjszakára, és amely egykor az én szobám volt. A doboz mellől nézett fel rám, mindegyik kezében egyegy Csillagok háborúja-figura, szeme még duzzadt az alvástól. Felvettem, megpusziltam azt az édes kis pofiját, leültem az ágyra, és az ölembe ültettem. – Pat, a nagyapa meghalt az éjjel. Csak pislogott rám a kék szemével. – Nagyapa régóta beteg volt, de most már nem szenved többé – mondtam. – Békét lelt. Ennek örülnünk kell, ugye? Már nem fáj semmije. Soha többé nem fog fájdalmat érezni. – Most hol van? Ez készületlenül ért. – A teste a kórházban. Később majd eltemetik. Rájöttem, hogy semmit nem tudok a halállal kapcsolatos hivatalos teendőkről. Mikor kell elhozni a testét a kórházból? Kik fogják őrizni a temetésig? Egyáltalán: kik azok a „kik”? – Most szomorúak vagyunk – mondtam. – De egy nap még hálásak leszünk, hogy életében ismerhettük a

nagypapit. Megértjük majd, milyen szerencsések voltunk – én azért, mert ő volt az apám, te pedig azért, mert ő volt a nagyapád. Mindketten nagyon szerencsések voltunk. De ma még nem érezzük magunkat szerencsésnek. Még túl korai lenne. Pat megfontoltan bólintott. – Még a kórházban van? – A teste van a kórházban. A lelke már elszállt. – Mi az a lelke? – A lélek az a kis életszikra, ami azzá tette a nagyapádat, aki volt. – És hova szállt? Mély levegőt vettem. – Egyesek szerint a lélek a mennybe kerül, és ott örökké él. Mások szerint mindörökre eltűnik, és ekkor az ember örök álomba szenderül. – És szerinted? – Szerintem tovább él – mondtam. – Nem tudom, hogy a mennyben-e vagy máshol, olyan helyen, amiről semmit nem tudok. De nem hal meg. Örökké él. Ha másutt nem is, azoknak az embereknek a szívében, akiket szeretünk, feltétlenül. – Szerintem is – mondta a fiam. Az MGF felszabdalt vászonteteje úgy csattogott a fejem felett, mint szakadt vitorla a heves szélben, amint lassan végighajtottam a Fő utcán a kisvárosban, ahol felnőttem, és alig-alig ismertem rá a helyre. A régi üzletek és kis kávéházak helyén ingatlanirodák és nagy bolthálózatok lerakatai sorakoztak. Nem csoda, hogy az angolok oly kétségbeesetten lengetik Szent György zászlaját, ezzel emlékeztetve magukat, hogy a

gyökereik legalább olyan mélyek és jellegzetesek, mint az íreké és a skótoké. A város, amelyben felnőttem, itt volt. De lehetett volna akárhol máshol is. Egyetlen ismerős valami sem szökött a szemembe mindaddig, amíg rá nem akadtam Jack bácsira a Vörös Oroszlán egy eldugott zugában; látszólag ez a kocsma volt az egyetlen épület, amely valamely nem hivatalos városvédő törekvésnek köszönhetően megmaradhatott a Fő utcán. Jack bácsi körül füst gomolygott, cigarettáját marka öblébe rejtette, ásványvizet kortyolgatott a tölgyfa gerendák és a lószerszámok alatt. – Részvétem, Harry. – Köszönöm, Jack bácsi. – Iszol valamit? Vagy essünk túl rajta? – Essünk túl rajta. Jack bácsi maga ajánlkozott, hogy segít a hivatalos elintéznivalókban. Még kába voltam a kialvatlanságtól és a sokkoló tudattól, hogy apám nincs többé. De Jack bácsi kissé nyers, láncdohányos jelenléte nyugtatólag hatott. Az MGF-fel mentünk a kórházig, és az irodán átvettük az apám személyes tárgyait tartalmazó, szánalmasan kicsiny zacskót. A pénztárcája, benne az unokája fotója, az olvasószemüvege, a műfogsora. Ennyi maradt belőle, és ezt is minden érzelgősség és sajnálkozás nélkül nyomták a kezembe. Miért is sajnálták volna apámat? Vagy engem? Nem ismerték az öregemet. Egy eset voltunk a sok közül. Valamely homályos adminisztrációs okok folytán apám halálát egy olyan kisvárosban kellett bejelentenünk,

ahol előzőleg még sosem jártam, noha a Burger Kingjével, a Body Shoppal és az ingatlanügynökségekkel ismerős volt. Az élet és halál nagyszerű körfogásának jeleként a sorban egy fiatal pár mögé kerültünk, akik gyermekük születését regisztráltatták, és egy idős asszony elé, aki a férje halálát jelentette be. Eltűnődtem, hogy Nigel Battyt vajon miért zavarja, hogy a férfiak előbb halnak meg, mint a társuk. Micsoda megkönnyebbülés lehet nem felkeresni ezt a helyet, micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kényszerülünk egyedül élni tovább az életet. Végül városunk temetkezési irodájába is elmentünk. Akárcsak a kocsma, ez a hely is olyan volt, amilyennek emlékeimben élt; ez a két épület, ahol részegen, illetve holtan található az ember, nem hiányozhat egy angol utcaképből. Gyerekként mindig azt hittem, hogy ez a hely, a hátramaradottak butikja – többvégnyi fekete selymen elrendezett fehér fejfákkal a csillogó kirakatában -, állandóan zárva tart; és most is az volt az érzésem. De gyerekként – amint rájöttem, hogy nem élek örökké -, mindig gyorsan elrohantam előtte. Most viszont beléptem. Minden rendben lévőnek tűnt. Jack bácsi a vállamra tette a kezét, amíg én nyugodtan megbeszéltem a temetkezési vállalkozóval a teendőket; mintha nap mint nap ezt csináltam voltam. A halotti bizonyítvány birtokában teljesen természetesnek tűnt, hogy apám temetéséről beszélgetek ezzel a fekete ruhás, komoly, idős emberrel. Az egyetlen, igazán zavarba ejtő pillanat akkor érkezett el, amikor az emberke – majdhogynem

bocsánatkérően – előhúzott egy csillogó katalógust. Ki kellett választanom apám koporsóját. Ugyanolyan katalógus volt, mint a többi – ízléses felvételek, gyönyörű kivitel -, és a temetkezési vállalkozó udvariasan ismertette velem a választékot, kezdve a legolcsóbb, fenyőfa koporsóknál, egészen a csúcstermékig, vörös szaténnal kipárnázott, nagy, rézfogantyúkkal ékesített keményfa monstrumig. Első gondolatom az volt, hogy a legdrágábbat választom: Egyszer élünk! Semmi nem lehet elég jó az én öreg apámnak! De aztán jobban belegondoltam: az túlságosan hivalkodó ahhoz, hogy apám abban aludja örök álmát. Tépelődtem egy keveset, aztán közöltem a temetkezési vállalkozóval, hogy a második legdrágábbra esett a választásom. És amikor Jack bácsi és én újra kint voltunk az utcán, már örültem, hogy így döntöttem. – Apád agylobot kapott volna attól a flancos koporsótól – vigyorodott el Jack bácsi. – A legdrágábbra gondolsz? – mosolyogtam. – Egen, az még szerintem is túlzás volt egy kicsit. – Arany fogantyúk és vörös selyembélés! – kuncogta Jack bácsi. – Inkább hasonlított francia kuplerájra, mint koporsóra. – Apa forgott volna a sírjában – nevettem el magam. – Tudom is, mit mondott volna, ha azt választom: Hát mit képzelsz, ki vagyok én? Egy szaros Napóleon? Szinte hallottam a hangját. Soha többé nem hallom a hangját. Mindig hallani fogom. 35

– Két kacsa bejelentkezik egy szállodába – mondta Eamon. – Kilcarney legjobb szállodájába. Miért ne, ha egyszer rájuk jött a cicerélhetnék? Szóval... felmennek a szobába, és ekkor veszik észre, hogy nincs náluk koton. „Semmi vész”, mondja a gácsér, „leszólok a szobaszerviznek, hogy küldjenek fel párat”. És már telefonál is. Hamarosan megjelenik egy pincér a kotonokkal. „Hova tehetem, uram?”, kérdi. „A minibárra jó lesz?” Mire a gácsér: „Kisebb méretűt nem talált?” Eamon halotti csendben emelte le a mikrofont az állványról. A nevetést majd később vágják be. – Mélységesen együtt érzek ezzel a kacsával – mondta Eamon, és végigsétált a színpadon, amely most a szokottnál kivilágítottabbnak tűnt, és a közönség soraiban ülők is észrevehetően jóképűbbek voltak az átlagnál. – Mert Kilcarneyben szexuális felvilágosítás, mint olyan, jóformán nem is létezik. Nekem is csak annyit mondott az apám, hogy a férfi van fölül, a nő meg alul. Ennek köszönhető, hogy az első komoly barátnőmmel emeletes ágyban aludtunk. Ott, ahonnan származom, a szexet örökletes tulajdonságnak tekintik: ha anyádban-apádban nem volt meg a megfelelő gén, kicsi az esély rá, hogy benned meglesz. Visszatette a mikrofont az állványra, és a fényekbe vigyorgott. – Ma már jó szeretőnek mondhatom magam... de csak azért, mert szorgalmasan gyakoroltam. Köszönöm, és jó éjszakát mindenkinek! A közönség vad tapsban tört ki, amint Eamon a színpad szélénél álló, csiptetős táblás, fejhallgatós lány irányába

szökdécselt, aki egy üveg sört nyújtott felé. Aztán mintha megszédült volna, fél térdre esett, a sörösüveget még mindig a kezében tartva előrehajolt, és belehányt egy homokkal teli vödörbe – igazi homok volt és igazi vödör, nem csak díszlet. – Leáll! Leáll! – kiáltotta a rendező. Berohantam a színre, Eamon mellé hajoltam, átkaroltam rázkódó vállát. Mem állt meg mellettem, az aggodalomtól tágra nyílt szemmel; alig ismertem meg felöltözve. – Nyugi, Eamon! – mondtam. – Ez csak egy sörreklám. – Nem vagyok ideges – nyögte Eamon. – Csak felspannolt. Hát én nem csak felspannolt voltam. Féltem. Rettegtem. Apámat – a testét – átszállították a temetkezési vállalkozóhoz. Arra készültem, hogy megnézem. A fekete ruhás emberke említette meg, hogy lehetőség van erre is – meg lehet tekinteni, ahogy a szeretett személy pihen, mondta halkan, büszkén a cég által kínált, térítésmentes plusz szolgáltatásra -, és ez a találkozás, az én és apám utolsó találkozása, minden gondolatomat kitöltötte. Mit fogok érezni, ha kiterítve látom azt az embert, aki nekem életet adott? Kiborulok? Képes leszek elviselni a látványt, hogy az én örök védelmezőm arra vár, hogy leeresszék a sírjába? Attól féltem, hogy ezt már nem fogom bírni, hogy összeroppanok és atomjaimra hullok, hogy az évek tovatűnnek, és újra zokogó kisgyerekké válok. Ha majd ott látom feküdni, halálának könyörtelen ténye minden további kétséget és hitetlenkedést eloszlat.

Megbirkózom-e vele? Ezt akartam megtudni. Azt már megtanultam, attól, hogy apa leszel, még nem válik belőled igazi felnőtt. De eltemetheti-e az ember az apját még azelőtt, hogy igazán felnőtt volna? Jack bácsi a régi Vörös Oroszlánt megülő cigarettafüstben várt rám. Anyám megrázta a fejét és elfordult, amikor megkérdeztem, hogy akar-e elkísérni. Nem hibáztattam. De nekem tudnom kellett, hogy képes vagyok-e élni a tudattal, hogy végérvényesen magamra maradtam. Persze azért nem olyan egyedül, mint az ujjam. Hisz még ott volt anyám, aki egész éjszakára égve hagyta a villanyt a hálószobában, mert megrémítette, hogy életében először magára maradt. És ott volt Pat, aki öröm és fájdalom közt őrlődött; örült, hogy ismét találkozhat Ginával, és szomorú volt, mert az otthonunkba bánat költözött. És ott volt Cyd – valahol messze, a város másik végén, és egy másik férfival osztotta meg az életét. De apám elment, és úgy éreztem, hogy egyedül maradtam: most és mindörökre. Még ha nem volt is mindig felhőtlen a viszonyunk, apám akkor is a pajzsom, a védelmezőm, legmegbízhatóbb szövetségesem volt. Még ha vitatkoztunk és összekaptunk is, még ha csalódottá vagy rosszkedvűvé tettem is, akkor is biztos lehettem benne, hogy mindenre kész lenne értem. És ennek most vége. Jack bácsi elnyomta sodort cigarettáját, és kiitta az ásványvizét. Elsétáltunk a temetkezési irodához, közben nem sokat beszélgettünk, ám amikor benyitottunk, és az ajtó fölötti kis csengő jelezte érkezésünket, Jack bácsi a

vállamra tette a kezét. Nem rajongott az ötletért, hogy meg kell néznie a bátyja holttestét. A kedvemért jött el. A temetkezési vállalkozó már várt bennünket. Bevezetett minket a várószobába, amely azonban inkább öltözőnek hatott. Mindkét oldalon nehéz függönyök lógtak alá, hat elkülönített részre osztva a termet. Beszívtam a levegőt és bent tartottam, amikor a férfi elhúzta a függönyt apám koporsója elől. Csakhogy akit megpillantottam, nem az apám volt. Már nem. Az arcán – testének csupán ez a része látszott ki a résnyire nyitott koporsófedél alól – olyan kifejezés ült, amelyet korábban sosem láttam. Nem tűnt békésnek, nem úgy nézett ki, mintha aludna... vagy mit szoktak még ilyenkor mondani. Üres volt az arca. Ennek az arcnak semmi köze nem volt apámhoz, mintha az identitását is letörölték volna róla, a fájdalmas, elkínzott kifejezéssel együtt. Mintha bekopogtatnánk valahová, aztán rájövünk, hogy nincs otthon senki. Vagy még inkább: mintha rossz helyen kopogtattunk volna. A szikra, amely apámat azzá az emberré tette, aki volt, kihunyt. Halálos biztonsággal éreztem, hogy a lelke már elhagyta porhüvelyét. Azért jöttem, hogy megnézzem apámat, hogy még utoljára találkozzam vele. De már nem találtam itt. Patet akartam látni, a karomba zárni, elmondani neki, hogy minden, amiben mindketten megpróbálunk nagyon erősen hinni, valóra válik. 36 Általában bent maradtam a házban, jókora távolságban az ablaktól, és a roló mögül lestem, ahogy az ezüstszínű Audi bekanyarodik az utcába, és parkolóhelyet keresgél.

De ma kimentem, amikor láttam, hogy jönnek – a már ismerős kocsi és benne a már ismerős élőkép. Pat szőke feje a hátsó ülésen, lefelé néz, az újonnan kapott bigyót vizsgálgatva. Gina az anyósülésen, hátrafordulva beszél hozzá. És a vezetőülésen az elképzelhetetlen Richard, a félig különvált férfi, nyugodtan, rezzenéstelenül ül a kormánynál, mintha az, hogy Ginát és Patet az Audiján kell körbefurikáznia a városban, a világ legtermészetesebb dolga volna. Még egyszer sem beszéltem vele. Még csak kiszállni sem láttam a kocsiból, amikor Patet hazahozták. Sötét hajú volt, tagbaszakadt, és szemüveget viselt – edzőterembe járó tojásfejű. Jóképű volt a maga Clark Kent-es módján. Féltenyérnyi szabad hely maradt a ház előtt, néztem, amint az Audit gyakorlott mozdulatokkal beparkolja; szemétláda. Gina rendszerint bekopogott, a köszönést egy „Helló!”val elintézte, majd búcsúzóul gyorsan arcon puszilta Patet. Az átadás-átvétel minimális udvariassággal zajlott, de mindketten megtettük, ami tőlünk tellett. Legalábbis kísérletet tettünk rá. Nem magunk miatt, a gyerekünk kedvéért. De ma a kapuban vártam őket. Ginán nem látszott, hogy meglepődött volna. – Helló, Harry! – Szia! – Nézd, mit kaptam! – mondta Pat, és az új játékát lóbálva – marcona műanyag űrhajós elképesztően hatalmas lézerfegyverrel a kezében – benyargalt mellettem a házba. – Hallom, mi történt apáddal – mondta Gina a kapu túloldalán állva. – Részvétem.

– Köszönöm. – Őszintén sajnálom. A legkedvesebb ember volt, akit valaha is ismertem. – Nagyon szeretett téged. – Én is nagyon szerettem őt. – Pat nevében is köszönöm a játékot... – Richard vette neki a Hamleyben. – A jó öreg Richard. Megvillant a tekintete. – Jobb, ha megyek – mondta. – Azt hittem, nem szereted, ha fegyverekkel játszik. Gina megcsóválta a fejét, felnevetett; nevetése egyértelművé tette, hogy korántsem találja mulatságosnak a dolgot. – Ha érdekel, hogy mit gondolok, elárulhatom: szerintem anélkül is túl erőszakos ez a világ, semhogy elhitessük a gyerekekkel, hogy a fegyverekkel való játszadozás a könnyed időtöltés egyik válfaja lenne. Ez a véleményem. Viszont Pat arra a fegyverre vágyott. – Nem mondok le róla, Gina. – Bízzuk ezt az ügyvédekre. Nem mi fogjuk eldönte... – Átrendeztem az életem, csak hogy vigyázhassak rá. Részmunkaidős állást vállaltam. Megtanultam megszervezni a ház körüli teendőket; olyasmiket, amikkel korábban sosem foglalkoztam. Megetetem, felöltöztetem, ágyba dugom Patet. Megválaszolom a kérdéseit; mellette vagyok, ha szomorú, vagy ha megrémül valamitől. – Ugyanezt csináltam én is, éveken keresztül, jóformán egyedül.

– Erről beszélek én is. Megtanultam, hogyan viseljem úgy a gondját a gyerekünknek, ahogy korábban te. Erre fogod magad és visszasétálsz az életünkbe, és azt mondod, hogy mindez véget ért. – Pat jó kezekben volt nálad, Harry. De mit akarsz még? Kitüntetést? – Dehogy. Nem tettem többet, mint amennyit meg kellett tennem. Tisztában vagyok vele, hogy semmi különlegeset nem csináltam. De túl sokat kívánsz tőlem, Gina. Megtanultam, hogyan legyek igazi apja Patnek: mert muszáj volt. És te most azt várod tőlem, hogy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna. Nem tudok úgy csinálni. Hogy is tudnék? Mondd meg, hogyan csináljam! – Valami baj van? – kérdezte Richard, és kiszállt az Audiból. Ezek szerint lába is van. – Ülj vissza a kocsiba, Richard – mondta Gina. – Igen, ülj vissza a kocsiba, Richard – mondtam. Visszaült, nagyokat pislogott a szemüvege mögött. – El kell döntened, mit akarsz valójában, Gina. Hogy mit akartok. – Miről beszélsz? – Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a férfiak felelősséggel tartoznak a gyerekeikért. Azzal is, hogy ki kell venniük a részüket a gyereknevelésből. De a kettő egyszerre nem megy. Nem várhatod tőlünk, hogy szülőként viselkedjünk, aztán félreálljunk, amikor neked úgy tetszik, mintha olyanok lennénk, mint apáink, mintha az egész kizárólag a nők dolga lenne. Ez is

jusson eszedbe, ha legközelebb az ügyvédeddel beszélsz. – Azért te se felejts el valamit, Harry. – Mit? – Én is szeretem Patet. A fiam a szobájában ült a padlón, épp egy játékokkal teli doboz tartalmát borogatta a szőnyegre. – Jól érezted magad, kicsim? Jó volt a mamival és Richarddal? Szándékosan vidor volt a hangom, mint egy játékműsor vezetőjéé, amikor a főnyeremény már csak kéznyújtásnyira van, de eltökélten igyekeztem azon, hogy Pat ne érezze kényelmetlenül magát a kialakult helyzet miatt. Nem akartam, hogy úgy érezze, elárul engem, ha jól érzi magát az anyjával és annak barátjával. Viszont azt sem akartam, hogy túl jól érezze magát velük. – Tűrhető volt – mondta. – Richard és a mami veszekedtek. Csodás hírek! – Min veszekedtek, kicsim? – Hogy a Magnumomat abban a hülye kocsiban ettem meg. Richard azt mondta, hogy nem ott kéne megennem. – De azért kedveled őt? – Elmegy. Hirtelen együttérzés töltött el ez iránt a férfi iránt, akit nem is ismertem. Na, nem sok. Épp egy csipetnyi. De az együttérzés attól még együttérzés marad. A szerepet, amit magára vállalt, képtelenség jól játszani. Ha Pat apjaként próbálna viselkedni, szinte biztos, hogy

megbukik. Ha egyszerű barátként, akkor is borítékolható a bukás. De Richard legalább választhatott. Patet ki kérdezte meg, hogy akar-e Magnumot enni annak az ezüstszín Audinak a hátsó ülésén? Cyd a divatos ázsiai éttermek egyikében dolgozott, amelyek gombamód megszaporodtak a városban, és ahol ugyanúgy lehetett thai hallepényt, mint japán sobatésztát, vagy vietnami tavaszi tekercset kapni; mintha valamennyi étel ugyanarról a helyről származna, mintha az ázsiai kontinens a Nyugat óriási konyhájává változott volna. A hely fényes volt és fehér, csupa polírozott fa és csillogó króm, mint egy művészeti galéria vagy fogorvosi rendelő. A kirakaton át néztem, amint Cyd két, gőzölgő – leginkább maláj currys garnélának látszó – tányér valamit rak le két fiatal nő elé, akik köszönetük jeleként rámosolyogtak. Mint a többi pincérnő, ő is keményített fehér kötényt, fekete nadrágot és fehér blúzt viselt. A haja rövidebb volt, mint amilyennek valaha is láttam – majdnem fiúsnak hatott; a fodrásznál tett egyetlen látogatás eredményeként a F. Scott Fitzgerald-os bubi gombafrizurává alakult. Tudtam, hogy jelent valamit, ha a nők megváltoztatják a frizurájukat, csak arra nem emlékeztem, hogy mit. Elindult az étterem hátulja felé, mondott valamit, amivel megnevettette a pult mögött álló fiatal fekete férfit, majd eltűnt a konyhában. A legelöl lévő asztalok egyikéhez ültem le, és vártam, hogy újra felbukkanjon.

Három óra múlt, az étterem szinte kihalt volt. Rajtam és a két, fűszeres garnélát evő nőn kívül három jól táplált üzletember ült az egyik asztalnál, előttük üres Asahi Super Dry-os üvegek. Egy fiatal pincérnő épp az étlapot tette elém, amikor Cyd belökte a konyhaajtót. Fejmagasságban, a tenyerén egyensúlyozva, egy tálcát hozott, rajta három üveg japán sört. Az elázott ürgék elé tette a söröket, engem nem vett észre, a kivörösödött arcú fickókra ügyet sem vetett, valahol máshol járhattak a gondolatai. – Mikor végez? – kérdezte az egyik fickó. – Magával? – kérdezett vissza Cyd, és elfordult, amikor azok hárman röhögni kezdtek, és végre megakadt rajtam a pillantása. Lassan az asztalomhoz jött. – Mit kérsz? – Hogy együtt éljük le életünk hátralévő részét. – Ezt hagyjuk. Hozhatok enni valamit? – Éppenséggel... Olyan széles metéltetek van? – Udon? Hogyne lenne. Garnéla-, hal- vagy sitake gombaleves udonnal, és ehhez hasonlók. – Az igazat megvallva, nem vagyok éhes. De micsoda véletlen, nem? Hogy így összefutunk...! – Az. Véletlen. Honnan tudtad, hogy itt dolgozom? – Nem tudtam. Ez a negyvenkettedik étterem, ahova benéztem az elmúlt napokban. – Megőrültél? – Megőrülök... érted. – Szerintem szimpla futóbolond vagy. Édesapád hogy van? – Holnap lesz a temetés. – Istenem! Őszintén sajnálom. Pat hogy viseli?

Mély levegőt vettem. – Nagyon szerették egymást. De ezt te is tudod. Nagy veszteség a számára. De... tartja magát. Ahogy anyám is. Én viszont már szeretném magam mögött tudni az egészet. – A temetés után jön a legrosszabb rész. Mindenki hazamegy. Az élet nem áll meg. Kivéve, persze, a tiédet. Tehetek érted valamit? – Igen. – És mi lenne az? – Engedd meg, hogy hazakísérjelek. – Nem sündöröghetsz folyton körülöttem – mondta, amikor már a Notting Hill csendes, fehér utcáin sétáltunk. – Ennek véget kell vetni. – Tetszik a frizurád. A frufrujába markolt. – Neked sem jó, nekem sem jó – mondta. – Nem is tudom... Annyira azért nem rossz. – Jól tudod, miről beszélek. – Szeretném, ha egy család lennénk. – Azt hittem, gyűlölöd ezt a fajta családot – azt a fajtát, amely tele van mások gyerekeivel és expartnereivel. Azt hittem, komplikációmentes életre vágysz. – Nem. Olyan életre vágyom, amelyben te is jelen vagy. És Peggy. És Pat. És talán egy közös gyerek is. – Csakugyan ilyen családot akarsz? Az én gyerekem és a te gyereked veri a mi gyerekünket? Gyűlölnéd. Szívből gyűlölnéd ezt az életet, Harry. Nem bírnád még... fogalmam sincs, meddig bírnád. – Egy pillanatig sem gyűlölném, ha ez az élet a kettőnk közös élete lenne. Figyelj csak: apám karján volt egy

tetoválás, néhány szó az alatt a hosszú, keskeny pengéjű kommandóstőr alatt. Miszerint: Egységben az erő. Én is ezt érzem, ha kettőnkre gondolok. – Kitetováltattad magad? – Nem. – Beléptél a hadseregbe? – Csak annyit akarok mondani, hogy ha együtt maradnánk, minden rendben lenne. Nem tudom, milyen az efféle családi élet... de csak azért, mert nem ilyen családi élethez szoktam. De azt határozottan érzem, hogy a kettőnk családja sokkal jobb lenne, mint amiben eddig kettőnknek, külön-külön, része volt. Légy szíves, gondolkodj el ezen. – Jól van, Harry. A vacsora felett majd megbeszélem a dolgot a férjemmel. Egy régi, fehér vakolatú, városi ház előtt álltunk meg, amelyet már vagy negyven éve lakásokra oszthattak. – Hát itt lennénk – mondta Cyd. Hirtelen Jim robbant ki a bejáraton, egyik karja sínbe fektetve és felkötve, és elüvöltötte magát: „Takarodj a feleségem közeléből, te gennyláda!”; aztán teljes kört leírva megpördült a tengelye körül, és motorosbakancsa a számon csattant. Amint hátratántorodtam – lüktető, vérző fogínnyel, megroggyanó térddel -, két dolog világossá vált előttem. Egy: ez a Jim ért valamicskét a harcművészetekhez; kettő: már megint baleset érte. Felborogattam néhány kukát, de azonmód magam elé kaptam az öklöm, látván, hogy Jim közeledik felém; ám

ekkor Cyd közénk vetette magát, ráakaszkodott Jim törött karjára, aki felszisszent a fájdalomtól. – Hagyd békén! Szállj le róla! – kiáltotta Cyd. – Ereszd el a karomat! – bömbölte Jim, de hagyta, hogy Cyd visszakormányozza a bejáratig. Ott azonban visszafordult és rám förmedt. – Ha még egyszer meglátom az ocsmány pofádat – sziszegte -, örökre elbúcsúzhatsz a fogaidtól! – Nem ez lenne az első alkalom. Nem kezdtem el magyarázni, hogy volt egyszer egy barátságos kutya, amely fellökött, amikor még csak ötéves voltam. Kétlem, hogy Jimet meghatotta volna a történet. Mindenesetre bement a házba, a törött karját tartó sínt tapogatva. A földszinten lakhattak, mert kiszűrődött némi zaj, ami egészen úgy hatott, mintha Peggy sírna. Cyd rám nézett. – Harry, kérlek, szállj ki az életemből! – Gondolkodj el azon, amit mondtam! – Feldagadt, vérző ajkaim közül akadozva buggyantak elő a szavak. – Fontold meg az ajánlatomat! Megrázta a fejét, és – tiszta hülyeség, nem? – úgy éreztem, akkor és ott kezdett el igazán szeretni. – Soha nem adod fel? Ugye? – kérdezte. – Ezt tanultam apámtól. Ekkor Cyd behúzta maga mögött a nagy fehér ház ajtaját, és visszatért régi életéhez. 37 Jó egy kilométerre a szüleim házától egy kis templom áll a dombtetőn.

Gyerekként, meleg nyárestéken bebóklászva oda, ahol semmi keresnivalóm nem volt, meg-megbújtam a temetőkert sírkövei közt, almabort szopogattam, fulladoztam egy szál Number 6-től, vagy irigykedve vizsgálgattam a haverom 22-es légpuskáját. Persze nem voltunk mi olyan nagy legények. A legapróbb zajra – szél suhogott az ágak közt, levelek súrlódtak a sírok hideg kövéhez, bent a templomban megreccsent a régi fa – a frász kerülgetett bennünket, biztosra vettük, hogy a holt lelkek mindjárt ránk vetik magukat. Erre a helyre készültünk eltemetni apámat. Reggel az újságkihordó biciklicsengőjének hangjára ébredtem, hallottam, ahogy a Mirror érdes, kaparászós hangot hallatva becsusszan a postaládába; lent, a konyhában, halkan szólt a rádió. Egy pillanatig, álom és ébrenlét között bukdácsolva, azt hittem, csak egy újabb nap kezdődik. Aztán, reggeli után, belebújtunk szabvány gyászruhánkba, a fiam és én; mindketten feszengtünk fehér ingben és fekete nyakkendőben; egykori szobámban ültünk a padlón, könyékig turkáltunk a fényképekkel teli dobozokban, vigaszt merítettünk apám – a nagypapi – látványából. Visszarohantunk az időben, bántatlanul. Fényes, színes fotók apámról és Patről: karácsonyi ajándékokat bontogatnak; Pat Bluebell nyergében (a támasztókerekek tisztán látszanak); Pat mint eszméletlenül szőke totyis; eszméletlenül szőke csecsemőként békésen durmol vigyorgó nagyapja karjában.

Majd színükben megfakult fényképek következtek: apám és anyám, Ginával és velem, az esküvőnkön; felfuvalkodott tizenévesként, kart karba öltve állok apámmal a hátsó udvarban – az öregemen látszik, hogy büszke a kertjére, és büszke rám; kajla tizenegy évesként a szüleimmel, még ők is fiatalok, az egyik kuzin esküvőjén készült csoportképen. És utaztunk tovább az időben az emlékezet kezdetéig és még azon is túlra: egy fekete-fehér fotó rólam, a rövid hajú kisgyerekről, apámmal és a lovakkal a Salisburysíkon, egy másik, fekete-fehér képen, apám emel nevetve a magasba valamely szélfutta tengerparton; majd szürkésbe játszó felvételek egyenruhás apámról és a szüleim esküvőjéről. Apámról egyetlen gyerek- vagy csecsemőkori fénykép sem volt. Tudtam, hogy ez annak tudható be, hogy túl szegények voltak ahhoz, hogy fényképezőgépük legyen, mégis az az érzésem támadt, hogy az élete a mi kis családunkkal indult. Odalent kezdtek megérkezni a virágok. Pat és én a szüleim – a ház elülső frontján lévő – szobájának ablakához mentünk, és néztük, ahogy a futár kiszedegeti őket a teherautóból. Hamarosan celofános csokrok borították a ház előtti gyepet, és Diana hercegnő jutott eszembe, és a királyi paloták fekete kerítése körül felhalmozott virágtenger. A virágbolt alkalmazottjának ez csak egy megbízás lehetett a sok közül, az aznapra rendelt legelső feladat, mégis őszintén megilletődöttnek tűnt. Hallottam, amint azt mondja anyámnak: – Bárcsak ismerhettem volna a férjét! És tudtam, hogy így is gondolja.

Egymásra nevettünk, amikor a koporsó a templom elé ért. A kétségbeesés nevetése volt ez, az a fajta, ami megakadályozza, hogy potyogni kezdjenek a könnyeid, mert tudod, hogyha sírni kezdesz, képtelen leszel abbahagyni; de a nevetés attól még nevetés marad. A koporsó mögött lépdeltünk az öreg templomba menet, anyám, a fiam és én; de a négy koporsóvivő valamiért megtorpant a bejáratnál. Jóllehet Pat és én közrefogtuk, átölelve tartottuk, anyám csak ment tovább, tekintetét a földre szegezve. Csak akkor állt meg, amikor a feje nagyot koppant férje koporsója oldalán. Hátrahőkölt, a homlokához kapott, az ujjbegyeit nézte, nem véresek-e, majd rám nézett, és mindketten nevetésben törtünk ki. Szinte hallottuk apám hangját, londonias akcentusát, és a szavaiból áradó, megbocsátó szeretetet: „Mit művelsz, asszony?!” Beléptünk a templom hűvösébe; mintha egy álomba léptünk volna be, ahol mindenki jelen van, aki csak számít: rokonok, a család barátai, a Királyi Tengerészkommandó nyakkendőjét viselő férfiak, akik tizenévesként ismerték meg egymást, de mára már hetvenévessé lettek – utoljára összegyűltek, hosszú, tömött sorokban; és némelyikük sírva fakadt, amikor megpillantotta apám koporsóját. Mi – hárman – ültünk a legelső padban. A „mi, hárman” valaha a szüleimet és engem jelentette. Most anyámat, a fiamat és engem. Ők ketten lehorgasztott fejjel dőltek előre, a szépen faragott sarkköveket stírölgették a szemük sarkából – eszünkbe sem jutott vihogni -, miközben én a tiszteletesre próbáltam koncentrálni, aki

Ézsaiást idézte: „...és csinálnak fegyvereikből kapákat, dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.” A gyászbeszéd a jó katonáról szólt, aki a béke emberévé lett: a harcosról, aki megtanulta, miként lehet jó férj, szerető apa és figyelmes szomszéd. Látszott, hogy a tiszteletes lelkiismeretesen felkészült a feladatra: beszélt anyámmal, a nagybátyáimmal, de még a szomszéddal, Ethel nénivel is, aki valójában nem volt a nagynéném. Csakhogy a tiszteletes sosem ismerte apámat, nem érthette sem az életét, sem őt magát. Nekem is csak akkor szorult össze a szívem, én is csak akkor fogtam fel teljes súlyában, hogy mit vesztettünk, amikor az anyám által kiválasztott dal felcsendült a zsúfolásig megtelt templomban. Sem a zsoltárok, sem a gyászbeszéd, sem a jóindulatú közhelyek, sem azoknak az embereknek az arca, akiket apám valaha is ismert, nem hatottak úgy rám, mint ez a régi dal. Sinatra hangja, nagyon fiatal, nagyon tiszta, még hiányzik belőle a későbbi évek tetszelgése és cinizmusa. A hang felszállt és körbevisszhangzott a kis templomban. Noha anyám meg se rezdült, éreztem, hogy erősebben öleli Patet, mintha attól félne, hogy valamely más helyre és időbe sodródik; a magányos jövőbe, ahol az égve hagyott hálószobai lámpa mellett tud csak aludni, vagy az elveszett, vissza nem szerezhető múltba. Egy nap, Ha elfog a szomorúság, És a világ hidegre vált,

A szívemben felizzik a parázs, Ha csak rád gondolok, És arra, milyen szép voltál ma este. Hallani véltem apám hangját, morog a választás miatt, hangjából csodálkozás csendül, amiért a nő, akivel leélte az életét, még mindig meg tudja lepni. – Ne korai Sinatrát, asszony! Ne azokat a lagymatag, süldőkori vackait, amiket a Columbiánál vett fel! Ha már muszáj Sinatrát választanod, az ötvenes évek Capitol-albumairól választhattál volna – „Egy null a babám javára”, „Angyalszemek”, „Elröppenő hajnali órákon” -, valami jó kis szalonzenét. De ne a korai felvételeiből! És mi bajod Dean Martinnal? Az öreg Dinót egyébként is jobban kedveltem. Igaz. Apám kedvence mindig is Dean Martin volt. Sinatrát is meghallgatta, de ő egy kicsit túl édeskés, túl romantikus volt az öregem ízlésének. Sokkal jobban szerette Dean Martin keményebb hangzását. Csakhogy a dalt nem apám választotta. Hanem anyám. Nem arról szólt, hogy apám milyennek látta saját magát. Hanem arról, hogy anyám milyennek látta, milyennek ismerte, milyennek szerette őt. Oly szép vagy! A mosolyod oly meleg, A bőröd oly lágy. Nekem nem marad más, Mint hogy szeresselek, Olyan szépnek, amilyen ma este voltál. A koporsóvivők kivitték apám koporsóját a templomból – óvatosan, nagyon óvatosan – a temetőkertbe, mi pedig

követtük őket, a halál szertartásától kábultan, a fejfákkal teli lejtős térség legutolsó sírhelyéig. A frissen ásott gödör a legutolsó volt a sírok hosszú sorában, de egyszer majd, amikor még több temetést lebonyolítanak itt, nehéz lesz megtalálni apám nyughelyét, mert addigra fejfák erdeje veszi körül, csupán egy sír lesz a sok közül. De most még nem. Ma nem. Apám érkezett utolsóként az örökkévalóság e helyére. Ma még könnyű volt megtalálni a sírját. És ott volt a sírköve – fehér és új, felső felére, fénylő feketével, apám sírfelirata vésve, alatta elég hely maradt egy másik sírfeliratnak – a felesége, az anyám, Pat nagyanyja, nevét vésik majd ide egyszer. PATRICK WILLIAM ROBERT SILVER, KSzÉ, szólt a felirat; a név abból az időből származott, amikor a hétköznapi családok annyi nevet adtak a gyerekeiknek, amennyi csak eszükbe jutott, amennyit csak azok viselni tudtak, alatta a születésének és a halálának dátuma; SZERETŐ FÉRJ, APA ÉS NAGYAPA. A tiszteletes beszélt – porból vétettünk és porrá leszünk, jöjj áldott gyermeke Atyámnak, lépj be a királyságba, amely a világ teremtése óta néked rendeltetett -, de én nem is hallottam, valamelyik régi dal szövege járt a fejemben, amelyben arra kémek valakit, hogy soha, de soha ne változzon meg. A nyitott sír végénél álltunk, szemben a gyászolók hatalmas tömegével. Némelyiküket nem is ismertem. Némelyiküket egész életemben ismertem. Ám az ismerős arcok valahogy megváltoztak: nevető nagybácsikra emlékeztem, csinos,

középkorú nagynénikre, új kocsikkal és szép ruhákkal teli évekre, nyári napokra a tengerparton, és felnövekvőben lévő, vagy talán már felnőtt, gyerekekre. De most ezek az arcok öregebbnek látszottak, mint vártam, mintha harmincas-negyvenes éveik magabiztossága eltűnt volna az évek során. Eljöttek, hogy részt vegyenek apám temetésén, aki generációjukból elsőként távozott, és hirtelen a saját haláluk is nagyon valóságosnak tűnhetett. Siratták apámat, és siratták önmagukat. A távolban megpillantottam a mezőket, ahol gyerekként csatangoltam; így, tél közepén, sötétbarnák voltak, négyzet alakúak, mint a játszóterek, és göcsörtös, lombjukat vesztett fák övezték őket. Vajon mostanában is játszanak gyerekek ezeken a szántóföldeken? Valamiért valószerűtlennek tűnt. De én még jól emlékeztem minden csillogó vízfolyásra, minden sáros árokra, a posványos tavacskára a sűrű bozótban, a gazdákra, akik megkergettek minket, engem és a barátaimat, a kertvárosi életet élő városi fiúkat. Errefelé nem voltak lakótelepek és bevásárlóközpontok a szomszédságukban. Errefelé csak mezőket lehetett látni. Errefelé a táj még vidéki táj volt. Ezért menekült el apám a városból. Azokról a mezőkről álmodott, amelyeken én gyerekként játszottam – és most ezektől a mezőktől körülvéve temetik el. Most már mindenki sírt – hangosabban, szabad utat adva a fájdalomnak -, felnéztem, és könnyeket láttam a szeretteim arcán. Apám bátyáién. A szomszédainkén. Anyámén és a fiamén.

Én azonban száraz szemmel álltam ott, néztem, ahogy leengedik apám koporsóját a frissen ásott gödörbe, egyik karommal szorosan öleltem anyámat, aki mindkét karját zokogó unokája köré fonta, szabad kezemet mélyen a fekete öltönyöm zsebébe fúrtam, úgy szorítottam az öklömbe apám ezüstmedálját, mintha sosem akarnám elengedni. 38 – Változik a világ – mondta Nigel Batty. – Már nem a hetvenes években járunk. És ez nem a Kramer kontra Kramer. Gyermekelhelyezési perekben a bíróság általában az anya javára dönt – ez aligha fog változni. De elterjedőben van a nézet, miszerint nem feltétlenül az apa a gondatlan szülő. – Még a gondolatát is gyűlölöm, hogy a fiamnak egy másik férfi mellett kelljen felnőnie – mondtam, sokkal inkább magamnak, mint az ügyvédemnek. – A gondolatát is gyűlölöm, hogy egy fedél alatt kelljen élnie valakivel, aki nem is igazán törődik vele. Akit csak az anyja érdekel. – Ez nem fordulhat elő. Nem számít, mint mond a feleséged: ő volt az, aki mindkettőtöket elhagyott. És nagyszerűen helytálltál, amíg te vigyáztál a fiadra. Bármit mondjon is a feleséged az ügyvédjének. – El sem hiszem, hogy gondatlansággal vádol! Ha igazságos lenne velem szemben, én is méltányolnám a kéréseit. De ez... egyszerűen vérlázító! Nincs igazam, Nigel? – De igen. Az ügyvédem már nem Mr. Batty volt számomra. Hanem Nigel. Mert elmondta a saját történetét.

Hét éve feleségül vett egy francia nőt, aki akkoriban egy londoni ügyvédi irodánál dolgozott, ott ismerkedtek meg. Letelepedtek, és egy évvel az esküvőjük után ikerlányaik születtek. Két éve azonban megromlott a házasságuk, és Nigel felesége – hamarosan a volt felesége – úgy döntött, hogy visszatér Franciaországba. A Fellebbviteli Bíróság jóváhagyásával engedélyt kapott, hogy a lányokat kivigye az országból. Nigel azóta nem látta őket. – Így a gyerekeim elveszítették az egyik szülőjüket, és bizonyára megutálták a másikat – mondta. – Hála valami ütődött bírónak, aki azt hiszi, hogy a szülők közül kizárólag az anya számít. Az esetem nem egyedülálló: számtalan apa elveszíti a kapcsolatot a gyerekeivel. Mert a nők, akiket feleségül vettek, így akarják büntetni őket. Együtt érzőn hümmögtem. Késő este volt, a takarítószemélyzet tett-vett Nigel kihalt, West End-i irodájában. Nigel az asztalon ült, és lebámult a Hanover Square bedugult forgalmára. – A gyerekeimnek kétségkívül jobb lenne, ha egyik szülőjüket sem veszítenék el. Ez viszont – ha már nem tudjuk megoldani, hogy két szülő mellett nőjenek fel – csak kompromisszumok árán valósítható meg. Csakhogy a gyerekelhelyezés nem a kompromisszumról szól. Még csak nem is arról, hogy mi a legjobb a gyermeknek. Erről kéne szólnia, de nem erről szól. Továbbra is csak azt veszik figyelembe, amit az anya akar. Levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét.

– Jóllehet a jog igyekszik kihúzni a gyermekelhelyezés méregfogát, a pernek mindig az a vége, hogy az egyik szülő nyer, a másik pedig veszít. Mert nem is lehet másként. És általában az apa veszít. De – ennyi azért változott az elmúlt húsz év alatt – nem mindig. És nekünk van esélyünk győzelemre. Megérdemeljük a győzelmet. – De ő is szereti. – Tessék? – Gina szereti Patet. Tudom, hogy szereti. Nigel az asztalán lévő papírokat kezdte rakosgatni, szinte helyettem is zavarba jött. – Legyen ez az ő gondja – mondta. Az ablakból néztem őket. Gina kiszállt az Audiból, majd kinyitotta Patnek a hátsó ajtót – Pat mesélte, hogy Richard gyerekzárat szereltetett be -, aztán leguggolt a járdán, így egyforma magasak lettek; magához nyalábolta Patet, a szőke kobakját a nyakához szorította, belélegezte az utolsó, vele töltött perceket, mielőtt visszaadta volna nekem. Gina a kocsiajtónak támaszkodott – már nem beszéltünk egymással, de mindig megvárta, amíg Patet beengedem -, én Patet néztem, aki végigszaladt az ajtónkhoz vezető rövid járdán, a szeme csillogott, és tudtam, megérdemli, hogy annyira szeressék, mint amennyire a világ bármelyik gyerekét szeretik. Valamivel később már a szobája padlóján ülve játszadozott. – Pat? – Tessék?

– Tudod, ugye, hogy mostanában nem vagyunk jóban a mamival? – Nem beszéltek egymással. – Mert komoly vitáink vannak egymással. Nem szólt, Luke Skywalkerrel ütögette a Millennium Falcon oldalát. Leültem mellé a padlóra. Továbbra is Luke-kal kopácsolt. – Mindketten nagyon szeretünk téged. Ugye ezt is tudod? Még mindig nem szólalt meg. – Pat? – Gondolom... – És mindketten azt szeretnénk, ha velünk élnél. Hol szeretnél inkább lakni? Velem? – Ühüm. – Vagy a mamival? – Ühüm. – Mindkettőnkkel nem lehet. Ugye megérted? Nem lehet. Többé már nem. A karomba bújt, ringatni kezdtem. – Nehéz eldöntened, ugye, kisfiam? – Nehéz. – Hát emiatt veszekszünk a mamival. Én azt szeretném, ha velem maradnál. A mami azt szeretné, ha vele. Vele és Richarddal. – De akkor mi lesz a dolgaimmal? – Milyen dolgaiddal? – Hát a dolgaimmal. Amik itt vannak. Ha ott fogok lakni, akkor... mi lesz a dolgaimmal?

– Az nem gond, kicsim. Átvisszük a holmidat. Emiatt nem kell aggódnod. Az a fontos, hogy hol fogsz lakni. Én azt szeretném, ha itt maradnál. Felnézett rám. Gina szemével. – Miért? – Mert így a legjobb neked – mondtam, de amint kimondtam, el is bizonytalanodtam, hogy igaz-e. Sokat változtam az elmúlt fél évben, a hat hónap alatt, amíg egyedül neveltem Patet. Eamon show-ja csak arra kellett, hogy fizetni tudjam a jelzálogot, nem arra, hogy a rátermettségemet bizonyítsam magam és mások előtt. Már nem a munka volt a világegyetemem központja. A világegyetemem központja a fiam lett. Ha büszke voltam, vagy féltem, vagy csodálkoztam, vagy olyasmit éreztem, ami arra emlékeztetett, hogy még életben vagyok, nem azért volt, ami a stúdióban történt, hanem mert Pat megtanulta megkötni a cipőfűzőjét, vagy bántották az iskolában, vagy mert mondott vagy csinált valamit, ami szeretettel töltött el, valamit, amiről eszembe jutott, hogy az én fiam a leggyönyörűbb gyerek a világon. Ha elkerülne tőlem, úgy érezném, hogy mindent elveszítettem. – Azt akarom, ami neked a legjobb – mondtam, és most először elgondolkoztam, hogy tényleg azt akarom-e, ami neki a legjobb, vagy azt, ami nekem a legjobb. – Apád és én láttuk a Palladiumban, amikor még csak tizennyolc éves volt – mondta anyám. – Úgy nevezték: a lány a Tigris-öbölből. – Kék szeme izgatottan fénylett – hogyhogy eddig nem tűnt fel, milyen kék a szeme? Az Albert Hall félhomályában anyám szeme úgy csillogott, mint valami kiállítási darab a Tiffanynál.

Noha majd’ minden estét otthon töltöttek, a szüleim úgy félévente meg-megnéztek egy előadást – Tony Bennettet a Royal Festival Hallban, az Oklahoma! felújítását vagy a Fiúk és lányokat a West Enden -, ezért most én is elvittem anyámat az Albert Haliba. Mindenkori legnagyobb kedvence, a lány a Tigrisöbölből, koncertjére. – Shirley Bassey! – mondta anyám. Engem is magukkal cipeltek Shirley Bassey néhány show-jára, amíg elég idős nem lettem, hogy tiltakozni tudjak ellene. De gyerekkoromban mintha nem lett volna ennyire vegyes a közönség, mint az a tömeg, amely az Albert Hallban fogadott bennünket. Hihetetlenül jóképű, üzbég sapkás, szedett szemöldökű fiatalemberek keresgélték a helyüket a London környéki grófságokból érkező, idősödő, egykedvű házaspárok mellett: a férfiak a Country Club egyenzakóját viselték, a nők azt a sajátosan ondolált, Maggie Thatcher-féle frizurát, amelyet az anyám korabeli asszonyok társasági események alkalmából, kötelező jelleggel készítenek el. – Nem is gondoltam volna, hogy az öreg Shirleynek ennyi homokos rajongója akad – jegyeztem meg. – Bár van benne logika: a fiúkáknak biztosan tetszik a showbiznisz ragyogásának és a személyes tragédiának ez az elegye. Shirley a mi Judy Garlandunk. – Homokos rajongói? – kérdezte anyám elhűlve. – Kikről beszélsz? Körbemutattam a Versace és Prada ruhakölteményekben pompázó ifjakon, akiknek az öltözéke élesen elütött a külvárosok gyapjú- és poliészter viseletétől.

– Róluk, anya! Mintegy végszóra, az anyám mellett ülő fiú – férfimodell-típus, aki egyszerűen túl jóképű ahhoz, hogy heteroszexuális legyen – felpattant, és magából kikelve visítani kezdett, amikor a zenekar belekezdett a „A gyémántok örökre szólnak” kezdő taktusába. – Imádunk, Shirley! Mesés vagy! – Na látod, hogy nem homokos! – suttogta anyám a fülembe, halálosan komolyan. Elnevettem magam, és átöleltem, csókot nyomtam az arcára. Anya izgatottan előrehajolt, amikor Shirley Bassey megjelent a színpadi lépcső legtetején: estélyi ruhája mesébe illőn csillogott-villogott, karját teátrális mozdulattal tárta szét. – Hogy csinálod, anya? – Mit hogy csinálok? – Hogy tudod folytatni azután, hogy elvesztetted apát? Úgy értem... egész életedben vele voltál. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet betölteni egy ekkora űrt. – Az ember nem tudja túltenni magát rajta. Egyszerűen nem megy. Hiányzik. Magányos vagyok. Néha félek is. És még mindig csak égő villanynál tudok aludni. Rám nézett. Shirley Bassey lejött a színpad elejére, mennydörgő tapsvihar és virágcsokrok zápora közepette. Igen, kétségtelen, hogy ő a mi Judy Garlandunk. – De meg kell tanulnod hagyni elmenni – mondta anyám. – Ez is a része, nem? – Minek a része? – Annak, hogy szeretsz valakit. Hogy igazán szeretsz. Azt, akit szeretsz, nem tekintheted saját magad

meghosszabbításának. Nem csak azt kell szeretned benne, ami neked is jó. Visszafordult a színpad felé. Még az Albert Hall sötétjében is láttam, hogy könnyek csillognak kék szemében. – Szeretni annyi, mint tudni elengedni – mondta. 39 – Megőrültél? – kérdezte Nigel Batty. – Önként lemondasz a gyerekedről? Odaadod a volt feleségednek, amikor esélyed van rá, hogy nálad helyezzék el? Imádni fogja... tisztában vagy vele? – Nem Gina miatt csinálom – feleltem. – Hanem Patért. – Van fogalmad róla, hány apa szeretne a helyedben lenni? Tudod, hány férfit láttam már ebben az irodában – felnőtt, zokogó férfiakat, Harry! -, akik bármire készek lettek volna, csak hogy megtarthassák a gyerekeiket? Cserébe ép eszükről is lemondtak volna. Te meg fogod magad és lemondasz a fiadról? – Nem, nem mondok le róla. Nem adom fel. De tudom, mennyire szeret Ginával lenni, még ha megpróbálja is palástolni, mert azt hiszi, hogy ezzel megbánt, elárul, vagy tudom is én... De vagy újraépül köztük a kapcsolat, vagy Gina csak hétvégenként láthatja. Már most látom ennek az előjeleit. – Kinek a hibájából történik mindez? – Tudom, hogy csalódott vagy, Nigel. De nekem elsősorban a fiamra kell gondolnom. – Szerinted a feleséged is gondolt rá, amikor kisétált az életetekből? Akkor is a fia járt az eszében, amikor a taxiban ült a Heathrow felé menet?

– Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van. Még azoknak is, akiknek elváltak a szüleik. Főleg nekik. És én minden tőlem telhetőt elkövetek ennek érdekében. – És mi van azzal a fickóval, akivel a feleséged együtt él? Ezzel a Richarddal? Semmit nem tudsz róla. Mégis készségesen átnyújtod neki a fiadat? – Senkinek nem nyújtom át Patet. Ő a fiam, és mindig a fiam marad. Az apja vagyok, és mindig az apja maradok. És reménykedem benne, hogy Gina nem nyúl mindig mellé a férfiak tekintetében. – A balfékekre bukik, ha engem kérdezel. Ugye tudod, mi jön ezután? Egyike leszel a vasárnapi apukáknak, akik vasárnap délutánonként a Pizza Expressben ülnek, és azon törik a fejüket, hogy miről beszélgessenek azzal a kis idegennel, aki valaha a gyerekük volt. – Pattel és velem ez nem fordulhat elő. – Mérget azért ne vegyél rá. – Nem állítom, hogy erre vágytam. De hát nem érted? Elszúrjuk az életünket, újra és újra, és mindig a gyerekeink isszák meg a levét. Új kapcsolatokba bonyolódunk, mindig, mindent elölről kezdünk, mindig azt hisszük, hogy még helyrehozhatjuk az életünket; közben minden felbomlott házasságért a gyerekek fizetnek meg. Ők – a fiam, a lányaid, és a hozzájuk hasonló milliók – életre szóló sebeket szereznek. Ennek véget kell vetni. – Elkeseredetten vállat vontam, mert éreztem, hogy Nigelt taszítja, amit mondok. – Nem tudom, hogyan magyarázzam meg, Nigel. Egyszerűen csak jó apja akarok lenni a fiamnak. – Oly módon, hogy lemondasz róla?

– Ennél többet nem tehetek érte. – Figyelj, kicsim – mondtam Patnek -, a holmijaid közül azt hagyhatsz a házunkban, amit csak akarsz. A te szobád mindig a te szobád marad. Senki nem fog hozzányúlni. És ide bármikor visszajöhetsz, amikor csak akarsz. Egy napra, egy éjszakára, vagy akár örökre. – Örökre? – kérdezte mellettem Pat, Bluebellt tolva. Elhaló volt a hangja. – Ezentúl a mamidnál fogsz lakni. De senki nem kényszerít rá. Mind a ketten gondoskodni fogunk rólad. Mind a ketten azt akarjuk, hogy boldog légy. – És akkor most már nem veszekedtek? – Megpróbálunk nem veszekedni. Mert mind a ketten nagyon szeretünk téged, és mind a ketten a legjobbat akarjuk neked. Nem azt mondom, hogy sosem fogunk vitatkozni... De megpróbáljuk, rendben? – És akkor most már szeretni fogjátok egymást? – Nem, kicsim. Az életünknek ez a korszaka lezárult. De téged mindketten nagyon szeretünk. – Hol fogok aludni a maminál? – Berendez neked egy új szobát. Nagyszerű lesz, majd meglátod: szanaszét dobálhatod a padlón a Csillagok háborúja-játékaidat, bömböltetheted a hip-hopot, megőrjítheted vele a szomszédokat. – De a régi szobámhoz senki sem fog nyúlni? – Senki. – Még te sem? – Még én sem. A parkban voltunk. Ott nyúlt el előttünk a tavat körbefutó aszfaltút. Pat itt szeretett biciklizni, olyan gyorsan, hogy a hattyúk felröppentek a vízről, ha jönni

látták. De most nem mutatott hajlandóságot nyeregbe pattanni. – Nekem jó így – mondta, és ezzel teljesen felkavart. – Nekem jó, ahogy most van. – Nekem is – feleltem. – Szeretek reggelit készíteni neked. Szeretem, hogy délutánonként szétdobálod a padlón a játékaidat. Szeretek magunknak kínai kaját vagy pizzát rendelni, aztán videózni a kanapén ülve. Szeretek kijönni veled a parkba. Meg ilyenek. – Én is. Ezeket én is szeretem. – Ezután is csinálni fogjuk, rendben? Senki nem akadályozhatja meg. Soha, senki. Mindaddig, amíg nagyfiú nem leszel, és úgy nem döntesz, hogy inkább a barátaiddal mégy el szórakozni, és magadra hagyod öreg apádat. – Olyan soha nem lesz! – De azért próbáld meg, jó? Mármint a mamival élni. Mert ő nagyon szeret téged, és tudom, hogy te is szereted őt. És ez jó. Örülök neki. Boldoggá tesz, hogy ennyire szeretitek egymást. Szomorú vagyok, hogy elmész, de ez még nem jelenti azt, hogy köztünk mindennek vége. Visszajöhetsz hozzám, amikor csak akarsz. De próbálj meg boldog lenni a mamival, rendben? – Rendicsek! – És Pat... – Tessék? – Büszke vagyok rá, hogy te vagy a fiam. Ledobta a biciklit, és a karomba bújt, hozzám szorította az arcát, elárasztott azzal, ami a leglényege volt. Minden érzékszervemmel őt érzékeltem: a rakoncátlan

szőke hajtincseit, a hihetetlenül finom bőrét, azt a piszkos-édes Pat-illatot. Az én gyönyörű fiam, gondoltam, miközben könnyeink sóját ízlelgettem. Mondani akartam volna még valamit, de nem találtam rá szavakat. Nem jó ez így, akartam volna mondani. Soha nem lesz tökéletes. Annyira azért nem vagyok hülye, hogy ne tudjam. De tekintve, hogy a dolgok így alakultak, talán ez a legjobb, amit tehetünk. Bár így sem tökéletes. Mert az egyetlen tökéletes dolog az életemben mindig is te voltál. Gyönyörű gyermekem. Gyönyörű gyermekem. Gyönyörű gyermekem. Gina megmutatta Patnek az új hálószobáját, én pedig ott álltam a lakásuk közepén, kezemben egy doboznyi Csillagok háborúja-játékkal, és olyan elveszettnek éreztem magam, mint még soha. – Hadd vegyem el – mondta Richard. Odaadtam neki a dobozt, amit ő az asztalra tett. Feszengve mosolyogtunk egymásra. Másmilyen volt, mint vártam: szerényebb, kedvesebb, kevésbé nagyképű, mint képzeltem. – Nagy nap ez Gina számára – mondta. – Mindannyiunk számára – mondtam. – Hogyne – vágta rá. – Csak hát Gina... bár ezt te is tudod, Mérleg. Otthon, család: ezek a legfontosabbak neki. – Igen. Nem olyan volt, mint vártam. De persze ez még nem azt jelentette, hogy ne lett volna egy seggfej. – És Pat? – kérdezte. – Neki mi a jele?

– Rakj-rendet-utánam. Gina jött ki Pat új szobájából, és rám mosolygott. – Köszönöm, hogy segítettél a költözésnél. – Nem tesz semmit. – És köszönet mindenért – mondta, és egy pillanatra újra megláttam benne azt a Ginát, aki valaha szeretett. – Tudom, mit jelent ez neked. – Szeretni annyi, mint tudni elengedni – mondtam. Nem vettem észre, hogy jön. Kikanyarodtam az MGFfel a főútra, és a fekete taxi hirtelen megfarolt, hogy kikerülhessen, bőgő dudával, füstölgő gumival; a sofőr arcát eltorzította a harag. Fejek pördültek a megrongált tetejű sportkocsiban ülő vadbarom felé. Lehúzódtam a járdaszegély mellé, csak ültem mélyeket lélegezve, vártam, hogy a szívem normális ritmusra váltson, miközben a forgalom oda-vissza áramlott körülöttem. A kezem reszketett. Addig markoltam a kormányt, amíg az ujjperceim el nem fehéredtek, és a reszketés alább nem hagyott. Aztán lassan megindultam hazafelé, fokozott óvatossággal vezettem, mert tudtam, hogy az eszem máshol jár: egy fotóalbumban megpillantott, apáról és fiáról készült, fekete-fehér fényképen, és egy régi dal szövegén, amely arról szól, milyen érzés idegennek lenni a paradicsomban. – Egyet árulj el, apa – mondtam ki hangosan, mert szükségét éreztem, hogy megbeszéljem a dolgot az öregemmel, tudni akartam, mit gondol. – Helyesen cselekedtem? 40

Előbb hallottuk a templomot, semhogy megpillantottuk volna. Az óriási fekete Daimler balra fordult a Farringdon Roadon, és ahogy végiggördültünk a folyóhoz vivő hosszú, keskeny utcán, már hallottuk, hogy a harangok Martyért és Siobhanért szólnak. Ismét balra kanyarodva elértük a kis clerkenwelli teret, és a templom betölteni látszott a hatalmas, kék égboltot. A limuzin hátsó ülésén a zsakettos Marty fészkelődött, kibandzsított a vendégekre, akiknek gomblyukba való csokrocskákat osztogattak a templom bejáratánál. – Körbemenjünk párszor? – kérdezte. – Megvárakoztassuk őket egy kicsit? – Ez a menyasszony dolga. Nem a tiéd. – És elhoztad a...? Megmutattam neki a két arany karikagyűrűt. Bólintott. Nem volt mit tenni, mint a tettek mezejére lépni. Kiszálltunk a Daimlerből, a harangok olyan hangosan kongtak, hogy az ember másra nem is tudott figyelni. Marty ki-be gombolgatta a zsakettjét, miközben felmentünk a templom kőlépcsőjén, rámosolygott, odabiccentett az ismerősöknek és az ismeretleneknek. Már félúton jártunk, amikor rátaposott valamire, és el kellett kapnom a karját, nehogy elessen. Marty egy húszcentis, műanyag fiúbabát emelt fel a földről. A baba lila szmokingkabátot, flitteres ezüstnadrágot és fehér szaténinget viselt. És vagy széles selyemöv volt rajta, vagy be volt kötözve a hasa. Egyik aprócska, fehér cipőjét már elveszítette.

– Ez meg ki a fene akar lenni? – kérdezte Marty. – Liberace? – Nem – mondtam, és elvettem tőle a babát. – Disco Ken. A festett üvegablakokon beszűrődő napfény hátteréből egyszer csak egy kislány vált ki, végigballagott a templom egyik hajóján, kezében a kalapját tartotta, amely ugyanolyan színű volt, mint sárga ünneplőruhája. – Peggy! – mondtam. – Disco Ken! – mondta ő, és kivette a kezemből a babát. – Már kerestem. Aztán Cyd is megjelent, hatalmas fekete kalapja karimája alól nézett rám. Kicsit nagy volt neki. Valószínűleg még azelőtt vette, hogy levágatta volna a haját. – Ott bent leszek – mondta Marty. – A feszületen. – A feszületnél – javítottam ki. – Már csak tudom, hol leszek! – mondta. – Sok szerencsét! – mosolygott rá Cyd. Néztük, ahogy bemegy, majd egy hosszú pillanatra egymásra meredtünk. – Nem számítottam rá, hogy itt leszel – mondtam. – A menyasszony meghívottja vagyok. – Na persze. Siobhan kedvel téged. Egyébként hogy vagy? – Jól, jól. Nagyon jól. És Pat? – Most Ginánál lakik. Úgy tűnik, működik a dolog. Hamarosan találkozhattok. – Pat is jön? – kérdezte Peggy. – Ő az egyik vőfély. – Jó – mondta Peggy, és visszament a templomba.

– És boldog? – kérdezte Cyd, és tudtam, hogy őszintén érdekli, és szerettem volna a karomba zárni. – Néha összeakasztják a bajszukat az új fiúval. Neki ugyanis egy kicsit más elképzelése van a dolgokról. Ki nem állhatja, ha Pat gyomorszájon vágja a fénykardjával. Én meg hiába mondogatom: Ejnye, kisfiam! Csak a fejét üsd, hogy meg ne sántuljon! Cyd megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. – Mi lenne veled a vicceid nélkül, Harry? – Nem tudom. – Szoktatok találkozni? – Gyakran. Minden hétvégén, és hét közben is egyszer. Arról még nem állapodtunk meg, hogy a szünidőkben kinél legyen. – Biztosan hiányzik. – Olyan, mintha még mindig velem lenne. Nem tudom megmagyarázni. Ugyan elköltözött tőlem, mégis olyan, mintha ott lakna. Csakhogy egy nagy űr van ott, ahol valaha ő volt. Mintha a távolléte ugyanolyan erős lenne, mint a jelenléte. – Még ha elmennek is, a szívedet akkor is fogva tartják. Ennyit tesz szülőnek lenni. – Úgy valahogy. És Jim hogy van? – Nem tudom. Nem jött össze. Hiba volt egyáltalán megpróbálni. – Peggy kedvéért tetted. – Legalábbis nagyon reméltem, hogy Peggy kedvéért. Nagyon reméltem, hogy nem azért, mert még mindig ugyanúgy szereti Jimet, ahogy egykor szerette. – Peggy kedvéért megérte megpróbálni. – Gondolod? – Mindenképp.

Cyd a templom előtt lassan elhajtó Daimlerre mutatott. A hátsó ülésen egy talpig fehérbe öltözött nő és egy ideges, középkorú férfi ült. Az autó eltűnt a sarkon. – Ideje bemennünk. – Később még találkozunk. Majd adok a pástétomomból. – Viszlát, Harry! Néztem, ahogy elfoglalja a helyét a menyasszony meghívottai közt, a kalapja karimáját fogva, mintha az le akarna repülni a fejéről. Aztán Pat jelent meg mellettem, megrángatta a zakóm ujját, valamilyen matrózruhaféleséget viselt. Snájdig kis tengerész volt. Magamhoz öleltem, és néztem, ahogy Gina és Richard feljönnek a lépcsőn. – Mondtam, hogy már nem fogunk helyet találni a templom előtt – morogta Richard. – Leparkoltunk, vagy nem? – mondta Gina. – Javíts ki, ha tévednék! Abbahagyták a marakodást, amikor megpillantottak, csendben átvették a kis csokraikat az ajtóban álló lánytól, és bementek a templomba. Patre mosolyogtam. – Tetszik az új ruhád. Milyen érzés viselni? – Viszketős. – Pedig nagyon jól áll. – Nem szeretem az ilyen ruhákat. Az iskolában is ilyesmit kell hordani. – Azt hiszem, igazad lehet. Ezek az egyenruhák az iskolára emlékeztetik az embert. Hétvégén ráérsz? Bólintott. – És mit szeretnél csinálni?

Egy pillanatra elgondolkodott. – Valami jót. – Én is. Akkor a hétvégén csináljunk valami jót! De most még van egy kis dolgunk. – Vőfélyek vagyunk. – Lehet, hogy te vőfély vagy. Én viszont a násznagy vagyok! Na, bemenjünk az esküvőre? Vállat vont, és elvigyorodott. Az én gyönyörű fiam. Beléptünk a templomba – a levegőben liliomok illata szállt, hűvös volt odabent, és – a régi ablakokon beszűrődő, mézszínű fénypászmáktól eltekintve – sötét, a nők valamennyien kalapot viseltek -, Pat előreszaladt, új cipőjének sarka csattogott a kövezeten. Néztem, ahogy odafut az oltárnál várakozó Martyhoz; végtelen boldogság és végtelen szomorúság fogott el egyszerre. Nem is tudom... Olyan érzésem támadt, hogy Pat máris a saját életét éli. A tiszteletes magas volt, fiatal és ideges, az afféle nyájas fickók egyike, akiket az anglikán egyház a jobboldali érzelmű megyékből helyez át a belváros toronyházai közé; ádámcsutkája le-fel ugrált, amint az ítélet napjáról beszélt, amikor is minden szív titkai feltárulnak. Martyra nézett, valósággal földhöz szögezte a tekintetével, és úgy tette fel a kérdéseit, mintha tényleg őszinte választ várna rájuk. – Szeretni fogod-e, gondját viseled-e, kitartasz-e mellette egészségben és betegségben, és mindenekfelett: hű maradsz-e hozzá, míg a halál el nem választ?

Martyra gondoltam, és viszonyainak végeérhetetlen sorára; kivétel nélkül mindről beszámoltak a vasárnapi pletykarovatok, és a nőknek – akiket majdnem ugyanolyan gyorsan lapátra tett, mint amilyen gyorsan felszedett – rá kellett döbbenniük, hogy Martyval összefeküdni még nem nyújt garanciát a szórakoztatóiparban felívelő karrierhez. Majd az apja mellett álló Siobhanra néztem; sápadt ír arca nyugodt volt a fehér fátyol mögött, és – tudom, nem a legjobb helyen és időben – az jutott eszembe, hogy a nős férfiak és az agyafúrt, magukat a fákhoz láncoló barátok a gyengéi. De ma mindez nem sokat számított. Ahogy a fullánkos nyelvű volt szeretők sem, akik hetet-havat összehordtak Martyról, sem a feleségek, akik mindig a megalázó második helyre utasították vissza Siobhant. Mindezt maguk mögött hagyták. Mindketten megváltattak ma, megtisztultak szerelmi és áhítatos ígéreteik, hűségfogadalmuk által – bár majdnem biztosra vettem, hogy Martynak halvány fogalma sincs róla, hogy mi az a hűség, azt pedig még csak nem is sejti, hogyan lehet megtartani. Határtalan gyengédséget éreztem mindkettejük iránt. A cinizmusomnak hűlt helye volt. Mert én is ezt akartam. Csak erre vágytam. Szeretni és szeretve lenni. Elfordultam, és lopva egy pillantást vetettem az egybegyűltekre. Cyd a tiszteletest nézte a kalapja karimája alól. Peggynek csak a feje búbját láttam. Pat elkapta a tekintetemet, és elmosolyodott, és nekem megint csak az jutott eszembe, hogy milyen remek kis kölyök a fiam. Rákacsintottam, aztán visszafordultam a

tiszteletes felé, aki a tökéletes szerelem és béke megőrzéséről beszélt. A kérdéseit hallgatva, saját magamnak is fel kellett tennem néhányat. Mint például: vihetek-e én jót Peggy életébe? Komolyan úgy gondolom, hogy fel tudom nevelni ezt a kislányt, akihez nem fűz vérségi kötelék? Vagyok annyira férfi, hogy felneveljem egy másik férfi gyerekét? És Cyddel mi a helyzet? Együtt tudunk maradni a szokásos öt-hat-hét évnél hosszabb időre is? Tudjuk szeretni és viszontszeretni a másikat életünk végéig? Vagy egyikünk – feltehetően én – előbb-utóbb elbaltázza a dolgot, félrelép, és kilép a kapcsolatból? Őszintén hiszem, hogy a mi szerelmünk van olyan nagy és olyan erős, hogy mindent átvészel ebben a komisz, modem világban? Nos, igen? Igen? Igen? – Igen! – mondtam ki hangosan, és Marty most az egyszer úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Egy ezüstkanállal megkocogtattam a pezsgőspoharamat, és felálltam, hogy elmondjam násznagyi köszöntőmet. A rokonok, barátok és kollégák rám néztek, eltelve az esküvői szertartás után felszolgált reggelitől, és várták, hogy szórakoztassam őket; lepillantottam a jegyzeteimbe. Kevés kivételtől eltekintve az Eamon által kiagyalt viccek voltak, levelezőlapok hátuljára felfirkantva. Semmi hasznukat nem vettem. Levegőt vettem, és belekezdtem. – Egy nagy bölcselőt idéznék, aki azt mondta: „Hagyod sodortatni magad az évekkel, az élet unalmasnak tűnik, ám ekkor felbukkan egy idegen, kinek neve szerelem.” – Hatásszünetet tartottam. – Hogy ki mondta? Platón?

Wittgenstein? Descartes? Ó, dehogy! Nancy Sinatra! És milyen igaza volt az öreg Nancynek! Az élet olyan unalmas, olyan üres az idegen nélkül. Illetve, ha jobban belegondolok, még annál is rosszabb. Elképzelésük sem volt, mi a fenéről beszélek. Szerintem már én magam sem tudtam. Megdörzsöltem lüktető halántékomat. Kiszáradt a szám. Ittam egy kis vizet, de az sem segített. – Rosszabb, sokkal rosszabb – motyogtam, és próbáltam rájönni, mit akarok mondani. Valamit arról, hogy Martynak és Siobhannak mindig emlékeznie kell rá, mit éreztek ma. Hogy valamit sosem szabad elfelejteniük. Átpillantottam a zsúfolt termen Cydre, bátorító kis jelre vártam, de ő a süteménye maradékára meredt. Peggy és Pat az asztalok között szaladgált. Valaki köhögött. Egy kisbaba pityeregett. A tömegen kezdett úrrá lenni a nyugtalanság. Volt, aki a mosdó felé vette az irányt. Gyorsan lepillantottam a jegyzeteimbe. – Várjanak csak, találtam itt valami jobbat! – mondtam. – A szerelem ott kezdődik, amikor a másiknak még a látványában is örömödet leled, és ott végződik, amikor már a fényképe láttán is a hideg lel. Néhány illuminált nagybácsi pukkadozott a nevetéstől. – Vagy itt van ez: két tapasztalatlan újházas elmegy a doktorhoz, és megkéri, hogy mutassa meg, milyen is egy nemi aktus. Egy spicces nagynéni felkuncogott. – A doktor magáévá teszi a nőt, majd odafordul a férjhez: Van még kérdése? Mire az: Igen. Milyen gyakran kell elhoznom az asszonyt?

Nevetés harsant. Eamon büszkén elmosolyodott. Éreztem, hogy a levelezőlapok kicsúsznak reszkető ujjaim közül. De már nem is volt szükségem a jegyzeteimre. Nem tudtam használni őket. – Igazából csak azt szeretném mondani, hogy remélem – tudom -, hogy Siobhan és Marty mindig emlékezni fog rá, hogy az élet nem élet szerelem nélkül. Ezt Nancy Sinatra mondta. És ha találsz valakit, akit szeretni tudsz, soha, de soha nem szabad elengedned. Ezt pedig én mondom. Martyra és Siobhanra emeltem a poharam. Cyd rám nézett, de aztán behúzódott a kalapja karimája mögé. – Hölgyeim és uraim, lányok és fiúk, ürítsük poharunkat e csodás párra! Eamon elcsípett, amikor befejeztem. – Nagy voltál! – mondta. – De legközelebb eressz meg pár viccet a vőlegény fickósságáról is! Akkor döbbentem rá, hogy még sosem láttam táncolni, amikor felcsendült a zene. Fogalmam sem volt, hogy remek táncos-e – a név kötelez alapon -, vagy igyekvő, de reménytelen falábú. Nem tudtam, hogy kecsesen pördül-fordul-e, vagy csak áll, lépeget tétován, és közben nem tudja, mihez kezdjen a kezével. Nem tudtam, hogy úgy táncol-e, mint Cyd Charisse, vagy úgy, mint Sid James. De azt tudtam, hogy nem is érdekel. Ugyanúgy megdobogtatta volna a szívem, ha rossz táncosnak bizonyul, mint ha a parkett ördögének. Egyszerűen csak táncolni akartam vele.

Épp a „Wake Me Up Before You Go-Go” szólt, és lehetett ebben a régi számban valami jókedvcsináló, mert mindenki azonnal a parketton termett. Marty és Siobhan hajmeresztő figurákkal próbálkozott, és a vőlegény arca céklavörösre váltott, amikor el akarta emelni a földtől a menyasszonyát. Eamon mintegy gyökeret eresztve állt, vadul csápolt, mintha Ibizán lőtte volna be magát, és nem Clerkenwellben ivott volna egy kicsivel többet a kelleténél. Mem körülötte vonaglott, ajkát biggyesztve, kihívón kellette magát: ő csak így tudott táncolni. Gina Pattel együtt nevetgélt, és tapsolt, amikor Pat bemutatta a frissiben kifejlesztett táncát: furcsa, apró szökelléseket adott elő, és ugrás közben megfordult. Richard az egyik koszorúslánnyal lassúzott. Anyám a tiszteletessel keringőzött. És ott volt Sally is, jókora pocakkal, ide-oda csoszogott, arcán gúnyos kifejezés ült; hiába, ettől a zenétől csak az idősek érzik fiatalnak magukat. És persze ott volt Glenn is, lehunyt szemmel hadonászott, mint aki túlpörgött a woodstocki fűtől. Hirtelen a lehető legtökéletesebbnek tűnt a parti. Mert Glenn pontosan ugyanúgy táncolt, mint Eamon. Csak Cydet és Peggyt nem láttam sehol. Amikor az ifjú pár megpihent egy szusszanásnyi időre, megérintettem Siobhan karját, és igyekeztem túlüvölteni George Michael hangját. – Siobhan, hol van Cyd? – Korábban el kellett menniük, hogy elérjék a gépet. Visszamennek Amerikába. – Mennyi időre?

– Végleg. Nem is mondta? Az MGF-et az autópálya leállósávjában hagytam, valahol az Osterley Park zöld, kertvárosi nyúlványától nyugatra. Néhány nappal később próbáltam megkeresni a helyet a térképen, de az már annyira kívül esett a városon, hogy nem tüntették fel. Ennyi erővel a világ végére is kirakhattam volna a kocsit. Vagy a legelejére. De az világos volt számomra, hogy autóval nem érek oda időben. A Heathrow-ra vezető úton a kocsisor meg sem moccant. Viszont egy-két percenként akkora jetek húztak el a fejem felett és emelkedtek a mennybolt felé, mint egy-egy óceánjáró. Ez így nem lesz jó. Az MGF rajtam már nem segíthet. Kiszálltam a kocsiból, és rádöbbentem, hogy azt sem tudom, melyik légitársasággal utaznak. A Virgin Atlantic járatai a 3-as terminálról indultak, a British Airways gépei a 4-esről. Nincs időm mind a kettőt megnézni. Mi legyen? Richard Branson cégét vagy a világ leghíresebb légitársaságát szeressem jobban? Rohantam az autópálya mentén, fölöttem repülőgépek hasítottak dübörögve a kék égbe, mögöttem a szmokingom két szárnya lobogott. Végül nem is számított, melyik gépre szálltak fel. Valamennyi, aznapi amerikai járat elment már, mire kiértem az indulási csarnokba. A tömeg oszladozott. Az utazók már a levegőben voltak. Akik kikísérték őket, már hazafelé tartottak. A nemzetközi indulások kapujánál álltam, erősen izzadtam a szmokingomban, lehorgasztottam a fejem, és felsóhajtottam. Túlságosan későn érkeztem.

És ekkor megpillantottam őt a földön, a kis lila szmokingost. Disco Kent. Felvettem. Ezüstszín nadrágja bekoszolódott. A maradék cipőjét is elvesztette. Aztán Cyd és Peggy állt előttem, beszállókártyával a kezükben, csomagokkal a lábuknál. Még mindig ünneplőruhában. – Szép beszéd volt – mondta Cyd. – Nem gondolod, hogy valami hagyományosabbal kellett volna előállnom? Mit tudom én... mondjuk, megjegyzéseket tehettem volna a vőlegény potenciájára. – Nem, jó volt így. – Lekéstétek a gépet. – Hagytuk elmenni. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. – Megtaláltalak – mondtam. – Meg. Peggy kivette a kezemből Disco Kent, aztán felnézett Cydre, mintha csak azt kérdezné, mi lesz most? E kora esti órán a fekete taxi lassan araszolgatva haladt vissza a város felé. Cyd kibámult a Westway mentén húzódó lakótelepek egyikére, lefoglalták a saját gondolatai, és Peggy elaludt a karomban. Néha olyan felnőttesnek tűnt ez a kislány, olyan higgadtnak és nyugodtnak. De ahogy ott ült az ölemben, fejét könnyedén a mellkasomnak támasztva, nem is éreztem, hogy súlya lenne. Egy kisgyerek volt csupán, aki előtt még ott az élet; az élet, amelynek még körvonalazódnia kell. Megrezzent álmában, amikor meghallotta a bim-bam bácsi csengőjének hangját, valahol a nyugat-londoni utcarengetegben. Nem annyira a madárdal és a kipattanó

rügyek, mint ez volt a jele, hogy a hideg és sötét napoknak nemsokára vége. Hamarosan beköszönt a tavasz, hisz a bim-bam bácsi már odakint van valahol. Fekete taxink hátsó üléséről nem láthattam pontosan, hogy a minden irányba kinyúló, csendes kertvárosi utcák melyikét járja. De a kis csengettyűk hangja úgy visszhangzott a fejemben, mint a gyermekkor emléke vagy az esküvői harangok ígérete.