PAGONY.HU, 2012 (Gyimesi Ágnes Andrea interjúja)
Ha valaki ráébred a valóságra, az meglepetést okoz... Erdős Virággal Gyimesi Ágnes Andrea beszélget a Pimpáré és Vakvarjúcska című könyvéről
Első ránézésre a Pimpáré és Vakvarjúcska klasszikus szerkezetű mesének tűnik, ahogy haladunk előre a történetben, váratlan meglepetésekkel teli lesz a szöveg, többször megcsavarod a történetet. Kemény szembesítéssel operáló, jelenre reflektáló mesévé alakul. Vér, gyilkosság, majd egy fehér kulturális utalásokkal felépített mesében egy cigány pozitív főhős testesül meg. Létezik egy eredetmonda, amely szerint a cigányok az idők kezdetén madarak voltak, és madarakból váltak emberekké. Azt hiszem, leginkább ez járt a fejemben, amikor a lehetséges szereplőkön gondolkodtam. Konkrétan varjakat pedig azért választottam, mert hozzájuk is, akárcsak a romákhoz, egy csomó ostoba és teljesen alaptalan sztereotípia kapcsolódik. Ronda, buta, ellenszenves és kártékony madaraknak gondoljuk őket, pedig a hozzáértők szerint kifejezetten intelligens állatok, és ha megnézed őket egészen közelről, látni fogod, hogy már-már szinte misztikus szépségű lények. Azt mondják rólad, hogy a meglepetések írója vagy, nálad semmi sem úgy történik, ahogy megszoktuk. Ha jól emlékszem, az egyik könyvem fülszövegéhez írta valaki ezt az elég szerencsétlen mondatot. Pedig szerintem ebből a szempontból nem vagyok kivétel, egytől egyig minden író azért ír, mert bizonyos értelemben meglepetést szeretne okozni. Megmutatni valamit, amit a hétköznapi megszokások elfednek előlünk.
Ami jártunkban-keltünkben-fontoskodásunkban elkerüli a figyelmünket. Vagy amit rosszul látunk. Vagy amiről inkább elfordítanánk a tekintetünket. Tudom, hogy közhelyesen és persze iszonyú nagyképűen hangzik, de az irodalom feladata szerintem mégiscsak az, hogy a dolgok hétköznapi, felületesen értelmezett valósága mögött megmutassa az igazságot. Sőt, a maga módján "igazságot tegyen". Márpedig az igazsággal szembesülni mindig kicsit meglepő élmény. Pláne, ha úgy egyébként nem nagyon vagyunk hozzászokva. Ebben a mesében, az elhíresült versedben, a Van egy országban is ..., majd minden munkádban azonnal reflektálsz egy-egy adott társadalmi, politikai szituációra. Nekem mindig fura, mikor azt hallom, hogy márpedig egy költő ne politizáljon. Ha "politizálás" alatt egyszerűen a társadalmi élet fejleményeire való többékevésbé gyors reagálást értünk, akkor szerintem éppen ez az, amiért a művészeket úgy általában tartják. Ezért kapjuk, ha nem is a fizetésünket, mert olyan már gyakorlatilag nem létezik, de legalábbis a társadalmi presztizsünket, ami viszont szerintem relatíve egyre nagyobb. Művésznek lenni mindig is kiváltságos helyzetet jelentett, és ez most, amikor már lassan minden létező társadalmi réteget sikerült effektíve a porig alázni, még inkább így van. Művészként ma Magyarországon szerintem még mindig alapvetően szabadnak érezheti magát az ember, miközben például újságíróként már nem feltétlenül, köztisztviselőként vagy épp közmunkásként pedig már a legcsekélyebb mértékben sem. Nekem viszont jó dolgom van, tulajdonképp mindaddig, amíg csak egy nyavalyás laptopra és egy akármilyen internet-hozzáférésre futja, addig minden lehetőségem meglesz rá, hogy -- versben, prózában, ilyesmiben legalábbis -- elmondjam, amit gondolok. És az már aztán tényleg egyedül csak rajtam múlik, hogy mennyire vagyok képes élni ezzel a lehetőséggel. Hogy mégis hány embert tudok "behülyíteni", hogy figyeljenek rám. Ezt a végül is őrületesen nagy szabadságot viszont nem kapom ingyen. Azért kapom, hogy éljek a rám ruházott felelősséggel, és elsősorban és
mindenek előtt azok helyett beszéljek, akik nem tudnak beszélni. Mert mondjuk kapálnak, ölnek, ölelnek, teszik, ami kell. Írni ilyen értelemben lelkiismereti kérdés, akármilyen hülyén hangzik is, és nem csak az ilyen problémás történelmi korszakokban, de az ilyenekben mindenképp. És nem csak a "nagyoknak", de az ilyen kicsiknek is, mint én. Persze lehet, hogy ez egy nevetségesen romantikus és idealizált szerepfelfogás, de attól én még így vagyok vele. A legfurább persze, hogy minderről egy mesekönyv kapcsán beszélgetünk, de végül is Te hoztad szóba a Van egy ország-ot. Ami például soha, sehol nem jelent meg még nyomtatásban, mégis egy csomó emberhez eljutott. A Pimpáré és Vakvarjúcskában könnyen fordultál a gyerekek felé? Sokáig azt gondoltam, hogy gyerekirodalmat csinálni, az valami borzalmasan frusztráló dolog lehet. Úgyhogy néhány évvel ezelőttig még csak meg se próbálkoztam vele. Pedig az én időmben már volt keletje az ilyesminek, a gyerekeim már Szuromberek királyfin és társain nőttek fel. Én viszont mindig attól féltem, hogy ha nekiállnék gyerekeknek írni, akkor attól fogva nem lehetnék igazán önmagam. Folyamatosan felnőttnek kéne mutatkoznom, de legalábbis vigyáznom kéne a számra. Magyarán tekintettel kéne lennem bizonyos vélt vagy valós érzékenységekre, pedig az írásban épp az a jó, hogy a saját igazságérzeteden kívül nem kell tekintettel lenned senkire. Aztán vénségemre rájöttem, hogy nincs is akkora különbség. Tulajdonképp gyerekkorunktól fogva ugyanazokra a kérdésekre keressük a választ, mondjuk, hogy szabad-e így és így viselkednünk egymással, vagy nem szabad. És az a jó, hogy igazából a gyerekek se hülyék, teljesen felesleges kímélni és óvni és hitegetni őket, mert igazából őket se az érdekli, hogy végül elnyeri-e a jutalmát ez és ez a cselekedet, vagy nem nyeri el, hanem az, hogy helyes volt-e így és így cselekedni, vagy sem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem érdemes kényszeresen jókedvre és hepiendre hajtani, az én mesém is rossz véget ér, mégse szomorú.
Milyen korosztálynak szántad a könyvet? A Pimpáré és Vakvarjúcska eredetileg bábjátéknak készült a veszprémi Kabóca Bábszínház felkérésére. Ők eredetileg az ovis és a kisiskolás korosztálynak szánták, úgyhogy nekik most külön népszerűsítő hadjáratot kell folytatniuk, hogy becsalogassák a színházba a nagyobb gyerekeket is. A könyves változat viszont -Filó Verának, a könyv illusztrátorának, sőt, "vizuális társszerzőjének" hála -leginkább egy egyszemélyes kis színházként működik. A párbeszédes forma miatt felolvasni eleve körülményes lenne, úgyhogy szerintem mindenképp fontos, hogy a gyerek már önállóan olvasson. A Vera által kitalált helyes kis piktogramok alapján mindig pontosan tudni fogja, hogy éppen ki beszél, a képi világ pedig nem csupán illusztrálja a történetet, de egy-két ponton -- akár egy jól eltalált színpadkép -- hozzá is tesz. Amikor ott tartunk, hogy a varjúcska megsebesül, a szöveg utal rá, a kép egyértelművé tette, hogy nagy baj van. Ez fura dolog, és a képeknek a szövegét messze felülmúló hatalmát is jelzi. Ugyanis az eredeti, színpadi szöveg tulajdonképp nyitva hagyja a kérdést, hogy Vakvarjúcska ténylegesen megvakult-e, vagy pedig csak "tetteti" a dolgot. Egy rendező dönthet így is, úgy is, de itt a könyvben, pusztán azáltal, hogy Vakvarjúcska lehunyt szeme köré pici piros folt került, ezáltal máris kénytelenek vagyunk "véresen" komolyan venni a dolgot, és eszünkbe se jut kételkedni a keservesen jajveszékelő Vakvarjúcska szavaiban. Egy 'rendes' gyerekkönyvként indul a Pimpáré, bár gyanakodhattam volna, hiszen egy kislány férjhez adásának a körülményeit szervezik a királyi szülők. Majd egy mai család mérhetetlenül bonyolult és összetett, sokoldalról közelíthető nexusát
mutatod be, látszólag klasszikus keretek között, rendkívül fondorlatos iróniával. Azért egy csomó népmese kezdődik úgy, hogy a király közhírré téteti, hogy férjhez akarja adni a lányát. Egyébként lehet, hogy ez itt inkább egy mai család, de azért nem feltétlenül az én családom, bár tény, hogy egyke voltam én is, ennek minden katasztrofális következményével együtt. Ja és az is igaz, hogy a papámnak szakálla volt, van, szóval ez a "birizgál a szakállával", ez történetesen stimmel. A gyerekek értik az iróniát? Szerintem sokkal inkább, mint gondolnánk. A mesében a házasság előtt megszökik a menyasszony. Bekerül egy sötét, számára irreális világba. Eddig nyilván irreális volt számára ez a világ, de most kénytelen vele a maga nagyon is vaskos realitásában szembesülni. Egyébként érdekes volt, hogy a "jegenyefapalotát" a fejemben én valahová a Hős utcába, vagy mondjuk az Illatos út környékére tettem, Vera viszont elsőre inkább egy elhagyott budai villakertet rajzolt. Ezen aztán próbáltunk egyezkedni, mert számomra fontos volt, hogy itt szimbolikus értelemben tulajdonképp a középosztály világa és a tényleges nyomorban és kirekesztettségben élők világa közti találkozásra kerüljön sor. A történet tulajdonképp erről a találkozásról szól, illetve ennek a találkozásnak a lehetséges emberi és társadalmi következményeiről -- bár azért ez így elmondva elég bénán és tudálékosan hangzik. A mesében mindez remélhetőleg egy fokkal átélhetőbben jelenik meg. A mesében felnőtt problematikával foglalkozol, Pimpáré szövege, hogy: napjaimat azzal töltöm, fekszem majd a hideg földön, némán, összevérezetten, halottan és férjezetten... Aztán jön a banda, kirabolják Pimpárét. 'Nem kell rögtön becsinálni, próbáljuk meg kicsinálni.' A varjúcska ételt hoz, 'zsírpapírt a szaftja végett', gyakorlatilag kukázott. A gyerekeket meg kell óvni a valóságtól?
Ellenkezőleg, nap mint nap beszélgetni kell velük ezekről az -- egyébként szerintem őket is éppolyan élénken foglalkoztató -- dolgokról, mert különben neadjisten az a látszat keletkezhet, mintha mi magunk is természetesnek gondolnánk, hogy léteznek a világban olyan emberhez méltatlan élethelyzetek, mint például a szegénység vagy a kirekesztettség. És mintha nem lehetne és nem kéne ezen változtatni. Meddig kell, lehet elmenni ebben? Én azt tapasztalom, hogy a kortárs gyerekvers és gyerekmese eleve középosztályi kiváltság. Középosztályi nénik és bácsik írnak középosztályi gyerekeknek egy kerek és
biztonságos világról, amit maximum a családi élet kisebb-nagyobb
bonyodalmai veszélyeztetnek. Engem viszont már régóta foglalkoztat, hogy vajon nem lehetne-e olyan gyerekverset és gyerekmesét írni, amely nem egy újlipótvárosi, hanem éppenséggel egy Hős utcai kisgyerek tárgyi környezetével operál. Nem a "laptopkábellel" poénkodik, hanem valami mással. Nem "odafordul", hanem onnan beszél. Magyarán nem a mi, mégoly jószándékú középosztályi nézőpontunkat tekinti egyedül releváns nézőpontnak. Amíg viszont nincs ilyen jellegű kortárs (magyar) gyerekirodalom, addig legalább a saját gyerekeinknek szánt szövegekbe muszáj lenne beemelni egy csomó olyan témát, ami a nagyon is létező, és így vagy úgy, de előbb-utóbb őket is érintő társadalmi igazságtalanságokkal foglalkozik. Mennyi felelősséget lehet a gyerekekre rápakolni? Nyilván semmiféle ilyen jellegű felelősséget nem szabad idejekorán "rájuk pakolni", viszont fontos tudniuk, hogy a felnőtt életnek már megúszhatatlanul része a társadalmi felelősségvállalás. Minimum az együttérzés és az ezzel járó permanens és egyre kínzóbb lelkiismeret-furdalás erejéig. A meséd szereplői nem jók, tele vannak jellemhibákkal, kezdve Pimpáréval, aki egy hálátlan dög, többször megmentik az életét és csak pocskondiázza a
megmentőt, nem foglalkozik vele, mikor beteg. Szerencsétlen kis varjú a lelkét kiteszi... Nyilván mindnyájan tele vagyunk jellemhibákkal, és egy csomó butaságot elkövetünk nap mint nap. Épp attól élhető ez az egész, hogy szabad időnként hülyének lennünk. Az viszont már nem mindegy, hogy az életünk igazi, nagy megmérettetéséből hogyan jövünk ki. És Pimpáré szerintem jól jött ki. Más mesékben idealizáltan, puha csomagolásban jelenik meg a félelem, itt meg a nyers, felismerhető valóságában. Gyerekkorunktól fogva szorongunk rajta, hogy egyszer csak minden átmenet nélkül egy számunkra teljesen idegen és ismeretlen világban találjuk magunkat, mondjuk egy "sűrű, sötét erdő közepén", ahogy ez a mesék nyelvén általában megfogalmazódik. A túlélésünk ezekben a helyzetekben mindig azon múlik, hogy az "idegen" világok lakóiban mennyire vagyunk képesek rokon lélekre, barátra, szövetségesre lelni. Az ilyen Hófehérke típusú mesék ebből a szempontból mindig nagyon demokratikusak, a hét törpéről kiderül, hogy egytől egyig jó fejek, de még a ronda varangyos béka is királyfivá változik, amint "emberszámba" vesszük és helyet adunk neki magunk mellett az ünnepi asztalnál. Sőt a magyar népmesék legtriviálisabb fordulata, hogy a szegény juhászbojtár elnyeri a királylány kezét és attól fogva boldogan élnek. Mintha a legtöbb mese éppen azon dolgozna, hogy az egymást kezdetben idegenül szemlélő világok közti falak leomoljanak, és minden kétséget kizáróan bebizonyosodjon, hogy az idegentől való félelmünk alaptalan. Ezeknek a világokat egyesítő meséknek a megnyugtatóan igazságos végkifejletét viszont szerintem csakis úgy tudjuk igazán értékelni, ha közben a mese képes és hajlandó elfogadni, és a maga sajátos szimbolikájával
"megtestesíteni" az
ismeretlentől való előzetes félelmeinket is. A szarkák, a vadkutyák, vagy épp a kövekkel hajigáló rosszgyerekek -- kétségkívül kissé túlspilázott -- figuráit például szerintem ezért sem lenne jó húzás mindenféle gyáva és tapintatos írói fondorlattal
elmismásolni. Amíg nem vesszük halálosan komolyan a saját, mégoly megveszekedett sztereotípiáinkat, addig megszabadulni se fogunk tudni tőlük. És persze másokat se fogunk tudni megszabadítani. Azt mondja a kutya a varjúra, hogy démont nem eszek. A mese eredeti változatát nem sokkal a cigánygyilkosságok után kezdtem el írni. Ha
valaki
felfedezi
az
egyik
vadkutya
által
elmesélt
legendában
a
tatárszentgyörgyi tragédia történetének motívumait, annak örülni fogok, de azért arra se fogok haragudni, aki nem fedez fel benne semmi ilyesféle konkrét, és sokak számára talán erőltetettnek tűnő aktualitást. A lényeg, hogy Vakvarjúcska egy emberek által elkövetett réges-régi agresszió áldozata, és ennek a régi sérelemnek az átka alól csakis egy (fehér és középosztályi, azaz a mese nyelvén: királyi származású) emberi lény áldozata révén szabadulhat fel. De ez így direktben persze már megint irtóztatóan hülyén hangzik. Mikor Vakvarjúcska már harmadszor menti meg Pimpáré életét, s épp haldoklik, ő még mindig így beszél vele: méltóztatnál odébb menni... Majd megjelenik az első emberi gesztus Pimpárénál, ölébe veszi a varjút, s elindul vele haza. A realitás szintjén nem nagyon van átjárás a világok között, azért ezt a szomorú tanulságot ez a mese többszörösen is a szánkba rágja. Úgyhogy ez a "haza indulás" , és maga az út is inkább csak kegyes hazugság Pimpáré részéről. Amit persze később a mese, mert mégiscsak egy mesében vagyunk, a jótettnek kijáró csodás fordulattal jutalmaz. De itt, ezen a ponton Pimpáré még egyszerűen csak kétségbeesetten szaladgál fel-alá a kiborult kukák közt, miközben próbálja szegény Vakvarjúcskában tartani a lelket. Ez az egy helyben toporgás és sehová el nem érkezés a színpadi változatban tényleges kontrasztban van a szöveg által "megjelenített" csodálatos megmeneküléssel, de a könyvben ezt a kettősséget, azt hiszem, nem sikerült igazán ügyesen érzékeltetni. Egy haldoklás folyamatát mutatod meg egy mesében! Amikor beérnek a
csodálatos királyi kertbe... Kiderül, hogy Vakvarjúcska egy cigány fiú. Csavarsz még egyet a történeten, Pimpáré szülei csúnyán néznek, hogy cigány legénnyel van a lány, ők két rút varjút látnak, a főhösök két szép fiatalnak érzékelik magukat. A képek viszont egyértelműen igazságot tesznek: egy kedves, fiatal szerelmespárt látunk az erkély alatt álldogálni. A kemény összegzés a végén, segít nem haragudni. Persze, nem érdemes haragudni senkire. Mások fölött nincs hatalmunk, egyedül csak önmagunk fölött van. Kizárólag az számít, hogy az ember a saját maga számára fontos dolgokban ne "külső megítélés" alapján döntsön -- bár ez így már megint szörnyen idétlenül hangzik. De az igazán jó mesék hálistennek még ezeket a kiállhatatlanul utálatos konklúziókat is sokkal derűsebb és szerethetőbb formában képesek megfogalmazni. Drukkolok, hogy ez a Pimpáré és Vakvarjúcska esetében se legyen másként.
