Thalassa
(17) 2006, 60: 84–92
BOSZORKÁNY A DÍVÁNYON A hisztériaelmélet hosszú múltja és rövid jelene
Gyimesi Júlia
Augustine egy mestermû, a hisztériások gyöngyszeme. A hisztéria emblematikus képviselõje, aki a betegség tüneteit a lehetõ legszabályosabb módon mutatja; bejósolható és ellenõrizhetõ. 15 éves törékeny teste az elvárható módon és idõközönként válik szenvedélyei áldozatává, hogy újabb és újabb rohamban pózoljon orvosai kíváncsi fényképezõgépjei elõtt. Együtt várják a pillanatot, amely megörökíti szenvedéseit az utókor számára (Didi-Huberman, 2003). Augustine 1875 és 1880 között élt a Salpêtrière nõi poklának nagy múltú falai között. Elõéletének legkiemelkedõbb pontja a szexuális erõszak, amelyet anyja szeretõje követett el ellene. Noha a hisztéria elmélet sztármodelljeként nagy karriert futott be, 1880-ban, többszöri sikertelen kísérlet után, megszökött a Salpêtrière-bõl. Az elmegyógyintézetet azonban nem fiatal hisztériás nõként hagyta el, hanem férfiként, álruhába bújva (Showalter, 1997). Augustine egyike volt azon nõknek, akik Charcot professzor vezetésével hozzájárultak a hisztéria „újrafelfedezéséhez”. Charcot érdeme, hogy a betegséget elhatárolta az epilepsziától és a mentális rendellenességek más változataitól (Didi-Huberman, 2003). Így az minden addiginál határozottabb formát öltve vonult be az orvostudomány falai közé, hogy Charcot egy lelkes hallgatója, Sigmund Freud kezében megteremtse a pszichoanalízis alapjait (Mitchell, 2000). Charcot „újrafelfedezése” kétségtelenül kitüntetett pont volt a hisztéria történetében. Nemcsak azért, mert neurológiai magyarázatával sikerült a hisztéria jelenségét az orvostudomány koherens elméleti rendszerébe illesztenie, hanem azért is, mert a betegség ábrázolásának és megértésének oly kifinomult módját vezette be, amely egyaránt hatást gyakorolt a tudományokra, a mûvészetekre, sõt a vallásra és az okkultizmusra is. Ez utóbbi ugyan némi magyarázatot igényel, hiszen Charcot törekvése pontosan abban állt, hogy a hisztéria jelenségét megtisztítsa a hozzá tapadt okkult 84
Gyimesi Júlia: Boszorkány a díványon magyarázatoktól. E megközelítések lényegi eleme volt, hogy a hisztéria hátterében emberfeletti erõket feltételeztek, és a boszorkányság vagy a megszállottság jellemzõ tüneteként értelmezték a jelenséget. Érdekes módon, a hisztéria elõbbi, misztikus vonatkozásairól sok esetben azon írások számoltak be, melyeknek célja az volt, hogy a hisztéria tudományos magyarázatát vezessék be. Furcsa dualizmusban mutatták be a betegséget, amelynek egyik végpontját a boszorkányság és az ahhoz tapadó hiedelmek képezték, a másikat, pedig a hisztéria tudományos értelmezése. Idõnként, hasonló módon keveredett Charcot praxisában is a tudomány és a misztikum. Asszisztensei ugyanis buzgón gyártották leleplezõ tanulmányaikat, amelyekben hisztériaként értelmeztek számos olyan jelenséget, amit korábban az emberfeletti vagy az isteni megnyilvánulásaként tartottak számon. (Így lerántották a leplet Jeanne d’Arc-ról is.) Ugyanakkor az is elõfordult, hogy Charcot lourdes-i zarándoklatra küldte egyes pácienseit az 1880-as évek végén és az 1890-es évek elején, erõsítve ezzel a hisztéria nem medikális kultúráját (Showalter, 1997). Hasonló kontextusban tárgyalja Charcot egyik asszisztense, Charles Richet is a hisztéria jelenségét. Az Ördöngösök hajdan és napjainkban (1880) címû írásában hosszan értekezik a boszorkányság, a nõiség és a hisztéria lehetséges összefüggéseirõl. Könyvének alapgondolata, hogy az egykor boszorkánysággal megvádolt nõk valójában hisztériások voltak, akik koruk obskúrus nézeteinek estek áldozatul. A könyv bevezetõjében így ír: „Kevesen tudják, hogy Párizs egy egész kis várost rejt magában, az agg és õrült asszonyok városát, melynek körülbelül öt ezer lakosa van. Neve: Salpêtrière; rendeltetése: a beteg vén asszonyoknak menhelyet nyújtani…A Salpêtrièrebe zárt õrült nõk között vannak oly betegek, kiket hajdan megégettek – és akiknek betegségét háromszáz év elõtt bünténynek mondták volna. Eme betegség tanulmányozása, a múltban és a jelenben, szomorú és tanulságos fejezetet szolgáltat az emberi gondolkozás történetéhez, és gyöngeségünk tudata daczára bátrak vagyunk ezt megkísérelni.” (Richet, 1880, 7. o.)
A boszorkányok rehabilitálójaként Richet egyfelõl a hisztéria sajátosságait, másfelõl a koraújkor orvosait hívja segítségül, akik már a boszorkányüldözések idején is az asszonyok felmentése és gyógyítása mellett kardoskodtak. A hisztériás nõ Richet interpretációjában a nõiség esszenciája, „a hysterikus nõk még inkább nõk, mint a többiek: érzelmeik élénkek és tünékenyek, képzelõdésük gyors és ragyogó, képtelenek ésszel, belátással uralkodni az érzelem és a képzelõdés felett.” (Richet, 1880, 16. o.). Lényeges vonásuk hazug mivoltuk: „többé-kevésbé valamennyi hazug; talán nem is annyira érdekbõl hazudnak mint inkább szükségtelen képzelgésbõl. Szeretik a hazudságot vagy inkább az ámítást. Semmi sem kedvesebb elõttük mások félrevezetésénél s oly hamis történetek elbeszélésénél, melyek még valószínûeknek sem látszanak, s a velük történt tények hihetetlen részletekkel 85
Mûhely való kibõvítésénél. Zavarba ejtõ hideg vérrel arczátlanul mondják el a legnagyobb hazudságot. A hysterikus nõt kikérdezõ orvos legyen készen mindig arra, hogy betege megakarja csalni, az igazságot elrejteni, nem létezõ dolgokat mutatni s a létezõt kisebbíteni fogja” (Richet, 1880, 14. o.). A nõ hazug mivolta, mint a hisztériaelmélet lényeges eleme, igazán kiforrott formáját Otto Weiningernél találta meg. Az idegen test, a tudatosság leválasztása (Freud, Breuer, 1895), mind arra utal, hogy a hisztéria során valami elvész, ami igaz, és helyette elõtérbe kerül az én-idegen tartalom, mely idegenségével átveszi a hatalmat a nõ teste és adott esetben lelke felett is. Weininger ezt az idegenséget a nõ természetének azon sajátosságával magyarázza, amely a hazugságban ölt testet: „A nõ higiénikus büntetése azért, mert saját természetét megtagadja: a hisztéria (313. o.) …A hisztéria a nõ szervesen hazugvoltának szerves krízise.” (314. o.) Ám e hazugság korántsem feltételezi azt, hogy a nõ valódi természete el lenne nyomva vagy meg lenne tagadva. „A „személyiség elhasadásai” csak ott lehetségesek, ahol kezdettõl fogva nincs személyiség, mint ahogy a nõnél nincs. (316. o.) …a nõ, egész életében, sohasem igaz, és éppen akkor nem az, mikor, mint hisztérika, szolgailag ragaszkodik a számára heteronom igazságkívánáshoz s így külsõleg mégis igazat mond” (323. o.). Richet és Weininger interpretációinak igen lényeges eleme, hogy az idegenség élményét a nõ testi és lelki konstitúciójára vezetik vissza. E magyarázat nemcsak azért rendkívüli jelentõségû, mert a nõiség korabeli reprezentációjának meghatározó vonatkozásairól tanúskodik, hanem azért is, mert élesen szembefordul a hisztéria esetleges demonológiai gyökereivel. A hisztériát boszorkányságra vagy megszállottságra visszavezetõ értelmezések ugyanis mind azt implikálták, hogy a nõ teste és lelke otthont adhat az emberfelettinek, és annak szolgálatába állhat. Igaz ugyan, hogy a nõ olthatatlan nemi vágya és amoralitása sokkal inkább az ördögire teszi fogékonnyá, mint az istenire. A hisztéria tudományos magyarázatával és a hazugság középpontba helyezésével egyszer és mindenkorra megszûnik ez a sokat ígérõ kapocs, és a lelki betegség már csak az emberi psziché zárt rendszerén belül értelmezhetõ. Nem véletlen, hogy a hisztéria századfordulós irodalmában oly gyakoriak a demonológiai utalások. A megszállottság története valóban rendkívüli módon bõvelkedik olyan elemekkel, amelyek elõbb a hisztéria majd a modern dinamikus pszichoterápiák sajátjaiként jelentek meg. Kiváló leírását nyújtja ennek Henri Ellenberger, aki a dinamikus pszichoterápiák kialakulását elemezve, azt a kissé meghökkentõ, ám annál jobban alátámasztott megállapítást teszi, miszerint a modern dinamikus pszichoterápia a primitív orvoslás módszereibõl eredeztethetõ, és megszakítatlan folyamatosság tapasztalható az exorcizmus és a magnetizmus, a magnetizmus és a hipnózis, valamint a hipnózis és a pszichoanalízis, illetve a modern dinamikus iskolák között. Ellenberger ezt a folyamatosságot hol a primitív orvoslás, hol a demonológia, hol pedig az exorcizmus kínálta analógiákban mutatja be, újabb és újabb adalékokkal gazdagítva ezzel 86
Gyimesi Júlia: Boszorkány a díványon a pszichoanalízis és a dinamikus pszichoterápiák létrejöttének szellemtudományi hátterét (Ellenberger, 1970). Valóban, a megszállottság irodalmában rendkívül gyakoriak az olyan esetleírások, melyekben egyértelmûen azonosíthatók a pszichológia modern konstrukciói, mint például a tudatosság leválasztása, az elfojtás vagy éppen a többszörös személyiség. Ez utóbbi gyakran felveti a Richet és Weiniger által hangoztatott „valódiság” problémáját, amely a megszállottság irodalmában elsõsorban a valódi személyiség és a démon megkülönböztethetõségének kérdésében nyilvánul meg (Ellenberger, 1970, 1997, Oesterreich, 1930). Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a tudomány és a hisztériaelmélet nem tudott maradéktalan gyõzelmet aratni a demonológia minden területén. Ékes példája ennek Pierre Janet, aki ugyan igyekezett az irracionális és vallási jelenségek vizsgálatát elkülöníteni a pszichológia fõáramától, a valláslélektan területére utalva ezeket, praxisába mégis beszüremkedtek azon esetek, melyek újra és újra felvetették a pszichológiai analízis határainak kérdését. Janet néhány páciense ugyanis olyan stigmákat, illetve a megszállottság oly egyértelmû jeleit mutatta, hogy azok pszichológiai analízise és értelmezése bizonyos katolikus körök heves ellenállását váltotta ki. Hiába fejlõdött oly dinamikusan a pszichológia tudománya, Janet idejében mégis bizonyos gyanakvással szemléltettek az olyan sikeresnek titulált esetek bemutatása iránt, mint például az ifjú Achillesé, aki azért került Janet-hez, mert egy utazásából hazatérve szótlanná vált, végül egy szót sem szólt, majd súlyos depresszióba esett. Egy napon azonban hátborzongató nevetésben tört ki, miután a démoni megszállottság legkülönbözõbb tüneteit produkálta. Janet modern exorcizmusnak nevezte az Achillesnél alkalmazott módszerét, amely során a terápiát magával az ördöggel folytatta, akinél egy idõ után sikerült elérnie, hogy engedje Achillest hipnotizálni. Ez természetesen rövid idõn belül sikerhez vezetett. Egy másik páciense, Madeline esetében azonban korántsem volt ilyen egyszerû a helyzete. Madleine ugyanis hisztériás rohamai során valódi stigmákat produkált, kéz és lábfeje, valamint mellkasa titokzatos módon vérzett, amit hallucinációk kísértek. Noha Janet mindig kellõ távolságtartással kezelte e kivételes hölgyet és a hisztéria elméletét csak személyiségének bizonyos aspektusaira alkalmazta, elõvigyázatossága nem volt megfelelõ s, a tudományos interpretáció és gyógymód heves ellenzését váltotta ki társadalmának egyes egyházi csoportjaiból (Janet, 1930, Oesterreich, 1930, Ellenberger, 1970). A pszichológia „leleplezéseinek” tehát léteztek bizonyos határai, amelyeket minden tudományos felvilágosultság ellenére sem volt illendõ átlépni. E határok mibenléte természetesen homályos volt, ám annál lényegesebb pontját képezte a kor mentalitásának. Az a magabiztosság azonban, amellyel a hisztéria konstrukciójába vetett féktelen hit kiszorította az okkult jelenségek döntõ részét, meghatározónak bizonyult a pszichoanalízis és a pszichiátria történetében egyaránt. 87
Mûhely A hisztéria medikális értelmezése és kezelése nagy múltra tekint vissza. Hippokratésztõl kezdve a Malleus Maleficarum nõgyûlölõ szóáradatán keresztül (Stephens, 2002) Charcot neurológiai magyarázatáig változatos módon tûnt fel, és többé-kevésbé mindig a nõiség illetve a nõi szexualitás koncepciója biztosította a magyarázó keretet. Az organikus háttérre, vagyis a méh és a nõ nemi szervek kóros mûködésére építõ magyarázatok lehetõvé tették, hogy maga a betegség konstrukciója szolgáljon magyarázatul a jellegzetes tünetek hátterében, hogy aztán a 20. század hisztériaelméletei is e konstrukció oldaláról fejtsék fel annak történetét. Ebben az összefüggésben a démoni megszállottság, a boszorkányság, sõt maguk a boszorkányüldözések (Showalter, 1997) is a hisztéria megnyilvánulásai voltak, amely mögött azonban már nem a „vándorló méh”, a nõ olthatatlan nemi vágya, vagy amoralitása sejthetõ, hanem maga a nõi szubjektum, amely a hisztéria fogalmában találta meg önmaga kifejezésének legmegfelelõbb formáját. Az implicit meggyõzõdésbõl kiindulva, miszerint a hisztéria konstrukciója mindig is mindenhol felette állt az alternatív magyarázó modelleknek, a hisztéria történetét taglaló írások többnyire a posztmodern világlátás egy olyan változatát közvetítik az olvasók felé, amelyben a hisztéria – érdekes módon – mégis valamiféle középpontot alkot, magyarázatot kínálva a nõiség rendellenességeinek néhány ezer éves történetére. Ugyanez történt a múlt századforduló tájékán is, mikor a betegség újrafelfedezésével a kor neves orvosai sorra igyekeztek a hisztéria értelmezhetõségi körét a legkülönbözõbb – különösképpen pedig az okkult vagy vallási – jelenségekre kiterjeszteni. A hisztéria orvostudományi „karrierje” természetesen nagy múltra tekint vissza, ám úgy tûnik, hogy tudományos világszemléletünk számára a legkedvesebbek azon orvosi magyarázatok, amelyek születésük pillanatában nem tartoztak a hisztériaelmélet „fõáramához”, és úttörõkként fordultak szembe a kor misztikus elképzeléseivel. Ezek közül kiemelkedik a Richet által idézett Wier János (1515–1588) flandriai orvos alakja, aki már a 16. századi a boszorkányüldözések idején is fellépett az asszonyok védelmében, noha sikertelenül. Wier János annak a Cornelius Agrippának az egyetlen tanítványa, akit Richet „valamennyi boszorkány közt a legnagyobb”-nak titulál (Richet, 1880, 58. o.), noha az késõbb szembefordult a boszorkánysággal. Wier nem kis kockázatot vállalt, mikor a boszorkányok ártatlanságát hol meggyõzéssel, hogy fenyegetésekkel próbálta alátámasztani, és feltehetõleg csak kiemelkedõ pozíciójának köszönhette, hogy nem jutott védencei sorsára (Richet, 1880). A hisztéria orvosi magyarázatai azonban fel-felütötték fejüket, hogy a megszállottság és a boszorkányság magyarázataival szemben a méh mûködései zavarait vagy éppen a nõi szexualitást helyezzék a középpontba. A hisztériáról szóló diskurzus medikalizációjának egyik legkorábbi képviselõje Edward Jordan 1603-ban napvilágot látott könyve volt (Brief Discourse of a Disease 88
Gyimesi Júlia: Boszorkány a díványon Called Suffocation of the Mother), melyben a boszorkányságot, mint a hisztéria megnyilvánulását értelmezte (Mitchell, 2000). Ez fordulópontot jelentett a hisztériáról szóló orvosi diskurzusban, mivel Jordan és korának egyes fiziológusai már nem pusztán a méh zavaraira vezették vissza a hisztéria jelenségét, hanem a méh és az agy kölcsönhatását feltételezték a háttérben (Bronfen, 1998). Noha a hisztéria eme medikalizációja a 17. században indult el, a különbözõ orvostudományi magyarázatok nem voltak egységesek. A hisztéria hátterében mûködõ démoni megszállottságra alapuló magyarázatok a 17–18. század folyamán erõteljes hanyatlásnak indultak, átadva ezzel helyüket az orvosi interpretációknak. A boszorkánysághoz kapcsolódó pszichés rendellenességek és azok képzete azonban nem tûnt el, csupán a boszorkányság konstrukciója. Mindez, Juliet Mitchellre támaszkodva, megnyitotta az utat a hisztéria jelenségének kiterjesztése felé, ami elsõsorban abban a gondolatban öltött testet, miszerint férfi hisztériások is létezhetnek (Mitchell, 2000). Juliet Mitchell a Mad Man and Medusas címû nagysikerû könyvében a hisztériát univerzális jelenségként írja le, amelynek hátterében ugyanazon misztikus erõ áll, mint a boszorkányság, a megszállottság vagy a sámánizmus esetében. A demonológia és a pszichoanalízis analógiái Mitchell figyelmét is felkeltik és a megszállás fogalmából kiindulva a hisztéria elméletét újabb adalékokkal gazdagítja. A megszállás (possession) ugyanis igen közel áll a német Besetzung szóhoz, ami a pszichoanalitikus elmélet centrális eleme. James Strachley, aki Freud írásait angolra fordította, tévesen, a cathexis szót használta, noha a Besetzung nem erre utal. Mitchell a megszállás fogalmát oly alapvetõnek tekinti, hogy a kleini projektív identifikáció koncepcióját is annak újraírásaként értelmezi. A projektív identifikáció során azonban nem a megszállott, hanem a megszálló gyermek aspektusában kel életre a fogalom, aki azért vetíti ki magát a másik személyre, hogy bántsa, kontrollálja és hatalommal bírjon felette. A hisztériában a megszállás eme gyermeki vágya alakul át a megszállottság vágyává; regresszió, melynek célja a narcisztikus grandiózus omnipotencia. Juliet Mitchell elemzésében a hisztériás nõ azonban már nem megszállottként tûnik fel, hanem az idegent mellõzve, üres testként. Ezen üresség nyugati tüneteiként értelmezhetõk az anorexia nervosa és a bulímia betegségei. A boszorkányság és a hisztéria lélektani összefüggéseinek alapos vizsgálatához azonban nem elegendõ, ha napjaink modern vagy posztmodern elméleteivel próbáljuk megközelíteni azokat, mellõzve azon szociális tényezõket magyarázatunkból, amelyek mindenkor meghatározták az egyén pszichés fejlõdését. Lyndal Roper Oedipus and The Devil (1994) címû munkájának központi gondolata e probléma, vagyis annak szerteágazó vizsgálata, hogy a koraújkor individualizmusa hogyan változtatta meg az emberi pszichét. E munkának egyik sarkalatos pontja Roper azon kijelentése, miszerint az individualizmus és 89
Mûhely a racionalitás oly mértékben átszínezte világunkat, hogy hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a boszorkányüldözés a középkor irracionalitásához és intoleranciájához kötõdik, noha a boszorkányüldözések a koraújkor sajátosságai voltak. Roper a boszorkányüldözések változatos pszichológiai interpretációját nyújtva, hol a kleini hasítás fogalmára alapozza magyarázatait, hol pedig az ödipális alaphelyzet messzemenõ hatásaira. A test és a szexualitás problémáját különös érzékenységgel ábrázolva, Roper a testiséget a történetírás kontextusába helyezve teszi vizsgálata tárgyává. A test, pontosabban a nõi test lényegi eleme mind a hisztéria, mind a megszállottság és boszorkányság jelenségeinek. Az exorcizmus módszere a test és a lélek érzékeny kapcsolatának reprezentációja, amely a modern ember „szelfmegszállását” megelõzõen a test és a természetfeletti kapcsolataként jelent meg. Az exorcizmus bizonyos jelenségeit akár a nemi identitás és szexualitás alapvetõ problémáiként is felfoghatjuk, mivel azok, Roperre támaszkodva, gyakran a feminin vonásaitól elszakadt, megszállt nõt állították a középpontba, aki addigi finomságát és nõiességét meghazudtolva, a hipermaszkulinitás karikatúrájává válik. A nõ iszákos lesz, férfi hangon és férfi módjára beszél, káromkodik és kritikátlan szexuális kicsapongásokba bocsátkozik. Az exorcizmus sikere pedig abban áll, ha egyszer és mindenkorra sikerül megszabadítani a nõt eme férfi sajátosságoktól, és visszanyeri feminin perszónáját. Ugyanakkor a protestáns Achilles Pirminius Gasser a 16. században a hisztériatörténet igen figyelemreméltó vonatkozásaira hívja fel a figyelmet, mikor amellett érvel, hogy a nõi test nem lehet az emberfeletti vagy az isteni lakhelye. A nõk ugyanis, ha betegek, rendkívüli hajlandóságot mutatnak arra, hogy panaszaikkal a papokhoz forduljanak vagy mágiát, varázslást sejtsenek a betegségek hátterében, ahelyett, hogy Gasserhez és kollégáihoz, az orvosokhoz fordulnának. Gasser az elmebetegségeket egyenesen a nõi biológiából és emocionalitásból származtatja, amelyek mögött a méh rendellenességei és az „eszelõs szerelem” sejthetõek. E betegségek természete ezért minden kétséget kizáróan szexuális. A nõ biológiai konstitúciójának rabja, szexualitása rabszolgája, amely elpusztítja értelmét és labilissá tesz egészségét. Ebbõl következik, hogy a nõi test soha nem léphet kapcsolatba az istenivel, így testi és lelki betegségei sem az egyház és az exorcizmus illetékességi köréhez tartoznak, hanem az orvostudományéhoz (Roper, 1994). A hisztéria tudományos legitimációja, amely Charcot idején érte el legutóbbi csúcspontját, tehát azzal az egyáltalán nem elhanyagolható ténnyel járt együtt, miszerint a betegség független az emberfeletti befolyásától. Mivel elsõsorban nõi betegségként tartották számon, a hisztéria viszonylagos „elvarázstalanodásával” (Hankiss, 2002) a nõ is elvesztette misztikumának egy bizonyos részét. Ez az elveszett irracionalitás a hisztéria utóéletében talán né90
Gyimesi Júlia: Boszorkány a díványon mileg újjáéledt, ám soha nem emelkedhetett olyan magaslatokra, amelyeket a modern orvoslás végsõ csapásait megelõzõen ért el. Roper ugyanakkor azt is kiemeli, hogy az esetek egy részében, a sikeres exorcizmus legfontosabb ismérve az volt, ha a megszállt nõ visszanyerte feminin jellegzetességeit, nem beszélt úgy, ahogy egy férfi és nem engedett meg magának oly szabatos viselkedést, amely távol állt a nõiség társadalmilag elfogadott attribútumaitól. Természetesen nehéz lenne azt a megállapítást maradéktalanul igazolni, miszerint ez utóbbi megfigyelés a demonológia területén általános érvényû lenne, ám az kétségtelen, hogy a megszállottság változatos esetleírásaiban gyakori elem a hang elmélyülése, a vonások megkeményedése és a különbözõ szexuális megnyilvánulások extremitása (Oesterreich, 1930, Ellenberger, 1970). Mindez az elfojtott szexualitásra reflektál és alátámasztja azt a lacani gondolatot, mely a hisztériás nõt a szexuális identitásával küzdõ nõvel azonosítja (Showalter, 1997). Augustine-nak is csak férfi álruhában sikerült elmenekülnie a Salpêtrière-bõl. A freudi pszichoanalízisben a boszorkányság vagy a demonológia már csak igen áttételes módon, az illusztráció eszközeként vagy ironikus analógiaként jelenhetett meg (Freud, 1895, 1897, 1898, 1923). Ugyanakkor az okkultizmus és a telepátia iránti érdeklõdés Freudnál és Ferenczinél is maradandónak bizonyult (Erõs, 2005). A boszorkányság és a hisztéria összefüggéseit Freud Fliessszel való levelezésében többször is érinti, és mindannyiszor lelkesen, gyermeki rácsodálkozással ecseteli a szembeötlõ hasonlóságokat. A hisztéria és megszállottság kapcsolatát a test idegenségével és a tudatosság leválasztásával igazolja, és innen már csak egy lépés, hogy a pszichoanalitikus technikát az ördögûzéssel vonja analógiába. Ebben a kontextusban a hisztériások, mint a századforduló boszorkányai lépnek fel, akik a Nagy Úr Péniszét szimbolizáló seprûnyélen egyensúlyozva próbálják távol tartani veszedelmes szexuális vágyaikat (Freud, 1897). A pszichoanalízis úttörõi által oly kedvelt anesztéziát a boszorkányüldözések perdöntõ bizonyítékaival hozza összefüggésbe (Freud, 1898), olyan univerzális stigmata diaboliként könyvelve el azt, amely a koraújkorban és a múlt század fordulóján egyaránt súlyos terhet rótt hordozói vállára. Veszélyes analógia, annál is inkább, mert a pszichoanalízis hajnalán nehezen engedhette meg magának Freud, hogy egyébként is vitatott tudományát a boszorkányság sötét nézeteivel támogassa meg. Az analógia el is vész, teret engedve a szigorú természettudományosságnak. A felismerés erejét azonban megõrzik számunkra Freud sorai: „Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy a hisztéria vadonatúj jelenségét már évszázadokkal ezelõtt jól ismerték és több százszor publikálták? Emlékszel, hogy mindig mondtam, hogy az egyházi bíróságok által hangoztatott megszállottság középkori elmélete azonos a mi idegen testrõl és a tudatosság leválasztásáról szóló elméletünkkel? De vajon a megszálló ördög mért gyalázta meg mindig e szegény nyo-
91
Mûhely morultakat, méghozzá oly visszataszító módon? Miért hasonlít annyira a kínzásokkal kicsikart vallomásuk a pszichés kezelés alatt álló pácienseim beszámolóira?” (Freud, (1897) [1953–1974]).*
IRODALOM BREUER, J.–FREUD, S. (1895): Studies on Hysteria. In: The Standard Edition of Complete Psychological Works of Sigmund Freud, Trans. and ed. James Strachley in collaboration with Anna Freud, London, The Hogarth Press and the Institute of Psycho-analysis, 1953–74. BRONFEN, E. (1998): The Knotted Subject. Hysteria and its Discontents. Princeton University Press, Princeton, New Yersey. CHARCOT, J. M. (1879): Elõadások az idegrendszer betegségeirõl. Budapest, Franklin Társulat. DIDI-HUBERMAN, G. (2003): Invention of Hysteria. Charcot and the Photographic Iconography of the Salpêtrière. The MIT Press, Cambridge, Massachusettes, London, England. ERÕS F. (2005): A pszichoanalízis „árnyéka”, a telepátia. Freud és azt okkultizmus. In: Rubicon. 2005/7, 43–49. ELLENBERGER, H. F. (1970): The Ancestry of Dynamic Psychotherapy. In: The Discovery of the Unconscious. The History and the Evolution of Dynamic Psychiatry. Allen Lane The Penguin Press. London. 3–54. ELLENBERGER, H. F. (1997): The Unconscious before Freud. In: (Laurence Spurling ed.): Sigmund Freud. Critical Assessment. Routledge and Kegan Paul. London, New York. Vol. I. FREUD, S. (1953–1974): Extracts from the Fliess papers. In: The Standard Edition of Complete Psychological Works of Sigmund Freud, Trans. and ed. James Strachley in collaboration with Anna Freud, London, The Hogarth Press and the Institute of Psycho-analysis, Vol. I. FREUD, S. (1923): A seventeenth-century demonological neurosis. In: The Standard Edition of Complete Psychological Works of Sigmund Freud, Trans. and ed. James Strachley in collaboration with Anna Freud, London, The Hogarth Press and the Institute of Psychoanalysis, 1953–74. HANKISS E. (2002): Legenda Profana, avagy a világ újravarázsolása, In: Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes (szerk.) „Jelbeszéd az életünk” 2., Budapest. JANET, P. (1930): L’automatisme psychologique. Librairie Félix Alcan, Paris. LÉHMAN A. (1900): Babona és varázslat. A legrégibb idõktõl a jelen korig. Budapest, K. M. Természettudományi Társulat. MITCHELL, J. (2000): Mad Man and Medusas. Reclaiming Hysteria. Basic Books, New York. OESTERREICH, T. K. (1930): Possession. Demoniacal and Other. London, Kegan Paul, Trench, Truber & CO. RICHER, C. (1880): Az ördöngösök hajdan és napjainkban. Nagyvárad. ROPER, L. (1994): Oedipus and the Devil. Routledge. London and New York. SHOWALTER, E. (1997): Hystories. Hysterical Epidemics and Modern Culture. Picador. STEPHENS, W. (2002): Demon Lovers. The University of Chicago Press. Chicago and London. WEININGER, O. (1913): Nem és jellem. Dick Manó, Budapest.
*
A fordítás alapjául szolgált: SE, Extracts from the Fliess papers.
92
