Anna Gavalda CSAK AZT SZERETNÉM, HA VALAKI VÁRNA RÁM

Anna Gavalda CSAK AZT SZERETNÉM, HA VALAKI VÁRNA RÁM VALAHOL Anna Gavalda: Je voudrais que quelqu’un m’attende quelque part Fordította: N. Kiss Zsuzsa

Marianne nővéremnek

KIS PRAKTIKÁK A SAINT-GERMAIN-DES-PRÉS-N SAINT-GERMAIN-DES-PRÉS?!... Tudom, mit fognak szólni: „Szent isten, akkora közhely, mint egy ház, édes lelkem, Sagan már elírta előled, és ammmennyivel jobban!” Tudom. Most mit jönnek ezzel... nem vennék rá mérget, hogy ugyanez megeshetett volna velem a Clichy sugárúton, kész, passz. Az élet már csak ilyen. Tartsák meg az észrevételeiket, és figyeljenek ide, mert a hetedik érzékem azt súgja, jól fognak szórakozni. Odavannak az édesbús históriákért. Mikor a szívüket bizsergetik ígéretes estékkel meg férfiakkal, akik feltehetőleg nőtlenek és enyhén boldogtalanok. Akármibe, hogy odáig vannak. Mi rossz van abban? Harlekin-regényújságot mégsem falhatnak a Lipp vagy a Deux Magots asztalánál. Nyilvánvalóan szóba se jön, le is szakadna az ég. Szóval ma délelőtt találkoztam egy férfival a Saint-Germainen. Én felfele, ő lefele. A páros, elegánsabbik oldalon. Messziről felfigyeltem rá. Nem is tudom, talán a kissé hanyag járására, a fesztelenül libegő kabátszárnyaira... Elég az hozzá, hogy húsz méterre tőle már tudtam, nem hagyom ki. Bejött a csőbe; mikor odaér, látom, ő is megnéz. Eleresztek felé egy huncut pillantást, Cupido nyila zsánerűt, csak visszafogottabb kiszerelésben. Ő is rám mosolyog. Megyek tovább, mosolygok tovább, eszembe jut Baudelaire-től a Találkozás egy ismeretlennel (már Saganból leszűrhették az imént, hogy vannak ám nekem úgynevezett irodalmi zöngéim!!!). Lassítok, mert gyötröm az agyam... Mély gyászban karcsú hölgy... hogy is van tovább... suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel emelve ringatón a fodrot és szegélyt... a vége... Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog![1] Ettől mindig eldobom magam. Közben, szent szenvedéssel, végig hátamon tudom Szent Sebestyénem pillantását (nyíl-utalás, tetszenek figyelni! Hát kinek kunsztolok én?!). Kellemesen hevül a halántékom, de inkább megdöglök, mintsem hátraforduljak, betenne a versnek. Megálltam a járdaszélen, a kocsiáradatot kémleltem, hogy a Saints-Pères utca magasságában átkeljek. Csak a pontosság végett: magára adó párizsi nő a Saint-Germainen a világért sem kel át a zebrán, mikor a lámpa piros. Magára adó párizsi nő a kocsiáradatot kémleli, aztán nekirugaszkodik, tudván tudva, kockázatos. A Paule Ka. kirakatáért életünket adni. Kéj a javából. Már rugaszkodnék, mikor visszatart egy hang. Nem állítom, hogy „bársonyos gordonkahang”, még az önök kedvéért sem, mert nem olyan volt. Csak egy hang. – Bocsánat... Hátrafordulok. Ó, kit látnak szemeim?... iménti jóképű prédámat. Fölösleges is mondanom, hogy innentől Baudelaire-nek toll a fülébe.

– Van egy ötletem: eljönne velem ma este vacsorázni? Magamban azt gondolom: „Igazán romantikus...”, de azt felelem: – Kapkod kicsit, nem? Nyomban válaszol, szóról szóra ezt, úgy görbüljek meg: – Igaza van. De míg néztem a hátát, azt mondtam magamban: micsoda hülyeség, találkozom egy nővel az utcán, rámosolygok, rám mosolyog, súroljuk egymást, aztán meg elveszítjük... Ez akkora hülyeség, hogy nem is igaz, ez tiszta abszurdum. – ... – Mi a véleménye? Maga szerint száz százalékig agyrém, amit most mondtam? – Dehogy, dehogy, picit sem az. Kezdtem feszengeni... – Akkor?... Mit szólna hozzá? Itt helyben még ma kilenckor, pontosan itt? Légy észnél, édes lányom, ha kötelező együtt vacsoráznod minden férfival, akire rámosolyogsz, föl se kelhetsz az asztaltól... – Kérek egyetlenegy indokot, amiért igent kellene mondanom. – Egyetlenegy indok... Szent isten... hű, de fogós... Kajánul nézek rá. Aztán se bű, se bá, megragadja a kezem: – Azt hiszem, találtam szóba jöhető indokot... Végighúzza a kezemet a borostás képén. – Csak egyetlenegy indokot? Tessék: mondjon igent, és lesz miért megborotválkoznom... Higgye el, használ a fellépésemnek. Azzal elengedi a karom. – Igen – mondom. – Akkor viszlát! Menjünk még át együtt, nem akarom rögtön elveszíteni. Most én nézem a hátát, mikor elmegy az ellenkező irányba, alighanem dörgöli a képét, mint egy kiskölyök valami jó húzás után. Meggyőződésem, hogy röhejesen elégedett magával. Joggal. A délután vége kissé zaklatott, mi tagadás. Megfogtam-de-nem-eresztke tanácstalan, hogy mit vegyen fel. Esőköpenyt feltétlenül. Kicsit ideges, mint a kezdő, ha béna a tolla. Kicsit ideges, mint egy szerelmi história küszöbén. Dolgozom, emelgetem a telefont, faxokat küldözgetek, befejezem a makettet a képszerkesztőnek (megálljunk, így kell ezt, ugyebár... Egy bájos, élénk lány, aki a Saint-Germain-des-Prés mellől faxokat küldözget, kiadónál dolgozik, így kell ezt...). Az ujjam vége elgémberedik, és mindent kétszer kell a szájamba rágni. Lélegezz mélyeket, édes lányom, lélegezz mélyeket... A szürkületben a sugárút elcsöndesül, a kocsik takarékon. Behordják a kávéházak asztalait, várakoznak a templom előtt, mások a Beauregard-nál sorakoznak a legfrissebb Woody Allenhez. Ott még nem tartok, hogy elsőnek legyek ott. Azt már nem. Sőt, kicsit késni fogok. Jobb lesz kicsit

kelletnem magam. Akkor tehát egy kis szíverősítő, hogy az ujjam hegyében helyreálljon a keringés. Nem a Deux Magots-ban, így este enyhén snassz, csak az amerikai debellák meresztgetik a szemüket Simoné de Beauvoir hazajáró lelke után. A Saint-Benoît utcába veszem az irányt. A Chiquito éppen megteszi. Benyitok, és rám zúdul máris: sör és hűlt dohány szagának elegye, a flipper ding-dingje, a szentély festett hajú papnőjének műszálas ingruhája, amelyen áttetszik a melltartó öklömnyi csatja, hangkulisszának a vincennes-i esti futam, kőművesek foltos munkaruhában halogatják a magány vagy a jóasszony idejét, megsárgult kezű vén törzsvendégek tesznek a világra a ‘48-ban véglegesített házbérükkel. A boldogság. A cinkpultnál állók hátrafordulnak időnként, és összeröhögnek, mint a gimnazisták. A pult mellett vonul a lábam, a hosszú, hosszú lábam. A járat elég keskeny, a szoknyám nagyon rövid. Látom a pasik begörbített hátán a görcsös hullámzást. Elszívok egy cigit, nagyban eregetem magam elé a füstöt. Tekintetem a semmibe réved. Már tudom, Beautiful Day a befutó, tíz az egyhez, a célegyenesben. Eszembe jut, hogy a táskámban hordom a Kennedy és ént, és eltűnődöm, nem kellene-e inkább itt maradnom. Egy jó fűszeres lencse, fél kancsó rozé... Istenien elleszek... De észnél kell lennem. Önök ott leselkednek mögöttem, szerelmet (ennél kevesebbet? ennél többet? kicsit mást?) remélnek tőlem, csak nem varrom a nyakukba a Chiquito főnökasszonyát. Ami sok, az sok. Rózsás orcával libbenek ki, és a hideg ostorozza a lábam. Ott áll a Saint-Pères utca sarkán, vár, meglát, elém siet. – Megijedtem. Azt hittem, nem jön el. Néztem magam egy kirakatüvegben, gyönyörködtem a sima ábrázatomban, és megijedtem. – Jaj de sajnálom. Csak kíváncsi voltam a vincennes-i esti futam eredményére, és nem néztem az órát. – Ki nyert? – Szokott fogadni? – Nem. – Beautiful Day a győztes. – Hát persze. Sejthettem volna – karol belém mosolyogva. A Saint-Jacques utcáig egy szót se szóltunk. Időnként lopott rám egy pillantást, a profilomat vizslatta, de tudom, hogy az adott pillanatban jobban érdekelte, vajon harisnyanadrág van-e rajtam, vagy harisnya. Türelem, kispofám, türelem... – Elviszem a törzshelyemre. Már látom is, miféle hely... fesztelen, ám buzgó, mindentudóan mosolygó pincérek: „Szép jó estét az úrnak... (szóval itt a friss hús... hát, az a múltkori barna jobban tetszett...)... a szokott kis asztal hátul, ugye?... diszkrét hajlongás (... hogy hol csípi fel ezeket a macákat?...) Szabad a kabátokat??? Pompppás.”

Az utcán csípi fel őket, maflafej. De hisz nem is. Előreengedett, miután kitárta a kis bisztró ajtaját, egy fásult felszolgáló foghegyről rákérdezett, dohányzunk-e. Slussz. Míg a cuccunkat aggatta a fogasra, félmásodpercnyi szájtátásából, melyre dekoltázsom bubája indította, már tudtam, nem sajnálja a kis vágást az állán önnön áruló kezétől az iménti borotválkozás közben. Nagy gömbpoharakból különleges bort ittunk. Elég finomakat ettünk mellé, éppen olyasmit, hogy a nektár aromáját ne nyomja el. Egy flaska côte de Nuits, Gevrey-Chambertin 1986. Bársonynadrágos Kisjézus. Ül velem szemközt, iszik és hunyorít. Már jobban ismerem. Szürke kasmírgarbót visel. Lehordott darab. A könyöke foltozott, a jobb csuklónál kicsit rongyos. Talán a huszadik születésnapjára kaphatta... Enyhén csalódott grimasza láttán anyuka: „Meglátod, jól jön ez még...”, puszit nyom a képére, és hátba böki. Roppant mértéktartó zakó, hamisítatlan tweed, de én a hiúzszememmel azt is látom, méretre készült. Az Old Englandnél a címke nagyobb, ha az áru egyenesen a Capucines-műhelyből kerül ki, márpedig én láttam a címkét, mikor lehajolt a szalvétáért. A szalvétáját meg direkt azért ejtette le, hogy ezt a harisnyakérdést végre tisztázza, vélem én. Mindenféléről beszél, csak saját magáról nem. Mindig elveszíti a fonalat, valahányszor a nyakamhoz téved a kezem. „Hát maga?”, kérdezi, és én sem mondok magamról egy szót sem. A desszertre várva finoman bokán rúgom. Ráteszi a kezét az enyémre, aztán hirtelen elkapja róla, mert érkezik a sörbet. Mond valamit, de nagyon halkan, és nem hallok semmit. Elérzékenyülünk. Borzalom. Megszólal a mobiltelefonja. Egy emberként szegzi rá tekintetét az egész lokál, míg lóhalálában kikapcsolja. Alighanem rengeteg príma bornak pecsételte meg a sorsát. Ingerült torkokban kalandozó eltévedt kortyok. Fuldoklások, a késnyelet vagy a keményített szalvétát szorító ujjak. Ezek az átkozott kütyük, mindig rákezdi egy, legyünk bárhol, bármikor. Bunkofon. Kapkodja a fejét. Hirtelen melege lesz anyuka kasmírjában. Ide-oda biccent, mintegy zavara jeléül. Néz rám, a válla enyhén megroskad. – Borzasztóan sajnálom... Kitartóan mosolyog rám, de harci kedve, ahogy nézem, alábbhagyott. Azt mondom: – Semmi baj. Nem a moziban vagyunk. Egy szép napon úgyis meggyilkolok valakit. Egy férfit vagy egy nőt, aki előadás közben fölveszi. Ha olvassa a napi hírekben, tudni fogja, én tettem. – Tudni fogom. – Olvassa a napi híreket? – Nem, de ezentúl másképp lesz, maga miatt. A sörbet, hogy is mondjam... isteni volt.

Hercegem új erőre kapva áttelepedett mellém kávézni. Olyan közel, hogy kész tény, harisnya van rajtam, úgy bizony. Megérezte a kis kapcsot a combomon. Tudom, e pillanattól azt sem tudja már, hol lakik. Megemeli a hajam, és a tarkómba csókol, a kis hátsó vájatba. A fülembe súgja, hogy imádja a Saint-Germain sugárutat, imádja a burgundit és a ribizlisörbetet. Én a kis vágást csókolom meg. Eltökéltem már mióta, kiteszek magamért. Már mellékes, mellékes, mellékes a kávé, a számla, a jatt, a kabát. Mellékes és terhünkre van. Bordáink közében riadó. Rám segíti a fekete kabátomat, és akkor... Csodálatomra méltó művészi munka, le a kalappal, roppant finom, szinte észrevehetetlen, a terv első osztályú, a kivitel cseles: míg beteríti csupasz, selymesen tárulkozó vállamat, tévedhetetlenül megleli a fél másodpercet és a tökéletes szöget, hogy zakója belső zsebébe vessen egy pillantást a mobilja kijelzőjére. Magamhoz térek. Menten. Az áruló. A gaz. Mit műveltél, nyomorult!!! Mi foglalkoztatott, ha nem az én oly langyos és oly gömbölyded vállam a kezed ügyében? Mi volt fontosabb neked feltárulkozó keblemnél? Mi vonhatott el, mikor vártam, hogy a hátamba lehelj? Nem ért volna rá az istenverte vackodat azután kurkásznod, hogy velem szerelmeskedtél? Nyakig begombolom a kabátomat. Kinn az utcán fázom, húz minden tagom, émelygek. Megkérem, hogy kísérjen a legközelebbi taxis droszthoz. Elveszti a fejét. Rajta, adj le vészjelzést, hapsikám, van mivel. De nem. Megőrzi sztoikus nyugalmát. Mintha mi sem történt volna. Lánypajtásomat odakísérem a taxihoz, közben dörgölöm a karját, hogy átmelegítsem, és a párizsi éjszakáról bájtársalgok vele. Majdnem, de mégse. Mielőtt beülnék a Marne-nál elrekvirált fekete Mercedes taximba, azt mondja: – De... ugye, még találkozunk? Azt se tudom, hol lakik... Adja meg a címét, a telefonját, valamit... Kitép egy fecnit a noteszából, és számokat körmöl rá. – Tessék. Az első az otthoni számom. A másik a mobilom, azon bármikor elér. Vettem észre. – Ne habozzon, bármikor... Jó?... Várom. Megkérem a sofőrt, hogy tegyen ki a sugárút végén, kell a séta. Képzeletbeli konzervdobozokat rugdosok magam előtt. Gyűlölöm a mobiltelefonokat, gyűlölöm Sagant, gyűlölöm Baudelaire-t, az egész szélhámos

bagázst. Gyűlölöm a gőgömet.

NEM TÚL MÓKÁS DOLGOK HÜLYÉK A NŐK, akik gyereket akarnak. Hülyék. Alighogy megtudják, teherbe estek, megnyitják a zsilipeket: szeretet, szeretet, szeretet. Be se csukják többet. Hülyék. Ő sem különb. Azt gondolja, terhes. Feltételezi. Képzeli. Nem teljesen biztos benne, de majdnem. Vár még pár napot. Hogy kiderüljön. Tudja, hogy a patikában a Predictor gyorsteszt ára 59 frank. Ennyibe került az első gyereknél. Azt mondja magában: várok még két napot, aztán jöhet a teszt. Naná, hogy nem vár. Azt mondja magában: mit számít 59 frank, mikor hátha, hátha terhes vagyok? Mit számít 59 frank, mikor két percen belül megtudhatom? 59 frank, hogy végre megnyílhassanak a zsilipek, mert már nem sokáig bírja, fortyog, kavarog belül, és fáj egy kicsit a hasa. Elszalad a patikába. Nem a szokott, hanem egy távolabbi patikába, ahol nem ismerik. Közömbös arcot vág, Kérek egy terhességi tesztet, de a szíve már zakatol. Hazamegy. Vár. Nyújtja az élvezetet. A teszt ott van a táskájában az előszobai asztalon, ő pedig izgatott, izgatott egy kicsit. Uralkodik magán. Hajtogatja a tiszta ruhát. Elmegy az óvodába a gyerekért. Beszélget a többi anyával. Kacag. Jó a kedve. Uzsonnát készít. Kenyeret ken. Mohón eszik. Lenyalja a lekváros kanalat. Nem állja meg, és összecsókolja a gyerekét. Ahol éri. A nyakát, az orcáját, a feje búbját. A gyerek azt mondja, ne, mama, hagyj békén. Odaülteti a legós ládikához, és sertepertél még egy kicsit körülötte. Lemegy a lépcsőn. Próbál úgy tenni, mintha a táskája ott se lenne, de nem sikerül. Megáll. Kiveszi a tesztet. Vesződik a dobozzal. Fogával szakítja át a papírt. Majd csak azután olvassa el a használati utasítást. Rápisil az izére. Beleállítja a tartóba, ahogyan a kupakot teszik a golyóstollra. Lerakja valahol. Elolvassa a használati utasítást. Négy percig kell várni, utána megnézni a két kis ablakot. Ha a két kis ablak rózsaszín, asszonyom, az ön vizelete csupa HCG (humán choriogonadotropin), ha a két kis ablak rózsaszín, asszonyom, ön terhes. Milyen hosszú idő ez a négy perc. Addig megiszik egy teát. Beállítja a kis órát a tojásfőzőn. Négy perc... így ni. Nem bolygatja a tesztet. A száját összeégeti a teával. Nézi a konyhai repedéseket, és tűnődik, mit főzzön vacsorára. Nem várja ki a négy percet, minek. Már látható az eredmény. Terhes. Hiszen tudta. Bedobja a tesztet a szemetes legaljára. Fölérak mindenféle hulladék papírt. Mert egyelőre az ő titka. Megkönnyebbül. Nagyot sóhajt, mélyet lélegzik. Hiszen tudta. Csak biztos akart lenni. Hát itt tartunk, a zsilipek nyitva. Most már tud másra is gondolni. Másra se tud gondolni ezentúl. Nézzék csak meg jól a terhes nőt: azt gondolnák, átmegy az utcán, vagy dolgozik, vagy éppenséggel szól önökhöz. Tévedés. A gyerekére gondol.

Nem fogja bevallani, de kilenc hónap alatt nincs perc, hogy ne gondolna a gyerekére. Jó, figyel arra, amit mondanak neki, csak nemigen hallja. Bólogat, de igazából fütyül az egészre. Maga elé képzeli. Öt milliméter: egy szem búza. Egy centi: kagylócska. Öt centi: az asztalon a radírgumi. Húszcentisen, négy és fél hónaposán: a kitárt tenyere. Semmi. Semmi se látszik, mégis gyakran téved a keze a hasára. Dehogy, nem is a hasát érinti, hanem őt. Pont mint mikor a nagyobbik haját simogatja. Ugyanaz. Megmondta a férjének. Kigondolta rengeteg módját, hogy szépen jelentse be neki. A jelenetezést, a hanghordozást, oboák, dudaszó... Aztán mégsem. Este mondta meg a sötétben, mikor összegabalyodott a lábuk, de csak aludni készültek. Megmondta neki: terhes vagyok; ő meg a fülébe csókolt. És azt felelte: remek. Megmondta a másik gyerekének is. Tudod, anyu hasában van egy kisbaba. Kisöcs vagy kishúg, mint Pierre anyukájának. Te is tolhatod majd a babakocsit, mint Pierre. A kisfia felhúzta rajta a pulcsit és azt kérdezte: hol van? Hát nem itt kell lenni a kisbabának? A könyvei közül előkereste a Laurence Pernoud jegyezte Gyereket várok ot. A könyvecske kissé megviselt, időközben átment a sógornő és egy barátnő kezén is. Mindjárt a közepére lapoz, a fotókhoz. A fejezet címe: Képek a méhen belüli életből, a „spermák a petesejt körül”-től a „hatodik hónap: szopja az ujját”-ig. Szemügyre veszi a parányi kezeket az áttetsző véredényekkel, aztán a szemöldököket, mert egy-egy nyomaton szemöldököt is látni. Fellapozza a „Mikor szülök?” című fejezetet. Egy táblázatból napra megtudható. (Fekete számok: az utolsó vérzés első napja. Színes számok: a szülés várható napja.) Szóval november 29-i kisbabánk lesz. Mi is van akkor? Felnéz, és meglátja a mikrohullámú sütő mellé kifüggesztett Postanaptárt... november 29.... Szent Szaturninusz. Szaturninusz, mi a manó! – mosolyodik el magában. Lecsapja valahová a könyvet. Nem valószínű, hogy újból kinyitja. Mert a többire – mit együnk?, hátfájás, terhességi májfolt, terhességi csíkok, szexuális élet, egészséges-e a gyermek?, hogyan készüljünk a szülésre?, a fájdalomról – enyhe gúnnyal tud csak gondolni, vagyis inkább nem érdekli. Bízik magában. Délutánonként állva alszik el, és minden étkezésnél tömi magába a savanyú uborkát. A harmadik hónap végéig kötelező nőgyógyásznál jelentkezni. Vérvétel, biztosítási papírok, igazolás a terhességről a munkaadónak. Ebédidőben megy. Meghatottabb, mint mutatja. Ahhoz az orvoshoz megy, akinél az elsőt szülte. Csevegnek egy kicsit erről-arról. A férje? A munka? Bírja? A gyerekek az iskolában? Iskola...? A rendelőben az íróasztal mellett az ultrahang. Elhelyezkedik a vizsgálathoz. A képernyő még be sincs kapcsolva, már rátapad a szeme. Az orvos azzal kezdi, hogy kihangosítja a szívhangokat, a láthatatlan szívet. Szabályos, eléggé hangos, visszhangzik tőle a helyiség: bum-bum-bum-bum-bum-bum.

Ilyen hülyét, már könnyes a szeme. Aztán az orvos megmutatja a kisbabát. Egészen apró emberke kapálózik kezével-lábával. Tíz centi, négy és fél deka. Jól látszik a gerincoszlopa, meg lehetne számlálni a csigolyáit. Alighanem eltátja a száját, de nem szól semmit. Az orvos tréfálkozik. Azt mondja: Fogadni mertem volna rá, ilyenkor az is elhallgat, akinek különben be nem áll a szája. Míg öltözködik, az orvos egy kis kartotékba gyűjti a képeket, amiket a masina kiköpött. És ő nemsokára, a kocsijában, mielőtt a gázra lépne, hosszan nézi ezeket a képeket, az emlékezetébe vési, és közben a lélegzetét sem hallani. Elszaladtak a hetek, duzzad a hasa. A melle is. 95-ös C kosaras kell. Sose hitte volna. Elment egy kismamaboltba ruháért. Csinált egy őrültséget. Vett egy nagyon szép és elég drága ruhát az unokatestvére augusztus utóján esedékes esküvőjére. Végig gyöngyházgombosat lenvászonból. Sokáig vívódott, hiszen nem biztos, hogy lesz még gyereke. Akkor pedig enyhe túlzás... Tépelődik a próbafülkében, belezavarodik a számolgatásba. Mikor kilép a ruhával a karján, szemlátomást tétova arccal, az elárusítónő azt mondja neki: ne sajnálja magától! Persze, nem sokáig használja, de milyen öröme lesz benne... Különben is, nehogy elmenjen a Péterkéje... Tréfának szánja, de akkor is, érti a szakmáját. Erre gondol kinn az utcán, kezében az eszement nagy tasak. Nagyon kell pisilnie. Így szokott ez lenni. Különben is, fontos neki ez az esküvő, mert a fia is fátyolvivő gyerek. Hülyeség, de olyan nagyon örül neki. A végeérhetetlen bizonytalankodás másik apropója a gyerek neme. Megkérdezze-e, hogy fiú vagy lány? Közeledik az ötödik hónap, a második, mindent felfedő ultrahang. A munkahelyén rengeteg üggyel nyaggatják, kétpercenként kell döntenie. Dönt. Azért fizetik. De most... hát nem is tudja. Jó, az elsőnél tudni akarta. De most annyira, de annyira mindegy neki, fiú-e vagy lány. Annyira, de annyira. Hát nem kérdezi meg, és kész. „Biztos benne?”, így az orvos. Már nem annyira. „Tudja, mit, nem mondok semmit, hátha látja magától is.” Az orvos lassan jártatja a vizsgálófejet a bezselézett hasán. Hol egy helyben hagyja, és jegyezget, észrevételeket tesz, hol gyorsan továbbsiklatja és mosolyog mellé, végül azt mondja: megvagyunk, felkelhet. „Nos?” – kérdezi az orvos. Azt feleli, sejti, de nem biztos benne. „És mi a sejtése?” Hát... ő úgy látta, kisfiú... vagy nem? „Hát nem is tudom” – feleli az orvos egy ínyenc fintorával. Ő a legszívesebben elkapná a köpenyénél, és kirázná belőle, de mégsem. Maradjon meglepetés. Nyáron melegít a nagy has. Hagyján, de az éjszakák. Képtelenség aludni, semelyik testhelyzet nem kényelmes. De így is jó.

Közeleg az esküvő. A család egyre feszültebb. A csokrokat ő vállalja. Ilyen bálnaféléknek való feladat. Leül középre, a fiúk a kezéhez adogatják, ami kell, és ő kicsinosít mindent, amit csak lehet. Addig is a cipőboltokat járja „zárt fehér szandál” után. A menyasszony kívánsága az egyen-viselet. Még hogy praktikus! Képtelenség fehér szandált lőni augusztus vége tájt. „Asszonyom, mindjárt tanévnyitó.” Végre talál egy nem túl szívderítőt, ráadásul egy számmal nagyobb is a kelleténél. Nézi a nagy kisfiát, amint a bolt tükre előtt feszít a bermudája övtartójába dugott fakarddal, az új cipőben. Az ő szemében lézercsatos űrbakancs, semmi kétség. Milyen tündéri abban a borzalmas szandálban. Egyszerre ütést érez a hasában. Belülről. Eddig is érzett mindenféle rázkódást, lökést, ezt-azt odabent, de most először egyértelmű és határozott. – ...Asszonyom? Asszonyom?... Óhajt még valamit?... – Jaj, persze, köszönöm, nem, bocsánat. – Nem történt semmi, asszonyom. Egy labdát, kicsim? Vasárnaponként barkácsol a férje. Kisszobává alakítja a fehérneműs kamrájukat. A fivére gyakran átjön segíteni. Ő meg gondoskodik sörről, és folyton figyelmezteti a kisfiút, hogy ne lógjon rajtuk örökké. Lefekvéskor néha képesújságokat lapozgat ötletekért a berendezéshez. Amúgy ráérnek vele. A név körül nagy csönd, mert igazából kétfelé húznak, viszont nagyon is tudják, hogy az anyáé a végső szó... akkor meg? Csütörtökön, augusztus 20-án, hat hónapos kontroll. Még ez is! Nem hiányzik, mikor tetőfokára hág a készülődés. Az ifjú pár aznap reggel hozta Rungis-ből a virághegyet. A két fürdőkád meg a műanyag gyerekmedence dugig van. Délután két óra felé leteszi a kerti ollót, kibújik a kötényből, megmondja nekik, hogy a kicsi a sárga szobában alszik. Ha felébredne, mielőtt ő visszaér, ugye, meguzsonnáztatják? Feltétlenül hoz kenyeret, pillanatragasztót és rafiát, nem felejti el. Miután letusolt, beszuszakolja a hasát a volán mögé. Benyomja az autórádió gombját, és arra gondol, hogy talán jól is jön ez a kis szünet, mert ha sok nő ül egy asztal körül, és jár a kezük, mindenféle eset szóba kerül. Kicsi is, nagy is. A váróban már ketten ülnek. Ilyenkor kitalálósdit szokás játszani, hogy a pocakjuk formája alapján hol tartanak. Egy özönvíz előtti Paris Match-ot lapozgat: Johnny Halliday még együtt van Adeline-nal. Mikor belép a rendelőbe, kézfogás, jól van? Köszönöm, jól, hát ön? Táska félre, leül. Az orvos belezongorázza a nevét a számítógépbe: és már tudja is, hány hete maradt el a vérzés, és hogy mi következik ebből. Elmegy vetkőzni. Az orvos papírt terít a vizsgálóasztalra, míg ő a mérlegre áll, utána megméri majd a vérnyomását. Egy gyors szívhangot, csak a biztonság kedvéért, mondja az orvos. A vizsgálat után visszafordul a számítógéphez, és beüt mindenfélét. A nőgyógyászoknak van egy sajátos húzásuk. Amint a nő beillesztette a sarkát a kengyelbe, mindenféle váratlan kérdést szegeznek neki, hogy feledtessék, ha csak egy pillanatra is, a szemérmetlen testhelyzetet.

Nagy néha van némi foganatja, de rendszerint semmi. Az orvos azt kérdezi, érzi-e, hogy mozog, ő már felelné, hogy igen, de egyre ritkábban, de nem fejezi be a mondatot, mert látja, hogy az orvos nem is hallgat oda. Ezek szerint ő már mindent ért. Még áltatja őt azzal, hogy a billentyűket nyomogatja, de már ért mindent. Másképpen rakja rá az érzékelőket, de a mozdulatai görcsösek, az arca hirtelen öreg. Ő meg felkönyököl, és ő is ért már mindent, mégis megkérdezi: mi baj? Az orvos azt mondja, „Öltözzön fel”, mintha nem hallotta volna, és ő megismétli a kérdést: mi baj? Az orvos azt feleli: nagy a baj, a magzat elhalt. Felöltözik. Mikor visszaül, hallgat, az arca nem árul el semmit. Az orvos veri a klaviatúrát, és közben telefonál. Neki annyit mond: „Nem túl mókás dolgok előtt állunk.” Akkor és ott nem tudja mire vélni ezt a kijelentést. A „nem túl mókás dolgok”-on talán a kismillió vérvételt értette az orvos, amitől kék-zöld lett a karja, vagy a másnapi ultrahangot, a képernyőn a képeket, a sok méricskélést, hogy megértse, amit úgyse érthet meg soha. Hacsak nem arra vonatkoztak a „nem túl mókás dolgok”, hogy vasárnapra virradóra sürgősséggel szállítják be szülni, és az ügyeletes orvos majdhogynem bosszankodik, amiért megint felrázzák. Igen, valószínűleg itt következtek a „nem túl mókás dolgok”, bizonyára ilyen, ha az ember kínok közt szül, és nem érzéstelenítik, mert már késő. Ha olyan rosszul van, hogy végighányja magát, ahelyett, hogy nyomna, ahogyan parancsolják. Ha látja, hogy a férje tehetetlenül és félszegen simogatja a kezét, és végül kijön belőle az a halott izé. Netán a „nem túl mókás dolgok”-ba az is beletartozik, hogy másnap a szülészeti kórteremben fekszünk üres hassal, és a szomszédból áthallatszik a csecsemősírás. Utóbb csak azt nem érti, miért így mondta az orvos: „Nem túl mókás dolgok előtt állunk”? Az orvos most még csak a kartotékját töltögeti, és két kattintás között arról beszél, hogy a magzatot boncolásra és vizsgálatokra Párizsba küldik, a mittudoménmilyen központba, de ő már rég nem figyel oda. Az orvos azt mondja: „Csodálom a hidegvérét.” Nem felel. A kis hátsó ajtón megy ki, nem akarja ismét útba ejteni a várót. Sokáig sír kinn az autóban, de egyvalamiben biztos: nem fogja tönkretenni az esküvőt. Az ő baja várhat a többieknek még két napot. És szombaton felvette a gyöngyházgombos lenvászon ruháját. Felöltöztette a kisfiát, és lefényképezte, tudván, a Kis Lord-szerelés percei meg vannak számlálva. A templomba menet megálltak a kórháznál, hogy szigorú felügyelet alatt bevegyen egyet a rettenetes pirulákból, amelyek a kívánt és a nem kívánt csecsemőket egyaránt kihajtják. Rizzsel dobálta az ifjú párt, aztán a szépen elgereblyézett kavicsú ösvényeken sétálgatott pezsgőspohárral a kezében. Összeráncolta a szemöldökét, mikor Kis Lordja a fele kóláját magára locsolta, és aggódott a csokrok miatt. Társalgott, ahogyan ilyen alkalmakkor illik. A másik nő egyszer csak ott termett a semmiből, bájos fiatal nő, akit nem ismert, nyilván a

vőlegény oldaláról. Keresetlenebbül már nem is tapaszthatta volna a kezét a hasára: „Szabad?... Azt mondják, szerencsét hoz...” Mit vártál tőle? Persze hogy mosolyogni próbált.

EZ A FÉRFI MEG EZ A NŐ EZ A FÉRFI MEG EZ A NŐ külföldi kocsiban ülnek. A kocsi háromszázhúszezer frankba került, és furcsa módon éppen az árcédula késztette megfontolásra a férfit az ügynöknél. A jobb oldali motorfúvóka nem működik rendesen. Ettől iszonyú ideges. Hétfőn szól a titkárnőjének, hogy hívja fel Salomont. Egy pillanatig a titkárnője mellére gondol, nagyon kicsi. Sose feküdt le a titkárnőivel. Otrombaság, netán nagy ráfizetés is manapság. Különben sem csalja a feleségét, mióta Antoine Say-vel egy golfpartin azzal szórakoztak, hogy kiszámították, mennyi nő-tartásra kötelezhetnék őket. A vidéki házuk az úti cél. Nagyon csinos udvarházegyüttes Angers közelében. Pompás arányok. Potom árért megkapták. Na de az átalakítás... Parkett minden szobába, kőről kőre szétszedett és újra összerakott kandalló, amibe beleszerettek egy angol régiségkereskedőnél. Az ablakokon nehéz, zsinórral elkötött kelmék. Hipermodern konyha, damaszt asztalnemű, szürke márvány munkafelületek. Minden szobához külön fürdőszoba, kevés bútor, de mind korabeli. A falakon túlaranyozott, túlméretezett keretben többnyire vadászjeleneteket ábrázoló 19. századi metszetek. Eléggé újgazdag ez az egész, de ők szerencsére nem veszik észre. A férfin hétvégi öltözék, régi tweednadrág, égkék kasmírgarbó (a feleségétől kapta az ötvenedikre). A cipő John Lobbtól, a világért se vásárolna másnál. A zoknija, mi sem természetesebb, skót gyapjú, és takarja a lábikráját. Mi sem természetesebb. Eléggé gyorsan hajt. Mélázik. Ha odaérnek, bemegy a gondnokhoz, hogy megbeszéljék a birtokot, a háztartást, a metszést, a bükköst, az orvvadászatot... Szörnyen utálja ezt. Utálja, ha tesznek a fejére, márpedig ezek ketten pontosan ezt csinálják, péntek reggel kelletlenül elkezdenek piszmogni, mert estére jön a gazda, és hadd higgye, hogy haladnak a dolgok. Megértek a kirúgásra, de most igazán nem ér rá ezzel vesződni. Kimerült. Az üzlettársai alátesznek, úgyszólván soha nem fekszik már le a feleségével, a szélvédőt összekaristolták a szúnyogok, és a jobb fúvóka sem működik rendesen. A nőt Mathilde-nak hívják. Szép, de az arcára van írva, megtört asszony. Végig tudott a férje félrelépéseiről, és tudja, ha felhagyott velük, csakis a pénz miatt. Kutyába se veszik; ezektől a hosszadalmas hétvégi oda-vissza kocsikázásoktól rátör a mélabú. Arra gondol, hogy sosem szerették, arra gondol, hogy nem lett gyereke, arra gondol, hogy a gondnoknő fiúunokáját Kevinnek hívják, és januárban lesz hároméves... Kevin, micsoda rémes keresztnév. Ha neki fia született volna, Pierre-nek nevezi, az apja után. Eszébe jut a borzalmas jelenet, mikor szóba hozta az örökbefogadást... De eszében van a kis zöld kosztüm is, amit a minap futólag látott a Cerruti kirakatában... A rádiót hallgatják. Jó kis műsor ez: klasszikus zene, ráismer az ember és dagad a mellénye, zenék a széles nagyvilágból, hogy nyitottnak erezhessük magunkat; a villanásnyi hírek nem jönnek át a szigetelésen. Imént zsilipeltek át a kapun az autópályára. Idáig egyetlen szót sem váltottak, és meglehetős hosszú

út áll még előttük.

THE OPEL TOUCH TELJES ÉLETNAGYSÁGBAN vonulok az Eugène-Gonon utcán. Kész program. Még hogy viccelek? Nem ismerik az Eugène-Gonon utcát? Álljon meg a menet, bohócot csinálnának belőlem? Kis mészkő házak szegélyezte utca, füves kertek, kovácsoltvas tetők a bejárat fölött. A híresnevezetes Eugène-Gonon utca Melunben. Dehogyisnem! Az a bizonyos Melun... Van itt börtön, van itt érdemén alul becsült brie-sajt, meg vannak vonatbalesetek. Melun. Hatos zóna. Napjában többször is végigmegyek az Eugène-Gonon utcán. Összesen négyszer. Bemegyek az egyetemre, hazamegyek az egyetemről, eszem, bemegyek az egyetemre, hazamegyek az egyetemről. A nap végére kikészülök. Nem az én formám, de csak be kell látnom. Napjában négyszer végigmenni a meluni Eugène-Gonon utcán, oda-vissza a jogi karra, tíz éven keresztül vizsgázni olyan szakmáért, amihez semmi kedvünk... Évszámra a polgári törvénykönyv meg a büntető törvénykönyv meg fénymásolatok meg cikkelyek meg bekezdések és Dalloz orrvérzésig. És mindezt, kapaszkodjanak meg, egy olyan szakmáért, ami már most untat. Legyenek őszinték. Ismerjék el, okkal készülök ki estére. Szóval itt vagyok teljes életnagyságban, és harmadik ízben teszem meg a távot. Megebédeltem, és határozott léptekkel startolok a meluni jogi karra, hurrá. Cigarettára gyújtok. Na, ez lesz az utolsó, mondom magamnak. Egészen halkan fölnyerítek. Akármi legyek, ha nem ez az ezredik utolsó idén. Mendegélek a kis mészkő villák mentén. Marie-Thérèse villa, Boldogságom, Puha fészek. Tavaszodik, és kezdek komolyan elkenődni. Semmi nehéztüzérség, úgy mint krokodilkönny, patika, koplalás, bezárkózás, dehogy. Csak olyan ez nálam, mint az Eugène-Gonon utca naponta négyszer. Kikészít. Tessék megérteni. Nem értem, hogy függ össze a tavasszal... Várj csak. A tavasz a rügyező nyárfákon zsinatoló tömérdek kismadár. Éjjelente a kandúrok pokoli kornyikálása, a Szajnán kergetőző kacsapárok, meg a szerelmesek. Ne már, hogy nem szerelmeseket látsz mindenfelé. Vég nélküli, csöpögős smárolások, feszülő farmernadrágok, kóbor kezek, foglalt padok. Bepörgök tőle. Bepörgök. Ennyi. Irigyled? Hiányzik? Hogy én? Irigyelném? Hiányozna? Ugyanugyanugyan, menj már... viccelsz. (...) Oly mindegy. Ott még nem tartok, hogy elirigyeljem a kis faszikat, akik szétdürgik az agyát mindenkinek. Oly mindegy. (...)

Hát hogyne irigyelném! Hát nem látsz a szemedtől? Hol hagytad a szemüveged? Hát nem veszed észre, olyan irigy vagyok, elvisz a sárgaláz, és csak szerelem kell, mi más? Hát kiveri a szemed. Hát mi kellene még, hogy... Olyan vagyok, mint az a Bretécher-figura: egy lány ül a padon, nyakában tábla: „Szerelmet akarok”, kétoldalt dől a szeméből a könny, mint a záporeső. Mintha magamat látnám. Te meg azt mondod rá, kép. Na nem, itt már letértem az Eugène-Gonon utcáról (ennyire még én is adok magamra), a Pramodnál vagyok. A Pramodot nem nehéz elképzelni. Áruház, tömve nem túl drága, közepes minőségű, fogjuk rá, tűrhető gönccel, nehogy kitegyék a szűröm. Ez az én kis melóm, mellékesem, ebből megy a koporsószög, a kávé, az éjszakai tekergés, a finom fehérnemű, a Guerlainem, az őrjítő pirosítom, a zsebkönyv, a mozi. Egyszóval minden az égvilágon. Utálok a Pramodban gályázni, de ha ez nincs? Hintenék magamra kilencven méterről bűzlő pacsulit, kölcsönöznék filmeket a Meluni Videoklubnál, körmölném a legfrissebb Jim Harrisont a városi könyvtár kívánságfüzetébe? Frászt, inkább a halál. Inkább a gályázás a Pramodnál. Sőt, ha meggondolom, jobb nekem a faros-mellesek közt, mint a McDonald’s égett olajszagának sűrűjében. A gubanc a munkatársaimmal van. Biztos rávágják, hogy édes lányom, mindig a munkatársakkal van a gubanc, ki mással. Oké, de tudják önök, kicsoda Marilyne Marchandize (nem vicc, ő a góré a Melun-Városközponti Pramodban, és Marchandize a neve... Ó, sors keze!) Nem tudják, honnan tudnák, pedig hát ő a... leggórébb góré a franciaországi Pramod-hálózatban. És ezzel együtt hóttközönséges, de még milyen. Úgysem tudom elmagyarázni. Nem is annyira a fellépése, ámbár a lenőtt fekete haja tövétől meg a combjára erősített mobiljától kinyúlok... Nem ez itt szívgubanc. A szívbéli közönségesség, az valami leírhatatlan. Nézzék csak, ahogy a beosztottjaival beszél. Egy nagy nulla. Biggyeszti a felsőajkát, állllati seggfejnek tart mindannyiunkat. Rám, az okostojásra fúj csak igazán. Iszonyúan berág, ha lekörözik helyesírásban. „Az üzlet augusztus 1. és 15. között zárva lessz.” Egyem a lelkedet, anyám... van itt egy kis gubanc. Hát nem tetszett megtanulni első osztályban? Hallani így tetszik a kilúgozott fejecskéjében: „zárva, tárva, árva lessz”. Csak épp... Na, nem nagy ügy. Nem dől össze a világ! Juj, hogy néz rám. És új táblát ír. „Az üzlet augusztus 1. és 15. között zárva TART”. Hallelujázok. Ajkbiggyesztés nuku, de sokba van neki. Vegyék észre, hogy eltekintve attól, mennyi energiámat zabálja fel a górém fölötti góréskodás, állom a sarat. Mutassanak akármilyen vevőt, és én kistafírozom tetőtől talpig. A kiegészítőkről sem feledkezve meg. Hogy mi a titkom? Mindenekelőtt megnézem az illetőt. Megnézem, mielőtt tanácsot adnék. Szeretem jól megnézni az embereket. Különösen a nőket. A bányarémben is van valami. Ha más nem, hogy szép akar lenni.

„Marianne, mi ez, hogyhogy nincsenek még kirakva a nyári bodyk. Nem kéne...” Mindent a szájukba kell rágni, bődületes. Máris, máris. De akkor is. Szerelmet akarok. Szombat este, dö saturday night fever. A Milton a meluni cowboyok törzskocsmája; oda vonulunk ki a csajokkal. Jó, hogy velük lehetek. Helyesek, nagyokat nevetnek, és tudják az utat. Hallom a kerékcsikorgást a parkolóból, a törpe Harleyk pöfögését meg a Zippók csattanását. Meghívattuk magunkat egy túlcukrozott nyitókoktélra, nyilván annyi gránátalmaszörpöt zúdítottak belé, amennyi belefért, hogy a habzóborral spóroljanak, meg hát a csajok köztudottan buknak a gránátalmaszörpre... Kérdezem én, mi az istent keresek itt? Rohadt élet. Szúr a szemem. Még jó, hogy kontaktlencsét hordok meg füst van, magyarázkodni fölösleges. – Szia, Marianne, hogy s mint? – kérdezi egy csinibaba, akivel együtt végeztem a gimit. – Szia!... puszi jobbról, puszi balról, puszi jobbról, puszi balról... – Koszi, megvagyok. Rég nem láttalak... Hova tűntél... – A többiek nem mondták? Most jövök a Statesből, el se hiszed, valami fantasztikusan összejött. Los Angeles, micsoda kégli, el se hiszed. Uszoda, pezsgőfürdő, szuper kilátás a tengerre. Valami halálos volt, én mondom, állati cool brancs, nem olyan begyepesedett amerikaiak, érted. Hát valami csúcs volt, mit mondjak. És rezegteti a kaliforniai seprűit, hogy értésemre adja végtelen nosztalgiáját. – George Clooneyval nem jöttél össze? – Várj már... hogy jut eszedbe? – Csak úgy. Gondoltam, George Clooney is megvolt. – Undok vagy – szögezi le, mielőtt harmatosabb lelkű közönséget toborozna au-pairkedése regényváltozatához. Ejha, ki megy ott... Tisztára Buffalo Bill. Egyszálbél srác, kiugró ádámcsutka, míves kiállítású szakállka – pont az esetem – közelít a cicimhez, kontaktust szorgalmazva. A hapsi: Nem ismerjük egymást valahonnan? A cicim:... A hapsi: Dehogyisnem! Tudom már, ott voltál a Garázsban akkor este hálaadáskor, ugye? A cicim:... A hapsi nem lombozódik le: Francia vagy? Do you understand mí? A cicim:... Buffalo egyszer csak fölnéz. Jé, észrevetted?... Arcom is van. Vakargatja a szakállkát teljes tanácstalanságában (röccs, röccs, röccs), a tűnődés vermének alján. – From where are you from? Fenomenális vagy, Buffalo! Ahogy szpícselsz kész cowboy vagy! – Lakcímem Melun, Vasút tér 4-es szám, és előre közlöm, hágcsó nélkül nem jutsz fel az erkélyemre. Röccs, röccs...

Muszáj kimennem, nem látok semmit, a kurva lencséim, hogy a jó büdös... Szájat is mossál mindjárt, tündérke. Állok a Milton előtt, vacogok, bőgök, mint egy csecsemő, bárhol lennék, csak itt nem, töröm az agyam, hogyan juthatnék haza, a csillagokat kémlelem, de egy darab sincs, még jobban rázendítek. A kilátástalanságnak ezen a fokán nincs jobb ötletem, mint... a nővérem. Dring driiing driiing... – Halló... (kásás hang) – Halló, itt Marianne. – Hány óra van? Honnan beszélsz? (ingerült hang) – Itt vagyok a Milton előtt, értem jönnél? – Mi van? Mi bajod? (aggódó hang) Elismétlem: – Értem jönnél? Hívogató fényszórók a parkoló végén. – Csüccs be, anyám – mondja a nővérem. – Jó ég, nagyanyó hálóinge van rajtad! – Nem húztam az időt, ajánlom becses figyelmedbe! – Beállítasz a Miltonba átlátszó nagyihálóingben! – fújom fel magam. – Egy, ki se szállok a kocsiból, kettő, nem is átlátszó, hanem azsúrozott, a Pramodnál ennyit sem vertek beléd? – És ha pont kifogy a benzin? Arról nem is beszélve, hogy a régi lovagjaiddal van tele a környék... – Mutasd már... hol? (felvillanyozva) – Odasüss, csak nem Tefáltemindenregondolsz? – Menj már kicsit arrébb... Az! Ráhibáztál... Istenemre, éktelen randa, még randább, mint volt. Most milyen kocsija van? – Opel. – Ja tényleg, a hátsó szélvédőre oda is van írva, hogy „The Opel Touch”... Néz rám, és kitör belőlünk, a hasunkat fogjuk a röhögéstől. Együtt vagyunk és röhögünk: 1) azon, hogy de jót röhögünk 2) Tefáltemindenregondolsz rovására (nem ragadt le, hálisten) 3) a buherált Opeljén 4) a cicabunda volánján 5) a hétvégi dögös szerelésén, 501-es Levisének jól látható élén, a mama győzhetetlen vasalója nyomán. A röhögés jót tesz. A nővérem meggyötri a csotrogány felnijeit a Milton parkolójában, utánunk fordulnak, azt mondja: „Jojó ezért leszedi a fejem...” Nevet. Kiveszem a lencséimet, hátradöntöm az ülést. Lábujjhegyen óvakodunk be, mert Jojó meg a gyerekek alszanak. A nővérem tölt nekem egy gin-tonicot Schweppes nélkül:

– Szóval mi a hézag? És akkor kipakolok. Nem mintha bármit remélnék ettől, mert a nővérem lelki tanácsadónak, hogy úgy mondjam, nulla. Elmondom, hogy a szívem olyan, mint egy nagy üres táska, strapabíró táska, elképesztő, mi minden beleférne, de akkor sincs benne semmi. Táskáról beszélek, nem ilyen nyamvadt kis nejlonszatyrokról, amik sitty-sutty szétszakadnak, piha. Az én táskám... már ahogyan én elképzelem... olyan nagy szögletes, kék-fehér csíkos izé, amilyent a rengő húsú néger mamik cipelnek a fejükön a Barbès-nál... – Na jól van már... ennél nagyobb szarban sose legyél – mondja a nővérem, és újratölt kettőnknek.

AMBRE EZRÉVEL VOLTAK MEG NEKEM A LÁNYOK, és a legtöbbnek az arcára sem emlékszem. Nem azért mesélem, hogy adjam a nagyot. Amennyi lóvét én összehozok, ahány seggnyalót ugráltathatok, igazán nem szorulok rá arra, hogy csak úgy jártassam a pofámat, elhiheted. Azért mondom, mert így van. Harmincnyolc éves vagyok, és kiesett a fejemből szinte az egész életem. Ez áll a lányokra is, meg minden egyébre. Előfordul, hogy a kezembe akad egy régi képesújság abból a fajtából, amivel a seggedet is kár kitörölni, és egy képen ott látom magam összekarolva egy tyúkkal. Elolvasom a képaláírást, és megtudom, hogy a kérdéses leányzó neve Laetitia vagy Sonia, vagy tudom is én, újra megnézem a képet, hogy azt mondhassam magamban: „Ó, persze, Sonia, az a kis barna a Barclay-villában, az a testékszeres vaníliaillatú...” De nem. Semmi ilyesmi nem jut eszembe. Csak kering a fejemben, hogy „Sonia”, mint a hülyének, újság félre, spangli elő. Harmincnyolc éves vagyok, és tudom, hogy cseszhetem az életemet. A bura alatt szép halkan mállik az egész. Egy pöccintés, és hetek landolnak a kukában. Sőt, ezt hallgasd meg, egyik nap az öbölháborúról beszélnek valakik, én meg hátrafordulok, és megkérdezem: – Mikor volt az öbölháború? Rávágják, hogy 91-ben, csak hogy megspórolják nekem a lexikont... Holott nem is tudtam róla, a kurva életbe. Az öbölháború is ott a kuka alján. Gőzöm sincs róla. Se kép, se hang. Egy egész évem az ebeké. 1991-ben itt se voltam. 1991-ben biztos a vénámat kerestem, felőlem lehetett háború vagy akármi. Azt mondod, szarjam le. Én meg azért mondom az öbölháborút, mert jellemző. Kiesik a fejemből szinte minden. Sonia, bocsáss meg, de így igaz. Már nem emlékszem rád. Aztán megismertem Ambre-t. Ha csak kimondom a nevét, már minden szép és jó. Ambre. A hangstúdióban láttam először, a Tell Vilmosban. Egy hete nem jutottunk egyről kettőre, és fűzték az agyunkat, hogy így röpül a lóvé, meg úgy röpül a lóvé a késés miatt. Képtelenség mindent bekalkulálni. Olyan nincs. Itt azt nem kalkuláltuk be, hogy az Államokból csillagászati gázsiért, a nagyfej le-mezgyáras Westonék örömére hozatott csodahangmérnök elúsztat. – Fáradt, meg van keveredve az időeltolódás miatt – magyarázkodott a doki. Tény, hogy jól eltolta nekünk, de az időeltolódásnak ehhez semmi köze, az fix. Az amcsi egyszerűen sokat akart, de nem bírta a farka, és úgy kellett neki. Nézhetett ki a fejéből a „frenchie-táncoltató” szerződésével. Pocsék kedvemben voltam. Hetek óta nem léptem ki a napvilágra, és féltem hozzáérni a pofámhoz, mert még kireped meg széthasad a bőröm, vagy mi.

A végén már bagózni se bírtam, úgy fájt a torkom. Fred cseszegetett egy ideje a húga barátnőjével. Fényképész a lány, el akar kísérni egy turnémra. Szabadúszó, de ezeket a fotókat nem adná el, magának készítené. – Jaj, Fred, szállj le rólam... – Várj már, mi bajod lesz attól, ha egyik este elhozom? Mi az isten bajod lesz? – Tele van a tököm a fotósokkal, tele van a tököm a programigazgatókkal, tele van a tököm az újságírókkal; tele van a tököm azzal, hogy körülugrálnak, tele van a tököm azzal, hogy guvadnak rám. Magyarázzam még? – Higgadj már le, baszd meg, csak egyetlen este, két perc. Szólnod se kell hozzá, ha megoldható, a szemed elé se kerül. Tedd meg a kedvemért, baszd meg. Látszik, hogy nem ismered a húgomat. Az előbb azt mondtam, semmire se emlékszem, de mit tesz isten, erre igen. A jobb oldali kis ajtón jött be, ott, a keverőpultnál. Lábujjhegyen, mintha bocsánatot kérne, és egészen keskeny pántos fehér póló volt rajta. A helyemről, az üveg mögül nem láttam mindjárt az arcát, de mikor leült, észrevettem, hogy a melle egészen kicsi, és rögtön meg szerettem volna simogatni. Később rám mosolygott. Nem úgy, mint azok a lányok, akik rendszerint elájulnak maguktól, mert rájuk néztem. Rám mosolygott csak úgy, kedvességből. Még sosem éreztem felvételt olyan hosszadalmasnak, mint ezen a napon. Mire előjöttem az üvegkalitkámból, már sehol se volt. Kérdezem Fredet: – Ez volt a húgod barátnője? – Ez. – Hogy hívják? – Ambre. – Elment? – Nemtom. – Baszd meg. – Mi? – Semmi. Utolsó nap újra eljött. Paul Ackermann rögtönzött egy kis bulit a stúdióban, „hogy megünnepeljük a következő aranylemezedet”, így mondta a hülyéje. Épp letusoltam, ott álltam félmeztelenül, és a fejemet dörgöltem egy idétlen nagy törülközővel, mikor Fred bemutatott minket egymásnak. Alig bírtam kinyögni valamit. Mint egy tizenöt éves, és leejtettem a törülközőt. Megint rám mosolygott, úgy, mint legelőször. A basszusgitárra mutatva megkérdezte: – Ez a kedvenc gitárja? Nem is tudtam, azért akarom-e megcsókolni, mert halvány segédfogalma sincs az egészről, vagy mert magáz, holott engem tegez és hasba bokszol, aki csak ér. A köztársaság elnökétől a legutolsó szarvakaróig mindenki letegez, mintha együtt őriztünk volna libát.

A klíma kívánja így. – Igen, feleltem, a kedvencem. És körbesandítottam, mit kaphatnék gyorsan magamra. Beszélgettünk egy kicsit, elég keserves volt, mert Ackermann újságírókat hívott, amit sejthettem volna. Megkérdezte a turné-dolgot, és én minden szavára „igen”-t mondtam, és titkon a mellét néztem. Viszontlátásra, mondta aztán, én meg tűvé tettem mindent, hogy Fred vagy Ackermann vagy bárki képére mászhassak, mert nem bírtam magammal. A turnén tíz-egynéhány koncert volt, szinte kivétel nélkül Franciaországon kívül. Két este léptünk fel a Tücsökben, a többit keverem. Volt Belgium, Németország, Kanada, Svájc, de a sorrendet ne kérdezd, mert gőzöm sincs már róla. Turnékon fáradt vagyok. Zenélek, énekelek, igyekszem lehetőség szerint tiszta maradni, és a pullmanban alszom. Ha színaranyba foglalnák egy szép napon a seggem lukát is, az országút, a légkondicionált pullmanom meg a brancs akkor is marad. Ha azon kapnál, hogy repülőre szállok nélkülük, vagy megrázom a praclijukat, és egyedül mászok fel a színpadra, szóljál, mert akkor nincs több keresnivalóm itt, és kampec. Ambre velünk tartott, de csak idővel tudtam meg. Észrevétlenül fotózott. Elvegyült a karban. Néha hallani lehetett, hogy vihognak a szállodafolyosókon, mikor Jenny kártyát vet nekik. Valahányszor megláttam, felszegtem a fejem és tőlem telhetően kihúztam magam, de egy lépést sem tettem felé hosszú hetekig. A meló meg a szex nem megy már együtt, megöregedtem. Vasárnap este fejeztük be. Belfortban, szép gesztusként parádés koncerttel az Eurock tizedik évfordulójára. Mellé ültem a búcsúvacsorán. Szent és sérthetetlen alkalom, egymás közt vagyunk: a gépészek, technikusok, zenészek meg mindenki, aki segédkezett a turnén. Ilyenkor nem telepedhetnek ránk mindenféle sztárocskák meg vidéki tudósítók. Még Ackermannak se jut eszébe rácsöngetni Fredre a mobilon, hogy mi volt meg hány jegy kelt el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy többnyire nem öregbítjük hírnevünket. Seggvakarós esték ezek, ahogy mondani szoktuk. Elszáll a mázsás stressz, repes a szív, hogy kész a meló, melegében dobozba került a sok tekercs, a menedzserem hónapok óta először mosolyog, sok ez így egyszerre, és könnyen elszalad az emberrel a ló... Kezdetben szépeket mondtam Ambre-nak, aztán rájöttem, úgy beszívtam, hogy nem fog menni vele, hát hagytam a dolgot. Szeme se rebbent, de tudom, pontosan értette a szitut. Egyszer csak kinn találtam magam a vécében, és lassan kimondtam a nevét a mosdó fölött a tükörnek, de ahelyett, hogy mélyet lélegeztem meg hideg vizet fröcsköltem volna a pofámba, hogy a szemébe merjem mondani: „Ha rád nézek, úgy csikar a hasam, mint mikor kiállók tízezer ember elé, kérlek, ne csináld ezt, inkább...”, hát nem, ehelyett sarkon fordultam, és helyből kétezerért vettem

zsetont. Hónapok teltek el, kijött az album... Erről ne többet, egyre rosszabbul viselem: nem érek rá a hiábavaló kérdéseimen meg a zenémen tépelődni. Megint csak Fred fuvarozott el hozzá a fekete rakétán. Hogy meg akarja nekünk mutatni, mit végzett a turnén. Örültem. Szívesen láttam viszont Vickie-t, Nathet és Francescát, akik az élő koncerten felléptek velem. Azóta mind a három a maga útját járja. Francesca önálló albumot akart, és én megint térden állva fogadkoztam, hogy feledhetetlen dalokat írok neki. A csöpp lakásában egymás lábán álltunk. Valami rózsaszín tequilát ittunk, az emeleti szomszéd hozta. Kétméteres vigyori argentin. Tátva maradt a szám a tetkóitól. Fogtam magam, felálltam. Tudtam, kinn van a konyhában. Azt mondja: – Segíteni akarsz? Nem, felelem. Azt mondja: – A fotóimat akarod? Kedvem lett volna erre is nemet mondani, de meggondoltam: – Hát kíváncsi vagyok. A szobájába ment. Mikor visszajött, kulcsra zárta az ajtót, és az asztalról mindent lesöpört a földre. Szép kis csinnadratta volt az alumíniumtálcákkal. Odatette elém a mappát, és leült szemközt. Kinyitom: a tulajdon kezem elejétől végig. Száz és száz fekete-fehér fotó csak az én kezemről. Kezem a gitár húrján, kezem a mikrofonon, kezem, amint lógatom, kezem, amint a közönséget üdvözli, kezem, amint más kezeket szorít a színfalak mögött, cigarettát tartó kezem, arcomat érintő kezem, autogramot adó kezem, lázas kezem, esengő kezem, csókot dobó kezem, sőt hencegő kezem. Nagy, sovány kéz, vénái, mint kis folyók. Ambre egy csészén babrált, morzsákat maszatolt szét. – Több nincs? – kérdeztem. Először néztem a szemébe egy másodpercnél tovább. – Csalódtál? – Nem is tudom. – A kezedet fotóztam, mert csak az nincs elfuserálva rajtad. – Úgy gondolod? Bólintott, és megéreztem a haja illatát. – Hát a szívem? Rám mosolygott, áthajolt az asztalon. – Szóval a szíved sincs elfuserálva? – kérdezett vissza kételkedő kis grimasszal. Az ajtó mögül kuncogás, zörgetés. Ráismertem Luis harsogására: „Hol marad a jégkocka?!”

Azt mondtam: – Nézz utána. Tán ránk is törik az ajtót a nagy idétlenkedésben. Megfogta a kezemet, és nézte, mintha akkor látná először. – Meglesz – mondta.

ELTÁV BÁRMIT CSINÁLOK, eszembe jut a bátyám, és a bátyámról mindig az jut eszembe, hogy jobban csinálná. Így megy ez huszonhárom éve. Nem mintha bántana, csak számot vetek a tényekkel. Itt ülök példának okáért az 1458-as számú, Nancyból indított expresszvonaton. Eltávot kaptam három hónap óta először. Na hol is kezdjem, én mezei kopasz vagyok katonáéknál, bezzeg a bátyám, őt rögtön kiemelték, végig a tisztekkel evett és minden hétvégén hazaengedték. De ebbe ne is menjünk bele. Maradjunk a vonatnál. Megyek a helyemre (foglaltattam menetirányba nézőt), hát nem ott ül egy jóasszony, térdén egy egész hímzőműhellyel? Nem merek szólni neki. Leülök vele szemközt, miután feltornáztam a hálóba a böhöm vászontáskámat. A fülkében ül még egy eléggé helyes lány, aki valami hangyákról szóló regénybe temetkezik. A szája sarkában pattanás. Kár, amúgy fogyasztható. Elvoltam szendvicsért a büfékocsiban. Most nézzük ugyanezt a bátyámmal: bűbájosán rámosolyog a jóasszonyra, és az orra alá nyomja a jegyét, pardon, hölgyem, talán elnéztem, de mintha... Az menten rosszul lesz, bocsánatért esedezik, besöpri a kismillió spulnit a retiküljébe, és hanyatt-homlok pucol. A szendvics miatt a bátyám ráborítja a pultot a srácra, hogy 28 frankért már mégis rakhatnának egy tisztességes szelet sonkát abba a szendvicsbe, a srác pedig abban a hülye mellényében pult alól kicseréli neki. Tudom, láttam már a mutatványt. A lány, az végképp cseles. Úgy nézne rá, hogy íziben kapcsoljon, érdekli őt. De a lány közben pontosan tudná, hogy a kis furunkulusát is észrevette ám. És onnantól nem tudna úgy odafigyelni a hangyáira és nem húzná fel az orrát, ha netán... Már ha a bátyámnak egyáltalán szándékai volnának vele. Mert hiszen a tiszthelyettesek első osztályon utaznak, és ott nem törvényszerűen pattanásosak a lányok. Odáig se jutottam el, hogy lett volna-e a pipiben hajlandóság a rendfokozatom meg a pulykatojásképem iránt, mert szinte nyomban elaludtam. Hajnali négykor megint ugrasztottak minket valami szarakodás miatt. Marc, a bátyám a három év előkészítő után rukkolt be, mielőtt felvették a műegyetemre. Húszéves volt akkor. Én két év technikusit végeztem, leszerelés után kereshetek valami informatikai melót. A huszonharmadikban vagyok. Egyébként holnap lesz a születésnapom. Anyám parancsolt haza. Én nem imádom a születésnaposdit, kinőttünk már abból. De egye fene, csak az ő kedvéért. Egyedül él, mióta apám lelépett a szomszédasszonnyal a tizenkilencedik házassági évfordulójuk alkalmából. Jelképes értelemben mondható nagy csapásnak. Magas nekem, hogy anyám azóta miért nem keresett magának valakit. Megtehette volna, sőt még mostanság is megtehetné, de... nem tudom, na. Marckal egyetlenegyszer tárgyaltuk ki, és egyetértettünk, hogy megégette magát és fél. Nem kockáztatja, hogy újból faképnél hagyják. Egy

időben piszkáltuk, hogy jelentkezzen egy ilyen társkereső hogyhívjáknál, de nem állt kötélnek. Azóta beszervált két kutyát meg egy macskát, gondolhatod... ilyen állatsereglethez hozzácsapni valami épeszű hapsit garantáltan mission impossible. Essonne-ban lakunk Corbeil mellett a 7-es útnál egy kis nyaralóban. Kellemes, nyugodt környék. A bátyám a világért se mond nyaralót, csakis házat. Szerinte snassz, hogy nyaraló. Sosem heveri ki, hogy nem Párizsba született. Párizs. Ezt szajkózza egyfolytában. Szerintem élete legszebb napja lesz, mikor lepengetheti az első ötös zónás bérlete árát. Nekem egyre megy, hogy Párizs vagy Corbeil. A ritka dolgok egyike, ami nem pergett le rólam a suliban, annak a nagy ókori filozófusnak az elmélete, aki szerint nem az számít, hogy hol vagyunk, hanem a lelkiállapotunk. Emlékszem, valamelyik haverjának írta, aki be volt sózva és világgá akart menni. Nagyjából azt tanácsolta neki, hogy kár ugrálni, a szarból úgyse vakarózhatsz ki, csak hurcolod magaddal. Megváltozott az egész életem aznap, hogy a tanár ezt előadta nekünk. Ez az egyik ok, amiért kétkezi foglalkozást választottam. Jobb szeretek a kezemmel gondolkozni. Egyszerűbb. A katonaságnál mindenféle barommal összejön az ember. Elképzelni nem tudtam, hogy ilyen fazonok léteznek, most meg együtt élek velük. Velük alszom, velük vakarom magamról a koszt, velük zabálok, még hülyülök is velük néha, meg kártyázok, de viszolygok tőlük. Nem sznobságból, csak egyszerűen üresek. Nem a finom lelket reklamálom, mit sértegetném őket, de súlytalanok. Rendben, nem erősségem a fogalmazás, de tudom, mit beszélek, ha lemázsálsz egy ilyet a mérlegen, kerül szám a rubrikába, de akkor se nyom az illető semmit... Kispórolták belőlük az anyagot, és kész. Mint a kísértetek. Feléjük lendül a kezed és átmegy a testükön, csak a lármás semmihez érsz. Ők meg azzal jönnek, hogy mit hadonászol itt, kaphatsz egyet. Bumm! Eleinte nem bírtam aludni az elképesztő dolgaik meg az elképesztő szájuk miatt, és lám, mostanra hozzászoktam. Azt mondják, a katonaságnál megférfiasodik az ember, én csak még pesszimistább lettem. Távol áll tőlem, hogy higgyek Istenben vagy valami Felsőbbrendű Izében, mert olyan nincs, hogy direkt megteremtsék, ami a Nancy-Bellefond laktanyában nap mint nap megy a szemem láttára. Röhej, most veszem észre, a vonaton vagy a helyiérdekűn jön rám a filozofálás... Ezek szerint még a hadseregről is elmondható valami jó. Valahányszor befutok a Gare de l’Estre, titokban mindig reménykedek, hogy vár valaki. Ilyen ökörséget. Hiába tudom, hogy az anyám még dolgozik ilyenkor, meg hogy Marc nem fog bebumlizni csak azért, hogy kikapja a kezemből a táskám, egyfolytában dolgozik bennem a bárgyú bizakodás. Hát nem lekéste megint, a mozgólépcsőn a metróba lemenet még utoljára körülnézek, hátha... És a mozgólépcsőn mindig jobban húzza a vállamat a rohadt táskám. Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol... Ne mondja senki, hogy túlkomplikálom. Hát jó, ideje hazahúznom egy jó kis bokszmeccsre Marco bátyóval, mert megint túlteng a filozófia, inkább befutok egy petárdát. Itt mindjárt a peronon. Tilos, tudom, de ha rám szállnak, majd meglengetem a katonakönyvemet. Én a Békéért töröm magamat, uram! Én ma hajnali négykor keltem a Francia Hazáért, asszonyom. A corbeili állomáson lélek sincs... na ez már egy kicsit erős. Tán kiment a fejükből, hogy este

jövök? Gyalog megyek. Besokalltam a tömegközlekedéstől. Cakompakk besokalltam, azt hiszem. Szembejönnek a környékbeli srácok a suliból. Nem nyomulnak megszorongatni a kezem, fosnak, hogy égő. Megállok a kispiszkosnál a sarkunkon. Ha kevesebbet üdültem volna benne, most nem fenyegetne hat hónapon belül a blokkolósdi. Egy időben többet nyűttem a flippert, mint az iskolapadot... Kihúztam ötig, és mikor jöttek a többiek, akik egész nap a fülükbe húzatták a tanárokkal, eladtam nekik a bónuszköreimet. Ők jártak jól: félpénzért játszottak, és a dicsőségtáblára is fölkerült a nevük. Állati boldog volt mindenki, én beruházhattam az első pakli cigikbe. Esküszöm neked, abban a pillanatban úgy éreztem, én vagyok a király. Naná, a seggfejek királya. Megszólít a tulaj: – Még angyalbőrben...? – Ja. – Jó is az? – Ja... – Ugorj be zárás után dumálni egy kicsit... én persze légiós voltam, az azért más... Minket nem eresztettek haza minden kukkra... csak hogy tudd. És ment vissza a pulthoz a szeszgőzös emlékeivel hadakozni. A légióját neki. Kivagyok. A hátamnak annyi, a vállamat szétvágja a táska szíja, nyúlik előttem az utca. Odaérek a ház elé, zárva a kapu. A kurva életbe, ez már több a soknál. Mindjárt elbőgöm magam. Hajnali négy óta talpon vagyok, átzötyögtem a fél országon egy büdös vagonban, nem gondoljátok, hogy elég a mogyorózásból? A kutyák vártak. Bozo vonyít a gyönyörűségtől, Micmac hárommétereseket ugrik... fesztivál a javából. Ez nevezem fogadtatásnak! Áthajítom a táskát, és vetem magam utána, mint a régi szép időkben. Nekem esik a két kutyám, és hetek óta először jobb egy kicsit. Mégiscsak akad élőlény ezen a bolygón, aki engem szeret meg engem vár. Gyertek csak, kincseim, szép kutyus, szép kutyus... A ház sötét. Táska a lábtörlőre, kinyitom, leások a több kiló szennyes zokni alá a kulcsaimért. A kutyák benyargalnak előttem, kattintanám fel az előszobai lámpát... áramszünet. Bassza meg! Bassza meg! Akkor meghallom berezelt Marc bátyót: – Lehetnél kicsit finomabb, vendégeid vannak. Továbbra is sötétség. Azt mondom neki: – Mi a faszt szórakozol velem...? – Nem bírsz magaddal, másodosztályú al-közlegény? Szóltam, hogy nyugodj le. Nem a snaszárnyában vagy, vigyázz a szádra, különben nincs villany. Azzal villanyt gyújt. Már csak ez hiányzott. Az egész geng, az egész család egy emberként dalolja a felgirlandozott nappaliban, hogy „Happy Birthday”. Anyám azt mondja: – Tedd már le azt a táskát, öreg harcos. És hoz egy pohár italt. Először művelik ezt velem. Nem hinném, hogy szép látvány vagyok a döbbent pofámmal. Kezet rázok mindenkivel, megpuszilom a nagyanyámat meg a nénéimet. Beléböknék Marcba, de egy lánnyal van. Fogja a derekát. Én meg csak ránézek, és tudom, hogy beleszerettem.

A bátyám vállába bokszolok, és a lány felé biccentve megkérdezem: – Ajándék? – Álmodsz, öcsi – feleli. Megnézem még egyszer. Valami csiklandozza belül a gyomromat. Rosszul vagyok, ő meg gyönyörű. – Nem ismered meg? – Nem. – De hisz ő Marie, a Rebecca barátnője... –??? A lány azt mondja: – A suliból. Glénans. Nem emlékszel? – Bocsi, nem. – A fejem rázom, és ott hagyom őket. Töltök magamnak még egyet. Még hogy emlékszem-e. A vitorlástúra visszatér lidérces álmaimban. A bátyus mindig az élen, mindenki kedvence, lebarnult, izmos, menő. Este átlapozza a kiskönyvet, és másnap tévedhetetlenül kiismeri magát a fedélzeten. Kunsztol, és túlüvölti a hullámokat. Nem sótlanodik el egy percre se. A lányok a guvadó sülthalszemükkel, a kis csöcsükkel másra se tudnak gondolni, mint a záróbulira. Az összes lány felvéste a címét filctollal a karjára, míg alvást színlelt a buszon. Némelyik a szülei szeme láttára siratta el, mikor beültünk anyánkhoz a kocsiba. Én meg... Én meg tiszta tengeribeteg lettem. Marie-ra nagyon is jól emlékszem. Egyik este azt mesélte a többieknek, hogy a tengerparton rajtakapott egy etyepetyélő párt, és hallotta, hogy szétpattan a lány bugyigumija. – No és milyen volt? – kérdeztem, csak hogy zavarba hozzam. Ő meg egyenesen a szemem közé néz, ujja közé csippenti a ruháján keresztül a bugyiját, meghúzza, elereszti. Patt. – Ilyen – mondja, és csak néz rám. Tizenegy éves voltam. Marie. Még hogy emlékszem-e. Patt. Minél jobban előrehaladt az este, annál kevésbé akarózott a seregről beszélnem. Minél kevesebbet néztem felé, annál jobban akarózott megérintenem. Kimentem a kertbe két-három szakiskolás haverral. Kazettákról rizsáltunk, amiket majd kikölcsönzünk, meg kocsikról, amiket úgyse tudunk megvenni az életben. Michaël beszereltetett volna egy szuper hifit. Tízezer, csak hogy széttechnózza az agyát. Leültem a kovácsoltvas padunkra. Anyám minden évben nyúz, hogy fessem át. Mert a Tuilériákra emlékezteti. Cigiztem, és néztem a csillagokat. Nem nagyon kapiskálom, hogy melyik melyik. Ezért aztán minden adandó alkalommal kémlelem az eget. Négy darab az összes tudományom. Na, ezt se tanultam meg abból a kiskönyvből Glénans-ban. Messziről megláttam. Rám mosolygott. Néztem a fogát, a klipsze formáját. Leült mellém, és megkérdezte: – Szabad?

Nem szóltam semmit, mert megint görcsölt a hasam. – Igaz, hogy nem emlékszel rám? – Nem igaz. – Emlékszel? – Emlékszem. – Mire emlékszel? – Emlékszem, tízéves korodban egy méter huszonkilenc centi voltál és huszonhat kiló, előző évben kaptad meg a mumpszot, együtt vizsgált meg minket az orvos. Emlékszem, akkor Choisy-le-Roi-ban laktatok, és 42 frankom bánta volna, ha meglátogatlak. Emlékszem, hogy anyád keresztneve Catherine, apádé Jacques. Emlékszem, hogy volt egy teknősöd, Candy nevű, a legjobb barátnődnek meg tengerimalaca, Anthony nevű. Emlékszem, hogy zöld fürdőruhád volt fehér csillagokkal, és anyád belehímezte a nevedet a fürdőköpenyedbe. Emlékszem, hogy egyik reggel sírtál, mert nem jött leveled. Emlékszem, hogy a búcsúbulira flittereket tapaszoltál az arcodra, és Rebeccával a Pomádé zenéjére produkáltátok magatokat. – Hihetetlen, micsoda memóriád van!!! Mikor nevet, még annál is szebb. Hátrabiccenti a fejét. Dörgöli a karját, hogy ne fázzon. – Tessék! – mondom, és kibújok a vastag pulóverből. – Kösz... és te? Nem fagysz meg? – Miattam te ne aggódjál. Másképp néz rám. De hát ennyiből azért minden lány ért. – És még mire emlékszel? – Emlékszem, egyik este az Optimista Klubnál azt mondtad, hogy a bátyám felvág. – Úgy van, ezt mondtam, te meg rávágtad, hogy nem igaz. – Mert nem igaz. Marc ezer dolgot kiráz a kisujjából, de nem vág fel rá. Csak épp kirázza. – Mindig megvéded a bátyádat. – A bátyám, vagy nem? Egyébként, ahogy látom, most téged is kevésbé zavarnak a hibái. Felkelt, megkérdezte, rajta maradhat-e a pulóverem. Visszamosolyogtam. Ott vergődtem-fortyogtam lassú tűzön az üstben, de olyan boldog voltam, mint még soha. Még ott vigyorogtam, mint az agyalágyult, mikor jött anyám. Bejelentette, hogy átmegy aludni nagyanyámhoz, a lányok lent aludjanak, a fiúk fent.... – Mama, nem a dedóban vagyunk. – És nézz rá a kutyákra, benn vannak-e, mielőtt zársz, és... – Mama, nézd... – Ne mondd, hogy ne aggódjak, amikor vedeltek itt, mint a gödény, és máris tökrészeg vagy... – Ez esetben nem is részeg vagyok, hanem totál kész. Totál. Vállat vont és otthagyott. – Legalább teríts a válladra valamit, mielőtt összeszednél egy tüdőgyulladást. Elszívtam még három cigit, hogy legyen időm gondolkozni, aztán megkerestem Marcot. – Hé... – Mi van? – Marie... – Mi? – Átengeded.

– Ezt. – Szétverem a pofádat. – Azt nem. – Miért? – Mert beittál, nekem pedig kell a kis angyalarcom hétfőn. – Minek? – Hogy széles körben meggyőzően terjeszthessem nézeteimet a talajvízszint ingadozásairól. – Mi van? – Erről adok elő. – Fogadd részvétemet. – Kösz, de ne pazarold rám. – Hát Marie? – Marie? Az enyém. – Nem olyan biztos. – Honnan veszed? – Na honnan!... A tüzér már csak tudja... – Hogy oda ne rohanjak. – Figyelj, nagyon ciki, így nem merek nála semmit. Mit csináljak, seggfej vagyok, tudom. Legalább ma estére találjunk megoldást, okesz? – Még gondolkozom... – Ne húzd, mert mindjárt kifekszek. – Csocsó... – Mi? – Csocsózunk a csajért. – Nem valami gáláns. – Köztünk marad, de amúgy nyazsgem, Grál-lovagom, a más tyúkját lekapcsolni bezzeg van eszed. – Jó. Mikor? – Most. Irány a pince. – Most??! – Yes, sir. – Megyek, csak előbb csinálok magamnak egy kávét. – Csinálj nekem is, lécei. – Kérlek. Még bele is hugyozok. – Bumburnyák. – Fújd fel magad. És búcsúzz el tőle. – Fordulj fel. – Ne izgasd magad, majd megvigasztalom. – Na fogadjunk. A tűzforró kávét a mosogató fölött küldtük le. Marc ment előre. Én addig is a lisztbe mártottam a kezem. Anyám jutott eszembe, amint húst bundáz nekünk. Hirtelen nagyon kellett pisálnom. Frankó. Most kapjam ki két szelet bundás hús közé... A lépcsőn lefelé menet kerestem őt a szememmel, hogy nőjön a lelkierőm, mert flippereztem, mint a fenevad, de a csocsó a bátyám vadászterülete. Pancserül játszottam. A liszt izzadásgátlás helyett összedzsuvásodott az ujjam hegyén.

Ráadásul 6:6-nál lejött Marie is, meg mindenki, és onnantól végem volt. Éreztem, hogy ott áll a hátam mögött, és csúszkált a kezem a fogantyúkon. Beszívtam az illatát, és elfelejtettem támadni. Hallottam a hangját, és csak szedtem be az áldást. Mikor a bátyám a 10-esre tolta a számlálóját, végre én is beletörölhettem a kezem a farmeromba. Tiszta csiriz lett. Marc rám vetette azt a megszakad a szívem mocsokházi pillantását. Boldog szülinap a javából, dünnyögtem magamban. Álmosak vagyunk, mondták a lányok, hol alszunk? Én a nappaliban, mondtam, hogy kiigyak mindent, ami maradt, senki ne háborgasson. Marie rám nézett. Ha most is egy méter huszonkilenc lenne és huszonhat kiló, gondoltam, bedughatnám a zubbonyom alá, és mindenhova magammal vihetném. Aztán elcsendesedett a ház. Sorra kialudtak a lámpák, innen-onnan még egy utolsó vihogás. Marc és a haverjai hülyülnek nyilván, kaparásznak az ajtón, gondoltam. Befüttyentettem a kutyákat, kulcsra zártam a bejáratot. Nem bírtam elaludni. Naná. Cigiztem a sötétben. Csak egy vörös pont mozdult időnként. Aztán neszt hallottam. Papírzizegésszerűt. Először azt hittem, az egyik kutya haszontalankodik. Szólongattam őket: – Bozo?... Micmac?... Semmi, csak a motozás, riccs-reccs, mintha ragasztószalagot tépkednének. Felültem, hogy kattintsam a lámpát. Álmodom. Marie áll meztelenül a szoba közepén, és ajándékcsomagolót aggat magára. Bal mellén kék, jobb mellén ezüst papír, karján szalag. A nagyanyámtól kapott motoros sisakom hullámpapírja az ágyékkötő rajta. Félmeztelenül járkál a fecnik, a teli hamutartók meg az üres poharak között. – Mit csinálsz itt? – Nem világos? – Hát... őszintén szólva... – Nem azzal kezdted, hogy ajándék, mikor megjöttél? Mosolyogva tekert a derekára valami piros madzagot. Felpattantam. – Hagyd... És míg kimondtam, magam sem tudtam, úgy értendő-e ez a „hagyd”, hogy ne rakd tele a bőröd mindenfélével, engedj oda. Vagy a „hagyd” azt jelenti: ne siesd el, tengeribeteg vagyok még mindig, és különben is, holnap megyek vissza Nancyba mint másodhegedűs, szóval légy észnél...

A NAP HÍRE JOBBAN TENNÉM, ha elmennék lefeküdni, de képtelen vagyok. Reszket a kezem. Úgy érzem, jelentéssel tartozom. Megszoktam. Hetente egyszer nekiülök, péntek délután van az ideje, Guilleminnek megy, a főnökömnek. De ez most saját magamnak lesz. Így morfondírozok: „Ha részletesen beszámolsz az egészről, ha rendesen megcsinálod, a végén, mikor átolvasod, két másodpercig azt hiheted, hogy az a szarházi nem te voltál, tárgyilagosabban tudod megítélni magadat. Talán.” Hát itt ülök a kis laptopom előtt, amin dolgozni szoktam, hallom, hogy odalent megy a mosogatógép. A feleségem meg a gyerekek rég ágyban vannak. A gyerekek alusznak, meggyőződtem róla, az asszony egészen biztosan nem alszik. Lesi, mikor megyek már. Szerintem fél, mert sejti, hogy számára elvesztem. A nők megérzik az ilyet. De nem fekhetek oda mellé, ezt ő pontosan tudja. Le kell írnom az egészet azért a két másodpercért, ami olyan fontos lehet, ha ugyan megérem. Kezdem az elején. 95. szeptember elsejével léptem be a Paul Pridault-hoz. Azelőtt a konkurenciánál voltam állásban, de felgyűlt mindenféle bosszantó apróság, például hogy a költségtérítéssel fél évet csúsztak, hát fogtam magam, otthagytam őket. Majdnem egy évig munkanélküli voltam. Mindenki azt hitte, be fogok csavarodni a négy fal között, és tébolyultan lesem, mikor csörög rám a munkaközvetítő, ahol nyilvántartásba vettek. Holott ez az időszak mindig is szép emlékem lesz. Végre mindent megcsináltam otthon. Mindent, amiért Florence olyan rég rágta a fülemet: helyére került minden karnis, lett zuhany a kertvégi sufniban, kikölcsönöztem egy kistraktort, felástam a kertet, vadonatfriss, gyönyörű pázsitot telepítettem. A nap végén elhoztam Lucas-t a dadától, mentünk a nővéréért az iskolába. Nagy uzsonnákat csaptam nekik meleg kakaóval. Nem Nesquikből, igazi kakaóból főztem, káprázatos bajszuk lett tőle. Néztük a fürdőszobatükörben, aztán lenyaltuk. Júniusban kapcsoltam, hogy a kisfiam kinőtte Madame Ledoux-t, és óvodás lesz, hát komolyan nekiláttam, hogy munkát keressek, és augusztusra lett is. A Paul Pridault-nál kereskedelmi ügynök vagyok, hozzám tartozik az egész nyugati országrész. Nagy húsüzem. Hentes, csak nagyban. Pridault papa isteni szikrája a házisonka konyharuhában, igazi, piros-fehér kockás konyharuhában. Persze hogy gyári sonka gyári disznóból, és a híres-nevezetes falusi konyharuha is egyenesen Kínából való, de attól még nevet csinált vele az öreg, és ma már ott tartunk – piackutatások bizonyítják egyöntetűen –, hogy ha megkérdezik a bevásárlókocsit toló háziasszonyt, mi jut eszébe Paul Pridaultról, rávágja, hogy „házisonka konyharuhában”, és ha tovább ütjük a vasat, még hozzáteszi, hogy a legjobb sonka, mert van egy kis falusias zamata. Kalap le, ez a művészet.

Évi harmincötmillió a forgalmunk. A hétnek több mint felét töltöm a szolgálati autóm volánja mögött. Fekete 306-os, két oldalán röhögő disznófej. Az embereknek fogalmuk sincs, hogyan élünk négy keréken mi, ügynökök meg fuvarosok meg utazó nagykövetek meg hasonlók. Az autópályán két világ: a ráérősök meg mi. Sok dolog játszik közre. Először is a járgányhoz való viszony. Akár dióhéjnyi Renault Clio, akár pótkocsis német dömper, ha beül az ember, a magáéban van. A mi szagunk, a mi kacatunk, a mi seggünkhöz passzol az ülés, éppenséggel nem csigáz fel. A CB-ről nem is szólva, holott hatalmas, rejtelmes birodalom, ahol a kódokon kevés ember ismeri ki magát. Elvétve használom, ki is kapcsolom időnként, van, de minek. Aztán meg a koszt és vidéke. A Fehér Ló fogadók, az önkik, a Bárka-lánc palifogói. A mai ajánlatok, a kancsó vizek, a papírabroszok. A sok pofa a sohaviszontnemlátásra... Meg a pincérnők valaga, különbül lajstromba szedve, kategorizálva, kielemezve, mint a Michelinútikönyvben. (Ezt szokás Micheline-kalauznak nevezni). Meg a nyomottság, az útiterv, a magány, a gondolatok. Mindig ugyanazok, üresjáratban. Meg az úszógumi, meg a kurvák. Áthághatatlan korlát választja el az útiak világát a nem útiakétól. A munkám nagyjából annyi, hogy szemlét tartok a tulaj nevében. Összeköttetésben vagyok a közepes meg a nagy hipermarketek élelmiszerrészlegeinek vezetőivel. Megegyezünk a reklámstratégiáról, a célkitűzésekről, a terméktájékoztatókról. Kicsit olyan nekem, mintha járkálnék egy szép lánnyal, és a bájaival meg a tudományával kérkednék. Mintha csak jól akarnám férjhez adni. De ne csak bekössék a fejét, kényeztessék is, ezért aztán, ha csak tehetem, körmére nézek az eladóknak, vajon mutogatják-e a portékát, vajon mindig frisset adnak-e, vajon szépen van-e kihajtva az a konyharuha, mint a tévében, vajon elég-e a szaft, vajon hagyományos tálból mérik-e a pástétomot, vajon a kolbász úgy lóg-e, mintha füstölnék, vajon, vajon, vajon...? Az ilyen apróságok senkit nem érdekelnek, de mégiscsak ezek teszik Paul Pridault-t. Tudom, tudom, mit beszélek ennyit a melóról, holott semmi köze ahhoz, amiről írnom kell. Történetesen disznóval üzletelek, de éppen úgy lehetne ajakrúzs vagy cipőpertli is. Szeretek nyüzsögni, a szájam tépni, tekeregni. Csak be ne zárjanak egy irodába, ahol egész nap sarkamban a főnök. Kilel a hideg, ha csak rágondolok. 1997. szeptember 29-én háromnegyed hatkor keltem. Csöndben összekaptam magam, nehogy morogjon az asszony. Siettem a zuhanyozással, mert tudtam, üres a tank, és ha már benne vagyok, megnézem a keréknyomást. A Shellnél ittam meg a kávém. Utálom azt a moslékot. A dízelszag meg a cukrozott kávé együtt mindig felkavarja a gyomrom. Az első megállóm fél kilenckor volt Pont-Audemerben. A Carrefournál segítettem beállítani az új vákuumos tárlót. Újdonság, valami nagyfej szakáccsal közösen hoztuk ki. (Látnák, hogy pipiskedik a főtt marhájával meg a sipkájával a csomagoláson, ejnye már...) A második jelenés tízre volt betervezve Bourg-Achard-ba, a Z. I.-be. Húznom kellett egy kicsit, főleg mert köd volt az autópályán.

Kikapcsoltam a rádiót, zavart a gondolkodásban. Gondban voltam e miatt a tárgyalás miatt, tudtam, a konkurencia a nyakunkra akarja tenni a kést, foglalkoztatott a dolog. Olyannyira, hogy majdnem elfelejtettem lehajtani. Egy órakor telefonál a holtra rémült feleségem: – Jean-Pierre! Te vagy ott? – Miért, kit vártál? – Istenem... Jól vagy? – Miért kérdezed? – Hát a baleset miatt, mi másért? Két órája próbállak elérni a mobilodon, de bemondják, hogy a vonalak túlterheltek! Két órája hívogatlak, mint az eszelős! Legalább tízszer odaszóltam az irodádba! Az istenit, fölhívhattál volna, de hát magasról leszarsz... – Várj már, miről beszélsz... Mi történt? – Baleset volt délelőtt az A13-ason. Hát nem az A13-ason volt ma dolgod? – Miféle baleset? – Ez nem lehet igaz! Még hogy TE egész nap hallgatod a híreket!!! Másról se beszélnek! Még a tévé is! Borzalmas baleset történt délelőtt Rouen mellett. – ... – No jó, leteszem, melózni is kell... Kiesett a kezemből minden reggel óta, már azt hittem, özvegy vagyok. Már készültem, hogy hajítom a gödörbe a marék földet. Telefonált a te anyád, telefonált az én anyám... Szép kis délelőtt. – Bocsi! Sajnálom, most elkerült a szerencse. Fog még nyúzni miattam az anyósod. – Hülye. – ... – ... – Flo... – Mi van? – Szeretlek. – Sose mondod. – És most? Most mit csinálok? – ...Na jó... viszlát este. Hívd fel az anyádat, nehogy elvigye a szíve. Este hétkor megnéztem a körzeti híradókat. Borzalom. Nyolc halott, hatvan sérült. Autók egymás hegyén-hátán, mint az összetaposott sörösdobozok. Hány is? Ötven? Száz? Felborult, szénné égett rakomány. Autómentők tízesével. Egy rendőr gondatlanságról, gyorshajtásról szónokol, meg arról, hogy előző este jelezte a meteorológia, hogy köd lesz, és hogy vannak még azonosítatlan holttestek. Dülledt szemű, zokogó emberek. Este nyolckor az országos híradó. Már kilenc halott. Florence bekiabál a konyhából: – Elég már! Gyere ki hozzám! Koccintottunk a konyhában. De csak az ő kedvéért, én nem kívántam.

Akkor állt belém a félsz. Egy falat se ment le a torkomon, és kóvályogtam, mint a bokszoló, akit kiütöttek. Képtelen voltam elaludni, a feleségem szeretkezett velem. Éjfélre már megint lent voltam a nappaliban. Bekapcsoltam a tévét, levettem a hangot, és cigaretta után kotorásztam. Fél egykor egy picit föltekertem a hangot, mert jött a késői híradó. Nem bírtam levenni a szemem a két irányban szanaszét heverő bádogroncsokról. Baromi. Azt mondtam magamban: micsoda barmok néha az emberek. Aztán feltűnt a képernyőn egy úti cimbora. Le Castellet feliratú pólóban. Míg élek, nem felejtem el az arcát. A srác azt mondta akkor éjjel a nappalimban: – Jó, köd volt, és az is igaz, hogy gyorsan hajtottak egyesek, de ez a dzsumbuj nincs, ha az a faszfej nem kapcsol hátramenetbe, hogy még elkapja a Bourg-Achard kijáratot. A vezetőfülkéből láttam az egészet. Ketten fékeztek mellettem, aztán hallom, hogy a többi beléjük szalad, mint a vajba. Higgyenek, amit akarnak, a visszapillantómban nem láttam semmit. Semmit. Fehérséget. De te csak aludjál nyugodtan, te mocsok. Nekem címezte. Nekem mondta. Nekem, Jean-Pierre Faret-nak, amint anyaszült meztelenül álltam a saját nappalimban. Ez tegnap volt. Ma megvettem minden napilapot. Figaro, szeptember 30-i, keddi szám, 3. oldal: SZABÁLYSÉRTÉSRE GYANAKODNAK „Felmerült, hogy egy szabálysértő autós hátramenetbe kapcsolt a Bourd-Achard (Eure) csomópontnál, és ezért következett be a kilenc ember halálát okozó tömeges baleset tegnap délelőtt az A13-as autópályán. A szabálytalanság miatt történt az első ütközés Párizs felé, melynek folytán a tartálykocsi kiégett. A lángok keltettek zavart...” Parisien, 3. oldal: ELBORZASZTÓ FELTÉTELEZÉS: KÖZLEKEDÉSI KIHÁGÁS OKOZTA „Egy autós gondatlansága, lelkiismeretlensége lehet az oka a drámának, a romhalmaznak, melyből legalább kilenc holttestet emeltek ki tegnap délelőtt az A13-as autópályán. A helyszínelő rendőröknek egy tanú azt az el-borzasztó vallomást tette, hogy egy autó hátramenetbe kapcsolt, hogy még lehajthasson Bourg-Achard-nál, Rouentól húsz kilométerre. Ezt az autót akarták kikerülni azok...” És mintha ennyi nem volna elég... „Az autópályán a sérültek segítségére sietők közül két személyt halálra gázoltak. Két percen belül több mint száz gépkocsi, három nehézjármű...” (Liberation, ugyanaznap.)

Húsz méter se volt, épp csak lecsíptem a záróvonalból. Pár másodperc. Ki is ment a fejemből. Szent Isten. Nincs könnyem. Florence lejött értem hajnali ötkor. Mindent elmondtam neki. Hát persze. Hosszú percekig ült kezét az arcára szorítva. Felnézett jobbra, aztán balra, mint aki levegő után kapkod, és azt mondta: – Jól figyelj. Kussolsz. Különben lecsuknak gondatlanságból elkövetett emberölésért. – Az lesz. – És? És? Kinek jó? Kinek jó, ha még több élet megy tönkre? Sírt. – Nekem annyi. Az életem tönkrement úgyis. Kiabált. – Lehet, hogy a tied tönkrement, de akkor is, a gyerekek! Kussolni fogsz! Én nem bírtam kiabálni. – Jó, a gyerekek. Ezt nézd. Tessék. Odatartottam elé az újságot, a képet, ahol egy kisfiú sír az A13-as autópályán. Kisfiú néz vissza a felismerhetetlen autóroncsra. Újságfotó. „A nap híre” rovat. – Camille-lal egyidős. – A francba már, hagyd ezt!!! – üvölti a feleségem, és elkap a nyakamnál. – Hagyd abba, mert... Befogod a pofádat! Egy kérdésem van, egyetlenegy. Mire jó az, ha leültetnek? Mondd már meg, mire? – Megvigasztalja őket. Összetörten ment ki az asszony. Hallottam, hogy bezárkózik a fürdőbe. Reggel fejcsóválva néztem rá, de most a csöndes házamban, mikor csak a mosogatógép neszez... Elvesztem. Lemegyek, iszom egy pohár vizet, és elszívok egy cigit kinn a kertben. Aztán vissza föl, és egyben végigolvasom az egészet, hátha segít. De nem hiszem.

CATGUT NEM ÍGY LETT BETERVEZVE. Jelentkeztem az Állatorvosi hetilap hirdetésére, hogy két hónapot, augusztust-szeptembert helyettesítek. Aztán a srác, akinek lépre mentem, a szabadságáról hazajövet szörnyethalt a kocsijában. Szerencse, hogy más nem ült benne. Én meg maradtam. Sőt, kivásároltam a praxist. Jó körzet. A normandiaiak fogukhoz verik a garast, de fizetnek. Bikkfafejű társaság, ha egyszer bevésnek valamit az agyukba, az ott is marad... márpedig nőre nem szabad rábízni a jószágot. Etetheti, fejheti, ganajozhat utána, az még istenes. Az injekciókat, a borjaztatást, a bélgörcsöt, a méhgyulladást majd még meglátjuk. Meglátták. Hónapokig mustráltak, aztán arra jutottak, fizetnek nekem a kocsmában. Délelőtt még csak győzné az ember. Főleg macskákat meg kutyákat hoznak. Típusos esetek: szúrjam meg, mert a fatert nem viszi rá a lélek, pedig csak kínlódik az állat; vagy szánjam meg, mert olyan ragyogóan vadászik, meg kell gyógyulnia; ritkábban, hogy oltsam be, párizsi a gazda. Az elején a délután volt a gályázás. Házakhoz járni. Az ólak. A csöndek. Nézzük, hogy dolgozik, csak aztán nyilatkozunk. Menynyi bizalmatlanság, és képzelem, mennyi ujjal mutogatás a hátam mögött. Beleröhögtek a kávéjukba a bénázásaimon meg a steril kesztyűimen. Ráadásul az a nevem, hogy Lejárét. Lejárét doktor. Pukkadoztak, meghiszem azt. Végül sutba vágtam a jegyzeteimet meg az elméleteimet, és tartottam a szám, megvártam, míg a gazda kibök valamit az állatáról, hogy tudjam, hányadán állunk. Én főleg a súlyzóimnak köszönhetem, hogy még itt vagyok. Ha most tanácsot kellene adnom (a történtek után ilyesmi nem fenyeget) valami ifjú titánnak, aki vidéken akar boldogulni, a jelszóm: izom, minél több izom. Az a legfontosabb. Egy tehén öt-nyolcszáz kiló, egy ló hétszáznál kezdődik, de kitehet egy tonnát is. Létkérdés. Tegyük fel, hogy egy tehén nehezen ellik. Éjszaka van, naná, farkasordító hideg, az istálló mocskos, az orráig alig lát az ember. Jó. A tehén vergődik, a gazda el van keseredve, a tehenéből él. Ha az állatorvos többe van neki, mint a születendő hús, meg kell gondolnia... Az ember azt mondja: – Rosszul fekszik a borjú. Meg kell fordítani, és simán kinn lesz. Felpezsdül az istálló, előrángatják a nagy gyereket az ágyból, a kicsi is jön utána. Végre történik valami. Kipányváztatod az állatot. Jó szorosan. Ne rugdosson. Nekivetkőzöl pólóra. Megvesz az isten hidege. Keresel egy csapot, és alaposan kezet mosol a kóbor szappandarabkával, ami ott hever. Belebújsz a hónaljadig érő kesztyűbe. Fölnyúlsz ballal az irdatlan pérába, aztán gyerünk. Megkeresed a hatvan-hetven kilós borjút a méhben, és megfordítod. Fél kézzel. Időbe telik, de megcsinálja az ember. Utána hálát ad a súlyzóiért, miközben nyeli a tüzes almapálinkát, hogy lelket verjen magába. Máskor a borjú mégsem fér ki, vágni kell, az drágább. A pasi néz az emberre, és a szeméből olvassa ki a döntést. Ha bizakodóan nézünk, mintha máris indulnánk a kocsihoz a cuccért, igent mond. Ha merően bámuljuk a többi jószágot, és cihelődni látszunk, nemet mond. Megint máskor az üszőt kell kímélni, mert a borjúnak úgyis vége, fel kell vágni bent, és

darabonként kiszedni, azt is kesztyűben. Utána hazamegy az ember, de nem találja a helyét. Elszaladtak az évek, jócskán van még mit törlesztenem, de mennek a dolgok rendesen. Villemeux papa halála után megvettem a gazdaságát, és kicsit helyrepofoztam. Lett valakim, aztán dobbantott. A sulyokká gyúrt kezem az oka vélhetőleg. Befogadtam két kutyát, az első csak úgy odaállított, megtetszett neki a ház, a másodiknak kijutott minden rossz, mielőtt magamhoz vettem. A második diktál, ki más. Macska is került néhány. Sose látom őket, de a tálkájukat kieszik. Szeretem a kertet, nem valami rendezett, de van pár öreg rózsabokor, előbb kerültek ide, mint én, és nem várják, hogy foglalkozzak velük. Csak gyönyörűek. A tikfa kerti bútort tavaly vettem. Méregdrágán, de sokáig fogja bírni, ahogy látom. Ha úgy adódik, eljárogatok Marc Pardini-vel, aki tudomisénmit tanít itt a szomszédos főiskolán. Mozi, vacsora. Játssza nekem az entellektüelt, tetszik, mert szörnyen tahó lettem időközben, az az igazság. Könyveket meg cédéket ad kölcsön. Ha úgy adódik, le is fekszem vele. Mindig jólesik. Tegnap éjjel csörgött a telefon. Trehányak a tianville-i útnál gazdálkodnak. Baj van, nem várhat, így a srác. Nem kifejezés, hogy milyen nehezemre esett. Ügyeletet adtam előző hétvégén, és tizenhárom napja voltam megszakítás nélkül szolgálatban. Beszéltem egy kicsit a kutyáimnak. Csak úgy bele a világba, hogy halljam a hangomat, és rittyentettem egy tusfekete kávét. Amint kihúztam a kocsikulcsot a zárból, már tudtam, semmi se stimmel. A ház sötét, az ól néma. Dörömböltem a pléhajtón, hogy a holtakat is felébresszem, de már elkéstem. Azt mondja: a tehenem segge príma, hát a tiéd? Mid van neked egyáltalán? Azt beszélik, nem is vagy nő, hogy tököd van alul, nem tudtad? Mi meg mondtuk, utánanézünk. Két másik röhögött. Néztem a véresre rágott körmüket. Azt hiszed, szénára döntöttek le? Frászt, úgy berúgtak, hogy hajolni nem tudtak, csak rogyni, mint a zsák. A tejkonyhán nyomtak neki a fagyasztóládának, valami könyökcső gyilkolta a hátam. Sírni kellett, ahogy a sliccükkel szerencsétlenkedtek. Sírni kellett az egésztől. Rettenetesen szétbarmoltak. Üres szavak, de ha valaki netán nem hallotta volna: rettenetesen szétbarmoltak. A Trehány fiú, mikor elsült neki, mindjárt józan lett. Jaj, doki, hát csak vicceltünk egy kicsit, nem? Hát ritkán támad viccelhetnék)e itt az embernek, értse meg, a sógorkám most temette a szüzességét, igaz-e, Manu? Manu már horkolt, a cimborája meg nyúlt megint az üveg után. Bólogattam a srácnak, persze, hogyne. Még röhögcséltem is egy kicsit, a végén odaadta az üveget. Szilvapálinka. A szesz kiütötte őket, mégis döftem beléjük egy-egy ketamint is. Nekem ne mocorogjanak. Jó munkához kényelem kell. Fel a steril kesztyűt, szépen lefertőtlenítettem mindent betadinnal. Megfeszítettem a bőrt a herezacskón. A szikével egy kis vágást ejtettem. Elő a golyókat. Nyissz.

Három és feles catguttal összeöltöttem a mellékherét meg a vezetéket. Vissza a tasakba, endlizés. Precízen megcsináltam. Annak, amelyik telefonált meg a legdurvább volt, mert itt minden az övé, odaültettem a tökét az ádámcsutkájára. Hat óra felé bementem a szomszédasszonyomhoz. Brudet-né hetvenkét éves, rég talpon van ilyenkor, csont és bőr, de állja a sarat. – Üres lesz a ház egy ideig, Brudet mama, rá kellene nézni a kutyáimra meg a macskáimra. – Csak nem súlyos? – Hmmm. – Jó, adok a macskáknak, de akkor se szabad így felhizlalni. Ott van nekik a mezei egér. A kutyákkal már több a gond, hogy olyan kövérek, de arra a kis időre ideveszem. – Írok egy csekket a tápra. – Jó. Tegye a tévé mögé. Csak nem súlyos? Cöcögtem és mosolyogtam. Most meg itt ülök a konyhaasztalomnál. Főztem még egy kávét, rágyújtottam. Várom a rendőrautót. Csak ne szirénázzanak.

ÖCSIKE A NEVE Alexandre Devermont. Babarózsaszín, hamvasszőke fiatalember. Bura alatt nevelték. Pipereszappan, duplafluor-fogpaszta, ropogós ingecske, gödröcskés áll száz százalékig. Aranyos. Makulátlan. Tejberózsa kismalac. Hamarosan betölti a húszat. Csüggesztő kor, mikor még azt hisszük, minden lehetséges. Mennyi lehetőség, mennyi illúzió. Menynyi minden a pofánkba. Bár a babarózsaszín fiatalember nem így van ezzel. Őt még nem kezdte ki az élet. Soha nem tépték meg a fülét annyira, hogy fájjon. Jó kisfiú ő. Anyuka rátarti. „Halló, itt Élisabeth Devermont”, nyomja meg a vezetékneve első szótagját. Hátha bedől valaki... Nem úgy van az... Sok mindent vehetsz pénzen manapság, de pont ez a szótagocska nincs a boltban, most mondd. Ahogy gőgöt se vásárolhatsz magadnak. Abba bele kell születni. De azért ő vígan hordja a címeres pecsétgyűrűt. Miféle címer? Fúrja az oldalam. Koronás-liliomos egyveleg pajzson. A Francia Húsfeldolgozók és Vendéglátók Szövetségének levélpapírján szakasztott ilyen díszeleg, de anyuka gyanútlan. Ennyit erről. Apuka a családi vállalatot viszi. Fehér mű-gyantás kerti bútorokat forgalmaz. Rofitex bútor. Tíz évig sárgulásbiztos minden éghajlaton. A műgyantából egyenesen következik a kemping-piknik színvonal. A tikfa jobban mutatna, meg azok a klassz, behízelgően patinásodó padok meg a borostyán az évszázados tölgy sudarán, melyet még dédapánk ültetett a birtok kellős közepébe... Na de mindegy, ha csak vizet hagytak, azzal főzünk. Apropó, bútor, enyhe túlzás iménti állításom, miszerint az élet még nem próbálta meg Öcsikét. Dehogyisnem... Egy napon táncba vitte egy angol szetterekével vetekedő pedigréjű mintacsalád leányát, és rátört a nagy érzés. A dolog a pöpec zsúrok egyikén esett, amikbe az anyukák számolatlanul ölik a pénzt, nehogy sarjaik holmi Leilák vagy Hannák keblére, vagy más hasonlóan robbanékony vagy füves tájakra bitangoljanak. Szóval ott találta magát, ahol a part szakad, nyirkos tenyérrel. Táncolt a lánnyal, és őrizkedett attól, hogy a hasát súrolja a sliccével. Megpróbált riszálni, és verni a taktust a vasalt bakancsával. Csak úgy lazán. Fiatalosan. Aztán a csajszi ezzel jött: – Mit csinál az apád? (Ilyen ugribugrikra fenntartott lánykérdés.) Műszórakozottsággal felelte, miközben megpörgette a táncosnőjét: – Elnök-vezérigazgató a Rofitexnél, talán hallottál már róla... Kétszáz fős... A lány a szavába vágott. Hirtelen abbahagyta a táncolást, elkerekedett a szeme: – Várj már... Rofitex?... Csak nem... csak nem a kotonos? Ez már döfi. – Kerti bútor – felelte, de nem tért magához. Ciki ez a csaj. Tiszta ciki. Szerencsére véget ért a szám, és odamehetett a büféasztalhoz pezsgőt nyakalni. Még ilyet. De hát előfordul, ez a lány nem a krém, csak felkapaszkodott. Húsz év. Édes istenem.

* A kis Devermont kétszer futott neki az érettséginek, de a jogosítvány csont nélkül meglett neki. Első próbálkozásra. A bátyjának bezzeg csak harmadszorra. A vacsoránál mindenki jókedvű. Nem volt borítékolva, az itteni főrendőr egy barom. Meg szeszkazán is. Az isten háta mögött vagyunk elvégre. A bátyja meg az unokatestvérei nyomdokain Alexandre is a nyári vakáció alatt tette le a vizsgát a nagyanyja birtokán, mert itt a tarifa alacsonyabb, mint Párizsban. Majd ezer frankkal kevesebből kijön. És végül is a szeszkazán takarékra volt állítva, és lekörmölte azt a rózsaszín slejfnit, nem játszotta az eszét. Alexandre csak akkor viheti el az anyja Golfját, ha épp szabad, különben a régi 104-esre jogosult. A plebsszel egyetemben. A járgány jó karban van, csak beléette magát a tyúkgané. * Végére jár a nyári szünet. Nemsokára takarodó a Mozart sugárúti termekbe, és irány a kereskedelmi magánfőiskola. Az intézmény államilag nem akkreditált, de gyönyörű, bonyolult neve van, tekintélyt parancsoló rövidítésben: FKFVT vagy hasonló (Felső Kereskedelmi Főiskola Vastag Tökfejeknek.) Tejberózsa kismalacunk igencsak megváltozott a nyári hónapok folyamán. Az züllés jelei mutatkoznak rajta, rákapott a cigire. Marlboro Light. Új barátság az ok: sülve-főve együtt vannak egy környékbeli nagygazdálkodó fiával, Franck Mingeaut-val. Na, ez aztán nem veszi vissza magát. Van neki miből, kavar, nyüzsög, lármázik. Szertartásosan köszönti Alexandre nagyanyját, közben falja a szemével az unoka-hugicákat... Hinnye. Franck Mingeaut-nak kedvére való az ismeretség Öcsikével. Hála neki, illeghet a nagyvilágiak között, az estélyeken, ahol a lányok sudárak és aranyosak és a család pincéiből való a pezsgő, nem a Valstartól. Ösztöne azt súgja, hogy a húsosfazékhoz erre vezet az út. A kis-piszkosok hátsó traktusai, a gagyi Marilynek, a mezőgazdasági vásárok, a biliárd most még csak-csak megteszik. De az erőket degesse-vári De Gesse kisasszony ostromára tartogatjuk. Devermont Öcsikének kedvére való az újgazdagja. Hála neki, befűt a kavicson a sportkocsinak, száguldozik Touraine főútjain, fügét mutat a bugrisoknak, hogy húzódjanak le, és pukkasztja az apját. A ropogós ingecskéjén kigombolt még egy gombot, sőt a keresztelői medalionját is visszaakasztotta a nyakába a kiskolbász, amolyan nagymenő módjára. A lányok ezt zabálják. * Estére van kitűzve a nyár nagy eseménye. La Rongyrázi gróf és grófné megnyitják kapuikat Eleonóra leányuk születése napján. Elvárják a krémet. Színe-java összeszalad a honból. A dísznévsor. Záporoznak a fehér ruhás szüzek nagy hozománnyal.

Pénz. Nem a csilingelése, a szaga. Mély dekoltázsok, hab bőrök, gyöngy nyakékek, ultrakönnyű cigaretták, ideges kuncogások. Ínyenc-Francknak és Pányvás-Alexandre-nak a nagy este. Meg kell csípni. Ezek itt a mégoly vastag gazdálkodóban is a parasztot látják az idők végezetéig, a legkifogástalanabb modorú gyárosban is a szatócsot. Egy okkal több, hogy eligyuk a pezsgőjüket, és a lányaikkal bukfencezzünk a susnyásban. Némelyik várkisasszony szelídíthető. A templomos Bouillon Gottfrid egyenes ági leszármazottaiból nem veszett ki a szent cél megvívása iránti fogékonyság. Franck nem kapott meghívót, de Alexandre ismeri az ajtónálló fiút, semmi gond, odanyomsz neki egy százast, és beenged, még el is kurjantja a neved, mint az Automobil Klub termeiben, ha ez a zsánered. A nagy bibi a kocsi. A kocsi kulcskérdés, mert nem minden lánynak imponál a bozótpikantéria. A kis édes szeretne elidőzni, apunak szabadnapot ad, és kerítenie kell egy lovagot, aki hazaszállítja. Ha nincs kocsid ezen a vidéken, ahol az emberek harminc-negyven kilométerre kvártélyoznak egymástól, leszerepelsz vagy szűz maradsz. És innentől kritikus a helyzet. Franck csajo-mobilját vizsgáztatják éppen, Alexandre anyja bekocsizott Párizsba, autó nuku. Mi marad ezek után? Az égszínkék 104-es a tyúkszarpaszpolos kárpitjaival. Alul egy kis szalma, a szélvédőn „Vadászat: vissza a természethez” matrica. Vérfagyasztó, annyi szent. – Hát a faterod? Hol van? – Utazik. – És a batárja? – Hát... az itt van. Miért? – Miért van itt? – Jean-Raymond megkapta, hogy takarítsa ki. (Jean-Raymond a gondnok.) – Hát ez maga a tökély. Elkötjük estére a batárt, aztán visszahozzuk. Sitty-sutty, nem tudja meg senki. – Ne, ne, Franck, azt nem lehet. Azt nem lehet. – Már miért ne!? – Figyelj, ha bármi történik vele, nekem végem. Ne, ne, nem lehet... – De hát mi az isten történhet, beszarikám? Mi a bús úristen?! – Ne, ne. – Hagyd már ezt a nenézést, cseszd meg, mit húzod fel magad? Tizenöt oda, tizenöt vissza. Tökegyenes az út, ilyenkor egy polgár se cirkál kinn, mondd már meg, mi a bajod? – Ha a legkisebb gubanc van... – MIFÉLE gubanc? Ki vele, MIFÉLE gubanc lehet? Három éve zsebemben a jogsim és idáig nem kaptak el. Soha. A metszőfoga alá dugja a hüvelykjét, mintha ki akarná ugratni. – Ne, ne, ez nem megy. Apám Jaguárját ne. – Az isten bassza meg, nem létezik, hogy ilyen seggfej vagy, ez nem lehet igaz! – Akkor mi legyen? Állítsunk oda Rongyis-pongyiékhoz a szar guruló tyúkketreceddel? – Hát izé... – Várj már, nem mi visszük az unokahúgodat, nem föl kell szednünk a barátnőjét Saint-Chinanból? – Szóval...

– Azt hiszed, leteszik a kis seggüket a tyúkszarba??! – Hát ne... – Akkor megegyeztünk!... Kölcsönvesszük apád tragacsát, szép komótosan megjáratjuk, pár óra, és visszakerül a helyére, kész. – Ne, ne, a Jaguárt ne... (csönd)... a Jaguárt ne. – Figyelj, én keresek mást, hogy elvigyen. Ha már ekkora seggfej vagy. A nagy nyári parádé tyúktaligán? Szó se lehet róla. Hátha el se indul. – De igen. – A kurva életbe, ez nem lehet igaz... Az orcáit csipkedi. – Nélkülem úgyse jutsz be. – Figyelj, nem is tudom, mi a jobb, oda se menni, vagy égni ebben a kukában... Ezzel csak bakot lőhetsz, nem tyúkot, fogd már fel, öreg! Hazafelé. Hajnali öt óra. Két becsípett, elcsigázott fiú, cigarettafüsttől és verejtéktől szaglanak, nem a hús gyönyörétől (fényes buli, rossz kapás, van ilyen). Két szótlan fiú a D49-esen, Indre-et-Loire, Bonneuil és Cissé-le-Duc között. – Na látod... Nem törtük össze... Na látod... Kár volt úgy beszarni, hogy néne. A dagadt JeanRaymond nekiállhat holnap suvickolni apuka autóját... – Sokra mentünk vele. Ezzel az erővel hozhattuk volna a másikat is.. – Övön aluli igazság... A lába közé bök. – Tán nem jöttél össze fű-fa-virággal?... Azért... azért én beszerváltam egy nagy csöcsű szőkét holnap teniszezni... – Melyiket? – Tudod, azt... A mondat örökre befejezetlen marad, mert ebben a szent pillanatban egy vaddisznó, legalább százötven kilós kan csörtet át az úton, de nem néz se jobbra, se balra, amilyen állat. Tép, talán mert kimaradt éjszakára, és fél, hogy a szülei leszedik a fejét. Csikorognak a gumik, aztán elöl egy nagy „bonk”. Alexandre Devermont megszólal: – Bassza meg. Megállnak, kilökik az ajtót, és mennek megnézni. Vaddisznó kampec és jobb elülső fertály kampec: a lökhárítónak, a hűtőnek, a fényszórónak, a karosszériának annyi. Még a kis Jaguár-embléma is kapott. Alexandre Devermont elismétli: – Bassza meg. Több nem telik tőle, olyan részeg, olyan kimerült. De tudatának már most teljesen világos, micsoda végeláthatatlan gubancok elébe néz. Teljesen világos. Franck gyomorszájon rúgja a vaddisznót, és kijelenti: – Na, itthagyni nem fogjuk. Hazavisszük, legalább lesz mit enni... Alexandre halkan fuldoklik. – Imádom a vaddisznócombot... A helyzet csöppet sem vicces, egyenesen drámai, de rájuk jön a röhögőgörcs. A fáradtság meg az idegesség nyilván. – Anyád repesni fog... – Az egyszer biztos, hogy kiugrik a bőréből! És a két növendék seggfej a hasát fogja.

* – Na szóval... a csomagtartóba rámoljuk?... – Csakis. – Bassza meg! – Mi van már megint?! – Tele van cuccal... – Mi? – Tele van, értsd meg!... Apám golf készlete, egy láda bor... – Bassza meg... – Most mi lesz? – Berakjuk a hátsó ülésközbe. – Jó lesz az, te? – Na várj már. Odaterítek neki valami izét... Nézd meg, nincs-e egy pléd.... – Egy micsoda? – Egy pléd. – Az meg mi? – A kék-zöld kockás hogyishívják ott, nem látsz a szemedtől... – Ja! Takaró... Párizsiaknak takaró. – Hívd, aminek akarod... Na, ide vele! – Várj, segítek. Nehogy összekenjük az ülést is... – Jól van, na. – Kurva élet, de nehéz! – Ne mondd. – És iszonyú büdös. – Alex... vidéken vagyunk, vagy mi... – Tele van vele a tököm. Visszaülnek a kocsiba. Elindul, a motornak ezek szerint nem esett baja. Az is valami. Pár kilométerrel később aztán a nagy pánik. Mocorgás, nyögés a hátukban. Franck: – Francba, nem döglött meg ez a hülye! Alexandre válaszra se méltatja. Ami sok, az sok. A kan feltápászkodik, és elkezd körbeforogni. Franck megtörik, és elordítja magát: – Húzzunk el! Fehér, mint a fal. Csapódnak az ajtók, futás. Odabent szarrá megy minden. Szar a köbön. A krémszín bőrülések szétbarmolva. A volán szétbarmolva. A szilfagombos sebváltókar szétbarmolva, a fejtámlák szétbarmolva. Szétbarmolva az egész mindenség, szétbarmolva, szétbarmolva, szétbarmolva. Devermont öcsiké megsemmisül. A disznónak kifordult a szeme, a horgas agyara körül dől a pofájából a hab. Szörnyűség látni is. Gondolják, kinyitják az ajtókat, meghúzzák magukat hátul, aztán fölmenekülnek a kocsitetőre. Hogy bevált volna-e a taktika, már sosem fogják megtudni, mert a kan rátipor a központi zárra. A kulcs meg bennmaradt a vezérlőpultban.

Még ez is... ha egyszer elfuseráltuk, fújhatjuk az egészet. Franck Mingeaut előhúz egy mobiltelefont a puccos zsakettja belső zsebéből és dúltan nyomogatja. Mire kiérnek a tűzoltók, a jószág lecsillapodik valamelyest. Nem nagyon. Mondjuk úgy, hogy már mindent elintézett. A főnök körbejárja a kocsit. Még ő is csettint. Nem állja meg: – Micsoda pazar kocsi, megszakad az ember szíve. A széplelkek innentől forduljanak félre... Az egyik közeg hoz egy irdatlan karabélyt, amolyan faltörő kost. Elküld mindenkit, és céloz. A kan és a szélvédő egyszerre robban. A kocsi átfestve belül: bíborra. Vér a kesztyűtartó alján is, a telefon nyomógombjai közt is. Alexandre Devermont szélütötten áll. Mint aki nem gondol semmire. Semmire, de semmire. Legfeljebb arra, hogy elássa magát, vagy maga ellen fordítja a faltörő kost. Holott az jár az fejében, hogy környékszerte micsoda szájtépés lesz, nem várt ajándék a környezetvédőknek... Merthogy apja énképéhez nemcsak ez a káprázatos Jaguár tartozik, hanem a konok zöld-ellenesség is. Mert a zöldek betiltatnák a vadászatot, hogy rezervátum meg tudom is én, mi legyen itt, a birtokosok meg menjenek a fenébe. Veszettül hadakozik ellenük, és idáig győzelemre állt. Még tegnap is, mikor a kacsát szeletelte az asztalnál: – Tessék! Ennek is csak a helyét fújhatja már meg a távcsövével a Grolet meg a nyámnyila bandája!!! A hétszázukat! Az ám... de a leendő tartományi tanácsadó Jaguárjában szétszálló vaddisznótól megakadnak a fogaskerekek, ugyebár. Egy icipicit feltétlenül. Tekintve, hogy a szőre megtapadt az üvegeken. A tűzoltók levonultak. A rendőrök szintén. A nap folyamán a darus kocsi majd elviszi... na mit is... ezt a szürke metálizét innen az út közepéről. Két cinkosunk szmokingkabátját a vállára vetve gyalogol az úton. Nincs hozzátennivalójuk. Ahogyan állnak a dolgok, a hozzágondolandókat is jobb mellőzni. Franck: – Kérsz egy cigit? Alexandre: – Köszi, adhatsz. Így ballagnak egy jó darabot. Kibukkan a nap a földek fölé, rózsaszín az ég, egy-egy csillag ottfelejtkezik. Semmi nesz. Csak a fű susogása az árkokban nyargalászó nyulak nyomában. És Alexandre Devermont egyszer csak a barátjához fordul: – Szóval?... Mit is mondtál arról a szőkéről... a nagy csöcsűről... melyik az? A haverja meg rámosolyog.

HOSSZÚ ÉVEKIG HOSSZÚ ÉVEKIG azt hittem, hogy ez a nő nincs már az életemben, hogy kevésen múlt, de nincs, és kész. Hogy már nem is létezik, hogy elsodródott nagyon messzire, hogy nem is volt olyan földön-túlian gyönyörű, hogy egy letűnt világ. Ifjúkorom romantikus világa, mikor még azt hittem, hogy a szerelem örök, meg hogy az én szerelmemnél nincs is nagyobb. Ilyen csacsiságokat. Huszonhat éves voltam akkor a pályaudvar peronján. Nem értettem, miért sír annyira. Magamhoz öleltem, a nyakába fúrtam a fejem. Azt hittem, azért bánkódik, mert elutazom, és ki is mutatja. Aztán hetek múlva, mikor a telefonban megalázkodtam, és hosszú, esedező leveleket írtam neki, rájöttem. Aznap kijátszott, mert tudta, utoljára lát, engem siratott, a holttestemet öntözte a könnyeivel. És nem örült, hogy futok utána. Hónapokig bevertem magam mindenbe az égvilágon. Mint az alvajáró. Minél jobban fájt, annál jobban bevertem. Szerelmi csalódás ide vagy oda, parádésat alakítottam: ezekben az üres napokban becsaptam a világot. Felkeltem, hülyülésig hajtottam magam, ettem, mint a gép, söröztem a kollégákkal, vastagokat röhögtem a bátyáimmal, holott egyetlen fricska elég lett volna, hogy összetörjek. De hát nem is igaz. Nem hős voltam én, hanem hülye: azt hittem, visszajön hozzám. Komolyan azt hittem. Váratlanul ért, jóvátehetetlenül elfuserálták a lelkivilágom azon a vasárnap estén a pályaudvari peronon. Nem bírtam megemészteni, és belevertem magam mindenbe, ami szembejött. Az évek múlása nem hatott. Időnként meghökkentem: – Jé?... különös... tegnap egyszer sem gondoltam rá... És ahelyett, hogy gratuláltam volna magamnak, rágódtam, hogyan lehettem meg egy teljes napig anélkül, hogy rágondoljak. Főleg a neve jött vissza folyton. Meg két-három nagyon konkrét kép. Mindig ugyanazok. Nem hazudok. Reggel kiszálltam az ágyból, ettem, mosakodtam, ruhát húztam magamra, és hajtottam. Néhanapján lányt is láttam csupaszon. Néhanapján, de nem volt benne köszönet. Érzelem: nagy semmi. Aztán mégiscsak szerencsém lett. Mikor már azt hittem, úgyis mindegy. Belém botlott egy másik nő. Egy nagyon másmilyen, más keresztnevű nő belém szeretett, és eltökélte, kiteljesíti az életemet. Nem kérdezte, akarom-e, talpra állított, és feleségül jött hozzám, egy kongresszus alkalmával a liftben váltott első csókunk évfordulóját meg sem várva. Nem remélt feleség. Bevallom, rettenetes félsz jött rám. Nem bíztam az egészben, és bizonyára sokszor megbántottam őt. Becéztem a hasát, és gondolatban máshol jártam. A hajába túrtam, és más illatát kerestem. Soha nem szólt. Tudta, a fantoméletem napjai megszámláltattak. Mert ott a kacagása, a bőre, elementáris, önzetlen szerelmének bősége, amit nekem tartogat. Jól számított. A fantoméletem megengedte, hogy boldog legyek. Itt van a szomszéd szobában. Alszik. A szakmámban többre vittem, mint valaha remélni mertem volna. Azt kell hinnem, számított a

buzgalom, és hogy a megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltam, és hogy meghoztam bizonyos döntéseket... Mit tudom én. Mindenesetre a régi haverok meglepett és gyanakvó pillantásából azt olvasom ki, ők se értik: látványos nej, látványos névjegykártya, méretre készített ingek... ahhoz képest, hogy honnan volt a start. Ez zavarba ejtő. Annak idején máson se járt az eszem, mint a lányokon... azazhogy ezen a lányon, leveleket írtam az előadásokon jegyzetelés helyett, és hidegen hagyott a kávéházi teraszok kínálata segg, cici, szem és minden egyéb vonatkozásában. Pénteken felültem az első párizsi vonatra, és hétfő reggel karikás szemmel tértem meg a távolságot meg az ellenőrök kőszívét átkozva. Pojáca voltam inkább, mint az élet királya, ez az igazság. Szerelmes voltam, hanyagoltam a tanulást, gyengén hegedültem, és más bicsaklásaimmal egyetemben ez volt az ok, amiért faképnél hagyott. Nyilván úgy gondolta, hogy a jövő nem épp... ígéretes egy ilyen mellett. Mikor ma a bankszámlakivonataimat nézem, elismerem, hogy az élet nagy tréfamester. Szóval éltem bele a világba. Persze a feleségemmel vagy a barátainkkal egyszer-egyszer fölemlegettük a diákéveinket, a filmeket meg a könyveket, amik formáltak, fiatalkori szerelmeinket, az idők folyamán feledésbe merült, hirtelen belénk villanó arcokat. Előjön, hogy mit kiadtunk akkor kávéra, meg ehhez hasonló nosztalgiák... A félrerámolt életünk. Le szoktuk porolgatni néha. De sose szívom mellre. Ó, nem. Egy időben, emlékszem, mindennap utamba esett egy tábla, rajta a város neve, ahol tudtommal élt, meg hogy hány kilométer odáig. Reggelente az irodába menet, estelente hazafelé mindig vetettem egy pillantást erre a táblára. Egy pillantás, semmi több. Sose tértem le. Megfordult a fejemben, de úgy éreztem, arcul köpném a feleségemet már azzal is, ha indexelnék. De a pillantás akkor se maradt el, így igaz. Aztán munkahelyet változtattam. Nem volt több gond a táblára. De mindig van más ok, más ürügy. Mindig. Hányszor kaptam fel a fejem az utcán elszorult szívvel, mert mintha az ő alakja... az ő hangja... az ő frizurája...? Hányszor? Azt hittem, nem gondolok már rá, de ha egy percre egyedül maradok valami többé-kevésbé nyugodalmas helyen, máris előjön. Hat hónapja sincs, hogy ott ültem egy étterem teraszán, és elmaradt az ügyfél a munkaebédről: hát nem őt idéztem magam elé? Kigomboltam az inggallérom, hozattam a pincérrel egy pakli cigarettát. Olyan kapadohányt, amilyent akkoriban szívtam. Kinyújtóztattam a lábam, nem hagytam, hogy elvigyék a másik terítéket. Rendeltem valami jó bort, talán Gruaud-Larose-t... és míg félig behunyt szemmel eregettem a füstöt, és sütkéreztem, néztem, ahogyan közeledik. Néztem, egyre csak néztem. Egyfolytában rá gondoltam, meg hogy milyen is volt együtt, milyen volt közös ágyban. Sose firtattam, hogy még mindig szeretem-e, vagy hogy pontosan mit is érzek iránta. Ugyan minek. De örültem, ha rátaláltam egy-egy magányos pillanat orvén. Meg kell vallanom, mert ez az igazság. Szerencsére az életem nem sok magányos pillanattal szolgált. Az kellett hozzá, hogy egy ilyen

szerencsétlen ügyfélnek teljesen kiessek a fejéből, vagy hogy éjszaka magányosan autózzak, mert így adódott. Az esély gyakorlatilag nulla. És még ha át is akarnám adni magam a nagy mélabúnak, a nosztalgiának, vagy elkapna a bohóság, hogy kinyomozzam a telefonszámát vagy efféle baromság, szóba se jön, megfegyelmeztek. Amúgy istenigazából: a gyerekeim. Megőrülök a gyerekeimért. Három van, Marie, a nagylány, hétéves, Josephine négy lesz, Yvan, a pici fiú még kettő sincs. Én könyörögtem ki a feleségemtől a harmadikat, emlékszem, ellene vetette, hogy a fáradság, meg mi lesz velünk, de én annyira imádom a csecsemőket, a csacsogásukat, a nyálas puszijaikat... Hagyjuk... Kértem, hogy szüljön nekem még egyet. Nem sokáig vonakodott, és már ebből is tudom, hogy az egyetlen jóakaróm, és soha nem hagyom el. Hiába környékez a konok árnyék. A legjobb, ami az életben történt velem, hogy gyerekeim születtek. Egy régi szerelmi história hozzájuk képest semmi. Semmi. * Nagyjából ilyen volt az életem folyása, aztán a múlt héten egyszer csak bemondja a keresztnevét a telefonba. – Itt Hélèna. – Hélèna? – Nem zavarlak? A kisfiam az ölemben ült, és sikkantgatva kapkodott a kagyló után. – Hát... – A gyereked? – Igen. – Mennyi idős? – ...Miért hívtál fel? – Mennyi idős? – Húsz hónapos. – Azért hívlak, mert találkozni szeretnék veled. – Velem? – Veled. – Hülyéskedsz? – ... – Csak úgy. A homlokodra csaptál!... Látni akarsz... – Majdnem. – Miért?... Úgy értem, miért most?... Ennyi év után... – Tizenkettő. Tizenkét év telt el azóta. – Jó. Hát aztán... Mi ütött beléd? Most kapcsolsz? Mit akarsz tőlem? Hogy hány évesek a gyerekeim, hogy megkopaszodtam-e... vagy hogy lásd, milyen hatást teszel rám... vagy csak a régi szép időkről akarsz dumálni?! – Ide hallgass, nem gondoltam, hogy így veszed, inkább elbúcsúzom. Igazán sajnálom. Bo... – Honnan tudtad meg a számomat? – Apádtól. – Mi?! – Az előbb felhívtam apádat, és elkértem a számodat, ennyi.

– Emlékezett rád? – Nem. Vagyis... nem árultam el, ki vagyok. Letettem a fiamat a szőnyegre, ment a gyerekszobába a nővéreihez. A feleségem nem volt otthon. – Várj, ne tedd le...”Marie, add rá a zokniját, rendben?”... Halló? Ott vagy még? – Igen. – Akkor... – Mit akkor? – Azt akarod, hogy találkozzunk? – Igen. Fogjuk rövidre. Igyunk meg valamit, vagy egy kis séta, valahogy így. – Miért? Mire jó ez? – Csak látni akarlak, ennyi. Beszélnénk két szót. – Hélèna? – Tessék. – Miért csinálod ezt? – Hogyhogy miért? – Miért hívsz? Miért vártál idáig? Miért most? Eszedbe se jut, hogy bekavarsz nekem?... Csak fogod magad, és tárcsázol...? – Figyelj, Pierre. Meg fogok halni. – ... – Azért hívlak, mert meg fogok halni. A pontos idejét nem tudom, de nincs sok hátra. Eltartottam magamtól a telefonkagylót, hogy lélegzethez jussak, és próbáltam felkelni a székről, sikertelenül. – Nem igaz. – De. – Mi a bajod? – Jaj... bonyolult. Röviden, a véremmel van valami... már nem ismerem ki magam a sok diagnózison, fura egy izé ez. Azt kérdeztem: – Biztos vagy benne? – Tessék? Mégis, mit képzelsz? Hogy a szívfacsaró hantámmal akarlak megkörnyékezni? – Bocsáss meg. – Semmi gond. – Hátha tévednek. – Hátha... – Szóval nem? – Nem. Nem hiszem. – Hogy létezik ez? – Fogalmam sincs. – Rosszul vagy? – Mikor hogy. – Rosszul vagy? – Eléggé. – Látni akarsz még egyszer utoljára? – Igen. Így is lehet mondani.

– ... – ... – Nem félsz, hogy csalódni fogsz? Nem lenne jobb a régi képemnél megmaradnod...? – Mikor még ifjú voltál és hódító? Hallottam, ahogy elmosolyodik. – Pontosan. Mikor ifjú voltam és hódító, és egyetlen ősz hajszálam sem volt... – Ősz a hajad?! – Öt szál belőle, ha jól számolom. – Hű, de megijesztettél! Igazad van, különben. Lehet, hogy rossz ötlet, de eszemben van már egy ideje... kigondoltam, hogy ez örömet szerezne... Újabban nem sok dolog szerez nekem örömet, hát... felhívtalak. – Mióta játszol a gondolattal? – Tizenkét éve! Dehogy... Csak vicceltem. Pár hónapja jutott eszembe. Pontosabban, mikor legutóbb kórházba kerültem. – Komolyan látni akarsz? – Igen. – Mikor? – Rajtad múlik. Amikor ráérsz. – Hol laksz? – Ugyanott. Olyan száz kilométerre tőled, ha jól tudom. – Hélèna? – Tessék? – Á, hagyjuk. – Igazad van. Hagyjuk. Ez a rendje. Ilyen az élet, nem azért hívlak, hogy a múltat rágjam, meg visszasírjam Párizst. Csak... Csak azért hívlak, mert még egyszer látni akarom az arcod. Ennyi. Amiért az emberek visszamennek a szülőfalujukba vagy a szülői házba... akárhova, mert meghatározta az életüket. – Ez olyan, mint a zarándoklat, ugye? Rádöbbentem, hogy elváltozott a hangom. – Pontosan. Mint a zarándoklat. Amiből kikövetkeztetheted, hogy az arcod meghatározta az életem. – A zarándoklat olyan gyászos dolog. – Miért mondasz ilyet? Zarándokoltál te az életben? – Nem. Azazhogy... voltam Lourdes-ban. – Ja, így már értem... Na Lourdes aztán... Próbált gúnyolódni. Hallottam, hogy a kicsik tépik egymást odaát, és nagyon be akarózott fejeznem a beszélgetést. Hadd tehessem már le a telefont. Beadtam a derekam: – Mikor? – Te mondd meg. – Holnap? – Kérlek. – Hol? – Félúton. Mondjuk, Sullyben, például. – Tudsz vezetni? – Igen, tudok vezetni.

– Mi van Sullyben? – Szerintem ne várj tőle sokat... majd meglátjuk. Találkozzunk a városháza előtt. – Ebédidőben? – Jaj, ne. Nem túl mókás velem ebédelni, tudod. Erőltetetten nevetett megint. – Kora délután jobb lenne. * A férfi nem bírt aludni aznap éjjel. Bámulta a mennyezetet, szemét tágra meresztve. Hogy száraz maradjon. Hogy ne sírjon. Nem a felesége miatt. Attól félt, hogy áltatja magát, hogy a saját belső világát siratja el, nem a nő halálát. Tudta, ha egyszer elered a könnye, folyni fog, mint a záporeső. Nem megnyitni a zsilipeket. Csak azt ne. Hiszen hány éve már, hogy gombostűhegyre tűzi, korholja az emberi gyarlóságot. A másokét. Akik maguk sem tudják, mit akarnak, és koloncként cipelik a középszerűséget. Hány évig tetszelgett abban, hogy gyöngéden gondol a fiatalságára. Valahányszor erre a nőre gondolt, úgy tett, mintha megmosolyogná, vagy átlátna rajta. Holott sose értett semmit. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy egyedül ezt a nőt szerette életében, és viszont is egyedül ez szerette igazán. Ő az egyetlen szerelme, és ezen nem változtat semmi. Az se, hogy dobta őt, mint valami hasznavehetetlen, ócska kacatot. Az se, hogy soha ki nem nyújtotta felé a kezét, sajnálta tőle a feloldozást. A beismerést, hogy ő sem a világ teteje. Hogy túlbecsüli a fiú, aki különb nála. Vagy hogy nagyot tévedett, és titkon megbánta. Gőgös volt mindig. Elmondja, hogy tizenkét évig bűnhődött, és most meghal. A férfi nem akart sírni, hát nekiállt mesélni magának, ahogyan éppen esett. Ez a trükkje. Ahogyan éppen esik. A felesége megfordult az ágyban, a hasára tette a kezét, és ő máris megbánta a lázálmait. Hát persze hogy szeretett más nőt is, és az viszontszerette. Nézi a felesége arcát maga mellett a párnán, és megcsókolja a kezét. Az asszony elmosolyodik álmában. Nem, nincs miért sajnálnia magát. Kár az önáltatásért. A romantika szép dolog, de pillanatnyi. Most már...? Holnap délután voltaképpen nem is alkalmas, mert a Sygma II küld egy pasast. Marcheront lesz kénytelen ráállítani, és Marcheron közismerten... Nem bírt aludni aznap éjjel. Járt a fejében mindenféle. Ezzel mentegeti az álmatlan éjszakát, a lámpa se világít sehogy, és mint a nagy bánatok idején, most is nekimegy mindennek. * A nő sem bír aludni ezen az éjszakán, de nála már ez a rendje. Szinte le se hunyja a szemét. Mert nem fárad ki eléggé napközben. Az orvos elmélete. A fiai az apjuknál vannak, ő meg csak sír. Sír. Sír. Sír. Összeroppan, kiereszt, túlárad. Aztán vállat von, elég, zárjuk le, szűnjünk meg, mert ez az élére vasalt fehérköpenyes beszélhet neki, hogy nem fárad ki eléggé, semmit se ért az egészből, csak a szavakat csűri-csavarja. Halálosan kimerült. Halálosan. Sír, mert végre felhívta Pierre-t. Mindig is tudta a számát, és többször is feltárcsázta már ezt a számsort, ami a férfitől elválasztja, de amint meghallotta a hangját, menten le is tette. Egyik nap még a nyomába is szegődött a férfinak, hogy megtudja, hol lakik, milyen kocsival jár, hol dolgozik, hogyan

öltözik, és hogy gondterhelt-e. Megnézte a feleségét is. Kénytelen volt elismerni, hogy a felesége csinos, kedves és a gyerekei anyja. Sír, mert feldobogott a szíve, holott azt hitte, rég túl van ezen. Nem hitte volna, hogy ilyen kemény lesz hozzá az élet. Főleg magány jutott neki. Azt hitte, már késő, úgysem érez semmit, kiégett. Főleg mióta Azok olyan lázba jöttek a vérképétől, holott merő véletlenségből csináltatta, rutinból, csak mert olyan nyamvadtnak érezte magát. A kis medikusok meg a nagy tekintélyű professzorok mind szakvéleményezték a leletet, de arra nemigen volt szavuk, hogyan húzhatnák ki a bajból. Annyi minden miatt sír, hogy nem is akarózik belegondolnia. Az egész élete ott csurog az arcán. Védekezésképpen leszögezi, azért sír, mert jólesik sírnia, punktum. * Már ott volt, mire megérkeztem, és rám mosolygott. Mit szólsz, életemben először nem váratlak meg, látod, kár volt úgy kétségbeesned, ezzel fogadott, én meg azt feleltem, kétségbeesésről szó se volt. Nem csókoltuk meg egymást. Semmit nem változtál, mondtam neki. Hülye szöveg, de komolyan gondoltam, azazhogy csak még szebbnek láttam. Nagyon sápadt volt, látszott minden erecske a szeme körül, a szemhéján, a halántékán. Lefogyott, az arca beesettebb lett. És megtörtebb is az emlékeimben élő higany-elevenségéhez képest. És csak nézett rám. Beszéljek. Hallgassak. Mosolygott rám szakadatlanul. Látni akart, és nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, nem tudtam, rágyújthatok-e, megérinthetem-e a karját. Komor városka. A parkba mentünk. Elmondtuk egymásnak az életünket. Eléggé összefüggéstelenül. A titkainkat megtartottuk magunknak. Kereste a szavakat. Egy ponton megkérdezte, mi a különbség a henyélés meg a tétlenség között. Nem tudtam. Legyintett, hogy nem érdekes. Elmondta, ez a dolog nagyon megkeserítette vagy megkeményítette, elég az hozzá, nagyon más már, mint annak idején. A betegségét szinte nem is érintettük, csak annyit mondott, hogy a gyerekeinek ez nem élet. Nemrég tésztát akart főzni nekik, de már nem bírt, mert túl nehéz volt a lábas a vízzel. Nem, ez már nem élet. A gyerekei már eleget szenvedtek. Beszéltetett a feleségemről, a gyerekeimről, a munkámról. Még Marcheronról is. Mindent tudni akart, de észrevettem, hogy többnyire nem is figyel oda rám. Egy hámló padon ültünk, szemközt egy kúttal, ami utoljára a leleplezése napján köphetett vizet. Csúnya volt minden. Komor és csúnya. Szemerkélni kezdett valami, és összébb húztuk magunkat, hogy ne fázzunk annyira. Aztán fölkelt, merthogy indulnia kell. Azt mondta, csak egyet kérek tőled. Hadd szagoljalak meg. Nem feleltem semmit, erre elmondta, azóta végig, ezeken a hosszú éveken át visszakívánta a szagomat. Mélyen zsebre vágtam a kezem, nehogy... A hátamba került, és ráhajolt a hajamra. Így maradt jó ideig, és én szörnyen éreztem magam. Az orra lekalandozott a tarkóm vájatába, a fejemen körözött komótosan, végigaraszolt a nyakamon a gallérom pereméig. Nagyokat szuszogott, de a kezével nem ért hozzám. Aztán meglazította a

nyakkendőmet, kigombolta az ingem két felső gombját, és éreztem a jéghideg orra hegyét a kulcscsontomnál, én, én... Tettem egy hirtelen mozdulatot. Ő fölegyenesedett a hátam mögött, és rátenyerelt kétfelől a vállamra. Elmegyek, mondta. Kérlek, ne mozdulj, ne fordulj hátra. Könyörgök. Könyörgök. Nem mozdultam. Amúgy sem mutattam volna neki a duzzadt szememet meg az eltorzult pofámat. Vártam egy jó darabig, aztán elindultam a kocsimhoz.

PATTINTÓS ÖT ÉS FÉL HÓNAPJA esz a fene az áruforgalmis Sarah Briot-ért. Netán inkább: öt és fél hónapja szerelmes vagyok az áruforgalmis Sarah Briot-ba? Meg nem mondanám. Azóta, ha csak rágondolok, fergeteges merevedésem lesz, és mivel az élmény merőben újszerű, nem tudom mire vélni. Sarah Briot sejt valamit. Nem, nem tapogatta meg a sliccemet, semmi szimat, csak sejtés. Nyilvánvalóan elsiklik afölött, hogy kedden lesz az öt és fél hónapos jubileum, a számokhoz kevésbé van érzéke (mégiscsak én vagyok a mérlegképes könyvelő...). De tudom, hogy tudja, mert agyafúrt. Korábban megbotránkoztam, most kétségbeesem azon, ahogyan a férfiakkal beszél. Mintha különleges szemüvegén át (Superman-röntgen) rögtön látná, kinek mekkora. Nyugalmi állapotban, mármint. Hát így aztán különös a rangsor mifelénk... Képzelhetik. Kezet fog az emberrel, felel a kérdéseire, rámosolyog, sőt egy műanyag poharas kávét is elfogad a büfében, és az embernek, amilyen hülye, másra sincs gondja, mint hogy összeszorítsa a térdét, vagy keresztbe vesse a lábát. Pokoli, ha mondom. A legrémesebb, hogy mindeközben végig mélyen az ember szemébe néz. A szemébe, csakis. Sarah Briot nem szép. Helyes, de ez nem ugyanaz. Kis növésű, szőke, de isteni sugallat híján is tudható, nem annak született, melír az egész. Mint a többi lány, ő is gyakran visel nadrágot, legtöbbször farmert. Kár. Sarah Briot egy kis csutak, jó tömött. A barátnőivel gyakran cserél eszmét telefonon fogyókúrákról (hallok mindent a szomszéd irodából, mert erős a hangja). Állítólag négy kilót kellene még leadnia az ötvenhez. Nincs nap, hogy eszembe ne jutna, mert mikor a telefonba mondta, felfirkantottam a mappámra: „54!!!” Ily módon jutott tudomásomra továbbá, hogy próbát tett a Montignac-diétával, „kidobott száz frank”, hogy eltette a B i b a áprilisi számának külön mellékletét Estelle Hallyday fogyókúrás receptjeivel, hogy a bélyegnyi konyhájában fellógatott egy óriásposztert az összes létező ételnemű kalóriaértékével, sőt invesztált egy kis konyhai mérlegbe, hogy amúgy fogyiklubosan mindent kidekázzon... Gyakran tárgyal barátnőjével, Marie-val, aki következtetésem szerint magas és vékony. (Köztünk szólva, nem vagyok komplett, elvégre az ő válaszait nem hallom...) Beszámolómnak ezen a pontján holmi tahók azt kérdezhetik: mit eszik ezen a bigén? Ó, ó, csönd legyen már!!! Valamelyik nap Sarah Briot szívbéli kacagása ért a fülemhez (netán Marie volt a vonal végén?), átpasszolta a mérleget az anyjának, hogy „süssön neki finom sütiket vasárnapra”, újságolta jókedvűen. És Sarah Briot nem közönséges, hanem vonzó. Szóval kuss. * Egy héttel anyák napja előtt a Galeries Lafayette fehérneműosztályán ütöttem el az ebédidőmet. Tétova apukákra beélesített elárusítónők, gomblyukukban piros rózsával.

Irattáskámmal a hónom alatt azt játszottam, hogy ha-én-lennék-Sarah-Briot-férje-milyet-vennékneki?... Lou, Passionnata, Simoné Pérèle, Lejaby, Aubade, beleszédültem. Egyes izéket túl pajzánnak ítéltem (mégiscsak anyák napja), hol a szín nem tetszett, hol az elárusítónő (az alapozó még csak hagyján, de malterból is megárt a sok). Nem beszélve a számomra megfejthetetlen árucikkekről. Úgy láttam, belezavarodnék a parányi patentokba az akció hevében, és harisnyatartó-vonalon se láttam tisztán (mi az üdvös, levenni, fenn hagyni?). Folyt rólam a víz. Végül mégis találtam gyermekeim leendő anyjának egy melltartó-bugyi együttest leheletszürke selyemből Christian Diornál. Finom holmi. – Hányas melltartót hord a hölgy? A lábam közé vettem az irattáskát. – Ilyesmit... mondtam, kezemmel mellkasom előtt tizenöt centire kupolát formázva. – Mégis...? – kérdezte az elárusítónő kissé szigorúbban. Mi a mérete? – Úgy idáig ér nekem – böktem a vállamra. – Aha (Nahát! – vágott fensőséges arcot)... Nézze, adok egy 90-es C kosarasat, lehet, hogy nagy lesz, de bármikor kicserélheti a hölgy. Lesz szíves megőrizni a blokkot? – Köszönöm. Remek – mondtam, hanghordozásommal sejtetve, hogy minden vasárnap kirándulni viszem a fészekalját, és még a kulacs se marad soha otthon. – A nadrág milyen legyen? A klasszikus modellt mutassam vagy a tangát? Van megkötős is, de gondolom, nem olyat keres... Lafayette-es főnéni, kegyednek mindenbe bele kell ütnie az orrát? Látszik, hogy nem ismeri Sarah Briot-t, a Chopard és Minont cég oszlopos munkatársát. Aki egyfolytában a köldökét villogtatja, és kopogás nélkül állít be mások irodájába. De mikor megláttam a kérdéses fazont, inamba szállt a bátorságom. Nem, képtelenség felvenni ilyet. Kínzókamrai kellék. A tangát választottam, „Idén brazil stílusú, csak nem annyira felszabott combban, mint láthatja. Díszcsomagolást parancsol, uram?” Szóval tanga. Tyű. Begyömöszöltem a kis rózsaszínű csomagot két akta meg a Párizs-térképem közé, és visszatértem a számítógépem képernyőjéhez. Szép kis pihenő volt, köszönöm. Ha már lesz néhány kölykünk, a válogatás leegyszerűsödik. Majd rájuk szólok: „Hékások, nem prés...” * Mercier kollégám, akinek az export az asztala, így szól hozzám egyik nap: – Tetszik neked, mi? Mariónál számolgattuk éppen az ebédjegyeinket, és ez a kretén elő akarta adni velem, hogy én is voltam katona, te is, bökd ki már, amiért böködöm a bordabillentyűzetedet. – Van ízlésed! Semmi kedvem nem volt szóba állni vele. Semmi, de semmi. – Azt csiripelik a verebek, hogy príma... (szélesvásznú kacsintás).

Rosszallóan ingattam a fejem. – Dujoignot mondta... – Dujoignot randizott vele! Ki se láttam a tikettjeimből. – De Movard-tól tudja, amit tud, mert Movard-nak megvolt a csaj, és mit mondjak... És kaszált a széttárt ujjú kezével a levegőben, mintha a körömlakkot szárogatná, csücsöri száján Ó mint hólyag. – Forrón eteti magát a Briot... de már a szeméből süt, mi... Nem merem elismételni... – Akkor ne ismételd. Melyik ez a Movard? – A reklámrészlegnél volt, de elment, mielőtt te idekerültél. Kicsinyelte a vircsaftot, értesz. – Értlek. Szegény Mercier. Nem bírja kiheverni. Pozitúrakatalógus az agya. Szegény Mercier. Ha tudnád, minek szoktak hívni a lánytestvéreim. Hőscicincér. Azóta is röhögnek a Ford Taunusodon. Szegény Mercier a monogramos arany pecsétgyűrűddel, odaálltál fűzni Myriamot. Szegény Mercier. Okos lányra ácsingózol most is még, a remény hal meg utoljára, a bemutatkozó találkára mindannyiszor öveden plasztiktokban fityegő mobillal, hónod alatt az autórádióddal állítsz oda. Szegény Mercier. Ha hallanád, hogy a lánytestvéreim miket mondanak rólad... ha egyáltalán szóra méltatnak. Sosem lehet tudni. Se azt, hogyan alakul, se azt, mitől dagadnak fel hirtelen eszelősen holmi csekélységek. Vegyük például az életemet, ami egy csapásra megváltozott százötven gramm szürke selyemtől. Hovatovább öt éve és majdnem nyolc hónapja laktam együtt a lánytestvéreimmel 110 négyzetméteren a Convention metrómegállónál. Először Fanny húgommal költöztem össze. Négy évvel fiatalabb nálam, orvostanhallgató itt, a párizsi V. kerületben. A szüleink ötlete volt, mert így olcsóbb, és nincs magára utalva a nagy Párizsban a kislányka se, akinek addig a világ Tulle-ből, a középiskolájából, a kávézóiból és a buherált robogójából állt. Fannyval jól kijövök, mert szavát se igen venni. Mindig mindennel egyetért. Például amikor ő a hetes szakács, én meg hazaviszek egy nyelvhalat, mert gusztusom támadt rá, nem nyafog, hogy felborítom a terveit. Alkalmazkodik. Bezzeg Myriam. Myriam a korelnök. Nincs köztünk egy év se, de higgyék el, senki nem gondolná, hogy testvérek vagyunk. Neki be nem áll a szája. Végtelenített szalag, mondanám, de végtére ő a család Művésznője... A Képzőművészeti után fotózott, kollázsokat csinált kenderből és acélgyapotból, klipeket forgatott színes festékkel lecsurgatott objektíven át, megmunkálta úgymond a saját testét is, tüntetett, tereket tagolt bizonyos Loulou de La Rochette(?) társaságában, szobrászkodott, táncolt, a többi már kiment a fejemből. Jelenleg fest, hiába hunyorítok, nem értem, miket, de hát Myriam szerint TELJESEN korlátolt vagyok, és nincs szemem arra, hogy mi a szép. Hát jó. A Boltanski-tárlaton üvöltöztünk egymással legutóbb, merthogy elcipelt. (Micsoda ötlet ilyeneket

mutogatni nekem... ismerd el. Tökhülye figura lehettem én is a nagy miérttel a pofámon.) Myriam szeret-nem szeret margaréta, mióta betöltötte a tizenötöt, hathavonta (jelenleg harmincnyolcon áll a számláló, ha igaz) odaáll elénk az igazival. A Jó Ember, az Igaz Szív, az Esküvő Fehérben, az Ez Most Komoly, a Rév, a Legeslegvégső Rév. Csak Európából a következők: Yoann, svéd, Giuseppe, olasz, Erick, holland, Kiko, spanyol, no és Laurent de St-Quentin-en-Yvelines. Hogy a másik harminchárom... Ha felakasztanak, se jut eszembe a nevük. Mikor feladtam a garzonomat, hogy Fanny-val közösködjem, Myriam Kikóval futott. A bimbózó filmrendezőzsenivel. Eleinte nem jött túl gyakran a nővérem. Egyszer-egyszer bejelentették magukat vacsorára Kikóval, és Kiko hozta a bort. Mindig nagyon jót. (Szerencsére nem volt más dolga egész nap, mint bort válogatni.) Kedveltem Kikót. Fájdalmasan nézett a nővéremre, és újratöltött magának. Kiko fura izéket szívott, és másnap a „Lonc” légfrissítővel kellett fújkálnom, hogy elmenjen a szag. Teltek a hónapok, Myriam mind gyakrabban bukkant fel, többnyire egyedül. Bezárkóztak Fannyval, és késő éjszakáig hallatszott a kotkodácsolásuk. Egyik este benyitottam, kérnek-e egy gyógyteát vagy valamit, és láttam, hogy a padlón hevernek a szakállas Jean-Jacques Goldman kazettájukat hallgatva: „Eeelhaaaagytááál... nyinyinyi...”. Idegtépő. Myriam néha elpályázott. Néha nem. Eggyel több fogkefe a fürdőszobai műanyag pohárban, fokozódó fotelágy-kihasználtság. Aztán egyik nap: – Ha Kiko keres, nem vagyok itt... és rámutat a telefonra. Aztán, aztán, aztán... Egyik reggel megkérdezi tőlem: – Baj, ha egy kis időre itt maradok?... Persze beszállok a rezsibe... Vigyáztam, hogy ne roppantsam szét a kétszersültemet, mert rosszul leszek attól, ha morzsái a kétszersült, és higgadtan azt feleltem: – Semmi gond. – Rendes vagy. Köszi. – Csak izé... – Tessék? – Megkérhetnélek, hogy kinn cigizzél a balkonon? Fülig szaladt a szája, felpattant, és amúgy művész módra belém bokszolt. A kétszersült persze reccs, és azt mondtam magamnak: „Kezdődik”, míg a kakaómból morzsát halásztam, de persze tartottam szerencsémnek. * Azért egész nap főtt a fejem, és este kihirdettem a házirendet: a lakbérbe lehetőség szerint egyenlően szállunk be, vetésforgóban megy a bevásárlás, a főzés, a takarítás, lányok, figyelem, a

frizsider ajtaján ott a beosztás: Fanny, a te heteid rózsaszín filccel, Myriam, a tieid türkizkékkel, az enyémek sárgával... Legyetek szívesek jelezni, ha házon kívül esztek vagy vendég jön, és a vendégekről még annyit, hogy ha férfiakat hoztok azzal a szándékkal, hogy ágyba bújtok velük, tisztázzátok egymással a szobakérdést, és... – Jól van már... jól van már... nyugi... ne húzd fel magadat... – mondta Myriam. – Jogos... – mondta a húga. – No és te? Mielőtt hazahurcolsz egy kis pipit, leszel szíves előre bejelenteni, jó?! Hogy időben eltüntethessük a neccharisnyákat meg a használt kotonokat... És még vihognak is hozzá. Katasztrófa. Elég jól szuperált ez az egész. Elismerem, nem hittem volna, de tévedtem. Ha a lányok azt akarják, hogy szuperáljon valami, szuperál is. Ennyi a nagy titok. Visszagondolva belátom, milyen fontos volt Fannynak, hogy Myriam odajött. Szöges ellentéte a nővérének, romantikus és hűséges. És érzékeny lélek. Mindig a Világtúlvégi Elérhetetlenbe habarodik bele. Tizenöt éves kora óta a postaládára veti magát reggelente, és összerezzen a telefoncsörgésre. Nem élet ez. Fabrice Lille-ben lakott (hol van az Tulle-től, csak hogy felfogd a strapát...), és elárasztotta a húgomat szerelmes levelekkel, melyekben csakis saját magára tért ki. Négy év hányatott első szerelem. Paul Burkina Fasóba vonult el, úgy is mint orvos határok nélkül, a hivatását varrta a húgom nyakába, aki neki hála, átkozhatta a lassú postajárást, és kisírhatta a szemét... Öt év hányatott távszerelem. Most meg a csúcs: úgy vettem ki az éjszakai eszmecserékből és a célzásokból az asztal körül, hogy Fanny beleszeretett egy nős orvosba. Meghallottam, hogy a fürdőszobában Myriam azt mondja neki fogmosás közben: – Cserek fan? Fanny vélhetőleg a budi fedelén ücsörgött. – Nincs. – Azs jop serintem.... (kiköp)... A gyerek gályázás. Én képtelen lennék rá. Fanny nem felelt, de esküdni mernék, hogy a haját rágcsálva bámulta a fürdőszobaszőnyeget vagy a saját lábujjait. – Hát direkt keresed őket magadnak. – Mi már nagyon unjuk a megváltásért esengő szabadulóművészeidet. Az orvosok egyébként is csak bajnak vannak. Majd rákap a golfozásra, és folyton kongresszusra jár az Orvosklubba, Marrakesbe vagy tudom is én, hová, te meg epekedhetsz utána... – ... – És jobb, ha tőlem tudod... Még ez is csak akkor, ha összejön egyáltalán... Mert a Vetélytársnő nem fogja lazán átengedni a koncot. Foggal-körömmel ragaszkodik a marrakesi napozáshoz, különben mivel kergetné agyvérzésbe a rotarys fogorvosnét? Fanny nem állja meg mosoly nélkül, hallatszik a hangján. Azt dünnyögi:

– Valószínűleg igazad van... – Naná, hogy igazam van! Hat hónap hányatott bűnös szerelem. (Ha ugyan.) – Gyere már el a Delaunay Galériába szombat este, tudom, honnan lesz a kaja-pia a verniszázson, nem kutyagumi. És biztos jön Marc... Azt muszáj bemutassam neked! Meglátod, szuper hapsi! Olyan gyönyörű segge van. – Ha te mondod... Mi ez a kiállítás? – Gőzöm sincs már. Ideadnád a törcsit? Myriam volt az étrendünk feljavítója, gyakran hozott ezt-azt Fauchontól, meg finom italt. És meg kell adni, eszméletlen árukapcsolást sütött ki: heteken át bújta a bulvárlapokat meg magazinokat Diana fotóival (a nappaliban folyton térdig ért a megboldogult...) és rajzolgatott. Hétvégeken pedig teljes menetfelszereléssel kivonult az Alma-hidra, hogy odaskiccelje a földkerekségről odagyűlt sirató-asszonyokat a bálványuk mellé. Valószínűtlen összeg fejében („aki hülye, fizessen”) a japán konfekció-turistanő nővéremtől megrendelheti maga mellé a nevető Dianát (Harry évzárója), a könnyező Dianát (belfasti AIDS-esek közt), a részvevő Dianát (liverpooli AIDS-esek közt), vagy a duzzogó Dianát (a partraszállás ötvenedik évfordulója). Fejet hajtok a művészet előtt, és behűtöm a flaskákat. Szóval szuperáltunk. Fanny meg én két szót se váltottunk már, annál többet röhögtünk. Myriam nem fért a bőrébe, de festett. A lánytestvéreimnek én voltam az eszményi férfi, akihez bűn hozzámenni. Nemigen filozofáltam e minden világok legjobbikáról. Vonogattam a vállam, és bűvöltem a sütő ajtaját. * Egy falatka fehérnemű miatt léptem sztrájkba. Végeztem a pamlagon sóhajtozó nővérkéim lábánál töltött estékkel. Végeztem Fanny ügyeleti koktéljaival, amitől tótágast áll a gyomor, és mindenféle malac esetek tolakodnak az emlékezetbe. Végeztem az üvöltözésekkel: – Erőltesd már meg az agyad, az istenit! Fontos! Lilian volt vagy Tristan??? – Ne tőlem kérdezd. Motyogott a fiúd. – Nem igaz! Csinálod nekem a fesztivált? Próbálj emlékezni! – „Myriamot keresem, itt Ltfrgzqan.” így már jó? Kicsörtetett a konyhába. – Leszel szíves nem csapkodni a hűtőajtót. BUMM. – És keress neki egy jó logopédust. – Nyasgemhüllye. – Neked se ártana. BUMM. Végeztem a sajtos töltött csirkés engesztelő vacsoráimmal („Na? Ez a jó, vagy inkább a nagy semmi Ltfrgzqan átverdéjében?”). Végeztem a hetek befilcelésével, a szombati piacozással, végeztem a Gala – vécében széthajigált –

horoszkópoldalaival, végeztem a Boltanski rongyai fölött összeröffenő minden rendű-rangú művészekkel, végeztem az átvirrasztott éjszakákkal, végeztem a Fanny-val felmondatott utániakkal, végeztem a vizsganap-frásszal, végeztem a lenti szomszédasszony sötét pillantásaival, végeztem Jeff Buckley dalaival, végeztem a negyedévi zárásokkal vasárnap a nappali szőnyegén, végeztem a gumicukor-orgiákkal a tévéshow előtt, végeztem a fogpasztatubusok meddő visszacsukdosásával, ami a halálom. Végeztem a fiatalságommal. * Fanny vizsgáit ünnepeltük vacsorával. Hogy már látja az alagút végét... – Pfű! Több mint tíz éve gyúrom... – mosolygott. Az asztalnál ott ült a rezidense (független, csak gyáva), (fenntartom, fog ez még Marrakesben golfozni), kórházi barátnői, köztük a híres-nevezetes Laura, akivel a nővérkéim számlálatlanul szőtt vad tervekben boronáltak össze arra való hivatkozással, hogy megremegett a hangja, mikor egyszer kimondta a nevem. (Jaj!... Például szülinapi meglepetés-partira csődítettek a híres-nevezetes Laurához, és ott találtam magam szálegyedül ezzel a fúriával, aki a lencséit vadászta a kecskeszőr szőnyegében, és közben hátba támadott...) Ott volt Marc (végre megláthattam, milyen egy „gyönyörű” segg... na hiszen...). Ott voltak Myriam általam addig sose látott barátai. Vajon honnan szed össze ilyen kuriózumokat, tűnődtem, ilyen tetőtől talpig széttetovált pofákat, meg ilyen elképesztő talapzatokra szerelt némbereket, akik csak vihognak, ha szól hozzájuk az ember, és rázzák a fejükön azt a valamit, amit haj gyanánt viselnek. A lányok azt mondták: – Hozd el a kollégáidat, ha úgy gondolod... Sose mutatsz be nekünk senkit... Okkal, kislányok... gondoltam aztán, míg bámultam a faunát és a flórát, amint az amerikai mogyorómat falják egyenesen a „Cinna” pamlagról, anyám diplomaajándéka, mikor könyvelő lettem, egy szó mint száz, volt okom... Eléggé későre járt, és eléggé eláztunk mindnyájan, mikor Myriam – aki illatosított gyertyáért ment fel a szobámba – a tüzelő nősténypulyka csuklását hallatva lépett közénk: hüvelykje és mutatóujja közé csippentve Sarah Briot melltartója. Jaj nekem. Mondhatom, én lettem az ünnepelt. – Hát ez meg micsoda?! Olivier, miért titkoltad, hogy szex-shopot nyitottál a szobádban?... Párizs teljes hímpopulációjának feláll, ha benéz hozzád! Mire jó ez a titkolózás!? És valami pokolit alakít, nem lehet leállítani. Riszálja magát, sztriptízt mímel, egy halogénlámpába fogózva hátraalél. Nem lehet leállítani. A többiek holtra röhögték magukat. A golfbajnokkal az élen. – Na jó. Elég – mondtam. – Add ide. – Kinek vetted? Előbb mondd meg, kinek vetted... helyes a bőgés, skacok? És az összes seggfej szájába kapja az ujját és fütyül, kopog a pohár szélén a fogával, de mi ez ahhoz képest, hogy szétdisznózzák a nappalimat! – Micsoda dudái vannak!!! Minimum 95-ös!!! – bömböli ez az állat Laura. – Ne vedd a szívedre... – súgja oda Fanny rángó szájjal.

Felkeltem. Fogtam a kulcsaimat meg a kis-kabátomat, és bevágtam az ajtót. BUMM. Az Ibis Hotelben aludtam a Versailles-kapunál. Nem, nem is aludtam. Gondolkoztam. Több mint fél éjszaka álltam az ablaknál, homlokomat az üvegnek nyomva, és bámultam kifelé a Vasárparkra. Hű, de ocsmány. Reggelre megszületett a döntés. Még csak másnapos se voltam, bereggeliztem. * Kimentem a Bolhapiacra. Ritkán szánok időt magamra. Mintha turista lettem volna Párizsban. Zsebre vágtam a kezem, áradt rólam az Ibis Hotelekben világszerte propagált Nina Ricci for Men arcvíz illata. Szerettem volna, ha egyszer csak szembejön a munkatársnőm: – Ó, Olivier! – Ó, Sarah! – O, Olivier, milyen illatos vagy... – Ó, Sarah... Kávéházi teraszon süttettem magam egy pohár csapolt sör mellett. Június 16-a van dél körül, szép az idő és minden szép. Vettem egy agyonkovácsoltvasbigyózott bonyolult madárkalitkát. A srác, aki árulta, teli szájjal magyarázott nekem, hogy tizenkilencedik századi meg valami menő családé lehetett, mert ebben és ebben a palotában kaparták össze, meg így, meg úgy, meg amúgy, kártya vagy készpénz? Kedvem lett volna szólni neki: ne fáraszd magad, apuskám, kár belém. Amint beléptem a kapunkon, megcsapott a Mr Muscle-illat. A lakás tükörfényes. Sehol egy porszem. A konyhaasztalon ráadásul egy csokor virág, mellette kis üzenet: „A Növénykertbe mentünk, viszlát este. Puszi.” Levettem az órámat, és az éjjeliszekrényemre tettem. Ott várt a Christian Dior csomagocska, magától értetődően. Ó! Drága lánykák... Fe-led-he-tet-len sajtos töltött csirkét kaptok vacsorára! Jó, előbb kiválasztjuk a bort... és kötényt kötünk. Desszert is lesz, grízpuding sok rummal, Fanny imádja. Nem mondom, hogy egymás karjaiba omlottunk és a fejünket ingattuk, mint az amerikaiak. Csak épp rám mosolyogtak kicsit az ajtóból, és ott virított a képükön a Növénykert teljes virágválasztéka. Ez egyszer nem volt olyan sürgős az asztalbontás. Az előző esti orgia után szüneteltek a kimenők.

Mimi a konyhaasztalon töltötte ki a mentateánkat. – Hát ez a kalitka? – kérdezte Fanny. – A Bolhán vettem délelőtt egy sráctól, aki csakis régi kalitkát tart.... Tetszik? – Aha. – Fogadjátok szeretettel. – Jaj de szép! Köszönjük! De hát miért? Tapintatunk és lelki finomságunk jutalma? – viccelte el a dolgot Myriam a pakli Cravenjével a balkonra indulóban. – Tartsatok meg jó emlékezetetekben. Kiröpült a madárka, micsoda poén!... – Hogy érted ezt?! – Lányok, szedem a sátorfám. – Hová??? – Máshol fogok lakni. – Kivel? – Egyedül. – De hát miért? A tegnap este miatt? Figyelj, bocsánatot kérek, tudod, többet ittam a... – Ne izgasd magad. Nem miattad. Fanny úgy nézett, mint akit fejbe kólintottak, szívfacsaróan. – Eleged lett belőlünk? – Dehogy. – Hát akkor? – Látszott, hogy mindjárt elsírja magát. Myriam lába földbe gyökerezett félúton az asztal és az ablak között, szája sarkában a cigi, mint fészkéből kipottyanni készülő fióka. – Olivier, mi ütött beléd? – Szerelmes vagyok. Megmondhattad volna mindjárt, te kretén. Miért nem hoztad el? Mi!? Attól féltél, hogy elijesztjük? Hát rosszul ismersz minket. Még hogy rosszul? Jól ismersz minket... Szóval? Mi a neve? Helyes lány? Igen? Ó, a francba.... Mi? Hogy két szót alig váltottatok? Teljesen meg vagy húzatva! Meg vagy te húzatva teljesen? Na, meg vagy? Dehogy vagy. Két szót alig váltottatok, és elköltözöl miatta? Nem gondolod, hogy a lekvár teszi el a nagymamát? Hogy neked így alakult?... Hát így is lehet nézni... Mikor beszélsz vele? Majd. Értem, melóhelyi... Van humora? Elkel, elkel. Komolyan szerelmes vagy belé? Nem akarsz felelni? Kopjunk le? Csak szólnod kell. Meghívsz az esküvőre? Ha jók leszünk? Ki lesz ezentúl összetört szívem ápolója? Hát velem ki biflázza ezentúl az anatómiát? Ki lesz a mi bölcs tanácsadónk? Mit mondtál, helyes lány?

Neki is csinálsz sajtos töltött csirkét? Hiányozni fogsz nekünk, tudod-e. * Meglepett, hogy milyen kevés a cuccom. Béreltem egy kisfurgont, és nem kellett másodszor fordulni. Nem tudtam, örüljek-e neki olyanformán, hogy lám, haver, nem ejtett meg a bűnös fogyasztói világ, vagy vegyem-e a szívemre olyanformán, hogy lám, haver: harmincéves leszel mindjárt, és tizenegy kartondobozba beleférsz... Hát ilyen sokat nyomsz a latban? Indulás előtt leültem még egyszer utoljára a konyhában. * Az első hetekben egy matracon aludtam a puszta földön. Azt olvastam egy képes magazinban, hogy használ az ember hátának. Tizenhét nap után elstartoltam az Ikeába: iszonyúan fájt már a hátam. Isten a tanúm, minden oldalról megrágtam a problémát. Még tervrajzokat is készítettem kockás papírra. Az elárusítónő ugyanúgy gondolta, mint én: ilyen „szerény”, és hozzáteszem, ortopéd négy fal közé (mondhatni, három keskeny közlekedőt vettem bérbe) a legjobb a pattintós: nappal pamlag, éjjel ágy. Mellesleg a pattintós a legolcsóbb is. Hát akkor pattintós. Vettem még konyhai készletet (hatvanöt darabos 399 frankért, salátacentrifugával és sajtreszelővel), gyertyát (sosem lehet tudni...), plédet (nem tudom, miért, úgy éreztem, plédet venni nagyon apart), lámpát (feltalálták az áramot), gyékényt (minden eshetőségre), polcokat (muszáj), növényt (megél?) és kismillió okos kis szöget-horgot-csavart (a hely szelleme). * Myriam és Fanny rendszeresen hagytak üzenetet a rögzítőmön: bíííp „hogyan kell begyújtani a sütőt?” bíííp „a sütő megy, de minden biztosítékot cserélni kell, totál leégtek...” bíííp „úgy csináljuk, ahogy mondtad, de hová raktad az elemlámpát?” bíííp „mi a tűzoltók száma?” bíííp... Azt hiszem, rátettek egy lapáttal, de mint minden egyedül élő, megszoktam, sőt reméltem, hogy piros villogó fogad, mikor este hazaállítok. Ezen át kell esni mindenkinek, gondolom. * És hirtelen meglódul az élet. És ha nem vagyok ura a helyzetnek, hajlamos vagyok bepánikolni, ami nagy hülyeség. Milyen is, mikor „nem vagyok ura a helyzetnek”? Roppant egyszerű. Olyan, hogy Sarah Briot belép egyik reggel az irodába, ahol az ember orcája verejtékével keresi éppen a kenyerét, és szoknyáját huzigálva odatelepszik az íróasztal szélére. És azt mondja: – Maszatos a szemüveged, nem vetted észre? Azzal előlibbenti a rózsaszín alsószoknyája szegélyét és megtörli a szemüveget, magától

értetődően. Feláll, hogy pörgethetném rajta az asztalt (csak a rutin hiányzik hozzá). – Hallom, költöztél. – Igen, bő két hete. (Mély lélegzet... jó, nem lesz baj...) – Most hol laksz? – A tizedik kerületben. – Jé! Én is arra lakom. – Komoly?! – Szóval együtt metrózunk ezentúl. (Kezdetnek nem rossz.) – Nem tartasz lakásszentelőt vagy ilyesmi? – De, de, hogyne! (Nekem is újság.) – Mikor? – Hát, még nem is tudom... Tudod, ma délelőtt szállították a bútort, úgyhogy... – Akkor este? – Jaj, este még nem lehet. Nagy a kupi... Meg nem szóltam senkinek... – Elég, ha engem meghívsz. Mert a kupi engem nem zavar, úgyse lehet nagyobb, mint nálam!... – Öh... hát jó... ha gondolod. De kérhetlek, hogy ne túl korán?!... – Pompás. Akkor még hazaszaladhatok átöltözni... Kilenc? – Huszonegy óra. Pompás. – Öh, uh, akkor hamarosan...? Hát ezt nevezem úgy, hogy „nem vagyok ura a helyzetnek”. Korán felkerekedtem, és életemben először nem raktam rendet az asztalomon, mielőtt lekattintottam a villanyt. A házmesterné már leste a jöttömet, igen, meghozták a bútort, szép kis műsor volt feltornázni a kanapét a hatodikra! Köszönöm, Madame Rodriguez, köszönöm. (Nem marad el a karácsonyi figyelmesség, Madame Rodriguez...) * A három keskeny közlekedőben csatatér: ennek is megvan a maga bája. * Hűtőbe a tiramisut, megmelegíteni a kakaslevest, lassú tűzön, oké, sínen van... üvegeket felnyitni, megteríteni a rögtönzött asztalt, roham az arabhoz szalvétáért meg egy üveg Badoit-ért, tusolás, parfüm (Eau Sauvage), fül-pucolás, tűrhető vasaltsági fokú ing keresése, halogénlámpa letompít, telefon kihúz, lemez föltesz (Rickie Lee Jones Kalóz-albuma, azon minden lehetséges) (csak ne túl hangosra), plédsimítás, gyertyagyújtás (nocsak, nocsak), belégzés, kilégzés, ne bámuld már magad a tükörben. Hát az óvszer? (Az éjjeliszekrény-fiókba? Nem lesz túl elöl?... A fürdőszobába? Nem lesz túl messze?...) Dring, dring.

Elmondható nagyjából, hogy ura vagyok a helyzetnek? Eljött hozzám Sarah Briot. Tündökletes. Az este előrehaladtával, miután jót nevettünk, jót vacsoráztunk, és beiktattunk néhány ábrándos csöndet is, egyértelműen eldőlt, hogy Sarah Briot a karomban fogja tölteni az éjszakát. Csakhogy világéletemben kívánnivalót hagyott a határozottságom, holott valóban ideje lett volna már letenni a poharamat és belefogni. Az embernek eszébe jut a South Park meg a lakástakarékosság-program.... Sarah Briot beszélt hozzám, fogalmam sincs, mit, és közben figyelt a szeme sarkából. És hirtelen eszembe jutott a kanapé, amin ültünk. Őszintén, tüzetesen, tárgyszerűen elmélyedtem abban a kérdésben, hogyan nyílik ki egy ilyen pattintós. Azt gondoltam, legjobb lenne egy tüzes csókkal indítani, aztán ügyesen a hátára fordítom, és magától lefekszik.... Igen, de aztán... hogy is kell azt a pattintást..? Már láttam magam, amint csöndben gutaütést kapok egy vacak kallantyú fölött, miközben ő a nyelvével becézgeti a mandulámat, és az övemen matat... Bár... mintha nem lett volna igazán égető... már egy kis ásítást is elnyomott... Még hogy Don Jüan. Siralom. És eszembe jutott a két lánytestvérem. Kacagnom kellett belül a két hárpián. Lenne hejehuja, ha látnának most, mikor Miss Universe nyomja a combomhoz a combját, és én, a házitündér az Ikea-pattintós működési mechanizmusát firtatom lázasan. És akkor Sarah Briot felém fordult, és azt mondta: – Helyes vagy, mikor mosolyogsz. És megcsókolt. És akkor, abban a szent pillanatban, térdemen 54 kiló nőiességgel, gyönyörűséggel és gyöngédséggel, behunytam a szemem, hátravetettem a fejem, és szívem mélyéből azt gondoltam: „Köszi, lánykáim”.

EPILÓGUS – MARGUERITE! Mi a kaja? – Szűnj meg. Mióta novellákat írok, a férjem Marguerite-nek nevez, a fenekemre csapkod, és a vacsoraasztalnál közhírré teszi, hogy szerzői javadalmazásomnak hála hamarosan szegre akaszthatja polgári foglalkozását. – Ugyan... gond?! Kiböjtölöm a nagy művet, és onnantól Jaguárral megyek az aprónépért a suliba. Számítok rá... Persze addig masszírozgatom a vállát, tűröm az alkotói válságait, de annyi baj legyen... Talán mégis inkább a sportkocsit.... Sárkányzöldben. Nincs magánál, szörnyen jól mulat, a többiek zavartan figyelik. Aztán tőlem érdeklődnek, mintha nemi úton terjedő betegségről lenne szó: – Írsz? Komoly? Én vállat vonok, és felmutatom az üres poharamat a ház urának. Tagadóan dünnyögök összevissza. Erre az eszelős, akinek egy esendő pillanatomban kimondtam a boldogító igent, rákontráz: – Hát nem szólt nektek? Mucikám, hogyhogy letagadod azt a díjat, amit Saint-Quentinben nyertél? Ejnye... Mégiscsak tíz rongy volt!!! Két este pötyögtet a számítógépén, amit ötszáz frankért vett a jótékonysági vásáron, és egy tízest kaszál! Ezt csinálja utána valaki! És akkor a többi díjáról még nem is beszéltünk... Nem kell hencegni, ugye, cicuskám. Tény, hogy ezekben a pillanatokban a legszívesebben megfojtanám. Mégsem teszem. Először is, mert nyolcvankét kiló (nyolcvannak mondja magát merő hiúságból), továbbá, mert igaza van. Igaza van, mi lesz velem, ha még én is elkezdek hinni magamban? Felrúgom az állásomat? Kígyót-békát okádok végre Micheliné kolléganőmre? Veszek egy fütyibőrbe kötött noteszt, és vázlatokat kanyarítok belé? Leszek az oly magányos, oly távoli, oly rokon, oly különleges? Châteaubriand sírjára omlok? Azt mondom este: „Jaj, ma hagyjál, légy szíves, ekkora a fejem”? Elkések a dadától, mert végigírom a fejezetet? A kicsikért fél hattól lehet menni a dadához. Becsöngetünk, szívdobogva ront mind az ajtóhoz, amelyik nyit, óhatatlanul csalódik, mert nem érte jöttek, de az összeomlás pillanatát követően (lebiggyedt száj, roskadt váll, kiejtett dudli) már fordul hátra a fiunkhoz (aki éppen mögötte áll), és elrikkantja magát: – LUIANYUKÁD!!! És halljuk, hogy: – Szip, szip... tom. * Marguerite-nek kezd sok lenni a lila köd. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ha elmekórtani eset, inkább előbb tudja meg, mint később. Összeválogat pár novellát (két álmatlan éjszaka), kinyomtatja az avítt kávédarálójával (több mint három órába van neki a százharmincnégy oldal!), szívére szorítja a lapokat, és elviszi a fénymásoldába a jogi karnál. Beáll a sorba a nagyszájú, magasba srófolt diáklányok mögé (és nagyon

szakadtnak és vénnek érzi magát a mi derék Marguerite-ünk). A nő megkérdezi: – Milyenbe kössük? Fehér, fekete? Újabb hideglelés (fehér? az olyan hülye elsőáldozós, nem?... fekete? micsoda nagyképűség, tán nagydoktori disszertáció ez, vagy mi?... borzalmak borzalma). A leányka végül megunja: – Mégis, mi ez? – Novellák. – Nobel...? – Dehogy, novellák, rövid elbeszélések, ért engem?... Beküldőm egy kiadónak... –???... Aha... De akkor is el kellene dönteni a kötést. – Magára bízom (alea iacta est). – Akkor legyen türkiz, mert az most engedményes, csak harminc frank, nem harmincöt... (türkiz kötés egy elegáns szerkesztőségben a Szajna bal partján... hukk). – Akkor legyen türkiz (ne ellenkezz a sorssal, édes lányom). Felhajtja a ménkű Rank Xerox masinája fedelét, és úgy szórja be az egészet, mint valami polgáritörvénykönyv-spenótot, visszacuccolom neked mindjárt az egész hóbelevancot, de előbb jól meggyűröm a lapok sarkát. A művész némán szenved. Miután besöpörte a pénzt, felveszi a félig szívott cigijét a kasszáról, és azt kérdezi: – Miről szólnak az izéi? – Mindenféléről. – Ümm. – ... – ... – De főleg a szerelemről. – Öhm? Vesz pazar hullámpapír-borítékot. A legvastagabbat, a legszebbet, a legdrágábbat, legömbölyített sarkok, kifogástalan enyvű hajtóka. A boríték-termékskálán a Rolls Royce. Elmegy a postára, kényes filatelista ínynek szánt, modern művészeti alkotásokkal ékes bélyegeket kér. Hátuljukra nyalja a szívét is, csínnal felragasztja, szemmel veri a borítékot, keresztet vet rá, elmormol fölötte bizonyos varázsigéket, melyek csak akkor hatnak, ha nem tudódnak ki. Odalép a „Csak Párizs és Külterülete” feliratú nyíláshoz, egy utolsó csókot lehel féltett kincsére, majd tekintetét félrefordítva sorsára hagyja. A postával szemben van egy kocsma. A pultra könyököl, és calvát rendel. Nincs is úgy oda érte, de hát az elátkozott művész státusa kötelez. Rágyújt, és e perctől, mondhatni, a várakozásnak él. * Nem szóltam senkinek. – Te? Mit hordod folyton a nyakadban a levélszekrény kulcsát? – Nincs jelentősége.

– Te? Mi ez a rengeteg Castorama-reklám a kezedben? – Nincs jelentősége. – Te? Mi ez, hogy beletúrsz a postás táskájába? – Nem megmondtam, hogy nincs jelentősége?! – Figyelj... beleszerettél, vagy mi a fene?! Nem. Nem szóltam. Még hogy felköhögjem: „A kiadó válaszát várom.” Ilyen szégyent. Mellesleg elképesztő, hogy mi reklámot sóznak az ember nyakába, csak úgy dől. * És robot, és Micheliné a csámpás műkörmeivel, és a muskátlik betakarása, és Walt Disneyvideokazetták, és elemes kisvasút, és szezonnyitás a gyerekorvosnál, és kutyavedlés, és esti sorozat, mérni a mérhetetlent, és mozi, és barátok, és család, és egyéb felindulások (de az aktuális sorozat mellett nem rúgnak labdába). Marguerite-ünk megadóan hajtja fejét téli álomra. * Három hónappal később. HALLELUJA! HALLELUJA! HALLE-LÚÚÚÚJA! Megjött. A levél. Pehelykönnyű. Becsúsztatom a pulcsim alá, és elrikoltom magam: – Jipíííííííí!! Csöndes magányban fogom magam átadni neki a kiserdőben, a környék összes ebeinek oázisában. (Kéretik méltányolni, hogy ilyen pillanatokban is mily tiszta az elmém.) „Asszonyom, blablabla, nagy érdeklődéssel blablabla kérem, fáradjon be személyesen blablabla legyen szíves felvenni a kapcsolatot titkárságunkkal blablabla bízva jelentkezésében maradok, tisztelt Asszonyom, blablabla.” Nem bírok betelni vele. Nem bírok betelni vele. Nem bírok betelni vele. Ütött Marguerite bosszújának órája. – Lelkem férjem? Mi a kaja? –???... Tessék? Valami bajod van? – Semmi, csak nem érek rá főzőcskézni, halomban állnak a tisztelőim levelei, amiket meg kell válaszolni, ráadásul a fesztiválok, szalonok és vásárok felkérései... Franciaország- és világszerte... Istenkém. Muszáj lesz manikűröztetnem, mert... dedikáláskor az ápolt köröm őrült fontos... hihetetlen, mit bebeszélnek maguknak az emberek, ha... – Magadnál vagy? Marguerite „odaejti” a Szajna-balparti elegáns szerkesztőség levelét az Auto Plus apróhirdetéseit bújó férjeura pocakjára.

– Várj már! Hova mész? – Nyugi, nem hosszú. Csak szólnom kell valamiért Micheline-nek. Csípd ki magad, ma este elviszlek a Fekete Sasba... – Fekete Sas!??? – Marguerite is oda vinné a kínai szeretőjét, vagy nem... – Mi? – Hagyjuk az irodalmat. * Felvettem a kapcsolatot a titkársággal. Beletrafálhattam, mert a kis nő elbűvölően kedves volt. Lehet, hogy fel volt neki ragasztva egy rózsaszín cédula: „Ha A. G. telefonál, fejvesztés terhe mellett ELBŰVÖLNI!”, kétszer aláhúzva. Lehet... Szegénykék azt hiszik, másoknak is megküldtem a novelláimat... Reszketnek, hogy valaki lecsap a kezükről. Egy még elegánsabb szerkesztőségben a Szajna bal partjának egy még divatosabb utcájában egy még elbűvölőbben telefonba búgó, még cukibb seggű titkárnő. Belerokkannának. Micsoda katasztrófa, ha más emblémát részesítek kegyeimben, csupán mert Géptündér elé nem függesztették ki a rózsaszín cédulát! Elgondolni is iszonyat. Egy hét múlvára tűztük ki a nagy egymásratalálást, (így is elég húzós.) Csekélyebb akadályok letudva: kivenni a délutánt (Micheliné, holnap nem leszek!); túladni az aprónépen, de úgy, hogy teljes legyen a boldogság; tájékoztatni szívem szerelmét. – Holnap bemegyek Párizsba. – Miért? – Dolgom van. – Pásztoróra? – Olyasmi. – Kivel? – A postással. – Sejthettem volna. ...És beüt az egyetlen érdemi probléma: mit vegyek fel? Legyek flancot megvető vérbeli író, akinek az élet máshol van? Ne a mellbőségemért tessék szeretni, hanem a velőmért? Legyek bestseller-aranytojásokat sorozatban tojó tyúkanyó-ígéret dauerolt fejjel, aki majd behozza az életet? Ne a tehetségemért tessék szeretni, hanem a pletykarovatomért? Legyek a bal part férfifalója, aki köröm közül habzsolja az életet a szereposztó íróasztalon? Ne a kéziratomért tessék szeretni, hanem önmagamért? Hé, Châteaubriand Atalája, higgadjunk le. Végül is olyan stresszben vagyok, hogy egy ilyen napon képtelen lennék a lábmunkámra ügyelni, vagy hanyagul hagyni, hogy a harisnyám a szőnyegre aléljon. Az én kis életemnek talán legdöntőbb jelentőségű napja ez, nem kockáztathatom a végzet asszonya szerelés gáncsait. (Hát ez az! Aki másra annál is minibb miniszoknyát húz, maga esik hasra benne.) Farmerban megyek. Kész. A tíz évig érlelt 501-es Levisemben, amúgy rézveretesen, jobb seggemen

a piros bilétával. Átvette a formámat, a szagomat. Jó barát. Mégis elfog a szánalom az elegáns, ragyogó férfi iránt, aki jövőmet forgatja átszellemült ujjai közt (kiadjam? ne adjam?), a farmer még megfeküdheti a gyomrát. Mennyi gond, mennyi gond. Megoldottam. Farmer, viszont olyan fehérnemű, hogy szem nem marad szárazon. De hisz úgysem látja, mondhatják... Lárifári, akiből hiányzik a fantasztikusan finom fehérneműk iránti szerendipitás, nem is hághat a Szerkesztő illusztris rangjára. Ezek ránézésre tudják. Tudják, hogy szemközt a nő köldököt fedő száras pamutbugyiban ül-e, kinyúlt nejlonban, netán valami falatnyi őrületben, ami a nőknél orcát pirít (mibe van nekik), a férfiakra rózsaszín ködöt bocsát (mibe lesz nekik!). Persze hogy tudják. Nagy tétben játszottam (elosztottam a cechet két csekkre), beszereztem egy bugyi-melltartó együttest, de valami delírium. Ó, Istenem... Szuper minőség, szuper anyag, szuper fazon, ekrü selyem kézzel vert calais-i csipkével, dolgos francia lánykák keze munkája, kérem alássan, puha, bájos, finom, gyöngéd, feledhetetlen valami, a szájban olvad, nem a kézben. Sors, állok elébed. Nézem magam a bolti tükörben (cseles a világítás, karcsúnak és napbarnítottnak mutatja a delikvenst, ugyanaz az infralámpa, amivel a döglött halat teszik csábítóvá a flancos szupermarketekben), és mióta Marguerite a világon van, először mondom magamnak: „Kijelentem, nem bánom a sok körömrágást, a számítógépem miniképernyője által kiváltott ekcémámat. Nem én! Egyáltalán nem bánom a vaskézzel kordában tartott drukkot meg kishitűséget, a fejbőrhámlást meg a tömérdek mindent, amit elvesztettem meg elfelejtettem, míg mondjuk, a Pattintóst gyúrtam, nem én...” A politikai korrektség nevében az árat inkább nem mondom, a férjem bridzsszenvedélye, a kocsi biztosítása, a rezsi meg egyebek tükrében sokkolóan hatna, elég annyi, hogy bődület; és ha azt vesszük, mennyit nyom az egész a mérlegen, a kilónkénti ára végképp az. De hát mindennek ára van, az egérfogóba sajt kell, nem patkányméreg, és aki kiadót akar magának, vállaljon át a költségekből. * Hát itt volnánk. Párizs, hatodik kerület. Az írók és a szerződések negyede. Az élet kohója. Cidrizek. Fáj a hasam, fáj a májam, fáj a lábam, szakad rólam a víz, ékszerbugyim a seggem vágatába csúszott. Remek formában vagyok.

Eltévedek, utcanév sehol, mindenfelé afrikai népművészeti galériák, egyik néger maszk olyan, mint a másik. Kezdem utálni az afrikai népművészetet. Aztán mégiscsak odatalálok. Egy kis türelmet kérnek. Úgy érzem, menten elájulok, lélegzem, ahogyan a szülésre felkészítő tanfolyamon gyakoroltuk. Csak... nyugi... csak... nyugi... Húzd ki magad. Nézz körül. Az sosem árt. Belégzés. Kilégzés. – Rosszul van? – Öh... köszönöm... dehogy. – Vannak nála, de mindjárt végez. Máris jön. – ... – Inna egy kávét? – Nem. Köszönöm. (Géptündér, hát nem látod, hogy itt hányom össze magam? Segíts, Géptündér, pofon, vödör, medence, dedalon, pohár hideg kóla... bármi jó lesz. Könyörülj rajtam.) Mosoly. Megereszt egy mosolyt. * Kíváncsiság. Se több, se kevesebb. Látni akart. Látni akarta a fejet a nyakamon. Hogy mire hasonlítok. Ennyi. Nem mesélem el a jelenetet. Pillanatnyilag majdnem vegytiszta kátránnyal kezelem az ekcémámat, és kár rátenni még egy lapáttal, ahogy a kádam kinéz. Szóval nem mesélem el. Na, azért valamit mégis: egy ponton a macska (bővebb részletezést lásd Lucifer, Hamupipőke), a tréfás kedvű macska, a ráérős macska a karmai közt ágáló egérhez, „milyen kis provinciális”, imigyen szólt: – Hallgasson ide, őszintén megmondom, hogy a kézirata itt-ott érdekes, és stílusa amúgy volna (fejtegetés következik az írófélékről, és kivált az emberpróbáló szerkesztői hivatásról)... Maga is beláthatja, hogy jelenleg nem áll módunkban kiadni a kéziratot. De mostantól olvasni fogom az írásait, és nagyon odafigyelek magára. Hát így. Hát így. Paff. Ülve maradok. Nem jut eszembe semmi. Ő felkel a helyéről (lendület és fenség), elindul felém, úgy tesz, mintha meg akarná szorítani a kezemet... Mivel nem reagálok, úgy tesz, mintha odanyújtaná a kezét... Mivel nem reagálok, úgy tesz, mintha megfogná a kezemet... Mivel nem... – Mi a baj? Ejnye... ne törjön már le ennyire, hiszen egészen ritka dolog, hogy valakinek mindjárt az első írása megjelenik. Hiszen én bízom magában. Meggyőződésem, hogy nagyszerűen fogunk együtt dolgozni. Sőt, megmondom őszintén, számítok magára. Ben-Hur, vigyázz a harci szekereddel. Beragadtam.

– Bocsánat, nagyon restellem. Fogalmam sincs, mi van velem, de képtelen vagyok megmozdulni. Mintha elhagyott volna az erőm. Hülye helyzet. – Gyakran előfordul magával? – Nem. Ez az első eset. – Fáj valahol? – Nem. Vagyis hát sajog, de nem úgy. – Hajlítsa be az ujjait. – Nem megy. – Komolyan mondja??? – Nem... nem megy. Hosszú farkasszemezés. – (idegesen) Direkt csinálja ezt? – (nagyon idegesen) Dehogyis, mit képzel! – Hívjak orvost? – Ne, ne, el fog múlni. – Maga tudja, de az a gond, hogy mások is jönnek hozzám... Itt nem maradhat. – ... – Próbálja meg újra... – Semmi. – Mi ez tulajdonképpen? – Fogalmam sincs... Honnan tudjam?... ízületi gyulladás talán, vagy lelki oka van. – Ha azt mondom: „Rendben van, kiadjuk”... akkor fölkel és jár? – Hogy jut ilyen az eszébe? Minek néz? Maga szerint képes vagyok ekkora tahóságra? – És ha komolyan gondolom, hogy kiadom...? – Úgyse hiszem el... álljon meg a menet, nem az irgalmas szívére akarok hatni, hanem lebénultam, érti, mi a különbség? – (átszellemült kezébe temeti az arcát) Ezt kifogtam... Szent Isten. – ... – (az órájára néz) Nézze, mindenképpen csinálnom kell valamit, mert dolgom van itt az irodámban... És már tol is ki a folyosóra, mintha kerekes székben ülnék, csakhogy nem kerekes székben ülök, és neki ez bizony különbség... Máris jobban vagyok. Úgy kell neked, lovagom. Úgy kell neked. * – Most sem inna egy kávét? – De igen. Köszönöm. Nagyon kedves. – Nem kellene mégis orvost hívni? – Nem, nem. Elmúlik, ahogy jött. – Nagyon görcsös a tartása. – Tudom. Géptündérnek nem tűztek rózsaszín cetlit a telefonjához. Azért volt velem olyan elbűvölő, mert elbűvölő lány, és kész. Még ma sincs minden veszve.

Ahogy mondom. Nem túl gyakran nyílik alkalom arra, hogy órákon át figyeljünk egy olyan lányt, mint ő. Tetszik a hangja. Néha odaintegetett, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. Aztán elnémultak a számítógépek, a stáb felkerekedett, kialudtak a lámpák, elnéptelenedett a szerkesztőség. Sorra vonultak el előttem a munkatársak, és mind azt hitte, megbeszélésre várok. Most mondd. Végre előjön Kékszakáll is az írópalánta-lelombozó kamrájából. – Még mindig itt van? – Most mi legyen magával? – Nem tudom. – Én igen. Hívom a mentőket vagy a tűzoltókat, és öt percen belül kirakják magát! Remélem, nem itt akart éjszakázni? – Ne, kérem, ne hívjon senkit... Már enyhül, érzem... – Nekem akkor is zárnom kell, ezt csak megérti, nem? – Vigyen le az utcára. Eltaláltad, nem ő vitt le. Odaintett két deli kengyelfutót, akik még ott lézengtek. Szálfatermetű daliák, tetovált lakájok, hordszékem vivői. Megkapták kétoldalt a karfát, és finoman letettek az épület tövébe. Arany pofáim. Ex-leendő kiadóm, ez a mély érzésű férfi, aki számít rám ezentúl, szertartásosan elköszönt. Távolodóban többször is hátrafordult, és a fejét ingatta, mint aki lidérces álomból próbál felébredni, látszott, egyszerűen nem hiszi el. Legalább lesz mit mesélnie vacsoránál. A felesége áldani fogja ezt a napot. Egyszer az életben nem a könyvkiadás válságával sírják tele a fülét. Végre én is élveztem a napomat. Néztem a szemközti étterem pincéreit, amint a damasztabroszok körül tüsténkednek, stílusuk amúgy volna (lásd novelláim, vihogtam fel magamban), főleg egynek, ezt külön gonddal húztam karóba. Pontosan az a french kávéházi pincér, aki viharokat kavar a Reebokban talpaló amerikai debellák hormonháztartásában. Elszívtam egy fantasztikusan jó cigit, és komótosan pöfékelve bámultam a járókelőket. Szinte a boldogság (eltekintve pár zavaró körülménytől, köztük az oldalamon kutyapisitől bűzlő horoszkóp-hókuszpóktól). Meddig is időztem romjaim felett? Nem tudom. Az étteremben ment az ipar, a teraszon párok iszogatták a rozét gömbpohárból. Óhatatlanul azt gondoltam: ...egy másik életben talán elhoz ide ebédelni a szerkesztőm, „mert így kellemesebb”, megnevetettet, és jobb bort rendel, mint ez a provence-i... unszol, hogy fejezzem be a regényemet, „életkorát meghazudtolóan kiforrott munka...”, aztán belém karol, és odakísér a taxis droszthoz. Talán udvarol

egy kicsit. ...de csakis egy másik életben. * No, elég.... Marguerite, még nem végeztünk, vár a vasalás... Felpattantam, megigazítottam magamon a farmert, és beirányoztam az Auguste Comte-szobor talapzatán ülő káprázatos leányzót. Nézzék meg. Gyönyörű, érzéki, tüzes, a lába hibátlan, a bokája törékeny, az orra pisze, a homloka nemes rajzú, ő a lángoló büszkeség maga. Lóg róla mindenféle pertli, és tele van tetoválva. Ajka, körme feketére pingálva. Hihetetlen, micsoda lány. Idegesen pillog a szomszéd utcába. Alighanem késik a fiúja. Átnyújtom neki a kéziratot: – Tessék. Ajándék. Agyonütni az időt. Azt hiszem, megköszönte, de nem biztos, mert nem volt francia!... Ez a csekélység kis híján rávitt, hogy visszavegyem a kéziratot, de aztán... ugyan már, beszéltem le magamat, és távolodóban mégiscsak inkább boldog voltam. Kéziratomat kézbe vette a legszebb lány a világon. Ez megvigasztalt. Annyira, amennyire.

JEGYZETEK [1] Babits Mihály fordítása

TARTALOM KIS PRAKTIKÁK A SAINT-GERMAIN-DES-PRÉS-N NEM TÚL MÓKÁS DOLGOK EZ A FÉRFI MEG EZ A NŐ THE OPEL TOUCH AMBRE ELTÁV A NAP HÍRE CATGUT ÖCSIKE HOSSZÚ ÉVEKIG PATTINTÓS EPILÓGUS JEGYZETEK