Paár Ádám
Kurzusférfiak (?)
Magyarországon a történelem mindig kedvelt játékszere volt a politikának, és ma is az. A pártok vezetői általában úgy tekintik a történelmet mint aktuális politikai céljaik szolgálólányát. Különös módon a választói tömegek is leginkább akkor „izgulnak fel” valamelyik történelmi korszakra, ha kedvenc pártjuk, politikusuk ráirányítja a figyelmüket. Egy ideje a Horthy-korszak áll az érdeklődés középpontjában (ha az érdeklődés a találó kifejezés, és nem az ájult, kritikátlan csodálat, vagy éppen a bálványdöngető indulat). Az egyik oldal – a baloldaliak és a liberálisok – a Horthy-korszak elveti,
és
a
egész vádlottak
politikai padjára
rendszerét ülteti
a
nyilvánvaló bűnök (az 1919-es fehérterror, a numerus
clausus,
a
zsidótörvények,
a
háborúba való belépés, a munkaszolgálat, Kamenyec-Podolszkij, Újvidék, a Don-kanyar, a vidéki zsidóság deportálása, és végül az utolsó esélyt jelentő kiugrási kísérlettel kapcsolatos kormányzói amatőrködés és hezitálás, valamint – német nyomásra – Szálasi nemzetvezetővé való kinevezése) miatt. Közbevetve: már az is nagyon árulkodó a korszakkal kapcsolatos attitűdökre nézve, hogy ki nevezi Horthy-korszaknak, ki pedig Horthy-rendszernek, ki pedig „keresztény kurzusnak” az egyébként egy szóösszetétellel nehezen leírható időszakot (Boross Péter jelentette ki egy ízben a Horthy-rendszer kifejezés kapcsán, hogy Rákosinak és Kádárnak volt rendszere).
-1-
A magyar jobboldal – és e tekintetben talán nincs is nagy különbség – kisebbnagyobb árnyalatnyi eltérésekkel kedvezőbben vélekedik a két világháború közötti korszakról, mint a paletta baloldali és liberális része. Ez érthető részükről, hiszen 1945 után a Horthy-korszakkal kapcsolatos értékelések átcsúsztak a differenciálatlan elutasításba, és főleg az 1948 után berendezkedő államszocialista rendszer, különösen az ötvenes évek hivatalos történetírásában és propagandájában – ahogyan annyiszor a magyar történetírásban – a szereplők helyet cseréltek a „mennyben” és a „pokolban”, az „angyalmesék” „ördögmesékké” változtak (erre rímel a Ludas Matyi című, 1945-ben alapított szatirikus hetilap ez év december 2-i számának címlapja, amelyen Horthy valóban ördögi külsőt öltve, fején szarvakkal, vasvillára támaszkodva szemléli a romba dőlt Budapestet, és a gyengébb felfogásúak kedvéért a kép alatt az alábbi felirat olvasható: „Nem panaszkodhattok, gyerekek. Azzal amit én hoztam nektek, még az unokáitok is eljátszadozhatnak”). Bár az 1960-as évektől fokozatosan árnyaltabbá vált a korszak megítélése, azok a rétegek, amelyek a Horthy-korszak idején viszonylag nyugodt körülmények között éltek, esetleg személyesen is érdekeltek voltak a rendszer fenntartásában, soha nem fogadták be a „Horthy-fasizmusról” szóló szlogeneket. Következésképpen számukra a Horthy-korszak azért dicsőül meg, mert egy államszocialista rendszer évtizedei követték
(az
1945-47
közötti
átmeneti
időszakról,
amelyet
sokáig
„népi
demokráciaként” emlegettek, nem érdemes e vonatkozásban beszélni, mert a jobboldal már ebben a szakaszban is durva támadást lát és látott a „nemzeti érdek” és a magyar közjogi hagyományok ellen). A magyar jobboldal nagy tömegei belelovallták magukat ebbe az érzelembe, és ezzel fűtik a Horthy-korszaknak valamilyen formában történő restaurációjától rettegő baloldaliak és liberálisok kazánjait.
-2-
Vegyes felvágott Az elmúlt időszakban több olyan személy kultusza erősödött meg, akik valamilyen módon a Horthy-korszakhoz kötődnek. Jellemző persze, hogy azok a figurák, akiknek a szobra és újratemetése körül megy a hajtépés, két csoportra oszthatók: egyik részük kifejezetten ellenfelévé vált a Horthy-korszak politikai rendszerének, mert az nem volt eléggé „ellenforradalmi”, vagy elég antiszemita, és/vagy szociálisan érzékeny számukra (Szabó Dezső, Prohászka Ottokár, Nyírő József), a másik tábor pedig vajmi kevéssé kötődött Horthy Magyarországához (Wass Albert, részben szintén Nyírő, akik életük pár évét töltötték a magyar állam keretei között). Az erdélyi arisztokrata írónak, Wassnak a kormányzóhoz és a politikai rendszerhez való nexusáról nem sokat tudunk, de vannak sejtéseink, hogy szintén nem lehetett maradéktalanul elégedett az alföldi dzsentri-katonatiszt kormányzó kurzusával. Elvégre a második bécsi döntést követően a kormányzat Észak-Erdélyben nem a helyieket, hanem az anyaországi születésű középosztályt részesítette előnyben, nekik juttatva a zsíros állásokat. Nem beszélve arról, hogy Wass éppen az erdélyi magyar parasztot mitizálta: tőle, meg a „kastély árnyékából” kilépő erdélyi arisztokratától (itt magára gondolhatott) várva a felemelkedést, az új erdélyi „honfoglalást”, így ebben – ha más téren nem is – Wass inkább Szabó Dezső
„parasztromantikus”
és
„fajromantikus”
felfogásához állt közelebb. Ugyanakkor egy árulkodó jel, hogy Herzegh Ferenc író
szobrának
felállítására,
életművének
az
beemelésére
nem
irodalmi történik
vagy kánonba
esetleg való
kezdeményezés.
Nehezen magyarázható meg a mellőzés oka. Ha
-3-
valaki tényleg a Horthy-korszak megbecsült írója volt, akit a tenyerén hordott a kurzus, aki felsőházi képviselő és színházak kedvence volt, aki a Corvin-lánc kitüntetettje volt, és aki mindemellett vállalható volna az európai konzervatív-liberális eszmény szempontjából, az éppen Herzegh. Mi a baj vele? Hiszen ő nem nevezte a Horthy-korszak politikai rendszerét „görénykurzusnak” (Szabó Dezső), nem hívta úgy: „keresztény kurzus kereszténység és keresztények nélkül” (Prohászka), elítélte a nyilasokat, és mindemellett a legjobb tollú író volt az összes, nemzeti alaptantervbe emelt nagyság közül. Talán éppen az a baj vele, hogy túlságosan is konzervatív volt, aki Tisza István, majd Bethlen konzervatív-liberalizmusához kötődött. Annyira konzervatív
volt,
hogy
konzervativizmusából
nem
következett
a
hard
antiszemitizmus, ami bizony összeköti Prohászkát, Szabót, Wasst és Nyírőt (mellesleg a négy személyből három és félnek köze sincsen a konzervatív eszmeáramlathoz, már ha egyáltalán tudnánk definiálni, hogy mit is jelentett a „vegytiszta” konzervativizmus ekkoriban). Aligha ez a baj vele. Vagy esetleg az a baj vele, hogy nem eléggé gyújtó hangú? Váteszekre, lángpallosú prófétákra van szükség, nem pedig esendő emberekre, halk építőkre, mint Bethlen István, Klebelsberg Kunó, később – már 45 után – Pfeiffer Zoltán, Barankovics István? Talán éppen itt van a gyökere a problémának: a magyarok a harcos retorikát misztifikálják, azt respektálják, ahelyett, hogy az érveket mérlegelnék. De miért nem veszik észre, hogy a gyújtó hangú személyek nem konzervatívok, és hogy az 1945-47 közötti időszakban vannak a számukra vállalható antikommunista példák (a kisgazda Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, Nagy Ferenc, a kereszténydemokrata Barankovics)? De akkor miért nem tekintik példának az 194547 közötti rövid – igaz, szovjet megszállással és kommunista nyomulással összekapcsolódó – időszakot?
-4-
Egy „bezzeg-jobboldali” a baloldalon Aki gyilkos volt, de egyúttal áldozat is volt, ahogyan sok más magyar a 20. században A baloldali kritikusok Horthy-korszakról és Horthy-nosztalgiáról beszélnek, miközben Horthyhoz lojális személyek (Herzegh, Bethlen, Klebelsberg, Károlyi Gyula) sehol nincsenek, ellenben vannak másodrendű figurák (Wass, Nyírő), és nagy formátumú figurák, akik viszont csak egy ideig pártolták a rendszert (Prohászka, Szabó). A baloldalon számon kérik, hogy miért nem Bajcsy-Zsilinszky Endrében tiszteli példaképét a jobboldal. De Bajcsy-Zsilinszky sokaknak nem az antifasiszta, antináci, antinyilas hős, aki egyedül az országban revolverrel fogadta a Gestapo ügynökeit, hanem gyilkos is, akinek a lelkén szárad Áchim L. András parasztvezér 1911-es meggyilkolása (amelyet megbánt), továbbá antiszemita, antiliberális és németellenes volt, mint Szabó Dezső, és éppúgy a rendszer ellenzékévé vált, mint Szabó Dezső. De akkor mi a baj Szabó Dezsővel, ha Bajcsy-Zsilinszkyvel meg nincsen baj? Hiszen mindkettőjük haláláért ugyanaz a rezsim felelős (Zsilinszky halálért közvetlenül, Szabó haláláért közvetve, hiszen utóbbi Budapest ostromakor éhen halt). Bajcsy-Zsilinszky fellépett a német hódító törekvésekkel szemben, és ez derék. De fellépett Szabó is. És mindketten németellenesek voltak, amibe belefért az antináci magyarországi németek iránti gyűlölet éppúgy, mint a nácikkal rokonszenvező, volksbundista németek iránti gyűlölet (de a volksbundista mivolt még nem jelentett náciszimpátiát, pláne nyílt nemzetiszocialista érzületet). És ha Bajcsy-Zsilinszky túléli a háborút, és az új demokratikus rendszer vezető politikusainak egyike lesz, akkor – ki tudja – lehet, hogy a kisgazda meg szociáldemokrata meg pártonkívüli német nemzetiségűek kitelepítésének vakbuzgó, gyűlölködő
hirdetője
lesz
(ez
éppen
-5-
logikusan
következett
volna
eszmei
alapállásából). És akkor vele szemben kellett volna megvédeni a demokrácia és a humanitás értékeit: vagyis menteni a kisgazda meg a szociáldemokrata meg a pártonkívüli német nemzetiségűeket – akik éppoly magyarok is voltak, mint a szlovák ősöktől származó Bajcsy-Zsilinszky. Ahogyan Nagy Ferenc, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Darvas József is hirdették a „svábságtól” való megszabadulást – és ezt nem menti, hogy antifasiszták voltak. Mert az nem jog és nem privilégium, pláne nem újabb, másféle irányú jogtalanságok elkövetésére. Vagy ha igen, akkor mi bajunk is van Szabó Dezsővel? Aki nem is volt konzervatív, és „görénykurzusnak” nevezte a bethleni konszolidációt, és ráadásul szintén antifasiszta volt! Bajcsy-Zsilinszky hősi halála, tiszteletreméltó, férfias karaktere ellenére nem lehet kurzusférfi egy baloldali rendszerben, ahogyan Szabó sem lehet az egy jobboldali rendszerben. Mert egyrészt mindketten gyűlölték koruk jobb- és baloldalának nagy részét, másrészt mindketten követtek el, mondtak bűnös dolgokat. De ha nem is kurzusférfiakként,
esendő,
és
bizonyos
tekintetben
példamutató
magyar
emberekként piedesztálra állíthatjuk őket. Már amennyiben meg tudunk egyezni, hogy ha Szabó, akkor Bajcsy-Zsilinszky is, ha pedig Bajcsy-Zsilinszky, akkor Szabó is jogosult a piedesztálra. És közben mondjuk meg, hogy erényeik méltatása mellett sem feledkezhetünk el arról, hogy követtek el bűnöket. Emberek voltak. De akkor mi a baj Nyírő Józseffel?... Nem folytatjuk a litániát. Ha mindig elénk kerül az a „de” – amelyik mindig elénk fog kerülni, ha a magyar történelemről gondolkodunk –, akkor vajon nem kellene leülni, és közösen megvitatni a történelmünk vitás kérdéseit? Nem kellene higgadtan, méltányosan
megbeszélni
a
múlt
szereplőinek
Magyarországon ez lehetetlen feladat.
-6-
viselt
dolgait?
Úgy
tűnik,
