&ơ ƚƫƥƢƞ/ƨƯ ƞƭ ƭ
A
A
EL SO
BEN YOM ÁSOK AA
3FH·OZS·HJLÃOZWFLSÄM W°SBUMBOT[FSFMFNSÄM ®T+BOF"VTUFOS»M
Oxfordshire, ma
– ÖT PERC MÚLVA bezár a kert – szólt Sophie Erichez az órájára nézve. – Kedves tőled, hogy eljöttél. – Imádom, ahogy az angolok közlik valakivel, hogy ideje távoznia. „Kedves tőled, hogy eljöttél” mégis csak civilizáltabban hangzik, mint „Kotródj”. Igen ám, de édesanyád volt szíves meghívni a késői vacsorára. – Gondolhattam volna. – Mégiscsak figyelemre méltó, hogy mit tud elérni errefelé egy fiatalember annyi trükkel, hogy szépen megborotválkozik, és megcsodál egy viburnumot. – Kénytelen vagyok elárulni, hogy anyám esetében egy ilyen meghíváshoz két dolog szükséges: Y kromoszóma és egy verő pulzus. – Ha el akarsz küldeni, én elmegyek – mondta Eric, és a kezét megragadva visszatartotta attól a ponttól, ahol Mrs. Collingwood a legutolsó látogatókkal társalgott.
Sophie lenézett a kezére, amely Eric kezének foglya volt. Valami elektromosságot érzett, és ez felizgatta, egyben meg is ijesztette. – Nem – mondta –, maradj. Ha már anyámat elbűvölted, akkor itt a helyed. – Reméltem, hogy a család más tagjait is el tudom bűvölni. – Nos, a nővéremnek jelenleg van pasija, apám pedig aligha fog tetszeni neked. – Úgy veszem ki, hogy neked nem tetszik az apád – jegyezte meg Eric. – Akármiről beszélünk, mindig ide lyukadunk ki. – Nem az, hogy nem tetszik – felelte a lány kiszabadítva a kezét, és a ház felé indult. – Nincs kifogásom a vadászat meg a Barbour-zakó ellen, csak egyszerűen nem az én esetem. Nekem jobban tetszik egy fűzött öreg könyv Penguin borítóval. – Én mégis azt gyanítom, hogy ennél többről van szó – mondta Eric –, de ha nem akarod, nem kell elmondanod. Fesztelen hallgatásban sétáltak vissza a házba, végül Eric megkérdezte: – Miben különbözik a késői vacsora a szokásostól? – Abban, hogy a konyhában esszük meg, nem az ebédlőben szolgálják fel, anyám nem csinál frizurát, és senki sem öltözik át. – Remek, hogy találkoztam magával, Miss Sophie Collingwood – mondta Eric a nyomában lépkedve. – Én még várok az ítélettel – felelt a lány.
Sophie, Eric, Victoria és Mrs. Collingwood és néhány más vendég koktélokat szopogatott a szalonban vagy egy óráig, amikor a ház ura végre megérkezett. Addigra Eric már mindenkit elbűvölt, részint amerikai akcentusával, részben azzal, hogy hosszasan előadta, milyen véletlenek „bámulatos egybeesése révén” találkozott Sophie-val a Temze partján, és hogy tekintette meg a szobrászati kiállítást, hogy ugyanazt a „ragyogó ifjú hölgyet” felfedezze itt. – Nem is mondtad, hogy már ismered Ericet – mondta anyja Sophie-nak, félrehúzva őt a szobának arra az oldalára, ahol az apja is állt. – Nem is kérdezted – felelte Sophie. – Mellesleg nem mondhatnám, hogy ismerem őt. – Elég rendes fickónak látszik – mondta Mr. Collingwood. – Mit csinál Amerikában? – Sophie tudta jól, hogy apja afelől érdeklődik, miből él meg az illető. Mr. Collingwood nagy csodálója volt azoknak a birtokos dzsentriknek, akik elsőszülöttjüknek gazdag amerikai családok lányait szerezték meg feleségnek. – Sertéseket tenyészt, apa – közölte Sophie. – Nagy múltú sertéstenyésztő családból származik. – És jól keres vele? – kérdezte apja, aki nem vette észre lánya szarkazmusát. – Megyek és csinálok még egy italt – felelte a lány. Eleinte úgy gondolta, hogy a vacsora nem is lesz olyan rossz. Anyja láthatólag visszafogottabban tekintett Ericre a férje tanácsára, aki gyanúsnak találta a sertéseket a fiú múltjában, és már nem igyekezett
olyan nyíltan a lányára erőltetni őt. Mr. Collingwood elmélyülten tárgyalt az egyik vendéggel a rókavadászat tilalmáról. Eric szótlanul ette a salátát a széles asztal túloldalán, Sophie-tól a kerti virágokból összeállított masszív asztali dekoráció választotta el, de ha ritkán találkozott a tekintetük, a fiú pajzánul hunyorított a lányra. A fő fogás aránylag békésen ért véget, Eric a tőle balra ülő Victoriától tudakolta, hogy mit játszottak a Collingwood lányok, amíg a Bayfieldházban felnőttek. A dolgok csak akkor vettek vészes fordulatot, amikor Sophie apja a desszertet szolgálta fel. – Hallottam, Mr. Collingwood, hogy itt a Bayfieldházban pompás könyvgyűjtemény található – szólalt meg Eric a lányra kacsintva. A lány igyekezett a tekintetével hallgatásra bírni, de sohasem sikerült elsajátítania a diszkrét jeladásnak ilyen fortélyait, és abban sem hitt, hogy a tudás birtokában képes lett volna-e Ericbe fojtani szót. – Gyakran használja a könyvtárát? – Nem épp gyakran – felelte apja, ő pedig érezte rajta, hogy igyekszik udvarias lenni. – Néha fogadásokat rendezünk benne. – Nem így értem – szólt Eric –, hanem hogy a könyveket használja-e. Nagy élvezet lehet, hogy egy ilyen csodálatos kollekció kéznyújtásnyira van öntől. – Élvezet? Én nem ezt a szót használnám rá – felelte Mr. Collingwood halk és mély hangon, amellyel nyilvánvalóan eltanácsolni igyekezett vendégét a téma további taglalásától.
– És szokta gyarapítani a gyűjteményt? – érdeklődött Eric zavartalanul. – Hogy én…? – Mr. Collingwoodot az a kérdés se döbbentette volna meg jobban, hogy szokott-e szalonjában emberáldozatot bemutatni. – Hogy én gyarapítom-e? – Igen. Fogadni mernék, hogy sűrűn látogatja az aukciós házakat meg a legjobb antikváriumokat. – Mondja, fiatalember, ha a tengerben úszna egy nyakába kötött malomkővel, szeretne-e még egy követ melléje? – Én nem úszom – felelte Eric. – Sosem tanultam meg. – Az ebben az ügyben tárgytalan. A Bayfield-ház könyvtárát nem gyarapítani óhajtom, éppen ellenkezőleg. Sophie jól látta apja arckifejezéséről, hogy kétségbeesetten kutat más társalgási téma után, mert semmiképp sem szeretne a család pénzügyi helyzetéről beszélni, és szerette volna azzal megmenteni, hogy szóba hozza a közeli zenei fesztivált Chadlingtonban, de Ericet nem lehetett megállítani. – Akkor feltételezem, hogy az ön fivére gyarapítja a családi kollekciót. Sophie azt meséli róla, hogy igazi bibliomán. – A fivérem? – hördült fel Mr. Collingwood. Az arca elvörösödött, a kanalat, amellyel a borhabos piskótát méregette ki, úgy megmarkolta, mintha tőr volna, amit az arcátlan kérdezőbe készül döfni. – Nem mint-
ha bármi köze volna hozzá, de a fivérem nagy csalódása lett volna apjának, és az nekem. Az örökségét elherdálta egy lakásra, amelyet telehordott értéktelen könyvekkel, és soha egy pennyvel sem járult hozzá a családi birtok fenntartásához. Ezzel együtt sincs magának joga bibliománnak nevezni őt. Nos... piskótát? Egy kanálnyi édességet nyújtott Eric tálkája felé, de Sophie félt tőle, hogy ha Eric igent mond, akkor apja olyan erővel csapja oda az édességet, hogy mindenkit összefröcsköl az asztal végén. – Sajnos – mondta gyorsan – Ericnek mennie kell. Maga mondta, Eric, hogy tizenegyre vissza kell érnie Oxfordba. – Nicsak, hogy elmúlt az idő – mondta Eric, és felállt. – Igazán hálás vagyok önnek, Mrs. Collingwood. És remélem, Mr. Collingwood, hogy egy más alkalommal módunk lesz még a társalgást folytatnunk Sophie apjának láthatólag fogalma sem volt, hogy lehet felelni erre a kijelentésre. Sophie kézen fogta Ericet, és az ajtó felé irányította őt. – Jó éjszakát – szólt Eric, és szabad kezével az asztal felé integetett. Pillanatokkal utóbb, már a kertben állva Eric megpróbálta magához húzni a lányt. – Köszönöm, hogy kiszabadítottál. Sophie eltolta őt magától, és elengedte a kezét. – Miért húztad fel ennyire? – kérdezte. – Megmondtam, hogy a könyvtár kínos téma apám számára.
– Hogy bemutassam őt a maga bohóci mivoltában. Azt hittem, hogy élvezni fogod. – Apám nem bohóc. – Azért egy kissé az. Lényegében te is azt mondtad róla. – Igen, de én mondtam, nem te. Nekem szabad így hívnom őt; neked nem. Sophie teljes erejéből igyekezett haragudni Ericre – megbocsáthatatlan volt a jelenet, amit rendezett –, de valahányszor megjelent előtte apja képe, amint fegyverként hadonászik a desszertes kanállal, felbugyborékolt belőle a nevetés. – Csak meg akartalak nevettetni. Ha ismered Jane Austent, akkor komikusnak kellett találnod az egészet. Az apád Thomas Palmer, egyenest az Értelem és érzelem-ből. – Apám nem Mr. Palmer – tiltakozott Sophie, de közben kuncogott, mert rájött, hogy valóban találó az összehasonlítás. – Tudod, kivel szeretnék leginkább megismerkedni? Bertram bácsival. Elvégre én is könyvgyűjtő vagyok. – Én sejtem, hogy Bertram bácsi tudná, mit csináljon veled – mondta Sophie mosolyogva. Elképzelte, milyen jót nevetne, ha elmesélné neki Eric, az apja meg a borhabos piskóta esetét. – De nem hiszem, hogy valaha találkozni fogok vele – mondta Eric hirtelen elkomolyodva. – Én sem hiszem – mondta a lány, és sóhajtott. – Hallgass ide, Eric. Kedves volt tőled, hogy eljöttél,
megjátszottad, hogy élvezed a rémes szobrokat, és beszéltél velem könyvekről meg mindenféléről, de késő van, és én kimerültem, most pedig vissza kell mennem, és kiengesztelnem apámat, majd azt mondom neki, hogy az amerikaiak nem ismerik a jó modort, vagy valami ilyesmit. Szóval most már mehetsz. – Csókolj meg! – Tessék? – Mi most szerelmesek vagyunk régi regényekből a holdsütötte kertben. Csókolj meg. Sophie hirtelen úgy érezte, hogy semmit sem szeretne ennyire. Végre is nem baj, ha a fiú néha a szamarat játssza. Szereti Jane Austent, és egész Oxfordshire-t bejárta, hogy ráakadjon, megnevettette őt – és amióta levágatta a haját, egész csinosnak mondható. – Úgy tudom, hogy nem akarsz engem ágyba vonszolni. – Tényleg nem. Csak a csókodat akarom. – Szerintem nem jó ötlet. – Nézd, holnap reggel elutazom, Párizsba, aztán Olaszországba, és végül haza Amerikába. Ha kilépek innen a kertből, soha nem látjuk többé egymást, de a csókra mindig emlékezni fogunk meleg nyári éjszakákon. – Javíthatatlan vagy – mondta Sophie, de már elgyengülve. – Csókolj meg.
A fiú nem tett egy lépést se feléje, a kezéért se nyúlt. Csak állt ott a holdfényben, amely a fűzfa lombjain át szűrődött rá, és még egyszer kimondta, oly lágyan, hogy maguk a szavak is csak árnynak hatottak: – Csókolj meg –, s Sophie lábujjhegyre állt, és ajkát gyengéden a fiú ajkára szorította. Eric nem ölelte át, hozzá sem ért, az ajkával csupán. Eric csókolta őt, ő Ericet, közben a térde ellágyult, a szíve vágtatott, és egy pillanatra azt hitte, hogy tűzijátékot lát. Aztán Eric elhúzódott, keze végigsimogatta a lány haját, és azt suttogta: – Isten veled, Sophie. Amint eltűnt, a lány ott állt magában a füvön, reszketve a langyos nyári éjben, és azon tűnődött, hogy mi az ördög történt az imént.
