Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
Sítábor – másképp Még sohasem voltam síelni, legfeljebb szánkózni a közeli Szélzsákosdombon, egyszóval nagyon izgatott lettem, amikor lehetőségem nyílt elmenni a francia Alpokba. Rengeteg dolgot kellett elintéznem az indulásig, ami sok szabadidőmet felemésztette, de cseppet sem bántam. Ahogy közeledett az indulás napja, egyre izgatottabb lettem. Eközben néhány változás is történt az életemben, amiknek nagyon örülök. A számomra leghihetetlenebb újdonság az, hogy kontaktlencsét kezdtem el hordani. Nyolc hosszú évet kellett viselnem szemüveget önhibámon kívül, ami nagyon sok mindenben korlátozott: sportban és teljesen hétköznapi dolgokban egyaránt. Életem teljesen új szakasza kezdődött el ezzel, mert egy „nagy adag” életerőt adott… Visszatérve az eredeti történethez; már alig vártam, hogy végre elinduljunk Franciaországba, Alpe d’Huez síparadicsomába. Bár még síelni sem tudtam, ahogyan Feri sem, ezért nem is aggódtam különösebben. Elérkezett a várva várt pénteki nap, ami „szerencsére” pont a félévi értesítők kiosztásának a napja is volt, szóval egy picit nyomasztott a bizonyítvány. Gyorsan el is felejtettem, hiszen sietnem kellett haza pakolni, mert még rengeteg dolgom maradt: az élelmiszereket, útravalókat becsomagolni, a sífelszereléseket összerámolni, egy gyors búcsú a háziállatoktól és irány a Hősök tere! Már a kocsiban tűkön ültem, gondoltam is: „Na, ez jó móka lesz ám!…” Szerencsére hamar beértünk, pont időben érkeztünk. Megkerestem a többieket, név szerint Rékát, Ferit és Petit; azt mondták, tegyem be a cuccaimat gyorsan, nehogy elfoglalják a helyünket a buszon. Megkerültem a járművet, és beálltam a sor végére. Alig egy perc elteltével a bepakolást irányító fickó azt mondta, hogy itt nincs több hely. Átmentem a másik oldalra, de ott már korábban tele lett minden, ráadásul a földön még rengeteg csomag hevert. Gyorsan felszálltunk hát a buszra, és a legutolsó négy ülést elfoglaltuk. Úgy tíz perc múlva arra lettem figyelmes, hogy öt-hat szülő a vezetővel együtt az abroncsokat vizsgálgatja. Nem sokkal utána egyre hevesebben váltottak szót, el is határoztuk, hogy lemegyünk megnézni, mi a helyzet. A biztonság kedvéért a kézipoggyászt is levittük magunkkal, mert még egyszer felszenvedni magunkat a buszra elég nehéz lett volna. Már ekkor sejtettem, hogy valami rossz fog történni. Amint hallgatóztunk, megtudtuk, hogy a hátsó kerekek közül legalább az egyiken nyári gumi van, a többi pedig túl lapos, mivel körülbelül a busz teherbírásának a duplája nehezedett a kerekekre. A hír futótűzként terjedt, egyre többen szálltak le főként a busz végéből, tulajdonképpen az egész hátsó fertály kiüresedett. Közben a szervezők kitalálták, hogy a lemaradt csomagokat a WC-helyiségbe, illetve a lépcsőkre teszik, majd később, amikor elég sok hely szabadult fel, a busz hátuljába, az 25
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
utastérbe. Akik leszálltak a buszról, azt mondták, ezt így inkább nem vállalják. Szüleimet is megkérdeztem, hogy most akkor mi lesz, és ők sem akartak elengedni; de látszott a többiek szülein is, hogy igencsak tanakodnak. Én is tanácstalan voltam; azon gondolkoztam, mi lenne, ha mégis csak vállalnánk az utat, legyünk már optimisták, de egyedül semmi kedvem nem volt elmenni. Szívem szerint mentem volna, de most már belátom, hogy tényleg veszélyes lett volna. Egy ideig csak beszélgettünk, vártunk valami fordulatra, de semmi sem történt. Elkezdték felvenni a jegyzőkönyvet is. Aztán szépen sorban mindenki úgy döntött, hogy beadja a kulcsot… Végül is ilyen busszal tényleg szorongós 20 órás út várt volna ránk, ha egyáltalán túléltük volna (később hallottam, odafelé minden rendben volt). Egy ideig vártunk, hátha tudnak küldeni egy másik buszt vagy utánfutót a kimaradt poggyászoknak, de hiába. Elég csalódott lettem, túlságosan is beleéltem már magam a dologba, arra viszont nem készültem fel, hogy szinte a célvonal előtt kelljen visszavonulnom... A többiek is teljesen maguk alatt voltak. Végül is Feriéknél töltöttem a hétvégét, meg legalább ki tudtuk próbálni a sícuccokat, meg lazítottunk egy picit. A felszerelés ugyanis egy hétig még nálam volt, így kitaláltuk, hogy elmegyünk síelni Eplénybe egyik nap. Ez vált a szünet fénypontjává számomra. Egész gyorsan belejöttem az alapokba. Legalább jövőre majd nem lesz olyan idegen érzés osztálykiránduláson… Bárdossy Dávid
A híd túl közel van Október végén éppen Jókai életrajzát érintettük irodalomból, amikor tanárunk azzal az ötlettel állt elő, hogy a közeledő őszi szünetben ellátogathatnánk a költő szülővárosába, Révkomáromba. Szokásos lelkesedésünkkel rögtön többen is jeleztük, hogy szeretnénk részt venni a túrán. Nem mondhatnám, hogy földrajzi vagy történelmi ismereteink hiányának pótlása késztetett volna minket a határátlépésre, sokkal inkább a kíváncsiság: vajon mi lehet a túloldalon? A korábban nagy port kavart diplomáciai botrányoknak hála rögtön úgy álltam az egész kiránduláshoz, mintha egy ottani Jurassic Parkba mennénk, ahol dinók helyett szlovákok várják a friss magyar húst... Ez azért nevetséges, mert Révkomáromot jóformán csak egy híd választja el a magyarországi Komáromtól, ennél fogva majdnem az összes ott lakó magyar ajkú. Ezt persze addig nem tudtuk, míg el nem jutottunk a nagy fehér vonalig és át nem léptük azt. A csoda elmaradt, bár én magam sem igazán tudom, mire számítottunk. Talán azt vártuk, hogy a túloldalon megtett első lépések után ordítva rontanak ránk bozótvágóval a helyi punkok a magyar beszéd hallatán, 26
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
ehelyett csak egy bicikli küllőinek kattogása törte meg a kisváros csendjét, rajta egy kedves arcú öregúrral, akinek arckifejezéséből egyértelműen látszott, a hozzánk hasonló turistacsoportok egyre ritkábbak errefelé. Tévedésünket a tanár úr egy kaján mosollyal nyugtázta, majd indultunk is tovább a városközpont felé. Meglehetősen furcsa volt a budapesti pörgésből és őrületből átjönni ide, ahol alig lehetett embert látni az utcán. (Persze ez részben a „hűvös” őszi időnek volt betudható.) Ennek eredményeként a legtöbb helyen, ahová betértünk, rajtunk kívül nemigen találkoztunk mással. Először a komáromi erődrendszer legfontosabb részét, az Öregvárat néztük meg élvezetes magyar nyelvű idegenvezetéssel. A vár nem sokkal a török hódoltság után épült a XVI. században, és utolsó használója a Csehszlovákiában is ideiglenesen állomásozó szovjet hadsereg volt. (Meg is látszott az állapotán…) Ezt védte 1849 őszén hősiesen Klapka György tábornok az osztrákokkal szemben, és a vár feladásáért bántatlanságot kapó várvédők között szerepelt (szigorúan csak „papíron”!) felesége utánajárásának köszönhetően maga Jókai is. A kiadós várséta után kerestünk egy olcsó éttermet, majd következett a másik kötelező program, a múzeumlátogatás. A Jókai Múzeumban azonban nem igazán voltak felkészülve hétköznap érkező látogatókra, főleg nem egy ekkora csoportra, ezért csak egy félórás várakozás után sikerült bejutnunk. Könnyen emészthető, érdekes összeállítást kaptunk Komárom leghíresebb szülöttének életéről, s ha már itt voltunk, megnéztük a másik legismertebb komáromi születésű emberrel kapcsolatos kiállítást is: Lehár Ferenc, a világszerte kedvelt operettszerző is ebben a városban született, bár katonakarnagy apjának köszönhetően csak kisgyerekkorát töltötte ebben a Duna-menti városban. Nem hagyhatom szó nélkül a tárlatvezető hölgy különös előadási stílusát, amire még évek múlva is emlékezni fog mindegyikünk. A látottak és hallottak olyan elementáris hatást gyakoroltak ránk, hogy nem hagyhattuk annyiban, ezért távozásunkat egy a vendégkönyvbe tett kedves bejegyzéssel nyomatékosítottuk. Látogatásunk elmaradhatatlan része persze a „kocsmázás” volt, ahol a tanár úr irigy pillantásaink kereszttüzében elfogyasztott egy korsó helyi sört (Zlaty Bazantot – a szerk. megj.), míg mi a helyi kóla (Kofola) segítségével igyekeztünk vele lépést tartani. De nem panaszkodhatunk, kárpótlásként megírhattuk a már otthonról jól ismert játékos tudáspróbák külön nekünk és csak erre az alkalomra szerkesztett révkomáromi kiadását. (A kérdések Szlovákiával és a nap folyamán látottakkal voltak kapcsolatosak.) Ezeknek az elfogadható eredményeire, illetve az önkéntes tanulmányi kirándulás részvételére való tekintettel mindannyian kaptunk egy később még jól jöhető érdemjegyet, így nyugodt szívvel és különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül térhettünk vissza, és élvezhettük szünetünk hátralévő részét. 27
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
Bízunk benne, hogy nem ez volt az utolsó ehhez hasonló irodalmi kiruccanás az osztrák gimnáziumban töltött időnk során. (Tavasszal Adyról tanulunk, és állítólag a tanár úrban már körvonalazódnak egy nagyváradi tanulmányi kirándulás tervei…) Kozma Kristóf
A fölső képen még frissen, vidáman a révkomáromi főutcán a “határátlépés után” pár perccel. Alul a Komárom történetét bemutató kiállítás idegenvezetőjét hallgatjuk
28
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
Az egykori Öregvár (a komáromi erőd), amit a szovjet csapatok használtak évtizedeken keresztül (meg is látszik…)
Az egyik szovjet katonai hálóterem harcias “freskója” (hogy álmukból felriadva is emlékezzenek rá a kiskatonák, miért vannak Csehszlovákiában) 29
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
“A kötelező” fotózás Komárom híres szülöttjének, Jókainak a szobránál. Utána élvezettel hallgattuk a nagy magyar mesemondó életéről szóló kiállítás egyedi stílusú tárlatvezetőjét; s ha már ott voltunk, megnéztük a Lehár Ferenc tevékenységét méltató gyűjteményt is 30
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
A játékos tudáspróba kitöltése közben ismerkedtünk a helyi specialitásokkal. A “csehszlovák válasz a Coca-Colára” (=Kofola) a fiúk tetszését is elnyerte
A Duna-híd közepén, hazafelé, félúton a két ország között, de mégis magyar “földön” az oly annyira megkedvelt Kofolával 31
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
Jambo Kenya! Amíg Budapesten nagy hó tombolt, a repülőgép a maszájok földjére repített minket röpke 9 és fél óra alatt. Kenya a szafarik világa, ahol a ragadozók üldözik a reggelijüket,hatalmas elefántok cammognak az autónk előtt, kíváncsi majmok ugrálnak mellettünk… Ilyen környezetben gyorsan elfelejtettem a civilizáció minden formáját (tv, net stb.), s 2 hétig csak e csodálatos, számunkra szokatlan világnak éltem. Az Amboseli Parkban sátorban aludtunk a szavanna közepén, a kilátás egyenesen a Kilimandjaro havas csúcsára esett. A látvány önmagáért beszélt… Esténként a szállásunk ablakából néztük, ahogy az elefántok jöttek a kertben kialakított itatóhoz szomjukat oltani. Máskor pedig leopárd merészkedett elő a dzsungelből, hogy a fatörzsre felakasztott kecskelábat elmarcangolja. Éjfélkor a maradékra a hiénák voltak hivatalosak. A többnapos szafarikon szerencsénk volt és sikerült a híres „big five”-ot, azaz az 5 nagy vadat lencsvégre kapni: az oroszlánt, az elefántot, a kafferbivalyt, az orrszarvút és a leopárdot.
A Masai Mara Nemzeti Parkban a hajnali és késő esti állatlesen rengeteg állatot láttam békésen, egymás mellett legelészni: zebrák, antilopok, Thomson-gazellák, zsiráfok, gnúk – mintha egy nagy családot alkotnának… A csoport szélén körbe-körbeállnak a figyelő őrszemek, amelyek a legtöbb 32
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
esetben időben jelzik a ragadozó veszélyt a csorda számára. Ennek ellenére azért történnek olyan villámgyors akciók, mint amilyennek egyszer szemtanúja voltam. Kora reggel egy gepárd először csak lapult a fűben, majd nekiiramodott kiszemelt áldozata irányába, nagy porfelhő és már hozta is a kis antilopot a szájában, végül eltűnt a zsákmánnyal a bozótosban. Az egész körülbelül fél perc alatt zajlott le, de mégis sikerült ezt megörökítenem a kamerával. Mindezek mellett számomra a legnagyobb kaland egy hajnali hőlégballon-túra – lett volna! Napfelkelte előtt, a csillagos ég alatt, vaksötétben készítették elő a hatalmas ballont a nyolcszemélyes kosárral a repülésre. Már a hőlégbefúvásnál tartott a személyzet, a ballon félig felemelkedett, amikor észrevettem kamerázás közben, hogy ég a ballon! Egy rossz mozdulat következtében szó szerint füstbe ment a hajnali repülős szafari élménye! De sebaj! Erre mondják a maszájok: HAKUNA MATATA! Minden rendben! Élj boldogan! Apropó: az őslakosok, a maszájok falujába is eljutottam, így megnézhettem egészen közelről, hogy hogyan élnek, mivel foglalkoznak, milyen a kunyhójuk kívülről-belülről. Nos, kecskebőrön alszanak, mellettük a kiskecskék szaladgálnak, tyúkok kapirgálnak stb. Kívülről tehéntrágyából tapasztottak a falak. Millió légy röpköd, és borzasztó szagok terjengenek… Mi tagadás, örülök, hogy nem oda születtem!... Talán mondanom sem kell, felejthetetlen élményt jelentett számomra ez a két hét Afrika szívében. Igaz, egy hetet mulasztottam miatta az iskolából (a másik fele a félévi szünetre esett), de tanultam is valami fontosat: HAKUNA MATATA! Ez lett az én szlogenem is. Feuerer Kristóf 33
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
Kínai híd, avagy irány a csodák országa! Még tavaly tavasszal sikerült megnyernem egy magyarországi kínai nyelvversenyt, amelynek a Han Ban, a kínai állam a külföldiek kínaiul tanításáért felelős szervezete a „Kínai híd” elnevezést adta. Elvileg a verseny első három helyezettje továbbjutott a következő fordulóba, ami Kínában rendeztek meg, és amire 35 ország összesen 150 versenyzőjét hívták meg. Amikor a tanárnőm megjegyezte, hogy állítólag ingyenesen kijutok Kínába 2 hétre, úgy gondoltam, hogy ez túlságosan is jól hangzik számomra. Miután kiderült, hogy a kínai szervezésre oly jellemzően ez se úgy fog megvalósulni, ahogy azt előre eltervezték, és hogy a programváltozást csakis az utolsó pillanatban lehet közölni, egy kicsit azért fogtam a fejemet. Egy-két héttel az utazás előtt jelentették be, hogy a tervezett időtartamot megtoldják még egy héttel, ami egyfelől jól hangzott, másfelől viszont plusz egy hét kiesés volt a suliból, ami nem mindig előnyös. Miután viszont Kaiser igazgató úr beleegyezett, szabad volt a pálya, irány a csodák országa! Mert csodák azok ezúttal is voltak, nem is kis számban. Vegyük csak a repülőjegyet, amit (utánanéztem) sikerült 580.000 forintért megvásárolniuk. Hogy a Han Bannak miért éppen erre a jegyre esett a választása, az számomra mindmáig rejtély, de hát állami pénzből úgy látszik Kínában is szinte korlátlanul és mindenfajta logika nélkül lehet költekezni. A második csoda Pekingben következett be, ahol mindenfajta alvás nélkül reggel 5-kor szálltunk le enyhe jetlaggel. A csoda lényegében abból állt, hogy a hotelünkhöz legközelebb levő sugárúton, amely a Tiananmen tér és a császári palota között húzódik, úgy fújt a szél, ahogy csak kifért a kínai szélisten torkán. Ez önmagában még nem is lenne csoda, viszont a szélistennek bizonyára gyomorrontása volt, mert annyi homokot fújt a szél közé, hogy szó szerint harapni lehetett a levegőt, annak az esélye viszont, hogy az ember ki tudja nyitni a szemét, konvergált a nullához… Ilyen időjárási viszonyok között vártuk meg, míg összegyűlt a meglehetősen nemzetközire sikerült csapat. Először egy fél nap ismerkedés és vásárolgatás után a főváros látványosságainak megtekintése volt a soron. A császári palotát a Tiananmen tér, a nyári palota, majd a nagy fal következett gyors egymásutánban, hiszen aki ezeket kihagyja, az állítólag nem is látta még Kínát, mondják maguk a kínaiak. Ennek ellenére a legtöbb versenyzőben Peking valószínűleg mégis főként mint a pekingi kacsa és a tavaszi tekercs hazája marad meg, nem mint az ország kulturális, történelmi és politikai fővárosa, hiszen 150 hasonló korú és érdeklődéskörű diákkal maga mellett az ember csak nehezen koncentrál a látnivalókra, inkább leköti figyelmét az „interkulturális háló kiépítése”. 34
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
Mire elhagytuk Pekinget, már mindenki ismert mindenkit, egyre jobban tetszettünk egymásnak. A franciákból áradt az összetéveszthetetlen francia életérzés, a finomkodás; a spanyolokból az életkedv; a mexikóiak nem tudták elhinni, hogy a kínaiaknak nem a tequila a kedvenc italuk; az amerikaiak a megszokott gyorséttermeiket keresték; az ausztrálok bőszen bizonygatták, hogy náluk nem mindenhol kenguruk ugrálnak át az autóutakon és nem minden fáról lógnak koalák, de persze senki se hitt nekik; a dél afrikaiak mindenkivel megértették, hogy a 11 államnyelvükből 10 nehezebb, mint a kínai; mi magyarok pedig szétszóródtunk a tömegben és feloldódtunk... Illetve a három magyar versenyzőből ketten feloldódtunk, a csapatunk lánytagja pedig mindenféle noszogatásnak ellenállt és magában kuksolt.
Repülőgépünk majd négy nappal a pekingi leszállást követően érkezett meg Chongqing városába röpke három és fél óra repülőút után. Mind később kiderült, Chongqing valaha ideiglenes fővárosa is volt Kínának a második világháborús japán megszállás alatt, és az ország egyik történelmileg legfontosabb városa. Ennek ellenére én megérkezésem előtt csak annyit hallottam róla, hogy létezik, semmi mást, viszont ezzel is úgy látszott, hogy magasan túlszárnyaltam versenyzőtársaim tudását, akik a világ többi részével egyetemben még életükben nem hallottak a helyről. Ebben a városban kezdődött viszont az igazi karrierünk mint sztárok. Amint leszállt a gép, azonnal lehetett látni, hogy a pekingi szelet és hideget párás, 20 fok 35
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
körüli kellemes időjárás váltja föl. Enyhe ködben szállítottak minket a szállodánkhoz, ami – mint később kiderült – a város legújabb 5 csillagú hotelja volt.
Nem sokkal, mielőtt megérkeztünk célállomásunkhoz, észrevettem, hogy a buszkonvojunkat elöl is, hátul is rendőrautó zárja le szirénákkal kivilágítva, és amikor jobban odafigyeltem, azt is megláttam, hogy ránk, úgy tűnt, nem nagyon vonatkoznak a KRESZ-szabályok, vígan keltünk át a piros lámpákon. Ekkor már kezdett gyanússá válni a helyzet, de még nem gondoltam bele, hogy mi is lesz belőle, hiszen a már említett kínai szervezésre oly tipikusan, minket még nem avattak bele a programokba. Két nappal rá viszont a reggeli elfogyasztása után buszutunk egy épületbe vezetett, amit funkcionalitás szempontjából leginkább az UFO-hoz 36
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
tudnék hasonlítani, ott tartották a megnyitó ünnepséget. Felléptek sárkánytáncosok, shaolin papok, akrobaták, külföldiek, akik kínaiul énekeltek, kínai sztárok, akit szintén kínaiul énekeltek, és sok-sok komolynak tűnő idős úr, aki hosszú beszédeket tartott a semmiről, és akiknek munkakörüket nem sikerült megfejtenünk, bár bemondták kínaiul. Nekünk ezen a ceremónián nem is volt sok szerepünk, csak be kellett mutatkoznunk egy mondatban. A következő fordulón viszont már komolyabb szerephez jutottunk, hiszen ott minden ország versenyzőinek együttesen (ez nálunk 3 embert jelentett) kellett bemutatnia országát. Mi magyarok eldöntöttük, hogy magyar néptáncot fogunk előadni, valami isteni szerencse folytán volt nálunk egy fiú és egy lány ruha, zenét pedig hosszas keresés után egy nappal az előadás előtt töltöttünk le az internetről (ez nehezebb folyamat, mint aminek hangzik). A koreográfiát és a szöveget is sebtében állítottuk össze (egyikünk se ismerte igazán a magyar néptáncot). Megegyeztünk, hogy mivel én tudok kínaiul beszélni, a másik kettő versenyző meg nem nagyon (azoknak az embereknek a száma, akik Magyarországon valóban tudnak kínaiul beszélni szinte egyenlő a nullával, főleg a középiskolások között), én fogom tartani a beszédet, ők meg táncolnak. Mind a beszéd, mind a tánc jól sikerült, még a magyar nagykövetség képviseltje is gratulált utólag, csak a második fordulóba buktunk bele egy kicsit. Ez a jól ismert játék lett volna, ami szerint a műsorvezető elmond nekem egy nyelvtörőt, amit én továbbadok a következő játékosnak, ő a következőnek, az utolsó meg elmondja a közönségnek. Nálunk ebből csak az első egy pár lépés valósult meg… Mégis pozitív benyomásokkal hagytuk el a színpadot, hiszen ez volt életünk első élő tévés fellépése. A következő körben szétosztottak minket 8 főből álló csoportokra, és mindegyik csoportot más-más középiskolába szállították. Engem személy szerint egy 6000 (!) diákos iskolába vittek, ahol csoporttársaimmal és az iskola tánccsoportjával együtt betanultunk egy kínai nemzetiségi táncokból álló koreográfiát, ami Kína egységét hivatott bemutatni. Előadtunk tibeti, belső-mongol, taiwani és ujgur (személy szerint én) táncokat, majd a végén lezárásképpen elénekeltük, hogy Kína mind az 56 nemzetisége együtt egy nagy családban él békésen (vagy nem is annyira békésen, de ezt nem nekünk tisztünk megállapítani). Ez a produkció olyan jól sikerült, hogy befutottunk vele a második helyre, így a záró ünnepségen újból elő kellett adnunk. Harmadik tévés fellépésünk volt talán a legkevésbé érdekes, ott csak egy kvízműsoron kellett részt vennünk, amin egész jól teljesített a magyar csapat, a három műsor összesített pontszáma viszont nem volt elegendő ahhoz, hogy bekerüljünk a végső döntőbe, a 10 legjobb közé. Ott amúgy is csak kis eséllyel szerepeltünk volna, ismervén a felállást: Szingapúr (akik végül „nagy meglepetést okozva” nyertek), Vietnám, Dél-Korea, Ausztria (3 37
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2010. március
versenyzőjéből 3 kínai származású volt!), Észak Korea (sokat agyaltunk rajta, hogy hogyan jöhettek egyáltalán ki az országukból), Franciaország (mint az egyetlen igazán „fehér” csapat, a nagy többség nekik szurkolt), Japán, Mongólia, Thaiföld. Bár az eredmények szempontjából nem szerepeltünk kiemelkedően, mégis minden szempontból megérte elmenni. Ha csak azt veszem, hogy bő három hetet töltöttem teljesen ingyen Kínában, ahol egy 5 csillagos szállodában laktam, rendőri kísérettel vittek jobbra, balra, a legjobb éttermekbe, előadótermekből tévéstúdiókba, találkozhattam legalább 150 csodálatos emberrel, egy 3 hetes ingyenes „fejleszd magad nyelvtanfolyamon” vettem részt, aminek következtében 700 új szót tanultam, úgy tűnik, hogy sikeres vállalkozás volt. Mi ehhez képest az, hogy hazatértem után be kellett pótolnom egy pár dolgozatot? Barcza Márton
Chongqingi graffiti
38
