Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
Párizsi élményeim A nyár folyamán lehetőségem volt résztvenni egy angol nyelvtanfolyamon, ahol sok élményben volt részem, és még több barátot szerezhettem. A legjobban mégis a szobatársammal lettem jóban, akit Laetitia Bizot-nak hívnak és Párizsban él. A Máltán töltött két hét elég volt ahhoz,hogy jó barátnők legyünk és szoros barátságot köthessünk.. Együtt tanultunk, szórakoztunk és élveztük a nyári hőséget a tengerparton a többi fiatallal együtt. A tanfolyam viszont sajnos véget ért és mindenki utazott haza a saját országába, de megígértük egymásnak, hogy mindenképpen meg fogjuk látogatni egymást az elkövetkezendő egy évben. Én a látogatást az őszi szünetre terveztem, akkor még az idő se túl hideg egy párizsi városnézéshez. Így is történt. Már izgatottan vártam a szünetet. Első alkalommal repültem egyedül, ezért egy kis egészséges izgalom ott motoszkált bennem, míg a repülő le nem szállt Párizs hatalmas repterére. A kijáratnál már ott várt rám Laetitia a nővérével. Nagyon kedvesek voltak velem már az első pillanattól kezdve. Negyvenperces út után végre megérkeztünk az otthonukba, ahol terülj-terülj asztalkám fogadott a nappaliban. Szép nagy, tágas lakásuk volt a belvárosban, az Eiffel-toronnyal sréen szemben. A nappaliban hatalmas üvegablakok voltak, amikről hosszú ideig le se tudtam venni a szemem, hiszen mögöttük Párizs gyönyörű városa – fényeivel, hatalmas épületeivel és a Szajnával – tárult elém. Az Eiffeltorony kéken volt kivilágítva, és időnként a fény elkezdett vibrálni. Olyan érzésem volt, mintha a hatalmas toronyra hirtelen kék csillámport szórtak volna, hogy elkápráztassák Párizs lakosait. A lakás körbemutogatása után kaptam egy saját szobát az elkövetkezendő 4 napra. Már alig vártam, hogy ágyba bújhassak, hogy kipihenhessem az út fáradalmait. Másnap tökéletes idő volt a városnézéshez. Sütött a nap és mégse volt az a tikkasztó meleg. A barátnőm beavatott engem az igazi párizsi életbe. Először Párizs legszebb bevásárlóutcájába vitt el, ahol csak ámultambámultam az egymást követő drágábbnál drágább üzletekre. Ebben az utcában szinte csak külföldi hangot lehetett hallani, nyüzsögtek a turisták. A sétát a diadalív körbegyaloglásával zártuk, majd beültünk egy otthonos kis francia kávéházba, ahol Laetitia bemutatta nekem a barátait. Sokan azt mondják, hogy a francia emberek barátságtalanok, undokok, és csak a saját nyelvükön hajlandóak beszélni. Én szerencsére pont az ellenkezőjét tapasztaltam! Mindenki nagyon kedves volt és végig angolul beszéltek, hogy én is megértsek mindent. Délután, otthon sziesztáztunk kicsit, beszámoltunk egymásnak nyári élményeinkről, majd elkészültünk, mert Laetitia legjobb barátnőjének aznap volt a 18. születésnapja, és hivatalosak voltunk egy házibuliba. Az első napom kellemesen telt és reméltem, hogy minden további 31
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
programot is legalább ennyire fogok élvezni. Szerencsére nem csalódtam! A második napot egy mini Disneylandben töltöttük a barátaival, ahol próbálkoztunk célba lövéssel (sajnos kevés sikerrel), ültünk óriáskeréken, aminek a tetejéről be lehetett látni egész Párizst... Ezt a napot pedig egy kellemes sétával zártuk a város csili-vili mellékutcáin. A harmadik napon a Louvre-ba látogattam, ami óriási élmény volt számomra! Gyönyörű kiállításokat láttam, de szívembe legjobban a Mona Lisa lopta be magát. Ez a nap hamar eltelt, mert a múzeum olyan nagy, hogy szinte egy egész nap kell a körbesétálásához. Az utolsó napon a Notre Dame-ba látogattam. Ahogy megláttam a templom gyönyörű épületét, egyből a film jutott eszembe, ami ott készült. Nagyon örültem, hogy eljuthattam oda. A nap vége már a csomagolással telt és izgalommal a hazaút miatt. Akkor már alig vártam, hogy hazaérjek, és itthon elmesélhessem, mennyi élményben is volt részem.
Nagyon jól éreztem magam ebben a pár napban Párizsban, és örültem, hogy a barátnőmet viszontláthattam. Természetesen én is meghívtam őt Budapestre, és remélem, hogy mihamar ő is meglátogat majd engem. Kiss Ramona 32
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
Dublin és a napi 1 pint Amikor elvállaltam, hogy megírom a Dublinban átélt kalandjaimat és élményeimet, még nem is sejtettem, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozom. De úgy látszik, az akaraterőnek nincs határa, ha az Óperencia olvasóiról és egy jó jegyről van szó!J Éjjel 11-kor érkeztem meg másfél órás késéssel Dublin repterére. Leszállás után azonnal alkalmam volt Írország egyik legjellemzőbb tulajdonságát megtapasztalni. Ez pedig nem más, mint az időjárás! A helybéliek elmondása szerint ebben az országban egy nap alatt lejátszódik mind a 4 évszak. Tisztában voltam vele, hogy az idő a szigetországban zordabb, mint amit itthon megszokhattam így nyár közepén. Akármennyire is hihetetlen, de ha Írországban az ember napsütésre ébred, egyáltalán nem biztos, hogy 1 óra múlva nem fog akár zuhogni is az eső! Az elején még úgyahogy elviseltem a mindennapi esőzést, de kint létem végére már utálatot váltott ki belőlem. Ez csak az egyike a kirívó különbségeknek, amelyekkel szembe kellett néznem az ír fővárosban. Egy pár példa ezek közül: az írek bal oldalon közlekednek, más mértékegységben számolnak, és ráadásul másfajta konnektort is használnak! És ezeket mind egyszerre kellett megtanulnom, és egyben alkalmaznom is!!! A legmeglepőbb számomra mégis az emberek kedvessége volt. A buszvezető például még akkor is megvár, amikor még csak komótosan sétálsz a buszmegálló felé. (Azt viszont tudni kell, hogy hiába állsz békésen a buszmegállóban, a busz csak akkor áll meg, ha leinted. Bizony ám, különben „gátlástalanul” továbbhajt. Olyasmi ez, mint a stoppolás.) Egyébként bárkitől kérhetsz nyugodtan felvilágosítást, segítőkészek és örömmel útba igazítanak. Persze ehhez értened kell angolul… A lényegre térve utazásom fő célja a nyelvtanulás volt: 4 hetet töltöttem egy kinti nyelviskolában. Szerencsére (vagy nem szerencsére) én voltam az egyetlen magyar az egész társaságban, amely spanyol és olasz fiatalokból állt. Nyelvtanulás szempontjából nagyon hasznos volt, mert az egyetlen kommunikációs lehetőségemnek az angol nyelv bizonyult. Igen ám, de nem volt egyszerű elfogadtatnom ezt a tényt a többiekkel is. Ők nagyon makacsul ragaszkodtak az elején ahhoz, hogy csak és kizárólag spanyol, illetve olasz nyelven cseverésznek egymással, ezért kezdetben nehezen ment a beilleszkedés. A spanyolok elég zárt közösséget alkottak, szinte lehetetlen volt rábírnom őket, hogy beszéljenek a jelenlétemben angolul, hisz én bármennyire is igyekszem, nem értem a nyelvüket. Az olaszok többen voltak, de sokkal barátkozóbbnak bizonyultak. A végére egy jó kis társaság alakult ki, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Meglepett, hogy az ország különböző részeiről érkezők angol akcentusa mennyire különbözött 33
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
egymástól. Az elején még többször vissza kellett kérdeznem, mire megértettem, hogy pontosan mit is akarnak mondani. A spanyolok angol akcentusáról nem is érdemes beszélni, mert az számomra szinte teljesen érthetetlen maradt mindvégig.J Néhány szót a kinti tanítási rendről. Napi 3 óra tanulás volt 2×1,5 óra felbontásban. Az első részben a kommunikáción volt a hangsúly. Mindennap más témája volt a beszélgetésnek, és voltak olyan napok is, amelyekre nekünk kellett felkészülni és elővezetni az általunk kitalált témát. A tanítás második része inkább a nyelvtan és a szókincs fejlesztéséről szólt. Az tény, hogy minden nap nagyon sok információt kaptunk, és remélem, többé-kevésbé sikerült is elsajátítanom ennek nagy részét. Ezek az órák egyébként sokkal közvetlenebbek voltak, mint az itthoniak. Esetleg átvehetnének az itteni tanárok is egy-két ötletet, mondjuk ami a lazaságot illeti…
A mindennapi kötelező tanulás mellett helyet kapott az ír kultúra bemutatása is. Minden délután érdekesebbnél érdekesebb programokban volt részünk. Vittek minket kirándulni, és hol Dublin nevezetességeivel ismertettek meg, hol a tengerpartra utaztuk el. Itt ért az a „megrázó” és egyben hihetetlen élmény, hogy kb. 15 fokot mutatott a hőmérő. Ennek 34
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
ellenére 3-4 év körüli kisgyerekek egy szál fürdőnadrágban futkároztak a parton. Jómagam viharkabátban szemléltem az eseményeket… Máskor az iskola sportpályáján az ír nemzeti sportokról tartottak előadást. Írországban 3 ilyen sportág létezik, amit minden ott élő ember óriási figyelemmel követ. Az egyik a mindenki által ismert rögbi (rugby), de a két leghíresebb a „hurling” vagy a „gaelic football”. (Ezeknek a szabályait most nem szívesen ismertetném, mert a fogalmazásom fő témája dublini élményeim összefoglalása.) Dublinban nem találhatók világhírű látnivalók, de azért ott is vannak említésre méltó építmények, mint például a híres egyetem, a Trinity College vagy a mindenki által ismert Molly Malone-szobor. Ha valaki csak turistaként megy Dublinba, akkor egy hét bőven elég az ott-tartózkodásra, mert utána már tényleg unalmassá válik. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy felejthetetlen estéket lehet eltölteni a Temple Barnak nevezett „mulató” negyedben. Ez a városrész arról híres, hogy sok kocsma (pub) található ott, és minden este (még hétköznap is!) tele vannak. Az írek rengeteget isznak. Sokak szerint ez a rossz idő miatt van. Ha már a kocsmákról teszek említést, nem mehetek el szó nélkül a leghíresebb italuk, a Guinness mellett. Ezt a barna sört olyan tökéletesre fejlesztették, hogy az ottani embereknek az 1 pint (0,57 liter) a mindennapi minimum adagjuk. Figyelem, ha Dublinban tartózkodsz, ki ne hagyd ezt a remek szokást! J Remélem, nagyjából sikerült megosztani veletek Dublin és az ír kultúra pár érdekes sajátosságát, de aki tudja, élje át személyesen is. Amennyiben kedvet kaptál egy kis nyári nyelvkurzushoz, csak ajánlani tudom neked is. Kiss Bálint
A 2008-as jéghoki-vb Kanadában Május végén végre eljött a várva-várt nap: elindultunk Quebecbe, a 2008-as jéghoki világbajnokság helyszínére! Nagy hokirajongó lévén már hónapokkal korábban izgatottan vártam az utat, és biztos voltam benne, hogy a kanadaiak szuper vb-t szerveznek kedvenc sportjuknak. Nem kellett csalódnom ...J Kanada nemzeti sportja a jéghoki. Számukra ez olyan, mint az európaiaknak a foci, de lehet, hogy még ,,olyanabb”. Egyszerűen rajonganak érte, és nagyon jók is benne. Így a kanadai csapatnak valószínűleg feltett szándéka volt, hogy hazai jégen megszerzi a világbajnok csapatnak járó serleget, na meg persze a dicsőséget. A döntőben eleinte minden jól ment, a kanadaiak vezettek 4:2-re az oroszok ellen. Én biztos voltam benne, hogy az oroszok az utolsó harmadban már nem lesznek képesek ezt behozni és igazából a kanadaiaknak is szurkoltam, de azért reménykedtem, hogy az 35
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
oroszok belehúznak egy kicsit és izgalmasabbá teszik a meccset. A kívánságom teljesült: az oroszok belehúztak és nem is kicsit! A harmadik harmad közepétől (ekkor már 4:4 volt az állás) mindkét csapat teljes erőbedobással küzdött. Egyik csapat se hagyta magát. Végül lejárt az idő és még mindig egyenlő volt az állás. A szurkolók egyre izgatottabbak lettek a stadionban, több ezer ember drukkolt lankadatlan lelkesedéssel, a hangulat a tetőfokára hágott. Én pedig továbbra is biztosra vettem, hogy a kanadai csapat fog győzni. A tizenöt perces hosszabbítás második percében az egyik orosz játékos olyan hirtelen lőtt egy gólt, hogy a legtöbben egy pillanatra észre sem vették, mi történt. Aztán azonban elkezdett villogni a gólt jelző piros lámpa a kapunál és az összes orosz játékos eksztázisba esett, egymást ölelgette, majd pedig szanaszét hajigálta bukósisakját és kesztyűjét. Én egy pár másodpercig csak álltam és néztem. Micsoda, az oroszok nyertek?! Akkora csalódás volt ez számomra, hogy először föl sem fogtam. És nem azért, mert elvetemült Kanada-szurkoló vagyok (valójában elvetemült svéd szurkoló vagyok J), hanem mert egyértelműen úgy gondoltam, hogy Kanada fog nyerni. Megrökönyödésemből a körülöttem üdvrivalgó oroszok zökkentettek ki, akik közül sokan a hokipályát körülvevő átlátszó palánkra csimpaszkodva örültek együtt a játékosokkal. Miközben az orosz csapat játékosai felváltva rótták a köröket a nézők által beadott orosz zászlókkal, majd pedig a hatalmas, arany serleggel, a kanadai játékosok csak álltak a jégen szomorúan. Szegények legalább olyan csalódottak voltak, mint én, ha nem jobban… Amikor vége lett az orosz himnusznak és az ezüstérmeket is kiosztották, a kanadai játékosok gyorsan kezet fogtak ellenfeleikkel és már lent is voltak a pályáról. Az oroszok ellenben nem siettek sehova: vígan köröztek, örömük leírhatatlan volt. Nem csoda, hiszen több mint másfél évtizede nem nyertek már jégkorong világbajnokságot, ráadásul egy évvel ezelőtt Moszkvában pont Kanada szerezte meg a világbajnoki címet. (Igaz, nem Oroszország ellen játszotta a döntőt.) Sajnos a svédek sem voltak idén annyira jók, így a finnek mögé, a negyedik helyre szorultak. Attól függetlenül, hogy az eredmény nem az lett, amit vártam, hihetetlenül jó hangulatú, izgalmas meccseket láttam, és Quebecet valamint Montrealt is megismertem. Mindkét városra jellemző az a kettősség, ami különlegessé teszi a többi észak-amerikai várossal szemben. Ebben a két városban ugyanis találunk tipikus amerikai épületeket, például óriási üvegépületeket, és a Született feleségekből ismert kertvárosi házakat is, ezenkívül hosszú, széles autópályára emlékeztető utakat; de mindkét városnak van egy másik arca is, mégpedig az európai. Quebec és Montreal régi városrészei akár Európában is lehetnének, hiszen szűk, macskaköves utcácskáikkal és régi épületeikkel szinte bármelyik európai városba passzolnának. Amik még nagyon jellegzetesek és egyedülállóak mindkét 36
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
városban, azok a többlakásos házak. Ezek közel sem olyan filmbe illőek, mint a kertvárosi házak, nekem mégis nagyon tetszettek, mert különlegesek ugyanis nincs bennük lépcsőház. Minden lakáshoz külön, vészkijáratok tűzlépcsőire hasonlító (olykor csiga-) lépcső tartozik, mely a házon kívül, az utcára néző falfronton található. Ez azért érdekes, mert ezek a házak nem túl nagyok, mégis négy-öt lépcső tekereg a falon az utcáról az egyes ajtókig. (A ház falán annyi ajtó van, ahány lakás, minden emeleten legalább egy.) Ezt mellesleg azért találták ki, hogy helyet spóroljanak, és a lépcsőház ne foglaljon el értékes területet a házban. További nagyon fontos tudnivaló Quebecről, hogy a gyalogosoknak sosem zöld a lámpája. Mindegy, meddig áll valaki a járdán és nyomkodja az átkelési szándékot jelző gombot, a lámpa úgysem fog zöldre váltani. Ha véletlenül mégis, akkor egyből el kell kezdeni sprintelni, hiszen olykor egy hatsávos út átszelésére annyi idő van csupán, amennyi még egy futónak is kevés lenne… Tehát hatvan év felett semmiképp nem ajánlott az átjutással próbálkozni, kivéve előzetes terheléses EKG elvégzésével. A kanadai útról sok-sok jó élménnyel és néhány (?) új holmival tértem haza, és nagyon remélem, lesz majd lehetőségem újra ellátogatni a jéghoki országába. Vahl Bettina
Kína – egyszerűen imádtam Egy év cserediákság után szeretném véleményemet és tapasztalataimat megosztani veletek Kínáról. Először is fontos megjegyeznem, hogy bármit mond az ember a kínaiak szokásairól, az nem teljesen igaz, hiszen elég nehéz általánosítani egy olyan országban, amelynek területe majdnem akkora, lakossága pedig majdnem kétszer akkora, mint Európáé. A kérdésre, hogy milyen volt az évem, csakis úgy tudok válaszolni, hogy jó. Ha minden a terveim szerint halad, az egyetemet is Kínában fogom végezni. A fő ok talán az, hogy Ázsiában általában jó európainak lenni. Szinte kivétel nélkül minden ember, akivel kint találkoztam, úgy nézett rám, mintha valami különlegesség lennék (számukra valójában az is voltam). A legtöbb kínai úgy tekint Európára és az USA-ra, mint a modern találmányok, a gazdagság és a szabadság hazájára (érdekességképpen például az USA kínai nyelvről szabadon fordítva a szépség országa, Anglia a hősiesség országa, Franciaország a jog országa stb.). Ennek a következménye talán, hogy félelemmel vegyes tisztelet övez bennünket, egyfajta pozitív rasszizmus. Például biztonsági őrök engem beengednek oda, ahova a kínaiakat csak nagyon nehezen, a tanárok engem kérdezés nélkül hagynak azt csinálni, amit én akarok, míg az osztálytársaimra 37
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
kemény szabályok vonatkoznak, az emberek előre engednek, ha sorban állok stb… Ez természetesen általában jó érzés.
A barátkozás se okozhat nagy problémákat. Bár először nehéznek tűnhet megnyitni őket, beletelik egy pár hónapba, mire az ember hozzászokik a kinti szokásokhoz, a folytatás már nem annyira nehéz. Főleg ha az ember tanulja a nyelvet, és nem alapból elutasító velük szemben, nem lehet nagy gond, nagyon barátságosak. Nekem egy év alatt sikerült nagyon sok kínait megismernem és megszeretnem. Bizonyára a kínai nyelv elsajátítása a siker egyik kulcsa, ha az ember barátokat akar. Lévén hogy a legtöbb kínai még most se tud túl jól beszélni egyetlen külföldi nyelven sem, ez egy hosszabb beszélgetés alapja lehet. Ezenkívül mindig pozitív benyomást kelt bennük, ha az ember nem csak angolul tud beszélni, hiszen a kínaiakhoz hasonlóan a külföldiek se nagyon beszélnek többet pár szónál kínaiul (a nyelvet elemezvén persze meglehetősen gyorsan rájövünk, hogy miért). Ezenkívül el kell fogadnunk, hogy van sok furcsa szokásuk (amelyek sok fejfájást/ idegességet okozhatnak, vagy amelyeken jókat lehet nevetni). Az egyik legszembetűnőbb habitus talán a számunkra elviselhetetlen hangerő. A kínaiak úgy hívják ezt, re nao, ami nagyjából annyit jelent: meleg, nyüzsgés, hangzavar… Mintha a meditáló buddhista szerzetesek, a nyugalom jótékony hatásának tanítómesterei nem is innen származnának. Több emberrel találkoztam, akiből látszólag hiányzott mindennemű vonzódás a nyugalom és a relaxáció iránt. Mint ahogy a vámpírok menekülnek a naptól, úgy „menekülnek” ők a csendtől. Folyton 38
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2008. november
társaságba járnak, utcai standokon esznek, utcán teljes hangerővel énekelnek. Telefonálni is természetesen csak ordítozva igazán élvezet számukra. Aki nem legalább 100 decibellel üvölt a telefonba, és akit nem lehet a dugig tömött busz másik feléről is hallani, az csakis torokbeteg vagy puhány lehet. (Telefonálni természetesen minden kellemetlen érzés nélkül lehet mozi vagy akár színházi előadás közben is.) Az ember még egy kellemes erdei sétára se mehet nyugodtan, hiszen az erdőben is első szabály a hangszint tartása; minden kínai turista megteszi, amit tennie kell, hogy kellő hangzavar legyen. Az angolok valószínűleg ismerik a kínaiak ezen oldalát, hiszen a londoni repülőtéren szinte az egyetlen dolog, ami ki van írva kínaiul, az a „Kérjük csöndben maradni!” felirat. Nyüzsgést persze nem feltétlenül nehéz találni 10 milliós városokban, amelyekben az átlag házmagasság nagyjából 20 emelet. Aki próbált már eljutni valahová a városba tömegközlekedéssel csúcsidőben (akár 16-23 óráig!!!), azonnal megérti az „egy gyerek politika” jelentőségét, főleg, ha tudjuk, hogy az én városomtól (Shenzhen, 10 millió lakos) pedig nagyjából egy óra buszozásra volt Hongkong (7 millió), valamint Guangzhou (8 millió). Ezt ti nem bírnátok ki? Én egyszerűen imádtam. Ez egy izgalmas élet egyik variációja. Sok nyüzsgés, sok ember, sok re nao, és egy hihetetlen atmoszféra, amit nagyon kevés helyen lehet tapasztalni. Feketepiacok, az utcán nyárson sütött skorpiók, ropogósra főzött medúzák, egy hihetetlenül érdekes nyelv, és olyan hihetetlen humorral megáldott emberek, amilyenekkel még nem találkoztam sehol máshol.
Barcza Márton 39
