Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2011. november
Az utazó Most, hogy már egy hónapja éldegélek Bécsben, elmondhatom, hogy hozzászoktam az itteni körülményekhez. Persze ennek a történetnek sem volt könnyű a kezdete (mint ahogy általában egyiknek sincs), viszont mára már együtt tudok élni a helybeli szokásokkal, életritmussal, és nem felejtendő el az sem, hogy a háziállatok közelségét és a körülöttük lebegő illatfelhőt is akceptálni tudom már. Most, hogy magam mögött tudhatom az egész kaland nehezebbik részét, könnyű szívvel írom ezeket a sorokat. Na de lássuk, hogyan is indult ez az egész! Nagyjából egy fél évvel ezelőtt tudta meg az akkori elsős évfolyam, hogy milyen lehetőség kínálkozik a második év első szemeszterére. Mikor meghallottam, hogy részt lehet venni ebben a bécsi projektben, azonnal tudtam, hogy nekem ezt meg kell próbálnom. Persze egyáltalán nem volt bérelt helyem az „első sorba”, viszont előző félévi munkám és annak eredménye, úgy tűnik, meggyőzte a tanári kart arról, hogy ennek a fiúnak bizony Bécsben van a helye! Sokáig, talán a legutolsó pillanatokig tulajdonképpen fel sem fogtam, mi is történik velem. Tudtam, hogy majd eljön az a nap, az a pillanat, amikor kiautókázunk, és akkor ott maradok fél évet, de ez a tény valahogy megmaradt az elmém felszínén és nem tudott utat törni mélyebb rétegekbe. Egyszer nyár elején már kimentünk, hogy megismerkedjünk azzal a családdal, amelyik később szívesen befogadott és megosztotta velem a házát, illetve az életét. De szeptember elsején, mikor robogtunk kifelé a pár órányira lévő, mégis gondolatban számomra jóval távolabbinak tűnő osztrák fővárosba, máshogy éreztem magam, mint legutóbb. Egyszerre kavargott bennem izgalom, félelem, kalandvágy, kíváncsiság és persze a honvágy visszafojthatatlan érzése. A búcsú rövid volt, talán azért is, mert nem voltunk tisztában azzal, pontosan mennyi időre is maradok itt. Talán azóta sem éreztem annyira az otthon hiányát, mint abban a pár órában… Pedig a kinti család ugyanazzal a nyitottsággal és kedvességgel fogadott, mint legutóbb. A családi ház, amiben erre a fél (?) évre vendégeskedem, belül tengerkék színvarázsban fürdik, míg a külső falait halvány rózsaszín teszi nem mindennapivá. Tágassága és rendszerető gazdáinak gondossága rám az első pillanattól kezdve fölöttébb megnyugtatóan hat. S mikor a nagyszobából kinézek az ablakon, varázslatos kép tárul kissé még mindig riadt szemeim elé. A környéken hosszú – megérkezésemkor még halványzöld színben pompázó – mezők terülnek el, beláthatatlan távokon át. Szélüket szoros hadsorba állt faóriások szegélyezik, kik talán már ősidők óta állnak ott büszkén, a sokszor kellemetlen időjárásra ügyet sem vetve. Vendéglátóim mindennapjai saját cégük igazgatásával, 33
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2011. november
irányításával telik, de emellett tudnak ídőt szakítani a gyerekek iskolába szállítására is, ami főleg számomra nagy könnyebbség, hisz annak ellenére, hogy a bécsi tömegközlekedés kimagaslóan kihasznált és elképesztően korszerű, nap mint nap komoly nehézségeket okozna nekem benne a kiigazodás. A következő és talán egyben a legnehezebb beilleszkedési feladatnak az első iskolanap bizonyult. Mivel a város szélén lakom, egy külső kerületben, így mindennap egy hosszabbnak mondható, szerencsére a „pótszülők” jóvoltából kocsival megtett út előtt állok. Az első nap csak bolyongtunk a fővárosban, számomra ismeretlen utakon süvítettünk keresztül. Arcom nekitapasztottam az ablaküvegnek, hogy el-elkapjak egyegy pillanatot a város zsongásából. Aztán miután megismerkedtem az osztályommal és a tanárok nagy részével is, onnantól kezdve már minden ment, mint a karikacsapás. De erről majd legközelebb írok. Helyes Marcell II/A
80 liter alatt alatt a Föld körül Évek óta tervezték, de mostanra sikerült megvalósítani azt, amely korábban csupán egy álomnak tűnt – olyannyira, hogy már több mint két hónapja van világ körüli úton a két utazó, Blaskovich Ákos és Csák Attila. Utóbbiról van szerencsém kijelenteni, hogy az apukám. Tempest nevű vitorlásunk felkészítése nem nevezhető apró munkának, de végül startra készen állt a kremiki kikötőben, Horvátországban. Innen indult a páros szeptember 11-én, büszkén, de még mit sem sejtve... A legtöbben elsősorban arra kíváncsiak, hogy honnan jött az ötlet, hogy „világgá menjenek” – az igazság az, hogy még egyszer sem tudtam ezt rendesen megválaszolni; kicsit szégyellem is, de bízom benne, hogy a lelke mélyén mindenki érzi vagy legalábbis sejti az okát. Egy biztos; ez nem olyan „hasamra ütök”-döntés volt, ennél azért több rejlik a dolog mögött. (Talán kissé abszurd, ha azt mondom, ehhez volt kedvük…) Személy szerint először csak legyintettem a három-négy éve komolyabbra forduló tervre, de az álom végül megvalósult, és lám, „apátlan” vagyok a hazaérkezésükig. Apukám nem az a stresszes, ideges fajta, de az indulás előtti pár napon minden a feje tetejére állt. Ma már persze jóleső érzés lehet erre gondolnia: mostani tartózkodásuk alapján Palma de Mallorcán a naplementében gyönyörködve kinyújtózni és mosolyogni, hogy a készülődéssel járó stresszről már csak múlt időben lehet beszélni. Mint amikor mi, diákok egy nehéz dolgozat után úgy viselkedünk, mint a jóllakott 34
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2011. november
napközisek, és örülünk, hogy „vége, ezt az anyagot (egy darabig) hanyagoljuk…”. Csakhogy az út nagy része, a java még hátravan! Túl hosszú lenne felsorolni, milyen előkészületekkel jár(t) az út, mindenesetre apukám lélekben már máshol kóborolt jó pár nappal az indulás előtt… Az éjjeliszekrényen pihenő, kikapcsolódásra szolgáló könyvek például kicserélődtek hajós expedíciókról szóló történetekre, egy kupac „Yachting World”-re, és jelképesen egy régebbi iránytű is elfoglalta itt új otthonát. Segített apukámnak az útra hangolódásban az is, hogy jó ideje eljárt egy külön ilyen utakra felkészítő navigációs tanfolyamra, ahol a csillagokból való tájékozódástól kezdve a mentősziget pontos használatának elsajátításáig átrágták magukat mindenen. Mondanom sem kell, mi maradt utoljára: megtanulni sebet összevarrni vagy extrém helyzeteket kezelni, amikor az embernek szüksége van a józanságára. Persze nem a lelki felkészítésre gondolok, ezt nem egy tanfolyam, hanem csak a család tudja érzékeltetni. Ha már itt tartunk, egy egyedi, „saját” tanfolyamon is részt vett apukám: megpróbáltuk fokozatosan leszoktatni két nagy kedvencéről, a Pilóta kekszről és a tejfölről – nem nagy sikerrel… Bár e finomságokról az általuk meglátogatott országokban valószínűleg még nem is hallottak (ergo nem kapható), a biztonság kedvéért vittek magukkal 6-7 guriga Pilótát, amelyekből csak ünnepnapokon esznek. Mi a helyzet a sportokkal? Mert ha van valaki, aki sport nélkül nehezen tudna élni, az az apukám. Sebaj, magával vitte a vívó-, tenisz- és squashfelszerelését, amelyek garantáltan nem maradnak elraktározva! És a Tempest? Lassan 17 éve szoktatják az úthoz, várta már nagyon! Mivel a projekt (egyik) fő célja az ökologikus életmód bemutatása, ezért leginkább A Tempest nevű vitorláson az utazás szlogenje természetes energiaforrások (mint például napelemek, szélgenerátor stb.) segítik elő az utat. A konyhájukban most ott díszeleg a falon egy szerkezet, amely a sós vízből édesvizet csinál. Ezenkívül próbálnak minél kevesebb benzint fogyasztani a földkerülésnél, legalábbis csak olyan helyzetekben kapcsolják be a motort, ha 35
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2011. november
végképp szükséges vagy egyenesen muszáj: ilyen a kikötés, vagy például a Szuezi-csatornán átkelés, ahol a nagyobb biztonság érdekében kötelező motorral menni (vitorlázni tehát tilos!), hiszen ezzel a kisodródást próbálják megakadályozni. És ez csak egy kis ízelítő abból, hogy hogyan védik a környezetet! Sokan kíváncsiak a veszélyekre, amelyekkel természetesen szembe kell nézniük. Cápák, kalózok és viharok jelentik a legnagyobb veszélyt, de ilyenkor kell örülni, hogy a 21. században élünk, hiszen ezek többnyire nem megelőzhetetlen problémák. Tehát a két merész utazó úton van már, és azt kell, hogy mondjam, számukra a lelki támogatás a legfontosabb most, amit bárki adhat, ha ellátogat a „80liter.hu” című weboldalra, ahol részletesen nyomon követhető az út. Illetve ha valaki „ráérzett az ízére” és megtetszett neki „ez az egész”, megnézheti a csütörtökönként 20:30-kor kezdődő műsort a d1tv-n, amely dokumentálja a vízen töltött napokat.
A Föld körüli vitorlázás útvonalterve
Sok ezer kilométer és megannyi kaland vár még rájuk tehát, addig is kívánjunk nekik sok szerencsét, és bízzunk benne, hogy „egy darabban” térnek haza. És bár az útra gondolva jó és rossz érzés egyszerre kavarog bennem, ez egyfajta lecke is számomra (amiből persze mindenki tanulhat): becsüljük és szeressük egymást, és ne csak akkor igazán, ha nincs mellettünk... Szabó Diána III/B 36
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2011. november
2 hétig egy őrült rendezővel Bad Ischlben Már nagyon vártam a Bad Ischlben tartott „színitábort”, ami Europerette néven futott. Valahol mélyen azért volt bennem egyfajta félelem is amiatt, hogy fogom érezni magam egyedüli lányként 2 fiú (Kocsis Árpi és Lakos Marci) társaságában. Aztán szerencsére hamar össszebarátkoztam a lengyel, cseh és osztrák lányokkal. Ezeknek a barátságoknak köszönhettem, hogy annyi prózai szerepet kaptam az előadásban. Például én voltam a lengyel anyuka, Marci a francia testvér és egy cigány, Árpi pedig az apja. Nagy örömömre akadt egy verekedős jelenetem is, de – a dolog szépséghibája, hogy – én kerültem a földre...
Ezen a varázslatos helyen laktunk…
Az összes ország hozott magával egy vagy több jelenetet, amelyek a „szerelem nem lehet” jelmondathoz kapcsolódtak. Az egész előadás, amit a híres Leonard C. Princloo (táncos, majd rendező) rendezett, a „tiltott szerelem” téma köré épült. A különböző jeleneteket táncokkal kötötte össze Leni (a franciák csak így becézték a rendezőt). Bár ez egy művészeti workshopnak indult, végül kiderült, hogy azért mégiscsak az ismerkedés és a szórakozás a lényeg, nem pedig az előadás. (Természetesen az is fontos volt, de azért minden este jutott idő egy kis sörözésre isJ.) Én személy szerint imádtam Leni kreatív ötleteit, és hogy ő minden mozdulat vagy kimondott szó mögé egy egész történetet képzelt. Az is tetszett, hogy vagányan 37
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2011. november
viselkedett és idősebb kora ellenére értette a tréfát. Titokban néha nevettünk rajta, mert se angolul, se németül nem beszélt helyesen. A „kedvenc” hibái: die Gesicht, zuruck, die Fuß. Ám hiába volt Leni jó fej, a türelme neki is végesnek bizonyult, és egyszer úgy összebalhézott az egyik lengyel lánnyal, hogy ő (a lány) azzal fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget. (Valószínűleg nem jutott hirtelen semmi jobb az eszébe.) Reggelente jógával indult a nap, ami az egész tábor legfárasztóbb része volt, főleg azért, mert esténként nem kerültünk túl korán ágyba. Napközben egyik próba követte a másikat, így sok szabadidőnk nem maradt, de legalább rengeteget nevettünk. Az éjszakai fürdőzés kétségkívül az egyik legmaradandóbb élménynek bizonyult. Olyan hajnali egy körül lehetett, amikor a két szlovén srác kitalálta, hogy menjünk fürdeni az Ischl nevű folyóba. Leni meg még akik lent ültünk a piánk mellett, rábólintottunk. A folyóparton Leni és néhány fiú hezitálás nélkül lekapták a ruháikat és meztelenül belerohantak a nem éppen termálvíz hőfokú folyóba. Én csak álltam a parton és hüledeztem. Nem is tudom, min lepődtem meg jobban: azon, hogy egyáltalán nem szégyenlősek, vagy azon, hogy ennyire forróvérűek. A napok gyorsan teltek és minél inkább közeledett az előadás napja, Leni annál idegesebb lett. Végül aztán időre elkészült a darab, amit Balluch (egy hivatásos színész) is megnézett. Mondanom sem kell, nagy sikert arattunk! Én az egyik mondatomban felcseréltem két szót, de a közönség nem vett észre semmit, csak a többiek, akik persze tudták, mi a szöveg és fulladoztak a visszafojtott röhögéstől a színpadon. A szöveg „Például én voltam a lengyel anyuka…” így hangzott volna helyesen: Du sollst arbeiten und nicht Spaß haben. Az én variációm viszont: Du sollst Spaß haben und nicht arbeiten. Ezen az egy kis bakin kívül minden simán ment. Az előadás után belevetettük magunkat az éjszakai életbe. Valahol a lelkem legmélyén örültem, hogy vége az előadásnak és hogy jól sikerült, viszont tudtam azt is, hogy az egész társaság és a feeling nagyon fog majd hiányozni. Sajnos hamar igazam lett! Kelemen Éva 38
