Olyan mozdulatlanul ültem, mint a törpefa a belső udvarban. Valahol a házban jázminos füstölőt gyújtottak, és én beszívtam üde, könnyed illatát. A körmönfont vénember, gondoltam magamban. Túl későn döbbentem rá, hogy csupán csaléteknek használta a varázslatos jádetűt, hogy az általa kívánt irányba terelje gondolataimat. Endó szan leckéi ellenére belesétáltam a csapdába, amelyet nagyapám állított nekem. De ennek dacára is megkedveltem az öreget. Ipohba érkezvén arra számítottam, hogy keserű vádakat vágunk majd egymás fejéhez, s már előre elterveztem, hogy eme első találkozó után az életben többé nem jövök el hozzá, ám az a délután a szökőkútnál s most e különös történet egyszerre hús-vér emberré tette őt a szememben, akinek múltja van, s többé nem tudtam pusztán a basáskodó és vaskalapos vénségek karikatúrájának látni. Ráébredtem, hogy immár képtelen leszek közönnyel viseltetni iránta, különösen, miután tudtomra adta, hogy én vagyok az egyetlen, aki előtt valaha feltárta a múltját. Nagyapám sosem jött volna elő a farbával, és kért volna bocsánatot azért, hogy eltaszította magától anyámat – hiábavaló is lett volna ezt követelni tőle. Múltja e különös töredékének felajánlásával kért tőlem megértést és feloldozást. Az öregúr felém nyúlt, és megfogta a kezemet. – Azért meséltem el neked ezt a terjengős és tekervényes történetet, mert azt akartam, hogy megismerd a családod történetét. Szeretném, ha tudnád, hogy saját fajtád hagyományai hosszú múltra tekintenek vissza, és felesleges egy tőled idegen hagyomány nyomába vetned magad. Nyilvánvaló volt, hogy nagyapám Endó szanra célzott. Újfent eltűnődtem rajta, vajon ki számol be neki az időtöltéseimről. – De engem érdekel – jelentettem ki eltökéleten, nagyapám szemébe nézve. Ugyan kicsoda volt ő, hogy megszabja nekem, mit tegyek?! – Bizonyára csodálkozol, miért elleneztem olyan mereven, hogy édesanyád hozzámenjen apádhoz. Micsoda borzalmas, begyepese173
dett és bosszúálló vénember ez, gondolhatod magadban. Még arra sem vette a fáradságot, hogy részt vegyen a lánya temetésén. – Átfutott ilyesmi az agyamon – feleltem. – Pedig elmentem hozzá a templomba. Láttam apádat is a krematóriumban, amint beleteszi a csontjait és hamvait az urnába. És kértem édesanyád bocsánatát. Persze akkor már túl késő volt. Amikor a fejébe vette, hogy hozzámegy apádhoz, minden erőmmel igyekeztem meghiúsítani a házasságot. Óva intettek attól, hogy áldásomat adjam frigyükre. – Óva intették? Ugyan kicsoda? – Egy jövendőmondó a pinangi kígyótemplomban. Elakadt a lélegzetem, és a valószerűtlenség érzete lett úrrá rajtam, amint agyam egy zugából előtekergett annak a napnak az emléke, amelyet Endó szannal a templomban töltöttünk. – A jósnő figyelmeztetése miatt megpróbáltam megakadályozni a házasságot, s amikor kudarcot vallottam, engedtem, hogy a harag diktálja a szavaimat. – Hogy szólt az a figyelmeztetés? – kérdeztem. Nagyapám maga elé meredt, és ölébe tette kezét. – A jósnő azt mondta, hogy mindkét családot romlásba dönti Jü-lien gyermeke… – Ez bármit jelenthet. Ha anyám valaki máshoz ment volna nőül… – … Jü-lien kevert vérű gyermeke, aki előbb-utóbb elárulja őket – folytatta nagyapám. – Elárulja őket? De hát kinek? – Tudod te azt. A japánoknak. Azok az emberek máris terveket szőnek Malájföld lerohanására. Te pedig egészen közel állsz az egyik legmagasabb rangú tisztségviselőjükhöz. – De hát ő csak a tanítóm – tiltakoztam. – A japánok majd bolondok lesznek háborút kezdeni a malájföldi britekkel. Endó szan diplomata, nem katonatiszt. – A szülő mellett a tanítómester a legbefolyásosabb személy az ember életében. 174
– Ezért határozott úgy oly sok év után, hogy végre szóba áll velem? Hogy az orrom alá dörgölje holmi jövendőmondó szavait… amelyek már az anyámnak is tengernyi fájdalmat okoztak? Nagyapám megcsóválta a fejét. – Nem kérlek rá, hogy bármit is a vágyaid vagy a józan eszed ellenére tégy! Az évek során megtanultam, hogy az élet úgyis a maga medrében folyik. Nézz csak meg minket Ven-cuval! Bármennyi figyelmeztetést kaptunk, a sorsunk mégis úgy alakult, ahogyan előre megírták, és ezen semmi sem változtathatott. Nagyapám felsóhajtott, odaballagott a belső udvar szélére, s fejét felszegve az égre pillantott, amelyet most felhők borítottak. Azután felém fordult, és így szólt: – Későre jár, ideje nyugovóra térned. Holnap majd megmutatom neked a kertem. Az ipohiak azt mondják, hogy az egyik legcsúfabb a városban, de én másként gondolom! Másnap reggel Mej néni remegett a rosszul palástolt kíváncsiságtól; égett a vágytól, hogy megtudja, mit mondott nekem a nagyapám. – Az ő családjáról és anyámról beszélgettünk – mondtam neki. – Kezdünk egészen összemelegedni. – Azt tudom, hogy ti ketten jól megfértek egymással – felelte nénikém kissé élesen. – Nagyapádnál igen ritka, hogy ennyi időt töltsön valakivel anélkül, hogy felhergelné magát. Mej néni életére gondoltam. Apám egyszer elmesélte, hogy a férje, Henry egy zavargásban vesztette életét, amely a malájok és a kínaiak között tört ki. A két nép közötti feszültség alkalmanként erőszakos és véres villongásokba torkollt; Henry bácsi épp úton volt, hogy hazavigye Mej nénit az iskolából, ahol tanított, amikor az Austinját körülfogta a feldühödött csőcselék. Felborították és felgyújtották a kocsit. Azóta a nénikém egyedül élt. Mej néni bevezetett az Ősök Csarnokába, ahol a holtak emléktáblái kaptak helyet: kis falapok, amelyekre az elhunytak adatait vésik. A táblákat egy lépcsőzetesen ereszkedő oltáron helyezték 175
el, ahonnan eleink egy amfiteátrum nézőiként figyelhették életünk alakulását. A tövig égett füstölőrudak gallyakként meredtek ki az alacsony rózsafa asztalon álló jókora rézurnából. Három, egymástól egyenlő távolságra elhelyezett olajlámpás vetett fényt az ételáldozatokkal – mandarinnal, almával és zsemlével – teli tálcákra. – Miért vannak itt ezek a táblák? – kérdeztem. – Hiszen nincsenek ott mögöttük a holtak hamvai, ugye? Mej néni meggyújtott néhány füstölőt, és hármat átnyújtott nekem. – Ezek családunk halottainak emléktáblái. Itt őrizzük az emléküket. Imádkozunk, hogy óvják lépteinket, és őrködjenek biztonságunk felett. – Nénikém egy vörös táblára mutatott, amelyre arany vonásokat véstek. – Ez az anyádé. A felette lévő pedig Henry bácsikádé. – Köszönöm, hogy ez a találkozó létrejöhetett – mondtam halkan, s szavaim belevesztek a felemelkedő füstbe. Én Mej néninek mondtam köszönetet, s ő el is mosolyodott. Ám azután így szólt: – Ők mindnyájan hallanak téged, és biztos vagyok benne, hogy méltányolják a köszönetnyilvánításod. Végül egy egész hétig maradtam nagyapámnál, s az öregúr nagy örömmel kalauzolt körbe a városban. Egyik este egy szabadtéri színpad előtt haladtunk el, amelyet a főtéren állítottak fel. Valamiféle előadásra készültek, s mi csatlakoztunk a tömeghez, amely az életemben látott leghatalmasabb füstölőrudak előtt gyülekezett – a füstölők egyenként több mint két méter magasak és telefonpózna vastagságúak voltak, hegyük valóságos működő vulkánként izzott, s egész füstfelhők szálltak fel belőlük. Bár többsornyi széket is kiraktak, a tömeg szemmel láthatóan szívesebben állt – egyetlen árva széket sem foglaltak el. – Mi folyik itt? – kérdeztem nagyapámat. – Tilos leülni ezekre a székekre? 176
Nagyapám megrázta a fejét, szemöldökét szinte egyetlen ráncba vonta össze a méltatlankodástól, hogy még ezt sem tudom. – Ma veszi kezdetét az Éhes Szellemek Ünnepe. Évente egyszer egy hónapra megnyílnak az alvilág kapui, s a holtak szellemei szabadon kóborolhatnak a földön. Alig várják, hogy újra kedvüket lelhessék az emberi gyönyörűségekben, még ha csak közvetetten is. A legtöbbjük jóindulatú, de akadnak köztük dühösek és rosszakaratúak is. Különös gondot fordítunk arra, hogy ne sértsük meg ezeket a szellemeket, hát imádságokat és ételt ajánlunk fel nekik, s a kereskedők és boltosok pénzt adnak ezekre a nyilvános előadásokra, hogy továbbra is zavartalan legyen az üzletmenetük. – Nagyapám az üres széksorokra mutatott. – Ezeket a láthatatlan vendégeknek állították ide. Senkinek sem szabad leülni rájuk. Ekkor a közönség tapsa közepette felgördült a függöny. Egy kínai operát mutattak be, az erősen kikészített színészek arcát fehérre festették, azután ügyesen kipirosították. Jelmezeik a vörös ragyogó árnyalataiban pompáztak, fejdíszeik súlyosak és mesteri kidolgozásúak voltak. A zenekar rekedtes dallamot játszott, s a színészek a legkülönfélébb akrobatikus mozdulatokkal stilizált küzdelmeket mutattak be. Próbáltam gyönyörködni a kifinomult hátraszaltókban és túljátszott kardpárbajokban, ám nyugtalansággal töltött el a gondolat, hogy szellemalakok vesznek körül, amelyek ki vannak éhezve az emberi lét valamennyi élményére, amelyekben nekik már sosem lehet részük. Sorra vettem szemügyre az egyes arcokat a tömegben, s azon tűnődtem, melyikük a hazajáró lélek, és melyikük hús-vér ember. A hazaindulásom előtti napon nagyapám elküldte a sofőrjét, és maga vitt ki kocsijával a városon túli mészkőszirtekhez. Közelről nézve a dombok nem tűntek olyan kopárnak, mint hittem. Magányos cserjék és fák tapadtak rájuk penészfoltokként, de bizonyos részeken a növényzet olyan sűrű és egyenletes volt, mint 177
a medve bundája. Félórás kocsikázás után az ég beborult, mintha eső készülődne. – Egyszer épp ennek a dombnak a lábánál csatangoltam – szólt nagyapám –, amikor megláttam a tetején azt a kidudorodást… ott fenn, látod? Amelyik úgy néz ki, mint egy macska feje. Átvágtam magam a fákon és az aljnövényzeten, s egy barlangra bukkantam. A bejárata olyan jól el volt rejtve, hogy sosem fedeztem volna fel, ha nem kezdenek el kirepdesni rajta a denevérek esti zsákmányszerző útjukra. Gyanítom, a hely felidézte bennem ifjúságom emlékeit a kolostorról és a környező barlangokról. Mindenesetre ebben a barlangban a falakon feliratokat találtam, amelyeket buddhista szútráknak véltem, és nyomban Bódhidharma jutott róluk eszembe. Ki tudja, talán egészen idáig elvándorolt hajdan. Hiszen e dombok oly népszerűek voltak a remeték között azokban az ősi időkben! Eltökéltem magamban, hogy megvásárolom a dombot, és építek itt egy templomot. Amott láthatod is! – mutatta ujjával. Felértünk egy emelkedő tetejére, és megálltunk pihenni. A templomot a sziklafalba építették. A dombok között elszórt társaihoz képest kicsiny és egyszerű volt. Kihaltnak és elhagyatottnak tűnt. – Él még itt valaki? – kérdeztem. – A szerzetesek már rég elhurcolkodtak a nagyobb kolostorokba. Én azonban eljárok ide hébe-hóba. Mindjárt meglátod, miért. Miközben felfelé kutyagoltunk a kaptatón, a templom egyre másvilágibbá vált. Alig tudtam elhinni, hogy emberi kezek emelték. Békesség honolt körülöttünk, olyan zavartalan nyugalom, hogy még a felettünk tornyosuló felhő is betolakodónak hatott. A kapualj falazata hozzáfakult a köröttünk lévő sziklákhoz. Ajtó nem volt, csupán egy fűvel és kúszónövényekkel keretezett bejáró. A fal egyik repedésébe hajdan egy mag hullott, s életerős guajávafácska sarjadt belőle, amelynek ágai átnyúltak a bejárat 178
előtt. Félrehajtottuk, s beléptünk a kopár, apró előcsarnokba. Bogarak spricceltek szerteszét, lábuk úgy percegett a padlón, ahogyan egy buzgó szerzetes imafüzérének szemei koccannak egymáshoz. Még a rég elhalt kántálás visszhangját is hallottam. Úgy tűnt, a templomot békés üressége dacára is belengi valamiféle jelenlét. – Gyere! – hívott nagyapám. Beléptünk egy átjáróba, amelynek falait simára koptatta a beszivárgó esővíz szüntelen csordogálása. Az alagút emelkedni kezdett, egyszer még meg is botlottam az egyenetlen padlón. Körkörös fényfolt tűnt fel előttünk, s ezt követtük, amíg csak ki nem értünk a napvilágra. Hunyorgó szemmel, elámulva néztem körül. Az alagút egy tisztásra nyílt, amely szorosan ékelődött a környező hegyoldalak közé. Nagyapám elvigyorodott az arckifejezésem láttán. Innen az egyetlen kiutat az alagút jelentette, amelyen át bejöttük. A tisztást körülvevő csipkézett és csúszós sziklafalak függőlegesen törtek a magasba. Csak a csenevész fák és bokrok gyökerei tudtak felkúszni egészen a csúcsig. Az ég csupán egy lyuknak látszott felettünk, a felhőkből lágy permet szemerkélt, s a föld és a füvek kiárasztották eddig magukba zárt illatukat. Nagyapám megragadta a karom, és egy sziklaereszhez vezetett – alatta megpillantottam az írást, amely hajdan annyira megigézte őt. A sorok a fal tetejétől az aljáig végighullámzottak az egyenetlen sziklafelszínen, nem jelentettek számukra akadályt a felület hepehupái, barázdái és üregei; gördülékeny és lendületes kecsességük láttán az ember azt hihette, tűzbe mártott ecsettel írták őket. Ujjam hegyével követtem az írásjeleket, és mind a mai napig szent meggyőződésem, hogy azokat a szavakat valamilyen letűnt bölcsességből fakadt ősi varázslattal rótták oda, mert amint az ujjam hozzájuk ért, ott éreztem őket magamban. Éreztem őket lényem legmélyén. Nagyapám figyelte, ahogy ujjammal végigszántom az írást egészen az utolsó kacskaringóig, és amikor az ujjbegyemre pil179
lantottam, úgy láttam, mintha halványvörösen izzana. Forrónak éreztem, és orromat enyhe égett szag csapta meg. – Mi áll itt? – kérdeztem. Nagyapám megvonta a vállát. – Nem tudom. Szerinted számít? Az írásjelek szóltak hozzád, vagy nem? Egyet kellett értenem vele. Nagyapám az égre pillantott. – Jókor jött ez az eső. Régebben valahányszor esett, kijöttem ide, leültem a szavakkal telerótt sziklafal tövébe, és elnéztem, ahogy a víz lefut a köveken. Te elhoztad magaddal az esőt, és én köszönetet mondok neked ezért. Tudtam, hogy nagyapám nem csupán erre gondolt. Azért is hálás volt nekem, hogy eljöttem meglátogatni őt, s hajlandó voltam megértéssel fordulni felé. Az öregúr levette ingét, és én láttam, hogy az izmai kemények, nem ernyesztette el őket a könyörtelen kor. – Úgy hallom, vettél néhány leckét. Igazán leköteleznél, ha megmutatnád nekem, mit tanultál. Letöröltem az esőcseppeket a szemöldökömről, meghajoltam nagyapám előtt, és felkészültem a küzdelemre. Az öregúr gyors volt – még Endó szannál is fürgébb. Ökölcsapásai hátralöktek, és én nem tehettem egyebet, mint hogy hárítottam – s már bele is hasított karomba a fájdalom. Ellenfelem keze sziklakemény volt. Becsúsztattam egy alacsony rúgást a sípcsontjára, mire elfintorodott, s a karja néhány pillanatra megállt a levegőben. Benyúltam a két karja közé, és hagytam, hogy megmarkolja a kezemet, miáltal alkalmam nyílt egy gyors, spirális mozdulattal kotegaesi csuklófogásba zárni. Sikerült kissé kibillentenem az egyensúlyából, és meg is eresztettem egy kemény ütést az oldalára. Mintha csak gránittáblára csaptam volna; nagyapámnak a szeme se rebbent. Bontotta a fogásom, visszanyerte egyensúlyát, és útnak indított egy rúgást a fejem felé. Hárítottam a karommal, ám az ütközés erejétől meg180
tántorodtam. Ellenfelem támadását megelőzendő előregurultam, és tudtam, hogy ha továbbra is közvetlenül fogadom a csapásait, a karom hamarosan ripityára törik. A talaj egyre csúszósabbá vált, ám az öregúr szilárdan megvetette rajta a lábát, s csak a kezét használta. Kétszer vesén rúgtam, amitől arca csak még zordabb kifejezést öltött, s bősz vigyor terült szét rajta. Lecsaptam egyik öklére, előrehúztam ellenfelemet, és végrehajtottam kedvenc technikámat, az iriminágét, avagy belépő dobást. Benyomtam karomat ellenfelem álla alá, hogy hátrafelé feszítsem a fejét, ám ő megérezte szándékom, és körbefordulva a hátam mögé került, majd egy fojtással a nyakamat támadta, térdét a hátamnak feszítette, s ahogy szorított a fogáson, tüdőm egyre fogyatkozó oxigénmennyisége egykettőre szétáradt ereimben. Nagyapám elengedett, és én hatalmasat kortyoltam a hűvös és nyirkos levegőből. Fejemben vadul dobolt a vér. Az öregúr felhúzott térdeplő helyzetemből, és lesöprögette lábszáramról a nedves fűszálakat. Felvette ingét a földről, és magára húzta. Mellkasán az eső és a verejték nyomban sötétre áztatta a szövetet. Az órájára pillantott. – Hat percen át kitartottál. Egész tűrhető. A legtöbben nem húzzák tovább négy percnél. Látszik, hogy kiváló tanítód van. Ezután sorra vette a hibáimat, és kijavítgatta őket: – Túlságosan lazára hagytad a fogásaidat, ezért tudtam kiszabadulni belőlük. Ez az utolsó halálos lehetett volna, ha közelebb szorítasz magadhoz. Te azonban rést engedtél, ezért tudtam olyan könnyen mögéd kerülni. Ami az ütéseidet és rúgásaidat illeti, sajnálattal kell közölnöm veled, hogy olyan ellenféllel szemben, aki gyerekkorában hozzám hasonló kiképzést kapott, ez bizony édeskevés. De hát mára kevesen maradtunk, akikkel összeakadhatnál. Egy letűnt kor emlékei vagyunk. Nagyapám egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: – Téged ölésre képeztek ki. Rögtön megéreztem abból, ahogyan küzdöttél. 181
Megcsóválta a fejét, és én szerettem volna megmondani neki, hogy nagyon téved, hogy Endó szan hányszor elismételte a figyelmeztetést, amelyet a Szent Görgy-templom előtt adott nekem, hogy sosem szabad gyilkolásra használnom azt a tudást, amit tőle kaptam. Ám abban a pillanatban rádöbbentem, hogy nagyapámnak igaza van. Nagyapám és Mej néni reggel kikísértek a vasútállomásra. – Örülök, hogy eljöttél – mondta az öregúr. – Túlságosan sokáig voltunk idegenek egymás számára. Remélem, mostantól jó szívvel gondolsz majd rám, már ha egyáltalán eszedbe jutok. – Ezzel megragadta a kezem, és szemügyre vette a zúzódásokat, melyeket előző nap okozott. – Remélem, a te Endó urad kesztyűsebb kézzel bánik veled, mint ahogyan én tettem. Az elveszejtett császár óta nem volt egyetlen tanítványom sem. Ott álltam a vonat mellett, és szomorúság fogott el, hogy búcsút kell vennem egy újonnan szerzett baráttól. – Maga rengeteg gondolkodnivalót adott nekem, Nagyapa. Ugyan mi az a néhány zúzódás ehhez képest? Meglátogat majd Pinangon? Nagyapámat egészen meghatotta a meghívásom. – Majd meglátjuk, mit tartogat számomra a sors, de ami engem illet, valóban szívesen felkeresnélek Pinangon. Ha igazán a kedvemre akarsz tenni, elviszel magaddal az édesanyád nyughelyére is, ahol majd szemtől szemben állunk vele, és én végre bevallhatom neki, milyen ostoba fajankó voltam. – Azt hiszem, anyámat nagyon boldoggá tenné, ha együtt látna ott minket – mondtam. – De van még valami, ami nem hagy nyugodni. Hová ültette a templomfáit? Nagyapa és Mej néni egymásra néztek. – A szökőkút mellett álló fát már évekkel ezelőtt kivágtuk, amikor elszáradt – felelte az öregúr. – És sosem ültettünk helyette másikat. Édesanyád volt úgy oda a virágai illatáért. 182
Képtelen voltam kiverni a fejemből az illatot, amely az első itt töltött napomon megcsapta orrom, s amely diszkréten mindvégig belengte a nagyapám házában töltött óráimat. Az öregúr átható tekintettel vizslatott; mindentudó, majdhogynem huncut mosoly görbítette felfelé a szája sarkát, és lopózott a tekintetébe. Én pedig tudtam, hogy valami varázslatos dolog történt itt velem. Beszálltam a vagonba, s az ajtóban álltam, amíg a vonat kigördült az állomásról. Ők is ott álltak és integettek utánam egészen addig, amíg a szerelvény elkanyarodott. Ekkor letelepedtem az ülésemre, behunytam a szemem, és a császárra gondoltam, akit kiradíroztak a történelemből.
183
