Prológus
V
alahol a Dél-kínai-tengeren... Szörnyalak haladt a szállítóhajó bélrendszerében, sebesen lopakodva követte a vörös humanoid pacákat, amelyeket a sisakjába épített képalkotó rendszer mutatott neki. A gondolatnál is gyorsabban irtotta ki õket. Harci vértezete elszürkült a számtalan horpadástól és sérüléstõl, sisakját annyi plazmacsóva és lézersugár érte már, hogy a számtalan barázda, horzsolás és bemarás a pusztulás és halál csillagködeit rajzolta felszínére. Testét pengék tucatjai után hátramaradt hegek tetoválása díszítette – a sápadt csíkok korántsem a vértezet erejét dicsérték, hanem viselõje gyógyulási képességét. A mellvért és a hasi vértelemek véletlenszerû mintázatát szürke és fekete lyukak tarkították: lövedékek ütötték õket, egyesek sikeresebben, mások kisebb hatékonysággal csapódtak be. Számtalan háború, számtalan vadászat, számtalan trófea. 7
A vér egy része frissen és nedvesen csillogott a ragadozó vértezetén. Ahogy a sikolyokkal mit sem törõdve haladt a folyosón, egymástól elválasztott csont és hús reccsent, látóterében vörös foltok szürkültek el, és vértezetére még több éltetõ folyadék fröccsent. Karjai és lábai mentén tucatnyi pengét tartott, mögöttük a küzdelem jelei csipkézték bõrét. Kétségbeesett élethalálharcok száz különbözõ világon, egy vagy két nap alatt, lila hold fényénél, sivatagokban és õserdõkben, lávamezõkön és jégtáblákon. Vagy atmoszférától mentes bolygók csupasz kõhalmain, egy-egy szánalmasan pislogó, fehér törpecsillag alatt. Mindig felgyógyult, mindig megjavította. Mindig ugyanezt a vértezetet viselte. Mire odaért, mindez egyszerre vált emlékezetté, hódítássá és fenyegetéssé. Mindaz a két méter magas és kétszáz kilós izomtömeg, amely harcra született és egész életében vadászott. A zsákmány egy részét plazmaágyújával ölte meg, mielõtt túl messzire szaladhatott volna. A többieket megközelítette, hogy késeivel és karmaival vessen véget életüknek. Némelyikük jól küzdött, mások gyengébben teljesítettek. Végül mind odavesztek. Reggelre minddel végez. Nem kételkedett terve sikerében. Sohasem kételkedett. *
*
*
A hang egész éjszaka az óceán felett recsegett és suttogott, hogy végül a Shady Lady fedélzetén álló Sukhon Dithakar kézi adó-vevõjében landoljon. A hajót egy nem létezõ libériai társaság tulajdonaként regisztrálták. – Mindenki halott, Sukhon, de még mindig itt van. Még mindig nem ment el... Amennyire csak tudott, Sukhon igyekezett nyugodt hangon válaszolni, de amíg az érzelmein próbált uralkodni, húga ismét megszólalt: 8
– Kérlek, siess! Gyere minél elõbb! – Hangszíne olyan száraznak és halottnak tûnt, hogy a nõ beleborzongott. Egész éjszaka a Faransii Five, egy Szingapúrban bejegyzett teherhajó nyomában jártak, amelyre Sukhon a húgát küldte fosztogatni, húsz emberrel és a legnagyobb motorcsónakkal. Virote, Suchin távollétében az elsõ tiszt mellette állt. Alacsony, izmos fickó szénfekete hajjal, mint Bruce Lee, masszív csípõvel, mivel egész életét hajókon egyensúlyozva töltötte. Átutaztak a sötétségen és a nyugtalan hullámokon úgy, hogy a kapitány semmit sem tehetett a szívét marcangoló fájdalom ellen. A hajók közelebb is lehettek volna egymáshoz, de az épp csak lecsillapodott idõjárás eltávolította õket. Hajnalodott, és nagyjából ötven mérföldre közelítették meg Thaiföld partjait, félúton jártak Indonézia felé. A nap hatalmas, homályos igazgyöngyként bukkant fel a horizonton, és a tanker fedélzetérõl fekete füst szállt fel. A Shady Lady vergõdött, dobálták a hullámok, olajszag vegyült a sós párába. A motorok vinnyogva ellenkeztek és dohogva panaszkodtak odalent, remegett tõlük a korlát. Ahogy haladtak a hajnal felé, húga hangja egyre gyengébben érkezett, végül csak sikolyok jöttek az adó-vevõbõl, mielõtt Sukhon kikapcsolta. A kapitány a hajóorr korlátját szorongatta, miközben Virote a másik hajót kémlelte távcsövével. Ha hallgatott volna az ösztöneire, más célpontot választ. Feküdt egy mindentõl távoli sziget is azokon a vizeken, az egykori vörös khmer ezredes, Rath Preap tartotta fenn drága vadászterületként vagyonos üzletemberek és bûnözõk számára. Egyszer, egy sikeres üzlet révén feltölthették a Shady Lady készleteit a szigeten, így látta a helyet és felmérte a lehetõségeket. Azonban a fickó azóta összeszedett egy kisebb hadsereget a szigetére, így a Faransii Five biztonságosabb célpontnak tûnt. Múlt idõben. A teherhajó fekete tömege céltalanul hánykolódott a vízen, közben nyugodt iramban közeledett. Sukhon legénysége már 9
nem küzdött a hullámok ellen, ehelyett mindenki a Kalasnyikovokat ellenõrizte, mindenféle korú és méretû késekkel szerelkeztek fel. A fedélzet alatti szûkös helyeken szinte csak közelharcra adódik lehetõség, és sok minden függött attól, hogy mivel találják szemben magukat. Meg kellett mutatniuk az erejüket. Legutóbbi támadásuk majdnem katasztrófával végzõdött, amikor a célba vett hajó meglepõen nagy ellenállást tanúsított, és a thai haditengerészet kutterei a nyakukra másztak. Négy embert veszített a legénységbõl, Suchin és Virote támogatása nélkül már rég golyót röpítettek volna a fejébe. – Látom a motorost – jelentette Virote thaiul. – Pont ott, ahol lennie kell. A kapitány már szabad szemmel is látta a kisebb hajót, biztonságosan hozzákötötték a tankerhez. Senki sem mozdult a fedélzeten, a jármû nem mutatta élet jelét, bár ebbõl a szögbõl nem is látták be teljesen a fedélzetet. Odafent sirályok roppant tömege körözött. A legjobb esetben is alig pár órájuk maradt, mielõtt a thai haditengerészet rájuk talál. Amióta a kalózkodás utat talált a nyugati kereskedelem felé, jóval keményebben büntették. Sukhon kihúzta AK 74-esébõl a régi tárat, bedugott a helyére egy telit, és félautomatára állította a fegyvert. Egyszer belefaragott a markolatba egy buddhista szimbólumot, „az elme nyugalmának” írásjelét. Az AK 74-es igen zajos fegyvernek számított, és már a hangjával is megrémisztette az embereket. Sukhon kedvelte ezt a tulajdonságát. – Készítsétek a csónakot! – kiáltott le az embereinek. Enyhe sajgást érzett a gyomrában. A húga odaát járt valahol azon a másik hajón, és bajban lehetett. Segítséget kért, de õ nem tehetett többet, csak állt és várakozott, amíg közelebb nem értek. Az utolsó rutinhívás még arról szólt, hogy Suchin és emberei összeterelték a legénységet, átvették a hajó irányítását. Akkor jött a rossz idõ, és eltávolította õket a tankertõl, de Sukhon 10
még nem aggódott emiatt. Nem sokkal késõbb elkezdõdtek a különös segélyhívások, és õk nem tudtak közelebb menni, mert minden méterért meg kellett küzdeniük a viharral. Néhány száz méterre a teherhajótól Virote parancsokat kiáltott, és a legénység az oldalával a célpont mellé állította a Shady Ladyt. A másik hajó úgy emelkedett föléjük, mint egy áthatolhatatlan fal, bár általában az effajta falak átüthetõek egy fegyveres férfiakkal és nõkkel telt motorcsónak segítségével. A tanker mellett a hullámok nyugtalanabbul csapkodtak, ezért nem mehettek túl közel. Semmi sem változtathatta volna könnyebben katasztrófává a kialakult bajokat, mint ha nekicsapódnának a Faransii Five oldalának. – Ha baleset érte õket, nem kellene jelezniük a szárazföldnek? – kérdezte Sukhon. Virote leeresztette a távcsövet. – Nem, ha Suchin elõbb ért oda. A kapitány látta az aggodalmat a különös, kékeszöld tekintetben. A férfi egy bangkoki másolatboltban szerezte be a kontaktlencséket, és a hajfestés mellett ez volt az egyetlen ismert szenvedélye. És persze Suchin, de semmi több. – Bemegyünk – jelentette ki hirtelen Sukhon. Virote szeme elkerekedett meglepetésében: – De hát nem tudjuk... – Nem érdekel! – vágott közbe a kapitány. – Én megyek, és magammal viszek annyi embert, amennyien elférünk a másik motorosban. A többiek készítsék elõ a harmadikat, szükség esetére. Te maradj! – Veletek kellene mennem – válaszolta Virote. Néha együtt aludtak, de ez még nem jogosította fel arra, hogy a legénység elõtt vitatkozzon vele. – Nem! – jelentette ki Sukhon. – Pheakdai másodtiszt jön velem. – Ez felért egy arculcsapással, mivel Pheakdai volt az elõzõ szeretõje. Cserzett bõrû, izmos férfi nagy, sötét szemekkel. 11
Azonban Virote életét nem tehette kockára; szüksége volt valakire a Shady Lady fedélzetén, aki mindig rendületlenül hûséges marad. – Nem hiszem, hogy... – Ez parancs! Mindketten tudták, milyen kegyetlen módon vált a nõ a hajó kapitányává. Virote inkább engedelmeskedett. *
*
*
Sukhon úgy érezte, mintha még soha életében nem mászott volna fel olyan hosszú létrán, mint amelyet a Faransii Five oldalához rögzítettek. Maga az eszköz nem annyira létrára, mint inkább rozsdás alagútra hasonlított, amely motorolajtól, izzadságtól, haltól és hányástól bûzlött, ráadásul úgy lengett, mintha el akarna repülni. Persze, csak a hajó mozgott a hullámok miatt, de a kapitány úgy érezte, mintha a létra akarna elszabadulni a helyérõl. Amíg mászott, végig az járt a fejében, mi mindenen keresztülment már húgával, miközben felnõttek Bangkok utcáin. A szüleik eladták õket Kambodzsában egy kétoldalú szerzõdés keretében, de annyira rosszul bántak velük, hogy az elsõ adandó alkalommal megszöktek, majd átvágtak a határon is. Átgyalogoltak azokon az embereken is, akiket le kellett fizetniük, akikkel együtt kellett hálniuk, és akiket végül meg kellett ölniük azért, hogy ismét közelebb kerüljenek a fényhez az alagút végén. Mint ahhoz a fényhez, amely a zárt létra tetején várta a tanker oldalán. A létrán töltött alig egy perc során, miközben sós permet áztatta az arcát, Sukhon rádöbbent, hogy már tudja. Suchin nincs többé. Már akkor tudta, amikor az elsõ különös vészhívás befutott, és még biztosabb volt ebben a tényben, amikor az utolsó véget ért. Tudta, amikor a hajnal elsõ ezüstös sugarai besütöttek apró kabinja ablakán, miközben a láthatárt fürkészve próbált felülkerekedni az elméjét dúló káoszon és sötétségen. 12
Felette Pheakdai úgy mozgott, mintha vízbõl lettek volna az izmai. Már el is érte a legfelsõ létrafokot, felkiáltott, és megpróbált visszahátrálni. A kapitány elõkapta kését az övére akasztott tokból, és megbökte a hegyével: – Fel, idióta, különben mind lezuhanunk! – Lábai reszketni kezdtek az idegességtõl. Fel, fel és át a peremen – bele egyenesen a valóra vált rémálomba. – Fedezzétek egymást! – kiáltotta Sukhon, amikor meglátta, mitõl kezdett el hátrálni az imént a másodtisztje. Ahogy felértek, a legénység tagjai szétszóródtak, falak, ládák és mentõcsónakok mellé álltak, hogy a veszély elsõ jelére fedezékbe húzódjanak. Mind látták, hogy mi hever a fedélzeten: több mint húsz ember maradványai, lemészárolva és megcsonkítva. Pheakdai megeresztett egy thai káromkodást, hosszan, de közben parancsokat ugatott az embereiknek, akiken látszott, hogy legszívesebben visszamásznának a létrán. A szag felért egy rúgással, kiütötte a levegõt Sukhon tüdejébõl. A nõ levegõért kapkodott, szája elé tette a kezét, és próbálta lenyelni hányingerét. Még Pheakdai is közel járt ahhoz, hogy kidobja a taccsot. A fedélzetet vastagon borította a ragacsos vér, majdnem megfeketedett a szürke fémen. Kifröccsent, kiömlött, szétszóródott, elfolyt. A hús, amelybõl az éltetõ nedv kiáramlott, darabokban feküdt mindenhol, szétvágva, széttépve, megégetve, kétoldalt szétszórva, mint a rendbe vágott búza. Az arcok, már amennyi maradt belõlük, könyörgésbe, néma rettenetbe vagy halálsikolyba dermedtek. A testek egy része úgy ült, mint az õsi khmer szobrok; has, mellkas, nyak, fej és más testrészek nélkül. A tetemek egy része annyira eltorzult és egymásba gabalyodott, hogy Sukhon nem tudta megkülönböztetni õket egymástól. A hús már kezdett bûzleni, és belepték a legyek. Különös módon, látva a legrosszabbat, nyugalom szállta meg a kapitányt, szívdobogásának ritmusa elnyomott minden hangot körülötte. Emberek haltak meg. Az emberek úgyis meg13
halnak. Benne van a munkaköri leírásban. Már nem érdekelte a halál. Egy hosszú percig csak a tetemeket fürkészte, valakit keresett közöttük. Nem talált rá. – Pheakdai! Vedd át a parancsnokságot! – utasította tisztjét olyan nyugodt hangon, ami megdöbbentette az embereit. – Meg kell találnom a húgomat. – Ti! Velem jöttök! – mutatott két emberre. Azok hezitáltak egy pillanatig, de azután odaálltak mögé. – Mi van, ha az a valami még mindig a fedélzeten van? – kérdezte Pheakdai a fülébe suttogva. Valami? Nem lehet, hogy valaki? Ugyanakkor a kapitány is valamiként gondolt a támadóra, bár el sem tudta képzelni, mi lehet az a valami. Néhány múló pillanatra átfutott a fején, hogy medve lehetett, farkas vagy egy elvadult bennszülött valamelyik szigetrõl. – Mind fel voltak fegyverkezve – mondta Pheakdai. Sukhon tudta, a férfi arra kéri, hogy ne hagyja el a fedélzetet. Azt hiszi talán, hogy meg kell õt védelmeznie? Kezdte feldühíteni. – Találkozunk odalent – fejezte be a beszélgetést. *
*
*
Odalent, egy a hajó ebédlõjébe vezetõ folyosón megtalálta a húgát. A lány a gépfegyverét markolva roskadt össze a fal mellett, gyönyörû arcát karomnyomok szabdalták össze. A vérnyomokat és a tetemeket követve akadtak rá Suchinra. Mellette egy nõ ült véres szarongban, egy csecsemõt ölelt magához és õrülten motyogott: – Démon! Démon jött, és elvitt mindenkit! Démon! Démon jött... Sukhon nem látott más élõt a közelben, de nem is törõdött volna vele, mert tekintetét húgán tartotta. Nézte Suchin testét, és utasítást adott az embereinek: 14
– Hagyjatok magamra! Vigyétek magatokkal a nõt! Vigyétek biztonságba! Tudja, hogy ki tette ezt. A két nyugtalan férfi örömmel indult vissza a fedélzetre, magukkal vitték az egyfolytában motyogó nõt is. Sukhon rádöbbent, hogy nem számított volna, ha vele maradnak. Ha az, ami ezt tette, még mindig a hajón van, akkor két testõr mit sem ér. Amikor a zavarodott nõ sírása már csak a fejében visszhangzott, a folyosón átvette a helyét az öreg hajó nyögése és recsegése. Sukhon válla megrázkódott, könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Lekuporodott és leült a húga mellé, hátát a falnak támasztotta, és nem foglalkozott a vértócsával, amely pillanatok alatt átáztatta a nadrágját. Oly sokszor elképzelték már ezt mindketten – kiskoruktól kezdve, a rabszolgamunka során, az utcákon és a mocskos vágyaktól bûzlõ férfiak szorításában, vagy épp a lakatlan vad vidékeken éhezve. Csak épp nem mostanában, amikor végre sikerült saját kezükbe venni a sorsukat. – Egy nap, Suchin – mondta mindig húgának, amikor reménytelennek tûnt a helyzetük –, lesz majd saját házunk. A saját fõnökeink leszünk és senki sem parancsolgat nekünk. Szabadok leszünk. Megszabadulunk a nyomortól is. Szabadok lettek, együtt utaztak a kalózhajójukon, hogy ketrecbe zárt állatként körbe-körbe járva különféle cégek hajóinak kifosztását terveljék ki. A nyugatról jött áruk értek annyit, hogy kockáztassanak értük. Ruhája ujjával letörölte a vért húga arcáról, majd óvatosan kinyitotta a lány szemét, hogy lássa a túlvilágba vezetõ folyosót. Azután kezébe vette Suchin jobbját, amely ökölbe merevedve hûlt ki. Érzett valamit az ujjai között, valami meleg dolgot. Akaratlanul is elrántotta a kezét, amitõl húga ökle visszahullott a padlóra, és az a valami koppanva esett ki belõle. Sukhon odahajolt, hogy megnézze a folyosót betöltõ gyér fényben. Vöröses-fehér fémdarabnak tûnt, és valahogy homá15
lyosnak is. Csak akkor látta élesen, ha a szeme sarkából nézett rá. A démon egy darabja? Vagy a démon öltözékének egy darabja? Feltérdelt, és mindkét kezét a tárgy fölé tette, mintha az gekkóhoz hasonlóan elinalhatna elõle, és õ csapdába akarná ejteni. Az áradó hõ elviselhetõnek tûnt. Felvette a szilánkot, tenyerében méregette a súlyát – alig érezte. Pedig nehéznek látszott, bármilyen kicsi volt is. Sukhon a húgára pillantott, végignézett a védekezés közben kapott sebeken a karján és a kezén, s egy pillanatra eltûnõdött, hová lett Suchin adó-vevõje. Újra a fémdarabot figyelte, ahogy az lüktetve izzott. Fájdalmat okozott, ahogy érintkezett a bõrével, de húga a kezében tartotta még a halála után is. Szerinte fontos volt, mert a támadójuktól származott – attól a támadótól, amely megállíthatatlanul feldarabolt több mint negyven embert odafent és idelent... de életben hagyott egy anyát és a gyermekét. Ennek semmi értelme. Az õrült nõ motyogása viszszakúszott Sukhon gondolatai közé: „Démon!” „Bocsáss meg, hogy téged küldtelek! Bocsáss meg, hogy nem én jöttem!” – kérte halott húgát. Tudta, hogy a lány már nem hallja. Nem volt biztos benne, hogy hisz a túlvilágban, de kétféle halált ismert. Az egyik után férgek rágják a tested, a másik pedig akkor következik be, amikor már senki sem emlékszik rád. Zaj visszhangzott a folyosó fémfalai között. Valaki vagy valami közeledett feléje. Sukhon az inge zsebébe süllyesztette a fémdarabot, annak halk zümmögését túlharsogta saját szapora szívverése. Bepatentolta a zsebet, és visszaült húga teteme mellé, készenlétben tartva fegyverét. Az övébe dugva két megbízható, 1911-es pisztolyt tartott. A hang árnyékká változott, az árny pedig alakká, majd az alakból Pheakdai lett. A férfi megállt mellette, lenézett rá, Kalasnyikovja csövét lefelé tartotta. 16
– Sajnálom! – mondta halkan, és a nõ tudta, hogy értette. Sukhon nem tudott a szemébe nézni, nem akarta látni a tekintetébe kiülõ szánakozást. – Szétnéztetek odafent? – kérdezte a kapitány. Az ifjú Pheakdai egy pillanatig nagyon öregnek tûnt. – Sok testbõl hiányzik a gerinc és a koponya. Sukhon hirtelen a csontjaiban érezte az õsi népmesék igazát. Falánk démonok jönnek el az óvatlanokért! Ezer templom kõszobrai kelhettek életre. Sokkal inkább hindi, mint buddhista gondolat, de a világnak ezen a felén az emberek könnyen vegyítették a hiedelmeiket. Az adó-vevõje recsegve jelzett. Sukhon a másodtisztre nézett, majd vissza. Merev ujjakkal emelte fel a szerkezetet, hogy megnézze a csatornát. – Suchin! – suttogta. – Ne válaszolj! – vágta rá egykori szeretõje. Elkésett vele: a kapitány már megnyomta a gombot. A sztatikus zörejen keresztül könyörgés hangja jött, sikolyok és kiáltások sorozata kísérte. Sukhon lassan rádöbbent, hogy húga halálát hallja. Különös, ziháló morgás jött a kis hangszóróból. Vérfagyasztónak hatott – még így is, hogy csak visszhangot, másolatot hallottak. Sukhon talpra ugrott. – Még itt van – mondta Pheakdai, a folyosó túlsó vége felé mutatva. Sötét alak állt ott, a kantinba vezetõ ajtó keretbe foglalta. Lehetetlenül masszív alkat, lehetetlenül magas termet. Rémisztõen üres álarcot viselt, amelyet kétoldalt csápok vagy vastag fonatok vettek körbe. Az adó-vevõ felmordult, ahogy az alak is, majd a következõ pillanatban futni kezdett feléjük. Sukhon zsebre vágta az adó-vevõt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal felemelte az AK csövét, majd megeresztett egy soroza17
tot. A fegyver hangja fülsiketítõ robbanások sorának hatott a zárt helyen. Meg sem nézve, mit ért a sorozat, futásnak eredtek. A kapitány haladt elöl, ahogy a végtelennek tûnõ, félhomályos folyosókon menekültek. Mindvégig hallotta maguk mögött a támadójukat, mindegy, merre fordultak vagy hogyan próbálták lerázni a hajó bélrendszerében. Pheakdai zihálva vette a levegõt: – Tudod, merre megyünk? – Bízz bennem! – parancsolta vagy kérte, ki tudja. A férfi megfordult, és lõtt, AK-ja hangosan ugatott fel. Sukhon úgy érezte, mindjárt megsüketül. Ellenállva a késztetésnek, nem nézett hátra. Az egyik sarok mögött létrát találtak, amelyen felkapaszkodhattak a felsõ szintre. Még mindig hallották, ahogy ellenfelük követi õket. Felmásztak, és folyosók keresztezõdésében találták magukat, három újabb létrával felfelé. Két ember feküdt a létrák tövében felismerhetetlenül megcsonkítva – az a kettõ, akik lekísérték Sukhont –, összeégve egy ismeretlen fegyvertõl. A nõnek és a gyereknek nem látták nyomát, de nem indulhattak a keresésükre. – Merre? – zihálta a kérdést Pheakdai. – Merre? Sukhon zord tekintettel nézett körül. – Nem tudom. Talán fel. Talán mégsem. A lény dobbanó lépései egyre közelebbrõl hallatszottak. A másodtiszt a középsõ létra felé tolta kapitányát: – Arra! A nõ olyan gyorsan mászott, ahogy csak tudott. Hallotta, hogy Pheakdai elkáromkodja magát alatta, majd az AK megtette a lehetetlent: beragadt. – Dobj le egy pisztolyt! – kiáltott fel a férfi, mire õ megállt, de csak hogy lehajítsa az egyik 1911-est. Pheakdai elkapta, és tüzelni kezdett valamire a kapitány látóterén kívül. Alig néhány, pisztolylövésekkel telt másodperc után vérfagyasztó csikorgás hallatszott. Odalent a másodtiszt felsikoltott, 18
ahogy sötétkék energianyaláb ütötte át a mellkasát és pörkölte meg mögötte a falat. Pheakdai összerogyott. Halott. Az izgalom és az életösztön megakadályozta, hogy a gondolat bármilyen módon megérintse. Máris felváltotta a tudat, hogy a férfit elpusztító démon továbbra is követi õt. A kapitány tagjait elöntötte az adrenalin, és tekintetét a felette lévõ fénykörre fókuszálta. Olyan nehezen vette a levegõt, hogy azt hitte, szíve kiugrik a mellkasából. Kiszáradt szájjal nyelte a levegõt, azután a fénykör már csak karnyújtásnyira volt elõtte. Valahogy sikerült újra erõt gyûjtenie, és egy gyors mozdulattal kivetõdött a lyukon keresztül a vériszamos és megcsonkított testekkel borított fõfedélzetre. Magával hozott embereinek friss teteme is ott feküdt a többi között. Sötétkék energianyaláb, fény vagy tûz csapott ki a lyukból, amelybõl az imént mászott ki, s megpörkölte a fém szélét. Magasan felszökött az égre, porrá égetett néhány sirályt, és körülöttük többeknek megolvasztotta a szárnyát. Az állatok fájdalmasan nyögve és rikoltozva zuhantak alá, egy-kettõ a fedélzetre esett. Hangjuk jobban megrémítette Sukhont, mint bármi, amit addig látott. Mögötte a teremtmény feje bukkant fel a lyukból. Lehetetlenül izmos keze megmarkolta a peremet, nagy sisakja az alkarjával együtt emelkedett ki, vértezetét vér borította. A sisak a nõ felé fordult, közben feljöttek a vállak és a mellkas, mintha a lény addig akarna mászni kifelé, amíg el nem borítja testével az egész világot. A kalózkapitány a korláthoz rohant – újabb kék nyaláb csapott el mellette, megperzselte inggallérját és haját, mielõtt egy szempillantás alatt szertefoszlott a távolban, valahol a nyílt tenger felett. Az égett szag nem segített megõrizni a hidegvérét, sem a súly, amely döngõ léptekkel követte. Odalent több mint kétszáz lábnyi mélység tátongott közte és a víz között, a Shady Lady homályosan lebegett a közelben. Ha nem ugrik elég messzire, a szél nekicsaphatja a tanker ol19
dalának, és legjobb esetben azonnal meghal. Rosszabb esetben csak megnyomorodik és lassan fullad meg. Nem gondolkodott, csak eldobta az AK-t, és nekifutásból átugrott a korláton, bele a párás tengeri légbe, sikoltva. Zuhanás közben próbált összegömbölyödni, hogy védje a fejét becsapódáskor. A víz nagyot ütött, és a fájdalom hosszan tartott. Hideg mélység ölelte körbe, mint valami hatalmas és keményre dolgozott izomzat, amely elnémítja és összevissza rángatja. Közben valahogy felfigyelt a pulzáló hõre, amelyet a szíve mellé helyezett kis fémdarab bocsátott ki a mellzsebében. Ollózva kirúgott, és szerencsésen a felszín felé tartott, kitört a levegõre, és kinyitotta szemét. Megvertnek érezte magát, de nem tört el semmije, arcán meleg vérpatakot érzett. Hang tört be a néma mélység és a fülébõl kiömlõ víz helyére: sirályok rikoltozása, embereinek kiáltozása, és ahogy a hullámok megtörnek a hajók oldalán. Taposni kezdte a vizet. Gyors becslése alapján tizenméterre távolodhatott el a teherhajótól, és még legalább huszonöt volt közte és a Shady Lady között. Akaratlanul hátrapillantott, hogy az a... lény követi-e még, de nem látott fel a tanker fedélzetére. Még túlságosan a hajó mellett volt. Amikor a legénysége segítõ kezet nyújtott, és felhúzták a fedélzetre, a Faransii Five gyomra lángolni kezdett. Néhány perc múlva törülközõkbe csavarva didergett Virote mellett, és együtt nézték, ahogyan valami felemelkedik a teherhajó farfedélzetérõl két tûzoszlopon – valami, ami addig el volt rejtve szem elõl. Fütyült és üvöltött egyszerre, és csak emelkedett fel az égbe, megégetve maga alatt a fémet. Úgy nézett ki, mint valami amerikai kísérleti bombázó, de aki látta, valahogy rögtön tudta, hogy az a dolog ott nem amerikai, nem is kínai vagy thaiföldi gyártmányú. Ahogy döbbenten figyelték, a jármû megállt a magasban, majd délnek indult. Sukhon úgy érezte, magával vitte az élete egy részét is. 20
„Egységben az erõ, elvtársak!”
21
22
1
H
oria Ursu profi birkózó és jelenleg román gengszter – ugyanolyan természetességgel vette fel ezt a munkakört, mint az elõzõt – egy leshelyen ült a sziget legelõjének szélén. Három társával együtt egy rinocéroszt figyeltek a leshely falába vágott hosszú résen keresztül. Egy rakás pénzt fizettek azért, hogy odamenjenek, és azt az orrszarvút figyeljék, meg más állatokat. Illetve nemcsak figyelni akarták, de aznap reggel nem nagyon történt más. Fegyvereik az asztalon feküdtek az alacsony székek mellett. Horia külön figyelmet szentelt annak, hogy jól megnézze magának a társait. Különösképp John Gustatét, mivel a másik két férfi, a johannesburgi fegyvercsempész Jimmy Tau és a washingtoni likõrbáróból lett csempész, Nathan Colquhoun már évek óta a levelezõpartnere volt. Nem sok fekete él Romániában, és Horia azon kapta magát, hogy irigykedik Colquhoun szinte lilásbarna bõrszínére – sõt még a fehérnek számí23
tó Tau édesburgonya-barnaságára is, pedig valószínûleg a világ legrosszabb lebarnulásának áldozata lehetett. Maga Horia sápadt volt, mint egy lárva. Allergiásan a napfényre, elkerülte azt, amikor csak tudta, mert könnyen leégett. Fehér, barna, lila, és Gustat más téma volt. Az ipar egyik kapitányának tartják, aki megjárta az amerikai különleges erõket, és azóta milliárdokat tesz kockára egy-egy üzlettel. Hatvan körül rákapott a nagyvadakra, nem feltétlenül a legálisabbakra, és így kerülhetett velük egy lesbe egy lakatlan szigeten, a világgal való kommunikáció lehetõsége nélkül. Azonban Horia nem volt biztos a dolgában. Elég hamis mozdulatot látott a ringben ahhoz, hogy bármikor megérezze, ha valami nincs rendben. Az egészségesen kidolgozott külsõ – biztosan növekedési hormonokat szedett, hogy ilyen öregen is jól nézzen ki – alatt titok és szomorúság rejlett. Vajon személyes vagy szakmai titkot rejteget? Ugyanakkor nem akarta szemre megítélni a férfit. Gustat azért került közéjük, hogy õt próbára tegyék. Hogy kiderüljön, hajlandó-e szövetkezni velük – és Jimmy Tau már el is kezdte, miközben a rinó békésen legelészett, és senkinek sem jutott eszébe rálõni. Harmincéves McClelland's whiskyt ittak, és Prémium Partagás szivart szívtak, amelyet korlátozott számban gyártottak. Még csak délelõtt tizenegyre járt az idõ, és a luxusital hajlamos volt lenyugtatni a kedélyeket, nehogy tényleg megöljenek valamit – legalábbis egyelõre, ámbár Isten nevére mondva, igencsak tekintélyes arzenált hoztak magukkal. A pia Gustat raktárából jött, bár õ maga nem sokat ivott, amit Horia szintén furcsállt. A szivarok édesen kaparós illata körbevette õket, belengte az egész vadászlest. Vajon a rinó mikor érzi majd meg? Vagy mikor hallja meg a beszélgetésüket? – Mindig van módja, hogy még több pénzt csinálj – jegyezte meg Tau –, csak akarni kell. Ezért van az, hogy az egyik 24
oroszlán jóllakottan lustálkodik, miközben a másiknak kihullanak a fogai és éhen hal. Nem így van, Colquhoun? Colquhoun csak biccentett egyetértése jeleként. Úgy itta a töményt, mintha szódavíz lenne, ezért a biccentése csak elõjel lehetett. Mindjárt elkezdi... Horia egy nyeletre leküldte a poharába öntött italt. Minden alkalommal, amikor Colquhoun megszólalt, legszívesebben kiugrott volna a vadászlesrõl, hogy viszszafusson a három mérfölddel arrébb lévõ szállásukra. Ez az egyik gond azzal, ha bûnözõ az ember: a körülötted lévõk többsége halálra untat, fõleg azok, akikkel elõször találkozol húsvér valójukban. Colquhoun online személyisége kevésbé tûnt idegesítõnek, arról nem is beszélve, hogy Tauval valami undorító macsó szerelembe estek egymás teljesítményét illetõen. – Látjátok? – kezdte Colquhoun. – Én is mindig ezt mondom, mert ami igaz, az igaz. Jimmy alapigazságot mondott: egy multimilliárdos jobb, mint egy milliárdos, ugye, Gustat? Furcsa, hogy mind így nevezték, és egy pillanatra sem gondoltak rá úgy, mint „Johnra”. Egy volt birkózónak persze nem lehetett ilyen szerencséje, például Colquhoun és Tau is azonnal felismerte, amikor életükben elõször találkoztak. Körülményektõl függetlenül mindenki a keresztnevén szólította. Még a bérgyilkos is, akit felbérelt. Gustat Colquhounra nézett, azután Jimmy Taura, végül és talán a legszúrósabban Horiára. A román férfi elmosolyodott, még ha tudta is, hogy mosolya milyen beszédes. A milliárdos figyelmét valószínûleg nem kerülte el, hogy õ sem ivott túl sokat. Kivéve, amikor Colquhoun megszólalt. – Már összeszedtem, amennyit akartam – felelte Gustat. Elõhúzta .40-es Smith & Wessonát, egy Walther P99-et, és tisztogatni kezdte. Horia ezt tartotta az egyik legcsodálatosabb kézifegyvernek. 25
Szóval: Gustat nem akart inni. Nem mutatott érdeklõdést az üzleti témák iránt sem. Vagy a vadászat iránt, ha már itt tartunk. Lehet, hogy csak túlságosan unatkozott, de Horia lenyûgözõnek találta a fickót. „Ennyi pénzt kiadtál egy illegális vadászatért a semmi közepén, a világ segge partján, és ilyen a hozzáállásod?” Lehet, hogy Gustat nem az üzlet vagy a gyilkolás kedvéért jött ide, hanem csak azért, mert izgalmasnak találja a tolvajok és gengszterek társaságát? Horia már korábban is találkozott a fajtájával; ki kell véreztetni õket, fizessenek csak a függõségükért. – Az a szegény rinó odakint már szinte könyörög, hogy lõje le valaki – jegyezte meg Horia, hogy bedobjon egy kavicsot a vízbe, hátha felkavarja vele az iszapot. – Jól mutatna valakinek a falán. – Nem megy ez sehová – felelte Jimmy Tau. – Majd csak ha Gustat elijeszti ezzel a természetellenes dumával, hogy már elég pénzt csinált magának. – Ja, ez baromság, az már szentigaz. Elég baromságot hallottam már életemben, hogy felismerjem, ha találkozok vele – tette hozzá Colquhoun. Horia a milliárdosra pillantott, és az visszanézett rá. A gengszter gyanította, hogy ugyanarra gondolnak: Colquhoun már tényleg sok baromságot hallhatott életében, fõleg ha saját magát is meghallgatta néha. Gustat letette a Walthert. – Oké. Akkor mi lenne, ha elmondanátok, mi jár a fejetekben? Mindenkinek megspórolnátok egy csomó idõt. Na, ez megdöbbentette a többieket. Horia elvigyorodott, szívott egyet a szivarján. – Az amerikaiak olyanok, mint a románok. Szenvedélyesek, egyenesek és lényegre törõk. Szeretem az ilyesmit. 26
