Cigány királynő A kutya idomítására szolgáló kicsiny labda messzire repült el, és valahol a lakóház kapuja
közelében landolt. A zsemleszínű kissé elhízott tacskó nem volt hajlandó utánaszaladni,
gazdája hosszas unszolására sem. Lusta volt. Csupán a farkát csóválta, de nem mozdult.
- Krupci, szaladj! Hozd ide! - hangzott el többször is a felszólítás, ám hiába.
Én, aki akkortájt nyolc-kilenc esztendős gyermek voltam, és éppen házunk új lakója előtt
haladtam el, készségesen átnyújtottam a kutya tulajdonosának az aprócska, szivárványszínű
labdát.
Így kezdődött el ismeretségem Kanalas Ágnes nénivel. Amikor éppen játszótárs híján voltam,
és iskolai feladataimmal is elkészültem, valamint segítenem sem kellett otthon a ház körüli
teendők elvégzésében, alkalmanként meglátogattam őt. Elnéztem, amint túláradó szeretetének
megnyilvánulásával becézgette kutyáját, vakargatta a hasát, amit a kutyus hanyatt fekve,
kéjesen elnyújtózva valósággal el is várt.
2
Kanalas Ágnes néni akkortájt túl az ötvenen lehetett. Alacsony termetű, sötét bőrszínű
asszony volt. Visszaemlékezve rá, fő ékessége a sűrű, fekete, félhosszú, göndör haja volt,
amelyben az ősz hajszálak csupán elvétve villantak elő. Szeretett élénk mintájú ruhákban
járni. A pongyoláját is hatalmas, vörös rózsák ékesítették. Ágnes nénivel a ház lakóinak egy
része nem volt beszélő viszonyban, a Szüleim igen. Az említett lakók éppen csak a köszönés
szintjén érintkeztek vele. Én erre a tényre, gyermek lévén, nem találtam magyarázatot. Ma
már tudatában vagyok a válasznak: Ágnes néni c i g á n y volt. Ráadásul élettársával, Winkler
Lajossal nem voltak összeházasodva. A felnőttek körülöttem meg vetéssel suttogták egymás
között: "Ezek vadházasságban élnek!" Napjainkban, a 21. században az élettársi kapcsolatok
társadalmi szinten teljesen elfogadottak, számuk egyre szaporodik. A felszabadulásunk
utáni években azonban, úgy tűnik, - s ekkor zajlik az én történetem - sok ember szerint
ez a kapcsolat "bűn" volt, főképpen a vallásos, istenfélő emberek szemében. Visszatérve
3
Kanalas Ágnes történetére: AZ élettársához fűződő viszonya annak származása miatt bizarr,
szokványosnak nem volt nevezhető, hiszen Winkler Lajos z s i d ó ember volt.
E két különböző identitás azonban őket, az érintetteket egyáltalán nem zavarta. Ezért volt az
ő együttesük csodálatos, szereteten alapuló viszony. Soha nem esküdtek meg templomban.
Ugyan ki is eskette volna össze őket? Melyik felekezet?
Ágnes néniék lakása, amelyet csupán kis jóindulattal lehetett annak nevezni, egyetlen
helyiségből állott. Ám leleményességük által még ez a szűk kis odú is lakhatóvá vált: Egy
kartonfüggönnyel, amely zsinegre volt kifeszítve, elválasztották a helyiséget. A szoba
elülső része volt a nappali és a hálószoba, a függöny mögött pedig a konyha és a tisztálkodó
helyiség.
Emlékezetem szerint a házaspár rendkívül szűkös anyagi viszonyok között élt. Winkler
Lajos fuvarosként kereste meg kettejük számára a mindennapi betevőt. Hajlott hátára,
sovány alkatára, bozontos szemöldökére még ma is, hosszú évtizedek távlatából emlékszem.
4
Munkaeszköze egy ócska, nyikorgó kerekű taliga volt, ezen szállította a - hol kisebb, hol
tetemes mennyiségű - terhet. Alkalmanként segített költözködéseknél is. Ez a munka nem
éppen az ő égészségi állapotára szabott volt, hiszen - amint szárnyra kapott a hír - Winkler
Lajos bácsi tüdőbeteg volt. Ám úgy tűnt, más munkalehetőséget nem talált (netán nem is
próbált keresni?)
- Ez az Ágnes kihasználja ezt a szegény embert - hallottam egy ízben az udvarunk elülső
részén lakó Szikora nénitől (Winklerék hátul laktak). Én - akkori gyermeki tudatommal
- csodálkoztam e megállapításon. Ágnes néni ugyan nem szerzett pénzt ebbe az élet-
közösségbe, azonban példás rendben tartotta az aprócska háztartást. Lakásuk előtt, az udvaron
kifeszített szárítókötélen állandóan kimosott férfiingek, fehérneműk száradtak. Naponta
frissen készített ebéddel - hacsak igen egyszerűvel is - várta haza élete párját.
- Húsétel csak nagyon ritka esetben kerül az asztalunkra - közölte velem egy alkalommal
5
Ágnes néni.
Engem egyébként mindig "kislány"-nak nevezett, noha tudta a keresztnevem.
- Nézz be hozzánk máskor is, kislány! - mondta nekem gyakorta, az ő jellegzetes mosolyával.
Időnként meglátogatta őket Winkler Lajos öccse, Endre, aki testvérénél jobb külsejű volt,
s feltételezhetően jobb anyagi körülmények között élt. S úgy tűnt, hogy a jó külső nemes
emberi tulajdonságot takart. Soha nem érkezett üres kézzel. A távozását követő egy-egy
napon már nem csupán a gyakorta érezhető paprikás krumpli, illetve köménymagos leves
illata áradt ki a kicsiny lakásból az udvar légterébe, hanem esetenként az ínycsiklandó sült
húsé is.
Eközben Krupci kutyus egyre nőtt, gyarapodott súlyát tekintve is. Isten tudja, mivel és miből
volt módjában etetnie kedvencét a gazdájának.
Idővel elmaradt a labdával való idomítás is. Krupci - minden kétséget kizáróan; lusta kutya
volt. Főképpen akkor mozgott, amikor a gazdája magával vitte őt a városba.
6
Egy idő elteltével Ágnes néni kutya- becézése közben felfigyeltem egy különös szóra. Amikor
Krupci nevét mondta, mindig hozzámondta a "gyerek" szót is. A dédelgetés tehát eképpen
hangzott: "Krupci gyerek".
S amikor felhangzott Winkler Lajos taligájának jellegzetes zörgése, Ágnes néni így szólt a
kutyához:
- Megjött a Papa!
"Ezek szerint - gondoltam magamban - ők hárman egy családot alkotnak. Hiszen
gyermekük nincs!" Ezért volt tehát Krupci az ő "gyerekük". S ezért ragaszkodott hozzám,
az "embergyerekhez" Ágnes néni. Egy alkalommal egy similabdát vásárolt nekem a vásárban,
mely ajándék oly becses volt a számomra, hogy sokáig megtartottam a játékaim között. A
vásár egyébként ott volt az utcánkban, a. Széchenyi utcában, mindössze ki kellett lépnünk a
lakóházunk kapuján.
7
Amikor hazaérkezett a "PAPA", Ágnes néni nagy, fekete szeme különös fényben csillogott.
Térült-fordult, megmelegítette az ebédet a "konyhában”, a függöny mögötti sparhelten, vizet
öntött a lavórba, mellé törülközőt helyezve.
Ekkor már kora délután volt, hiszen a családfő nem akkor hagyta abba a munkát, amikor erre
éppen kedve lett volna.
Hazaérkezve, Lajos bácsi megcsókolta élete párját, és alkalmanként papírzacskóban valami
cukorka-félét nyújtott át neki.
Én ilyenkor gyermeki ösztönömmel mindig megéreztem, hogy nekem itt már semmi
keresnivalóm nincs. Köszöntem, és mentem. Egy esős, őszi napon, iskolából hazaérkezve,
az udvaron találkoztam Ágnes nénivel. Éppen a szemetet vitte ki a közös szeméttartóba.
Szomorú hangon szólított meg:
- Baj van, kislány!
-Mi történt? - kérdeztem ijedten. Arra gondoltam, hogy talán Lajos bácsi betegedett meg.
8
-Krupci nem akar enni. Semmit nem fogad el tőlem, és állandóan nyöszörög.
- Látta már az állatorvos? - kérdeztem együttérzően. - Ma elvisszük hozzá.
Doktor Teszler, az állatorvos a szomszédos utcában rendelt. A nagy szegénységben elő
emberektől nem kért pénzt a vizsgálatért. Megállapította, hogy Krupcinak emésztési
problémája van. Még a gyógyszert is ingyen adta. Néhány nap múlva Krupci újra a régi
kutya volt. Kéjesen hanyatt fekve várta gazdája becézgetését. Meleg nyári estéken, amikor
a kánikula kissé alábbhagyott, és a csillagok is megjelentek az égbolton, Szüleimmel
és testvéreimmel kiültünk a lakásunk előtti, hatalmas lombkoronájú eperfa alá hűsölni.
Beszélgettünk, és olykor az is előfordult, hogy az édesapám az ő gyönyörű énekhangján
énekelni kezdett. Az egyik kedvenc dala a "Szól a kakas már..." kezdetű volt és az "Akácos
út" is sorra került, amelyet édesanyánknak húzatott a cigányokkal az esküvőjükön. Mi is vele
dúdoltunk, persze ügyelve arra, hogy aludni vágyó szomszédainkat ne zavarjuk.
9
Közben észrevettem, hogy udvarunk túlsó végében Ágnes néni és Lajos bácsi szintén kiültek
lakásuk elé hűsölni. Meghitten beszélgettek. Ők, ketten: egy roma asszony és egy zsidó férfi.
Egy egymást őszintén szerető emberpár.
Néhány nappal ezután, amikor még mindig vakítóan tűzött a nap és esőfelhőnek, enyhülést
nyújtó szellőnek nyoma sem volt, ismét benéztem szomszédunkhoz, "Krupci-nézőbe". Ekkor
már javában élveztem az iskolai nyári vakációt. Ágnes nénin a rózsamintájú pongyola volt,
haját vörös pántlika ékesítette. Éppen cigarettázott, hatalmas füstkarikákat eregetve. Erős
dohányos voltára még jól emlékszem, valamint arra is, hogy gyakran köhögött, mély, tüdőből
jövő köhögéssel.
Hellyel kínált, s megkérdezte: - Jól telik a vakáció, kislány?
- Nem panaszkodom - feleltem felnőttesen. De azért jó lenne a strandra, a Nagyerdőre is
kimenni. (Azt persze nem akartam hozzátenni, hogy Édesapám egyetlen fizetéséből, a hat
gyereknek kissé problémás lett volna. Maradt tehát az otthoni játék, az árnyékban való
10
hűsölés.)
Hitelen megszólalt Ágnes néni, mintegy a kutyához intézve szavait: - Nemsokára itthon lesz a
Papa! Mindezt oly módon, hogy ránézett az ócska vekkerórára.
És rövid idő elteltével a Papa valóban megérkezett.
Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, inge erősen átizzadva.
Kezében egy szerény kinézetű virágcsokrot tartott. Ágnes nénihez lépett, és e szavak
kíséretében nyújtotta át: - Az én királynőmnek!
Napjainkban, hosszú évtizedek multával, a hosszú téli estéken ismét eszembe jutott ez az
emberpár. S érdekes módon: minden alkalommal más-más adalék az életükből.
Egy emberpárra gondolok, akik nem voltak hajlandóak a konvenciókra hagyatkozni. Amelyek
a - jórészt rideg - emberközpontúságtól távol álló hagyományokra épülnek, s a legfontosabbat
hagyják figyelmen kívül: az EMBERT! Ők, mindezzel ellentétben, élték közös életüket, saját
11
életfilozófiájuknak megfelelően.
Szinte látom őket, amint lassan haladnak az utcán. Ők hárman: Ágnes néni egyik oldalán
vezeti pórázon Krupci kutyát, a másik oldalán Winkler Lajos halad, átölelve Ágnes néni
vállát.
Lassan, kimért léptekkel haladnak, mígnem eltűnnek a sűrű ködben.
Földesné Rézmovits Gizella
