Szabó P. Szilveszter: "A jó színész olyan, mint Charlie" Jász Annamária 2015.11.20. 09:03 Módosítva: 2015-11-20 09:03:19 Szabó P. Szilveszter a magyar musicaljátszás egyik legkarakteresebb színésze, akit előszeretettel bújtatnak gonosz és intrikus szerepekbe: a november 20-án bemutatandó Virágot Algernonnak című darabban sem éppen egy szerethető figurát játszik. Szerinte azonban mint minden negatív alaknak, a szellemileg visszamaradott Charlie Gordont szuperintelligenssé változtató Dr. Straussnak is megvan a maga igazsága, és a darab sem feltétlenül kell, hogy a sajnálkozásról szóljon. Interjúnkban arról is beszél, 41 évesen mitől kezdett el nagyon-nagyon félni.
- Mi volt az első gondolatod, mikor meghallottad, hogy a Budapesti Operettszínház Raktárszínházának intim terében bemutatjátok Daniel Keyes történetét? - Hogy nagy bátorság kell hozzá. Nemcsak azért, mert a környéken így két színház is foglalkozik a darabbal (a Játékszín október végén mutatta be prózai formában – a szerk.), hanem mert nagyon csínján kell bánni azzal, mit is akarunk vele mondani. A csúnya, gonosz gyógyszer-, orvos-és pszichiátriaipart mutatjuk be, amit annak érdekében működtetnek, hogy a fogyasztói társadalomhoz híven mindenki beálljon a sorba, és „normális” legyen? Vagy az a cél, hogy szentimentálisak legyünk, és sajnáljuk szegény beteg embert? Rengeteg útvesztője lehet a darabnak, és rendesen el lehet szúrni. Érzékeny dolog sérült emberről beszélni. Filmen ráadásul egy szemlesütéssel sok minden kifejezhető, míg a színpadon erőteljesebb tónusba kell ágyazni a színészi játékot. Nagyon sok minden felnagyítódik ebben a kis térben, ezért mindent patikamérlegen kell mérni. - Hogyan érdemes kezelni az útvesztőket, hogyan lehet korrekten beszélni a témáról? - Számomra a történetben nemcsak az érzelmi rész a fontos, hanem a praktikus rész is: mivé fejlődhet az emberi elme? Charlie a beavatkozásnak köszönhetően 240-es IQ-jával túlnő mesterén, és egyszer csak ott tartunk, hogy az orvos szakmai segítséget kér tőle, aki addig vegetált. Szeretném, ha nyilvánvaló lenne, hogy a tudománynak is megvan a maga igazsága a történetben, hiszen több érdeme is van: eljutottunk a penicillin felfedezésétől odáig, hogy a krokodil véréből gyógyszert kivonva tudunk rákot gyógyítani, vagy fejátültetést hajtunk végre Japánban.
Szabó P. Szilveszter Dr. Straussként Fotó: Gordon Eszter - Charlie Gordon története mégiscsak rosszul sül el, és az általad játszott Dr. Straussnak ebben felelőssége van. - A családomban van agysebész; ő is azt mondja, hogy a műtétek 80%-ában csak matatunk az agyban, és nem is lehet sejteni, hogyan hat egy beavatkozás a pszichés és érzelmi részre. Ez a darab drámai vétsége: az orvosi tudás nem tud mit kezdeni az érzelmekkel és azzal a lelki traumával, ami Charlie-t gyerekkorában érte. Én Dr. Straussként valamennyire eltolom az érzelmi szituációkat magamtól, a gyakorlatias részt képviselem, eredményeket akarok látni. Charlie rehabilitációját elvileg egyévesre tervezzük, de én két hónap után már kiteszem a világ elé véres rongyként egy sajtótájékoztatón, hogy lássátok, itt a produkcióm. Én persze nem szeretnék kizárólag a rossz oldalon állni, ahol kísérleti egerek az emberek, és csak a saját karrieremet építem. Agysebészként nekem is igazam van, hiszen felfedeztem egy eljárást, a műtét sikerül is. Az lenne a tudatos gonoszság, ha szikével kiiktatnám Charlie érzelmeit, és észt raknék be a helyükre. Persze istent játszom, és nem számolok azzal, hogy aki teremt, az a dominót elindítva nem feltétlenül látja a folyamat végét, a leszállóágat. Charlie precedensértékűvé válik: hogyan nyúlunk hozzá a következő beteghez? A drámai tetőpont az az, amikor kivisszük Charlie-t a világ elé a sajtótájékoztatón; de itt meg az a kérdés is felvetődik, hogy meddig engedjük a saját teremtményünket beszélni, élni? - Mit gondolsz: megéri ez az egész Charlie-nak, aki a végén visszasüpped korábbi állapotába? - Charlie okosságra való vágyakozásának az az oka, hogy egész életében azt hallgatta édesanyjától: ő nem okos. Az anya ezzel a szöveggel indokolja azt is, hogy mikor megszületik egészséges testvére, Charlie-t intézetbe adják. A felét nem érti a sebészeti beavatkozásnak, de egyetlen cél vezérli: hogy visszakapja az anyját; az érzést, hogy ő kell. A tudással együtt viszont hirtelen
visszatérnek az emlékei is, az érzelmeit párosítani tudja a történtekkel, konzekvenciái lesznek. Iszonyatos zakatolás kezdődik benne. Korábbi munkahelyén, a pékségben folyamatosan viccelődtek rajta, de nem tudta, miért; akkor nem voltak dühkitörései. Most megjön a tudás, vágyai, érzelmei támadnak, szerelmes lesz Alice-ba, ami egy enyhén anyakomplexusos beteljesülés. Mikor rádöbben, mit is jelent az okosság, akkor azt mondja: inkább lennék buta. Kinyílik előtte a világ, és ő végigkóstolgatná a gyümölcsöket, viszont elkezdenek csapkodni a kezére. Megjárta a poklot, és a végén nem vagyunk abban biztosak, hogy a pokol nem az egészséges, okos állapot volt-e. Nem tudom, hogy veszteség-e visszatérni neki a műtét előtti állapotba. A vége monológjában így említi a „gonosz” Strausst: jó ember ő, csak lehet, hogy többet kéne mosolyognia. Nem a bosszúvágy hajtja, hanem belátja, hogy ezek az emberek tényleg azon ügyködtek, hogy meggyógyítsák. Csakhogy az ő bajára nincs megoldás.
Szabó P Szilveszter A kaukázusi krétakörben Fotó: Budapesti Operettszínház - Most ismét negatív figurát játszol. Sokan azonosítanak téged az örök intrikussal. Már a főiskolán is lehetett tudni, hogy a gonosz szerepek várnak rád? Egyes vélemények szerint már a felvételin skatulyák szerint választják ki a jövő színészeit. Én a negatívnak ítélt karakterekben, például Halálként és Tybaldként is megtaláltam az érem másik oldalát, a karakterek saját igazságát. De amúgy nem, nem lehet tudni ilyesmit az elején, de ez attól is függ, ki felvételiztet. Amit tudni lehet, az az, hogy a szakma nem nagyon van oda a zenés színház műfajáért. Ami egyébként sokkal komplexebb és sokkal nehezebb is lehet, hiszen zenés színészként be vagyunk zárva egy olyan ritmusképletbe, amit nem mi alkotunk, hanem egy – kis szerencsével élő – zeneszerző. Prózai színházban a színész határozza meg az előadás tempóját. Ezt persze nem visszabecsmérlésnek szánom, hiszen az a próza is egy megkomponált kotta szerint zajlik. Azt a fajta zenés színházat én se szeretem, amiben a prózának nem egyenes, hanem indokolatlan folytatása a zene.
Szabó P. Szilveszter Halálként az Elisbeth című musicalben - A Karinthy Színházban most prózai szerepeket is játszol. Milyen volt váltani? - 41 évesen elkezdtem nagyon-nagyon félni a prózai színháztól. Első találkozásom Az ördög volt Balikó Tamás rendezésében. Iszonyatosan rossz voltam benne. Most Karinthy Márton rendezésében játsszuk A bolond lányt, abban egy fokkal jobban érzem magam. A prózai szerepekhez nagyon össze kell szednem magam; teljesen más a technika, és sokszor előfordult, hogy délután játszottam ott, este jöttem az Operettszínházba. Ez az iparos része, mikor az ember sorozatban váltogatja a karaktereit, nem tesz jót. Johnny Depp a saját szigetén pihen ki egy-egy filmet, ahol egy-két évig lógatja a lábát. A magyar virtus, a magyar színjátszás egészen más: az aznap reggeli felkelés összes bugyrát a késéssel együtt belevisszük, elrejtett, elfojtott dolgainkkal fűszerezzük a színjátszást.
Szabó P. Szilveszter A Bolond lányban Földes Eszterrel Fotó: Facebook/Szabó P. Szilveszter rajongói oldal - Miért mondod, hogy rossz voltál Az ördögben? Jót írtak rólad a kritikák. - Ezt érzi az ember. Nem pontosan azt, hogy jól vagy rosszul játszik, hanem hogy kellemesen, lélekben fárad-e el egy előadás után. Ebből mérhető a saját siker. Sokszor agyilag is jelen vagyok a prózai előadásokban, pedig ez nem jellemző. Ha az agyam bekapcsol, bakizni kezdek. - Sok agyalós ember felteszi magának a kérdést életében legalább egyszer, hogy inkább legyen kevésbé értelmes és boldogabb, mintsem okos és boldogtalan. Ha tehetnéd, te mit választanál? - Én ösztönös vagyok, nem tudok agyalni. Ez neveltetés kérdése. Balikó Tamás is papgyerek volt, édesapám is. Ennek ellenére mi tudunk a legízesebben káromkodni; olyan evidens közegben nőttünk fel (ezt régen úgy írtam körül, hogy „tegeződtem” Istennel), ahol nagyon sok minden evidencia volt. Nem kellett tiszteletköröket futnod, hogy szimpatikus legyél másoknak. Téged igazolnak a kapcsolataid, az ízlésed, a beszélgetéseid. Tehát ebben a megfelelési kényszer nélküli létben kevesebb a szorongás.
Szabó P. Szilveszter Professzorként a Miss Saigonban Fotó: Budapesti Operettszínház - Színészként azért nyilván agyalni kell a szerepeken. - Persze, én is annak örülnék a legjobban, ha nem gondolnám túl őket, nem keresném, hogy a karakterem milyen lehet a hétköznapokban, vagy az a nóta hangmagasságilag miért olyan fentre van megírva; hogy a szerepben bizonyos érzelmet mi fog kiváltani belőlem, mit fojtok el, hogy egy hang megszülessen. Viszont inkább ösztönlény vagyok színészként. Ha technikából oldanám meg a karaktereket, tűpontosan ugyanolyan lenne minden szerepem. Ez a része nem érdekel. A testem két hónapon át megtanul egy járást a jelmezben, a díszletben, a szöveget pedig elengedem 7.05 perckor. Onnantól az egész szabad életet él. Ha állandóan kontrollálnám a jelenlétemet a színpadon, az ugyanolyan lenne, mintha azt mondanám az embereknek, amit hallani akarnának, mert barátokat szeretnék szerezni. A jó színész olyan, mint Charlie: nem tudja a határokat, és mindenbe belekóstol, mindenbe bele akar menni. Mi azt tanuljuk meg mesterségesen, hogy mind Charlie-k vagyunk, és ezen belül bármit megtehetünk. Ha egy színészt egy kéthónapos próbafolyamat során egy szerepen belül öntudatára ébresztesz, és reflexszerűen kezd működni, akkor a karakter az adott pillanatban ott a színpadon fog megszületni – ez a színház. Nem eljátsszuk ezt az egészet, hanem megtörténik. http://fidelio.hu/zenes_szinhaz/2015/11/20/szabo_p._szilveszter_a_jo_szinesz_olyan_mint_charlie/
