OLVASÓKÖNYV A SZEREPEK ÉS KAPCSOLATOK CÍMŰ TANKÖNYVHÖZ
Egészség, jólét és gyakorlat
Olvasókönyv Tartalomjegyzék BEVEZETÉS ............................................................................................................ 3 Szerepek és kapcsolatok az egészségügyben és a jóléti szférában ....................... 3 I. RÉSZ ..................................................................................................................... 7 GYAKORLAT ÉS SZAKÉRTELEM ...................................................................... 7 Mi a szakma? Gyakorlat versus szaktudás - Jan Williams ................................... 9 Reflexió cselekvés közben - Donald Schön ........................................................ 16 Jogosítvány és mandátum - Everett C. Hughes................................................... 21 Nem az a fontos hogy mit csinálsz, hanem hogy ki vagy: gondozói szerepek és gondozói kapcsolatok - Jan Walmsley ................................................................ 25 Munkakapcsolatok: szülésznõk és orvosok a szülészeti osztályon Jenny Kitzinger, Josephine Green és Vanessa Coupland ................................... 33 Jelentõségteljes távolságok - Ruth Purtilo .......................................................... 41 Megsebzett gyógyítók: ébredések - Patrick Wakeling ........................................ 46 A szemtõl szembeni interakció és konzultáció után - Gerry Stimson és Barbara Webb ................................................................................................... 53 Terhesség és szülés történelmi távlatban - Elizabeth Roberts ............................ 58 II. RÉSZ .................................................................................................................. 61 SOKSZINÛSÉG ÉS DISZKRIMINÁCIÓ ............................................................. 61 Feminista elmélet és stratégia a szociális munkában - Jill Reynolds .................. 64 Azonosságok és különbségek a nõi kliensek és a szociális munkás nõk között Jalna Hanmer és Daphne Statham ..................................................................... 75 Férfiak: az elfelejtett gondozók - Sara Arber és Nigel Gilbert........................... 82 Az elidegenítettek: az öregedés napjainkban - Gladys Elder ............................. 89 Kerteket csinálni a pusztaságokból: az idõsebb nõk élete - Norma Pitfield ....... 92 Szerzett hallásvesztés: szerzett elnyomás - Maggie Woolley ........................... 97 III. RÉSZ ............................................................................................................... 103 ESÉLYTEREMTÉS ÉS HATALOM ................................................................... 103 A hatalom kérdésköre az egészségügyi és a népjóléti szférában Roger Gomm ..................................................................................................... 105 A gyógyítástól vagy gondozástól a fogyatékosság meghatározásáig Vic Finkelstein .................................................................................................. 113 Egy közösség alkalmazkodása a süketséghez - Nora Ellen Groce ................... 118 Esélyteremtés és elnyomás: feloldhatatlan ellentmondás a kortárs szociális munka számára - David Ward és Audrey Mullender ........................................ 121 Szabályok, szerepek és kapcsolatok - Sheelagh Strawbridge ........................... 129
1
Egészség, jólét és gyakorlat
IV. RÉSZ............................................................................................................... 137 GONDOLATOK A GYAKORLATRÓL ............................................................. 137 Trauma és unalom: beszámoló arról, hogy milyen az élet egy gyermekosztályon - Barbara Webb................................................................... 140 Rituális és racionális cselekvés a kórházakban - Gillian Chapman.................. 146 Érzést az orvostudományba - Naomi Craft ....................................................... 152 Az ifjúsági otthonokban dolgozó nevelõk szerepkonfliktusai Graham Conelly ................................................................................................ 154 Elmélkedés a csoportos gondozással kapcsolatos érzésekrõl John Simmonds ................................................................................................. 163 Gondolatok a rövid távú eseti munkáról - Liz Lloyd ......................................... 168 Egy feminista csoportmunka-modell bevezetése a feltételes szabadlábra helyezési szolgáltatásokban - Tara Mistry ...................................................... 172 Összegzés .......................................................................................................... 179 Miért tanulmányozzuk a szerepeket és kapcsolatokat? - Kate Lyon ................. 179
2
Bevezetés
BEVEZETÉS Szerepek és kapcsolatok az egészségügyben és a jóléti szférában Ez az Olvasókönyv az Open University "Szerepek és kapcsolatok: az egészségügyi és népjóléti gyakorlattal kapcsolatos nézőpontok" című tanfolyamának részeként készült. Az olvasókönyv, illetve a tanfolyam, aminek részét képezi, három megkülönböztető jeggyel rendelkezik: hangsúlyozza a reflektív gyakorlatot több foglalkozás felől közelít a szerepekre és a kapcsolatokra fókuszál. A könyv önmagában is megállja a helyét, és számíthat az egészségügyi és jóléti gyakorlatot fejleszteni kívánó oktatók, tanárok és diákok érdeklődésére.
Reflektív gyakorlat és a reflektáló szakember Az elmúlt évek során az egészségügyi és jóléti dolgozók képzésében a hangsúly a tudásanyag emlékezetbe véséséről eltolódott a szakmai rutin és kompetencia irányába. A kompetencia azonban nemcsak a már ismert és ismerős dolgokra való reagálás képességét jelenti, hanem azt is, hogy hatékonyan tudjunk cselekedni új és előre nem várt helyzetekben. Ebben a helyzetben annak a képességet, hogy reflektáló szakemberek legyünk - azaz, hogy tudatában legyünk annak, hogyan alakulnak ki a problémák és mi a rájuk adott megfelelő válasz - a hatékony szakember egyik jellemzőjének tekintik. A reflektív gyakorlat felismerése Donald Schön professzor nevéhez fűződik. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a szakemberek képesek sokat követelő helyzetekben helytállni: "A feladatvégzés közbeni gondolkodás (reflexió) egész folyamata központi fontosságú eleme annak a "művészetnek", amellyel a szakemberek néha jól kezelnek bizonytalan, instabil, különleges és érdekkonfliktussal terhelt helyzeteket". (Schön, 1. rész) Ez a könyv azáltal járul hozzá a gondolkodó (reflektáló) szakemberek képzéséhez, hogy olyan cikkeket gyűjtött össze, melyekben tudósok, gyakorlati és elméleti szakemberek és a szolgáltatások felhasználói helyzetek, találkozások, elméleti perspektívák leírásával fejezik ki gondolataikat a mindennapi gyakorlatról és tapasztalataikról. Az olvasókönyv cikkeinek összeválogatása során tudatosan igyekeztünk azt bemutatni, hogy a reflektáló szakembereknek tisztában kell lenniük saját emberségükkel, azzal, hogy saját tapasztalataik hogyan teszik képessé őket arra, hogy a segítséget kereső és szolgáltatásokat használó emberekkel együtt érezzenek.
Bevezetés
Számos cikk, többek között Patrick Wakeling (1. rész), és Barbara Webb (4. rész) cikkei olyan szakembereket mutatnak be, akik a saját szakterületükön saját betegséggel, bizonytalansággal és a hatalomtól való megfosztottsággal kapcsolatos emberi tapasztalatikat használják arra, hogy segítsék a reflektív folyamatot.
A foglalkozási sokszínűséget hirdető megközelítés A csoportmunka - azaz különböző háttérrel, képzéssel, szervezeti struktúrával és kultúrával rendelkező dolgozók harmonikus kapcsolatának kifejlesztése régóta célja a szakmai képzésnek. Szóban azonban jobban honorálják, mint a gyakorlatban. Ez a könyv lehetővé teszi, hogy az oktatók és a diákok két módon vizsgálják meg a foglalkozások közti és foglalkozásokon belüli csoportmunkával kapcsolatos témaköröket: 1. Közvetlenül vizsgál eltérő foglalkozásokat űzők együttműködése során felmerülő témákat. Jenny Kitzinger és szerzőtársainak cikkei az 1. részben, gyakorlati körülmények között vizsgálják a csapatmunkát, és kiemelnek néhány olyan problémát, amellyel a különböző foglalkozású együtt dolgozó emberek találkoznak, ezenfelül vázolnak néhány továbblépési lehetőséget is. 2. Számos környezetet vizsgál: feltételesen szabadlábra helyezettekkel foglalkozó hivatalt, fogyatékosokat célzó szolgáltatásokat, gyermekgondozást, ápolást, orvostudományt, szociális munkát. Az Olvasókönyv rendszerezése során szándékosan igyekeztük elkerülni a hagyományos, egészségügy/szociális munka megosztáson alapuló felosztást. Ez teszi lehetővé a közös vonások felismerését az egészségügy és népjóléti területek gyakorlatában.
Miért a szerepek és a kapcsolatok? A könyv alcíme "Gondolatok a szerepekről és a kapcsolatokról". A szerepek és kapcsolatok fogalma lehetővé teszi, hogy áthidaljuk a személyes életkörülmények és az emberek életét formáló tágabb strukturális erők közti távolságot. A szerep fogalmi hidat teremthet a személyiség és a kultúra vagy társadalomszerkezet, a szubjektív én (én itt belül) és az objektív (társadalom, ott kint) között. A szerepek szubjektívak, és személyiségünk integráns részei, mivel az általunk játszott szerepek saját személyes identitásunk, ahogy magunkat látjuk, és ahogy minket látnak, részévé válnak. A szerepek objektívak, részei a kultúrának és a társadalomszerkezetnek; generációról generációra szállnak; szerepeinket a "fogasról akasztjuk le" más egyéb hozzájuk kötődő kulturális előírásokkal együtt.
Egy ilyen híd központi elem a szakemberek képzésében, mivel a személyes körülmények és a strukturális kérdések közti kapcsolat kulcsfontosságú a szakmai gyakorlat megértésében. A képzés nagyon könnyen hibát követhet el e megosztás bármely oldalán. Az egyénekre helyezett hangsúllyal túlbecsülhetjük az egyén 4
Bevezetés
képességét hátrányai leküzdésére, figyelmen kívül hagyva a nagy strukturális kérdések, mint például a szegénység, munkanélküliség, fajgyűlölet hatását. Hasonlóképpen, a strukturális témákra helyezett hangsúly következtében a diák tehetetlennek érezheti magát: képtelen látni, milyen egyéni cselekedettel szállhat szembe az elsöprő társadalmi egyenlőtlenségekkel. A szerepekre és kapcsolatokra helyezett figyelemmel mind az életünket formáló nagy szerkezeteket, a társadalmi környezetet, mind az egyén helyzettel kapcsolatos meglátásait és hozzájárulásait is figyelemmel követhetjük. A szerepek és kapcsolatok egyetemesek. Majdnem olyan nehéz az embernek elképzelni saját magát szerepen, kapcsolaton kívül, mint a világot elképzelni idő nélkül. A szerepek és kapcsolatok fogalma tehát lehetővé teszi, hogy az egészségügy és népjólét összes szereplőjét figyelemmel kísérjük. A felhasználók és dolgozók, a szakemberek és az informális gondoskodók mindegyikének vannak szerepei és kapcsolatai. Ezt láthatjuk az Olvasókönyvben. Különféle szerepekkel rendelkező emberek cikkeit válogattuk össze. Figyelmet szeretnénk irányítani arra a kapcsolatra, ami a szerzőt az anyaghoz fűzi. Néhány szerző nyíltan beismeri ezt a kapcsolatot. Olyan cikket is lehet találni, amit egy szellemi fogyatékos hölgy írt saját életéről és tapasztalatairól (Anita Binns, 3. rész). Anitáról elmondható, hogy intim kapcsolatban áll azzal, amit ír; saját, közvetlen tapasztalatairól számol be. Hasonlóképp Barbara Webb, aki foglalkozására nézve szociológus, felhasználta saját, egy égési sérüléseket kezelő osztályra került gyermek anyjaként szerzett személyes tapasztalatait, hogy megírja a "Trauma és unalom" című cikket (4. rész). Érdekes kombináció. Ezzel ellentétben egy tudományos szöveggyűjteményben talán megszokottabb olyan írásokat találni, ahol a szerző szerepe nem explicit, és nincs említés az anyaghoz való kapcsolatáról. Roger Gomm (3. rész) például nem magyarázza meg, hogy miért éppen a hatalommal való felruházásról ír, sem azt, hogy milyen minőségben írta a cikket. A szerepek és kapcsolatok kontextusában talán kíváncsiak lennénk ilyen dolgokra, és érdekelne minket, hogy a szerző szerepe milyen hatással van a választott témakörre és bemutatásának módjára.
A részek Az Olvasókönyv és a tanfolyam szerkezetének kialakításakor tudatában voltunk annak, hogy a "szerepek és kapcsolatok" egy bizonyos nézőpontból mutatják be az egészségügyet és a népjóléti szolgáltatásokat. Egy másik értelmezés szerint teljesen határok nélkül hagynának minket. A szerepek és kapcsolatok átfoghatnák az emberi élet és tapasztalat egészét. A határok megrajzolásakor három kulcsfontosságú témát használtunk az első három rész megszerkesztésekor: gyakorlat és szakértelem sokszínűség és diszkrimináció esélyteremtés és hatalom. Az utolsó rész a mindennapi gyakorlatra reflektálva a témákat foglalja össze. A témák nem "ellentétesek": nem arra akarunk utalni hogy a "gyakorlat" jó és a 5
Bevezetés
"szakértelem" nem, vagy fordítva. Inkább szervező kategóriákként használjuk őket, amelyek összekapcsolhatják az egyénit és a strukturálist, és a reflektív szakmai gyakorlat kifejlesztését segítik elő. Megvan továbbá az az előnye is, hogy lehetőséget kínál új megfontolásokat nyújtva a praxis különféle nézőpontokból való széles körű megvitatására. Az első téma, gyakorlat és szakértelem, a professzionalizmusról szóló elterjedt vitára hívja fel a figyelmet. Egy szakembernek gyakorlata és nyilvánosan elismert szakértelme is van. Mégis, másoknak is van értékes tapasztalata - informális gondozóknak, szakképzetlen dolgozóknak, a szolgáltatások felhasználóinak. Az ő tapasztalatuk nem szükségképp van "szakértelemként" fémjelezve, de nem is szükségszerűen kevésbé értékes. A második téma, sokszínűség és diszkrimináció lehetővé teszi, hogy megkülönböztetés ellenes kérdésköröket érintsünk. A diszkrimináció semleges kifejezés; a megkülönböztetés hasznos is lehet, ahelyett, hogy a szolgáltatás felhasználóinak szükségleteit figyelmen kívül hagyva ugyanazokat a szolgáltatásokat kínáljuk. A nemi, faji, fogyatékosságon vagy más veleszületett jellemzőkön alapuló negatív diszkrimináció endemikus a nyújtott szolgáltatásokban. Ezt ellensúlyozandó, a hatékony megkülönböztetés tükrözheti a sokszínűséget, és hagyhatja kibontakozni azt. Az Olvasókönyv ezen része nők, fekete bőrűek és idősek tapasztalatain alapuló példákra támaszkodik. A harmadik rész, az esélyteremtés és hatalom, a hatalom forrásait és a hatalommal való felruházás jelentését járja körül. A hatalommal való felruházás jelenleg hívó szó az egészségügyi és népjóléti szolgáltatásokban. A szakembereket arra buzdítják, hogy "ruházzák fel hatalommal" a szolgáltatás-felhasználókat. De ez különféle embereknek mást-mást jelenthet. A "hatalommal való felruházás" politikailag vitatott kifejezés. Az Olvasókönyv a különböző nézőpontokra hoz példákat, és végre megvilágít egy olyan témát, amelyről sokszor tévesen gondolkodnak. Az utolsó rész a "reflektálás a szakmai gyakorlatra". A tanfolyam kifejlesztése során tudatosan próbáltuk a diákokat ahhoz segíteni, hogy reflektáljanak, el tudjanak vonatkoztatni a közvetlen helyzetüktől és tágabb környezetben szemléljék azt. Ebben a részben a cikkeket főként olyan szakemberek írták, akik éppen ezt teszik: elvonatkoztatnak és gondolkodnak. Bár részekre osztottuk az Olvasókönyvet, a felmerülő kérdések átfedik a részek határait. Látható, hogy sok, talán a legtöbb cikk mondanivalója két vagy még több rész témájára is vonatkozik. Arra kérjük az olvasót, saját maga kapcsolja össze a részeket, és gondolkozzon el az Olvasókönyv témáinak összekapcsolódásán, és alakítsa ki saját nézőpontját az egészségügy és népjólét gyakorlatáról.
6
I. RÉSZ GYAKORLAT ÉS SZAKÉRTELEM
Az Olvasókönyvnek ez a része sokszor rendeződik a gyakorlat és szakértelem fogalmak köré. A kettő közötti különbségtétel gyakran abban áll, hogy a szakértelem magában foglalja a szakmai gyakorlatot, és ezen kívül egyfajta formális képzés során megszerezhető és képesítéshez vezető speciális tudást, valamint szakismeretet is. Emiatt a professzionalizáció témája nagyon is a vita középpontjába került és felvetődik a kérdés, hogy a nyilvánosság elismerése és értékítélete mennyire válik kulcsfontosságúvá a "szakértő" cím megszerzésében és azoknak az egyéneknek a megítélésében, akikre a "szakértő" címet ragasztották. Ennek a folyamatnak a végeredményeként anyagi elismerés kapcsolódik ahhoz a munkához, amit szakértelem alapján végeznek el. A betegek, öregek, fogyatékosok fizetést nem kapó gondozói gyakran hatalmas mennyiségű gyakorlatra és szakismeretre tesznek szert a feladataik elvégzése közben. Jártasságuk lehet, hogy nagyon hasonló a szakemberekéhez, mégis a szakérő szó ez utóbbi csoport számára van fenntartva még akkor is, ha éppen csak az első hetet kezdték meg a munkahelyükön. A gyakorlat és a szakértelem ilyen megkülönböztetése ellentétes a teljesítménybeni kompetencia jelenlegi hangsúlyozásával, mivel figyelmen kívül hagyja, hogy a kompetencia mögötti tudást és szakismeretet milyen módon szerezték meg. Míg azonban megtapsoljuk a gyakorlat értékelésére tett kísérleteket, fennáll annak a veszélye, hogy a szakismeret leértékelődik. A szolgáltatók tapasztalatának és a szakember tudásának ugyanarra a szintre helyezésére tett kísérlet egyfajta "hamis egyenlőséghez" vezethet, ahol a szolgáltató szaktudását leértékelik, vagy akár meg is tagadják. Ebben a részben az első három cikk Jan Williams, Donald Schön és Everett C. Hughes tollából a "mi teszi a szakembert" kérdéskört járja körül. Jan Williams azzal érvel, hogy a szakembereket egy szakismeret-tömegre való igény jellemzi, mégis most ezt az igényt éri kihívás. Legalábbis a segítő foglalkozásokon a szakembernek a szolgáltatás felhasználójával kialakított kapcsolata fontosabb, mint a saját szakértői szerepe. Jan Williams néhány felvetése Donald Schön cikkében is megjelenik. Ő a szakember szerepét "technikai szakértő" helyett, "intuitív művész"-ként hangsúlyozza. A kiválasztott részletben Schön arról beszél, hogyan reflektálnak a szakemberek cselekvés közben, hogyan kötik össze az elméletet a gyakorlattal. Everett C. Hughes klasszikus tanulmányából, a "Jogosítvány és mandátum"-ból vett részlet más szempontból vizsgálja a szakembereket. Arra a képességükre
Gyakorlat és szakértelem
összpontosít, hogy meg tudják a vita terminusait határozni, és ez fontos aspektusa az általuk birtokolt hatalomnak. A szakterület maga befolyásolja az egy bizonyos területen feltehető kérdéseket. A szakember "bűnös tudást" is birtokolhat, amit a köznapi emberek nem. Az orvos például olyan részleteket is megkérdezhet betegétől, amikről még a legszorosabb kapcsolatban is ritkán esne szó, az ápolónő intim testápolásban segít; a tanácsadó rákérdezhet a szexuális előéletünkre. Így a szakemberek elkülönülnek, mivel jogosítványuk van arra, hogy olyan tudást birtokoljanak és olyan információkat kutassanak, amit az egyén normális esetben eltitkol. Jan Walmsley cikke a gondozás területén létező néhány ellentmondást boncol. Megvizsgálja a fizetett és fizetést nem kapó gondozók feladatainak átfedéseit és felvázol néhány olyan ebből fakadó ellentmondást, ami különösképp a szakképzett gondozók körében terjedt el. A különféle szakmai csoportok közti kapcsolat a témája a következő cikknek. A különféle szakemberek közti csoportmunka régóta kívánatosnak tűnt, de úgy látszik jelentős gyakorlati nehézségekkel jár. "Munkakapcsolatok: szülésznők és orvosok a szülészeti osztályon" című cikkükben Jenny Kitzinger, Josephine Green és Vanessa Coupland megvizsgálják, milyen a kapcsolat a szülésznők és az orvosok között, a különféle kórházi osztályok irányítási struktúrájában. Egymást átfedő szerepek által kiváltott kérdéseket emelnek ki. Az orvos és a szülésznő munkájának elkülönítése nehézséget rejthet magában, de megfelelő hozzáállással nem megvalósíthatatlan feladat. A következő három cikk a dolgozók és a felhasználók relatív szerepeit különböző nézőpontokból vizsgálja. Ruth Purtilo "Jelentőségteljes távolságok" című írása a személyes és szakmai szerepek közti határokról szól. Illusztrálja, hogy miben különbözik a dolgozó szerepe a barát vagy kolléga-szereptől, és mennyire fontos a megfelelő határok kijelölése a dolgozó-felhasználó kapcsolatban. Patrick Wakeling cikke egy saját élményein alapuló szerepcserét ír le. Mikor egy pszichiáter egy pszichiátriai kórház páciense lesz, tapasztalatainak egy részét tagadja. Viselkedését túlmunka és stressz eredményeként racionalizálják. Idegbetegségének valóságosságát leértékelik. Wakeling leírja, hogyan értette meg jobban a depressziót és hogyan növelte orvosi tapasztalatát az, hogy átélte, milyen páciensnek lenni. Gerry Stimson és Barbara Webb az orvos/beteg konzultációkról számol be. Bár első ránézésre úgy tűnik, hogy az orvos rendelkezik a szakértelem monopóliumával, a beteg is rendelkezik hatalommal és a találkozás aktív szereplőjévé válik. A szerző leírja, hogy a páciens hogyan támaszkodik saját tapasztalat- és információforrásaira a döntéshozatalban, amely nem feltétlenül az orvos által előírt megoldás. A gyakorlat és a szakértelem különféle aspektusainak vizsgálatát egy történeti kitekintéssel tesszük teljessé. Elizabeth Roberts "Terhesség és szülés" című írásában a nők személyes beszámolóit használja fel annak bemutatására, hogyan váltott fel egyfajta szakértelmet, a hagyományos képzetlen bábákét egy másik, a képzett szülésznőké.
8
1. Mi a szakma? Gyakorlat versus szaktudás Jan Williams
Mi a szakma? Régóta vitatják, mi is alkot egy szakmát; megkísérelték már beazonosítani az összes, a szakmát jellemző vonásokat. Freidson (1986) az önirányítás vagy autonómia kérdését helyezi középpontba és arra utal, hogy a szakmák központi eleme, hogy szabályozni tudják saját ügyeiket - ezt a hatalmat általában törvényesen garantálják. Millerson (1964) a szakmákat meghatározó huszonegy szerző munkáját felmérve huszonhárom olyan elemet talált, amit a szakma meghatározására használtak, habár csak kis konszenzus volt közöttük. Bizonyos kulcsjellemzőket azonban gyakran említenek. Ezek: elméleti tudáson alapuló jártasság, oktatás és foglalkozás nyújtása, a tagok kompetenciájának tesztelése, szervezettség, egy szakmai viselkedési szabályzathoz való ragaszkodás, altruista szolgálat. A szakmákat jellemző vonások különféle nézőpontja miatt, nincs egyetlen "ideáltipikus" szakma sem. A különböző foglalkozási csoportok többé-kevésbé szorosan illeszkednek a fenti kritériumokhoz - és aztán idővel megváltoznak. A szakember-kliens kapcsolat egyik fontos eleme a misztifikáció: a szakemberek szolgáltatásaikat ezoterikusként mutatják be. A szakismeretüktől tesznek függővé másokat, és csökkentik azokat a tudás- és tapasztalat területeket, amelyeket klienseikkel közösen bírnak. Így növelik a társadalmi távolságot saját maguk és a klienseik között, és ezáltal nagyobb autonómiára tesznek szert (Johnson, 1989) Míg kis számú foglalkozás régóta a szakma státusát birtokolja, az elmúlt negyven év során a növekvő ismeretek és technológia miatt sokkal több foglalkozás kezdett "professzionalizálódni". A szociális munka, ápolás, védőnőség, szülésznőség vagy tanárság és hasonló foglalkozások - melyeket gyakran, mint félig-szakmákat említenek - megpróbáltak javítani a státuszukon és teljes szakmaként kívánták elismertetni magukat.
Gyakorlat és szakértelem
A szakértői tudás, mint a szakmák alapja Amint arra az előzőekben már utaltunk, a hagyományos szakmák alapja egy olyan elméleti tudásanyag, amely az alkalmazott speciális szakismeretek alapjául szolgál. Hoyle (1982: 48) leírta az érvényes tudás tudományos közösség által meghatározott kritériumait: "kodifikált, rendszerezett, egyetemes tudás, melyet kísérletezéssel és független kételkedő kutatással hoztak létre, és amennyiben gyakorlati vagy személyes problémákra alkalmazzák, racionális és tárgyilagos módon teszik azt". Egy ilyen rendszerezett, elméleti tudás birtoklását tekintik bármely, a szakma státusára törekvő foglalkozási csoport lényegi alapjának. Egy szakmai csoport specialista tudása szolgál egész filozófiák és rendszerek kidolgozásának alapjául; például az ügyvédek határozzák meg a törvények természetét és funkcióját és az igazságszolgáltatás módját; az orvosok definiálják mi a betegség, az egészség és osztják el az orvosi szolgáltatásokat. Egy speciális tudásanyagra való hivatkozás tehát központi jelentőségű, mivel ezen nyugszik a szakmabeliek azon követelése, hogy ők rendelkeznek képesítéssel arra, hogy tanácsot adjanak, hogy "jobban tudják", mint a klienseik - és ebből következik az autonómiára, a nagyközönség bizalmára, a jutalmazásra és presztízsre való igény. A hagyományos orvosi, jogászi, építészmérnöki stb. szakmák speciális tudásának jól megalapozott bázisa van. Az elmúlt években a szakma rangjára törekvő foglalkozások, mint például a szociális munka, ápolás, tanítás hasonlóképp kísérletet tett egy, a munkájukat megalapozó elméleti tudás meghatározására és hangsúlyozására; megpróbálták meghosszabbítani a kezdeti képzés időtartamát, és szilárdabban alapoztak tudományos diszciplínákra; érveltek amellett, hogy csak a szakképzettek kezdhessenek dolgozni és megpróbálták eltávolítani a szakképzetlen munkaerőt. Egyre növekvő kutatási és ösztöndíjprogramokat fejlesztettek ki a foglalkozásuk megalapozására. Ilyen módokon próbáltak "professzionizálódni", és kísérelték meg, hogy szakmaként teljes státust és elismerést vívjanak ki maguknak. (Hoyle, 1982). A szaktudás tehát az az alap, amire a szakmai státus épül és ennek a tudásnak a megszerzése az a mód, amellyel a hatalom és ellenőrzés fenntartható. Minden szakma szolgáltatásokat kínál; és ez a szolgáltatás tanácsadást is magában foglal. E tanácsadásra való jogosultság követelése, mint minden más, szakemberek által igényelt dolog, a specializált tudás birtoklásán alapul. Hughes szerint (1975: 249) "A szakmabeliek állítanak dolgokat. Állítják, hogy bizonyos dolgok természetét jobban ismerik, mint mások, és ügyfeleiknél jobban tudják, mi bántja őket, vagy mi a baj a dolgaikkal." Hagyományosan tehát a szakemberek megközelítésmódja az ügyfeleknek való tanácsadás és felvilágosítás szempontjából előíró (preskriptív) volt - azaz a szakember, mint szakértő írja elő, hogy az ügyfélnek mit szükséges tudnia, ezt az információt/tanácsot továbbadja és engedelmességet vár. A hangsúly a tudás egyoldalú átadásán van, a szakértőtől a civil személy felé: "a tudás olyan ajándék, amit az önmagukat jól informáltnak tartók adnak át azoknak, akikről azt hiszik, hogy semmit sem tudnak." (Freire, 1972: 46) Az ügyfél felvilágosításának ez az előíró 10
Mit jelent a szakma?
megközelítésmódja a pedagógia hagyományos oktatási modelljéhez igazodik. Alapja a racionalizmus: a tudományos objektivitásban, a tudás biztos és abszolút voltában, és az egyéni emberi lényektől független eredetében és státusában való hit. A tudás azonban nem abszolút, hanem társadalmilag konstruált. Az értékek burkoltan, sőt akár nyíltan is jelen vannak a szakmailag meghatározott tudásanyagokban, és az átadásra kiválasztott tudásban. Az oktatás előíró megközelítése szerint ezek az értékek is a tudás státusával bírnak, és abszolút érvényűeknek tekintik azokat. Így a szakemberek saját nézőpontjukat és értékeit terjesztik ki a társadalom egészére - és az oktatás a társadalmi ellenőrzés egyik módjává válik. Ezt hívja Jarvis (1985) az "felülről történő oktatás"-nak.
A szaktudás jelentősége a szakmai gyakorlatban Napjainkban a szaktudást növekvő mértékben érik kihívások. Megkérdőjeleződnek az érvényes tudásról alkotott szakmai előírások és a tudás, mint abszolút és értékmentes fogalom tovább nem tartható. Kritika éri a szakembereket amiatt, hogy elszakadtak klienseik nézőpontjaitól és szükségleteitől; és a szakmákat alátámasztó elméleti tudás értéke, illetve az elmélet fontossága a gyakorlat szempontjából megkérdőjeleződik. Az egészségjavítás (health promotion) területe hasznos példákkal szolgál erre. Kemm (1991) például a szakemberek egészségügyi, oktató jellegű tanácsait vizsgálva megkérdőjelezi ezen tanácsok tudásalapjának érvényességét. Szerinte a tudás egyfajta hit - más fajta pl. a vélemény, dogma, mítosz és téveszme - és a tudás ezektől csak annyiban különbözik, hogy igazként való elfogadása igazolható. De a gyakorlatban ezt nehéz megkülönböztetni: Azt, hogy az egészségügyi tanácsadók nézeteiket vélemény helyett tudásként határozzák meg, gyakran a tudományra való hivatkozással teszik. Ez azt jelenti, hogy ezek a nézetek szilárdan a megcáfolásukra tett kísérletek kudarcain alapulnak, és a megfigyelésekre támaszkodó bizonyíték. Tehát a valóság összetettebb, és az egészségügyi tanácsadásban nehéz meghúzni a választóvonalat a tudás és a vélemény között. (Kemm, 1991: 292)
Az életstílus és egészség kérdéseit vizsgálva ezután azt állítja, hogy az idők folyamán változott, mit is ismertek el tudásként ezen a területen, és hogy az egészségügyi tanácsadás "tudásalapjának" nagy része távol esik a tesztelt és "kétség kívül" igazolt bizonyítéktól, és általában közelebb van a "lehetséges egyensúlyához". Így tehát, mondja, az egészségügyi tanácsadás "tudásalapjának" emlegetése helyett az egészségügyi szakemberek jobban tennék, ha azt a "legjobb rendelkezésre álló vélemény"-ként említenék; olyan véleményként, ami - bár a cselekvés megfelelő alapjául szolgálhat - nem tévedhetetlen és nem egyenlő a tudással (Kemm, 1991). A "laikus epidemológia" iránti fokozódó érdeklődés is a kizárólagos "szaktudás" korlátait illusztrálja. A laikus epidemológia azt vizsgálja, hogy a köznapi emberek hogyan érzékelik az egészséggel és betegséggel kapcsolatos
11
Gyakorlat és szakértelem
kérdésköröket, és hogyan teszik a szakemberek egészséggel kapcsolatos üzeneteit saját egészségkultúrájuk részévé. Fankel és szerzőtársai (1991: 430) a szívkoszorúér megbetegedéssel kapcsolatos egészségügyi felvilágosító üzeneteket vizsgálták, és szerintük az egészségügyi szakemberek ezeket az üzeneteket a torzítás mértékéig leegyszerűsítik, és emiatt rossz hírbe kerülnek - mivel "a köz örül, ha látja, hogy a "szakemberek tévedtek". Fontos, hogy a szakemberek felismerjék és megértsék a laikus epidemológiát, mivel a kizárólag az egészségügyi szakember előírásán alapuló egyoldalú kommunikáció eredménye az, hogy az egészségügyi felvilágosító üzeneteket széles körben figyelmen kívül hagyják. Mivel az egészségügyi tanácsadás szaktudás alapját kihívás érte, ez kihat arra a módra, ahogy a szakemberek ezt a tudás használják. Harding és szerzőtársai (1990) a gyógyszerész felvilágosító szerepét bemutatva arra figyelmeztetnek, hogy a hagyományos didaktikus megközelítés túlságosan szűk, és nem veszi figyelembe azt a szociokulturális környezetet, amelyben az emberek élnek. Rodmell és Watt (1986) hagyományos egészségügyi felvilágosító gyakorlatot kritizáló írására támaszkodva kifejtik, hogy "a hagyományos egészségügyi felvilágosítás filozófiájának burkolt feltételezése az, hogy a laikus személyek saját egészségügyi ismereteik hiányoznak, vagy nem megfelelőek. Így a az egészségügyi felvilágosítók feltételezhetik, hogy saját egészség- és betegségértelmezésük jobb, mint a laikusok interpretációja" (Harding et al., 1990: 89) Kritizálják az egészségügyi felvilágosítást amiatt, hogy azt nem a kliensek szükségleteihez igazították, és nem azt mondják nekik, amit ők akarnak tudni, vagy tudniuk kell, hanem ehelyett azt, amit a szakemberek akarnak mondani nekik. A nem megfelelő egészségügyi tanács elutasítását, illetve figyelmen kívül hagyását aztán felelőtlenségnek vagy makacsságnak tartják.
Alternatív megközelítés a szaktudás felhasználására Az alternatív megközelítés a partnerségen alapul, amelyben a szakember és a kliens együtt azonosítja be, mit akar az ügyfél tudni, vagy mit kell tudnia. A tudás a szakembertől a kliens felé való áramlása helyett kétoldalú, amit a szakember a kliens érzékelt szükségletei szerint, annak létező tudására és tapasztalataira épít fel. Ez a megközelítésmód felismeri, hogy a tudás társadalmilag felépített, és elismeri a meghatározások és a tudás átadásának értékekkel telített voltát. A szakember már nem akarja ráerőszakolni a tudás mibenlétéről alkotott nézetét a kliensre azért, hogy engedelmességét elérje. Szerepe már nem szabályozó, hanem támogató és kiteljesítő, segíti a klienst abban, hogy saját tapasztalataira támaszkodjon és megosztja vele szaktudását, hogy a kliens megértését elősegítse. A szakember célja a kliens személyes fejlődése és kiteljesedése lett. A szakemberkliens viszony így fölérendelt-alárendelt viszonyból partnerkapcsolattá változott; Jarvis (1985) kifejezésével az "egyenlők felvilágosodásává" vált. Látható, hogy az "egyenlők felvilágosodásának" filozófiáján alapuló felvilágosító megközelítés kihívást jelent a szaktudás szemlélete és felhasználása szempontjából. Azaz a professzionalizmus központi kérdését feszegeti. A felvilágosítás egyenlők partnerkapcsolatán alapuló megközelítése a tanulás alapjaként 12
Mit jelent a szakma?
ismeri el a kliensek tapasztalati tudását, ahol a szakember tudása a kliens szolgálatára áll. A szakemberek számára, akik évekig tanultak, hogy egy szakterület tudásanyagát elsajátítsák, akik sok vizsgát letettek, hogy megszerezzék a képesítéseket és elkezdhessenek dolgozni, a szaktudásalapjuk kiemelt voltát ért kihívás, súlyos fenyegetés. Hatalmat von el tőlük és a kliensek kezébe helyezi. A hatalmuk alapja a kliens és nem a szakmai testület lesz.
A szakmai gyakorlat új alapja Ha a hagyományos szakmai gyakorlat megkérdőjeleződik és a szaktudás szerepét kihívás éri, mi az alapja az új szakember-kliens kapcsolatnak? Halmos (1965) szerint a személyes szolgáltató szakmák tulajdonképpen egy szakmához tartoznak a "tanácsadáshoz" -, ami mindazokat az embereket egybegyűjti, akik klienseiket főként a személyes kapcsolat médiumán keresztül segítik. A személyes szolgáltató szakmákban tehát a szakmai hatékonyság inkább a szakember és a kliens közti kapcsolaton, mint a szaktudáson alapul. A szociális munkában például azt mondják, hogy a szaktudás hamis elsőbbséget élvez; hogy a valóságban a "szociális munka annyit tesz, hogy célzottan és szándékosan azt csinálod, amit elsődlegesen gondolsz. (England, 1986: 39). England szerint a szociális munka központi folyamata "önmagunk intuitív használata". Szerinte a szociális munkás központi szerepe az, hogy megértse kliensét, annak szükségleteit és világképét. Ennek a megértésnek az alapját a szociális munkás saját személyes tapasztalatai képezik. A szociális munkás saját intuícióját használja a kliens megértéséhez és a vele való kommunikációhoz - és saját intuitív lényének eléréséhez önmegértésre, belülről fakadó megértésre, nem pedig külső, általános szaktudásra van szüksége. A betegápolásban szintén lehetséges, hogy egy kapcsolat megteremtése a központi feladat és az "ápolás a szeretet különleges esete" (Jourard, 1971). Jourard szerint a technikai ápolás - a higiénikus környezet, gyógyszerek, pihenés - nem elégséges, és a betegnek "emberi melegségre, szeretetre és fogékony gondoskodásra van szüksége. A gyógyító kapcsolat az ápoló és beteg közötti kapcsolat, amelyben a beteg értékes egyénnek érzi magát, megértésben és empátiában van része és arra szolgál, hogy "növelje identitástudatát és integritását". Ugyanez a gyógyító kapcsolat központi jelentőségű az orvosok, tanárok, papok, fogorvosok, ügyvédek, tanácsadók, pszichoterapeuták és minden más, segítő szakma esetében is. Ebből a nézőpontból a segítő foglalkozások legfontosabb alapja - és közös vonása - a szakember belső énje, az a mód, ahogy a klienseihez viszonyul, és azok az interperszonális jártasságok, amiket a kapcsolatba visz. Ebből a szempontból a szakmai gyakorlat kevésbé függ össze egy ezoterikus tudás alkalmazásával, hanem több köze van az intuícióhoz, józan észhez, a segítő és interperszonális készségek technikáihoz, amik olyan alapkészségek, melyeket minden segítő szakembernek birtokolnia kéne. A szakmai képzés elsődleges célja tehát nem egy speciális tudásanyag elsajátíttatása, hanem személyes és interperszonális készségek azonosítása és fejlesztése. A szakmai tudás kevésbé jelentős, 13
Gyakorlat és szakértelem
mint a klienssel való szakmai kapcsolat minősége. Nyilvánvaló tehát, hogy a segítő foglalkozások alapjának nem a tudományos racionalizmust tartják, hanem e szakmákat inkább művészetnek tekintik. A hatékony szakmai gyakorlathoz szükséges személyes jellemzők hangsúlyozásával nem arra akarunk utalni, hogy a szaktudásnak nincs jelentősége, csak arra, hogy szerepét a segítő kapcsolat alátámasztásában lássuk. Hoyle (1982) szerint csak nagyon kevesen rendelkeznek olyan mennyiségű valódi, tudományos ismerettel, amiről állítják, hogy szakmai tevékenységük alapja. Ehelyett a szakemberek a józan észt elméleti tudásnak "álcázták", hogy ezzel javítsák saját státusukat. Egy tudományos ismeretanyag hagyományos szakmai hangsúlyozásának nem a szakmai gyakorlat hatékonysága és ebből kifolyólag a beteg java az oka, hanem a professzionalizálódás folyamatának elősegítése. A szaktudás a mindenhatóság imázsát nyújtja: ez ad a szakértőnek hatalmat és befolyást kliensei felett. Cohen (1985: 175) szavait idézve: "A segítő szakmák által használt legtöbb kifejezés (a diagnózisban, prognózisban és a helyes kezelés előírásában), nagyfokú megbízhatatlanságot vegyít a kliens egyértelmű megkötésével."
Professzionalizáció vagy szakmai fejlődés A professzionalizálódásra való törekvés következtében a hangsúly a tudományos abszolútumokra és a materiális pontosságra helyeződött. A szakmai gyakorlat új megközelítése a tudás mibenlétét illető perspektívák tágítására, a tapasztalati tudás érvényességének és az intuíciónak az elfogadására hívja fel a figyelmet. Akkor viszont hol a helye az elméleti tudásnak? England szerint az elméleti tudás csak akkor ér valamit, ha a szakember intuícióit és kliensei megértését szolgálja. Annyiban értékes, amennyiben megkülönböztethetetlen a személyes tudástól. Az elméleti tudás szerinte: csak akkor hasznos, ha a dolgozó általános tudásába beépül, és alá tudja támasztani intuitív tudását és viselkedését. A dolgozó tanulmányainak valódi próbája sosem absztrakt tudásának bemutatására való képessége, hanem az a mód, ahogy ez a tudás szétosztódik gyakorlati tevékenysége alátámasztására; formális képzettsége csak annyiban válik hasznossá, amennyiben elválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen a köznapi tanulástól.
Az elméleti tudás az "egyenlők felvilágosodása" filozófiájához hasonlóan elveszti a szakember-kliens kapcsolatban betöltött központi szerepét. Uralkodó helyzetből támogató pozícióba kerül. Ennek következményei vannak a szakember-kliens kapcsolat egészére nézve. A szaktudás központi szerepének megszűntével a szakember világképe már nem felsőbbrendű a kliens világnézetével szemben. A szakembernek nincs joga meghatározni a kapcsolat szabályait, előírni a viselkedést és engedelmesség várni sem. A kapcsolat tehát kialkudott; a szakember szerepe az, hogy megértse kliense észlelt szükségleteit, és megossza vele szaktudását és jártasságát, amennyiben ezek a fenti szükségletek kielégítéséhez hozzájárulnak.
14
Mit jelent a szakma?
Ez a fejlődési folyamat azonban a szakemberek számára dilemmákat vet fel. A professzionalizálódás ügyének előmozdításához szükségük van arra, hogy a szakmai képzés középpontja a szakmai gyakorlat alapjának tekintett szaktudás-anyag legyen. De a szakmai fejlődés szempontjából - hogy a klienseket hatékonyabban segítő szakembereket képezzenek - olyan képzésre van szükség, ami személyes és interperszonális készségekre összpontosít, tapasztalatokra épít és az intuíciót, a józan észt fejleszti. Így két ellentétes irányba húzó erővel állnak szemben. Az a kérdés, hogy a szakmabeliek és az erre a rangra törekvők, ezt az új fejleményt a szakmai identitásuk fenyegetéseként látják-e? Vagy pedig a szakmai gyakorlat új modelljével állunk szemben?
Hivatkozások: Cohen, Stanley (1985) Visions of Social Control: Crime, Punishment and Classification. Cambridge: Polity Press England, Hugh (1986) Social Work as Art: Making Sense for Good Practice. London: Allen & Unwin. Frankel, Stephen, Davison, Charles és Smith, George Davey (1991) "Lay epidemology and the rationality of responses to health education", British Journal of General Practice, 41: 428-30. Friedson, Eliot (1986) "Professional dominance and the ordering of health services: some concequences" in P. Conrad és R. Kem (szerk.), Sociology of Health and Illness, 2nd edn. New York: St Martin's Press Freire, Paulo (1972) Pedagogy of the Oppressed. Harmondsworth: Penguin. Halmos, P. (1965) The Faith of the Counsellors. London: Constable. Harding, Geoffrey, Nettleton, Sarah and Taylor, Kevin (1990) Sociology for Pharmacists: An Introduction. Basingstroke: Macmillan. Hoyle, Eric (1982) "The professionalization of teachers: a paradox" in P. Gordon, H. Perkin, H. Sockett, E. Hoyle (szerk) Is Teaching a Profession? Bedford Way Paper 15, University of London, Institute of Education. Hughes, E. (1975) "Professions", in G. Esland, G. Salaman és M. A. Speakman (szerk.), People and Work. Edinburgh/Milton Keynes: Holmes McDougall/Open University. Jarvis, Peter (1985) The Sociology of Adult and Continuing Education. Kent: Croom Helm. Johnson, T. (1989) Professions and Power. London: Macmillan. Jourard, Sidney M. (1971) The Transparent Self, 2nd ed. New York: D. Van Nostrand. Kemm, John (1991) "Health education and the problem of knowledge", Health Promotion International, 6 (4): 291-6. Millerson, Geoffrey (1964) The Qualifying Associations. London: Routledge & Kegan Paul. Rodmell, S. és Watt, A. (1986) The Politics of Health Education. London: Routledge.
15
2. Reflexió cselekvés közben Donald Schön
Amikor a mindennapok spontán intuitív tevékenységeinek elvégzéséhez hozzálátunk, kiderül, hogy nagyon különleges módon vagyunk jól informáltak. Gyakran meg sem tudjuk mondani mi az, amit tudunk. Mikor megpróbáljuk körülírni, zavarba jövünk és nyilvánvalóan hibás leírásokat adunk. Mindennapi tudásunk rejtett, tevékenység-mintáinkba és a dolgokkal kapcsolatos megérzéseinkbe rejtett. Helyesnek tűnik, ha azt mondjuk: tudásunk tevékenységünkben rejlik. Hasonlóképpen a szakember mindennapi munkája is cselekedeteibe rejtett tudásától függ. Minden kompetens szakember fel tud ismerni bizonyos jelenségeket - egy bizonyos betegséggel kapcsolatba hozható tünetegyüttest, egy bizonyos fajta építési terület sajátosságait, szerkezetek vagy anyagok szabálytalanságait - anélkül, hogy elfogadhatóan pontos vagy teljes leírást tudna róla adni. Mindennapi munkájában számtalan olyan minőségi ítéletet hoz, amelyeknek adekvát kritériumait nem tudná felsorolni és olyan jártasságról tesz tanúbizonyságot, amelynek szabályait és eljárásait nem tudná megemlíteni. Még, ha tudatosan is használ fel kutatásokon alapuló elméleteket és technikákat, akkor is rejtett felismerésektől, ítéletektől és jó teljesítményektől (alakításoktól) függ. Másrészt mind a laikusok, mind a szakemberek gyakran gondolkoznak azon, hogy mit csinálnak, néha még a cselekvés közben is. Meglepve gondolkodnak el cselekedetükön és a benne rejlő tudáson. Lehet, hogy például megkérdezik maguktól: "Milyen jellemzőket veszek észr,e amikor felismerem ezt? Milyen kritériumok alapján ítélkezem így? Milyen eljárásokat alkalmazok, amikor ezt csinálom? Hogyan ragadom meg a megoldandó problémát?" Általában a cselekvésbe ágyazott tudásról, az azt felvető dologgal együtt gondolkodunk. Az egyén néhány zavarba ejtő vagy érdekes jelenséggel próbál megbirkózni. Amint értelmezni próbálja azokat, elgondolkozik a cselekedetei megértésén, amit kritizál és amit jövőbeni tevékenységében megtestesít. A cselekvés közbeni gondolkodás tehát központi jelentőségű része annak a "művészetnek", amelynek segítségével a szakemberek néha bizonytalan, instabil, különleges vagy értékkonfliktussal terhelt helyzeteket tudnak kezelni.
A cselekvésben rejlő tudás Ha félretesszük a technikai racionalitás modelljét, amiben az értelmes szakmai gyakorlat, a tudás alkalmazása instrumentális döntésekben; semmi különöset nem találunk abban a gondolatban, hogy az értelmes cselekvésben inherensen benne
Reflexió cselekvés közben
rejlik egyfajta tudás. A józan ész elismeri a "hozzáértés" kategória létezését, és ezt a közgondolkodásban elfogadott tényt nem kell túlságosan kiterjesztenünk ahhoz, hogy azt mondjuk, a hozzáértés a cselekvésben rejlik. Egy kötéltáncos hozzáértése például abban rejlik, ahogy átmegy a dróton, az első osztályban játszó baseball dobójátékos hozzáértése abban rejlik, hogyan dobja a labdát az ütőjátékos gyenge pontjára, hogyan változtatja tempóját és osztja be az energiáját játék közben. A józan ész alapján semmi sem mondatja azt velünk, hogy a hozzáértés szabályokból és tervekből áll, amiken a cselekvés előtt elgondolkodunk. Bár néha valóban gondolkozunk mielőtt cselekednénk,de az is igaz, hogy az ügyes cselekedetek spontán végrehajtása is felfed egy bizonyos tudást, ami nem egy megelőző intellektuális művelet eredménye. A fentiekhez hasonló példákban a tudás a következő tulajdonságokkal rendelkezik: 1. Vannak olyan cselekvések, felismerések és ítéletek, amiket spontán módon el tudunk végezni; nem gondolkozunk el róluk a cselekvés előtt vagy alatt. 2. Gyakran nem vagyunk tudatában annak, hogy korábban már megtanultuk, hogyan kell ezeket a dolgokat csinálni, egyszerűen csak azt vesszük észre, hogy csináljuk őket. 3. Néhány esetben valaha tudatában voltunk azoknak a megértéseknek, amiket később internalizáltunk. Más esetekben sosem tudtunk róluk. De általában mindkét esetben képtelenek vagyunk körülírni azt a tudást, amit cselekedetünk felfedett. Ebben az értelemben beszélek itt a cselekvésben rejtett tudásról, ami a köznapi gyakorlati tudás jellemző módja.
Gondolkodás cselekvés közben Ha a közgondolkodás felismeri a cselekvésben rejtett tudást, arra is rájön, hogy néha gondolkodunk azon, hogy mit csinálunk. “Helyén van az esze”, “csinálva tanulni” és hasonló kifejezések nemcsak arra utalnak, hogy képesek vagyunk cselekedeteinkről gondolkozni, hanem arra is, hogy a cselekvés közben is tudunk az éppen folyamatban levő cselekvésről gondolkodni. Erre a folyamatra több, érdekes példa épp a cselekvés közben adódik. Az első osztályban játszó baseball dobójátékosok például a "kerékvágásba beletalálás" tapasztalatáról beszélnek. Csak néhány ütőjátékos tudja kontrollálni az egész játékot pusztán fizikai képességei segítségével. A többinek meg kell tanulni alkalmazkodni, amint a pályára lépnek. Ha nem képesek erre, reménytelen az ügy. Különleges érzéked fejlődik ki a labda iránt, egyfajta parancs, ami pontosan ugyanúgy megismételteti veled a korábban már sikeresnek bizonyult dolgot. A kerékvágásba betalálás kapcsolatban van a nyerő szokások tanulmányozásával, és azzal, hogy mindig megpróbálod megismételni ezeket.
17
Gyakorlat és szakértelem
A technikai racionalitástól a cselekvés közbeni gondolkodásig (reflection-in-action) Nem egészen értem, mit is jelent a "rutin megtalálása". Világos, hogy a dobójátékosok egy bizonyos fajta gondolkodásról (reflexióról) beszélnek. Mit jelent az, hogy "megtanulni alkalmazkodni, ha egyszer a pályára lép"? Feltehetően ez magában foglalja azt, hogy megfigyeled, hogyan dobtad a labdát az ütőjátékosnak, és az mennyire jól vált be, és ezeknek a gondolatoknak és megfigyeléseknek az alapján megváltoztatod addigi tevékenységedet. Amikor "elkezded érezni a labdát" és emiatt pontosan meg tudod ismételni ugyanazt a dolgot, ami előtte sikeresnek bizonyult, akkor minimum azt észreveszed, hogy valamit jól csináltál, és ez az "érzésed" teszi lehetővé, hogy ezt a valamit újra megcsináld. Amikor "azokat a nyerő stratégiákat" tanulmányozod, arra a technikai tudásra (know-how) gondolsz, ami lehetővé tette, hogy nyerjél. Úgy tűnik a dobójátékosok saját cselekvési mintáikra és játékhelyzeteikre reflektáltak valamilyen módon, és a játékban rejtett (implicit) technikai tudásról beszéltek. A cselekvésről, és néhány esetben a cselekvés közben gondolkodnak. Amikor a jó jazz-zenészek együtt improvizálnak, azt is tanúsítják, hogy "érzik" a témát, azonnal tudnak igazodni a hallott hangzáshoz. Egymásra és saját magukra figyelve érzik, merre tart a zene, és játékukat ehhez igazítják. Ezt elsősorban azért tudják megtenni, mert a zenei invencióért hozott együttes erőfeszítésük egy sémát alkalmaz - egy olyan ütem, dallam- és harmónia sémát, amit minden résztvevő ismer, és ami a darabnak előre jósolható rendet kölcsönöz. Ráadásul minden egyes zenész rendelkezik már egy zenei repertoárral, amit a megfelelő pillanatokban bevethet. Az improvizáció bizonyos zenei motívumkészletek variálásából, kombinálásából és újrakombinálásából áll egy olyan sémán belül, ami határokat szab és koherenciát kölcsönöz az előadásnak. Mivel a zenészek érzik az együttműködő hozzájárulásaikból kialakuló zene irányát , újraértelmezik ezt, és előadásukat ehhez az új értelemhez igazítják. Cselekvés közben reflektálnak arra a zenére, amit együttesen hoznak létre, és egyéni hozzájárulásaikra is, elgondolkozva azon, hogy mit csinálnak és e folyamatban bontakoztatják ki a tevékenységüket. Természetesen nem kell azt feltételeznünk, hogy a cselekvés közbeni gondolkodás a szavak médiumán keresztül történik. Valószínűbb, hogy zenei érzékükön keresztül reflektálnak, ami hasonlít a dobójátékos "labdaérzékéhez". A cselekvés közbeni gondolkodás nagy részét a meglepetés élménye váltja ki. Mikor az intuitív, spontán teljesítmény a várt eredményt hozza, hajlamosak vagyunk nem gondolkodni rajta. De amikor egy intuitív teljesítmény kellemes, ígéretes, vagy nem kívánt meglepetést okoz lehet, hogy válaszunk az, hogy a cselekvés közben elgondolkozunk rajta. A baseball dobójátékoshoz hasonlóan mi is elgondolkodhatunk "nyerő szokásainkon", vagy a jazz zenészhez hasonlóan az általunk létrehozott zene felfogásán; vagy mint a tervező, a nem szándékosan rosszul sikerült ruhán. Az ilyen folyamatokban a reflexió interaktívan a cselekvés
18
Reflexió cselekvés közben
végeredményére, a cselekvésre magára és a cselekvésben rejtett intuitív tudásra összpontosít. A szakemberek valóban elmélkednek a tevékenységükben megnyilvánuló tudásról (knowledge -in -practice). Néha, egy tevékenység befejezése utáni viszonylagos nyugalomban visszagondolnak a vállalt feladatra, az átélt helyzetre és feltérképezik azt a tudást, amit az eset kezelésébe bevontak. Lehet, hogy azt csak a léha spekuláció hangulatában teszik, de lehet, hogy a jövőbeni esetekre való tudatos felkészülés során. De az is lehet, hogy akkor gondolkodnak el a tevékenységükről, amikor a annak kellős közepében vannak. Ebben az esetben a cselekvés közben gondolkodnak, de a kifejezés jelentését a szakmai gyakorlat mögötti tudás összetett fogalmaiban kell elképzelnünk. A szakember cselekvés közbeni gondolkodása lehet, hogy nem nagyon gyors. A cselekvés-jelen, ami az az időzóna, amin belül a tevékenység még mindig változtathat a helyzeten, határokat szab ennek. A cselekvés-jelen lehet néhány perc, órák, napok, hetek és hónapok is, a tevékenység tempójától és a praxisra jellemző helyzeti határoktól függően. Egy tárgyalótermi kölcsönös viselkedés keretein belül például egy ügyvéd cselekvés közbeni gondolkodására másodpercek állnak rendelkezésre, de mikor egy évekig elhúzódó trösztellenes ügy kontextusáról van szó, a cselekvés közbeni gondolkodás lassú ütemben néhány hónapig is elhúzódhat. Egy zenekar karmestere lehet, hogy egyetlen előadást tekint tevékenysége egységének, de egy másik értelemben az egész szezon egy egység. A cselekvés közbeni gondolkodás epizódjainak tempója és időtartama a tevékenység szituációjának tempója és időtartama függvényében változik. Mikor egy szakember szakmai tevékenységéről elmélkedik, gondolatainak lehetséges tárgya az előtte álló tevékenységtől a tevékenység mögött megbúvó egész tudásrendszerig terjedhet Elgondolkodhat az ítéletei mögött meghúzódó rejtett normákon és értékeléseken, vagy a viselkedésmintáiban rejlő stratégiákon és elméleteken. Reflektálhat a helyzettel kapcsolatos érzéseire, amik egy bizonyos cselekvési módhoz vezettek, vagy arról, hogy miként ragadta meg a megoldandó problémát, vagy hogy a nagyobb helyzeti kontextusban milyen szerepet alakított ki magának. A cselekvés alatti gondolkodás ebben a jó néhány módozatban központi jelentőségű része annak a művészetnek, amelynek segítségével a szakemberek néhány zavarbaejtő "eltérő" helyzettel megbirkóznak praxisukban. Mikor a kéznél levő jelenség kikerül a gyakorlatban rejlő tudás (knowledge in practice) közönséges kategóriái alól, és egyedinek és instabilnak mutatkozik, a szakember a jelenségről alkotott eredeti felfogását áttekinti és kritikával illeti, új leírást készít róla, és helyszíni kipróbálással teszteli az új leírást. Néha új elméletet alkot a jelenségről, a vele kapcsolatos érzelmeinek artikulálása által. Mikor megakad egy problematikus helyzetnél, amit nem tud azonnal kezelhető problémává alakítani, lehet, hogy új környezetbe helyezi a problémát, új keretbe, amit "keret kísérletnek" fogok nevezni, és ezt próbálja alkalmazni a helyzetre. Amikor inkompatibilisnek vagy inkonzisztensnek látszó elvárásokkal kerül szembe, lehetséges, hogy saját és mások már meglevő helyzetértékeléseire
19
Gyakorlat és szakértelem
támaszkodik. A dilemmát lehet, hogy saját problémamegragadása vagy szerepe megfogalmazása következményének tekinti. Ezt követően talán megtalálja a módját annak, hogy hogyan integrálja a kockán forgó értékeket, vagy hogyan válasszon közülük. Amikor valaki cselekvés közben gondolkodik, a praxis kontextusában válik kutatóvá. Nem függ az uralkodó elmélet kategóriáitól és technikáitól, hanem az egyedi esethez készít új elméletet. Vizsgálódásait nem kötik a végkifejletet illető előzetes megegyezés eszköz-megkötései. Nem választja el az eszközöket a végcéltól, hanem a problémás helyzet megragadásában interaktívan definiálja azokat. Nem választja el a gondolkodást a cselekvéstől, nem hoz külön olyan döntést, amit később kell cselekvéssé alakítania. Miután kísérletezése egyfajta cselekvés, a megvalósítás bele van építve a vizsgálódásaiba. Így a cselekvés közbeni gondolkodás (reflection-in-action) még a bizonytalan és egyedi helyzetekben is megvalósulhat, mivel nem kötik a technikai racionalitás dichotómiái. Bár a cselekvés közbeni gondolkodás rendkívüli folyamat, nem ritka esemény. Valójában sok gondolkodó (reflektáló) szakember számára ez a gyakorlat magja. Mindazonáltal, miután a professzionalizmust még mindig főként a technikai szakértelemmel azonosítják, a cselekvés közbeni gondolkodás a szakmai tudás legitim formájaként nem általánosan elfogadott - még azok által sem, akik csinálják. Sok szakember saját magáról mint technikai szakértőről alkotott képébe zárva a szakmai gyakorlatban semmiféle alkalmat sem talál a reflexióra. Túlságosan ügyesekké váltak olyan technikákban, mint a szelektív oda nem figyelés, értelmetlen kategóriák és helyzeti ellenőrzés, amely technikákat saját gyakorlatba rejtett tudásuk állandóságának megőrzésére használnak. Számukra a bizonytalanság fenyegetés; elismerése gyengeség. Mások, akik jobban hajlanak a cselekvés közbeni gondolkodásra mégis meglehetősen kényelmetlenül érzik magukat, mivel nem tudják szóban kifejezni azt, amiről tudják, hogy hogyan kell csinálni, tehát nem tudják igazolni minőségét vagy pontosságát. Ezekből az okokból kifolyólag a cselekvés közbeni gondolkodás tanulmányozása kritikus jelentőséggel bír. A pontosság vagy fontosság dilemmája feloldható, ha ki tudunk egy fejleszteni egy olyan episztemológiát a szakmai gyakorlat számára, ami a technikai problémamegoldást a reflektív vizsgálódás tágabb kontextusába helyezi, megmutatja, hogy a cselekvés közbeni gondolkodás hogyan lehet a saját jogán pontos, és a bizonytalan vagy egyedi esetekben való praktizálás művészetét a tudós kutatásra való képességéhez kapcsolja. Ezáltal növelhetjük a cselekvés közbeni gondolkodás legitimációjának mértékét és bátoríthatjuk tágabb, mélyebb és módszeresebb használatát.
20
3. Jogosítvány és mandátum Everett C. Hughes Egy foglalkozás részben néhány ember által sajátjuknak tekintett vagy nekik adott implikált vagy explicit jogosítványból áll, amit azért adtak nekik, hogy bizonyos, más emberektől jelentősen eltérő tevékenységeket elvégezzenek, méghozzá pénzért, árukért vagy szolgálatokért cserébe. Általában, ha egy bizonyos foglalkozással rendelkező embereknek van bármilyen azonosságtudata vagy szolidaritás érzése, mandátumot is követelnek maguknak, hogy meghatározzák nemcsak maguk, hanem mások számára is - a munkájukkal kapcsolatos ügyekben a helyes viselkedést. Ezen kívül megpróbálják, mégpedig valószínűleg sikeresen, meghatározni nemcsak a helyes viselkedést, hanem még gondolkodás és hit módjait az egyes individuumok és a társadalmi és politikai testület számára is egy széles életterülettel kapcsolatban, amelyről úgy hiszik, hogy foglalkozásuk hatókörébe tartozik. A jogosítvány lehet, hogy csupán technikai; azonban az is lehet, hogy a viselkedés és gondolkodás nagy területére kiterjed. Tartalmazhatja az egész életmódot, de lehet, hogy csak bizonyos, mások által - legalábbis nem hivatalosan, vagy nem jutalmazásért - el nem végzett technikai tevékenységek kivitelezésére szorítkozik. A mandátum lehet kicsi, és szűken értelmezett, vagy épp az ellenkezője. A jogosítvány, mint egy foglalkozás jellemzője, általában egy foglalkozás űzésére feljogosító speciális, jogi engedélyt jelent. Én itt tágabb értelemben használom ezt a kifejezést. A társadalom természeténél fogva részben abból áll, hogy bizonyos embereknek megengedi, vagy elvárja tőlük, hogy olyan dolgokat csináljanak, ami a többi ember számára nem megengedett, vagy nem elvárt. A legtöbb foglalkozás - és különösen a szakmának tekintettek - jogosítványa részben azt is magában foglalja, hogy némiképp eltérnek a közös viselkedési módoktól. A szakmák a más fajta foglalkozásoknál talán nagyobb mértékben tág jogi, erkölcsi és intellektuális mandátumot is igényelnek maguknak. A szakemberek a szakma varázsos körébe való bekerülésük jogán nemcsak egyénileg jogosultak olyan dolgokat csinálni, amit a többi ember nem tesz, hanem kollektíven feltételezik, hogy joguk van megmondani a társadalomnak, hogy mi a jó és helyes az élet általános és egy konkrét területén. Valóban ők állapítják meg az arról való gondolkodás terminusait. Amikor egy ilyen előfeltevést legitimnek tekintenek, egy teljes értelemben vett szakma jön létre. Mind a jogosítvány, mind a mandátum természete és mértéke, egymáshoz és a körülményekhez való viszonyuk, és a konfliktusok, melyben kiterjednek vagy összehúzódnak, kulcsfontosságú kutatási területek nemcsak a foglalkozás, hanem a társadalom számára is. Ezek a jogosítványok és mandátumok az erkölcsi munkamegosztás elsődleges mani-
Gyakorlat és szakértelem
fesztációi, azaz azoknak a folyamatokénak, amelyek által a különböző erkölcsi funkciókat szétosztják a társadalom tagjai, mint egyének és mint egyének kategóriái között. Ezek a morális funkciók mind fajtájukban, mind mértékükben eltérnek egymástól. Néhány ember különleges felelősséget keres és kap értékek meghatározásában és az élet bizonyos területén szankciók kialakításáért és betartatásáért; az erkölcsi és társadalmi funkciók elkülönülése mind a kérdéses társadalmi viselkedés területét, mind a felelősség és a hatalom fokát magában foglalja. Miután ebben a cikkben a foglalkozások ezen aspektusaira helyezem a legnagyobb hangsúlyt, úgy fogom ezeket bemutatni, hogy remélem később vitát és kutatást stimulál majd. Sok foglalkozást nem lehet bűnös tudás nélkül végezni. A pap nem tudja kiszabni a penitenciát anélkül, hogy maga ne válna a bűn szakértőjévé; vagy hogyan tudná megkülönböztetni a halálos bűnt a bocsánatostól? Hogy végrehajthassa felhatalmazását arra, hogy megmondja az embereknek milyen könyveket szabad és melyeket nem szabad elolvasniuk, hogy milyen gondolatokat vagy hiteket tehetnek magukévá és melyeket kerüljenek, a tiltott dolgok tudójává kell válnia. Csak a teológia mestere tud igazán szövevényes eretnekséget kigondolni; ezért a Sátán szükségképpen csak egy bukott angyal lehet. Egy laikus csupán egy mordállyal rendelkező amatőr lehetne ott, ahol mesterlövészre van szükség. A szegény tiszteletesnek a gyónások meghallgatására, feloldozásra való jogosítvány, és a mi, micsoda megkülönböztetésére szóló felhatalmazás részeként cserébe, meg kell győznie a laikus világot arról, hogy ellenáll a privilegizált helyzetéből adódó kísértéseknek; egyenruhát ölt és nőtlen életet él. Ezek kompenzáló, vagy ellentétes eltérések a köznapi öltözködéstől és életmódtól; nem csodálnák, talán nem is tolerálnák ezeket olyan emberek esetében, akiknek nincs speciális funkciójuk ezek igazolására. A pap, röviden, intellektuális és erkölcsi értelemben eltérő, és valószínűleg el is kell térnie, ha eleget akar tenni jogosítványának. A bűnös tudás terhét viseli. Az ügyvéd, a rendőr, az orvos, a riporter, a tudós, a diplomata, a magántitkár jogosítványt kell, hogy szerezzen - és bizonyos fokig titokban kell tartsa - valamilyen fokú bűnös tudását. A legtöbb foglalkozás az értesülések adásával, megőrzésével és kapásával kapcsolatos alkun alapul. Ennek az alkunak a megtartására szóló jogosítvány sok foglalkozás lényege. Mindenfajta bűnös tudás prototípusa azonban egy különös, potenciálisan megrázó látásmód. Minden foglalkozásnak az események, tárgyak vagy eszmék néhány rendszerét viszonylagosan kell szemlélnie. Ezeket a dolgokat osztályozni és összehasonlítani kell; viselkedésüket elemezni és ha lehet, előre jelezni. Ki kell fejleszteni egy alkalmas technikai nyelvezetet, amellyel a kollégákkal lehet beszélni. Ezt a technikai, tehát viszonylagos hozzáállást kell átvenni azokkal az emberekkel kapcsolatban is, akik a szolgáltatás használói; egyetlen szakma sem működhet anélkül, hogy jogosítványa lenne arra, hogy botrányos fogalmakat használjon kliensei háta mögött. Néha a foglalkozásoknak át kell venniük ezt a más emberek számára nagyon drága dolgokhoz, illetve abszolútnak tartott értékek vagy érzelmek tárgyaihoz való objektív, összehasonlító hozzáállást. Feltételezem, hogy ez a végső jogosítvány akkor a legnagyobb, ha az azt gyakorló emberek, akik
22
Jogosítvány és mandátum
becses dolgok őrzői, abban a helyzetben vannak, hogy nagy kárt képesek okozni. (Senki sincs lopáshoz olyan jó helyzetben, mint egy bankár.) A drága dolgokról és abszolút értékekről való viszonylagos gondolkodás jogosítványa kapcsolatban áll a veszélyes cselekvésekre való jogosítvánnyal. Nem a toronyjavító, vagy a tengeralattjárókat irányítók által okozott veszélyre utalok, hiszen ők saját magukat veszélyeztetik. (De még ebben az esetben is lehetséges bizonyos helyzet, hogy kifizessük őket azzal, hogy kissé ámokfutóvá válhatnak, amikor az egyik lejön, másik pedig felmegy a szárazföldre.) Inkább arról beszélek, hogy az orvosnak jogosítványa van arra, hogy műtsön és kezeljen, a papnak arra, hogy az emberek megváltásával játsszon, a tudósnak hogy atomokat hasítson; vagy egyszerűen annak a veszélyéről, hogy a tanács, amit adnak az embernek lehet, hogy rossz, vagy az elvégzett munka sikertelen lehet, esetleg kárt okozhat. Mindezek a jogosítványok lehetnek a gyökerei annak a kis agresszív gyanúnak, amit a legtöbb laikus a szakemberekkel kapcsolatban érez, vagy annak a fanatikus és tomboló dühnek, amely néhány emberben krónikusan ég és ami időnként népszerű reakcióvá válik. Az élveboncolás sok ellenzője nem a vadállatokat szereti jobban, hanem az orvosokat szereti kevésbé, mert azt gyanítják, hogy az orvosok munkájuk bizonyos részét túlságosan szeretik. Ez állandó tiltakozás. Természetesen vannak olyan emberek, akik hiszik, hogy sérülést szenvedtek nem hozzáértő vagy gondatlan kezelés miatt, vagy pedig kihasználták őket azáltal, hogy csak a szakember szakmai tudásának vagy jövedelmének növelése érdekében foglalkoztak velük, s nem saját egészségük miatt. Ebben rejlik annak az egész kérdése, hogy mi az alku a szolgáltatásban részesülők és a szolgáltatók között, s mik azok a körülmények, amelyek között bármely fél ellenzi azt. Egyenlő vagy nagyobb a szociológiai jelentősége a jogosítvány vagy felhatalmazás általános megkérdőjelezése problémájának. A társadalmi feszültségek gyakran pont a vezető szakmák kiváltságainak hasonló megkérdőjelezéseiben mutatkoznak meg. Válság idején általános igény alakulhat ki a laikus gondolkodásmód és diskurzushoz való közelítés iránt. Az egyik nagy szakmai szellemi elhajlás, egyfajta bűnös tudás a fent említett objektív és relatív megközelítés Az egyik fajta viszonylagosság az idővel kapcsolatos; a szakember a jelent lehet, hogy hosszabb perspektívában szemléli. Lehetséges, hogy számára a jelen döntőbb fontosságú abból a szempontból, hogy az egyik kapocs az események oksági láncolatában; egy jelenlegi cselekvés következményeit lehet, hogy elkerülhetetlenebbnek, az időben hullámzóbbnak látja. A sürgősség ebben az értelemben lehet, hogy nagyobbnak tűnik a szakember, mint a laikus számára. Más értelemben viszont kevésbé döntőnek látja a jelent, mivel a szakember a jelen helyzetet más helyzetekkel összehasonlítva látja; számára nem egyedi, és így a kevésbé látja sürgősnek az esetet, mint a laikusok. Válsághelyzetben a szenvtelenség a legveszélyesebb eltérés, mivel ezt tolerálják a legkevésbé. A szakemberek különbözősége ezekben az esetekben a sok laikus által a helyzet sürgősnek tekintett részeit drasztikusan átváltoztatja kevésbé fontos aspektusokká. És a jogosítványukból következik, hogy eltérő terminusokban gondolkodnak.
23
Gyakorlat és szakértelem
A militáns vallási szekták tanulságos példával szolgálnak. Szokás szerint, a kereszténységben legalábbis, olyan emberekből állnak, akik meg vannak győződve arról, hogy mindnyájan az elkárhozás közvetlen veszélyének vannak kitéve. Ameddig militáns szekták maradnak, állandóan válságban vannak. Talán szociológiailag nem jelentéktelen az a tény, hogy nem tűrik meg a papságot, vagy egyáltalán bármiféle nagyobb funkcionális differenciálódást. Ez olyan, mintha éreznék, hogy a professzionalizálódás elkerülhetetlenül valamilyen fokú elkülönülést, valamiféle viszonylagos és összehasonlító magatartást vonna maga után. Egy nagy társadalomban a papság általában buzgóbb, mint a laikusok; egy szektát csaknem úgy is meg lehetne határozni, hogy egy olyan vallási csoport, amelyben a fentiek ellenkezője az igaz. Az inkvizíció esetében valószínűbb, hogy a hivatásos papság inkább toleráns, mint a hitbuzgó laikusok. Ámbár a felvetés paradoxnak tűnhet, de komolyan feltehető a kérdés, milyen körülmények között tűrnek meg a vallásos emberek egy hivatásos papságot. A tipikus reformmozgalom a laikusok kísérlete az értékek újbóli meghatározására és a cselekvés megváltoztatására valamilyen ügyben, amivel kapcsolatban egy bizonyos foglalkozás (vagy foglalkozások egy csoportja, vagy egy foglalkozáson belüli klikk) mandátummal rendelkezik. A mozgalom lehet, hogy csupán gyorsabb vagy drasztikusabb fellépést sürget ott, ahol a szakma lassan, vagy egyáltalán nem cselekszik; lehet, hogy közvetlenül a szakma uralkodó filozófiáját támadja , mint az orvosi ellátás elosztási módját megváltoztatni kívánó kísérlet. Vizsgálódás tárgyát képezi egy foglalkozás hatalma jogosítványa megvédésére és mandátuma fenntartására, és azok a körülmények melyekben a jogosítványt és mandátumot támadások érik, elvesznek, vagy megváltoztatják őket. (Nem szabad elsiklanunk az egy szakmán belüli mozgalmak felett sem.) Míg sok tanulmány foglalkozik a foglalkozási csoportok politikai tevékenységével, a tárgyat kissé félreértették a társadalmunkban a foglalkozások politikai semlegességét övező erős fikció következtében. A jogosítványok és mandátumok, valamint a köztük levő kapcsolatok sok változata juthat eszünkbe. Társadalmunkban a tanároknak kevés jogosítványa van arra, hogy úgy gondolkozzanak, ahogy mások nem; még az sem megengedett számukra, hogy a mások számára megengedett undok gondolataik legyenek. Jogosítványuk kisebb pedagógiai ügyekre korlátozódik; és nem tartalmazza azoknak az alapvető kérdéseknek az eldöntését, hogy mit kell a gyermekeknek tanítani. Vonakodva adják a kezükbe az oktatáspolitika területét, noha nagymértékű hatalommal rendelkeznek az alapértelmezésnél fogva. A művészek és hivatásos szórakoztatók jogosítványának tanulmányozása szintén sok tanulsággal szolgálhat az egy társadalomban megengedhető konformitás fokáról és az eltéréseket nullához közelítésének következményeiről. Ezek a foglalkozások, már ha épp azokat a dolgokat kívánják előállítani, aminek fejében a társadalom rendes megélhetést (vagy néhány esetben sosem látott gazdagságot) biztosít számukra, úgy tűnik legalábbis néhány olyan embert követelnek meg, akik nagyban eltérnek a más emberek által többé-kevésbé követett és szilárdan magukévá tett normáktól. Jogosítványuk azonban időről időre ingatag állapotba kerül, és semmi garancia sincs arra, hogy azt bármikor ne érhetné támadás.
24
4. Nem az a fontos hogy mit csinálsz, hanem hogy ki vagy: gondozói szerepek és gondozói kapcsolatok Jan Walmsley
Lehet, hogy mostanra közhellyé vált az, hogy a fizetség nélkül dolgozó gondozók megénekeletlen hősnők vagy hősök, akiknek lankadatlan kemény munkája gyakran jobbnak tűnik, mint a fizetett gondozók műszakban végzett munkája. Ez a tanulmány három egymással kapcsolatos témát kíván körüljárni: 1. Azt a tényt, hogy a gondozó és a tőle függő személy közti kapcsolat döntő meghatározója annak, hogy a gondozásért fizetnek-e. 2. Azokat a nehézségeket, amikkel a fizetett gondozók azért kerülnek szembe, mert hasonlóságok vannak elvégzendő feladatuk és a fizetetlen gondozók munkája között; és annak a módját, ahogy a fizetett gondozók ezeket a nehézségeket kezelik. 3. A fizetség hatását a gondozási kapcsolatra; és azt, vajon a fizetség nélküli gondozás "jobb"-e, mint a fizetett.
A kapcsolat a fontos Mm, tudod ő összezavarodott. Mindent én csináltam....A konyhában voltam, a tűzhely előtt, tejet forraltam vagy valami hasonló, és akkor azt szokta mondani, hogy "gyere be és ne merj kimenni megcsinálni a tejet'...egyszerűen nem tudtam sehova se menni. Minden hétvégén otthon kellett maradnom hogy gondját viseljem, nehezen lehetett bírni vele. ('Gwen', kutatási interjú a szerzővel, 1989)
Gwen egy szellemi fogyatékos nő. A Felnőtt Képzési Központ kliensként látogatja, de egy ideig egy elmebajban szenvedő nő fő gondozója volt. Ez nem képességei vagy szakképzettsége miatt alakult így, hanem mivel a nő az anyja volt. Ironikus módon Gwen mindig kívül rekedt a fizetett alkalmazáson; mégis senki sem kérdőjelezte meg azt, hogy kötelessége anyját gondozni a család otthonában. Vessük ezt össze a következőkkel: Egy idős beteg - egy hetvenes éveiben járó hölgy - bizalmasan elárulta ápolójának, hogy nagyon hiányzik neki a kutyája, aki sok éven át egyetlen társa volt... Az
Gyakorlat és szakértelem
elkülönítettség ezen érzése hátráltatja a gyógyulását. Az ápoló megvitatta a dolgot a beteggel és együttesen találtak egy megoldást. A beteg beleegyezésével az ápoló telefonált a szomszédnak, és elintézte, hogy a kutyát hozzák be a kórházba. (Nővértoborzó hirdetés, 1991)
Az ápolás szakmunka, amihez a jelentkezőknek tudományos minősítésekkel és kiterjedt képzéssel kell rendelkezniük. A hirdetés mégis az ápoló emberi, gondoskodó tulajdonságait hangsúlyozza. Egy hirdetés jelentéktelennek tűnhet, de mégis egy olyan imázst testesít meg, amit a szakma a potenciális újoncok tudomására kíván hozni. A gondozás tevékenység és kapcsolat is: "a gondozás egy társas kapcsolatot és egy fizikai feladatot is magában foglal" (Qureshi és Walker, 1989). Érdekes, hogy Gwen, a fizetést nem kapó gondozó esete a gondozás munka-jellegét, míg az ápolási hirdetés a képzett szakember gondozási kapcsolatának fontosságát hangsúlyozza. A gondozás Hilary Graham (1983) kifejezésével élve szeretet és munka is. Nem ritka, hogy rokonok - lányok, menyek fiúk, házastársak - nagymértékben függő rokonokat gondoznak. A fizetetlen gondozás mértéke és terhe jól dokumentált (Nissel és Bonnerjea, 1982; Baldwin, 1985; Briggs és Oliver, 1985; Lewis és Meredith, 1988. Az Egyenlő Esélyek Bizottság friss adatai szerint a felnőttek 14 százaléka gondozó (EOC, 1991). Paradox, hogy a rokoni kapcsolat miatt egy ember, gyakran, bár nem mindig egy női rokon, "gondozói" szerepet kap. Hogy Gwennek volt-e vagy sem érzelmi kapcsolata anyjával, az mellékes szerepet játszott. Ezzel szemben a gondozói szereppel rendelkező dolgozótól, mint például a fent idézett ápolótól gyakran elvárják, hogy "gondoskodó" kapcsolatot fejlesszen ki a gondjaira bízott személlyel. A "kapcsolat" kifejezés két ellenkező jelentéssel rendelkezik: a gondozás minősége alapvetően függ gondozó és gondozott érzelmi kapcsolatától, mégis a gondozó szerepét másvalaki is megkaphatja pusztán rokoni kapcsolat és nem valamiféle érzelem, vagy a gondozásra való bármiféle kívánság miatt. Erre a keveredésre utalnak azok a rendszerek, amelyek "köznapi embereknek" fizetnek gondozási szolgálatok nyújtásáért. (Ungerson, 1990) Olyan embereknek fizetnek, akik nagy mértékben függő személyeket, rokkant, vagy szellemileg sérült embereket látnak el (Leat és Gay, 1987), és ilyen a Kenti Közösségi Gondoskodási Rendszer is (Challis és Davies, 1986). Hazel Qureshi az ilyen rendszereket az alkalmazott gondozók, szinte kizárólag nők kizsákmányolásának tartja (Qureshi, 1990). Ilyen például az az ideológiai elkötelezettség, hogy a gondozást "szeretetből" mintsem pénzért végzik, és az a gazdasági elkötelezettség, hogy olcsón nyújtsunk gondozási szolgáltatást, hogy az ilyen rendszerekben alkalmazott emberek nem bért kapnak, hanem fizetséget. Elvárják tőlük, hogy gyöngéd kapcsolatot létesítsenek a gondjaikra bízottakkal. Nincs szakszervezetük, nincs foglalkozásuk után járó nyugdíjuk, betegszabadságuk vagy fizetett szabadságuk, vagy bármely alkalmazással kapcsolatos juttatásuk. A nevelőszülőknek nem fizetnek túlórabért, bár napi 24 órán keresztül vannak szolgálatban, nem igényelhetnek költségtérítést az élelemért, kirándulásokért szünidőkért, kopásokért,
26
Nem az a fontos mit csinálsz
ruházatért, mosásért, (Williams, 1990). Az a közkeletű nézet, hogy a gondoskodást szeretetből végzik, annyira mindent átható, hogy a nevelőszülőket is beleértve alig valaki kérdőjelezi meg a rossz munkakörülményeket. Ezek a rendszerek a gondoskodás, mint szerep helyett inkább a gondoskodás mint kapcsolat fontosságát illusztrálják. A gondozóktól azt várják, hogy altruizmus és ne készpénz motiválja őket. Clare Ungerson (1990: 21) szavaival:" a feltételezés az, hogy a névlegesen fizetett dolgozók jobb minőségű gondoskodást nyújtanak, miután szeretetből és nem pénzért dolgoznak". Ebben a tekintetben hasonlítanak a fizetést nem kapó gondozókhoz, akikről szintén úgy tartják, hogy altruista és nem pénzügyi motívumok hajtják őket.
A dolgozók, mint gondozók Sok ember fizetést kap azért a gondozási munkáért, amit mások szeretetből vagy kötelességtudatból; vagy pedig a nevelőszülőknek és másoknak felajánlott névleges fizetségért vállalnak fel. Clare Ungerson (1990) azzal érvel, hogy Nagy Britanniában a fizetett és nem fizetett gondozók között a hagyományosan meghúzott választóvonal félrevezető, és hogy a skandináv országokban nincsen ilyen megkülönböztetés. Skandináviában a "gondozást nyújtó munka" kifejezés minden olyan munkatípust felölel, ahol a gondozó egyenletes és megbízható gondoskodást nyújt annak a személynek, aki koránál, fogyatékosságánál vagy fiatalságánál fogva nem képes saját magát ellátni (Waerness, 1990). Nagy Britanniában a formális és informális (fizetett és nem fizetett) gondozás dichotómiája Ungerson szerint a köz/magán szétválást állandósítja, amelyben az otthoni (magán) környezetben végzett munka láthatatlan és nem méltányolt. Clare Ungerson (1987) elemezte az anyák, mint gondozók által birtokolt jártasságokat. Listája lenyűgöző: tartalmaz társas és kommunikációs képességeket, otthoni feladatokban való jártasságokat, információgyűjtést, pontosságot és megbízhatóságot, és a hosszú időszakokon át való önálló cselekvés képességét. Egy ilyen elemzés megerősíti Phillips és Taylor (1980: 82) állítását, miszerint "a jártasság távolról sem egy objektív gazdasági tény, hanem gyakran bizonyos munkatípusokra, az azt végző dolgozók neme és hatalma alapján ráhelyezett ideológiai kategória." Azaz a jártasságok nem egy vákuumban léteznek, ahol az egyik jártasság eredendően értékesebb, mint a másik, hanem használójuk szerint értékelik őket. A gondozók által birtokolt jártasságok egy másik környezetben jól jöhetnek az egyén számára a munkaerőpiacon. Mit jelent ez a fizetett gondozók számára? Sok, vagy talán a legtöbb egészségügyi és szociális dolgozó "gondozásból" él meg. Valóban, a "gondoskodó szakmák" (caring professions) kifejezést gyakran használják a szociális munka, ápolás, pszichoterápia, foglalkozási terápia és még az általános iskolai tanárság leírására is. Azonban ezen dolgozók szakmai státusra való igénye megkérdőjeleződik, ha létjogosultságuk alapja csupán a gondoskodás. Hogyan követelhetnek tiszteletet, magas fizetést, autonómiát és minden más, a szakma státuszával együtt járó juttatást, ha csak azt a munkát végzik el, amit a népesség 14 százaléka ingyen csinál? Erre többfajta válasz létezik, az egyszerűség kedvéért kiválasztottunk 27
Gyakorlat és szakértelem
néhányat az ápolás területéről, de ezzel nem akarunk arra utalni, hogy csak az ápolói szakma szenved ezektől az ellentmondásoktól. Az egyik válasz a munka technikai aspektusait emeli ki: amint Hewa és Hetherington (1990: 179) az észak-amerikai környezetről írja "az emberi testtel kapcsolatos bimbózó mechanisztikus szemlélet a modern egészségügyi szolgáltatásokat növekvő mértékben megfosztja az emberi értékektől." Egy friss ápolókat toborzó hirdetésben egy ragyogó fotón fiatal nő látható ápolói egyenruhában, amint egy kórházi ágyon fekvő beteg mellett ül, számítógéppel az oldalán. A hirdetés okosan egymás mellé helyezi a beteg embert gondozó ápolónő hagyományos imázsát és a magas státuszú, magas technológiát képviselő szerkezetet. Világos, hogy a fotó üzenete számunkra az, hogy az ápolók nem csak gondoznak, hanem a legújabb számítástechnikai technológia magas fokon specializált és magasan képzett felhasználói is. Egy másik válasz a már korábban idézett ápolói hirdetéssel illusztrálható, amiben az ápolót érzékeny és gondoskodó embernek mutatják be, aki képes felülemelkedni szerepének normális követelményein azáltal, hogy behívja a beteg kutyáját a kórházba. A szakképzett ápoló saját kötelességeként értelmezheti, hogy igazi gondoskodással és részvéttel kell idegenekkel törődnie, figyelmen kívül hagyva az egyének személyes tulajdonságait - ezt hívja Campbell (1984) "mérsékelt szeretetnek" (moderated love). Egy harmadik válasz, ami talán a gondozási segédekre és otthoni gondozókra jellemzőbb, mint a szakképzett személyzetre, megpróbálja elhomályosítani a fizetett gondozói szerep határait, hogy a szolgáltatásokat a kifizetett feladatok és idő fölé rendeljék. A gondozás szeretet és munka is. A gondozás, legyen az formális vagy informális, nem mindig alkalmazkodik a műszakok előírásaihoz. Hazel Qureshi (1990: 76) írja a Kenti Közösségi Gondozási Rendszer segítőiről (amelyben a szomszédok kis összegű pénzt kapnak a gondozási feladatok ellátásáért) "előfordulhat, hogy a segítők egy egyén további gondozásának csapdájába esnek akkor is, ha már úgy érzik, nem elégséges, amit viszonzásul kapnak." Az ápolás irodalmában fellelhető új keletű viták azt mutatják, hogy a szakma küszködik az ápoló igazi szerepének meghatározásával. Jean McFarlane (1988: 11) azt írja: "A gondozás fogalma a tudományos pontosság hiánya miatt, nem tud útmutatást nyújtani a tudományosan megalapozott szakmai cselekvés számára a modern egészségügyi ellátásban." Alison Kitson (1988) azzal vádolja az ápolókat, hogy expresszív szerepük (hogy segítsék a beteget abban, hogy jobban érezze magát) helyett, instrumentális szerepükre (hogy segítsék a beteget abban, hogy jobban legyen) összpontosítanak: "Azt hiszem, hogy az ápolói szakmát érintő zavar oka a szakma gondolkodásmódjában és szolgáltatásaiban, a racionális objektív technológiai gondolkodásmód dominanciája az élet érzelmi, szubjektív és személyesebb kifejeződése felett" (Kitson, 1988: 26). A gondozó szakmák tagjai más fizetett gondozókhoz, például a házi segítőkhöz és gondozási asszisztensekhez hasonlóan, nagyon is valódi jártasságokat és tudást birtokolnak. De talán nem szerencsés az, hogy az affektív gondozáshoz szükséges nyilvánvalóan világi tulajdonságokat annyira alulértékelik, hogy gyakran mind a szakemberek képzése, mind a gyakorlat során teljesen
28
Nem az a fontos mit csinálsz
figyelmen kívül hagyják azokat (lásd Craft, 4. rész; Middleton, 1987; Brechin és Swain, 1989). Kitson nem az egyetlen, aki arra emlékeztet, hogy amikor betegek vagyunk, vagy fájdalmat érzünk, gondoskodásra és kezelésre is szükségünk van. Lehetséges, hogy a nem fizetett gondozás, mint tevékenység alulértékelésének következménye vezetett ahhoz, hogy néhány szakember hajlamos a "technikai racionalitást" hangsúlyozni (Hewa és Hetherington, 1990; Schön, 1991) a legtágabban értelmezett magas színvonalú gondoskodást jellemző érzelmek területének rovására.
Fizetett gondozás szemben a nem fizetett gondozással Miért tekintik a fizetett gondozást néha alacsonyabb rendűnek, mint a nem fizetett gondozást? Ez a feltevés elterjedt a közgondolkodás állásfoglalásában azzal kapcsolatban, hogy például az idős embert otthonban helyezik el, ahelyett, hogy rokonai gondoskodnának róla; vagy a szülők gyermekfelügyelőt alkalmaznak ahelyett, hogy otthon maradnának és vigyáznának kis gyermekeikre. Az alternatívákkal szembeni ilyen ellenséges érzület miatt nem meglepő, mikor Netta Coston azt mondja fogyatékos gyermekéről: "Imádkozom Istenhez, hogy előbb haljon meg, mint én" (Guardian, 24, 1991 június). Ezt a nézetet erősítik meg a politikusok is - "A gondoskodó családok a gondoskodó társadalom alapjai" (Jim Callaghan, idézte a Guardian, 23, 1978 május) - és a Griffin Jelentéshez hasonló kormányzati dokumentumok is, amely a közösségi gondozás célját abban látják, hogy az egyént saját otthonában tartsuk (lásd Qureshi, 1990). Janet Finch és Dulcie Groves és más feministák már rámutattak arra, hogy az otthon nyújtott informális gondozás ideológiailag kényelmes, mivel olcsó, elsősorban, bár nem kizárólag nők végzik (Finch és Groves, 1983: 221-4). A gondozásra szorulókat ritkán kérdezik meg, mit is szeretnének inkább. Lewis és Meredith (1988) illetve Qureshi és Walker (1989) kutatásai azt mutatják, hogy az az elterjedt nézet, hogy az idősek, amikor már nem képesek önmagukat ellátni, azt szeretnék, hogy rokonaik lássák el őket. Sok esetben ez így is van. Azonban Qureshi (1990) olyan kutatási eredményeket is idéz, amelyek arra utalnak, hogy legalábbis néhány idős ember inkább fizetett gondozókat szeretne családi segítők helyett, és hogy a szolgáltatásokért való fizetés méltóságot és az ellenőrzés érzetét nyújtja, amely hiányzik a családtagok által nyújtott gondozásból. Yvonne Hall, az Open University (1991) "Rokkantság - Identitás, Szexualitás és Kapcsolatok" című csomagjának egyik szerzője is ezt az érvet erősíti meg "bár nagy veszélyekkel és nehézségekkel jár, ha az embert otthonban helyezik el, gyakran ez az első alkalom arra, hogy a rokkant személy kiszabaduljon a családi otthonból." A rokkant emberek kritikusan szemlélik a fizetett gondoskodás módját, de még mindig kívánatosnak érzik, hogy a mindennapi élet feladatainak ellátásában legyen választási lehetőségük a rokonok segítségére való támaszkodással szemben.
29
Gyakorlat és szakértelem
Összegzés Azzal kezdtem, hogy leírom a gondozás néhány ellentmondását. A gondozás egy feladatsort és egy kapcsolatot is jelent, függetlenül attól, hogy a gondozó kap-e fizetést. A jó minőségű gondozói munka feltétele, hogy a gondozó érzelmi kapcsolatot alakítson ki a gondjaira bízott személlyel annak érdekében, hogy a gondoskodást érzékeny módon és a gondozott személy méltóságának megőrzésével lehessen végrehajtani. Vitatható, hogy a gondozók számára szükséges jártasságok különböznek-e a fizetett és nem fizetett gondozók esetében. Különböző megoldások láttak napvilágot annak érdekében, hogy feloldják a gondozásban rejlő ellentmondást. Ungerson (1990) azért érvel, hogy a kapcsolattól függetlenül a gondozók részesüljenek fizetségben, s ezáltal megszűnne a formális és informális gondozás közti választóvonal: mindenkiből fizetett gondozó válna. A szolgáltatások közvetítése (service brokerage) egy olyan alternatív megfogalmazás, amelyben a gondozott személy lenne a gondozó "munkáltatója", és ezáltal megfordulna a gondozási kapcsolatban rejlő függőségi viszony (Brown és Ringma, 3. rész). Korábban az intézeti elhelyezés is lehetséges volt bizonyos függő személyek, például a szellemi fogyatékosok számára, akik szüleinek azt tanácsolták, hogy "helyezzék el és felejtsék el" őket (Walmsley, 1991). Egyik "megoldás" sem problémamentes, és nem is célom, hogy feloldjam az ellentmondásokat. Ezen a ponton inkább helyes lenne visszatérni a cikk elején említett három kapcsolódó témára. A gondozási munkában a gondozó és a gondozott személy közti kapcsolat dönti el, hogy a munkáért jár-e fizetség. A rokonoktól, ha felvállalják a feladatot, azt várják el, hogy kapcsolatuk részeként végezzék a gondozást, nem úgy, mint a fizetett gondozók. Továbbá Qureshi és Walker (1989) rámutatott, hogy ha egy rokon rendelkezésre áll a gondozás feladatának elvégzésére, ez valószínűtlenebbé teszi, hogy szakmai támogató szolgáltatások állnak majd a gondozó rendelkezésére. Ritkán van partnerkapcsolat az informális és formális gondozás között abból a célból, hogy a gondozónak támogatást vagy könnyebbséget nyújtsanak. A fizetett és nem fizetett gondozók által elvégzett feladatok hasonlóságai a szakképzett gondozók számára néhány nehézséget okoznak. Emiatt a szakemberek néha hajlamosak azokat az általuk birtokolt jellemzőket kihangsúlyozni, amelyek elválasztják őket a nem fizetett gondozóktól, mint például a szakismeret-anyag és technikai jártasságok; vagy pedig elmossák a határvonalakat, hogy a nem fizetett gondozókhoz hasonlóvá váljanak, és gondozottal való emberi kapcsolatukat hangsúlyozzák fizetett gondozói szerepük helyett. Nem magától értetődő a nem fizetett gondozás felsőbbrendűsége a fizetett gondozással szemben. Néhány idős embert idéző kutatási tanulmány, mint például Qureshi és Walker The Caring Relationship (1989) című írása a fizetett gondozás előnyben részesítésére utal; és a fiatalabb rokkant emberek számára a fizetett gondozás elérhetősége lényegbevágó abban a tekintetben, hogy lehetőséget kínál nekik a családi otthon elhagyására. A választás lehetősége mind a gondozók, mind 30
Nem az a fontos mit csinálsz
a gondozásra szorulók szempontjából vonzóbb állítás, mint az a feltételezés, hogy ahol csak lehetséges, a családnak kell tagjairól gondoskodnia. A sebezhető emberek számára talán a legfontosabb a gondozási kapcsolat, tekintet nélkül arra, hogy ki vállalja. A függő személy szükségletei és kívánságai iránti érzékenység, empátia és elfogadás a jó minőségű ellátás védjegye, és a gondozói szerep ezen vonásait kellene kihangsúlyoznunk. Nincsen "jó" válasz. A felajánlott gondoskodási típus végrehajtásának képessége tiszteletre méltó jártasság, bármi is a felajánló személy státusza.
Hivatkozások Baldwin, S. (1985) The Costs of Caring: Families with Disabled Children. London: Routledge & Kegan Paul. Brechin, A. és Swain, J. (1989) "Creating a "working alliance" with people with learning difficulties", in A. Brechin és J. Walmsley (szerk.), Making Connections. Sevenoaks: Hodder & Stoughton. Briggs, A. és Oliver, J. (szerk.) (1985) Caring. London: Routledge & Kegan Paul. Campbell, A. (1984) Moderated Love: a Theology of Professional Care. London: SPCK. Challis, D. és Davies, B. (1986) Case Management in Community Care. Aldershot: Gower. Equal Opportunities Commisssion (1991) Care to Work. London: EOC. Graham, H. (1983) "Caring: a labour of love", in J. Finch és D. Groves (szerk.) A Labour of Love: Women, Work and Caring. London: Routledge & Kegan Paul. Hewa, S. és Hetherington, R. (1990) "Specialsts without spirit: crisis in the nursing profession" Journal of Medical Ethics 16: 179-84. Kitson, A. (1988) "On the concept of nursing care", in S. Fairbaim és G. Fairbaim (szerk.), Ethical Issues in Caring. Aldershot: Gower. Leat, D. és Gay, P. (1987) Paying for Care: a Study of Policy and Practice in Paid Care Schemes. London: Policy Studies Institute. Lewis, J. és Meredith, B. (1988) Daughters who Care: Daughters Caring for their Mothers at Home. London: Routledge. McFarlane, J. (1988) "Nursing: a paradigm of caring", in S. Fairbaim és G. Fairbaim (szerk.), Ethical Issues in Caring. Aldershot: Gower. Middleton, S. (1987) "Carers' relationships wiht people with mental handicaps: the need for guidance", Mental Handicap, 16: 140-2. Morris, J. (1991) Pride against Prejudice. London: The Women's Press. Nissel, M. és Bonnerjea, L. (1982) Family Care of the Handicapped Elderly: Who Pays? London: Policy Studies Institute. Open University, Department of Health and Social Welfare (1991) Disability - Identity, Sexuality and Relationships. Home Study text and Audio cassette, K665Y. Milton Keynes: Open University. Philips, A. és Taylor, B. (1980) "Sex and skill: notes towards a feminist economics", Feminist Review, 6: 79-88. Qureshi, H. (1990) "Boundaries between formal and informal care giving work", in C. Ungerson (szerk.), Gender and Caring. Hemel Hempstead: Harvester Wheatsheaf. Qureshi, H. és Walker, A. (1989) The Caring Relationship. Basingstoke: Macmillan. Schön, D. (1991) The Reflective Practicioner. Aldershot: Avebury Press. Ungerson, C. (1987) Policy is Personal. London: Tavistock Publications. Ungerson, C. (1990) "The language of care", in C. Ungerson (szerk.), Gender and Caring. Hemel Hempstead: Harvester Wheatsheaf.
31
Gyakorlat és szakértelem Waerness, K. (1990) "Informal and formal care in old age: what is wrong with the new ideology in Scandinavia today?", in C. Ungerson (szerk.), Gender and Caring. Hemel Hempstead: Harvester Wheatsheaf. Walmsley, J. (1991) "People with learning difficulties: experiences of care", PhD research in progress, Open University, Milton Keynes. Williams, F. (1990) "Media notes", in Mental Handicap: Changing Perpectives. Milton Keynes: Open University. in C. Ungerson (szerk.), Gender and Caring. Hemel Hempstead: Harvester Wheatsheaf.
32
5. Munkakapcsolatok: szülésznők és orvosok a szülészeti osztályon Jenny Kitzinger, Josephine Green és Vanessa Coupland
Ebben a cikkben a szerzők leírják hat kórház vizsgálatán alapuló végkövetkeztetésüket. A vizsgálat célja a hazai osztályokon a különböző orvosi személyzeti struktúrák következményeinek felmérése volt. Megvizsgálták milyen következményekkel jár, ha a hagyományos, három lépcsős, konzulensből (consultant), konzulensi szakvizsgára készülő orvosból (registrar) és orvosgyakornokból (Senior House Officer) álló struktúrát kétlépcsős orvosi hierarchiává alakítják, a konzulensi szakvizsgára készülő orvos (registrar) kihagyásával. Amint azt egy szülész megjegyezte: "A rendszer nem lesz működőképes, hacsak nem a beteg kárára; jogilag és erkölcsileg védhetetlen, ha nem háromszorozzák meg a konzulensek számát." (Valentine, 1983). Sok konzulens úgy érezte, hogy a közbeeső fokozatú, személyzet nélkül való munka degradálná szerepüket, részben amiatt, hogy többször kellene bemenniük, amikor ügyeletesek. Amint azt a kutatásunkban részt vevő egyik három lépcsős rendszerben dolgozó konzulens megfogalmazt: "Egyszer jöttem be, két egyidejűleg zajló császármetszés miatt, de csak azért, mert máskülönben meghalt volna a baba. A munkám nem abból áll, hogy bejöjjek, hanem hogy tanácsot adjak. "Az orvosi sajtóban a vita központjában az állt, hogy a kétlépcsős beosztás milyen hatásokkal van a konzulensekre; kevés szó esett a szülészi csapat más tagjairól: az orvosgyakornokokról és a szülésznőkről. Az orvosokat, ha a vita során egyáltalán utaltak a bábaságra vagy általában a szülészetre, általában egy kalap alá vették anélkül, hogy mérlegelték volna, hogy mind szerepük, mind státuszuk tekintetében mennyire különböző a helyzete a konzulenseknek és az orvosgyakornokoknak. Ezek a különbségek a szülésznőkkel való meglehetősen eltérő kapcsolatokat is magukban foglalják, ezért mielőtt a személyzet közötti kapcsolatokat vizsgálnánk, először azt érdemes mérlegelni, hogy hagyományosan hogyan alakultak ki ezek a szerepek. A Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) kórházaiban a konzulens általában az igazgató és az orvosi csoport vezetője szerepét tölti be - aki meghatározza az irányelveket, akinek ki lehet kérni a véleményét, de aki a rutin munkának csak nagyon korlátozott részét végzi el. Ebben a "konzulens-vezette" modellben a napi szülészeti nehézségek a konzulensi szakvizsgára készülő orvos (registrar)
Gyakorlat és szakértelem
hatáskörébe tartoznak. Ő azonban gyakorlatilag egy képzésben részt vevő orvos, és mint ilyen, minden fontosabb döntés előtt telefonálni fog a konzulensnek. Az orvos gyakornok (SHO) a szakvizsgára készülő orvos közvetlen felügyelete alatt dolgozik. Az állandó tényező az, hogy három fokozatú orvos van, és a mindennapos szülészeti tevékenységeket a középső szint látja el. Ennek a tengelynek az eltávolítása elkerülhetetlenül megváltoztatja a megmaradt személyzet szerepét. A gyakorló orvos munkájának nagy részét (például a sebészeti beavatkozással járó szüléseket) egy tapasztalatlan orvos gyakornok nem tudja biztonsággal elvégezni, ezért tehát a konzulensre maradnak. Ez azt jelenti, hogy a konzulenseknek a kétlépcsős rendszerű kórházakban valószínűleg több időt kell a szülészeti osztályon tölteniük, és ebből kifolyólag sokkal többet találkoznak a szülésznőkkel is. A konzulensi szakvizsgára készülő orvos távollétében/hiányában az osztályon a mindennapos döntések meghozatala a szülésznők feladatává válhat, miután általában ők lesznek a helyszínen található rangidős és legtapasztaltabb személyzet. E szerepben bekövetkezett változás viszont hatással van a kapcsolatokra, miután közelebbi kapcsolat kifejlődésére nyílik lehetőség a szülésznők és a konzulensek között, és ha a szülésznők nagyobb döntéshozói hatalomhoz jutnak, ennek bizonyára következményei lesznek az orvos gyakornokokkal való kapcsolatukban is.
Az orvos-szülésznő kapcsolatok kontextusa Az orvosok és szülésznők közötti kapcsolat nagyon feszült és hagyományosan antagonisztikus (Donnison, 1977). A konfliktus lehetősége különösképp a két elkülönült, de mégis egymástól függő hierarchia együttes létezéséből adódik. A kettő közötti kapcsolat nem mereven strukturált, és az orvosi, szülésznői személyzet minden szinten gyakran ellentétben álló nézeteket vall arról, hogy mi a másik legitim érdekeltségi szférája. A szerepekkel kapcsolatos egyeztetés nyilvánvaló az egész hierarchiában, legyen szó a konzulens vagy a vezető szülésznő irányelvekre való relatív befolyásáról, avagy az orvos gyakornok vagy a szülésznő viszonylagos képzettségéről ahhoz, hogy varrhasson. Sok ilyen vita kristályosodik ki a "normális", szemben "abnormális szülés", a "szülésznői", szemben "orvosi" ügyek vitatott területei mentén.
Normális és abnormális: a csatasorok felállítása "A szülésznő olyan személy, akit arra képeztek ki, hogy...saját felelősségére normális szüléseket levezessen...Képesnek kell lennie arra, hogy az abnormális vagy potenciálisan abnormális állapotok figyelmeztető jeleit felismerje, amelyek szakorvosi beavatkozást igényelnek" (WHO, 1966). Ez a szülésznő nemzetközileg elismert meghatározásának egy része. A "normális szülés" meghatározása azonban politikai ügy. Két fő, egymással versengő modell áll szemben, és mindegyik más szakmai kapcsolatot foglal magában. Az egyik modell szerint egy szülés addig
34
Munkakapcsolatok
normális, amíg nem bizonyul abnormálisnak. A legtöbb szülés tehát a szülésznő felelősségeként indul és tőle függ annak eldöntése, hogy mikor von be orvost - ha egyáltalán bevon. A szokásos orvosi modell azonban egy egészen más szakmai kapcsolatot feltételez. Ennek a modellnek az az alapfeltételezése, hogy minden szülés potenciálisan abnormális egészen addig, amíg be nem fejeződik, és hogy a születés "az ember életének legveszélyesebb utazása". Ezért a konzulens felelőssége a szülés folyamata, a beosztott orvosok és a szülésznők a konzulens helyetteseiként cselekednek, irányelveivel összhangban. Tehát nincs hely a szülésznő, mint a normális lefolyású szülés független szakembere számára, mivel a normális lefolyású szülést csak visszamenőleg lehet felismerni.
"Normális = természetes" vagy "normális = mindennapos"? A normalitás nem egy egyedülálló vagy rögzített fogalom a szülésznők számára. A "normális szülés" főleg két eltérő azonosítási módjával találkozhatunk: az egyik a "statisztikailag gyakori" a másik a "természetes". Az első esetben a normalitás olyan gyakori eljárásokat is magában foglal, mint a gátmetszés, az intravénás infúzió, a burok mesterséges megrepesztése, a magzat elektronikus megfigyelése. Ezek részei a normális vajúdásnak, és ezért, érvel néhány szülésznő, a szülésznők felelősségi körébe tartoznak. Másrész a "normális" használható a "természetes" szinonimájaként is - ez a meghatározás magában foglalja a farfekvéses és ikerszüléseket, de nem tartalmazza a fentebb felsorolt eljárásokat.
Természetes és mindennapos: a normalitás egymást kiegészítő vagy ellentétes meghatározásai? A normalitás fogalmának két használata néhány szempontból kiegészíti egymást: együttesen kiterjeszthetik a szülésznők szerepét. A szülésznőnek kevesebbszer kellene az orvost hívni, ha szerepének "a normális szülések saját jogú szakembere"-ként való meghatározása tartalmazná a farfekvéses és ikerszülést, a burok megrepesztését és infúziók bekötését. A normális szülés "természetes" és "mindennapos" meghatározása ellentétben is állhat. Gondot okozhat az, hogy a szigorúan értelmezett "természetes" interpretáció néhány szülésznőt ara vezetne, hogy "elhagyják" a nőket abban az esetben, ha a legcsekélyebb orvosi beavatkozásra sor kerül. A "normális = természetes" meghatározást tehát a szülésznő szerepének korlátozásaként is szemlélhetjük, amely behatárolja a szülő nőnek nyújtott gondoskodását. Másrészt néhány szülésznő azzal érvel, hogy a "normális" szigorúan vett "mindennapos" értelmezése eltorzítja a hagyományos szülésznői értékeket. Aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy azáltal, hogy a szülésznők elsajátították a technológia használatát, elveszítik a "fülük, szemük és kezük" használatára való képességüket és azt, hogy a nőket a természetes lefolyású szülés alatt támogatni tudják. 35
Gyakorlat és szakértelem
Szülésznők és orvos gyakornokok: ütköző elvárások Az orvos gyakornok és a "nagyüzemi" szülésznők az orvosi és szülésznői csapat tagjai, akik szorosan együttműködve tevékenykednek a szülészeti osztályon; itt kerül élesen gyújtópontba néhány, orvos-szülésznő kapcsolatot illető általános kérdés. A kórház nagyon is státusztudatos környezetében a szülésznő és a gyakorló orvos viszonylagos helyzete csoportegyeztetés tárgyává válhat. Az orvos gyakornokok orvosi pozíciójuk okán előnyt élveznek a szülésznőkkel szemben, akiket "csak ápolók"-nak tekintenek. Azonban a mintánkban szereplő 24 gyakorló orvos közül 18 általános orvos gyakornok volt, így csak hat hónapot töltött a szülészeten. Ezzel szemben a szülésznők legalább tizennyolc hónapos szülészeti szakképzésben részesültek kiterjedt szakmai gyakorlatuk mellett: az általunk megkérdezett osztályos nővérek átlagosan tizenhét év szülőnői gyakorlattal rendelkeztek, míg az állományban levő szülőnők átlagosan hat és fél évvel. Ebben a helyzetben az orvos hierarchiában elfoglalt, szülőnőknél magasabb helyzete nyilvánvalóan ellentétes a jártasság és gyakorlat által kialakított sorrenddel. Amint egy konzulens megállapította: "Ez olyan, mint az altiszt és a hadnagy esete - a szülésznők rendelkeznek a nagyobb tapasztalattal, habár alacsonyabb a státuszuk. Az orvos gyakornokok és a szülésznők gyakran ellentétesen értékelik saját és egymás relatív jártasságait. Az orvos gyakornokokat a szülésznők gyakran nevezték "éretlennek", "zöldfülűnek", akik "nem tudják megkülönböztetni a dolgok egyik végét a másiktól". Sok szülésznő sajnálkozva beszélt az orvos gyakornokok "felsőbbrendűségi illúzióiról". A gyakornokok valóban sokszor többre értékelték saját orvosi képzettségüket, mint a szülésznők tapasztalatait, és a szülésznők véleményét kevésbé megalapozottakként figyelmen kívül hagyták. A szülésznő-orvosgyakornok kapcsolatot az egymás szakértelmét illető ütköző nézetek, és a hagyományos szüléssel kapcsolatos orvosi, illetve szülésznői attitűdök határozzák meg. Ehhez jön még az a tény, hogy szerepeik némileg átfedik egymást. A szülésznők által visszakövetelt feladatok, mint például a varrás, vagy az infúzió bekötése olyanok, amiket egyébként a gyakornok látna el. A vizsgálatunkban szereplő gyakornokok ezt nem érezték különösen fenyegető veszteségnek, mivel az ilyen feladatokat "az alvás fáradságos és kis megszakításainak" látták. A döntéshozói felelősség allokációja sokkal nagyobb vitát generált, mint a feladatok elosztásának kérdése. Ennek az az oka, hogy a döntéshozatalt mind a szülésznők, mind a gyakornok orvosok szerepük kritikus részének tartják. A kétlépcsős rendszerben a szülésznők kiterjedtebb döntéshozói szereppel rendelkeznek, mint a három lépcsős rendszerben dolgozó kollégáik (például eldönthetik, mikor kell hívni a konzulenst), ezenkívül formálisabban járulhatnak hozzá olyan döntésekhez, hogy mikor kell felgyorsítani a vajúdást, vagy mikor küldhető egy asszony haza. A legtöbb kórházban azonban a szülésznők a formálisan elismertnél sokkal nagyobb döntéshozói szerepkörrel rendelkeznek. Lehetséges, hogy sok döntésért 36
Munkakapcsolatok
hivatalosan az orvos gyakornok a felelős, de ahogy egy szülésznő megjegyezte: "Általában a kezükbe adod azt a döntést, amit te akarsz, hogy meghozzanak". A szülésznők alacsony státusza meggátolja, hogy véleményüket nyíltan kifejtsék, és ezt a helyzetet még el is mérgesíti néhány gyakornok orvos, aki azzal érvel, hogy csakis ők, mint orvosok az egyedüli kompetens döntéshozók: "a szülésznők nem rendelkeznek orvosi képzettséggel, tehát nem tudják értelmezni, amit látnak". Ez a fajta hozzáállás vezette a legtöbb szülésznőt arra, hogy meghatározott taktikákat fejlesszen ki bizonyos különösen arrogáns orvos gyakornokok kezelésére. A legtöbb szülésznő kijelentette, hogy anélkül próbálják irányítani az orvos gyakornokokat, hogy aláásnák bizalmukat vagy státuszukat. A szülésznők az ápolókhoz hasonlóan (Rushing, 1965; Stein, 1967; Hughes, 1987) meghatározott stratégiákat fejlesztettek ki hogy elkerüljék a nyílt konfliktus kirobbantását. Inkább arra törekednek, hogy tanácsot adjanak az orvosgyakornokoknak a hierarchia kétségbe vonása, vagy a gyakornok orvosi képzésének tagadása nélkül, és hangsúlyozták a szelídség és tapintat szükségességét: "Azt akarod elérni, ami a legjobb a szülőnődnek, ez nem fog sikerülni, ha egyenesen megmondod. Azt kell éreztetned velük (a gyakornokokkal) hogy fontosak, és meg kell tanulnod megfelelően irányítani őket." Csaknem mindegyik szülésznő azonnal elő tudott állni egy listával azokról a taktikákról, "hogyan vegyünk rá egy orvos gyakornokot arra, hogy azt tegye, amit mi szeretnénk"; úgy tűnt, mintha mindannyian ugyanazt a kézikönyvet olvasták volna arról, hogy "Hogyan érjük el a gyakornok behódolását"; ahelyett hogy azt mondanánk "ennek a nőnek kellene..." sokkal többet tudunk elintézni azáltal, ha figyeljük a kifejezésmódunkat és azt mondjuk "nem gondolja hogy esetleg elgondolkozhatnánk azon, ne csináljunk-e....?" Néhány egyéni kivételtől eltekintve a szülésznők hangsúlyozták az orvos gyakornokok diplomatikus megközelítésének a politikáját. Néhányan ezt a folyamatot a fiatal orvosok kedvében járásként mutatták be; mások kifinomult játékként ("meg kell tanulnod hogyan legyél körmönfont") vagy közönséges udvariasságként ("udvariasságból teszed"; "nem alacsonyítja le a szülésznőt, ha diplomatikus"). Bárhogyan is értelmezték ezt a különböző szülésznők, a végeredmény az, hogy mindegyikük nagy mértékben részt vesz abban, amit mi itt "hierachia-karbantartási munkának" nevezünk.
Konzulens-szülésznő kapcsolatok A konzulensi poszt az orvosi hierarchia legmagasabb pontját jelenti, és e pozíció betöltőjének nagy hatalma van azt eldönteni, hogy milyen módon kíván dolgozni. A brit kórházakban a konzulensek egészében véve közös háttérrel rendelkeznek (legalábbis ami a társadalmi osztályt és általában a fajt és nemet is illeti). Azonban különböznek kor és tapasztalat tekintetében, szülészeti irányelveikben, szülészeti munka-terhelésüket és a beosztott orvosokhoz, illetve szülésznőkhöz való viszonyukat illetően. Természetesen különböznek egyéb elkötelezettségeik mértékét illetően is; például nőgyógyászati munkaterhelésüket, magánjellegű munkáikat, családjukat és külső érdeklődésüket tekintve. Ezekkel szorosan összefonódva ott van a személyiség is: néhányukkal könnyebb kijönni, mint másokkal. 37
Gyakorlat és szakértelem
A konzulens útja két ponton is keresztezi a szülésznőét - döntéshozóként és közvetlen kapcsolaton keresztül. A konzulens dönt azokat az irányelveket illetően, amelyek hatással vannak a szülésznőre (és a szülő nőre is), és ezáltal a szülésznők helyeslését vagy helytelenítését, jóindulatát vagy nemtetszését vonja magára. Itt kerülnek ismét előtérbe a normális szülészet és az abnormális orvosi esetek alapvető témái. A konzulens az, aki elvben eldönti, mikor kell egy orvosnak átvenni a szülésznő feladatát, mikor kell a gyógyszereket beadni, és az eljárásokat végrehajtani. Ezek az irányelvek homályosnak is lehetnek, és nagymértékű autonómiát biztosíthatnak a szülésznőnek, de merevek is lehetnek, korlátozva a szülésznők szabadságát. Rugalmasak is lehetnek, lehetővé téve azt, hogy a normális (természetes) szülés saját medrében folyjon le, de lehetnek agresszívak és beavatkozók is. Ahol ugyanazon az osztályon a konzulenseknek eltérőek az irányelveik, a szülésznők néha úgy érzik magukat, mint "a bolondok házában". Egy három lépcsős rendszerben dolgozó szülésznőt megrémített a gondolat, hogy a konzulensi vizsgára készülő orvosok nélkül kellene dolgoznia, mivel úgy érezte, hogy az osztályon a konzulensek számának növekedése csak növelné az ellentétes irányelvek számát. Meglehetősen elborzadt a javaslat hatására: "Úgy érti még két konzulens eltérő ötletekkel!". A két lépcsős rendszerben azonban úgy találtuk, hogy a konzulensek közti jobb kommunikáció az irányelvek hasonlóvá válásához vezethet. A konzulensek jelentősen különböznek egymástól a szülésznők iránti hozzáállásuk tekintetében is. A kétlépcsős rendszerben dolgozó konzulensek kedvezőbben vélekedtek a szülészeti osztályon a szülésznők hatalmáról: "Igazán megilleti a szülésznőket az, hogy ők vezessenek... az ő gondjaikra van bízva a szülészeti osztály"; eközben a három lépcsős rendszerben dolgozó konzulensek némelyike szerint a szülésznőknek egyáltalán nincs is független szerepe: "szerintem azok az idők, amikor a szülésznők maguk folytattak le eseteket, elmúltak. Én a szülésznőket beosztottaimnak, helyetteseimnek tekintem." A három lépcsős rendszerben dolgozó konzulensek általában szintén kevéssé tudták, mit is csinálnak valójában a szülésznők, nem is szólva arról, hogy mit szeretnének csinálni. Egy ilyen konzulens például azt mondta: nem tudja, hogy a szülésznők a kórházban beköthetnek-e infúziót, vagy vehetnek-e vért: "Nem tiltja ezt a képzésük? Nem hiszem hogy megengedett számukra, hogy tűket szúrjanak az emberekbe." A konzulensek szülésznői szereppel kapcsolatos észleléseinek különbsége nagy részben annak a következménye, hogy a kétlépcsős rendszerben dolgozó konzulensek sokkal több időt töltenek a szülészeti osztályon. Kezdetben azt hittük, hogy emiatt a szülésznőknek az lesz az érzésük, hogy a konzulensek "fenyegetően a nyomukban vannak". A három lépcsős rendszerben dolgozó szülésznők valóban megriadtak a kétlépcsős rendszer gondolatától, és ennek részben az volt az oka, hogy nem akarták az ezzel járó fokozottabb kapcsolatot a konzulensekkel. A kétlépcsős rendszerben dolgozó szülésznők másrészről elfogadták a konzulensek nagyobb szerepvállalását, mivel kevesebb okuk volt arra, hogy távol akarják őket tartani; kevesebbszer fordult elő, hogy nem értettek egyet az "orvosi paranccsal". A három lépcsős rendszerben dolgozó szülésznők félelmeivel ellentétesen tehát úgy
38
Munkakapcsolatok
tűnik, hogy a kétlépcsős rendszerben dolgozók nem találják konzulenseiket tolakodónak Miután már nem féltek a konzulensektől, a kétlépcsős rendszerben dolgozó szülésznők biztonságban érezték magukat ahhoz, hogy viszonylag szabadon beszéljenek velük, és ez olyasvalami, amit a három lépcsőben dolgozók el sem tudnának képzelni. Egy kétlépcsős rendszerben dolgozó konzulens a szülészeti osztály gyakori látogatásának előnyeit ecsetelve a hagyományos, csak vészhelyzetekre berohanó konzulensi hozzáállással szemben azt mondta: "Meg tudod vitatni a dolgokat a szülésznőkkel egy csésze tea mellett- szorosabb a kapcsolatom velük, mint más konzulenseknek. A szülésznők igazán ismernek és szeretnek engem." A kétlépcsős kórházakban dolgozó szülésznők büszkék erre az intimitásra. Egyikük elmondott egy történetet arról, hogy mennyire lenyűgözte a más kórházakból érkezett szülésznőket az, amikor látták konzulensével társalogni egy konferencián: "Nem csoda, hogy a ti rendszeretek működik, ha így tudsz beszélni a konzulenseddel" mondták. Maga a kétlépcsős rendszer, ha rákényszerítenék vonakodó konzulensekre, nem garantálna jobb szülésznő-konzulens kapcsolatokat, avagy megnövekedett szülésznői autonómiát, mivel a konzulens hozzáállása kulcskérdés. Az általunk feltérképezett kétlépcsős osztályok élő struktúrák, amelyeket a személyzet hozzáállása kapcsolt össze, és ezek az osztályok néhány, a tipikustól eltérő dolgozót is összegyűjtöttek: jó néhány független gondolkodású szülésznőt vonzott a magasabb profilú mintánkban szereplő kétlépcsős osztály, és néhány hagyományos beállítottságú konzulens minden bizonnyal elkerülte a kétlépcsős osztályokat. Azonban, legalábbis elméletben, a személyzeti struktúra és a személyzet nézeteinek kapcsolata kétirányú folyamat lehet. A kétlépcsős rendszerű kórházakban állást vállaló szülésznők lehet, hogy úgy találják, a konzulensi vizsgára készülő orvosok nélkül dolgozva lehetőségük nyílik független szakemberi jártasságaikat és magabiztosságukat fejleszteni. Hasonlóképp, a konzulensek lehet, hogy jobban tisztelik majd a szülésznőket. Amint egy konzulens megjegyezte: "A kétlépcsős rendszerben jobban függsz a szülésznőktől, így jobban is kell tisztelned őket." Néhány kétlépcsős rendszerben dolgozó konzulens élvezi a vajúdó nőkkel való fokozottabb kapcsolatot, még akkor is, ha eredetileg nem így akartak dolgozni. (Pentecost, 1983) A szülésznők és orvosok közti kapcsolat állandó informális egyeztetés tárgya a szülészeti osztályon. Különösen a szülésznők és az orvos gyakornokok kapcsolata képezi finom manipulációk központját a szülésznők jártassága és a gyakornokok hagyományos osztályokon elfoglalt státuszának felcserélődése miatt. Az újító kétlépcsős rendszer tartalmazza annak a lehetőségét, hogy autonómabb és erősebb szülésznői szerep fejlődhessen ki a kórházi struktúrán belül. Növelheti a szülésznők és orvos gyakornokok közti nyílt konfliktusokat, és összekapcsolható előnyére változott szülésznő-konzulens kapcsolatokkal is. Azonban az, hogy ez a lehetőség kifejlődik-e, illetve milyen problémák merülnek fel, és hogyan oldják meg azokat, az mind az érintett személyzet hozzáállásán múlik. A konzulensek hatalma arra, hogy meghatározzák a szülészeti osztályon a munka részleteit, azt jelenti, hogy az ő hozzáállásuk központi jelentőségű. A
39
Gyakorlat és szakértelem
kétlépcsős rendszer keretet nyújthat a változáshoz, de önmagában nem elégséges arra, hogy fokozza a szülésznők autonómiáját vagy bizonyos változtatásokat eszközöljön a személyzeten belüli kapcsolatokban.
Hivatkozások Donnison, J. (1977) Midwives and Medical Men:a History of Inre-Professional Rivalries and Women's Rights. London: Heinemann. Hughes, D. (1987) "When nurse knows best: some aspects of nurse/doctor interaction in a casualty department", paper presented at BSA Medical Sociology Group Conference, 25-27 September 1987. Pentecost, A. (1983) "Is there another consultant lifestyle?", British Medical Journal, 287: 305-6. Rushing, W. A. (1965) "Social influence and social-psychological function of deference: a study of psychiatric nursing" in J. K. Skipper és R. C. Leonard (szerk) Socal Interaction and Patient Care. Philadelphia: Lippincott. Stein, L. (1967) "The doctor-nurse game", Archives of General Psychiatry, 16: 699-703. Valentine, B. H. (1983) "Is there another consultant lifestyle?", British Medical Journal, 287: 914. World Health Organization (1966) The Midwife in Maternity Care. Technical Report Series, 331. Geneva:WHO.
40
6. Jelentőségteljes távolságok Ruth Purtilo
Az emberi érintkezésben a távolság és a közelség meglehetősen viszonylagos fogalmak. Az egyik pólus az érintkezés teljes hiánya, míg a másik a meghitt, bizalmas viszony. Ennek a kontinuumnak bármely pontján meghatározott szakmai és személyes tulajdonságok játszanak szerepet, míg mások a háttérben maradnak. Mikor egy kapcsolat bizalmasabbá válik, más tulajdonság-kombinációk kerülnek előtérbe. Ennek megfelelően fog változni az egészségügyi szakember és a páciens viselkedése is. Van néhány olyan meghatározott helyzet, amelyben a személyközi távolságot tudatosan kell létrehozni.
A beteg magánya Az első helyzetet gyakran a beteg magánya váltja ki, amit csaknem minden páciens megtapasztal. Gyakran előfordul, hogy a beteg magányán segíteni szándékozó szakember válik a beteg társává. A probléma csak akkor merül fel, ha kapcsolatuk egy bizonyos időszakaszig tart. Az egyszeri találkozások lehetővé teszik, hogy a szakember felismerje saját képességét arra, hogy reagáljon a beteg magányára, de nem okoznak olyan problémákat, amit a következő történet mutat be: Jack Simms kétoldali végtagbénulásban szenved. Hat hónapja az Egyetemi Kórház betege. Megnyerő, optimista lelkülete miatt nagyon népszerű a személyzet körében. 23 éves korában autóbalesetet szenvedett, amelyben a menyasszonya meghalt. Néhány egészségügyi szakember már régóta gyanította, hogy Jack optimizmusa csak leplezi életének hirtelen, dramatikus megváltozása miatt érzett mély szomorúságát és frusztrációját. Egy napon könnyek között mondja el Karen Morgannak, egy őt kezelő egészségügyi szakembernek, tanuló diáknak, hogy depressziós és kétségbeesetten magányos. Eddig a pontig érintkezésük tele volt tréfával és meglehetősen jól érezték magukat egymással. Karen a személyzet többi tagjának nem beszélt Jack depressziójáról és magányáról, de aznap éjjel, hazafelé menet, beugrik a szobájába, hogy meglátogassa. Az elkövetkező hetekben egyre gyakrabbá válnak a látogatások. Vonzónak találja a fiút, vannak közös érdeklődési köreik, és a fiú nyilvánvalóan boldog a társaságában. De ezalatt az idő alatt Karennek megvan a saját magánélete is, randevúkra ját, és rengeteg más emberrel tart kapcsolatot. Jack viszont az ágyban fekszik, rá gondol, és délutánonként számolja a perceket, hogy mikor jön már.
Gyakorlat és szakértelem
A karácsonyi szünetben Karen elmegy, hogy egy távoli városban meglátogassa a barátait, és fantasztikusan érzi magát. Mikor kitörő lelkesedéssel visszaérkezik, azt látja, hogy Jack mogorva és mérges rá, amiért olyan hosszú ideig távol maradt tőle.
Jack reakciója arra utal, hogy úgy érzi, Karen visszautasította. Elért arra a pontra, ahol a lány otthagyása és a saját otthonába való hazatérés a közvetlen és talán egyetlen örömétől való megfosztást jelenti. Karen tehát tudtán kívül káros, mintsem konstruktív függőséget alakított ki. Arra irányuló kísérlete, hogy ő legyen a vidám pont Jack életében, azzá fajult, hogy ő maga jelenti az életet Jack számára. A magyarázatra tett későbbi kísérletei vagy hirtelen visszahúzódása lehet, hogy mély, tartós hatást gyakorolnak Jack egész gyógyulásának folyamatára. Ahelyett, hogy Jack reményei szerint egy intim barát lett volna, kiderült, hogy csak egy újabb láncszem a Jack által tapasztalt sorozatos visszautasítások között. Jack tehát sokkal jobban függővé vált tőle, mint Karen szándékában állt, vagy amit kezelni tudott volna. Karen jó szándékú válasza Jack magányára tehát olyan eseményeket váltott ki, amelyek ehhez a tragikus állapothoz vezettek. Karen szakmai és személyes tulajdonságainak kombinációjával válaszolt, és az olyan viselkedéshez vezetett, amit Jack nem értett meg.
Szánalom A második távolsággal kapcsolatos szituációban egy olyan szakemberről lesz szó, aki egy betegre való jó reagálás kísérlete közben túlságosan belegabalyodott a páciens állapotának nyilvánvaló hiábavalóságába. Annyira, hogy lehetetlenné vált számára, hogy racionálisan gondolkozzon vagy cselekedjen a beteggel kapcsolatban. A legtöbb egészségügyi szakember meg tud nevezni legalább egy olyan sérülés vagy betegségtípust, ami érzelmileg érinti. Néha olyan erősek az érzelmeik, hogy képtelenek bizonyos állapotú betegek kezelésére. Egy vizsgálatban ötvennégy egészségügyi szakember a vakságot jelölte meg olyan állapotként, amellyel érzéseik szerint a legnehezebb megbirkózniuk (Janicki, 1970). Ennek a csoportnak lehet, hogy azért voltak nehézségei a vak emberek kezelésével, mert annyira sajnálták betegeiket. Más egészségügyi szakemberek a vakság helyett a rákot, súlyos égési sérüléseket, beszédzavart, pszichózist említettek. Egyáltalán nem természetellenes, hogy az egészségügyi szakemberek időnként annyira átérzik pácienseik helyzetét, hogy hazaviszik magukkal ezeket a problémákat. Csaknem minden egészségügyi szakember fel tud olyan időszakot idézni, amikor nehezére esett az elalvás, és könnyekig meghatódott vagy nevetésben tört ki a beteg életét érintő hirtelen tragikus vagy örömteli bejelentés miatt. Azonban jelentős különbség van az ilyen mélységű, pusztán emberi reakciókat kiváltó gondoskodás és a meddő vagy destruktív belegabalyodás között. A problémát ismét illusztrálhatjuk egy történettel: Michael Kader úgy került a Városi Kórház pszichiátriai osztályára, hogy a rendőrség saját lakásából hozta oda. A rendőrség eszméletlen állapotban talált rá, miután egy
42
Jelentőségteljes távolságok
barátja jelentette, hogy nem veszi fel a telefont. Michael 26 éves heroin függő és vietnámi veterán. Az anyja akkor halt meg, amikor 12 éves volt, és röviddel ezután elment otthonról, hogy az utcán éljen. Nemrégiben tudta meg, hogy az apja röviddel az ő szökése után meghalt szívinfarktusban. Craig Hopkins klinikai képzésben részt vevő egészségügyi szakembernek tanuló diák, 29 éves és szintén vietnámi veterán. Micheal Kaderhez való hasonlósága azonban itt véget ér. Craig Hopkins egy felső-középosztálybeli otthonban nőtt fel, és tisztként szolgált Vietnamban. Sosem került ezt megelőzően közeli kapcsolatba drogfüggő emberekkel, de Michaelt nagyon melegnek és emberinek találja. Mindig beszélgetnek ha Craignek van néhány szabad perce és a hetek során Craig arra a következtetésre jut, hogy Michealnek jobban kijutott a szerencsétlenségekből, mint ahogy azt megérdemelte volna. Egyik nap, amikor Craig bemegy Michael szobájába, a beteget összegörnyedve, a fájdalomtól eltorzulva találja. Michael remegő hangon elmondja neki, hogy az orvos teljesen megvonta tőle a drogot. Craig meglepetésére Michael elkapja a csuklóját és könyörög "Kérlek, kérlek, nem bírom elviselni ezt a fájdalmat. Ha kölcsönadnál öt dollárt, tudnék annyi anyagot szerezni, hogy átsegítsen a nehezén. Ha nem bírok megkönnyebbülni egy kicsit, megölöm magam. Az orvos egy szadista." Craig Hopkins kiszabadítja a kezét és kimegy a szobából. Éjjel azonban nem tud aludni. Egy erőtlen ember képe kísérti, aki túlélte szülei halálát és a háború szörnyűségeit, de nem tudott ellenállni a tűnek; tisztán látta a beszéd közben Michael arcára tapadó izzadságcseppeket. Másnap, mikor Craig Michael szobája felé igyekszik, megállítja az ápoló, és azt mondja Michael alszik, mert erős nyugtatót kapott. "Múlt éjjel megpróbálta felakasztani magát a fürdőszobában úgy, hogy egy lepedőt kötött a zuhany rúdjához"mondja az ápoló. "Nagyon kell ezeket a drogos fickókat figyelni. Bármit megtennének a személyzet manipulálása érdekében, hogy több drogot kapjanak. Szerintem csak megpróbált megijeszteni minket." Craig emlékszik Michael előző napi könyörgő szemeire, és elönti a vágy, hogy élesen visszavágjon az ápolónő kijelentéseire. Ehelyett bemegy Michael szobájába és ügyesen öt dollárt csúsztat az éjjeli szekrény fiókjába. Nem biztos abban, hogy miért csinálja ezt, de gyorsan megfordul és elmegy.
Világos, hogy Craig Hopkins elért arra a pontra, ahol már ösztönösen mintsem racionálisan cselekszik, mivel a helyzet túl fájdalmas a számára. Ez az érzés már több, mint együttérzés, inkább a szánalomhoz van közelebb. Miután a szánalom eltorzítja a valódi probléma megoldásához szükséges objektív ítélőképességet, nem segítség többé. Valójában inkább a beteg sok más problémája közé sorolhatná saját magát. Az egészségügyi szakember nem tudja megoldani a szánalomból származó problémát pusztán azáltal, hogy tartózkodóan és szakmailag kompetensen cselekszik. A szánalom a beteg valódi szükségleteire adott válasz. Tehát a személyes és szakmai jártasság bizonyos kombinációjára van szükség ahhoz, hogy a beteg tudja, hogy helyzetét megértéssel szemlélik. A probléma akkor lép fel, amikor a szakember a dilemmával kapcsolatos érzései által legyőzve mind szakmai, mind személyes tulajdonságait felhasználva próbálja valamely irracionális módon megoldani a problémát, ami vagy kárt okoz a kapcsolatban, vagy amint az előbbi példa mutatja, nem segíti a pácienst.
43
Gyakorlat és szakértelem
Túlazonosítás (overidentification) A harmadik helyzet, amiben távolságot kell tartani, szintén kifejeződhet a páciens és az egészségügyi szakember első találkozása alkalmával. A probléma akkor merül fel, amikor a szakember valamilyen ok miatt nem képes a beteget egyénként szemlélni: 1. Ha a beteg annyira tökéletesen testesít meg egy sztereotípiát, hogy ő maga válik a sztereotípiává. 2. Ha a beteg annyira emlékezteti a szakembert valaki másra, hogy a páciens azzá a személlyé válik. 3. Ha az egészségügyi szakembernek a pácienséhez annyira hasonló saját élménye volt, hogy azt hiszi, tapasztalataik azonosak. A leírt reakciót mindhárom esetben túlazonosításnak nevezzük. A hasonló tapasztalatok időnként ténylegesen hátráltathatják az egészségügyi szakember-páciens interakció hatékonyságát. Mindenkinek van arról tapasztalata, milyen az, amikor épp elkezdjük elmesélni traumatikus (vagy izgalmas) élményünket, és a másik ember közbevág "Ó, pontosan tudom miről beszélsz!" és aztán elmondja a saját történetét. Ilyenkor az ember becsapva érzi magát, és azt gondolja "Nem, nem erre gondoltam, de téged jobban érdekel az, hogy saját magadról beszélj, minthogy engem meghallgass!" Hogy ez a túlazonosítás hogyan zajlik az egészségügyi szakemberek esetében, azt a harmadik történet mutatja be: Mrs. Garcia általános iskolai tanítónőt nagyon elkezdte érdekelni, hogyan lehet süket gyermekeknek nyelvi ismereteket tanítani, miután harmadik gyermeke, Lucia, aki süketen született, sikeresen megtanult beszélni a halláskárosultak számára való speciális órák hatására. Mrs. Garcia beiratkozott egy egészségügyi szakmai tanfolyamra, amely süket emberek számára képzett tanárokat. Klinikai oktatása során meglepve és riadtan tapasztalta, hogy néhány anya kérelmezte, hogy ne ő foglalkozzon a gyermekeikkel. Végül megkérdezte az egyik anyát, akinek a gyermekével ő foglalkozott, és akivel jó kapcsolatban volt, hogy "Mi a baj? Azt gondolják hogy inkompetens vagyok mert idősebb diák vagyok, mint a többiek? Vagy a személyiségemben van a hiba? Annyira szeretnék ezeken a gyerekeken segíteni, és nem értem, mit csinálok rosszul." A feszengő anyuka ezt válaszolta: "Nos, miután rákérdezett, egyenesen megmondom a választ. Én nem érzek így, de néhány anya úgy gondolja, hogy ön nem érti meg a gyerekeik nehézségeit, mert minden alkalommal, amikor valamit elkezdenek mesélni a gyermekükről, ön azonnal közbevág és elkezd a saját gyerekével kapcsolatos tapasztalatairól beszélni."
A túlazonosítás, röviden, egy "tudom, hogyan érzel" reakcióhoz vezet, ami segíthet is, de a pácienst (vagy családját) teljesen az ellenkezőjéről is meggyőzheti. Az az egészségügyi szakember, aki felismeri, hogy túlazonosít, azt is észreveszi, hogy a tapasztalataik felületes összehasonlítása miatt a páciens azt hiszi, hogy a szakember csak a saját problémájáról kíván beszélni. Az egészségügyi szakembereknek nem
44
Jelentőségteljes távolságok
szabad hamisan azt hinniük, hogy közel kerültek a páciensükhöz. Inkább tartsanak nagyobb távolságot addig, míg a másik személy egyénisége kibontakozik.
Hivatkozás: Janicki, M. P. (1970) "Attitudes of health professionals toward twelve disabilities", Perception and Motor Skills, 3077-8.
45
7. Megsebzett gyógyítók: ébredések1 Patrick Wakeling
Harmincas éveim közepén jártam, felnőtt pszichiátriai szakvizsgám előtt. Feleségem akkoriban otthon dolgozott, kórházi házunkban, és gondozta öt gyermekünket, akik közül három általános iskolába járt. A környéken jó volt a posztgraduális képzés, de a kórház, bármennyire is lojális szeretnék lenni, semmiképp sem tekinthető "progresszívnek". Életereje jó ideje elapadt; céljai szétforgácsolódtak a személyiségek szinte szakadatlan harcában; régi ideáljai degradálódtak; eredeti emberségességét letompította a mértéktelen kemo- és elektrosokkos terápia (ECT). Egyszóval - ahogy saját káromra rájöttem - egy "szemetesláda" volt. Milyen saját erőforrásokat hoztam erre az elcsüggesztő helyre? Hadd mondjam el a következőket. Szakadék tátongott (gyakran nem reális) törekvéseim és beteljesítésük lehetőségei között. Nem akarom ezt depresszióm egyetlen okának beállítani, inkább csak egy hozzájáruló tényező volt. Napirendem több önvádra adott lehetőséget, mint amit egy nálam robosztusabb személyiség is képes lett volna tolerálni. Úgy tekintettem, hogy egy fantázia nélküli, felületes pszichiátria közepében vagyok, és magamat kínoztam azért, hogy ezt nem tudom helyre tenni. Meglep, hogy milyen sokáig bírtam. De önmegcsalási képességem nemcsak a külvilág, hanem saját magam számára is képes volt egy lenyűgöző homlokzatot fenntartani. Egészen addig, míg egy szép nyári estén meg nem éreztem az engem elnyelni szándékozó erő első lökéseit. A délután folyamán nagyon izgatott voltam, anélkül hogy tárgyát vagy magyarázatát tudtam volna. Ez az állapot rosszabbodott, tehát elmentem egy vendéglőbe és megittam három vagy négy pint sört. Vizet is ihattam volna. Némiképp riadtan tértem haza, és elég korán lefeküdtem. Elég könnyen elaludtam, de másnap reggel pontosan öt órakor egy megváltozott világra ébredtem, és egy korábban sosem tapasztalt lelkiállapotra. Semmi kétségem nem volt felőle. Depressziós voltam. Állapotom szörnyűségével megtelve feküdtem, mint egy olyan ember, akinek megmondják, hogy rákja van. A felkelés ideje után is fekve maradtam, és mint egy gyermek, könnyekben törtem ki, amikor a feleségem megkérdezte, mi a baj. A közönséges tárgyak megváltoztak. Az asztalok, a székek vagy bármi más, most fenyegetőnek látszott, minden meghittségtől és korábbi ráruházott érzéstől megfosztottnak. Intenzíven éreztem a hideget. Emiatt, és a fejemre nehezedő 1
Részlet az "Ébredések"-ből, in V. Rippere és R. Williams (szerk) Wounded Healers, John Wiley, Chicester, 1985.
Megsebzett gyógyítók: ébredések
állandó nyomás miat,t betegnek éreztem magam. Bármit megragadtam, ami a kezem ügyébe került, hogy melegséget és vigasztalást nyerjek belőle; vagy meggyőzzem magam arról, hogy bárhogyan is, de valóságos vagyok. Mozdulatlanul ültem órákon át, és még csak azzal sem zavartattam magam, hogy felkapcsoljam a lámpát. Minden a depressziómat idézte és tükrözte. Nagyon ingerlékeny voltam, és a rám irányuló legkisebb elvárásokat sem bírtam tolerálni. Ugyanakkor féltem attól, hogy egyedül hagynak. Múlt az idő, anélkül, hogy tudatában lettem volna. Testben és lélekben annyira visszamaradtam, hogy még önpusztításra sem lettem volna képes. Nem emlékszem arra - legalábbis az első napokban - hogy öngyilkosságra gondoltam volna. Bizonyos értelemben már halott voltam: elmém mint egy fekete massza, a kétségbeesést ünnepelte; a reményt gúnyoltam - sem kegyelmet, sem vigaszt nem tudtam nyerni belőle. Nem volt étvágyam, nem voltak szexuális szükségleteim. Azzal sem törődtem, hogy egy pohár vizet szerezzek magamnak. Semmi sem érdekelt. Merengtem - nem nagyon nevezhető gondolkodásnak - állapotomon: egy depressziós pszichiáter. Nincs magányosabb ember. Egy-két otthon eltöltött nap után visszaküzdöttem magam a munkahelyemre, ahol a munkámat sikerült a legalacsonyabb lehetséges szintre redukálnom. Ahány kollégámat lehetett, elkerültem. Olyan volt, mintha üvegből lennék: egy sétáló átlátszó tárló, ami tele van egy alaktalan, sérült, vérző idegszövet-halmazzal. Ezen az átkozott üvegszekrényen volt egy felirat, ami mindenkit tájékoztatott, akivel csak találkoztam, hogy "Ez a pszichiáter azért depressziós, mert alkalmatlan." Keserűen szégyenkeztem azért, mert nem vagyok az erő oszlopa, és a leleplezéstől féltem a legeslegjobban. Három vagy négy hét elteltével az elkeseredés felülkerekedett szánalmas büszkeségemen, és elhatároztam, hogy egyik kollégámhoz fordulok - aki egy orvosi segédfokozattal (a man of medical assistant grade) rendelkező ember, és akinek melegsége és kedvessége meghaladta pszichiátriai tudását (értsék meg, azt akartam hogy segítsenek rajtam, nem azt hogy megértsenek). Az irónia szándékos. Mint kórházi pszichiáter, akinek a magasabb beosztású kollégákban bizalmat kellene ébreszteni a jó referenciák miatt, valóban elkeseredettnek kell lenned ahhoz, hogy bevalld gyengeségedet. Istenem, mennyire kívántam, hogy depresszióm csodás módon egy rendes, egyenes fizikai betegséggé változzon! A pszichiátriai kórház nem tűri a személyzet gyengeségét. A részvét a pácienseknek jár; "nekik", nem pedig "nekünk". Mikor a rettegett szerencsétlenség egy orvos háza tájára csap, a többiek lehúzzák a redőnyt és azt a vigasztaló elképzelést terjesztik, hogy az áldozat betegsége közvetlen következménye a gondozói szakmák minden egyes tagja által birtokolt igazi tulajdonságoknak: a túlzott erénynek, ami, ha úgy tetszik, kétélű kardként fordul tulajdonosa ellen. De titkos gondolataikban a túlélők azt mondják maguknak "Mindig tudtam, hogy van valami furcsa benne. Igazán nem meglepő." Tudtam, hogy nincs elismert módja annak, hogy segítséget kapjak. Talán néhányan nem törődtek volna a rágalmakkal, de a vallomások nem mindig tesznek jót a szakmai kapcsolatoknak, és nagyon kevés olyan fiatal orvos van, aki veszélyeztetné kilátásait azzal, hogy őszintén vallomást tesz azoknak a konzulenseknek, akiknek a munkája arra az örökösen szorongató szükségletre épül, hogy pontosan ugyanettől a végzettől megóvják magukat.
47
Gyakorlat és szakértelem
Tehát minden megmaradt bátorságomat és kezdeményező-készségemet összeszedtem és meghívtam kedves kollégámat a kórházi társas klubba egy italra. Egy-két pint után, amilyen mellékesen csak bírtam, azt mondtam "Tudod mostanában nagyon depressziósnak érzem magam." Mire ő azt felelte, hogy meg van lepve, mivel egyáltalán nem látszik rajtam. Bár ez borzasztóan megnyugtató volt, én nem tágítottam, ő pedig inkább olyan stílusban, mint aki jó képet vág egy aggályoskodó kolléga szeszélyeihez, aki feltehetően többet tud nála ezekről a dolgokról, felírt nekem antidepresszáns gyógyszereket. Ez a gyógyszerelés nem hozott megkönnyebbülést. Egyik nap összevesztem az egyik konzulenssel: egy pöffeszkedő alakkal, aki iránt semmiféle tiszteletet nem éreztem. Bántott érzéketlensége, és amennyire tudtam, visszavágtam neki. De szörnyen megbántódtam; meg nem értettnek és nem méltányoltnak éreztem magam. Ő kedvét lelte a vitákban. Én nem. Kiviharzottam a szobájából és azonnal hazamentem, dühtől remegve. Kora este volt. Mondtam a feleségemnek, hogy szokatlanul fáradtnak érzem magam, és megyek lefeküdni. Amint a hálószobába értem, elővettem a gyógyszeres üveget és lenyeltem a tartalmát. Reszketett a kezem amint lenyeltem egy maréknyi, vagy még több kapszulát. Bizonyára néhány percbe telt mire befejeztem, de én rendületlenül kitartottam a különleges alkalom fokozódó izgalma miatt. Félreérthetetlen volt, mit teszek. Ezúttal tisztán láttam a célt. Az ágyon feküdtem, a béke és mély megelégedés leplébe csavartan. Biztos voltam abban, hogy végre helyesen cselekedtem, és családommal kapcsolatos gondolatoktól nem zavartan kényelmesen siklottam a feledésbe. Egy fehér fal és egy vakító lámpa, amelyből nem származott megkönnyebbülés. Teljes csend. Semmi emlék, kivéve, hogy tudtam ki vagyok. A fájdalom és melegség a hátamban arra utalt, hogy a hátamon fekszem. Valamilyen erő meggátolta, hogy mozogjak. Végül is felfedeztem, hogy meg tudom mozdítani a fejemet. Ez nem hozott vigasztalást, amint egy fehér pokol sugárzó, jellegtelen egyhangúságát fürkésztem. Mivel bármely különösebb agyi erőlködés nélkül tudtam, hogy a pokolban vagyok. Mostanra tiszta volt. Meghaltam és ez a büntetésem. Nem emlékeztem sem bűnre, sem "ítéletre". Itt kell feküdnöm az örökkévalóságig - "örökkön, örökkön, örökkön, örökké". A vég nélküliség borzalma. Bárcsak valaki lekapcsolná azt az átkozott lámpát. Hirtelen, mintha a jobb karom akaratomtól függetlenül megmozdult volna. Bal kezem meg volt kötve. Ujjaim ügyetlenül matattak egy csomó után, hiába. Aztán egy gyermekkori emlék. Próbálom megtalálni a kilincset a hálószoba ajtaján. Bolyongok a szobában körbe körbe, fojtogat a sötétség, kívánom, imádkozok, hogy jöjjön valaki. Szabad kezem rémült gyermekként vakon kutatott. Megtalálta a péniszemet. Úgy tűnt szörnyű hosszan lóg lefelé elérhetetlenül, mintha valahová ki lenne kötve. A kétségbeesett erőlködés intenzív fájdalmat okozott. Milyen szégyenteljes rendellenesség ez? A levegő elviselhetetlenül forró volt. Amennyire meg tudtam állapítani, mezítelen voltam, izzadságban fürödtem, de furcsa módon nem éreztem szomjúságot. A hiábavaló tapogatózás és mozgolódás folytatódott. Újra megpróbáltam feleleveníteni néhány emlékemet, néhány felületes nyomot arról, hogy mi vezetett ehhez a boldogtalan állapothoz.
48
Megsebzett gyógyítók: ébredések
"Ébren van". Nem volt kétséges - ez egy emberi hang. Aztán egy fehér alak a bal oldalamnál. Azt parancsolta: "Hagyd azt békén. Már épp elég gondot okoztál nekünk." Egy másik hang csatlakozott az elsőhöz. Egy arc hajolt fölém. "Kérem kapcsolja le a lámpát" mondtam. Nincs válasz. Aztán, "Lezárhatod az infúziót, de hagyd bent a katétert." Végül hozzám, "Most átviszünk az osztályra. Itt kellett tartanunk a balesetin, mivel szükségünk van az ágyakra azoknak a számára, akik valóban betegek, Sok időnk rád ment." Világos, hogy elhelyeztek a dolgok orvosi rendjében, de ez kevésbé zavart, mint afeletti csalódottságom, hogy nem fedeztem fel a halálon túli életet. Az legalább valami lett volna. Akárhogy is, alkalmazkodnom kellett ahhoz a banális valósághoz, hogy egy átkozott nyűg vagyok; aki az orvosokat és nővéreket meggátolja ama valódi feladatukban, hogy a jogosan betegekre figyeljenek. Meglepően rövid idő alatt visszatért régi racionalitásom egy darabja. Akkor hagyott el engem, amikor valóban rázóssá kezdtek válni a dolgok, és nyugodtan visszaszivárgott a veszély elmúltával. De eljátszotta tiszteletemet, tehát kevésbé figyeltem tanácsaira. Ezzel szemben a hiteim, a gyermekkori meggyőződéseim megindítóan hűnek mutatkoztak, annak ellenére, hogy elhanyagoltam őket. A bűntudat és a büntetés elkerülhetetlensége sunyítva várta a megfelelő pillanatot. Az, hogy a baleseti osztályon tértem magamhoz, bosszúval telt ébredés volt. Egy tekervényes, a mennyezet változó mintáival jelzett úton toltak át az osztályra. A gyógyszerek még nem ürültek ki teljesen a szervezetemből és néhány óráig kissé euforikusnak éreztem magam. Pusztán szórakoztatónak tűnt, ahogy egyik konzulens kollégám az ágyam mellett állva kijelentette, hogy a masszív túladagolás súlyos öngyilkossági kísérletnek tekintendő; és ha nem járulok hozzá ahhoz, hogy nem hivatalos beteg legyek, akkor nem marad más megoldás, egy osztályra kell hogy kerüljek. Jó humorral és lekezeléssel egyeztem bele ajánlatába. A rákövetkező nap felvettek egy a saját kórházamtól körülbelül húsz mérföldre eső pszichiátriai kórházba. A harmadik ébredés sokszor előfordult - legalább tizenkétszer, nehéz visszaemlékezni rá. Mindig olyan volt, mintha úgy térnél magadhoz, hogy az agyad még nincs erre felkészülve. Láttam embereket és dolgokat, de nem ismertem fel őket, nem tudtam mi célból vannak ott. Ízelítő az elmebajból. Feküdtem és közben megpróbáltam összeilleszteni azokat a darabokat, amik bizonyára egy álom töredékei voltak. Semminek sem volt értelme, egészen addig, míg egy pillanat leforgása alatt bekövetkezett a teljes tudatosság, és már nem volt érdekes. Normális tudatosságomat azzal a megkönnyebbüléssel nyertem vissza, amit egy gyermek érez, amikor kiszalad a napfénybe, egy olyan tanóra után, amit nem értett. A zavarodottság érzése maradt bennem, egy ijesztő észlelet halvány maradékának emléke. Csak azt mondhatom, hogy a dolgok azért ijesztőek úgy, ahogy vannak, mert nincs jelentésük. Azért muszáj jelentést találnunk, hogy az élet emészthetővé, a világ táplálóvá váljon. A legrosszabb pillanat az volt, amikor azért küzdöttem, hogy emlékezzek identitásomra. Mindig úgy éreztem, sosem fog sikerülni, mígnem egy pillanat töredéke alatt a rémálom szertefoszlott. Gyakran fájt a fejem. Ezenkívül a halánték sóoldat okozta nedvességének az érzése. Azután nagyon szomjas és éhes lettem, mohón fogyasztottam el teámat és kekszeimet. Erre a
49
Gyakorlat és szakértelem
gyengéd - nem a fürge, derűs fajta, hála isten - ápolónő tett megjegyzést, aki anyámként ült az ágyam mellett. Természetesen az elektrosokkos kezelésről beszélek, amit az a konzulensem javasolt, akinek a kezei közé kerültem, mint az elérhető legjobb kezelést. Költői igazságszolgáltatás van ebben. Én, aki annyi áramot áramoltattam át betegeim agyán, hogy egy várost ki lehetne világítani vele, most ugyanennek a csodaszernek vagyok alávetve. Én, akit elcsigázott a gomb megnyomása, és aki jelképesen boldogan elégette volna Voltát, végül ugyanebbe a szorult helyzetbe jutottam. Konzulensem azt mondta: "Nos, öreg fiú, mit tennél azzal, aki olyan depressziós, mint te vagy? Elektrosokkos kezelést adnál neki, igaz?" Annak a bizonyos ápolónőnek a csendes figyelmétől eltekintve a kezelés egyetlen másik kárpótlása az intravénás érzéstelenítő, a Penthotal kezelés volt. Csaknem azonnal kivételesen intenzív kellemes ellazulás érzésében részesített. Körülbelül tíz másodperc múlva az ember agya szétmállott, mint homokvár a dagály előtt, és az ember egy mély lélegzettel elaludt. Egy betegtársam szerint bármikor jobb egy orgazmusnál. Ez idáig tehát olyan gyógyszeres kezelést kaptam, ami nem használt, az elektrosokk megszabadított tüneteimtől, kétségtelen bármely véletlenszerű, el nem ismert, de fontos okokból kifolyólag. Most kell szólnom arról, milyen tapasztalatokat szereztem, mint bent fekvő beteg, és az orvosokról, akiknek kedvességében nem volt hiba, de akiknek velem való kapcsolatát összejátszás jellemezte, amelybe, be kell ismernem, és is készséggel belementem. Először az orvosok. Kifejlesztettem egy olyan pozitív képességet, hogy megsejtettem beszélgetőpartnereim "szükségleteit". Ösztönösen összeállított történetem sikerrel oldotta aggodalmukat azáltal, hogy lehetővé tettem számukra, hogy tüneteimet egy olyan kategóriába sorolják, amiben legjobban otthon érzik magukat, és amit nyíllvánvalóan "jóváhagynak". Ebben a lényegileg védekező játszmában az orvosom bemutathatta felsőbbrendű jártasságát. Éles szemem volt a szükséges kitalációra. Puszta gyakorlatból tudtam, hogy a szokásos kaliberű konzulensek vonakodva hagyják magukat olyan sötét helyekre vezetni, amiket banálisan depressziónak neveznek. Úgy éreztem, hogy az egész történet elbeszélése nem érné meg a belefektetett időt és energiát. Az általam szerkesztett igazságot az együttérzésre, "megértésre" való mély szükséglet irányította. Rettegésemet attól, hogy engem is könnyen megmagyarázhassanak a másokra vonatkozó terminusokkal, azzal titkoltam el, hogy azt mondtam, olyan vagyok, mint mások. Így viszonylag kevés elvámolnivalóval jutottam át a vámvizsgálaton, és tovább utaztam a vidám cimborák és rendíthetetlenül jó emberek barátságos földjére (amit egyik felem sóvárogva akart elfoglalni), akik mindannyian (isten áldja őket) valószínű, hogy időről időre depresszióba esnek. Megmaradtam az orvosaim által állandóan megerősített közhely mellett, hogy én vagyok a lelkiismeretes orvos, aki túl sokat dolgozik, és aki elkap egy olyan betegséget, "ami igazán, tudják, olyan, mint bármelyik másik". Kórházi felvételemkor saját szobát kaptam. Először örültem az elkülönültségnek, de hamarosan vágyakozni kezdtem a nyílt osztály baráti
50
Megsebzett gyógyítók: ébredések
társasága után. Ennek következtében átköltöztettek, és bevezetést nyertem abba a működő pszichiátriába, amit a betegek tapasztalnak. Most egy lettem "közülük". Az egész dolog arról szólt, hogy egy támasz nélküli "beteg" legyél - egy passzív, tehetetlen problémahalmaz, néhány megoldhatatlan problémával. A napok végtelenek voltak. Várakoztunk, üldögéltünk, ácsorogtunk a gyógyszerekért, ételért, az elektrosokkos kezelésért, az orvosi vizitért. Sem képzettségemnél, sem hajlamomnál fogva nem voltam alkalmas arra, hogy csatlakozzam ahhoz az ipari rehabilitációs egységhez, ahová néhány kiválasztott naponta eltűnt. A maradék egyfajta stimulus-deprivációtól szenvedett, mivel minden normális eseményt eltávolítottak az életünkből. Ennek következtében legrosszabb tüneteink elmúltával figyelmünket bármely és minden triviális történésre összpontosítottuk. Máskülönben nem rendkívüli emberek, amint a területünkre tértek, egyediségük teljességében és különbözőségében valóságos Falstaffokká váltak. Volt egy borzasztóan hájas ír takarítónő, aki olyan visszataszítóan beszélt, mint katonakoromban az altisztek. Egy Sean O'Casey szereplő pöffeszkedő karikatúrájaként totyogott, miközben szakadatlanul dublini szlenggel megspékelt trágárságokat bocsátott ki magából. Azután volt egy segédápolónő, egy álmodozó, gyakorlatiatlan lány, aki úgy tűnt csakis azért viseli el a munkáját, mert nem tud kitalálni semmi mást. Elég vonzó volt ahhoz, hogy érdeklődést keltsen azokban a férfiakban, akiknek szexuális élete félbeszakadt, és szomorú kis színpadunkon elfoglalt eme központi helyzetének tudatában lehetősége szerint rájátszott erre. Mindannyian nagyon izgatottak lettünk, ha jött az orvosi vizit, vártuk, mikor jelenik meg az orvosunk. Észre lehetett venni, hogy az orvosok mindig egyenesen az irodába mentek, és annyi időt töltöttek az ápolónőkkel, mint velünk. Később jöttem rá, hogy bizonyára én is a többiek gyerekes függőségének jeleit mutattam. A nővérek megpróbálták megtudni, hogy egy pszichiáter, aki ismeri az elmebetegségeket, ennek ellenére miért végzi a kórházban? Az egyik nővért különösképpen izgatta a kérdés, és miután behívott az irodába (ami mindig nagyon kiváltságos hely) néhány személyes beszélgetésre, amit figyelemre éhezve szívesen vettem, arra a következtetésre jutott, hogy az előléptetésem miatti aggodalmaskodás okozta a betegségemet. Még az orvosok is beleestek abba a csapdába, hogy saját szorongásaikat és gondjaikat összekeverték az enyéimmel. Egyikük, aki ki nem állhatta a gyerekeket, annak tulajdonította depressziómat, hogy nekem öt van belőlük. Egy másik - egy buzgó katolikus orvos - úgy döntött, hogy a szexuális frusztrációmról kellene beszélnünk. Az osztály értékes tapasztalat volt. Számomra úgy tűnt, hogy a betegek többet tettek egymásért, mint a személyzet. Mikor elkezdtem jobban érezni magam, megpróbáltam én is segíteni. Szerettem a humorukat és csodáltam bátorságukat. A közös szenvedés nagy kohéziós erő. Szeretettel és hálával emlékezem rájuk. És mi a negyedik ébredés? Az, a kórházból való elbocsátásom után körülbelül három évvel történt, egy másik, ezúttal mérsékelten súlyos depresszió részeként. Ez metaforikus ébredés volt, amelyben a gondolat és az érzelem jobban összekapcsolódott. Feleségemnek nagy része volt benne. Ő szülésznő, tanácsadó, és még sok minden más. Három hetes munkából való távolmaradásom közül ez volt a leghasznosabban eltöltött idő. Kettesben elkezdtük értelmezni azt, amit
51
Gyakorlat és szakértelem
mindketten tudtunk az életemről és személyiségemről. Ez a gyümölcsöző folyamat folytatódott, bár időnként nagyon nehéz volt. Mi mást tanultam ezen kívül? Nekem úgy tűnik, az ember magából a depresszióból semmit sem tanul. A haszon inkább abból származik, hogy az ember mihez kezd a depressziójával. A depresszió depresszió. Pusztító és lehet, hogy teljes időpocsékolásnak bizonyul, ha az ember nem használja fel a tapasztalatot és az összes következményt arra, hogy valami újat építsen. Ebben az értelemben ez egy ugyanolyan tapasztalat, mint a többi; egyszersmind egyedi is a felkínált lehetőségeket tekintve. Először is, beleláthattam azoknak a kényes helyzetébe, akik az orvosok és ápolók kezében vannak, amit semmilyen más módon nem tehettem volna meg. Ezenkívül személyesebb módokon gazdagodtam: öntudatban és kreativitásban, többek között. Mint már utaltam rá, ezekhez a nyereségekhez az orvosok által előírt kezelés ellenében jutottam hozzá, akik, most már látom, saját személyes és/vagy szakmai szükségleteiket próbálták kielégíteni. Bevallottan én is összejátszottam velük ebben, de azt hiszem az ösztöneim helyesek voltak. A javulásnak az én szabályaim szerint és a nekem megfelelő időben kell bekövetkezni. Valószínűleg ennek a személyes fejlődésnek - aminek a depresszió alapvető része volt - a legértékesebb fejleménye annak a biztos tudata, hogy számomra a depresszió annak a jele, hogy nem kezelem őszintén a problémáimat. Amikor elborítanak a nehézségek, és azon gondolkozom, hogy mi a lehetséges kivezető út, és ugyanakkor tapasztalom, hogy mindezzel nagyon megküzdök, az csak azt jelenti, hogy felveszem a versenyt. A paradox abból áll, hogy amikor úgy érzem, nem birkózom meg a problémákkal, igazából az jelzi, hogy de igen. Depressziósnak lenni - mármint súlyosan - azt jelenti, hogy elkerülöm a kihívást; bedobom a törülközőt, mielőtt szembenéznék az ellenféllel. Ez olyan, mintha azt mondanánk: "Vedd át a hatalmat, én semmit sem tehetek. Én beteg vagyok. Depressziós vagyok." Biztos vagyok abban, hogy sok más ember számára is a depresszió kapcsolatban van egy "növekedés"-nek nevezhető valamivel, (amire, mint mondtam a depresszió páratlan lehetőségeket kínál), és előkészületeket kéne tenni, hogy a pszichiátereknek a megfelelő segítséget megadják. A pszichiáter családja is különleges figyelmet érdemel. Hatalmas, fájdalommal, bizonytalansággal, zavarral és tiszta megalázással vegyített szenvedés tanúja voltam, mikor egy kolléga családját kitették a jelenlevő, valójában saját neurózisukat a gyakorlatba átvivő konzulensek brutálisan érzéketlen figyelmének és rendelkezéseinek. Egészében úgy érzem, hogy viszonylag szerencsés vagyok néhány általam ismert emberhez vagy hallott esethez képest. Talán a leghasznosabb az a lecke, hogy az ember saját szakmai státuszát ne vegye készpénznek. A legtöbb betegnek legjobban az számít, ami nekem is a legjobban számított, hogy emberileg mennyire "megközelíthető" a pszichiáter - azok a finom személyes tulajdonságok, amelyek nem ítélkezővé, és az emberi faj teljes értékű tagjává teszik az embert. Olyasvalaki, aki nem csak a hebegve kiejtett puszta szavakra figyel. Mindenek felett képesnek kell lennie arra, hogy saját problémáit megkülönböztesse a beteg problémáitól. Ahhoz, hogy valaki jó pszichiáter legyen, ugyanarra az őszinteségre és bátorságra van szüksége, amit a jó betegtől elvárnak.
52
8. A szemtől szembeni interakció és konzultáció után Gerry Stimson és Barbara Webb
A probléma bemutatása az orvosnak Az Általános Orvosok Királyi Kollégiuma munkaszekciójának jelentése (1972: 17) arról, hogyan vitassák meg a beteg prognózisát a konzultáció során, azt ajánlja az orvosoknak, hogy tegyenek fel maguknak bizonyos kérdéseket: Mit kell elmondanom ennek a betegnek? Mennyit kell abból megtudnia, amit ma kiderítettem róla? Milyen szavakat használjak, amikor átadom ezt az információt? Mennyit fog abból megérteni, amit mondani akarok neki? Hogyan fog reagálni? Mennyire fogadja meg a tanácsomat? Milyen fokú nyomást van jogom felhasználni?
Ha az utolsó előtti kérdést megváltoztatjuk, hogy így szóljon, "Mennyire vesz tudomást arról, amit mondok?" akkor ezek pontosan ugyanazok a kérdések, amiket a beteg tesz fel magának, amikor elmegy az orvoshoz. Ugyanis a páciens is mérlegeli a konzultáció előtt és közben is, hogy mit mondjon az orvosnak. Ebben a fejezetben azzal foglalkozunk, hogy a páciens hogyan értelmezi és válogatja a tényeket, és hogyan próbálja ezeket maximális hatékonysággal az orvos tudomására hozni. Tüneteit észlelve a beteg megpróbálja értelmezni azokat, és ezen tünetek mind magának, mind az orvosnak való megmagyarázása közben meghatározza, kategorizálja és más, kapcsolatban levőnek hitt tényezőkkel oksági kapcsolatba hozza azokat. Például egy rendellenességet lehet, hogy egy, a beteg által relevánsnak tekintett fizikai kondícióval kapcsolatban mutatnak be. Egy hölgy a következőképp magyarázta el az orvosnak a problémáját: "Mostanában sokat fáj a fejem - lehetséges, hogy ennek van valami köze a vérnyomásomhoz?". A tüneteket a páciens által jelentősnek tekintett társas környezet terminusaiban is leírhatják, például egy női beteg, aki azt mondta az orvosnak, hogy szerinte nyugtalansága és "idegei" deviáns lánya miatti aggodalmából adódnak. Ez az értelmezés részben egy öndiagnózisra tett kísérlet, részben pedig az orvost kívánja a "helyes sínre rakni". Ami jelentős a beteg számára, nem biztos, hogy az orvos számára is az, aki a beteg észleleteit és magyarázatait kevéssé jelentősnek ítélheti, és lehet, hogy más, olyan tényezők után puhatolózik, amiket a beteg nem említett.
Gyakorlat és szakértelem
Amellett, hogy meg kell határoznia vagy fel kell ismernie, és szavakba kell öntenie a problémát, a betegnek "ki is kell ismernie" az orvost. Mindkét fél "méregeti egymást". A beteg lehet, hogy nem ért egyet azzal, ahogyan az orvos értelmezi a tüneteket, különösen abban az esetben, ha ez nem egyezik az ő előre kialakított véleményével, és az orvos a saját értelmezését nem adta elő annyira meggyőző módon, hogy azt a beteg elfogadja. Egy fiatal nő, aki kis gyermeke problémája miatt kereste fel az orvost, aki viszont a problémát lényegtelennek és aggodalomra okot nem adónak tekintette, kitartóan hajtogatta, hogy gyermeke tünetei szokatlanok és aggasztóak: "Igen, de nagyon szokatlan, hogy így hányja ki az ételt. És mint mondtam, sosem csinálta ezt ezelőtt." Az ehhez hasonló esetekben a betegnek lehet hogy további, nyilvánvalóbb lépéseket kell tennie annak érdekében, hogy meggyőzze az orvost arról, hogy fogadja el az ő nézőpontját a problémával kapcsolatban: 'Azt mondtam: "Nos akkor mik ezek a kába időszakok, doktor?" És ő csak hátradőlt és üres tekintettel bámult rám... tehát hogy segítsek neki, azt mondtam: "Lehet, hogy valami köze van a koromhoz?"'. Az összes számos és változatos lehetséges információ mellett a betegnek a verbális megjelenítés módját is meg kell választania. Ez a szelekció lehet nagyrészt öntudatlan - bármely kommunikációban szükségszerűen szelektív a beszélő - de lehet tudatosan megtervezett is. Mondanivalónk kiválasztásának problémája annak megbecsülése, hogy mit gondolunk fontosnak és jelentősnek, és mit szükséges vagy tanácsos szavakba öntenünk. A beteg eltérő tényeket hozhat fel és javasolhat vagy utalhat bizonyos oksági kapcsolatokra. A beteg lehet, hogy olyan kritériumok alapján válogatja meg az információt, amiről azt hiszi, hogy az orvosnak azt kell hallania (azokat az aspektusokat, amiről azt hiszi, hogy jelentéssel bírnak az orvos számára), és amit ő, a beteg el akar mondani az orvosnak, amiről azt hiszi, az orvosnak tudnia kell. Az orvos is szelektál annak eldöntésekor, hogy mit mondjon el a betegnek. Az orvos lehet, hogy nem informálja a beteget arról, hogy milyen típusú gyógyszert ír fel számára, vagy hogy a kezelésnek milyen lehetséges mellékhatásai vannak. Hasonlóképpen a beteg is visszatarthat olyan információkat, amikről úgy érzi, hogy hátrányos helyzetbe hozzák, mint például annak beismerése, hogy nem követte az utasításokat, vagy hogy fél attól, amit az orvos javasolt. Egy hölgy mesélte a kérdező biztosnak, hogy "retteg" közelgő műtététől: "de ezt ne írja le. Ne mondja el az orvosnak, hogy ezt mondtam, mivel kiabálna velem, ha meghallaná, hogy ezt mondtam."
Az orvos befolyásolása Az, hogy hogyan jelentkeznek az emberek a rendelésen, a konzultáció folyamatának befolyásolási stratégiájaként is szemlélhető. Nem állítjuk, hogy az orvos vagy a páciens mindig tudatosan választ stratégiákat egymás befolyásolására. Mindkettőjük esetében a stratégiák egy repertoár részei, amiket akkor vesznek elő, amikor a helyzet ezt lehetővé teszi. Mindkettőjük interakció befolyásolására irányuló kísérletei adják a konzultáció alku jellegét.
54
A szemtől szembeni interakció
A következő, egy rendelésről származó példában egy beteg arról próbálja meggyőzni az orvost, hogy problémája figyelmet érdemel. A női beteg előadja tüneteit az orvosnak. Az a vizsgálat során, vagy a beteg kórlapján nem talál rájuk magyarázatot. Miután a helyzet holtpontra jutott, a beteg maga javasol valamit az orvos látszólagos tehetetlenségének fényében. Továbbra is figyelemre méltónak mutatja be tüneteit, és saját megoldását ajánlva sikeresen ráveszi az orvost arra, hogy felismerje, valamilyen cselekvésre szükség van. A konzultáció elején a hölgy "furcsa fájdalmakat" és szédülést említett, és arról panaszkodott, hogy felszedett néhány kilót. Azzal a párbeszéddel kezdünk, ami még az orvosi vizsgálat alatt hangzott el. Beteg: Gyógyszert vettem be. Azt gondoltam, az majd legyőzi. Orvos: Mmm. Hmm. Beteg: Ma reggel még a csésze teámat sem bírtam meginni, szóval tudtam, hogy valami baj van. (A vizsgálat befejeződik.) Orvos: Nos ez normális, semmi baj sincs. Beteg: Nos, nem tudom mi okozza, az biztos. Orvos: A vérnyomása rendben van, semmi rendelleneset nem tapasztalok. Beteg: Aggodalomra semmi ok? Nos akkor ennyi. Orvos: Biztos benne, hogy hét kilót hízott? Beteg: Teljesen. (Szünet a párbeszédben) Beteg: Tehetek valamit annak érdekében, hogy abbahagyjam az evést? Nem tudom felvenni a ruháimat. Orvos: Ne tegyen cukrot a teájába és csak mértékkel fogyasszon lisztes ételeket. Próbálja ki ezt, és majd meglátjuk. Majd gondolkodom. Beteg (nevetve): Ó, ezt ismerem! Mindketten tréfálkozni kezdenek az evésről és súlyproblémákról. A konzultáció során ritka a nyílt konfliktus. Általában mindkét fél felismeri és megtartja a formalitás látszatát, és korlátozza magát, hogy a találkozást a teljes "összeomlástól" megkímélje. A páciens ritkán vádolja az orvost szemtől-szemben a hatástalanság és hiányosságok miatt; hasonlóképp az orvos is ritkán veszíti el a türelmét a beteggel. Ha úgy tűnik, hogy ez a pont közeleg, az egyik szereplő látszólag visszalép és megpróbálja megkerülni a kérdést, vagy elsimítani a nézeteltérést. Egy beteg, aki nem ment el a kórházba a megbeszélt időpontban, felbosszantotta az orvost. A konzultáció alatt az orvos azt mondta neki: "Nos sajnálom, Betty. Mit vár tőlem, mit tegyek? Megtettem amit tudtam...De mi haszna, ha ön semmit sem csinál meg, amit mondok?" Betty végig csendben maradt, és csak közvetlenül távozása előtt motyogva kért bocsánatot. A verbális és nem verbális ellenőrző stratégiák gyakran rejtettek és csak ritkán nyilvánvalóak vagy explicitek. A beteg részéről úgy tűnik, hogy az engedékenység és a hallgatólagos beleegyezés látszata alatt működnek. A fentiekhez hasonló feszült vagy problematikus cserék alatt ki nem fejtett
55
Gyakorlat és szakértelem
gondolatok szolgáltathatják az alapot sok, orvosokról szóló "történethez", amikor a beteg a rendelőtől már jó messze van.
A konzultáció után Mi történik azután, hogy a beteg kimegy az orvos szobájából? A konzultáció folyamatának elemzése nem fejeződik be az orvos és a páciens közti szemtől-szembeni kapcsolattal. Szerintünk ez a folyamat magában foglalja a konzultációval kapcsolatos gondolatokat és beszélgetéseket, és a doktor által előírt kezelés használatát. A felírt gyógyszerek használatára irányuló kvantitatív vizsgálatokból tudjuk, hogy a betegek magas százaléka nem követi orvosai utasításait a felírt orvosság szedésekor. Ha a kezelés gyógyszer, a beteg dönthet úgy, hogy nem váltja ki a receptet, vagy elkészítteti, de nem használja fel. Lehet, hogy elkezdi szedni a gyógyszert és aztán abbahagyja, vagy lehet hogy az orvos által felírttól eltérő adagban vagy gyakorisággal szedi. Más kezelésfajtákat is lehet az orvos által előírttól eltérően alkalmazni. Mivel a különböző folyamatok - a történtek értelmezése, újraértékelése és kiértékelése - azután zajlik, hogy a beteg elhagyta a rendelőt, nyilvánvaló, hogy nincs semmiféle szükségszerű egyszerű kapcsolat aközött, hogy az orvos előír egy kezelést és hogy vajon a beteg azt milyen módon használja fel, ha egyáltalán felhasználja. Ezeket a folyamatokat valóban nehéz elválasztani a beteg kezeléssel kapcsolatos döntéseitől és cselekedeteitől. A kezelés felhasználásának eredeti megközelítése a konzultáció újraértelmezésében és kiértékelésében található. A betegek lehet, hogy zavarban vannak, vagy képtelenek értelmezni, hogy pontosan mi történt, avagy kétségeik vannak a felírt kezelés természetével kapcsolatban. Lehet, hogy úgy döntenek, hogy biztosra mennek, és nem csinálnak semmit, mint az az idős hölgy, aki két visszatérő probléma, húgyhólyaggyulladás és magas vérnyomás miatt kereste fel az orvost. Két tabletta-csomagot kapott: "Mikor hazavittem a tablettákat, nem tudtam, melyiket vegyem be - a húgyhólyaggyulladás tablettákat a vérnyomásra, vagy a másik tablettákat húgyhólyaggyulladásra, amikor épp van, így sose vettem be egyet sem. Érti mire gondolok? Nagyon össze lehet keveredni." Másrészt, ha a rendelés után a beteg meg van győződve arról, hogy az orvos helytelen diagnózist állított fel, valószínűleg elutasítja az előírt kezelést. Egy hölgy például úgy érezte, hogy az orvosnak nem sikerült megértenie panaszának "valós" természetét. A szem mögötti fájdalomról panaszkodott, viszont a szem körüli bőrre kapott kenőcsöt. Ezután saját kezdeményezésére elment egy szemész szakorvoshoz, azzal a magyarázattal: "Nem használtam a krémet, mert nem akartam azt befolyásolni, ami valóban a bajom." Honnan szerzik az emberek a gyógyszerek használatával kapcsolatos elképzeléseiket? A rendelés formális környezetében szemlélve a beteget, az orvos lehet, hogy azt hiszi, hogy ő a beteg számára az orvosságokról való ismeretek fő forrása. Lehet, hogy ő is egy elképzelés-forrás, de semmi esetben sem az egyetlen. A kutatótól két esetben kértek tanácsot: egyik alkalommal arról, hogy vajon a felírt 56
A szemtől szembeni interakció
gyógyszerek "jók-e valamire", másszor arról, hogy a javasolt műtét "jó ötlet-e - ön szerint meg kellene csináltatnom?" A tanácsot lehet, hogy kérik, de lehet, hogy szinte véletlenszerűen áramlik az egészségről és betegségről való mindennapos beszélgetésekben. A családtagok nyilvánvalóan fontosak ebből a szempontból. Egy csoportos beszélgetés során egy hölgy elmesélte, mi történt, miután elment az orvoshoz: "Épp csak visszaértem a rendelésről, mikor telefonált anyám. Mondtam neki, mit adott a doktor, nyugtatókat, és anyám azt mondta: 'nem akarhatod, hogy örökké ezeknek a tablettáknak a hatása alatt légy; ha jobban érzed magad, ne szedj be többet, rendben?'" A gyógyszerezést a családon kívül a barátokkal is meg lehet vitatni. A tapasztalatokat össze lehet hasonlítani, vagy egy potenciálisan hasznos gyógyszert javasolhatunk valaki másnak. Egy csoportos beszélgetésen egy hölgy és barátai elmondták, hogy hogyan hasonlítják össze az orvos által felírt tablettákat, azért, hogy lássák "ugyanazt kapják-e." Egy másik válaszadó legutóbbi hörghurutos megbetegedéséről szólva azt mondta: "Mikor utoljára volt hörghurutom, az orvos ezeket az új tablettákat írta fel. "Épp most jöttek ki" mondta, és tudja, tényleg használtak, jobbak, mint amiket régebben kaptam. Tehát amikor egy másik ismerősöm is csúnyán elkapta, mondtam neki, hogy szóljon az orvosának, hogy ezeket az új tablettákat adja neki." Az emberek sok forrásból szerezhetik ismereteiket, amelyek mind hozzájárulnak nézőpontjuk és cselekvéseik alakulásához az orvos tanácsát és utasításait illetően. "Hallottam a cukorbetegségről - a nővérem ápoló" állította egy férfi beteg, és hozzátette, hogy sokat "utána is olvasott" panaszainak az orvosi tankönyvekben. Vagy egy egyetemi hallgató, aki azt mondta: "Tapasztalataim szerint az orvosok gyakran nem a megfelelő kezelésben részesítenek. Mivel egy gyógyszerésznél dolgoztam, általában tudom, mi az." A gyógyszerészek is gyakran használt információforrások, és befolyásolják a kezeléssel kapcsolatos döntéseket; a betegek megkérdezik a gyógyszerészt, milyen ellenszert javasolna, mielőtt elmennek az orvoshoz; vagy odaadják nekik az orvos által felírt receptet, és megkérdezik, mi a véleményük róla. Az emberek betegségeiket és problémáikat társasan élik meg; nem lehet elszigetelt egyénekként szemlélni őket, akik automatikusan követik orvosaik utasításait. Ez az általános gyakorlat központi ellentmondásához vezet bennünket: míg a betegnek nagyon korlátozott a képessége a konzultáció végeredményének befolyásolására, tekintélyes mértékben képesek kontrolálni, hogy mi történik, miután az orvos már nincs jelen. A konzultáció során az orvos hoz döntést a kezelésről; a konzultáció után a döntéshozatal a páciensé.
Hivatkozás Royal College of General Practicioners (1972) The Future General Practicioner. London: Royal College of General Practicioners.
57
9. Terhesség és szülés történelmi távlatban Elizabeth Roberts
Ebben a történetben az 1840-1940 között élt, a munkásosztályhoz tartozó nők beszélnek a szüléssel kapcsolatos élményeikről és a szülésznő szerepéről. A szülés sok nő számára veszélyes, fájdalmas és kellemetlen maradt. A huszadik század során a csecsemőhalandósági ráta drámai javulása nyilvánvalóan hatalmas jelentőséggel bír, de inkább elhomályosítja azt a tényt, hogy az országos női gyermekágyi halálozási ráta valójában 1936-ig emelkedett, annak ellenére, hogy 1902-ben Szülésznői Törvényt (Midwives Act) hoztak és az I. világháború után a szülő nők számára szolgáló kórházi ellátást nagymértékben kibővítették. A nők gyermekágyi halálozásának mutatói eléggé riasztóak voltak ahhoz, hogy a prestoni egészségügyi tiszt a harmincas években végig megjegyzéseket fűzött hozzájuk. A halálok okát abban látta, hogy a nők nem részesülnek elég gyakori és megfelelő szülés előtti gondozásban. Talán ideje, hogy újból megvizsgáljuk a hagyományos, képzetlen szülésznő (ford.: továbbiakban bába) szerepét. Ezek a nők gyakorlatilag formális képzésben nem részesültek, bár lehet, hogy a helyi orvos választotta és tanította be őket. De általában mesterségüket egy idősebb bábától tanulták, és elég gyakran családokon belül hagyományozódott e jártasság. A formális képzés hiánya nem szükségszerűen jelenti azt, hogy nem voltak hozzáértők. (Gyakran ők ravatalozták fel a halottakat, és általában fontos szerepet játszottak a közösségben). A bábákat leginkább a "XIX. század egyik örökségének" tekintik "..a Mrs. Gamp bába piszkos és írástudatlan." De a nők, akik pácienseik voltak, vagy akiknek anyja volt a bábák páciense, szinte egyhangúlag csodálattal beszélnek arról, hogyan végezték a munkájukat. Mrs. Heron anyjának tizenegy gyermeke volt, mindannyian 1902 előtt születtek: "Ó, azt hiszem boldogultunk. Márta, a bába eljött, és egy hétig utána ágyban kellett maradni azokban az időkben. Nem volt képesítése, vagy ilyesmi, de a régi jó bábák közé tartozott, és egy szülésért csak néhány schillinget kért. Hallottam, mikor anyám mondta, hogy heti 6 pennys részletekben fizette ki neki. Rendes idős nő volt." (Az átírás nem tudja visszaadni azt, hogy milyen meleg hangon beszélt a válaszadó Mártáról.) Mrs Dodds hozzáfűzte: "Anyám el szokta hívni ezeket a bábákat, és sokuk igazán jó barát volt." Mivel anyjának huszonegy gyermeke volt (mindannyian 1900 előtt születtek), valószínűleg jó alkalma volt arra, hogy a bábaasszonyok érdemeit felbecsülje. Úgy tűnik, hogy a munkásosztály-béli asszonyok az 1902-es Szülésznő Törvény elfogadása után sok évvel is előnyben részesítették az idős, képzetlen 58
Terhesség és szülés történelmi távlatban
bábaasszonyokat. 1917-ben a lancasteri egészségügyi tiszt jelentette, hogy az abban az évben született 613 újszülött közül 184-et egyetlen szakképzetlen bábaasszony segített a világra. Egy prestoni orvos, válaszadónk, még a harmincas években is alkalmazott egy szakképzetlen bábaasszonyt a praxisában, és az országban másutt is találhattunk erre példát 1937-ben is. Miért tartottak ki ilyen sokáig a bábák? A megelőző évtizedekben nagyon egyenlőtlen volt a szakképzett szülésznők utánpótlása, és a nőknek nem mindig volt valódi választásai lehetőségük. De más okok is közrejátszottak ebben; a bábákat általában barátságosabbnak és kevésbé "merevnek" tartották, és valóban kevésbé volt valószínű, hogy előírják egy nőnek, mit tegyen, és inkább együttműködtek vele és női rokonaival. Ez példa arra, ahogy a munkásosztálybeli nők visszautasítják otthonuk és életük szakemberek általi megrohanását. Az anyai halandósági adatok alakulásának fényében a "régi módszerbe" vetett bizalom talán nem volt teljességgel elhibázott. Csak egy válaszadó kritizálta egy szakképzetlen bába hozzáértését. A századfordulón a munkásosztálybeli szülés csaknem mindig nem szakmai esemény volt; a bába képzetlen, az orvost általában csak akkor hívták ki, ha azt gondolták, az anya vagy gyermeke élete veszélyben forog (és még akkor sem mindig). Ezenkívül alapvetően abban hittek, hogy a szülés valamiképp a nők ügye, és a nőknek egyedül kell ezen túljutniuk, és képesek is erre. Ezt a hagyományos sztoikus álláspontot fejezi ki Mrs Hudson, aki az 1920-as évek végén szült: Szóval el kellett küldeni az orvosért? Igen. A bába már korábban küldeni akart érte, de én azt mondtam, meg tudom csinálni. Végül - abban az időben apámnál laktam - lement az emeletről, és mondta apámnak, hogy mindkettőnket elveszíti, ha nem engedem, hogy az orvosért küldjön. "Küldjön az orvosért, ne törődjön vele!" mondta apám. Később a bába megkérdezte tőlem, miért tartottam vissza, és mondtam neki, hogy egyik nővéremnek sem volt orvosra szüksége, de azt mondta, hogy ennek semmi köze hozzám. Azt mondta "Jó ég, nézz rá." Evelyn tengerészkék volt, amikor megszületett. Akárhogy is, semmi baja sem esett. Három orvosnak is telefonáltak, de egyik sem volt otthon. Elküldetett Hamilton doktorért, és ő amint belépett, csak megfordította a fejem , és azt mondta "Ó, Istenem". Teljesen kivoltam. Bizonyára túlságosan előrehaladott állapotban voltam ahhoz, hogy kloroformot használjak, így egy rendes maszkot kellett viselnem. Össze kellett, hogy varrjon. Azokban az időkben tíz napig nem volt szabad mozogni, így ágyban kellett feküdnöm. A bába azt mondta, hogy ha hülyéskedem, összekötözi a lábamat. Megígértette velem, hogy nem mozdulok. A nővérem gondozott, mivel ő is otthon lakott.
A szakmai segítség ilyen visszautasítására egészen 1940-ig találunk példákat, de meglehetősen gyors forradalom zajlott le a munkásosztálybeli nők szüléssel kapcsolatos hozzáállásában. A két világháború közti időszakban fokozatosan észrevehető, hogy megváltozik a nők egészségükhöz és testükhöz való viszonya. A fatalizmus, tudatlanság, szégyen, sztoicizmus és a hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás még mindig nagyon nyilvánvaló, de a munkásosztály minden szintjén növekvő számú nő kezd több szakmai segítséget elvárni, legyen az orvos, vagy képzett szülésznő; igényelni kezdik a fájdalomcsillapító szereket, és a kórházi
59
Gyakorlat és szakértelem
ágyat, abban az esetben, "ha valami baj adódik". Mrs. Pearce a legszegényebbek közül való volt, férje időszakos szabadtéri munkás volt. Első szülése idején, 1923-ban, szövőnő volt. Neki és férjének nem volt elég pénze arra, hogy saját otthonban lakjanak, ezért a szülés a férj anyjával közös szállásukon zajlott le. De még ez a szegény család is orvost és ápolót hívott, kloroformot használtak a szülésnél, és a házaspár elhatározta, hogy a további szülésekre kórházban kell, hogy sor kerüljön (ami így is történt): Adtak önnek kloroformot otthon, ugye? -Igen. Nos ez egy farfekvéses szülés volt. Megfordítottak. Anyósom mondta, hogy soha életében nem látott ehhez hasonlót. Az ápolónő és az orvos ingujja idáig fel volt tekerve. Izzadtak. Két hétig ágyban voltam, anyósom ápolt, míg feküdtem. Mert mást nem tudtunk megfizetni. A szülés után azt mondta az orvos, hogy ők csak befejezték. Azt mondta, hogy ez az én dolgom volt, és nagy részét el is végeztem. -Ezt a férje mondta, vagy az orvos? -A férjem. Azt mondta "Elmegyünk. Nem hagyom, hogy így elfuseráljanak." Tehát ezután, a többi gyerekkel, elmentem. A nővérem halálosan fél a kórházaktól. Én azt gondoltam, ha ő is keresztülment volna azon, amin én először, ő is kórházba akarna menni.
60
II. RÉSZ SOKSZINŰSÉG ÉS DISZKRIMINÁCIÓ
Az Egyesült Királyságban a segítő szolgáltatások olyan a normalitásról alkotott elképzeléseken nyugszanak, melyek azután marginalizálják azokat az embereket, akik nem felelnek meg ezeknek. A különbözőség témája a tapasztalatok és életstílusok sokféleségének elismerését jelenti. Az ebben a részben található tanulmányok bepillantást nyújtanak ezen különbözőség egynémely vonatkozásaiba, és elhelyezik azt az igazságtalan diszkrimináció kontextusában, amely olyannyira beleágyazódik a társadalom szövetébe, hogy gyakran észre sem vesszük. Ebben a kontextusban azokra a különbözőségekre szükséges figyelmet fordítanunk, amelyek az életesélyek egyenlőtlenségét eredményezik. De még a rámutatás is kétélű fegyverré válhat. A nemi, faji, osztály-hovatartozásbeli különbözőségeket például nem tekinthetjük egyszerűen úgy, mint eltéréseket a fehér, középosztálybeli férfi "normalitásától". Emellett a különbözőségek nem is kölcsönösen kizáróak! Az emberek nem pusztán feketék, öregek, fizikailag vagy mentálisan rossz állapotban lévők, férfiak, nők, melegek vagy leszbikusak. Mindezen felosztások átmetszik egymást és egyének egyéni tapasztalatait hozzák létre. Egy az öregekre, a feketékre, a nőkre való összpontosítás önmagában sztereotípiákhoz vezethet. Felmerül a veszélye annak, hogy homogén csoportosulásokként kezeljük ezeket, és ne ismerjük el az öregek, a feketék és a nők között létező különbözőségeket. Nem összegezhetjük a diszkriminációval kapcsolatos különböző tapasztalatokat egyetlen formulában a gyakorlat és a célkitűzések javítása érdekében. Bár van egynémely hasonlóság köztük, a rasszizmus, az életkori, az osztály hovatartozásbeli megkülönböztetés, a hetero- és a homoszexualitás mind különbözőképp működnek. Ebben a részben a nem, a faj, a kor és a hallásképtelenség kérdései köré csoportosuló problémákkal foglalkozunk. Az Olvasókönyv más részeiben szintén talál olyan tanulmányokat, amelyek foglalkoznak a diszkrimináció és a különbözőség vonatkozásaival. Például Vic Finkelstein tanulmánya (Harmadik rész) a rokkantság meghatározási módjairól szól; az Elizabeth Roberts-től való szemelvények pedig (Első rész) az egészségügyi és jóléti szolgáltatások biztosításában tapasztalható osztályegyenlőtlenségek történetére emlékeztetnek. Egyaránt belefoglaltunk ebbe a részbe a diszkrimináció személyes megtapasztalását leíró beszámolókat, inkább elméleti szemléletmódokat és gyakorlati stratégiákat. A különböző tanulmányok megvizsgálják a dolgozók szerepét, a 61
Sokszínűség és diszkrimináció
képzés javításának lehetőségeit, a nem-diszkriminatív megközelítések kialakítását, és a jelenlegi ellátás valamint a jelenlegi attitűdök fogyatékosságaira koncentrálnak. Az első három tanulmány a különbözőség elismerésének a szociális munka gyakorlatában való alkalmazásáról szól. Jill Reynolds tanulmánya a női és férfi szerepek egyenlőtlenségének magyarázatairól folytatott feminista vitát tekinti át. A feministákat megosztja a kérdés, hogy vajon mely különbözőségek a leglényegibbek az emberek életében. Egyesek a nemi különbségeket látják alapvetőnek, míg mások úgy gondolják, mivel az osztály- és faji hovatartozás komplex módon hat egymásra a nemmel, ezeket nem lehet ezeket kihagyni az elemzésekből. Reynolds végigjárja a különböző elméleti szemléletmódok és az átfogó cselekvési stratégiák közötti kapcsolatokat. Jalna Hanmer és Daphne Statham egy nő-központú nézőpontból járja körül a különbözőség témáját. Arra bátorítják a szociális munkásokat, hogy határozottabban ismerjék fel mi a közös bennünk és azokban a nőkben, akik igénybe veszik szolgáltatásaikat. Úgy vélik, hogy mikor nyíltan vállalják az azonosságot, ez egy erősebb alapot ad a kliens és a dolgozó számára, hogy értelmezzék a státus, a hatalom, a szerepek, az életstílus, a faj, a kultúra, a szexualitás, az iskolázottság, a munkalehetőségek, a közösségi forrásokhoz való hozzáférés, a stigmatizáció mértéke és a remény vonatkozásában meglévő elkerülhetetlen különbözőségeket. A következő három tanulmány az öregedéssel foglalkozik különböző módokon. Sara Arber és Nigel Gilbert az 1980-as General Household Survey (Általános Háztartás Felmérés) adataiban bizonyítékot talál azon közkeletű nézet megkérdőjelezhetőségére, hogy a legyengült öregek gondozásának terhét elsősorban leányaik viselik. Azt állítják, a férfiak nagyobb mértékben járulnak hozzá a gondozáshoz, mint ahogy azt általában gondolják. A házastársként vagy fiúként a gyengélkedő öregekkel élő férfiak szerepének helyesebb felmérése talán segíthet a döntéshozóknak, hogy elkerüljék a nőknek és a férfiaknak a gondozásban játszott szerepeire vonatkozó szetereotipikus feltevéseket. Maguk az öregekkel kapcsolatos sztereotipikus előfeltevések foglalkoztatják Gladys Elder-t. Rámutat, hogy az öregeket gyakran homogén csoportként kezelik, és úgy írják le őket, mintha nekik nem ugyanazok lennének a szükségleteik vagy az érzéseik, mint másoknak. Ugyanakkor az osztály-hovatartozás és a privilégiumok módot adnak egyeseknek, hogy elhárítsák ezeket a leereszkedő attitűdöket: egy vagyonos és sikeres visszavonult nyugdíjas bíróra például nemigen gondolnánk úgy, mint egy OAP-re (öregkori nyugdíjban részesülő személyre). Norma Pitfield tanulmánya egy személyesebb történet egy középkorú nőről, arról, ahogy elfogadja anyja halálát és szembenéz saját élete újjáépítésének feladatával. Végül, Maggie Woolley tanulmánya ötvözi a személyest és a politikait. Norma Pitfield-hez hasonlóan egy őt érő veszteséggel kell szembenéznie: az ő esetében hallásképességének elvesztésével. Feltárja, mit jelent ez a veszteség önmaga számára, csakúgy mint mások iránta való attitűdjeinek hatását új személyiségére. Woolley képes összekapcsolni a siketek társadalmi értékelését saját, általában a csökkent képességűekről alkotott értékelésével, és felismerni a azt a szerepet, amit a társadalmi értékelés játszott saját, belsővé tett alacsonyabb
62
Sokszínűség és diszkrimináció
rendűségi attitűdjének kialakulásában. A különbségek méltánylása forrásul szolgálhat az elnyomott csoportok számára hogy szembeszegülhessenek a dehumanizáló társadalmi meghatározásoknak. Nem mindig olyan forrás ez, amivel rendelkezhetnek a fogyatékosságokkal sújtottak de, Maggie Woolley számára az, hogy bevezették egy Siket közösségbe, olyan emberek közé, akik jelbeszédet használtak, fordulópontot jelentett. Leírja azt a folyamatot, amely képessé tette rá, hogy örömét lelje különbözőségében, és hogy megértse, mit is jelent a megkülönböztetés.
63
10. Feminista elmélet és stratégia a szociális munkában Jill Reynolds Nők mindenhol előfordulnak a szociális munka területén. Mint első-vonalbeli munkások és önkéntesek, mint gondozók, akik egy idősebb rokonról vagy egy fogyatékos gyerekről gondoskodnak, mint anyák, viselve a felelősséget a családi élet zökkenőmentes működéséért, és persze mint sebezhető emberi lények: az anorexiás nő, a terhes tizenéves, a depresszióba zuhant háziasszony, a gondoskodásra szoruló, gyenge öreg. A szociális munka elméletében és gyakorlatában gyakran kevés, vagy éppen semennyi figyelmet nem fordítanak a nőkkel dolgozó nők szinte a szemünket kiszúró jelenlétére. A feminista gondolkodásnak nyilvánvalóan kell tudnia valamit nyújtani a szociális munkában megjelenő törekvések számára. De melyik irányzatnak? Számos különböző "feminizmus" létezik, és mindegyikből más átfogó stratégia következhet. Ez a tanulmány megvizsgál néhány feminista személetmódot és áttekinti, hol térnek el és hol esnek egybe a szociális munka területén való alkalmazásukban.
Feminista elméletalkotás A feminista elméleteket a következőképp jellemzi Acker (1987): "szemléletmódok, amelyek a nemiséggel és a nemekkel kapcsolatos kérdések és dilemmák egy központi csoportjára adandó válaszok kutatását irányítják." A feminista teoretikusok a nők szerepeivel kapcsolatos kulcsfontosságú kérdések megfogalmazására törekedtek. Miért alacsonyabb értékűek a nők szerepei a férfiakéhoz viszonyítva, hogyan őrződik meg ez az egyenlőtlenség, és hogyan változtatható meg? A feminista megközelítések viták széles spektrumát fedik le; mindazonáltal gyakran egyszerűen három kategóriába sorolják be őket: a liberális feminizmus, a radikális feminizmus és a szocialista feminizmus címkéi alá. Amiben osztoznak a feminista elméletek, az az, hogy megkérdőjelezik azokat az elképzeléseket, melyek szerint egy nő helye elsősorban otthon van; hogy elsősorban a nőknek kellene hordozniuk a gyereknevelés felelősségét; és hogy a nők "természettől fogva" alkalmasak az alacsony jövedelmet nyújtó és kis megbecsülésnek örvendő gondozói munka elvégzésére. A más-más megközelítésekkel dolgozó feministák ellentmondó magyarázatokkal szolgálnak a férfiak hatalmának forrásaira, és a jelenkori nyugati társadalomban a nők és férfiak ebből fakadóan egyenlőtlen
64
Feminista elmélet és stratégia
szerepeire vonatkozóan. Ezekből az ellentmondó magyarázatokból a változások elérésére nézve különböző általános cselekvési stratégiák következnek. A nők és férfiak egyenlőtlen szerepeire vonatkozó magyarázatok:
a liberális, a radikális és a szocialista feminista megközelítés A liberális feministák szerint a szigorúan biológiai természetű nemiségbeli különbségeknek a kulturális természetű nemi különbségekbe való átfordításának eredményeképp adódik a férfiak és a nők szerepeinek különbsége. Csak a nők képesek a gyerekszülésre (nemiségbeli különbség), ám ez nem ad magyarázatot azokra a feltevésekre, melyek szerint a nőknek kell vállalni a gyerekek felnevelésének felelősségét (nemi különbség). Ugyanígy, mind a férfiak, mind a nők számára adott a képesség, hogy anyagi ellenszolgáltatások fejében munkát vállaljanak. A hagyományok és az attitűdök tesznek különbséget a férfiak és a nők szerepei között és utat engednek az egyenlőtlenségek kialakulásának. A liberális feminista megoldások szerint növelni kell az egyenlő lehetőségek számát a törvénykezésen keresztül és meg kell változtatni a szocializáció folyamatát. A liberális feminista hagyományt követő Betty Friedan, a hatvanas évek feminizmus hullámának egyik úttörője írja: “...nevelők és szülők - és miniszterek, szerkesztők, manipulátorok, tanácsadók együttes erőfeszítésére van szükség, hogy megállítsuk a korai házasság mozgalmát, hogy megakadályozzuk, hogy a lányok úgy nőjenek fel, hogy `csak háziasszonyok` akarnak lenni, meg kell, hogy állítsuk ezt azáltal, hogy ragaszkodunk hozzá, a gyerekkortól kezdve ugyanazzal a figyelemmel, mint amit a szülők és a nevelők a fiúkra fordítanak, hogy a lányok fejlesszék ki énforrásaikat, alakítsák ki céljaikat, amelyek majd lehetővé teszik számukra, hogy megtalálják saját identitásukat.” (Friedan, 1971: 364)
Mindebből az következik, hogy a nők felszabadítása elérhető a jelenkori kapitalista társadalom gazdasági és politikai struktúráinak mélyreható átalakítása nélkül. Az attitűdök és a lehetőségek azok, amelyek változtatásra szorulnak. A radikális feministák a férfiak megmerevedett hatalmát és kiváltságos helyzetét tekintik a legfőbb problémának. Mindezt összefoglalja a "patriarchátus" fogalma: a férfiak nők feletti uralma. Nemigen van egyetértés a tekintetben, hogy mi a férfiak uralmának pontos forrása vagy strukturális formája. Mary Daly, egy radikális feminista, Intergalactic Wickedary című művében szemlélteti a szavak hatalmát. A "foglakozásokat" egyszerűen mint, "atyáink halálos bűnei"-nek egyikét határozza meg: Az üres férfi büszkeség (hiúság) végső megjelenése; önlegitimáló ellenőrzési hatalom kisajátítása a férfik által mindazon kulturális tevékenységekben, amelyeket maguk tekintélyesnek ítéltek; a tudás folyamatának következetes
65
Sokszínűség és diszkrimináció
mozdulatlanná sűrítése és a "tudásanyagok" misztifikálása. Példa: a gyógyítás szférája felett gyakorolt ellenőrzés férfiak által történő kisajátítása, annak az "orvoslás területévé" történő leszűkítése - az igazi gyógyítás ellentéte és torzképe. (Daly és Caputi, 1988: 70)
Míg a liberális feminista egyenlőbbé igyekszik tenni a férfiakat és a nőket, a radikális feminista szerint a férfiak és a nők közötti különbségek alapvetők, és nem lehet nem tudomásul venni vagy minimalizálni őket. A radikális feministák a nemiségbeli különbségeket a nők előnyére igyekszenek fordítani azáltal, hogy kiemelik a nők nevelésre és együttműködésre való képességét. A megoldások a szeparatista feminista struktúráktól a hagyományos intézményeken belül több nők-központú tér létrehozásáig terjednek. A szocialista feministák a nők elnyomásának egy osztály-alapú társadalom kontextusában történő értelmezésére helyezik a hangsúlyt. Úgy vélik, az osztályhoz, fajhoz és nemhez való tartozás összetett módon hat egymásra, és az osztályelnyomás a kapitalizmusban gyökerezik (Eisenstein, 1984). Visszautasítanak minden olyan feltevést, miszerint minden nőnek ugyanazok a problémái, vagy hogy mindannyian lényegileg hasonló módon vannak elnyomva. Határozottabban megfogalmazva így ír erről Lynne Segal (1987: 67): "De most, a kizsákmányolás vagy az elnyomás összefüggéseinek elemzésekor, a szocialista feministáknak, úgy gondolom, a nők legkülönbözőbb csoportjai nagyon is eltérő problémáinak kinyilvánításával kell kezdeni, és fel kell hívniuk a figyelmet azokra az ellentmondó változásokra, amelyek a nők életében következtek be." A különböző megközelítések egy némely korlátja: Mindegyik megközelítési módnak van egynéhány korlátja, és a különböző megközelítések követői között sok a kölcsönös kritika. A liberális feministákat a radikális és a szocialista feministák elitistának tekintik: csak néhány privilegizált fehér nőnek kínál lehetőséget, akiknek sikerülhet a fennálló hierarchikus berendezkedésen belül is. Továbbá, a szocialista feministák szerint a liberális feministák eltökéltsége, hogy megelőzzék, hogy a biológiai különbségekre alapozva szülessenek döntések, azt eredményezi, hogy nem fordítanak kellő figyelmet a férfiak és nők körülményei és vágyai közötti valódi különbségekre. A szocialista feministák hangsúlyozzák, hogy a lehetőségek egyenlősége és az eredmények egyenlősége nem ugyanaz. Azokban a társadalmakban, ahol nem indul mindenki egyenlő esélyekkel, a tisztességes elbánás felajánlása nemigen egyenlíti ki azokat a hátrányokat, amelyekkel sok nő kezdettől fogva szembesül. A radikális feministákat a szociális feministák azért kritizálják, mert a nemiségbeli különbségekre összpontosítanak, mint az egyenlőtlenség elsőrendű forrására, mivel ez nem veszi figyelembe a különböző faji és osztályháttérből származó nők élményeinek sokféleségét. Mi több mondhatjuk, hogy a radikális feminizmuson belül a nők erősségeire helyezett hangsúly veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy elfogadjon egy fiziológiai és állandó alapot a férfiak és a nők közötti különbségtevésre. Az arról folyó viták, hogy mi természetes, csapdába ejthetik a nőket, hogy megmaradjanak azon szerepeikben, amelyeket el akarnak hagyni. A 66
Feminista elmélet és stratégia
férfiak jellemezhetők, mint ellenség, és a nők, mint azok szükségszerű áldozatai. Ha a nők áldozatok, akkor hogyan lehetnek egyben a változás ágensei is? A radikálisok azért kritizálják a szocialista feministákat, mert azok hajlandóak szövetségre lépni a férfiakkal, ami az osztály-hovatartozásnak a nemiséggel szemben való előtérbe helyezését és a nők érdekeinek másodrangúként való kezelését jelenti. A radikális feministák úgy gondolják, a szocialista feministák kapitalizmus-központúsága nem képes megmagyarázni a férfiak és a nők között fennálló hatalmi viszonyokat, valamint nem írja le megfelelően mindazt a számtalan módot, ahogy a férfiak hatalmat gyakorolnak a nők fölött szexualitásuk ellenőrzésén és az erőszakkal való fenyegetésen keresztül. Mindhárom megközelítést bírálták, hogy a privilegizált fehér nyugati nők problémái uralják őket. Egyes fekete nők a rasszizmust égetőbb problémának tekintik a nemiségégnél, míg mások a feminizmus újra-meghatározásának és jelentése helyreállításának szükségessége mellett érvelnek (Bryan et al., 1985). A szociális munkával és a jóléti rendszerekkel foglalkozó szövegek egyre inkább úgy tekintenek a fekete feminista szemléletmódokra, mint egy további alapvető elméleti szemléletmódra (Dominelli és McLeod, 1989; Williams, 1989). A fekete feministák munkái gyakoroltak némi hatást a fent felvázolt szemléletmódokra. A fekete feministák különösen a fehér radikális feministák arra való hajlamosságát bírálták, hogy úgy tekintsék, minden nő nevében beszélhetnek, bármely fajhoz is tartozzon. Az abortusz kérdésével foglalkozó kampányok például nem mindig veszik tudomásul, hogy a fekete nők számára a "választáshoz való jog" az ahhoz való jogot is jelenti, hogy a gyermekek vállalását válasszák. Sok fekete nő panaszkodott, hogy az ő problémájuk egyáltalán nem az, hogy megtagadták tőlük az abortusz lehetőségét, hanem az, hogy nyomás nehezedik rájuk, hogy éljenek a fogamzásgátlás módszereivel, vállaljanak abortuszt, sterilizáltassák magukat függetlenül attól, hogy ők mit szeretnének (Bryan et al., 1985). Talán a szocialista feministák a leginkább készek arra, hogy alkalmazkodjanak gyakorlatukban a fekete feministáktól származó kritikának megfelelően, mivel ők inkább úgy tekintenek az elnyomás különböző formáira, mint amelyek összekapcsolódnak egymással, semmint hogy hierarchikus viszonyban állnának. Az utóbbi években a nők közötti különbségeket nem annyira politikai fogalmakban, mint inkább az identitás fogalmaiban ragadták meg. A nők olyan csoportosulásoktól vártak támogatást, hogy megváltozzék az életük, amelyek valaki fekete, vagy fogyatékos, vagy leszbikus, vagy idős voltára helyezték a hangsúlyt. Ezek az elkötelezettségek néha keresztülvágták a feminizmust liberális, radikális és szocialista irányzatra történő, inkább politikai jellegű felosztását. A feminista elmélet három osztatú osztályozása tehát a viták összetettségének némi túlegyszerűsítését jelenti, és nem egyeztethető össze más feminista megközelítésekkel (erről részletesebben lásd Williams, 1989). Mindazonáltal hasznos eszköz, hogy megvilágítsuk a nézetkülönbségeket, és hogy szemléltessük az ellentétes elméleti nézőpontokból következő stratégiai súlypont-eltolódásokat.
67
Sokszínűség és diszkrimináció
Feminizmus és szociális munka Hogyan formálta tehát a feminista elmélet ezen három vonulata a szociális munkában alkalmazott stratégiákat? A szociális munka alapvetően egy olyan terület, ahol a nők többségben vannak: mint szociális munkások, mint a szolgáltatások igénybevevői, mint önkéntesek, mint gondozók, mint otthoni és mint intézeti ápolók. A feminizmus által nyújtott megközelítések elengedhetetlennek tűnhetnének a szociális szolgáltatásokban dolgozók és klienseik számára. Mégis csak az utóbbi években jelentek meg a feminista elméletet és a szociális munka gyakorlatát összekapcsoló publikációk (Wearing, 1986; Hanmer és Statham, 1988; Dominelli és McLeod, 1989). A szociális munkával kapcsolatos szövegek főáramában egészében véve nem vettek tudomást a nyilvánvalóról: hogy a szociális munka az egyik nemhez köthető tevékenység. Annak ellenére, hogy a szociális munka elméleti szakemberei figyelmen kívül hagyták a feminista nézőpontokat, fellelhető a nyoma ezen különböző szemléletmódok hatásának egynémely, a szociális munka gyakorlatával foglalkozó dolgozó stratégiáiban.
Liberális feminizmus és szociális munka A liberális feministák figyelmének középpontjában a szocializáció és a nemi sztereotipizálás, az egyenlő lehetőségek és a nemi megkülönböztetés problémái állnak. A szocializációs folyamatban megjelenő nemi sztereotipizálás elhárítására főképp az oktatásban fejlesztettek ki stratégiákat, de megjelennek azok a nappali gondozói és az intézeti ellátásban is. Példa lehet erre egy gyermekotthonban a lányokra és nőkre vonatkozó pozitív képzetek tudatos használata, azok az irányelvek, amelyeket egy ifjúsági klubban tapasztalható szexuális viselkedéssel szegeznek szembe, és a férfiaknak a családközpontokban folyó tevékenységekbe történő bevonása érdekében kifejtett erőfeszítések. Az egyenlő lehetőségek eszméjének a szociális munkára történő alkalmazása magában foglalja a nők azon jogának hangsúlyozását, hogy ugyanazon feltételek mellett léphessenek előbbre szakmailag, mint a férfiak; jelenti, hogy figyelmet fordítanak a meghallgatásokon és a kiválasztásban alkalmazott, a nők előbbrelépését esetleg akadályozó gyakorlat megvizsgálására; jelenti az ápolói szolgáltatások és az állásmegosztási rendszer kérdéseinek a nők számára a munka és a családi élet összeegyeztetését könnyebbé tevő rendezésének előtérbe állítását. A nemi megkülönböztetés kivédése jelenti a szociális munka azon gyakorlatainak megkérdőjelezését, amelyek a nőket a családi életért felelős személyekként azonosítják. Pozitíve ez jelentheti a nők ösztönzését arra, hogy elérjék képességeik teljességét, történjen ez akár egyéni tanácsadás vagy csoporttevékenységek keretében. Ritkán található manapság kidolgozott érvelés a liberális feminizmus oldaláról a szociális munka irodalmában, mivel ez a megközelítés oly sok bírálatban részesült más feministák részéről. Mindazonáltal, a liberális feminis-
68
Feminista elmélet és stratégia
táknak az egyenlő lehetőségek eszméje köre épülő nyelve a legelfogadhatóbb a nagyközönség, és a szociális munka irányítói számára. Így azok a feministák, akik esetleg átfogóbb változásokat szeretnének elérni, készek lehetnek a kompromisszumra és arra, hogy a liberális feminista nyelvet használják akkor, mikor annak hatékonysága valószínűnek tűnik. A liberális feminista stratégiák olyan vonatkoztatási keretbe vannak helyezve, hogy hivatalos dokumentumokban leírhatók, ahol a snemiségre, patriarchátusra és elnyomásra történő utalások nyugtalanságot kelthetnek. Ebben az értelemben, bár a liberális feministák célkitűzései talán reformisták és kismérvűek, elérhető előnyöket képviselnek.
Radikális feminizmus és szociális munka A radikális feminizmusnak a legnyilvánvalóbb hatása a szociális munka területén a kizárólag női szervezetek létrehozásában volt, amelyek speciálisan nőket érintő problémákra összpontosították tevékenységüket. A nők számára létesített menhelyek, a szexuális erőszak válságvonalak és a nőközpontok, amelyek tanácsokkal szolgálnak a fogamzásgátlással, egészségügyi kérdésekkel, az abortusszal és a mentálhigiénés kérdésekkel kapcsolatban, mind hozzájárultak, hogy az inkább a főáramba tartozó szervezetekben kialakuljon egy felismerés azt illetően, hogy mennyiben különböznek a nők tapasztalatai a féfiakétól. A sajátos munkamódszerek kialakítása mellett, ezeknek a szervezeteknek fontos kampányszerepe is volt. A szeparatista stratégiáknak vannak korlátai. A főáramú szociális szolgáltatáson kívül maradó szervezetek sosem fejlődhetnek igazán életképes alternatívává minden nő számára. Másrészt, néhány feminista attól tart, hogy ha beépülnek a szociális szolgáltatásokba, ezzel elveszítik radikalitásuk erejét (Wilson, 1980; Mama, 1989). A főáramú szolgáltatóknak szóló ajánlások nagyrészt annyit fogalmaztak meg, hogy a dolgozóknak kapcsolatokat kellene létesíteni a csak-női feminista szervezetekkel, és tanulniuk kellene tőlük (Hudson, 1985). Talán kétoldalú tanulásra van szükség. Lee Ann Hoff (1990) szerint a női menedékhelyeken dolgozók gyakran nem hajlandóak a válságintervenció és a tanácsadás elméleteire támaszkodni, és hasznukra válna ezeken a területeken a formálisabb képzés. A radikális feminizmust, mint szélsőséges megközelítést tartják számon. Ugyanakkor mondhatjuk, hogy a harsány kampánytevékenység és a maguknak figyelmet követelő új szervezetek létrehozása más feminista stratégiákhoz képest komolyabb kihívást intézett a hagyományos felfogású szociális szolgáltatásokkal foglalkozó szervezetek és a vezetésüket általában ellátó férfiak önelégültsége ellen. Az például, amit a nemi erőszak válságvonalak és a nők számára létesített menhelyek tettek a sok felnőtt nő által (gyermekkorukban) elszenvedett szexuális visszaélés iránti nyilvánosság biztosításáért, döntő jelentőségű volt abban, hogy a szociális szolgáltatásokban dolgozók és mások jelentőségének megfelelő mértékben váltak érzékennyé a gyermekek elleni szexuális visszaélés problémájára. A radikális feminista hagyományból kinövő irodalom általában könnyen emészthető és eleven, így könnyebben hatolt be a köztudatba (Dale Spender és 69
Sokszínűség és diszkrimináció
Kate Millett munkája például). A radikális feminista szervezetek látható teljesítményei azzal az ígérettel biztatnak, hogy a változások lehetségesek, valamint hogy a nők problémái új összefüggésbe helyezhetők és megközelíthetők oly módokon is, melyek kizárják a nők elnyomását.
Szocialista feminizmus és szociális munka A nyugati kapitalista államok elemzésében a kortárs szocialista feministák hosszú távú célja a kizsákmányolás és az elnyomás megszüntetése. Közvetlenebb probléma tisztázni az ebből következő folyamatok mibenlétét, és megtalálni a jelenlegi struktúrákon belül végzendő, egy teljesebben kifejlődött, jövőbeni szocializmus lehetőségét megteremtő munka módozatait. Sok szocialista feminista teoretikus foglalkozott elsősorban a nőknek a gazdaságban és a családban elfoglalt helyével, és próbálta alkalmazni a patriarchátus fogalmát a nők kapitalista körülmények közt történő elnyomásának magyarázatában. Jóllehet többféle megközelítés létezik egy szocialista feminista kereten belül, többek között egyetértés van a tekintetben, hogy a férfiak és a nők viselkedését társadalmilag konstruált és nem biológiailag meghatározott különbségekként kell értelmezni; hogy össze kell kapcsolni a személyes tapasztalatokat és a politikai értelmezéseket; és a különböző fajú, korú és osztályhátterű nőknek egymástól eltérő tapasztalatai és szükségletei vannak, miközben vannak közösen osztott tapasztalataik is az elnyomást illetően. A szociális munka kontextusában ezek a pontok egy nem-szexista és nem-hierarchikus módon megszervezett szolgáltatás iránti igényben jelennek meg, ahol a szolgáltatásokat nyújtók és a szolgáltatásokat igénybe vevők közötti különbségtétel a lehető legkisebb, ahol a szolgáltatás felett nagyobb ellenőrzési lehetőség van biztosítva a női kliensek számára, és ahol elismerik azt a jellegében jóléti, meg nem fizetett gondozói munkát, amiben a legtöbb nőnek része van. Lynne Segal (1987: 244) a következőképp magyarázza a szocialista feminista stratégiát: Újabb és újabb repedések jelennek meg a férfiak nők feletti hatalmának és velük szemben élvezett privilégiumainak összekapcsolódó struktúráiban. Ezen repedések mélyítése az, amit a feministák tehetnek, hogy megerősítsék a nők hatalmát, hogy részt vegyenek a jövő azon típusának megvalósításában, amit a magunk és mások számára akarunk. Stratégiailag, ez a feministáknak a minimum bérekért, a rövidebb "munka"-időért, a gondozóknak járó szabadságért és egy az otthoni eltartottakról gondoskodók számára biztosított független jövedelemért folytatott harcát jelenti. A nők toborzását, támogatását és képzését szolgáló politikákat jelenti, különösen olyan munkákra, ahonnan kizárták a nőket.
Nyilvánvalóan fellelhető néhány hasonlóság abban, ahogy mind a liberális, mind a szocialista feministák szót emelnek az egyenlőbb lehetőségekért. A szocialista feministák azt hangsúlyozzák, hogy az elnyomások összekapcsolódnak. Ennélfogva előfordul, hogy nem egyszerűen a nők problémáival foglalkoznak,
70
Feminista elmélet és stratégia
hanem anti-diszkriminatív gyakorlatok általánosabb megvalósításán fáradoznak, esetleg szakszervezeti tevékenységen vagy bérvitákban történő szerepvállalásokon keresztül. Arra, hogy számos problémán lehetséges egyszerre dolgozni, példát nyújtanak azok a szocialista feministák, akik részt vettek Islington gyermekvédelmi politikájának kidolgozásában. Arra törekedtek, hogy elősegítsék a nemi problémák elfogadását a köztudatban, de egy gyermek-központúnak és anti-diszkriminatívnak szánt politika kontextusán belül.
Az egyetértés pontjai a feminizmusban A különböző feminista elméletek és stratégiák ezen felvázolása olyan képet festhet a feministákról, mint akik szigorúan elválasztott táborokba rendeződnek, amelyek tagjai soha nem beszélnek egymással. Mindazonáltal sok feminista aktivista nem úgy határozza meg magát, mint aki kizárólagosan magának vallja az általam leírt három megközelítés bármelyikét. És mivel a feminizmus ezen vonulatai között fennálló különbségek nagyrészt a magyarázatok és az átfogó politikai stratégiák eltéréseiből adódnak, a különböző meggyőződésű feministák képesek sok mindenben egyetérteni a gyakorlatot és a közvetlen stratégiát illetően. Például, minden feminista helyesli, hogy egyes célokért a nőknek együtt kellene dolgozniuk, férfiak nélkül, egy "öntudat erősítő" megközelítési módot alkalmazva. A szociális munka kontextusaiban ez a lehetőségek egész sorára terjedhet ki: csoportmunka női bűnelkövetőkkel; terápia csoportok; munkahelyi támogató csoportok; önsegítő csoportok. A csoportok közötti különbségek inkább létrejöttük alapvető értelméből, mintsem valamely megkülönböztető módszerből fakadna. Egy liberális feminista számára ez az értelem az lehetne, hogy a nőknek azért szükséges együtt dolgozniuk, hogy önbizalmat nyerjenek jogaik kinyilvánításában. Egy radikális feminista esetleg azt hangsúlyozná, hogy a nőknek szükségük van rá, hogy megszabaduljanak attól, ahogy a férfiak központi helyre törve a beszélgetésekben megzavarják őket, csakúgy mint azon fenyegetés emlékeztetőjétől, amelyet a férfiak jelentettek a számukra személy szerint; és legyen lehetőségük arra, hogy maguk alakítsák ki, hogyan dolgozzanak együtt. Egy szocialista feminista talán annak fontosságát emelné ki, hogy a nők összekapcsolják saját élményeiket a társadalmi struktúrával; hogy felismerjék az azonosságot és a sokféleséget a különböző hátterű, más-más osztályhoz, fajhoz tartozó nők tapasztalataiban; és igyekezzenek átalakítani a társadalmi viszonyokat. Ennek megfelelően Trisha Comley (1989: 70), egy szocialista feminista megközelítésből írva, a következőképp ír: “a női kliensekkel végzett csoportmunka kialakíthat egy fórumot, amelyen belül az a fizikai és pszichológiai elszigeteltség, amelyet sok nő, az otthon és a család követelményeinek béklyójában tapasztal széttörhető, a kollektív támogató kapcsolatok kialakításán keresztül. Ugyanakkor lehetősége van a nőknek arra, hogy megvizsgálják a szociális szolgáltatások szükségleteiknek megfelelő típusaira vonatkozó elképzeléseket. Mindkét eset közvetlen kihívást jelent az uralkodó hatalmi viszonyokkal szemben.”
71
Sokszínűség és diszkrimináció
Úgy véli, ugyenezt a megközelítési módot felvehetnék a szociális munkások is saját szervezeteikben: "A női szociális munkások támogató hálózatai … a kölcsönös támogatás és kollektív erő lehetőségét kínálják … egy döntő fenyegetés a hierarchia és a kirekesztés fogalmaiban megalapozott korábbi viszonyok ellen" (Comley, 1989: 70). Az egyenlő lehetőségek inkább liberális feminista témájához kapcsolódva, Ruth Eley (1989: 185), a szociális szolgáltatásokban dolgozó női ügyvivők túlélési stratégiák kidolgozására irányuló szükségleteiről írva, szintén amellett érvel, hogy a munkahelyeken fel kell kutatni más nőket: Azzal, hogy becsatlakozom egy hálózatba, kapcsolatba kerülök másokkal, akik közül egy csaknem bizonyosan képesnek és hajlandónak fogja érezni magát, hogy éppen akkor megvívja éppen azt a csatát … . Kétségtelen, hogy a női ügyvivőnek öntudatosnak kell majd lennie. A vezető pozíciókat elfoglaló nők fenyegetést jelentenek és a kemény bánásmód vagy a megszégyenítés veszélyének teszik ki magukat, ha kétségbe vonják a férfiak felsőbbségét, és még akkor is, ha nem. Az önérvényesítés nem annyira egy önkényeskedő, versengő individualista szemléletmódban, sokkal inkább a másokkal való törődésben alapozható meg.
Ahol tehát Comley a "fenyegetést" emeli ki, mint célt, Eley tompítani igyekszik annak hatását, hogy nők szokatlan szerepeket vesznek fel. Azt akarja, hogy a női ügyvezetők hatékonyak legyenek, és nem azt, hogy harckészültségben álljanak. Ismét csak más hangsúllyal, Jane Black és Bie Nio Ong (1986) női egészségügyi kurzusok szervezésekor szerzett tapasztalataikról írnak. Az ő megközelítési módjuk az orvosi hivatásra vonatkozó uralkodó maszkulin elképzeléseket vitató radikálisabb feminista tradícióhoz illeszkedik: Összefüggést állítunk fel a nők társadalmi szerepei (gondozó, dolgozó, anya, feleség, és így tovább) és az egészség és betegség nők között megfigyelhető mintázatai között … A csoportos beszélgetéseken a nők visszavehetik az orvosi tudást és kapcsolatba hozhatják azt saját tapasztalataikkal, önképükkel és az egészségre és betegségre vonatkozó fogalmaikkal … Azzal, hogy megosztjuk egymás között, képesek vagyunk az egyéni tapasztalatok mögé hatolni, meglátni az egészség és betegség általánosabb mintázatait, és kapcsolatba hozni ezeket a nők társadalmi szerepeivel, és azzal, ahogy elnyomnak bennünket azáltal, hogy mint csoportot tudatlanságban tartanak. (Black és Ong, 1986: 23)
Itt a változást elérni képes erő a nőknek a saját testük felett gyakorolt hatalom maguk számára történő visszahódításában rejlik.
Következtetés A hatás, amit a feminizmus gyakorolt a szociális munka gyakorlatára, összességében mind a mai napig elhanyagolható. Talán mert több munka marad
72
Feminista elmélet és stratégia
elvégzetlen, a feminista szociális munkáról szóló irodalom nagy része hajlamos volt rá, hogy eklektikus legyen, hogy különböző szemléletmódok sorára támaszkodjon, és az ezek által előirányzott teendők lehetőségeit mérlegelje (lásd például Hudson, 1985; Hanmer és Statham, 1988). Jóllehet az elmélet ötletesebb gyakorlatra ösztönözhet, ugyanakkor a gyakorlat tapasztalatában kell gyökereznie. Sophie Watson (1990) kifejti, hogy nincs a nők igényeinek a politika és a bürokrácia küzdőterein kívül, függetlenül létező koherens halmaza. A feminista stratégia inkább a gyakorlatban alakul ki, és voltaképpen az államnak a feminista követelésekre adott válaszai építik fel. Mikor tehát egyes követeléseket kielégítenek, a nők arra vonatkozó várakozásokat kezdenek táplálni, hogy esetleg további követeléseik is sikert érhetnek el. A gyakorlati eredmények és az elméletalkotás egymásra hatása lehet az egyik indok, hogy a feministák pragmatikusak legyenek és ragadják meg az esetleg adódó lehetőségeket. Az evangélizmus lehet a másik: a feministák azt akarják, hogy a lehető legtöbb ember figyeljen oda a nők helyzetével kapcsolatos érveléseikre, és ne reagáljanak ellenségesen minden esetben ha felmerül a feminizmus kérdése (Radcliffe Richards, 1980). A feminista gyakorlat fejlődésének érdekében van szükség arra, hogy lehetőleg mind több nő tekintse magát feministának. Ez arra vezette a feminista szociális munka elméleti szakembereit, hogy a feminizmus kínálta lehetőségek átfogó jellegét emeljék ki: a közös célokat, semmint a különböző szándékokat.
Hivatkozások Acker, S. (1987) 'Feminist theory and the study of education', International Review of Education, 410-35. Black, J. and Ong, B. N. (1986) 'Women and health courses: our bodies, our business', in C. Webb (ed.) Feminist Practice in Women's Health Care. Chichester: Wiley. Bryan, D., Dadzie, S. and Scafe, S. (1985) The Heart of the Race. London: Virago. Comley, T. (1989) 'State social work: a socialist-feminist contribution', in C. Hallet (ed.), Women and Social Service Departments. London: Harvester Wheatsheaf. Daly, M. and Caputi, C. (1989) Websters' First New Intergalactic Wickedary of the English Language, London: Women's Press. Dominelli, L. and McLeod, E. (1989) Feminist Social Work. Basingstoke: Macmillan. Eisenstein, H. (1984) Contemporary Feminist Thought. London: Unwin. Eley, R. (1989) 'Women in management in social services departments', in C. Hallet (ed.), Women and Social Service Departments. London: Harvester Wheatsheaf. Friedan, B. (1971) The Feminie Mystique. London: Victor Gollancz. Hanmer, J. and Statham, D. (1988) Women and Social Work: Towards a Woman-centred Practice. Basigstoke: Macmillan Hoff, L. A. (1990) Battered Women as Survivors. London: Routledge. Hudson, A. (1985) 'Feminism and social work: resistance or dialogue?', British Journal of Social Work, 15: 6. Mama, A. (1989) 'Violence against black women: gender, race and state responses', Feminist Review, 32: 31-48. Radcliffe Richards, J. (1980) The Sceptical Feminist. London: Routledge Kegan Paul. Segal, L. (1987) Is the Future Female? Troubled Thoughts on Contemporary Feminism. London: Virago.
73
Sokszínűség és diszkrimináció Watson, S. (1990) 'The state of play: an introduction', in S. Watson (ed.), Playing the State: Australian Feminist Intervention. London: Verso. Wearing, B. (1986) 'Feminist theory and social work', in H. Marchant and B. Wearing (eds), Gender Reclaimed: Women and Social Work. Sydney: Hale and Iremonger. Williams, F. (1989) Social Policy: a Critical Introduction, Issues of Race, Gender and Class. Cambridge: Polity Press. Wilson, E. (1980) 'Feminism and social work', in M. Brake and R. Bailey (eds), Radical Social Work and Practice. London: Edward Arnold.
74
11. Azonosságok és különbségek a női kliensek és a szociális munkás nők között Jalna Hanmer és Daphne Statham Nem vagyunk hozzászokva vagy felkészítve arra, hogy úgy gondoljunk a köztünk és klienseink között fennálló azonosságokra és különbözőségekre, mint egy a gyakorlatot tápláló gazdag forrásra. Hogy hasznos legyen a gyakorlat számára, az azonosságot és a különbözőséget újra fel kell ismerni és újra meg kell fogalmazni. Ez elengedhetetlen, mivel az azonosságok összekeverhetőek az egyformasággal, és a különbözőségek összekeverhetőek a kliensek és a dolgozók között húzódó hagyományos választóvonalakkal.
Általános kérdések Ahogy mindannyian tudjuk, kliens csoport az időseké, a gyerekeké és fiataloké, a szellemileg és testileg fogyatékosoké, az etnikai kisebbségeké, a szabálysértőké és a bűnözőké. A problémák bizonyos aspektusaira fordítódik figyelmünk, miközben nem veszünk tudomást az ezen osztályozások tartalmazta egyének között fennálló azonosságok más területeiről. Példának okáért, a legtöbb kliens munkásosztálybeli és szegény, de nem ezek azok az azonosságok, amelyek köré a szociális munka gyakorlata és a szociális munka szolgáltatások szerveződnek (Jones, 1983). Hasonlóképpen, a nemet nem veszik figyelembe, mint a szociális szolgáltatásokat igénybe vevő emberek kategorizálásának eszközét. Nincs semmi különleges magyarázat rá, miért zárják ki a szociális munka osztályozásokból a felnőttek, a nők, a szegények és munkanélküliek kategóriáit, attól eltekintve, hogy a kliens csoportok azok a kategóriák, amelyek esetében az állam nyíltan vállalt némi felelősséget gondozásukért és ellenőrzésükért. Ezek a felelősségek a szociális szolgáltatásokra és a feltételes szabadlábra helyezésre vonatkozó szabályozásokban öltenek formát. Mindazonáltal nem feltétlenül tűnnek értelmesnek mint emberek kategorizálási módjai azok számára, akik kívül állnak a szociális munkán. Példának okáért, a testi fogyatékosság értelmetlen csoportosítás egy antropológus számára (Oliver, 1983), és a közösségi csoportok nagyobb valószínűséggel tartanak össze olyan kérdések kapcsán, mint amilyen a szegénység, a lakásviszonyok, a munkanélküliség, a rasszizmus, a nők vagy a szomszédság. A gondolat, hogy a nem jelentős dimenzió a szociális munkában, nem új. Kadushin már 1976-ban azt állította, hogy a nemi kérdések beleágyazódnak a 75
Sokszínűség és diszkrimináció
szakmába és a szolgáltatásba. Még ha a létező klienskategóriákat használjuk is, sajátos problémák, mint amilyen a kábítószer használat vagy a nők sértő viselkedése, magukkal hozzák a nők társadalomban elfoglalt helyéhez való visszatérést (Gottlieb, 1980; Garvin és Reed, 1983).
Azonosságok A női szociális munkások és a női kliensek osztoznak bizonyos azonosságokban. Ezek női mivoltuk, a férfiakkal való kapcsolataik, a gyerekek, a nukleáris családban való élet, a munkavállalási lehetőségek és a munkafeltételek, valamint a nőkkel szemben támasztott, illetve rájuk nehezedő általánosabb kulturális elvárások és nyomások köré csoportosulnak. Ezek az azonosságok egyaránt kínálnak menedéket és erőt a gyakorlat számára. Úgy gondoljuk, hogy csak az azonosságok felismerésén keresztül mérhető fel helyesen a női kliensekkel való szembenézés szituációja, és jöhet létre egy kliens-központú gyakorlat. A szociális munkában nem helyeznek súlyt a szociális munkások és a kliensek közötti azonosságokra. Inkább véletlenül mintsem hivatalos képzésünk és oktatásunk részeként botlunk bele az azonosságokba. Érezhetünk meglepetést, döbbenetet, szégyent és tagadást. Általában úgy vélik, az azonosságok felismerése növeli a túlzott azonosulás, a túlzott érzelmi bevonódás veszélyét, ezáltal képtelenné téve a dolgozót arra, hogy "objektíven" válaszoljon a kliensek problémáira. Ez olyan fontos azonosságokat tagadhat, mint amilyen a nem, az osztály-hovatartozás, a kor, a faj, a szexualitás, a kultúra és más, embereket egymástól megkülönböztető jellegzetességeket. Az öntudatossá válásra való képességet értékelik a szociális munkában. Önmagunk, értékeink és attitűdjeink valamint a munkastílusunk által másokra gyakorolt hatás megértését a képzés és a szakmai fejlődés fontos részének tekintik. A nemi tapasztalatok felismeréséről és értelmezéséről, mint az öntudatosság kialakításának fontos eleméről, ugyanakkor jórészt nem vesznek tudomást. Az önfeltárásról folytatott viták ugyanígy vakok a nemi kérdések iránt. Míg az önfeltárás ellen és mellett felhozható érveket gyakran megvitatják a tanácsadásról és az interjú készítésről szóló irodalomban (Sutton, 1979), a nem, ugyanúgy ahogy a bőrszín vagy a kor, nem olyasvalami, amiről megválaszthatnánk, hogy mikor vagy hol tárjuk fel. Itt nem a kliens ritmusát, vagy éppen a saját ritmusunkat követő munkáról van szó. Ez látható az első pillanattól. Ahogy gyakorlatunk tudatos, látható részeivé tesszük az általunk, mint nők által osztott azonosságokat, rájövünk, hogy nem kell, sőt nem szabad szégyenkeznünk miattuk, vagy meglepődnünk rajtuk, hanem be kell építenünk őket a munkánkba. Az egyik módja, hogy gondolkodásunkban és terveinkben a felszínre hozzuk az azonosságokat az, ha explicitté tesszük őket valamilyen módon, például ha, kezdve akár az egyénnel, akár a közösséggel, felveszünk egy listát. Ezek után építhetünk erre, és felülvizsgálhatjuk ahogy változik és kibontakozik az életünk, ekképpen téve az azonosságok felismerését gyakorlatunk tudatos részévé. A férfiak számára a feladat más. Azon erőfeszítésükben, hogy a nem egy kifinomultabb megértése felé mozduljanak el, rá kell találniuk, hogyan vonják be 76
Azonosságok és különbségek
tudatos gyakorlatukba azt, amit a nők közötti azonosságokként észlelnek. Egy elmozdulás kívántatik meg az olyan sztereotipikus feltevésektől és reagálásoktól mint: "tipikus nő", "tisztára, mint egy nő", "nőkben nem lehet megbízni", a női kliensek és munkatársak életének és tapasztalatainak egy mélyebb megértése és érzékelése felé. Ezek után lehetővé válik a férfi szociális munkások számára, hogy megvizsgálják munkatársaik irányába tanúsított viselkedésük hatását. Ugyanilyen fontos, hogy az elsősorban nőkkel dolgozó férfi szociális munkások gyakorlatba fordítsák át ezeket a megértéseket. A férfiak elkezdhetik azonosítani az olyan férfi kliensek és munkatársak iránti attitűdjeiket és viselkedésüket is, akik munkájuk vagy családi helyzetük folytán általában nők által ellátott feladatokat végeznek. A férfiaknak meg kell tanulniuk együtt élni a nemi devianciával és különbözőséggel maguk között.
Különbözőségek Különbözőségek léteznek a nők ugyanazon kategóriái között: a kliensek között; a női dolgozók között; a nők között általában. A különbözőségek mindazonáltal gyakran nem válnak könnyedén nyilvánvalóvá, hacsak nem sztereotipikus módon. Az azonosítás feladata tudatos mérlegelést kíván meg és olyan kérdéseket vet fel, mint: vajon szükségszerűen együtt járnak-e a hatalmi viszonyok a különbözőséggel? Ki dönti el, mi számít különbözőségnek a nők között? Mi a különbözőségek jelentősége? Példának okáért, hogy hat egymásra a faj vagy az osztály-hovatartozás vagy a nem vagy a szexualitás kifejeződése? Ezek a különbözőségek vajon természeti kvalitások vagy társadalmilag meghatározott attribútumok? Mindegyik fontos kérdés, amelyre nincs könnyű vagy egyszerű válasz. Szükség van rá, hogy megvitassák és megbeszéljék őket; egyet nem értés lesz és konfliktus. Idővel megváltoztathatjuk a véleményünket új tapasztalatok vagy ismeretek fényében, de fontos ezeket a véleményeket tudatos értékelésünk és terveink részévé tenni.
Munkavállalás A szakmai státusz a szociális munkásoknak, szemben a női kliensekkel, magasabb keresőképességet és a férfiakéval egyenlő fizetést, jobb hozzáférést az oktatáshoz és képzéshez, jobb munkakörülményeket, és egy olyan foglalkozást jelent, amely nagyobb rugalmasságot tesz lehetővé a munka tervezésében és szervezésében. A kielégítő fizetés a szociális munkások számára tisztességes lakáskörülményeket és közlekedési lehetőségeket tesz elérhetővé és lehetőségeket tár fel a nők számára általában. A szociális munkásokkal ellentétben a legtöbb női kliens olyan helyeken dolgozik, ahol a nők és férfiak foglalkozási szegregációja tapasztalható. Egy 1981-ben lebonyolított, a női foglalkoztatottsággal foglalkozó kutatás szerint a nők 63 százaléka dolgozott olyan állásban, amelyet munkahelyükön csak nők végeztek (Martin és Roberts, 1984). Ugyanezen vizsgálat szerint a nők férjeinek 81
77
Sokszínűség és diszkrimináció
százaléka dolgozott csak férfiakkal, ahol is a fizetés és gyakran a foglalkoztatási körülmények jobbak voltak.
Fekete és fehér nők A különbözőségek felismerése különösen éles, amikor fekete kliensek fehér szociális munkásokkal találkoznak és amikor fekete szociális munkások fehér kliensekkel találkoznak. A nemi különbségeknek a fajjal történő kombinálása felerősíti a különbözőséget; például fehér női kliensek fekete férfi szociális munkásokkal vagy fekete női kliensek fehér férfi szociális munkásokkal (Bhavnani, 1987). A fekete szociális munkások egy státusz ellentmondást is átélnek, mivel feketék és ugyanakkor, mint szociális munkások hatalommal rendelkeznek (Harrison, 1987). A szegény fekete és a szegény fehér nők napról-napra ismétlődő élete a családban, a fizetett munkának a házimunkával való összeegyeztetése és a gyerekekről és az eltartott felnőttekről való gondoskodás azonosságok. Mindazonáltal a rasszizmus azt jelenti, hogy a fekete nők élesebben élik meg az ellentmondást, hogy a család el is nyomja őket, és ugyanakkor forrása is a támogatásnak. A fekete nők számára a család menedék a rasszizmus elől. Számos fekete számára a bevándorlási ellenőrzések gyermekeiktől és férjeiktől, feleségeiktől és jegyeseiktől történő elválasztásukat jelenti. A cél az, hogy egyesítsék a családtagokat (Cohen, 1980; Cohen és Siddiqi, 1985; Women, Immigration and Nationality Group, 1985). Az azonosságok felismerése annak megértését jelenti, hogy vannak területek, ahol a fekete nők küzdelmei és problémái különböznek a fehér nőkétől. Ha arra kerül a sor, egy fekete nő esetleg úgy dönt, hogy fekete voltát helyezi előtérbe. Tapasztalataiban azonban fekete és női mivolta nehezen választható szét (Bhavnani, 1987). A fekete nők fájdalmasan tudatában vannak annak a diszkriminatív módnak, ahogy a fekete férfiakkal bánnak munkahelyeiken, az utcán, és a büntetőjogi rendszerben. Mind az Egyesült Királyságban (Home Office, 1986), mind az Amerikai Egyesült Államokban (Burden és Gottlieb, 1987) a fekete férfiak agresszív bűnözőkként, visszaéléseket és nemi erőszakot elkövetők emberként való konstrukciója táplálja a fehérek hatalmát és nézetünk szerint, különösen a fehér férfiét.
A hatalom érzése - a gyengeség érzése A női kliensek és a szociális munkások nem mint egyenlők találkoznak, és miközben az azonosságokra összpontosítunk nem feledkezhetünk meg a szociális munkás és a kliens között fennálló hatalmi különbségekről. De ez nem egy egyszerű ellentétpár, bár a hatalommal rendelkező hivatalos szociális munkás és a kiszolgáltatott női kliensek szembenállása sok vita témája. Egy másik módja egy hatalom-kiszolgáltatottság ellentétpár szerveződésének saját magának, egy női szociális munkásnak, kiszolgáltatottként, és a hivatalnak hatalommal rendel-
78
Azonosságok és különbségek
kezőként való megtapasztalása. Bár mindannyian érzünk így néha, mind kliensekkel, mind szervezeti struktúrákkal kapcsolatban, egy durva hatalommal rendelkező-kiszolgáltatott felosztás túlegyszerűsítése a dolgoknak. Ez így van mind általános értelemben véve, mikor kategóriákban, vagyis kliensekben és szociális munkásokban, szociális munkásokban és szervezetekben gondolkodunk, mind akkor, mikor egyes klienseknek egyes szociális munkásokkal vagy egyéni szociális munkásoknak egyéni felelős ügyvezetőkkel való kapcsolataival foglakozunk. A közvetlen tapasztalatból és az egymással és egymástól tanultak megosztásából adódik a különbségekről való tudásunk. Fennáll a veszélye, hogy egy túlnyomóan fehér, heteroszexuális, egészséges és középosztályi munkásságban egyes különbségekre nagyobb figyelmet fordítanak, mint másokra. Inkább a jövedelemre, a férfiakkal való kapcsolatokra és az oktatásra helyeznek hangsúlyt semmint a fogyatékosságra, a fajra, az etnikai kisebbséghez való tartozásra, a homoszexualitásra vagy a korra. Úgy gondoljuk az, hogy ennek a nőnek a helyzete és problémái mennyiben különböznek valaki sajátjától, része kellene, hogy legyen az értékelésnek. A státusz, a hatalom, a szerepek, az életstílus, a faj, a kultúra, a szexualitás, az iskolázottság, a munkalehetőségek, a közösségi forrásokhoz való hozzáférés, a stigmatizáció mértéke és a reménység vonatkozásában fennálló különbségek a szociális munkásnak a klienstől való megkülönböztetésének elemei. De hogyan segíti elő a hasonlóságok felismerése a különbözőségek felismerését?
A különbözőség felismerése az azonosságon keresztül Az azonosságok felismerése hatással van a szociális munkás megközelítési módjára. Noha paradoxnak tűnhet, az azonosságok felismerése adja a szociális munkásnak azt a pszichológiai távolságot, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy saját környezetében lássa a klienst. A dolgozónak rendelkezésére áll mind a személyes tér, mind az elméleti szemléletmód, hogy képessé tegye arra, hogy felismerje, milyen hatással vannak a társadalom erői általában véve, és a személyes kapcsolatok erői sajátságosan a kliens érzelmi és gyakorlati reakcióira. Először az azonosságok, majd a különbségek felismerésének folyamata nélkül a veszély, hogy a női klienseket mint a "helyzettel megbirkózni képtelenek"-et, és a szociális munkásokat mint a "helyzettel megbirkózni képesek"-et sztereotipizálják, sokkal nagyobb. A pszichológiai távolságteremtés ezen folyamata a női kliens tárgyiasítását eredményezi; inkább társadalmi szerepek vonatkozásában, mintsem egy saját jogán létező személyként való szemléletét. A nő saját erejének, lehetőségeinek és problémák megoldására való képességének felismerésére nincs lehetőség. Inkább lehet szó elégtelen kapcsolatról, mintsem egy reflektív reakcióról. A jobb megismerés, ami a különbözőségeknek az azonosság kontextusában való felismeréséből adódik, a másik személy igaz észlelésében és a vele való nyílt kapcsolatban gyökerezik. Azoknál a szociális munkásoknál, akik nyitottak erre a folyamatra és tudásra, kisebb a valószínűsége, akár hogy saját sztereotípiáikat vetítsék ki, akár hogy személyes megoldásaikat erőltessék rá a női kliensekre. 79
Sokszínűség és diszkrimináció
Képesek lesznek egy a nőre és a női kliensekre összpontosító értékelést készíteni, és nagyobb valószínűséggel fognak csoportot facilitálni közös élettapasztalatokkal rendelkező nők számára. Az esélyteremtés, amit a női klienseknek egyénekként és kollektív nyújtanak, kiterjed saját magukra is. Kisebb valószínűséggel esnek kétségbe maguk között; kisebb valószínűséggel látják magukat csendben és titokban az egyetlen szociális munkásnak, aki a "helyzettel megbirkózni képtelen" mindahány amazoni kollégája között. Megvan a lehetőségük, hogy áttörjék a női dolgozók és kliensek számára adott valóságdefiníciót, amelyet az a rajz szemléltet, amelyen nők kicsi, dobozszerű panellakásokban, koszos edényektől és gyerekektől körülvéve azt kérdezik "Miért nem vagyok képes megbirkózni a helyzettel?", miközben a szociális munkás a közeli, magában álló irodában, papír halmoktól körülvéve kérdezi "Miért nem vagyok képes megbirkózni a helyzettel?" Ezt a tehetetlenséget megtörheti az azonosságok felismerését sarokkövévé tevő gyakorlat. Az azonosságok felismerése empátiát kelt és elkerüli az áldozat hibáztatásból fakadó reakciókat. Az empátia elősegíti a nők számára adott választási lehetőségek szűkösségének elismerését. Legátolja a "neked ezt kell" reakciókat, bármennyire rejtettek legyenek is. Példának okáért, felismerve, hogy a férfiakkal való kapcsolatokban jelentkező nehézségek sok nő életében szerepet játszanak, arra összpontosítja a figyelmet és a gyakorlatot, hogyan képes a kliens több támogatást nyerni más nőktől. A közös egészségügyi problémák létének elismerése arra összpontosítja a figyelmet, hogy mi módon nyújtható segítség a kliensnek a stressz csökkentésében és kezelésében. Annak felismerése, hogy a nők, mint nők vannak elnyomva, valóságot teremt a szociális munkás megközelítésében.
Hivatkozások Bhavnani, Reena (1987) Personal communication. Burden, Dianne S. and Gottlieb, Naomi (eds) (1987) The Woman Client: Providing Human Services in a Changing World. New York and London: Tavistock. Cohen, Steve (1980) You Don't Have to be a Lawyer to Help Someone being Threatened with Immediate Arrest, Detention or Expulsion under the Immigration Act. Manchester: Manchester Law Centre Immigration Hadbook No. 4. Cohen, Steve and Siddiqi, Nadia (1985) What Would You Do if your Fiancée Went to the Moon? Report of a working visit to Pakistan to investigate the cases of several Manchester residents whose fiancés/husbands have been refused entry into Britain. Manchester: The Manchester Wives and Fiancées Campaign, Manchester City Council. Garvin, Charles and Reed, Beth Glover (1983) 'Gender issues in social group work: an overview', Social Work with Groups, 6 (3/4): 5-18. Gottlieb, Naomi (ed.) (1980) Alternative Social Services for Women. New York: Columbia University Press. Harrison, Mary (1987) Personal communication. Home Office (1986) 'The ethnic origins of prisoners: the prison population on 30 June 1985 and persons received July 1984 - March 1985', Statistical Bulletin. London: HMSO. Jones, Chris (1983) State Social Work and the Working Class. London: Macmillan. Kadushin, Alfred (1976) 'Men in a women's profession', Social Work, 21: 440-7. Martin, Jean and Roberts, Ceridwen (1984) 'Women's employment in the 1980s', Employment Gazette, May.
80
Azonosságok és különbségek Oliver, Michael (1983) Social Work with Disabled People. London: Macmillan. Sutton, Carol (1979) Psychology for Social Workers and Counsellors: an Introduction. London: Routledge Kegan Paul. Women, Immigration and Nationality Group (1985) Women, Immigration and Nationality. London: Pluto.
81
12. Férfiak: az elfelejtett gondozók Sara Arber és Nigel Gilbert
A legyengült öregek gondozásának anyagi, pszichológiai és társadalmi terheit széleskörűen vizsgálták. Mindazonáltal, sok tanulmány, mint amilyen Nissel és Bonnerjea úttörő munkája (1982), specifikusan férjezett leánygyermekekre, mint gondozókra összpontosított, azt a benyomást keltve, hogy ők azok, akik a gondozói felelősségeket legnagyobb valószínűséggel magukra veszik. Hogy ki viseli gondját a legyengült öregeknek egyre fontosabb. A 75-84 éves emberek száma 38 százalékkal nőtt az elmúlt tizenöt év alatt és a nagyon idős, 85 év feletti, öregek száma 46 százalékkal emelkedett (OPCS, 1987: 7. táblázat). Ezek a jelentős változásoknak, a gondozásnak a közösségbe való áthelyezését célzó kormányzati célkitűzésekkel együtt, jól felismert implikációi vannak azok számára, akik gondját viselik az otthon élő öregeknek. Az 1980-as General Household Survey (Általános Háztartás Felmérés) (OPCS, 1982) alapján végzett becsléseink szerint az otthon élő öregek 10,7 százaléka találja nehéznek vagy lehetetlennek, hogy alapvető napi tevékenységeit, mint amilyen a kinti séta vagy a fürdés és lemosakodás, elvégezze. Változó mértékben, segítségre van szükségük másoktól és, gyakorlatilag, ez általában családjuk által nyújtott segítséget jelent. Az ezekkel az alapvető tevékenységekkel segítségre szorulók 6 százalékát teszik ki a 65-74 éveseknek, 15 százalékát a 75-84 éveseknek, és 41 százalékát a 85 éves és annál idősebb embereknek. Az elképzelés, hogy a gondozás terhe nagyrészt a leánygyermekekre nehezedik, kéz a kézben azzal a meggyőződéssel, hogy a férfiak képtelenek gondot viselni magukra, széles körben elterjedt és mélyen gyökeret vert a közösségi gondozással foglalkozó szociálpolitikában (Land, 1978). Az eredmény, hogy közkeletűen csaknem magától értetődőként feltételezik, hogy: nagyon valószínűtlen, hogy legyengült öregeknek férfiak legyenek az elsődleges gondozói; az idős férfiak sokkal több támogatásban részesülnek hivatalos és önkéntes szolgáltatások részéről, mint az ugyanannyira rászoruló idős nők; és amikor férfiak végeznek egy gondozói szerepet, nagyobb valószínűséggel jutnak támogatáshoz, mint a női gondozók. Kivonat, Sociology, 23 (1), 1989, pp. 111-18
82
Férfiak: az elfelejtett gondozók
Valójában, egy az otthon élő időseknek az ország lakosságára nézve reprezentatív mintáján végzett kutatásunk azt mutatja, hogy ezen feltételezések mindegyike messze van az igazságtól.
Férfiak és gondozás Az a néhány tanulmány, amelyik szisztematikusan vizsgálta a gondozók nemi mérlegét, megmutatta, hogy a gondozók egy negyed és két ötöd közötti része férfi (EOC, 1980; Briggs, 1983; Levin et al., 1983; Charlesworth et al., 1984). Mindazonáltal, ezek a vizsgálatok kis mintákat használtak, gyakran specifikus körzetekből, amelyek esetleg nem voltak reprezentatívak a szélesebb lakosságra. Megbízhatóbb adatokhoz juthatunk az 1980-as General Household Survey egy részére adott válaszokból, amely a 65 év feletti, különálló háztatásban élő embereket kérdezett különböző a ház körül adódó és saját maguk ellátásával kapcsolatos feladatok elvégzésére vonatkozó képességük, valamint hivatalos egészségügyi és jóléti szolgáltatásokban való részesülésük felől. A mintába került 4 533 öreg által igényelt segítség mértékét egy sor, napi feladatok elvégzésére vonatkozó képességüket illetően feltett kérdés alkalmazásával mérték. Hat feladat egy a legtöbb ember számára fokozódó nehézségű lineáris skálát alkotott: levágni a lábujjkörmét, lépcsőn le- vagy feljárni, sétát tenni kint, fürödni vagy lemosakodni, tenni-venni a ház körül, valamint kikelni az ágyból és befeküdni az ágyba. Az öregek, akik azt mondták, hogy könnyedén el tudtak végezni egy feladatot, nulla pontot kaptak arra a feladatra, azok, akik csak nehézségek árán tudták levégezni, egy pontot kaptak, és azok, akik egyáltalán nem tudták ellátni a feladatot csak segítséggel, két pontot kaptak: a 65 éves és annál idősebb emberek 10,7 százalékának összpontszáma hat vagy annál több volt ezen a skálán, és mint "komolyan rászoruló"-t határozták meg. Képtelenek voltak segítség nélkül sétát tenni kint és a legtöbbjük nem tudott megfürödni, sem lemosakodni, ha nem segítettek nekik (Arber et al., 1988). Az 1. táblázatból látható, hogy a "komolyan rászoruló" öregek 38 százaléka egyedül él.
83
Sokszínűség és diszkrimináció
1. táblázat A komolyan rászoruló öregek lakóhelyzete és a férfi gondozóval együtt élők arányszámai Azok száma, akikre A háztartás típusa, Az összes rászoruló Együttlakó férfi vonatkozóan amelyben az idős rászorulók öreg %-a gondozóval élők rendelkezésre áll élnek %-a információ a rászorultságról Egyedül 38,3 1 483 Házastárssal Csak a házaspár 31,3 51 1 998 A házaspár és felnőtt gyermekeik 5,8 28-84 260 Testvérekkel vagy más 7,3 9-33 178 öregekkel Egyedülálló gyermekével 9,0 38-45 277 1 Házas gyermekével 8,1 178 (és néhány magányos 100 35-44 4 374 szülő) (467) 1
Feltételezzük, hogy a feleség a gondozó minden egy legyengült idősebb személyt és egy fiatalabb házaspárt magába foglaló háztartásban. Forrás: a General Household Survey-ből, 1980
Az 1980-as GHS csak átfogóan jelzi, hogy ki segít az ilyen öregeknek és nem különbözteti meg őket nemük szerint. Például, a "fiúgyermekek és/vagy leánygyermekek" adják az egyedül élő öregeknek nyújtott informális támogatás fő forrását (Evandrou et al., 1986). A gondozók nemére vonatkozó információ ezen hiánya miatt, ez a tanulmány az otthonukat másokkal megosztó legyengült öregek két harmadára összpontosít. Feltételeztük, hogy ezekben a háztartásokban az idős személy elsődleges gondozója ugyanazon háztartás egy másik tagja. Bár ez a feltételezés nem mindig jogos, az 1980-as GHS korábbi elemzései (Evandrou et al., 1986) azt mutatják, hogy általában ez a helyzet. Például, a házas személyek több mint 90 százalékát segítette a ház körül adódó és saját maguk ellátásával kapcsolatos feladatok ellátásában házastársuk és, ahol egy egyedülálló idős személy fiatalabb háztartástagokkal élt együtt, kevesebb, mint 5 százalék kapott bármilyen segítséget a mindennapi tevékenységek elvégzéséhez a háztartáson kívül élő emberektől. Az 1. táblázatból látható, hogy a "komolyan rászoruló" idős emberek 31 százaléka él olyan háztartásban, amelyet kizárólag házastársával alkotnak. Ezek közül a házaspárok közül csaknem pontosan ugyanannyi, ahol a feleség viseli a férj gondját, és ahol a férj viseli a feleség gondját. További 6 százalék él együtt házastársával és egy vagy több fiatalabb egyedülálló felnőttel, általában gyermekeikkel. Nehéz azonosítani a GHS-ből a gondozó nemét ezen utóbbi családok
84
Férfiak: az elfelejtett gondozók
között, mivel nem egyértelmű, hogy vajon a legyengült személy házastársa vagy a fiatalabb személy az, aki a fő gondozó. Mindazonáltal, meg lehet határozni egy terjedelmet: a férfi gondozók aránya 28 százalék (ha minden bizonytalan esetben azt feltételezzük, hogy a gondozó nő) és 84 százalék (ha mindig azt feltételezzük, hogy a gondozó férfi) közé esik. A komolyan rászoruló idős emberek hét százaléka más idős emberekkel él, akik, a legtöbb esetben, a testvéreik. Ezekben a háztartásokban a gondozók mindössze 9-33 százaléka férfi. A komolyan rászoruló idős embereknek egy kisebbsége (17 százalék) él kizárólag a fiatalabb generáció tagjaival, általában felnőtt gyermekeikkel. Ezeknek a háztartásoknak valamivel több mint a felében, a fiatalabb személyek egyedülállóak és ezek között, csaknem ugyanannyi gondozó férfi, mint ahány nő, ami felett gyakran elsiklunk. A mindennapi támogatást igénylő öregek mindössze 8 százaléka él egy fiatalabb házaspárral, általában leányukkal és férjével. Feltételezzük, hogy ezekben a háztartásokban a férjek közül nagyon kevés, ha egyáltalán bármennyi is, a rászoruló idős személy elsődleges gondozója. Így tehát, a rászoruló idős személy együttlakásos gondozásának nemi mérlege különbözik a rokoni kapcsolat négy típusa szerint: (a) egy házastársi kapcsolat részeként történő gondozás - férfiak és nők azonos valószínűséggel viselik gondját egy idős házastársnak; (b) egy gyermeki kapcsolat egy egyedülálló gondozóval - valamivel kevesebb egyedülálló fiú viseli gondját egy idős szülőnek, mint egyedülálló leány; (c) egy testvéri kapcsolat - az idős leánytestvérek sokkal nagyobb valószínűséggel gondozók, mint a fivérek; és (d) egy gyermeki kapcsolat egy házas gondozóval - feltételezésünk szerint valószínűtlen, hogy a férfiak gondozók.
A férfi gondozók hozzájárulása Összességében, következésképpen, bár a komolyan rászoruló idős emberek gondozóinak többsége nő, az együttlakó gondozók több mint egy harmada férfi. Akkor hát miért az az alapvető benyomásunk, hogy a gondozók nők, és miért nem hallani a férfi gondozók hozzájárulásáról? Magyarázatot találhatunk a gondozók és gondozottak közötti kapcsolatok történeteiből. A férfiak három negyede házastársát gondozza, akivel valószínűleg élete legnagyobb részében együtt élt. Talán a szeretet a fő motiváló tényező, mint ahogy azt Ungerson vizsgálatában (1987) négy feleségét gondozó férfi közül három sugallta. A többi férfi gondozó többsége egy idős szülő gondját viselő egyedülálló férfi, és a legnagyobb valószínűséggel gyerekkoruktól fogva sohasem költöztek el a szülői házból vagy visszatértek oda egy válást követően. Mindezen háztartásokban valószínűleg erős kötelék fűzi össze a gondozót és a gondozottat. A gondozó és a gondozott közötti kapcsolat viszonosságról fokozatosan függősséggé vált át. A gondozónak "nemigen van választása", gondoskodnia kell, és a gondoskodásba való átmenet gyakran "természetesnek" tűnik - elképzelhetetlen lenne, hogy ne viselje gondját a házastársnak vagy szülőnek, akivel sok évig együtt élt. Ezzel szemben, az idős szülőket saját házukban gondozó férjezett nők sokkal kevésbé valószínű, hogy életük legnagyobb részében együtt éltek szüleikkel (Arber és Gilbert, 1989). Az idős személy gyakran "beköltözik" a 85
Sokszínűség és diszkrimináció
háztartásba legyengültsége és függősége miatt. A gondozást rokoni kötelezettségek motiválják, amelyekre viszont nemi kötelezettségekkel és kötelességérzetekkel kapcsolatos normák hatnak (Finch, 1987). Ez a gondozásban fennálló nemi egyenlőtlenségek legfőbb forrása: a férjezett nők sokkal nagyobb valószínűséggel lesznek a gondozók mikor egy idős személy beköltözik egy másik háztartásba. A gondozás kötelezettsége valószínűbb, hogy egy tudatos döntés, mintsem a "gondozásba való belesodródás" eredménye.
A férfi gondozóknak nyújtott segítség Az egyik indok, amit felhoztak annak magyarázatára, hogy miért voltak olyan “láthatatlanok” a férfi gondozók a célkitűzések kidolgozói és a kutatók számára, azt feltételezik, hogy a férfi gondozók sokkal több támogatást kapnak az önkéntes és a hivatalos szolgáltatások részéről és ezáltal nem ugyanúgy nehezednek rájuk a gondozás terhei, mint a nőkre. Mindazonáltal, a GHS adatai nem támasztják ezt alá. A 2. táblázat szerint az egy komolyan rászoruló idős személlyel élő, egyedülálló férfi gondozók (általában egy idős szülőt gondozó fiúgyermekek) kicsit kisebb valószínűséggel részesülnek otthoni segítség támogatásban, mint az egyedülálló nők (általában leánygyermekek). Egy fiatalabb egyedülálló gondozó nemének nincs lényeges hatása arra sem, hogy az idős személy milyen valószínűséggel kap Meals-on-Wheels-t, vagy hogy milyen valószínűséggel látogatta meg a körzeti nővér a múlt hónapban. Otthoni segítséget nagyon ritkán nyújtanak az olyan háztartásoknak, amelyekben egy legyengült idős személy egy fiatalabb házaspárral él. 2. táblázat Különböző típusú háztartásokban élő öregek szolgáltatásokban való részesedése Az alábbi szolgáltatásokban való részesedés valószínűsége 1 A háztartás típusa, amelyben az idős emberek élnek Egyedül Férfi Nő Házastárssal Házaspár, mindketten idősek Házaspár, egy idős, egy fiatalabb Házaspár és felnőtt gyermekek Testvérekkel vagy más öregekkel Egyedülálló felnőtt fiúgyermekével felnőtt leánygyermekével Házas gyermekével (és néhány egyedülálló szülő)
Otthoni segítség Meels on Wheels
Körzeti ápolás
5,66 5,21
15,27 5,22
1,91 1,68
1,00 0,24 0,00 1,29
1,00 0,00 0,00 2,69
1,00 0,56 0,90 2,84
0,74 0,80
1,48 1,37
1,43 1,28
0,30
0,36
0,72
1
A szolgáltatásban az elmúlt hónap során való részesedés esélyhányadosa, a rászorultság szintjére kontrolálva. Forrás: a General Household Survey-ből, 1980
86
Férfiak: az elfelejtett gondozók
Egy egyedül élő idős személy tizennyolcszor olyan valószínű, hogy otthoni segítségben részesül, mint egy a rászorultság azonos szintjével jellemezhető idős személy, aki egy fiatalabb férjezett nővel él. Annak valószínűsége, hogy ezek a háztartások Meals-on-Wheels-t kapnak, körülbelül egy negyede az azokat a háztartásokat jellemző valószínűségnek, ahol egy egyedülálló személy a gondozó. Hasonló képet kapunk a körzeti nővér által tett látogatások esetében, ahol a látogatások valószínűsége körülbelül fele az egyedülálló gondozós háztartásokat jellemző valószínűségnek, arra utalva, hogy azon feladatok némelyike, amelyeket a körzeti nővér végez el, ahol egy egyedülálló felnőtt a gondozó, a férjezett leánygyermekre marad. Összességében, úgy tűnik mintha az ezen szolgáltatások nyújtásában megmutatkozó eltérések nem per se a nők elleni diszkriminációnak, hanem az olyan háztartások elleni diszkriminációnak tulajdoníthatóak, ahol jellemzően nem-idős férjezett nők a gondozók. Kifejtették, hogy a férfiak nem “igazán” viselik gondját az idős embereknek, mivel lényegesen több támogatást kapnak a háztartáson kívül élő informális gondozóktól. Az 1980-as GHS-ből származó adatok szerint a férfi gondozók a legtöbb háztartástípusban valamivel több segítséget kapnak, mint a nők (Arber és Gilbert, 1989). Mindazonáltal, a különbség nagyon kicsi az idős házastársak esetében. Például, a férjek 9 százaléka kap segítséget feleségük fürdetéséhez informális gondozóktól, szemben 1 százalékkal, mikor a feleség viseli gondját a férjének. Ahol egy fiatalabb egyedülálló férfi viseli gondját egy idős szülőnek, a háztartáson kívül élő “fiú/leánygyermekek” némiképp több támogatást nyújtanak, mint ahol egy egyedülálló leánygyermek a gondozó, de még az egyedülálló fiúgyermekek is közel három negyedéről gondoskodtak gyenge idős szülőjük bevásárlásainak. Ott a legkevesebb az informális gondozók által nyújtott segítség, ahol az idős személy egy fiatalabb házaspárral él. Mivel a valaki gondját viselő férfiak csak kevéssel kapnak több segítséget informális gondozóktól, mint a nők, nem lehet egyszerűen azzal elintézni őket, hogy nem “igazi” gondozók.
Következtetések Mihelyst kontrolálunk a rászorultság szintjére nézve, az idős legyengült férfiak és nők számára nyújtott támogató szolgáltatások mennyiségében tapasztalható eltérések fő forrása úgy tűnik nem az azokban részesedők neme, sem a gondozók neme, hanem a háztartás fajtája, amelyben élnek, és különösen, hogy vannak-e olyanok a háztartásban, akik magukra tudják venni a gondozás terhét. Ennélfogva az egyedül élő gyenge idős emberek sokkal több támogatást kapnak a formális szolgáltatásoktól, mint azok, akik másokkal élnek együtt. Az idős házastársukkal, vagy más idős emberekkel együtt élő idős emberek több támogatást kapnak a formális szolgáltatásoktól, mint azok, akik olyan háztartásban laknak, amelynek vannak fiatalabb egyedülálló tagjai. Mindezen háztartásokban, a támogatás mennyisége nem függ nagyon a gondozó nemétől. Az idős legyengült szülőket gondozó férjezett leánygyermekek lényegesen kevesebb támogatásban részesülnek, mint az egyedülálló gondozók, legyenek azok 87
Sokszínűség és diszkrimináció
férfiak vagy nők. Ezeknél a nőknél, egy idős személy gondozása összeütközésbe kerülhet gyermekeik szükségleteivel, mint ahogy korlátozza lehetőségeiket a munkavállalás és más tevékenységek tekintetében is. Ezek a terhek különösen súlyosak lehetnek a házas gondozók számára a hivatalos és az önkéntes támogatásnak az ő helyzetüket jellemző viszonylagos hiánya miatt, azzal együtt, hogy a legtöbb esetben az idős gyenge személy gondozásra szoruló valakiként csatlakozik a háztartáshoz.
Hivatkozások Arber, S. and Gilbert, G.N. (1989) 'Transitions in caring: gender, life course and the care of the elderly', in W. Bytheway (ed.), Becoming and Being Old: Sociological Approaches to Later Life. London: Sage. Arber, S., Gilbert, G.N. and Evandrou, M. (1988) 'Gender, household composition and receipt of domiciliary services by elderly disabled people', Journal of Social Policy, 17: 153-75. Briggs, A. (1983) Who Cares? Chatham, Kent: Association of Carers. Charlesworth, A., Wilkin, D. and Durie, A. (1984) Carers and Services: a Comparison of Men and Women Caring for Dependent Elderly People. Manchester: Equal Opportunities Commission. EOC (1980) The Experience of Caring for Elderly and Handicapped Dependents. Manchester: Equal Opportunities Commission. Evandrou, M., Arber, S., Dale, A. and Gilbert, G.N. (1986) 'Who cares for the elderly? Family care provision and receipt of statutory service', in C. Phillipson, M. Bernard and P. Strang (eds), Dependency and Interdependency in Old Age. London: Croom Helm. Finch, J. (1987) 'Family obligations and the life course', in A. Bryman, B. Bytheway, P. Allatt and T. Keil (eds), Rethinking the Life Cycle. London: Macmillan. Land, H. (1978) 'Who cares for the family? Journal of Social Policy, 7: 357-84. Levin, E., Sinclair, I. and Gorbach, P. (1983) The Supporters of Confused Elderly Persons at Home. London: National Institute of Social Work. Nissel, M. and Bonnerjea, L. (1982) Family Care of the Handicapped Elderly: Who Pays? London: Policy Studies Institute. OPCS (1982) General Household Survey 1980. London: HMSO. OPCS (1987) Population Trends. London: HMSO. Ungerson, C. (1983) 'Women and caring: skills, tasks and taboos', in E. Gamamikow et al. (eds), The Public and the Private. London: Heinemann. Ungerson, C. (1987) Policy is Personal: Sex, Gender and Informal Care. London: Tavistock.
88
13. Az elidegenítettek: az öregedés napjainkban Gladys Elder M. úr közel 80 éves. Földszinti lakása rossz állapotban van. Nagyon zavart, nem tudja ki a háztulajdonos. A tanács felmondott, szóban, mivel vak. Csak egy hét a felmondási idő. Egy barátnője segített neki és volt a társasága. A tanács nem adta meg az engedélyt, hogy együtt éljenek, úgyhogy összeházasodtak mielőtt egy lakótelepre költöztek. A felesége nem sokkal ezután meghalt. M. úr most nagyon magányos. Önkéntesek meglátogatták karácsonykor. A tanács nem tetszését fejezte ki lakbérhátraléka miatt. Később kiderült, hogy ez azért volt, mert nem tudott kimenni, hogy befizesse. (egy Task Force jelentésből)
Franz Kafka elbeszélése, "Az átváltozás", azt hiszem a legrémisztőbb mese, amit valaha írtak. Így kezdődik: "Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában." Családja reakciója először meghökkenés, majd kedvesség, végül megvetés, teljes mellőzésbe torkolva; nemcsak hogy egy visszataszító tárggyá vált - nem tudta többé betölteni feladatát, mint a család kenyérkeresője. Világos a párhuzam azzal, ahogy a társadalom bánik az idősekkel. Megtagadja tőlük a szükséges minimumot, ezáltal elképesztő szegénységre, rossz lakáskörülmények között való életre - mint a fent idézett példában - rossz egészségi állapotra, magányra és kétségbeesésre ítélve őket, állítván ezzel, hogy sem a szükségleteik, sem a jogaik nem azonosak másokéval a közösségben. A mai Nagy-Britanniában, mikor a megélhetési költségek még mindig gyorsan emelkednek, az időseknek nyújtott nyugdíjemelések szinte azonnal nevetségessé válnak. A költségek minden új emelés szintje fölé emelkednek. Azoknak, akik árés bérletkedvezményt kaptak, több mint valószínű, hogy lecsökkentették ezeket a kedvezményeket, ezáltal majdhogynem semmissé téve, ha bármi előnyhöz is jutottak esetleg az eredeti nyugdíjemeléssel. Simone de Beauvoir (1972), a francia szerző, kérdi "Tényleg emberi lények az öregek?" Kivetettként bánnak velük, mondja, nem tekintik őket "igazi embereknek" - látszólag nem olyanok "sem szükségleteik, sem érzéseik, mint másokéi". Rámutat, hogy óriási különbség van a vagyonos és sikeres öregek, és azon nyugdíjazott, gyakran elégtelen nyugdíjakon élő, a magasra szökő megélhetési költségekkel lépést tartani hiábavalóan igyekvő munkásosztálybeli társaik között. "Az osztályharc," írja, "irányítja azt, ahogy az idős kor megragad egy embert: mély Átvettük, The Alienated: Growing Old Today, Writers and Readers Publishing Cooperative, London, 1977
89
Sokszínűség és diszkrimináció
szakadék húzódik … a nyomorúságos nyugdíjat kapó volt munkás és egy Onassis között." John Galbraith (1975) írja: Az emberek szegénységtől-sújtottak mikor jövedelmük, még ha elégséges is a túlélésre, jelentősen alatta marad a közösségének. Nem lehet meg nekik az, amit a közösség a tisztesség minimumának tekint, ennélfogva nem képesek maradéktalanul kivonni magukat a szélesebb értelemben vett fogyasztó azon megítélése alól, miszerint tisztességtelenek. Le vannak értékelve, pontosabban, kívül élnek azokon az értékkategóriákon … amelyeket a közösség elfogadhatónak tekint. Egy másik összefüggésben, Dr. Alex Comfort (1965) írja: A szegénység az önbecsülés nagy tolvaja; a hanyatló egészség és az idős kor gyengeségei a legkevésbé sem javítják a hangulatot, a társadalom hozzáállása sem segít fenntartani az identitás érzését. És ha egyszer az egy életen át oly fáradságosan alakítgatott tükör-kép darabokra törik, hányan képesek felépíteni egy új identitást? Ez különösen nehéz akkor, amikor az önértékelésnek mindig küzdenie kellett a társadalomnak, a társadalmi hierarchiában alacsony státusszal bírók iránt tanúsított attitűdjei ellen.
Viselve, mint viselték a Dávid csillagot a zsidók a hitleri Németországban, az OAP (öregkori nyugdíjban részesülő személy) címkét, a nyugdíjasok tömegével mint gyerekekkel bánnak, egybevéve őket tekintet nélkül ugyanannyi méltóságra és tiszteletre való jogukra, mint amennyi bármelyik nyugdíjazott diplomás férfit vagy nőt megillet. Merné-e valaki, például, az "OAP" (öregkori nyugdíjban részesülő személy) megjelölést alkalmazni egy állami nyugdíjon élő nyugalmazott bíróra? Egy mindenestül munkásosztályi konnotációja van, azt sugalmazó felhangokkal, hogy az OAP-k (öregkori nyugdíjban részesülő személyek) az emberbaráti szeretet haszonélvezői - a Jóléti Állam nagyformátumúan oszt szét alamizsnát a megnyomorítottaknak és az öregeknek. Minthogy a nyugdíjasok vették át a múlt nélkülöző szegényeinek helyét, miközben a "Help the Aged"-hez hasonló csoportok pénzekért folyamodnak és így nyugtatnak meg ezer lelkiismeretet. Ami a nagyhatalmú médiát illeti, a reklámipar már jó ideje felosztotta az ország lakosságát hat társadalmi kategóriára: a legalsó (E-nek nevezett) kategória foglalja magába az állami özvegyeket, a nyugdíjasokat, az alkalmi vagy alacsony presztízsű munkát végző munkásokat - egy helyzet, mely nem esik messze India érinthetetleneitől. És hogyan oldja meg egy kisjövedelmű nyugdíjas, hogy létezzen? Nos, mint a múlt azon nélkülöző szegényei, központokat hajtva fel, ahol olcsó ebédeket adnak (leveskonyhák); használt ruhákat véve kirakódó vásárokon; különleges segélyekért és csökkentett közlekedési tarifákért a közösség szerencsésebb tagjainak segítségével folytatott harcra kényszerítve: röviden, a szükségre hivatkozva, feltárva sebeiket és feláldozva büszkeségüket. Először mulattatott, majd dühített Dr. Joan Gomez írásának olvasása, akinek a következő megjegyeznivalója van az idősekről Dictionary of Symptoms című könyvében: "A kitöltetlen szabadidő pszichológiailag veszélyes; a tizenéveseket arra készteti, hogy kellemetlenkedjenek, és az idősebb embereket, hogy
90
Az elidegenítettek: az öregedés napjainkban
sopánkodjanak." Ugyanazon forrás a következő példát hozza fel a leereszkedő lekicsinylésre: Szerezz barátokat, de ne ácsingózz azok után, akik a tevékenység lázában égnek … Ha elmúltál hetven, a középkorúak gondolkodása talán túl élénk neked. A veled egykorúak hajlanak arra, hogy magukat helyezzék a középpontba, ámbár érdemes foglalkozni velük. Leginkább a gyerekekkel fogod megtalálni a közös hangot.
Éppen így stigmatizálták a kisebbségeket, mint a szellemileg alacsonyabbrendűeket. Hirtelen, jön a hetvenedik év - átváltozás! Lehet, hogy ez osztály- vagy státuszfüggő? A politikusoknak, a bírói és vallási hierarchiák tagjainak átlagéletkora, elvégre, elég magas - képzeljék el legfelsőbb bírósági bíráink némelyikének reakcióját, ha komolyan azt mondanák nekik, hogy lépjenek le és játsszanak a gyerekekkel!
Hivatkozások de Beauvoir, Simone (1972) Old Age. London: Weidenfeld & Nicolson. Comfort, Alex (1965) The Process of Aging. London: Weidenfeld & Nicolson. Galbraith, J.K. (1975) The Affluent Society. Harmondsworth: Penguin. Gomez, Joan (1967) Dictionary of Symptoms. Fontwell, West Sussex: Centaur Press.
91
14. Kerteket csinálni a pusztaságokból: az idősebb nők élete Norma Pitfield Azt hiszem szerelmes voltam az anyámba gyerekkoromtól haláláig. Egyedüli gyerekként, akit 35 éves korában hozott a világra, örökre hozzá kapcsolódtam mint jellemem, vagy inkább moralitásom irányítójához. Egy szerető, mi több egy odaadó anya, ma azt hiszem, úgy látta magát, mint a normák felállítóját és magamat, mint azok örökkön lehetséges megszegőjét. Amikor, 1954-ben, egyedülálló anya lettem, ez, bizonyos értelemben, diadal volt számára, igazolva a meggyőződését, hogy csalódást tudok okozni neki. Azóta a bűntudat, amit irányába éreztem állandó igyekezetre ösztönzött, hogy bizonyítsam érdemességem a szemében. A szenvedélyes szeretet, amit szintén éreztem iránta, frusztrált intellektusáról és kreativitásáról való tudomásom, mindig gondolkodásom előterében tartotta. Ilyenformán időm egy jelentős részét töltöttem vele, és amikor nem voltunk együtt, akkor nyugtalankodtam miatta és dühvel és haraggal viaskodtam. Állandóan betegeskedve, az utolsó tíz éve lesújtóan fájdalmas volt és egyre fájdalmasabb. Ennek ellenére teljes életet élt. Volt benne valami hősies szellem, ami sok embert vonzott, és büszke volt függetlenségére. Nyolcvanegyedik születésnapján temették el. Öt hónappal előtte, nagyon vonakodva, apámmal együtt hozzám költözött. Éjjel-nappal ápoltam azok alatt az iszonyú utolsó hónapok alatt. Ő volt az első ember, akit meghalni láttam, voltaképp az első halott, akit láttam. Kapcsolatunk meghittsége az alatt az idő alatt teljes volt. Bár rossz néven vette rámutaltságát, értékelte, hogy számíthat rám. Elkeseredetten harcolt a továbbélésért, napról-napra, óráról-órára, nem hagyva el magát. Az, ahogy meghalt, az összeomlás szélére sodort, mert a végsőkig igénybe vette testi és érzelmi állóképességemet. Dühös voltam rá, hogy nem hagyja magát és nem bocsát el erről a végső vizsgáról. Mégis kényszerítve éreztem magam, hogy támogassam őt abban, ahogy meg akar halni. Minden intim személyes feladatot lelkiismeretesen, szenvedélyes gondoskodással végeztem el, még ha egész életemben irtóztatónak találtam is az ilyen feladatokat. Segítettem neki üríteni próbálni, kigondoltam, hogyan segíthetek neki
Átvettük, 'Making gardens from wildernesses', in S. Hemmings (ed.), A Wealth of Experience: The Lives of Older Women, Pandora, London, 1985
92
Kerteket csinálni a pusztaságokból
vizelni, feltakarítottam a hányadékát újra és újra, majd később rohantam a fürdőszobába öklendezni. A halála mérhetetlen megkönnyebbülést hozott, de az ezzel a megkönnyebbülés-érzéssel járó bűntudat egy elviselhetetlen dimenziót adott vigasztalhatatlan fájdalmamhoz. Mindez egybeesett klimaxomnak és összetett, személyes kapcsolataimat érintő problémáknak a kezdetével. Ebben az időben vállaltam el egy új és nagyon felelősségteljes munkát is. A munkának pályafutásom csúcsának kellett volna lennie, lehetőséget adva, mint ahogy adott is, tárgyam, a művészet és tervezés, tanításával kapcsolatos elgondolásaim kidolgozására és gyakorlatba való átültetésére. Sajnálatos módon, az állás elvállalása egybeesett mindazokkal a változásokkal és anyagi megszorításokkal, amelyek speciális területemet, a tanárképzést érintették. Nagyon legyengült állapotban, megrázva, gyászolva és fizikailag összezavarodva kezdtem hozzá a munkához. Minden új volt, a diákok, a kollektíva, a kurzus összetétele. Rájöttem, hogy némileg nehezteltek a kinevezésem miatt: a kurzus átköltözött és semmi sem volt kész. De a diákokban nagy örömemet leltem, és mindenek ellenére a kollektíva kezdett nagylelkűen elfogadni. Később meglepetésemre úgy találtam, hogy a diákok sejtettek valamit a megterhelésről, amit mindezen problémák okoztak, és visszatekintve büszke vagyok, hogy, az állandó pánik ellenére, amit a fejemben éreztem, képes voltam elég jól funkcionálni szakmailag. Miközben próbáltam megállni a helyemet a munkában az apámnak rengeteg gondoskodásra volt szüksége otthon. Tisztában voltam, milyen terhet ró a jelenléte az emberekre, akikkel együtt éltem, még ha találtam is egy kedves és rátermett nőt, hogy gondját viselje napközben. Visszanézve látom milyen engedelmes volt az apám, anyám elhunyta után tizennyolc hónappal bekövetkező hirtelen haláláig. Midig szerető és támogató volt velem. Néhány évig az east suffolk-i parton töltöttem a szabadságomat, egy olyan helyen, amit imádok. Elvittem oda a szüleimet, az apámat épp a halála előtt. Emlékezve arra, ahogy mondta, mennyire szeretné, ha lehetne ott egy saját helyem, hirtelen elhatároztam, hogy veszek egy nyaralót a szüleim házának eladásából származó bevételből. A megfelelő hely utáni kutatás kiemelt a munkámmal és az otthoni problémákkal kapcsolatos nyugtalanság kiváltotta depresszív állapotból. Miután megtaláltam a nyaralót dolgozni kezdtem, hogy olyan egy békés és kényelmes menedéket csináljak belőle amilyet csak tudok a családomnak, a barátaimnak - de főleg magamnak. Élvezem a fizikai munkát. Élvezem azt is, ha ügyes és vizuálisan kellemes lakóteret hozok létre. A klimax problémák ellenére, nekiálltam a problémás, elhanyagolt kertnek, ami elég rövid idő múltán jól mutatott, és a nyaralóval együtt egy kényelmes és kellemes helyet biztosított a pihenésre, a munkára. Az energikus tevékenység ezen fordulója után erejének teljében tért vissza a depresszió és azzal fenyegetett, hogy maga alá gyűr. Amikor a legrosszabb volt, úgy gondoltam, csaló vagyok, bármikor várható, hogy rájönnek, egy alkalmatlan szélhámos vagyok otthon és a munkában. Megbíztak, hogy írjak egy könyvet. Úgy tűnt, a nyaraló nyújtja az ideális csendes menedéket erre a célra a hétvégi
93
Sokszínűség és diszkrimináció
látogatásaim alkalmával. Ahogy a határidő, a nyári vakáció vége közeledett, berendezkedtem és megpróbáltam nekilátni, hogy befejezzem a munkát. De depresszióm a mélypontján volt és az öngyilkosság körül forogtak a gondolataim. Úgy éreztem, hogy a könyv lehetséges kudarca végre fel fogja fedni az igazságot, csalárdságom, ötlettelenségem, hozzá nem értésem, érdemtelenségem. Egy szörnyű reggelen kirohantam a kertbe a zuhogó esőbe, őrjöngve csapdosva a bokrokat és a cserjéket egy meredek és síkos töltésen, ekképp próbálva megakadályozni, hogy valami iszonyú önpusztító tettet kövessek el. Órákig róttam a kertet, nap nap után, próbálva valahogy azt, ami fizikai fájdalmat okozott, hogy összpontosítsak és kialakítsak valami tervet önmagam megváltására. Eltökélten felállítottam egy írásból, kertészkedésből, írásból, zongorázásból, írásból, esténkénti rajzolásból, és aztán hajnalig való írásból álló rendszert. Ragaszkodva a tervhez anélkül, hogy bármi örömömet leltem volna a munkában, kész lettem határidőre és New Yorkba repültem, hogy találkozzam néhány barátommal, ahogy előre meg volt beszélve. Emlékszem, az egész repülést azzal töltöttem, hogy próbáltam elfojtani a meggyőződésemet, hogy amíg Amerikában leszek, olyan messze otthontól, súlyosan meg fogok betegedni vagy megőrülök. Egyik sem történt. Ehelyett, visszatértem a munkához, szerkesztettem és újraszerkesztettem a könyvet, és próbáltam megküzdeni a mindig növekvő nehézségekkel a munkámban. Csökkentették a kollektíva létszámát és a felszerelést. Részt vettem végtelen, bonyolult értekezleteken és a kurzusom mellett érvelő, részletes dokumentáció előkészítésében és időt, energiát áldoztam különféle felülvizsgáló bizottságokra. Mindez együtt járt a könyvem állandó, késő éjszakai átirogatásával a nagy erőfeszítést kívánó tanítás és adminisztratív tennivalók tetejébe. Minden bizottsági értekezlet egy rémálom volt. Részletes magyarázatokkal kellett szolgálnom a kurzus oktatási és működtetési módjára, voltaképpen magára a létezésére vonatkozóan, ami nagy felelősséget jelentett sok ember felé. Míg közvetlen kollégáim és én bíztunk abban, amit csináltunk, mindig is tudtam, hogy közvetlen feljebbvalóim jobb szerettek volna egy hagyományosabb megközelítést. Most nyílt ellenségességet észleltem, és ez a munkánk innovációs természete iránti szakmai támogatás hiányából fakadt. Az egyik értekezleten egy férfi, a művészetoktatással kapcsolatos saját jól ismert előítéletein és tudatlanságán alapuló durvaságával nyilvánosan megsértett. Senki sem vonta felelősségre, bár utóbb bizalmasan sajnálatukat fejezték ki. Számomra ez azt jelezte, hogy a munkám világa összedől és azzal a meggyőződéssel mentem haza, hogy nem bírom tovább. Attól az időtől, ahogy siránkoztam és bosszankodtam, azt hiszem kezdtem helyreállni a depresszió éveiből. Amennyire csak vissza tudtam emlékezni, a munkám volt az, ahol úgy éreztem, jól funkcionálok. Elválasztva mintegy az anyám befolyási övezetétől, bűntudattól és kétségektől mentesen élveztem a hozzáértésem. Anyám halálával és a klimax kezdetével, valamelyik vagy mindkettő következtében, ki tudja, a bizonytalanság maró rákfenéje kezdte beleenni magát életemnek ebbe az aspektusába. Egybeesett ez a szomorú felsőoktatásbeli helyzettel is. Sok szakmabeli kollégát láttam elveszni, feladni a munkát, súlyosan lebetegedni, idegösszeroppanásokat kapni, vagy akár idő előtt meghalni. Saját
94
Kerteket csinálni a pusztaságokból
egészségem gyakran megingott a nyomás alatt, annak a szívós asztmának a visszatérésével, amivel a húszas éveimben szenvedtem. Végül is úgy tűnt, rendkívül szerencsés voltam. Jó feltételek mellett volt választható az idő előtti nyugdíjazás vagy az önkéntes munkanélküliség. Eredetileg nem voltam hajlandó foglalkozni a gondolattal. Mindig meg voltam győződve róla, hogy örökké tanítani akarok majd. Azonkívül, nyugdíjat kapni ilyen fiatalon erkölcstelennek látszott. Most újragondoltam. Egy kívülről rámrótt, állás vagy munka nélküli élet, meglepetésemre, nagyon is valóságos eshetőségnek tűnt. A nyaralóm bebizonyította számomra, hogy képes vagyok egyedül funkcionálni, legalábbis az idő egy tekintélyes részében. Megerősítette a vidéki élet iránt érzett szeretetemet is. Minden lehetőséget alaposan megvitattunk a partneremmel, aki önzetlen módon maradéktalanul támogatott döntésemben, hogy otthagyjam a munkát. Egy éven belül eladtuk szeretett otthonunkat és egy jóval szerényebb londoni lakást vásároltunk, eladtuk a nyaralót és vettünk nekem egy házat egy kis vidéki városban, ami elég nagy volt nekem, hogy vezethessem az alkalmi bentlakásos művészet kurzust. Már öt hónapja élek abban a házban és újra érzem az örömöt, hogy képes vagyok létrehozni egy helyet, ahová az emberek szeretnek hosszabb időre jönni. Egy másik kert is hamarosan készen lesz. Új művészeti készségeket tanulok és gyakorlom a régieket. Évekig minden politikával kapcsolatos dolgomban állandó idő- és energiaproblémákkal küszködtem. Ötvenkét évesen úgy érzem ismét képes vagyok mozgalmakhoz csatlakozni és következetesen és megbízhatóan dolgozni nekik. Mikor fiatalabb voltam nagyon tevékenyen részt vettem a békemozgalomban. Most újra csatlakoztam, és a CLAM-ban (Coastal League Against Missiles - Tengermelléki Rakétaellenes Liga) segítek, ami kapcsolatban áll a CND-vel. Voltam Greenham Common-ban és támogatom és csodálom azt az ellenállást, amit ott kifejtenek. És újra beléptem a Munkáspártba. Őszintén élvezem, hogy új emberekkel ismerkedem meg, hogy új barátságokat kötök és tevékenyen élvezem a régieket. Először a klimax kezdete óta magabiztosnak érzem magam, hogy fenntartsam és ápoljam a barátaimhoz fűződő kapcsolataim. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindezen évek alatt barátok nélkül voltam - szó sincs róla. A nőmozgalmon keresztüli kapcsolataim oly sok traumán keresztül nyújtottak számomra szerető támaszt. A különbség az, hogy hosszú ideig részvétként és szánakozásként értelmeztem az ilyen támogatást. Most megvan az időm és az önbizalmam, hogy szenvtelenül és szenvedélyesen, a bűntudat vagy a kétség minden zavarától mentesen gondoljak a barátokra. Jogosnak érzem, hogy saját döntéseimnek és energiáimnak megfelelően tervezzem meg és használjam fel az időmet. Valóban újrakezdtem, egy új fajta életet. Nyolc éve mikor az anyám meghalt, meglepetésemre és csalódásomra, nem éreztem azt a felszabadulást, amit vártam. Ellenkezőleg, én is azt hittem, hogy elkezdtem meghalni. Egy időre minden összeesküdött, hogy megerősítse ezt a meggyőződést: rossz egészség, a testi öregedés nyilvánvalósága, a szexuális reagálások kimerülése magamban és mások részéről. Az idősebb nők erősen 95
Sokszínűség és diszkrimináció
kondicionálva vannak arra, hogy undort érezzenek maguk iránt és a klimax testi tünetei értelmezhetőek úgy, hogy megerősítsék ezt. Nemcsak erősen véreztem, súlyos fejfájások, hőhullámok gyötörtek, kedélyállapotom változékonysága nehezedett rám, de szenvedtem a kezek, a lábak, a has és az arc megduzzadását okozó ödémásodástól is. Egyébként jóindulatú orvoson csak a HRT-t (hormone replacement therapy - hormonpótló kezelés) tudta ajánlani, amitől én féltem. Mindaz, amit a klimaxról olvastam, különösen amit nők írtak, azt javasolta, hogy maradjunk fittek, karcsúak, tevékenyek. Képtelen lévén arra, hogy bármennyire is kézben tartsam ezt az egészet, csak még inkább úgy éreztem, biztos vagyok benne, hogy sokakhoz hasonlóan, hogy kudarcot vallottam. Később súlyos neuralgiám és arthritisem alakult ki, nagyon ijesztő és rendkívül fájdalmas. De ezek a betegségek elvezettek egy akupunktúrával foglalkozó szakemberhez. Enyhülést nyertem ,és bennem való bizalmán keresztül, erőt, hogy megpróbáljak önmagamnak segítséget nyújtani a gondos étrend, testgyakorlás és vizualizáció alakjában. Megpróbálkoztam a pszichoterápiával is, ami lehetőséget biztosított arra, hogy elgondolkozzam és beszéljek a szellemi és érzelmi rossz és jó szokásaimról. Apránként, az ifjúkori testem utáni siránkozás utat engedett az öregebb iránti büszkeségnek. Mikor csatlakoztam az Idősebb Feministák Hálózatához, az idősebb nők szépsége és ereje mind nyilvánvalóbbá és csodálatra méltóbbá vált számomra. Még, ha az az anyám halála óta eltelt nyolc év ilyen nehéz is volt, ma nagyon gyümölcsözőnek látom őket. Tanúi voltak legjobb és legtájékozottabb tanítói teljesítményem egy részének. Kész lett egy könyv. Rajzokat készítettem és állítottam ki. Kertet csináltam egy pusztaságból. Sok olyan barátságot kötöttem, amiről tudom, hogy maradandóak. Nem csak ez: az előre nyújtózkodás egy új módon való létezés izgalmas távlatát adja. Sok dolog kimaradt ebből a számvetésből, elsősorban a legközelibb személyes kapcsolataim összetettsége és gazdagsága. De ez a történet az élet egy ugyanannyira fontos aspektusáról szól - önmagunk megtapasztalásáról. Részben mindannyian mások szükségleteire, tapasztalataira és igényeire reagálva élünk, sokan közülünk teljesen, különösen a nők. Megismerni és méltányolni magunkat, most úgy látom elsőrendű fontosságú és egy izgalmas, ösztönző kaland. Szerencsésnek tartom magam, hogy megvan a lehetőségem, hogy jó hangulatban kezdjek bele idősebb nőként új életembe. A klimax és az a depresszív állapot, amely gyakran mintha együtt járna vele, oly sok nő számára, tekinthető egy a legjobb értelemben vett fordulatnak az életben. Oly gyakran mutatnak a testiek mellett más változásokat is. A szülők halála, a gyerekek eltávozása, jelentheti a napi támogatás és szolgálat egy korszakának a végét. A munkámban is megvolt ez a gondozói dimenzió. Ma tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem másokért. Bánhatom a kudarcaim és örömömet lelhetem a sikereimben, de többé nem rágódom rajtuk.
96
15. Szerzett hallásvesztés: szerzett elnyomás Maggie Woolley Ebben a tanulmányban Maggie Woolley a hallás "elvesztésének" egy megsüketült ember számára való jelentőségével foglalkozik, és az önbizalommal, amit a Siket közösség megtalálásán keresztül nyert vissza. A veszteség élménye központi jelentőségű a nemrég megsüketült felnőtt tapasztalatában és mégis ritkán használja ki maradéktalanul az alkalmat, hogy a kezdeti félelmet, dühöt, szorongást és fájdalmat maradéktalanul kifejezze. A veszteség továbbélő érzete következésképp a feldolgozás gátjaként marad vele, és akadályozza, hogy a megsüketült ember "felhagyjon a tragédiával", amit a siketség jelent. Mikor még halló volt, a megsüketült ember egészséges attitűdöket sajátított el a fogyatékossággal szemben, amiket a siket és fogyatékos mozgalmak most mint elnyomatásukban kulcsszerepet játszó ellehetetlenítő tényezőket azonosítanak. De a nemrég megsüketült ember továbbra is ezen elnyomó attitűdöknek megfelelően ténykedik és naponta megerősítve látja őket a társadalom által most, hogy ő is fogyatékos. A kezdeti stratégiák magukba foglalják a fogyatékosság tagadását, a hallás színlelését és az olyan helyzetek elkerülését, amelyekben a fogyatékosság feltárul. A megsüketült ember az orvostudománytól várja a fül hibáiból eredőnek tekintett problémák orvoslását. Mikor a gyógyulás nem közeleg, a megsüketült ember egy újabb veszteséget él át - a remény elvesztését. A rehabilitációs gyógyászat a hallókészülékek, a szájról olvasás, a halláskezelés és más kezelések formájában segítséget nyújt a kommunikáció mechanikus aspektusaiban és a hangkörnyezetre vonatkozóan, de a szakember betegéhez fűződő kapcsolatát egy függőségi viszony jellemzi, amelyben kisajátítja az irányítást és a legteljesebb tudást a "prioritások", a "problémák" és a "megoldások" megtalálásának vonatkozásában. A veszteség és a tragédia alapvető élménye megmarad és a megsüketült ember még mindig viaskodik a kétségbeeséssel, a tehetetlenséggel, önbizalmának és pozitív önképének elvesztésével. A megsüketült ember siketségét hibáztatja és emiatt önmegvetéssel vegyes gyűlöletet érez siketsége iránt. A társadalom viszont a siketség áldozatát hibáztatja. Van-e valami, amit tanulhatunk az elmúlt tíz évből, ami alatt a fogyatékos emberek mozgalmai és a Siket közösség visszautasították a kilétükről adott orvosi modelleket; az ellehetetlenítő tényezőket a társadalom attitűdjeibe és hatalmi struktúráiba helyezték; büszke önmeghatározásokra és különbözőségük felmagasztalására épülő új identitásokat hoztak létre, és próbáltak magabiztosságra szert tenni, hogy hatékonyabban tudjanak működni az irányításuk alatt lévő új és 97
Sokszínűség és diszkrimináció
megfelelőbb szolgáltatások létrehozásában? Vajon a szerzett hallásvesztéshez való alkalmazkodás egyben a társadalmi, pszichológiai és politikai elnyomáshoz való alkalmazkodást, vagy inkább az alóluk való felszabadulást hozza magával? Vajon napirendre kell-e tűzni a jövőben a megsüketült emberek felszabadító mozgalmát? 1967-ben, tizennyolc éves koromban minősítettek siketnek. Tizenkét évvel később végre megálltam és kisírtam magam. Soha életemben nem sírtam ilyen jót. Csodás volt. Az egész testem rázkódott és úgy tűnt, hogy megyek mélyre magamba nagy hüppögések és könnyek közepette próbálva megszabadulni a fájdalom minden grammjától. Meg kell mondanom, hogy ez egy tanácsadási ülésen történt, ahol elég szabadon kifejezhettem ilyen érzelmeket anélkül, hogy őrültnek gondoltak volna, vagy hogy bárki mást felzaklattam volna, vagy hogy előugrott volna valaki, hogy megvigasztaljon. Kis idő múltán abbahagytam, kifújtam az orrom, megnyugodtam, kuncogtam egyet és aztán nagyon boldognak éreztem magam. A világ egy remek helynek tűnt és boldog voltam, hogy ilyen nagyon élek. Végre az emberi lények által ismert legtermészetesebb módon foglalkoztam a veszteség érzéseivel. Fizikailag fejeztem ki fájdalmat, félelmet, dühöt és tizenkét évig magamba zárt érzelmek egy egész sorát. Egy teljesen biztonságos környezetben foglalkoztam a veszteséggel. Nem vagyok pszichiáter. Nem vagyok jártas a veszteség és a gyász pszichológiájának irodalmában, de azt tudom, hogy a veszteség itt kulcsszó. Saját tapasztalatom és más megsüketült embereké, akiket ismerek azt tanúsítja, hogy a veszteség megértése lényegi jelentőségű mindenki számára: a nemrég megsüketült ember körül élőknek és különösen a szakembernek. A családot és a barátokat esetleg túlságosan is feldúlja a megsüketült ember vesztesége ahhoz, hogy megküzdjenek a fájdalomnak az általam fentebb leírt fizikai kifejeződésével, de a tanácsadási szakemberek jobban fel lehetnek készülve a szükséges biztonságos környezet biztosítására. Ha a veszteség maradéktalanul kifejezhető, akkor a szükséges gyászidő viszonylag rövid lehet és a megsüketült ember gyorsabban képes alkalmazkodni az életében bekövetkezett változásokhoz. Egy sokkal erősebb és magabiztosabb emberként nézhet velük szembe, mintha még mindig elfojtaná a kezdeti traumát. Szert teszünk egy hallásvesztésre, amit nem kértünk és amit minden bizonnyal nem érdemeltünk meg. Lehet egy baleset, egy betegség vagy akár emberi hiba vagy kegyetlenség eredménye. (Orvosi műhiba vagy az iparban vagy háborús cselekmények során jelentkező zajszintek okozta siketségre gondolok itt.) Egy megsüketült embernek esetleg az igazságtalanságnak és a tehetetlenségnek megsüketülése hogyanjához kapcsolódó érzéseivel kell szembenéznie. Akár meglehet a joga arra is, hogy siketségének ügyét bíróság elé vigye. Az én esetemben, örököltem a siketségnek egy későbbi, és nem a születésnél azonnal jelentkező formáját. Aligha fordulhattam a szüleim ellen és hibáztathattam őket, amiért egymásba szerettek és létrehoztak engem. Mint halló gyereknek nagyon boldog gyerekkorom volt egy megsüketült apával és egy halló anyával. Nem emlékszem semmi problémára a családi kapcsolatokban, ami az apám fogyatékosságából eredt volna. Mindannyian tudtuk, hogyan beszéljünk, hogy megértse és mindig bevettük mindenbe, amit csináltunk. Automatikusan segítettük,
98
Szerzett hallásvesztés: szerzett elnyomás
hogy megértsen másokat és nem gondoltunk semmire. Sőt, mint nagyon kicsi gyerek rájöttem, hogy én voltam az egyedüli, akinek siket apja volt és annyira büszke voltam erre. Ez apámat, és ami még fontosabb engem, nagyon különleges emberré tett. Olyan apukám volt, aki egyáltalán nem hallott, de aki tudott szájról olvasni. Apám soha nem beszélt hallása elvesztéséről. Az én számomra mindig is siket volt. Ahogy idősebb lettem ráébredtem, hogy siketsége azt jelentette, hogy nehezebb volt munkát kapnia vagy megkapni azokat az állásokat, amiket megérdemelt és a családban mindannyian dühösek voltunk emiatt. De egészében véve a siketsége nem volt nagy ügy. Egyszerűen csak ő volt ez az ember, akit mindannyian nagyon szerettünk. Úgyhogy miközben remekül megértettem a megsüketült ember kommunikációs szükségleteit, nem igazán tudtam, milyen érzés megsüketültnek lenni. Miután siketnek minősítettek, azt hittem, hogy apám és én tudunk beszélni róla, és hogy ő olyasvalaki lesz, akivel meg tudom osztani az érzéseimet. De, amikor elmondtam neki, azt mondta, hogy a hír összetörte a szívét. Úgy éreztem, hogy összetörtem a szüleim szívét. Sehogyan se tudtam megmutatni nekik milyen levert voltam a siketségem miatt. Segítenem kellett nekik úgy érezni, hogy nincs ok az aggodalomra. Egyszerűen csak ugyanaz a boldog lány voltam, akit mindig is ismertek. Úgyhogy minden másról beszéltem a szüleimnek, kivéve a siketségről. A család és a barátok szintén fel voltak zaklatva. Tanáraim a színiakadémián nagyon sajnáltak. Olyan volt, mintha nekem kellett volna mások szorongásán enyhíteni, semmint elvárni, hogy enyhítsék az enyémet. Végül is, az én siketségem volt az, ami a zaklatottságot okozta. Mindenki a világon fel volt zaklatva kivéve a fül-orr-gége szakorvosom! Mint az egyetlen ember, akivel beszélhettem anélkül, hogy emberek szívét törném össze, az egyetlen olyan emberré vált, akivel beszéltem - tíz percig kétszer egy évben! Az egyik alkalommal előadtam egy kérdést a fogorvosomnak és összeszedtem a bátorságom, hogy kimondjam "Aggódom amiatt, amit a siketség csinál velem. Nem az, hogy nem hallok, hanem, amit ez az életemmel csinál." Felnézett és azt mondta "Ó, nem szabad aggódnia; attól csak rosszabb lesz minden. Végül meg fog békülni vele." Most nem tudom maguk mit gondolnak erről a válaszról, de a megsüketült páciens aggodalmai végül is nem a fogorvos gondja. Nem lehet hibáztatni, amiért ennyire nem törődött a szorongásommal. Sőt, amit mondott végül a leginkább befolyásoló dolognak bizonyult, amit addig bárki mondott. Miután otthagytam, órákig járkáltam a glasgow-i esőben. Annyira dühös voltam, a gondolataim meg körbe-körbe forogtak. "Én nem tudok megbékülni egy ilyen élettel. Én nem tudok megbékülni egy világgal, amelyben alig értem mit mondanak mások. Én nem tudok megbékülni azzal, hogy mindenből kimaradok. Én nem tudok megbékülni a reménytelenségnek ezzel a súlyával és azzal az elvárással, hogy mindezekkel a problémákkal egyes egyedül nézzek szembe. Az a nap, amikor megbékélek ezzel, lesz az a nap, mikortól nem érdemes tovább élni. Ha a családom és én, mint gyerek tudtuk mivel jár egy megsüketült emberrel kapcsolatban állni, akkor a többi ember is tudhatja. Nem arról van szó, hogy meg kell békülnöm ezzel a fogyatékossággal, hanem hogy magának ennek a békének másnak kell lennie. Azok a feltételek, amelyek mellett én fogyatékos vagyok, meg kell, hogy
99
Sokszínűség és diszkrimináció
változzanak." Már harmincnyolc éves vagyok és erről még mindig ugyanígy gondolkodom. Mindazon veszteség és fájdalom ellenére, ami a valami olyanhoz való hozzájutással jár, amit nem kértek, a megsüketült emberekben van egy rejtett erő, ami sokkal megfelelőbb elemzéseket hordoz a fogyatékosságukról és a megoldásaikról, mint amire bármelyik orvosi gondol, akivel találkoznak. És a megsüketült embereknek anélkül van birtokában ez a tudás, hogy többet tudnának a fül belsejéről, mint a marsi életről. De nincs ott senki, aki igazán figyelni tud rájuk. Még a szájról olvasást tanítók és a hallásterapeuták is olyan bevett és merev megoldásokból ténykednek, amelyek a sikettől és nem a többi embertől kívánják meg elsősorban az alkalmazkodást; amelyek megkívánják a sikettől, hogy alkalmazkodjon a halló emberek szabályaihoz egy olyan társadalomban, amelyet anélkül szerkesztettek meg, hogy sokat gondoltak volna a siketekre. A megsüketült ember hátrányban van a tudásával a kommunikációs akadályok és saját önbizalmának elvesztése miatt is. Kezdő a siketségben és úgy tűnik, oly sok ember van ott, aki azt állítja, hogy sokkal többet tud mint ő. Érthetőek és nagyon kifinomult kifejezésmódok széles sorát tudják használni és képesek elámítani szakértelmükkel. Minden megsüketült ember, akit ismerek úgy ment haza a szakemberekkel való találkozásokról, hogy szavakat keresett ki szótárakból és orvosi könyvekből tájékozódott a siketség felől. Úgyhogy itt érezzük igazán, mintha mindenki többet tudna a siketségről, mint mi. Nem csak ez, de úgy tűnik mindenki, aki hall többet tud minderről, mint mi. Olyannyira függő helyzetbe kerültünk a szakemberektől és más halló emberektől. Most valóban megtanuljuk mit is jelent a fogyatékosság azok számára, akik egész életükben fogyatékosok vagy siketek voltak. Halló egészséges emberekként megtanultuk, hogyan lássuk a fogyatékos és siket embereket, mint a társadalom függő és elég haszontalan tagjait. Megsüketült emberekként bevittük ezt a fogyatékos emberekkel szembeni előítéletet saját siketségünkbe. Megtapasztaljuk a tehetetlenség érzéseit is, és hogy hogyan hoznak függő helyzetbe. Úgyhogy ezek az attitűdök nap, mint nap megerősítést nyernek. Újra visszaakarjuk "a halló embert, aki valaha voltam", mert ő a kezében tartotta az életét. Úgy gondoljuk, hogy mindez azért történik, mert nem hallunk; valami pici hiba miatt a fülünkben. De mi nem vagyunk hibás emberek. Ha visszanyerhetnénk a hallásunk, akkor "minden gond eltűnne". Úgyhogy egy kicsit körbenézünk valamilyen gyógymód után, amíg végül feladjuk, kivéve talán, hogy figyelemmel kísérjük a csiga beültetési kísérleteket. Azt akarom mondani, hogy mindez nem a fülünkben lévő hiba miatt történt, vagy azért mert nem hallunk, hanem mert a társadalom nem becsüli a megsüketült embert és mert mi, akik valaha hallók voltunk, a többiekhez hasonlóan, szintén megtanultuk nem becsülni a megsüketült embert. El vagyunk nyomva kívülről egy olyan társadalom által, amely nem becsül minket és következésképpen nem ad elsőbbséget szükségleteinknek és el vagyunk nyomva belülről, mert belsővé tettük ugyanazokat a velünk szembeni attitűdöket. Olvasson bármi könyvet a megsüketült emberekről és a megsüketült ember önbizalomhiányáról és gyatra önképről van szó. De, kivétel nélkül, mind úgy tekint erre, mint a hallásképtelenség, a fülekben lévő hiba és nem mint egy
100
Szerzett hallásvesztés: szerzett elnyomás
minket semmire nem tartó társadalom produktumára. Nem tudunk megszabadulni ezektől a patológiai modellektől és a kilétünkről adott orvosi meghatározásoktól, mikor valójában nem vagyunk beteg vagy rossz egészségi állapotban lévő emberek. Társadalmilag, pszichológiailag és politikailag elnyomott emberek vagyunk. Huszonhárom éves koromban elmentem egy étterembe három halló emberrel és képtelen voltam követni a beszélgetésüket. Átnéztem a mellettünk lévő asztalnál ülő emberekre. Nevettek és nagyon boldogok voltak. Ugyanakkor nagyon siketek is voltak. Láthattam, mert Jelbeszédet használtak. Hé!!, ezek az emberek el tudnak menni otthonról és étteremben enni, szólni a pincérnek és megértetni magukat vele még ha nem is beszélnek. Ezek az emberek mindezt meg tudják tenni egy halló ember segítsége nélkül vagy anélkül, hogy rettegnének, hogy szájról félre olvasnak dolgokat. Ezek az emberek el tudnak menni egy étterembe és jól érezik magukat és minden gond nélkül megértik egymást. És még csak nem is törődtek vele, ha hozzám hasonló emberek bámulták őket másságuk miatt. Ezek az emberek boldogok tudnak lenni. Ezek az emberek siketek voltak. Ahogy én is. Boldog tudok lenni siketen. A siketen született embereket a Siket közösségben nem zaklatta fel, hogy siket voltam. Szívesen láttak. Oly sok barátot szereztem. Megtanultam a Jelbeszédet és tolmácsokkal el tudtam menni konferenciákra, találkozókra és végül emelvényre tudtam lépni magam is. Visszaadták az önbizalmam. Visszamentem tanítani és végül eredeti választott hivatásomban helyezkedtem el, mint színésznő és TV bemondó. A siket emberek nemcsak világukat adták nekem, hanem utat nyitottak az egész világhoz. Az enyémeknél sokkal rosszabb esélyekkel születve, egy teljesen új bepillantást nyújtottak a siket létbe, amit senki más nem volt képes nyújtani nekem azelőtt. Megtanultam, hogy elnyomásuk más volt mint az enyém. Nem az, hogy elvesztették a hallásukat, hanem hogy megtagadták tőlük nyelvi jogaikat. A Jelbeszéd 1880 óta tartó betiltásával a siketoktatásban és hathatós elnyomásával szerte a nyugati világban, a siket emberek megismerték a legembertelenebb kegyetlenséget azzal, hogy kicsi koruktól megfosztották őket az egyetlen nyelvtől, ami segíteni tudott nekik beszélt nyelveket elsajátítani. Én másrészt anyanyelvemként beszéltem az angolt. Az én problémám a beszélt angolhoz való hozzáférés problémája volt. Jelekből álló nyelvük utat nyitott számomra a beszélt angolhoz, de nemcsak ez, hanem elemzésük és ideológiájuk segített meglátni, hogy a siket emberek nincsenek egyedül. Osztozunk az elnyomás alapjaiban a siketekkel és a világ sok más elnyomott csoportjával. Nem tudom, hogy szükségünk van-e a megsüketült emberek mozgalmára, vagy lehet-e ilyen mozgalmunk. Talán el fogunk érni valami változást a magunk számára a siket és fogyatékos mozgalmakban. Nagy-Britanniában, jó néhány megsüketült ember azonosítja magát így, mint siket vagy fogyatékos. De saját tapasztalatunk és sajátos szükségleteink nem szabad, hogy elvesszenek ezekben a kampányokban. Öt évvel ezelőtt felfedeztem, hogy kicsi lányom szintén meg fogja kapni a családi siketséget. Ma még mindig emberek ezrei veszítik el hallásukat. Egy pozitív identitásra van szükségük és arra, hogy képesek legyenek megküzdeni a veszteséggel és szembenézni az elnyomással, amit talán csak mi tudunk elősegíteni.
101
Sokszínűség és diszkrimináció
Végül, személyes tapasztalataimra hivatkoztam itt, ami kitesz azon vádaknak, miszerint tapasztalataim különböztek a többségétől és következésképp mint a szerzett hallásvesztés, szerzett elnyomásként való felfogását alátámasztandó bizonyítékok elfogadhatatlanok. Minden hallását elvesztő ember hiteles élménye érvényes és fontos élmény. A tapasztalataink mindig egyedülállóak és mégis, mikor nyíltan elkezdünk beszélni róluk azt látjuk, hogy mások kezdik örömüket lelni azon tapasztalatainkban, amelyeket ők is átéltek. Az én élményem semmivel sem érvénytelenebb, mint bármelyik megsüketült ember élménye. Különbözőségünk felmagasztalásából és közös élményünkből nagy mozgalmak és egy jobb világ bontakozhat ki. Nincs oka, hogy miért kellene megsüketült lányomnak szenvednie, mint ahogy mi szenvedtünk. Nincs oka, hogy miért ne érdemelne bármelyikünk teljes tiszteletet.
102
III. RÉSZ ESÉLYTEREMTÉS ÉS HATALOM
Divatos úgy gondolni a szociális munkásokra, mint akik azon ügyködnek, hogy "helyzetbe hozzák" a szolgáltatások igénybevevőit. Ez azt sugallja, hogy bizonyos emberek több hatalommal rendelkeznek, mint mások, és hogy a hatalommal rendelkezőket arra kellene bátorítani, hogy megosszák a hatalmukat azokkal, akiknek kevesebb van. Miközben ezt végiggondoljuk, fontos hogy tisztázzunk bizonyos, a hatalommal és annak fellelhetőségi helyével kapcsolatos feltételezéseket. Amint azt Roger Gomm ezen rész első cikkében megfogalmazza "maga a hatalom egy nagyon trükkös eszme". Igaz, hogy a segítő kapcsolatok és a szakértői szolgáltatások a segítségnyújtót vagy a szolgáltatót legtöbbször hatalmi helyzetbe hozzák a fogadói végponton található személyhez képest. De vajon azt jelenti ez, hogy a segítő hatalommal rendelkezik, amit átadhat? És ha igen, ami önmagában is egy megkérdőjelezhető feltevés, hogyan tud a segítségnyújtó leginkább segédkezni az általa segítetteknek abban, hogy hatalmat szerezzenek? Vajon a hatalom olyasval, ami ami véges, amit újra lehet osztani a helyes arányban, ha a megfelelő képletet alkalmazzuk? Vagy az esélyteremtés olyasvalami, amit csak önmagunk találhatunk meg saját magunk számára? Az olvasókönyv más részeiben található több cikk releváns az esélyteremtés és hatalom kérdéseinek szempontjából: talán szeretné végiggondolni, hogy milyen az esélyteremtés és hatalom témaköréhez tartozó mondandója van Jan Willimas-nek (Első Rész), a Hamner és Statham szerzőpárosnak (Második Rész), valamint Tara Mistry-nek (Negyedik Rész). Ebben a részben hangsúlyosan vannak képviselve a fogyatékossággal kapcsolatos cikkek. Ez nem véletlen. Azzal kapcsolatban, hogy mi módon tükrözik és teszik állandóvá az egyenlőtlen hatalmi viszonyokat a szolgáltatások, a legerőteljesebb kritikák közül néhány éppen olyan szerzőktől származik, mint Vic Finkelstein, aki tevékenyen vesz részt a fogyatékos mozgalomban. Az első cikk adja meg az alaphangot. Roger Gomm szkeptikusan szemléli az esélyteremtést, azzal érvelve, hogy jelentése eltérő a különböző emberek számára, és hogy a felvilágosodás és haladás nevében élhetnek és visszaélhetnek vele. Azt sugallja, hogy az emberek csak olyan mértékben hatalmaznak fel másokat, amennyire azt saját érdekeik diktálják. Ez egy józan kiindulópont. A következő négy cikk különféle pozíciókat vesz fel az esélyteremtés Roger Gomm által meghatározott jelentéstartományán belül. Vic Finkelstein úgy érvel,
103
Esélyteremtés és hatalom
hogy a fogyatékos emberek "esélymegfosztottak", mivel a többi ember, főként az orvosi modell keretein belül működő egészségügyi szakemberek, úgy határozzák meg a fogyatékosságot, mint ami a személy fizikai károsodásában gyökerezik. Ha ezt megfordítjuk, akkor a fogyatékosságot úgy tekinthetjük, mint a fogyatékos emberek hatalomnélküliségének tükröződését - egy fogyatékossá tevő társadalom termékét. Nora Ellen Groce szóbeli történelemmel foglalkozó történész. Könyve Everyone Here Spoke Sign Language (Itt Mindenki Jelbeszédet Használt) egy közösséget ír le, az Egyesült Államokbeli Martha's Vineyard-ot, ahol az öröklött süketség gyakori volt. Ennek eredményeképp széles körben használták a jelbeszédet és a süketségnek viszonylag nem volt jelentősége. David Ward és Audrey Mullender az esélyteremtés jelentését szilárdan beágyazza a szociális munka radikális hagyományai közé. A szociális munkás feladata, hogy képessé tegye a szolgáltatások igénybevevőit arra, hogy felismerjék elnyomatottságukat, és az együttműködésen keresztül kitörjenek belőle. Az esélyteremtés azonban nem könnyű. Az utolsó cikk ebben a részben, a Sheelagh Strawbridge által írt "Szabályok, Szerepek és Kapcsolatok" néhány lépéssel eltávolít minket a közvetlen, mindennapi helyzetektől és lehetővé teszi, hogy a hatalom forrásaira reflektáljunk. Azt kérdezi, mennyire áll hatalmukban az embereknek, hogy megkérdőjelezzék a kulturális normákat, hogy saját forgatókönyveiket írják, hogy "önmaguk legyenek". Míg tagadja azt a szélsőséges individualista álláspontot, hogy mi lehetünk saját sorsunk kovácsai, alapot ad az optimizmusra, hogy bizonyos határokon belül van bizonyos terünk tárgyalásokat folyatatni szerepeinkről és kapcsolatainkról, helyzetbe hozni önmagunkat és másokat.
104
16. A hatalom kérdésköre az egészségügyi és a népjóléti szférában Roger Gomm
Az egészségügyi, jóléti és nevelési szolgáltatásokban az "esélyteremtés" divatszó. Misszió nyilatkozatokat fial. Felhívás egészségügyi és jóléti jótékonyságra. Eljött az esélyteremtés ideje és a szó elfoglalta helyét más, jó dolgokat leíró szavak között, mint amilyen a "természetes", "adalékmentes", "közösség", "szabadság", "minőség" "igazság" és "igazságosság". Mit kezdhetünk egy olyan kifejezéssel, mely a politikai jobboldalon a közszolgáltatások privatizációját jelentheti, a szélsőbalon pedig a privát szolgáltatások eltörlését; ami mindent jelenthet minden embernek és mégis valami mást bizonyos nőknek? Egy racionális világban értelme lenne tisztára törölni a palatáblát és újrakezdeni ezzel és más szavakkal, melyek gátolhatják a világos gondolkodást. Ha az, amit jelent értékes, akkor más szavakat kellene használnunk helyette. Azonban egyenlőre senki sem fogja feladni egy ilyen kedves szó használatát, és senkinek sincs hatalma, hogy erre kényszerítse bárkit. És bizonyos értelemben ez az, amiről az egész szól. Bizonyos embereknek valóban több hatalmuk van, hogy meghatározzák a szavak jelentését bizonyos körülmények között, de más emberek vitába szállnak velük. A vitatott definíciók mélyebb konfliktusok jelzői. Sok embernek van esélye arra, hogy a nyelvet használja; senki sem rendelkezik az abszolút hatalommal, hogy meghatározza mit is jelent végül is a szó, és nekünk örülnünk kell ennek. Egy olyan világ, melyben egy szónak csak egy, egyértelmű jelentése lehetne, merev totalitariánus ellenőrzés világa lenne. Így úgy kell elfogadnunk a dolgokat ahogy vannak, és megpróbálnunk megtalálni, hogy milyen más jelentéseket ömlesztettek bele az "esélyteremtés" kifejezésbe és megpróbálnunk megérteni azt a tágabb jelentésrendszert, melyhez tartoznak.
Hatalom és felelősség Az esélyteremtés azt sugallja, hogy bizonyos emberek hatalommal rendelkeznek, méghozzá túl sokkal, más embereknek viszont túl kevés van belőle, és azok akiknek túl kevés jutott, többet kellene kapniuk. Maga a hatalom egy nagyon trükkös eszme. Ahhoz, hogy rájöjjünk hol is a hatalom legalább két műveletre van szükség. Először is kérdezzük meg önmagunkat: ki van abban a helyzetben, hogy
105
Esélyteremtés és hatalom
befolyásolja vagy ellenőrizze az életét másoknak? Másodszor kérdezzük meg önmagunktól: kinek az érdekében gyakorolják ezt a befolyást vagy ellenőrzést? A legtöbb ember inkább a második, mint az első kérdést találja fontosnak. Egészében véve az emberek nem találnak kivetnivalót abban a gondolatban, hogy valakinek hatalma van, míg a hatalmat a kevésbé hatalmasok javára gyakorolják, és addig, amíg meg vannak győződve arról, hogy ez szolgálja legjobban érdekeiket. Ha engem elüt egy kamion, tulajdonképpen kész vagyok arra, hogy megengedjem a baleseti és sürgősségi szolgáltatásoknak, hogy egy időre gondoskodjanak életemről. De, ha elszúrják a dolgot és a jobb lábam helyett a balt amputálják, akkor felhatalmazva akarok lenni arra, hogy pereljem őket kárpótlásért. A hatalomról szóló viták így ritkán szólnak pusztán arról a tényszerű kérdésről, hogy ki ellenőriz kit. Majdnem mindig azokról a morális kérdésekről szólnak, hogy kinek az érdekeit szolgálják leginkább az állítólagos hatalom-mintázatok és hogy kit kellene felelőssé tenni az életben elszenvedett hátrányokért és károkért. Mint ahogy minden morális kérdéssel, itt is lehetőség van a véget nem érő vitákra.
Hatalom és a dolgozó-kliens kapcsolatok Leegyszerűsítem a dolgokat a hatalom négy lehetséges nézőpontjára és az egészségügyi, jóléti és oktatási szolgáltatások középpontba helyezésével vizsgálom ezeket. Amint ezek a nézetek körvonalazódtak, négy különböző módját olvashatjuk ki annak, hogyan lehet az "esélyteremtés" terminusát logikus állítmányként használni.
Elnyomó vagy felszabadító kapcsolat Itt a szolgáltatásokat úgy tekintik, mint egy sokkal átfogóbb elnyomó rendszer komponenseit, mely a hatalmasokat és a gazdagokat képessé teszi arra, hogy folytassák a hatalommal nem rendelkezők és a szegények kizsákmányolását. Az egészségügyi, jóléti és oktatási szolgáltatások azzal töltik be a szerepüket ebben, hogy az elnyomottakat a hatékonyság minimális szintjén tartják, annak érdekében hogy a hatalmasok számára hasznosnak bizonyuljanak és félrevezetik az embereket problémáik forrását illetően. Segítenek az olyan gondoltok terjesztésében, hogy a látszat ellenére a világ igazságos hely, és hogy azok, akiknek problémáik vannak nem hibáztathatnak senkit, csak önmagukat, vagy a szüleiket, vagy a baktériumokat vagy a baleseteket vagy bármi mást, csak problémáik valódi okait nem, amik pedig nem mások, mint a hatalmasok által élvezett előnyök. És, ha az egészségügy, a jóléti szolgáltatások és az oktatás nem meggyőzőek, akkor még mindig ott van a bebörtönzés a próbaidő és a gyógyszeres kezelés. Ezen modell klasszikus változatában az elnyomók a kapitalisták, az elnyomottak pedig a munkásosztály (George és Wilding, 1976), ami gyakran majdnem mindenkit magában foglal. Néhány feminista számára az elnyomó rendszer a patriarchatus, az elnyomók a férfiak és az elnyomottak a nők (Firestone, 1972) és az anti-rasszisták számára az elnyomó rendszer a rasszizmus vagy az 106
A hatalom kérdésköre
imperializmus, az elnyomottak a feketék, az elnyomók pedig a fehérek (Sivanandan, 1982, vagy a Race és Class bármely száma). Léteznek különféle kombinációi ennek a háromnak (Ward és Muellender a harmadik részben), és léteznek homoszexuális verziók (Evans, 1990, vagy a Gay Times bármely száma) és életkori verziók (Bytheway és Johnson, 1990), fogyatékos verziók (Oliver, 1984) és mentál higiéniás verziók (Cooper, 1972; Pilgrim és Rogers, 1989). Az egészségügyi, jóléti és oktatási dolgozókat szintén az elnyomottak közé számítják. Ők elnyomott elnyomók. Azok, akik ezt nem ismerik fel, éppen annyira féle vannak vezetve a rendszer által, mint a szolgáltatások igénybe vevői. Azok számára, akik ezt felismerik, az egyetlen helyes cselekvési mód, ha szövetkeznek a kliensekkel és megkérdőjelezik a rendszert: ha felszabadítókká válnak nem pedig elnyomókká.
Segítő kapcsolat Ezen nézet szerint a szakértelemmel rendelkező dolgozók felismerik a kliensek szükségleteit, és kielégítik azokat, vagy segítik a klienseket, hogy önmaguk elégítsék ki ezeket olyan módon, amire segítség nélkül nem lennének képesek. A dolgozók gyakran azt állítják, hogy jobban tudják mire van a klienseknek szüksége, mint maguk a kliensek. Ez a "szakértelmi hézag" alapvető vonása a dolgozó-kliens kapcsolatoknak, ha azt akarjuk, hogy az a kliens szempontjából sikeres legyen (Williams az első részben). Addig, amíg a dolgozók kompetensek és megmaradnak a helyes gyakorlat szabályainál, a dolgozók és kliensek között fennálló hatalmi egyenlőtlenségek a kliensek érdekeit szolgálják. A kompetencia és helyes gyakorlat megfelelő bírái az olyan önszabályozó szervezetek, mint az Országos Ápolói Tanács, az Ügyvédi Kamara Tanács, etikai bizottságok és szakmai szervezetek. Ha valami baj van a szolgáltatásokkal, akkor a szolgáltatásnyújtók azok, akik tudják, hogyan kell ezeket helyre hozni (Wright, 1990). A törvényes hatalom egyelő a szaktudással. A hatalom törvénytelen használata egyenlő a szakmai kontársággal.
Megnyomorító kapcsolat A dolgozókat és hivatalokat úgy tekintik, mint akik a klienseket saját javukra zsákmányolják ki. A kliensek problémái biztos és viszonylag jól fizetett munkahelyeket biztosítanak a dolgozóknak, akik ennél az oknál fogva a szakmai titkokat erősen őrzik, a szolgáltatások értékét felfújják, erősen korlátozzák azon emberek számát és fajtáját, akik a foglalkozási csoporthoz csatlakozhatnak, és a "mi munkánk" határait harciasan védelmezik (Freidson, 1970; Dalley, az első részben). A dolgozók maguknak követelik a jogot, hogy meghatározzák mire van a kliensnek szüksége, és amire a kliensnek szüksége van az az, ami a dolgozóknak szükséges, hogy arra a kliensnek szüksége legyen. Ez a fajta gyakorlat "megnyomorítja" a laikusokat, mivel megtagadja tőlük a lehetőségeket és a tudást, hogy ők maguk tegyenek meg dolgokat saját maguk számára. A hatalom alapja a szaktudásra való hivatkozás, de lehet, hogy ez csak egy üres szólam. Ez a nézet szorosan kapcsolódik Ivan Illich-hez (1977).
107
Esélyteremtés és hatalom
Alkuszdíj kapcsolat Itt a dolgozókat a kliensek és szolgáltatások, és néha, mint a közösségi szociális munkában, a különféle társadalmi csoportok között közvetítő ügynöknek tekintik. A kliensek mindenféle problémával rendelkezhetnek, néhány személyiségükben gyökerezik, néhányat pedig a társadalmi berendezkedés egyenlőtlenségei okoznak. Az, hogy a klienseknek mire van szükségük kevésbé fontos, mint az a praktikus kérdés, hogy mit van lehetőségük megkapni. A dolgozói gyakorlat az egyezkedés művészete, egyik kliens érdekeinek egy másikkal, vagy a dolgozók és a hivatal érdekeinek a kliens érdekeivel történő összeegyeztetése: egyik szolgáltatás kijátszása egy másik ellen. A világ, melyben ez történik, sok társadalmi csoportból áll, ezek közül néhány hatalmasabb mint mások, ezek mindegyike a legjobb pozícióért helyezkedik és mindegyik a ritka forrásokért verseng. A dolgozók nem igazán hatalmasak; tárgyalniuk kell klienseikkel (Stimson és Webb, 1975), de a szakképzett dolgozók képesek stratégiákat használni, hogy klienseik számára a legelőnyösebb üzletet kössék.
Esélyteremtés Most már kidolgozhatjuk az "esélyteremtés" szó néhány különböző jelentését. A felszabadítási modellben a problémák forrásai a hatalmasok által élvezett előnyök. Őket, vagy az őket kiszolgáló rendszert hibáztatják legyen szó bűnözésről, betegségről, hajléktalanságról, munkanélküliségről, szegénységről vagy kétségbeesésről. A hatalommal rendelkezők hatalmukat nem fogják önként feladni. A hatalmat ki kell csikarni tőlük. Az esélyteremtés első stádiuma az ige terjesztését jelenti: meggyőzni az elnyomottakat, hogy őket valóban elnyomják és hogy hátrányos helyzetüket mások sózták a nyakukba. Az olyan szavakat, mint a "tudatosítás" az "öntudatosság növelése" és a "demisztifikáció" gyakran használják ebben a kontextusban, mindegyiket azzal a feltételezéssel, hogy az embereket félrevezetik, így őket az igazságra kell vezetni. A helyes gyakorlat ennek érdekében nem az egyéni oktatás, hanem a csoportmunka, ahol az elnyomottak együtt tárhatják fel helyzetüket, új felismerésekre juthatnak, és szolidaritás fejlődhet ki bennük egymás iránt (Ward és Mulleneder, ezen kötet harmadik fejezetében). Nem is annyira az történik, hogy a dolgozók feladják a kliensek feletti hatalmukat, sokkal inkább a kliensek mellé állnak, hogy megkérdőjelezzék és vitassák a tőke (Ward és Mullender, a harmadik részben) a patriarchatus (Hamner és Statham, a második részben; Mistry, a negyedik részben) vagy a fehér rasszizmus hatalmát. Az egészségügyi és jóléti gyakorlatban az esélyteremtés ritkán haladja meg ezt a stádiumot, de az érintettek reményei szerint a csoportok mozgalmak formájában koalícióra lépnek majd, új és felszabadító felismerések terjednek majd el az elnyomottak között és az elnyomottak politikai tevékenységben vesznek majd részt és átalakítják a társadalmat. Az esélyteremtés az olyan helyeken, mint az 108
A hatalom kérdésköre
Izrael által megszállt területeken vagy Közép Amerikában, természetesen magában foglalja a fegyverekhez való hozzájutást és valódi háborúk megvívását. Nagy Britanniában, az ezen irányvonalat követő dolgozók gyakran jelentős ellenállással találkoznak a fogyasztók részéről. Úgy tűnik viszonylag kevés ember akarja elhinni, hogy ők egy korrupt és elnyomó rendszer balekjai. És még azok között is, akik ezt elhiszik, kevesen hisznek abban, hogy bármit is lehetne tenni ez ellen. Néhány elnyomott hajlandónak tűnik részt venni a küzdelemben bizonyos haszon megszerzéséig, de aztán lemorzsolódnak. Az anti-rasszista irodalom tele van olyan fekete csoportok elleni panasszal, akik megnyerték a jogot és a forrásokat, hogy hindukként, muzlimokként vagy afro-karibiakként fejezzék ki önmagukat, de aztán kiszálltak abból a küzdelemből, hogy minden feketét felszabadítsanak az elnyomás alól (Bourne, 1980). A meggyőződéses felszabadító számára azonban ez mind csak annak megerősítésére szolgál, hogy mennyire félre vannak vezetve és el vannak nyomva ezek az emberek. A nő mozgalom és a homoszexuális mozgalom hatalmas lépéseket tett az irányba, hogy megváltoztassák sok nő, néhány férfi és valószínűleg a legtöbb homoszexuális ember felismeréseit. Az anti-rasszisták rákényszerítették a hivatalokat, hogy felülvizsgálják működésüket és kevésbé diszkriminatívak legyenek. De a felszabadítási modellben ezeket nem szükségszerűen tekintik győzelemnek. Mikor a kormányok segélyeket juttatnak fekete közösségi csoportoknak vagy bevezetik az egyenlő esélyek politikáját, vagy mikor a vállalatok megpróbálják növelni a rangidős női vezetők számát, ezt úgy is tekinthetjük, mint "lefizetést": egy, a hatalmi helyzetben lévő által, a radikálisabb és jelentősebb változások megakadályozása érdekében tett engedményt (Gibbon, 1990). Ellentétbe állíthatjuk ezt a képet a "segítő kapcsolat" modell által sugallttal. A hatalom nem igazán probléma az ezen nézetet vallók számára. A kliensek által tapasztalt problémák forrásait általában úgy tekintik, mint amiről konkrétan senki sem tehet, vagy eléggé explicit módon, mint amiről a kliens tehet. A klienseknek valamilyen hiányosságuk van. A dolgozók esélyt teremtenek a kliensek számára azáltal, hogy orvosolják ezt a hiányosságot. Megtanítják őket olvasni. Megtanítják őket angolul. "Önbizalmat" adnak nekik. Segítenek nekik megoldani érzelmi vagy egészségügyi problémáikat. Ha ez sikerül nekik, akkor olyan helyzetbe hozzák a klienst, ahol ugyanakkora mértékű hatalomban lehet részük, mint egy átlagos embernek; elég ahhoz, hogy munkát találjon, normális családi életet éljen, szavazzon a választásokon, levelet írjon egy képviselőnek és megszűnjön gondot okozni más embereknek. Az "esélyteremtést" pontosan ezen a módon alkalmazták azok a testületek, melyek a Fiatalok Képzési Programját (YTS) vezették, és a kormány által támogatott Felnőtt és Alapfokú Képzési Egység (ALBSU) úgyszintén. Ez nem az a fajta esélyteremtés, mely megváltoztatja a dolgozók és kliensek közötti kapcsolatot vagy a társadalom természetét, de valójában egy jó társadalmat még jobban működővé tehet azáltal, hogy a hiányossággal küzdő emberek hibáit korrigálja. Valószínűtlen, hogy a fogyasztói ellenállást ön-esélyteremtésnek tekintenék. Valószínűbb, hogy "engedetlenségként" vagy a belátás hiányaként írnák le (Potts és Fido, 1991, lásd a harmadik részt). Az esélyteremtés nevében kitűzött irányelvek itt gyakran fontos készségek
109
Esélyteremtés és hatalom
megszerzését, önbizalmat, és az emberek életének jelentős javulását jelentik, de félrevezető a hatalmi kapcsolatok megváltoztatása szempontjából utalni erre a kifejezésre. Ahol a hatalmat a kliensek megnyomorítására irányuló szakmai összeesküvés terminusaiban értelmezik, ott az "esélyteremtés" a szakemberek "méretre vágását" és a kliensek irányába történő érzékennyé tételüket és felelősségre vonhatóságukat jelenti. Itt két változat van, attól függően, hogy a felajánlott szolgáltatásokat valóban értékesnek, vagy humbugnak tartják. Ahol humbugnak tartják ezeket, mint ahogy Ivan Illich látja, ott az esélyteremtés azt jelenti, hogy az emberek megszerzik azokat a készségeket melyekkel boldogulni tudnak ezek nélkül is, és bátorságot, hogy saját maguk számára tegyenek meg dolgokat. Az esélyteremtés képessé tevést jelent. Ezt az utat követve sok ön-segítő és önálló-egészségügyi csoportot találunk, melyek saját forrásaikból merítenek, hogy megkerüljék az egészségügy, jólét és oktatás hivatalos szervezetét. Ott van például a "Oktatás Másképp", mely segíti a szülőket saját gyermekük oktatásában (Meighan és Brown, 1980), és az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban (MacKeith, 1976) vannak önálló-egészségügyi csoportok, melyek egyszerű, házi gyógyszereket vagy alternatív gyógymódokat használnak, nem pedig a nemzeti egészségügyi rendszert. Az egyik gond az ön-segítő csoportokkal az, hogy nem telik sok időbe a szakértők felbukkanása, akik azt mondhatjuk, megnyomorítják és esélytelenné teszik a többi tagot. A társadalomépítő mozgalom ebben az országban munkások kis, kötetlen csoportjaival kezdődött, melyek közös alapba gyűjtötték megtakarításaikat, hogy abból házakat építsenek saját maguk számára a pénzkölcsönzők megkerülésével. Nézzék csak meg most! (Gosden, 1973; Stoker, 1985). Ahol a felkínált szolgáltatásokat potenciálisan értékesnek, de a szakemberek és bürokraták által túlkontrolláltnak tartják, ott az esélyteremtés trükkje az, hogy érzékenyebbé tegyék azokat a kliensek igényei iránt. Ebben az értelemben az 1980-as évek Konzervatív egészségügyi, jóléti és oktatási politika jórészét esélyteremtőnek tekinthetjük; például a tanácsi házak eladását, a helyi iskolák és főiskolák igazgatását, a szolgáltatások olyan finanszírozási rendszerét melyben a pénz követi a klienst (legyenek bár a kliensek tanulók vagy páciensek); az állampolgári okleveleket (Taylor, 1991/2) és az ombudsmanokat, akik a panaszosok hóna alá nyúlnak. A verseny és a fogyasztói elégedettséget vizsgáló felmérések a fegyelmezés eszközeként használhatók fel, hogy állandó készenlétre ösztönözzék a dolgozókat. A kliensek képviselőinek igazgatói bizottságokba vagy ellenőrző testületekbe való bekerülése felhígítja a hivatásosok hatalmát. Ezt mind lehetne úgy ábrázolni, mint a kliensek helyzetbe hozását. De valószínűleg pontosabb lenne úgy ábrázolni, mint a közvetlen szolgáltatásnyújtók hatalomtól való megfosztását és a központi kormányzat további helyzetbe hozását, mely egyre szűkebben határozza meg azon közszolgáltatások fajtáit és mennyiségét, melyeket a klienseknek hatalmukban áll igényelni. Érthető módon az ilyen programok gyakran jelentős elégedetlenséget és ellenállást keltenek a dolgozók között (Hughes, 1977; Brown és Ringma, a harmadik részben). Ahol a gyakorlatot egyfajta alkuszdíj kapcsolat testesíti meg, ott az a benyomásunk támadhat, hogy a kliensek leginkább a versengésből szenvednek 110
A hatalom kérdésköre
hiányt. Az esélyteremtés azt jelenti, hogy a kevésbé versenyképeset hozzásegítjük a hatékonyabb versengéshez. Ez jelentheti érdekcsoportok megalakítását és kiszolgálását, valamint konzultációs gyakorlatok vezetését. Ez jelentheti a korábban stigmatizált klienscsoportok pozitív képének marketingjét. A leghatásosabb megjelenési formái a képviseleti és ön-képviseleti rendszerek, melyek által a klienseket abban segítik, hogy teljességgel részt vegyenek a velük, és a számukra biztosított szolgáltatások megszervezésével kapcsolatban hozott döntésekben (Atkinson és Williams, 1990; Werthheimer, 1990; Winn, 1990). Nagyon dicséretes a közpénzeket olyan tervezetekre költeni, melyek segítik (mondjuk) a tanulási nehézséggel küzdő embereket abban, hogy világosabban fejezzék ki igényeiket és ők hozzanak döntéseket saját életükkel kapcsolatban ahelyett, hogy ezeket mások hoznák az ő nevükben. Ez bizonyára javíthatja életminőségüket (Brown és Ringma, a harmadik részben). De nézzük csak hova vezetett ez. Egy paradoxonhoz vezetett. Nem a tanulási nehézségekkel küzdő emberek voltak azok, akik azt a döntést hozták, hogy a közpénzeket erre a célra használják fel. Ezt valaki az ő nevükben hozta. Valaki eldönti, hogy ki érdemli meg, hogy helyzetbe hozzák. És ezt tenni nagyon hatalmas dolog.
Esélyteremtés Ez a paradoxon végigvonul az esélyteremtés egész irodalmán. Önmagunk helyzetbe hozása, a hatalom megragadása, teljesen logikus gondolat, és nincs szükségünk az "esélyteremtés" szóra, hogy ezt kifejezzük. Valaki másnak a helyzetbe hozása olyasvalamire céloz, amit egy hatalmasabb személy ad egy kevésbé hatalmasnak; a hatalom ajándékát, melyet a hatalom pozíciójából adnak. A paradoxont azonban könnyű feloldani. Azok az emberek, akik azt állítják, hogy az esélyteremtési üzletben érdekeltek, ritkán tűnnek úgy, mintha saját hatalmukat adnák fel: általában valaki másét adják fel, és valójában lehet, hogy növelik sajátjukat. Aligha meglepő, hogy az emberek csak saját feltételeik szerint hajlandóak mások hatalmát növelni, de őszintébb lenne és tisztább gondolkodásra vallana, ha ezt beismernék. Az "esélyteremtés" fogalma sok kiváló megközelítést jelöl, és néhány kétes értékűt, de hogy ezek valójában mik, és hogy ki mit csinál kivel, azt használata elrejti.
Hivatkozások Atkinson, D. and Williams, F. (1990) Know Me as I Am. Sevenoaks: Hodder & Stoughton. Bourne, J. (1980) 'Cheerleaders and ombudsmen; the sociology of race ralations in Britain', Race and Class, 21 (4): 331-52. Bytheway, R. And Johnson, J. (1990) 'On defining ageism', Critical Social Policy, 29: 5-26. Cohen, P. (1984) 'Against the nem vocationalism', in I. Bates, J. Clarke, P. Cohen, D. Finn, R. Moore and P. Willis (eds), Schooling for the Dole. London: Macmillan. Cooper, D. (1972) The Death of the Family. Harmondsworth: Penguin. Evans, D. (1990) 'Section 28, law, myth and paradox', Critical Social Policy, 27: 73-95. Firestone, S. (1972) The Dialectics of Sex. London: Paladin.
111
Esélyteremtés és hatalom
Freidson, E. (1970) The Profession of Medicine: A Study in the Sociology of Applied Knowledge. New York: Dodd Mead. George, V. And Wilding, P. (1976) Ideology and Social Welfare. London: Routledge & Kegan Paul. Gibbon, P. (1990) 'Equal opportunity policy and race equality', Critical Social Policy, 28: 5-24. Gosden, P. (1973) Self-help: Voluntary Associations in Nineteenth Century Britain. London: Batsford. Hughes, (1977) The Sociological Eye. Chicago: Aldine Press. Illich, I. (1977) The Disabling Professions. London: Marion Boyars. MacKeith, N. (Ed.) (1976) Women's Health Handbook: a Self-help Guide. Leeds: Women's Health Handbook. Meighan, R. And Brown, C. (1980) 'Locations of learning and ideologies of education: some issues raised by a study of "Education Otherwise" ', in L. Barton, R. Meighan and S. Walker (eds), Schooling, Ideology and the Curriculum. London: Falmer Press. Oliver, M. (1984) 'The politics of disability', Critical Social Policy, 11: 21-32. Pilgrim, D. and Rogers, A. (1989) 'Radical mental health policy', Critical Social Policy, 25: 4-17. Potts, M. and Fido, R. (1991) A Fit Person to be Removed. Plymouth: Northcote Press. Sivanadan, A. (1982) 'From resistance to rebellion: Asian and Afro-Caribbean struggles in Britain', Race and Class, 23: 111-152. Stimson, G. And Webb, B. (1975) Going to See the Doctor. London: Routledge & Kegan Paul. Stoker, G. (1985) 'The building societies and the Conservative housing strategy into the late 1980's, Critical Social Policy, 12: 63-68. Taylor, D. (1991/2) 'The big idea for the nineties? The rise of the Citisens' Charter', Critical Socail Policy, 33 (Winter): 87-94. Werthheimer, A. (1990) Self-advocacy Skills Training. London: Kings Fund. Williams, F. (1983) 'The Youth Training Schame and education', Critical Social Policy, 2 (3): 89-95. Winn, L. (1990) Power to the People: a Key to Responsive Services in Health and Residental Care. London: Kings Fund. Wright, S. (1990) My Patient, My Nurse. London: Scutari.
112
17.
A gyógyítástól vagy gondozástól a fogyatékosság meghatározásáig Vic Finkelstein Nézzük meg a "fogyatékosság" szóhoz asszociált hozott uralkodó jelentést. A legelső pillanatban általában a segítő (gyakran az egészségügyi dolgozó) az, aki a "fogyatékos" címkét ragasztja a testi vagy szellemi károsodással rendelkező személyhez, mivel úgy tűnik, mintha az egyén nem működne "normálisan". Úgy tűnhet például, hogy a kisgyermeknek nehézségei vannak az étel megrágásával és, azonos korú gyermekekkel összehasonlítva kevés jelét mutatja a beszéd elsajátításának. Ekkor megkereshetik az orvost, hogy becsülje meg, vajon a gyermek működése valóban eltér-e az azonos korú és nemű gyermekek többségétől. Ennél a kezdeti érintkezésnél a figyelem fókuszában leginkább az áll, hogy a test egy végtagja, szerve vagy mechanizmusa károsodott-e, ha az orvosi gyakorlat által felállított normákhoz viszonyítjuk. Az a kisgyermek, aki lassan és nyilvánvalóan nehézkesen tud csak járni, a baleset áldozata, aki a kómából kikerülve nem tud beszélni, az idősebb ember akinek romlik a szeme és most már egyre nagyobb nehézségeket okoz neki az ételek elkészítése, mind példák olyan emberekre, akiknél a segítő valamiféle fogyatékosság jelenlétét azonosíthatja. A közös vonás, mely hozzájárul ahhoz a kezdeti döntéshez, hogy valakit fogyatékosnak címkézzenek, az olyan maradandó károsodás jelenléte, mely nehézségeket okoz a mindennapi élettevékenységek kivitelezésében. Minden egyes esetben diagnózist állítanak fel és a személyt speciális típusú fogyatékossága alapján osztályba sorolják. Így úgy tűnik, mintha a fogyatékosság a segítő tudatában a személy egy aspektusaként vagy személyes tulajdonaként képeződne le. Az orvos fő törekvése, hogy abból a célból kezelje az egyént, hogy károsodását meggyógyítsa és olyan állapotba hozza őt, hogy az életkorának, nemének és osztályának elvárt normái szerint működhessen. A sikeres kezelés a normálishoz való visszatérést jelenti és a személyes fogyatékosság problémájának kiküszöbölését. Az, hogy társadalmunk akkora hangsúlyt helyez arra, hogy olyan normálisak legyünk és olyan normálisan viselkedjünk amennyire csak lehetséges, arra szoktathatja a kollégákat, segítőket (önkéntes vagy szakmabeli) és tervezőket, hogy nagyon beszűkülten fogják fel a "normalitás" jelentését és azt hogy milyen fajta életet élhetnek a fogyatékos emberek. Mivel adott, hogy a fogyatékos ember károsodása maradandó, így nem lehet "meggyógyítani", az elért normalitás foka nagy jelentőségre tehet szert a szolgáltatások tervezőinek szemében. Úgy tűnik az a Átvettük, Open University csomag, Disability: Changing Practice, Open University, Milton Keynes, 1990
113
Esélyteremtés és hatalom
logika érvényesül, hogy minél közelebb kerül egy egyén a normális működéshez, annál inkább úgy tartják róla, hogy képes a normális társadalomban élni; minél távolabb áll a normális működéstől, annál nagyobb fokú gondoskodást várnak el. Két módon nyer megerősítést ez a "normalitásra" helyezett egészségügyi hangsúly: gyakorlati szinten és pszichológiai szinten. Gyakorlati szinten azért, mivel a társadalmi és fizikai környezetet olyan emberek számára tervezték akik nem károsodottak, így talán nem meglepő, hogy a fogyatékos embereknek problémái vannak az abban történő működés során. A süket ember, például, nem vehet részt televíziós játék show-kban, mert a jelbeszéd tolmácsok használatát az ilyen show-k kifejlesztésénél tervezési szabványként nem vették figyelembe. Ha egy olyan ember, aki csak lassan tud járni, nem tudja használni a gyalogos bevásárló zónát a nagy távolságok miatt, akkor arra kényszerülhet, hogy bevásárlása elintézése ügyében a személyes gondozói szolgáltatásokra támaszkodjon. Ebben a megközelítésben a fogyatékos ember választási lehetőségei, hogy vagy megpróbál sikert aratni abban, hogy olyan normálisan viselkedjen ahogyan az csak lehetséges, vagy szembe kell néznie a vég nélküli orvosi vagy orvosi jellegű "közösségi gondozás" kilátásaival. Pszichológiai szinten pedig azért, mivel, lévén az orvosi beavatkozás kulcsfontosságú célja a "normalitás", természetesnek tűnik arra bátorítani a fogyatékos embereket, hogy amennyire lehetséges, a normális szerepmodellek szabványaihoz hasonuljanak. Mivel a fogyatékos emberek valamiféle maradandó károsodással rendelkeznek, már eleve eltérnek az életkornak és nemnek megfelelő testi tökéletesség idealizált elvárásaitól. Lehet, hogy nem néznek ki, vagy nem viselkednek "normálisan", és lehet, hogy mikor a személy ilyenfajta károsodással rendelkezik, csak korlátozott lehetősége van a mindennapi élet tevékenységeinek ilyen ideális szabványok szerinti kivitelezésére. Még ha a cél az is, hogy "olyan normális legyen, amilyen csak lehet", az ép testűek számára tervezett világ hozzáférhetetlensége állandóan azt az üzenetet erősíti meg, hogy a fogyatékos emberek a végső célt, a normalitást nem érték el. Azok akik fogyatékos emberekkel dolgoznak és azzal az előfeltevéssel élnek, hogy "normálisnak" lenni minden ember számára ugyanannyira fontos, ezáltal erős indítékkal rendelkeznek, hogy abba az irányba gyakoroljanak nyomást a fogyatékos emberekre, hogy azok úgy tekintsék saját testüket, mint ami korlátozza azt a képességüket, hogy mindennapi életük tevékenységeit elvégezzék. Ebben a megközelítésben a fogyatékos ember választási lehetőségei vagy a normális társadalom értékeinek elfogadása vagy az elégtelenség meghatározatlan érzésének elszenvedése. Amint a hangsúly a fogyatékosság orvosi kezeléséről áttevődik a fogyatékos személy gondozására, nagy a késztetés arra, hogy a "pácienseket" a tökéletes test ideális szabványain alapuló orvosi feltevések elfogadására bátorítsák. Ez megkönnyíti a "közösségi gondozói szolgáltatásoktól" való függés gondolatának elfogadását, mintegy a fogyatékosság természetes következményeként. Így a "kezelés vagy gondozás" megközelítése a "fogyatékosság" terminust a következő jellemzőkkel kapcsolja össze:
114
A gyógyítástól a fogyatékos emberek meghatározásáig
Személyes dolog - a fogyatékos embereknek személyes segítségre van szükségük ahhoz, hogy legyőzzék a problémákat melyekkel szembekerülnek (innét a károsodás, a fogyatékosság és a hátrányos helyzet személyes terminusokban történő meghatározása). Abnormális dolog - ezek a problémák az egyén testi vagy szellemi abnormalitásának eredményei (innét a szolgáltatások elérése szempontjából, az egyéni működőképesség felbecsülésére helyezett hangsúly). Képtelenség arra, hogy a mindennapi élet normális tevékenységeiben funkcionáljon - a test vagy szellem abnormalitását úgy értelmezik, mint ami akadályozza a személyt abban, hogy olyasvalamit csináljon, ami társai számára normális (innét a gondozói szolgáltatásokra helyezet hangsúly).
A fogyatékosság újradefiniálása - interaktív megközelítés Láttuk, hogy az a mód, ahogyan az orvosi szakma definiálja a fogyatékosságot annak a következménye, ahogy az egészségügy, egészen természetes módon, hangsúlyt helyez a normális testi működés elvárásaira és arra feltételezésre, hogy minden ember egyaránt vágyik arra, hogy normális legyen. Ez az attitűd a betegséggel szembeni gyógyítói megközelítésben gyökerezik és, mikor a fogyatékosságra alkalmazzuk, azt jelenti, hogy beavatkozások kívánatosak a gyógymód fellelése, vagy ha ez nem sikerülhet, akkor a humánus gondozás kifejlesztése érdekében. Amint a fogyatékosság "kezelés vagy gondozás" értelmezése kialakul, ez hajlamos lesz színezni összes azzal kapcsolatos elképzelést, hogy mi lehetséges a közösségben élő fogyatékosok számára. A szolgáltatások tervezése azon információktól függ, melyeket az egészségügyi szakma különféle ágaitól gyűjtenek össze, és ez cserébe biztosítja, hogy inkább szolgáltatásokkal veszik célba az egyént ahelyett, hogy a társas és fizikai környezetet hozzáférhetőbbé tennék számára. A Népesség Számlálási és Felmérési Hivatal (OPCS) Társadalmi Felmérési Osztálya az általuk kiadott jelentésben A Fogyatékosság Túlsúlya a Felnőttek körében nagyon jó példát szolgáltatnak arra, hogy az orvosi definíciók hogyan individualizálják a fogyatékosság társadalmi aspektusait (OPCS, 1988). Ebből a jelentésből megtudjuk, hogy a felmérést "a juttatások és szolgáltatások tervezése céljából" végezték. Ezután a bevezetőben így folytatják "A felmérés a fogyatékosságot helyezi a középpontba [megjegyzés: nem azokat a korlátokat, melyekkel a fogyatékos embereknek szembe kell nézniük], a normális tevékenységek kivitelezésére való képesség korlátozott voltát vagy hiányát, ami a test vagy szellem struktúrájának vagy funkciójának károsodása eredményeképp jött létre" (OPCS, 1988: xi). Ez a definíció egy másikon alapul, melyet az orvosi szakma tagjai alkottak a Egészségügyi Világ Szervezet számára (WHO). Ezt kutató professzorok és a fogyatékosok különféle szervezetei erősen kritizálták, mivel a fogyatékosságot az egyén testébe lokalizálja: "Az a gond vele [a károsodás, fogyatékosság és hátrányos helyzet WHO besorolásával] hogy ezek a tervezetek, bár elismerik, hogy a fogyatékosságnak vannak társadalmi dimenziói is, nem úgy tekintik a fogyatékosságot, mint ami társadalmi okokból ered" (Oliver, 1986:11). A 115
Esélyteremtés és hatalom
jelentés konzisztensen a fogyatékosság orvosi koncepcióját alkalmazza a fogyatékos emberek helyzetével kapcsolatos statisztikai adatgyűjtés során. Például megtudjuk, hogy "A fogyatékosság bizonyos területein a különféle korlátozottságok súlyosságának sorrendje nyilvánvaló: világos, hogy a járásképtelenség jobban korlátoz, mint az, ha valaki csak 50 métert képes gyalog megtenni." (OPCS, 1988:50). Ha elfogadjuk, hogy a fogyatékosság közvetlen kapcsolatban van a károsodással, akkor arról, ami nyilvánvalónak tűnik, kiderülhet, hogy hamis feltevéseken alapul. Például a Nyílt Egyetem létesítményei (Open University Campus) nagy kiterjedésű területen helyezkednek el és bárki, aki nem tud járni, bizonyára tolókocsit használna arra, hogy az egyik épületből a másikba jusson (ebben az esetben elektromos tolókocsit). Az a személy, aki képes 50 métert gyalog megtenni esetleg nem rendelkezik tolókocsival, következésképp nagy nehézségeket okozhat számára, hogy az ezen a távolságon kívül eső épületekbe eljusson. Egy ilyen helyzetben a csupán járó beteg ellátásban részesülő személy dolgozóként korlátozottabban működhetne a Nyílt Egyetem területén, mint a járásképtelen tolókocsi használó! Nyilvánvaló, hogy ebben a példában az elektromos tolókocsi hiánya a mobilitás legfőbb korlátozó tényezője, nem pedig az érintett egyének testi tökéletlensége. Nehéz megérteni, hogy az olyan dolgokkal kapcsolatos adatgyűjtés, mint hogy mely személyek vagy hogy hány személy képes járni, hogy milyen messzire képesek eljutni, stb. hogyan segíthetné elő a fogyatékos emberek számára a hatékonyabb tervezést. Ezáltal az sem világos, hogy az OPCS által az egyénekre helyezett hangsúly milyen következményekkel járhat a országos szintű tervezés szempontjából azon túl, hogy lehetővé teszi a kormány számára, hogy pontosabb becsléseket tehessen a juttatási kifizetésekkel kapcsolatban. Néhány fogyatékos ember reagált a fogyatékosság dominánsan orvosi értelmezésére és úgy érveltek, hogy a társadalmi és fizikai környezet az, ami az egyéneket arra kényszeríti, hogy segítségre támaszkodjanak, nem pedig az egyén károsodásának mértéke: Mivel a társadalmi és fizikai környezetet ép testű emberek tervezték … nem meglepő, hogy azok akik nem normális szellemmel és testtel rendelkeznek nem tudnak elboldogulni benne és arra kényszerülnek, hogy személyes gondozói szolgáltatásokra támaszkodjanak. Például, mivel a tömegközlekedést (ami egy egészségesek számára kialakított mobilitási segédeszköz) a mobilitási károsodással rendelkező emberek nem tudják használni, őket így hatékonyan megakadályozzák abban, hogy saját vásárlásukat elintézzék. Ezen körülmények között nincs más lehetőségük, mint hogy mások gondoskodására támaszkodjanak. (Finkelstein, 1988:10)
A fogyatékosság jelentésének ebből a társadalmi perspektívából történő értelmezése figyelmünk fókuszának jelentős áthelyezését foglalja magába. Ebben az értelmezésben a fogyatékosságot olyan dolgok következményének tekintjük, mint amilyenek a nyilvános attitűdök és a környezeti tervezés, nem pedig a személyes meg nem felelés következményének. A mobilitást megvizsgálva például, mondhatjuk, hogy, ha a személy nem képes arra, hogy otthonról eljusson egy 116
A gyógyítástól a fogyatékos emberek meghatározásáig
munkahelyre (ezáltal munkát kapjon és ne függjön állami juttatásoktól) az az elérhetetlen tömegközlekedés következménye nem pedig járásképtelenségüké? Ebből a szempontból, az olyan adatgyűjtés, mely a társadalmi és környezeti korlátokat (mint például az elérhető buszok száma vagy az olyan személyek száma akik képesek a Brit Jel Beszédet használva kommunikálni) álltja a középpontba többet segíthet az olyan beavatkozások tervezésénél, melyek a fogyatékos embereknek a közösségben való nagyobb részvételét segítenék elő.
Hivatkozások Finkelstein, V. (1988) 'Planning senvices with disabled people', paper presented to the United Nations training workshop on the UN Disability Database, Hungary, November. Oliver, M. (1986) 'Re-defining disability: a challenge to research', paper presented to the Social Science Research Group Annual Workshop in London. OPCS (1988) The Prevalence of Disability among Adults. OPCS Surveys of Disability in Great Britain, Report 1. London: HMSO.
117
18. Egy közösség alkalmazkodása a süketséghez Nora Ellen Groce
Eveyone Here Spoke Sign Language (Itt Mindenki Jel Beszédet Használt) című könyvében Nora Ellen Groce Martha's Vineyard (Márta Szőlőskertje), egy az Amerikai Egyesült Államokbeli sziget közösség történetét beszélte el, ahol az öröklött süketség gyakori volt. Ebben a rövid részletben amellett érvel, hogy a süketség nem számított fogyatékosságnak Vineyard-ban. Az öröklött süketség gyakori felbukkanásával jellemezhető közösség hogyan alkalmazkodik ehhez a rendellenességhez? A modern Nyugati társadalmakban a "fogyatékos" emberektől elvárják, hogy alkalmazkodjanak a nem-fogyatékosok szokásaihoz. De a fogyatékosság észlelését és a vele összekapcsolódó fizikai és társadalmi korlátozásokat mérsékelheti a közösség melyben felbukkan. A Martha's Vineyard-beli süket emberekkel szemben tanúsított bánásmód érdekes példáját nyújtja egy adott közösség reakciójának. A kontinensen található hasonló fogyatékosságot mutató egyénektől eltérően, a süket Vineyard-belieket bevonták a közösség összes munka és játék helyzetébe. Szabadon választhattak házastársat halló vagy süket személyek közül. Az adó feljegyzések szerint általában átlagos vagy átlag feletti jövedelemmel rendelkeztek (valójában számos gazdag akadt közöttük), és az egyházi ügyekben is aktívan részt vettek. Továbbá elég olyan dolgot böngészhetünk ki a feljegyzésekből, amik azt jelzik, hogy ez a helyzet nem csak a késői tizenkilencedik században létezett, hanem több mint három évszázada. Ez azt sugallja, hogy a társadalmi attitűd teljességgel elfogadó volt a süket egyének irányában és, hogy ez szilárdan tartotta magát attól az időtől kezdve, mikor az első süket ember letelepedett Tisbury-ben az 1690-es években.
A süketséggel kapcsolatos attitűdök A Vineyard-beliek nem teljesen értették, hogy miért bukkant fel a süketség a családjukban, vagy hogy hogyan öröklődött egyik generációról a másikra. A süketséget úgy tekintették, mint ami egyszerűen csak "megtörténik néha"; bárkinek lehetett volna süket gyereke. Erre a Vineyard-beliek társadalmi reakciója a hallásképtelenség egyszerű elfogadása volt. Ez nyilvánvalóan kitűnik abból, ahogyan az engem informálók az azzal kapcsolatos kérdésekre válaszoltak, hogy a közösség halló tagjai hogyan bántak a süket tagokkal. A következő válaszok voltak tipikusak:
118
Egy közösség alkalmazkodása a süketséghez
Szinte nem is igen lehetett észrevenni, hogy süketnémák voltak. Az emberek ott annyira megszokták őket, hogy szinte alig vettek tudomást róluk. Eléggé magától értetődőnek tekintették. Olyan volt, mint hogy valakinek barna szeme van másoknak pedig kék. Nos, talán nem teljesen így - de mint, ó, ahogy valaki esetleg béna és másvalakinek meg a csuklójával van valami baja. Olyanok voltak mint bárki más. Nem szoktam velük túlzottan kedves lenni, mert ők, ők azt megérezték volna. Úgy szoktam bánni velük, mint ahogy bárki mással bántam volna.
A közösség attitűdjét abból a tényből is megítélhetjük, hogy amíg én nem kérdeztem rá közvetlenül a témára, addig az engem informálók többsége semmi szokatlant nem talált abban a módban, ahogy süket polgártársaikat a társadalomba integrálták. Őszintén zavarba hozta őket az, hogy egy kívülálló ennyire érdeklődik a téma iránt. Majdnem mindegyik információforrásom úgy hitte, hogy New England összes kisvárosa valószínűleg hasonló számú süket emberrel rendelkezik és nagyjából hasonlóképpen alkalmazkodtak hozzájuk. Sokan őszintén meglepődtek, mikor elmondtam nekik, hogy a süketség előfordulása a szigeten szokatlanul magas. Azon kevesek akik eltűnődtek a süketség arányáról vagy a süket szigetlakókkal szembeni attitűdökről vagy véletlenül rábukkantak egyre a Vineyard-i süketséggel kapcsolatos cikkek közül, vagy egy bizonyos időszakot a szigettől távol töltöttek: "El szoktam tűnődni, hogy miért volt olyan sok süketség, mivel mikor Bostonba kerültem iskolába, ott nem volt körülöttem senki aki süket lett volna. Soha nem láttam senkit aki süket volt és csodálkoztam, hogy miért nem." Egy másik ember így emlékezett: Az egyetlen alkalom mikor ezen gondolkoztam akkor volt, mikor olvastam egy cikket a Bostoni újságban. Azt gondoltam olyan mulatságos, hogy erről írnak az újságban… Mulatságosnak tűnt nekem, hogy erről cikknek kell megjelennie, mivel számomra, tudja, ez valami nagyon hétköznapi dolog volt, és akkor azt gondoltam, hát nem vicces, hogy a Bostoni újságot ez érdekelheti.
Ezzel a témával kapcsolatban mindenki egyetértett. Bár az emberek emlékei a "régi szép napokról" általában megszépítik vagy figyelmen kiül hagyják a közösségi élet durvább, kevésbé vonzó aspektusait, úgy tűnik itt mégsem ez volt a helyzet. Az általam gyűjtött szóbeli történetek aligha vezetnek arra a következtetésre, hogy mindenki harmóniában élt és mindig figyelmes és kedves volt szomszédaihoz és rokonaihoz. Számos beszámolót hallottam családi viszályokról, nézeteltérésekről és harcokról. Esetenként még egy gyilkosság is becsúszott. A szellemileg visszamaradottakról vagy elmebetegekről szóló történetek világossá teszik, hogy a Vineyard-iak attitűdje ezen csoportok irányába egy évszázaddal ezelőtt kevéssé tért el attól, amit ma találunk saját társadalmunkban.
119
Esélyteremtés és hatalom
A Vineyard-iak nem próbálták az idealizált változatát nyújtani annak, ahogy a süket embereket kezelték; a hallásképtelenség egyszerűen nem befolyásolta az egyén státuszát a közösségben. Nehezebb megismerni a szigetlakók saját érzéseit hallásképtelenségükkel kapcsolatban, mivel ma már egyikük sem él. Azok akik emlékeznek a süket szigetlakókra nem emlékeznek, hogy túl sok mondanivalójuk lett volna a témával kapcsolatban. Egy nő úgy emlékezett, hogy "vénkisasszony nagynénje" sajnálta, hogy nem hall. "Sokat lázadozott a hallásképtelensége miatt. Időnként szokta, azt szokta mondani [jelbeszéddel] "Nem hallok, az Isten verje meg."" Egy másik asszony úgy emlékezett, hogy süket anyja időnként "szörnyen frusztrált" volt. De ez, az asszony úgy hitte, azért volt így, mert az anyja volt az utolsó süket személy a szigeten, és addigra kevés ember maradt akik jelbeszéddel kommunikálni tudtak vele. A legtöbb ember úgy emlékezett, hogy a süketek sokkal pozitívabban viszonyultak hallásképtelenségükhöz. "Tudom, hogy egyszer megkérdeztem őt, soha nem felejtettem el, mert, nos, annyira jellemző volt rá. Azt mondtam, "Érezted úgy valaha, hogy bármi fontosat elmulasztottál az életben, mert nem beszélsz és hallasz?" És ő azt mondta, "Nem, soha nem kellett semmi kellemetlent meghallanom.""
120
19. Esélyteremtés és elnyomás: feloldhatatlan ellentmondás a kortárs szociális munka számára David Ward és Audrey Mullender
Hasonlóképpen ahhoz, ami a "közösség" fogalmával történt az 1970-es években, az "esélyteremtés" vált jelenleg a szociális munka legdivatosabb terminusává és arra használják, hogy igazolják azt, amik, valójában, változékony ideológiai és politikai állásfoglalások. Mivel felkapott image-t és az erkölcsi felsőbbrendűség légkörét teremti meg, védelmet nyújt a kritikákkal szemben. A terminusból azonban hiányzik a pontosság és jelentős eltéréseket mos össze. Úgy működik mint egy "társadalmi légfrissítő", elfedi a konfliktus és az elméleti megosztottság zavaró bűzét. Tág értelemben az esélyteremtést a kontinuum egyik végén az Új Jobboldal jóléti fogyasztói irányultságával hozzák összefüggésbe (Tonkin, 1988: 16; Egészségügyi Osztály (Department of Health - DoH), 1989) és, a másikon a kliens mozgalommal, amely beleszólást kíván a szabványok és maguk a szolgáltatások ellenőrzésébe (Kearney and Keenan, 1988:3; Brandon and Brandon, 1987, 1988; Brandon, 1989: 36). Az egyik az "individualizmus alapvető kifejeződése" (Heginbotham, 1988:24); a másik az egyetemes szükséglet kollektív kifejezésén nyugszik. Croft és Beresford (1989: 5-6) rámutat, hogy maga a kliens mozgalom is egy tágabb filozófia része: Azzal is foglalkozik, hogy általánosságban véve hogyan kezelnek minket és tekintenek ránk és azzal is, hogy nagyobb beleszólásunk legyen és kontrollt gyakorolhassunk egész életünk felett. Bármilyen korúak, bármilyen etnikumhoz, nemhez vagy nemiséghez tartozóak legyünk is jogunk van ahhoz, hogy önmagunk legyünk, hogy elfogadjanak minket olyannak, amilyenek vagyunk és ne értékeljenek le minket vagy vessenek alá elnyomásnak.
Ez túlmegy az esélyteremtésnek azon az értelmezésén, hogy mi módon nyújtanak szolgáltatásokat vagy ajánlanak fel segítséget a szükséget szenvedők vagy bajba jutottak számára, és egy sor dolog újrafogalmazásához vezet: hogy hogyan látjuk a Kivonat, Critical Social Policy, 32, 1991 pp. 21-30
121
Esélyteremtés és hatalom
szolgáltatások igénybevevőit; hogy milyen az ő saját énképük; hogy mi a forrása társadalmunkon belül a hatalmi kapcsolatok ezen régi és újfajta észlelésének; és hogy milyen természetű az elnyomás.
Állásfoglalás az esélyteremtéssel kapcsolatban: szembeszállás az elnyomással Mit jelent tehát az, hogy helyzetbe hozunk valakit? Világossá vált, hogy a kifejezés önmagában nem képes megfelelően megalapozni a gyakorlatot. Az esélyteremtés nyelvezete túl könnyen kicsúszik a szánkon és túl könnyen használható pusztán a "képessé tevés" szinonimájaként (Mitchell, 1989:14). Hacsak nem kíséri az igazságtalanság és elnyomás megkérdőjelezése és az ellenük viselt harc melletti elköteleződés, ami tettekben éppúgy megmutatja magát mint szavakban, akkor ez a szakmai "Újbeszéd" bárki számára lehetővé teszi, hogy anélkül írja át a tevékenységéről szóló beszámolókat, hogy alapvetően bármit is változtatna azon, ahogy ezt a szolgáltatások igénybevevői megtapasztalják. Amint azt Mitchell állította a szociális munkával kapcsolatban, a beavatkozás minden kapcsolódó formája számára is csak egy út vezet ki ebből a veszélyből: A brit társadalom tele van elnyomással … Az esélyteremtő szociális munka gyakorlata, mely ebből a felismerésből származik, a feketék fehérek általi; a munkásosztálybeliek középosztálybeliek általi; a nők férfiak általi; a gyerekek és idősek "felnőttek" általi; a fogyatékosok "ép" emberek általi; és a homoszexuálisok "normális" emberek általi ideológiai elnyomásából eredő hatalomnélküliséget és veszteséget veszi célba. A szociális munka ez a fajta gyakorlata az elnyomást nem egyszerűen az egyének és csoportok viselkedésében, értékeiben és attitűdjeiben ismeri fel, hanem egyúttal az intézményekben, struktúrákban és a józan ész feltevéseiben. (Mitchell, 1989: 14)
Itt kezdünk a változás tágabb küzdőterére érkezni. Az elnyomás, a "szegénység", "megfosztottság" és "hátrány" terminusaitól eltérően egyértelmű a gazdasági és társadalmi kapcsolatok kizsákmányoló természetét illetően (Kidd and Kumar, 1981: 5). Következésképpen az esélyteremtés, ha összekapcsoljuk az ezen terminusokban megbúvó elnyomás fogalmával, a szociális munka gyakorlatának olyan megkülönböztetett támaszává tudna válni, amit nem lehet kisajátítani vagy háziasítani a status quo szolgálatában.
Fogalmaink meghatározása: elnyomás Az "elnyomást" értelmezhetjük olyan helyzetként is, melyben az életesélyek előre meghatározottak és úgy is, mint a folyamatot mely által ezt a helyzetet létrehozzák és fenntartják. Helyzetként a férfiakkal, fehér emberekkel és más domináns csoportokkal szembeni elfogultság, mely minden társadalmi kapcsolatot eltorzít és ami pontosan a kapcsolatok struktúrájába van kódolva (Fine et al., 1985: 34). Nem egyszerűen az egyéni attitűdök összege, bár mikro szinten a személyes kapcsolatok 122
Esélyteremtés és elnyomás
természete, makro szinten pedig "a privilégiumok odaítélése a társadalmi hierarchiában" (Fine et al., 1985: 35) által nyilvánul meg. Durván megkárosítja az életét mindazoknak, akiket tapasztalataik állandóan emlékeztetik elnyomott helyzetükre, és csak azt a választási lehetőséget hagyja meg nekik, hogy vagy elfogadják az elnyomó értékeit, vagy ellenállnak. Az elnyomás azonban olyannyira átható és erős, hogy nem ritkán az első kimenetel a magától értetődő. Ekkor a tudatossági szint növelésének szerepe életfontosságúvá válik abban, hogy ráébressze az embereket rabszolgaságukra és szabaddá tegye őket, hogy az aktív ellenállást és ennek előnyeit válasszák. De az elnyomás az a folyamat is, mely létrehozza és fenntartja ezt a helyzetet és ebből is alakul ki: "Az elnyomás az a folyamat, mely által csoportok vagy egyének (az elnyomók) a nekik tulajdonított vagy általuk szerzett hatalomnál fogva jogtalanul korlátozzák a kevesebb hatalommal rendelkező csoportok vagy egyének (az elnyomottak) életét, tapasztalatait és/vagy lehetőségeit (NCVS, 1989). Ez a definíció azzal a kijelentéssel folytatódik, hogy "Az elnyomást a társadalom intézményei támogatják és állandósítják". Egy bonyolult társadalmi berendezkedésben ez valószínűleg sokféle, nehezen megfogható formát ölt - a konfliktusok mérséklése, elfojtása és - például a jog, a média és az oktatási rendszer működésén keresztül - annak meghatározása, hogy mit tekintsünk "normálisnak" és "elfogadhatónak". Mi több, az elnyomás különféle fajtái összefonódnak, így ezeket együtt kell megérteni és szembeszállni velük. Ha másképp teszünk azzal azt érjük el, hogy engedjük, hogy az egyik elnyomott csoportot kijátsszák a másik ellen egy olyan szégyenletes hierarchiában, mely meddő összehasonlíthatásokba öli az energiát melyet arra kellene használni, hogy az igazságtalanság fenntartását megkérdőjelezzük. Nem egyszerűen a rasszizmus ellen kell harcba szállni, vagy bármely más egyedülálló "-izmus" ellen. Nagyon jól szolgálja a hagyományos érdekeit azoknak, akik hasznot húznak az elnyomásból, ha látják, hogy a velük szembeszállók hatékonysága felhígul és semlegesítődik azáltal, hogy egymással versengve követelik maguknak a "leginkább elnyomott" pozícióját. Őrködnünk kell, nehogy különféle kísérletek ilyen irányba tereljék a vitát: "Fontos, hogy hangsúlyozzuk annak jelentőségét, hogy visszautasítsuk a többé-kevésbé " arra érdemes" elnyomók hierarchiájának létrehozásában való közreműködést. Az ilyen hierarchia lehetővé teszi a hatalmon levők számára, hogy a politikai jogok és kötelezettséget egy bizonyos halmazát fogalmazzák meg egy másik ellenében" (Hudson, 1989: 25).
Hatalom Lukes (1974) szerint az ilyen húzások a hatalom klasszikus megnyilvánulásai. A hatalom nem csak akaratunknak másokra, akár azok akaratának ellenére is történő ráerőltetésének képessége, de a vita feltételeit is megszabja nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Jó példa erre, ahogy az egymást követő három konzervatív kormányzat a társadalmi bajokat privát gondok álruhájában öltöztette át (Wright Mills, 1970). Így a bűnözés társadalmi magyarázatai az egyéni vétkesség 123
Esélyteremtés és hatalom
hangsúlyozásának adták át a helyüket a büntetőjogi gyakorlatban; a juttatások megváltoztatása azt jelezte az egyének számára, hogy végül is fel kell készülniük rá, hogy vagy saját maguk gondoskodnak magukról vagy "rászoruló esetekként" jótékonyságért könyöröghetnek; és a népesség legszegényebb és leggyengébb rétegének jólétét kemény pénzügyi feltételekkel támadták meg, ami azzal fenyegetett, hogy ennek eredményeképp az embereket olyannyira lefoglalja majd saját családjuk szenvedése, hogy se erejük se kedvük nem lesz, hogy ellenállásra szövetkezzenek.
Tennivalók a változásért Így tehát az elnyomás és hatalom értelmezése az, ami eltávolítja az esélyteremtést attól a semmitmondóságtól, ami egyébként sújtja és leértékeli ezt a kifejezést. A dolgozóknak azonban ennél több felvilágosításra van szükségük ahhoz, hogy képessé váljanak a vég nélküli elméletalkotás tétlenségétől elmozdulni afelé, hogy valódi változtatásokat segítsenek elő a szolgáltatások igénybevevőinek csoportjai között, anélkül, hogy ez tőlük emberfeletti képességeket vagy kimeríthetetlen forrásokat kívánna. A progresszív gyakorlat azon formái, melyek aktívan szembeszállnak az elnyomással és a hatalommal, mely ezt fenntartja, magukba foglalják a nemi megkülönböztetés-ellenes és a faji megkülönböztetés-ellenes szociális munka kifejlesztését. A feministák kifejlesztették az öntudatosság növelésének formáit, melyek az egyéni és szervezeti szintű nemi megkülönböztetés konceptualizálásához és az ezzel való megküzdéshez egyaránt eszközül szolgálnak. A fekete aktivisták levonták saját következtetéseiket a változás elősegítésének különféle módozataival kapcsolatban, és a fehér munkások között is mindig voltak olyan tevékeny "szigetek" akik vállalták a felelősséget, hogy alapvető változásokat eszközöljenek a saját és mások faji előítéleteivel való szembeszállás érdelében. Mostanáig azonban az ilyenirányú haladás hatását két fő tényező korlátozta. Először is, a haladás hajlamos volt eléggé szűk területekre korlátozódni, a hivatásos gyakorlat főáramának szélein maradni. Másodszor, a haladást olyanok sajátították ki, akik anélkül részesülnek dicsőségben a terminológia átvétele miatt, hogy erőfeszítéseket tennének annak érdekében, hogy elég mélyen szembesüljenek saját elnyomó attitűdjeikkel ahhoz, hogy ezeket kiirthassák magukból. A feminista gyakorlat Mindkét korlátozás tisztán megfigyelhető a feminista írók beszámolóiban. Hudson (1985: 635-6) azt állította, hogy a feminista megközelítésben benne rejlik a lehetőség, hogy sokkal nagyobb mértékben járuljon hozzá a szociális munka (és, azt is hozzátehetnénk, más hivatások) gyakorlatához, mint amit az a "változó és egyenetlen" kép sugall amit maga körül látott. Azóta két fő kutatás jelent meg, mely a nők és a szociális munka körüli kérdéseket érintett (Hamner és Statham, 1988; Dominelli és McLeod, 1989), de a gyakorlat továbbra is sajnálatosan lassú ütemben halad. Még most is sok a tennivaló a nemi-töltésű megközelítések
124
Esélyteremtés és elnyomás
részletes implikációinak konceptualizálását illetően, az esélyteremtő beavatkozás érdekében (Wise, 1986: ii). Mindet egybevetve a feladat hatalmas, a megkérdőjelezendő hagyományok pedig elrettentően nagyok és elbizakodottak. Mint az a rendkívül találó válasz, amit egy diáklány adott fiú osztálytársa azzal kapcsolatos kérdésére, hogy hol találhatók a tanár által bemutatott feminista irányvonal elleni érvek: "Egyszerűen olvasd el a szociális munkával kapcsolatos irodalom összes többi részét!" Még ott is, ahol a nemi megkülönböztetés-ellenességet látszólag az esélyteremtés nélkülözhetetlen kellékeként fogadják el, elmulaszthatják, hogy valóban a mélyére hatoljanak a régi feltevéseknek: "A radikális szociális munkás szerzők nagyjából "hozzátoldották" a feminista megközelítést ahhoz, amik egyébként általában nyíltan Marxista paradigmák" (Hudson, 1985: 639). Ha a feminista szemszögből gondoljuk át újra a gyakorlatot, fel kell ismernünk, hogy a patriarchatus ugyanolyan kártékony, mint a kapitalizmus. Azáltal, hogy az "állam helyett a hatalom elméletét" (Rojek, et al., 1988: 99) alkotjuk meg, a patriarchatust, a rasszizmust és az elnyomás más fajtáit is jelentős tényezőként mutathatjuk be. Rasszizmus ellenes gyakorlat A faji előítélet-ellenesség története nyilvánvalóan az aktív küzdelem története és nem pusztán a megnövelt öntudatosságon keresztül történő elemzésé. Sivanandan (1982) bizonyítja, hogy a küzdelem és a közvetlen tettek állandó témái voltak a feketéknek, ami így kapcsolatot teremt a Birodalmon belüli régebbi gyarmatosítás-ellenes küzdelmek és a Nagy Britanniában máig folyatódó küzdelmek között, de ami fokozatosan átalakul "egy egészlegesebb, a fekete egység és a fekete küzdelem jóllehet állandóan változó mintázatává" (1982: 116). Mivel ez a küzdelem, Dominelli kifejezésével élve (1989:13) a rasszizmus személyében szemben áll az elnyomás "borotva-éles" szélével, így az öntudatosság növeléséhez az elemzés újfajta világosságával és a változás érdekében valódi és konkrét tettek iránti elkötelezettséggel járul hozzá. Ezt azonban több tényező is marginalizálta. A fekete nők számára csalódást okozott, hogy őket figyelmen kívül hagyták azok a fehér feministák, akik nem vették észre az egyesített küzdelem fontosságát: A fekete feministák figyelmének középpontjában főként az állt, hogy a fehér feministák feltevései a család "belső elnyomásáról" egyaránt tagadták a fekete családokkal szemben megnyilvánuló faji előítélet hatását és a család azon szerepét, hogy erődítmény gyanánt szolgál a rasszista világgal szemben … A faji előítéletességnek és a nemi előítéletességnek … eltérő történelmi gyökerei vannak; így következményeik általában szintén másfélék. (Hudson, 1989: 74-5)
A fekete nőket egyedül hagyták a küzdelemben így ki kellett építeniük saját kapcsolataikat (Bryan et al., 1985). Foster-Carter (1987: 53) bemutatja hogyan vágtak vissza a fekete nők, létező mozgalmak támogatása nélkül szervezve meg önmagukat, elméletek és gyakorlati megoldások átvétele nélkül, de a küzdelmet saját tapasztalataik szempontjából relevánssá téve. Elismeri elnyomottságuk
125
Esélyteremtés és hatalom
összekapcsolódó dimenzióit - faji elnyomás, szexuális dominancia és osztály - de azt hangsúlyozza, hogy "a közös tapasztalat, hogy milyen másodrendű polgárnak lenni a jelenkori Nagy-Britanniában" (1987: 47), ami egy speciálisan feketék által megélt és a rasszizmus által strukturált élmény, alkotta a szolidaritás és az együttes cselekvés bázisát. A szociális munkásoknak - néha még akkor is ha feketék, mivel szocializációjuk során fehér hivatalokba integrálódtak - meg kell tanulniuk felismerni és dolgozni ezekkel az erőkkel. Foster-Carter (1987), Cashmore és Troyna (1982) és más írók (például, CCCS, 1982; Gilroy, 1987) számára a feketék megnövekedett öntudatosságának megnyilvánulása az olyan közvetlen cselekvésben lelhető fel, amihez nem csak a fekete nők, hanem mások is fordultak annak érdekében, hogy minimalizálják a rasszizmus életükre gyakorolt pusztító hatását. A cselekvés természete azoktól az eltérő körülményektől függően alakult, melyek között találták magukat. Az ipari kampányok, melyekre Foster-Carter utal (Grunwick, például) a felszínen nem is térhetnének el jobban a Cashmore és Troyna által leírt Rastafarian mozgalomtól. Azonban mindkettő kiábrándultságot és ellenállást fejez ki a társadalom főáramlatával szemben (Cashmore és Troyna, 1982: 19). A fehér többséggel és főképp a fehér szakemberekkel szemben támasztott kihívás, hogy anélkül csatlakozzanak a faji előítéletek elleni harchoz, hogy annak feltételeit megváltoztatnák. Csakis az elnyomás feketék által megtapasztalt élménye adhatja meg a hangot. A legjobb amit a fehér aktivistákról el lehet mondani ez lehetne: "Őket is gyarmatosították, éppen úgy mint minket. Az egyetlen különbség az, hogy mi látjuk a rácsokat és a láncokat" (Cashmore és Troyna, 1982: 28). A faji megkülönböztetés-ellenesség fehér pártolóinak kötelessége megpróbálni megérteni a harc sürgető voltát és azt, hogy a fekete kollégáknak és klienseknek miért nem lehet nyugtuk ettől egy percig sem. Ily módon még több tartalommal tölthetjük meg azt az állítást, miszerint a személyes egyben politikai, kétségbevonhatatlanul szemléltetve, hogy az egyéni bajok a tágabb társadalmi helyzetet tükrözik.
Egyesülten előre Összegezve tehát, sürgető szükség van arra, hogy az elnyomás ellenes munka alapelveiből kiindulva kitöltsük azt, az esélyteremtő tevékenységekben mutatkozó űrt, amit a szociális munka főáramában tapasztalhatunk. Egy olyan megközelítésre van szükség, melyet azonnal átvehetnének mindazok, akik osztoznak ezekben a célokban és akik őszintén vágynak arra, hogy úgy dolgozzanak, hogy az segítse az aktivisták küzdelmét. A jelenlegi normák, egyrészről a teljes közömbösség velük kapcsolatban, másrészről pedig aláaknázásuk, ami valódi filozófiájuk és hatásuk meg nem értése miatt történik - ennek illusztrációjául szolgál bármely szociális munkás, aki menedékházba küld egy nőt, mintha az csak egy másik lakóhely alternatíva lenne, nem pedig olyan hely, mely a nők életének megváltoztatását célozza meg aktívan - egyszerűen nem elég jók.
126
Esélyteremtés és elnyomás
Azoknak a dolgozóknak, akik az emberek helyzetbe hozásáról kezdenek beszélni, tisztában kell lenniük azzal, hogy mi az amit ebben az esetben az ő felelősségük nyújtani, mire kell képesnek lenniük. Semmi sem lenne megbocsáthatatlanabb, mint állásfoglalásokat tenni és elvárásokat kelteni, amik aztán megfeneklenek, mert a dolgozó nem tudja hogyan teljesítse saját hozzájárulását.
Ön-irányított csoportmunka A szociális munka gyakorlatának egyik megközelítése, melyet részletesen máshol már kifejtettünk (Mullender és Ward, 1985, 1989, 1991) - az ön-irányított csoportmunka - kísérlet ezen űr kitöltésére. Ez a megközelítés a főáramban található jóléti hivatalok szolgáltatásainak igénybevevői által és velük együttműködve került kidolgozásra, és az elnyomás-ellenes értékekben gyökerezik. Azok az alapelvek, melyek az anti-rasszista, a feminista és az ezekkel rokon küzdelmeket megalapozzák, szintén bele vannak ágyazva az ön-irányított munkába. Azok a gyakorló szociális munkások akik ezen modell keretében tevékenykednek azzal a kihívással találják magukat szemben, hogy egyesítsék erőfeszítéseiket az elnyomott csoportokkal, anélkül, hogy megpróbálnák őket kisajátítani. Ez úgy érhető el, ha a csoportokba szerveződött kliensek kezébe adjuk a gyeplőt, és felajánljuk segítségünket saját céljaik elérésében, a hagyományos gyakorlat szokásos "mi tudjuk a legjobban" beidegződése helyett. A kliensek által vezetett elemzés és a kliensek által vezetett tevékenység egyaránt jobban működik az ilyen csoportokban, melyeket kollektív erejük alapoz meg. Az elemzést véve először, Longres és McLeod (1980) úgy érvel, hogy az öntudatosság növelése legjobban csoportokon belül érhető el, mert csakis ott válhatnak nyilvánvalóvá a társadalmi tapasztalatok összes implikációi. A csoportokban a személyes bajok közös aggodalmakra fordíthatók le. Az az élmény, hogy más emberekkel együtt evezünk egy hajóban, erőt és új reményt kelthet ott, ahol azelőtt a fásultság uralkodott: a személyes felelősség érzése, amit önmagunk hibáztatásaként internalizálunk, produktív, új megnyilvánulási formákat találhat. Ezen okoknál fogva úgy tűnik nekünk, hogy a csoportmunka az esélyteremtés királyi útja. Összegezve, azt állítjuk, hogy a tisztán elnyomás-ellenes értékeken alapuló csoportmunka végtelenül nagy hatású lehet, mivel egy olyan céllal áll összeköttetésben, mely nyíltan elutasítja a nyilvános és személyes, az egyéni és a társadalmi "szétforgácsolását". Hiszünk abban, hogy "a közös szükségletekkel és problémákkal rendelkező kliensek összehozása abból a célból, hogy saját érdekükben kollektív tevékenységekben vegyenek részt" (Brake és Bailey, 1980: 25) még mindig az esélyteremtés lényegét képviseli, és hogy az ön-irányított csoportmunka módszertana még világosabban jelezheti, hogyan érhető ez el.
Hivatkozások
127
Esélyteremtés és hatalom
Brake, M. And Bailey, R. (Eds) (1980) Radical Social Work and Parctice. London: Edward Arnold. Brandon, A. And Brandon D. (1987) Consumers as Colleagues. London: MIND. Brandon, D. (1989) 'Better to light a candle than curse the darkness', Social Work Today, 9 November: 36. Bryan, B., Dadzie, S. And Scafe, S. (1985) The Heart of the Race: Black Women's Lives in Britain. London: Virago. Cashmore, E. And Troyna B. (Eds) (1982) Black Youth in Crisis. London: Allen and Unwin. CCCS (Centre for Contemporary Cultural Studies) (1982) The Empire Strikes Back: Race and Racism in 1970s Britain. London: Hutchinson. Croft, S. and Beresford, P. (1989) ‘User-involvement, citizenship and social policy’, Critical Social Policy, 26: 5-18. Department of Health (DoH) (1989) Caring for People: Community Care in the Next Decade and Beyond. Cm 849. London. HMSO. Dominelli, L. (1989) ‘White racism, poor practice’, Social Work Today, 12 january, 12-13. Dominelli, L. and McLeod, E. (1989) Feminist Social Work. Basingstoke: Macmillan. Fine, B., Harris, L., Mayo, M., Weir, A. and Wilson, E. (1985) Class Politics: An Answer to its Critics. London: Leftover Pamphlets. Foster-Carter, O. (1987) ‘Ethnicity: the fourth burden of black women - political action’, Critical Social Policy, 20: 46-56. Gilroy, P. (1987) There Ain’t No Black in the Union Jack. London: Hutchinson. Hanmer, J. and Statham, D. (1988) Women and Social Work: Towards a Woman-centred Practice. London: Macmillan. Heginbotham, C. (1988) ‘Consumerism in care’, Community Care, 21 April: 24-5. Hudson, A. (1985) ‘Feminism and social work: resistance or dialogue?’, British Journal of Social Work, 15: 635-55. Hudson, A. (1989) ‘Changing perspectives: feminism, gender and social work’, in M. Langan and P. Lee (eds), Radical Social Work Today. London: Unwin Hyman. pp. 70-96. Kearney, D. and Keenan, E. (1988) ‘”Empowerment” - does anyone know what it means?’, Lynx, 34: 3-5. Kidd, R. and Kurnar, K. (1981) ‘Co-opting Freire, a critical analysis of pseudo-Freirean adult education’, International Foundation for Development Alternatives Dossier, 24: 25-40. Longres, J. F. and McLeod, E. (1980) ‘Consciousness raising and social work practice’, Social Casework, May: 267-76. Lukes, S. (1974) Power: A Radical View. London: Macmillan. Mitchell, G. (1989) ‘Empowerment and opportunity’, Social Work Today, 16 March: 14. Mullneder, A. and Ward, D. (1985) ‘Towards an alternative model of social groupwork’, British Journal of Social Work, 15: 155-72. Mullender, A. and Ward, D. (1989) ‘Challenging familiar assumptions: preparing for and initiating a self-directed group’, Groupwork, 2: 5-26. Mullender, A. and Ward, D. (1991) Self-directed Groupwork: Users Taking Action for Empowerment. London: Whiting and Birch. NCVS (Nottingham Council for Voluntary Service) (1989) A Working Definition of Oppression. Nottingham: NCVS. Rojek, C., Peacock, G. and Collins, S. (1988) Social Work and Received Ideas. London: Routledge. Sivanandan, A. (1982) ‘From resistance to rebellion: Asian and Afro-Caribbean struggles in Britain’, Race and Class, 23: 111-52. Tonkin, B. (1988) ‘What the boys in the backroom will have’, Community Care, 7 April: 14-16. Wise, S. (1986) Doing Feminist Social Work: An Annotated Bibliography and Introductory Essay. Manchester: University of Manchester, Department of Sociology. Wright Mills, C. (1970) The Sociological Imagination. Harmondsworth: Penguin.
128
20. Szabályok, szerepek és kapcsolatok Sheelagh Strawbridge “Színház az egész világ És színész benne minden férfi és nő Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében, melyek hét felvonása A hét kor.” Shakespeare: Ahogy Tetszik, 2. felv. 7. jelenet, (Szabó L. ford.)
Az én paradoxona A szabály fogalma szinte megbabonázza az embert; talán azért, mert olyan rejtélyt jelent, amely az "én" érzékelésében központi szerepet játszik. Shakespeare-rel együtt érezzük, hogy mennyire hiábavaló ha előre meghatározott cselekmény és kapcsolatrendszerek alapján csupán szerepet játszunk. A mai nyugati társadalmakban a legfontosabb eszmények közé tartozik az a törekvés, hogy igazán önmagunk, "autentikus"‚ "autonóm" személyek legyünk, és ezt a hétköznapi nyelv élesen szembe is állítja a "szerepjátszással"‚ a "komédiázással". Ennek megfelelően azokat a kapcsolatainkat tartjuk a legértékesebbeknek, amelyeket önmagukban véve is kielégítőnek tartunk, amelyekben igazi énünket adhatjuk, amelyekben önmagunkért értékelnek, nem pedig az általunk játszott szerepért vagy az általunk betöltött funkcióért. Ugyanakkor - paradox módon - akkor érezzük magunkat a legnyugodtabbnak, önmagunkkal megbékéltnek, amikor meghatározott szerepünk van, és azt el is tudjuk játszani. Amikor úgy érezzük, hogy "nem tudom, mit is kell tennem", "nem tudok semmit nyújtani", "ehhez nincs közöm", akkor gyakran ilyen szavakkal fejezzük ki érzéseinket: "nem akarok ötödik kerék lenni,”; "nem tudok beilleszkedni", "itt nekem semmi szerepem nincs." Ha van eljátszani való szerepünk, az azt jelenti, hogy otthon vagyunk a világban, azonosságunk van egy olyan, igazi világban, amelynek felismerhető kapcsolatrendszerek adják a struktúráját. Az olyan közismert kifejezésekben, mint például hogy "ismeri a dörgést", tükröződik az a tény, hogy szívesen öltünk magunkra olyan szerepet, amelyben biztosan mozgunk, mert ismerjük az azzal kapcsolatos társadalmi és személyes kapcsolatok kimondatlan szabályait. Amikor "ránk nem jellemző módon" viselkedünk, megszegjük a szabályokat vagy meglepő dolgokat cselekszünk, környezetünk zavarba jön, és lehet, mi is kényelmetlenül érezzük magunkat. Idegen helyzetekben, ahol a szabályokat és elvárásokat nem ismerjük, gyakran úgy érezzük magunkat, "mint a partra vetett hal".
129
Esélyteremtés és hatalom
Ez a paradoxon rávilágít a “szerep” fogalmának a hasznosságára. A szerep fogalmi hidat alkothat a személyiség és a kultúra, illetve társadalmi struktúra között, a szubjektív (“én itt belül”) és az objektív (“a társadalom ott kívül”) között. A szerepek szubjektívek és személyiségünk szerves részét képezik, mert az általunk játszott szerepek személyes azonosságtudatunk részévé válnak: részei annak, ahogy magunkat látjuk, és ahogy mások látnak bennünket. Ugyanakkor objektívek is, a kultúra és a társadalmi struktúra részei, mert egyik nemzedékről a másikra szállnak, és szerepeinket készen kapjuk, a hozzájuk tartozó társadalmi forgatókönyvekkel együtt.
Társadalmi struktúra, kultúra és azonosságtudat A társadalmi struktúrákat és a kulturális mintákat szabályok által vezérelt , szerepekből és kapcsolatokból álló struktúráknak tekinthetjük. Minden kapcsolatunkhoz szerepelvárások társulnak, és minden kapcsolatunkat szabályok irányítják. Ezeket néha többé-kevésbe explicit módon is meg lehet fogalmazni: egyes szakmákban, például a szociális gondozás, a tanácsadói vagy ápolói szolgálat területén, a szabályzatok explicit formában is megfogalmazzák az egyes szakmai szerepekre és kapcsolatokra vonatkozó elvárásokat és szabályokat. Másrészt viszont, bár még a legintimebb szerepeinkben is megnyilvánulnak a kulturális kontextussal összefüggő elvárások és szabályok, a legtöbb kulturális elváráshoz hasonlóan ezek nem kimondottak, gyakran bonyolultak, nem egyértelműek és ellentmondásosak. Jó példát nyújtanak erre a szexuális szerepek és kapcsolatok. A szexuális tanácsadói szolgálat egyik feladata éppen az, hogy a partnerek egymással ütköző, ki nem mondott elvárásaival kapcsolatban megkönnyítse a tudatosítást, a kommunikációt és az egyeztetést. Az a feladat, hogy az egyén társadalmilag kompetens személyiséggé váljon, aki be tud illeszkedni, jól érzi magát mások társaságában és elfogadható módon tud másokhoz viszonyulni, rendkívüli igényeket támaszt vele szemben, ha figyelembe vesszük, hogy milyen rendkívül sok szituációban és kapcsolatban kell helytállnia. Egy egészen közönséges napon például a szerző szerepei között előfordul a feleség szerepe, a valakinek a lánya, a tanár, a barát és a tanácsadó szerepe is. Mindegyik szerephez sajátos viszonyulások és elvárások tartoznak. Mindegyiknek megvannak az al-szerepei és átfedhetnek más szerepeket. Feleségként eljátszhatom a szakács, a szexuális partner vagy a barát al-szerepét, míg a barát szerepében vigyáznom kell, hogy nehogy átcsússzak a tanácsadó, vagy ami még rosszabb lenne, a tanár szerepébe! Ha a társadalmi valóságot szabályok, szerepek és kapcsolatok struktúrájaként fogjuk fel, ezzel arra is felhívjuk a figyelmet, hogy ezek társadalmi cselekedetek eredményeként jönnek létre. A szerepeket emberek hozzák létre vagy változtatják meg, és - bármennyire is erősek a társadalmi elvárások - az emberek állandóan
130
Szabályok, szerepek és kapcsolatok
újraírják a szabályokat. “Mivel emberi tevékenység történeti termékeként jönnek létre, minden társadalmilag létrehozott univerzum változik, és a változást emberi lények tevékenysége okozza” (Berger és Luckmann, 1971:134). A társadalmi világ lényegéből következik, hogy egyensúlya törékeny: ugyanazon folyamat, amely bennünket, mint felismerhető azonosságú egyéneket létrehoz, folyamatosan alkotja és újraalkotja a társadalom világát is. A szerepelméletek szoros kapcsolatot feltételeznek az egyéni azonosságtudat kialakulása és a társadalmi realitások újratermelődése között. Egyes szerepeket könnyedén viselünk, könnyen magunkra öltünk és levetünk, de más szerepek mélyebben gyökereznek és szorosan összekapcsolódnak azonosságtudatunkkal. Tanulmányaim során sokféle alkalmi munkát végeztem: voltam felszolgáló, irodista, forgalomszámláló, de “diákként” határoztam meg magam, nem pedig az említett szerepek betöltőjeként. Amikor oktatói vagy tanácsadói szerepemről beszélek, általában azt mondom, hogy “Tanár (illetve tanácsadó) vagyok.”
Nyelv, kultúra és szocializáció Elmondhatjuk tehát, hogy minden szerepet egy alap-forgatókönyv szerint játszunk, és háttérként egy sor kulturálisan meghatározott társadalmi kapcsolat szolgál. Az amerikai házasságot például egy klasszikus tanulmány a következőképpen írja le: ez egy drámai felvonás, amelynek során két idegen összejön és újra meghatározza magát ... A domináns motívumok (romantikus szerelem, szexuális beteljesülés, ön-felfedezés és ön-megvalósítás a szerelem és a szexualitás révén, a nukleáris család, amely ezeknek a folyamatoknak a társadalmi színtere) a társadalom minden rétegénél előfordulnak ... A dráma főszereplői: két egyén, akik addigi életük során tapasztalatokat halmoztak fel és ezek rendelkezésükre állanak ... A társadalom ellátta őket egy természetesnek vett, meg-nem- kérdőjelezett házasság-felfogással, és arra szocializálta őket, hogy várakozásokkal tele öltsék magukra a házasság természetesnek vett, meg-nem-kérdőjelezett szerepeit. [Berger és Kellner, 1979: 30-5].
A színpad tehát elő van készítve és a fogatókönyv meg van írva. Az értelmezésre és a tárgyalásra azonban van lehetőség, amikor két partner egyéni tapasztalatait és a barátokkal, családtagokkal, a háztartás szervezésével, a szexuális kielégüléssel stb. kapcsolatos elvárásait egyezteti. Berger és Kellner úgy tekinti a házasságot (mint bármely más kapcsolatot is) mint amely azoknak a beszélgetéseknek a folyamán jön létre, amelyek során a partnerek közös meghatározásokat és jelentéseket keresnek. Így például a rokonokról és barátokról szóló beszélgetések során, vagy hogy kivel töltsék a hálaadás ünnepét, a házaspárok igyekeznek meghatározni a “család” mindkettőjük számára elfogadható, közös jelentését. Ezzel elérkeztünk a szerepelméletek egyik kulcsfontosságú feltételezéséhez. Az ember társadalmi élete lényegében véve a jelentések alkotásából és
131
Esélyteremtés és hatalom
karbantartásából áll, és a nyelv központi szerepet játszik ebben a folyamatban. A különféle beszédaktusokra - barátok üdvözlése, vitatkozás, konzultálás az orvossal, imádkozás, tanácsadás, udvarlás - különböző szabályok érvényesek. Ennek ellenére a társalgás egyik formájáról könnyen átállunk egy másikra, és többnyire nem keverjük össze ezeket. Harold Garfinkel (1984) kutatásaiban kimutatta a hétköznapi társalgások kulturálisan meghatározott szabályainak hatalmas erejét, és hogy milyen erős érzelmi hullámokat kavar a szabályok megszegése. A kísérletben részt vevő kutatóknak az volt a feladata, hogy barátaikat és ismerőseiket kérjék meg, magyarázzák meg a hétköznapi társalgás során tett megjegyzéseiket. A kísérlet helyenként “kirobbanó” sikerrel járt: A.: (vidáman integet) Hogy vagy? K.: Hogy vagyok? Milyen szempontból? Egészségileg, üzletileg, az iskolai munkám tekintetében, lelki békém tekintetében, vagy ...? A.: (méregtől vörösen és teljesen kikelve magából) Idefigyelj! Én barátságosan szóltam hozzád, de felejtsd el. Nem érdekel hogy vagy. [Garfinkel 1984:44]
Mivel a társalgás - és általában a társadalmi élet - szabályai igen bonyolultak, elsajátításuk és alkalmazásuk (szerencsére) jórészt nem tudatosan történik. “Tudjuk” a szabályokat, de nehezen tudnánk megfogalmazni azokat. A szocializáció általános szakkifejezés, amelyen azt a folyamatot értjük, amelynek során elsajátítjuk annak a társadalomnak és azoknak a konkrét társadalmi csoportoknak a “kultúráját”, amelyekbe beleszülettünk, és amelyeknek életünk során tagjaivá válunk. A kultúrák jelentések struktúrált rendszerei, “szimbolikus rendszerek”. Magukba foglalják a vélemények, magatartásmódok, értékek és elvárások mintáit; az érzés, gondolkodás, beszéd és mozgás módjait; a tárgyak használatát, a hely és az idő kihasználását, és így tovább. Az utóbbi években a nyelv, a kultúra és a szocializáció témakörében végzett kutatások jelentős mértékben merítettek egymásból. A nyelvek a kultúrákhoz hasonlóan szimbolikus rendszerek, és a legújabb kutatások arra összpontosítanak, hogy mint strukturált rendszereket tanulmányozzák a nyelveket, függetlenül attól, hogy az egyéni beszélő hogyan használja azt. A “strukturalista” vizsgálatok végül is azt mutatják ki, hogy azért tudunk beszélni, érteni és megértetni magunkat, mert a nyelvek rendszerek. Segítenek megértenünk azt, hogy szubjektív tapasztalataink, ha ezeknek szóban, gesztusban vagy valamilyen egyéb, mások által érthető formában kifejezhető jelentése van, kevésbé egyéniek és magánjellegűek, mint ahogy gondolnánk. Ez azért van így, mert a nyelv elsajátítása során a kulturális jelentések és értékek internalizálódnak. Így például amikor a “család” szavait tanuljuk, akkor internalizáljuk a kapcsolatoknak, kulturális elvárásoknak és értékeknek azt a rendszerét, amelyeket a nővér, fivér, anya, lány, férj és feleség szerepei kifejeznek, és a továbbiakban ezeknek a szerepeknek az összefüggésében azonosítjuk önmagunkat.
132
Szabályok, szerepek és kapcsolatok
Rendszerint nem vagyunk tudatában annak, hogy kultúránk milyen nagymértékben meghatározza személyes azonosságunkat. Eva Hoffman számára (1989) a bevándorlás során szerzett tapasztalatai tették teljesen világossá ezt az általában fel nem ismert folyamatot. Én-tudatát súlyos válságba sodorta, amikor 14 éves korában elszakították szülőhazájától, Lengyelországtól, és új azonosságtudatot kellett megalkotnia az 1960-as évek kanadai tinédzsereinek - számára idegen nyelvén és kultúrájában: “Mi történt velem ebben az új világban? Nem tudom. Nem látom, amit látok, nem fogom fel, ami előttem van. Nem vagyok többé felszerelve a nyelvvel ... Valójában nem is létezem” [Hoffman 1989:108]. Az egyik lengyel hölgy, aki már elég régóta élt Kanadában, és úgy gondolta, hogy jól ismeri az ottani szokásokat, megborotválta Éva hónalját. Mások kiszedték a szemöldökét; különböző árnyalatú rúzsokat próbáltak az arcára; bevezették a samponok és hajbalzsamok, valamint a hajsütővas használatának rejtélyeibe, és “halkan megsúgták” a mamájának, hogy ideje lenne, hogy melltartót hordjon: Anyám szót fogad. Én is szót fogadok, passzívan, mint az öszvér, de minden változással kevésbé mozgékonynak, kevésbé magabiztosnak érzem magam. Mereven tartom a fejem, nehogy a gondosan megalkotott frufrum szétzilálódjon, és gyakran mosolygok, mint ahogy más lányoktól látom, bár vigyázok, hogy ne nyissam ki túlságosan a számat. Belül csak a rengeteg csomagolást érzem, a testem merev, duzzog, bizalmatlan. [Hoffman 1989:108-10]
A lényegi “én” vagy a viszonyuló “alany” A személyes azonosságtudatunk megalkotásában részt vevő szerepek és kapcsolatok kulturális természetét a fent leírtak nagymértékben megerősítik, de ezzel némi ürességérzést is keltenek bennünk (és ezzel a kérdéssel kezdtük a fejezetet): valóban csupán szerepet játszunk? Hogyan lehetünk igazán saját magunk? Úgy tűnik, mintha elvesztettük volna a szilárd maggal rendelkező “autentikus”, “autonóm”, “igazi” vagy “lényegi” azonosságtudatunkat. A szerepelméletek zavarba ejtenek, amikor az egyéneket úgy ábrázolják, mint sok énből álló, a szerepek változásainak megfelelően azonosság-tudatot váltó személyeket. Peter Berger (1973:124) az ént úgy írja le, mint ami “már nem egy tömör, adott egység, amely egyik szituációból a másikba változatlanul kerül át. Inkább folyamat, amely folyamatosan teremtődik, és mindig újrateremtődik, amikor új és új társadalmi helyzetekbe kerül, és csak a memória vékony szála tartja össze.” Ez a meghatározás tükrözi Bergernek és másoknak azt a felfogását, hogy a modern társadalmi élet erősen fragmentált. Benita Luckmann (1978) ezt úgy jellemzi, mint “kis élet-világok” sorozatát, amelyekből hiányzik az az összekötő jelentés, amelyet a hagyományos társadalmakban a kozmikus vagy isteni rend ad meg, amelynek összefüggésében az élet élménye és végső soron a halál is értelmet nyer. Mindez nagyon fenyegetően hathat a mai emberre. R.D. Laing az én
133
Esélyteremtés és hatalom
érzékelésének bizonytalanságát, a nem-valódiság érzését összefüggésbe hozza a skizofrénia kifejlődésével is. A “lényegi én” fogalma - egy olyan szilárd mag feltételezése amely nem a társadalomtól függ - gyakran kulcsfontosságúnak tűnik, amikor autentikusságra, autonómiára és igazi személyes kapcsolatokra törekszünk. Gyakran szembeállítjuk az “ént” és a “társadalmat”, és az utóbbit úgy tekintjük, mint amely az előbbit valami hamis, káros, és gyakran elnyomó jellegű társadalmi formával vonja be. A modern lelki tanácsadói és pszichoterápiás szolgálatok által használt kifejezések is legtöbbször arra utalnak, hogy az igazi én megtalálására és fejlesztésére van szükség. A személyiségközpontú terapeuták “önmegvalósításról” beszélnek, míg Eric Berne (1969) pszichodinamikai megközelítésben destruktív “emberi játszmákról” és emberek által előadott “életforgatókönyvekről” ír. A terápia célját abban jelöli meg, hogy az eredetileg autonóm egyéniséget meg kell szabadítani a szülők és mások gátló befolyásától. A lényegi én azonban nehezen megfogható fogalom. Minél mélyebbre ásunk, annál inkább társadalmi jellegű rétegekbe ütközünk. A modern pszichoanalitikai elméletek többsége szerint még a tudatalatti struktúrája is a kapcsolatok és a nyelv alapján épül fel. A marxizmus azt állította, hogy a “lényegi én” elképzelése “burzsoá”, “individualista” fogalom, míg a feministák némelyike azt teszi hozzá, hogy “férfi-fogalom.” A “lényegi én” fogalma tagadja azt, hogy lényünk gyökereiben társadalmi beágyazottságúak vagyunk, eleve a másokhoz fűződő kapcsolatainktól függünk, és egyéni identitástudatunkat is a kapcsolatokban és a kapcsolatokon keresztül nyerjük el. Egyes szerzők, különösen akikre strukturalista nyelvészeti irányzatok hatottak, előszeretettel használják az “alany” terminust, hogy megkülönböztessék az én-nek ezt a - legmélyebb rétegeiben a kapcsolatokban gyökerező - felfogását a lényegi én felfogásától (például Henriques és mások, 1984). Lehetséges-e akkor, ha az “alanyt” így fogjuk fel, az autentikusság és autonómia igényét fenntartanunk? George Herbert Mead, akinek a munkája jelentősen befolyásolta a szerepelméletek fejlődését, utal a válaszra. Szerinte a döntő fontosságú mozzanat az “öntudat”, egy olyan tudat, amely legalább implicit formában mindig magába foglal egy “én”-re való utalást. Ezt az “én”-t (“I”) megkülönbözteti az “engem”-től (“me”), vagyis a társadalmilag szerzett azonosságtudattól, és az “én” a fejlődés folyamán tudatára ébred az “engem”-nek. Mead szerint az öntudat alapvetően társadalmi jellegű, és a másokhoz fűződő kapcsolatok talaján fejlődik ki. Az egyén az én érzékelését “a másokra irányuló cselekvéséből veszi át. Annyiban válik én-né amennyiben át tudja venni a másik magatartását és úgy tud cselekedni saját maga irányában, ahogy mások cselekednek” (Mead 1962:171). Ha nem úgy fogjuk fel az “én”-t mint valami lényeget vagy egységet, hanem mint az önreflexió képességét, akkor az 134
Szabályok, szerepek és kapcsolatok
autentikusságot és autonómiát az emberi öntudat eme önreflexiós képességének függvényében határozhatjuk meg. Az “én” fejlődését úgy tekinthetjük, mint egy olyan projektet, amelynek megvalósításáért az egyén felelősséget vállal. Az autentikusság és autonómia nem függ egy nem-társadalmi “lényegi én” létezésétől, hanem az alapvetően társadalmi “alany”-nak attól a képességétől, hogy öntudatra ébredjen. Ahogy egyre inkább tudatosítjuk hogy személyes és kulturális történetünk hogyan alakítja az életünket, kifejleszthetjük magunkban azt a képességet, hogy magunk válasszuk meg szerepeinket és kapcsolatainkat, és magunk írjuk, vagy legalábbis szerkesszük, életünk forgatókönyvét. Így azzá válhatunk, amivé magunk tesszük magunkat.
Az ideológia és elnyomás viszonyai Az olvasónak magának kell eldöntenie, hogy ez megoldja-e az énnek azt a paradoxonját, amivel kezdtük. Kevésbé kérdéses a “szerep” fogalmának hasznossága a “szubjektív” és az “objektív” közötti fogalmi kapcsolat megteremtésében. Ez azt is lehetővé teszi, hogy kapcsolatba hozzuk a társadalmi életre és személyes kapcsolatokra vonatkozó különféle felfogásokat, így például a nyelv és a kultúra strukturalista felfogását a marxizmus és a feminizmus álláspontjával. Az utóbbi években kölcsönhatás figyelhető meg a különböző felfogások között, és ez hozzájárult ahhoz, hogy jobban megértsük az ideolológia és az elnyomó viszonyok kérdését. Ezen a területen a kutatásokat elsősorban Louis Althusser marxista filozófiája befolyásolta. Mint a legtöbb marxista, Althusser is a társadalom nagyobb struktúráit helyezi a középpontba. Elsősorban az érdekli, hogy az “ideológia”, amelyet gyakran úgy határoznak meg, mint a kultúrának a társadalmi termelés (a gazdaság) viszonyaiba beágyazódott aspektusai, milyen szerepet játszik az osztályviszonyok reprodukálásában. A szerepelméletek képviselői ezzel szemben az interperszonális és a csoportkapcsolatokra helyezik a hangsúlyt. Ennek ellenére, bár Althusser explicit formában nem beszél “szerepről”, használja a “szerző nélküli színház” metafóráját. Szerinte az ideológia az egyének szubjektív tudatán keresztül működik, formálja azonosságtudatunkat és felhív bennünket arra, hogy játsszuk el szerepünket a társadalomban (Althusser 1971). Amennyiben szerepünk az elnyomás struktúraviszonyai között játszódik, különböző osztályhelyzetű egyének, férfiak és nők, feketék és fehérek között, ezek az elnyomó viszonyok reprodukálódnak és közben internalizálódnak, formálják női, férfi- és egyébfajta azonosságtudatunkat. Későbbi “diskurzus”-elméletek olymódon terjesztették ki az ideológia felfogását, hogy az a korábban politikailag semlegesnek látszó területeken is a hatalom és az elnyomás viszonyait feltételezi. Mint a szerepelméletek, ezek a teóriák is szűkebb társadalmi helyzetekben folytatott beszélgetésekre, ill. “diskurzusokra” koncentrálják a figyelmüket. Különösen felhívják a figyelmünket a kultúra olyan területeire, amelyeket 135
Esélyteremtés és hatalom
“tudásnak” szokás tekinteni, és ahol “szakértők” és “szakemberek” vannak, és rámutattak arra, hogy a szakértői szerepek és kapcsolatok hogyan járulnak hozzá az emberek irányításához és elnyomásához. Michel Foucault például (ld. Rabinow, 1986) az orvosi és a társadalomtudományi “ismeretek” történeti fejlődését tanulmányozva kimutatta, hogy ezek hogyan hozták létre a normálisra és a deviánsra vonatkozó felfogásunkat. Ezek nagyon sok különféle önmagunkra vonatkozó fogalmat befolyásolnak és korlátozó normákat állítanak elénk: “egészséges test”, “kiegyensúlyozott személyiség”; “épelméjűség”; “normális család”, “igazi férfi, illetve nő”; “normális szexuális élet” és így tovább. Mindezek - a tanárok, orvosok, ápolónők, pszichiáterek, szociális gondozók és mások kulturálisan meghatározott szakmai gyakorlatán keresztül - új módokat intézményesítenek a hatalom gyakorlására. Ugyanakkor Foucault emlékeztet bennünket arra is, hogy a diskurzusok kulturális tevékenységek, és hogy az emberek a kulturális tevékenységek során jönnek létre. Foucault felfogása szerint az emberi lények többé-kevésbé tehetetlenek. Ennek ellenére Ön, a jelen írás olvasója, elgondolkodhat azon, hogy a kulturális tevékenységek milyen mértékben válhatnak a tudatos reflexió tárgyává, mennyiben lehet ezeket megkérdőjelezni és megváltoztatni.
Következtetések Ezt a cikket azzal a paradoxonnal kezdtük, amelyet az autonómia és az autentikusság igénye állít éles megvilágításba. Ennek történetileg csak nemrégen és alapvetően a nyugati világban felmerült igénynek megvan az a fontos erkölcsi és politikai ereje, hogy hangsúlyozza az egyes emberi lények értékét. Cikkemben azonban kifejtettem azt, hogy az egyén és a társadalom látszólagos kettőssége, amelyet ez a felfogás tükröz, félrevezető. Figyelnünk kell továbbá a mai nyugati társadalmakra jellemző, nagymértékben egymással versenyző “önkereső” (és önző) individualizmusra is, amely ezen eszmény fonákja, és az “igazi én” értékét a társadalmilag meghatározott szerepek és kapcsolatok rovására hangsúlyozza. Úgy gondolom, hogy a személyes azonosságtudat és a kulturális minták a szabályok, szerepek és kapcsolatok révén összeköthetők, és ez érdekes megoldást kínál az említett paradoxonra. Szerintem az autentikusságot és autonómiát értelmes módon meg lehet őrizni akkor is, ha közben a hangsúlyt a személyek közötti alapvető kölcsönös kapcsolatokra tesszük. Végső soron az egészségügyi és szociális gondozói foglalkozások területén ezek az értékek központi szerepet játszó értékeknek az altruizmus és a társadalmi felelősség értékének, ez biztosít szilárd alapot.
136
IV. RÉSZ GONDOLATOK A GYAKORLATRÓL
A "gyakorlat" kifejezés úgy tűnik gyakran a törekvés fogalmát idézi, mint például a régi viccben is "Ő a jogot gyakorolja", "Ó, igen, mikor lesz már képes arra, hogy csinálja is?". A "jó gyakorlat" és "rossz gyakorlat" sűrűn használt kifejezések, és azt fejezik ki, hogy a praxis magasabb és alacsonyabb szinten is kivitelezhető. Az emberek nyilvánvalóan rendelkeznek olyan kritériumokkal, amelyeknek alapján mind saját, mind mások szakmai gyakorlatát (praxisát) megítélik. Azonban nem mindenki tudja világosan megfogalmazni saját maga vagy mások számára, hogy hogyan fog hozzá a munkájához. Donald Schön az Olvasókönyv egyik cikkében a cselekvésben rejtett tudásról beszél: ez állhat olyan mindennapos dolgokból, amiket szakértelemmel végzünk, de nem szükségképpen tudunk szavakba önteni. Erre egyszerű példa a biciklizés, ami olyan komplex jártasság, aminek összetevőit nehéz úgy leírni valaki más számára, hogy az is meg tudja csinálni. Schön a cselekvés közbeni gondolkodásról is ír, amikor tudatosan gondolkodunk arról, hogy mit csinálunk, miközben csináljuk. Schön ennek a jelenségnek a leírásakor olyan kifejezésekre utal, mint például a "lábon való gondolkodás". A reflektív gyakorlat fogalma, ami ezekből a gondolatokból ered, azon az elképzelésen alapul, hogy a jó szakmai tevékenység biztosításához nem elégséges a technikai felkészültség felhasználása. Zavar van a praxis változó világában: a szabályok változnak, a célok módosulnak. A szakembereknek képesnek kell lenniük arra, hogy alkalmazkodjanak ehhez a bizonytalansághoz és önállóan gondolkozzanak, és erről szól a reflektív praxis. Ez az utolsó rész számos olyan beszámolót tekint át, amelyek a szerzők praxisról alkotott gondolataikat mutatják be. Ez némi bepillantás nyújt nekünk abba, hogy hogyan fogalmazzák meg saját cselekvésben rejtett tudásukat a cselekvés közbeni gondolkodás folyamatán keresztül. Néhány ember számára az írás maga egyfajta gondolkodás. De az írás tevékenységével minden szerző hozzájárult ahhoz, hogy gondolatait másokkal megossza. Az írások keretbe vannak foglalva abban az értelemben, hogy meghatározott szerepekre és helyzetekre vonatkozó gondolatokat tartalmaznak. Bizonyos értelemben a szerzők elvárják az olvasóktól, hogy cselekvésükbe rejtett tudásuk egy részével rendelkezzenek, azaz a praxis területével kapcsolatos közös érdeklődést tételeznek fel. Barbara Webb olyan közönségnek ír, aki azonosul szociológiai érdeklődésével; Tom Heller orvoskollégáknak ír; Liz Loyd a tanárának, és a szociális munkás foglalkozással
137
Gondolatok a gyakorlatról
kapcsolatos aggodalmait fejezi ki. Amit mindannyian osztanak, az a dolgozók és felhasználók összeütközéseit átívelő érdeklődés. A reflektív praxis kétségbe vonja a technikai felkészültség elsőbbségét. Az egyéni cikkek vonatkozásai abból a szempontból lehetnek érdekesek az ön számára, hogy elgondolkozhat saját praxisba való személyes belevonódásán, akár felhasználóként, akár dolgozóként. Az írók az ön saját tapasztalatait is új megvilágításba helyezhetik. Ez a rész számos területet ölel fel: szociális munkát, ápolást, orvoslást, a feltételesen szabadlábra helyezést, nevelőintézeti gondozást és AIDS-t. A praxis ezen területei semmiképp sem kimerítőek. Azért ezeket választottuk, mert érdekes és stimuláló gondolatokat provokálnak. Ezen kívül az összes szerző a szerep vagy praxis problémáira vagy feszültségeire alapozza mondanivalóját. A reflexív praxis tehát nem a helyzetekben van, hanem olyasmi, amit bizonyos problémák megcélzására használhatunk fel. A cikkeket szakmai területek szerint csoportosítottuk. Az első csoport az egészségügyi ellátással kapcsolatos gondolatokra vonatkozik. Barbara Webb szociológus. Gyermeke kórházi tartózkodásának nehéz élménye ellenére képes volt elgondolkodni a nővérek és a szülők közti hatalmi kapcsolatokon. Az ápolónők területén a szülők megtanulják megváltoztatni a viselkedésüket, saját gyakorlatukat annak érdekében, hogy igazodjanak a tőlük elvárt szerephez. Az érem másik oldalát Gillian Chapman cikke világítja meg, aki saját kutatást végző ápolónői szerepéről elmélkedik, és arról, hogy az ápolók hogyan kezelik egy olyan foglalkozás izgalmait, amelyben állandóan különféle betegségek vagy rendellenességek közelében vannak. A két cikk egymás mellé helyezése az ápolás szerepét két eltérő nézőpontból mutatja be. Naomi Craft és Tom Heller mindketten orvosok. Naomi Craft arról ír, hogy az orvostanhallgatóknak hogyan tanítják meg azt, hogy tagadják meg az emberi szenvedésre adott érzelmi válaszaikat, és azzal érvel, hogy ez rossz szakmai gyakorlathoz vezet. Tom Heller felidézi a Hillsboroughi katasztrófát, és leírja a szörnyű szakadékot a közönséges szakmai kompetenciára való igény és a hasonló nagyságrendű katasztrófák által megkívánt reakció között. A következő cikk az otthonban való elhelyezést vizsgálja. Graham Connely cikke a gyermekotthonok (residential child care) nevelőiről (key workers) beszél, szerepük azon konfliktusait vitatja meg, amelyek saját magukról, mint a fiatalok érzelmi jólétéről gondoskodó emberekről alkotott kép és a tőlük elvárt szabályozó funkció elvégzése között lép fel. John Simmonds pszichoanalitikus perspektívából szemléli a fiatalok otthonban való gondozását. Azzal érvel, hogy a dolgozók hajlamosak kerülni a fájdalmas témákat - mint például valaminek a befejeződése, veszteség, szexualitás - mivel saját maguk is félnek ezektől. De ez árt a fiataloknak, és gátolja annak a képességnek a kifejlődését, hogy el tudják hagyni a gondozást és felnőtt szerepeket vegyenek fel. Mind Graham Connely, mind John Simmonds visszalépett az otthoni gondozás személyes tapasztalatától, és tapasztalatukat elkezdték elvonatkoztatni és általánosabb modellekbe szervezni. Crafthoz és Hellerhez hasonlóan Liz Lloyd és Tara Mistry is arra hoznak fel példákat, hogy a dolgozók hogyan reflektálnak saját munkájuk bizonyos aspektusaira, bár talán mindketten jobban alapoznak a felhasználókkal való
138
Gondolatok a gyakorlatról
kapcsolatra, mint a foglalkozás természetére. Liz Lloyd cikkét szociális munkás diákként írta. Bemutatja, hogy a dolgozó részéről a reflektív megközelítés hogyan tudja feltárni a szolgáltatás felhasználóinak személyes erősségeit, és hogyan segíti abban, hogy képessé tegye a felhasználót szükségletei artikulálására. Tara Mistry beszámolója egy feltételes szabadlábra helyezési szolgáltató csoportról egy, a hagyományos feltételes szabadlábra helyezési rendszer megkötésein belül működő progresszív praxist mutat be. A feminista csoportmunka felhasználása hatékony alternatív felügyeleti módszernek bizonyult, ami mind a felhasználók, mind a dolgozók számára lehetővé tette önbizalmuk kifejlődését. Robert Bor, Lucy Perry és Riva Miller cikke a reflektív praxis fontosságát mutatja be a gondozást nyújtó szakemberek egymás közti kapcsolataiban. Ha a segítők nem érzékenyek aziránt, hogy a szolgáltatás felhasználói hogyan szemlélik önmagukat és helyzetüket, akkor ahelyett hogy segítenek, kárt is okozhatnak.
139
21. Trauma és unalom: beszámoló arról, hogy milyen az élet egy gyermekosztályon Barbara Webb
Felvétel az osztályra Tizenegy hónapos korában a fiam csúnyán leforrázta mindkét karját. A baleset utáni napon felvették a helyi kórházba. Négy nap múlva kiengedték egy kezdő orvos döntése alapján, aki úgy vélte, nincsen szükség bőrátültetésre. Mialatt járó beteg kezelésben részesültünk, egy konzulens átutalt bennünket másodvéleményezésre egy otthonunktól bizonyos távolságra eső kórház Égési Osztályára. Itt második látogatásunkkor egy ottani kezdő orvos kezdeményezésére felvettek bennünket, aki úgy gondolta, tanácsos lenne a bőrátültetés. A sérülések gyógyulása körülbelül három hónapot vett igénybe. Ebből összesen egy hónapot töltöttünk kórházban. A betegfelvétel folyamatának voltak bizonyos dramatikus elemei, amik kiemelték a helyzet krízisjellegét. Esetünkben ez nem sürgősségi betegfelvétel volt, mégis együttes bánatunkra a gyermekünket egy nővér villámgyorsan elragadta a kezünkből, és elsietett vele a folyosón a kötöző szobák felé, hogy egy orvos megvizsgálhassa a sérüléseket. Mikor megkértük, hadd kísérjük el, azt mondták, hogy nekünk, szülőknek nem szabad a kötözőbe mennünk, de várakozhatunk az osztály másik végében levő váróteremben. Onnan hallgattuk a következő egy és negyed órában fiunk lankadatlan sikolyait, mivel "az orvosnak a vártnál tovább kellett a műtőben maradnia". Érzelmi gyötrelmeinket csak fokozta az osztályon elkülönített fülkékben elhelyezett, súlyos hő sérüléseket szenvedett gyermekek és felnőttek látványa és hangja; néhány esetben a sérüléseket látni lehetett. A látogatók, szülők és személyzet mind maszkot és köpenyt viselt, ami további drámai jelleggel ruházta fel a környezetet. A többi felveendő gyermek szülője által tapasztalt gyötrelmek ugyanennyire nyugtalanítóak voltak; ideges fel-alá sétálás a folyosón, nyílt zokogás, vagy a baleset körülményeinek kényszeres emlegetése, mind a bánat gyakori kifejeződései voltak. Az ápolószemélyzet a várakozási idő alatt kerülte a szülőkkel való kontaktust. A döntés, hogy gyermekünket felveszik az osztályra, megrázkódtatásként ért bennünket. A balesetet, jelentőségét és következményeit újra kellett értékelni. A baleset bekövetkeztekor tapasztalt bűntudat ahhoz vezetett, hogy most a betegfelvételt egyfajta büntetésként szemléltük - az utolsó kegyetlen csapásként a 140
Trauma és unalom
megelőző hetek idegileg és fizikailag kimerítő eseményeinek sorában. Miután elhelyeztek egy fülkében az osztályon, és a megfelelő maszkot és köpenyt viseltem, kezdetben vigasztalanságom érzése nagyon erős volt; védekezően reagáltam, és gyanakodva tekintettem az osztályon a többi anya és személyzet mosolyaira, barátságos közeledésére. Anyai ösztöneim, amik korábban nagyon vonakodva akartak megmutatkozni, egyszerre fellobbantak. Mégis az érzelmi alkalmazkodás ezen problémáit hamar felváltotta egy másik problémahalmaz: hogyan maradjunk társadalmilag életben egy kórházi környezetben. A helyzet meghatározása, információszerzés a rutin gyakorlatokról és annak tervezése, hogy hogyan tudod a rendszert saját érdekedben működtetni, volt az a néhány szellemi tevékenység, ami az osztályon zajló élet fojtogató unalmában némi megkönnyebbülést kínált. A "tárgyalás" és "alku" már nemcsak szociológiai érdeklődésre igényt tartó fogalmak voltak, hanem a mindennapi találkozások kezelésének létfontosságú forrásai.
A helyzet meghatározása Minden anya lehetőséget kapott arra, hogy a gyermekével bent lakjon. Ebben a bizonyos kórházban ez azt jelentette, hogy 7.30-ra kellet bejönnünk "szolgálatra" és 6.30-kor kellett elhagynunk az osztályt; ezután szülők nem tartózkodhattak az osztályon. Az anyák számára alvási lehetőséget egy külön épületben biztosítottak. Az anyák órarendje épp olyan merev volt, mint a személyzet műszakbeosztása, megadott időpontban történő étkezésekkel és kávészünettel. Az osztályon lakást mind a személyzet, mind az anyák privilégiumnak tekintették, nem automatikus jognak. Ez olyan privilégium volt, amit el lehetett veszíteni: a főnővér beszélt egy olyan korábbi anya-csoportról, akiket elküldtek, miután "éjszakánként italozni jártak és férfiakat vittek fel a szobáikba, és általában úgy kezelték a helyet, mint egy nyári tábort". A bentlakás olyan foglalkozás volt, amit annyira komolyan kellett venni, mint ahogy a személyzet az ápolási feladatokat vette; privilégium volt, amiért az anyák azzal fejezhették ki hálájukat, hogy józanok és együttműködők voltak, és alkalmazkodtak a szabályokhoz. Az újonnan felvett anyának meg kellett tanulnia, mit tartalmaz a "jó anya"-ság az osztályon. Az identitásmenedzsment eme folyamatát nehezítette az a tény, hogy a személyzet közvetlenül nem érintkezett az anyákkal, az anyákat nem informálták arról, hogy mit lehet, és mit nem lehet csinálni az osztályon, és mégis elvárták tőlük, hogy tudják, mi az elfogadható viselkedésmód. Az anyák a szabályokra és az osztály életének szokásos menetére vonatkozó ismereteiket megfigyelés, tapasztalás és az osztályon kívül a többi anyával folytatott beszélgetés útján szerezték. A bizonyos szabályokról való tudás azonban csak kihangsúlyozta a sok más tevékenység körüli ellentmondást, amit a személyzet - úgy tűnt - képtelen volt, vagy nem akart meghatározni. Sosem tisztázták például, hogy egy anya bemehet-e egy másik fülkébe, hogy beszélgessen, játsszon, vagy megvigasztaljon egy olyan gyereket, akinek az anyja nem volt ott. A területek határait sem állapították meg; az anyának vissza kell-e vinnie a tányért ha a kocsit már elvitték, maga mehet-e a fehérneműs szekrényhez, vagy kérje meg a nővért, hogy ő menjen 141
Gondolatok a gyakorlatról
helyette? Létfontosságúnak tűnt hogy megtudják, mi az elfogadott gyakorlat, annak érdekében, hogy ne rontsák el "jó anya" identitásukat a személyzet szemében; gyakran gátolta a cselekvést az attól való félelem is, hogy nehogy bolondot csinálj magadból; felidegesítsd a személyzetet, megszidjanak, vagy butának tűnj. A hibák általi tanulás gyakran fájdalmas és megalázó folyamat volt. Például nem magyarázták el nekem pontosan, hogy a fiamnak a bőrátültetés műtétje után milyen mozgást engedhetek meg. Az operáció után egy héttel megengedtem neki, hogy a kezemet fogva körbesétáljon a fülkéje körül, mert láttam, hogy egy másik gyerek is ezt csinálta; a fülke mellett elhaladó nővér azt mondta "Nem szabadna így sétálgatnia a donorterületén, tudja. "A személyzet részéről mások tevékenységének negatív szankcionálása azzal a hatással járt, hogy passzív szülőgárdát hozott létre. A tanulási folyamat mégsem volt teljesen passzív, mivel tartalmazta a helyes tevékenységek elvégzését lehetővé tévő elfogadott gyakorlatokhoz való alkalmazkodást; az osztály életének megfigyelése és megtapasztalása, az elmélet és gyakorlat közti gyakran meghúzódó szakadék felismerése visszavonhatatlanul a résztvevők saját meghatározás-készletének kialakulásához vezetett arról, hogy mi a helyes, lehetséges, vagy ésszerű bármely adott helyzetben. Schutz (1971) azzal érvel, hogy a valóság a társadalom tagjainak egy olyan tudáskészlethez való közös hozzáféréséből alakul ki, ami meghatározza mi a tipikus, szokásos, és rutin cselekvés. "Lehet, hogy a társadalom minden egyes tagja a valóság más-más aspektusát tartja saját maga számára a legfontosabbnak, és lehet, hogy tudatában vannak annak, hogy ezek a cselekvések hatással vannak erre a valóságra; részt vesznek mind a szerepkialakításban, mind a szerepeljátszásban (Cicourel, 1973). A tárgyalásra való képesség kihangsúlyozódik egy olyan helyzetben, ahol azok, akik leghatékonyabban írják elő a szokásos tevékenységeket, és akikről azt hiszik, hogy legjobban ismerik a játék szabályait, úgy tűnik sok esetben csak hasukra ütve cselekednek. A személyzet meglepő gyakorisággal hozott ad hoc döntéseket, míg kifelé azt a látszatot tartották fenn, hogy minden tevékenységet egy jól megalapozott normatív szabályrendszer irányít. Az anyák ebben összejátszottak a személyzettel oly módon, hogy amikor néhány szabályt megszegtek, vagy néhány stratégia sikeresen változtatta meg az elfogadott gyakorlatot, az anya vigyázott arra, hogy ne győzzön - ne "kerekedjen felül" a személyzeten. Az anyák járatossá váltak abban, hogy hogyan ismerjék el a személyzetet döntéshozókként, míg maguk között megosztották azt a tudást, hogy hogyan kell a rendszert saját érdekeikben működtetni. Az "alku" talán túlságosan nyers kifejezés ama finom árnyalatok, hang- nézés és gesztus és pózváltoztatások leírására, amik ezekben a helyzetekben a stratégiai interakciót jellemezték. Felvételünk utáni második napon nagyon meleg volt az idő, és a délutáni látogatás alkalmával megkérdeztük a főnővért, nem vihetnénk-e el a fiunkat egy kis időre. A következő szavakkal válaszolt "Néha valóban megengedem, hogy a gyermekek elhagyják az osztályomat, ha szép az idő", olyan módon hangsúlyozva ezt, hogy azt jelentse, ez teljesen kivételes. Úgy tűnt számunkra, hogy nekünk kell meggyőznünk arról, hogy a körülmények megfelelőek a szabályok figyelmen kívül hagyására. Ezt úgy értük el, hogy szavait pozitív válasznak vettük, és örömünket és köszönetünket fejeztük ki neki; fiunkat azonnal felöltöztettük kinti ruháiba. A
142
Trauma és unalom
főnővér ezt látva "csak a kórház köré viszik ki, ugye?". Olyan módon tette fel a kérdést, ami megelőlegezte a választ. "Arra gondoltunk, hogy kicsit megkocsikáztatjuk". Csend. "Megkocsikáztatják?" Nem néztünk rá. "Akkor érjenek vissza a teára". "Vissza kell érnünk a teára?" "Ó, igen." A rákövetkező nap elbeszélgettem a főnővérrel arról, hogy hová mentünk, mennyire élveztük, és milyen csodás a környéken a vidék. Ő és az éppen ágyazó ápolónő is megvitatta, melyik helyeket kellene meglátogatnunk következő kirándulásunkon. Azon a délután is készültünk elhagyni az osztályt, és azt mondtuk az ügyeletes nővérnek "Adunk majd neki teát, amíg nem vagyunk itt, rendben?" Bólintott. Minden rákövetkező alkalommal, amikor elmentünk, mindig megkérdeztem, rendben van-e ha ezt tesszük (de először kinti ruhába öltöztettem a fiam) és mindig a "Természetesen" választ kaptam, mintha már meg sem kellene kérdeznem. Nem minden stratégia érte el a kívánt célt. A siker oka gyakran az volt, hogy a megfelelő időben a megfelelő embert közelítettük meg a megfelelő módon. Ez azzal járt, hogy gondolatban ki kellett próbálni a megközelítést, el kellett dönteni, melyik támadási módszer a legkecsegtetőbb, ki kellett választani és "el kellett kapni" az együtt érzőnek elképzelt személyt, aki rendelkezett elég hatalommal a meghatározott természetű kérés engedélyezéséhez. Esetenként ezek a megkörnyékezések nagy szellemi előkészületek betetőzései voltak, végrehajtásuk bizonyos jártasságokat és ítéleteket követelt meg; más esetekben a helyzetből spontán módon adódtak, és nagy részben a szerencsétől függtek. Például mind az osztályos nővérek, mind a kötöző személyzete által megállapított általános szabály volt, hogy a szülők nem kísérhették el gyermekeiket a kötözőbe, ahol kicserélték a kötéseket és kitisztították a sebeket. Ez gyakran ijesztő és fájdalmas élmény volt a gyermekek számára, amit mind a kötözés közben, és fiam esetében az osztályra való visszatérés után is bizonyos ideig tartó sírás bizonyított. Gyakran a kötöző egyik dolgozójával a folyosón való találkozás is hisztérikus reakciót váltott ki a gyermekben. Az első két hét alatt gyakorlatilag minden egyes alkalommal vagy a kötözőből az ápolót, vagy az osztályos nővért megkértem, hadd menjek a fiammal, és mindig visszautasítottak, mondván "Attól tartok szülők nem mehetnek a kötözőbe". A felvétel után két héttel a kezdő orvos és a konzulens elhaladt a fülkénk bejárata előtt, és hallottam, hogy azt mondják "meg szándékozzák nézni ezt". Előálltam szokásos kérésemmel, és csaknem mielőtt befejeztem kérelmem megfogalmazását, a konzulens intett a kezével és azt mondta "Persze, bejöhet kedvesem, ha azt gondolja, ez segít a gyermeken." A kötöző személyzete meglehetősen kedves volt velem, megengedték, hogy tartsam és nyugtatgassam a gyermekem, és ezért nem kellett gázt használniuk hogy engedelmességre bírják, amely gyakorlat csak fokozta a gyermek riadalmát. Más alkalmakkor, amikor kértem, hadd kísérjem el, a személyzet mindig közömbös igenlő választ adott. A megengedhető és meg nem engedett dolgokról szóló ellentmondó információk gátolták a tanulási folyamatot. Az anya helyzete különösképp sebezhető, mivel ha saját cselekedeteinek védelmében azt a fellebbezési stratégiát választotta, hogy "a másik orvos/nővér azt mondta, hogy lehet", annak a veszélynek tette ki magát, hogy még nagyobb konfliktust okoz, és mindkét felet
143
Gondolatok a gyakorlatról
elidegeníti. A személyzet más tagjai által mondott vagy cselekedett dolgokat az anyák "árulkodás"-ként értelmezték, és az tovább korlátozta az információ áramlását. Egy ápolónő, aki új volt azon az osztályon, ahová a gyerekeket az operációt követően helyezték, ahol négy kiságy volt egy fülkében, épp egy kiságyat állított fel a két éves Dávidnak, aki négy hete hason feküdt. A szobában tartózkodó három anyához fordulva megjegyezte, hogy borzalmas egy gyereknek ilyen hosszú ideig egy kiságyban feküdni. Ezután Dávid anyját arra bátorította, hogy segítsen neki néhány lépést tenni a szobában. E rövid kirándulás hatására mind anya, mind gyermeke felvillanyozódott. Egy kis idő múlva a fiú anyja megismételte ezt az ágyazás alatt, és az egyik ápolónő rendreutasította. Az anya akkor nem válaszolt erre a megrovásra, de később a többi anya társaságában nagyon kritikus volt: "Az egyik azt mondja, csináld ezt, a másik valami mást. Bárcsak végre eldöntenék mi a fenét akarnak. Kérdem én, nem fájt ugye, hogy felkelhetett a gyerek két percre, vagy igen? De nem tudtam megmondani neki, hogy a másik nővér csinálta először - nem árulkodhatsz, vagy igen?" A stratégiai interakciónak, alkunak és tárgyalásnak voltak határai. A nem alku tárgyát képező vagy elfogadott szabályok strukturális keretét hallgatólagosan elfogadták, és tudatában voltak annak, hogy a hatalmi egyensúly és a hierarchiában elfoglalt helyzet hogyan határozta meg annak a fokát, hogy mennyire megengedett vagy lehetséges a tárgyalás. A személyzet arra alapozta hatalmát, hogy rendületlenül képes volt saját, látszólag klinikai érveken alapuló helyzetdefinícióját használni annak eldöntésére, hogy mi a helyes és helytelen a kórházban a beteg gyerekek számára. Ezek az orvosi vagy klinikai nézőpontok és meghatározások felülmúltak bármely, laikus, a józan ész kritériumain alapuló érvet. A fertőzés veszélye volt a másik gyakran használt mindent felülmúló érv, ami minden vitát elfojtott. Amint Hawthorn (1974) megfigyelte, ennek a veszélynek a meghatározása minden más tudományosabb kritériumnál inkább attól függ, hogy a személyzet hogyan szeretné az osztályt működtetni. Testvéreket nem engedtek be az osztályra a fertőzés veszélye miatt, mégis a konzulensek ritkán viseltek maszkot az osztályon - a hierarchiában elfoglalt helyük mentesítette őket az ilyen procedúrák követése alól (Roth, 1957). A szülőket nem engedték be a kötözőbe a fertőzésveszély miatt, mégis az egyik kórteremben hangyákat lehetett látni, amint a kiságyak lábain másztak felfelé; az egyik anya felvette gyermeke cumisüvegét, amit előzőleg az ápolónő sterilizált és a ruhásszekrényre helyezett, és azt találta, hogy hangyák borítják a cuclit. A szülők az irracionális cselekvésekre vonatkozó megfigyeléseiket sosem használták arra, hogy kétségbe vonják a személyzet orvosi meghatározásait. Végül is önszántunkból voltunk ott, abban a hitben, hogy a kórház gyermekünk gyógyulását hozza. Ha kétségbe vonod és tagadod az összes szabályt, milyen alternatívákat tudsz nyújtani? Laikusokként nem tudunk bőrátültetést végezni. Volt egy olyan érzés a személyzet viselkedést ellenőrző és szankcionáló tevékenységének eredményeképp, hogy ha te, a beteg képviselőjeként túlságosan kritikus vagy megkérdőjelező módon cselekszel, ez valahogy kárára válik gyermeked felépülésének. Azért jöttél, hogy egyenletbe állítsd azt, hogy segíted a gyermeked abban, hogy jó beteg legyen és hogy együttműködő és engedelmes anya
144
Trauma és unalom
vagy, gyermeked fizikai javulásával. Az egyik anyát, aki gyermeke jelenlétében vitatkozott az osztály főnővérével, felelősnek tekintették azért, hogy a gyermeknek estére felment a láza: "Nos látja, mit tett?" Az összes anya azt kívánta, hogy jól legyen a gyermeke - ez volt a viselkedés végső korlátja.
Hivatkozások Cicourel, A. (1973) Cognitive Sociology. Hammondsworth: Penguin. Hawthorne, P. (1974) "Nurse- I want my mummy!" Royal College of Nursing, series 1, no. 3. Roth, J. (1957) "Ritual ang magic in the control of contagion", American Sociological Review, 22 (3). Schutz, A. (1971) "The problem of social reality", in Collected Papers, Vol.1. The Hague: Martinus Nijhoff.
145
22. Rituális és racionális cselekvés a kórházakban Gillian Chapman
Ennek a sokkal teljesebb cikknek a rövid kivonatát azért választottuk, mert bepillantást nyújt az ápolás gyakorlatába. A szerző mind az ápolónő, mind a résztvevő megfigyelő szerepén elelmélkedik. A tanulmány alapja részvevő megfigyeléssel öt hónap során öt dél londoni kórházban gyűjtött anyag. Mint ügynökségi állományban levő ápoló, az általam tanulmányozott társadalmi helyzetnek legalább annyira voltam résztvevője, mint megfigyelője. Ennek pozitív oldala az volt, hogy az ápolás gyakorlatának olyan aspektusaihoz fértem így hozzá, amit egy fokozottabban megfigyelői szerep lehet, hogy nem tett volna lehetővé. A negatív oldalhoz tartozik, hogy korlátozottan fértem olyan társadalmi helyzetekhez hozzá, ahová nem voltam közvetlenül beosztva. Ezért egy bizonyos fokú torzítás elkerülhetetlen. Egyre inkább megértettem, hogy az ápolási tevékenység rituális elemei kapcsolják össze az egyébként eltérő tapasztalatokat, ezért használom ezt a nézőpontot a tanulmányban. Nem állítom, hogy ez a leírás az ápolók tapasztalatainak teljességét írja le, vagy magyarázza.
Rituális és racionális cselekvés: szociológiai modell Az egészségügyi szakemberek ideológiája azt a benyomást keltheti, hogy a végrehajtott cselekvések racionális cselekvések. Ha azonban jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy ez nem mindig van így. Weber (1964) szerint az emberi cselekvéseket be lehet sorolni négy ideáltípus valamelyikébe. Az első a tradicionális cselekvés, amelyben a viselkedést a tevékenység vagy szokás határozza meg. A második a célracionális cselekvés, azaz a célzottan racionális viselkedés, melyben az eszközök és a célok között technikai kapcsolat van. "Az egyén racionálisan felméri egy adott cselekedet valószínű végeredményét azáltal, hogy megtervezi a célhoz szükséges eszközöket" (Giddens, 1975). Így tehát egy sebész megfontolhatja, hogy vajon a műtét javít-e a beteg egészségi állapotán, és latolgathatja cselekvései lehetséges ártalmas és jótékony hatásait. A harmadik típus, az értékracionális cselekvés szintén megtalálható a kórházakban. Itt a cselekvés eszközei és végeredményei közti kapcsolat nem mindig bizonyítható empirikusan, habár alapja egy szisztematikus hit- vagy eszmerendszer. Jó példák erre a pszichoterapeuta technikák. A negyedik és utolsó típus az affektív cselekvés, "amit valamilyen fajta érzelmi állapot hatása alatt 146
Rituális és racionális cselekvés a kórházakban
hajtanak végre" (Giddens, 1975). Ezek a cselekedetek az értelemmel bíró és értelemmel nem bíró viselkedés határán vannak. Bocock (1974) a rítusokat a következőképp határozta meg: "A rítus a testmozgás és gesztus szimbolikus használata egy társadalmi helyzetben jelentés kifejezésére és artikulálására." Azzal érvel, hogy ezek a cselekedetek lehetnek nem racionális (non-rational) és irracionális (irrational) cselekedetek is: A rituális tevékenység nem szükségképp szemlélendő nem racionálisként vagy irracionálisként. Az irracionális cselekvés olyan cselekvés, amelyre alkalmazhatóak bizonyos racionális kritériumok, és amik nem teljesítik ezeket a kritériumokat. Néhány mágikus cselekvés tartozhat ebbe a kategóriába: ezt a típust válthatja fel a technológiai cselekvés, ahol és amennyiben racionális cselekvést alkalmaznak. A nem racionális cselekvés olyan cselekvés, amit nem lehet semmiféle racionális kritérium szerint értékelni, mivel azok alkalmazhatatlanok: például egy ember szeretetével kapcsolatos érzelmek. A rituális cselekvést legjobb bizonyos mértékben racionális, és néha nem racionális cselekvésként szemlélni.
Ha meg akarjuk érteni bármely adott rítus funkcióját, fontos megkülönböztetünk az irracionális és nem racionális cselekvést. Bocock Jungot idézi, aki azt mondta "A racionális rítus elsősorban funkciójában különbözik az irracionálistól, nem hárít el elfojtott ösztönöket, hanem olyan törekvéseket fejez ki, amiket az egyén értékesnek tekint. Következésképp nem rendelkezik az irracionális rítusokra oly jellemző rögeszmés-kényszerítő jelleggel." A kutatásban szereplő egyik kórház mellbevágó példát szolgáltatott arra, hogyan összpontosul irracionális cselekvések köré egy egész viselkedésrendszer. Egy magán szanatóriumban történt mindez, ahol a személyzet idejének nagy részét tökéletesen tiszta szekrények takarításával és rendezgetésével töltötte. A háztartási alkalmazottak és az ápolónők a ragyogó rezet és bútorokat csiszolták és fényesítették. Az ápolónők a folyosón cirkáltak, gyakran kerülve a pillantásokat, és csak nagy ritkán beszéltek a páciensekkel. A betegek meghalni jöttek ebbe az "otthonba", és úgy tűnik, a takarítás irracionális ritualisztikus természetét egyfajta, Menzies (1970) által említett szorongás motiválta. Tapasztalati úton időnként nehéz bármely adott tevékenységet nem racionális vagy racionális rituális cselekvésként leírni. Ennek az az oka, hogy bármely cselekvés rendelkezhet vegyes elemekkel. A vegyes elemekből álló cselekvésre köznapi példa a lázmérés. Ez a gyakorlat célracionális, a beteg egészségi állapotának felmérésére irányul. Minél veszélyesebb a páciens betegsége, annál gyakrabban mérik a lázát; a láz figyelmeztető jel arra nézve, hogy bizonyos gyógyászati intézkedések váltak esetleg szükségessé. Nem racionális rítussá akkor válik, ha nyilvánvaló, hogy a beteg jól van. Például az elbocsátás előtti napon, vagy a fiziológiai alapot nélkülöző pszichiátriai betegek esetében a lázmérésnek nincs racionális célja. Az egyik tanulmányozott kórházban észrevettem, hogy a nővérek ténylegesen csak kitalálják a hőmérsékleteket. Ez nem tűnt céltalan cselekedetnek: a lázlapon szereplő pontok a beteg jólétét jelezték bármely érdeklődő számára. Az ápolók kiszámított rizikót vállaltak fel azzal, hogy nem mérték meg a lázat, de csak akkor 147
Gondolatok a gyakorlatról
csinálták ezt, ha úgy érezték, a beteg jól van. Megkérdezhetnénk, az ápolók miért bajlódtak a megtévesztéssel. Azt hiszem ez a nem racionális rítus kapcsolatban van azzal, hogy ezáltal próbálják a jelentős másikak számára a törődést és gyógyítást kommunikálni. A rítusokat tehát nem csak a szorongás elleni védekezésre használják, hanem társadalmi hatással is bírnak. A betegek segítésével és gyógyításával kapcsolatos meghatározott kulturális értékeket, és az egészségügyi szervezetek alkalmazottainak eltérő státuszát tükrözni látszó nem racionális rítusokat az alábbiakban teljesebben elemezzük.
A londoni kórházakban megfigyelt rituális és racionális cselekvések Az etnometodológusok már leírták az üdvözlési rítust, ami így kezdődik: "Üdvözlöm, hogy van?" és a válasz rá "Jól, köszönöm, és ön?", stb. Ennek más a jelentése egy olyan intézményben, ahol a betegség mindenek felett való: a formátum megváltozik. Ápoló: (a beteghez) Üdvözlöm, hogy van? Beteg: Jól, köszönöm. Ápoló: És hogy van a gyomra? Beteg: Ó, még mindig fáj egy kicsit
Az ápoló második reakciója engedélyt ad a betegnek arra, hogy elmondja, hogyan is érez valójában. Ez triviálisnak tűnhet, de az ápolók az üdvözlési rítusok ismeretét fel tudják arra használni, hogy megfékezzenek egy szokás szerint panaszkodó beteget. A következő interakciót egy ápoló és egy olyan idős beteg között figyeltük meg, aki általában egyik panaszt sorolta a másik után. Ápoló: Üdvözlöm, hogy van? Beteg: Jól, köszönöm, nővér. Ápoló: Akkor jó. (amint továbblépett a következő beteghez)
Azt, hogy ez az üdvözlés egy társadalmi, de nem technikai jelentéssel átitatott nem racionális rítussá válhat, az osztály főnővérének egyik megjegyzése is alátámasztja. Azt mondta: "Borzasztóan érzem magam, mikor minden reggel megállok az ágyak lábánál és megkérdezem "Hogy van", mert, tudja, valójában nem érdekel, már nem érdekel." A célracionális komponensek eltűntek. Többé már nem azért teszi fel a kérdést, hogy ápolási vagy egészségügyi információkat szerezzen, hanem arra használja az üdvözlési rítust, hogy azt az érdeklődést közvetítse vele, amit már nem érzett. Megjegyzésre méltó, hogy az üdvözlési rítust gyakran követte egy speciálisan ápolói/egészségügyi rítus. Ilyen volt a kézrátétel. A kézrátételnek lehet, hogy voltak célracionális komponensei, lehet, hogy nem. Megfigyelhetjük, hogy az ápolók és orvosok kezüket a karra/sebre/fájó területre helyezik, hogy egy technikai 148
Rituális és racionális cselekvés a kórházakban
procedúrát elvégezzenek, de lehet, hogy egyszerűen csak megérintik betegeiket azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy jelezzék gondoskodásukat, érdeklődésüket és gyógyító szándékukat. A beteg pulzusának megmérése akkor, amikor az izgatott, a személyzet tagja pedig nem, egy ilyen orvosi-ápolói nem racionális rítusnak látszik. Fontos figyelembe vennünk azt a pszichoszociális hátteret is, amelyben ezek a rítusok játszódnak, ha teljes egészében meg akarjuk érteni őket. Az ápolói és orvosi személyzet pontosan tudatában van annak, hogy egy komoly hiba következménye lehet, hogy egy másik ember halála. A lehetséges halál és eme elementáris félelem jelenlétének keretében szerveznek és végeznek a kórházakban sok rutinfeladatot olyan "vallásosan".
Az elhallgatás rítusai Az elhallgatási rítusok groteszknek tűnhetnek. Az egyik kórházban megfigyeltem, hogy a halott csecsemőket egy nádfonatú utazó macskakosárban viszik el. A kórházban a halottak regisztrálásával megbízott tisztviselő "tapintatlannak" tartotta azt, hogy a hullaházat a parkoló bejáratánál helyezték el. Glaser és Strauss (1965) a személyzet és a rokonok haldokló beteg körüli viselkedésének elemzésekor és leírásakor közvetve arra utalnak, hogy ennek a viselkedésnek köze van az osztály személyzet által fenntartott érzelmi rendjének felborításával szembeni ellenkezéshez. Szerintem ezeket a társadalmi interakciókat meggyőzőbben lehet magyarázni a résztvevők belső és külső világai társadalmi és pszichológiai széthullásának kombinációjával. Kubler-Ross (1969), Parkes (1975) és Hinton (1978) tanulmányozták, hogy a bánat hogyan hat az elhunytak hozzátartozóira. A veszteség, szomorúság, fájdalom és düh érzésének keveréke gyakran fájdalmas önmarcangolással jár együtt. A halál után a saját viselkedésmód gyakran megkérdőjeleződik, különösen a halál elkerülhetetlensége és a kórház által nyújtott gondoskodás vonatkozásában. Ebben a vizsgálatban a kórházi személyzet is gyakran így érzett. Talán az ilyen érzések elleni védekezésre szolgálnak a társadalmi rítusok.
Életciklus rítusok Egy másik érdeklődésre számot tartó terület a kórház-specifikus életciklus-rítusok területe. A világosság érdekében, bár ez torzíthatja a jelentést, "rite de passage"-ként utalok ezekre a rítusokra. A kórház életciklus rítusait a szakmába való beavatáshoz kapcsolják. Bár a tényleges ceremóniák nem mindig nyilvánosak, a velük kapcsolatos szimbólumok fontosnak tűnnek a résztvevők számára. Az ápolók képzésben való előrehaladásuk és szakmai érésük útján bizonyos szimbolikus tárgyakat kapnak jutalmul. Az előléptetést különböző színű övek, ruhák, eltérő formájú kalapok viselésével jelzik. A főnővérek például meglehetősen gyakran viselnek fodros csipke főkötőt, míg a többi nővér eldobható papír főkötőt hord. Az államilag regisztrált ápolók (SRN, state registered nurse) jogosultak ezüst kapcsokat viselni, míg az alacsonyabb rangú államilag bejegyzett
149
Gondolatok a gyakorlatról
ápolók (SEN, state enrolled nurse) bronzot viselnek. Ezeket a tárgyi szimbólumokat féltékenység övezi. Időnként egy bizonyos szimbólum nevetségesnek tűnhet, ha kiveszik abból a társadalmi vagy kulturális csoportból, ahol jelentéssel bír. Én egy külső ügynökség tagjaként jogosult voltam olyan egyenruhát viselni, amihez kedvem volt. Ez az egyik kórházban megegyezett a takarítók egyenruhájával, ami általános megdöbbenést keltett. Először is, nem mindig adták meg nekem a rangom szerint járó tiszteletet; másrészt nyugtalanságot keltettem, mert olyan feladatokat végeztem, amiket normális esetben egy kék ruhás ápoló végez. Ezek a jelképek erőteljesek; ugyanebben a kórházban egy konzulens habozott, mielőtt hozzám szólt volna, és azt mondta "Sosem beszélek fehér ruhás emberekkel, csak a kék ruhások számítanak. Nem bízok a fehér ruhás emberekben." Az orvosoknak is vannak szakmai rangjukkal összekapcsolt rítusaik, a konzulens sebészek, például, felhagynak a "doktor" címmel, mikor a Sebészek Királyi Kollégiumának Tagjává válnak (MRSC). A egészségügyi szakmával kapcsolatos összes rítus közül a legmeglepőbb talán a tiszteletadás rítusa. A tiszteletadási rítus egyrészt az orvos hatalmának elismerése, másrészt ennek a hatalomnak szimbolikus cselekvések és rituális tisztelet általi fenntartása. Ezt példázza a kezdő orvosok és ápolók által a konzulens irányában tanúsított szertartásos túlzott alázatosság. Ez fizikai tevékenységeket is magában foglal, például ha ültél, felállsz, és szerényen összekulcsolod a kezed tested előtt vagy mögött. Ennek érdekes változata az, hogy az orvosok inkább karba teszik a kezüket a konzulens jelenlétében, talán, mert státuszuk szerint közelebb állnak a konzulenshez, mint az ápolók. Hozzátartozik a fej azonnal figyelő pozícióba hozása, és a kérdésekre az "Uram" válasszal kell felelni. A konzulens lehet, hogy kissé távolabb áll a kezdő orvosoktól, akik lehet, hogy egymáshoz elég közel állnak. A konzulenst nem érintik meg. A következőkben leírok egy rituális megalázási folyamatot a kutatásból. A konzulens egy tökéletesen szabott öltönyben jelent meg az osztályon. A rangidős nővér, aki durva szövésű pamutruhát viselt papírgallérral, abbahagyta, amit éppen csinált - a betegeknek szolgálta fel a vacsorát - és odament a konzulenshez. Bár félbeszakította a betegek vacsoráját, és bár a konzulens két órát késett, a nővér tisztelettudóan közelített és nem panaszkodott. A konzulens a jegyzeteket tartalmazó kiskocsi mellett állt. A nővér feladata volt, hogy rámutasson a konzulens betegeire, és vázolja, mik az aktuális vonatkozások. Ebben néha az orvosgyakornok is segített. A nővér megtalálta a jegyzeteket, a fontos oldalakat, és a konzulens kérésére lebonyolított néhány telefonhívást. Ekkor a konzulens belekezdett néhány rituális megalázási procedúrába. A nővért arra kérte, hogy egyszerre négy különböző, teljesen ellentétes prioritású dolgot csináljon. El kellett intéznie egy telefonhívást, fel kellett emelnie egy beteget az ágyra vizsgálat céljából, az irodában meg kellett keresnie egy elveszett röntgenképet, és meg kellett egy oldalt keresnie a jegyzetek között, ami a kórbonctani laboreredményeket tartalmazta. Míg a nővér megpróbálta mindezen dolgokat elvégezni, a konzulens viselkedésével arra utalt, hogy a nővér nem tud eleget tenni az elvárásainak. Összeráncolta a szemöldökét, sóhajtozott, hanyagul a
150
Rituális és racionális cselekvés a kórházakban
kocsihoz támaszkodott, ujjaival dobolt, és kibámult az ablakon. Ezek a cselekedetek hatékonynak bizonyultak ahhoz, hogy a nővér megszégyenüljön, és elpirulva bocsánatot kérjen lassúságáért. Menzies (1970) szerint az ápolónők betegségi mutatói és az ápolónőtanoncok lemorzsolódási mutatói kapcsolatban állnak a struktúra kezdeti szorongások módosítására és feloldására való képtelenségével. Csábító, hogy azt sugalmazzam, a rituális megalázási eljárások kapó végén lenni nem olyan élmény, ami az ápolónők munkafegyelmének fejlesztését garantálná. Ez egy olyan társadalmi rítus, ami az egészségügyben a női tápláló és gondozó szerepek alulértékelésén és a férfias, instrumentális és technikai szerepek túlértékelésén alapszik.
Hivatkozások Bocock, R. (1974) Ritual in Industrial Society. London: Allen & Unwin. Giddens, A. (1975). Capitalism and Modern Social Theory. Cambridge: Cambridge University Press. Glaser, B. és Strauss, A. (1965) Awareness of Dying. Chicago: Aldine. Hinton, J. (1978) Dying. Harmondsworth: Penguin. Kubler-Ross, E. (1969) On Death and Dying. London: Macmillan. Menzies, I. (1970) "The functioning of social systems as a deference against anxiety", Tavistock Pamphlet, no. 6. London:Tavistock Institute. Parkes, M. (1975) Bereavement. Harmondsworth: Pelikan. Weber, M. (1964) Basic Concepts in Sociology. New York: Citadel Press.
151
23. Érzést az orvostudományba2 Naomi Craft Meztelen testek erősen jellemezték első heteimet az orvosi egyetemen - nemcsak a bárban, ahol a kocsmai játékok túlságosan elfajultak, hanem a boncteremben is, ahol savas sólében tartósították és fehér leplekkel takarták be őket, mint egy Hitchcock krimi kellékeit. A lepedőt első alkalommal felhajtani megrendítő élmény. A hideg fémasztalon egy emberi test feküdt, azonosítója "nő, 75 é., bronchopneumonia", ami egy barna címkén volt a füléhez fémkapcsozva. Az ilyesmit nem felejti el könnyen az ember, mégis nem volt semmi felkészülés rá. Egy halott testekkel tele szoba nyilvánvalóan nem kívánt magyarázatot. Feltételezték, hogy úgy boldogulunk majd a boncolással, mintha mi sem volna természetesebb, mint az emberi lények felvagdalása. Buta voltam, hogy másként gondoltam. A második hétre a hangulat nyeglévé vált. A dúsan megrakott asztalok felett hangos pletyka és viccek áramoltak. A test pusztán egy anatómiai szerkezetté vált haszontalan tökfejek megfelelő munkaasztalává. Itt a boncteremben kezdenek a diákok az emberi test bonyolultságáról tanulni, fokozatosan bogozva ki minden alkatrészének működését. A betegségeket is elkezdik egy gép meghibásodásaiként szemlélni, és megtanítják nekik, hogy kell megtalálni és kezelni a bajt. A gép természetesen egy emberi lény, aki nem jól érzi magát. Valaki másnak az anyja, fiú-vagy lánytestvére. Az orvosi tananyag ritkán bátorít arra, hogy a beteghez ennek fényében viszonyuljunk. Később, klinikus diákként eltöltött első napjaimban a baleseti osztályon találkoztam Györggyel. Fájt a lába. Az éjszaka során később a lábat amputálták. Teljesen le voltam törve. Könnyeimen keresztül meséltem a barátaimnak Györgyről. Egyhangúlag egyetértettek abban, hogy nem szabadna hagynom, hogy a betegeim érzelmileg megérintsenek, vagy pedig nem leszek képes orvosként ellátni a feladatomat. Érveiktől megrontva megpróbáltam érzelmileg nem reagálni. De nemhogy könnyebbnek nem találtam a dolgokat, rosszabbul éreztem magam. Hogyan tudnék együtt érezni egy valamilyen kellemetlenséggel megbirkózni próbáló beteggel, ha én magam csak annyit teszek, hogy elnyomom az érzéseimet? Most már biztos vagyok abban, hogy amit a barátaim tanácsoltak, bár jó szándékkal tették, hibás volt. Meg kell tanulnunk tehát azt, hogy mértékletesen
2
Forrás: BMA News Review, 1990 május.
152
Érzést az orvostudományba
reagáljunk, hogy ne bénítsuk meg a bajban levők segítségére való képességünket. És ez lényegbevágóan fontos, ha őszintén segíteni szeretnénk rajtuk.
Törött testrészek Az orvosok bevett gyakorlata, hogy érzelmek nélkül beszélnek az emberek testéről. A betegségeket és szerveket alaposan tanulmányozzák, de gyakran elkülönítve és orvosi szakzsargonban. Az orvosokat a tudósokhoz hasonlóan arra tanítják, hogy minden problémát az elválasztás módszerével közelítsenek meg: a cél a legkisebb sértő rész megtalálása, amit felelősség terhel az eltört részért. Az orvosok néha a betegekről (sőt hozzájuk is) ebben a redukcionista stílusban beszélnek. Mivel magam is néha páciens vagyok, nem szeretek arra gondolni, hogy a "törött ujj"-ként vagy "egy kétes vakbélgyulladás"-ként utalnak rám. Amint a betegeket kóros példányokként kezdik szemlélni, az orvosok csúszós lejtőre kerülnek. A lejtő alján az érzéketlenség, és talán a hatékonyság elvesztése vár rájuk. Egyik barátom zavarodottan mesélte el, hogy hogyan utasították arra, hogy emelje fel a szoknyáját derékig, és álljon fel egy székre a konzulens és a környezetében levő orvostanhallgatók előtt. A konzulens ezután tíz percig nézte a lábát és beszélt a hallgatóknak a visszerekről, miközben azok lelkes, bocsánatkérő, vagy teljességgel érdektelen arccal bámultak. A kegyelemdöfés akkor jött, amikor egymás után mindegyik megnyomta és megsimogatta az ágyékát, néha puhatolózva, nyirkos kézzel, néha durvábban. Mikor a vizsgálat véget ért, annyira megzavarta ez az élmény, hogy nem volt hajlandó megfogadni a konzulens tanácsát. Az orvosi egyetemek elhanyagolják azt a lehetőséget, hogy a hallgatóknak egy alapvető jártasságot megtanítsanak: hogy hogyan fogadjanak magukba és hogyan emésszenek meg belül felizgató és félelmetes dolgokat, anélkül, hogy ezek gátló hatással lennének rájuk. Hogy ezt hogyan kellene megtanítani, nyílt kérdés de legfőbb ideje, hogy megválaszolják.
153
24. Az ifjúsági otthonokban dolgozó nevelők szerepkonfliktusai Graham Conelly
Egy fiatal hajléktalanok számára létesült szállón készítettem interjút egy 18 éves lánnyal, és megkérdeztem tőle, hogy mit jelent számára nevelője, egy középkorú hölgy. Azt mondta, hogy ez a hölgy olyan, mintha az anyja volna, akivel élete nagy részében nem volt kapcsolata, és hogy az eseti munkással való kapcsolatában a legfontosabb az lenne számára, hogy az "ott legyen, ha szükségem van rá". Ez a tanulmány részletekbe menően leírja az otthonokban dolgozó nevelői-létben rejlő különféle implicit szerepeket, és néhány olyan konfliktust, amit a gondozói személyzet ezen szerepek eljátszása során tapasztal. Az nevelők saját megfigyeléseinek feltérképezésére egy rövid kérdőívet használtam, és megkértem egy levelező főiskolai kurzus különféle intézményekből érkezett hallgatóit, hogy válaszoljanak néhány kérdésre. Ez a szerény felmérés nem szándékozik tudományos értékű eredményeket nyújtani, csupán gondolataim irányítására szántam. A felmérés eredményeire és a vonatkozó szakirodalomra csak érveim illusztrálásaként utalok.
A nevelők szerepének meghatározása Hogyan használják a "nevelő" (residential keyworker) kifejezést? Áltálában kétféle használat terjedt el. Az egyik a fiatal emberek gondozásában a szükségletek felbecslésének, koordinációjának és a beavatkozás megtervezésének nagyrészt adminisztratív funkcióira utal. A másik azt a szoros kapcsolatot összegzi, ami az "nevelt gyermek" (keychild) és a dolgozó között alakul ki, és ami elengedhetetlen része a önbecslés és biztonságérzet növelésének. A kérdőívemre választ adó eseti munkások mindkét értelmezésre utaltak. Azonban azokban az esetekben, ahol csak az egyik aspektust említették, a barátkozó támogató (befriender) szerep gyakoribb volt. Ez talán nem különösebben meglepő. Annak kapcsán, hogy milyen okok vonzották az otthoni gondozáshoz, sok dolgozó azt mondta nekem, hogy azért, mert ez lehetőséget nyújt arra, hogy a fiatalokat speciális adottságok felhasználásával, vagy a jellem ereje által befolyásolják. "Támogató, segítő, különleges személy" írta körül szerepét a vizsgálatomban szereplő egyik válaszadó. Millham és társai (1980) szerint a szálláson dolgozóknak háromfajta szerep áll rendelkezésükre. Az első kettő az eseti munka "segítő" aspektusának összetettségét jelzi: "olyan instrumentális szerepek, amelyek lehetővé teszik a 154
Nevelők szerep konfliktusai
jártasságok átadását a klienseknek" (például ismeretek átadása az alapvető személyes higiéniáról); és "expresszív szerepek, amik a kliensben valamely kívánt végállapot elérését segítik elő" (például a személyes kapcsolatok használata a kliens emberi értékeinek kihangsúlyozására). A harmadik típus az eseti munka adminisztratív és koordináló funkcióira utal: "olyan szervezeti szerepek, amelyek a szociális munka szolgáltatásának fenntartásával kapcsolatosak". Ezek a szerepek másképp is kifejezhetőek talán a tanítás, támogatás és koordinálás szavakkal. A szerepek meghatározásuknál fogva elvárásokat is tartalmaznak, mind a megkívánt feladatot elvégző dolgozó, mind a velük kapcsolatban álló kliensek részéről. Ezen elvárások hatásaként a dolgozók konfliktusokat tapasztalhatnak versengő igények vagy belső feszültségek feloldása formájában. Ha valamennyire is megértjük ezeknek a konfliktusoknak a természetét, képesnek kell lennünk arra, hogy nagyobbra becsüljük a nevelőotthoni munka összetettségét. Néhány ilyen konfliktust megvitathatunk Millham szerep-típusainak a felhasználásával.
A tanító szerep A dolgozók sokféleképp nyújtanak segítséget és útmutatást a fiataloknak. Különösen abban az esetben, ha valamilyen speciális jártassággal rendelkeznek, például sportban vagy valamilyen művészeti ágban, a gondozói személyzet szívesen adja át ezen ismereteit a fiataloknak, és általában nagy kielégülést is talál ebben. Azonban konfliktusok merülhetnek fel ebben a szerepben is. Saját tinédzser korú gyermekekkel rendelkező idősebb dolgozók elmesélték nekem frusztrációjukat amiatt, hogy az intézményekben a viselkedési szabályok lazábbak, mint amit ők saját családjukban megkövetelnek. Az otthonokban folyó élet egyik, a dolgozók által különösen nagy konfliktusforrásnak tekintett aspektusa a gondjaikra bízott gyermekek tanulmányi szükségleteire vonatkozik. Tapasztalatom szerint az otthonokban dolgozók gyakran alábecsülik saját, a gondozott fiatalok intellektuális serkentésére való képességüket. Kérdőívemben 16 válaszadó közül csak kettő említette a munkának ezt a vonatkozását, egyikük kimondottan az iskolai feladatokban való segítségnyújtásra utalt. Az otthonokban elhelyezett fiatalok tanulmányi szükségleteinek elhanyagolása két lehetséges okból eredhet. Először is, Millham és társai (1980) felfedezték, hogy a felmérésben szereplő otthonokban dolgozó személyzetnek csupán 32 százaléka élvezte saját diáknapjait, és legtöbbjüknek általában "közepes" volt a tanulmányi eredménye. Másodszor, amint Jackson (1987) megfigyelte, sok otthoni gondozó a tanulmányi tapasztalatokat hajlamos pusztán instrumentális terminusokban szemlélni, ami talán biztosítja a szakmai előmenetelt, "de nem olyasmi, ami az élet minden területét áthatja". A tanítói szerep másik aspektusa a társas és az élethez szükséges jártasságokra való felkészítést is magában foglalja. A Strathclyde Önálló Élet Projektben dolgozók saját projektjük értékelésekor megkérdeztek húsz korábbi lakót (Hughes et al., 1990): "Csupán egyetlen személy jellemezte magát az önálló életre "jól felkészült"-nek." A felkészülés főként olyan "praktikus jártasságok elsajátítására irányult, mint például a főzés, takarítás, bevásárlás, költségkalkuláció. 155
Gondolatok a gyakorlatról
A csoport kisebb része még olyan gyakorlati feladatokat sem kapott, mint a főzés". Jelentős, hogy a szerzők megjegyzik, hogy kevés figyelmet fordítottak az önálló élethez szükséges társas és érzelmi szempontú jártasságra, például, hogy hogyan lehet megbirkózni a magánnyal, vagy hogy hogyan legyünk magabiztosak a látogatókkal szemben. Azok a fiatal emberek, akik önáll lakrészekkel rendelkező otthonokban laktak, felkészültebbnek érezték magukat, de csak a gyakorlati jártasságokat illetően.
A támogató szerep A gondozói személyzet nagy része fiatalokkal való munkája támogató vonatkozásait hangsúlyozza. Ez egy egész sor viselkedést magában foglal, a problémák meghallgatásától vagy bátorítástól (segítés) a viselkedés határainak pontos meghúzásán keresztül a helytelen magatartás szigorú megrendszabályozásáig (kontrollálás). A gondozás ezen aspektusát már vizsgálták kutatók. Clough (1988) megállapítja, hogy ellentmondás van a fiatal, gondozásban levő emberek mindennapi tapasztalatait firtató kutatási jelentések között. Berridge (1985) például gyermekotthonok felmérése során arra a következtetésre jutott, hogy "a dolgozók általában érzékenyen viszonyultak a gyermekek szükségleteihez és problémáihoz, és csodálatra méltó toleranciáról tettek tanúbizonyságot." Whitaker és társai (1984) azonban azt találták, hogy a fiatalok nagyon gyakran szenvedtek lakótársaikkal való kapcsolatukból eredő stressztől, és Fisher és társai (1986) szerint a szülők gyakran kívánták volna, hogy az otthonok jobban korlátozzák gyermekeiket. Clough (1988) azt írja, hogy "a fiatalok azokat a korlátokat szeretik, amelyek megalapozottak, de rugalmasak, ha a személyzet hozzáállása konzisztens, és nem szeretik az önkényes cselekedeteket." Az otthonokba gyakorlatra kihelyezett diákok is pontosan ugyanezeket a preferenciákat írták le nekem, amikor elmagyarázták, hogy mitől gyümölcsöző egy képzési gyakorlat. Azonban nagyon gyakori az a környezet, amelyben, ahogy Clough találta, "A személyzet bizonytalan feladataiban, az egyes gyermekek elé tűzött célokban, hogy mitől lesz egy nap sikeres, és saját, a fiatalokat kézbentartására való képességében". Clough azzal érvel, hogy "az otthonok személyzetének alapvető feladata, hogy világos stratégiát fejlesszen ki, amelyben a célokat és módszereket pontosan meghatározzák." Ilyen világos cél inkább létezik ott, ahol az otthon vezetése maga is biztosabb a nyújtott szolgáltatás megértésében, és úgy érzi, cselekvőképes a támogató irányvonal szerkezetén belül. A Glengowan Ház esetében például, ami a glasgowi katolikus érsekség által fenntartott fiatal hajléktalanok számára szolgáló szálló, a központ igazgatója teljes önállósággal rendelkezik a szolgáltatás irányítására a szervezet és a helyi önkormányzati szociális munka osztály finanszírozásának és általános irányelveinek megkötésein belül. Azonban az egész személyzet és a fiatal lakók is képesek valódi befolyást gyakorolni a döntéshozatalra a Ház-gyűléseken (Glengowan House, 1990), hasonló irányelvek szerint működve, mint a terápiás közösségi modell.
156
Nevelők szerep konfliktusai
A kérdőívemre választ adó gondozókat megkértem, hogy különböztessék meg szerepeik "kontrolláló" és "segítő" aspektusait, és írják le a rájuk jellemző tipikus viselkedéseket. Azt is kértem, hogy jelezzék mindkét aspektus általuk érzékelt viszonylagos fontosságát, és becsüljék meg egy tipikus műszak során, hogy mennyi időt töltenek a fiatalok féken tartásával, és mennyit a segítésével. Ebben a kis mintában a megkérdezettek meglehetősen közös háttere ellenére minden egyes válaszadó legalább egy, a többiek által nem említett viselkedésre utalt. Ez azt jelzi, hogy az otthonok dolgozói munkájuk természetéről nagyon személyes véleménnyel rendelkeznek. Ez a megfigyelés talán nem meglepő, mivel a dolgozók közvetlenül a főiskolai kurzusokról kikerülők helyett inkább nagyon eltérő háttérrel és tapasztalattal rendelkező emberek közül verbuválódnak. A legtöbb megkérdezett kijelentette, hogy szerepük mindkét oldala egyaránt fontos; senki sem állította, hogy a kontrollálás fontosabb lenne. A válaszadók egyharmada azonban jelezte, hogy szerepük ezen oldala egy tipikus műszak lényegesen nagyobb részét teszi ki. A leggyakrabban említett viselkedés a "büntetés" és a "határok szabása" volt. Egynél többen említették még "a szervezet irányvonalának foganatosításá"-t, a "szembesítés"-t, és a "szervezési feladatok"-at. A gondozói szerep dolgozók által alkalmazásuk céljának tartott oldalai (pl. segítés), és az idejük nagy részét kitevő feladatok (pl. fegyelmezés) közötti szakadék jelentősen hozzájárul az otthonokban a gondozói személyzet elégedetlenségéhez. Ez kétségkívül az ismételt konfrontációból adódó stressznek tudható be, de abból is adódhat, hogy a dolgozók vagy úgy érzik, hogy alkatilag alkalmatlanok a munka "nehezebb" részére, vagy hogy nem rendelkeznek megfelelő képzettséggel. A kérdőívre válaszoló gondozókat megkértem, hogy írjanak le olyan eseteket, amikor konfliktust tapasztaltak szerepeik segítő és kontrolláló oldalai között. A dolgozókra irányuló, szóbeli vagy fizikai erőszakkal gyakran kísért agresszív viselkedés tipikus az olyan helyzetekben, ahol az otthonok személyzete úgy érzi, konfliktusos a szerepe. Egy a helyi hatóság által fenntartott gyermekotthonban dolgozó 25 éves gondozó írta le a következőket: Akkor éreztem konfliktust, amikor meg kellett zaboláznom egy fiatal fiút, aki megpróbált megtámadni, miután szembesítettem elfogadhatatlan viselkedésével. Biztos voltam abban, hogy az én felelősségem, hogy megfékezzem, miután elvesztette az önuralmát. Ez kapcsolatban állt azzal, hogy segítsek neki felismerni viselkedése következményeit. Nem tetszett, hogy ezt kell tennem, de tudtam, hogy én vagyok a felelős a lakó megrendszabályozásáért és segítéséért.... Semmiféle ilyen támogatás nem áll rendelkezésre, mivel a szerepem részének tekintik, hogy felvállaljam ezeket a helyzeteket, és a megfelelő módon kezeljem őket. Ezt nem találom kielégítőnek.
Ebben az esetben a dolgozó úgy érezte, hogy személyesen felkészült a válság kezelésére, de utalt arra az elszigeteltségre, hogy az otthonok személyzete gyakran úgy érzi, hogy a vezetőik cserben hagyják őket. Sok dolgozó haragjának ad hangot: egy helyettes főnöknő leírta, hogyan kellett végrehajtania egy terepmunkás (fieldworker) által kiszabott büntető szankciót egy fiún, aki állandóan megszökött. Dühének oka az volt, hogy tehetetlennek érezte magát, tudta, hogy a büntetés nem 157
Gondolatok a gyakorlatról
megfelelő, különösen azért, mert a terepmunkás meg sem kísérelte megtudni, hogy mi az oka a fiú szökéseinek. Sokan éreznek bűntudatot azzal kapcsolatban, hogy a helyzettel nem tudnak saját megelégedésükre foglalkozni, mint a következő hölgy: "sokszor van úgy, hogy a fiatalnak időre lenne szüksége, hogy beszélgessünk, de a személyzeti hiányok miatt képtelen vagyok időt tölteni velük." Ennek a dolgozónak a megjegyzése a gondozói személyzet elégedetlenségének másik forrására is utal: tapasztalatból származó hitük az, hogy az egyes fiatalok meghallgatására vagy a velük való beszélgetésre szánt idő hasznos. De a csoportos együttlakás természete (és a személyzeti arányok) miatt az egyéni munka luxusnak tűnik. Könnyen lehet, hogy a fiatallal való kapcsolat kialakítására szánt idő a kulcs az erőszak kitörése valószínűségének csökkentéséhez. A kollégák közti, és a gondozók és fiatalok közti jó kommunikáció nyilvánvalóan alapvető része a hatékony gondozói munkának. A kérdőívre adott válaszokban a segítő viselkedések leírására használt gyakori kifejezések a "tanácsadás", "odafigyelés" és "fenntartás" voltak, a két utóbbi olyan jártasság, ami nyilvánvalóan a tanácsadás fontos alkotóeleme. Érdekesnek találtam, hogy a tanácsadást olyan gyakran említették, noha hallottam olyan érveket, hogy a beavatkozás ezen formáját a nevelői személyzet nem gyakorolja, vagy hogy ez nem megfelelő módszer a nem eseti munkások (case-workers) kezében. Az én benyomásom alapján az otthonokban dolgozó nevelők (residential key workers) a terepen dolgozóktól (field worker) eltérően szemlélik a tanácsadást. Az otthonok személyzete gyakran beszél közös szabadidős tevékenység közben "lábon" zajló tanácsadásról. A "tanácsadás" fogalmának ez a használata sokak számára elfogadhatatlan, akik azzal érvelnek, hogy az otthonokban dolgozó nevelők "tanácsadói" jártaságukat általában a segítő kapcsolat kontextusában használják fel. A szociális munkás (Certificate in Social Service) diákokkal való munkám tapasztalata szerint az előre megtervezett, néha formálisan egyeztetett szerződéssel zajló üléseket gyakran a tanfolyami feladatokhoz, például esettanulmányokhoz kapcsolják, ahol plusz idő áll rendelkezésre az individualizált munkára. Az egyik hasznos mellékkövetkezmény azonban az, hogy a diák olyan jártasságokra tesz szert, amelyeket kevésbé tervezett helyzetekben is alkalmazhat. A dolgozók által a fiatalokra való egyéni odafigyelésre fordított idő nyilvánvalóan fontos, bár a jó kommunikáció önmagában nem elegendő. A hatékony kommunikációs képességek és az elfogadható csoportos együttélésre vonatkozó közös megegyezések kombinációja, és az egyének értékelése a tárgya annak a Brown és társai (1986) által idézett levélnek, amit egy leányotthonban dolgozó írt: Tinédzserekkel való tizenöt évi munkám során sosem tapasztaltam a személyzet elleni erőszakot. Szerintem ennek az az oka, hogy: 1. Kezdettől világossá tesszük, hogy az erőszak elfogadhatatlan mind a csoporton belül, mind a személyzet irányában - csak további gondokhoz vezet, tehát elpocsékolt energia. 2. Minden gyereket egyénként tisztelünk, és így is kezeljük őket.
158
Nevelők szerep konfliktusai
3. Hetente nyílik lehetőség arra, hogy mindenki hangot adjon személyes sérelmeinek vagy négyszemközt, vagy azokon a heti csoportos gyűléseken, ahol az összes lány és a személyzet is jelen van. 4. Mindig van idő arra, hogy meghallgassunk egy gyermeket, ha erre szükség van.
Mindazonáltal még nagyon gyakorlott szakemberekkel is megesik, hogy megtámadják olyan gyerekek, akikkel szoros támogató kapcsolatot épített ki. Egy személyes barátom sikeresen elvégezte a hivatásos szociális munkás képzést, és nevelői önbizalma jelentősen megnőtt ezáltal. Hamarosan előléptették egy másik otthonba csoportvezetőnek. Rövid idő elmúltával súlyosan bántalmazta egy fiatal ember, hetekig nem dolgozott, majd illúzióit vesztve otthagyta munkahelyét. Nyilvánvaló, hogy a dolgozóknak saját maguknak is szüksége lenne támogatásra: mind érzelmire, hogy segítse őket a válsághelyzetek kezelésében, mind felügyeletire (superviory), hogy tanácsot és útmutatást kapjanak arra, hogyan avatkozzanak be a fiatalok és családjaik életébe. A támogatás és konzultáció sokféle formát ölthet; Berry (1989) a "külső tanácsadó" bevonását támogatja, akit "amiatt, hogy kívülről jött, és nincs közvetlen felelőssége a lakókért, nem gátolják az otthon napi követelményei, és ezért szabadon foglalkozhat azzal, amit a személyzet a leginkább nyomasztónak talál." Az otthonok dolgozói gyakran beszélnek elismerően a kollégáiktól kapott támogatás minőségéről. Ez a támogatás azonban valószínűbb, hogy egyfajta sorstársi együttérzésből, mintsem az eseményekre reflektáló szervezett segítségből áll, ami hozzájárulhatna ahhoz, hogy a dolgozó a jövőben eredményesebben avatkozhasson be. Néhány helyzetben a dolgozók konfliktust tapasztalnak a kollégák iránti lojalitás és a kliensek iránt érzett felelősség között, mint az a férfi nevelő, aki a kérdőívre válaszolva felidézett olyan alkalmakat, amikor "a személyzet két vagy három tagja egyszerre beszélt a klienshez akkor, amikor a kliens nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben." A munka segítő és kontrolláló oldala közti konfliktus meglehetősen bonyolult is lehet. Néha a dolgozó úgy érzi, hogy munkatársai kontrolláló tevékenységüket hibásan használják. Egy értékelő tisztviselőnő (assessment officer) ellentétes érzelmeit a következőképp írta le: A kliens valóban szörnyen viselkedett, de lenyugodott, mikor eltöltöttem vele bizonyos időt, annak ellenére, hogy keményen szembesítettem viselkedésével. A személyzet többi részének nyilvánvalóan sokkal hosszabb ideig kellett már előzőleg is a klienssel foglalkoznia, mint amennyit én tettem, de frusztráltnak és haszontalannak éreztem magam, amikor átvették a helyzet irányítását, és figyelmen kívül hagyták segítő szándékomat. Úgy éreztem, hogy a klienssel való kapcsolatomat felhasználhattam volna a helyzet javítására, és esetleg olyan szituációt is kialakíthattunk volna, amelyben konstruktív munkára nyílt volna lehetőség. Meg tudtam érteni, hogy a személyzet többi része mennyire frusztrált a kliens folyamatos helytelen viselkedése miatt, de úgy éreztem, hogy munkájukban kevésbé kellene a kontrolláló oldalra fektetniük a hangsúlyt.
159
Gondolatok a gyakorlatról
A belső küzdelem egészen másfajta formáját tapasztalta az a gondozói személyzet, akik, mint válaszadóm leírja, saját maguk által jónak tartott munkastílusról elmélkedtek: "A nehézségek oka a személyiségben rejlik. Én nem szeretem a szembesítést, és jobban érzem magam a segítő szerepben, habár képzésem során rájöhettem, hogy nem minden szembesítés negatív." Ez a dolgozó egy fontos pontra mutat rá: a gyerekek nagyon gyakran éppen azért kerülnek gondozásba, mert a gondoskodó felnőttek korlátozó tevékenysége hiányzott. Az ellenőrzés újbóli bevezetése konfrontációhoz vezethet, és ez nem feltétlenül rossz, abban az esetben, ha higgadtan kezelik, anélkül a hozzáállás nélkül, hogy minden áron a felnőttnek van igaza.
A koordináló szerep Az otthonokban a nevelők feladatának harmadik, Millham és társai (1980) által megkülönböztetett oldala egy szervezeti szerep. Ez általában a kliensről különféle forrásokból származó információk összegyűjtéséből és ennek egy koherens terv kidolgozására való felhasználásából, jelentések készítéséből, és a kliens tanárokkal, a szociális osztály hivatalnokaival szembeni, és eseti konferenciákon való érdekvédelméből áll. Saját dolgozókkal és felügyelőikkel (supervisors) folytatott beszélgetéseim azt jelzik, hogy ez az általános terület sokak számára tekintélyes személyes konfliktusokkal terhelt. Sok otthonokban dolgozó nevelő a korábbiakban már említett korlátozott tanulmányi hátterének másik hatása az, hogy nehezebben bírnak megbirkózni a munka adminisztratív követelményeivel. Különlegesen két aspektus fontos e tekintetben. Az első a kutatásra és jelentések elkészítésére való képesség, amely az értékelési áttekintések (assesment reviews) elkészítésében kritikus jártasság. Érthető módon sok, máskülönben magabiztos dolgozó személyes szorongást érez annak a gondolatára, hogy tollat kell ragadnia. A második az a biztonságérzet, hogy gyűléseken és esetmegbeszéléseken ki merjék fejezni a véleményüket. A nevelőket rendszeresen hallottam arról beszélni, hogy mennyire frusztrálja és elkeseríti őket saját, kliensekről szóló vitában való részvételre való képtelenségük, amelyet az attól való félelem okoz, hogy a "képzett" szakemberek körében "iskolázatlannak" mutatkoznak. Ezeket a frusztrációkat még csak felerősíti az a helyzet, mikor az önbizalomhiányban szenvedő dolgozó az épp tárgyalt gyermekkel csak korlátozott kapcsolatban álló más emberektől hall kétségbevonhatatlan véleményeket.
Összegzés A cikkben korábban azt állítottam, hogy a nevelők szerepei a kliensekben is elvárásokat ébresztenek. Milyen szerepek állnak a fiatalok részére rendelkezésre a gondozói személyzettel való kapcsolataikban? Az egyik lehetséges szerep a hatalomtól való megfosztottságot hangsúlyozhatja, amit vagy egészségtelenül belenyugvó (megalkuvó) viselkedésben, vagy negatívizmusban fejeződik ki. Mivel a fiatal kliensek sérülékenyek, és zömében rosszul iskolázottak, nem meglepő,
160
Nevelők szerep konfliktusai
hogy gyakran nem érzik képesnek magukat saját sorsuk befolyásolására. Mindazonáltal a tanári szerepet felvállaló nevelőknek nagy a felelőssége abban, hogy biztosítsák, hogy a fiatalok megtanulnak önállóan gondolkodni és cselekedni. Parsloe (1988) azzal érvel, hogy ehhez a dolgozóknak az emberi viselkedésről való tudáson annak saját magukra, családjukra, és általában az emberekre vonatkozó terminusokban kell elkezdeni gondolkodniuk, mintsem a kliensekre, mint külön állatfajra gondolva. Ha ez megtörténik, sokkal szélesebb alapú szerepet kaphatnának a fiatalok. Erre a partneri megközelítésre példa a rendszeres Ház-gyűlés (a Glengowen Ház csoportos életének egyik korábban már említett jellemzője), ahol a fiatalok és a dolgozók úgy érzik, egyenlő joguk van a témák felvetésére, és egyenlően felelősek azért, hogy másokat meghallgassanak. A partnerség ott is egyértelmű, ahol a dolgozók a Nyilvántartáshoz való Hozzáférés Törvényt alkalmazva bátorítják az eseti megbeszéléseken, és értékeléseken, és az önsegítő csoportokban való részvételt. Elkerülhetetlen, hogy az otthoni gondozásba kerülő fiatalok érzelmileg sérültek, és szükség van egy, a nevelőtől való függés időszakára, aminek hosszúsága az egyéni szükségletek alapján változó. Az önbecslés visszaállítása, és valódi identitástudat kialakítása olyan gondozási környezetben érhető el, ahol bátorítják a jó kommunikációt, és megengedik, hogy a fiatalok részt vegyenek a döntéshozatalban. Úgy néz ki, hogy a hatékony gondoskodásnak a nevelői szerep mindhárom oldalára, a tanításra, támogatásra és a koordinálásra is szüksége van. A dolgozók konfliktusai gyakran evidensek ezen szerepek között, és nem könnyű őket legyőzni a munka világos irányvonalai, támogató mechanizmusok és képzési lehetőségek nélkül.
Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani a glasgow-i Glengowan Ház lakóinak és igazgatójának, David Ramsay-nek, és a személyzetnek, akik időt szántak rám, és türelmesen megválaszolták a kérdéseimet, és a Langsdale College diákjainak, akik elmondták nevelői tapasztalataikat.
Hivatkozások Berridge, D. (1985) Children's Homes. Oxford: Basil backwell. Berry, J. (1989) "Daily experience in residential care for children and their caregivers", in S. Morgan és P. Righton (szerk), Cild Care: Concern and Conflicts. Sevenoaks: Hodder & Stoughton. Brown, R., Bute, S. és Ford, P. (1986) Social Workers at Risk: The Prevention and Management of Violence. Basingstoke: Macmillan/British Association of Social Workers. Clough, R. (1988) Living Away from Home. (Bristol Papers in Applied Social Studies 4.) Bristol: School of Applied Social Studies, University of Bristol. Fisher, M., Marsh, P., Phillips, D., és Sainsbury, E. (1986) In and Out of Care. London: Batsford/British Association for Adoption and Fostering. Glengowan House (1990) "Annual Report 1990". Glengowan House Centre for Young Homeless.
161
Gondolatok a gyakorlatról Hughes, F., McCulloch, P. és Murphy, M. (1990) Independent Living Project: A Survey of Consumers' Views. Glasgow: Strachclyde Regional Council. Jackson, S. (1987) The Education of Children in Care. (Bristol Papers in Applied Social Studies 1.) Bristol: School of Applied Social Studies, University of Bristol. Millham, S., Bullock, R. és Hosie, K. (1980) Learning to Care: The Training of Staff for Residential Social Work with Young People. Aldershot: Gover. Parsloe, P. (1988) Social Workers and Children in Care.(Bristol Papers in Applied Social Studies 7.) Bristol: School of Applied Social Studies, University of Bristol. Whitaker, D. S., Cook, J., Dunne, C. és Lunn-Rockliffe, S. (1984) The Experience of Residential Care from the Perspective of Children, Parents and Care-Givers. London:ESRC.
162
25. Elmélkedés a csoportos gondozással kapcsolatos érzésekről3 John Simmonds
Ebben a rövid, egy hosszabb tanulmányból származó kivonatban John Simmonds a személyes szorongások és egy szervezet működési módja közti kapcsolatot tárgyalja, és kitüntetett figyelmet szentel a fiatalok nevelőotthoni gondozásának. A szervezeti ügyekben a tudattalan védekezések figyelmen kívül hagyása sok jó szándékú változást erős ellenkezés és ebből következően eredménytelen munka tárgyává tehet. Két elméleti és gyakorlati hagyomány próbálta leginkább a pszichoanalitikus nézőpontot kifejleszteni, ami összekapcsolja a szervezeti struktúrát és a belső, tudattalan világgal rendelkező egyéneket. Az elsőt nem meglepő módon a mentális egészség területének egy meghatározott mozgalmával, a demokratikus terápiai közösség mozgalmával (Jones, 19555, 1976) hozzák kapcsolatba. A másodiknak általánosabb a felhasználása a kereskedelmi, ipari és humánszolgáltató szervezetek körében, példaként az Emberi Kapcsolatok Tavistock Intézete (Tavistock Institute of Human Relations) és azon belül is különösen A. K. Rice (átv. Miller és Rice, 1967) munkássága hozható fel. A Rice-hoz hasonló szervezeti elemzők és a Jaques-hoz és Menzie-hez hasonló pszichoanalitikusok egyik fő érve az, hogy a feladat és szerkezet objektíven és racionálisan felfogott fogalmainak fontosságát ki kell hogy egészítse az érzelmek, és különösképp a tudattalan motivációk helyének megértése a szervezet életében. Ezt egyértelműen fogalmazza meg Jaques (1955), amikor azt írja "Az egyéneket intézményesített emberi társulásokba kötő egyik elsődleges egyesítő elem a pszichotikus szorongás (psychotic anxiety) ellen való védekezés. Ebben az értelemben az egyénekről úgy is gondolkodhatunk, mint akik externalizálják azokat az impulzusokat és belső tárgyakat, amelyek egyébként növelnék a pszichotikus szorongást, és bevonják őket azoknak a társadalmi intézményeknek az életébe, amelyekkel kapcsolatban állnak." A feladatból kiinduló, és a struktúrát ennek a feladatnak a racionális értékeléséből származtató szervezeti modellekkel összehasonlítva a szervezeti működésnek ez a képe éppen fordított. Azonban a pszichoanalitikai irányultságú szervezeti modell megértésében fontos az, hogy egy ilyen elméletben ez 3
Kivonat G. Pearson, J. Treseder és M. Yelloly (szerk) Social Work and the Legacy of Freud, Macmillan, Basinstoke, 1988. c munkájából.
163
Gondolatok a gyakorlatról
önmagában nem szorítja vissza a feladatot és szerkezetet másodlagos helyzetbe, hanem azt jelenti, hogy a feladat és a szerkezet nem érthető meg teljesen anélkül, hogy tudatában lennénk annak, hogy ezek miket reprezentálnak a szervezet tagjai számára. Mikor Menzeis (1960) egy gyakorló kórházban az ápolási szolgáltatások strukturális problémáit az egyéni ápolói szorongások kezelésének szervezeti módszereire vezeti vissza, ez nem helyezi a nővérek, vagy a szolgáltatásaikat nyújtó struktúra iránti objektív igényt másodlagos helyzetbe. Ezzel szemben felhívja a figyelmet a feladat és struktúra fogalmainak vizsgálatában ezek mélyebb és dinamikus jelentőségére. Ezenfelül megköveteli, hogy vegyük tekintetbe ezeket a dinamikus aspektusokat azoknak a folyamatoknak a vizsgálatakor, amelyek akadályozzák a szervezet feladatainak hatékony elvégzését. Britton (1981) még egy dimenziót hozzátesz ehhez a témához az ismétlés és rekonstruálás (re-enactment) freudi fogalmainak vizsgálatakor, nemcsak az egyéni vagy családdinamika vonatkozásában, hanem arra nézve is, hogy a szakemberek milyen módon kezelik ezeket a dinamikákat saját magukban illetve egymás között. Britton tehát annak a bemutatásában érdekelt, hogy egy szituációban jelen lévő kapcsolatminták hogyan vihetők át egy másik helyzetre, "amelyben az új résztevők a mögöttes dinamika megismételt kifejeződéseinek eszközévé válnak...Az alapvető helyzet továbbra is rejtett és változatlan marad, miközben új változatai elszaporodnak. A szereposztás változik, de a cselekmény ugyanaz marad" (Britton, 1981: 49). Britton szerint "egy eset által keltett érzés intenzitása; a kiváltott dogmatizmus foka; a drasztikus és sürgős intézkedések életbe léptetésére irányuló nyomás a nem megfelelő közönnyel, meglepő tudatlansággal, indokolatlan engedékenységgel, nem jellemző érzékenységgel vagy szakmai tehetetlenséggel együtt mind lehetséges figyelmeztető jelek arra nézve, hogy ilyesmi történik. Egy eset kapcsán felmerülő vissza nem fojtott vagy nem kívánt érzések ezért ebben az esetben uralják és meghatározzák a szakmai gondolkodást és a további tevékenységet. Mikor a gondolkodást elválasztják a fájó érzelmi valóságtól, amire vonatkozik, akkor ez egészségtelen és nem megfelelő tevékenységet eredményezhet. Azonban ez nemcsak az egyéni, ezért különleges és individuális esetekre korlátozódó esetekben lehetséges, hanem amint Menzies rámutat, a szakmák és szervezetek tényleges struktúrája és tevékenysége is magára veheti ezeket a tudattalanul meghatározott motívumokat. Ezt tárgyalja Miller és Gwynne (1972) a hosszú távú gondozásra szoruló testi fogyatékosok részére szolgáló otthonok tanulmányozása során. Itt az elsődleges feladat érzelmi és társadalmi feszültségei ellen való védekezés idézi elő azt, amit humanitárius és liberális védekezésnek neveznek. Ebből származtatják az otthoni gondozás két modelljét - a raktározó és a kertészeti modellt - amelyek mindketten tagadják ezen intézmények valódi feladatainak néhány fontos aspektusát. Én tehát azzal érvelek, hogy a pszichoanalitikus gondolkodás fejlődése arra utal, hogy a szervezeti élet minden oldala a feladattól a struktúrán és kultúrán át az egyéni döntéshozatalig és ügykezelésig, kifejezheti azokat az alapvető problémákat, amiket az emberi lények érzelmi fájdalmukkal való szembesülése és a tapasztalatból való tanulása hoz felszínre. Ez azt jelenti, hogy nemcsak társadalmilag strukturált védekezési mechanizmusok léteznek a szorongás ellen,
164
A csoportos gondoskodással kapcsolatos érzelmekről
hanem hogy minden helyzetben megvan a lehetőség arra, hogy kifejezzen egy mögöttes és tudattalanul meghatározott érzelmi dinamikát. Azonban ez az elmélet nem a szervezeti élet lehetőségeinek negatív kifejeződése, hanem inkább alkalmat teremt a szervezetek számára arra, hogy érzékenyebben viszonyuljanak az emberi problémák érzelmi valóságához. Ezáltal olyan feladatleírásokat és kapcsolódó struktúrákat és munkagyakorlatokat tudnak kifejleszteni, amelyek összefüggnek a mögöttes szorongás és a feladat dinamikája megértésének és feldolgozásának szükségességével. Ezt példázza egy olyan otthon, ami hosszú távon állami gondoskodásban levő fiatalokat segített saját önállóságuk megteremtésében. Az intézetben válsághelyzet alakult ki az alkalmazotti és műszakbeosztási jegyzék körül. Míg papíron megfelelő számú ember állt rendelkezésre az intézeten belül a műszakok betöltésére, a beosztás elkészítésénél nehézséget okozott az, hogy a szükséges időt biztosítsák a személyzetnek arra, hogy a ténylegesen már elköltözött lakókat támogassák. Ezen nehézségek miatt az utógondozási munka minősége romlott, és azok a dolgozók, akik nyomon követték a lakókat kiköltözésük után, ezt javarészt a saját szabadidejükben tették. A válságot az is mélyítette, hogy az igazgatási csoport megpróbálta úgy kezelni a problémát, hogy számszerűsítette az utógondozás iránti jelenlegi keresletet, és megpróbálta előre jelezni az elbocsátandó lakók jövőbeni szükségleteit is. Ezek a számok azt mutatták, hogy körülbelül 30 százalékos állománynövekedés kellene ennek a kielégítéséhez. Ezt a számot nemcsak a szervezet legfelsőbb vezetése utasította el, hanem megkérdőjeleződött az utógondozás szükségessége is. Ezt a személyzet meglehetősen nagy haraggal fogadta, és idővel a munkafegyelem jelentősen csökkent. Az intézet személyzetével az utógondozásról folytatott beszélgetések nyilvánvalóvá tették, hogy a felszínre került probléma - a személyzet beosztása valójában csak egyik oldala egy tekintélyes érzelmeket kiváltó problémának. A személyzetet nemcsak az nyugtalanította, hogy mi történik a lakókkal miután elköltöznek az intézményből, hanem az is, hogy mi történik velük, amíg éppenséggel lakók. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét vonatkozást egy fő kérdés kapcsolja össze, az elválasztás (separation) kérdése: egy bizonytalan múltból származó fiatalok leválasztása, egy, sokak számára szintén bizonytalan jövőbe. A személyzet számára ez azért is fontos volt, mivel ez egyúttal a lakókkal nagy időráfordítással és meglehetős erőfeszítéssel létrehozott, fontos kapcsolataik felbontását is jelentette. Amint ezt részletesebben is megvitattuk, világossá vált, hogy a személyzet nagy része nehezen tudott a szervezet céljaihoz viszonyulni amiatt, hogy a beutalt és felvett fiatalok közül sokaknak olyan mély problémáik és szükségleteik voltak, amelyek kezeléséhez két éves ott tartózkodás nem elegendő. A személyzet úgy érezte, hogy sok fiatalnak két évre van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán valamifajta bizalmi kapcsolatot kiépítsen. A munka ezen oldalára való összpontosítás tehát ezért háttérbe szorította a munka másik oldalát - a távozásra való felkészítést. Ezért habár a téma nem hiányzott a fiatalok otthonban való tartózkodása alatt a beszélgetésekből, mégis valami olyasmi volt, amit a személyzet részéről tekintélyes ambivalenciával vitattak meg. Az volt a benyomásom, hogy néhány fiatal akár valószerűtlennek is érezhette a jövőre vonatkozó terveket, és az
165
Gondolatok a gyakorlatról
ezzel való aktív foglalatosság szükségességét. Ezért a távozást ténylegesen csak a lakásba költözés előtt néhány héttel, vagy egy esetben mindössze három nappal megelőzőleg beszélték meg. Ebben az időszakban az érzelmi hangulatot könnyen dominálhatta pánik a lakó, és bűntudat a személyzet részéről. A felkészülés maga gyakran praktikus ügyekre összpontosult, míg kevéssé vették tekintetbe, milyen érzelmeket vetnek fel az események. Úgy tűnik az otthonban egyfajta kultúra alakult ki aminek alapja az a nehézség, hogy egyrészt egy szoros kapcsolatban vegyünk rész, és ezzel egy időben foglalkozzunk az elválás és függetlenség összetett érzéseivel. A lakók szorongása ez utóbbi miatt azt eredményezte, hogy sokuk teljesen tagadta annak a valóságát, ami előttük állt, és arra késztette őket, hogy a személyzet iránti erős és gyakran negatív függőségüket kifejezzék. Ennek eredményeképp az utógondozás időszaka a legjobb esetben is gyakran olyan dolgokkal foglalkozott, amire hasznosabb lett volna még a bentlakás ideje alatt összpontosítani. Ezekben az időszakokban vált a személyzet számára az utógondozás iránti igény különlegesen égetővé, de még ekkor is, a munka végetvetése és a felelősség áthárítása miatt érzett szorongás miatt a munka tovább húzódott, mint helyénvaló lett volna. Számos olyan esetben, amikor az utógondozást nem arra használták, hogy bepótolja be a bentlakás ideje alatt elmulasztottakat, a fiatal megelőző rossz élményei az elválásról újra megismétlődtek a visszautasítás és elhanyagolás keverékében. Gyakran ezek a fiatalok tudtak legnehezebben megbirkózni a függetlenséggel, és idővel ismét otthoni gondozást igényeltek, csak ezúttal egy ideggyógyintézetben vagy börtönben. Mind a vezetőség, mind a személyzet csoportjával való munka fókusza elsősorban nem a személyzet forrásainak növelése volt. Inkább abban volt segítségre szükségük, hogy hogyan fejlesszék saját érzelmi forrásaikat annak érdekében, hogy megértsék a feladat és a kifejlődött vonatkozó kultúra emocionális tartalmát annak érdekében, hogy megbirkózzanak a feladat által kiváltott szorongással. Ennek során a személyzet elmélyítette a feladattal és a rá adott szubjektív válaszaikkal kapcsolatos megértését, és ez lett a legjelentősebb pont az eredeti probléma és az otthon munkájának fejlesztésében Miután megtapasztalták és elgondolkodtak a szeparáció fájdalmán, egészen világossá vált, hogy a legmélyebb megértés pontján a személyzet tagjai magukban belül is a legközvetlenebbül megtapasztalták ezt a fájdalmat, és ezért a személyzet megtalálta annak a módját, hogy nyíltan érzékenyebb és fogékonyabb legyen a lakók problémái és szorongásai iránt. Ez viszont képessé tette a személyzetet arra, hogy segítse a lakókat abban, hogy közvetlenebbül és segítőkészebben szembesüljenek múltjukkal és jövőjükkel is a gondozás során, és a távozásra való készülődéskor. Emiatt a szociális munkában manapság folyó vitában többet kellene gondolkodni az általam megvitatott nagyon erős érzések hatásán, mint ami jelenleg divatos. Akár az elméletben, akár a gyakorlatban az, amit érzünk, és amit gyakran figyelmen kívül akarunk hagyni, lehet, hogy egy olyan szociális munka felépítésének az alapját képezhetné, amit kevésbé ural a bizonytalanság, bűntudat és tragédia jelenlegi légköre.
166
A csoportos gondoskodással kapcsolatos érzelmekről
Hivatkozások Britton, R. (1981) "Re-enactment as an unwitting professional response to family dynamics", in S. Box, B. Copley, J. Magagna és E. Moustaki (szerk.), Psychotheraphy with Families. London: Routledge. Jacques, E. (1955) "Social systems as a defense against persecutory and depressive anxiety, in M. Klein, P. Heimann és R. E. Money-Kyrle (szerk.), New Directions in Psychoanalysis. London: Tavistock. Jones, M (1955) The Therapeutic Community: a New Treatment Method in Psychiatry. New York: Basic Books. Jones, M. (1976) Maturation of the Therapeutic Community. New York: Human Sciences Press. Menzies, I. E. P. (1960) "A case study in the functioning of social systems as a defense against anxiety", Human Relations, 13. Reprinted as The Functioning of Social Systems as a Defense Agains Anxiety: a Report on a Study of the Nursing Service of a General Hospital. Tavistock Pamphlet, no. 3, 1970. Miller, E. J. és Gwyne, G. V. (1972) A Life Apart. London: Tavistock. Miller, E. J. és Rice, A. K. (szerk.) (1967) Systems of Organisation. London: Tavistock.
167
26. Gondolatok a rövid távú eseti munkáról Liz Lloyd
Ez a cikk szerkesztett változata annak a munkának, amit egy diák készített egy szociális munka kurzusra. A beszámolót egy felügyelő biztos (assessor) számára írta, és a szerző ügyel arra, hogy egy átfogó esetként mutassa be a klienssel való munkájának és kapcsolatának történetét. A szakmai munkáról való gondolkodás gyakran nem csupán a dolgozó személyes hasznát szolgálja, hanem része annak a beszámolónak, amit munkájáról a többi munkatársnak bemutat.
1. Kezdeti kiközvetítés Ms. M-et a közösségi foglalkozási terapeuta utalta hozzám, aki egy olyan látogatást kért, ami információt nyújt a közösségi csoportokról, különösképp az egészség-orientált csoportokról. Ms M-et 33 éves, "nyugat-indiai" nőként említették, aki rokkant.
2. Első látogatás és értékelés Ms M valójában nyugat-afrikai. Öt éve él Angliában. Három évvel ezelőtt ipari balesetet szenvedett, ami miatt nagy fájdalmat érez a hátában és vállaiban. A baleset óta nem tudott dolgozni, és Rokkantsági Segélyt kap. Az összes szükséges segítség és módosítás rendelkezésére áll a házában. Tavaly februárban költöztették jelenlegi lakhelyére, ahol a férjével él. Az volt a benyomásom, hogy a férje sokat van távol. Mióta ebbe a házba költözött, nem járt nála szociális munkás. A sérülésért nem részesült kártérítésben, mivel nem tudták bizonyítani, hogy azt a munkáltató hanyagsága okozta. Konyhai kisegítő volt a foglalkozása. Ms M kapcsolatba akart kerülni a helyi közösséggel, és értékes tagként, nem pedig az együttérzés tárgyaként szeretett volna hozzájárulni a közösség életéhez. Vissza akart menni dolgozni egy olyan munkába, amelyre fizikailag képes. Ki akart törni elszigetelt, lakhelyéhez kötött létéből, és túl akart lépni sérülésén és az ebből következő problémákon. Nagyon félénk és tartózkodó volt azzal kapcsolatban, hogy mindezt továbbadja nekem, és a hangja időnként gyakorlatilag kivehetetlen volt. Nyilvánvaló volt számomra, hogy én-képe és hangulata meglehetősen rossz. Nagyon depressziósnak és magányosnak tűnt.
168
Gondolatok a rövid távú eseti munkáról
3. A terv Együttesen kidolgozott tervünk a következőkre alapult: a.) Ms. M saját probléma-definíciójára Alapvető fontosságúnak tűnt számomra, hogy ezt el kell fogadnom, és nem kell megpróbálnom mögöttes kérdésekbe mélyebben belemerülni. Tudtam házassága problémáiról, de ezekről nyilvánvalóan nem akart beszélni. Úgy tűnt, hogy reális és megfelelő célokat tűzött ki maga elé, és úgy éreztem, hogy a közösségi csoportokkal való kapcsolatok akár pozitív lépések is lehetnek önbizalma és hangulata javításának tágabb célja irányába. b.) A hivatal szerepe Az Egészség Project számos kapcsolattal rendelkezik a közösségi csoportokkal, amelyek lehet, hogy képesek Ms M-et támogatni elszigeteltsége érzésének legyőzésében. Alkalmazási kilátásainak megtartása és fejlesztése is olyan cél volt, amiben gyakorlati segítséget tudtunk nyújtani. c.) Közreműködésem időszakos természete Tudtam, hogy Ms. M-el eltöltött időm korlátozott volta behatárolja a rendelkezésemre álló módszereket. Bár lehet, hogy származhattak volna előnyök a hosszú távú egyéni munkából, erre nem nyílt lehetőség egy ilyen hivatalos ügynökségben. A közösségi csoportok a hosszú távú támogatás életképes formájának tűntek. A célok pedig a következők voltak: Társas kapcsolatok kiépítése. Átsegíteni Ms. M-et a házból való kimozdulás nehézségén. Ms. M álláskilátásainak javítása érdekében egy megfelelő tanfolyam keresése. Ms. M hangulatának és önbizalmának fejlesztése.
4. A folyamat A következő három hét során hetente egyszer látogattam meg közösségi csoportokról és képzési tanfolyamokról szóló információkkal. Ms M fokozatosan maga kezdte a szervezetekkel felvenni a kapcsolatokat, és találkozókat beszélt meg. Az én szerepem az volt, hogy bátorítsam és megerősítsem kitartását. Valójában számos akadályt és nehézséget kellett leküzdeni ahhoz, hogy megfelelő csoportokat találjunk, és információt szerezzünk a képzési tanfolyamokról, de Ms M elszántsága, és kitartása nagyban lenyűgözött. A találkozókra együtt mentünk el, ő pedig egyre magabiztosabban kezdett tájékozódni.
169
Gondolatok a gyakorlatról
Megbeszéltük, milyen fajta munkát szeretne végezni, és megtudtam, hogy saját eredeti hazájában jól képzett közhivatalnok volt. Képességei azonban parlagon hevernek mióta Angliába jött. Minél több időt töltöttem Ms M-el, annál inkább rájöttem arra, hogy az általa tapasztalt fajgyűlöletet milyen mértékben járult hozzá jelenlegi nehézségeihez. Úgy éreztem, hogy az orvosi, jogi és jóléti szakemberekkel való kapcsolata növelte elesettségének és függőségének érzését. Első látogatásom után körülbelül négy héttel Ms M megkért rá, hogy látogassam meg. Némi nehézségek árán elmondta, hogy két nappal azelőtt spontán abortusza volt, és hogy a férjét kivéve senkinek sem beszélt róla. Nem volt orvosnál sem, de el akart menni. Nyilvánvalóan válsághelyzetben volt, és én elvittem az általános orvoshoz. Ezután Ms M bizalmasabban beszélt velem magáról, kivéve, hogy még mindig nem említette a férjét, és kitért a témára vonatkozó utalásaim elől. Elhatároztam, hogy várok, míg maga nem akarja felhozni a témát. Az ezt követő hetekben beszélgetésekbe elegyedtem más olyan szakemberekkel, akiknek szintén volt Ms M-el kapcsolatuk. Olyan információkhoz jutottam, amiket nem kértem, és olyan információkat kértek tőlem, amiket nem akartam nyújtani. Bár időnként frusztrált Ms M szűkszavúsága, úgy éreztem, hogy tiszteletben kell tartanom saját ítéletét arról, hogy mit és mikor akar nekem elmondani. Időnként kétségeim voltak, mivelhogy a felajánlott új információ esetleg megvilágított volna olyan területeket, ahol én a sötétben tapogatóztam. Mégis hittem abban, hogy amit teszek, az hasznos a számára, és hogy valójában nincs szükségem arra, hogy más emberek ítéletei alapján teljesen világos képpel rendelkezzek. Az áttörés akkor következett be, amikor Ms M megbeszélt egy találkozót, és el is ment rá a városközpontba, egyedül utazva a buszon, amit három éve nem tett. Támogatásom az ilyen gyakorlati ügyekben jelenleg minimális.
5. A végeredmény Valószínű, hogy Ms M egy számítógépes programozói tanfolyamra fog járni, amint elintéz egy ösztöndíjat a Munkaerő Szolgáltató Bizottságon (Manpower Services Commission) keresztül. Létesített néhány társas kapcsolatot a Helyi Szomszédsági Házba való látogatásai során. Ráadásul beszélt nekem arról, hogy szüksége van támogatásra depressziójának kezelésében. Házassági tanácsadás eredményeképp arra a következtetésre jutott, hogy meg kell változnia, és hogy idegállapota az egyik fő oka házassági problémáinak. Egy csoportba fog járni egy női mentális egészség projektbe, hogy hosszabb távon is odafigyeljen erre a problémára.
6. Értékelés A közösségi csoportokkal való kapcsolat társas célokból csak korlátozottan volt sikeres. Ms M élvezte a napközi központot (day centre), de ez valószínűleg nem lesz hosszú távú részvétel, mivel érdeklődése más irányokba, különösen a munka
170
Gondolatok a rövid távú eseti munkáról
felé mutat. A közösségben észrevehetően hiányoznak a fiatalabb, gyermektelen nők számára való csoportok. Véleményem szerint Ms M-nek javára válik majd az, ha egy kölcsönösen támogató csoport tagjaként foglalkozik depressziójával. Talán kapcsolatunk legnagyobb eredménye az, hogy felismerte szükségletét, és képes volt beszélni róla. Úgy érzem, hogy erősségeit támogató hozzáállásom megkönnyítette számára, hogy segítséget kérjen, és úgy érzem, hogy mivel ezt a pontot saját tempójában érte el, ez pozitívan befolyásolja nézeteit arról, hogy miket tud majd elérni a női mentális egészség projektben. Jobban képes választani prioritásai közül, és bízik a saját ítéletében. Lehet, hogy ezt az állapotot hamarabb is el lehetett volna érni, ha nem töltöttem volna annyi időt gyakorlati kérdésekkel. Szerepemet azonban nagymértékben megszabta a hivatali hatáskör. Abban is biztos vagyok, hogy támogatói szerepem hozzájárult megnövekedett önbizalmához. Ő mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki ennyire pozitívan bátorította, és elhitette vele, hogy tud tenni magáért. A női csoport tagjainak támogatása biztosítja, hogy ez a támogatás folytatódik, mint ahogy ő is tovább folytatja elszigetelt, házhoz kötött identitásának levetkőzését.
171
27. Egy feminista csoportmunka-modell bevezetése a feltételes szabadlábra helyezési szolgáltatásokban Tara Mistry
Ez a cikk egy feltételesen szabadlábra helyezett nőkből álló csoportot mutat be, ami 1983-ban Bristol belvárosában alakult.
A nők és a feltételes szabadlábra helyezés intézménye A nőket arányaiban nagyobb valószínűséggel helyezik feltételesen szabadlábra, mint a férfiakat. 1985-ben a férfi bűnelkövetők 7 százalékát helyezték feltételesen szabadlábra, szemben a nők 17 százalékával (Home Office, 1986). Ennek ellenére a feltételesen szabadlábra helyezett nők számára az ellátás főként egyénenkénti, individualizáló válaszokra korlátozódott, amit gyakran a "segítségre szoruló nő" elképzelésre alapoztak. Miután a nők a feltételes szabadlábra helyezés esetterhelésének csak viszonylag kis százalékát alkotják, folyamatosan peremre szorultak, ami tükrözte a társadalomban elfoglalt helyzetüket és a férfiaknak a büntetőjogi rendszerben, különösen a feltételes szabadlábra helyezési ellátások hierarchiájában elfoglalt domináns pozícióját is. A feltételes szabadlábra helyezés intézményét túlnyomó rész férfiak működtetik, a női munkaerő nagy része az alapfokú szintre koncentrálódik. Ez egy olyan hozzáállást tükröz, ami meghatározza annak a módját, ahogyan a női kliensekkel bánnak a vezetők, és ennek következtében az alapszintű szakemberek is, akik "magukba szívják" az intézmény kultúráját - kezdetben a képzés során a gyakorlatokon, és később alkalmazottként nekilátnak, hogy egyénileg ellenőrizzék őket Történetileg a női klienseket a szociális munkások és a feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott tisztek "szociálisan megmunkálták" (social worked) és patologizálták annak alapján, hogy vajon jó feleségek, anyák, lányok, testvérek és a többi voltak-e. Ha nem illeszkedtek ebbe a társadalmi nem által meghatározott szerepbe, mind a női, mind a férfi dolgozók egyénileg ellenőrizzék őket annak érdekében, hogy hasznosabban "támogassák, irányítsák vagy készítsék fel őket" a női szerepre. A bűnelkövető nők végül is kiléptek természetes helyükről. Mikor a feltételes szabadlábra helyezési szolgáltatásokban a csoportos foglalkozás kezdett elterjedni, szerveztek néhány női csoportot, de ezek gyakran ad hoc elrendezések voltak, szegényes gyermekmegőrzési lehetőségekkel; tapasztalatlan dolgozók vezették a bölcsödét 172
Egy feminista csoportmunka-modell
megfelelő játékok nélkül; és mindenki egy szobába volt összezsúfolódva. A megbeszélés és a tevékenységek gyakran a helyes testápolás, főzés és varrás tárgyköreire összpontosult, és a "reggeli kávé szindrómától" szenvedett. Ezek a csoportok állandósították azt a képet, hogy nők megelégednek a rossz ellátással is, és megerősítették azt a szerepsztereotípiát, hogy a nőket arra kell felkészíteni, hogy "jogos" női szerepükbe illeszkedjenek be, például hogy tanulják meg úgy beosztani a pénzüket, hogy ne kelljen bajba kerülniük. Saját, próbaidős nőket felügyelő munkám tapasztalatából és kollégáim megfigyeléséből tudom, hogy a szociális munkások és a feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott tisztek más állami intézményekben dolgozókkal egyetértettek abban, hogy a nők alárendeltek, és lassan reagáltak a feminista gondolkodás kihívásaira a szociális munkában. Ezzel a háttérrel szemben próbáltuk meg hatalommal felruházni (empower) a női bűnelkövetőket, és noha csak a feltételesen szabadlábra helyező parancs erejével, de létrehoztunk egy női csoportot az Eastoni feltételes szabadlábra helyezési hivatalban.
Egy nő-központú csoport ügye Az ügyvédek és az igazságügyi tisztviselők rendszeresen feltették a kérdést, miért van szükség külön csoportra a nők számára. Mint a kísérleti női csoport potenciális társvezetői, én és kollégám feltételeztük, hogy az együttműködő nők valamiféle természetesen kifejlődő támogató rendszert hoznak létre. Tapasztalatunk is azt jelezte, hogy egy női csoportból származó mind érzelmi, mind gyakorlati támogatás konstruktívabb, fontosabb, és praktikusabb, mint a kétszemélyes, kliens-dolgozó kapcsolatból származó. A vegyes nemű "indukciós csoport" modellben (Brown és Seymour, 1983) a nők részvételét megfigyelve úgy látszott, hogy a strukturált keret, és bármely csoportban a nők aránylag kicsi számának (általában két nő nyolc vagy tíz férfira) kombinációja miatt a nők szükségletei elsikkadtak. A nők gyakran képessé tették, segítették és támogatták a férfi tagokat abban, hogy megértsék bűnelkövető viselkedésüket. Valójában segítették a csoport "karbantartatását" anélkül, hogy maguk valamit is kaptak volna. Az évek során a női kliensekkel való beszélgetéseim hatására az is nyilvánvalóvá vált, hogy az indukciós modellhez hasonló strukturált csoport nem segített bűnelkövetői magatartásuk megállapításában, és nem mutatott kiutat arra nézve, hogy hogyan tudnának felhagyni a bűnözéssel. Ennek az volt az oka, hogy a fókusz a csoportban a domináns problémás viselkedés irányába tolódott, amit a férfiak bűnelkövetésének okai uraltak. Nem örültünk annak sem, hogy a feltételes szabadlábra helyezés eljárásainak megszegését és a bíróságot a távolmaradók esetében "bot"-ként használjuk fel, mivel azt gondoltuk, hogy ez ellentétes a feminista filozófiával, és nem teremt a nők számára alternatív modellt. Bár a csoport hihető lehetőség kellett hogy legyen a bíróság és a feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott tisztek számára, úgy gondoltuk, a nőknek meg kell adni a választási lehetőséget, hogy részt akarnak-e venni a csoportban, vagy sem. Azonban a csoportot nem lehet 173
Gondolatok a gyakorlatról
teljesen önkéntes csoportnak tekinteni, mert része volt a feltételes szabadlábra helyezési felügyeletnek és a nőknek meghatározott számú héten keresztül bele kellett egyezniük a részvételbe saját és a feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott tiszt közti megállapodás alapján. Ha a nők úgy döntöttek, hogy a minimálisként meghatározott számú hét után nem akarnak tovább jönni, felügyelő tisztjük más módok után nézett. Sokan érvelnek azzal, hogy ez az elv nemcsak a feminista csoportmodellre vonatkozik, hanem az összes csoportra egyaránt vonatkoznia kellene. Azonban szerintem sok férfi kollégám nehezen tudta elfogadni a tisztán meghúzott határok hiányát, ami talán többet elárul a szabadlábra helyezési szolgáltatások természetéről és a bíróságokkal való kapcsolatukról, mint a feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott férfi tisztek tipikus hozzáállásáról. Összegezve, csoportmunka-modellünket azért írjuk le feminista perspektívájúként, mert: a csoport nők számára jött létre és csakis nők vezetik; olyan értékalappal rendelkezik, ami nem tételezi fel a nők alsóbbrendűségét és sztereotip női szerepbe való illeszkedésüket; aktívan kollektív megbeszélés során kigondolt módszerekkel (és ahol helyén való, cselekedetekkel) próbálja elősegíteni, hogy a nők kezükbe vegyék életük irányítását; a nők bűnelkövetését egy patriarchális társadalomban társadalmi-gazdasági helyzetük összefüggésében szemléli;
elfoglalt
arról a pontról indul, amit a résztvevő nők választanak meg, és átvétel helyett megpróbál felépíteni egy olyan alapot (baseline), amit a csoport vezetői a "normaként" határoznak meg.
A csoport A csoport "nyitott volt", a tagok ki- és beléphettek. Az első két év során minden héten összejöttünk az állami ünnepeket kivéve. Ezután csak az iskolai tanév alatt, mert a bölcsőde nem állt rendelkezésünkre az iskolai szünetek idején. Ezenkívül nekünk, dolgozóknak is szükségünk volt némi időre ahhoz, hogy gyakran újraértékeljük céljainkat és feladatainkat és némi időt a csoporttól távol töltsünk, hogy saját stílusunkat és jártasságainkat értékeljük és fejlesszük. A beszélgetések visszatérő témái a következők voltak: anyaság, gyermekgondozás, kapcsolatok, szexualitás, egészség, szegénység, státusz, osztály, jóléti jogok, rasszizmus, sex, család, az igazságszolgáltatási rendszer, bűnelkövetés, egyedüli megbirkózás a helyzettel, családon belüli erőszak, a nők ábrázolása, sztereotipizálás és hatalom. Ezek a beszélgetések eltérő dinamikákhoz vezettek a csoporton belül. A kezdeti időszakban a vezetők aktív szerepet játszottak abban, hogy a nők egymáshoz szóljanak és vitatkozzanak egymással. Mivel minden egyes csoporttagság saját ütemében fejlődött ki és kovácsolódott össze, ennek megfelelően csökkent a csoport irányításában játszott szerepünk. A 174
Egy feminista csoportmunka-modell
beszélgetések és tevékenységek programját mindig megvitattuk a csoportban, de néha az irányítás eltért az eredeti tervtől, ha a csoportdinamika felderítést (exploring) tett szükségessé, vagy felmerültek a tagok életét befolyásoló problémák; például gyermekeket vagy kapcsolatokat, otthoni erőszakot, egy rendkívüli bírósági ügyet, az újbóli bűnelkövetés esetleges veszélyét illetően. A korábbi kritika fényében ironikus módon ez a rugalmasság tette a csoportot mind a vezetők mind a tagok számára igényessé és ösztönzővé. Egy alkalommal, mikor négyszáz angol fontot kaptunk valamilyen tevékenységre, a nők a pénzt egy háromnapos kirándulásra szerették volna felhasználni a Butlini Nyári Táborba. Ez nagyon igénybe vevő volt számomra, mert munkatársam nem tudott részt venni, de végül is nagyon megérte a tapasztalat. Kilenc nő és hat gyermek ment el a kirándulásra, és a három nap eseményei nyilvánvalóvá tették, hogy pozitív élményeink ellenére a diszkrimináció, státuszhiány, férfiakért és forrásokért való rivalizálás, rasszizmus és pénzhiány nem olyan módon merült eddig fel, mint ahogyan az a tagok életében jelen van. Egyik este más csoportbeli nőkkel együtt részt vettem egy táncmulatságon, és ránk támadtak nyaraló fehér nők. Én megijedtem, de a többi fekete nő (akik mindig az ilyen viselkedés kapó oldalán voltak) a lehetséges legügyesebb módon kezelték a helyzetet. Ez bemutatta a csoportbeli fehér nők számára, hogy hogyan működik a fekete nők elleni fajgyűlölet, és emlékeztetett engem, középosztálybeli fekete nőt, hogy az elmúlt években státuszom változása miatt mennyire védve voltam ezek ellen. A fiatalabb nők időnként rivalizáltak férfiak miatt, és ennek a közösen osztott tapasztalatnak a nagy része a következő tizenkét hónap során sok beszélgetés alapját képezte a csoportban. A kirándulás számomra is hasznos lecke volt arról, hogy mennyire fontos az, hogy a feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott tisztek kapcsolatban legyenek a klienseikké vált nők tapasztalataival.
A csoport értékelése A csoport fejlődése alátámasztotta eredeti feltételezésünket, miszerint a nők természetszerűleg egymáshoz húznak majd, és kialakítják saját támogató rendszerüket. Általában készek voltak magukról és családjukról beszélni, amint volt elegendő idejük arra, hogy megismerjék egymást. Gyakran megosztottak egymással intim személyes részleteket, különösen férfiakkal való kapcsolataik és az anyaság vonatkozásában. Ez a két tényező gyakran okozott feszültséget és aggodalmat, amit enyhített a csoport többi tagja által felajánlott tevékeny gyakorlati segítség; például vigyáztak egymás gyerekeire, az elszigetelt nőket meghívták otthonaikba, és alkalmanként szállást nyújtottak a férfipartner általi fizikai bántalmazás esetén. Számos bizonyíték van mind a csoporton belüli, és ami még fontosabb, a csoporton kívüli fizikai és érzelmi támogatásra. Ez túlmutat a csoport eredeti létrehozásakori reményeinken és elvárásainkon. Néhány nő megtanulta, hogyan kell egymásra odafigyelni, egymást megérteni, tanácsot adni, és támogatásukat ki tudták terjeszteni az általunk, munkatársak és feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott 175
Gondolatok a gyakorlatról
tisztek által tapasztalt határokon túlra. Az egyik lehetséges, és néha valóban felmerülő probléma az, hogy ez a fajta támogató kapcsolat megnehezíti a csoporttagok számára, hogy vitatkozzanak egymással. Mikor ilyesmi történt, a csoportvezetőknek kellett a felelősséget felvállalni és jártasságukat és pozíciójukat arra használni, hogy a csoportot úgy irányítsák, hogy építő módon helyezkedjenek szembe egymás álláspontjával. Mint bármely más csoportban, a munkatársaknak itt is érzékenyen kellett reagálniuk az általános csoportfolyamatokra; például a bűnbakkeresés kezelésére, egy csendes tag bevonására, vagy a dominánsabb tag korlátozására. Mindent összevetve a csoport fejlődésének értékelésekor biztonsággal állíthatjuk, hogy a női csoportban olyan minőségű több szintű önleleplezést, nevelést, érzelmi és gyakorlati támogatást írhatunk le, amit mi dolgozókként más vegyes csoportokban, vagy nőkkel való egyéni munkánk során nem tapasztaltunk. Tizennyolc hónappal a csoport indulása után egy diák a Bristoli Egyetemről független fogyasztói vizsgálatot végzett a csoportból már kikerült nők körében. Eredményei megerősítették saját pozitív képünket. Kimutatta, hogy a nők biztonsággal beszéltek magukról, és nem érezték azt, hogy bírálják őket. Támogatottabbnak érezték magukat, mint a feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott tiszttel való egyszemélyes környezetben, és örömmel fogadták, hogy közösségi helyzetben más nőkkel rendszeresen találkoznak. Néhányan annak örültek, hogy elszabadulhatnak otthonról másfél órára, és valaki gondot visel a gyermekeikre. Valószínűleg érdemes lenne ezt a fogyasztói vizsgálatot most egy nagyobb mintán is megismételni, mivel a csoport már hat éve működik, és több, mit 120 nő vett részt benne (1989 januárjáig).
Elvárások a munkatársakkal szemben Nekünk dolgozóknak ez a csoporttípus óriási elvárásokat jelentett "önmagunk"-ra nézve, mivel nem lehetett fenntartani távoli "szakemberi" alapállásunkat. Nőkként mindannyiunknak voltak közös tapasztalataink, és nekem fekete nőként voltak olyan specifikus tapasztalataim a rasszizmusról, amit megoszthattam a többi fekete csoporttaggal. Azonban el kell ismernünk, hogy feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott tisztekként gyakran előnyösebb helyzetben voltunk, és világos hatalmi egyensúly-eltolódás volt amiatt, hogy mi "vezettük" a csoportot (bár nem olyan jelentős mértékű, mint a kétszemélyes kliens-dolgozó kapcsolatokban). Munkatársam, Carol, és én úgy éreztük, hogy fontos beismernünk eltérő véleményünket, de jártasságainkat és tudásunkat arra kell használnunk, hogy elősegítsük a csoport működését ahol és amikor erre szükség van (különösen egy új időszak kezdeti szakaszában). A csoportfejlődés bizonyos szakaszaiban azonban gyakran elhomályosodtak a "dolgozó" és "kliens" közti határok, különösen, ha a bizonyos közös tapasztalatok kerültek megvitatásra (anya, lány, barátnő, szerető szerepei). Néha Carol és a többi fehér nő az általam és a többi fekete nő által kifejezett rasszizmus-élményt vitatta meg. Az egyik éles emlékem erről az, hogy a fekete nők (azon a foglalkozáson többségben voltak) kétségbe vonták a "piszkos 176
Egy feminista csoportmunka-modell
feketék" sztereotípiát, majd megmagyarázták, hogy megalapozatlan és nem tényeken, hanem torzításokon alapul. Biztos vagyok abban, hogy a fehér nők is emlékeznek a fekete nők együttes hangjára azon az ülésen. Sok munkásosztálybeli fehér nő számára ez volt az első alkalom, hogy a feketékről alkotott sztereotípiáikat fekete barátaik megkérdőjelezték. Carollal való munkatársi kapcsolatomban sok időt és energiát szántam arra, hogy erős partnerkapcsolatot alakítsak ki vele annak érdekében, hogy fekete és fehér munkatársakként hatékonyan tudjunk együttműködni. Különböző az osztályhátterünk is, és néha összeütközéseink voltak amiatt is, hogy bizonyos kérdésekről a fekete és fehér feministák máshogy vélekednek. Azonban úgy éreztük, hogy ez egészséges jel, ami azt mutatja, hogy a feminista perspektíva önmagában nem elegendő. Szakemberekként nyíltnak és rugalmasnak kell lennünk saját történetünk és a csoport szükségletei iránt. Az eredmény kvalitatív értékelése világossá teszi, hogy a célok és feladatok többségét teljesítettük, és a csoport hatékonysága érvényesíti egy nő-központú forrás létesítésére felhozott érveinket. További pozitív jel az is, hogy a rendszeres részvétel sosem okozott problémát: valójában a csoport elhagyására volt nehezebb rábírni a tagokat.
Más témák Míg nincsenek kétségeink afelől, hogy a női csoport értékes vállalkozás volt, felismertük, hogy vannak hiányosságai is. Bár a fekete nők jobb szolgáltatásban részesültek egy tisztán női csoportban, növekvő tudatosságom elhitette velem, hogy szükségleteiket speciálisabban tudná kielégíteni egy teljesen fekete női csoport létrehozása. A legtöbb fekete nő, akivel beszéltem, kényelmetlenül érezte magát ezzel kapcsolatban, de a fehér és fekete munkatársak kérdéséhez hasonlóan ezt a kérdés is egy másik cikkben kellene vizsgálni, ami felfedhetné, hogy milyen faji dimenziókat és ellentmondásokat vet fel a feminista modell a fekete csoportvezetők és tagok számára egy vegyes csoportban. Egy másik korlát az, hogy a központi csoport által küldött emberek nem saját közösségi környezetükben találkoztak, bár ez látszólag túlzottan nem aggasztotta a nőket, akik néha inkább nem a saját szomszédságukban akartak lenni. Kezdeti szándékunk, hogy segítsük őket közösség-alapú csoportokba vagy projektekbe átvezetni, nem vált valóra, és az önkéntes továbblépés jobb megoldásnak tűnt.
Összegzés A legjelentősebb tanulság az, hogy ha a lehetőség adott, egy főként munkásosztálybeli, a büntetőjogi rendszerbe került, és feltételesen szabadlábra helyezett fekete és fehér nőkből álló tisztán női csoport képes fejleszteni a tagok önbizalmát, és növelni önbecslésüket. Az önleleplezés és személyes, társadalmi vagy gazdasági problémák megosztása egy biztonságos, kényelmes közösségi környezetben megfelelő gyermekfelügyeletei lehetőségekkel, és a feminista
177
Gondolatok a gyakorlatról
filozófia iránti érzékenység lehetővé tette, hogy a nők felfedezzék saját pozíciójukat a társadalomban. Ez elkerülhetetlenül hozzásegítette a csoportot ahhoz, hogy megteremtse a gyakorlati, fizikai és érzelmi segítség kereteit. Bár személy szerint fenntartásaim vannak a "hatalommal való felruházás" (empowerment) kifejezéssel kapcsolatban, azzal kapcsolatban nincsenek kétségeim (miután különféle csoportokat vezettem az elmúlt nyolc év során) hogy valóban láttunk nőket, akik segítettek egymásnak abban, hogy kezükbe vegyék sorsuk irányítását olyan módon, aminek más feltételes szabadlábra helyezési csoport környezetében még nem voltam tanúja. Számomra, mint dolgozó számára, az összes közül ez a tapasztalat volt a legserkentőbb és személyesen a legkielégítőbb. A bíróságok és a feltételes szabadlábra helyezési szolgáltatások számára a terv bizonyította, hogy a csak női csoport sikeres, nem csak a visszaesők alacsony száma alapján, hanem mert azt is bemutatta, hogy a jelenlét nem probléma, ha a kliensek szükségleteit az életükben releváns és helyénvaló, konstruktív módon elégítik ki. A feminista modell, ami rugalmasan igazodik ahhoz, hogy a nők a fogalmat a bűnelkövetés életükre gyakorolt hatásainak vonatkozásában derítsék fel, kulcsfontosságú volt a csoport létében. Az a tény, hogy a csoport hat év után még mindig működik, a feltételes szabadlábra helyezési csoportok rendszeres ajánlásaival és elkötelezettségével, azt bizonyítja, hogy a kollektív egynemű csoportok a feltételes szabadlábra helyezés rendszerében életképes módszernek bizonyultak a női bűnelkövetők felügyeletére. A Punishment, Custody and the Community (Home Office, 1988), és a feltételes szabadlábra helyezés nagyobb "csomagjainak" légkörében nagyon érdekes lesz megfigyelni, vajon a csoportok továbbra is fennmaradnak-e bírósági ellenőrzés nélkül is. Jó reményekre jogosít a feltételes szabadlábra helyezés politikai légkörében bekövetkezett változások dacára is az, hogy a feminista ideológiára alapozott csoportok eddig meg tudták őrizni alapelveiket, és több nőt vissza tudtak tartani az ismételt bűnelkövetéstől. Ezek a csoportok továbbra is fontos és hasznos lehetőséget nyújtanak, ahol a nőket nem folyamatosan segítségre szorulókként szemlélik, hanem ahol meg tudják érteni, hogy miért kerültek összeütközésbe a törvénnyel, és megkereshetik saját rövid - és hosszú távú megoldásaikat, még akkor is, ha nincsenek abban a helyzetben, hogy egy patriarchális társadalom egész szerkezetét megkérdőjelezhetnék.
Hivatkozások Brown, A. és Seymour, B. (szerk.) (1983) Intake Groups for Clients: A Probation Innovation. Bristol: University of Bristol. Home Office (1986) Criminal Statistics for England and Wales, 1985. Cmnd 10. London: HMSO. Home Office (1988) Punishment, Custody and the Community. Cmnd 10. London: HMSO.
178
Összegzés Miért tanulmányozzuk a szerepeket és kapcsolatokat? Kate Lyon
Az a tény, hogy néha azzal töltjük az időt, hogy az életünkben szereplő más emberekhez való viszonyunkban gondolkodunk el magunkról, arra utal, hogy képesek vagyunk, és valóban el is gondolkodunk a szerepekről és kapcsolatokról. Azonban a puszta kíváncsiságnál valami több kellene, hogy az egészségügyi és jóléti területeken dolgozókat a szerepek és kapcsolatok világos megértésének megszerzésére ösztönözze. A klienssel való kapcsolat kifejlesztése és fenntartása az ilyen munkának egyik fő eszköze vagy szakmai ismerete. Ezenfelül gyakran akkor fordulnak az egészségügyi és népjóléti dolgozókhoz, amikor valami elromlik a szerepekkel és kapcsolatokkal. A segítő kapcsolat speciális tudáson és szakmai jártasságokon alapul, és a szakember szerepe nagyon specifikus, jogokkal és kötelezettségekkel (vagy szerepelvárásokkal). De ugyanakkor ez nem világos, mivel általánosabb értékeket tükröz az altruizmusról, gondoskodásról, és a mások jóléte iránti elkötelezettségről (Watson, 1980). Szerepeik és kapcsolataik világos felfogása nélkül a szakemberek vagy speciális tudásuk elvesztését kockáztatják, vagy egy szűken meghatározott "túlprofesszionalizált" reagálás veszélyét. Az első keveredést okozhat a felelősség határait illetően, és nem fókuszált segítségnyújtáshoz vezethet, ami növeli a függőséget. A második a szakmai elkülönülés hangsúlyozásával elnyomhatja a jártasságokat, és a felhasználó ezt az érdeklődés hiányaként tapasztalhatja meg. A szakembereknek meg kell erősíteni szisztematikus tudásukat annak érdekében, hogy kapcsolatot létesítsenek a társadalomszerkezet és az egyes emberi lények között - a szervezetek céljai között, amelyekben dolgoznak, és a felhasználók között, akiket szolgálnak. A társadalomtudományban kifejlesztett modellek felhasználásával felállíthatók ezek a kapcsolatok.
A józan ész A köznapi felfogásban a szerepekről és kapcsolatokról két homlokegyenest ellentétes felfogás létezik. Az első az, hogy a szerepjáték valahogy nem hiteles, és akikről úgy gondolják, hogy ezt teszik, azok csupán egy mások félrevezetését célzó előadást játszanak. Az ilyen megtévesztésről azt gondolják, hogy eltorzítja a kapcsolatokat, mivel másnak mutatjuk magunkat, mint amik valójában vagyunk. E mögött a nézet mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a szerepben elrejtve van egy "valódi" személy. A második vélemény szerint a legtöbb embernek nagyon 179
Összegzés
korlátozottak a választási lehetőségei az életben, és ez a társadalmi rend, szabályok és előírások iránti szükségletet tükrözi. Ez inkább egyfajta fatalizmus, mint társadalom-elemzés, ami az embereket báboknak látja, akiket dróton rángatnak mások ("ők", a főnök, a kormány, a hatalmasok). Mint minden általánosítás esetében, mindkét fenti nézetben van valamennyi igazság, bizonyos helyzetekben. De a szerepek és kapcsolatok magyarázataiként nagyon kidolgozatlanok, és kevéssé magyarázzák meg azt, hogyan viselkednek az egyének egy társadalmi csoport tagjaként másokhoz való kapcsolataikban. Ez a két modell felhívja a figyelmünket arra a tényre, hogy nehéz megkülönböztetni azt, hogy "valójában" kik vagyunk azoktól a szerepektől, amiket játszunk. Van valami más is az emberi természetben, mint az általunk játszott szerepek, "társadalmi identitásunk"? Beszélhetünk-e egy identitásról, avagy minden egyénnek sok identitása van, amiket a társadalmi élet nagyon különböző szférái és kontextusai állítanak középpontba? Mennyire illenek össze különböző eljátszott szerepeink és mennyire vagyunk tudatában az általunk elfoglalt pozícióknak?
Társadalomtudományi tudás Ahhoz, hogy megértsük, mi a társadalmi világ és hogyan befolyásol minket, az emberi társas viselkedést szisztematikusabb módon kell megközelítenünk. A szerepelmélettel foglalkozó szakemberek által kifejlesztett absztrakciók, a "szerep" és "kapcsolat" fogalmak felhasználásával valószínű, hogy tisztábban megértjük a társadalom és az egyes emberi lények közti kapcsolatokat - más szóval az, hogy a társas hogyan épül fel az egyénben. A nem nyugati társadalmakat tanulmányozó antropológusok fejlesztették ki először a szerepelméleteket, amiket azután a szociálpszichológusok és szociológusok fejlesztettek tovább. Meg lehet különböztetni azokat a elméleteket, amik a szerepek és kapcsolatok szerződéses dimenzióit hangsúlyozzák, és azokat, amiket jobban érdekel a társadalmi interakció cseppfolyós, egyeztethető természetének bemutatása. Az első elméletcsoport konszenzust tételez fel, azt, hogy megállapodás létezik arról, hogy a bizonyos szerepeket betöltőktől milyen fajta viselkedést várnak el. A strukturalista-funkcionalista elméleti keret a szerepet a reciprocitás terminusaiban közelíti meg, jogokat és kötelességeket, egyfajta szerződést hangsúlyozva, amelyben lehet, hogy kevés választási lehetőség van arra nézve, hogy hogyan kell a szerepet játszani. Ennek az elméletnek az alapos kidolgozása Talcott Parsons nevéhez fűződik, és bár azt a későbbi elméletek túlzottan leegyszerűsítették, elemzése a társadalmi rendszert interaktív kapcsolatok hálózataként fogja fel (1951: 24-67, 201-43). Néhány szerep instrumentális vagy feladatorientált, mint például a munka, és néhány expresszív és inkább érzelmekkel és érzésekkel kapcsolatos, de mindkét fajta társadalmi funkciókat tölt be. Ha az egyének deviánsan viselkednek, és nem felelnek meg szerepelvárásaiknak, társadalmi kontrol lép működésbe, hogy helyükre tegye őket a társadalmi rendszer fenntartása érdekében.
180
Összegzés
Egy másik elméletrendszer a társadalmi interakció kétértelmű természetére és a szerepek eljátszását illető nézeteltérés és konfliktus lehetőségére mutat rá. A szimbolikus interakcionistákhoz hasonló elméletalkotók (Rose, 1962; Strauss, 1969) a szerep-"csinálást" és "felvállalást" (making-taking) hangsúlyozzák, azt, hogy a szerepelvárások alku tárgyai lehetnek, és a kreativitásnak és választásnak is szerepe van abban, hogyan játsszák az emberek a szerepeiket, és hogyan viszonyulnak másokhoz. Goffman (1959) is a szerepjátékot hangsúlyozza, és a színházzal von párhuzamokat. Bár dramaturgiai modelljét a szimbolikus interakcionistáknál jobban érdekli a társadalomszerkezet, mindazonáltal felhívja a figyelmet a szerepviselkedés szimbolikus oldalaira. Azonban tudatában kell lennünk az ilyen társadalomtudományi modellek korlátainak. Minden modellnek megvannak a saját problémái, és mindegyiket kritizálták azért, mert vagy az elvárásokhoz való túl nagy konformitást, vagy túl sok választást feltételeztek. Giddens (1984: 83-6) számára is "adott" a szerep, amelyben kevés tér van az egyéni preferenciák számára, és nem ismeri el az emberek által viselkedésükhöz fűzött különféle jelentéseket. Más szóval a szerződéses modellt személytelenítő (depersonalizing) szerepe miatt kritizálták. Hasonlóképp, az interakcionista modelleket azért kritizálták, mert figyelmen kívül hagyták a társadalomszerkezet megkötéseit, és gyakran szinte csak az alacsony szintű érintkezések lényegtelen részleteiről nyújtottak információkat. A szerepelmélet már nem divatos téma a társadalomtudományban, és ha egyáltalán szóba kerül, hamar túllépnek rajta nyilvánvalóan súlyosabb témák, például a hatalom és az elnyomás irányába. A szerep helyett a diskurzus-elméletalkotók az ideológiára (vagy nézetrendszerre) helyezik a hangsúlyt, ami mind a nyelvben, mind a cselekvésben kifejeződik. Azonban vannak olyan helyzetek, amelyekben a történéseket csak a szélesen értelmezett szerepelmélet által kifejlesztett fogalmak és modellek segítségével érthetjük meg.
A szerep és státusz fogalmai Mindannyian bizonyos pozíciókat vagy státuszokat foglalunk el a társadalomban, amelyek elhelyeznek minket másokhoz viszonyítva. Minden státusz felfogható úgy is, mint ami bizonyos elvárásoknak (jogoknak és kötelességeknek) ad utat, amiket szerepteljesítménnyé alakítanak, amelyben a szerep a státusz aktív kifejeződése. Úgy tartják, hogy meghatározott viselkedésfajták járnak együtt meghatározott pozíciókkal, és a szerep fogalmát arra használják, hogy leírják az egy pozícióhoz kapcsolódó elvárásokat, amik a szerepteljesítményben vagy viselkedésben fejeződnek ki. Feltételezzük, hogy egy meghatározott státusz elfoglalójának vannak bizonyos céljai és motivációi, amelyek bizonyos viselkedésmintákhoz vezetnek. Bár nyilvánvalóan nyílt, a szerepek betöltésének módjai arra utalnak, hogy a társas interakció messze van az egyértelműségtől. Míg a státusz (pozíció) és az ezzel együtt járó szerep (elvárt viselkedés) látszólag a társadalmi élet elkülönült, könnyen beazonosítható oldalai, a valóság az, hogy a szerepet kifejező viselkedés gyakran korántsem egyértelmű, így tehát hasznos a szerep és a szerepteljesítmény (role performance) megkülönböztetése. Más szavakkal, bár az egyénnek a 181
Összegzés
társadalomszerkezet megkötésein belül kell működnie, nyílhat tere szerepteljesítménye változtatására a körülményektől és a meghatározott státusz és a hozzá kapcsolódó szerep természetétől függően. Például feltételezik, hogy világos a szülői státusz vagy pozíció, mégis, amikor megvizsgáljuk, mit értünk a szülőségen, nehezen tudjuk pontosan körülírni, milyen fajta szerepet várnak el egy szülőtől: mi a kívánatos, tolerálható, elfogadhatatlan vagy tilos a szülői viselkedésben? Mi a különbség az anyák és apák esetében, bizonyos kultúrákból származó szülőknél, fiatalabb és idősebb gyermekek szülei számára? Mi az előírt és mi a tiltott a gyermekekkel való kapcsolatok terén? Mikor a "szülő" fogalmat használjuk, milyen értékeket használunk, milyen családszerkezeteket tételezünk fel, hogyan jutunk a státusz és a "szülő" szerepe fogalmához? A szerepteljesítmény változatainak egy része tükrözi az egy meghatározott státuszhoz kapcsolódó jelentéseket: mind saját személyes jelentéseinket, mind a közös kultúra részeként másokkal megosztott jelentéseket. De egy meghatározott szülői szerepteljesítményről alkotott ítéletünk nagyon eltérő lesz akkor, ha például kisgyermekek egészségügyi látogatóiként dolgozunk, vagy tinédzserek nevelőotthonában vagyunk szociális munkások, vagy egy közösségi, szellemi fogyatékosokkal foglalkozó csoport tagjai vagyunk. Amit az egyik kontextusban tökéletesen helyénvaló szülői viselkedésnek minősítünk, az lehet, hogy elnyomónak, inkonzisztensnek, vagy túlszabályozónak látjuk másokban. Lényeges, hogy ne csak aziránt legyünk érzékenyek, hogy hogyan definiálják a szülő szerepét a mienktől eltérő kultúrákban, hanem legyünk tudatában a szerephez azok által az emberek által kapcsolt jelentések összetettségének és különbözőségének, akik azt végrehajtják - a szülők. A szerepelmélet szerint sok szerepünk közül nem mindegyik egyenlően fontos, és némelyik csak nagyon kevéssé hat arra, hogy hogyan látjuk magunkat önérzetünkre. A kulcsszerepek azok, amik a legfontosabbak a számunkra. Eldönthetjük magunk, hogy mi a fontos és mi a lényegtelen, de általában azokat a szerepeket, amikre a legnagyobb súlyt helyezzük, a társadalom is fontosnak határozza meg a számunkra. Megkülönböztethetünk alapvető szerepeket (nem, kor), általános szerepeket (munka, család) és független szerepeket (szabadidős tevékenységek) (Banton, 1965), és számunkra előírt (ascribed) vagy (például rokonságon keresztül) öröklött szerepeket, és azokat, amiket megszereztünk (achieved) (például oktatáson keresztül). Néhány ember számára a foglalkozás és az ezzel együtt járó munkahelyi szerep (work role) lehet, hogy egyszerűen csak a megélhetéshez szükséges pénz megszerzésének módja, és kevés belső jelentőséggel bír. Sokak számára azonban a munkahelyi szerep kulcsfontosságú, és értelmet adhat a munkahelyen kívüli életnek. Foglalkozásunk meghatározhatja életszínvonalunkat, önbecslésünket, hatalomgyakorlásunknak és az életben való autonómiánknak fokát és fizikai és mentális egészségünket. Még ha nagyon utáljuk is munkánkat, annak akkor is messze ható következményei lehetnek életünkre.
182
Összegzés
Kapcsolatok A szerephez hasonlóan a "kapcsolat" szót is szabadon használjuk a mindennapi életben, és jelentése lehet, hogy nehezen fogható meg. Ahogy a státusz is változik a kontextustól, és a hozzákapcsolt társadalmi jelentésektől függően, úgy változnak más emberekkel kialakított különféle kapcsolataink is. Néhány társas helyzetben nincs szükség arra, hogy tudatában legyünk saját vagy mások viselkedésének. Erving Goffmann a közterületeken, utcán, buszon, boltban másokkal kialakított röpke társas érintkezéseinket úgy jellemzi, hogy azok nem kívánnak meg többet "udvarias figyelmetlenségnél" (civil inattention) (Goffmann, 1971: 214-21). Az ilyen egyszerű interakciók, ahol bár tudatában vagyunk a másik jelenlétének, de alig ismerjük el azt, azért működnek olyan jól, mert gondolkodás nélkül veszünk részt bennük. De a társas interakciók eme látszólag öntudatlan területe is olyan, amit a fiatal gyermekeknek megtanítanak. Az interakciók a jelentés és intenzitás különböző szintjein állhatnak, és megkülönböztethetjük a rutint, rituálét és drámát. Morris (1972) szerint a rutin tartja fenn a mindennapi életet, a rituálé ad helyet mindennapi interakcióinknak és a dráma a változás csatornája. Így az első fajta interakció szerint élünk, a második szerint emlékezünk, és a harmadik szerint éljük túl a dolgokat. A kapcsolatok az interakciókban formálódnak és fejeződnek ki, és az, hogy hogyan viselkedünk másokkal, tükrözi a velük való kapcsolathoz általunk fűzött jelentést, amit viszont megerősít vagy megváltoztat az ő viselkedésük. Az elsődleges szocializáció során, amikor kis gyermekként megtanuljuk a társadalmunk kultúráiban való részvételt, tanuljuk meg, hogyan viszonyuljunk másokhoz. Társadalmi énünket vagy identitásunkat, társadalmi világunkhoz való tartozásunk érzését megerősítik másokkal való kapcsolataink. "Mint a jó lelkiismeretet, az identitást is állandóan elveszítjük és megtaláljuk." (Berger, 1966). Mint ahogy néhány szerep fontosabb a többinél, néhány kapcsolat is. Bizonyos kapcsolatok fontosságát részben kulturális jelentésük alakítja. A családon belüli vagy barátokkal való intim kapcsolatok különböző jelentéseket hordoznak, és ezért más interakciós módokat követelnek meg, mint például a munkatársakkal való kapcsolatok. Ezt az általánosítást persze pontosítani kell, és figyelembe kell venni azokat a különböző forrásokat, amelyekből az emberek társadalmi identitás-érzésüket származtatják. A feltehetően legintimebb családi kapcsolatok instrumentális (feladat-orientált) elvárásokat is magukban foglalnak: tiszta házat és gyermekeket, a megélhetésre való pénzt, és így tovább, amik gyakran a nemek szerint különülnek el (Parsons és Bales, 1956). A munkahelyi kapcsolatok viszont sokszor nyújtják a szeretet, melegség és támogatás expresszív (vagy érzelmi) komponenseit. És ezek azok a kapcsolatok, amiket a legnagyobbra értékelünk, és amelyekbe a legtöbbet ruházunk be. A kulcsfontosságú kapcsolatokba, és különösen intim és/vagy családi kapcsolatainkba való beruházásunk tükrözi annak módját, ahogy ezek identitásérzésünkhöz hozzájárulnak. Egy kapcsolat erőssége a két fél közösen 183
Összegzés
osztott véleménye és "haszna" közti egyensúlytól függ. A társadalmi csere-elmélet (Blau, 1964) azt állítja, hogy addig maradunk egy kapcsolatban, amíg az megadja nekünk amit akarunk, és amire úgy érezzük, jogosultak vagyunk. A nyereség és veszteség egyfajta mérlegének ez a modellje talán túlságosan cinikus képet nyújt az emberi természetről: más emberekkel való interperszonális kötődéseink szorossága számos tényezőtől függ. Ezek közé tartozik az előírás (ascription), például a rokoni vagy vallási kapcsolatok, és az elköteleződés (commmitment) mind a házasság jogi és (néha) vallásos kötése. Vannak más, kevésbe kézzel fogható tényezők: mennyire érezzük azt, hogy biztos megkapjuk a kapcsolatból azt, amit akarunk (jutalom függőség - reward dependability), a szeretet, amit a másik iránt érzünk (kötődés), és a kapcsolatba már beruházott időnk vagy erőfeszítéseink (McCall és Simmons, 1966: 167-79.) Meg kell értenünk a legfontosabb kapcsolataink mögött meghúzódó motivációk összetett hálóját. Van némi igazság a társadalmi csere-elmélet ideáiban, mivel minél nagyobb a beruházás, lehet, hogy annál sérülékenyebb a kapcsolat, és annál jobban próbáljuk megőrizni. Minél inkább hajlandóak vagyunk a kapcsolat táplálásán dolgozni, annál kevésbé vagyunk hajlandóak feladni azt. És ezt cselekedve lehet, hogy egyszerűen csak a bizonyos státuszokhoz és szerepekhez kötődő társadalmi jelentésekhez alkalmazkodunk. A vér szerinti, családi és érzelmi kapcsolatokat és a más emberek iránti hosszú távú elköteleződéseket kultúránkban mind nagyra értékelik. Az egészségügyi és népjóléti szakemberek szerepvállalása ezen kapcsolatok fenntartásában további bizonyítéka az ezekhez a személyközi kapcsolatokhoz kötődő társadalmi értéknek.
Jelentések és mintázatok A szerep és kapcsolat tanulmányozása lehetővé teszi, hogy némi távlatból szemléljük mindennapi világunkat, és saját és mások viselkedését az egyén és a társadalom között létező kötések terminusaiban lássuk: saját magunk, mint társas lények között, más társas lényekkel való interakcióban, meghatározott társadalomszerkezetben elhelyezkedve, néha kötelezve, néha lehetőséget kapva arra, hogy meghatározott módokon viselkedjünk. Lehet, hogy ezzel a tudással jobban megérthetjük az általunk és mások által a kapcsolatokhoz fűzött jelentéseket, és az őket formáló diskurzusok szabályait, és talán észlelhetjük életünk mintázatát. Hughes (1959) a "karrier" fogalmát használta annak leírására, ahogy mindnyájan életünk értelmét keressük. Szerinte ennek két oldala van: a szubjektíven megtapasztalt mintázatok (személyes tapasztalat) és a státuszok sorozata (sequence). A karrier nem szükségszerűen sima fejlődés, és lehet, hogy a szerencse és előre nem látott események formálják. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy szükségünk van arra, hogy valami mintázat legyen abban, amit teszünk, egy folytonosság-érzet életünk különféle szférái és szakaszai között. Feltéve azt, hogy vannak életmintázatok (és néha inkább csak vágyottak mint valódiak), akkor annak megítélése, hogy milyen mértékben van választási lehetőségünk, milyen választások nyitottak előttünk, és milyen megkötések korlátoznak minket, 184
Összegzés
megvilágító erejű. Egy idegbeteg ember karrierje, amint azt Goffmann (1961) bemutatta, inkább felülről rákényszerített, mint választott. (imposed-embraced). Hasonlóképpen egy saját otthonában saját maga ellátására képtelen idős ember által érzékelt választási lehetőségek valószínűleg korlátozottak, és az idősek otthonába költözés véglegességének érzése segíthet megmagyarázni azt, hogy miért nem törődik néhány bentlakó az emlékeivel, és koncentrál inkább a jelenre (Coleman, 1986). De szakértő felméréssel és tervezéssel egy idősotthoni ápolás elé néző korosabb kliens is észlelhet néhány választási lehetőséget új életében. A "beteg szerep" elemzése során Parsons által leírt elesettség (1951: 476-7) elvárásokat tartalmaz arra nézve, hogy hogyan kell a betegnek viselkednie ahhoz, hogy továbbra is egészségügyi ellátásban részesüljön. Ezen elvárások némelyike növeli a beteg tehetetlenségét (hatalomnélküliségét), és nem mindig válik az egyén javára. A szabadság felfedezése a megkötésekkel szemben, a hatalomnélküliségé az ellenállással szemben szintén növelheti a társadalmi élet összetettségének tudatát. Az egyik ember "valóságát" lehet, hogy nem osztják mások, és még ha osztják is, akkor sem biztos, hogy az "igaz". A nagy, komplex társadalmakban a kultúra és szubkultúra változatai megkérdőjelezik a készpénznek vett világot, amiről azt tételezzük fel, hogy másokkal közösen birtokoljuk (Berger és Luckmann, 1966)- A fiatalkorú bűnelkövetők például gyakran feltételezik, hogy a banda többi tagja inkább el van kötelezve a bűnözés iránt, és a törvényszegés gyakran e közös félreértés miatt következik be (Matza, 1964). A társadalmi változás ütemének és hatósugarának növekedésével egyre sürgetőbbé válik, hogy számításba vegyék a kulturális sokszínűséget.
Átmenetek Vannak olyan időszakok, amikor elsöprő változásoknak és az ezzel járó szorongásnak lehetünk tanúi. Új státuszt foglalunk el, és ismeretlen számunkra az a szerepteljesítmény, amit elvárnak tőlünk. Ez leggyakrabban átmenetek státusz-transzformáció - idején következik be, amikor a változás arra kényszerít bennünket, hogy tudatára ébredjünk annak, amit veszítettünk, a régi mintázatoknak és kapcsolatoknak, és annak a lehetőségnek is, amit nyerhetünk. A státuszátmenet (status passage) (Glaser és Strauss, 1978: 89-131) magában foglalja az identitás változásait, és a szorongás élmény szintjeit számos személyes és társadalmi tényező befolyásolja. A szorongás kisebb lehet ott, ahol várták és másokkal megosztották a változást. Néhány nagy átmenetet "átmeneti rítus" (rite de passage) jelez, mint például az esküvők és temetések. Ezek a ceremóniák a szorongás csökkentésére is szolgálhatnak azáltal, hogy formális, ritualizált válaszsorozatot kínálnak fel. A státusz-transzformációra példa egy új munka. A szakmai vagy munkahelyi szerepben bekövetkezett változás vagy átmenet lehet, hogy viszonylag egyszerűnek látszik, részben azért, mert gyakran rendelkezünk munkaköri leírással, ami megmondja nekünk, milyen szerepviselkedést várnak el tőlünk mint, mondjuk, szociális gondozótól. Érdekes módon azonban a munkaköri leírás a lehető legritkább esetben tartalmaz információt arra nézve, hogy milyen jogos elvárásaink lehetnek másokkal, mint például munkatársainkkal, feletteseinkkel és más 185
Összegzés
szakemberekkel szemben, valamint a felhasználókkal illetve családtagjaikkal szemben, akikkel együtt dolgozunk. Míg lehet, hogy világos, mik a kötelességeink, fel kell fedeznünk milyen fajta kapcsolatok lehetségesek és kívánatosak illetve elvártak az új helyzetben. A másodlagos szocializáció folyamata lép működésbe, és ki vagyunk téve a tanulás folyamatának, amit az új szerepekbe kerülő felnőttektől megkövetelnek. A szükséges tudás, jártasságok és értékek megszerzése során azt is megtanuljuk, minek is kellene lennünk, és a különösség és kényelmetlenség érzései lehet, hogy hamarosan megszűnnek. Azonban a másodlagos szocializáció sikeres lefolyása esetén sem biztosítja azt, hogy szerepünk azontúl problémamentes lesz. A konfliktus, szerepfeszültség és a szervezet megkötései, kollégáink és az általunk kiszolgált felhasználók mind mindennapos munkatapasztalatunk részét képezik. A készpénznek vett világtól elvonatkoztatva és munkánkat a szerepelmélet terminusaiban próbálva megérteni nemcsak saját helyzetünkkel kerülünk tisztába, hanem mások helyzetét is érzékeljük. Ezek között az emberek között vannak olyanok, akik nagyon különböző helyzetben vannak, a sajátunkétól eltérő státusszal rendelkeznek. Megérthetjük olyan emberek helyzetét, akik munkanélküliek, elvesztették munkahelyüket, vagy nyugdíjba mentek, vagy akik munkájáért nem fizetnek, vagy esetleg rejtett a munkájuk egy olyan társadalomban, ami az egyén hozzájárulását elsősorban a fizetett alkalmazás alapján értékeli.
Összegzés A szerepek és kapcsolatok tanulmányozása lehetővé teszi saját világunk és mások világának megértését. Megszerezzük a kérdezés, felfedezés, és ha szükséges, a megelőzőleg készpénznek vett dolgok leleplezésének képességét, és ezáltal társas világunk aktív tagjaivá válunk. Érzékenyekké válunk a szervezetekben zajló társas interakciók finom árnyalatai és kétértelműségei iránt, és lehet, hogy hatékonyabban tudjuk a magunk és mások javát szolgálni. Ahelyett, hogy egy "rossz hit" (Sartre, 1956) mögé rejtőznénk, és életünk bizonyos oldalaiért külső korlátokat okolnánk, fel tudjuk ismerni korábbi választásainkat és döntéseinket, amelyek ahhoz a helyzethez vezettek, amiben találjuk magunkat. Úgy tűnik sok tényező ellenőrzésünkön kívül esik - forrásmegkötések, szegénység, rossz lakáskörülmények és depriváció - de a szerepek és kapcsolatok kritikai értékelése által jobban láthatjuk, hol hat a társadalomszerkezet ránk és másokra, felismerhetjük, ki rendelkezik hatalommal és mi és mások hogyan befolyásolhatjuk az események kimenetelét. Miután alaposan elemeztük a ránk nehezedő megkötéseket, akkor találhatunk néhány olyan területet, ahol némileg ellenőrizhetjük a helyzetünket. Példákat lehetne felhozni a jóléti ellátásokról való információszerzéstől az önsegítő csoportok vagy lakóközösségek kialakításáig. Ezek viszonylag kis lépéseknek tűnhetnek, de elismerik az emberek képességét arra, hogy új szerepeket tanuljanak és kapcsolatokat fejlesszenek ki. Az egészségügy és népjólét területén fokozottan csökkenő "mindennapi tudás", vagy amit mindenki tud, helyett olyan tudást szerzünk, amely magunk és mások mélyebb megértéséből származik.
186
Összegzés
Ha összekapcsoljuk az identitás személyes és társadalmi felépítését, megérthetjük, hogy míg hozzájárulunk saját társas világunkhoz, ugyanakkor az is alakít és meghatároz minket. A személyes megértése csak abban az esetben hasznos, ha kiegészíti a társadalmi erők és korlátok ismerete is. Egyik a másik nélkül csak részleges képet nyújthat. A szerepek és kapcsolatok tanulmányozása növeli tudatosságunkat és talán ellenőrzésünket is életünk mindennapos tapasztalataival kapcsolatban. Annak érdekében, hogy értékelni tudjuk a társadalmi lét ellentmondásosságát, nyitottak legyünk különféle eltérő interpretációk, és időnként tárgyalás iránt, ahhoz magunk és mások számára hatalmat kell szereznünk. A szerepelmélet legkifinomultabb formájában számításba veszi a társadalomszerkezet erejét és áthatolóképességét, és megmagyarázza a kapcsolatot a "magánproblémák és a nyilvános ügyek" között, ami C. Wright Mills (1959) szerint a szociológia vizsgálódásainak valódi tárgyát képezi.
Hivatkozások Banton, M. (1965) Roles. London: Tavistock. Berger, P. (1966) Invitation to Sociology. Hammondworth: Penguin. Berger, P. és Luckmann, T. (1966) The Social Construction of Reality. Hammondworth: Penguin. Blau, P. (1964) Exchange and Power in Social Life. New York: Wiley. Coleman, P. (1986) Ageing and Reminiscence Processes. New York: Wiley. Giddens, A. (1984) The Construction of Society. Cambridge: Polity Press. Glaser, B. G és Strauss, A. L. (1978) Status Passage: a Formal Theory. London: Routledge & Kegan Paul. Goffmann, E. (1959) The Presentation of Self in Everyday Life. New York: Doubleday. Goffmann, E. (1961) Asylums: Essays on the Social Situation of Mental Patients and Other Inmates. Hammondworth: Penguin. Goffmann, E. (1971) Relations in Public: Microstudies of the Public Order. new York: Free Press. Hughes, E. C. (1959) Men and their Work. New York: Free Press. Matza, D. (1964) Delinquency and Drift. New York: Wiley. McCall, G. J. és Simmons, J. L. (1966) Identities and Interactions. New York: Free Press. Mills, C. Wright (1959) The Sociological Imagination. Oxford: Oxford University Press. Morris, J. (1972) "Three aspects of the person", in R. Ruddock (szerk), Six Approaches to the Person. London: Routledge & Kegan Paul. Sartre, J.-P. (1956) Being and Nothingness. London: Routledge & Kegan Paul. Strauss, A. (1969) Mirrors and Masks. Oxford: Martin Robertson. Watson, D. (1980) Caring for Strangers. London: Routledge & Kegan Paul.
187
Köszönet nyilvánítások
KÖSZÖNET NYILVÁNÍTÁSOK A szerkesztők szeretnék megköszönni Clare Butler, Giles Clark, Andrew Cornwell, Robert Dingwall, Roger Gomm, Christine Jones, Robert Nicodemus, Kate Richenburg, Kate Robinson és Paul Wainwright támogatását és megjegyzéseit. A szerkesztők és kiadók szeretnék megköszönni a következőknek, hogy hozzájárultak a szerzői jogvédelem alá eső anyagok felhasználásához: Basic Books-nak, a HarperCollins Publishers részlegének, Donald A. Schön, The Reflective Practicioner. című könyvéből származó anyagért. Copyright 1983, Basic Books, Inc; a Basil Blackwell Ltd.-nek Elizabeth Roberts anyagáért, melynek címe A Woman's Place: an Oral History of Working Class Women 1890-1940, 1984; a Blackwell Scientific Publications-nak G. E. Chapman, "Rituális és racionális cselekvés a kórházakban" című írásáért, Journal of Advanced Nursing, 8, 1983, 13-20. o.; a Brit Orvosi Szövetségnek Naomi Craft "Érzést az orvoslásba" című anyagáért, BMA News Review, 5, 1990; és Tom Heller "Személyes és orvosi emlékek Hillsboroughból" című cikkéért, British Medical Journal, 23-9, 1989 december; A Brit Szociológiai Társaságnak Sara Arber és Nigel Gilbert "Men: the forgotten carers" című írásáért, Sociology, 23 (1), 1989, 111-118. o.; a Carfax Kiadó Vállalatnak Christopher Brown és Charles Ringma "New disability services: the critical role of staff in a consumer directed empowerment model of service for physically disabled people" című anyagáért, Disability, Handicap and Society, 4 (3), 1989, 251-4. o.; a Kritikai Szociálpolitikának és a szerzőknek David Ward és Audrey Mullender anyagáért, melynek címe "Empowerment and oppression: an indissoluble pairing for contemporary social work", Critical Social Policy, Vol. 32, 1991, 21-30. o.; a HarperCollins Publishers Ltd-nek Norma Pitfield "Making gardens from wilderness" című anyagáért a Susan Hemmings által szerkesztett A Wealth of Experience című kötetből, Pandora Press, 1985; és W. David Wills-nek, a The Barns Experiment-ért, Allen & Unwin, 1945; a Harvard University Press-nek Nora Ellen Groce Everyone Here Spoke Sign Language: Hereditary Deafness on Marta's Vineyard című anyagáért, Copyright 1985, Nora Ellen Groce; az A.M. Heath & Company Ltd-nek az egykori Sonia Broewnell Orwell hagyatéka megbízásásból George Orwell Hogyan halnak meg a szegények című írásának részleteiért, Martin Secker & Warburg, 1931; a Hobson Publishing plc-nek Robert Bor, Lucy Perry és Riva Miller "Mikor a megoldás a probléma részévé válik egy AIDS beteg pszichoszociális kezelése során" című anyagáért, British Journal of Guidance and Counceling, 17 (2), 1989, 133-7.o.; a Hodder & Stoughton Publishers-nek Anita Binns "Anita története" című írásáért a Know Me As I Am című kötetből (1990), amit Dorothy Atkinson és Fiona Williams szerkesztett; A Jessica Kingsley Publishers-nek Gillian Dalley "Szakmai ideológia vagy szervezeti törzsiség?" című írásáért a Rex Taylor és Jill Ford szerkesztette Socal Work and Health Care című kötetből (1989); J. G. Kyle-nak Maggie Woolley "Szerzett halláskárosodás: szerzett elnyomás" című anyagáért az Adjustment to Acquired Hearing Loss kötetben, Centre for Deaf Studies, School of Education, Bristol, 1987; Amina Mama-nak a "Violence against Black women: gender, race and state responses" című anyagáért, Feminist Review, 32, 1989, 31-48. o.; a Macmillan Publishers Ltd-nek, John Simmonnds "Gondolatok a csoportos gondozással kapcsolatos érzésekről" című anyagáért a Social Work and the Legagcy of Freud című kötetből, amit G. Pearson, J. Treseder és M Yelloly szerkesztett, Macmillan Education, 1988; és Jalna Hammer és Daphne Statham "Közös vonások és eltérések a női kliensek és
188
Összegzés
a szociális munkás nők között" című cikkéért, Women in Social Work, Macmillan Education, 1988; Don Naiknak "A szociális munka fajgyűlölet ellenes tanterve felé" című anyagáért a One Step towards Racial Justice című kötetből, CCETSW, 1991; a Northcote House Publishers-nek Maggie Potts és Rebecca Fido "A rendszerrel szemben" című írásáért az A Fit Person to be Removed című kötetből, 1991; Az Observer Ltd-nek Yasmin Alibhai "Fekete csalogányok" című írásáért, New Statesman and Society, 1988, október 7; az Oxford University Pressnek Jenny Kitzinger, Josephine Green és és Vanessa Coupland "Munkakapcsolatok: szülésznők és orvosok a szülészeti osztályon" című cikkéért a The Politics of Maternity Care című kötetből, amit J. Garcia, R. Kilpatrick és M. Richard szerkesztett, Claredon Press, 1990; a Piper and Marburynek William V. Hovey, Helen MacGill Hughes hagyatéka képviselőjének megbízásából Everett C. Hughes The Sociological Eye, 1977, című anyagáért; a Routledge-nek Gerry Stimson és Barbara Webb Orvoshoz menni című könyvéért, 1975; és Barbara Webb "Trauma és unalom: beszámoló arról, milyen az élet egy gyermekosztályon" a G. Horobin és A. Davis, Croom Helm 1977 szerkesztette Medical Encounters: The Experience of Illness and Treatment című kötetből; a W.B. Saunders Vállalatnak Ruth Purtilo Health Professional/Patient Interaction című írásáért; a Whiting & Birch Ltd-nek Tara Mistry "Egy feminista csoportmunka-modell bevezetése a feltételes szabadlábra helyezési szolgáltatásokban" című cikkéért, Groupwork 2, 1989, 145-58. o.; a John Wiley & Sons Ltd-nek Patrick Wakeling "Ébredések" című írásáért a Wounded Healers című kötetben (1985), amit V. Rippere és R. Williams szerkesztett. Minden erőfeszítést megtettünk azért, hogy a szerzői jogok tulajdonosait felkutassuk, de ha bármelyiküket is véletlenül figyelmen kívül hagytuk, a kiadó az első lehetséges alkalommal örömmel megteszi a szükséges lépéseket.
189