DOKUMENTUMOK SZEREPEK ÉS KAPCSOLATOK A SZOCIÁLIS MUNKÁBAN CÍMŰ TANKÖNYVHÖZ

DOKUMENTUMOK A

SZEREPEK ÉS KAPCSOLATOK A SZOCIÁLIS MUNKÁBAN CÍMŰ TANKÖNYVHÖZ

ELSŐ RÉSZ BESZÉLGETÉSEK ( A hanganyag utólagos átiratának fordítása )

1. A tananyagfejlesztő csoport tagjai beszélnek a szerepekről és kapcsolatokról, valamint a kurzus céljáról, jellegéről ELIN RHYS A kazetta első részében a tananyagfejlesztő csoport három tagjának beszélgetését hallhatja. A csoport tagjai Jill Reynolds, Pam Shakespeare és Ray Woolfe, a beszélgetést Jan Walmsley, a kurzus menedzsere vezeti. Elsőként Pam Shakespeare-t hallhatjuk arról, hogy ő hogyan látja a szerepeket és kapcsolatokat. PAM SHAKESPEARE Nos szerintem a legkézenfekvőbb elképzelés az, hogy a szerep olyan, mint egy színdarabbeli szerep, és bár sok embernek lehet hasonló a szerepe, mindenki különbözőképpen "játssza el" azt. A kapcsolat szorosan kapcsolódik a szerephez, de időben kell vizsgálni, mivel olyasvalami, ami az időben nyer értelmet, éppen ezért egyfajta dinamizmus jellemzi. JILL REYNOLDS Úgy gondolom a szerep olyasvalami, amit eljátsszunk, és ezzel kapcsolatban talán az a fontos, hogy más emberek által "eljátszott", más szerepekhez kapcsolódik, a kapcsolat maga pedig személyes jellegű. Előfordul, hogy a kettő összemosódik, mert például lehetnek olyan kapcsolataink, amelyek egyben szerepek is, például mint anya, vagy gyerek, ami kapcsolatot is jelent a saját szüleinkkel, illetve gyerekeinkkel. Másrészt pedig egyfajta szerepet is jelent, ilyenkor a kapcsolat nem más, mint a mód, ahogyan a szerepünket eljátsszuk, az a mód, ahogyan mi anyák, illetve gyerekek vagyunk. JAN WALMSLEY Miért is van szükség a "szerep" és a "kapcsolat" kifejezésekre, ha gyakran ugyanarra a dologra vonatkoznak? RAY WOOLFE A két fogalmat különböző módon kezdték el használni különböző kutatások során, így például pszichológusok és szociálpszichológusok a kapcsolatot olyan kifejezésként használták, ami rendkívül hasznosnak bizonyult annak vizsgálatakor, hogy az emberek hogyan létesítenek kapcsolatokat, beleértve az intim és személyes kapcsolatokat is. Használhatunk olyan kifejezéseket, mint a kapcsolatok intimitásának a mértéke, vagy egy kapcsolat hossza, de maga a "kapcsolat" az a szó, amely ilyenkor a segítségünkre van. Azt hiszem a "szerep" kifejezés kevésbé lenne hasznos. Másrészt másoknak, a szociológusoknak például a "szerep" kifejezésre van szük2

ségük, mert ez többek között segítségükre lehet egy egyén társadalmi helyének a meghatározásában, mondjuk a társadalmi osztályuknak vagy a foglalkozási körüknek a mindennapi életre gyakorolt hatásával kapcsolatban. A "szerep" fogalma tehát számukra rendkívül hasznosnak bizonyul, ám ez nem jelenti azt, hogy egyik fogalom jobb, mint a másik, csupán azt, hogy az egyes fogalmaknak megvan a maguk értelmezési köre az egyes területeken. Mindemellett úgy vélem, hogy ha egészében tekintünk a dologra, felfedezünk a dolgok között egyfajta szimmetriát és kapcsolatot. JAN WALMSLEY Jill, te is felvetetted, hogy egy "szerep" lehet "kapcsolat" is. JILL REYNOLDS Igen. Nos, visszatérve az anya-gyerek példára, az anyukámmal kapcsolatban az jutott eszembe, hogy egyrészt van egy szerepem az ő lányaként, ehhez a szerephez tartozik az, hogy időnként meglátogassam őt, elvigyem ide-oda stb., ez is egy szerep, egyfajta elvárás, amit szerintem mint a lányának illik megtennem, és amiről úgy gondolom, hogy az emberek úgy gondolják, hogy illik megtennem, de ezen kívül ott van az én személyes kapcsolatom az anyukámmal. Nagyon szeretek vele lenni, szeretem elvinni helyekre, ő annyira tud örülni dolgoknak, hogy ettől én is örülök, és ez már a mi személyes viszonyunk. JAN WALMSLEY Pam? PAM SHAKESPEARE Nos szerintem ezek valóban nagyon szorosan egymáshoz kapcsolódó fogalmak, de ha teszem azt ápoló az ember, az emberek általában az ápolót látják benne és az "ápoló"-hoz fűződő viszony nem jelent kapcsolatot a számukra. A kapcsolat fogalmát ők olyan emberekkel kapcsolják össze, akikkel találkoznak és időt töltenek, ezért úgy gondolom, hogy a mindennapi értelemben használt kifejezést meg kell különböztetnünk. Ez az a megkülönböztetés, amit a kurzus során megpróbálunk tisztázni. JAN WALMSLEY Arra kérem, most mondja el, hogy a szerepek és kapcsolatok miért olyan fontosak az egészségügyi és a szociális munka területén.

PAM SHAKESPEARE Szerintem az egészségügyi és szociális szférában, melyek a gondozás területéhez tatoznak, a szerepek és kapcsolatok azért fontosak, mert olyan emberek dolgoznak itt, mint például "ápoló", "doktor", "szociális munkás", "fizioterápiás szakember", ők sok emberrel találkoznak és gondozással kapcsolatos feladatokat látnak el. Úgy érzem, hogy ennél tágabb értelemben is fontosak, mivel ezek a szerepek és kapcsolatok olyan körülmények figyelembevételével nyernek értelmet, mint amilyen munkába menni beteg gyerekkel, lekésni a buszt, amitől az egész nap tönkremegy és aminek a tetejébe még jön egy megfázás stb. Tehát a szerepeinknek és kapcsolatainknak rendkívül sokféle dimenziója létezik, és az egészségügyi és jóléti szférában a személyes hátterünk is jelen van. RAY WOOLFE Szerintem az egészségügyi és szociális szférákban nagyon sok kapcsolat gyümölcse a segítségnyújtással és a gondozással van összefüggésben: az emberek ezáltal jobban érzik magukat a bőrükben, meggyógyulnak különböző betegségekből, érzik azt, hogy törődnek velük, úgy gondolják, hogy megfelelő ellátásban részesülnek. A szerepek pedig kulcsfontosságú tényezők, alapjául szolgálnak annak, hogy mindez megvalósulhasson. A szerepek természete hatással van a kapcsolatokra és lehetővé teszi a segítségnyújtás és a gondozás mint cél megvalósítását. Ez nem olyan, mint a szénbányászat, vagy az autógyártás, bár a szerepek és a kapcsolatok ott is nagyon fontosak. JAN WALMSLEY Lépjünk tovább és a következő kérdésem az lenne, hogy a kurzus mennyiben kapcsolódik az elhangzott tudományos gondolatokhoz, beleértve az egészségügyi és szociális szférában végzett munka gyakorlati oldalát is: mi a kapcsolat és hol van az egyensúly? JILL REYNOLDS A kurzus szerintem nagy hangsúlyt fektet a dolgok gyakorlati oldalára, nem pusztán azáltal, hogy csupán dolgozóknak szól, hanem úgy, hogy beszél a felhasználók számára érdekes gyakorlati vonatkozásokról is, csakúgy mint a dolgozókéról. Segítségére lehet az embereknek abban, hogy a megfelelő kapcsolatba kerüljenek a szolgáltatásokkal, amiket mindannyian igénybe veszünk, és talán időnként részt is vegyenek benne - akár aktívan - időről időre. A kurzus befejező része a "Reflektív gyakorlat" és

úgy vélem ez az, ami felé a kurzus vezetni próbálja az embereket, hogy analitikusan és kreatívan gondolkodjanak az egészségügyi és szociális szférában betöltött helyükről. RAY WOOLFE Szívesen feltételezem, hogy mindenki számára tartogat valami hasznosat a kurzus, hogy nem csupán segítséget nyújt bizonyos képességek fejlesztésében, de megfigyelési és reflexiós készségeket is fejleszt, aminek szerintem nagyon sok területen hasznát lehet venni, attól függetlenül, hogy az illető dolgozó vagy egyszerűen csak a szolgáltatásokat igénybevevő személy. JAN WALMSLEY Ez elvezet bennünket ahhoz az igen fontos kérdéshez, hogy mit tanulnak mindebből a hallgatók? RAY WOOLFE A kurzus újfajta gondolkodásmódokat kínál. Nem gondoljuk azt, hogy egyetlen gondolkodásmód a helyes, hanem bízunk abban, hogy számos újfajta szemléletmóddal ismertetjük meg az embereket, ami talán gazdagítja és új megvilágításba helyezi a mindennapi életüket, a munkájukat és a kapcsolatokat, amelyekben részt vesznek. JILL REYNOLDS Abban bízom, hogy pontosabb képet kapnak majd a saját helyükről, arról, hogy mi illik hozzájuk, mi a helyes az adott szituációban, ezen kívül a munkájukról vagy a felhasználóként játszott szerepükről. Mindezekre nincsenek egyértelmű válaszok, de az a jó, ha otthon érzi magát az ember ilyen közegben is. Remélem, hogy a kurzus eredményeképpen az emberek hatékonyabbak lesznek, nő a kényelmük, élnek majd a hozzáférhető lehetőségekkel és elérik, amit szeretnének. RAY WOOLFE Remélem, hogy a hallgatók nem csupán tudásanyagot szereznek a kurzus során, valamiféle könyves műveltséget, hanem olyan jellegű tudást is, amely a saját, valódi tapasztalataikhoz kapcsolódik. Remélem, hogy a kurzus olyan képességeiket is fejleszti majd, mint amilyen a reflexió, a megfigyelés, és ezáltal otthonosabban érzik majd magukat a szerepeikben. Remélem azt is, hogy a kurzus megkönnyíti majd a dolgukat és a segítségükre lesz.

3

2. Sue beszél szerepeihez való viszonyáról ELIN RHYS Sue beszámol két szerepéről, amiknek a lényege a segítségnyújtás és amiket egyidejűleg látott el, majd néhány ezzel kapcsolatos sikerélményéről. SUE Képzett és diplomás szociális munkás vagyok, egy gyerekekkel és családokkal foglalkozó csoportban dolgozom, szakterületem a gyermekgondozás. Nem közvetlenül dolgozom a gyerekekkel, hanem támogatást szerzek nekik, nevelőcsaládokat, befogadó környezetet keresek a számukra. Szóval amikor egy gyerek nem lehet a családjával, akkor nekünk kell terveznünk rövid vagy hosszú távra, és az én feladatkörömbe tartozik, vagy a csoportoméhoz, hogy új otthont találjunk nekik. Ez csodálatos munka, sok szempontból érdekes. Ezen kívül a Relate-vállalat tanácsadójaként is dolgoztam, egyéni alapon, többnyire párokkal, személyes kapcsolatokkal foglalkoztam, azzal, hogy hogyan lehet utakat-módokat találni konfliktushelyzetek elkerülésére, újabb megoldásokat találni egy kapcsolatban felmerülő problémákra, adott esetben hogyan kell szakítani, és hogy utána mi a teendő. Szerintem a válást soha nem könnyű megoldani, de lehet kevesebb bántással, elkerülve az utólagos fájdalmat és keserűséget. Ami a szociális munkát illeti, azt hiszem sokat fejlődtem a képzés során, azoknak a feladatoknak köszönhetően, amiket a Relate-vállalat tanácsadójaként láttam el, mivel sokkal régebben kezdtem a Relate tanácsadójaként dolgozni, mint szociális munkásként, és ez azt jelentette, hogy állandóan párokkal foglalkoztam, hosszú időn keresztül, ami elég ritkaságszámba megy, ha szociális munkás az ember. Talán önbizalmat adott ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzak szociális munkásként is. Ilyen szempontból nagyon hasznos volt. Azt hiszem a másik oldalról már nehezebb előnyöket látni. ELIN RHYS Mindkét szerepben vannak nehézségek. SUE Azt hiszem, ha az ember hivatalos vállalatnak dolgozik, mint amilyenek például a társadalmi szolgáltatások, még a munkaidején túl is terheli annak a felelőssége, hogy egy ilyesfajta intézmény tagja; nehéz ettől megszabadulni. Ha egy szombati napon az ABC-ben meglátok egy gyereket, arcán olyan sérüléssel, amelyről a szakmámból kifolyólag tu4

dom, hogy nem véletlenül történt, engem ez jobban zavar, mint az átlagembert. Ha felismerem az illető gyereket és a családját, súlyos szakmai dilemmával kell szembenéznem; elvileg éppen nem dolgozom, de elszakadhatok-e ilyen esetekben a munkámtól?! Ha teszem azt tanácsadóként dolgozom a Relate-nél és titoktartást ajánlok fel a házaspároknak, méghozzá teljes titoktartást - nem úgy, mint egyes önkéntes szervezetek -, s habár a Relate-nek van egy, a viszszaéléses esetekre kidolgozott módszere, mégis nehéz eldöntenem, hogy meddig terjed a hatásköröm, és mit kell tennem. Azt hiszem nagyon jó nekik dolgozni abból a szempontból, hogy nagyon nyitottak, széleskörű támogatást nyújtanak nekünk, s könnyedén megoszthatjuk a problémáinkat kollégáinkkal és feletteseinkkel. Így nem egyedül kell cipelni a terhet, ami semmilyen visszaéléses esetben sem jó. Mindamellett ez egy igen problémás terület. ELIN RHYS Ráadásul gondot jelentett a folytonos szerepváltás. SUE Megpróbáltam nap közben és este is foglalkozni tanácsadással, mivel minden héten bizonyos számú órát kell dolgozzunk, de ezt nehéz volt összeegyeztetni a munkahelyi kötelezettségeimmel, ráadásul a támogatócsoport összejövetelei délidőben voltak, ezért számomra a kettő ütközött egymással. A támogatócsoport gyűlésein tele volt a fejem a délelőtti eseményekkel és nagyon nehezemre esett félretenni ezeket. Előfordult, hogy lehangoltan vagy dühösen érkeztem, vagy csupa olyasmivel a fejemben, amiknek a Relate-hez semmi köze, és éppen ezért nem lett volna értelme, hogy feldolgozzuk a találkozón. Nehéz volt fejben tartanom az olyan ügyeket, amikkel később még foglalkozni szándékoztam, hiszen száműzve az agyam rejtett zugába a benyomások elvesztik frissességüket és súlyukat. Ezen kívül mivel a szociális munkás gyakran találkozik hirtelen vészhelyzetekkel -, legyen bármilyen jó a napirendem, még így is elkéshetek találkozókról, ami szerintem durva udvariatlanság az ügyféllel szemben. Az is előfordul, hogy csak testben vagyok ott, lélekben nem, mert előzőleg valami elkeserítő, nehezen kezelhető üggyel foglalkoztam. Ezért felhagytam a napközbeni tanácsadással és tulajdonképpen szerencsések voltunk, mert mivel sokan küszködtünk hasonló jellegű problémákkal, sikerült átszerveznünk a csoporttalálkozókat. Ezért inkább esténként tartottuk őket és ily módon a tanácsadással kapcsolatos munkám lehetővé tette, hogy ha tudtam, hazamenjek és megvacsorázzak, és így egyben átváltsak, és a tanácsadásról ne egyből, még a rossz

ritmusban, a saját nemhivatalos stílusomban térjek át a szociális munkára, ami előfordult például olyankor, amikor az osztály hatáskörébe tartozó döntéseket kellett hoznom. Nagyon nehezen tudtam kezelni az egybeeséseket, különösen mivel szociális munkásként mindöszsze öt percre dolgoztam a Relate-központtól. Ez kezdetben hatalmas előnynek ígérkezett, de később a gyakorlatban beigazolódott, hogy mégsem az, mivel így nem volt elég időm lazítani és átváltani a következő munkára. ELIN RHYS Sue a szerepváltást átváltásnak nevezi. SUE Hát igen, ezt a kifejezést használom az egyik állapotból a másikra való áttérésre. Ha jó tanácsadói munkát akarok végezni, fel kell hogy tudjam venni a fonalat ott, ahol a legutóbbi alkalommal abbahagytuk, mivel az ügyfelek számára ott tartunk azóta is, bár időközben hazamentek, elmúlt egy hét és mint tanácsadójukhoz jöttek vissza hozzám, amikor eljött a tanácsadás napja. Az, hogy én negyven kemény órát dolgozom szociális munkásként és ezen felül még öt-hat órát a Relate-nél, ami során sok emberrel találkozom és nagyon hasonló jellegű munkát végzek, ez az én problémám, nem az övék, ha tehát megfelelő munkát szeretnék velük végezni, ahhoz kellően pihentnek kell lennem, és ez az, amit a hirtelen váltások nem tesznek lehetővé. Változtatnom kell majd a hozzáállásomon, hogy még rugalmasabb legyek, és a szociális munkához képest lassabb tempót vegyek fel, de ehhez nekem kis szünetre van szükségem, hogy mindenképpen ehessek valamit, mert amikor rohanok, az mindig az evés rovására megy és olyankor persze nem dolgozom olyan jól. Erről persze megfeledkezik az ember, amikor nagyon elfoglalt, átolvassa a legutóbbi alkalommal készített feljegyzéseit és közben azon gondolkodik, honnan és hogyan lépjen tovább, nem mintha előre megterveznék egy teljes beszélgetést, de egyáltalán hol hagytuk abba, mit is kértem, hogy átnézzenek, milyen elképzeléseim voltak, amikor a jegyzeteket készítettem, milyen hatással volt rám, azóta milyen hatások értek; egyes témákat akár már háromszor is érintettünk, de valamilyen okból mégsem jutottunk vele előrébb, amiből arra lehet következtetni, hogy ez egy döntő probléma, és hogy vissza kell térnünk arra, hogy miért is volt olyan nehéz kezelni, és így tovább. Úgy érzem, hogy ha erre nem szánok elegendő időt, akkor nem végzem a tanácsadói munkám úgy, ahogyan szerintem egy tanácsadónak kellene.

ELIN RHYS Sue tulajdonképpen azt mondja, hogy a két szerepben vannak közös értékek, de a hangsúly máshol van. Ez komoly kihívást jelenthet a segítséget nyújtó számára. SUE Szerintem a hivatalos közegben végzett munka legtöbbünk számára megnehezíti az értékrendszerünk érvényesítését, de miután komolyan gondolkodtam rajta, azt vallom, hogy minden embernek tisztelettel tartozom ugyan, de a gyerekek védtelenebbek, mint a felnőttek. Ha tehát választanom kell, szociális munkásként nem jelent gondot az, hogy a gyerekek szükségleteit helyezzem előtérbe, ami gyakran a felnőttekéi rovására megy. Ez alapvetően más a Relate-nél, ahol kifejezetten felnőttekkel dolgozom, és a felnőtt párokra kell koncentrálnom, ami azzal jár, hogy esetleg nagyon keveset tudok meg a gyerekekről és ha többet foglalkoznék velük, úgy érezném, hogy ezzel túlmentem a Relate-nél végzett munkám hatáskörén. Szerintem nem nevetséges az, hogy a szociális szolgáltatások (és így mi is) mindenki számára mindent jelentsünk, így szükségszerűen dilemmáink támadnak, amikor látjuk az emberi helyzetek bonyolultságát. A szociális munkások csoportja, akikkel dolgozom, osztja azt a nézetet, miszerint az emberek kölcsönösen hatnak egymásra és mi ennek a kölcsönhatásnak különböző részeivel foglalkozunk. Például egy családban sokféle emberrel foglalkozhatunk, köztük mondjuk egy tinédzserrel, akinek problémái vannak a rendőrséggel és kiderülhet, hogy ez annak a jele, hogy a családban másféle problémák vannak. A munkánknak, szakmánknak része, hogy felmérjük, hogyan tudunk a leghatékonyabban segíteni, ami esetleg nem a gyereknek közvetlenül, hanem a családban valaki másnak nyújtott segítséget jelenti. A Relate-nél fel sem merülnek ilyen jellegű választási lehetőségek, a vállalatnak határozott arculata van. A vállalat egyértelművé teszi, hogy ezzel és ezzel foglalkozunk, tanácsadást ajánlunk az embereknek, akiknek gondjaik vannak a kapcsolataikkal. Ezért az ügyfelek maguk határozzák meg a problémákat, amikkel hozzánk fordulnak, azt mi el is fogadjuk és így a tanácsadás magától értetődően az ügyfél által meghatározott pontról indul, az ő felfogása alapján.

5

3. Két ápoló (Pat és Mat) beszélgetése az intenzív osztályon végzett munkájukról Két ápoló bemutatja, hogyan vélekednek a munkájukról, melyet egy dél-Angliában található nagy kórház sürgős ellátási osztályán végeznek. Ezen az osztályon kísérletet tettek arra, hogy változtassanak a hagyományos ápoló-beteg kapcsolaton. PAT Ennek az osztálynak az a különlegessége, hogy itt úgynevezett elsődleges ápolást végzünk, ami újító jellegűnek számít. Ez azt jelenti, hogy egy diplomás ápoló, többnyire egy magasabb pozíciójú ápoló teljes mértékben felelős egy bizonyos páciens kezeléséért, gondoskodik a teljes ellátásáról és ő írja elő, hogyan ápolják. MATT Az alapvető elgondolás az, hogy a páciens személyre szóló gondozásban részesüljön a hagyományos ápolási mód helyett, ahol mindenki részfeladatokat végez, a főnővér kinek-kinek megmondja, hogy mit csináljon, egyvalaki csak lázat mér, másvalaki a pulzust és így tovább. Régebben a munka ilyenfajta felosztása miatt az ápolók nem lelték örömüket a munkában. Az elképzelések szerint az elsődleges ápolás a páciensek jobb gondozását hivatott biztosítani és hogy az ápolók több örömet leljenek a munkájukban, bár természetesen a megnövekedett autonómia, felelősség és minden, ami ezzel jár a személyzetre háruló stresszt is nagy mértékben növelte. PAT Néha az idelátogató embereknek káosz-benyomásuk támad, olyan tevékeny mindenki, míg ha egy olyan osztályra megy el az illető, amit egy hagyományos szemléletű ápoló vezet, ott azt tapasztalja, hogy mindenkit felültetnek az ágyán, aztán átültetik őket székekre amíg bevetik az ágyakat, majd két órakor mindenkit visszafektetnek az ágyba délutáni pihenőre. MAT Bizony, az ilyen osztályokon nincs mese, akarom mondani a betegek a teljes ápolószemélyzet gondozása alatt állnak, ami közel sem olyan előnyös a beteg számára, merthogy a személyzet nem úgy vesz részt az ápolásban, ettől az cseppet sem személyre szóló, épp ezért a betegek igényeik pontos felmérésre nincs mód. Az ápolók pedig nem lelik örömüket a munkájukban, mivel legtöbbünk számára az lenne a lényeg, hogy közünk legyen a beteghez,

6

kapcsolatunk, méghozzá közeli kapcsolatunk legyen vele. PAT Szóval inkább egyenlőségről, mint dominanciáról van szó. Vannak olyan helyek, osztályok - még a mi kórházunkon belül is -, ahol a beteg az ápoló alárendeltje és csak teszi, amit mondanak neki. Az ilyen környezet nem mindenkinek jó. A betegek semmivel sem gyógyulnak gyorsabban és sok pszichológiai problémájukkal az ápolóik egyáltalán nem foglalkoznak. A mi osztályunk filozófiája abban áll, hogy mindenki külön személyiség, a betegekre mint emberekre és nem mint betegségekre tekintünk, tudják, mint mikor például csak úgy emlegetnek valakit, hogy a "szívrohamos az ötös ágyban". Ezáltal tulajdonképpen lehetőséget adunk nekik arra, hogy maguk tartsák kezükben az életüket a kórházi tartózkodásuk alatt, mert bevett szokás szerint az emberek bevonulnak a kórházba és ott aztán mindent megcsinálnak helyettük, megfosztják őket a döntéshozatal lehetőségétől, mások formálják őket. Ezzel szemben mi arra bátorítjuk őket, hogy hozzák meg a saját döntéseiket, arra biztatjuk a családot, hogy ők is vegyenek részt a gondozásban. Sokaknak ez nem tetszik, mert úgy gondolják: "most hogy kórházban vagyok, törődniük kell velem", ez azonban nem jó később, amikor hazamennek. Nekünk nem célunk, hogy korlátozzuk az embereket és valóban arra törekszünk, hogy külön-külön egyénekként foglalkozzunk velük, magas szintű ellátásban részesítsük őket úgy, hogy az ápolóik tudják, mit csinálnak, meg tudják értetni az elgondolásaikat. Gyakran az embereknek nehezükre esik orvosokkal beszélni, ezért mi gyakran átvesszük a közvetítő szerepét orvos és beteg között. Célunk biztosítani, hogy ha valaki bejön a kórházba, olyan ápolásban részesüljön, ami során minden gondjáról tudomást szerzünk, hogy velük együtt tudjuk eldönteni, hogy mit is szeretnének, míg itt vannak, és hogy próbáljunk együttműködni velük. MATT Igen, szóval ez jobb terápiás kapcsolatot eredményezhet beteg és ápoló között, szóval ez az elgondolás, no és azt akarom mondani, hogy ez csak a gyakorlatban nem működik olyan jól, tudja, ha az ember nincs szolgálatban, elmegy, éjszakákon át nincs ott, az emberek meg közben rosszul vannak, meg ilyesmik. Szóval ott van az elgondolás az egész ápolás mögött, de a gyakorlatban az ember nem vállalhat huszonnégy órán keresztül felelősséget egy

beteg gondozásáért, ami pedig az elsődleges ápolás egyik alapvető elképzelése. PAT Nos hát ez eléggé vitatható. Szóval sokat vitatják, hogy az elsődleges ápolás, ami a személyre szóló ápolás elgondolásán alapszik, egy ápoló - egy beteghez, ez még mindig újszerű az ápolásban, és ezért nagy vita van arról, hogy lehet-e valaki felelős huszonnégy órán keresztül egy betegért. Ha például hazamegyünk, közben történik valami és felhívnak otthon - szóval sokak szerint ez már nevetséges, olyan, mintha örökké dolgozna az ember. Ha például bejönne egy beteg mondjuk ma délután és holnap lenne a szabadnapom, nyugodtan fogadhatnám és elvállalhatnám az ápolását és esetleg szeretném folytatni is, de holnap nem leszek benn, ezért valaki másnak kellene átvennie és ez a másvalaki törődne vele, amíg visszajövök. Hát szóval ez nehéz ügy, ilyenkor valakit ki kell választani, ha hosszú ideig marad az ember, és ahogy Matt mondta, ha éjszakás az ember, akkor tulajdonképpen heti 72 órát tölt a betegével és éjszakai műszakban nagyon jól meg lehet ismerni az embereket. MATT Feltéve persze, ha nem alszanak. PAT Persze, de általában az emberek a rövid reggeli órákban beszélnek szívesen, ilyenkor lehet a legtöbbet megtudni róluk, de aztán elmegy az ember egy hétre és ezzel megdől az egész elgondolás, mivel nagyon-nagyon jól meg kell ismerni a pácienst. Az egyik dolog, amivel próbáljuk ezt kikerülni, a csoportos ápolás, ami azt jelenti, hogy egy beteggel az osztály ápolószemélyzetének csak egy része foglalkozik, de a csoport összes tagja jól ismeri a beteget, tehát nem mindennap más ápolót kap, hanem csak két-három ápoló váltogatja egymást. MATT Nos ez egyfajta folytonosságot visz az ápolásba, ami nagyon jó dolog. Ez a módszer tényleg jól működik, de az az igazság, hogy sok esetben végül már öt elsődleges betege van az embernek, aztán már hat egyidejűleg, és ezzel persze rengeteg papírmunka is jár, mivel folytonos gondozásra törekszünk, hogy minden úgy menjen, ahogyan az elsődleges ápoló eltervezte, mert az elsődleges ápoló az, aki az ápolási terveket készíti. PAT Úgy zajlik a dolog, hogy amikor megérkezik a beteg, leülünk vele, összeismerkedünk vele, megbeszéljük vele, mik a problémái, aztán kidolgozunk

egy ápolási tervet, szóval olyan célokat tűzünk ki elsősorban, amiket a beteg el is tud érni, nem pedig amit mi szeretnénk. Tegyük fel, hogy érkezik egy beteg, aki nem tud járni és azt írja az ember, hogy két napon belül már képes lesz elmenni az ágyától a nővérszobáig, és a beteg benne is van a dologban. A baj akkor van, amikor olyan beteg az illető, hogy nem lehet ilyen szinten bevonni az ápolásba, olyankor mi döntjük el, hogy milyen gondozásban részesüljön. Olyanoknál, akiknek az ember már tervezi a hazatérését és akiknek sok segítségre lesz szükségük otthon, gyakran bevonjuk a családjukat is, elmondjuk nekik, hogy íme, így szeretnénk segíteni önöknek, és ezt meg ezt kellene megtanulniuk, hogy gondozni tudják a beteget otthon. MATT Szóval az összes ilyen feljegyzést és mindent, ami a betegre vonatkozik egy dossziéban tartjuk a beteg ágya végében és ő az, aki rendelkezik fölötte. Ez az ő dossziéja, neki van joga elolvasni, rajta kívül pedig csak az ápolószemélyzetnek. Szóval ők bizonyos fokig osztoznak benne, és persze ott van a gyakorlati része is a dolognak. Van olyan, hogy mondjuk elsődleges ápolója vagyok valakinek és a műszak végén még ápolási tervet kell írnom, és mondjuk ez egy délutáni műszak végén van és már fél kilenc van és hát lehet, hogy a beteget nem igazán érdekli a halom papírmunka, amit még el kell végeznem a következőhöz, még vagy félórányi munkát. PAT Ezen kívül a páciensnek joga van belejavítani, szóval ha csinálunk egy értékelést minden joga megvan hozzá, hogy azt mondja: "sajnálom, de tévednek, én nem is vagyok ilyen", vagy "én nem is így gondolom", és kijavíthatnak bennünket, míg az orvosi hagyományoknak megfelelően az orvosi feljegyzéseket a páciensek soha nem láthatják, így soha nem is javíthatnak azon, amit korábban írtak róluk. Mi teljes hozzáférhetést biztosítunk az ápolói feljegyzésekhez. MATT Amikor először bejönnek a betegek nagyon félnek belekezdeni, nem értik, mi történik, legtöbbjük számára teljesen idegen a környezet, ezért nagyon hamar csatlakoznak valakihez, aki nyitott feléjük és kedves hozzájuk, és ráadásul némileg felelősségteljes pozícióban is van. Megpillantják az egyenruhás ápolót, aki odamegy hozzájuk és beszédbe elegyedik velük, nagyon szívélyes hozzájuk, mire ők szinte automatikusan valamiféle kötődést éreznek iránta. Így nagyon könnyű kapcsolatot kialakítanunk velük, szóval automatikusan valamiféle bizalmat éreznek.

7

PAT Mindez a lehető legegyszerűbb dolgokon múlik. Először is bemutatkozással kell kezdeni, mert sokszor, ha nem mutatkozik be az ember, nem tudnak viszonyulni hozzánk, csak az egyszerű ápolót látják a megfelelő hatáskör nélkül. Azelőtt az ápolók nem használták a keresztnevüket, ami már eleve kizárta az egyenlőséget. Ha a keresztnevünkön mutatkozunk be, a betegek a keresztnevünkön fognak szólítani. Tőlük pedig megkérdezzük, hogyan szeretnék, ha szólítanánk őket, és nem feltételezzük, hogy azt szeretnék, ha egy bizonyos módon, mondjuk a keresztnevükön szólítanánk őket, mert idősebb emberek gyakran szívesebben veszik, ha mondjuk Mr. Jones-nak, vagy Miss Primrose-nak szólítjuk őket. Ezért megkérdezzük tőlük, hogy ők hogyan szeretnék. Amikor nagyon súlyos beteg érkezik, általában sok időt fordítunk a családjára is, csakúgy mint őrá, mert sokszor nagyon meg vannak ijedve, aggódnak a hozzátartozójukért. Megpróbáljuk biztosítani őket, hogy a beteg jó helyen van, a kellő gondozásban részesül, biztonságos környezetben van és gondoskodni fogunk róla. Szerintem az egyik legnehezebb az olyan helyzet, amikor az emberek dühösek, mert nem képesek megérteni, hogy miért éppen az illető beteg. Ezt nagyon nehéz feldolgozni, különösen rövid távú kapcsolatok esetében, nem mindig tudják lenyelni a dühüket, mi pedig hirtelenjében egy ilyen szituációban találjuk magunkat, és valahogyan meg kell vele birkóznunk, megoldást kell rá találnunk. MATT Arról van szó, hogy ez a napjainkban igen népszerű ápolási mód sokkal nehezebb feladat elé állítja az embert, mint a régi, és hát pszichológusok elméletei és kutatásai kimutatták, hogy a régi típusú ápolási módszerek egyfajta védelmet jelentettek az ápolóknak, mivel nem kerültek közeli kapcsolatba a betegekkel, és így védve voltak azok félelmeitől és érzelmeitől, amihez képest az új módszer sokkal emberközelibb. PAT A legeslegnehezebb dolog mégiscsak az orvos és a beteg között lenni, arra gondolok, hogy az ápolók azelőtt csendesek, szótlanok voltak. Manapság pedig valószínűbb a távolság ápoló és orvos, mint ápoló és beteg között. MATT Ez mind a hatáskörök megváltozásával függ öszsze, nem igaz? Arra gondolok, hogy az elmúlt években - amint azt már említettem -, az ápolói szakma sokkal függetlenebbé vált, a munkával járó örömök is nagyobb szerepet kaptak stb., és rájöttünk, hogy valóban sokat nyújthatunk az orvosi 8

utasítások puszta teljesítésén túl. Megvannak a magunk elképzelései és sokkal közelebbi kapcsolatban vagyunk a betegekkel, mint az orvosok, szóval az orvosok többnyire maximum egyszer látják a beteget néhány órára egy héten, míg mi szinte a nap 24 órájában velük vagyunk, szóval a személyzet, és így sokkal több oldalról megismerjük, és közelebb kerülünk a családjukhoz is stb., és emellett tényleg sokat tudunk nekik nyújtani. Tisztában vagyunk vele, hogy bizonyos területeken sokkal több tapasztalatunk van, és ennek a személyesség felé való törekvésnek a fontosságát az orvosok mintha nem ismernék fel. Néha az az érzésem, mintha nehezükre esne megbirkózni a hatáskörökben történt változásokkal. Az ápolói szakma ma már arra törekszik, hogy saját jogkörrel rendelkezzék és hogy olyan csoportmunkát végezhessen, ami azonos lapon említhető az orvosokéval, ahelyett, hogy folyton csupán követnék az utasításaikat, ami időnként súrlódásokhoz vezet az orvosok és az ápolószemélyzet között. PAT Azt hiszem, az orvosoknak több gondot jelent az ezzel való megbarátkozás, mint nekünk, szóval mi örömmel jutunk több szóhoz, szívesen vitatkozunk velük. Sok példa akad rá, hogy az orvosok tovább szeretnének foglalkozni egy beteggel, miközben a beteg ezt már nem akarja, úgy gondolja, hogy élete végére ért, a családja sem akarja, hogy továbbra is foglalkozzunk vele, és sokszor azt kell mondanunk az orvosoknak, hogy talán itt van az ideje, hogy feladjuk, de ők ezt nem látják be, szóval gyakran vitába keveredünk velük sok dologban. MATT A kórházból való elbocsátások például, szóval amikor egy beteget el akarnak távolítani egy ágyból, pedig nincs rá mód, hogy a beteg hazamenjen, hiszen az orvosok nem ismerik az otthoni körülményeit és helyzetét, mert nem kerültek igazán közel hozzá, és nekünk a sarkunkra kell állnunk, hogy sajnáljuk, de ez a beteg még nem mehet haza mindaddig, amíg nem sikerül jobb körülményeket teremtenünk hozzá, és hát az ilyesmi bizony alkalmasint, szóval nem tesz jót a kapcsolatnak.

PAT Fantasztikus, amikor együttműködünk, szóval amikor az orvosok látják, hogy az ápolók képesek érdemi véleménnyilvánításra és tanácsadásra. A frissen diplomázott orvos ugyanis gyakran veszélyes lehet, az ápolók ilyenkor nagyon ügyelnek rájuk, mert jóval tapasztaltabbak náluk és az első néhány hetes "kiképzés" után már ezek a fiatal orvosok is gyorsan belejönnek. A legnehezebb feladat a tanácsadókkal való vitatkozás, hiszen ők az ápolói

munkát még mindig alantas dolognak tekintik, ahol az ápoló dolga az, hogy engedelmeskedjen. MATT Bizony, sok személyiségi harc folyik, időnként sok háború dúl az érdekellentétek miatt, egyesek jobbak másoknál, tudják, vannak jó és rossz orvosok, csakúgy mint jó és rossz ápolók.

9

4. Liz, egy osztályvezető az egészségügyi kultúra változásáról LIZ Azt hiszem hatalmas kulturális változás történt. Ezt fel kell fognunk és felismernünk, hogy sok más közszolgálatban, így az iparban is hasonló változások mentek végbe. Azt hiszem, az a felismerés, hogy a szolgáltatások a felhasználók számára léteznek, nem pedig azért, hogy olyan munkát végezhessenek az ott dolgozók, amilyen nekik megfelel, nos ez egy általános kulturális változás. Ezeknek a különbségeknek nagy jelentőségük van és szerintem ez öszszegződik, ha például egy nagy hajót veszünk példának, nos ha az irányt vált, akkor az egész "flotta" is egészen más irányba fog menni. Ezt jelenti a kulturális változás. Szerintem ez nem drámai módon zajlik, úgy, hogy egyik napról a másikra A-ról B-re váltanánk - a kultúra megváltoztatása lassú folyamat. Azt hiszem, hogy a közszolgálatban végbemenő kulturális változás oka részben gazdasági, mivel a nyugati világ hatalmas fejlődése mintha már a múlté lenne, így nincs elég forrásunk, hogy befektessünk az örökké csak növekvő közszolgálatba. Szerintem részben az ad okot az elkeseredésre, hogy a lakosság és a politikusok úgy tekintenek néhány közszolgálatra, mint bukott istenekre, tudja, csak egyre több és több és több pénz folyik bele és az emberek továbbra is betegek és a gyerekek még mindig nem tudnak olvasni, amikor befejezik az iskolát. Másrészt azt hiszem egyfajta visszahatás ez bármely rendszer hivatásos dolgozóinak a hatalmára. Egész komolyan munkálkodnak az ellen, hogy ha egyszer egy szakember mond valamit, az feltétlen úgy legyen, és ez nemcsak az egészségügyben, de nagyon sok más területen is így van. Szóval a kulturális változás az ilyenfajta nyomásnak köszönhető, no és a sokkal magabiztosabb és tanultabb lakosságnak, akikre egyre inkább az jellemző, hogy ha az orvos vagy az ápoló mond valamit, attól még az nem feltétlenül kell, hogy úgy legyen. Ebben a média hatalmas szerepet játszik, nagyon jó munkát végeztek az egészségügyi felvilágosítással, az emberek jogainak ismertetésével, ettől kritikusabbak lettek az emberek. ELIN RHYS Egy mindent megkérdőjelező kultúra kihívást jelenthet és zavarhatja a dolgozók munkáját az egészségügyi és közjóléti szakmákban. LIZ Azt hiszem minden szakmában nehézségeket okozott az, hogy mindent egyre inkább megkérdőjeleztek, mert ha például az ember ápoló, vagy pedikűrös, vagy fiziotrápikus, vagy éppen orvos, akkor 10

sokat tanult, hogy megszerezze ezt a minősítést, és elkötelezte magát, hogy betegek gondozásával foglalkozzék. Ha pedig egy olyan vezető, aki nem erre határozta el magát, vagy aki - ha úgy tetszik - mindezt nem járta végig, ha ő megkérdőjelezi az ember munkáját, vagy megkérdezi, hogy vajon erre meg erre a vizitre valóban szükség volt-e, ez-e a megfelelő bánásmód a betegekkel, szóval mindez sértő lehet, mivel benne van az a feltételezés, hogy nem elég gondosan végzi az ember a munkáját. A legtöbben pedig úgy érzik, hogy igenis gondosan végzik, amikor bajjal és fájdalommal, szomorúsággal és halállal van dolguk és egy ilyen kimerítő nap után, amikor megkérdezik, hogy nos, a lehető legjobban kihasználta-e az idejét, szerintem nem meglepő, hogy megharagszanak az emberek. Azt hiszem a szakmáknak időbe telt, mire elfogadták, hogy ez a fajta kritika nem támadás volt ellenük és még mindig nem az. Azt hiszem az egyik fontos felismerés az, hogy túl fontosak ahhoz, hogy egyedül maradjanak. Az egyik szolgáltatás, amit fenntartunk, egy fizioterápiás közszolgáltatás, de van egy alkalmi fizioterápiás közszolgáltatásunk is, magas képzettségű szakemberekkel, akik a betegeket az otthonaikban látogatják, és amikor bevezettük, akkor mi, illetve inkább azt kellene mondanom, hogy én közbeléptem, mivel úgy éreztem, hogy nem vezethetünk be rendszeres beteglátogatást, mert azt nem bírjuk anyagilag. Egy beteg otthoni vizitje vagy ötször többe kerül, mintha a klinikán látnánk el. Szerintem kezdetben egyes szakemberek úgy gondolták, hogy egy értetlen emberrel állnak szemben, akinek fogalma sincs az egészről. Én mégis ezt éreztem helyesnek, mivel ha nem így vezetjük be, akkor nem tudtuk volna fenntartani a szolgáltatást, és valószínűleg nem tudtunk volna újabb betegeknek felajánlani a szolgáltatásokat, mivel kötöttek volna bennünket a más betegek állandó látogatásai. Azt hiszem ez jó példa egy olyan területről, ahol mindez a szakmai döntéshozatalba való beavatkozásnak minősül. Azt hiszem egy másik nehéz probléma a mások segítését vállaló emberek munkája. Sok szakmában, ahol a dolgozók magas szakképzettséget szereztek, tisztában vannak azzal, hogy mekkora gondot jelenthet, ha nem csinálnak mindent pontosan, és nehezen fogadnak el bármilyen arra vonatkozó javaslatot, hogy a beteg kezelésének egy részében esetleg egy kevésbé képzett ember helyettesítse őket. Számomra ez mindig is problémás kérdés volt, mivel egyértelműen van igazság abban, hogy ha valami történik az emberrel, akkor az elérhető legnagyobb szakértelemmel rendelkező embernek kellene megvizsgálnia, de abban is van igazság, hogy a diagnózist követő teendőket olyan valaki is elvégezhetné, akinek nincs akkora szakértelme -

ezt a kérdést nagyon nehéz megvitatni a szakemberekkel. ELIN RHYS Mik a legitim feltételei a munka sikerének? LIZ A személyzet a betegekkel való munka során szerez sikerélményt, ami nem más, mint az a hatalmas öröm, amit az jelent, amikor valaki gyógyul és jobban érzi magát. Azt hiszem, az ápolószemélyzet többi tagjától kapott elismerés is sikert jelent, és ezáltal tanulják meg, hogy milyen is a jó ápolói munka. Ebben is történt változás, ma már arra kérjük a szakképzett dolgozókat, hogy más emberek sikerfeltételeit is fogadják el, és e feltételek egy részét a vezetés támasztja, illetve az buzdítja őket, akár kedvezmények, elsőbbségek formájában. Ezt a fajta kulturális változást nagyon nehéz elérni. Arra kérjük a személyzetet, hogy örüljenek, ha levehetnek valakit a listájukról. Amikor kezelnek valakit, és szeretnének eljutni odáig, hogy azt mondhassák, megtették a magáét, nagyon nehezükre esik elbocsátani a beteget. Ez egy újfajta szemlélet, amihez még el kell jutnunk. Arra is kérjük a dolgozókat, hogy ügyeljenek, mennyi pénzt költenek, és hogy mennyi költséget jár a munkájuk, ez nem könnyű számukra és azt hiszem én is nagyon rosszul érezném magam, ha valakitől azt hallanám: " ez meg ez a nővér igazán jó ápoló, mert alig használ drága kötszereket". Akkor a fejemhez kapnék, hogy istenem, hova jutottunk. Másrészt pedig törvényes anyagi és vezetési érdekeltség van abban, hogy mennyi költséget teremt az ápolószemélyzet, mert ha például A ápoló renge-

teget költ kötszerre, akkor kevesebb jut B ápolónak. Az azonban, hogy ők belássák a vezetők törvényes érdekeltségét és azt, hogy ennek függvényében a vezetés előnyöket támaszt, igen nehéz az egészségügyi dolgozóknak és szükségünk is van az efféle ellenállásra, mivel mi nem vagyunk szakemberek és szükségünk van olyan jó szakemberekre, akik vitatkoznak velünk és a betegek ügyvédjeiként lépnek fel. Ezért örülök annak, hogy a legtöbb szakember nem üdvözölte túl lelkesen ezt a kulturális változást. ELIN RHYS Ráadásul mostanában mintha a korábbiaknál inkább valaki más előírása alapján kellene dolgozni. LIZ Úgy tíz évvel ezelőtt sokkal inkább olyan volt, mintha festő lenne az ember, olyan kreatív munkára törekedve, amihez képzést kapott, de amit magas szintre fejleszthet abban a reményben, hogy a képét talán felfedezik más művészek, hogy kiakasszák híres művészeti kiállításokon. Ehhez képest manapság az ápolószemélyzet úgy érzi, mintha tervezőgrafikusok lennének, mindannyian ugyanolyan magas képzettséggel, ugyanakkora érdekeltséggel abban, hogy jó termékeket készítsenek, de közben tudják, hogy az ügyfél igényeinek megfelelően dolgoznak és annyi pénzből, amennyit az ügyfél ad. Valakitől megbízást kapnak: "maga, mint grafikusművész 5000 fontért készítsen nekem ötven irattartót ilyen meg ilyen méretben ezzel meg ezzel a logóval, kiválaszthatja, hogy milyen képeket rak a közepére" stb. Szóval már sokkal inkább valaki más előírása alapján kell dolgozni, ez ugyan egy kicsit mindig így volt, de azt hiszem, az emberek úgy érzik, hogy mégiscsak jó volt művésznek lenni.

11

5. Nora, egy privát ápolóotthon vezetője beszél a munkájáról Először elmondja, hogyan kezdte meg jelenlegi munkáját, és hogy mik késztették az otthon létrehozására. NORA Házhozjáró ápolóként dolgoztam négy évig és a munkámhoz tartozott az, hogy idős embereket látogassak. Természetesen ez csak egy kis része volt a munkámnak és úgy éreztem, hogy szükség lenne valamire, amint sorra látogattam őket és úgy búcsúztam tőlük, hogy majd visszajövök, találkozunk jövő héten, miközben tudtam, hogy talán két, talán egy hét múlva jön hozzájuk a következő ápoló, és ez kellemetlen volt. Mindenféle történt a magánéletemben is, két kisgyerekemet nem akartam másra bízni és olyan munkát kerestem, amit otthon csinálhatnék, ami jó is lenne és hasznos is, és ami közben a gyerekekre is tudnék vigyázni. Más dolgok is történtek, 1984-ben megtértem, sokat gondolkodtam azon, hogy mitévő legyek az életem hátralevő részében és akkor jött az ápolóotthon ötlete, hogy mi lenne, ha gondoznánk ezeket az idős embereket, mivel akkoriban erre borzasztó nagy szükség volt, és a környéken nagyon kevés otthon volt. Összeszedtük minden bátorságunkat, elmentünk a bankba, kölcsönt vettünk fel, megvettük egy barátunk házát, egy nagy, négyemeletes, Viktória-korabeli ház volt ez, és hát így indult az egész. Eladtuk a házunkat, az új ház padlásán laktunk és a család vezette a házat nyolc bentlakóval. A házhozjáró ápolóként szerzett és a közösségi gondozásból származó tapasztalatok és az ápolói ismereteim persze óriási előnyt jelentettek, és pusztán az, hogy eddig eljussunk, és csináljuk tovább, hát én majdnem... A kezdeti időszak általában kulcsfontosságú volt a szociális otthonok kérdésében, mivel akkoriban lépett érvénybe az 1984-es Szociális Otthonok Törvénye, ez azt jelentette, hogy már a frissen hozott előírások voltak érvényesek, ami igen érdekes volt. A Luton Szociális Szolgáltatások ügynöksége és a Bedfordshire Szociális Szervezet fennhatósága alá tartoztunk, kijöttek, megnézték az épületet, azt mondták, hogy igen, az épület megfelelő lehet, ötleteket adtak, hogyan használjuk ki a teret, hány embert szállásoljunk el és milyen felszerelésre lehet szükségünk. Aztán összeköttetésbe hoztak bennünket a körzeti egészségügyi hatósággal, a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetekkel, a tűzoltósággal, a gyógyszertárral, hogy tanácsokat adjanak a felszereléssel kapcsolatban. Mindezen egészen 85 júniusától szeptemberéig dolgoztunk, aztán 85 szeptemberében kinyitottunk az első lakosainkkal. ELIN RHYS Nagyon sok előírás van. 12

NORA A szociális otthonokra vonatkozó állami rendeletek lényegében bele vannak foglalva az 1984-es Állami Otthonok Törvényének Jegyzékébe és ebben szerepel az, hogy minden ügynökség, szociális szervezet, körzeti egészségügyi hatóság, tűzoltóság, környezetegészségügyi intézmény és gyógyszertár ellenőrizze, szemmel tartsa, segítsen felszerelni és folyamatosan figyelje a szociális otthonokat, hogy azok elérjenek és megtartsanak egy minimális szintet. Hangsúlyoznám, hogy minimális szintről beszélünk ugyan, de akkoriban nehéz volt elhinni, hogy tényleg csak egy minimális szintről van szó, mert megszabták a szobák méretét, azt, hogy egy szobában hány ember lehet, hogy hogyan kell mosni, hogy hány emberre hány fürdőszoba és vécé jusson és milyen legyen a személyzet, hogy megfelelő szintű ellátást tudjanak biztosítani. Az általános környezetet, mondjuk hogy a környezet minőségét is előírták, bár az évek során úgy tapasztaltam, hogy ez nagyon változó, az egyik ember elképzelése a jó környezetről nem egyezik a másikéval, az egész kissé ködös. A körzeti egészségügyi hatóság különösen azt figyeli, hogy megvannak-e a megfelelő eszközök a gyógyszerkészlet fenntartására, milyen az adminisztráció, a gyógyszerkészlet biztonságossága, a lakók gondozására való felkészültség, ha megbetegednek, vagy ha más szolgáltatásokra van szükségek, mondjuk arra, hogy eljöjjön a körzeti ápoló, vagy valaki más, biztosítottak-e más egészségügyi és biztonsági szolgáltatások, van-e elég korlát, fogódzó a vécében, ágykapaszkodó, meg ilyesmik. Egy halom biztonsági és egészségügyi előírás a lakóknak. A tűzoltósági intézkedés kulcsfontosságú és valószínűleg a legtöbb költséget követelő előírás, de valóban az egyik legfontosabb, vagy talán a legfontosabb, mivel az idős emberek lassan mozognak, ezért nagyobb valószínűséggel idéznek elő tüzet. Egy szenilis illető például szándékosan, vagy akár véletlenül tüzet okozhat, ezért van az, hogy kijön a tűzoltótiszt és egy sor dolgot előír, például azt, hogy minden egyes szobában kis tűzkamrát kell létesíteni, füstérzékelőket, hőérzékelőket beszerelni és így tovább, kellenek vészkijáratok, eleget kell tenni mindenféle tűzvédelmi intézkedéseknek, mert ha ő nem hagyja jóvá, hogy mindennek eleget tettünk, akkor nem működtethetjük a szociális otthont, és minden más szervezet addig nem engedi, hogy folytassuk a munkát, amíg ő meg nem adja az engedélyt. A környezetegészségügyi szakértő eljön és előír az étkeztetésre és a főzésre vonatkozó szabályokat, azt, hogy milyen legyen a konyha, a mosogatóberendezés, a kagylók, a mosás, és így tovább.

A gyógyszerésznek elsősorban tanácsadói szerepe van, tanácsokat ad arra nézve, hogy hogyan ellenőrizzük és tároljuk a gyógyszerkészletünket, hogyan ellenőrizzük, és ő mindig elérhető, ami nagyon hasznos. Mindig elérhető, amikor meg szeretnénk tudni valamit gyógyszerekről, együtt szedhető vagy nem szedhető gyógyszerekről, vagy bármiről, őt mindig hívhatjuk, elérhető a helyi St. Mary Kórházban, és nekünk nagy segítségünkre volt például abban, hogy hogyan kell jól elkészíteni a gyógyszereket, egyszerűen, ha a személyzet nem igazán képzett. Eljött a legelején és azóta félévente rendszeresen eljár. Az összes ilyen szervezet részt vesz az otthon felszerelésében és beindításában, majd folyamatosan figyelemmel kísérik azt. A szociális szolgáltatások között van egy, amit úgy hívnak, hogy évenkénti hivatalos ellenőrzés, amikor tudunk róla, hogy jönni fognak, elő kell készíteni minden jegyzőkönyvet és ott kell lenniük az aznapi beosztottaknak. Ezen kívül év közben van három további ellenőrzés, ami véletlenszerűen, bármikor lehet, a nap huszonnégy órájában, a hét bármely napján. A nyilvántartási hivatalnokunk gyakran egyszercsak feltűnik a bejárati ajtóban és teljes ellenőrzést tart, mindent megnéz, beszél minden lakóval, a személyzettel, ellenőrzi az alkalmazottakat munkán kívül, tudja, ha például én éppen nem vagyok ott, de közben sok más embernek ott kellene lennie, hát ő ellenőrzi, hogy valóban annyian ott vannak-e. És ahogy mondtam ez véletlenszerűen bármikor megtörténhet. A tűzoltóság általában három havonta jön, ős is csak úgy betoppannak, de nem teljesen meglepetésszerűen, mert nagy piros tűzoltóautóval érkeznek, beugranak ellenőrizni, hogy betartjuk-e az előírásokat, ha vannak vészkijárataink, azok jól be vannak-e zárva, és nem nyíltak-e ki véletlenül egy papucstól vagy kézitáskától vagy akármitől. Megnézik a mérőműszert, amit minden héten fel kell töltenünk, a riasztók és a világítás ellenőrzéséhez és a tűz oltókészülékeket és persze mindent végignéznek. Szóval ilyenek a szociális szolgáltatások, a tűzoltóság és a körzeti egészségügyi hatóság általában évente egy hivatalos ellenőrzést tart, a szokásosat, amiről előre tudunk, és ezen kívül egy nem-hivatalost. Bár szerintem a körzeti egészségügyi hatóság állandó kapcsolatban áll velünk, mivel körzeti ápolók egészítik ki a személyzetet, a körzeti ápolók épp most is itt vannak, van egy, aki hetente háromszor jön, mindig egy-egy beteghez, és természetesen tudja, hogy mi történik az otthonban, így a körzeti egészségügyi hatóságnak közvetlen kapcsolata van velünk. Ha valami nem megy jól, gond van a személyzettel, vagy bármi hasonló, a körzeti ápoló azonnal szólhat az ápolóotthonban, jelentheti a körzeti orvosnak és akkor intézkednek. ELIN RHYS Mi történik akkor, ha panaszt emelnek?

NORA Ha valakinek gondja van az otthonnal, a lakókkal kötött szerződés alapján kötelesek vagyunk nekik módot adni rá, hogy másképpen is panaszt emelhessenek. Az eljárás úgy történik, hogy ha valaki kifogásol valamit, akkor azzal először hozzám fordul, ha meg tudom oldani, remek, ha úgy érzik, hogy én nem oldottam meg kielégítően, akkor megvan nekik a nyilvántartási hivatalnokunk címe és telefonszáma, akihez fordulhatnak és akitől megkérdezhetik, hogy ez vagy az törvényes-e, mit gondol, rendben van-e, szabad-e a dolognak így történnie. A nyilvántartási hivatalnok pedig jöhet és körülnézhet, elsimíthat bármilyen problémát, letilthat bármit, vagy azt mondhatja, hogy ez nincs rendben, és ha a dolog nem oldódik meg, minden joga megvan ahhoz, hogy azt mondja: "ez így nincs rendjén, nézze, nem vezetheti tovább ezt az otthont". ELIN RHYS Mi a helyzet a lakókkal? Miért költöznek be és milyen okból választják ezt az életformát? NORA A lakóink főleg azért jönnek ide, mert odáig jutottak, hogy nem tudnak mit kezdeni otthon huszonnégy órán keresztül. Amikor az elején eljönnek és a szerződésre kerül a sor, akkor ez az egyik kitételem, tudja, hogy tudnak-e egyedül lenni akár csak néhány óráig. Amikor idejönnek, úgy érkeznek, mint egy olyan helyre, ahol huszonnégy órán keresztül van valaki a közelükben, az étkezésük, a mosás és az egyéb lakókörülmények biztosítva vannak. Törvényesen még mindig a lakossághoz tartoznak, egy szociális otthon is a lakossághoz tartozik. Az embereknek a saját otthonukban rendelkezésükre állnak mindenféle szolgáltatások: otthoni gondozás, házhoz szállított étel, körzeti ápolók, ha kell, alkalmi terápiás orvosok, pedikűrösök és sok más efféle szolgáltatás helyben. Jelenleg nagyon jól jön nekünk, hogy amikor az emberek beköltöznek egy szociális otthonba, privát szociális gondozást kérnek, akkor valamilyen úton-módon gondoskodnak az anyagi fedezetről, előfordul, hogy állami segéllyel, amit kiegészít a család, néha önkéntes vállalatok részben vállalják a költségeiket, az is előfordul, hogy szó szerint eladják a tulajdonaikat, ez a fő vagyonuk, nem mintha gazdagok lennének, de eladják a házakat, amiket még a háború előtt vásároltak, és az ebből származó jövedelemmel tudják fizetni a költségeiket. Így az államot tulajdonképpen nagy felelősségtől szabadítják meg, nem kell továbbra otthoni gondozást nyújtania, házhoz szállítani az ételüket, körzeti ápolót és mindenféle egyéb szolgáltatást biztosítani, amit egyébként kellene. Az államnak nem kell fenntartania a házat és lakáskedvezményt adnia, és sok más effélét. Az illető családja vállalja a felelősség egy részét, ami már önmagában sem kis dolog. Jelenleg politikai jellegű a probléma, mivel a 13

anyagi fedezet éppen hogy útját állja a szolgáltatásoknak. Az a gond, hogy amikor a lakók szociális otthonba jönnek, akkor bizonyos szolgáltatásokhoz való jogukat elvesztik, amit egyébként otthon megkapnának, mint például bőrgyógyászati ellátást, otthoni viziteket, ez a kérdés nem tisztázott, például elvesztik az önkéntelen vizelés miatt járó szolgáltatásokat, a pelenkákat, amiket egyébként kapnak, akik önkéntelen vizeléstől szenvednek. A körzeti rendelések bizonyos szolgáltatásait is megvonják, amik egyébként szintén járnak nekik. Az egyik lakónk, aki nemrégen érkezett hozzánk, hetente kétszer járt egy körzeti rendelőbe és azon a héten, amikor felvettük, a rendelőben azt mondták, hogy a továbbiakban nem tudják fogadni. Ez egy 93 éves hölgy, akinek szüksége van pedikűrös kezelésre, arthritis deformansa és vérbőség-szívelégtelensége volt, nagyon nehezen mozog, és rossz a lába. Már vagy 15 éve házi pedikűröse volt a saját házában, ami mindössze fél mérföldre van az ápolóotthontól, csupán a címe változott meg, az anyagi helyzete pontosan ugyanolyan maradt, de mivel már nem győzte egész nap egyedül, bejött az otthonba, ami a családjának nagy költséget jelent, tulajdonképpen "lejjebb szorult", a gyerekei pedig már a hetvenes éveikben járnak. Ô már 90-en felül van, ezért a gyerekei is hetvenesek már: idős nyugdíjasok, akik

14

egy másik idős nyugdíjast szociális gondozásra bíztak, és akkor a pedikűrös kezelést megvonják tőle, mondván, hogy most, mivel szociális gondozásban részesül, privát otthonban van, most már neki kell gondoskodnia a pedikűrös kezeléséről, saját magának, tudja, fizetnie kell érte, ahhoz, hogy személyes kezelést kapjon. Nekem ez igazságtalanságnak és önkényes döntésnek tűnt, és amikor ezt megvitattam a pedikűrös rendelővel, a lakossági egészségügyi tanáccsal, a családi dolgozók tanácsával, mind azt mondták, hogy igen, joga van hozzá. Az illető beosztott azt mondta, hogy nézze, korlátozottak a lehetőségeim, van aminek elsőbbséget kell tulajdonítanom és úgy gondolom, hogy aki egy szociális otthonban van, azzal nagyobb valószínűséggel fog törődni valaki, azzal valószínűbb, hogy foglalkoznak, ezért azokat helyezem előtérbe, akik egyedül élnek otthon. Ebben is van igazság, tényleg korlátozottak a lehetőségei, de úgy éreztem, hogy ennek a bizonyos páciensnek az esetében a szolgáltatás megvonása kissé igazságtalanság volt. Még mindig foglalkozom ezzel, füstölgök rajta, sehova sem jutottunk vele, most már végre van saját pedikűrösünk, aki jár az otthonba, de a lakóknak fizetniük kell neki, ami szerintem, tudja, szóval ez külön gondot jelent a családjuknak.

6. Gillian (házi ellátással foglalkozó csoportvezető) és Kathryn (főfelügyelőhelyettes fizikoterapeuta) beszélgetése vezetői szerepeikről GILLIAN Az orvos és a menedzser közötti lényegi különbség szerintem abban rejlik, hogy orvosként felmérhetem, hogy mire van szükségük az embereknek, milyen nehézségeik és problémáik vannak az életben, és bízhatok benne, hogy meg tudok felelni az igényeiknek. Menedzserként azonban korlátoznak az ismert lehetőségek, az emberek helyébe tudom képzelni magam, és látom, hogy akár két óránként is rájuk férne a segítség éjjel-nappal, de a források, a szolgáltatások korlátozottsága miatt tudom, hogy erre nem lenne módom. Az orvost tehát az igények irányítják, a szolgáltatásokat igénybevevők és a kliensek szükségletei, a menedzsert pedig a lehetőségek. Sokszor elvárják, hogy azonnali döntéseket hozzak és nagyon gyorsan lépjek, és ez időnként megakadályozza azt, hogy időt szakítsak a munkám nyugodt, kívülről való áttekintésére. KATHRYN Fizikoterapeuta vagyok és egy nagy kerületi általános kórházban dolgozom főfelügyelő-helyettesként, ami azt jelenti, hogy az osztályvezető felügyelőt képviselem. Ugyanakkor klinikai szerepköröm is van, a járó betegek osztályáért felelek. A helyettesi munkámmal jár, hogy megszervezzem és lehetővé tegyem a folyamatos képzést az egész személyzet számára. Sokkal szívesebben csinálom a munkám vezetői, mint a klinikai részét. Az előző munkám sokkal inkább vezetői jellegű volt, és úgy érzem, hogy ami a gondozás klinikai részét, az orvosi tudást illeti, már eljutottam addig, ameddig akartam. Legalábbis a klinikai munkában az ember néha nem tudja korlátozni a nyomást, aminek ki van téve, vezetői minőségében ugyanakkor bizonyos értelemben igen, mert ott időnként azt kell mondani, hogy: "nem, ezt nem vállalhatom", vagy ilyesmit, de orvosként ugyanezt nagyon nehéz megtenni, mert ott vannak a páciensek és nyilvánvalóan szükségük van a segítségemre és arra, hogy odafigyeljek rájuk, szóval nekik nem lehet csak úgy hátat fordítani. Szerintem a helyettesi munkakör elég tisztázatlan, mert se nem király az ember, se nem alattvaló: szóval képviselem a főnököm, de ez nem egy jól körülhatárolt szerep. ELIN RHYS Charlotte egy házi ellátást végző csoport vezetője. Intenzív házi ellátást nyújtanak, gyakran olyanok számára, akik hosszú kórházi tartózkodás után mennek haza. Ebben a munkában nem mindig köny-

nyű az egészségügyi, illetve a szociális szolgáltatások összevonása. CHARLOTTE Amikor új klienst kapok, gyakran az első dolgom meggyőződni arról, hogy a kommunikációs csatornák nyitottak-e a többi szolgáltatás felé. A fő probléma a közjóléti szolgáltatások és az állami egészségügyi intézményrendszer közötti kapcsolat hiánya. Ha olyan problémánk akad, ami részben a közösségi egészségügyi ellátást nyújtó orvosi személyzetre tartozna, nincs a szakterületen olyan fórum, ahol a nehézségeinket megvitathatnánk, ez pedig azt jelenti, hogy csak panaszt tehetünk, ami teljesen a hatékonyság ellen szól, márpedig mi nem panaszt akarunk tenni, hanem vitalehetőséghez jutni. Ezen kívül a házi gondozók nem adhatnak gyógyszeres kezelést a klienseknek, amit a házi ápolók megtehettek, és vannak olyan szituációk, amikor a kliensnek napi többszöri gyógyszer adagolásra van szüksége, amit a házi ápolók elvégezhettek, a házi gondozók azonban nem, pedig a kerületi ápolóknak nincs arra módjuk, hogy napi három-négy alkalommal elküldjenek egy ápolót. Ez azt jelenti, hogy a klienseket újra kockázatnak kell kitenni, miután már sikerült őket megszabadítani azoktól a problémáktól, amiktől kezdetben szenvedtek – ez pedig nagyon nyomasztó. ELIN RHYS Gillian szerint a házi gondozók szerepe megváltozott. GILLIAN Már nem csupán olyan jellegű feladatokra szorítkozunk, mint amilyenek a takarítás, a mosás és a bevásárlás, hanem a személyes gondozás egy részét is igyekszünk felvállalni, és tudjuk, hogy az embereknek délután egy óra után is szükségük van segítségre. Mostanában már van olyan, hogy akár reggel hét órától este tizenegyig a kliensek rendelkezésekre állunk, de a takarítás, mosás, bevásárlás helyett inkább a személyes gondozáson van a nagyobb hangsúly. Lemoshatjuk a betegeket, de meg nem fürdethetjük őket, tehát feladatmegosztás van, és szerintem az egészségügyi intézményes ellátás nagy örömmel bízta ránk a mosdatást, ezzel megkönnyítve a saját dolgukat. Mindig azt tapasztaljuk, hogy az időskori leépülésben szenvedők képtelenek fejben tartani, mikor kell szedniük a gyógyszereiket, ezért mindenfélét kitalálunk, például telerakjuk a nappalit ébresztőórákkal, amik közül az egyik megszólal kettőkor, egy másik négykor, megint egy másik 15

pedig nyolckor. Ezeket mi, házi gondozók állítjuk be, ugyanakkor sokkal jobb lenne, ha mi adhatnánk be a kábítószeres gyógyszereket, mert az ápolószemélyzet persze felbátorítja a betegeket a drogos gyógyszerek szedésére, de mi az előírások ismeretében elmondtuk nekik, hogy ez nem megengedett. Vannak fizikai- és mentálhigiénés problémáktól szenvedő betegeink is, sőt egész családok. Néha úgy érzem, és a felettesünk mondta is, hogy bizonyos klienseknek nem helyes állandó segítséget nyújtani, mert családban élnek és mert rájuk érvényesek bizonyos elvárások, hogy képesek legyenek maguk elboldogulni, és igazából, a hagyományos szerepkörünk szerint az idősebb generációval kell foglalkoznunk. ELIN RHYS Helyettesi munkájában Kathryn időnként köztes helyet foglal el. KATHRYN A főnök időnként nehezen ért szót a dolgozókkal és nekik úgy tűnik, hogy nem érti, mire van szükségük és milyen nyomásnak vannak kitéve, és így

16

tovább. Szerintem sok osztályon szükség van valakire, aki a csatorna szerepét tölti be. Néha nehéz úgy elmondani dolgokat a főnöknek, hogy az ne legyen bántó. Természetesen bizonyos szintig támogatni kell a főnököt, szóval nem kiabálhatjuk szét, hogy a főnök ezt meg azt csinálta, vagy hogy mit gondolunk róla, ezért én munkán kívül panaszkodom ki magam, ugyanakkor elég sokat beszélek egy másik rangidős orvossal is, aki hasonló korú, mint én. Elsírhatom neki a bajom és így tudom, hogy nem származik belőle rossz. Szerintem ez nagyon nehéz ügy, mert a felettes az felettes, és rá közvetlenül nem nehezedik nyomás, nem áll előtte egy sor páciens mindenféle sebesüléssel, akit ne tudna azonnal fogadni. Nagyon rosszul érzem magam, amikor tudom, hogy csinálhatnám jobban is, mert rendelkezem a kellő tudással és a dolgozóim is rendelkeznek a kellő tudással, de valaki felülről korlátoz. Ilyenkor kénytelen vagyok azt mondani a dolgozóimnak, hogy értsék meg, bizonyos szolgáltatást nem nyújthatunk, vagy hogy egy bizonyos beteget csak kevesebbszer fogadhatunk, mint ahogy szeretnénk. Szerintem a rangidős orvos dolga biztosítani azt is, hogy a vezetők tisztában legyenek egyrészt a dolgozókra nehezedő nyomással, másrészt a velük szemben támasztott elvárásokkal.

7. Yesim és Shelina beszélnek szerepeikről ELIN RHYS Yesim és Shelina mindketten orvosok mellett dolgoznak és saját közösségük tagjaként próbálnak segíteni a pácienseknek. YESIM Yesim Guzelpinarnak hívnak és egy orvosi rendelőben dolgozom mint recepciós és mint tolmács. Két különböző szerepem van és ezek néha ütköznek egymással. Amikor a recepción vagyok, foglalkoznom kell az angol és a török páciensekkel és elintézni az összes telefont, meg minden egyebet. Szerdánként és csütörtökönként a török pácienseknek tolmácsolok, szóval a török anyanyelvűeknek. Néha nehéz a kettőt egyeztetni, mert amikor sürgős ügyekről van szó, a törökök szerdán és csütörtökön kívül is hozzám fordulnak, és nagy forgalomban néha nagyon nehéz otthagyni a recepciót és elmenni tolmácsolni. Valahogy mindig megoldjuk, de aztán úgy érzem, túlterhelt vagyok, mert a tolmácsolás időigényes dolog. ELIN RHYS Yesim beszámol a munkája egyéb nehézségeiről is. YESIM Sok szervezetet létesítettek ugyan azért, hogy a török közösség különböző problémáinak a megoldásában segítséget nyújtson, ők sokszor mégis hozzám jönnek, hogy kitöltsek egy űrlapot vagy elintézzek egy telefont, ami nekem azért nehéz, mert a munkabeosztásom nyilvánvalóan nem teszi lehetővé az ilyen segítséget, a török napokon ugyanis nagyon gyorsan kell fordítanom, mert sokan összegyűlnek a váróteremben. Nyugodtnak és türelmesnek kell maradnom, ha esetleg dühösek lesznek vagy felidegesítik magukat, ilyenkor megpróbálom meggyőzni őket, hogy ez nem rajtam múlik, hanem előírás és a munkám természetéből adódik. ELIN RHYS A következőkben Yesim a török közösség főbb problémáiról beszél.

erre csak korlátozott lehetőségeik vannak. A páciensek sokszor inkább hozzám fordulnak, mint az orvosokhoz. ELIN RHYS Yesimnek a tolmácsként játszott szerepét egyszerre kell a páciensek elvárásaihoz és az orvosok útmutatásához igazítania. YESIM Néha a pácienseknek mások az elvárásaik, mint az orvosoknak, például több gyógyszert akarnak, és gyakran mintha nem fognák fel mondjuk a diéta vagy a testgyakorlatok jelentőségét, és akár az öszszes itteni orvos azt mondhatja nekik, hogy több rostosat kellene enniük a bélrendszerük miatt, de ha nem írnak fel külön receptet, emiatt ők esetleg megharagszanak, és a konzultáció közepén elkezdik nekem mondani, hogy milyen rosszak itt az orvosok és hogy ha Törökországban lennének, ott mennyivel jobb gyógyszeres kezelést kapnának. Az ilyesmit általában nem mondom el az orvosnak. Persze ha azt látom, hogy a páciens azt szeretné, akkor elmondom az orvosnak, de úgy érzem, hogy inkább csak jólesik elmondaniuk nekem és nemigen fordítom le, mert úgy érzem, hogy az orvosok esetleg felháborodnának, néha pedig azért, mert úgy érzem, hogy a páciensek intim dolgot osztanak meg velem. Ha viszont úgy érzem, hogy a páciens csak félénk, hát elmondom az orvosnak és próbálok minél többet megtudni a pácienstől. Tulajdonképpen közvetett módon jelzem az orvosnak, hogy miről van szó, ő pedig elkezdi kérdezgetni a pácienst, aki talán nincs is tudatában, hogy én tulajdonképpen kezdeményezek. ELIN RHYS Gyakran abból fakadnak a problémák, hogy az állandó orvost felváltja egy helyettes. YESIM Időnként, amikor úgy érzem, hogy az orvos nemigen vesz tudomást a páciensről, finomítok azon, amit a páciensnek mond, hogy a páciens ne bántódjon meg, mert különösen a török nők nagyon félénkek és már amikor megérkeznek a váróterembe, érezni lehet rajtuk, hogy nem túl szívesen vannak ott.

YESIM A török anyanyelvűek nagy része csak nemrég érkezett az országba, ezért nem nagyon ismeri ki magát. Sokuknak vannak szállás-problémáik és elvárják, hogy segítsünk ebben, vagy hogy rábírjuk az orvosokat, hogy segítsenek, holott az orvosoknak

ELIN RHYS Yesim végül egy kellemetlen esetről számol be, amit sikerült megoldania.

17

YESIM A legtöbb török asszony úgy gondolja, hogy már attól is meghízhat, ha vizet iszik. Az egyikük bejött, előállt ezzel és az orvos-gyakornokunk, aki ezt már tényleg rengetegszer hallotta, azt mondta, hogy: "Ó, ez egy török hülyeség!", és később rájöttem, hogy a páciens nagyon meg volt sértve, mert ő ismerte ugyan a "hülye" szót, de nem értette, hogy az orvos igazából csak viccelt, és gúnyt űzött az egész szituációból, ezért később beszélnem kellett a pácienssel és az orvosnak is szóltam, aki aztán később nagyon kedves volt a pácienssel, és amikor legközelebb találkoztak, megveregették egymás vállát. ELIN RHYS Most pedig Shelinát fogjuk hallani a bangladesi közösségben végzett munkájáról.

ELIN RHYS Shelina elmondja, hogy tolmácsolói szerepe mennyiben megy túl a puszta fordításon. SHELINA Olyasmikre gondolok, hogy ha terhességi vizsgálatra van szükségük, azt mondják: "rosszul érzem magam", vagy hogy: "fejfájásom van, nem érzem jól magam", és én vagyok az, aki kitalálom, hogy ez az asszony talán terhes, csak nem azt mondja, és ilyenkor szólok az orvosnak, hogy nem mondja ugyan, de az az érzésem, hogy terhességi vizsgálatot szeretne. Általában rá szoktam érezni, hogy mit akarnak mondani. Ez azért van, mert a közvetlen közelükben dolgozom és ugyanabba a közösségbe tartozom. ELIN RHYS

SHELINA Shelina Chowdhury-nek hívnak és egészségügyi dolgozó vagyok. Egy olyan egészségügyi központban dolgozom, ahol összesen hat általános orvos van. Engem azért szerződtettek, mert 600 bangladesi páciensük van és nagyon nehezen tudtak velük kommunikálni, mivel a bangladesiek nem beszélnek angolul. Persze nem csak tolmácsol az ember, de tanácsot is ad egyben és tájékoztatást, mivel ők örülnek, hogy ott vagyok tolmácsolni, amikor az orvoshoz jönnek, és tanácsot adok, amikor hozzám fordulnak. Azért örülnek ennek, mert úgy gondolják, hogy megbízhatnak bennem. ELIN RHYS Az egészségügyi központ betegei gyakran nagyon sokat várnak Shelinától.

Yesimhez hasonlóan Shelinának is időnként gondot okoz, ha az állandó orvost helyettesítik. SHELINA Néha az orvosok egészen gorombák velem és azt mondják, hogy szóljanak már a tolmácsnak, hogy jöjjön és tolmácsoljon nekem, vagy olyan kérdéseket tesznek fel nekem, hogy miért nem engedi ez az asszony, hogy ellenőrizzem, mire én azt mondom, hogy én nem erőltethetem rájuk, a páciensek döntik el, hogy mit akarnak. Olyasmikre gondolok, mint a szűrés: az asszonyok nem hajlandók szűrésre menni vagy más belső vizsgálatra egy férfi orvoshoz, mert muszlimok és a mohamedán vallásnak megfelelően a férjükön kívül nem láthatja őket más férfi. Tehát a háttérben maradok, amikor az orvossal beszélnek és onnan tolmácsolok nekik, mert még nő létemre is szégyenlőssé teszi őket a jelenlétem.

SHELINA Időnként a betegek azt hiszik, hogy mindent tudunk róluk, mert nagyon gyakran találkozom velük, minden alkalommal, amikor eljönnek a központba. Szóval elvárják, hogy megértsem őket, és akikhez elmentem, azok tudják, hogy én is tudom, mennyire rosszak a lakókörülményeik, és persze elmondom az orvosnak, még mielőtt szólnának, és próbálok mindent átadni, és mindent, amit a páciensek mondanak, elmondok az orvosnak és mindent, amit ő mond, elmondok nekik. Ugyanakkor mindig feltétlenül előre szólok a páciensnek, hogy ha van olyan, amiről nem szeretné, ha az orvos is tudná, akkor azt mondja el kint, amíg az orvos nincs ott, de hogy a tolmácsoláskor mindent el kell mondanom, ami elhangzik, és ilyenkor nem nagyon kedvezek nekik a fordítással, mert a páciens felelőssége eldönteni, hogy mit mond el, az enyém pedig az, hogy azt elmondjam az orvosnak. Bármit mond a páciens, az orvos rögtön rám néz és várja, hogy tolmácsoljam.

18

ELIN RHYS Az idő jelenti az egyik legnehezebb tényezőt Shelina munkájában. SHELINA Egyes páciensek egyszerre két-három problémával is jönnek, és ennyivel még nincs is vége, mert amikor már vége a beszélgetésnek, még hozzáteszik, hogy ó, hát az egyik gyerekem nincs jól, kaphatna-e valami gyógyszert, amit az orvos persze nem írhat fel. Az orvosnak minden páciensre tíz perce van, és nekem igazán nehezemre esik azt mondani a páciensnek, hogy ne maradjon tovább, mert az orvos már így is kifutott az időből és valaki mást kell fogadnia. Én mindig megvárom, hogy az orvos szóljon. Ha én jelzem a pácienseknek, hogy milyen véges az orvosok ideje, akkor azt mondják, hogy én az orvosok pártján állok, és hogy nem az orvos szavait mondom nekik. Ilyenkor válok pártfogóvá és

azt mondom, hogy rendben van, ha ma nem tudta befejezni a beszélgetést az orvossal és még szeretne vele erről beszélni, hát akkor mit szólna hozzá, ha megbeszélnénk egy másik időpontot, és ha akkor eljön, majd én fogadom és újra beszélhet az orvossal. Ebbe szívesen beleegyeznek. ELIN RHYS Shelina végül arról beszél, hogy mit talál a munkájában a legnehezebbnek.

SHELINA Segítek az embereknek, amikor valamilyen okból eljönnek a rendelőbe és persze ez nagyon sok mindenre vonatkozik, és négyszemközt beszélek velük, amikor tanácsadásról van szó. Nagyon sok ember eljön, várakoznak az űrlapjaikkal és leveleikkel és egyebekkel és néha nem érdekli őket, hogy én nem is ebédelek, csak jönnek megállás nélkül. Azoknak az asszonyoknak, akik felkeresnek, többnyire erőszakos a férjük vagy családi problémáik vannak. Ez az, ami igazán nyomaszt, folyton arra gondolni, hogy ez az asszony is mennyi minden miatt szenved, pedig van kivezető út, csak nem hajlandó követni a tanácsokat. Szóval otthoni erőszakkal és női tanácsadással foglalkozni nagyon-nagyon sok stresszel járó feladat. Azt hiszem szükségem lenne valakire, akivel rendszeresen beszélhetnék arról, amit csinálok, akár... az egész stressz miatt, szóval szeretném valakinek elmondani, de a kollégáimnak persze nem nagyon van idejük meghallgatni.

19

8. A belvárosi mentálhigiénés csoport tagjainak ( Stephanie Gabriel, Sohail Elohai és Fiona Perry) beszélgetése ELIN RHYS Egy belvárosi, szellemi egészségügyi csoport három tagját fogjuk hallani: Stephanie-t, Sohailt és Fionát. Egy soknemzetiségű csoportban dolgoznak és a szakterületük a mentálhigiénés szolgáltatásokkal kapcsolatos hátrányos faji megkülönböztetés. Beszámolnak a munkájukkal járó szerepeikről, a stresszről és arról, hogy hogyan birkóznak meg mindezzel. STEPHANIE Szerintem az én szerepemnek két dimenziója van, az első a betegeknek való segítségnyújtás és biztatás, a második pedig az én saját pártfogó szerepem, az, ahogyan én megjelenek előttük, hogy képes vagyok tulajdonképpen valamiféle szerepmintát nyújtani. Ezen kívül olyan szolgáltatásokat kutatok fel, amik tükrözik az igényeiket, értékeiket és a kulturális származásukat, és teret biztosítok ehhez. A munkámnak egy másik része, amit talán még fontosabbnak tartok, az, hogy áttekintsem az egészségügyi hatóságok jelenlegi struktúráit és megkérdőjelezzem ezeket a struktúrákat a szakmai hozzáállásuk és tevékenységük alapján. SOHAIL Én abban látom a szerepemet, hogy kimozdítom az ázsiai közösséget a "láthatatlanság"-ból. Az ázsiai közösségre gyakran úgy tekintenek, mint olyan emberekre, akik magukra hagyatkoznak és képesek megoldani a problémáikat az erre kitalált különböző struktúrák és az ezzel foglalkozó emberek segítsége nélkül. Tulajdonképpen kétféle dolgot csinálok. Az egyik a közösségben végzett munka, a megerősítésük, igyekszem tájékoztatni őket az elérhető szolgáltatásokról, hogy elvárásaik legyenek a körülöttük levő szolgáltatásokra és hasznuk származhasson azokból. Ugyanakkor különböző orvosokkal, szociális munkásokkal, pszichiáterekkel, stb. is dolgozom és próbálom őket szoktatni a gondolathoz, hogy van még egy közösség, akiknek szükségük van rájuk. FIONA Azt hiszem a lelki problémával rendelkező emberekkel az egyik fő nehézség az, hogy gyakran kerülnek alulra és ez igen erősen tükröződik az önértékelésükben és abban, hogy képtelenek újra meglelni, illetve fellelni az önbecsülésüket és az önértékelésüket. Az én szerepem tehát elsősorban abban áll, hogy saját döntéshozatalra és a saját erőforrásaik felfedezésére biztassam őket és arra, hogy 20

lépéseket tegyenek önmaguk megtalálására, hogy kik is ők, és hogy a mentálhigiénés problémáikat figyelmen kívül hagyva kezdjék magukat értékelni. STEPHANIE Ha szólhatok az afrikai közösségről, én úgy látom, hogy a betegek közül nagyon sokan kezdenek méltóságtudattal tekinteni magukra és érezni azt, hogy vannak gyökereik. Azt tapasztalom, hogy míg korábban olyasmiket mondtak, hogy "az orvos azt mondta, hogy skizofréniás vagyok", meg hasonlók, addig most újraértékelik mindezt, a társadalmat és a rájuk gyakorolt hatásait figyelembe véve... Igen, tehát érzékelik, hogy valami történik velük, és keresik, hogy mi is az, másrészt felteszik a kérdést, hogy vajon a társadalom teszi-e azt, vagy ők maguk. Szóval már felmerül ez a kérdés, és ezt nagyon pozitívnak tartom. SOHAIL Az ázsiaiak gyakran nem juttatják kifejezésre az elkeseredésüket, amivel küszködnek a családi szituációkban és a társadalomban, mivel tudják, hogy a fehér szakértők valószínűleg úgysem értenék meg őket, tehát mi értelme is lenne beszélni a stresszről, aminek ki vannak téve: háztartási aggodalmakból származó stresszről, a gyerekekkel kapcsolatos problémákról, munkahelyi gondokról, anyagi problémákról, szállásproblémákról, stb. stb. STEPHANIE Az Karib-tengeri színesbőrűekről az emberekbe mélyen bevésődött egy társadalmi sztereotípia, tehát amikor egy Karib-tengeri személy először bemutatkozik, az első dolog, amire gondolnak az, hogy skizofréniás, drogos, vagy hogy valamilyen komoly mentális rendellenességben szenved. Agresszív, tehát kapjon valami gyógykezelést. Az emberek nem ébrednek rá, hogy réges-régi szóbeli tradíció áll mögöttünk, aminek köszönhetően kimondjuk a dolgokat, és engem nagyon felháborít, hogy senki sem gondolt arra, hogy Karib-tengeri színesbőrűeket pszichoterápiára küldjön, holott a munkahelyemen a belvárosi kezdeményezések azt mutatják, hogy kognitív eszközök segítségével igenis lehet javulást elérni az afrokariboknál. FIONA Nálam személy szerint ez volt az egyik oka annak, hogy elkezdtem megkérdőjelezni a munkámat a különböző etnikai hátterű emberekkel kapcsolatban, mert úgy éreztem, hogy az a képzés, amit én kaptam,

és a pszichiátriai szolgálatokban végzendő munkámra való felkészítésemben nem képeztek ki arra, hogy meg tudjak felelni a különböző kultúrákból származó betegek elvárásainak. Ezen kívül elkezdtem felülvizsgálni a saját hozzáállásomat is a rasszizmus és az előítéletek szempontjából. STEPHANIE Hogyan és mennyire sikerült kezelned ezt egy olyan szituációban, ahol a környezeted nem volt felvilágosult abban a hálózatban, amibe a munkád tartozik, és amikor más fehér szakemberek, esetleg orvosok is mondogattak ilyeneket, és sztereotípiákból eredő rasszista megjegyzéseket tettek. Kíváncsi vagyok, hogyan tudtad ezt kezelni. FIONA Bevallom eleinte nagyon kötelességtudó voltam és csak nagyon óvatosan kérdőjeleztem meg, amiket mondtak. Fokozatosan arra jutottam, hogy az én személyes integritásom miatt nem engedhetem meg, hogy ez folytatódjék, így hát elkezdtem kérdőre vonni a többi szakembert és némelyikük bizony nagyon is szívesen meghallgatott egy másik nézőpontot és nem bánta, hogy kétségbe vonom, amit mond, míg mások nagyon védekezők lettek és azonnal visszahúzódtak. STEPHANIE Ez érdekes, már csak azért is, mert fekete dolgozóként az állami egészségügyi intézményrendszerben, akárcsak itt, amikor kétségbe vontam valamit – akár arra kérdeztem rá, amit mondtak, akár arra, hogy mit értettek azon, amit mondtak, mondjuk hogy minden fekete drogos vagy ilyesmi –, szóval kezdetben úgy tekintettek rám, mint agresszív, paranoiás alakra, vagy kihívóan viselkedőre, és tényleg érdekes, hogy egy fehér ember nem kelt ilyen benyomást, mi mégis védekező reakciót váltunk ki. SOHAIL Igyekszem nem konfliktusba kerülni, hanem inkább igyekszem kihasználni minden alkalmat az illető bátorítására, hogy mondjuk beszéljük meg a kérdést, miután hagytam, hogy egy kicsit alaposabban elmondják a dolgot, kicsit esetleg megpróbálom éreztetni az én véleményemet, és megmondom, hogy bizonyos dolgokban talán igazuk van, de hogy vannak olyasmik is, amiket talán tovább kellene gondolniuk. STEPHANIE Emlékszem, amikor elkezdtük a projektet, volt egy fiatal afrokarib asszony, akinek mindenféle problémái voltak a kapcsolataival, és úgy éreztem, hogy talán segíthetnék neki, mert egyes dolgainak

mintha kulturális vetülete lett volna. Amikor megjelentem az ajtóban, ez a fiatalasszony megkérdezte, hogy ki küldött, mire mondtam, hogy hát Fiona küldött, mert úgy gondolta, hogy esetleg tudnék valamit segíteni, ami neki hasznos lehetne. Mire ő azt mondta, hogy "sajnálom, de nem beszélek feketékkel, inkább Fionával szeretnék beszélni, nem jöhetne vissza ő?" Erre én azt mondtam, hogy én azért otthagyom a névjegyem, hátha úgy érzi majd, hogy szüksége van rám. Mire ő mondta, hogy "nem, hajthatatlan vagyok, nem beszélek feketékkel", én pedig elmentem és elég szomorú voltam, bár megértettem, hogy pszichológiailag miről volt szó nála, szóval szomorúnak tartottam, hogy már annyira magába építette az erőtlenséget és a meg nem értettséget, hogy egy feketéről nem is tudta feltételezni, hogy ért hozzá, annyira a saját elképzelését vetítette ki rám is. FIONA Tulajdonképpen nagyon elszomorít ez, mert ez olyan folyamatnak tűnik, amiben ők nem értékelik a saját kultúrájukat, és mintha valami megakadályozná őket abban, hogy becsülni tudják a saját közegüket és a bennük rejlő értékeket, még a saját közegükből való dolgozóknál is. SOHAIL Mintha ezen alapulna az egész. A fekete szakemberekre, még az orvosokra, körzeti orvosokra is úgy tekintenek, mint ahogyan általában a feketékre ebben az országban, hogy nem elég tehetségesek, nincsen szavuk és amikor egy fekete szakember megjelenik az ajtóban, nem úgy tekintenek rá, mint egy szakemberre, hanem mint egy alkalmatlan személyre, aki nem is érthet hozzá – akkor aztán ő mit tehet még? Az az attitűdjük, hogy "bezzeg ha egy fehér szakembert kapnék, ő biztosan tudna segíteni". STEPHANIE Szerintem, ahogy Sohail is mondta, ez az egész megdermeszti és szinte lebénítja az embert, mivel fekete dolgozó létünkre a rasszizmus és a feketék identitása miatt ez része a mindennapi életünknek, szóval folyton a tudatunkban van, egy folyamat része, és a mi számunkra nem volt annyira fenyegető. Szóval amikor felmerült, hogy milyen tapasztalataik vannak a betegeknek az általános orvosokkal a rasszizmust illetően és milyenek nekünk a szakemberekkel való munka során, például arra gondolok, hogy lázítónak bélyegeztek, mert nagyon érdekelt a politika, hogy úgy tekintettek rám, mint valami bajkeverőre és így tovább, szóval a fekete betegekre is hasonlóan tekintettek, mint ahogy rám is és a csapatnak legalábbis néhány fekete tagjára, akik vittük a szót.

21

SOHAIL Bizonyos beszélgetésekben, bizonyos csoportokban, amikor felmerülnek a faji kérdések az erőviszony valahogy eltolódik, és a csapat fehér tagjai mintha kicsit fenyegetve éreznék magukat. Ugyanakkor a feketéknek még ilyen esetekben is korlátozottabb a hatáskörük.

22

STEPHANIE Nekem személy szerint az, hogy előtérben vagyok, nem csak a munkámmal járó dolog, hanem már-már elhivatottság, és az, hogy a fehér társadalom és a szakemberek hangoskodónak, bajkeverőnek, kampányvezérnek tekintenek, az egyben elismerése annak, amit csinálok, és ha ez zavarja őket, az tulajdonképpen inkább pozitív értékelésnek számít, mint negatívnak.

9. Beszélgetés Nicky Leap terhességi csoportvezetővel ELIN RHYS A szülészeti gondozással foglalkozó esettanulmányunk kapcsán Nicky Leappel, egy London előkelő negyedében dolgozó szülésszel beszéltünk, aki helyi közösségi központjában egy terhességi szakcsoportot vezet. NICKY Független szülészként dolgozom, ami azt jelenti, hogy olyan nők folyamatos gondozására specializálódtam, akik otthoni szülésre szerződtek velem, tehát ha úgy tetszik, otthoni szülés-specialista vagyok. Szörnyen elszomorít, hogy az állami egészségügyi intézményrendszeren kívül dolgozom, mert én hiszek benne. Mi, akik függetlenül dolgozunk, a legtöbben így vagyunk vele. Hogy pontos legyek, csak harmincan vagyunk az egész országban olyanok, akik függetlenül csináljuk ezt, tehát meglehetős ritkaság. A legtöbb otthoni szülést állami egészségügyi szülészek vezetik, ezért független szülész létemre azért specializálódtam az otthoni szülésre, és azért döntöttem a független munka mellett, mert jelenleg ez az egyetlen módja annak, hogy egyszerre egy egész csoport páciensért felelhessek és hogy végigkövethessem az egész folyamatot. Azok a nők tehát, akik velem szerződnek, egész terhességük alatt kapnak támogatást, levezetem a szülésüket és szülés utáni gondozást is kapnak. Ez a fajta munka tehát megfelel nekem is és a nőknek is. Azok közülünk, akik Dél-kelet Londonban dolgoznak, a társadalmi helyzet miatt azt az elvet vallják, hogy pénz nem lehet akadálya annak, hogy az emberek hozzánk forduljanak. Szóval azt mondhatom, hogy a pácienseinknek körülbelül a fele nem fizet és a skálánk nulláról indul, tehát azok, akiknek telik rá, fedezik azoknak a költségeit is, akinek nem telik. Ez nem a legjobb, de így kell boldogulnunk mindaddig, amíg az állami egészségügyi intézményrendszer nem fizet bennünket. Szülészként vallott alapelvem az, hogy a lehető legkevesebbet tegyek meg én, hogy ezáltal képessé tegyem a nőket arra, szóval hogy végül a nők úgy érezzék, ők maguk csinálták, nem azért, mert jó szülészük volt, hanem mert maguk is képesek voltak rá. Az elvem lényege tehát az, hogy minél kevesebbet teszünk mi, annál többet adunk a nőknek, azaz én felvilágosítom őket, de a döntéseket ők maguk hozzák, ők választanak. A szerepem lényege abban rejlik, hogy biztonságos közeget biztosítok a nők számára, amiben azt

tehetik, amiről úgy érzik, hogy nekik a legjobb, és a nők mindig tudják, hogy nekik mi a legjobb. A kapott információk és a megérzéseik alapján hozzák a döntéseiket, ezek alapján választanak és ez a munkának egy nagyon biztonságos módja. ELIN RHYS A következőkben Nicky Leap az Albany Centre nevű helyi egészségügyi központban általa vezetett terhességi szakcsoport háttértörténetét mondja el. NICKY LEAP Úgy kezdtem, hogy az egészségügyi központnak ugyanebben az épületében dolgoztam egy szexuális tájékoztatási projektben, nem sokkal azelőtt végeztem szülészként. A munkám során sok terhesség ellenőrzést végeztem, tehát sok nőt láttam nagyon korai terhessége idején, és úgy tűnt, hogy nincs kihez fordulniuk segítségért és felvilágosításért az Állami Szülészeten kívül, ami kifejezetten a középosztályba tartozó fehér nőkről gondoskodik, azokról, akik pontosan tudják, hogyan kell megoldaniuk a problémáikat, a legtöbbjük. Ezzel nem azt mondom, hogy nekik nincsenek gondjaik, de többnyire jó kapcsolataik vannak és tudnak élni a szolgáltatások nyújtotta lehetőségekkel és megkapják, amire szükségük van. Ezért szerveztük meg itt ezt a terhességi szakcsoportot, ami tényleg egyre jobban megerősödött és ténylegesen segítségére van az itteni nőknek. A csoport különböző periódusokon ment át: amikor egy ideje már működött, a nők egyszer csak maguk kérték, hogy indítsunk egy másik terhességi szakcsoportot férfiak részére, így hát ezt is megszerveztük, ezt egy másik szülész vezeti. A kliensek csak jöttek megállás nélkül azután is, hogy megszületett a kisbabájuk, ezért szerveztünk egy szülés utáni szakcsoportot is, ami hasonló szellemben működik, szintén egy szülész vezetésével. A szülészek általában egyetértenek abban, hogy a legtöbb munkásosztálybeli nő nem jár szülés utáni foglalkozásokra: nagyon nehéz rávenni őket, hogy eljöjjenek. Ez a csoport persze több nőt vonz, mint egy átlagos tanfolyam, mert elhozzák a barátaikat is, de ezzel együtt ez problémás, és szerintem ha nincs meg ez az "elhozom a barátnőmet is mert ő is terhes" rendszer, akkor nem működik a dolog, és azt hiszem, a nők azért hívják el a barátnőiket a mi csoportunkba, mert azt mondják: "ó, ez itt más, itt megkérdezhetsz mindent, amit szeretnél és mindig van rád idő". Ez persze sokkal inkább vonzza a nőket, mint az olyan tanfolyamok, amiket valaki más kényszerít rájuk.

23

10. Beszélgetés a terhességi csoport tagjaival (Marie, Joan, Cleo) ELIN RHYS Három olyan nővel beszélgettünk, akik jártak ebbe a terhességi csoportba. CLEO Cleónak hívnak, New Cross-ban lakom és egy nagy családból jövök. Hatan vagyunk testvérek. JOAN Joannak hívnak, három éve dolgozom ebben a központban. A női tanácsadási szolgálat szervezője vagyok, ezért tudtam Nicky csoportjáról. Három gyerekem van, két fiú és egy lány. A szüleim mindketten Jamaikaiak. MARIE Marie-nek hívnak. Van egy Barney nevű fiam és egy négygyerekes ír családból jövök. Mindannyian otthon voltunk anyukámmal és Deptfordban lakom Greenwich-ben, egészen közel az Albany-hoz. Azért mentem el a terhességi szakcsoporthoz, mert terhes voltam és tájékozódni akartam az otthoni szülés lehetőségeiről, mivel irtózom a kórházaktól és az orvosoktól. Szóval az otthoni szülésről akartam felvilágosítást kérni és akkor hallottam a szakcsoportról, eredetileg nem is akartam olyan gyakran járni, mint ahogy végül eljártam, de az első alkalom után, a terhességem tizenhatodik hetétől kezdve minden héten eljöttem, tehát elég hosszú időn keresztül, mert 43 hetes voltam, amikor megszületett Barney. Változó létszámú volt a csoport, úgy nyolctól tizenötig, néha voltunk húszan is. Főleg itteni nők jártunk, és ott volt még egy Nicky Leap nevű szülész, aki a csoport vezetője volt és mindenki elmondta, hogy kicsoda és hogy hány hetes terhes, ami elsőre kicsit idegesítő volt, de aztán megszoktuk és végül mindenki elmondta, hogy ki ő, hány hetes terhes és beszélhetett mindenféle problémájáról – így működött a csoport. Mindenki beszélt arról, ami foglalkoztatta és ez az, ami kijön egy ilyen csoportban, az, ami az embereket foglalkoztatja és ezért működött jól a csoport, és csodálkoznának, ha hallanák, hogy mennyiféle dolog eszébe jut az embereknek és így szóba kerül minden, ami a terhességgel kapcsolatos. Az égvilágon minden, sőt még annál is több. JOAN Még olyasmik is, amikről nem akartunk tudni, mint például az epiduralis vagy az epiziotómiák és effélék, szóval én nem akartam ezekről tudni, de ennek köszönhetően szembenéztem annak a lehető24

ségével, hogy végül is még velem is megtörténhet, ugyanakkor eldöntöttem, hogy márpedig velem nem történik ilyesmi, és hál'Istennek nem is történt, de azért jó volt tudni róla. CLEO Először magunk között beszéltük meg, amit tapasztaltunk, aztán Nicky kijavított bennünket. NICKY LEAP Az a lényeg, hogy egyik héten sincsen előre eldöntve, hogy miről legyen szó, bármi szóba kerül, azzal rögtön foglalkozunk. Azért azt mondom, hogy foglalkozunk, mert általában nem csak én vagyok az, aki reagál, hanem gyakran, sőt leggyakrabban egy másik nő felel a csoportból, nekem mint szülésznek pedig abban áll a szerepem, hogy bekapcsolódjak, amikor szükséges, és hogy mindenkinek lehetővé tegyem, hogy szóhoz jusson és hogy mindenki beszélhessen bármiről, ami foglalkoztatja, hogy kicseréljék a véleményüket, beszélgessenek egymással és megosszák a tapasztalataikat. A résztvevők tehát minden héten eldöntik, hogy miről legyen szó, és ahogy mondtam, a kérdésüket gyakran egy másik nő válaszolja meg, én pedig figyelek arra, hogy jól menjen a dolog és az ő együttes tapasztalataik, az ő közös tudásuk az, amitől olyan sikeres a csoport. Sok nő minden héten visszajön a kisbabájával, a többgyerekes anyák elmesélik a tapasztalataikat és aztán esetleg átmennek a szülés utáni csoportba és ott továbbra is találkozhatnak azokkal az asszonyokkal, akikkel már jól összeismerkedtek a terhességi csoportban. Ebből néhány nagyon erős és közeli barátság és segítséget jelentő ismeretség született már. Mostanra pedig olyan fázisba jutott az intézet, hogy példaként szolgálhat másoknak, hogy átvegyék ezt a tulajdonképpen maguk a nők által vezetett szülészeti tájékoztatási és támogatási módszert, ami igazából – hogy zsargonnal éljek – nem más, mint önállóan irányított tanulás. JOAN A terhességi csoport tagjaként rájöttem, hogy azelőtt mennyire naiv voltam, mert az, hogy az embernek vannak gyerekei még egyáltalán nem jelenti azt, hogy tapasztalt is. Én például csak megcsináltam mindent úgy, ahogy mondták, és csak az utolsó terhességem idején határoztam el, hogy bizonyos dolgokat a magam módján fogok csinálni, és hogy örömöm lelem a terhességben, végül egészen a szülés előtti hétig dolgoztam, ami azt illeti, csak kedden jöttem be és kedd éjjel már szültem és nem csináltam végig a hagyományos dolgokat, amiket azelőtt

mondtak, mert azt hiszem a nők általában hallgatnak az efféle tanácsokra és úgy tekintik a terhességet, mint valami betegséget, én pedig Nicky segítségének és támogatásának köszönhetően egyáltalán nem így álltam hozzá. NICKY LEAP Érdekes volt látni, hogy milyen sok nő változtatta meg a terveit, miután egyszer eljött a csoportba, és nagyon sokan közülük arra jutottak, hogy az otthoni szülés optimális biztonságot jelent számukra, folyamatos gondozással jár és optimális lehetőséget kínál ahhoz, hogy maguk irányítsanak és hogy erősek legyenek. Miután meggyőződtek róla, hogy ez egy biztonságos lehetőség, még olyan nők is ezt választják, akik nem felelnek meg az otthoni szülést vállaló nő sztereotípiájának. ELIN RHYS A terhességi csoportban az információkat nem csak a szülész nyújtja, de a résztvevő nők is és azok a kismamák, akik meglátogatják a csoportot. Marie így többről is tanult, mint a terhesség és a szülés pusztán fizikai természetéről. MARIE Sokat tanultam olyasmikről, amikről nem beszélnek az emberek csak úgy, a fájdalomról például

nem beszél az ember, mert amikor elmegy az orvosához, akkor a szülés különböző fázisairól beszél. Én például amikor először jöttem el a csoportba azt hittem, hogy a szülés egy nagy rakás fájdalom, és egyszer csak kijön a baba és hogy egy csomót kiabál az ember és a babát valahogy ki kell küzdeni magunkból. Nem fogtam fel, hogy a testünk fel van rá készülve, ezt nem értettem, szóval ez elég egyértelműnek látszik, de szerintem sokan nincsenek tudatában. Amikor pedig rájöttem, akkor az nagy megkönnyebbülés volt, ha az ember tudja, hogy miről van szó, akkor sokkal jobban uralja is a helyzetet, és ez a csoport szinte erőt adott a szüléshez, kissé drámaian hangzik, de azt hiszem, hogy nagyon kiborultam volna, ha ez nincs, ha nem lett volna ez az erőm, mert nagyon hosszú vajúdásom volt, így pedig valahányszor pánikolni kezdtem volna, próbáltam felidézni, amiket a többi nő mondott, vagy a szülések történeteit, amiket hallottam. Szóval úgy tudom, hogy Nicky-nek nem volt császárvágása, és én végül császárral szültem, de a csoportban hallottam vagy öt császáros történetet és azok folyton eszembe jutottak, egy csomó minden, amiket különböző emberek mondtak, és át is kerültem otthonról a kórházba, és sok olyan nő is volt a csoportban, akiknek nem volt császárjuk, de akik átmentek a kórházba és ezt elmesélték, és ez is mind eszembe jutott akkor, meglepő, hogy mennyi minden eszembe jutott a csoportban hallottakból szülés közben. Tehát egészen másfajta élmény lett volna a szülés, ha nem jártam volna ebbe a csoportba.

25

11. Graham beszélgetése Maryvel ELIN RHYS A most következő esettanulmányban Graham Connolly, egy szociális munkás-előadó beszélget Maryvel. Mary egy fiatal lány, aki egész életében sokféle problémával küszködött és végül szakértő tanácsadókra talált. Egy bentlakásos intézetben él és először Elsie-ről fog beszélni, aki régebben otthoni segítséget nyújtó dolgozó volt, de most már házi ápolóként foglalkozik a lakókkal. GRAHAM Ki nyújtott különleges segítséget azok közül, akik veled foglalkoztak?

megbízhat az ember. Elsie volt az első, akiben bízni mertem, egy csomó év után Elsie volt az első, akiben megbíztam. GRAHAM Ha visszagondolsz, tudod, hogy miért volt ez? Volt-e valami... MARY Egyszerűen az, hogy ott volt mellettem és soha nem fogyott el a belém vetett bizalma vagy ilyesmi, szóval ő az SZPSZ-em, de inkább barátok vagyunk, szóval mindig lehetett vele beszélni és mindig szívesen meghallgatott, amikor tele voltam fájdalommal és haraggal.

MARY Elsie sok mindenen átsegített, de ugyanígy David is. Elsie és David együtt dolgoztak.

GRAHAM Esetleg mesélhetnél arról, hogy ez hogy is volt. Rendszeresen találkoztatok?

GRAHAM David teljes nevén David Ramsay, a központ igazgatója, Elsie pedig a fő ápolód. Beszélnél egy kicsit arról, hogy miben segít David, és miben Elsie? MARY Elsie az SZPSZ-em, a személyes programszervezőm. Segít elmondanom az érzéseimet és ha úgy érzi, hogy több segítségre van szükségem, szól David Ramsey-nek, ő pedig megnézi, hogy mit tehet, és általában összegyűlünk mindhárman megbeszélni, hogy rendben leszek-e.

GRAHAM Szóval David segít Elsie-nek.

MARY Minden szombaton találkoztunk, minden szombaton eljön úgy fél órára, de ha hosszabbra akarjuk nyújtani a beszélgetést, akkor lehet hosszabb is. Ez úgy volt, hogy talán három hónapja lehettem itt vagy ilyesmi, és akkor kezdtek az agyamra menni a dolgok, aztán egy nap mindent elmondtam Elsie-nek, egészen addig senki nem mérte fel, hogy milyen sokféle problémám van. GRAHAM Korábban nekem azt mondtad, hogy még nem túl régen voltál Glengowanben, amikor egyszer csak mindent el tudtál mondani Elsie-nek, és ahhoz képest addigra már elég sok szociális munkással beszéltél és kórházi ápolókkal, és nekik képtelen voltál elmondani...

MARY Igen, Elsie nekem segít, David pedig Elsie-nek, de azért David segít nekem is.

GRAHAM Azt mondtad, hogy Elsie volt az első, aki segíteni tudott neked. Mi volt az Elsie-ben, amivel...

MARY Az, hogy ott volt mellettem, mindig meghallgatott, ott volt ugyan az összes többi pszichiáter is meg minden, de más valaki olyannal beszélni, akiben 26

MARY Nem, nem is tudom, fura volt, ahogy történt, de Elsie azért volt mellettem, mert bíztam benne, valahogy megnyerte a bizalmamat, és mindig mellettem volt, megvigasztalt a nehéz időszakokban, meg minden, szóval persze ott vannak a pszichiáterek is, meg minden, rendesen végzik a dolgukat, talán törődnek is az emberrel, de az itteni személyzet meg tényleg nagyon törődik velünk, az embernek törődésre van szüksége, arra, hogy fontos legyen neki valaki és meghallgassák, és átsegítsék a bajokon. Erre van szükség, és persze ott vannak a szociális munkások, lehet, hogy van szociális munkás képesí-

tésük, de nekünk törődésre van szükségünk, valakire, aki meghallgat, valakire, aki segítséget nyújt. GRAHAM Hogyan mutatja ki Elsie, hogy fontos vagy neki? MARY Egyszerűen azzal, hogy mindig ott van, bármikor szólhatok neki, és amikor becézésre van szükségem, tudja, mire gondolok, ha becézés hiányzik, akkor megnyugtat, Elsie tényleg nagyon sokszor megnyugtatott, amikor nagyon dühös voltam, mellettem volt és meghallgatott.

GRAHAM Hogyan? MARY Elmondta, hogy miket okozhat nekem a szipózás, mondta, hogy meghalhatok tőle, és hogy ha nem hagyom abba, meg fogok halni, mert kimarhatja a tüdőmet vagy megfulladhatok, vagy ilyesmi, és ez elijesztett. GRAHAM Továbbra szoktál vele találkozni, amióta itt vagy Glengowanben: miben segít, és az, amit ő nyújt neked, miben különbözik Elsie segítségétől?

GRAHAM Elsie a negyvenes éveiben jár... Öö, gondolod, hogy számít a kor? MARY Nem, ő anya-típus is egyben, szóval körülbelül annyi idős, mint az anyukám, tényleg olyan, mint egy anyuka, de tudja, érti, hogy mi van velem, ilyennek fogadtam el őt, ő volt az első, akiben meg tudtam bízni, mert Elsie-vel mindent meg lehet beszélni, tudja, hogy mire gondolok.

MARY Ő mindenfélét el tud mondani, tudja, mire gondolok, vannak dolgok, amiket elmondok Elsie-nek és amiről Andy Dixon nem tud, és vannak olyanok, amiket csak Andy Dixon tud és Elsie nem. Mondjuk amikor kábítószereztem, Glengowanben nem tudtak róla, hogy drogozok, de Andy Dixonnak elmondtam, hogy kábítózom és ő próbált segíteni, hogy leszokjak. GRAHAM

GRAHAM Mary, említetted Andy Dixont, aki ápoló-pszichiáter a kórházban és akivel együtt dolgoztatok. Beszélnél egy kicsit arról, hogy őt milyennek látod, és hogy ő miben segít neked? MARY Amikor először találkoztam vele 14 éves voltam, aztán 14 éves koromtól szipóztam, és aztán egyszer sem mentem el hozzá újra, ő segített kimászni a szipózásból, és amikor 17 éves lettem és nagyon rosszul éreztem magam, elmentem hozzá, és azóta minden második szerdán elmegyek hozzá és csak beszélgetünk, csak így egyszerűen, és mindig megkérdezi, hogy vagyok és... GRAHAM Amikor először találkoztatok, te szipóztál: milyen segítséget nyújtott ő akkor? MARY Elültette bennem a félszt az elijesztéssel, mert akkor még fiatal voltam és nem hallgattam senkire, de ő elijesztett...

Miért csak neki mondtad el? Féltél, hogy Elsie dühös lenne, vagy nagyon helytelenítené? MARY Nem, csak tudtam, hogy ha kábítózom, az elszomorítja a háziakat meg minden és azt akartam, hogy senki ne tudjon róla, senki ne tudja meg, mert úgy éreztem, hogy már visszahoztak a rendes életbe és nem akartam, hogy bármi visszarántson... szóval van egynéhány dolog, amikről beszélhetnék. GRAHAM Amikor legutóbb beszélgettünk, meséltél nekem arról, hogy mit jelentett neked az elromlott kapcsolatod anyukáddal és a testvéreddel, és hogy az itteni igazgató, David Ramsay segített valamennyire kimozdulni ebből. Kicsit mesélnél nekem erről? MARY Hát arról beszéltünk, hogy a családom, szóval a családommal való kapcsolatom elromlott, David és Elsie pedig megbeszéltek egy találkozót az anyukámmal, elmentek és elmagyaráztak neki néhány dolgot és sikerült vele megértetniük, hogy már évek óta miért voltam olyan, amilyen, aztán pedig találkoztunk Glengowanben, Davidnek sikerült összehoznia egy találkozást, ahol ott voltunk én, az anyukám, David és Elsie és úgy éreztem, hogy elmond27

hatok nekik dolgokat, amikről korábban nem tudtam volna beszélni, és mert David és Elsie annyit segítettek és megtörték a jeget, tehát tulajdonképpen elmentek és elmagyaráztak néhány dolgot anyukámnak, amitől megértette a helyzetet. GRAHAM Milyen jellegű dolgokat mondtak el az anyukádnak?

nyire sok időbe telt, hogy kialakuljon ez a kapcsolat, aminek már régen meg kellett volna lennie, amikor még fiatalabb voltam, de végre olyan a kapcsolatunk, amilyennek anya és lánya között mindig lennie kellene. GRAHAM Ez milyen kapcsolatot jelent? MARY

MARY Éppen csak olyasmiket, amik velem régen történtek, hogy amiatt viselkedtem úgy, ahogy, szóval ő azelőtt egy csomó mindent nem értett meg, szóval nem tudott róla, azt hitte, hogy csak a kamaszkor, de közben nem amiatt volt. GRAHAM Ez azért volt, ugye, mert szexuálisan bántalmaztak. Te magadtól ugye nem tudtad volna szóba hozni a dolgot az anyukádnak? MARY Amikor... amikor találkoztam vele? GRAHAM Mármint ha úgy beszéltél volna anyukáddal, hogy David és Elsie nincsenek jelen.

Segítséget: most már elkezdett nekem segíteni, mert régebben csak dühös volt rám, egyszerűen lemondott rólam, de most már tudja, hogy miért voltam olyan, és most már jól megvagyunk. GRAHAM Időnként elmentek valahova együtt, csináltok közösen dolgokat? MARY Nem, mert az anyukám dolgozik és én is dolgozom meg minden, de elmegyek hozzá kétszer egy héten, minden héten, és csak egyszerűen ülünk és beszélgetünk, ő is el tud nekem mondani mindenfélét és én is neki. Nem kell folyton elfojtanom magamban, hogy úgysem fog hinni nekem és nem is kiabál, nem csinálja azt, hogy fogja magát és elmegy, hanem csak ül és meghallgat. GRAHAM

MARY Akkor képtelen lettem volna rá, nem, ha egyszer már hét éve soha nem mondtam el. Nem tudom, mi törte meg ezt, de valahogy David és Elsie segítettek benne. GRAHAM Most már rendszeresen találkozol az anyukáddal: megváltozott valamennyire a kapcsolatotok? MARY Jobb lett. GRAHAM Mennyiben lett jobb? MARY Jobban megért, megértette, hogy min mentem keresztül és most van közöttünk kapcsolat, és eny-

28

Ha visszagondolsz az elmúlt kilenc hónapra, hogyan érezted magad? MARY Már nem annyira rossz a természetem, lenyugodtam, jóval nyugodtabb vagyok, ez a hely segített otthagyni az utcát, egyszerűen segítségemre volt és biztonságot ad, szóval az, hogy bejöttem ide, olyan érzés, mint amikor kinn van az ember az utcán és aztán egy olyan helyre ér, ahol tudja, hogy biztonságban lesz és ez egy csomó gondot levesz a nyakából, mert amikor az utcán van az ember, akkor nincsen biztonságban és tudja is az ember, hogy nincs biztonságban, és amikor bejön ide Glengowanbe, szóval amikor én bejöttem ide, akkor biztonságban éreztem magam és akkor nem gondoltam erre. Sok embernek van egy csomó problémája és nincsen támaszuk, csak úgy élnek az utcán mert nincs elég ehhez hasonló hely a fiatalok számára, szóval sok fiatal van kinn az utcákon, akik nem tudják, hogy mihez fogjanak.

12. Négy egészségügyi és jóléti dolgozó beszél munkájáról (Stan, Von, Mike, Simon) ELIN RHYS Négy dolgozó beszél. Mindegyik esetben figyelje meg, hogy szerintük a munkahelyi környezetük hogyan alakítja a felhasználókkal való kapcsolataikat. Stan egy feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott rendőrtiszt Kelet-Midlands-ben. STAN Mint feltételesen szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott rendőrtiszteknek különböző testületeknek kell megfelelnünk: felelősséggel tartozunk a bíróságoknak, a Belügyminisztériumnak, a Bizalmi Bizottságnak, felügyelnünk kell a bizalmi alapon szabadlábra helyezetteket Persze a saját hivatalunk felé is vannak elkötelezettségeink és természetesen úgy érezzük, hogy a klienseknek tartozunk azzal, hogy olyan szolgáltatást nyújtsunk nekik, amilyet szeretnének, és ami megilleti őket. Adódnak időnként konfliktusok, amikor az emberek úgy érzik, hogy mellettük vagyunk, ők pedig bajba kerülnek és úgy gondolják, hogy mi azért vagyunk ott, hogy kihúzzuk őket a bajból, és persze mi valójában nem azért vagyunk ott, hogy a bűntettes javára enyhítsünk a dolgokon, bár sok minden alapján, amit róluk mondunk, esetleg úgy tűnhet. Körülbelül száz éve vannak szabadlábra helyezettek felügyeletével megbízott rendőrtisztek és az azóta bevett mondás azt tartja, hogy a feladatunk tanácsot adni, segíteni és pártolni a szabadlábra helyezetteket. Egyébként a pártolás az a része a munkánknak, ahol munkakapcsolatban kell lennünk a kliensünkkel, hogy tanácsot adhassunk neki a viselkedésével kapcsolatban, hogy praktikus jellegű segítséget nyújthassunk, ha van rá mód, és úgy általában támogassuk a közösségi életben, hogy ne kerüljön bajba. Van olyan, hogy a kapcsolat idővel meghozza a bizalmat a segítőkészség révén és annak köszönhetően, hogy jól fogadják a tanácsokat, máskor viszont nehéz valakihez hozzáférkőzni és aztán soha nem is születik bizalom. Egyedül, egyetlen tiszt létemre néha nagyon keveset tehetek a kliensekért, mert nagy gondjaik vannak, amiket nem lehet egy ötfontossal vagy beszélgetéssel megoldani. Gyakran szállásra, továbbképzésre, oktatásra, szeretetre és még mindenféle egyébre van szükségük. Nem állítom, hogy az állam ezt mind nyújthatja nekik, de azért sokat megtehet értük politikai vonalon. A hivatásos szervekkel végzett munkám ezért legalább megnyugtat annyi-

ban, hogy ezen a porondon is teszek valamit azzal, hogy beszélek képviselőkkel és más politikai hatalommal bíró testületekkel. ELIN RHYS Most pedig Vont halljuk, aki házi ápolással foglalkozik a nyugati országrészben. VON Körülbelül tizenkét éve vagyok házi ápoló, és ezalatt nagyon sok változást tapasztaltam a szakmában. Azelőtt csak olyan szolgáltatásokat nyújtottunk, mint takarítás, bevásárlás, ilyesmik, amikre a klienseknek szükségük volt. Most már sokkal inkább házi ápolás jellegű a munkánk, mint azelőtt. Bevásárolunk, takarítunk, segélyeket szerzünk, segítünk elintézni a társadalmi biztosítást és személyes ápolást is nyújtunk, ami azt jelenti, hogy fürdetünk, segítünk a felkelésnél és az öltözködésnél. Sok intim dologban is segítünk, ahhoz például, hogy megfürdessünk valakit, jól meg kell ismerni és tudni kell az ilyesmit úgy csinálni, hogy az mindkettőnknek a lehető legkevésbé legyen kellemetlen. Van egy hetvenes éveiben járó hölgy gondozottam, akinek elég sok személyes segítséget is nyújtok, például ha meg kell mosni a hátát, hát megmosom a hátát, van egy fájdalomenyhítője, amit a megfelelő helyre és a megfelelő módon kell felerősíteni és azt is felteszem. Azt hiszem, ez néhány évvel ezelőtt még nem így lett volna. Időnként nehéz meghúzni a határt barát és házi ápoló között, szóval néha úgymond feszes kötélen táncol az ember, mert egyrészt barátnak kell lenni ahhoz, hogy ilyen intim dolgokban segédkezni lehessen, másrészt pedig ápolónak is kell lenni, aki végeredményben mégsem barát. Amikor elkezdünk járni valakihez, elkezdjük jobban megismerni, megismerjük az apró szokásait. Szóval amikor bemegyek egy idegen házba, nem vehetem kézbe a dolgokat csak úgy és nem mondhatom, hogy márpedig én ezt így meg így fogom csinálni, hanem megkérdezem tőlük, hogy ők hogyan szeretnék, ha megcsinálnám, mégiscsak az ő házuk, és ha azt gondolom is, hogy huh, én nem bírnék így élni, még sincs hozzá semmi közöm: ők úgy élnek és kész. Ha az egészségüket és a biztonságukat veszélyeztető dologról van szó, akkor nagyon udvariasan megkérdezem őket, nem bánnák-e, ha ezt meg ezt csinálnám, mert egyébként veszélyes, és ezzel a dolog megoldható.

29

Nagyon jól megismeri őket az ember. Mint például az öreg kliensem, akihez járok, ő például azt mondta nekem ma reggel, hogy ha nem megyek vele és nem segítek neki, hát ő nem fog megfürdeni. Nem akarja, hogy ápolók menjenek hozzá, senki mást nem akar, mert számára én nem vagyok hivatásos dolgozó, nem zavarja a dolog, mert hát csak Von az, nem számít, csak én vagyok az, és én úgy érzem, hogy az ilyen típusú dolgok azok, amikben a mi szolgálatunk többet nyújthat személyes gondozásban, mint mondjuk a hivatásos ápolóké. ELIN RHYS Mike elismert szociális munkás Észak-nyugat Angliában. MIKE A Mentálhigiénés Egészségügyi Törvény alapján nekem értékelő felmérést kell végeznem. Ha ebbe a felmérésbe valamilyen szinten melegséget és törődést viszek és mindent megteszek, hogy javítsak a betegek helyzetén, ők erre lehet, hogy reagálnak, de az is lehet, hogy nem, attól függően, hogy mennyire látják át a dolgot. Azt tapasztaltam, hogy általában valamivel később, mondjuk egy héttel később reagálnak a páciensek, amikor munkaidőben megint az osztályon vagyok és ott találkozom velük. Így történt, hogy odajöttek hozzám a páciensek és a legnagyobb meglepetésemre megköszönték, hogy kórházba hoztam őket. Megkönnyebbültek attól, hogy valaki kézbe vette az eseményeket, amik számukra mindaddig egy ijesztőnek és bizonytalannak tűnő világban zajlottak. Kénytelen vagyok határokat húzni a kliensekkel való kapcsolatokban, mert különben képtelen lennék megfelelni minden elvárásuknak. A határ egyedi esetektől és attól függően változik, hogy mennyi időt tudok majd szánni az illető betegre. Az egyik véglet az, hogy rengeteg négyszemközti beszélgetést vállalok és csak úgynevezett kötött szociális munkára van időm. A munkatársaimmal való viszonyom annyiban különbözik a személyes kapcsolatoktól, hogy a viszonyunk a szerepünktől függ és feladatorientált. Lehetünk ugyan jó haverok, de ez nem elengedhetetlen. Tiszteletben kell tartanunk a másikat, bíznunk kell egymásban és szerintem egy ilyen szintű intimitás előfeltétele a munkán kívüli személyes kapcsolatnak. A betegekkel való kapcsolat szintén üzletszerű, mivel abban is meghatározott szerepem van. Bevonhatnak az örömeikbe és gondjaikba, de egy-

30

értelműen nem lenne helyes, ha ők ugyanúgy tudnának az én örömömről és bánatomról, ahogyan én az övékről. Nekik gondjaik vannak és az én dolgom az, hogy segítséget nyújtsak ezekben. Az én személyes kapcsolataimban nekem is vannak elvárásaim, és a barátok megfelelhetnek ezeknek az elvárásoknak, de nem lenne helyes, ha ezt a betegek tennék. ELIN RHYS Végül pedig Maryon következik, aki a London körüli megyék egyik baleseti sebészeti és traumatológiai osztályán dolgozik. MARYON Leginkább azokkal a páciensekkel egyenlő a kapcsolatunk, akik viszonylag apró sebesülésekkel érkeznek. Azokkal, akik mondjuk elvágták az egyik ujjukat vagy kificamították a bokájukat, és akik, miután elláttuk őket, haza is mehetnek. Ezek többnyire nagyon rövid és gyakran igen-igen intenzív kapcsolatok. Amikor bejönnek egy súlyosan sérült beteg hozzátartozói, velük nagyon intenzív, de nagyon rövid kapcsolatunk alakul ki. Eszembe jutott erre egy példa: egy autóbalesetben meghalt nő édesapjával volt ilyen kapcsolatom, akivel soha nem is találkoztam, csak telefonon beszéltünk, és bár ez nagyon rövid kapcsolat volt, de nagyon intenzív és nagy hatással volt rám, sőt biztos vagyok benne, hogy őrá is. Ha valami fájdalmas vagy kellemetlen kezelésben kell valakit részesítenem, azzal más a kapcsolatom, mondjuk azt mondom neki, hogy most meg kell csinálnom ezt meg ezt és nem lesz valami kellemes, de ha segít nekem és megcsinálja ezt meg ezt, akkor olyan gyorsan megleszünk vele, ahogy csak lehet, és a végén akár még bocsánatot is kérek és attól jobban érzem magam. Azt ugyan nem tudom, hogy ők ettől jobban érzik-e magukat, de gyakran olyasmiket mondanak, hogy "ó, nem, most itt a kegyetlenség a jóság" vagy más efféléket, ami mintha megkönnyítené a dolgot. Van olyan, hogy egy pillanatra tényleg kellemetlennek érzünk valakit, de szerencsére elegen vagyunk ahhoz, hogy azt mondhassuk egymásnak: "nézd, ne haragudj, elmennél ehhez meg ehhez a pácienshez?", mert egy beteg, aki nagyon kellemetlenül viselkedik az egyik ápolóval, gyakran egyáltalán nem ugyanúgy áll egy másikhoz, mi pedig igyekszünk nem előítéleteket támasztani és nem befolyásolni egymást.

13. Egy bentlakásos tinédzser pszichiátriai intézet dolgozói beszélnek a kapcsolatokról ELIN RHYS Egy bentlakásos tinédzser-pszichiátriai intézet személyzetének négy tagja vitatja meg, ki hogyan látja a kapcsolatokat. Figyelje meg a különböző kapcsolatokat, amiket megemlítenek, és amik a munkájuk természetéből adódóan különböző emberekhez kapcsolódnak. Elsőként Simon Gower-t halljuk, az intézmény vezetőjét. SIMON GOWER Több általunk nyújtott dolog szintézisére törekszünk: speciális terápiákat, individuális pszichoterápiát, családi munkát, csoportmunkát, viselkedés-kezeléseket ajánlunk és reméljük, hogy a tinédzserek számára az élő tapasztalatnak és egyrészt a más fiatalokkal, másrészt a tinédzserekhez szokott személyzettel való együttéléshez és keveredéshez biztosított lehetőségnek már önmagában is gyógykezelő hatása van. Szóval egy egész módszer készletünk van, és ennek csak egy része az individuális kezelés, amibe akár beleérthetjük a gyógyszeres kezelést is, tehát mindez összevegyül és jó élettapasztalatot nyújt. Azt hiszem, mindannyiunknak különbözőek a betegekkel való kapcsolatai. Bizonyos esetekben a kapcsolat egészen formális. Én személy szerint gyakran fogadok pácienseket és a családjukat hivatalosan, ugyanakkor a kapcsolataim nagy része kevésbé formális és inkább együttlétet jelent. Egészen szilárd meggyőződésem az, hogy az olyan embereknek, akiknek ellenérzéseik vannak, nem segíthetünk pszichoterápiás kezeléssel, és a legtöbb kezelés, amit kínálunk partnerkapcsolatot feltételez a pácienssel, ezért kezdetben nagyrészt erre a folyamatra koncentrálunk: a pácienst és a családját arra ösztönözzük, hogy a kezeléstől való határozatlan vonakodásról áthangolódjanak a kezelésre – szerintem ez a kis egyensúly-eltolódás különbözteti meg a jó kezelést a gyengébbtől. GILLIAN Sokféle alapja lehet a kapcsolataimnak. Előfordulhat például, hogy valakinek gyógyszeres injekciót kell beadnom, holott ez egyébként ápolói feladat lenne. Megesik az is, hogy meg kell vizsgálnom egy pácienst, akihez máskor baráti viszony köt. Azt hiszem, ez a szerepváltogatás az, ami nekünk, dolgozóknak nehézséget okoz, és azt hiszem, nagyon jól meg kell fontolnunk a váltások okait. Egyre több olyan emberrel van dolgunk, akiket tanárok vagy más intézmények dolgozói bántalmaztak, ezért na-

gyon alaposan meg kell fontolnunk, hogy mit jelenthet egy fiatalnak egy dolgozó baráti közeledése, mivel a fiatalok gondjai sokszor a családban gyökereznek és sokszor hajlanak rá, hogy ők maguk okozzanak szakadásokat a családjukon belül. Amikor egy ilyen intézménybe jönnek, úgy gondolják, szóval az az érzésem, hogy valószínűleg eleve az ápolószemélyzetnek tulajdonítanak anyáskodó szerepet, az orvosokkal pedig távolságtartóbb kapcsolatot képzelnek el, épp ezért úgy gondolom, hogy ha ezt a páciensek így látják, akkor a hozzánk való viszonyulásuk is csak erősíti ezt a távolságot, vagy akár létrehozza, ha addig nem is létezett. ELIN RHYS Kath titkárnőként dolgozik az intézet recepcióján. KATHERINE A kórházi tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy nagyon fontosak az első benyomások, különösen, amikor egy ilyen pszichiátriai intézményről van szó. Azt hiszem, a családok és a gyerekek különösen idegeskednek az első kontaktus megteremtésekor, ezért is próbálok meg jó benyomást kelteni és kellemesen üdvözölni őket, amikor bejelentkeznek. Szerintem ha elég hosszan beszélünk velük telefonon, könnyebben megérthetjük, hogy min mennek keresztül. Meg lehet érteni, hogy miért érzik úgy magukat, ahogy. Ugyanígy a gyerekekhez is próbál olyan kedves lenni az ember, amikor megérkeznek, amennyire csak lehet. Ebben az intézetben engem telefonközpontnak használnak, kommunikátornak. Mint konzultáns titkárnő válaszolok a páciensek felmerülő kérdéseire és aggályaira, időpontokat egyeztetek velük és szót emelek értük. ELIN RHYS Ray az intézet két foglalkoztatási kezelőorvosának egyike. RAY Fontos, hogy jól kijöjjünk az intézet fiatal újoncaival, hogy barátkozzunk velük, így remélhetőleg jó eredményt érünk el és ők is fejlődhetnek, márpedig elsősorban egyértelműen ezért vagyunk itt. Vannak formális, csoportos foglalkozásaink a gyerekekkel, de akad más, kötetlen módja is a barátkozásnak, mondjuk biliárdjátszmák alatt a nappaliban, vagy étkezésekkor, főleg ebédkor, amikor én is ott vagyok. Az intézet szervez programokat is, holnap

31

például kirándulni megyünk, elviszem őket busszal Liverpoolba. Néhány újonnan idekerült gyereknek nehéz itt megmaradnia, mert sokszor nagyon felbátorodva jönnek el a szülőktől és az első gondolatuk az, hogy elkerüljenek innen, nagyon nincs kedvük itt maradni, kiabálnak, lázadoznak, teljes erővel ellenállnak és egy vagy akár két hétbe is telhet, mire egy "újonc" beilleszkedik. Pedig ebben az intézetben ez az időszak tényleg nagyon fontos a későbbiek szempontjából, ilyenkor próbáljuk szépen finoman arra bírni őket, hogy megnyugodjanak, megtalálják a helyüket és legyenek irántunk bizalommal - mert bizalom nélkül később is csak gyanakvóan figyelnék, hogy mi folyik itt. Sokszor okoz fennakadást, hogy amikor már kezdenek beilleszkedni, vagy akár már be is illeszkedtek, egyszer csak olyan megnyilvánulásokat produkálnak, amiket otthon a szüleik biztosan nem tolerálnának: dühkitöréseik vannak, széthajigálnak dolgokat, elkeserednek, sírnak és kiabálnak, és bár félig-meddig szülői szerepben vagyunk, mégsem úgy reagálunk, mint ahogyan egy szülő valószínűleg reagálna a saját otthoni környezetükben, mi megpróbálunk segítőkészek lenni és bátorítani, nem elítélni őket és igyekszünk átsegíteni őket a nehezén. Legtöbbször nem én vagyok a fő kezelőorvosuk, csak tagja vagyok a csoportnak, ha a különleges problémáikat szeretnék velem tisztázni, megtehetik, ha pedig nem szeretnék, akkor tisztázhatják a főápolójukkal, aki leggyakrabban az intézmény ápolója. Szóval én semleges módon reagálok, mert ha nem így tennék, akkor felborulna a kapcsolatunk és esetleg elvesztenénk a terápia és az attól várható fejlődés lehetőségét. ELIN RHYS Végül hallgassuk meg Tracy-t, aki olyan részlegen dolgozik ápolóként, ahol nappali és éjszakai műszakban egyaránt dolgoznak.

32

TRACY Nálunk a szerepek és a kapcsolatok kissé öszszemosódnak, mert nincs igazán meghatározva, hogy az ápoló ezt csinálja, az orvos pedig amazt, bár az ápolók egyértelműen több időt töltenek itt, ezért talán valamivel inkább rájuk hárul a szülői szerep. Ami a mindennapokat illeti, általában szülőként, szülő-pótlékként, vagy ilyesmiként viselkedünk, ugyanakkor, bár nem vagyunk éppen fegyőrök, azért mégis mi vagyunk azok, akik biztosítjuk, hogy a szabályokat betartsák és közben kezelőorvosként egyenként is foglalkozunk velük. Próbálunk a barátaik lenni, próbálunk olyanokká válni a számukra, akikhez odamehetnek, ha valamire szükségük van és ha valamit mindenképpen el kell mondaniuk. Időnként úgy érzi az ember, hogy a barátjuk, nem pedig a személyes gondozójuk, mert mondjuk kedvelnek, vagy csak egyszerűen jól kijövünk, és ahhoz nem is kell feltétlenül a személyes ápolójuknak lenni, hogy a barátjuk lehessen az ember. Szóval ez egy másfajta szerep, mint amiben kezelőorvosként van az ember, én mégis úgy gondolom, hogy emellett a baráti szerep mellett is kezelőorvossá válik az ember a nap végére, egyszerűen azért, mert szakemberek és ápolók vagyunk, ezért dolgozunk itt és mégiscsak kezelőorvosnak kell lennünk. Bizonyos dolgokhoz ragaszkodnunk kell, ilyen például a dohányzástól való eltiltás, és ennél néha ütközik a baráti, illetve a kezelőorvosi szerep, mert előfordul, hogy emiatt úgy néznek ránk mint a rosszakarójukra, amikor azt vagyunk kénytelenek mondani, hogy "itt a határ", "márpedig ez a szabály" és így tovább. Szerintem a kliens helyesebb kifejezés, mint a páciens, mert a páciens számomra a kórházat idézi és fizikai betegségre utal, én így értelmezem. Nem tűnt fel, hogy itt sokan használnák a páciens szót, de annál többen használják a "fiatalok" kifejezést. Azt hiszem mindkettő elfogadható, míg ha "gyerekek"-nek hívjuk őket, annak a kliensek nem örülnek, mert nem tartják magukat gyereknek, ők a gyerek szón sokkal kisebb gyerekeket értenek.

14. Beszélgetés a szexuálisan bántalmazott gyermekek édesanyjaival ELIN RHYS Három nő beszélgetését halljuk, akiknek a gyerekét szexuálisan bántalmazták. Beszámolnak a szakértők bánásmódjáról és arról, hogy miért szerveztek önsegítő csoportot. ELSŐ ASSZONY Segítettünk olyan nőknek, akik ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi. Fontos beszélni a történtekről, fontos úgy érezni, hogy ettől még nem abnormális az ember. MÁSODIK ASSZONY Nos hát a szociális munkások nem szokták megérteni az anya szempontjait, mert őket jobban érdeklik a gyerekek, ők mindig arra kíváncsiak, hogy a gyerekek hogy vannak, arra nem kérdeznek rá, hogy az anyuka hogy érzi magát. HARMADIK ASSZONY Ó, a szociális munkások nagyon leereszkedők, engem az idegesít nagyon, amikor megérkeznek, megveregetik a vállamat, hogy "Na, a mami hogy van ma?", ez borzasztóan idegesít. MÁSODIK ASSZONY Nem kíváncsiak rá, hogy mit akarunk mondani, elzárkóznak, zavarba hozza őket az, amit mondunk és amikor már tudják, hogy mi hogyan történt, rájönnek, hogy velük is megtörténhetett volna és rádöbbennek, hogy hát nekik is vannak gyerekeik és hogy akár velük is előfordulhatna ugyanaz. ELSŐ ASSZONY Gyanakvóvá teszi őket a férjükkel szemben. Rájöttünk, hogy azok, akiket bántalmaztak, egyébként nagyon jó emberek, azok pedig, akikkel soha nem történt ilyesmi, sokkal kevésbé jók. Amikor nyilvánosan beszéltünk erről, akadtak emberek, akik odajöttek és elmondták, hogy velük is történt ilyesmi és ők voltak a legszimpatikusabbak. ELIN RHYS Figyelje meg, hogyan írják le a tehetetlenségüket és azt, hogy sokan a szociális munkások közül és sok szakértő a bíróságon mennyire figyelmen kívül hagyta a problémáinkat. A csoport megszervezése hasznos volt az asszonyoknak és a következőkben elmondják, hogy

mennyiben segített nekik a kezdeti nehézségek ellenére. ELSŐ ASSZONY Elmondtam nekik, hogy szükségem van valakire, akinek elmondhatom a gondjaimat, rettenetesen szükségem volt egy ilyen valakire, akár a fejem adtam volna érte, folyamatosan nyüstöltem őket ezzel. Azt hiszem, a csoport segít bennünket a saját gyerekeinkkel való bánásmódban is, és a gyerekek viselkedési problémáinak a kezelésében. Az, hogy az ember eljöhet ide a csoportba és kipanaszkodhatja magát, már az is feloldja a stresszt. HARMADIK ASSZONY Amikor először rájöttünk, hogy az a legnehezebb, amikor eljön egy szociális munkás és előtte problémánk volt a gyerekekkel és nagyon rosszul viselkedtek, és akkor jön a szociális munkás és megkérdezi, hogy vagyunk ezen a héten, és hogy a gyerekek hogy vannak, mire az ember azt válaszolja, hogy ó, remekül, és aztán ő elmegy én meg csak azt kívánom, bárcsak elmondtam volna neki, hogy milyenek voltak igazából, de azt hiszem annyira fél az ember elmondani, hogy rosszak a gyerekek, mert akkor azt mondanák, hogy hát mert nem jól bánt velük. Amikor megszerveztük a csoportot, rájöttünk, hogy a többi anyukának mennyire könnyű mindent elmondani, mert tudtuk, hogy az ő gyerekeik pontosan ugyanazt csinálják, és mert tudtuk, hogy senki nem fogja elmondani senkinek, és minden bizalmas marad. MÁSODIK ASSZONY Kapunk gyakorlatias tanácsokat is, merthogy a bántalmazott gyerekek ha nem is ugyanolyanok, de szóval elég jól tudjuk, hogy mi jár a fejükben és megnyugtató a tudat, hogy más is keresztülment ezen, és hogy elmúlik, és ki lehet próbálni ezt meg azt és van, ami tényleg segít. Nekem szükségem volt egy saját szociális munkásra, akinek mindent elmondhatok, mert amikor megpróbáltam elmondani az enyémnek, ő valahogy elzárkózott és láttam rajta, hogy nagy gondot okozok neki ezzel, és hogy nagyon kellemetlenül érzi magát, nekem viszont nagyon szükségem volt rá, hogy elmondhassam, és hát körülnéztem és akkor találtam ezt a helyet. ELSŐ ASSZONY Azt hiszem, tényleg nehezükre esik már az is, hogy belegondoljanak a problémáinkba, mert ezáltal közel kerülnek hozzá.

33

MÁSODIK ASSZONY Valószínűleg azt hiszik, hogy... szóval hogy a gyerekkel történt a dolog, de igazából a mi életünk is tönkrement, és olyan következményei vannak, amikre nem is gondolna az ember. Szóval szerintem ők azt hiszik, hogy mi csak sajnáljuk magunkat, de közben nekünk tönkrement az életünk. Hogy bízhatnánk meg valaha is valakiben? Nem hiszem, hogy akármelyikünk képes lenne újra megházasodni: képtelenek lennénk bízni a férjünkben, hiszen a mi férjünk csinálta ezt.

MÁSODIK ASSZONY Információra van szükségünk, méghozzá azonnal, amint ők megtudják, meg kellene kapnunk, mert akkor esetleg... HARMADIK ASSZONY És mire megtudjuk, már késő... vagy ezerszer kiderült már, hogy nem mondták el a tárgyalás eredményét a szülőknek és közben a gyerekeinkről van szó, és nem szólhatunk bele, pedig nekünk kellene...

ELSŐ ASSZONY Egyetlen célom az, hogy változtassak azon, ahogyan dolgoznak és gondolkodnak, és ha akár csak két-három emberrel is sikerül megértetni az igazságot, akkor már megérte.

ELSŐ ASSZONY Nagyon sokat számít, igaz? Sokkal könnyebb, ha tájékoztatnak, és ha részt vehetünk a döntési folyamatban. Kellene, hogy legyen szavunk. Így az egészet teljesen elveszik tőlünk.

HARMADIK ASSZONY A szociális munkások, amikor rádöbbennek, hogy mi hogy érezzük magunkat, mindig azt mondják, hogy: "ó, soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire szörnyű a partnernek" - szóval az anyukának. Szeretném, ha minél több emberre tudnánk hatással lenni, arra, ahogyan ehhez viszonyulnak, és remélem attól, hogy megtudják az igazságot később talán segítőkészebbek lesznek az anyukákkal.

MÁSODIK ASSZONY Először nem nekünk mondják el és nem segítenek felkészülni, közben meg vannak olyan dolgok, amiket tudtam és mégsem voltam képes, szóval nem tudtam bizonyítani, amiket mondtam, de közben ugyanaz szóba került és arra gondoltam, hogy ha először engem kérdeztek volna meg, talán ebben az irányban léphettek volna, és talán sikerrel járhattunk volna, de hát...

MÁSODIK ASSZONY Mindig azt mondják, hogy a szülők csak beszélnek...

ELSŐ ASSZONY Nem tudjuk, hogy mit mondjunk és hogy mikor mondjuk.

HARMADIK ASSZONY ...Hát én még soha nem láttam szociális munkást sírni, de ott volt egy és csak sírt és azt mondta: "Nem hittem volna, hogy ez ennyire rossz lehet." ELSŐ ASSZONY Az idő az egyik dolog, ami gyakran gondot okoz. Márpedig a döntésekhez szükségünk van időre. Nem lehet két nap alatt behozni mindent, az egész vizsgálatot, márpedig akkor kellene dönteni. Képtelenség, ezt így nem lehet csinálni. MÁSODIK ASSZONY Nem tudjuk követni, hogy mi történik. ELSŐ ASSZONY Igen, és akkor kapunk egy másik értesítést és az égvilágon semmi se derül ki belőle. Ha nem tudjuk, hogy mi történik, hogy mik hangzanak el, hogyan döntsünk? Nem lehet, ez így képtelenség.

34

MÁSODIK ASSZONY Nem mondanak el semmit, csak kifordítják, amit mondok és amit a gyerekem mond, és amikor a gyerek kijön a bíróságról az ember nekiesik, hogy miért játszod el az esélyedet, miért nem mondod el a bizonyítékodat, minek mondasz olyat, hogy elmész, tudod, hogy ha ezt csinálod, akkor majd letartóztatnak, tudod, hogy ez szabálytalan... szóval nem lenne szabad így beszélni a gyerekkel, de aztán meg vigasztalja az ember, ha sír, és hát ez nevetséges, kell hogy legyen ennek jobb módja is. ELSŐ ASSZONY Elvégeztük a gyermekek bántalmazásáról és a rossz bánásmódról szóló kurzust a Nyílt Egyetemen és az nagyon hasznos volt. Tanítanak egy kis zsargont, amivel az ember már el tud indulni: így vissza tudunk vágni és tudunk válaszolni nekik az ő saját nyelvükön.

MÁSODIK ASSZONY Ugyanez vissza is üthet, mert én voltam a bíróságon, és azért, mert a kurzusról ismertem a zsargont, a bíró azt mondta, hogy láthatóan kiképeztek erre, szóval még ez sem nyert ügy. Ha az ember elő tudja adni, amit akar, akkor az a baj, hogy felkészítették, ha pedig nem, akkor az azért van, mert nincs mondanivalója. HARMADIK ASSZONY Úgy éreztük, hogy hülyének néznek, amiért nem értettük, hogy miről beszélnek, szóval önbizalmat adott az, hogy ezt a kurzust elvégeztük, megerősítettük az önbizalmunkat és most már úgy érezzük,

hogy tudunk válaszolni, és amikor mondjuk azt mondják, hogy hát ezt maga nem tudja, akkor viszszavághatunk, hogy de igen, tanultam. ELSŐ ASSZONY Nem szeretik, ha felkészültek vagyunk, úgy érzik, hogy ez fenyegeti és gyengíti őket, mert akkor már nem ők az Isten, mi is visszavághatunk, el tudjuk mondani, amit gondolunk, nem csak ijedten kuporgunk a sarokban. MÁSODIK ASSZONY Akár mi is el tudnánk végezni a munkájukat.

35

15. Marjorie Underwood süket kislányaival kapcsolatos tapasztalatai RHYS A most következő, két részből álló interjúban Marjorie, aki jelenleg egy süketekkel foglalkozó szociális munkás, arról beszél, hogy két lánya, Ruth és Nancy süketsége milyen hatással volt az életükre. Először azt meséli el, hogy hogyan reagált, amikor tudomást szerzett Ruth, első gyermeke süketségéről. MARJORIE Azt hiszem a háziorvosom volt az első ember, akihez fordultam. Talán nem is vizsgálta meg újra Ruth hallását, valószínűleg csinált egy kisbaba-tesztet és a három éves kori tesztet, majd küldött egy orvost, aki szerintem egy klinikai tisztiorvos lehetett, vagy valami ilyesmi. Ő eljött hozzánk, megvizsgálta Ruth-t, és azt mondta, hogy halláskárosodása van, és hogy el kellene vinni egy fül-orr-gégész szaktanácsadóhoz a kórházba. Most visszatekintve már látom, hogy akkor teljes hitetlenséggel fogadtam azt, amit mondott, a klasszikus hitetlenséggel, és a néhány hónap alatt, ami ettől a pillanattól eltelt addig, amíg elmentünk a szaktanácsadóhoz, meggyőztem magam, hogy ha kiveszik az orrmanduláját, vagy ha készüléket kap, az majd meggyógyítja Ruth-t. Szóval nem aggódtam miatta igazán, egyszerűen nem hittem el, hogy baj van, és amikor elmentem a szaktanácsadóhoz, hát annyira értetlen voltam, hogy egyedül mentem Ruth-szal, és beszéltem a konzultánssal, és soha nem fogom elfelejteni az orvos szavait, mert egy szót sem értettem belőlük, azt mondta: "a lányának kétoldali érzőidegi halláskárosodása van, de hangerősítővel rendben lesz..." Ó igen, és akkor kijöttem a szobából, és ő azt mondta, hogy üljek le kint a sor végére. Tehát ültem kint a sor végén vagy háromnegyed óra hosszat és semmi sem történt, aztán elment mellettem és én kissé túl magabiztosan megkérdeztem, hogy mire várok egyáltalán, mire azt válaszolta, hogy mintát fognak venni és nem értettem, hogy miről beszél, aztán hirtelen ráeszméltem, hogy hallókészülékről van szó. Hogy én mennyire elzárkóztam! Most alig bírom elhinni, hogy akkor ilyen keveset fogtam fel az egészből. Eztán jött az, hogy teljesen fejbevágott a sokk és emlékszem, hogy visszatartottam a könnyeimet és próbáltam elszórakoztatni a kis négyévest ott a váróteremben. Emlékszem, olyan négyéves kislány volt, aki imádta a meséket, de elég hangosan kellett neki felolvasni és én nagyon gátlásos vagyok ilyen helyzetekben, kicsit úgy éreztem, hogy felhívom magamra a figyelmet, csak hogy elszórakoztassam valahogy, úgyhogy nagyon zavarban voltam. Aztán megmondták, hogy hallókészüléket fog kapni és nem borulhattam ki és nem sírhattam és csak az járt 36

a fejemben, hogy ez mindenképpen jó élmény legyen Ruth-nak. Emlékszem, azt mondogattam neki, próbáltam megértetni vele, hogy milyen szerencsés lány, hogy neki saját hangszórója lesz – csak ez jutott eszembe. Aztán bementünk és a fülorvos betette ezt az izét a fülébe, valami gyurmafélét, aztán kivittem Ruth-t, ráraktam a biciklim hátsó ülésére és hazatekertem, az arcomon meg csak ömlöttek a könnyek, borzasztó volt. Azt hiszem, akkor tényleg nagyon elkeseredtem. Ha jól emlékszem ezután egy ideig senkihez sem mentem el, talán túl sokáig is, nyári szünet volt és Ruth akkor ment óvodába és emlékszem, hogy felmentünk az óvodába első nap és szóltam, hogy hallókészüléket fog kapni, még nincs kész, de hamarosan meglesz, és ők szóltak a tanárnak a süketség miatt. Azt hiszem valami nem stimmelt, mert az orvosoknak kellett volna szólniuk a tanároknak, de nem szóltak, úgyhogy azon a héten egy süketekkel foglalkozó tanár eljött az iskolába, megnézte Ruth-t, ő is megvizsgálta, és megerősítette, hogy Ruth-nak belsőfül-süketsége van, és hogy az érzőidegi annyit jelent, hogy inkább az idegekről van szó, mint a fül felépítéséről, és hogy soha nem fog meggyógyulni. Szóval ő is megerősítette ezt és aztán kérte, hogy majd menjek el hozzá, és emlékszem, elmentem hozzá és fantasztikus volt, maga is egy felnőtt süket lány anyja volt és csak annyit mondott, hogy "látom, maga még a sokk hatása alatt van", mire kitört belőlem a zokogás és persze ezzel nagyon megkönynyebbültem. ELIN RHYS Marjorie elmeséli, hogy a férje hogyan reagált a hírre. MARJORIE Nos hát amikor megkaptuk a diagnózist, azt hiszem nagyon megdöbbent, miután három-négy éven keresztül azt mondogatta nekem, hogy talán én eltúlzom, és “még hogy baj van”. Ő nem volt velük egész nap, ezért neki nem tűnt fel annyira, és ráadásul ő volt az, aki különösen jól tudott bánni Ruth-szal, lecsendesíteni, játszani vele, felkelteni az érdeklődését – azt hiszem részben mert erős, zengő hangja van, és olyan hangmagasságon beszélt, amit Ruth könnyen értett. Szóval azt hiszem egészen addig teljesen elzárkózott, teljesen letagadta maga előtt, hogy bármi baja lenne az ő drága kislányainak és így sokkal váratlanabbul érte a hír, mint engem. Azt hiszem teljesen sokkszerűen érte, míg engem nem, mert ahogy mondtam, addigra már megkönynyebbültem. Később persze mindkettőnknek voltak

elkeseredett időszakai, ami így visszagondolva egészen természetesnek tűnik. ELIN RHYS Marjorie második lányáról, Nancy-ről szintén megállapították, hogy részben süket. Ezt Marjorie már egészen másképpen fogadta, mint Ruth esetében. MARJORIE Nancy-n valahogy sokkal könnyebben túltettem magam, nem jelentett akkora sokkot. Nem hitetlenkedtem, nem volt lelkiismeretfurdalásom, mert Ruth miatt még lelkiismeretfurdalás gyötört: hátha azért történt ez, mert egyszer kiesett a gyerekágyból, amikor annyira sírt, hogy beletettem, ő pedig kivetette magát, és hogy ettől talán megsérült a feje. Vagy talán azért történt, mert egyszer annyira felidegesített azzal, hogy végképp nem akart elhallgatni és rákiabáltam, vagy hogy valami ilyesmi miatt történt, ami megesik kisgyerekeknél. Nancy-nél viszont már nem gondoltam, hogy én okozhattam, és ez tulajdonképpen jólesett, bár újra rövid időre depresszióba estem. Ahogy szokás, tudja, hogy érez az ember ilyenkor. ELIN RHYS Ebben a második interjúban Marjorie néhány süketséggel kapcsolatos álláspontról beszél, amikkel személyes tapasztalatai és a süketekkel végzett szociális munkája során találkozott.

hallanak, mint Ruth. Mindenesetre ez is sokkosan hatott rám. Mostanában szakember létemre gyakran találkozom egymásnak ellentmondó nézetekkel, különösen az olyan süketekre vonatkozólag, akik nem tudnak beszélni, és néha az az érzésem, hogy egyes szakemberek még ma is azt tartják, hogy a szülőket nem kell megismertetni ezekkel a modellekkel. Szerintem ez borzasztó szégyen, mert igen negatív hozzáállást jelent, ezzel ők tulajdonképpen azt közlik a szülőkkel, hogy a süketség mellett beszédképtelennek lenni negatív dolog. Ehelyett én sokkal inkább egy másik fajta kommunikációként tekintek erre, és szerintem ebben rejlik a szakmai súrlódások és nézeteltérések nagy része. A siket jelbeszéd generációkon át vita tárgya volt és aztán hatalmas vita kerekedett abból, hogy egyszerre csak egy lehetséges: az ember vagy beszélni tanul meg, vagy a jelbeszédet. Az a környék, ahol én lakom, még mindig kifejezetten a szóbeliséget helyezi előtérbe és néha az az érzésem, hogy azokra, akiknek jelbeszédre van szükségük, úgy tekintenek, mint akik kudarcot vallottak a szóbeli rendszerben. Szerintem ez megint csak konfliktushoz vezethet, mert nagyon negatív hozzáállást jelent azokkal a süketekkel szemben, akik más módon kommunikálnak, és nagyon elnyomó is egyben, mert szerintem a jelbeszédes kommunikációban rejlő lehetőségek és értékek sajnálatos módon nem elismertek, sőt félre is értik őket. ELIN RHYS Marjorie süketekkel foglalkozó szociális dolgozóként játszott szakmai szerepét nagy mértékben befolyásolta az, hogy süket gyermekek anyja.

MARJORIE Azt hiszem, szülőként nem sokat hallottam a különböző szemléletekről mindaddig, amíg Ruth el nem akart menni egy speciális, süketek számára létesített iskolába. Emlékszem, a süketekkel foglalkozó tanár megkérdezte tőlem, tényleg süketek iskolájába akarom-e küldeni, tényleg azt akarom-e, hogy "olyanabbá" váljon, bizonyos értelemben még süketebbé, egy süket közösség tagjává, aminek köszönhetően esetleg sokkal kevésbé lesz képes fenntartani kapcsolatait a halló világgal, az otthoni barátaival. Emlékszem, mennyire megütköztem a kérdésen, mert mindaddig számomra ez a kérdés fel sem merült úgy, hogy ezáltal esetleg még süketebb lesz, hanem a döntés azt jelentette, hogy megkapja, amire szüksége van, az pedig akkor egy süket közösség volt, ahol mindenre lehetősége nyílik. Szóval ez eléggé megrázott, és azt hiszem akkor azt gondoltam, hogy hiszen ez a tanár szeretné a süket gyerekeket normálisként kezelni és segíteni nekik a halló világba való lehető legjobb beilleszkedésben. Erről most már egész más a véleményem, most már úgy gondolom, hogy nagyon fontos a specializált képzés, még azok számára is, akik olyan jól beszélnek és

MARJORIE Azt hiszem a szakmai munkában kiváltságot jelent számomra az, hogy mindezeket megtapasztaltam: az, hogy végigcsináltam, az, hogy tulajdonképpen kliens is voltam, átvészeltem azt, amit az oktatásügynek a speciális igényekre kirótt ítélete jelent, és így tovább. Azt hiszem, emiatt már kevésbé ítélkezem és remélem, hogy a családokkal, akikkel találkozom, nem éreztetem azt a kriticizmust, ami valamikor jellemző volt rám. Úgy érzem, ennek köszönhetően kevésbé irányítok, tehát képesebb vagyok ráhangolódni arra a helyzetre, amiben az illető család éppen van, és tudom, hogy mindenki másképpen éli át ezt a folyamatot, és hogy minden egyes süket gyerek más és más. Azt hiszem, hogy ezen kívül - bizonyos értelemben - sokkal pozitívabban állok a süketséghez, és kevésbé óvom a szülőket. Talán már említettem, hogy néha az az érzésem támad, mintha a szakemberek összeesküdtek volna a süketség hatásának és súlyosságának a letagadására, és visszatérve arra, amit a tanácsadó akkor nekem mondott, tudja, hogy hallókészülékkel minden rendben lesz, hát ez végül is nem egészen így alakult, ehelyett Ruth-nak időnként nagyon is 37

megrázó élményei voltak az iskolában, sőt mindkettejüknek. Majd speciális oktatást kaptak egy bentlakásos iskolában, kettejük közül legalábbis Ruth nagy valószínűséggel süket emberhez fog hozzámenni, ami esetleg süket unokákat jelent, mostanra már az egész családunk jelbeszédet használ - mindez azért jóval több, mint hogy “hallókészülékkel minden rendben lesz”. Azt hiszem a tapasztalataimból azt szűrhetem le, hogy nem kell annyira oltalmazni a szülőket és be kell látni, hogy általában jól boldogulnak a realitással - jobban, mint mondjuk én kezdetben. A másik dolog pedig az, hogy szerintem a jelbeszéd körüli vitát el kell helyezni a megfelelő kontextusban a különböző oktatási módszerekkel együtt. Van egy olyan tendencia, miszerint nem szabad összezavarni a szülőket, nem szabad, hogy a szakemberek túl sok mindent elmondjanak nekik, mert akkor összezavarodnak. Mint szülő én ezt túlzott patronizálásnak érzem, a szülők, ha érthetően

38

és nem össze-vissza tájékoztatják őket, akkor igenis képesek mindezt feldolgozni, márpedig minden ajtót ki kell nyitni, minden utat végigjárni, igenis tudjanak csak mindenről. Vannak ugyan viták és közel sincs egyetértés, de úgy látom, hogy ez csak hasznos lehet, ahhoz pedig, hogy megvédjük a szülőket az összezavarodástól, hát, hogy őszinte legyek, szóval ha már felnevel az ember egy süket gyermeket, ha már egy ilyen veszteséget él meg, hát vele jár az, hogy összezavarodjon, és olyan szakemberekre van szükség, akik a szülőket ezen átsegítik, nem pedig elrejtik előlük a valóságot és megóvják őket az egésztől. Szóval az hiszem, hogy a szülői tapasztalataimnak köszönhetően sokkal tágabb képet kaptam a süketségről és a családokról, különösen a süket gyermekes családokról, és így sokkal többet tudok vinni a munkámba, mintha nem lenne ilyen tapasztalatom.

16. Eva esetét értelmezik: David Howe, Mike Scott és Maye Taylor ELIN RHYS A beszélgetés, amit hallani fognak, Eva esetére koncentrál, amelynek részletes leírását megtalálják a Tankönyv negyedik részében, a "Háttérstruktúrák a megértéshez" című fejezetben. Kérjük, előbb olvassa el az esettanulmányt. A közreműködő szakértők három különböző álláspontot fognak ismertetni az esettanulmány kapcsán, és megvitatják az álláspontjukat alátámasztó elméleti modelleket. Kérjük, gondolkodjon el azon, hogy hogyan lehetne az egyes elméleteket a saját környezetében előforduló szerepek és kapcsolatok megértéséhez szükséges struktúrákként alkalmazni. A beszélgetést a kurzust készítő csoport egyik tagja, Ray Woolfe vezeti.

azért, hogy elkezdje valamiféle saját kontextusba helyezni a dolgokat. Szeretnék ismét valaki mást idézni: Anthony Store mondta azt, hogy a dolgok szavakba öntése tisztázza nemcsak azt, hogy mit tud az ember, de azt is, hogy mit nem tud, és én nagyon szeretném rávenni Eva-t, hogy sokat beszéljen. Úgy érzem tehát, hogy a beszéd olyan alapvető előfeltétel, amely lehetővé teszi az emberek számára annak a felismerését, hogy ők a saját tapasztalataik szakértői. Fontos felismerniük azt, hogy szakértői a saját érzéseiknek és hogy ezért nagy figyelmet kell fordítaniuk a velük történő dolgokkal kapcsolatos gondolataikra. RAY WOOLFE Mondana valamit arról, hogy honnan származik ez az elmélet és hogy mik a forrásai?

RAY WOOLFE Mindhárom mai résztvevőnk különböző álláspontot képvisel majd az esettanulmány kapcsán, melyet megtalálnak a munkafüzetben. Elsőként megkérném David Howe-t, aki East-Anglia Egyeteméről érkezett, hogy röviden ismertesse a személyközpontú megközelítést, méghozzá ha lehet, oly módon, hogy először mond nekünk valamit az elméletről, majd az elmélet hátteréről. DAVID HOWE Az első dolog, amit a személyközpontú megközelítéssel kapcsolatban tudni kell, az, hogy más személyek tapasztalatait az ő referenciális keretükből igyekszünk megérteni. Milyen is ez a keret? Hogyan fest a világ abból a bizonyos nézőpontból? Konkrétan tehát egy olyan személlyel kapcsolatban, mint amilyen Eva, megpróbálnék – ahelyett, hogy egy szakmailag helytálló leírást adnék az ő tapasztalatairól – inkább lehetőséget adni Eva-nek, neki magának, hogy megpróbálja kifejezni a benyomásait, azt, hogy mit gondol, és azt, ahogyan a dolgok körülötte alakultak. Rendkívül örülnék tehát, ha olyan képet kaphatnék Eva-től, amelyben az ő saját szavaival jellemezné a dolgokat, az ő saját nézőpontja alapján. Mégpedig úgy, hogy olyan légkört szeretnék biztosítani az Eva-vel való találkozáskor, amelyben otthonosan érezheti magát, elég magabiztosnak és nyugodtnak ahhoz, hogy kiderülhessen, hol tart most és merre szeretne továbbmenni. Ezen kívül remélem, hogy kezdetben nagyon sokat fog beszélni, és azt hiszem, hogy az én szempontomból kulcsfontosságú az, hogy sok időt és teret tudjak biztosítani a számára. Különösen az első alkalommal, azért, hogy egyszerre elkezdhesse tisztázni az érzéseit, megszólaltasson olyan gondolatokat, amik esetleg már ott bujkáltak a fejében, és

DAVID HOWE Elég hosszú és összetett hagyománya van. Nagy részben filozófusoktól származik, akik úgy érezték, hogy az egyetlen mód az emberek megismerésére az, hogy megismerjük a nézőpontjukat, és hogy nem lehet megmagyarázni az embereket kívülről, külső szemmel nézve. A legjobb módja az emberek megismerésének az, ha rávesszük őket, hogy elmondják, mi történt velük és hogyan látják a dolgokat. Szóval többféle filozófiában gyökerezik az elmélet. Ezeket az elképzeléseket sokan felkarolták, köztük pszichológusok, akik úgy gondolták, hogy: igen, ez az emberek megismerésének a módja, kezdjük el vizsgálni az emberi magatartást az individuum szemszögéből, ahelyett, hogy szakértő-tudományos képzeteket kényszerítenénk rájuk, kívülről. Tágabb értelemben tehát ebből merítkezik a személyközpontú megközelítés, amelyhez sok híres ember csatlakozott, közöttük a feltétlenül említésre méltó Karl Rogers-szel. RAY WOOLFE Ha jól értem, David, ön elsősorban Eva-vel dolgozna, inkább, mint a férjével, vagy a családja más tagjaival. DAVID HOWE Nos azt hiszem, hogy eleinte teljesen Eva-en lesz majd a hangsúly, méghozzá azért, hogy lehetőséget kapjon - mint már mondtam - érzéseinek és tapasztalatainak a kifejezésére. Később talán ő maga szeretné majd bevonni a férjét és a családját, de ezt szívesen rábíznám, semmiképpen sem szeretném én javasolni. Azt hiszem emögött az rejlik, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk, vajon mi történik, ha az 39

emberek beszélni kezdenek és a beszéd által kezdenek értelmet tulajdonítani annak, ami velük történik. Két dolog érdekelne különösen: az első az, ahogyan Eva az elbeszélés által értelmet kezd tulajdonítani a tapasztalatainak, a második fokon pedig az - mert esetleg szeretne tovább menni -, hogy miután megfogalmazta, hogy hol is tart, elkezdje újrastrukturálni, újrarendezni a saját magával és a családjával kapcsolatos érzéseit és gondolatait. Ahhoz azonban, hogy eddig eljussunk, olyan biztonságos alapra van szükség, amit a kapcsolatunk nyújthat olyan környezetet biztosítva, ahol nyugodtan elmondhat mindent és elkezdheti újraértelmezni az érzéseit és a cselekedeteit. RAY WOOLFE Nagyon köszönöm. Most pedig Mike Scotthoz fordulok, aki a Liverpooli Személyi Szolgáltatások Társaságának a tanácsadó pszichológusa és megkérném, hogy mondjon nekünk valamit a kognitív-behaviorista álláspontról, valamint arról, hogy honnan származik az elmélet. Mike. MIKE SCOTT A kognitív-behaviorista szemlélet tulajdonképpen igen régóta létezik. Azon az elképzelésen alapszik, hogy az embereknek nem annyira az események okoznak gondot, mint inkább az, ahogyan ők ezeket az eseményeket látják. Ennek összefoglaló képét adja az ABC-modell, melyben ‘A’ jelzi az eseményt (valakit mondjuk létszámfölösleg miatt kirúgnak az állásából), ‘C’ a személy érzelmi reakciója az eseményre (például elkeseredés), ‘B’ pedig az a mód, ahogyan gondolkodik a szituációról, amitől úgy érzi magát, ahogy (ebben az esetben mondjuk az illető személy elkeseredésében azt gondolhatja, hogy mivel nem tud boldogulni, állása sincs, tehát értéktelen ember). Más-más emberek gyakran egészen másképpen reagálnak ugyanarra a szituációra. Egy másik ember, akit kirúgtak, érezheti magát egészen felszabadultnak is, érezheti úgy, hogy lehetőséget kap valami egészen új dologra, és ösztönözheti a szabadság, amit ezzel nyer. Az ilyen embernek egészen más lesz a ‘B’-je. Egy megint másik ember megélheti ugyanazt egészen másképpen, mondjuk úgy, hogy nagyon elkeseredik, amiért kirúgták, és úgy érzi, gondot fog neki jelenteni, hogy új munkát találjon, de hogy azért ezzel nincs vége a világnak. A kogno-behaviorista szemlélet tehát igazából azt mondja: az emberek kissé eltérő fényképeket készítenek ugyanarról a szituációról és az első benyomás a legmeghatározóbb, tehát ellenőrizni kell, vajon az illető pontosnak tartja-e a szituációról készített fényképét, illetve hogy mennyire tartja pontosnak. A személy saját véleménye a döntő. Nem a terapeuta rávetített véleménye számít, hanem az 40

illető saját nézőpontja. Eva esetében tehát arra figyelnék, hogy Eva hogyan látja a családjában történteket és hogy azok mit jelentenek a számára. Úgy találja-e, hogy ilyesmik minden családban előfordulnak és hogy minden családnak vannak gyenge pontjai? Vagy pedig úgy érzi, hogy teljesen reménytelen ember. Szinte lehetetlen elkeseredettnek lenni anélkül, hogy az embernek negatív képe lenne saját magáról, ezért az egyik első cél annak a kiderítése lenne, hogy Eva-nek valóban negatív képe van-e magáról és ha igen, azt mire alapozza. Aztán továbblépnénk Eva negatív világképére. Teljesen negatívan látja-e a családját? Úgy érzi-e, hogy a családjában teljesen rosszak az adok-veszek arányok, olyan helyzetben van-e, ahol mindenki igényeit ki kell elégítenie és ahol soha nem képes saját magáért is tenni valamit? Ez a negatív világnézete a férjével való rossz kommunikáció miatt marad fönn, vagy a saját elképzelése miatt, miszerint ő csak azért van ott, hogy szolgáljon? A következő lépés tehát a negatív jövőkép. Ha ő teljesen reménytelennek látja a jövőt, mindenféle jobb lehetőségtől mentesnek, akkor valószínűleg öngyilkos viselkedésre hajlamos személy. Meg kellene tehát nézni – méghozzá alaposan –, hogy rejt-e számára a jövő bármiféle felemelkedési lehetőséget. RAY WOOLFE Beszélne egy kicsit a dolog behaviorista részéről, mivel Eva értékrendjének a megértéséről beszélt? MIKE SCOTT A behaviorista aspektus a terápia harmadik fázisában kap szerepet. Bár a tanácsadó valószínűleg feljegyezte az Eva problémáit okozó gondolkodási mintákat, kezdetben azokat még nehéz lenne kezelni, különösen ha az ilyen gondokkal küzdő személy nagyon el van keseredve, mert egyszerűen nincs energiája végiggondolni őket. Az első fázisban gyakran rávesszük az embereket, hogy előre gondolják végig, mi az, ami esetleg feldobhatja majd őket hét közben, például találkozás egy rég nem látott baráttal, egy színházi előadás, vagy ilyesmi. Amikor pedig a kedvük akár csak egy kicsit is jobbra derül, máris áttérhetnek a terápia második fázisára, ami különböző szituációk megkérdőjelezését jelenti. DAVID HOWE Úgy tűnik, nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megpróbálják elképzelni, milyen lehet Eva-nek lenni, különös tekintettel arra, hogy miben hisz, ugyanakkor fontos vele együtt tervezni is, ami segíthet neki abban, hogy olyan viselkedésmintát követhessen, amit aztán ő is jobbnak talál.

RAY WOOLFE Most pedig megkérném Maye Taylort, a Manchester Polytechnic klinikai pszichológia-szakértőjét, hogy ismertesse a radikális feminista nézőpontot. MAYE TAYLOR Azt hiszem fontos tudni azt, hogy honnan is származik a radikális feminista álláspont. Hát először is kezdetben inkább politikai, mintsem elméleti elgondolás volt. Egy feminista, egy radikális feminista tehát azt mondaná, hogy a nőket egyedülállókként kell kezelni, mert egy nő problémái mindig az ő kizárólagos, saját problémái, ugyanakkor mégiscsak megkülönbözteti ezeket más nőktől, különböző helyzetüktől és különböző szocializációjuktól függően. Az elmélet azt tartja továbbá, hogy a férfiak ugyanúgy megsínylik a szexizmust, mint a nők, a különbség azonban abban rejlik, hogy a férfiak sokkal több kiváltságon és társadalmi előnyön osztoznak ahhoz, hogy képesek legyenek kezelni a problémáikat. A radikális feminista tehát a nő szociális helyzetét vizsgálná. Eva esetében az az igazán kulcsfontosságú, hogy a nő szinonim-értelmű a családdal. Itt van tehát Eva, és először mindig a családban betöltött szerepe merül fel, mint házi gondozóra, mint a család érzelmi jólétéért felelős személyre tekintenek rá, egy radikális feminista pedig azt mondaná, hogy menjünk túl ezen. Nem elégednénk meg azzal, hogy megnézzük a szerepeket a családon belül, hogy megpróbáljuk azokat helyrepofozni, és hogy segítünk Eva-nek ehhez hozzászokni, egy kicsit javítani rajta és kikerülni a konfliktusos helyzeteket. Mi azt mondanánk, hogy ennél talán jóval mélyebbre kell néznünk, és azt kell megvizsgálnunk, hogy rögtön az elején hogyan alakultak a szerepek. Azt hiszem az a legfontosabb, hogy... szóval amikor az ember személyes kapcsolatban kezd dolgozni egy nővel, akkor nagyon fontos, hogy ne abból induljon ki, hogy a férfiak és a nők egyenlő eséllyel indulnak, egyrészt a környezetükkel szemben, másrészt ami a helyzetük megváltoztatását illeti. Egy radikális feminista tehát azt mondaná, hogy többre van szükség, mint nem szexista munkára és tudatosításra, nem elég rávenni egy nőt problémáinak a felderítésére. A személyi vonatkozásokkal és a politikaival egyaránt foglalkozni kell. RAY WOOLFE Ennek a szemléletnek a fényében mit tenne, ha mondjuk Eva-vel dolgozna? MAYE TAYLOR Az lenne az álláspontom, hogy csak úgy érthetjük meg Eva helyzetét, ha végigtekintünk az egész életén, ezt képviseli a pszichodráma szemlélet, hogy a jelen csak a múlton keresztül megfejthető. Eva-nek

tehát meg kellene értenie a saját történetét. Meg kellene néznünk, hogyan vette a szocializációjának az üzeneteit, tehát először tudatosabbá tenni őt, aztán kerülhetne olyan helyzetbe, amelyben már körülnézhet, hogy mit tehet az egész struktúra, illetve a családjában betöltött helyének a megváltoztatására, mert nagy valószínűséggel ezek azok, amik a depresszióját okozzák. Apropó, egy radikális feminista nem használná a depresszió szót. Mi az opresszió, az elnyomás kifejezést használnánk. RAY WOOLFE Szóval rávennék Eva-t, hogy gondolja át, menynyire nyomja el a családban betöltött szerepe, és igyekeznének segíteni neki e szerep megváltoztatásában. MAYE TAYLOR Igen. Azt gondolom, hogy ha rábírjuk a családja szerkezetének átgondolására, ha már látja, hogy mekkora távolság választja el az ő és a férfiak szocializációját, hogy a társadalom a nőket olyan tevékenységre ösztönzi, ami az elzártságukhoz és a családba olvadásukhoz vezet, a családon belül maradásra és az érzelmi jellegű dolgokért való felelősségvállalásra, és hogy ehhez képest a férfiakat az eltávolodásra biztatják, arra, hogy elmenjenek otthonról. Így már talán érthetőbb, hogy miért nem használnánk a depresszió szót, mivel az egyértelműen azt jelentené, hogy Eva identitása szorosan a családhoz kötött. Ő úgy gondolja, hogy ez a dolga, és egyébként szörnyű lelkiismeretfurdalása lenne, mivel ő másképpen szocializálódott. Gyakran keresnek fel nők a szobámban és azt mondják: "Tudom, hogy nem lenne szabad elkeseredettnek lennem, kellemes otthonom van, csodálatos gyerekeim, és egy megértő férjem, aki hagyja, hogy péntek esténként elmenjek szórakozni a barátaimmal. Nem lenne szabad elkeseredettnek lennem." Ez az a pont, ahonnan a radikális feminista elindulna. RAY WOOLFE Talán itt "kitágíthatnánk" a beszélgetést: három különböző elméleti nézőpontról hallottunk és azok gyakorlati alkalmazásáról, úgy érzem, számos dolgot kiemelhetnénk. Az egyik ilyen kérdés szerintem az, hogy a struktúrák megváltoztatása-e a cél, vagy pedig valamiféle közvetlen, az individuummal való munka, a struktúrától függetlenül. MAYE TAYLOR Hozzáfűzhetnék-e itt valamit, Ray, mert amikor arról beszéltünk, hogy a nőket – ebben az esetben 41

Eva-t – rá kell vezetni arra, hogy megértsék a saját világnézetüket, szóval ez és a Rogers-féle szemlélet nekem politikailag naivnak tűnik, mert az húzódik mögötte, hogy ha nőket ráveszünk arra, hogy átgondolják a helyzetüket, akkor látni fogják, hogy nagyobb struktúrákról van szó, az egész társadalom szerveződése az, ami ezt a bizonyos kellemetlen helyzetüket okozza, és hogy nem rendelkeznek megfelelő hatalommal, gazdasági függetlenséggel, sem az érzelmi és politikai erővel, ami az ő problémáikat okozó struktúrák megváltoztatásához szükséges lenne. Valóban veszélyt rejt tehát a tudatosítási folyamat, méghozzá annyiban, hogy a csapdába kerülésüknek és a lehetőségeik korlátozottságának a felismerése akár még nehezebb helyzetbe hozhatja őket. Nos, ezért érvelünk a személyes és a politikai együttes szerepe mellett. MIKE SCOTT Van egy probléma a kognitív-behaviorista módszerrel, méghozzá a negatív realitások és az “elferdítések” között rejlő különbség, szóval ha valaki visszatekintve úgy érzi, hogy valamiről nagyon furcsán gondolkodott, akkor elég könnyedén – persze ez viszonylagos – változtathat a gondolkodásmódján és megváltoztathatja az érzelmi állapotát. Mindenesetre, ha már negatív realitásokkal való találkozásokat keresünk, akkor Maye hatalmi erőviszonyokra vonatkozó javaslata után hozzátenném, hogy végeztünk egy kognitív-terápiás kutatást Toxosban, Liverpoolban, és a kezelés résztvevőinek kétharmada, öö.. a négyötöde kiesett: javulást értünk el a depresszióban. Később azonban megismételtük a felmérést az egész városra kiterjedően, amikor is már csak 12% esett ki, méghozzá a negatív realitások miatt. A kognitív-behaviorista terápia tehát igen sokat tehet, bár előfordulhatnak olyan hátráltató tényezők, mint például a negatív realitások, amik megnehezítik a dolgunkat. RAY WOOLFE Mit szól ahhoz, hogy Karl Rogers-t politikailag naivnak titulálták, David? Mivel válaszolna erre?

orvossal, orvosi rendelőből való segítségre, és hogy ez már önmagában is jó kiindulási alap olyan valakinél, mint amilyen Eva. Külön érdekes az, ahova mindez vezet. Valószínűleg mindannyiunknak különböző módszerei vannak, máshol a hangsúly, ezért érdekes lenne megnézni, milyen különböző irányokba megy el a vizsgálat azután, hogy a labdát elgurítottuk. MIKE SCOTT A kogno-behaviorista nézőpontból kiindulva annyit tennék hozzá, hogy a klienssel való jó viszony szükséges feltétele bármiféle fejlődésnek. Azt hiszem abban különbözik a kognitív-behaviorista terapeuta szemlélete a kliens-központúétól, hogy a kognitív behaviorista szakértő szerint a kliensnek bizonyos készségeit kell fejleszteni, olyasmi módon, mint ahogy az ember autót vezetni tanul praktikus okokból. A különbséget ezeknek a készségeknek az elsajátítása és begyakorlása jelenti. Nem elég pusztán a saját szituációjára való rálátás, vagy a felismerés, hogy a szituáció hogyan alakult ki a társadalmi nyomások következtében. A puszta meglátás önmagában nem elegendő, részletekbe menő cselekvésmintát kell megtanítani, például hogy ‘mit fogok csinálni csütörtök délután, amikor a főnököm még több munkát kér majd tőlem’, és meg kell tanulniuk ‘nem’-et mondani a főnöknek. A kognitív behaviorista eljárásban tehát figyelmet szentelnek a részletekre. DAVID HOWE Rá kell mutatni arra, hogy létezik egy kemény, külső valóság és segíteni kell az illetőnek megbirkózni ezzel a valósággal. MIKE SCOTT Pontosan erről van szó. Ezen kívül fontos tanulni a tapasztalatokból. A mintát egy csontvázhoz hasonlítanám: ha valaki megtanul valamit csinálni, csupán durva kivonatát tanulja meg annak, amit aztán később csinálnia, majd a gyakorlatban tökéletesítenie kell. A gyakorlatban tehát az illető állandóan válogat a cselekvési minták közül.

DAVID HOWE Nos, nem azonosulok tökéletesen Karl Rogers-szel és elfogadom a kritikát. Azt hiszem, én inkább arra tenném a hangsúlyt, hogy mi alapján beszélgetünk Eva helyzetéről. Már önmagában az is értékes, hogy Eva beszél a családjában és a munkájában tapasztaltakról. Annak ellenére, hogy ez esetleg politikailag naiv megközelítés, mégis sokat jelent az, hogy Eva időt és teret kap ahhoz a kiváltsághoz, ha úgy tetszik, amiben élete más szakaszaiban soha nem volt része, hogy hangot adhat mindannak, ami élete során történt vele. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy az embereknek szükségük van ilyen típusú kapcsolatra egy segítővel, egy kezelő42

MAYE TAYLOR A feminista álláspont szemüveget szeretne adni a nőknek, amin keresztül nézhetik a világot és úgy gondoljuk, hogy az egyik leghasznosabb dolog az, ha képes az ember felismerni, hogy nem őróla, az individuumról, az ő személyes életrajzáról, az ő saját belső küzdelméről van csak szó, hanem arról, hogy nagy része annak, ami vele történik és amit érez a szexizmus közvetlen következménye, és a helyé, amit a nők a világban elfoglalnak. Tehát megint csak azt hangsúlyozom, hogy amikor azt mondom, hogy a nőkkel másképpen kel foglalkozni,

akkor egy sokkal inkább politikai jellegű állásfoglalásról van szó. MIKE SCOTT Azt hiszem, hogy egy kognitív-behaviorista keretben, amikor az ember negatív realitásokkal találkozik – márpedig mindenképpen találkozik ilyenekkel –, alkalmazhat bizonyos probléma-megoldó stratégiákat, amiket az illető személy aztán felhasználhat, akár egyeztetve őket a változatlan körülményekkel, legalábbis bizonyos fokig. Szóval nem állítanám, hogy itt alapvető ellentmondás van. MAYE TAYLOR Ugyanakkor a behaviorista stratégiák... Szociális munkásokra felügyelek, és ők olyan nőkkel dolgoznak, akik erőszakos férfiakhoz mentek hozzá, és ez esetben a viselkedési stratégia az, hogy megtanítsuk a nőknek, hogyan lehet elkerülni a konfrontációkat, hogy megtanuljanak úgy élni ebben a kapcsolatban, a férjükkel együtt, hogy felelősséget vállalnak a konfliktusok megelőzéséért, tehát nem adnak okot a férjüknek, hogy elveszítse az önuralmát és megüsse őket. Nos szerintem ez az a pont, ahol másféle politikai nézőpontra van szükség. DAVID HOWE Szeretnék közbeszólni, méghozzá egy köztes álláspontra helyezkedve. Úgy tűnik, hogy Mike-ot és Maye-t egyaránt a külső világ érdekli. Mike Eva készségeit szeretné fejleszteni, hogy képes legyen olyan dolgokat csinálni, amitől jobban érzi magát a világban, Maye pedig különösen arra helyezi a hangsúlyt, hogy Eva felismerje a politikai külső világ hatását. A személyközpontú megközelítés ehhez képest azt állítja, hogy Eva-nek van elegendő saját ereje és erőforrása. Ezért én arra szeretném képesebbé tenni, hogy újra tudja értelmezni a tapasztalatait, hogy aztán ezáltal jobban boldoguljon. Ez Mike szemléletének a gyökeres ellentéte. Mike azt mondja: “megtanítok neked dolgokat, hogy meg tudj birkózni a világgal”, én pedig azt mondom, hogy “megváltoztatom a világképedet, hogy ennek köszönhetően a készségeid is fejlődjenek.” Ez a gondolkodási mintáknak egyfajta érdekes kifordítása. Még egyszer mondom, hogy – Maye-től eltérően – szerintem Eva-nek vannak saját erőforrásai és képességei, amiket, ha elegendő tér és idő áll a rendelkezésére, felismerhet, kifejleszthet, és amik által magára ismerhet, hogy aztán sokkal hatékonyabban tudja kezelni a szituációját. Ha tehát így körvonalazom a szemléletemet, úgy látom, egészen máshol a hangsúly, mint akár Mike-nál, akár Maye-nél. Hmm. ELIN RHYS Most pedig kérjük nyissák ki a Tankönyvet a 4. résznél azon az oldalon, ahol a szubjektív-objektív,

és megváltoztató-szokványos címkéjű rublikákra felosztott mátrixos táblázat található. A három elméletet és a beszélgetést el lehet helyezni a táblázatban. A David Howe által ismertetett személyközpontú megközelítés például helyet kaphat az ‘A’-rublikában, lévén egyszerre szubjektív és – mint hallottuk – a szokványost hangsúlyozza a változtatás rovására. DAVID HOWE A személyközpontú megközelítés nagyon fontosnak tartja a jelentést és elsősorban arra törekszik, hogy megértesse az emberekkel a saját tapasztalataikat, és hogy segítsen nekik értelmet tulajdonítani a tapasztalataiknak. Ebben az értelemben tehát szubjektív, mert azt mondja, hogy: “az egyén képes értelmet tulajdonítani a saját tapasztalatainak és a saját személyének” – innen a 'személyközpontú' elnevezés, ebből követezik a szubjektivitás fontossága. Arra azonban nem biztatja az embereket, hogy a tapasztalataik gyökerét kutassák. Nem mondja például azt, hogy “a tapasztalataid eredhetnek abból, hogy egy férfi-dominált társadalom női tagja vagy”, sőt azt sem mondja, hogy “a magasabb társadalmi osztályokkal, illetve a gazdagabbakkal szembeni munkásosztálybeli helyzeted okozza ezt”. Hanem azt mondja: “vannak erőforrásaid és képes vagy rá, hogy megfogalmazd, ki is vagy valójában és hol tartasz jelenleg”. RAY WOOLFE Lássuk, hogyan foglal állást Maye, majd pedig hogy mit mond Mike. MAYE TAYLOR Nagyon vonzónak tartom ezt a megközelítést – és szeretném osztani az álláspontját annyiban, hogy, szóval azt a gondolatot, hogy az ember értelmet tulajdonítson a saját életének, és jelentést keressen magának, filozófiailag nagyon vonzónak találom, de egy radikális feminista nem állna meg itt, nem mondaná azt, hogy miután az ember felülvizsgálta az élete értelmét, akkor ez elegendő. Szóval, ha ezt a mátrixot nézzük, a radikális feminizmust tulajdonképpen számos helyre beírhatnánk. Figyelembe kell venni a tudatosító eljárásokat, azt az elképzelést, hogy a nőket személyteleníteni kell ahhoz, hogy a szocializációjukon és a saját tapasztalataikon keresztül értékelhessék magukat, ami aztán lehetővé teszi a számukra, hogy bizonyos értelemben, szóval hogy kiszabadulhassanak a saját tüneteikből, hogy inkább hátrányos helyzetűnek érezzék magukat, mintsem betegnek. Mégpedig azért fontos ez, hogy megértsék, miért múlják felül a nők a férfiakat az egészségügyi statisztikákban állandó jelleggel, és hogy ez mindig is így volt. Vajon az ő biológiai sajátságuknak köszönhető ez, vagy pedig a szociális helyzetüknek? 43

A jelentést tehát egy férfi-uralmú társadalomban kell elhelyezni. Ez egyben forradalmi álláspont is, mert nem csak tudatosítani szeretnénk, de változtatni is. A feminista pszichoterápia tehát nem csupán a megértésről szól, hanem megértésről és változtatásról egyaránt.

fogyatékosságban szenvedő gyerekük számára, akit 18 éven felül nem lehet intézetbe küldeni, ezért elkezdhetnének tevékenykedni egy segély-csoportban, szóval komolyabb előkészületeket tehetnének szellemi fogyatékos gyerekük érdekében. DAVID HOWE

MIKE SCOTT A kogno-behaviorista perspektívát valószínűleg egyértelműen el lehet helyezni a mátrix két alsó rublikájában. Bizonyos vonatkozásai miatt ugyanakkor a bal felső rublikába is sorolhatjuk, így például a tudatosítási folyamat miatt. Engedjék meg, hogy ezt illusztráljam egy példával. Gondoljanak csak olyan szülők esetére, akik egy súlyos szellemi fogyatékos gyereket nevelnek. Érzelmileg kimerültek, nagyon fárasztónak találják a szituációt. A kogno-behaviorista keretelmélet egyik stratégiája a szülőknek a problémamegoldásban nyújtott segítség, például segíteni arra a döntésre jutni, hogy hívjanak valakit, aki vigyáz a gyerekre és akkor egy-egy este elmehetnek valahova, tehát bizonyos értelemben a problémamegoldás segítene a szituáció állandósításában. Ugyanakkor arra is ösztönöznénk a szülőket, hogy jelentést tulajdonítsanak súlyos szellemi fogyatékos gyerekük nevelésének. Ez értelmet adna az erőfeszítéseiknek, és esetleg ráébreszthetné őket arra, hogy igazából nem egy értelmetlen mókuskerékről van szó, hanem érdemes csinálni, és hogy a gyerek egy mosolya tulajdonképpen rengeteget jelent számukra, csakúgy mint azok az apró kis örömök, amiket a gyerek egészen egyszerű kis dolgokban lel. Ez ugyanakkor arra is ráébresztheti őket - a probléma-megoldás folyamatában -, hogy nem áll elég lehetőség a rendelkezésükre a súlyos szellemi

44

Számomra a három szemlélet közötti különbség abban körvonalazódik, hogy vagy a külső világot akarják megváltoztatni valamilyen módon, a többi embert és a környezetet, azért, hogy az, aki segítségért fordult, mindennek következtében változzék meg, vagy pedig az illetőt magát változtatják meg, hogy aztán ő boldoguljon a külső világgal. A szubjektív irányító – így fogalmaznék – arra törekszik, hogy az egyént másfajta világértelmezésre bírja, és hogy az másképpen is viselkedjék, nem pedig más emberek és más szituációk megváltoztatásával próbálja őket megváltoztatni. RAY WOOLFE Azt szűrném le a beszélgetésből, hogy vannak egészen nyilvánvaló különbségek a három megközelítés között arra vonatkozóan is, hogy hogyan kezelnék a problémát, és magukban az elméletekben is, amikből a megközelítések származnak. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy sok olyan határterület is van, ahol az elméletek fedik egymást és nem olyan nyilvánvaló a különbség. A modellekkel kapcsolatban pedig talán az a tanulság, hogy a modell útmutató a gondolkodásunkhoz, de nem szabad általános érvényű kritikaként kezelnünk vagy rendeltetésszerűnek tekintenünk. Nos, azt hiszem, én ezt a tanulságot tudom leszűrni a beszélgetésből. Nagyon szépen köszönöm.

17. Beszélgetés a kurzus 3 fő témájáról : tapasztalat és szaktudás, hatalommal való felruházás és hatalom, sokféleség és diszkrimináció JILL RAYNOLDS Időnként tapasztalatra és szakértelemre mint ellentétekre tekintenek, holott a dolgozók és a szakértők is rendelkeznek tapasztalattal és a felhasználók, az ügyfeleik is bírnak szakértelemmel. Nos, szerintem nem ellentétekről van szó, és a kurzus során többek között azt próbáltuk hangsúlyozni, hogy a szakértőknek bizony használniuk kell a tapasztalataikat, az ügyfelek pedig sokszor már eleve rendelkeznek szakértelemmel. Az első pontra koncentrálnék: szerintem mindenki, aki segítő szerepben van, sok személyes tapasztalatot visz ebbe a szerepbe. Előfordul, hogy az emberek hajlanak a tapasztalataik elzárására és elkülönítik azokat a munkájuktól. Talán egyszerűen nem akarják, hogy az befolyásolja és meghatározza a segítségnyújtáshoz való hozzáállásukat. Amikor azonban valakinek sikerül konstruktív módon felhasználnia a tapasztalatait, az igazán csodálatos, és nekem nagyon tetszett, ahogy Marjorie ha még emlékeznek arra a felvételre, ami a süketek esettanulmányához tartozott -, ahogyan Marjorie egyszerre tudott süket gyermekek anyja és a szakterület egyik dolgozója lenni. Nyilvánvalóan hosszan és mélyen gondolkodott a dologról és sokat szenvedett, ezen kívül voltak tapasztalatai a szakterület dolgozóival kapcsolatban. Úgy tűnt, ő képes volt a tapasztalatait oly módon felhasználni, hogy a rálátása hasznos lehessen azok számára, akikkel együtt dolgozik. Azt hiszem ebből sokat tanulhatunk. JAN WALMSLEY Tökéletesen egyetértek azzal, amit Jill mondott és talán megnézném egy kicsit közelebbről a felhasználók tapasztalatait, mert azt hiszem, a kurzusban arra is kértük a hallgatókat, hogy amikor az egészségügyi és a közjóléti szféráról van szó, vessék be a szakértőkkel kapcsolatos tapasztalataikat, és szerintem ez egy nagyon értékes dolog. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ennek is megvannak a maga határai, mert előfordul, hogy az ember valaki olyanhoz fordul, aki másfajta szakértelemmel bír, mint ő maga, mondjuk levágja a lábunkon a körmöt vagy éppen összerakja a lábunkat, és ahogy a felhasználók bizonyos korlátok közé vannak szorítva, ugyanúgy a szakembereknek is vannak korlátaik - idézőjelben szólva -, arra gondolok, hogy van olyan, amikor bármilyen szaktudással rendelkezzék is az ember, azt nem érvényesítheti, hanem határokat kell szabnia magának és másoknak kell asszisztálnia. Ha ugyanis nem fordulunk másokhoz, akkor az az elképzelés, hogy az ügyfél az, akire koncentrálunk,

elvész az elmosódott szakmai és foglalkoztatási határok között. RAY WOOLFE Szeretnék csatlakozni a Jill által hangsúlyozottakhoz azzal, hogy tapasztalat és szakértelem szerintem sem szembenálló dolgok, de mindkettőre szükség van, és ez gyermekeket nevelő szülőként szerzett saját tapasztalataim alapján merült fel bennem, mivel a gyereknevelésre nem készítettek fel, a tapasztalat mégis meghozta a hozzáértést, amire másképpen nem tettem volna szert, és amint Jill is mondta, nagyon értékes az, ha valaki alapos képzettséget szerez. A szakembereknek állítólag a képzésük miatt nagy a szakértelmük, gyakran mégis a tapasztalatnak köszönhetik, és annak a képességüknek, hogy bele tudnak helyezkedni a szituációba úgy, hogy saját magukból adnak valamit, azáltal, hogy megnyílnak és részt vállalnak az illető helyzetéből, szóval ez is nagyon hatékony lehet. Szerintem sem szabad tehát tapasztalatra és szakértelemre mint ellentétekre tekintenünk. JAN WALMSLEY Ezek szerint mindketten azt mondjátok, hogy mindkét dologra szükség van és egyaránt tiszteletben kell őket tartani. JILL REYNOLDS Ugyanakkor időnként kizárható az egyik, legalábbis látszólag. Vegyük például a szakértők nyelvezetét, amivel a bántalmazott gyermekek anyukái szembetalálkoztak. Ők nagyon bátran megpróbálták megérteni azt a nyelvet és használni is azt. Ha jól emlékszem, azt mondták, hogy úgy érezték, néha nem a megfelelő dolgot csinálták és ezt meg is sínylették. RAY WOOLFE Azt hiszem ez egy fontos dolog, és gyakran elő is jön a kurzus során, szóval az a kérdés, hogy bizonyos csoportok szaktudása hogyan érvényesül és mennyiben nyer támogatást. Például egy bizonyos nyelv használatára való képesség, amivel valamit el lehet érni és ami egyfajta státuszhoz vezet. MŰSORVEZETÔ A csoport három tagja ezután áttért a hatalommal való felruházás és a hatalom kérdéseire. Ismét Jill Reynolds-t halljuk.

45

JILL REYNOLDS Számomra azzal kapcsolatban vetődtek fel kérdések, hogy mennyire lehet megváltoztatni a hatalmi egyensúlyt, figyelembe véve, hogy bizonyos emberek szakértelme elismert és esetleg, sőt többnyire fizetést is kapnak a munkájukért, és hogy ez hova vezet, mivel sokszor biztatjuk az embereket, hogy ők is kapcsolódjanak be a vezetési munkába, vállaljanak szerepeket vezetési projektekben is, egyenrangú munkatársakkal, és ha nem kapnak érte fizetést - hogy mást ne is említsünk -, ugyan miért vállalnák? Honnan indul ez a fajta tekintélyszerzés és hol áll meg?

anyuka elmondja, hogyan ruházták fel hatalommal a tanácsadók azáltal, hogy segítettek neki átevickélni a leggyötrelmesebb perióduson, aminek köszönhetően kibékült a gondolattal, hogy nem lehettek egészséges gyermekei. Nekem ez úgy tűnik, hogy hatalommal ruházták fel, és ebben az értelemben a hatalommal való felruházás egyszerre pszichológiai és szociológiai koncepció. Szerintem tehát nem nagy véleménykülönbségről van itt szó, csupán nem szabad szem elől tévesztenünk azt a tényt, hogy a hatalommal való felruházás interperszonális kapcsolatokon keresztül történik. MŰSORVEZETÔ

PAM SHAKESPEARE Azt hiszem, amikor a kurzus során a szerepekkel és kapcsolatokkal foglalkoztunk, kísértést éreztünk arra - és remélem, nem engedtünk neki -, hogy személyes kapcsolatokat a hatalom fogalmától teljesen függetlenül vizsgáljunk. Természetesen sok irodalom van a kapcsolatok bizonyos szempontú, nagyon finom, leszűkített fókuszú vizsgálatáról, ami szerintem nagyon érdekes és vonzó megközelítés. Néhány hete azonban elmentem egy konferenciára, ahol hasonló megközelítésű előadások hangzottak el és bár nagyon érdekes volt, a végén valaki megszólalt: "mindez szép, de mi a helyzet az osztálykérdéssel, senki egy szót sem szólt ezekről az emberekről, arról, ahogyan élnek, ahol élnek és amilyen helyzetben vannak" és mindannyian olyan messze elmentünk a kapcsolatok egyszempontú, részletekre koncentráló elemzésében, hogy az emberek társadalmi háttere feledésbe merült és úgy vélem, hogy mindkét dolognak helyet kell kapnia a vizsgálódásunkban, a kurzus tudományos megközelítésében, és szerintem az erőviszonyokat mindig mint valami képkeretet kell tekintenünk a legtöbb dologgal kapcsolatban, amiről beszélünk. MŰSORVEZETÔ Szóval mintha a szerepeket és a kapcsolatokat ugyanabba a keretbe helyeznénk. PAM Igen. RAY WOOLFE Azt hiszem én egy egészen más nézőpontból közelíteném meg. Nekem úgy tűnik, hogy az emberek hatalommal való felruházása interperszonális szinten történik és nem csupán a mondjuk munkásosztálybeliek, színesbôrűek, fogyatékos gyermekek szülei társadalmi státuszának a javítását jelenti. A felvételen pedig különösen érdekesnek találtam azt a részt, ahol két halláskárosodásos gyermek anyja beszélt - és ezúttal magam is mint súlyosan fogyatékos gyermek szülője beszélek. A felvételen az 46

Talán most továbbléphetnénk a harmadik szópárra, ami a sokféleség és diszkrimináció. PAM SHAKESPEARE Nos, a kurzus során számos érdekes beszélgetést halhattunk sokféleségről és diszkriminációról, és nekem úgy tűnt, hogy a kurzuson belül is továbbléptünk azáltal, hogy olyan kifejezéseket használtunk, mint egyenlő lehetőségek, sokféleség és diszkrimináció. Ez olyan, akár egy ékkő különböző oldalai, minden nap megnézi az ember és mindig más és más, mindig egy kicsit másmilyennek tűnik, mint előző nap. Az egyik felvétel, amit felhasználtunk valamelyik hangkazettán, az idős házaspár, Mr. és Mrs. Singh esete is olyannak tűnik nekem, mint egy ékkő a sok-sok oldalával, mivel eredetileg azért akartuk felhasználni a felvételt, mert sokféle különböző tapasztalatot szerettünk volna bemutatni a hangkazettákon. Amikor azonban figyelmesen meghallgattuk a felvételt, felmerült bennünk, hogy ezeknél az embereknél talán a diszkrimináció is felmerül, ami a kínált szolgáltatásokat illeti, majd pedig arra jutottunk, hogy a kurzus feladatai közé tartozik az is, hogy az egyenlő lehetőségek tárgyalása után akár egy ilyen elemzést is bemutasson. Számomra tehát ez a kurzus során bemutatott egyik legárnyaltabb megközelítésnek tűnik. Ami engem illet, én általában képtelen vagyok az egyik szempontot kizárni, mert minden alkalommal, amikor újra szemügyre veszek valamit, az fordul egyet és más kérdések is felmerülnek. JILL REYNOLDS Igen, egyetértek, meglehetősen komplex dolgokról beszélünk és könnyen kísértést érez az ember, hogy olyasmiket mondjon, mint: "ez diszkrimináció, nagyon rossz dolog, nem szabad ebbe a hibába esnünk", vagy hogy: "én jó vagyok, én nem diszkriminálok". Amikről itt szó van, azok közel sem ilyen egyszerű esetek, gyakran arról van szó, hogy ki kell bogoznunk, mi számít diszkriminációnak, hol lép be a sokféleség, és mit is jelent. Volt valami, amit May Taylor mondott, és ami szerintem

erre rávilágít, méghozzá amikor egy olyan nőről beszélt, akiről nem sokat tudtunk, azt hiszem mindössze annyi információnk volt róla, hogy el van keseredve és hogy egy anyuka: talán nincs is szükség ennél többre ahhoz, hogy elkezdjünk azon gondolkodni, vajon mi lehetne a legjobb a számára. És azt mondjuk: nos, talán egész életében más embereknek segített úgy, hogy közben maga sem vette észre, csak gondoskodott róluk, arra figyelt, hogy hogyan érzik magukat, és talán csak ezekről a láthatatlan dolgokról van szó, talán nem is akarunk beleavatkozni az ő dimenziójába és megváltoztatni azt, sem azt mondani, hogy a nőknek nem szabad ezt csinálniuk. Lehetőségeket szeretnénk kínálni az embereknek, azt szeretnénk, ha tisztában lennének a szerepeikkel, és hogy felismerjék, a számukra nyitva álló lehetőségek mekkora sokféleséget kínálnak.

MŰSORVEZETÔ Végül a kurzus egészére vonatkozó általános megjegyzéseket halhatunk. Pam Shakespeare. PAM SHAKESPEARE Rájöttem, hogy a sokféle feszültség, amit a kurzus során megbeszéltünk a világon mindenütt jelen van a szerepekben és kapcsolatokban. Szóval nem csupán felmerülnek bennünk, de jelen vannak magukban a szerepekben és kapcsolatokban. JAN WALMSLEY Milyen feszültségekre gondolsz? PAM SHAKESPEARE

MŰSORVEZETÔ Tehát egyfajta perspektívát kínáltok. PAM SHAKESPEARE Azt hiszem a perspektívák mögé is próbálunk látni. Szóval úgy érzem, szükségünk van perspektívákra, átvezethetnek nehéz dolgokon, de azt hiszem szüntelenül ki is kell lépnünk mindebből és igyekezni megérteni, mi mást tanulhatunk még a szituációból, mi rejlik még benne, szóval szerintem folyamatosan változunk, amint egyre mélyebben belemerülünk valamibe. JAN WALMSLEY Szóval egy kicsit olyan ez, mint a munkája végzése közben reflektáló dolgozó? JILL REYNOLDS Igen, szerintem mindenképpen reflexióról van szó, arról, hogy elkötelezett az ember a tananyaggal és állandóan újraértékeli azt, igen. RAY WOOLFE Visszatérve arra, amit Jill May Taylor megjegyzéséről mondott, a "Háttérstruktúrák a megértéshez" című részben, miszerint "ha ennek a nőnek a szituációját úgy tekintjük, nos, nem mint depressziót, de mint opressziót, akkor a szituáció mindjárt más színben tűnik fel" JILL REYNOLDS Ez a dolognak egy másik oldala.

Először is arra, amiről a kurzus legelején beszéltünk, magára a szerepek és kapcsolatok között rejlő feszültségre. Az egyéni viselkedés és a sokkal magasabb szinten elhelyezkedő társadalmi rend között feszülő ellentétre. A pszichológiai és a szociológiai megközelítések között rejlő feszültségre. A kutató és a dolgozó közötti feszültségre. Mindezek a világban valóban jelenlevő feszültségek. JILL RAYNOLDS Azt gondolom továbbá, hogy igyekszünk elültetni az emberekben azt, hogy sok mindenre képesek; hogy képesek dolgozni, képesek részt venni bizonyos dolgokban, képesek élni a szolgáltatásokkal és a lehető legtöbb hasznát venni azoknak. Nem minden változás érhető el azonban pusztán azáltal, hogy az emberek megpróbálják megváltoztatni az egyéni munkamódszerüket, gyakorlatukat, elkötelezettségüket, mivel sok dolog egyszerűen az egyéni hatáskörön kívül esik. Ezt szerettem volna mindvégig szem előtt tartani a kurzus során. RAY WOOLFE Összekapcsolnám ezeket a kijelentéseket. Maga a kurzus sok mindent megváltoztatott bennem, eleinte azt gondoltam, vagy inkább csak reméltem, hogy talán a végén, szóval hogy talán tudni fogom, mik is azok a szerepek és kapcsolatok, és hogy valamiféle végső következtetésre jutok majd. Rá kellett jönnöm, hogy nincsenek végleges megoldások és hogy egyszerűen - amint Pam is mondta -, el kell fogadnunk a bizonytalanságokat és el kell fogadnunk a feszültségeket, amik körülvesznek bennünket, és hogy ugyanakkor - amint azt Jill mondta - ez nem jelenti azt, hogy tehetetlenek lennénk. Igenis tehetünk valamit, tudunk tenni valamit a bizonytalan és tisztázatlan szituációkban is.

47

18. "Az AIDS és a társadalom" Mennyire a táradalom által kreált probléma az AIDS, inkább, mint csupán orvosi probléma? Milyen hatással van a probléma társadalmi mérete azokra, akik az HIV és az AIDS közegében dolgoznak, és milyen hatással van a beszélgetésben részt vevő négy személyre? E négy személy a következő: Robert Bor, a londoni Royal Free Hospital klinikai pszichológusa, aki HIV szűrés előtti és utáni tanácsadással foglalkozik. Anne Cockroft szintén a Royal Free dolgozója, a Foglalkoztatási Egészségügyi Osztály igazgatója, aki közreműködött a kórháznak az HIV-pozitív dolgozói felé vállalt politikájának a kidolgozásában. A harmadik résztvevő Tamson Wilton, aki a Bristol Polytechnic HIV és AIDS kutatását irányítja, és aki elsősorban a közösség és a fiatal dolgozók AIDS képzésének hiányosságaival foglalkozik. Végül Lee Neale, aki a 'Fertőzött Nők' nevű segélycsoport munkatársa és maga is HIV-pozitív. Peter Evans vezeti a beszélgetést. PETER EVANS Leigh, először hozzád fordulnék, beszélnél egy kicsit magadról, arról, hogy mi történt veled és hogy milyen reakciókat kaptál a körülötted levő emberektől, amikor HIV-pozitívnak diagnosztizáltak? LEIGH NEALE Nos, mindez négy és fél évvel ezelőtt történt: a Holloway börtönben voltam, amikor diagnosztizáltak. Semmiféle tanácsot nem kaptam, sőt azt mondták, hogy ne mondjam el senkinek, és hogy tegyek úgy, mintha hepatitisz B-m lenne, nem akartak tömeghisztériát. Aztán az egész időre külön cellába tettek, egy tolóablakon adták be az ételt, szóval elég rettenetes volt. PETER EVANS Tehát a börtönt tulajdonképpen felkészületlenül érte a betegséged? LEIGH NEALE Igen, azt hiszem, elég fura emberek vannak ott benn, szóval szörnyű volt és nagyon ijesztő, mert akkor még csak annyit tudtam, amennyit a médiából lehetett, az pedig nem volt más, mint hogy HIV egyenlő AIDS, AIDS egyenlő halál. Ráadásul egyszerre jött a gyomor- és bélgyulladással, ami valószínűleg a sokk vagy valami ilyesmi miatt volt, úgyhogy azt hittem, ott helyben fogok meghalni. Amikor pedig kikerültem, megmondtam a nővéremnek. Nagyon közel állok a nővéremhez, de nem jött el meglátogatni, ő is ugyanúgy félt a média miatt és a sógorom még egy évvel később is azt kérte, 48

hogy ne érjek hozzá a gyerekekhez, a gyerekeikhez, hogy ne pusziljam vagy simogassam meg őket. PETER EVANS Tehát félelmet és elkülönítést tapasztaltál, méghozzá nem is csak idegenektől, de a saját családodtól is? LEIGH NEALE Igen. PETER EVANS Most, hogy a 'Fertőzött Nők’-nél dolgozol, gondolod, hogy a nők tapasztalatai bármiben is különböznének a férfiakétól, vagy csupán általános reakciókról van szó? LEIGH NEALE Szerintem a nőknél annyi minden más is szerepet játszik. Arra gondolok, hogy általában gyerekek is érintettek, a gyerekek is lehetnek HIV-pozitívak, meg is halhatnak, vagy mégsem, őket esetleg később diagnosztizálják, de szóval ennek sok vonzata van: mit mond az ember a gyerekeinek, amikor nem tudja, hogy mi fog velük történni, mi lesz a gyerekekkel, ha mondjuk megbetegszem, ha kórházba kerülök, vagy főleg ha meghalok, akkor aztán mi lesz a gyerekekkel? PETER EVANS Visszatérve a börtönbeli tapasztalataidra, hogy érezted magad? A rendszer áldozatának érezted magad, vagy úgy tűnt, hogy az emberek partnerek voltak olyan körülmények között, amikről ők azt gondolták, hogy mindenkinek kijár? LEIGH NEALE Áldozatnak, teljesen áldozatnak éreztem magam. PETER EVANS Köszönöm, Leigh, nemsokára folytatjuk. Most pedig Robert Bor-hoz fordulnék: hallottad ezt a meglehetősen erős vádat, ami a rendszert érte? Mit szólsz hozzá? DR ROBERT BOR Nos, szerintem ez elgondolkodtatja az embert arról, hogy miért is vannak támogatási céllal vezetett tanácsadások és ápoló szolgáltatások, amiket az HIV

terjedése miatt hoztak létre. Sok más betegséggel ellentétben az emberek megbélyegzésnek, kiközösítésnek, áldozati szerepnek vannak kitéve és még sok egyéb büntetést szenvednek el. Még azért is rossz szemmel néznek az emberre, ha arról beszél, hogy volt szűrésen. Azt hiszem sok függ a közegtől, ahol felmerül a probléma. Valaki, akit Afrikában HIV-val diagnosztizálnak például egészen mást fog tapasztalni, mint akivel ugyanez történik New York-ban, Londonban vagy valamelyik más nyugati nagyvárosban. Azt hiszem azonban, hogy nagyon sok ember számára az alapvető félelem megmarad, az attól való félelem, hogy továbbadhatja egy hozzá közel állónak, egy családtagnak vagy a kedvesének. Ott van továbbá az elutasítástól való félelem, és ahogy azok, akik jó kezelésben részesülnek, egyre tovább élnek, ők már amiatt aggódnak, hogy hogyan fognak boldogulni az évek során, amikor egyre inkább terhet jelentenek majd a családnak és többé nem lesznek produktívak. PETER EVANS Tamson Wilton, most hozzád fordulnék. Azt érzem igazán zavarba ejtőnek Lee beszámolójában, hogy az intézmény és a család ugyanúgy reagáltak. TAMSON WILTON Nos, szerintem az intézmények dolgozói amellett, hogy magánemberek, természetesen szakemberek is. Ezzel azt akarom mondani, hogy megdöbbentett, az emberek szakmai énjét mennyire meghaladja a személyes félelem, ami gyakran egészen aránytalan a valós HIV-fertőzés veszélyéhez képest. Emlékszem a fiam tanárára, aki megtiltotta neki, hogy megvakarja a combját a tanteremben, amikor hat éves volt, és ezt nekem az HIV terjedésének a veszélyével magyarázta. (Nevetés) Nos, én meglehetősen riasztónak találom, hogy egy dolgozó, egy tanár, akinek a könyökén jön ki az információ, anynyira fél, hogy minden határon túl eltúlozza a dolgot. PETER EVANS Ez a félelem miatt van... a félelem, és a túlzott aggodalom miatt, ami az emberek legjobb szándéka ellenére is hat, elfedi az ítélőképességüket és az HIV-ról és az AIDS-ről való ismereteiket. ANNE COCKROFT Ez szerintem is így van, egyetértek Tamsonnal abban, hogy szakembernek lenni még nem jelenti azt, hogy nincsenek félelmeink. Azok az orvosok és ápolók közül, akikkel dolgozom, a legtöbbjük nagyon is tájékozott a terjedés módjairól, de éppen ez az, amiről nem lehet azt mondani, hogy így vagy úgy nem történhet meg. Szóval nem mondhatjuk azt, hogy egy bizonyos módon semmiképpen sem ter-

jedhet, tehát soha nem lehet teljes biztosítékot szerezni, márpedig sokszor az emberek pontosan arra vágynak, és segíteni kell nekik belenyugodni a bizonyos szintű bizonytalanságba. Erre azért van szükség, hogy segítsünk nekik boldogulni a mindennapi életükkel, merthogy mégiscsak vállalnak némi felelősséget, ha egészen kicsi felelősséget is. A sebészek például, ők azért időnként megszúrják magukat egy-egy tűvel, nos a terjedés veszélye ebben az esetben kicsi ugyan, de azt nem mondhatjuk nekik, hogy nem is áll fenn, és ha csak annyit mondunk, hogy: "ne aggódjon miatta, engem se nyaggasson vele, felesleges ezzel foglalkoznia", ez nem kielégítő válasz nekik. Bele kell nyugodniuk, hogy kockázatot vállalnak és nekünk segítenünk kell ezt elfogadtatni velük. PETER EVANS Köszönöm. Robert, ismét tied a szó. Tanácsadással foglalkozol... HIV szűrés előtt és után. Láttuk, hogy az egész társadalomban mennyi problémát jelent ez, nos, mint tanácsadó, nem gondolod, hogy az egész társadalom tanácsadásra szorul? DR ROBERT BOR Nos, szerintem a tanácsadás nagy része az egészségügyi tájékoztatáson keresztül történik, azon keresztül, amit az emberek olvasnak az újságban és látnak a televízióban. Szerintem ez egy fajta informális tájékoztatás. Azt hiszem, az egyetlen hatást, amit gyakorolni tudok, az egyenesen arra a páciensre irányul, aki eljön a kórházba vagy azért, mert egyszerűen aggódik az HIV miatt, vagy mert szűrésre jön, vagy mert később kiderül róla, hogy fertőzött. Nos, módunkban áll segíteni azoknak, akiket fertőzöttnek diagnosztizálnak, elsősorban abban, ahogyan a kapcsolataikhoz és a családjukhoz viszonyulnak. Úgy gondoljuk, hogy ebben tudunk a legnagyobb hatással lenni az emberekre. Úgy gondoljuk - és azt hiszem, ez az összes páciensünkre vonatkozik -, hogy a legnagyobb gondot az okozza nekik, hogy beszélni merjenek róla a hozzájuk közel állóknak. Sok más körülmény is fontos, és az emberek már jóval az AIDS előtt is meghaltak betegségekben, az AIDS nem az első kór, amivel az embereknek szembe kell nézniük. A nagy különbséget az jelenti, hogy nincs meg az azonnali ellátás, amit más esetekben mindenképpen megkapnának. Ha ismét Afrika példáját vesszük, és ez egy visszatérő példa, sokszor a társadalmi támogatás is megszűnhet amiatt, hogy a család többi tagja is meghalhat. Annyit tehetünk, hogy segítünk az embereknek módot találni a betegségük nyílt felvállalására (amennyiben ez a megfelelő lépés), és rávesszük őket, hogy olyan segítséget és támogatást keressenek, amivel a lehető legjobban élhetik tovább az

49

életüket, szem előtt tartva, hogy bizony életveszélyes a helyzetük. PETER EVANS Azonnal visszatérünk a segítség és támogatás kérdésére. De ami a nyílt felvállalást illeti, erről mit mondtak az embereknek? DR ROBERT BOR Az egyik elv, ami szerintem hasznosnak bizonyul a tanácsadásban az, hogy nem adunk utasításokat. Ha a szájába rágja az ember valakinek, hogy mit csináljon, akkor az vagy elutasítja, vagy a dolog visszaüt és nem működik megfelelőképpen. Ezért beszélgetünk, először is megpróbáljuk kideríteni, hogy mi a probléma az illetővel, hogy miért fél beszélni erről másokkal, családtagokkal, munkatársakkal, vagy barátokkal. Ha már felismertük, hogy mi a gond, megbeszélhetjük velük a lehetőségeket: a "ha megmondanád" típusú helyzeteket; sok feltételes példát használunk, mint például: "mi lenne, ha valaki tudná...", "ha esetleg elutasítanának...", "ha nem mennének a dolgok...". Ezáltal felkészültebbek lesznek az emberek, persze soha nem lehet őket mindenre felkészíteni, és valójában mi sokszor ezzel tisztában is vagyunk, hogy egyesek el fogják veszíteni a munkájukat, megbélyegezhetik őket a munkahelyükön vagy a családjukon belül, ezzel együtt sok ember képes változtatni dolgokon és a tapasztalataink azt mutatják, hogy egyre több ember vállalja fel nyíltan a betegségét. ANNE COCKCROFT Nos, csak annyit akartam mondani, hogy érdekes módon a fiatalok az HIV társadalmi következményei miatt veszik annyira komolyan az egész dolgot. Van egy olyan gyakorlatsorom, amit fiataloknál használok: el kell képzelniük, hogy HIV-fertőzöttnek diagnosztizálják őket, hogy akkor mennyiben változna meg az életük és hogy ez milyen hatással lenne a hozzájuk közel állókkal való kapcsolataikra, és hát ez az a pont, ahol sokan közülük átélik a dolgot érzelmileg és megdöbbennek: "Ó, a fene vigye el, talán tényleg engem is érinthet ez a dolog". PETER EVANS Hogy téged ismételjelek, valódi problémák merülnek fel, amikor az intim viselkedésről esik szó. Robert, problémát jelent-e ez neked, mint szakembernek, mivel ha hidegen és tényszerűen beszélsz az HIV-ről és az AIDS-ről, akkor az emberek életének olyan területeibe szólsz bele, amibe akár te, akár más szakmádbeliek egyébként nem szívesen avatkoztok?

50

ROBERT BOR Ezt fontos kérdésnek tartom. Azt hiszem, az orvosi szakmai képzésben általában a hallgatókat nem készítik fel kellőképpen a szexszel kapcsolatos kérdésekre és arra, hogy hogyan kell az emberekkel igen intim és érzékeny dolgokról beszélni. Az HIV sokakat rákényszerített erre, egyesek hanyagul kezelik, de akadnak olyanok is, akik nagyon tájékozottak és képzettek lettek benne. Ez nagyon fontos kérdés, mert ha kerüljük a halál, a szex, öö.. a gyász stb. témáit, akkor esetleg soha nem fogunk tudni segíteni az embereknek, adott esetben ugyanis ők éppen arra kíváncsiak. Azt tapasztaljuk, hogy gyakran maguk a klienseink és pácienseink is egy fejjel előrébb járnak nálunk az egészségügyi szakértelemben: míg mi csak keressük a szavakat, és keressük a módját, hogy társadalmi szempontból közelítsük meg a dolgot, ők már bőven ott tartanak. Azt hiszem továbbá, hogy az HIV sok egészségügyi dolgozót rávett arra, hogy elgondolkodjon a saját munkájáról, arról, ahogyan beszél az emberekkel, és arról, hogy hatékonyabban kellene kihasználnia az idejét. Az HIV esetében ugyanis előfordul, hogy csak egyszer találkozunk a klienssel, de az egy nagyon meghatározó találkozás, mivel nem várhatunk évekig, sőt akár hetekig sem. PETER EVANS Ami a tanácskérést illeti, nyilván azt mondod az embereknek, hogy vannak bizonyos ügynökségek, akikhez lehet ilyen és ilyen tanácsokért fordulni elégedett vagy ezekkel az ügynökségekkel, gondolod, hogy a megfelelő módon viszonyulnak a kliensekhez? DR ROBERT BOR A többségük bizonyára igen, mivel ezért létesültek, válaszul a társadalmi attitűdökre és az elutasításra, amit az érintettek tapasztaltak, és azt hiszem, ezek az ügynökségek arra valók, hogy olyan közegben nyújtsanak segítséget az embereknek, amiben azok kényelmesen érezhetik magukat. Szerintem a kórházak és azok a helyek, amikhez az emberek jobban hozzá vannak szokva nemsokára ugyanígy fogadják majd őket és elfogadottabbá válnak majd. Azt hiszem, a kórházak átlagos HIV osztálya is ilyennek számít, de előfordul, hogy a kórház többi része, a legtöbb hagyományos osztály még nem igazán zárkózott fel. PETER EVANS Köszönöm, akkor ezen a ponton fordulnék ismét Anne Cockroft-hoz, aki közreműködött a Royal Free Hospitalnak az egészségügyi dolgozókra vonatkozó szabályzatának a kidolgozásában. Nézzük csak meg, mit is mond ki a kórház erre vonatkozó szabályzata

DR. ANNE COCKCROFT Sokféle ehhez kapcsolódó irányelv van. Ami az egészségügyi dolgozókat illeti, rájuk az vonatkozik, hogy az HIV-fertőzöttség nem jelent állásvesztést a kórház egyetlen részében sem és nincsen kötelező jellegű szűrés. Ez azt jelenti, hogy mondjuk egy HIV fertőzött dolgozó, aki sebészként dolgozott, nyugodtan folytathatja a munkáját, nekünk nem feltétlenül kell tudnunk, hogy fertőzött vagy sem. PETER EVANS Mi a helyzet akkor, ha feltételezik valakiről? DR: ANNE COCKCROFT Nos, ebben az esetben sincs bizonyíték a fertőzésről. Szerintem az a fontos, hogy egyensúlyt találjunk a valóság és az észlelt félelmek között. Lehet, hogy az emberek tartanak tőle, hogy a sebész esetleg megfertőzheti őket HIV-val, de nincs bizonyíték arra, hogy ez valóban megtörténik. Ugyanígy, ha valakiről kiderül, hogy HIV-fertőzött és azt mondanánk, hogy nem folytathatja a munkáját, ezen az alapon mindenki mást is szűrni kellene, aki ugyanazt a munkát végezte, mert ők ugyanúgy továbbadhatták. Ilyen körülmények között tehát az egészségügyi dolgozókat illetően nem merül fel a szűrés kérdése. Ami pedig a pácienseket illeti, a szabályzatunk azt mondja ki, hogy a pácienseknek titoktartási joguk van, tehát ha volt szűrésük, csak az őket ápolóknak szabad tudniuk az eredményről. Ha tehát egy egészségügyi dolgozó tudja egy betegről, hogy HIV-fertőzött, akkor nagyon szigorú titoktartásra van kötelezve. Ezzel tulajdonképpen csak újra szabályba foglaljuk azt, amire igazából nem lenne szabad, hogy szükség legyen újra kimondani. PETER EVANS Ez ugyebár összhangban van a mai gyakorlattal? DR ANNE ROCKFROFT Összhangban kellene, hogy legyen. Azt is fontos megemlíteni - és ez nem csak az egészségügyi közegre vonatkozik -, hogy ha egy alkalmazottról a kollégái gyanítják vagy tudják, hogy HIV-fertőzött, akkor sokszor azt mondják, hogy nem akarnak tovább vele dolgozni. A szabályzat azt mondja ki, hogy kísérleteket fognak tenni a kollégák felvilágosítására arról, hogy miért is nem voltak veszélyben. A legutóbbi jelentés szerint fegyelmi eljárást indíthatnak azok ellen, akik nem hajlandók dolgozni valakivel, akiről úgy gondolják, hogy fertőzött. Szóval azt akarom mondani, hogy erre nagyon ritkán lenne szükség, de sor kerülhet rá, ha valóban történik ilyesmi.

PETER EVANS Ez teljesen világos. Van elképzelésed arról, hogy más kórházak hogyan kezelik a problémát? DR ANNE CROCKROFT Azt hiszem ez nagyon változó, mint minden a Nemzeti Egészségügyi Intézményrendszerben, ahol minden körzet szerint változik. Tudomásom van arról, hogy egyes kórházaknak egészen más elképzeléseik vannak, szóval vannak kollégáim más kórházakban, akik például azt mondták, hogy ha náluk tudnák egy sebészről, hogy HIV-fertőzött, akkor az esetleg nem folytathatná a munkáját. Nem igazán valódi bizonyítékkal érnék ezt el, inkább amolyan automatikus reakció eredményeként. Hm.. Ismerek valakit, aki a mi kórházunk hemophilia-központjának a betege volt és jelentkezett ápolónak egy másik kórházba, ahol azonnal megmondta, hogy hemophiliás, mire megkérdezték, hogy nem HIV-fertőzött-e, mert ha igen, akkor nem állhat munkába. Ezt én nagyon igazságtalannak tartom. PETER EVANS Az, amit a Royal Free-ben csinálsz, mennyiben ütközik a közvéleménnyel és a társadalmi attitűdökkel, amikről itt beszéltünk? Mert gondolom nem mondod azt nyíltan a lakosságnak, hogy: "Ha a Royal Free-be jönnek, a sebész, aki operálja majd önöket, esetleg HIV-fertőzött." ANNE COCKCROFT Nem. Jó lenne, ha kimondhatnánk ezt, mert ezzel hangsúlyozhatnánk, hogy nincsen kockázat és így tovább, de azt hiszem, ha kiderülne, hogy ilyesmit akarnak publikálni a helyi sajtóban, akkor a kórház vezetői beleszólnának és ezt rossz reklámnak tartanánk. Ezzel együtt a szabályzatunkat egy közgyűlésen elfogadták és azt például közölte is az újság, hogy a Royal Free fegyelmi eljárást indít azok ellen, akik nem hajlandók HIV-fertőzött munkatárssal együtt dolgozni. Szerintem jó, hogy ez megjelent a sajtóban, mert egészségügyi hatóság létünkre szerintem kézbe kellene vennünk, vagy legalábbis megpróbálni irányítani ezt a dolgot, az általunk összeállított szabályzat aktualitásával számos elfogadott társadalmi nézőpontot megkérdőjelez. Úgy érzem, ha korlátozva vagyunk abban, amit a Royal Free ügyeivel kapcsolatban publikálhatunk, az nem azért van, mert helytelen dolgokról van szó, csupán mert az emberek esetleg nem a megfelelő módon értelmeznék. PETER EVANS Tegyük fel, hogy bejövök mint páciens és a folyosón a sebésznek szegezem a kérdést: "Maga HIV-fertőzött?" A sebész ismer erre vonatkozó 51

előírást? Mondhatja azt, hogy "igen", vagy hogy "nem", vagy azt, hogy "nem válaszolok a kérdésre"? ANNE COCKROFT Fogalmam sincs, hogy mit mondana ilyen esetben a sebészek többsége. Szerintem a legtöbbjük azt mondaná: "nem voltam szűrésen". Nem tudom, mit válaszolnának, szerintem azt mondanák a páciensnek: "Nos, önnek nem kell emiatt aggódnia, nincsen veszélyben". Nem tudok róla, hogy előfordult volna nálunk, hogy egy páciens ilyesmit kérdezett volna, de talán csak idő kérdése. PETER EVANS Engem örömmel töltenek el az elhangzottak: íme egy kórház, ami nem fél nyilvánossá tenni az elveit, nem vásárol ugyan műsoridőt a tévében, hogy szétkürtölje a világnak, de nem is tartja vissza az információkat. DR ROBERT BOR Más szinten is működik ez, olyan a klinikai elrendezésünk, hogy nincsen AIDS osztály a kórházban, és ennek jó okai vannak. Először is úgy gondoljuk, hogy az HIV-nak más orvosi problémákkal közösen kell jelen lennie. Másodszor pedig, hogy visszatérjek a megbélyegzés problémájára, ha az ember kórházba kerül AIDS-szel, és a család vagy barátok eljönnek meglátogatni és belépnek az AIDS osztályra, akkor rögtön tudnák a diagnózist, még ha addig nem is árulta el nekik az ember. Mi tehát megpróbáltuk beolvasztani a kórházba, ezen kívül úgy képezzük a személyzetet, hogy képesek legyenek bizonyos problémákat kezelni: panaszokat, vagy más adódó nehézségeket, mondjuk ha egy páciens érdeklődik, hogy vannak-e más AIDS-esek az osztályon vagy fordítva. Végülis egészen mostanáig - meglepő módon- egyáltalán nem adódtak ebből nehézségek. DR ANNE CROCKROFT Azt hiszem, ha egészségügyi dolgozókra gondol az ember, nos, nekik komoly gondot okoz, hogy szexről beszéljenek a pácienseikkel. Lehet tudni, hogy kihez mennek el az emberek, leginkább az általános orvosukhoz fordulnak szexuális aggodalmaikkal. Az általános orvosok nagy része pedig nem tudja szóba hozni az ilyen témákat, én éppen ezért kommunikációs gyakorlatokat végeztetek az orvosi hallgatóimmal, mert ők... ők fiatalok, azt gondolná az ember, hogy nyilván beszélnek maguk között szexről, de a gondolat, hogy a pácienseiket erről kérdezzék, vagy hogy nyíltan kikérdezzék őket, meghaladja őket. Azt hiszem tényleg fontos, hogy ezt megtanulják.

52

PAM SHAKESPEARE Ez mind a kulisszákba való, igaz? ANNE COCKROFT Igen. PETER EVANS Ez valóban problémát jelent, igaz? Térjünk viszsza arra, hogy miért kényelmetlen ez az információt elmondó személy számára, mert valószínűleg ez húzódik mögötte. PAM Igen, azt hiszem ez tényleg így van, valahogy meg kell találnunk a módját, hogy természetesen lehessen ilyesmiről beszélni, hogy amikor valaki bejön a kórházba vagy elmegy az általános orvosához, akkor a szexuális életéről való beszámoló semmivel se legyen ijesztőbb dolog, mint arról beszélni, hogy hány cigarettát szív az illető. Miért ne kérdezhetnénk: "Hány emberrel fekszik le, hány cigarettát szív?" (Nevetés) PETER EVANS Most pedig készüljetek fel, mert amit kérdezni fogok, elég nagy fokú őszinteséget kíván: mit gondoltok, a ti szakmátokban dolgozók mennyire tesznek különbséget úgymond kívánatos HIV-fertőzöttek, akik - így is mondhatnánk - a hemophiliásokhoz hasonlóan áldozatoknak nyilvánulnak, és - ezt most feltétlenül idézőjelben kel érteni - a nem kívánatosak között, akik a fejükre hozták a bajt? Gondoljátok, hogy létezik ilyen megkülönböztetés? Leigh Neale például? ANNE COCKROFT Elég egyértelműen létezik a megkülönböztetés, igen. Igen. Lévén hogy HIV és AIDS képzéssel foglalkozom főleg fiatalokkal és olyanokkal, akik fiatalokkal dolgoznak, nos, ők kezdettől fogva egyértelmű megkülönbözetést tapasztalnak bűnös és ártatlan áldozatok között, sőt gyakori az áldozatok elítélése is. Most úgy találom, hogy akik úgy érzik, hogy tájékozottabbnak kellene lenniük, azt mondják, hogy ők nem hibáztatják az áldozatokat, de ha olyan feladatokat végez velük az ember, amik egy kicsit mélyebbre ásnak, kiderül a nyilvánvaló megoszlás azok között, akik képesek, és akik nem képesek védekezni, márpedig ez egyáltalán nem egy létező társadalmi megkülönböztetés.

PETER EVANS Mit szól ehhez Leigh Neale, semmi elítélés nincsen? LEIGH NEALE Nos, hát a "Fertőzött Nők" nem diszkriminál az alapján, hogy ki hogyan kapta meg a betegséget, ez tényleg egyáltalán nem érdekel bennünket, az számít, hogy hogyan lehet a betegséggel együtt élni. Én mindenképpen úgy gondolom, szóval én például kábítószerezés útján kaptam és tudom, hogy sokan vannak, akik elítélnének ezért. PETER EVANS Amikor felkeresik emberek, tisztázza velük, hogy nem ítéli meg őket a körülmények alapján, vagy ez egyszerűen kiderül abból, ahogyan beszél velük? LEIGH NEALE Azt hiszem ez kiderül abból, ahogyan beszélünk velük, de a brosúráinkban le is van írva, hangsúlyozottan, hogy nem diszkriminálunk.

ártatlanul kaptak HIV-fertőzést, míg azok, akik szexuális, vagy kábítószeres úton szerezték - bizony sokaknak olyan érzése támad, hogy magukra hozták a bajt. Nem hinném, hogy ez átitatná az HIV részleget, de vannak olyan részei a kórháznak, ahol... talán... mindenesetre ezt a kórházban dolgozóktól hallottam. PETER EVANS Ellentmondásos dologról van szó, mivel persze ítélkezni kell, nem igaz? Mert ha az emberek nem kapnák el a betegségeket, akárhogyan is, akkor a tanácsadóknak nem lenne munkájuk. ROBERT BOR Tökéletesen egyetértek: az, hogy vannak tanácsadók bizonyos értelemben növeli az igényt a pszichológiai és érzelmi problémákra. Ez az a dilemma, amivel minden tanácsadónak meg kell birkóznia, vagy beleesünk abba a hibába, hogy függőséget támasztunk, megerősítjük az emberekben azt tudatot, hogy van pszichikai problémájuk azáltal, hogy sok héten keresztül elhívjuk őket beszélgetésekre. Vagy pedig viselkedhetünk úgy is, mint aki csupán azonosítja a problémákat és akihez fordulni lehet, amikor tényleg szükség van rá.

PETER EVANS Robert. DR ROBERT BOR Azt hiszem ez valóban kiderül abból, ahogyan viszonyulunk az emberekhez, mondhatjuk nekik azt, hogy titoktartás van, mondhatjuk, hogy nem ítélkezünk, elsősorban mégis az alapján ítélnek meg bennünket, amit csinálunk. Nem hinném, hogy osztanák ezeket a nézeteket, miszerint vannak bűnös és ártatlan betegek. Én másfajta folyamatot észlelek, azoknak a részéről, akik az HIV-n kívül dolgoznak a kórházban, és akik sokszor kíváncsiak, de inkább féltékenyek, mivel látják, hogy sok befektetés van az HIV körül. Hol találni még annyi teljes állású tanácsadót, egészségügyi felvilágosítót, kiváló segélycsoportot, akiket erre képeztek? Ez nagyon ritka és azt hiszem ők úgy látják, hogy az HIV több támogatást kap, mint a többi betegség. PETER EVANS Anne Cockcroft igenlően bólogat. ANNE COCKCROFT Szerintem ez mindenképpen igaz, ugyanakkor azt is hangsúlyoznám, hogy bár az, hogy HIV-vel foglalkozik az ember a kórházban, még nem jelent megkülönböztetést, de akadnak a kórházban olyanok, akikre ez mégis jellemző. Azokra gondolok például, akik a hemophiliás osztályon ha úgy tetszik,

PETER EVANS Gondolod, hogy egy fajta feszültség, vagy akár konfliktus van a titoktartásra vonatkozó igény - ami ugyebár mindenkinek joga van -, illetve az az elvárás között, hogy köztudottá váljon a probléma az egész társadalomban, hogy mindenki tudjon róla? DR ROBERT BOR Létezik ez a feszültség, a klinikai közegben mindenképpen, sok az olyan páciens, aki nem mondaná el az általános orvosának, hogy HIV-fertőzött. Bizonyos esetekben erre jó okuk van, mert félnek, hogy rossz reakciót váltanának ki ezzel és esetleg kirúgnák őket a sebészetről, vagy nem részesülnének a megfelelő ellátásban. Ugyanakkor a dolog másik oldala az, hogy ha a családi orvos nem tud róla, akkor a mindennapos köhögéseket, hátfájásokat és más egészségügyi problémákat nem a megfelelő módon fogja kezelni. Tágabb vonatkozásban mindig ott van az HIV terjesztésétől való félelem, más szóval a hálószoba bizalmas közege. Mi történik például, ha egy férfi HIV-hordozó és nem hajlandó megmondani a feleségének? Sok egészségügyi dolgozónak az ilyesmi feszültségterhes helyzetet eredményezhet, mivel tanácsadói szerepet tölt be és eljöhet az idő, amikor már nem tarthatja fenn a szakmai semlegességét a kockázat miatt, aminek a partner ki van téve...

53

PETER EVANS Ez talán hasonlónak minősül ahhoz a helyzethez, amikor az orvos fogamzásgátlót ír fel egy nagyon fiatal gyereknek, akinek a szülei nem tudnak róla?

ködik, és bizony bőven vannak olyan emberek, akiknek rossz tapasztalataik származtak abból, hogy túl sok embernek elmondták. PETER EVANS Még egy felvilágosult kórház négy fala között

PETER BOR Teljes mértékben. Azt hiszem, hogy manapság hormonos eljárásokra hajlanak, tehát igyekeznek meggyőződni róla, hogy az emberek nem kábítószereznek. Leginkább ezt a módszert alkalmazzák az HIV terjedésének a korlátozására. PETER EVANS Tamson. TAMSON WILTON Úgy vélem, a megbélyegzés nagyon fontos probléma. Ebből a szempontból pedig az HIV esete párhuzamba állítható a leszbikusokéval és a homokosokéval, azt a döntést illetően, hogy nyíltak legyenek-e vagy sem a nemiségükkel kapcsolatban. Sokan érvelnek amellett, hogy a leszbikusok és a homokosok helyzete csak akkor fog megváltozni, ha egyszer mind elárulják magukat és megszámlálják őket. Amerikában vannak olyanok, akikről akaratuk ellenére felfedték mások, akik ezt politikailag fontosnak tartották. Azt hiszem ugyanez elmondható az HIV-ről; mindaddig, amíg az HIV-esek száma rejtve marad, addig kisebbségi problémának tekintik. Azokat azonban, akik őrizni akarják a titkukat, nem tehetjük ily módon a nyilvánosság áldozataivá. ANNE COCKROFT Azt hiszem a mi kórházunk egyik legpozitívabb tapasztalata az, amikor a személyzet egy kiváló dolgozója nyíltan elmondja és felvállalja, hogy HIV-fertőzött. Nemrégiben a személyzet egyik tagja, aki pontosan ilyen helyzetben volt, kezelésben részesült, majd nemrég meghalt, és szerintem az egész ügy nagyon pozitív tapasztalat volt az egész kórház számára, de manapság ahhoz, hogy erre képes legyen valaki, igazán rendkívüli személynek kell lenni, és szerintem semmiképpen sem szabad valakit ilyen helyzetbe kényszeríteni...

is? ANNE COCKROFT Még egy felvilágosult kórház négy fala között is. LEIGH NEALE Nyilvánvaló, hogy sok oka van annak, ha az emberek nem beszélnek róla és ez teljesen érthető. Szóval én például rengeteg szörnyű dologról hallok. Ami viszont engem személy szerint illet, én rögtön az elején eldöntöttem, hogy nyílt leszek ezzel kapcsolatban, mert így is éppen elég nehéz együtt élni vele, még a szégyen és a titkolózás nélkül is, és szerintem elég borzasztó, hogy az emberek rákényszerülnek. Nem elég, hogy ilyen helyzetben vannak, ehhez még hozzájárul a stressz, hogy nem mondhatják el másoknak és az abból eredő stressz, hogy szégyenkezniük kell miatta és titkolniuk kell. PETER EVANS Most pedig cserélj süveget, Lee, és légy egy kicsit a tanácsadó. Hogyan hatott a HIV és az AIDS társadalmi képe arra, ahogyan dolgozol, megváltoztatja, meghatározza azt, ahogyan az emberekhez viszonyulsz? LEIGH NEAL Úgy látom, hogy az embereknek ugyanolyan problémáik vannak, mint egyébként, csak éppen még pluszban HIV-fertőzöttek is. Magam is így állok az én saját helyzetemhez, és előfordul, hogy beszélek erről-arról, aztán csak úgy hozzáteszem, hogy "mellesleg én is HIV-es vagyok". Ugyanakkor persze van egy csomó olyan gond, ami kizárólag a HIV miatt merül fel. De tanácsadóként ezt fel kell ismerni, különbséget kell tudni tenni. PETER EVANS

PETER EVANS Ugyanakkor ez egy módja lehetne annak, hogy elismert helyet kapjanak a társadalomban, nem igaz? ANNE COCKROFT Azt hiszem, ez mindkét irányban működne. Szerintem nagyon óvatosnak kell lennünk az olyan jellegű tanácsokkal, mint: "csak nyugodtan mondd el mindenkinek", tudatában kell lennünk, hogy a társadalom, amiben élünk, nem ilyen egyszerűen mű54

Anne, szerinted a dolgozókat mennyiben befolyásolta az AIDS-ről és az HIV-ről kialakult közvélemény? ANNE COCKROFT Biztos vagyok benne, hogy befolyásolta, de nehéz ezt pontosan meghatározni. Azt hiszem, ma már - bár már korábban is mondtam, hogy az orvosoknak nehezükre esik a szexről beszélni és így tovább, ezzel együtt ma már sokkal inkább beszélnek róla,

mint azelőtt, és most már sokkal nyitottabban kezelik az olyan kérdéseket, mint a beteg informális beleegyezése és a titoktartás. Ezeknek a dolgoknak a nagy része azelőtt magától értetődő volt, szerintem az AIDS körüli viták rákényszerítették az egészségügyi dolgozókat arra, hogy átgondolják, hogyan is viszonyulnak a pácienseikhez úgy általában, éppen ezek a kérdéses dolgok miatt... ezek nem új kérdések, csak az AIDS máshova helyezi a hangsúlyt. PETER EVANS Mindazonáltal olyan korban élünk, ahol a rádióban és a tévéműsorokban olyan kifejezések hangzanak el, mint a "penetratív szex" - és más effélék... ilyesmit mondjuk húsz, vagy akár tíz éve nem hallhattunk volna.

embereknek nem lennének előítéleteik a HIV-vel, az AIDS-szel és azokkal szemben, akik megfertőződnek, és ha a vírus nem járna megbélyegződéssel. A megbélyegzés velem is csúnyán és elég riasztó módon elbánt: a fiam barátait egy darabig nem engedték a házunkba játszani, mert az utcában tudták, hogy az AIDS-szektorban dolgozom. Sikerült ugyan némi általános felvilágosítást tartanom a környéken ezzel kapcsolatban, de azt hiszem a gondjaink többségét inkább a hozzáállás okozta, mintsem maga a vírus. PETER EVANS Robert Bor, Leigh Neal, Anne Crockroft és Tamson Wilton, köszönjük, hogy közreműködtek.

ANNE COCKCROFT Igen, ez valóban így van, és a munkatársaim is biztosan, öö, szóval ők beszélnek ugyan a kondomhasználatról és effélékről, míg korábban egyáltalán nem beszéltek ilyesmiről. PETER EVANS Robert. ROBERT BOR Azt hiszem, az én mostani környezetemben az HIV miatti stressz más, mint a felnőtt- és gyermek-pszichiátrián, ahol korábban dolgoztam. Nem abból ered, hogy haldokló emberekkel dolgozunk, mivel azt hiszem, felkészítettek arra, hogy megbirkózzak a stresszel és néhány nehéz helyzettel: haldokló gyerekekkel és felnőttekkel dolgozni, látni, amint egész családok meghalnak. Azt hiszem a stressz sokkal inkább a munkakörnyezetből adódik, a titoktartásból és a terhelésből. Azt hiszem, az emberek sokszor nem fogják fel, mennyire sok pácienssel foglalkozunk. Vannak ennek ugyanakkor előnyei is, amik más munkákkal nem járnak, méghozzá az, hogy egy nagyon fontos probléma előterében dolgozunk, elég azokra gondolni, amikről itt beszéltünk, elég az orvosképzésre, az ápolóképzésre és az általános társadalmi problémákra gondolni és úgy gondolom, hogy most első ízben sokkal kreatívabb módon sikerült ezeket mind összekapcsolni, mint azelőtt valaha is. PETER EVANS Végül halljuk Tamsont. TAMSON Azt hiszem a munkámat nagyrészt az HIV-vel és az AIDS-szel szembeni társadalmi előítéleteknek köszönhetem. Talán nem is lenne munkám, ha az 55

19. Reflektiv gyakorlat MŰSORVEZETŐ Donald Schon professzort hallhatják majd, aki a Massachusetts Technológiai Intézetéből érkezett és a reflektív gyakorlatról fog beszélni. Ezt részletek és szerepgyakorlatok követik majd a munkáról való reflexió három különböző módjának az illusztrálása. Schon professzor mindegyik módszerhez megjegyzéseket fűz. Először elmagyarázza nekünk, mit is ért reflektív gyakorlaton. DONALD SCHON PROFESSZOR Amire itt gondolok, az a következőkkel függ össze. Először is azzal az elképzeléssel, hogy az embereknek, például egy tanárnak, egy építésznek vagy bármilyen átlagos embernek a mindennapi élete során cselekvés közben vannak olyan ráérzései, amik csak akkor válnak tudatossá, ha belegondol, hogy mi is az. Az arra vonatkozó tudás pedig, hogy mit hogyan kell csinálni, a mindennapi életben és gyakorlatban rejlik, és nem úgy hozzáférhető, hogy - idézem -: 'az elménkbe pillantunk'. Magával azzal a dologgal kell kapcsolatba kerülni, amit éppen csinál az ember, és azzal, ahogyan éppen viselkedik ahhoz, hogy tudja is, hogy mit csinál. A második dolog pedig az, hogy megvan a képességünk, illetve kifejleszthetjük annak a képességét, hogy cselekvés közben reflektáljunk, és itt a hangsúly a cselekvés szón van, mint amikor a kosárlabdás cselezik a védő ellenében, mert az igyekszik nem hagyni, hogy amaz a kosárhoz jusson. Vagy mint a jazzklarinétos, aki figyel, hogy a zongora mit csinál és másképpen játszik attól függően, amit hall. Ez a cselekvés közbeni reflexió nem kell, hogy kimondassék, sőt gyakran nem is fogalmazódik meg hangosan. Legtöbbször cselekvés közben történik és sokszor a testtel van összefüggésben. Aztán ott van a reflexió tulajdonképpeni harmadik szintje, ami a magyarázás folyamata, a gondolatok szavakba, vagy más szimbolikus formába öntése. Hogyan is van az, hogy tudja az ember, hogyan kell cselekedni, illetve mit is csinálunk, amikor reflektálunk cselekvés közben. Ez mindig egy konstrukció, más szóval, amikor megfogalmazza az ember, hogy mit gondol cselekvés közben, vagy megfogalmazza, hogy mit csinál mint kosárlabdajátékos, ilyenkor egy konstrukciót hoz létre egyfajta feltételezés által, hogy ellenőrizze a megfigyelhető viselkedést - és persze tévedhet is. Te vagy én például szemügyre vehetnénk ugyanazt a viselkedést és esetleg egészen mást hoznánk ki belőle, megvitathatnánk, hogy melyikünk elképzelése a helyesebb és esetleg rá-

56

döbbennénk, hogy egyszerűen csak különböző tényezőkre figyeltünk fel. MŰSORVEZETŐ Schon professzor tehát háromféleképpen képzeli el a reflektív gyakorlatot: felismerni, hogy mit is csinálunk; reflektálni cselekvés közben, illetve két lábon járva gondolkodni és feltételezéseket formálni a saját viselkedésünkről és a velejárókról. De vajon a reflektív dolgozók hatékonyabbak-e a munkájukban? SCHON PROFESSZOR Azt mondanám, hogy a hatékonyság abban a háromféle értelemben függvénye a reflektív gyakorlatnak, amikről éppen beszélek, feltéve persze, hogy az alapfeltevéseim helyesek. Egy teniszjátékos, egy fodrász, egy tanár vagy egy építész kevés valószínűséggé lesz jobb abban, amit csinál, ha nem értékeli azt, amit éppen csinál. A puszta erőfeszítés, hogy jobban csinálja, kevés valószínűséggel jár sikerrel, ha csak nem fonódik össze azzal, amit csinál. A meglepő, bizonytalan, vagy ismeretlen helyzetek megfelelő kezelése nem lesz jó arányú, ha csak nem képes egyfajta amatőr kísérletezésre, aminek segítségével kipróbálhat sokféle válaszreakciót és ellenőrizheti azok hatékonyságát. Az illető azon képessége pedig, hogy tanulni tudjon abból, amit csinál, nem lesz elég jó, ha csak nem tudja megmagyarázni, valamiféle szimbolikus nyelvbe önteni, hogy tulajdonképpen mit is csinál. Nos, ezek a feltevéseim lehet, szóval sokféleképpen lehet ellenük érvelni, de ha elfogadják őket, akkor a hatékonyság növelhető ily módon a reflexiós gyakorlaton keresztül. Nehéz elképzelni, hogyan válhat hatékonyabbá az ember, ha ezt nem alkalmazza. MŰSORVEZETŐ Donald Schon azt állítja, hogy a dolgozóknak reflektívvé kell válniuk a munkájukban, mert kiderült, hogy a tudásuk kívánnivalókat hagy maga után. Ô ezt a szakmai önbizalom krízisének nevezi. De vajon ez a krízis együtt jár-e a szakmává válással, és ha igen, az egészségügyi és jóléti dolgozóknak fel kellene-e hagyniuk a szakmai státusz elérése való törekvésükkel? SCHON PROFESSZOR A hatvanas évek óta, az elmúlt harminc év során az orvostudományban észlelhető volt az önbizalom fokozódó krízise, az egészségügyi dolgozóknak és a szociális munkásoknak pedig soha nem is volt sok önbizalmuk. Ha történt is változás, az nem más,

mint hogy most mindőjük egyenlőbb mértékben szenved ettől a krízistől. A szakmai státusz elérésére való törekvés erőteljes tendencia már legalább harminc vagy negyven éve és emlékszem, amikor az Elnöki Bűnügyi Bizottságnak dolgoztam a hatvanas évek elején, az egyetlen dolog, amiben ott egyetértettek az volt, hogy a szakmává válás folyamatához tartozik az, hogy a rendőröknek főiskolai végzettséget kell szerezniük. Státusz, ellenszolgáltatások, fizetés - mindez összekapcsolódott a szakmai státusz fogalmával. Azt elvárni tehát, hogy az egészségügyi dolgozók és a szociális munkások ne törekedjenek a szakmai státusz elérésére, egyet jelent azzal, hogy alacsony helyen maradnak a társadalmi rangsorban, alacsony fizetést és kevés ellenszolgáltatást kapnak és megmarad az alacsony státuszuk. Azt gondolom azonban, hogy most már talán jobb helyzetben vagyunk ahhoz, hogy megpróbáljuk újragondolni és újrafogalmazni azt, hogy mit értünk szakemberek és mit szakmai képzés alatt.

van az egyéneknek maguk e követelmények meghatározásában, ami szerintem ma már a dolgozók hatáskörébe tartozik? MŰSORVEZETŐ Schon professzor azt állítja, hogy a végrehajtási módra vonatkozó részletes előírás korlátozza a lehetőségeket, míg az elvégzendő feladatok feletti kontroll elegendő szabadságot biztosít a reflektív gyakorlathoz. Most kérjük ne olvassa tovább, és térjen vissza a Tankönyv 4 részéhez. A következő három felvételen három különböző módját figyelhetjük meg annak, ahogyan az emberek reflektálnak a munkájukról. Az első felvételrészletben Sue-t és Judy-t hallhatjuk majd, akik mindketten telefonos szolgálatot teljesítenek krízishelyzetben lévő nőknek nyújtott tanácsadással. Judy szombat éjjel dolgozott, Sue pedig felhívta, hogy lehetőséget adjon neki elmondani, hogyan zajlott.

MŰSORVEZETŐ

(Telefoncsöngés)

Nos, hogy vajon az egészségügyi és jóléti dolgozók a hagyományos szakmák közé tartoznak-e mindenesetre gyakran bürokráciákban dolgoznak. Feszültség húzódik-e a dolgozók reflektív gyakorlatának a fejlődése és a között, hogy a bürokrácia menedzserei ellenőrzik a munkájukat?

SUE Judy... hallo... Hogy vagy?... JUDY Megvagyok.

SCHON PROFESSZOR A szakmák részét képezik a bürokráciának, mert a bürokrácián belüli specializált szerepkörökbe való bejutás feltételeit képezik: ilyen például a technikai specializáció. Ha pedig a szakmává válásra nagy hangsúlyt fektetünk, akkor az összeegyeztethetetlen lesz a bürokratikus kontroll bizonyos mechanizmusaival. Nézetem szerint elvileg azonban nem összeegyeztethetetlen egy bizonyos típusú ellenőrzés gyakorlásával, másfajta ellenőrzésével. Ha tehát úgy próbálsz engem ellenőrizni, hogy megállapítod, mire vagyok képes és mire nem, azaz ahelyett, hogy úgy kelljen elsétálnom valaki előtt, hogy bizonyos távolságot tartok minden egyes lépésem között, inkább azt ellenőrzöd, hogy mennyi idő alatt érek el a szoba egyik végéből a másikba, tehát azzal ellenőrzöl, hogy felméred, milyen megoldással tudom ezt teljesíteni, ahelyett, hogy meghatároznád magát az eljárást, amit el kell végeznem, tehát inkább cselekvési szabadságot kapok a feladaton belül, és akkor akár tanulhatok és kísérletezhetek, hogy mi a legjobb módja a feladat elvégzésének. Ez volt a végrehajtási kritérium versus meggyőződéses ellenőrzés mint a kontroll módszereinek a meghatározása. Hátra van még ugyanakkor magának a végrehajtási kritérium meghatározásának a kérdése: hogyan állapítja meg egy szervezet a végrehajtási alapkövetelményeit és azt, hogy mekkora szerepe

SUE Jól van, hogy ment a szombat éjjel? JUDY Öö, hát jó zsúfolt volt. Öö.. két hívásom volt, de tulajdonképpen nagyrészt elment velük az éjszaka, kábé éjfélkor tettem le a telefont. SUE Ejha, mikor volt az első hívás? JUDY Az első hívás úgy fél tíz körül lehetett, körülbelül. SUE Ki volt az? JUDY Egy nő Nottingham-ből, öö...

57

SUE

JUDY

Ô rendszeresen telefonál?

Nagyon magányos.

JUDY

SUE

Nem, ő még soha nem telefonált, szóval már elég régóta tudott rólunk, de általában nem nagyon tud telefonálni, nem hiszem, hogy lenne saját telefonja, mert valami barátoknál volt, szóval öö... kihasználta az alkalmat és jó sokat beszélt.

Fel tudsz idézni valamit konkrétan? JUDY Amikor éppen így éreztem magam?... értem... Öö... (szünet) Nem emlékszem konkrétan, nem.

SUE

SUE

Te mit szóltál hozzá?

De többször is volt már ilyen?

JUDY

JUDY

Úgy éreztem, nem is tudom, nem volt túl nehéz beszélgetés, de valahogy nagyon öö... nagyon sajnáltam, talán azért, mert annyira elhagyatott, vannak ugyan körülötte emberek, de szóval senki nem érti meg, vagy hallgatja meg, vagy ilyesmi... SUE Hogyan hatott ez rád, te magadra? JUDY Valahogy elcsüggesztett. Valahogy átéreztem a félelmét, a reménytelenségét, hogy a világ annyira gonoszul bánik vele, tényleg. Alig tudom elképzelni, hogyan bír kitartani, erős negyvenes, bőven a negyvenes éveiben jár, és igen, szóval úgy tűnik, hogy egész életében senki sem támogatta, senki sem értette meg vagy hallgatta meg, szóval egész idő alatt ez ment.

Tessék? SUE Többször is volt már ilyen, ugye? JUDY Igen, azt hiszem, igen, igen. Szóval amikor arra gondolok, hogy vannak emberek, akik mintha tudnák, hogy milyen az életem, és tudnak azokról a dolgokról, amik gondot okoznak nekem, és még segítenek is, de az az érzésem, hogy nem igazán értenének meg. Szóval ennél a nőnél, aki telefonált, ez még rosszabbnak tűnt. Szóval elment az elmegyógyászatra és öö...talán ott kap majd némi segítséget, támogatást, egy kis megértést, legalább valamit. De azt mondta, hogy ott még szinte rosszabb volt, mint általában. SUE

SUE

Az elmegyógyintézetben még rosszabb volt?

Hogyan érintett ez téged? JUDY JUDY Nem is tudom, csak úgy, szóval nagyon elkeserítő. SUE Nem emlékeztetett valamire? JUDY De, azt hiszem néha én is érzem így magam. Igen. SUE Értem. Milyen érzés?

58

Tessék? SUE Az elmegyógyintézetben még rosszabb volt? JUDY Úgy tűnt, igen, hogy ott még sokkal rosszabb volt neki. SUE Te mit szóltál ehhez?

JUDY Hát csak valahogy, nem is tudom, elkeseredést éreztem miatta...

SUE Nagyon jól tetted. Gondolt már rá? JUDY

SUE Előfordult, hogy magad miatt keseredtél el? JUDY Tessék? SUE

Nem hinném, hogy gondolt volna rá, nem, nem hiszem. MŰSORVEZETŐ Miután meghallgatta a párbeszédet, Donald Schon megjegyezte, hogy Judy-n erősen érződött az igyekezet, hogy kontrollálja a csüggedtségét, noha a telefonbeszélgetés nem volt különösebben nehéz.

Éreztél már ilyen elkeseredést magad miatt? DONALD SCHON PROFESSZOR JUDY Azt hiszem, amikor saját magamról van szó, mindig úgy érzem, hogy belül egész erős vagyok. SUE Persze hogy az vagy. És kívül? JUDY Kívül nem érzem annyira erősnek magam. Mintha teljesen sebezhető lennék, és azt hiszem könnyen megbántódom, de közben úgy érzem, hogy van bennem valami egész mélyen, ami nagyon erős, és ezt nem éreztem ennél az asszonynál, aki telefonált, pedig talán kellett volna, végül is már negyven nehéz éven át tartotta magát. Minden, amit mondott, valahogy azt sugallta: "még soha senki nem hallgatott meg". Egész életében soha senki nem hallgatta meg. SUE Az, hogy te most meghallgattad, jó érzés volt? JUDY Igen, igen, az jó érzés volt. SUE Jól van, ügyes vagy. Mit mondtál még neki, miközben végighallgattad? JUDY Hát, próbáltam segíteni neki végiggondolni, hogy a környéken, ahol lakik, hova fordulhatna segítségért, de nem ismerem annyira jól azt a környéket, szóval csak azt tudtam mondani, hogy menjen el a MIND-ba, vagy a Nők Központjába, ilyen helyekre, meg keressen mást is...

A hívóra vonatkozóan az áll, pontosabban a hívásban rejlő veszély az, hogy felelevenítheti az ember saját tapasztalatait és érzéseit, amiket nem dolgozott fel, amiket nem tud kontrollálni, vagy amik fájdalmasak voltak. Éppen ezért ahhoz, hogy megnevezhesse azt, amit a telefonáló asszonyban lát, vagy amit vele kapcsolatban tapasztal, és amit ez a tapasztalat őbenne ébresztett, hogy ennek milyen jelentősége van és így tovább, szóval ahhoz, hogy mindez tetten érhető legyen, explicitté és tudatossá váljon, kísérletet lehet tenni a hívás előidézett idegesség, lehetséges fájdalom és veszély hatástalanítására. Mindezt értem is. De érdekelne az is, hogy a hívó hogyan kér segítséget? MŰSORVEZETŐ A második felvételen Neil, egy pszichiátriai ápoló konzultál Jill-lel, egy pszichiátriai szociális munkással. Különböző foglalkoztatási keretben dolgoznak, a konzultációs körülmények pedig önként vállaltak. Azon a ponton csatlakozunk a konzultációhoz, ahol Neil éppen beszámol egy interjújáról, amit nem sokkal korábban egy nővel készített, akinek nehezére esik kifejezni az érzéseit. A páciens előzőleg odaadott Neilnek egy feljegyzést, amit a gyerekkoráról készített az anyukájával kapcsolatos problémáiról. Neil szerette volna, ha közösen olvassák el, de ezt páciense nem akarta. NEAL Dühös lettem, haragot éreztem ezzel az emberrel szemben, aki otthagyta, magára hagyta ezt a gyereket és egyáltalán nem foglalkozott vele. És hát... ő meg csak ült ott, én meg úgy éreztem, hogy fel kell kelnem, hogy kidühönghessem magam. Ô pedig csak csendesen és nyugodtan belenyugodott, én pedig igen, nos, én szörnyen csalódott lettem és dühös és feszült. A beszélgetés végére úgy éreztem, hogy legszívesebben fizikai kontaktust teremtenék vele, mintha az valamiképpen feloldhatná a kötött59

ségét. Valami erősen visszatartott ettől, valahogy... tudom, hogy ez őt kényelmetlenül érintené, és hogy nehéz lenne neki, de másokkal biztosan ezt tettem volna, csak éppen vele nem. MŰSORVEZETÔ Később Jill kikérdezi Nealt az érzéseiről, amiket a csupán egy órával a konzultáció előtt folytatott interjú ébresztett benne. JILL Csak arra voltam kíváncsi, hogy mennyire maradtak meg benned ezek az érzések, amikről most beszéltél, és amiket az interjú idézett elő, lévén hogy ilyen kevés idő telt el, amióta beszéltél vele. Mintha egyfajta üresség-érzésről lenne szó .

JILL Miközben beszéltél arra gondoltam, vajon a késztetésed, hogy fizikai kontaktust teremts vele nem éppen emiatt van-e. Szóval kezdettől fogva úgy hangzott, mintha valahogy meg szeretted volna vigasztalni, mintha valahogy szeretnél érte nyúlni ... igen... Aztán pedig arra gondoltam, hogy mintha ennek a te vele kapcsolatos saját csalódottságodhoz is köze lenne, és ahhoz, hogy szeretnéd megrázni, vagy legalább valamiféle kontaktust teremteni... igen... Ez talán valamivel agresszívabb is, mint szeretnéd, és talán éppen ezért érzed úgy, hogy valami visszatart tőle. NEAL Igen, értem, hogy mire gondolsz.

NEAL Nem... nem annyira üresség-érzés, inkább düh és kiábrándultság. Igen, főleg düh, azt hiszem. Tulajdonképpen még most is meglehetősen feszült és dühös vagyok.

MŰSORVEZETŐ Donald Shon hallotta a felvétel-részletet a konzultációból és egy-két gondolatot hozzáfűzött. DONALD SHON

JILL Mintha ez inkább abból jönne, amit az anyukájáról mondott, mint... gondolod, hogy inkább amiatt van, mint attól, hogy egyedül kellett elolvasnod, amit írt? Tulajdonképpen én csak próbálom - talán sikertelenül - felülvizsgálni a megfigyeléseimet, szóval úgy érzem, mintha sokkal inkább a magányosságra koncentráltam volna, amit neked az jelentett, hogy magadra hagyott a szöveggel, ahelyett, hogy együtt olvastátok volna el... igen.... most pedig már az merült fel bennem, hogy legalább annyira közrejátszik a düh, a kiábrándultság és a feszültség, amit kiváltott benned a beszélgetés és az, amit az anyukájáról mondott. NEIL Így van, öö..azt hiszem, szóval a beszélgetés, az előző találkozás, amikor elolvastam, amit írt. Szóval akkor tényleg nagy magányosságot, ürességet és szomorúságot éreztem. Az nem igen váltott ki belőlem dühöt akkor. Azt hiszem, ma a düh nem annyira amiatt jött, amiket mondott, bár amiatt is dühösnek érzem magam, sőt már akkor volt bennem düh, amikor elolvastam a feljegyzését, de még inkább, azt hiszem, szóval a csalódottságból jött inkább, hogy bármit csináljunk is, őt még mindig kísérti ez... És tulajdonképpen legszívesebben megfognám és csak ráznám és azt mondanám neki, hogy OK, most már szabad dühösnek lenni, most már kijöhet az egész feszültség. Nagyon feldühít az, hogy ennyire hatalmában tartják ezek a régi élmények, és hogy valaki még mindig meghatározza, hogy mit mer mondani és mit nem és hogy hogyan mondhatja el. 60

Az interjú feldolgozása úgy történik, hogy kérdésekkel segítenek az ápolónak felülvizsgálni az érzéseit, különösen azokat, amiket a beszélgetés ébresztett benne. Aztán pedig megpróbálják rávezetni, hogy honnan is erednek ezek a benyomások, mit árulnak el az interjúalanyról, mit az ápolónak a róla alkotott véleményéről, és a vele való kapcsolatáról. Így a kérdező például azt mondja: "Meg akartad érinteni, fizikai kontaktust akartál vele létesíteni, mégsem tetted". Majd felveti, hogy "talán azért nem tetted meg, mert ebben a szándékban több az agreszszió, mint amennyinek tudatában vagy, mert annyira dühös vagy rá, szeretnéd felrázni, annyira feldühít, hogy ennyire passzívan fogadja, ahogyan az anyja bánik vele. Ez odalopózik a kapcsolatba és ezért visszatartod magad". Az interjú tehát az ápolónak a páciensével való tapasztalataihoz kapcsolódó tudatalatti jelentésváltozatait mutatja meg, és segít az ápolónak felderíteni ezeket a tudatalatti jelentéseket. MŰSORVEZETŐ Az utolsó részlet egy szerepgyakorlatból való, amit a kurzust készítő csoport, munkatársaik és egyetemi hallgatók végeztek. Jill elvált anyuka, aki egyedül neveli Veronika nevű lányát és Clare nevű fogadott lányát, akik mindketten 14 évesek. Jill megkérte Briant, szociális munkását, hogy látogassa meg, mert nagyon dühös Clare-re, amiért lopott egy boltban. Attól kezdve halljuk a beszélgetést, hogy Clare elmeséli, mi történt.

CLARE Hát diszkóba mentem este és hát ott voltam a boltban és megláttam egy pár fülbevalót, amit, szóval amit nagyon akartam. Úgysem volt fülbevalóm aznap estére és nem volt nálam pénz, úgyhogy egyszerűen becsúsztattam a kézitáskámba. BRIAN Ez először fordult elő?

JILL Nem, nem szeretném, ha elköltöznél, Clare, mondtuk, hogy maradhatsz és... azt szeretnénk, ha Clare otthon érezné magát, igaz? BRIAN Nézzük csak. Amikor ilyesmi történik, az elég bosszantó lehet mindenkinek, akit érint... hadd lássam csak... hadd kérdezzelek téged, Veronika, mit szóltál hozzá, amikor megtudtad?

CLARE Hát, nem.

VERONICA Nem is tudom.

BRIAN Szóval nem, no és hogyan kezeltétek, szóval, Jill, egyáltalán hogyan jöttél rá?

BRIAN Mit gondoltál, hogyan fog reagálni az anyukád, amikor megtudja, hogy Clare lopott?

JILL Nos, hát megkérdeztem, honnan van a fülbevaló. (Nevetés) BRIAN Szóval elég egyértelmű volt, igaz? JILL Nem is tudom, szóval ezt valószínűleg nem is kellene mondanom, mert erről még nem beszéltünk veled, Clare, de azt hiszem teljesen megzavarodtam, mert általában nagyon vigyázok a pénzemre, ezt te is tudod, és félreteszek pénzt arra az esetre, ha felmerülne valami, és mintha hiányozna pénz...

VERONICA Hát, gondoltam, hogy dühös lesz. Arra gondoltam, hogy nagyon dühös lesz. BRIAN Rendben. Mit gondolsz, hogyan reagálna, ha te csinálnál ilyesmit? VERONICA Hát valószínűleg nagyon dühös lenne. BRIAN Rendben. Szóval szerinted másképpen állt Clare-hez, mint ahogy hozzád állt volna, ha te csinálsz ilyet?

CLARE Nem én voltam...

VERONICA Igen.

JILL Remélem, hogy nem te voltál, de szóval érted... arról van szó, hogy felmerült bennem, hogy vajon még mit csinál Clare? Biztos lehetek-e benne, hogy minden más a házban biztonságban van? Talán ezt nem kellett volna felhoznom. CLARE Jól van, el is mehetek máshova, nem számít, én elköltözhetek, nem érdekel.

MŰSORVEZETŐ Biran-nel eljött az egyik kollégája, Diane. Rögtön az elején elmondták, hogy ővele is konzultálhatnak majd a problémáikról. Beszélgettek a családtagokkal arról, hogy ki hogyan reagált a bolti lopásra és arról, hogy hogyan élik meg a családi együttlétet. Diane ezután azt javasolta, hogy ő és Brian értékeljék a hallottakat. DIANE Azt javaslom, hogy most mi ketten beszéljük meg, amit leszűrtünk az eddigiekből, Jill, Clare és Veronika pedig hallgassanak meg bennünket. Aztán pedig ők elmondhatnák, hogy szerintük megértők 61

vagyunk-e, illetve hogy mi másról kellene még beszélnünk... rendben... igen... OK... Felmerült bennem, hogy Clare talán azt gondolja, Jill Veronika miatt sohasem aggódik... igen... szóval hogy mindig csak őmiatta, Clare miatt. Márpedig én fogadni mernék, hogy Jill Veronika miatt is aggódik. BRIAN Másrészt Veronika nem érzi-e úgy, hogy ha van is otthon egy barátja és ez jó, de hogy emiatt Jill kevesebbet foglalkozik vele... igen... mert neki is vannak gondjai az életében, nehézségek az iskolában, meg ilyesmik. És hogy Clare miatt fontos, hogy ő jól viselkedjen. DIANE Igen, méghozzá annyira jól, hogy ezért nem tud igazán önmaga lenni... igen... sokszor... igen... és nem tudja jól érezni magát... igen... Az is felmerült bennem, hogy Jill talán nem bízik benne eléggé, hogy szülőként tudna reagálni Clare-rel kapcsolatban, míg Veronikával szemben ebben teljesen nyugodt lehet. Veronikának szüksége volt... igen... hogy úgy nőjön fel, hogy legyenek bizonyos korlátai, hogy tudjon viszonyulni másokhoz, de közben Clare-hez mégsem tud... mert lehet-e kiabálni egy vendéggel ... igen... És valahogy úgy érzem, hogy most Clare vendégből átalakul és fokozatosan Jillhez és Veronikához kezd tartozni. BRIAN Igen. DIANE

BRIAN Győződjünk meg róla. OK, hallottátok a beszélgetést: abban, amit elmondtunk, van-e olyasmi, ami szerintetek is igaz, vagy ellenkezőleg, olyasmi, amivel nem értetek egyet, vagy bármi egyéb, ami esetleg felmerült bennetek a tőlünk hallottak alapján? Ki szeretné kezdeni? JILL Szerintem sok igazság van abban, amit elmondtatok, de nehéz nem azt kihallanom belőle, hogy jobb anyjának kellene lennem Veronikával is és Clare-rel is, szóval nem gondolom, hogy ti igazán ezt mondtátok volna, inkább csak ez jár az eszemben és ez aggaszt. (Igen.) Azt hiszem azonban, hogy amit arról mondtatok, hogy jobban ismerjük meg egymást és hogy kényelmesebben érezzük magunkat együtt, szóval erre szerintem is szükség lenne, talán módot kellene rá találnunk. MŰSORVEZETŐ A szerepgyakorlatban Brian és Diane láthatóan nagyon nyíltan konzultáltak, méghozzá úgy, hogy közben a család is jelen volt. Donald Schon ugyanakkor kétségeket támasztott a felől, hogy a családnak elegendő beleszólása volt-e a dologba. DONALD SCHON Amikor a konzultáns azt mondja: "most megbeszéljük a hallottakat, ti pedig hallgassátok meg, rendben?" Azzal, ahogyan megkérdezte, hogy így rendben lesz-e, azt sugallta, hogy ha nincs rendben, akkor mondják meg, ugyanakkor ebben a szituációban nagyon kevés a valószínűsége annak, hogy más választ kapjon a két lánytól, mint azt, hogy 'rendben'.

Egyetértesz? MŰSORVEZETŐ Amennyiben Schon professzorhoz hasonlóan ön is úgy gondolja, hogy a családnak kevés beleszólási lehetősége volt Brian és Diane élő konzultációjába, esetleg gondolkodjon el azon, hogy általában menynyi beleszólása van az embereknek a konzultáció módjába, amit a tanácsadó dolgozó választ meg.

62

MÁSODIK RÉSZ EGYÉB DOKUMENTUMOK

63

1.David beszámolója Jane terhességéről és vajúdásáról Fogamzás előtt Az, hogy el kell mennünk egy termékenységi klinikára elbátortalanító és ijesztő volt. Valahogy egész felnőtt voltunk - mind biológiai, mind társadalmi érettségünk arra, hogy gyerekünk legyen - forgott kockán. Aztán ahogy kiderült nyugodtak és támogatóak voltak. Mindig ugyanazzal a tanácsadóval találkoztunk, aki tett némi erőfeszítést arra vonatkozólag, hogy megismerjen minket egy kicsit, hogy emlékezzen a nevünkre, és hogy biztosítson nekünk némi időt, hogy beszélgessünk. A folyamat bátorító volt. Minden esetben megmondták nekünk a vizsgálatok eredményét, megkértek minket, hogy nézzük meg mikroszkópon keresztül a tekergő spermákat, és szerencsére nem vett túl sok időt igénybe a probléma megoldása. Szülés előtt Még a fogamzás előtt, Jane azt mondta, hogy ki akarja próbálni az otthoni szülést és azt akarja, hogy Nicky legyen a bába. Én szkeptikus voltam. A kórházakban vannak szakértők, van vér és fel vannak szerelve minden eshetőségre. Mi történne, ha valami nem menne rendben? Mikor Nicky és Katrina először jött el hozzánk, nagyon hosszan beszélgettünk. Meg akarták beszélni, hogy miért akarunk otthoni szülést, beszélni akartak egész attitűdünkről, elvárásainkról és hátterünkről. Elmagyarázták, hogy a gyermekvállalás minden aspektusát számításba akarták venni, és nemcsak a szülés technikai aspektusaival kívántak foglalkozni. Előhozakodva az érzéseimmel kifejtettem számomra eretnekül hangzó kétségeimet az otthoni szüléssel kapcsolatban. Azon vettem észre magam, hogy leszögezem milyen fontos abbahagyni kockázat vagy veszély esetén, és azt láttam, meglepetésemre, hogy Nicky és Katrina egyetért velem. Ezek után már rendszeresen tartottunk szüléselőkészítő találkozókat, nálunk vagy náluk, ahol lépésről lépésre végigmentünk a szülésre való előkészületeken; ahogy haladtunk elég bensőséges kapcsolatot alakítottunk ki. Úgy gondoltuk, hogy szüléselőkészítő órákra is kellene járnunk. Felhívtam a helyi Nemzeti Gyermekszülési Alapot (National Childbirth Trust, NCT) csakhogy megtudjam, az ő óráik már tele vannak (majdhogynem a fogamzás előtt kell jelentkezned). De a nő akivel beszéltem elmondta, hogy ő második gyermeke születése előtt egy Pam nevű nő óráira járt. Némi szégyenkezéssel mondta ezt el. Pam nem volt az NCT által elismert tanár, és így hivatalosan senki sem javasolhatta volna őt az NCT-től; de nekem azt mondták, nagyon jó. 64

Pam a hatvanas éveiben járó kicsi, vékony, sportos nő volt. Rózsaszín melegítőben üldögélt és részletesen és hosszan magyarázott a szülés folyamatáról, mi történhet, mi lenne jó és hogyan lehet baj. Különböző fajta légzéseket gyakoroltunk, beleértve a mókás "IV. szint"-et, ahol olyan hangosan kell énekelned, ahogy csak a torkodon kifér. Jane, aki akkor még nem gondolt a vízbenszülésre, meglehetősen találóan - ahogy később kiderült - a "Hajtsd, hajtsd, hajtsd a csónakod"-at választotta. Pam évek óta tartott szüléselőkészítő órákat. Lenyűgözte a szülés és annak folyamatai; egyik lányát annyira fellelkesítette, hogy ő maga is bába lett. A tanítás modern divatirányzatai szempontjából Pam módszerei didaktikusak voltak; de ülni az órákon és hallani mindent ilyen részletességgel, és ilyen nyugodt biztossággal, leírva és megbeszélve, az erő, az önbizalom és a tudás csodálatos érzését teremtette meg - azt, hogy tudni fogjuk mit tegyünk és hogyan birkózzunk meg a szülés folyamatával. A szülés Mire eljött Jane ideje úgy éreztük, minden nagyon elő van készítve. Némi gondolkodás után béreltünk egy szülőmedencét. Megerősítettem a nappali padlóját, hogy elbírja tekintélyes súlyát. Voltak törülközőink, krémjeink, babaruháink, újságaink, műanyag lepedőink, dextrosolunk meg minden, egy nagy műanyag dobozban, hogy tudjuk hol vannak ha itt az idő. Az időjárás ragyogó meleg volt, a legforróbb nyár 1976 óta, vagy amióta mérik vagy ilyesmi. Egyik hétfőn Jane felhívott telefonon. "Azt hiszem elkezdődött." Mikor hazaértem Jane-nek fájásai voltak, meglehetősen gyengén, meglehetősen rendszertelenül. Egész éjjel néhány percenként fájásai voltak; én feküdtem mellette és a hátát dörzsöltem. A fájások között próbáltam szundítani, de kevés sikerrel. Ugyanez folytatódott egész nap. Öt vagy hat percenként egy összehúzódás; Jane-nek fáj valamennyire, lélegzés és hátdörzsölés azt csillapítandó. Este jött Nicky és Katrina. Előadtam nekik mind az adatokat arról, hogy milyen gyakran és mióta vannak fájásai Jane-nek. Már fáradt voltam, egy éjszaka kevés alvással és csak egy pár ellopott óra délután. "Akarod, hogy megvizsgáljalak? Nem hiszem, hogy sok értelme van, csak csalódnál, hogy hol tartasz." Becsapottnak éreztem magam. Nem fogta fel Nicky mennyi erőfeszítésébe került ez Jane-nek? Hogy gondolhatja, hogy mindez a nehéz vajúdás nem számít? "De hívjatok éjszaka ha szükséges." Nicky és Katrina elment.

A rákövetkező éjszaka hosszú volt, és nehéz. Jane-nek elég komoly fájásai voltak rendszeresen. Együtt lélegeztünk; dörzsöltem a hátát. Egy ideig Jane a szülőmedencében volt, de aztán kiszállt és beült egy székbe a kandalló előtt. Minden egyes fájáskor felállt és megragadta a kandallópárkányt; én szorosan mellé álltam és erősen masszíroztam a hátát. Reggel hat körül jött Nicky és Katrina. Az utolsó órában Jane fájásai lassabban jöttek. Összehúzva magát feküdt a heverőn és kimerültnek látszott. Meleg volt. A következő néhány perc megrázó volt. Nicky azt mondta, "Azt hiszem, jobb ha megvizsgállak." Ahogy tapintott, már akkor is egy kicsit aggódó arca elsápadt. "Azt hiszem érzek egy feneket." Ekkor nagyon keveset tudtam a farfekvésben történő szülésről. Mindenki más, Jane, Nicky és Katrina úgy látszott tudja. Pillanatok alatt eldöntötték, hogy Jane-nek a King's-be kellene mennie. Nicky felhívta a kórházat. Jött a mentő. A kórházban felgurultunk a szülőosztályra. Egy alapos letolásra számítottam. Mit csináltunk, hogy nem diagnosztizált farfekvéssel behozunk egy 24 órája vagy régebb óta otthon vajúdó nőt? Jött a gyakorló orvos. Jött a főorvos. Elmagyarázták, hogy egy sor jó érv szól az azonnali császár mellett. Jane, mindazonáltal, meg akart próbálkozni a vaginális szüléssel; meglepetésemre az orvosok beleegyeztek. Tökéletesen megfelelt nekik, hogy engedélyezzenek egy kísérletet a vaginális szülésre egy (ésszerű) feltétel mellett, hogy Jane medenceátmérőjének elég nagynak kell lennie a baba fejének. Jane fájásai most elég gyengék voltak és viszonylag ritkák. Következett a baba ultrahang mérése és röntgen, hogy megmérjék Jane medenceátmérőjét. Reggel beugrott az aneszteziológus főorvos, hogy bemutatkozzon arra az esetre ha a későbbiekben szükség lenne rá. Ebédidőre megszületett a döntés az asszisztált vaginális szülésről. Az aneszteziológus beadott egy epidurálist, és feltettek egy oxytocin csepegtetőt. Hirtelen minden szétesett: az epidurális blokk ellenére Jane-nek borzalmas fájdalmai voltak. Egyáltalán nem hasonlított semmihez ami az előző éjszakán történt, mikor együtt küzdöttünk a fájdalommal, csillapítva és kézben tartva azt. Ez iszonyú volt; abban a pillanatban, mielőtt a fájdalomnak enyhülnie kellett, Jane tényleg komolyan szenvedett. Ez így ment körülbelül egy óráig mielőtt találtak egy aneszteziológust, hogy fokozza az epidurális érzéstelenítést. Az időszak ami azután következett csodálatos volt. Jane-nek csillapítván immár fájdalma, az oxytocin kiváltotta egyenletes, figyelemmel kísért összehúzódásai vannak. Nicky, és a kórházi bába bátorítja. Az egész békés volt és nyugodt, a

szorongattatottság háttérben meghúzódó érzése ellenére. A kórházi bába a biztatás és a bizalom sziklaszilárdságú forrása volt. Lassan Jane teljesen kitágult állapotba került. Továbbléptünk a második szakaszba. Jane, Katrina-val az egyik oldalán, velem a másikon nyomni igyekszik mikor semmilyen érzése nem árulta el neki mit és hogyan nyomjon. A bába vezényeli a folyamatot. A második szakasz két órája után, csaknem éjfél volt. A gyakorlóorvos bejött a szobába; tudtuk, hogy kezdett aggódni a baba állapota miatt. Mindannyian tudtuk, hogy előbb vagy utóbb ragaszkodni fog a császárhoz. És ezért a második szakasz nyomása és igyekezete igazán szorongató volt. De Jane, mostanára kimerülve két nap, két éjszaka vajúdás és nem alvás után, halkan azt mondta "Azt hiszem elég volt." A csepegtetőt elzárták, és míg az aneszteziológusokat és mindenkit összegyűjtöttek egy műtéthez, egy furcsán békés időszak állt be. Jane nagyon fáradt volt, de jóformán nem voltak fájásai most, hogy nem csepegtettek. Jane epidurálisát feltöltötték, és feltöltötték, a lehető legnagyobb dózisra. A császár gyors volt és szakszerű. Rosie megjelent, méltatlankodott és az újraélesztő asztalra került. Ott, talán harminc másodpercig a vére kékké vált és nem lélegzett, ahogy egy fiatal gyermekgyógyászati SHO próbálta újraéleszteni. De aztán a karjaimban volt. Jane-t akinek az érzéstelenítése most kezdett elmúlni, varrták össze, de fájt. "Csak tartsd a babát ahol láthatom; akkor nem számít a fájdalom." Mit mondhatnék a szakemberekről és a szülésről? Nicky és Katrina egyaránt mindvégig a lehető legbiztosabb támaszt nyújtották. Támaszt, hogy vigyük véghez amit akarunk, de olyan támaszt, amit kiegészített egy érzés, hogy ők értenek hozzá és tudják mit tegyenek, és képesek és készek helytállni egy válságos helyzetben. Különös módon akkor, mikor felfedeztük, hogy Rosie farfekvéses helyzetben van, bizalmam Nicky-ben és Katrina-ban nem ingott meg; egyetlen pillanatban sem éreztem, hogy cserbenhagytak azzal, hogy nem diagnosztizálták ezt. És a rákövetkező napon a kórházban egyikük legalább mindig ott volt, ami igazi biztonságot és támaszt nyújtott. Az orvosok és a kórházi bábák megleptek; nem erőltettek ránk semmilyen véleményt és megengedték nekünk, hogy megpróbálkozzunk a vaginális szüléssel, mikor a puszta ésszerűségből - legalábbis a baba biztonsága szempontjából - az következhetett volna, hogy másként kell tenniük. A császármetszést epidurális alatt csinálták, ahogy Jane kívánta, és még azon kívánságunkat is figyelembe vették, hogy senki ne mondja azonnal, hogy "Fiú" vagy "Lány" mintha a baba neme lenne a legfontosabb jellemzője. 65

Bár Rosie születése nem bizonyult könnyűnek, vagy olyannak, amilyennek előtte gondoltuk, minden szakaszban képesek voltunk kifejezésre juttatni a kívánságainkat és érezni, hogy a folyamat megszabta határok között mi hozhatjuk meg a döntéseket. És mindvégig azon a napon a kórházban az ott dolgozók segítőkészek voltak, kedvesek és (legnagyobbrészt) hozzáértőek. Az a rész, amit a legjobban élveztem, és amelyik visszatekintve a legfontosabbnak tűnik, a kedd éjszaka volt. Csak Jane, Sue és én voltunk ott a nappa-

66

liban otthon, együtt küzdve a vajúdással. Én már tompa voltam és kimerült; Jane kétségtelenül még sokkal inkább. De együtt voltunk és egyedül és kézben tartottunk egy folyamatot amire felkészültünk és amit megértettünk. Amint a dolgok nem megfelelően alakultak és a kórházban voltunk, megváltozott a kép; inkább lettünk a szülés pszichológiájának áldozatai semmint hogy végigvittünk volna egy folyamatot, melyet igazán kézben tartunk. Jane Dammers által nyújtott esetleírás

2. A szüléselőkészítő óra

Mielőtt az óra elkezdődött, Margaret, az egészségügyi látogató csinált mindenkinek egy csésze teát, és aztán ellenőrizte a három jelenlévő nővel, hogy a kurzus melyik ülése következik. Ez volt a utolsó ülés. Nem mondták el egymásnak a nevüket: megkérték a nőket, hogy pipálják ki a nevüket egy noteszban. Egyik fiatal fekete nő elment mielőtt az óra elkezdődött, anélkül, hogy okát adta volna. Mindkét ott maradt nő fehér volt. Átiratunk Suzanne, a bába, megérkezése után kezdődik. Bár nem ismerjük az órát látogató nők neveit, Ellen-nek és Pat-nek neveztük őket az átiratban, hogy olvasását könnyebbé tegyük.

Margaret

Rendben, "Normális lesz a kisbabám?" Mondjátok el, mit gondoltok erről?

Ellen

Hát, remélem. Nem akarok túl sokat gondolni erre, csak jobban aggódnék miatta.

Pat

Engem nagyon is foglalkoztat ez jelenleg.

Suzanne

Minden kórházban született kisbabát 24 órán belül megvizsgál egy gyermekgyógyász, és a bábák is szintén gondosan átvizsgálják őket.

Pat

Kimutatható a terhesség alatt, ha egy baba nem normális?

Suzanne

Ultrahanggal nagyon jól kimutatható, kitűnő műszerek.

Ellen

Mi a helyzet a nyúlszájjal?

Margaret

Sebészileg nagyon jól kezelhető manapság.

Ellen

Mikor a barátom elvitte az ötéves gyerekét felülvizsgálatra, azt mondták neki, hogy "denevér-fülű". Nagyon aggódott emiatt.

Margaret

Azt már nem nézik.

Suzanne

Az egyik nővéremnek van egy gomb orrú gyereke.

Margaret

Most hagyjuk ezt és nézzük a gyereket, aki az oxigén miatt speciális gondozásra szorul.

Ellen

Minden babának adnak be injekciót a vitaminok miatt?

Suzanne

Már szájon át adják be, de régen injekció volt. Minden baba kap K vitamint. A fiúk már minden gyereket ráraknak az anya mellére és ha ezt nem

akarjátok, mondjátok meg a bábának. Ők gyorsan elvághatják a köldökzsinórt és rárakhatják őket az újjáélesztőre, ha kell. Ellen

Szóval nem kell magadra venned a babát úgy mocskosan? Megkaphatod letisztítva az osztályon?

Suzanne

Hat óra múlva megfürdetheted a babát, mivel akkor már nem fognak túl sok hőt veszteni.

Pat

Néhány baba sír mikor megfürdeted.

Margaret

Élvezniük kell. Hozzá vannak szokva a vízhez.

Suzanne

Mikor fürdeted a babát, készíts elő mindent előre.

Pat

Melyik a legjobb baba szappan?

Suzanne

Az Infacare jobb mint a szappan. A babáknak száraz a bőrük először, úgyhogy tegyetek egy kis olajat a baba fürdőjébe.

Margaret

Sok vazelint kell rátennetek a baba fenekére kezdetben, hogy megakadályozzátok, hogy a magzatszurok, ami fekete és mocskos, ráragadjon a fenékre.

Suzanne

A legtöbb baba kék mikor megszületik. A ti vérellátásotokon éltek és végre kell hajtaniuk az áttérést a légzésre, és ez elég kékké teheti őket.

Margaret

Egy anya nem akarta a babáját mert túl mocskos volt.

Suzanne

Néhány baba nedves a víztől és néhányat vernix borít, ami fehér és viaszos. Ha szakadásod volt vagy vágni kellett, akkor a baba néha véres lehet.

Pat

Ez a vágás nagyon aggaszt.

Suzanne

Nem csinálják rutinszerűen.

Pat

Mi a helyzet a szakadásokkal?

Suzanne

Ez attól függ, hogy figyelsz-e a bábára abban a szakaszban, és ha nem, elszakadsz - de az tényleg komoly. Figyelj oda a bábára, és remélhetőleg túljutsz rajta.

Margaret

Vannak orvosi indokok egy vágás elvégzésére, például ha gyorsan ki kell venni a babát. De csak akkor csinálják ha szükséges, és nem fogod érezni, mivel kapsz egy injekciót.

Suzanne

Már nem csinálják rutinszerűen. 67

Margaret

Valami más miatt aggódtok még?

Suzanne

Ha episziotómiátok vagy szakadásotok van, ne féljetek üríteni később. Minél tovább halogatjátok, annál rosszabb lesz. Problémák leginkább annak következtében lépnek fel, hogy a nők félnek csinálni.

Margaret

Pat

Igen, két ok van. Egyszer az, hogy a baba sok időt és energiát emészt fel, és másodszor az öltések felszakításától való félelem. Most, térjünk át az "életstílusok megváltoztatására". Mire gondoltok, ha ezt halljátok? Hogy van ott egy baba. Szerintem sokkal nagyobb zűr ha dolgozol, mert akkor ott van a munkahelyi stressz, felkelni és elvinni a babát a dajkához, és hogy időben vissza kell érned.

Margaret

Valamint neheztelést válthat ki közted és a partnered között.

Suzanne

Ez attól függ, hogy mennyit tesz meg neked, és hogy te mennyit teszel meg neki. És micsoda sokk lehet ez mind!

Pat

Ellen

Margaret

Suzanne

Suzanne

Észben kell tartanotok, hogy minden dolog eljut a tejig.

Ellen

Kétszer - háromszor eszem curry-t egy héten. Csinálhatom ezt továbbra is?

Suzanne

Várj és figyelj. Azokon a napokon, mikor a baba zaklatott, jegyezd fel, hogy mit ettél, mert gyakran azt találják a nők, hogy valami, amit ettek, az, ami felzaklatta a babát. Bármit ehetsz mértékkel.

Pat

Szóval, ha gyümölcsöt eszel, még ha nem is megy tőle a hasad, nyugtalan lehet tőle a baba?

Margaret és Igen, így van.

Margaret

Jó ötlet rendszeresen adni egy kis köményteát a babának ha szoptattok.

Suzanne

A "hasfogóban" cukor és alkohol van, úgyhogy óvatosan bánjatok vele.

Margaret

Most gondosabban megnézzük ezeket a dolgokat.

Suzanne

Használhattok Infracol cseppeket, ha sokat szellent a baba.

Margaret

Ha az első naptól kezdve adtok köményteát, ez enyhítheti a baba hascsikarását.

Igen, és mikor ott egy baba egész éjjel fent lehetsz és nappal kell pihenned. Ha beszervezted a barátaid és a rokonaid, akkor mikor a baba néhány hetes elmehettek valahová estére és eltölthettek egy kis időt együtt a férjeddel.

Pat

Beszerezheted a gyógyszerésznél?

Margaret

A köményteát beszerezheted a gyógyszerésztől, de ne Robinson's-t vegyél, mert abban sok cukor van.

Mindketten úgy tervezitek, hogy szoptatni fogtok?

Ellen

A könyvekben az írják, hogy jó, ha egy-két hónapig a szülés előtt kinyomsz tejet. Hogy csinálod ezt?

Margaret

Kézzel kinyomni nagyon unalmas munka - a mell sötétebb területére, a medencére kell nyomást gyakorolnod. Manapság sok pumpa kapható.

Suzanne

Igen, de ne a gömbtípusokat vegyétek. Használjatok fecskendő típusú pumpát.

Én már most kimerültnek érzem magam. A férjem reggel ötkor kel és délután háromkor jön meg és mindig megcsinálja az vacsorát. Ezt tekintve rendes. Mostanában csak a legfontosabb dolgokat tudom megcsinálni a ház körül és tényleg lelkiismeretfurdalásom van emiatt. Múlt héten abbahagytam a munkát, és most tényleg fáradtnak érzem magam és nem csináltam semmit. Túl korán elengedem magam?

Suzanne

Gyakran azt látjuk látogatásainkkor, hogy a legtöbb nő elfeledkezik önmaga táplálásáról, és arra van szüksége, hogy magával törődjön.

Margaret

Igen, és mikor jönnek a látogatók, használjátok őket. Hagyjátok, hogy a látogatók készítsék el saját csésze teájukat. Kérjétek meg őket, hogy hozzanak ételt, használjátok őket.

68

Szeretnék tudni valamit mindazokról az ételekről, amiket nem szabad enni mikor terhes valaki, tudjátok a brie és a pástétom. Később is ilyen szigorúnak kell lenni?

Suzanne

Ellen és Pat Igen.

Suzanne

Ellen

Főzhettek ennivalót előre is és lefagyaszthatjátok (ha tudjátok).

(Ellen leírja.)

(Ezen a ponton, egy új nő csatlakozik a csoporthoz. Leül. A beszélgetés megszakítás nélkül folytatódik. Margaret egy elemekkel működő mellpumpát ír le.) Pat

Borzasztóan hangzik!

Suzanne

A tej nem jön a harmadik napig, úgyhogy ne próbáljátok előbb kinyomni.

Margaret

Addig nagyon zsíros kolosztrumotok van. Adhattok a babának vizet, mivel a kolosztrum sűrített narancslére hasonlít. Néha nagyon fájdalmas, mikor először jön meg a tej és a legjobb nem rátenni a babát a mellre akkor; csak fürödj meg és hagyd kifolyni a tejet. Most továbblépünk a "fogamzásgátlásra". Terhesek lehettek már akkor is, mikor szoptattok, úgyhogy valamit ki kell választanotok.

Suzanne

Margaret Pat

Igen, a tizedik napon beszélünk róla mert visszajönnek nők a második babával kilenc és fél hónapra rá. Nem akarjuk, hogy ilyen hamar visszajöjjetek. Az osztályokon is van egy családtervezéssel foglakozó nővér. Én szedtem a tablettát korábban és nem szerettem, és nem tudtam használni a spirált. Túl fájdalmas.

(Az új nő leteszi a kabátját az asztalra.) Suzanne

használsz óvszert. Beszerezheted a családtervezési klinikáról. Ellen

Csak Durex-et adnak a családtervezési klinikán és ő allergiás rá.

Margaret

Most vannak nem-allergén hatásúak is és azoknak jobbnak kell lenniük.

Suzanne

Ha mégis baleset ér, ne felejtsétek el a közösülés utáni tablettát.

(Margaret elmegy, hogy megkeressen egy videokazettát.) Sok nő fél szeretkezni azután, hogy gyereket szült. Nem biztosak benne, hogy jó lesz-e. Pat

A férjem bejelölt egy dátumot a naptárba!

(Általános nevetés) Suzanne

Ha kisebesedik a melletek jó rá a Kamillosan.

(Suzanne odamegy a telefonhoz, Margaret még mindig a videóval babrál. A három nő egymás között beszélget.) Jane Dammers által nyújtott esetleírás

Elmész az orvoshoz a hathetes ellenőrzésre és ha azelőtt szeretkezel jó, ha

69

3. A diák és a tanácsadó Első párbeszéd

Második párbeszéd

S(1)

… és szóval tényleg nehéz, hogy órákig dolgozom és aztán nem kapok jó jegyeket mikor beadom az anyagot.

S(1)

… és szóval tényleg nehéz, hogy órákig dolgozom és aztán nem kapok jó jegyeket, mikor beadom az anyagot.

C(1)

Szóval azt mondod, hogy nagyon megterhelőnek találod a munkát.

C(1)

S(2)

Igen, tényleg azt hiszem, hogy nem vagyok alkalmas erre … hm … hogy minél hamarabb ki kellene szállnom és találnom kellene valamit, ami inkább nekem való.

Szóval úgy érzed, hogy a jegyek, amiket kapsz, nem tükrözik mindazt a kemény munkát, amit belefektettél?

S(2)

Nem, nem tükrözik. Szerintem a tanárok el sem tudják képzelni, milyen keményen próbálom.

C(2)

Más lehetőségeken gondolkozol ?

C(2)

S(3)

Igen, bár jelenleg nem tűnnek túl ragyogónak, de néha azt gondolom, hogy ennél nem lehetnek rosszabbak.

Úgy érzed, hogy a tanárok nem értékelik az erőfeszítéseidet.

S(3)

Nem, szerintem nem is törődnek az erőfeszítésekkel. Csak az osztályzatokkal törődnek.

C(3)

hm

S(4)

Szóval van ez az érzésem, hogy én miért törődjek, ha ők nem törődnek, ilyesmi.

C(4)

hm … igen?

S(5)

Ami irracionális tudom, de ingerült leszek és ez még nehezebbé teszi, hogy motiváljam magam.

C(3)

S(4)

C(4)

70

Tehát úgy tűnik azt mondod, csapdában érzed magad, hiszen vagy folytatod azt, ami most van, ami nagyon nehéz, vagy csinálsz valami mást annak ellenére, hogy az alternatívák nem tűnnek nagyon vonzónak. Igen, a csapda a megfelelő szó, és ott van az, hogy valahogy úgy érzem tartozom a szüleimnek, tudja? Hogy cserbenhagyom őket meg minden azzal, hogy feladom, ha abbahagyom az iskolát. Szóval úgy érzed, hogy a teher egy része a szüleid veled szemben támasztott elvárásaiból ered …

Roger Gomm által nyújtott esetleírás

4. Jane a szüléselőkészítő - klinikán Kérdező Beszélne nekünk a mostani terhessége alatt a kórházi szülés-előkészítő klinikán szerzett tapasztalatairól és arról, hogyan viszonyul ez ahhoz a szüléselőkészítő gondozáshoz, amiben a múltban része volt? Jane Hát, őszintén szólva olyan, mintha egy másik bolygón lenne. A háziorvosom a terhességemmel kapcsolatban érzett aggodalmai miatt átutalt egy főorvoshoz a Lewisham kórházba. Harminckét hetes terhes voltam mikor először elmentem. Kilenc órára volt megbeszélve, hogy találkozom a főorvossal, és biztosítottak róla, hogy a kedd reggel "csendes" reggel. Nicky eljött velem, hogy "fogja a kezem, és biztos legyen benne, hogy nem szököm meg." Pont kilenckor értünk oda, és én nem tudtam, mit kell csinálnom, tudja, hogy hova kell mennem, stb. Vittem magammal a saját leleteimet mert voltam már a háziorvosomnál, de a felvételnél nem hitték el, hogy nekem meglehetnek a kezdéshez szükséges saját leleteim. Azt sem hitték el, hogy lehet egy első megbeszélésem kedden, merthogy "Ó, a kedd az nem előjegyzési nap". Végül sikerült meggyőznöm őket, hogy ez valóban az első látogatásom volt. Ez a megbeszélés már így is egy héttel később volt, mint ahogy lennie kellett volna, mert nem értesítettek az első megbeszélésről. Csak azért szereztem tudomást róla, mert betelefonáltam, mert nem szóltak semmit. Szóval ez a megbeszélés azt a megbeszélést volt hivatva kiváltani, amiről nem szóltak nekem. A felvételnél dolgozók nem voltak éppen barátságosak vagy segítőkészek. Biztos vagyok benne, hogy csak a munkájukat végezték, de ettől nem lett sem szívélyesebb, sem megnyugtatóbb ott lenni. Nem mondták el nekem, hogy mi fog történni, vagy hogy mit várnak el tőlem. Kint vártunk sorokba rendezett székeken ülve egy ideig, és aztán valaki szólított, hogy menjek és méressem meg a súlyom és vizsgáltassam meg a vizeletem. Azután beengedtek minket a belső várakozó helyre, ahol is tovább ültünk és vártunk. Mivel "csendes reggel" volt csak másfél óráig kellett várnunk! Isten mentsen, ha egy forgalmas reggelen mész. A barátnőm rendszeresen négy-öt órát vár a szüléselőkészítő klinikán egy másik helyi kórházban. A rendszer, ami itt volt túl bonyolultnak látszott ahhoz, hogy kitaláljuk, mi történik. Minden nő lelete egy halomba volt rakva és addig vártál, míg a tieid nem kerültek a tetejére, reménykedve, hogy valóban ott vannak a halomban és nem kint a külső várakozóhelyen. Fülkék sorakoztak az egyik oldalon, egy

kicsit úgy, mint az öltözők egy régi úszómedence széle körül. Később kiderült, hogy ezen kicsi fülkék mindegyikéből nyílt egy ajtó a másik oldalon, ami a vizsgálóba vezetett. Úgy tűnt, hogy ez egy ilyen furcsa rendszer, ahol végül szólítanak, hogy bemenj a fülkébe, ami nagyon, nagyon kicsi. Ha többen vagytok, vagy ha kisgyerekek vannak veled, igazán nem tudom, hogyan csinálnád. Szóval be kell menned és várnod. Valaki jön és átlöki a leleteid egy kis nyíláson a falon. Végül beszólítanak a belső ajtón keresztül, amit lehetetlen kinyitni ugyanakkor, mikor a külső ajtót, elképesztően nehézkes megoldás. Végül behívtak a belső szobába. Mikor bent voltunk megnézett minket egy bába, aki nagyon megnyerő volt és a részletekről kérdezgetett, stb., és azután várnunk kellett még egy darabig, hogy "Őfelsége" megjelenjen. Őfelsége nem a főorvos volt - "Ó, nem, ő ma nincs itt, de találkozhatnak a gyakorló orvossal. Nagyon kedves, igazán." Ez tulajdonképpen igaznak bizonyult, de mivel azt mondták, hogy azért küldenek, hogy a főorvossal találkozzam, kicsit elképedtem mikor azt mondták, hogy nincs ott. Miután találkoztunk a bábával, és mialatt a gyakorló orvos megjelenésére vártunk, két fehér köpenyes alak termett ott és szólalt meg derűs hangon. "Ó, megérinthetjük a hasukat amíg várnak?" Mivel nem tudtam, hogy vajon takarítónők voltak-e vagy konyhásnénik, vagy mit tudom én, azt mondtam, "Hát, kik maguk?" "Ó, orvostanhallgatók vagyunk." De nem zavartatták magukat annyira, hogy megadják a nevüket vagy valami. Úgyhogy azt mondtam "Ó rendben" és bemutatkoztam és bemutattam a barátnőm is, mivel úgy tűnt, hogy csak az én hasam letapogatása érdekelte őket. Mialatt ezt csinálták megjött a gyakorló orvos, és ő bemutatkozott és ő megnyerő volt és barátságos, és elég értelmes, és így tovább. Úgy tűnt, azzal minden rendben, és megkért, hogy menjek vissza négy hét múlva. Tulajdonképpen, a második látogatáskor, bár több ember volt ott gyorsabban átjutottunk a rendszeren. Elég hamar bejutottunk és kijutottunk másodjára, és addigra már ismertem a dörgést. Akkor más orvostanhallgatók voltak ott és ők sem mutatkoztak be. Kérdező Azon az első látogatáson, milyen érzései voltak amikor ott várakozott? Jane Nagyon elbátortalanodottnak éreztem magam. Részben tényleg hülyén éreztem magam, hogy már elég jól benne járok a harmadik terhességemben, és mégsem tudom, mit kellene csinálnom mert nem 71

voltam még soha. Olyan mintha tudnod kellene, hogy mit várnak tőled. És nem tudod, meddig fogsz ott várni. Nem tudod, ki illetékes. Sok bába sürgölődik ott különböző dolgokat csinálva, de te nem tudod, ki fog behívni téged, mit fognak csinálni veled, vagy hogy meddig kell majd ott ülnöd. Miután ott ültél egy órát, nem tudod, hogy ott kell-e majd ülnöd még

72

egy órát vagy kettőt, vagy hogy csak öt perc lesz-e. Mindez nagyon idegtépő volt. Az "ellenséges" túl erős megfogalmazás lenne mert a bábák nagyon barátságosnak és megnyerőnek tűntek. De a rendszertől kivert a hideg veríték. Jane Dammers által nyújtott esetleírás

5. A találkozáscsoport (Jenny apja halálával kapcsolatban érzett bűntudatáról beszélt a csoportnak. A facilitátor iránymutatását követve a résztvevők köré gyűlnek, "kimutatva törődésüket." Bjorn nem csatlakozott hozzájuk.) Facilitátor

Úgy veszem észre, egyikünk elszakítja magát mindattól a szeretettől és törődéstől, amit érzünk.

Bjorn

(Csend)

Facilitátor

Egyesek néha némi ellenségességet éreznek másokkal szemben, mikor azok olyan érzéseket fejeznek ki, amilyeneket ők nem tudnak, amelyek elől ők maguk elzárkóztak.

(Csend. A csoport most Bjorn-re és a facilitátorra figyel, kivéve Jenny-t, aki sír, és Jane-t, aki átöleli őt.) Facilitátor

dunk érzelmi szinten kezelni, tagadjuk, hogy ezek autentikus érzések lennének. Szeretné valaki megosztani velünk ezt az élményt, ezt véve alapul, ilyesformán (…)? Paul

Hm, igen hm volt, hogy egy időben, mikor az volt, hogy nem voltam képes, ö, hát igazán elfogadni amit a partnerem mondott az ő hm, hát a velem kapcsolatos érzéseiről, tudjátok, amit irántam érzett, nem tudtam elfogadni, hogy nem valami olyasmi volt, amit csak azért mondott, hogy elérjen egy hatást és ö ennyi.

Facilitátor

Ennyi?

Paul

Hát, igen volt egy csomó érzés-féle ezzel kapcsolatban, tudjátok, düh főleg és visszautasítás. Ilyesmi.

Facilitátor

Azon tűnődöm, hogy kapcsolatba tud-e itt kerülni Bjorn Paul érzéseivel.

Bjorn

Persze, persze, de ennek nincs semmi köze ahhoz, amit Jenny-ről mondtam.

Facilitátor

Bjorn, azon tűnődöm, hogy vajon Jenny mit érez a visszautasításoddal kapcsolatban.

Jenny

(elkezd beszélni)

Facilitátor

Nem (felemeli az ujját) A kérdés (odasétál Bjorn-höz és ráhelyezi a mutatóujját a vállára) neked szólt. Elmondanád nekünk Bjorn, hogy érez most Jenny?

Bjorn

Nem.

Azon tűnődöm, tudnánk-e segíteni Bjorn-nek kinyílni.

(Csend) Facilitátor

Azt hiszem, talán tudunk.

Bjorn

(átírhatatlan)

Facilitátor

Azt hiszem Bjorn talán kész megosztani velünk valamit.

Bjorn

Ah. Baromság. Tiszta baromság, csak sütkérezik a reflektorfényben. Ismerem az egész szöveget, amit elmondott. Múlt héten volt a TV-ben. Láttam. Látta valaki? Hülyeség (nevetés).

Facilitátor

Bjorn azt mondja, hogy nem képes kapcsolatba kerülni Jenny érzéseivel.

Bjorn

Naná, hogy nem. Ezek nem valódi érzések. Ez egy színjáték. Tettetés.

Facilitátor

Néha mikor nem tudunk … öö … néha mikor mások olyan érzéseket keltenek bennünk, amiket nem tu-

Roger Gomm által nyújtott esetleírás

73

6. A szoptatás élménye Elég visszanéznünk arra, mit tanítottak az anyáknak még tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt is, hogy lássuk milyen nevetségesek voltak gyakran az instrukciók. Mivel a nőknek kevés önbizalmuk volt olyan embereket bíztak meg, hogy tanítsák őket (gyakran középkorú vagy elég idős férfiakat), akik maguk nem szoptattak kisbabákat és akiknek másodkézből kapott élményeik voltak arról, amivel az járt. A szakértők gyakran soha nem üldögéltek kisbabáját szoptató anyával vagy figyelték pontosan mi történik. Szoptatásról való ismereteik inkább alapultak orvosi tankönyveken és a priori törvényeken mintsem közvetlen megfigyelésen és kutatáson. Ezek a törvények összefonódtak egy puritán erkölcsi kódexszel, mely szerint a kisbabákat "elronthatja" ha megkapják amit akarnak, és az élet első napjaiban és heteiben megengedett viselkedés merevedik állandó "szokásokká", melyek megmaradnak a késő gyerekkorban és gyakran a felnőtt korban. Az anyának úgy kellett hozzálátnia a dologhoz, ahogy azt folytatni szándékozott és mindenek előtt meg kellett mutatnia a kisbabának, hogy "ki az úr". Ha "enged" a kisbaba sírásának és nem megfelelő időpontokban eteti azzal "saját fejére hozza a bajt." A következetességet tekintették a jó anya egyik legfőbb tulajdonságának, és ha nem volt egy terve és egy időrendje, amelyhez ragaszkodott, annak a veszélynek tette ki magát, hogy tönkreteszi gyermekének nem csak fizikai állapotát de mentális stabilitását is. Az anyák az igazgatás ezen rendszerei alatt éppoly mértéktelenül szenvedtek mint kisbabáik. Gyakran kellett hallgatniuk gyermekeiket, ahogy kétségbeesve sírtak ennivalóért; ébren feküdtek éjszaka hallgatva a kisbaba ordítását a mellettük lévő szobában; megmondták nekik, hogy nem vehetik fel a babát csak ha etetik vagy tisztába teszik, soha csak az ölelgetésért, és figyelmeztették őket, hogy ha így tennének, azzal "túlstimulálnák" a később esetleg idegronccsá váló gyereket. Anyám a csecsemőtáplálás témáját ápolói és bábáskodási háttérrel közelítette meg és úgy döntött, hogy higiénikusabb üvegezni az élelmet, és hogy követni fogja ami akkor (1930-as évek) a legújabb rendszer volt a babaápolásban, a Truby-King módszert. Úgyhogy tiszta fehérre festetett egy gyerekszobát, gondolván, hogy így minden porszemet azonnal észre lehet venni, és hogy a babát nem sti-

74

mulálhatják károsan formák, színek vagy más zavaró dolgok, melyek megzavarhatják az álmát. A szüleim belehelyeztek ebbe a tudományos laboratóriumra emlékeztető környezetbe és megzavarta és felkavarta őket mikor üvöltöttem és üvöltöttem! A könyvek azt írták, hogy csak pontosan négy óránként vegyenek fel, és szegény anyám gyötrődve várt, a gyerekszoba jól bezárt ajtaja mellett, amíg az óra szerint végre felvehette ordító kisbabáját. Úgy látszik, olyan sokat sírtam, hogy végül, végső kétségbeesésükben, kimerült szüleim úgy döntöttek, visszavisznek a hálószobájukba, ahol végül könnyebbé vált az élet és ahol gyanítom anyám "csalt" és a szoros közelség és fülsiketítő megnyilvánulásaim miatt hajlamosabb volt inkább saját érzéseit semmint a szakértők tanácsait követni. Nagyon sok nő ment keresztül ezen az élményen azokban az időkben azt gondolva, hogy erős jellemeket formálnak, hogy elősegítik a baba emésztését és, hogy az, hogy hagyták a babát dühében vagy félelmében sírni, "jót tesz a tüdőnek." A lényeg a "rendszeresség" volt; az etetés rendszeressége és a bélmozgások rendszeressége. Kicsi babákat ültettek bilire minden etetés után, hogy ráneveljék őket arra, hogy beleürítsenek. Néha forró vizet tettek bele, hogy a gőz gyakoroljon ösztönző hatást. Ápolók büszkélkedtek azzal, hogy nem volt piszkos pelenkájuk az első hónap után. Mások a végbélnyílás rendszeres időközönként való stimulálásával váltottak ki ürítést a rendszeres szokások kialakítására irányuló terv részeként. Rendkívüli csata folyt az ápolók és az egyrészt a szakértő instrukciókat, másrészről a babák által adott nyilvánvaló jelzéseket követni igyekvő anyák között. Nem meglepő, hogy a férjek elszöktek otthonról és vártak, amíg a gyerek elég idős volt, hogy vonatosat játsszon mielőtt igazán kapcsolatba kerültek vele. A szoptatás új megközelítése a szoptatás mechanizmusának, a baba táplálkozási szükségleteinek valamint az anya, mint egyén, és a babával való interakciója pszichológiájának teljesebb megértéséből bontakozik ki.

Sheila Kitzinger, The Experience Breastfeeding, 194-195 o. (Penguin, 1975)

of

7. Részigazság Mielőtt nekilátott a háttérkutatásnak új darabjához, ismeri be Paulette Randall, "a lelkem mélyén azt gondoltam, hogy mindenki, aki börtönben köt ki lusta és nem akar előbbre jutni. Ezt az "ők és mi" szemléletet a TV-ből és olyan filmekből szerzed mint a Scrubbers és a Cell Block H, ahol a fekete női rabokat szándékosan mint söpredéket mutatják be." Randall volt elítéltek Clean Break nevű színjátszó csoportja számára írt darabja, a "24%", azzal foglalkozik, hogy miért van olyan sok fiatal fekete nő börtönben. A női rabok mintegy 24 százaléka fekete, annak ellenére, hogy a teljes fekete női népesség mindössze két százalék. Mikor Randall iskolába járt Dél-Londonban a hetvenes években, emlékszik, "A tanáraink azt gondolták, hogy sokunk vagy terhesként vagy börtönben fogja végezni." Randall színházigazgató és író lett, de a lányok közül sokan valóban valóra váltották tanáraik sötét jövendöléseit. "Annyi fekete van ma börtönben, olyan ez mint egy járvány", mondja. "Arra gondolsz, "Mi történik a fajunkkal?" A Holloway Prison-ben lévő nőkkel beszélgetve a darabjához végzett háttérkutatás során, Randall felfedezte, hogy a krónikus szegénység és az elszigeteltség közös tényezők voltak bűnözői pályafutásukban. A "24%" a visszaeső bűnözőt, Angela-t, mint elidegenedett egyedülálló anyát ábrázolja, aki szórványos áruházi lopásokhoz folyamodik, hogy kijöjjön valahogy és fokozatosan eljut a csekkártya csaláshoz és a börtönbüntetéshez. "Angela a családján belül gyerekként erőszaknak van kitéve és elszigetelődik", magyarázza Randall. "Terhes lesz, hogy kitöltse élete magányosságát.

Nincs semmi képesítése, és egy üzletben végzett munkájáért kapott bére alig elég a túléléshez, nem beszélve arról, hogy valami újat vegyen a gyerekének." Eddig ismerős, de Angela története lehetne egy fehér nő története is. A bíróságokon látta Randall, miért végzi börtönben olyan sok büntetlen előéletű fekete női elkövető: "Ahogy a bíró előtt álltak, a fehér nők bocsánatért esedeztek és azt akarták, hogy segítsenek rajtuk. De a fekete nők mind dacosak voltak, "Rendben, most akkor mit akar csinálni velem?" A bírák szemében elég rossz az, hogy nők bűnözők, de bolsi női bűnözők … Figyelve az egyik nőt azon vettem észre magam, hogy magamban könyörgök neki, "Kérj bocsánatot." Annyira megkönnyítené az életét. "De a fekete nők nem teszik, mert ez nem része a kultúránknak. Mikor gyerek vagy és csinálsz valami rosszat, kapsz egy esélyt, és aztán viseled a következményeit annak amit tettél. Megvernek, és ha sírsz mikor megvernek, újra megvernek. De itt nem a szüleinkről van szó, itt a büntetőjogi rendszerről van szó." Szóval ez a rendszer rasszista? "Már nem tudom mit jelent az, hogy rasszista", feleli Randall. "De azt tudom, hogy bár 70 százalékban tartom magam britnek és 30 százalékban jamaikainak, mindig bevándorlóknak tekintenek minket."

Ann McFerran, 'Justice of the Piece', Guardian, 1991. április 29., 31. o.

75

8. Siket gyerekek és családjaik Első szemelvény Tudtam, hogy valami nincs rendben a legelejétől fogva. Nem ugyanúgy éreztem iránta ahogy a nővére iránt mikor kisbaba volt. Valami egyszerűen nem volt rendben. De úgy tűnt, senki nem veszi komolyan az aggodalmaimat - mindannyian azt mondták, hogy képzelődöm. Az orvosom azt mondta, hogy ez szülés utáni depresszió! Végül mikor 14 hónapos volt rájöttem, hogy siket és teljesen összetörtem. Arra gondoltam, hogy darabokra esett szét az életem. Arra gondoltam, hogy "Mit csináltam rosszul? Miért én? Volt már egy tökéletes gyermekem, miért nem lehetett még egy?" De végül is tudom, ez nem segített, ettől csak rosszabb lett. Csak néztem és néztem, azon tűnődve, hogy lehet-e valaha rendes kapcsolatom vele, azon tűnődve, hogy legyen-e még egy gyerekem, aki esetleg ugyanígy végzi. És minden alkalommal mikor hallottam egy hangot a rádióban vagy megszólalt a tűzriadó a gyárban, elfogott ez az érzés, hogy akarom, hogy halljon, hogy hallja a madarakat, hogy halljon sírni egy gyereket. Úgy éreztem, hogy elmegy mellette az élet, és sajnáltam őt. Nem akartam szem elől téveszteni, hátha történik vele valami, de nem akartam vele lenni se. A férjem nem segített. Midig is sokat volt távol, de Michelle születése után, mintha sosem lett volna ott. Mikor ott volt, ott volt ez a merev csend, és képtelen volt akár ránézni is. Eileen, az anyja folytonosan rágta a fülemet, hogy csináltatni kellene valamit vele (de mit?), és Anita ordítozott velem, hogy nem fordítok elég figyelmet rá, és hogy elvárom, hogy állandóan segítsen. Az, hogy néztem azokat a siket embereket a televízióban, nem segített. Mindannyian annyira dühösnek látszottak és mindazok a mozgások és gesztusok - én képtelen vagyok úgy használni a kezem. Én az évek óta ismert barátaimat is félek megérinteni. Így aztán elképesztően csodálatos volt mikor ez a szakorvos beszélt nekem a hallókészülékekről, és hogy Michelle normálisan fog hallani és beszélni … hogy normális lesz. Attól a pillanattól nem érzem magam egyedül. Második szemelvény Mikor első igazi hallásvizsgálatára ment, a vizsgálatot végző ember annyira biztatott. Minden alkalommal mikor hallott valamit (igen, ténylegesen hallott valamit), mindenki sugárzóan mosolygott. Eléggé meglepődtem mikor, néhány nappal később, beugrott egy tanár, hogy játsszon vele és megnézze, mit tehet. A tanár is azt mondta amit a szakorvos mondott - hogy meg fog tanulni normálisan beszélni. Kezdetnek kétszer jött el hozzám egy héten, de aztán csak egyszer jött egy hónapban. Addigra, mire körülbelül egy éve folyt ez, majd szétfeszítettek a kér76

dések. De a látogatások mindig ugyanolyanok voltak. Már tudom, hogy ez azért volt, mert nekik a lányom kellett hogy legyen az első, de minden alkalommal mikor jött a tanár, leült a padlóra vele és segített neki megcsinálni dolgokat két óra hosszat, és én ültem és néztem. Soha senki nem magyarázta el nekem pontosan mire való volt ez a sok játék. És senki sem mondta el nekem, hogy miért nem beszélt még mindig, legalábbis nem igazán, mikor három és fél éves volt. A következő információt akkor kaptam mikor eljött a pszichológus. Elvégzett sok vizsgálatot amiket nekem nem magyarázott el, és azt mondta, ne várjak túl sokat az iskoláztatásától. Csak a korának megfelelő átlagot fogja elérni, bármit is jelentsen ez. Ekkor kezdtem dühös lenni. Az anyósom azt mondta, hogy ez azért van, mert a siket gyerekek amúgy is túlságosan fogyatékosok ahhoz, hogy sokat tanuljanak. Harmadik szemelvény Nem sokra tudok visszaemlékezni a gyerekkoromról. Csak a fájdalomra. A fájdalomra ami az évek során egyre rosszabb lett és ami ritkán hagyott magamra. Emlékszem másokra, akik úgy bántak velem mint valamifajta csodabogárral és gyerekekre az iskolából akik úgy hívtak "a lány a Marsról" a hangom és a rádiókészülékek miatt, amiket viselnem kellett. Gyűlöltem azokat a dolgokat. Sokszor hozzá akartam vágni őket a falhoz. Akkor igazán jó kifogásom lett volna, hogy el vagyok szigetelve. Csak a könyveket és az állatokat szerettem igazán - és a játék mackómat. Közülük senki nem tudott visszabeszélni nekem, egyszerűen békén hagytak … engedték, hogy azt érezzem amit érezni akartam. Senki nem vett komolyan, úgyhogy felhagytam a sírással … amúgy is mindig egyedül sírtam. Úgy tűnt mindenki azt gondolja, hogy szeretek egyedül lenni, és hogy büszke vagyok, hogy "normális" vagyok. Felhagytam vele, hogy megpróbáljam elmagyarázni, milyen érzés megfelelni az ő "szupernyomorékról" alkotott elképzelésüknek! Úgy éreztem, mintha mindig valaki más teremtménye lettem volna, hogy sohasem engedik meg, hogy saját magam lehessek. Annyira igyekeztem, hogy az legyek, amit akarnak, és mindezen idő alatt azt hittem, hogy "normális" leszek mikor felnövök. Anyám mindig azt mondta, hogy Istennek szándéka van velem azzal, hogy szenvedést bocsátott rám. De ennek a "szenvedésnek" az ellenére még mindig nem vagyok elég jó. Azt akarom, hogy igazi kapcsolataim legyenek másokkal, de mindig ugyanaz van. A többi ember azt gondolja, hogy jobban tudja mint én magam és mikor előjövök … vége a kapcsolatnak. Amíg nem engedik meg, hogy egyéniség legyek, sohasem fogják megérteni … A szüleim sohasem próbálták megérteni … túlságosan el voltak foglalva álmaik rámerőltetésével.

Negyedik szemelvény Kapcsolatom Ruth-tal abban a pillanatban megváltozott, hogy megtudtam, hogy siket … Többé nem úgy tekintettem rá, mint egy problémás engedetlen gyerekre, úgy tekintettem rá, mint valakire, akinek rettentően sok törődésre és támogatásra van szüksége. Nancy-vel úgyszintén, úgy értem, úgy éreztem, hogy tulajdonképpen sokkal inkább úgy viszonyulok hozzá mint az emberhez, aki. Ruth mindig az az úttörőtípus volt, ahogy mindig ő volt az akinek elsőnek kellett belépnie egy új osztályba vagy egy új iskolába … néha azt hiszem Nancy csak sodródott az árral és semmi sem volt annyira nagy ügy neki. Azt hiszem, hogy ahogy Ruth felnőtt tudomásul vette és teljesen elfogadta siketségét és nagyon büszke lett rá. Keresztülment egy depressziós időszakon, ami szerintem részben összefüggésben volt serdülőkorba érésével és azzal, amit az jelent, hogy ráeszmélsz, hogy egy siket serdülő vagy, és részben összefüggésben volt azzal a ténnyel, hogy normálisnak számító iskolába járt és identitásválságba került mivel, ahogy a legtöbb 15 éves szokott, de ő azért került identitásválságba, mert nem érezte igazán, hogy továbbra is beleillik abba a halló iskolába … úgyhogy mintegy eljutottam vele egy váltásig, felismerve, hogy amire szüksége van az némi oktatás és szakorvosi ellátás, ami tulajdonképpen maga után vonta, hogy elment iskolába 16 éves korában, és én figyeltem őt egy nagyon félénk zárkózott könnyen síró fiatal tizenévesből meglehetősen magabiztos és önbizalommal telt és fegyelmezett nővé kibontakozni … bizonyos tekintetben figyelni őt nőni, nagyon

nagyon szorosan egybefonódott azzal, hogy láttam megbékülni siketségével, és furcsa módon az, hogy speciális iskolába jár úgy érzem sokkal inkább megadja neki az önbizalmat, hogy siket ember legyen egy halló világban mint az, hogy egy halló iskolába van integrálva. Nancy (…) azt hiszem az ő problémái igazából sokkal nagyobbak mivel ő nem annyira siket és nem tudja igazán, hova is tartozik. Joggal érzi úgy, hogy tökéletesen és minden további nélkül beleillik egy halló világba és sok barátja van. Nem ugyanazokkal a nehézségekkel kerül szembe. Társadalmilag a hallása nem olyan rossz, képes használni a telefont, képes beszélni a barátaival telefonon, ami része ennek a tizenéves kultúrának, de ami számára problémát jelent az az, hogy intellektuálisan valószínűleg előbbre jár mint amit pillanatnyilag produkálni képes, és sok mindenről lemarad az órákon … bizonyosan nem érzi úgy, hogy siket iskolába akar járni … nem illik be egyik fajta csoportba sem, amíg Ruth súlyt helyezett rá, hogy megtanulja a jelbeszédet, hogy elmehessen a siket klubba és találkozhasson más siket emberekkel, Nancy nem mutatta ezt az érdeklődést, de mindig úgy érzi, mintha valahogy nem felelne meg egy nagyon mély szinten, mintha kevesebb lenne társainál. Mairian Corker és David Libbert által nyújtott esetleírás

77

9. Rémuralom Nagy-Britannia legszörnyűbb börtönében Egy fiatalemberről, aki felakasztotta magát másnap, hogy bebörtönözték a Feltham fiatalkorú elkövetők intézetébe Nyugat Londonban a múlt héten, belépéskor megállapították, hogy öngyilkosságra hajlamos. Mindazonáltal bezárták egyedül egy csupasz, csempézett cellába 19 órára, mielőtt megölte magát. Ő volt a negyedik fogoly Feltham-ban aki eldobta az életét hét hónapon belül. A The Observer úgy értesült, hogy a férfit, John Kirkland-et, a felvételnél megvizsgáló börtönkórház-tiszt úgy vélte, súlyos depresszióban szenved és különleges intézkedésekre van szükség, hogy megakadályozzák, hogy kárt tegyen magában. De a leletet felülbírálta a Börtön Orvosi Szolgálat egy orvosa, aki szerint Kirkland "semmi viselkedésbeli rendellenességet" nem mutatott. A 21 éves Kirkland, mindössze hat nappal korábban szabadult Feltham-ból, miután letöltötte tettlegességért kirótt egy éves büntetését. Két éve nem látta a családját az Isle of Man-en, és szabadságának rövid időszakát egy temetőben, a szabad ég alatt aludva töltötte el. Visszaszállították Feltham-ba vizsgálati fogságba helyezve egy őt odébbállásra késztetni próbáló rendőr ellen elkövetett állítólagos tettlegesség miatt. Három éve, egy Feltham-ról Stephen Tumin bíró, Őfelsége Börtön Ellenőre által készített jelentés azt az ajánlást tartalmazta, hogy az ágyak a cellákban legyenek a padlóhoz rögzítve, hogy megakadályozzák az akasztásokat. De Kirkland, mint kettő a korábbi Feltham áldozatok közül, a végére fordította az ágyát és mint állványt használta. A börtönigazgató, Joe Whitty, múlt héten elrendelte, hogy rögzítsék le a Feltham-ban lévő 800 ágyat. A börtönreformerek szerint a négy haláleset Feltham-ban egy a fiatal elkövetők büntetőrendszerében tapasztalható átfogóbb válság és egy olyan "erőszakkultúra" tünete, amelyben a gyengébb rabok könyörtelen erőszakoskodásnak vannak kitéve. Negyven fogoly próbálja megölni magát Feltham-ban minden hónapban, amelyekből öt vagy hat a "komoly" kísérletek közé sorolható. Korábban a hónap során, Lee Waite, az első elhunyt fogoly halála ügyében indított vizsgálat kiderítette, hogy egy "rögtönítélő fogadóbizottság" megerőszakolta a zuhanyzóban egy dákóval. A boncolás horzsolásokat és zúzódásokat fedett fel a végbelében. A 18 éves Waite három nappal érkezése után végzett magával tavaly augusztusban. A 22 éves Simon Pespane Morden-ből, Surrey, akit januárban helyeztek szabadlábra, ismerte 78

Waite-t és beszélt tegnap a "terror légköréről", amelyben hathónapos börtönbüntetése alatt része volt a Feltham-ban. Azt mondta: "Körülbelül 70 vagy 80 fiú érkezik minden nap, nagy buszokban. Levetkőztetnek, adnak egy számot, egy doboz ruhát. Beraknak egy nagy terembe 60 másik fiúval, nagy srácokkal, akik téged bámulnak. Sok a súrlódás mikor megérkezel és szembe kell nézned vele. Ha lehajtott fejjel ülsz egy sarokban biztos rádszállnak. Talán kérnek tőled egy staubot (cigaretta) ,és ha nem adsz elkezdődik. "Az emberek idegjátékokat játszanak veled. Ha félelmet mutatsz, neked annyi. Láttam srácokat félelemmel a szemükben. A Feltham-ban az erőszakoskodás mindenütt ott van: a zuhanyzóban, a felvételnél, a tornateremben, még a kápolnában is." Gyakran fegyvereket használtak, mondja: nehéz rádió elemeket betekerve egy zokniba ólmosbotként. "Fejbe vernek, elküldenek a kórházba és ott vagy megint a szárnyon még ugyanazon az éjjel. Senki sem köp. Ha elmondod az őröknek, halott vagy. Néhány fiú annyira fél, hogy nem jönnek ki a cellájukból: azt mondják a smasszereknek, hogy olvasni akarnak egy könyvet. Feltham-i szlengben szólva, az "adóztatás", a gyengébb fiúk javainak ellopása, a legfőbb kiváltója az erőszakoskodásnak. Az adóztatás szerepet játszott Lee Waite - akinek ellopták az edzőruháját és az óráját - és a 15 éves Geoffrey Horler halálában is, aki decemberben hunyt el. Az édesanyja segélyekből tett félre pénzt, hogy egy új pár cipőt vegyen neki. A fiú ment, hogy elhozza a cipőjét a kaputól, de ellopták tőle mielőtt visszaért volna velük a cellájába. Pespane azt állította, hogy sok foglyot rendszeresen megszabadítottak a heti L1.80 kantin pénztől, néha a tollak végébe olvasztott borotvapengékből képzett kegyetlen fegyverrel fenyegetve meg őket. "Ha nem harcolsz érte, leveszik rólad. Olyan fiúkból álló gengek, akik úgy hiszik kemény kézzel fogják a szárnyakat. Azt mondják "te vagy az én emberem", és kitakaríttatják veled a cellájukat." "Az őrök nem mindig reagálnak az erőszakoskodásra mert az állandóan folyik. Elég gyakran úgy tesznek, mintha nem vennék észre." Whitty visszautasította ezeket az állításokat. Megerősítette azonban, hogy az erőszakoskodás ijesztő szinteket ért el: "A Feltham-ban tapasztalható mértékű erőszakoskodás, úgy gondolom, magából a fiatal elkövetők büntetőrendszere egészének jellegéből fakad. Azon tény következménye, hogy nem 800 cserkészfiút zárunk be: nálunk van Dél-Anglia legnehezebben kezelhető legmegbízhatatlanabb és legzavartabb fiatalembereinek egy része."

Vannak, mondta, "bizonyos intézkedések" melyek meghozhatóak, úgymint áthelyezések, elkülönítés és TV felügyelet. De mivel sokan vannak vizsgálati fogságban, ez jogi szempontból rendkívül bonyolult. Whitty szerint: "Senkit nem érdekelt Lee Waite, kivéve az olyan embereket mint én és a munkatársaim itt. Csak azért törődnek most vele az emberek mert meghalt. Ha meghozhattam volna azokat az intézkedéseket, amelyeket meg szeretnék hozni a gonosztevők ellen, ma is élne." Whitty hivatkozott a tisztek hiányára is. A Belügyminisztérium "Új kezdet" programjainak a következő hónapban esedékes utolsó szakasza azt jelenti, hogy el fog veszteni hetente tisztenként két munkaórát. További 40 tiszt szükséges pusztán azért,.hogy fenntartsák a jelenleg létező 19 órás napi felügyeletet. A tavalyi hiányosságok következtében 722 vizsgálati fogoly nem tudott megjelenni a bíróság előtt, mivel nem állt rendelkezésre kíséret. Mindazonáltal más problémákra derült fény a halálesetek sorozatában. A Waite ügyben érintett dolgozók egyike sem kapott öngyilkosság megelőzési képzést. Feltham hatalmas begyűjtési területe, amely magába foglalja Dél-Anglia egészét és a Midlands-et, megnehezíti a családok számára, hogy meglátogassák a fogva tartottakat, fokozva ezzel elszigeteltségüket. Szerepet játszott ez a körülmény Geoffrey Horler halálában, aki Great Yarmouth-ban lakott. Nem

sokkal azelőtt, hogy felakasztotta magát, meghalt egy közeli rokona, elmélyítve depresszióját. Nem engedélyezték számára, hogy elmenjen a temetésre. A 18 éves John Cash január végén ölte meg magát, mikor kilátásba helyezték Rochester-be való átszállítását a túlzsúfoltság miatt. A börtönben dolgozók elmondása szerint tiltakozott az áthelyezés ellen, mivel tudta, hogy egy erőszakoskodó, aki már Feltham-ban bántalmazta őt, Rochesterben vár rá. "Rendelkezés- és őrzés" tisztek betuszkolták egy magánzárkába, ahol eltorlaszolta az ajtót. Egy tiszt beszélt hozzá, miközben ő bent kárt tett magában, felvágva a csuklóit. Mielőtt egy "cella-nyitót" használhattak volna, hogy betörjék az ajtót, a végére állította az ágyát, hurkot tett a nyaka köré és leugrott. Deborah Coles az Inquest érdekcsoport nevében tegnap vizsgálatot kért a Feltham-ban: "Szembeszökő, hogy mikor két állítólagos IRA tag megszökik Brixtonból, a nyomozásba pumpált források határtalannak tűnnek. Négy fiatalember halála ugyanolyan figyelmet kell, hogy kiváltson." A Belügyminisztérium közölte, hogy nem nyilatkozhat addig, amíg további vizsgálatok folynak. Kate Mulvey és David Rose, Observer, 1992. március 22. Hozzájárulásukkal újranyomtatva.

79

10. A barátság definíciói és következményeik idős korban Kivonat Egy a kapcsolatok minőségének felmérésére irányuló kísérlet során a barátság definícióit 30-30 olyan hatvan éves és idősebb férfival és nővel folytatott irányított beszélgetés átiratainak induktív analízisén keresztül vázoltuk fel, akik a barátságokat állandó referensként használva beszélték el élettörténetüket. A barátság két definícióját konstruáltuk meg, egyet, amely a "barátokra mint konkrét egyénekre" összpontosít, és egy másikat, amelyik a "barátokra mint kapcsolatokra" összpontosít. Egymás után ismertetjük mindkettőt, majd megvitatjuk az egyik vagy a másik vagy mindkettő idős korban való vallásának következményeit. Javaslatokat dolgozunk ki az egyes definícióknak megfelelő intervenciós stratégiákra. A barátságról szóló társadalomtudományi irodalom áttekintéséből kiderül, hogy a legtöbb vizsgálat nem fordít figyelmet a válaszadók kapcsolatainak minőségére, és ehelyett olyan könnyebben kvantifikálható szempontokra összpontosítanak, mint a barátként azonosítottak száma és közelsége (1). Továbbá, mikor az idősek szerepeltek válaszadóként, "A kutatókat jobban érdekelte az idősek társadalmi helyzete, mint a barátság önmagában való (per se) kutatása." (2) Egyesek sajnálkoztak emiatt és azt javasolták, folytassanak kutatást, hogy pótolják ezt a mulasztást (3). Mindazonáltal nagyon kevesen követték ezt az útmutatást, részben mivel a minőség oly nehezen konceptualizálható. Ezen probléma meghaladására tett kísérletként az itt bemutatott vizsgálat a barátságról adott definíciókra összpontosít. Társadalmi aktorok barátaik azonosításában általában implicit definíciókat alkalmaznak, hogy eldöntsék, kit foglaljanak be a kategóriába, és hogy összehasonlítsanak és értékeljenek kapcsolatokat. Ezen definíciók felvázolása azután bepillantást nyújthat a kapcsolatok minőségébe. Ezen felül, mivel az emberek cselekedetei, legalábbis részben, a szituációkról adott meghatározásaik függvényei, ezen definíciók gondos tanulmányozásával az időskori - vagy nem időskori - barátság lehetőségeinek jobb megértéséhez juthatunk el. Az itt következő beszámoló egy az irodalomban található, explicit és implicit, barátságdefiníciókról folytatott fejtegetéssel kezdődik, hogy megmutassuk, mennyiben tér el ezen vizsgálat iránya a korábbi vizsgálatoktól. Ezután ismertetjük a vizsgálat menetét és jellemezzük a vizsgálatban résztvevő idősebb felnőtteket. Ezután az adatok elemzése nyomán kialakított két barátságdefiníciót mutatjuk be, majd egy az egyik vagy a másik vagy mindkettő definíció elfogadásának öregkori következményeiről folytatott fejtegetés következik. 80

Barátságdefiníciók a társadalomtudományi irodalomban A barátságról szóló társadalomtudományi irodalmon belül számos definíció létezik, melyek némelyike nagy gonddal van felépítve. Például, Brown meghatározása szerint ez egy olyan kapcsolat, amely "önkéntes, kölcsönös, rugalmas és felszámolható; olyan kapcsolatok, amelyek az egyenlőségre és a reciprocitásra helyezik a hangsúlyt, és mindkét partner részéről a másik teljes személyiségébe való érzelmi bevonódást kívánnak meg." (4) Suzanne Kurth szembeállítja a "barátságos viszonyokat" a "barátsággal", az utóbbi elengedhetetlen összetevőinek tekintve az önkéntes interakciót, az egyének kivételes voltának érzetét, az intimitás más kapcsolatokhoz képest magas fokát, és a maximális elköteleződést (5). John Reisman a barátság olyan három típusát határozza meg - asszociatív, reciprok és receptív -,melyeket az elkötelezettség és a reciprocitás dimenziói mentén különböztet meg (6). Sajnálatos módon ezen gondosan felvázolt megállapítások szerzői közül kevesen folytattak empirikus vizsgálatot, hogy megállapítsák, milyen fokig felelnének meg ezeknek más társadalmi aktorok. Graham A. Allan vet fel egy okot, ami magyarázatot nyújthat erre, amikor azt írja, "Maga a tényleges kapcsolat az, ami a legfontosabb tényező annak eldöntésében, hogy valaki osztályozható-e barátként vagy sem." (7) Valaki barátként való osztályozása tehát tisztán szubjektív. Ennek felismerése azt jelenti, hogy a barátság jelentésének kutatása az aktorok kapcsolataikról adott értékeléseinek gondos tanulmányozásán kell, hogy nyugodjon. Empirikus vizsgálatokban a barátság definíciókat néha egyszerűen adottnak veszik anélkül, hogy kikérnék a válaszadók véleményét (8). Például Lowenthal-nak és Haven-nak a mentálhigiéné és a bizalmas baráttal való rendelkezés között fennálló kapcsolatról folytatott vizsgálatában azt kérdezték a válaszadóktól: "van valaki konkrét személy, akiben megbízik vagy akivel beszél önmagáról vagy a problémáiról?" (9) Ez a kérdés az önfeltárást határozza meg egy szoros kapcsolat legfőbb összetevőjeként, és azokat a válaszadókat, akik megbíznak valakiben, aki nem a házastársuk, gyerekük vagy más rokonuk, úgy írták le, mint akik egy barátban bíznak meg. Hogy ezt a valakit barátnak tekintették-e vagy sem, nem firtatták. Arra is egyszerűen megkérték a válaszadókat, hogy azonosítsák legközelebbi barátaikat, és azután, hogy válaszoljanak kérdésekre mindannyiukkal kapcsolatban, meghatározatlanul hagyva közben az általuk annak eldöntésére alkalmazott kritériumokat, hogy kit soroljanak ide (10). Azon feltevés, hogy

minden ily módon azonosított kapcsolat ugyanazon kritériumoknak felel meg, és lényegét tekintve azonosként kezelhető, minden valószínűség szerint megalapozatlan. Lowenthal és Robinson végül azt a következtetést vonta le, hogy "a különböző barátságfogalmak talán magyarázatot adhatnak az ellentmondó eredményekre …" (11). Az empirikus kutatásban alkalmazott legáltalánosabb taktika vitathatatlanul kombinációja annak, hogy előre megadnak egy definíciót, és annak, hogy engedik a válaszadókat sajátjaikat használni. A kutatási kérdések a válaszadók és barátaik közötti társadalmi interakció mértékére és fajtájára, valamint a barátokkal folytatott társadalmi interakció által a válaszadók közérzetére gyakorolt hatásokra összpontosítottak (12). Következésképpen gyakran volt szükségszerű kritérium, hogy az azonosítottak szoros közelségben legyenek (pl. "ebben a közösségben") (13) vagy rendszeresen találkozzanak velük (pl. "kivel találkozik leggyakrabban?") (14) vagy mindkettő. Ez a követelmény a folyamatos szemtől-szembeni interakcióra helyez súlyt és kizárja azokat a barátokat, akikkel a válaszadók már nem állnak kapcsolatban, csakúgy mint azokat, akikkel ritka látogatások, telefonbeszélgetések, levelezés vagy közös ismerősök útján tartják fenn a kapcsolatot. Ezeket a barátokat tulajdonképpen közelibbnek tekinthetik mint azokat, akikkel jelenleg kapcsolatban állnak. Az ezekben a tanulmányokban szereplő válaszadókat tehát engedték saját, pontosabban meg nem határozott definícióikat használni, de csak a kutatási kérdések által megszabott korlátok között. A definíció ezen típusát használó kutatás eredményeihez folyamodni, hogy általános érvényű megállapításokat tegyünk a barátságról annyi, mint túllépni ezen adatok határait, amelyek csak a válaszadóknak a vizsgálati szituáció keretein belül barátságokként definiált jelenlegi, szemtől-szembeni kapcsolatainak megértéséhez járulhatnak hozzá. A barátság tanulmányozásának mindezen megközelítéseiben a társadalmi aktorok által alkalmazott tényleges definíciókat figyelmen kívül hagyták. Bár a vizsgálat, amiről itt beszámolunk, hasonló ahhoz a kutatáshoz, amely az adatszolgáltatóknak saját, barátaik azonosítására szolgáló kritériumaik használatát megengedő taktikát alkalmazza, eltér a korábbi kutatástól, amennyiben megkísérli pontosabban meghatározni ezeket a definíciókat. Idős társadalmi aktorokat arra kértünk, hogy beszéljenek barátaikról miközben elbeszélik élettörténetüket: a velük készült interjúk átiratait elemeztük, hogy felvázoljuk azokat a definíciókat, melyeket egyéneknek barátokként való leírásában alkalmaztak. A barátságról adott definíciókat helyeztük a beszámoló fókuszába, mivel fontos kulcsnak tűntek az adatszolgáltatók által kapcsolataik minőségéről adott szubjektív értékelés megértéséhez. Komolyan véve W. I. Thomas kijelentését, miszerint a valóságosként definiált szituációk valóságosak következményeikben, az elemzés foglalkozik mind a definíciókkal mind a következ-

ményekkel. A feltett kérdések ezek: először is egy általános: hogyan definiálják az adatszolgáltatók a barátságot? majd, egy specifikusabb: milyen következményekkel járnak ezek a definíciók idős korban? Ez az elemzés nem igyekszik választ találni a kérdésre, hogy az adatszolgáltatók miért vallják magukénak az egyik definíciót inkább mint egy másikat. Mielőtt rátérnénk ezekre a kérdésekre, bemutatjuk az itt elemzett adatokat nyújtó informátorokat, és ismertetjük a vizsgálat menetét. Az adatszolgáltatók és a vizsgálat menete Igyekezve különféle hátterekkel rendelkező embereket beemelni, az adatszolgáltatókat számos forrásból szedtük össze, köztük egy idősek számára szervezett főiskolai programból (16 adatszolgáltató); két nyugdíjastelepről, egy közepes-magas jövedelemmel rendelkezők részére létesítettből (6) és egy mérsékelt jövedelemmel rendelkezők részére létesítettből (4); idős polgárok számára szervezett programokból egy alacsony jövedelmű területen (12) és egy közepes jövedelmű területen (10) egyaránt; egy közösségi akciószervezetből (5); és a szerző ismerősein keresztül (7). Az adatszolgáltatók önként jelentkeztek a részvételre miután telefonon vagy levélben tájékoztattuk őket a projektről, vagy hallottak egy a szerző vagy egy vizsgálati asszisztens által tartott előadást. A leendő adatszolgáltatók kaptak egy rövid leírást a vizsgálati projektről és arra kértük őket, hogy vegyenek részt egyetlen, másfél-két órás interjúban, amely során életük barátságairól fognak beszélni. Az adatszolgáltatóknak, néhány esetben, tíz dollárt ajánlottunk fel közreműködésükért a vizsgálatban. A legtöbb interjú az adatszolgáltatók otthonaiban zajlott le, mindegyik 1980 júniusa és 1981 augusztusa között. A hatvan adatszolgáltató, 30 férfi és 30 nő, korban 60 és 89 év közé esett (kormedián = 74). Az interjú felvételének idején mindegyikük független lakókörülmények között élt, huszonöten saját otthonukban, tizennyolcan bérlakásban, és tizenheten nyugdíjas komplexumokban elhelyezkedő lakásokban. Valamivel több mint felük (harmincketten) egyedül élt, huszonegyen házastársukkal, hárman házastársukkal és gyerekükkel vagy más rokonnal, és négyen gyerekükkel, testvérükkel vagy barátjukkal. A hatvanból, 55 fehér, 5 fekete volt. Az adatszolgáltatók közül 15 volt "szegény" egész életében, 31 élt "biztos anyagi körülmények között", miközben a többiek elsősorban felfelé mobilok voltak. Kilencen nem fejezték be a középiskolát; tizenöten rendelkeztek középfokú végzettséggel, nyolcan tanultak felsőfokú oktatási intézményben; és huszonötnek volt legalább felsőfokú képesítése. (Három esetben hiányzott a megfelelő adat.) Az adatszolgáltatók közül heten sohasem voltak házasok. Az 53 házasságot kötött közül tizenhárman kötöttek házasságot többször, miközben tizenegyen váltak el valamikor életük során. Az interjú felvételének idején huszonnégyen voltak özvegyek vagy elváltak. 81

Az adatszolgáltatók, tehát, heterogén csoportot alkottak. Nem szándékoztunk olyan mintát alkotni belőlük, amelyből általánosításokat lehet levonni egy népességre vonatkozóan. Inkább, összhangban a vizsgálat felderítő jellegével, egy olyan csoportot alkotnak, amelyben az élettörténetek tartalma a barátsággal összefüggésben vizsgálható azon célból, hogy a barátságról folytatott jövőbeni vizsgálatok számára új és releváns problémákat és kérdéseket vessen fel. Az interjúkat mint "irányított beszélgetéseket" folytattuk le, amelyek célja "kiszedni az interjúalanyból, hogy mit tekint fontos kérdéseknek egy adott témát illetően, rábírni, hogy valamely vizsgált szituációra vonatkozóan leírást adjon." (15) Arra bátorítottuk az adatszolgáltatókat, hogy az egyes barátságok kialakulását, fenntartását és befejezését kísérő körülményekre, és a barátság saját életük vonatkoztatási keretében elnyert általánosabb jelentésére egyaránt összpontosítva beszéljék el élettörténetüket. A beszélgetéseket hangszalagra rögzítettük. Az átiratokat elemzésnek vetettük alá, hogy felvázoljuk, többek között, mind a barátságdefiníciókat mind pedig azt a következményt, amivel ezek a definíciók az adatszolgáltatók életére nézve jártak. Bár minden adatszolgáltatót külön megkértünk, hogy definiálja a barátságot, az itt elemzett adatokat elsősorban a jelenlegi és múltbéli barátságaikról folytatott fejtegetéseikben implicite meglévő definíciók szolgáltatják. Lábjegyzetek 1. Rosow, I. Social Integration of the Aged. Free Press, New York, 1967 2. Chown, S. M. "Friendship in old age". In Duck, S. and Gilmour, R. (eds), Personal Relationships. 2. Developing Personal Relationships. Academic Press, New York, 1981, 231. o. 3. Lowenthal, F. M. and Robinson, B. "Social networks and isolation". In Binstock, R. H. and Shanas, E. (eds), Handbook of Aging and the Social Sciences. Van Nostrand Reinhold, New York, 1976 4. Brown, B. B. "A life-span approach to friendship: age-related dimensions of an ageless relationship". In Lopata, H. Z. and Maines, D. (eds), Research in theInterweave of Social Roles. 2. Friendship. JAI Press, Greenwich, Connecticut, 1981, 25. o. 5. Kurth, S. B. "Friendship and friendly relations". In McCall, G. J. (ed.), Social Relationships. Aldine, Chicago, Illinois, 1970

82

6. Reisman, J. M. Anatomy of Friendship. Irvington, New York, 1979, 209. o. 7. Allan, G. A. A Sociology of Friendship and Kinship. Allen and Unwin, Boston, 1979, 34. o. 8. Bates, A. and Babchuk, N. "The primary group: a re-appraisal", Sociological Quarterly, 2 (1961), 181-191; Booth, A. and Hess, E. "Cross-sex friendship", Journal of Marriage and the Family, 36 (1974), 38-47. Booth és Hess, Bates-hez és Babchuk-hoz kapcsolódva, a barátságot a következőképpen határozzák meg: "elsődleges kapcsolat két, egymással rokoni kapcsolatban nem álló egyén között. A kifejezés elsősorban (1) egy a tevékenységek tág körébe történő együttes belépésre való prediszpozíciót; valamint (2) a másikkal való törődés kölcsönös kifejezésében, a privát tradíciók ismétlésében, és az egymással szembeni elvárások megfogalmazására való jogosultság érzésében megnyilvánuló igenlő érzelmi kötődéseket jelöl" (38. o.). Bár a válaszadókat előre megkérték, hogy azonosítsák a barátaikat, a barátság definícióját a vizsgálatot végzők írták elő. 9. Lowenthal, M. F. and Haven, C. "Interaction and adaptation: intimacy as a critical variable". In Neugarten, B. L. (ed.), Middle Age and Aging, University of Chicago Press, Chicago, Illinois, 1968 10. Candy, S. E. G. A comparative analysis of friendship functions in six age groups of men and women. Doctoral dissertation, Department of Psychology, Wayne State University, Detroit, Michigan, 1977; Lopata, H. Z. Women as Widows. Elsevier, New York, 1979 11. Lowenthal, M. F. and Robinson, B., i.m. 12. Blau, Z. S. "Structural constraints on friendship in old age", American Sociological Review, 26 (1961), 429-439; Lazarsfeld, P. F. and Merton, R. K. "Friendship as social process: a substantive and methodological analysis". In Berger, M., Abel, R. and Page, C. H. (eds), Freedom and Control in Modern Society. Van Nostrand, New York, 1954; Rosow, I., i.m.; Verbrugge, L. M. "The structure of adult friendship choices", Social Forces, 56 (1977), 576-597; Arling, G. "The elderly widow and her family, neighbours, and friends", Journal of Marriage and the Family, 38 (1976), 757-768; Bultena, G. "The relationship of occupational status to friendship ties in three planned retirement

communities", Journal of Gerontology, 24 (1969), 461-464; Fischer, C. S., Jackson, R. M., Steuve, K. G., McAllister-Jones, L. and Baldassare, M. Networks and Places: Social Relations in the Urban Setting. Free Press, New York, 1977; Petrowsky, M. "Marital status, sex, and the social networks of the elderly", Journal of Marriage and the Family, 38 (1976), 749-756

14.

Bultena, i.m.

15. Lofland, J. Analyzing Social Settings: a Guide to Qualitative Observation and Analysis, Wadsworth, Belmont, California, 1971, 76. o.

Sarah H. Matthews, Ageing and Society, Vol. 3, Part 2, 1983. július, 141-145 o.

13. Arling, G., i.m.; Phillips, D. L. "Social class, social participation and happiness: a consideration of interaction opportunities and investment", Sociological Quarterly, 10 (1969), 3-21; Rosow, I., i.m.

83

11. A liberális, radikális és szocialista feminista megközelítések öszszehasonlítása Tárgy Az emberi természet

Liberális feminista

Radikális feminista

Szocialista feminista

Individualista, racionális, önző és versenyző; altruista bizonyos körülmények között; a férfiak és a nők természete alapvetően azonos.

Alapvető különbségek állnak fenn a férfiak és a nők között: a nők közelebb állnak a természethez szeretők, gondoskodóak és inkább szellemi beállítottságúak; a férfiak hatalomra és uralkodásra törekednek, valamint individualisták, versenyzők és pragmatikusak.

Az emberi szükségletekben és abban, ahogy ezek a szükségletek kielégítést nyernek, tükröződik vissza; a férfiak és nők közötti különbségek a patriarchátusban gyökerező szexuális-nemi rendszer termékei.

A társadalmi rend ter- A szabadpiac és a mamészete gántulajdon a gazdasági és politikai szabadság alapkövei. A rendszer mindazonáltal finomhangolást igényel a koncentrációnak és az instabilitásnak a meritokrácia működésében igazságtalanságot és méltánytalanságot előidéző inherens problémái miatt.

A patriarchátus kulturális univerzálé. Minden intézmény a patriarchátus megszilárdítását szolgálja. A patriarchátus a gyökere a társadalmi rendben fellelhető elnyomás minden formájának. A társadalmi rend magán-köz felosztása elszigeteli és depolitizálja a nők elnyomását. Minden társadalmi rend férfi szellemiséget tükröz.

A termelés és az újratermelés módjai képezik a társadalmi rend és a hatalmi viszonyok alapját. Két mód van integrálva, de ellentmondások állnak fenn köztük és ellentmondásoktól terhesek maguk is. A társadalmi rendszereket a két mód természete határozza meg.

Az egyenlőtlenség ter- Az emberek közötti mészete egyenlőtlenség általában véve természetes, a rend alapja. Az egyenlőtlenség akkor probléma mikor túl sok van belőle vagy mikor diszkrimináció idézi elő. Az egyenlőtlenség természetét a meritokrácia határozza meg. A meritokrácia méltánytalan volt a faji kisebbségek és a nők lehetőségeinek korlátozása szempontjából. Faji vagy nemi alapon különbséget tenni a meritokráciában történő részvétellel kapcsolatos lehetőségek szempontjából jogosulatlan.

Az egyenlőtlenség gyökere a szexuális-nemi elnyomás. A szexuális-nemi elnyomás funkciója jellegében pszichológiai - önkielégítés. Az elnyomás minden más formája ezen, a dominanciára és ellenőrzésre való férfi szükségletet tükrözi. A patriarchátus intézményesített és rögzített a szokás, az erő és a jog által. A patriarchátus biológiai különbségekre és a reprodukcióban betöltött szerepek különbözőségére épül.

Az egyenlőtlenség az osztályrendszerben és a patriarchátus rendszerében gyökerezik. A tulajdonosok ellenőrzik a dolgok termelését; a férfiak ellenőrzik az emberek termelését. A rétegződés más formái szintén fontosak. Az osztályrendszer többek között a magántulajdonra és a többletmunkára épül; a patriarchátus a biológiára és a szexuális munkamegosztásra épül.

A szexuális egyenlőtlen- A nemi szerepek szociaséget fenntartó tényezők lizációja - a nők férfi definíciókat fogadnak el az énről és a szerepekről; intézményi diszkrimináció - férfi torzítást tükröző jog, kultúra és hagyományok; és a nők családi szerepével járó terhek, a

Férfiak - minden férfi hasznot húz a szexuális-nemi elnyomásból; intézményesített folyamatok - a jog (köz-magán felosztás), a család (nukleáris, elszigetelt háztartások), a gazdaság (szexuális munkamegosztás), a vallás

A férfiak hasznot húznak az otthon fenntartásáért végzett munkából, az utódokból, az azonnal rendelkezésre álló szexuális kapcsolatokból, valamint a dominancia és az ellenőrzés pszichológiájából. A kapitalizmus és a

84

"super-woman" ma.

szindró- (férfi-központú doktrínák), és az ehhez hasonlók; valamint a patriarchátust fenntartó nyelv, kultúra és hagyományok.

patriarchátus közötti illeszkedés sajátossága abban áll, hogy a kapitalisták hasznot húznak a munkanélküliek tartalékseregéből, a munkaerő megosztásából, a bérekben extra-kizsákmányolásból, valamint a meg nem fizetett otthoni munkából.

A jó társadalomról al- Jóléti kapitalizmus korkotott kép mányzati finomhangolással; méltányos meritokrácia - egyenlő lehetőségek biztosítása a képességek versenyeztetése és maximalizálása céljából; valamint a lehetőségek szabadsága a közszférában.

A női értékek, mint a társadalmi rend alapja; androginia (kétneműség) a szexuális-nemi szerepek és a szexuális-nemi szerepre való szocializáció megszüntetése; valamint szexuális szabadság - a szexuális érintkezés minden nem-kizsákmányoló formáját támogatja.

Demokratikus szocializmus - az osztályrend, a patriarchátus, és az elnyomás minden más formájának megszüntetése; valamint társadalmi szerveződés az egész emberiség általános és személyes szükségletei kielégítésének elősegítésére.

Stratégiák a jó társada- Politikai érdekcsoportok lom megteremtésére szervezése; az intézményi szexuális diszkriminációra irányuló jogi reform; valamint a faji és szexuális kisebbségek részére egyenlő lehetőségek teremtése és azok oltalmazása a meritokráciában.

Tudatosítás; androgin gyakorlatok támogatása minden intézményi folyamat menetében; valamint önálló női közösségek és önsegélyező csoportok szervezése.

A nemi szerepek meg- A nőknek hasonlóbbá változtatásának irányelvei kellene válniuk a férfiakhoz - vagyis, öntudatosabbá, versenyzőbbé és individualistábbá - és ugyanazokat az előjogokat kellene, hogy élvezzék.

A férfiaknak hasonlóbbá kellene válniuk a nőkhöz vagyis, a társadalmat újjá kellene szervezni, hogy megszűnjék a férfi elnyomás alapja és az embereknek lehetősége nyíljon a férfi és női hagyományos definícióit meghaladó, és női jelleget tükröző értékek és attitűdök felvételére.

Minden elnyomott csoport megszervezése és koalíciók kialakítása közöttük; tudatosítás minden elnyomott csoportban, az elnyomás rendszeriben meglévő összekapcsolódások megmutatása; valamint szerveződés a kapitalista és patriarchális rendszereken kívül elhelyezkedő minden csoport szükségleteinek kielégítésére, és végső soron a patriarchátus, az osztályrend és az elnyomás minden más formájának megdöntése. A férfiaknak és a nőknek újjá kellene teremteniük emberi mivoltukat ahogy átalakítják a társadalmat, hogy az elnyomás minden formáját megszüntessék. A kapcsolatoknak kölcsönös tiszteletet kellene tükrözniük és nem lenne szabad magukban hordozniuk a dominancia elemeit.

Nes, J.A. és Iadicola, P. "Towards a definition of feminist social work: A comparison of liberal, radical and socialist models", Social Work, 1989. január, 13. o.

85

12. Átmenetek: az igazodás folyamatának magyarázatai A modellek és elméletek tudatos használata olyasvalami, amire csak a gyakorlatban lehet szert tenni. Ahogy arra a Tankönyv negyedik részében rámutattunk, mindenki használ fel elméleteket, hogy megmagyarázzon eseményeket, de az emberek nem mindig vannak tudatában, hogy ezt teszik. Alább felvázolunk két további, a személyes változásokhoz való igazodás folyamatát elemezni próbáló modellt. Alkalma nyílik gyakorolni használatukat egy olyan férfi tapasztalatait rögzítő beszámoló olvasásakor, aki megtudta, hogy AIDS-e van. Számos szociológus - akik közül talán Max Weber volt az első - rámutatott, hogy a változáshoz való igazodás magába foglalja az egyik állapotból a másikba történő átmenet időszakát. Ahogy egy szerepet elhagy és egy másikat felvesz, az egyénnek újjá

kell formálnia látásmódját a világról és terveit az abban való életre vonatkozóan. Minden ember egyén és egyéni választ fog adni, úgyhogy ami valaki számára jelentős változásnak tűnik, más számára esetleg viszonylag kis jelentőségű. Átmenetek során az önbecsülésben bekövetkező változások Barrie Hopson és John Adams (1976) felvetik, hogy minden átmenet, bármi váltsa is ki azt, a változások körfolyamatát indítja el az egyén önbecsülésében. Ezek a szerzők az önbecsülésben bekövetkező változásoknak egy olyan modelljét nyújtják, amely segíthet az igazodás folyamatának megértésében miközben az végbemegy, és nem visszatekintve vagyunk kénytelenek megérteni azt.

Átmenetek során bekövetkező önbecsülés változások

Belsővé tétel 7 2 Kicsinyítés 6 Értelemkeresés

3 Depresszió Önbecsülés 1 Bénultság

5 Kísérletezés 4 A valóság elfogadása Eltávolodás

Az átmenet kezdete

Idő

1.ábra: Az önbecsülésben átmenetek során bekövetkező változások modellje Forrás: Hopson és Adams, 1976, 13. o. Érvelésük szerint az átmenet, bármilyen típusú átmenetről legyen is szó, reakcióknak és érzéseknek egy meglehetősen jól előre látható körfolyamatát indítja el. Fontos tehát végigmenni ezen a körfolyamaton. Nem mindenki fogja pont ezt a körfolyamatot tapasztalni: egyesek megragadhatnak egy fázisban, mondjuk a depresszióban; vagy esetleg egy őket a körfolyamat valamely korábbi szakaszába hátraszorító visszaesésben lesz részük. Hopson és Adams a következőket írják az egyes szakaszokról (1976, 9-12 o.): 1. Bénultság: a megsemmisítettség, a dermedtség a cselekvésre, a értelmezésre való képtelenség érzete. A szokatlan átmenetek, és az olyanok, amelyekkel kapcsolatban az illetőnek negatív elvárásai vannak hajlamosak elmélyíteni ezt a szakaszt. Mindazonáltal, né86

hányan,egy áhított célt elérésekor esetleg alig tapasztalják ezt a szakaszt; 2. Kicsinyítés: az ezen fázison való túljutás egyik módja tagadni a változás fontosságát. A tagadás normális és nélkülözhetetlen fázis. Emberi reakció egy olyan krízisre, amely túlságosan hirtelen tör az emberre ahhoz, hogy nyíltan szembenézzen vele. A tagadás időt biztosít egy ideiglenes visszavonulásra a valóság elől, míg a belső erők átrendeződnek és az illető visszanyeri az erőt, hogy megértse a veszteség magával hozta új életet. 3. Depresszió: még ha önkéntes is az átmenet, a legtöbb ember depresszióba esik, ahogy kezdenek szembenézni a változás következményeivel. Az embereknek ki kell dolgozniuk,

hogy hogyan kezeljék az új követelményeket, és hogyan birkózzanak meg az új kézségekkel és az új kapcsolatokkal. 4. A valóság elfogadása: ezen a ponton az illető kezd eltávolodni a régi létállapottól. Esetleg úgy látja, ez az a pont, ahonnan nincs visszatérés: ahol elfogadja, hogy nem mehet visszafelé, és elkezd beletörődni. 5. Kísérletezés: az elfogadás által felszabadított energiát új viselkedéseknek az új szituációval való megbirkózás céljából történő kikísérletezése jellemzi. Mások számára ez szintén kísérleti idő lehet: meg kell birkózniuk az illető által kialakított új önképpel, valamint az átmeneteken keresztülmenők könnyedén indulatossá és ingerlékennyé válhatnak. 6. Értelemkeresés: ez egy reflektív szakasz. Az emberek próbálják kideríteni miben és miért mások a dolgok. 7. Belsővé tétel: az értelemkeresés szakaszban felfedezett jelentések azután belsővé tétetnek és a viselkedés részévé válnak. Egy holisztikus megközelítés Leonard Pearlin (1982) szerint sok változó játszik közre az emberek élettapasztalataiban: Nem egy követett életút van, hanem sok út […] másképp mondva, azonos korú, de más társadalmi és gazdasági jellemzőket tekintve egymástól különböző felnőttek a változás és fejlődés nagyon különböző mintáinak lesznek kitéve. A továbbiakban kifejti, hogy egy változáshoz történő sikeres igazodás három fő tényezőtől függ:

AIDS-szel élni Milyen segítséget nyújthatnak ezek a modellek a HIV kimutatására vagy az AIDS következtében fellépő megbetegedésre adott válaszok megértéséhez? Míg Hopson és Adams egyéni élményekre összpontosít, Pearlin társadalmi kontextusba helyezi az igazodást. Ha a modelleket nem annyira konkuráló mint egymást kiegészítő magyarázatoknak tekintjük, sok lehetséges irányt kínálnak a vizsgálódásra. A HIV és az AIDS hatással van az egyénekre; egyben társadalmi jelenségek is. Valószínű, hogy a legtöbb ember úgy érzené, hogy akár a HIV fertőzés, akár az AIDS diagnosztizálása választóvonalat jelent az életében. Bármi legyen is az érvényes kórjóslat és a hozzáférhető segítség, mindig meglesz a diagnózis "előtti" élet és az "utáni" élet élményének elhatárolása. Ha egy hirtelen változás után szükség van időre, hogy igazodjon és "újraszakaszolja" az életét, bizonyos események, mint amilyen ennek a betegségnek a felfedezése és elterjedése, hatással vannak azokra az emberekre is, akik nem kapják meg? Milyen értelemben él mindenki az AIDS-szel, beleértve azokat, akik szolgáltatásokat nyújtanak? A szolgáltatásokat nyújtó emberek bizonyára foglalkoznak a jelenségre adott saját "személyes válaszaikkal", ahogy egyben próbálnak segíteni azoknak, akik HIV-pozitívek, vagy akik AIDS-esek. Miközben olvassa Terry Madeley itt következő cikkét, gondoljon a változás ezen modelljeire, és Terry élményére történő alkalmazásukra, aki megtudta, hogy AIDS-e van. A cikk után megtalálja javaslatainkat, hogy hogyan segíthet a két modell Terry reakcióinak megértésében. Hivatkozások

1. Egyéni helytállási mechanizmusok: a kedvezőtlen erőket kiváltó szituáció módosítása; a kedvezőtlen erők jelentésének átalakítása a fenyegetés csökkentése céljából. Védelmi mechanizmusok létrehozása, hogy lehetővé váljon a változások túlélése;

Hopson, B. and Adams, J. (1976) "Towards an understanding of transition: defining some boundaries of transition dynamics" in Adams, J., Hayes, H. and Hopson, B. Transition: Understanding and Managing Personal Change, London: Martin Robertson

2. a "támogatást nyújtó rendszerek" hozzáférhetősége és minősége;

Pearlin, L.I. (1982) "Discontinuites in the study of ageing" in Hareven, T. és Adams, K. Ageing and Life Course Transitions: An Interdisciplinary Perspective, London: Tavistock

3. társadalmi strukturális tényezők: például, szegénység, munkanélküliség és rasszizmus. A hangsúly nem annyira a személyes problémákon mint a közügyeken van.

87

13. AIDS-esnek lenni Tavaly decemberben volt hat éve, hogy kezdtem magam nem jól érezni, kimerültséggel, hányingerrel, hasmenéssel és súlyvesztéssel. Mivel homoszexuális vagyok elnéztem a háziorvosomhoz, gondolván, hogy hepatitiszem vagy mirigylázam van. Vérvizsgálatokat csinált és hat hónap alatt felfedezte, hogy nagyon alacsony a trombocita számom, és azt ajánlotta, hogy járjak el London egyik tankórházának hematológia osztályára, amit én meg is tettem a következő négy év során. Minden alkalommal, amikor elmentem a kórházba, megkérdeztem, hogy AIDS-em van-e. Akkoriban nem tudtam, hogy van egy HIV fertőzésnek nevezett valami. Csak az AIDS-ről tudtam. Soha senki nem magyarázta el a különbséget, viszont folyamatosan biztosítottak arról, hogy kétségkívül nincs AIDS-em. De mivel meleg voltam és tudtam a dologról, aggódtam. Végül, 1985 szeptemberében megcsináltatták velem a HIV antitest vizsgálatot, ami pozitívnak bizonyult. Ezek után fénysebességgel áthelyeztek a szexuális úton terjedő betegségek klinikájára, amiért a legnagyobb hálával tartozom. A klinikán az orvosok, az ápolók és a tanácsadók választ adtak a kérdéseimre. Elmagyarázták, hogy az AIDS-hez kapcsolódó komplexusom volt, és hogy mindazok a gyötrelmes kis dolgok, amik kellemetlenséget okoztak nekem, amiatt voltak. Összehoztak a Body Positive-vel, olyan férfiak egy csoportjával, akik mind HIV pozitívek, és akik egy érdekcsoportba szervezték magukat, hogy támogatást nyújtsanak mindenkinek, aki hasonló helyzetbe találja magát. Elmentem egy tanácsadási hétvégére és kimerítően tájékoztattak, és olyan jól éreztem magam 40 emberrel körülöttem, akik ugyanabban a helyzetben voltak, mint én. Biztonságérzet öntött el és rájöttem, hogy nem vagyok leprás. Továbbra is eljártam a klinikára amíg, 1986 júniusában megbetegedtem. Nehezen lélegeztem, alig tudtam 20 métert menni, valamint kellemetlen száraz köhögés és szörnyű zihálás gyötört. Az orvosom rögtön felvetetett és vizsgálatok sorát kezdte meg. Felfedezés és félelem Egészében véve tulajdonképpen nagyon kellemes volt. Saját szobám volt, nem korlátozták a látogatásokat és csodálatos volt a kilátás. A vizsgálatok a szokásos vér- és vizeletvizsgálatok voltak és, végül egy hörgőtükrözés általános érzéstelenítéssel. Úgy volt, hogy egy csütörtök reggel kerül rá sor. A HIV antitesteim miatt nekem kellett az utolsónak lennem a műtőben, hogy az operációs műszereket teljesen fertőtleníthessék. Ez előtt elküldtek egy tüdővizsgálatra a nukleáris gyógyászati osztályra. Már elvégezték rajtam ezt a vizsgálatot korábban, mikor megkértek, hogy vegyek részt mintegy segíteni egy kísérlet88

ben és mondták, hogy nem lesznek eredmények. Ezúttal miközben feküdtem az asztalon és átvilágították a tüdőmet, hallottam, hogy a gépet működtető férfi azt mondja az orvosnak, aki épp beadta az injekciót, hogy "a PCP nem sokkal rosszabb." Képtelen vagyok leírni azt a félelmet és kétségbeesést, ami hatalmába kerített. Az AIDS egy szörnyű gyilkos kór, ami azokat az a "laza" melegeket éri el, akiknek legalább 40 nemi partnerük volt egy éjszaka. Tudtam, hogy ez igaz. Az egészet a News of the World-ben olvastam. Bizonyosan sokkal "lazábbnak" kell lenned mint én. Végül is öt évig éltem monogám kapcsolatban a szerelmemmel. Nem lehet AIDS-em. Mindegy, a szerelmem HIV negatív, úgyhogy az a fajtája a vírusnak, ami nekem van, nem lehet a gyilkos fajta. De az a véletlenül meghallott megjegyzés nagyon megrémített. Mit tehetek? Kihez fordulhatok? Egyedül voltam és ebbe a kórházba zárva és altatás előtt. Szerencsére nem tudtam sokat a nap hátralévő részéről, de másnap reggel hatkor műanyag zörgésére ébredtem, és ahogy kinyitottam a szemem egy csizmát, műanyag kötényt, sapkát és gumikesztyűt viselő ápolóval találtam magam szemközt. Meg akartam halni - ott és akkor. Mikor visszajött húsz perccel később megkérdeztem, miért viseli ezt a bizarr öltözéket, és azt mondta, hogy joga van rá, hogy megvédje magát. Azt válaszoltam, hogy nekem is van választási lehetőségem, és hogy azt választom, hogy ne egy félretájékoztatott és érzéketlen ápoló gondozzon. Ez az üdvös kis élmény volt szerencsére az egyetlen, amire emlékszem. Sietek hozzátenni, hogy a kórház sokat tett az ott dolgozók oktatásáért, és ez nem történhetne meg most. Továbbá, a reakcióm bebizonyította számomra, hogy elkezdtem harcolni. Az igazság A konzultáns és a kollégái megígérték, hogy elmondanak minden eredményt péntek este. Ígéretükhöz hűen teljes létszámban megjelentek délután 4.45-kor. Elmondták a teljes igazságot. Ragaszkodtam hozzá kezdettől fogva, és meg is kaptam. Nem nyersen vagy hűvösen, hanem törődéssel a hangjukban és megértően. Sajnáltam a szegény srácot, aki elmondta nekem. PCP-m, TB-m, CMV-m, herpeszem és cryptosporidiosisem volt. Telitalálat! Azt mondta, hogy mivel a cotrimoxazole még tovább fogja csökkenteni a trombocita számom, a TB és a többi dolog gyógyítására fognak összpontosítani és hagyják a PCP-t, hogy lássák, hova fejlődik. De a jó hír az volt, hogy hazamehettem a hétvégére, és hétfőn kellett visszajönnöm a kórházba, hogy elkezdjem a kezeléseket.

Elmentek és az orvosom a szexuális úton terjedő betegségek klinikájáról ott maradt, hogy lássa, hogyan fogadtam ezeket a híreket. Mikor egyedül voltunk emlékszem, hogy megkérdeztem, hogy most úgy kezelnek-e engem mint egy AIDS-es valakit. A válasza az volt, hogy "igen". A következő kérdésem az volt, "meddig?" Nem akartam meghalni, de annyi dolog volt, amit meg akartam tenni és tudni akartam, hogy meddig leszek képes utazni és csinálni dolgokat; végül is nem éreztem magam annyira betegnek. Nagyon, nagyon vonakodva azt mondta, hogy van két jó évem, de tőlem függ, és hogy tényleg lehetetlen neki megmondani, és hogy amúgy sem foglalkozik halálos ítéletekkel. Korábban megmondtam a szerelmemnek, hogy ha jó a hír fel leszek öltözve és készen leszek, hogy elmenjünk mikor megérkezik. Erről elfelejtkeztem siettemben, hogy öltözzek, pakoljak és eltűnjek a kórházból. Ahogy belépett a szobámba felragyogtak a szemei és kezdett boldogabbnak látszani mint hetek óta bármikor. Sírni akartam, érte, nem magamért, de ehelyett rákiabáltam, "Nem, nem jó hír. Elkaptam, de menjünk haza." Megpróbálok beszélni arról a hétvégéről anélkül, hogy túlságosan elérzékenyülnék. Majdhogynem több köze van jelenlegi jó egészségi és pozitív lelki állapotomhoz mint mindazoknak a gyógyszereknek, allopatikusoknak és holisztikusoknak egyaránt, melyeket azóta lenyeltem. Hazaértünk és egymás karjába borultunk és sírtunk. Sok dolog miatt sírtunk. Mert bántottuk egymást a múltban, mert újra meg kellett erősítenünk a szerelmünket, mert ki kellett fejeznünk az érzéseinket, mert meg voltunk rémülve, és, végül, mert AIDS-em volt. Később, mikor a dolgok már nem tűntek annyira sötétnek, megfogadtam, hogy soha nem fogok még egyszer sírni magamért. Nehéz lesz tartani magam ehhez a döntéshez, úgyhogy gondolatban számba vettem minden jó dolgot az életemben. Tudtam, hogy többet fognak nyomni a latba bármi rossznál, beleértve az AIDS-t is. Elmentünk vacsorázni aznap este két közeli barátunkkal. Elmondtuk nekik és ők sírtak, de csodás vacsora volt. A következő napon elmentem, hogy elmondjam az anyámnak mialatt John elment, hogy elmondja az ő szüleinek. Néhányan Önök közül néhányan talán látták az anyámat a TV-ben velem, gyakorlatiassága, ereje és szeretete nagyban hozzájárulnak eltökéltségemhez a harcra. Nyilvánvalóan kapcsolatom Lil-lel 41 éven keresztül fejlődött és még ma is fejlődik - ahogy a nővéreimmel és minden barátommal való kapcsolatom is. Sohasem volt részem visszautasításban - csak feltétel nélküli támogatásban, néha meglepő helyekről Nem bánok semmit Vasárnap John, anyám és Karen, a húgom, aki Down-kóros, elmentek Leeds Castle-be egy napra. Fantasztikus nap volt - nem az időjárás, el-eleredt az eső egész nap - hanem egyszerűen eltöltött az élet-

öröm. Nem haldokolhatok. Annyi minden van, amiért élhetnék, annyi minden tennivaló. Hogy okozhatnék ekkora fájdalmat John-nak és Lil-nek? Nem tudtam, hogyan, de azt rögtön az elejétől tudtam, hogy eldöntöttem, hogy harcolok és ha meghalok harcolva és méltósággal fogok meghalni, de még nem. Mindez 10 hónapja volt, és minden azóta eltelt perc csodálatos volt. Még azt is élveztem, mikor egy TV műsorban bevallottam, hogy AIDS-em van. Az, hogy tudtam, hogy anyám ott van velem, hogy szerelmem és a nővéreim a zöld szobában vannak, megadta az erőt, ami arra késztetett, hogy segíteni akarjak más, nálam rosszabb helyzetben lévő AIDS-eseken. Mindössze egyszer voltam kórházban és felfedeztem a homeopátiát. Gúnyolódjanak ha úgy tetszik, de maguk talán ismernek bármennyit is az igazi válaszok közül? Jól érzem magam a bőrömben és nincsenek rossz érzéseim magammal kapcsolatban, és továbbra is szedem a tablettákat és nem utasítok vissza semmi segítséget anélkül, hogy megbeszélném mindazokkal az emberekkel, akik oly keményen próbálnak segíteni rajtam és másokon, akik ugyanebben a helyzetben vannak. Kapcsolatom John-nal napról-napra fejlődik, és szexuális életünk, bár teljesen biztonságos, jó és gyakori. Jobban kijövök magammal mint a múltban. Sose volt sok problémám azzal, hogy meleg vagyok és tudom, hogy egy elég kiegyensúlyozott ember vagyok. Ahogy az orvosaim megjegyezték egyszer, sok AIDS-es válik azzá, ami mindig lenni akart. Talán, de még mindig nyugtalanít a fekete zsák a végén, és akkor emlékeztetnem kell magam, hogy nem leszek ott, hogy érezzem ahogy behúzzák a cipzárt. Előfordul, hogy a megőrülés miatt nyugtalankodom, és akkor megint emlékeztetem magam, hogy arról se nagyon fogok tudni, úgyhogy ez a probléma is meg van oldva. A dolgok haladnak előre, nem lassan hanem tényleg elég gyorsan. Az AIDS-esek bevallják, hogy azok, és nem rejtőznek el, hazudva barátaiknak és rokonaiknak. Én személy szerint nem tudom megbánni, hogy homoszexuális vagyok, és következésképpen nem lehetek negatívan sajnálkozó, hogy AIDS-em van.

Terry Madeley, British Medical Journal, Vol. 295, 1 August 1987, pp.320-321. Hozzájárulásukkal újranyomtatva Terry Madeley beszámolója és a változásmodellek Először Terry Madeleynek szembe kellett nézni a tudattal, hogy HIV-pozitívnak bizonyult. Nem ad részletes beszámolót akkori reakcióiról, de a leírásból, miszerint "olyan jól éreztem magam 40 emberrel körülöttem, akik ugyanabban a helyzetben voltak, mint én", megkockáztathatjuk a feltevést, hogy lehet némi kicsinyítés akkor adott reakciójában. 89

Az AIDS diagnosztizálásakor, egy új félelemmel kellett szembesülnie, és Terry azt mondja, "képtelen vagyok leírni azt a félelmet és kétségbeesést, ami hatalmába kerített." Terry számára a bénultság ezen fázisa nem tarthatott sokáig, mert még egy további, altatás alatt elvégzendő vizsgálat előtt állt. Terry világosan emlékszik szóváltására az ápolóval, ahogy magához tért az altatásból: bizonyítéknak tekintette arra, hogy harcolni kezdett. Talán úgy is értelmezhető ez, mint egy korai erőfeszítés az új viselkedésekkel való kísérletezés végrehajtására, amire Hopson és Adams, mint az általuk meghatározott hét szakasz közül az ötödikre utal. A depresszió és a valóság elfogadása, úgy tűnik, egybeolvad ebben a beszámolóban, ahogy Terry és szerelme együtt fejezték ki fájdalmukat, és Terry képes volt tudatában lenni a jó dolgoknak az életében, ami magába foglalta barátai és családja támogatását. Bár Terry nem utal az értelemkeresésre nyilvánvalóan érződik egy reflektív periódus, amelyben Terry értékeli az életét, belehelyezi saját tapasztalatait a más, nála rosszabb helyzetben lévő AIDS-eseken való segíteni akarás kontextusába, és tudatában van, hogy jól érzi magát a bőrében, és hogy nincsenek rossz érzései magával kapcsolatban. Terry számára, a belsővé tétel előre, hátra mozog a biztonságérzet és az aggodalom között - "a fekete zsák a végén" és "a megőrülés" miatt. Pearlin-nek az igazodáshoz való megközelítését használva Terry élményének más dimenziói nyílnak meg. Terry nyilvánvalóan képes volt építeni saját helytállási mechanizmusaira. Beszámolója azt a benyomást kelti, hogy fiatalos, tájékozott, és hozzá van szokva az öntudatos viselkedéshez, hogy beszéli az orvosi nyelvet, hisz saját életstílusában, hozzá van szokva ahhoz, hogy ellenőrzése alatt tartsa a vele történteket, és képes magát jól kifejezni.

90

Terry támogatást nyújtó rendszerei nagyon fontosak a számára - szerelme, anyja és nővérei, valamint közeli barátai mind szerepet játszanak folyamatos feltétel nélküli támogatásukban. Támogatási szolgáltatások szintén rendelkezésére álltak Terry-nek HIV fertőzöttsége első diagnosztizálásától: a szexuális úton terjedő betegségek klinikáján dolgozó orvosoktól, ápolóktól és tanácsadóktól kapott információ; a Body Positive; egy tanácsadási hétvége. Az az egész társadalmi kontextus, amelybe Terry belehelyezi az AIDS-ről kialakított értelmezését adja a társadalmi strukturális tényezők harmadik szintjét. Terry nem annyira úgy tekint betegségére, mint "személyes gondra", hanem inkább úgy, mint "közügyre" (lásd Kate Lyon cikkét "Miért tanulmányozzuk a szerepeket és a kapcsolatokat?" az Olvasókönyvben). Ami őt illeti ez egy az általános attitűdök megváltoztatásának szükségességében fogant küldetés érzetét nyújtja számára: "Az AIDS-esek bevallják, hogy azok, és nem rejtik el." Terry TV szereplése arra utal, hogy úgy tekint magára, mint aki részes a társadalmi definíciók megváltoztatásában, szemben saját korábbi véleményével, hogy az AIDS csak a "laza" melegeket éri el. Terry Madeley úgy gondolja, hogy képes volt egy új egyensúlyt találni az életében. Ez bizonyos fajta folytonosságra utal. Ha adva van az idő, a segítség és az emberek elképesztő képessége a változásra és az alkalmazkodásra, minden lehetségesnek tűnik. Nyilvánvalóan nem minden ember képes azt a fajta kreatív reakciót adni, amit Terry adott. De talán a változás értelmezésére szolgáló különböző keretek adhatnak néhány jelzést arra vonatkozólag, hogy egyes egyének másoknál miért érezhetik magabiztosabbnak magukat ilyen kétségbeejtő átmenetek feldolgozásában.

14. Napló egy éjjeli műszakról 20.50

Odaérek a kórházba, aláírom az egységnaplót, hogy lássák, megérkeztem szolgálattételre. Megyek tovább az osztályra, hogy átöltözzem az egyenruhámba.

21.05

Én és két másik kórházi ápoló ülünk az irodában az átadásra várva. Megállapodunk, hogy mindegyikünk átvesz egy csapat beteget. Enyém a vörös csapat, egy nővér az előző műszakból bejön, hogy megcsinálja az átadást.

21.40

22.00

Minden beteg átadása befejeződött, úgy tűnik mozgalmas éjszakának nézünk elébe. Odajön az éjszakás nővér, hogy lássa, van-e, vagy gondoljuk-e, hogy lesz valami problémánk. Kifejtem, hogy van egy betegünk, aki haldoklik, a lánya és a veje vele maradnak éjszakára. Van egy férfi betegünk, akinek egy ritkaságszámba menő tumor van a szívén. Emiatt időnként felgyorsult a szívverése: rá van kapcsolva egy monitorra, úgyhogy figyelni tudjuk az éjszaka folyamán. Az éjszakai gyógyszereket adminisztrálni kell, elnézek minden betegemhez, hogy köszöntsem őket, és hogy megnézzem, szükségük van-e valami tablettára, különösen fájdalomcsillapítóra vagy altatóra. El is csevegek velük röviden, hogy megtudjam, hogy telt a napjuk. Mikor odaérek a haldokló asszonyhoz, megkérdezem a rokonait, hogy szeretnének-e egy másik szobát valahol máshol a kórházban vagy szeretnének vele maradni az ő szobájában. Egy csésze teával is megkínálom őket és tudtukra adom, hogy itt vagyok egész éjszaka, ha szükségük van rám. Megnézem Mrs. M nevű betegemet, most eszméletlen és két óránként meg kell fordítani, hogy megakadályozzuk, hogy a nyomás miatt megsérüljön a bőre. Folyamatosan kap egy fájdalomcsillapító, morfin, infúziót, hogy fájdalommentes maradjon, és egy másik gyógyszert, ami segíti, hogy aludjon és ellazuljon. Beszélek Mrs. M-hez de nem igazán reagál. Nehéz a légzése és úgy tűnik, sok váladék van a torkában és a mellkasában. Megmondom a lányának, hogy úgy érzem, hogy a váladékok valószínűleg megnehezítik számára a légzést és kellemetlenek, és hogy visszajövök és "szívás", vagyis eltávolítom a váladékokat úgy, hogy bevezetek egy csövet a szájába vagy az orrába és szó szerint kiszívom a váladékokat.

22.10

Odacsipogok Mrs. M orvosának és megkérem, hogy írjon elő egy injekciót, ami szin-

tén segíteni fog "felszárítani" a váladékokat, az orvos kérdezget Mrs. M felől és törődik vele, hogy jobban érezze magát. 22.12

Még mindig az éjszakai tablettákkal foglalkozom, segítenem kell néhány betegnek bevenni a tablettáikat.

22.20

Most mindannyian a betegeket próbáljuk rendbetenni éjszakára. Az egyik férfibetegemnek, Mr. H-nak segítségre van szüksége, hogy levetkőzzön és lefeküdjön. Parkinson kórja van, ami megnehezíti a finom mozdulatokat és a járást. Nagyon jól reagál a kezelésre és most képes a legtöbb dolgot maga intézni. Ugyanakkor nehézségei vannak a kacsa (vizelőedény) használatával éjszaka és gondolatban felírom magamnak, hogy ellenőrizzem és nézzem meg, vajon száraz marad-e az éjszaka folyamán.

22.45

Segítünk egymásnak átfordítani azokat a betegeket, akik nem mozognak vagy akik maguk nem képesek átfordulni. A nyomás miatt nagyon könnyen kialakulnak sérülések és minden beteget egyéni elbírálásuknak megfelelően fordítunk át.

23.15

Az orvos, aki ma éjjel felelős az osztályért, odajött, hogy lássa, van-e valami tennivalója mielőtt elmegy aludni. Minden ápoló kérdez a betegei felől. Jelenleg nincs senki, aki miatt különösen aggódnék, mindazonáltal az egyik másik ápolónak van egy betege, akinek szorongásos rohamai vannak és hiperoxigenál. Ez elég lesújtó és veszélyes a számára és az orvos és az ápoló megbeszélik, hogyan gondoskodjanak róla. A pszichiáter eljött, hogy megvizsgálja ma és felírt egy antidepresszáns tablettát, amit odaadnak ma éjjel.

23.30

Néhány beteg elhelyezkedett éjszakára, mások a mosdóban vannak és készen állnak a lefekvésre. Kicsit nyugodtabbak a dolgok és leolthatjuk a lámpákat már.

23.35

Visszamegyek Mrs. M-hez, hogy leszívjam a váladékokat, és hogy beadjam neki az injekciót, amit az orvos felírt. Mrs. M lányát nyugtalanítja a leszívás, megbeszéljük és elmagyarázom, hogy ha Mrs. M éberebb lenne nagyon kellemetlennek találná, de valószínűtlen, hogy zavarná jelenleg, és tekintve azt, ahogy lélegzett, segíteni fog könnyebbé tenni a helyzetét ebből a szempontból. A leszívás nagy mennyiségű folyadékot hoz elő, amit ha eltávolítunk, segíti Mrs. M légzését.

91

Megkérek egy másik ápolót, hogy segítsen átfordítani Mrs. M-t. Mikor átfordítjuk nyöszörögni kezd fájdalmában, úgyhogy elhatározom, hogy emelem a fájdalomcsillapító adagot, amit kap. A fájdalomcsillapító mennyiségét mindig egy a beteg által átélt fájdalom szintjéről adott becslés alapján titrálják. Ha maguknál vannak, akkor ezt úgy csinálják, hogy kérdéseket tesznek fel nekik a fájdalomról. Öntudatlan betegek esetében fontosak az olyan nem-verbális jelzések, mint a arc grimaszai, a nyögések, a végtagok megfeszítettsége vagy az elhúzódás mikor egy érzékeny (fájdalmas) területen érintik meg. 24.00

Készítek Mrs. M lányának és vejének egy csésze teát és elmondom, hogy hol van az iroda és a konyha, és hogy kiszolgálhatják magukat.

24.05

Be kell, hogy adjak néhány intravénás (IV) gyógyszert, ez egy kiszélesített ápolói szerep, amelynek a felvállalásába az ápolók megfelelő képzéssel maguk mögött beleegyeznek. Én vagyok az egyetlen olyan ápoló szolgálatban ma éjjel, aki képesített a gyógyszerek beadására, úgyhogy be kell adnom olyan betegeknek, akik nem az én csapatomban vannak. Az IV gyógyszerek adminisztrálása sok időt vesz igénybe és nagyon komoly mellékhatásaik lehetnek, úgyhogy a betegeket gondosan figyelni kell mikor beadom nekik. Először Mrs. P. Ezt az asszonyt csak ma este vették fel az osztályra és elég nyugtalan, a gondolat, hogy injekciót kap, felizgatja. Elmagyarázom, hogy már van egy finom műanyag cső az egyik vénájában, és hogy azon keresztül fogom beadni a gyógyszereket. Elmagyarázom, hogy nagyon beteg egy vérfertőzés miatt, és hogy az így beadott gyógyszerek gyorsabban fognak hatni és segíteni fognak, hogy hamarabb talpraálljon. Elcsevegünk az otthonáról és arról, hogy hogyan érzi magát, és az osztályról.

24.20

01.00 01.10

92

Még be kell adnom IV gyógyszereket egy másik betegnek, már alszik és meg kell zavarnom, hogy beadjam a gyógyszereket. A kezében lévő tű (IV kanül) úgy tűnik, a végét járja, a karja enyhén rózsaszín, nem fáj, mikor beadom a gyógyszereket, de a tűt ki kell venni és nem szabad újra használni. Ez azt jelenti, hogy reggel egy új kanült kell betenni. Felgyullad a villany, valakinek ki kell mennie a mosdóba. Itt az idő, hogy újra átfordítsunk embereket, meg hogy ellenőrizzem Mr. H-t. Az ágya

nedves, fel kell keltenem, hogy lemossam és áthúzzam az ágyat. 01.30

Mrs. P is nedves, úgyhogy felébresztem és áthúzom az ágyat. Nagyon zaklatott, hogy összevizezte az ágyat, úgyhogy vigasztalásra szorul.

02.00

Itt az idő szünetet tartani, úgy döntöttem, a késő éjszakai TV adást fogom nézni. Jól le van halkítva az irodában.

03.00

Mrs. M következik, hogy átfordítsam, úgy tűnik, egyre közelebb kerül a végkifejlethez. Beszélek a lányával a Mrs. M állapotában bekövetkezett változásról és megkérdezem, hogy látott-e valaha bárkit elhunyni (nehéz kiválasztani a megfelelő szavakat, mivel az emberek nagyon törékenyek ilyen körülmények között). Elmagyarázom, hogy Mrs. M légzése gyengébbé fog válni és néha úgy fog tűnni, hogy teljesen meg is szűnik.

03.15

Újabb villanygyújtás, valakinek megint ki kell mennie a mosdóba.

05.30

Az elmúlt két óra csendes volt, mindkét másik ápoló megtartotta szünetét. Mr. T, a szívtumoros férfi, szíve más ritmust vett fel, a kijelző mást mutat és úgy tűnik mintha a szíve veszélyesen rendszertelen ütemben verne. Elmegyek egy másik osztályra, hogy szerezzek egy EKG gépet, és megnézem a szívét, azt mondja, jól van, és nem érti, miért nyugtalankodunk. A másik kórházi ápoló felhívja az orvost, hogy megmondja neki, Mr. T szíve más ritmusban ver, nem gondoltuk, hogy életveszélyes, de elég komoly ahhoz, hogy idejöjjön és megnézze.

06.00

Mrs. M eltávozik, a családja vele volt. A lányának fel kell hívnia az apját, hogy tudassa vele. Megkérdezem, hogy be fog-e jönni, hogy lássa Mrs. M-t, azt mondják, igen. Elmondom, hogy amíg Mr. M-re várnak, elintézem, hogy Mrs. M kellemesebb látványt nyújtson és kitakarítom a szobát. Készítek nekik egy csésze teát. Mialatt isszák a teát elmegyek Mrs. M-hez. Eltávolítom az összes szívókészülékeket és tűket és megmosom az arcát és megfésülöm a haját. Rendet teszek az ágy körül és eltávolítok minden más felesleges felszerelést. Az orvos megállapítja a halál beálltát.

06.20

Mr. H ismét nedves és át kell öltöztetni. Megcsinálom a rögzített átadásom a reggeliek számára.

07.00

Elintéztem egy időpontot Mrs. M rokonai számára, hogy találkozzanak a halálozási tisztviselővel, ő fogja kiállítani nekik a ha-

07.30

lotti bizonyítványt és ő fog tanácsot adni nekik.

08.00

Végre indulok az osztályról, hogy hazamenjek.

Megérkeznek a reggeliek. Kitöltöttem a Mrs. M halálával kapcsolatos papírokat és megmondom nekik, hogy férje és fia jövetelére várunk.

08.30

Beteszem a füldugóim. Elalszom a nap hátralévő részére.

Megérkezik az orvos, hogy megnézze Mr. T-t, átvizsgálja és felír egy gyógyszert, hogy lelassítsa és egyenletessé tegye a pulzusszámát. Már megállapította, hogy Mrs. M meghalt.

Pat Conaghan által nyújtott esetleírás

93

15. Wal beszámolója Mikor elmész az orvosodhoz egy olyan fájdalommal, amit úgy gondolod, egy üveg érzéstelenítő elintéz, és miután megvizsgál azt mondja, hogy kórházi beutalót ad. Ez az első sokk. Megkérded: "Meddig fogok bent lenni?" "Ó, vagy három óráig." Azt gondolom, "Nem olyan rossz, nem lehet nagy bajom ha csak három óráig leszek ott." Szóval megyek oda a kocsimmal. Beadod a beutalód az irodánál azután elirányítanak egy vizsgálóba, jön egy ápoló és azt mondja, vetkőzzön, az orvos megvizsgálja. Jön be az orvos, megnézi a vérnyomásom, a szívem, és mindent, amit el tudsz képzelni. Azután a következő sokk. "Megkérem a szakvizsgázó orvosunkat, hogy vizsgálja meg." Minek? Most mi lesz? Megjön, túlságosan is úgy néz ki, mint egy temetkezési vállalkozó, röntgenezni fogunk. Vagy fél mérföldet gurítják az ágyamat a röntgen osztályra, röntgenre várakozó emberek, akik úgy néztek ki, mint akiknek mitsem használ már a röntgen, azt mondják, hogy elég sokat segít neked ha nálad sokkal rosszabb állapotban lévő embereket látsz, de ez egy tévedés. Az járt az eszemben, hogy mikorra fogok úgy kinézni, mint ők. Aztán a nagy sokk. Azt mondják, "Felvesszük az osztályra." Micsoda sokk és ami jön, az még rosszabb, egy irodai alkalmazott jön az ágyamhoz és azt mondja, hogy fel akarok tenni önnek néhány kérdést, "Rendben, folytassa." "Kivel él, ki a legközelebbi hozzátartozója, tudja a telefonszámát? Van más rokona, hol élnek?" Mindez megerősítette bennem, hogy nem sokáig húzom. Azután jött az ápoló, hogy megmondja, hogy kapcsolatba léptek a lányommal High Wycombe-ban. Azután csöveket dugdosnak a testembe és tesznek egy csepegtető izét a fejem fölé és egy figyelmeztetést a fejem fölé elég nagy betűkkel CSAK FOLYADÉK.

tották egy fekélyét. Mindez nem segített azt a benyomást kelteni bennem, mintha egy pikniken lennék. Azután étel helyett fájdalomcsillapító tablettákat kaptam. Ez nem volt olyan rossz. Azután ami jön, még rosszabb, egy 60 körüli férfi jött a szembe lévő ágyra nyöszörgött és kiabált egész éjjel, a következő nap bejött a felesége és a lánya este kilencig maradtak, akkor lett vége, olyan nagyon vidám, ugye? Ki következik? A vidám rész akkor jött, mikor az ápoló megkérdezett, hogy szeretnék-e egy fürdőt. "Ó, igen." Elvitt egy nagy fürdőbe és volt ott egy mélyvizű kád, hogy majdhogynem úszni tudtál benne, megkérdezett, hogy rendben leszek-e. Ó igen remekül éreztem magam. De a következő napon ugyanaz az ápoló megkérdezett, hogy szeretnék-e még egy fürdőt, és azt mondtam igen. Egy másik fürdőbe vitt el, azt mondta, vetkőzzem le és üljek bele ebbe a székbe, azután húzogatott valami fogantyúkat és emelkedett fel a szék és azután le a vízbe. Ez egy kis visszalépés volt. Biztos azt gondolta, hogy nem biztonságos számomra, ha magamra hagy. Azután azt mondták, hogy ehetek valamit. Elég izgatott voltam amíg meg nem pillantottam az ételt. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy a lehető leghamarabb kikerüljek erről a helyről. Csütörtökön jött a nagy zaj mindezzel a kísérettel. Nagy zajt csinál és azután "hogy érzi magát?" (nekem). Válasz "százszázalékosan." "Akkor elmehet, amint akar." El voltam ragadtatva és úgy döntöttem, másnap reggel megyek, de később ért még egy sokk.

Szóval minden más bajomhoz ráadásul nem is ehetek.

Elhatároztam, hogy lenézek, hogy lássam, be fog-e indulni a kocsi, kint állt a fagyban egy hétig úgyhogy felöltöztem és menten kifelé, mikor egy ápoló utánam jött és azt mondta, hogy nem hagyhatom el a kórházat kíséret nélkül vagy csak mentővel, úgyhogy fel kellett hívnom Sally-t, hogy jöjjön és vigyen el.

Azután, hogy felvidítson, a mellettem lévő ágyon fekvő pasas sétálgatott fel-alá nyilvánvaló volt, hogy fájdalmai vannak, elmondta, hogy megoperálták. Valami nem volt rendben, és vissza kellett jönnie. Milyen vidám, mondtam magamnak.

Már kezdtem azt gondolni, hogy képes vagyok magam öltözködni és mikor a nővér azt mondta, hogy nem vezethetek eltűnődtem és mikor mentem el a nővér megkérdezett, hogy én vezetem-e a kocsim? Nem, de rendben hazaértem.

"Soha nem jövök vissza ide." Aztán a szemben fekvő pasas megmutatta nekem az operációs vágását, vagy 18 inch hosszú, eltávolí-

94

Norma Sherratt által nyújtott esetleírás

16. Mariann Naplója '87. II. 13 (folyt.) Felhívtam Janet az esetleges gépelés ügyében - hétfő, ha Paullal sem lesz szerencsém. Hosszan beszélgettem Adriannel az együttműködés ügyében - úgy érzi többet teszek mint ő szeretné. Engedélyt adtam neki, hogy féken tartson engem és a megfelelő keretek között tartsa a dolgot, beismerte, hogy tegnap nyűgös volt és egyetértettünk abban, hogy az elkövetkező két hétben sokat kell majd dolgoznunk, azután majd lazíthatunk. (Később) Elhatároztam, hogy magam gépelem le a levelet és a kérdőívet. Felhívtam Adriant a Próbaidős Tiszttel való találkozó és az interjúk ügyében. '87. II. 14. A helyi templomok két képviselőjével beszéltem (enyhe ellenségességet tapasztaltam irányomban) - összejövetelt tartanak febr. 25-én. Egyiküknek az volt a véleménye, hogy nem helyes belekezdeni valamibe, mikor más projectek is szorítanak és utalt arra, hogy vissza kellene térnem a legutolsó projectemhez, amilyen gyorsan csak lehet. (Ez is azt mutatja, hogy a lehetőség említését is gyakran tényként könyvelik el. Elvárások) Csoportjuk febr. 25-én jön össze a házukban - arra bátorítottak, hogy én is menjek. Táblázatot rajzoltam a saját kapcsolataimról. Rájöttem, hogy engem hogyan látnak: közismertnek és tapasztaltnak pl.: Frank feltételezése, hogy átveszem az irányítást. Milyen könnyű belecsúszni egy szerepbe és "felvállalni az egészet" aztán érvelni a

terv mellett, stb. (Fennáll a veszélye annak, hogy azokat az embereket, akik információt gyűjtenek azonnal a project kezdeményezőjének illetve koordinátorának szerepében látják?) Érzéseim: nem kellene elmennem a megbeszélésre 25-én: ellopnám Penny ötletét. '87. II. 15. Beszéltem Rose-zal és Pennyvel a látogatások ügyében - Penny nem ér rá (félév + gyerekek), de 24-én ráér. Rose valószínűleg ráér pénteken. '87. II. 16. Találkoztam Adriannal. Elmentünk a Próbaidős Tisztek Parancsnok Helyettesének Titkárával, aztán írtunk egy a lehetséges időpontokat tartalmazó levelet, Adrian átadta. Adrian dolga 1) írjon a helyi lapoknak a következő számokba írandó melléklet ügyében 2) lépjen kapcsolatba a Családsegítő Szolgálattal. Marian dolga 1) beszélni az egyetemi előadóval 2) kapcsolatba lépni más csoportokkal 3) kérdéseket, leveleket, cikkeket stb. fénymásolni. (együtt) fénymásolatokat válogattunk és összeszedtünk az anyagot Frank számára - helyi ökumenikus tanács. Az eset anyagát Marian Liebmann bocsátotta rendelkezésünkre.

95

17.Jill Naplója V. 25. A Camebridge-i csoport a családegyesítési munkáról akart beszélni. Nehézségeket tapasztalnak, mikor családtagok érkeznek Vietnámból. Az emberek változnak. Az öregek, akik mindig a kenyérkeresőre támaszkodtak ma már nyugdíjas könyvvel rendelkeznek és maguk akarják intézni pénzügyeiket. Visszatérítést akarnak kapni, mivel ők kevesebbet esznek! Van egy férfinek segít, aki a szüleiért jelentkezik. A férfi tudja hogy az öregek nem boldogok itt, az Egyesült Királyságban, hogy itt olyan élni, mintha valaki "börtönben lakna". Írt, hogy ezt elmagyarázza, de a szülei mégis jönni akarnak. "Még ha meg is mondod nekik, hogy a szüleik azonnal haza akarnak majd menni amint ideértek, inkább vállalják azt, ha bekövetkezik." Kár a jövő nehézségei miatt aggódni. Le Hon és Binh egyetértettek. A vietnámiak nem utasíthatják vissza, hogy felelősséget vállaljanak a szüleikért - szörnyű bűntudatot éreznének, ha ezt tennék. Azt is tudjuk, hogy mennyivel rosszabb az élet Vietnámban - szenvedés - nem hagyhatják ott őket? (1) Felvetettem, hogy mégiscsak fontos tanácsot adni a családegyesítésre jelentkező embereknek. Figyelmeztetni őket a nehézségekre, nem azért, hogy megpróbáljuk lebeszélni őket, hanem hogy tudják mire vállalkoznak. A csoport úgy tűnt, nincs teljesen meggyőzve. (2) Ellenőrizendő dolgok / mit kell tenni

96

hogyan kezelik más csoportok a családegyesítést? munkatársak ötletei azzal kapcsolatban, hogyan lehetne segíteni azoknak, akik jelentkezni akarnak. Napirendre kerüljön a következő értekezleten? megvitatni a családegyesítési fogadóközpontok munkatársaival: mik az ő tapasztalataik? mik a közösségi vezetők nézetei? Hogyan vethetnénk fel ezt a közösségi csoportokban? összefügg-e ez más olyan nehézségekkel, melyeket akkor tapasztalunk ha "nemet" kell mondanunk embereknek? Szükség van az önérvényesítő készségek gyakorlására? (1) Azt hiszem a csoport minden tagjának vannak saját családtagjai Vietnámban. Nagyon nehéz lehet nekik látni, hogy rosszul mennek a dolgok, ugyanakkor pedig talán nem tudnak / nincs lehetőségük, hogy saját családtagjaikért jelentkezzenek. (2) Nyilvánvalóan aggasztja őket - ők vetették fel problémaként, és biztos valamiféle segítséget akartak. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy úgy érzik muszáj pozitíven reagálniuk - ettől nekem az az érzésem támadt, hogy nem vagyok együttérző. Elképzelhető, hogy - amit ők nehéznek találnak ez éppen az - olyan benyomást kelteni, hogy ők nem együttérzők? Az eset anyagát Jill Reynolds bocsátotta rendelkezésünkre.

18. Egy a szó szoros értelmében vett napló 1.16.18. 7.15-kor felkeltem. Kimentem tornázni; az égen gomolyfelhők, köztük kék foltok. Sötét árnyékok a pálmák és a többi fa alatt, különös formák és színek. Bementem egy kókuszligetbe. Ott arról gondolkodtam, mi értelme van egy naplónak: az élet során bekövetkező változások, a harmónia bevezetésén nyugvó átértékelése az értékeknek - az etika tartalma. Testi vágyaim megfékezése, az élvhajhászat felszámolása, az, hogy csak E.R.M.-re [menyaszszony] gondolok, boldogsággal, megelégedettséggel tölt el, amely sokkal nagyobb mint amit a puszta szabadjára engedés nyújt. Az utilitáriánus hedonizmus, ha nem feledkezünk meg más ösztönökről (társadalmi ösztönökről) az egyetlen racionális rendszer: az egyén boldogsága összhangban a közösség boldogságával (hogy ennek kell lennie az ösztön Grundton-jának [alapelgondolás], le lehet vezetni a priori, a "homo animal socialis" tényéből). - A következőképp gondolok a napló értékére (közvetlen utalással E.R.M.-re): a mélyebb áramlatok megragadása szemben a puszta hullámfodrokéval; az ember önmagával folytatott társalgása, és az élet tartalmára vetett pillantás. - Valaminek nyilvánvalóan áldozatul kell esnie - semmiért nem kapsz semmit, de hogy miről van szó, választás kérdése. - Megtervezni egy levelet E.R.M.-nek ezekről a gondolatokról; szükség valódi magányra. - Magasztos gondolatokkal telve mentem vissza: az életnek lassan kell haladnia, ha mélyre akar hatolni. Akár a röpke csillámló fények tükröződése a hullámzó változó felszínen, akár a mélységek roppant mosolya - a nézőponton múlik. Az embernek kényszerítenie kell magát, hogy káprázatként tekintsen a felszín ürességére. Érzem, hogy a meghatározott célt követő szisztematikus bár monoton munkának elégnek kell lennie számomra. Egy nirvánaszerű elégedettségérzés töltött el a létezéssel kapcsolatban ("semmi nem történik"), ahogy az

ausztráliai dzsungel párás leveleit és árnyékos mélyét néztem. - Axióma: a változás utáni folyamatos vágyakozás a boldogság bőségének átérzésére való képtelenségünk eredménye; ha foglyul ejtenénk boldogságunk pillanatait, nem lenne szükségünk a változásra. Újra a sátramban; a csontjaimban éreztem a tengeri fürdőzést; képtelen vagyok összpontosítani; gondolati holtpont. Harcoltam vele, de nem ment jól a munka. 11.30-kor abbahagytam és kimentem tornázni. Visszamentem, írtam E.R.M.-nek. - Azután ebéd; beleolvastam a Tess of the d'Urb-be. E.R.M. iránti gondolataim hevessége nem csökkent karácsony óta. - Azután Yasala Gawa; a bwaga'u-ról beszélt. 5-kor elfáradtam; fél óra lingvisztika. Sötétedett, elmentem Lubwoyla-ba, tornagyakorlatokat végeztem az esőben. Higgadt voltam, hősies érzéseket idéztem fel. A hold és a csillagok kicsi felhők között; arra gondoltam, mennyire szükséges volt gondolatilag hozzáigazodni a gimnasztikához; a gimnasztika, mint a magány és a szellemi összpontosítás lényegi formája. Bármi történjék, soha nem mulaszthatom el a napi háromszori tornát. Visszatérvén jól éreztem magam és bekapcsolódtam egy beszélgetésbe a feketékkel, egyben szellemileg kiegyensúlyozottnak éreztem magam, de vágyakozásom E.R.M. után nem csökkent. (Megfigyeléseket végeztem a kadumilaguwa valu-val kapcsolatban.) Írtam neki pár sort és lefeküdtem. Szenvedéllyel gondoltam rá.

Bronislaw Malinowski, A Diary in the Strict Sense of the Term, 185-187 o. (Routledge and Kegan Paul, 1967)

97

19. Néhány példa a reflektív hozzájárulásokra Reflexió a megítélések mögött meghúzódó bármely hallgatólagos vagy magától értetődőnek vett normára és értékelésre Stephanie, mentálhigiénés dolgozó: "[…] Egy fiatal afro-karibi nő. Problémái voltak, kapcsolati problémái és maga [Fiona] úgy érezte, hogy talán lesz itt nekem szerepem mert a problémák némelyikének bizonyos kulturális vonatkozásai voltak. Szóval mikor ott álltam a küszöbön, ez a fiatal nő azt mondta nekem: 'Ki küldte magát?' Úgyhogy azt mondtam 'Fiona küldött, úgy érezte, talán nyújthatok valamit, vagy megfontolhatja.' És azt mondta 'Sajnálom, nem beszélek feketékkel. Inkább Fioná-val találkoznék, ő vissza tud jönni?'"

Sue, szociális munkás és kapcsolati tanácsadó: "Talán rugalmasabban kell majd változtatnom a megközelítéseken. Talán elég lassúnak kell majd lennem a szociális munkához viszonyítva, és így nekem kellett egy kis szünet, kellett, hogy biztosan egyek, mert mikor rohanok kihagyom az étkezést és ez valójában - nem dolgozom olyan jól akkor, ami nyilvánvaló, de megfeledkezel róla mikor el vagy foglalva." Sue figyelmet fordít érzéseinek tanácsadó munkájára gyakorolt hatására. Fizikailag van szüksége az étkezésre és egy kis szünetre, igyekszik biztosítani ezt a maga számára. Reflexió a probléma felvetésének módjára

Maye, docens, a klinikai pszichológia előadója, Eva-ről beszélve: "Meggyőződése lesz, hogy ez a munkája, szörnyű bűntudat fogja nyomasztani szocializációjának mikéntje miatt. Milyen gyakran jönnek be nők a szobámba és mondják 'Tudom, hogy nem kellene depressziósnak lennem, gyönyörű otthonom, remek gyermekeim és jó férjem van, aki megengedi, hogy elmenjek a barátaimmal péntek este - nem kellene depressziósnak lennem!' Ez az ahol egy radikális feminista terapeuta elkezdené." Stephanie a fiatal afro-karibi nő hallgatólagos normájára reflektál, aki nem akar egy fekete dolgozót. Úgy véli, hogy ez a nő olyannyira belsővé tette a feketéknek a brit társadalomban elfoglalt pozíciójára vonatkozó normát, hogy nemcsak hogy maga magát gyengének érzi, nem tudja elképzelni, hogy egy másik fekete rendelkezhet az erővel, hogy segítsen neki. Maye feltevései Eva lelkiállapotával kapcsolatban az egy feleség és anya szerepével szemben megfogalmazott hagyományos elvárásokat kérdőjelezik meg, és azt sugallják, hogy ez olyasvalami, amit nem kellene magától értetődőnek venni a segítő beavatkozás kezdetén.

Tamsin, HIV és AIDS kutatások koordinátora, valamint foglakozik közösségekre és fiatalokra specializálódó dolgozók képzésével: "Munkám nagy részét lekötik az AIDS-szel kapcsolatos társadalmi attitűdök. Úgy értem, azt hiszem egyáltalán nem lenne munkám ha az emberek nem lennének előítéletesek a HIV-vel és az AIDS-szel és azokkal kapcsolatban, akik megfertőződtek, és ha a stigmát nem ragasztották volna a vírusra."

Charlotte, egy otthoni segítségnyújtással foglalkozó csapat vezetője: "A legnagyobb gond, hogy hiányzik a kapocs a szociális szolgáltatások és az NHS között. Ha van egy közös problémánk a közösségi egészségügyért felelős orvosi gárdával, nincs egy olyan szakmai fórum, amelyet igénybe vehetnénk nehézségeink megvitatására. Ami azt jelenti, hogy az egyetlen dolog ami tehetünk, hogy panaszt teszünk, ami éppen hogy nem mozdítja elő a dolgokat. Mi nem panaszkodni akarunk, mi párbeszédet akarunk."

Reflexió egy viselkedési mintában implicite meglévő stratégiákra és elméletekre

Tasmin megjegyzi, hogy a HIV-re ragasztott stigma nyújt magyarázatot munkájára. Ha a probléma nem így lenne felvetve, nem lenne munkája. Munkájának része az ezen felvetési mód megváltoztatására való törekvés.

A fenti idézet Maye-től azt is szemlélteti, hogy hogyan alakítja ki elméleti értelmezését. Eva-nek a családban viselt szerepével kapcsolatos nézőpontját használja fel, hogy meghatározza a kezdőpontot egy radikális feminista dolgozó számára. Segíteni akar Eva-nek összekapcsolni a családban viselt szerepét és saját magával szembeni érzéseit.

Charlotte úgy látja, hogy az egészségügyi és szociális szolgáltatások közötti kapcsolatok hiánya azt jelenti, hogy a nehézségek inkább mint panaszok vetődnek fel, és nem mint probléma-megoldó párbeszédek. A két szervezet különálló struktúrái meghatározzák és behatárolják a szükségletekkel való együttes megbirkózás lehetőségeit.

Reflexió egy meghatározott cselekvési sort előfeltételező szituációban tanúsított érzésekre 98

Reflexió a szélesebb intézményen belül a segítő által önmaga számára megalkotott szerepre Gillian, egy otthoni segítségnyújtással foglakozó csapat vezetője: "A hivatását végző szociális munkásként tulajdonképpen felbecsülöd az emberek szükségleteit és nehézségeiket és megélhetési problémáikat és reméled, hogy képes vagy biztosítani minden szolgáltatást ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére. A vezetői énem tényleg forráshiányos. Ennyiben elmehettem valakihez és láthattam, hogy tényleg jól jönne nekik kétóránkénti segítség egész nap és egész éjjel. De a forrásvonatkozása az a dolognak, hogy képtelen lennék biztosítani ezt ténylegesen szolgáltatási szűkösségeink miatt. Nagy súllyal nehezednek rám az azonnali döntésekre és a nagyon gyors cselekvésre vonatkozó igények. És néha ez igenis akadályt jelent, hogy ténylegesen legyen időd hátralépni, és hogy ténylegesen mint egészet vedd szemügyre a szolgáltatást, amit nyújtasz."

Sue, szociális munkás és kapcsolati tanácsadó: "Mikor tanácsadóként dolgozol a Kapcsolati tanácsadóban, ahol bizalmasan kezeled a párok ügyét védelmezően bizalmasan, nem teljesen bizalmasan, mint ahogy néhány önkéntes szervezet. A Kapcsolati tanácsadónak van egy gyakorlati kódexe erre vonatkozólag, különösen az abúzus szituációkkal kapcsolatban. De ez még mindig elég merev ahhoz, hogy te tényleg kipróbáld és megtaláld, hogy hol húzódnak a kötelezettségeid, és hogy mit kellene tenned ezzel kapcsolatban." Gillian reflexiója a szerepére talán egy kicsit a felszín alatt van. Úgy tűnik, arról a különbségről beszél, ami aközött van, amit tesz - gyors döntéshozatalra szorító nyomás alatt - és aközött, amit tenni szeretne - hátralépni és mint egészet szemügyre venni a szolgáltatást. Sue a Relate, mint szervezet által biztosított "védelmező" bizalmas kezelés szempontjából reflektál szerepére és kötelezettségeire. Bár a szervezet nyújt egy keretet, a dolgozónak ettől függetlenül egyénileg szembesülnie kell dilemmákkal.

99

20. Közösségi pszichiátriai ápolás: Bill esetének áttekintése Probléma (december 18.)

Beszámoló: minden látogatáskor

Elvesztette önbizalmát mióta három hete elhagyta a kórházat. Az egész napot nővére házában üldögélve evéssel tölti. Jelenleg 430 kg-ot nyom. Célok/eredmények Képesnek érzi magát, hogy egyedül menjen vásárolni. Legalább két délelőttöt saját lakásában házimunkával tölt. Kevesebbet eszik, úgyhogy a súlya állandó marad vagy csökken. Dátum

Idő

február 7.

14.00

február 12.

11.30

február 15.

12.15

Értékelés: hat hetente Ápolási eljárás Látogatás a közösségi pszichiátriai ápoló részéről kedden és pénteken saját otthonában. Kíséret nyújtása első bevásárlási útján. A nővérével és az anyai gondoskodással kapcsolatos érzéseinek feltárása. Evési szokások megvitatása, a bevásárlás felhasználása az alacsony kalóriájú ételek és a tornászás hasznosságának kihangsúlyozására a súlynövekedést korlátozandó.

Beszámolói megjegyzések Találkozás a nővérénél (öt percre a lakásától), a gyerekek még az iskolában, úgyhogy elég csendes. Bill fásultnak tűnt, engedte, hogy Susan beszéljen, amit ő láthatóan nagyon is boldogan tett meg! Bill beleegyezett, hogy találkozzon velem a lakásán kedden. S Green RMN Bill bent volt, a ruhák úgy néztek ki, mintha sebtében lettek volna felöltve - később bevallotta, hogy ágyban maradt majdnem egészen a látogatás időpontjáig. Azt mondja, úgy érzi, nem tud az emberek szemébe nézni de Susan családtag, úgyhogy nem számít. Bevásárlás betervezve péntekre, Bill beleegyezik, hogy készít egy vásárlási listát azokról a dolgokról, amikre szüksége van. Megmondom, hogy felismerném Susan kézírását, úgyhogy magának kell megcsinálnia. Egy gyászos grimasszal válaszolt és azt kérdezte, hogyan találtam ki, hogy arra gondolt, hogy megkéri. S Green RMN Bevásárlás végrehajtva némi erőfeszítések árán, mivel Bill-nek öszsze kellett szednie a bátorságát, hogy bemenjen a boltokba, ahol az ott dolgozók ismerték őt. Nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát mikor megjegyzést tettek távollétére és megkérdezték, hogy van. Később azt mondta, hogy segített neki, hogy képes volt megbeszélni, hogyan fog megbirkózni az ilyen megjegyzésekkel mielőtt azok megtörténtek. S Green RMN

Értékelés (összegzett) Március 23.

14.20

Három együttes bolti látogatásba tellett mielőtt Bill egyedül elment, jelenleg háromszor megy egy héten. Nehéznek találta, hogy a nővérével való kapcsolatáról beszéljen, de kifejezést adott veszteség-érzéseknek anyja halálával kapcsolatban (tíz éve) és nem tagadta, hogy Susan most ugyanúgy bánik vele, mint ahogy egykor az anyja. Az ötödik látogatás idejére kezdte el takarítani a lakást. Súlynövekedése ugyanakkor megtorpant, most bevallása szerint fogyott 2 kg-t. Haladása egészében véve lassúbb, mint amire számítottunk. Az, hogy a látogatásokra a saját lakásán került sor, és nem a nővére házában, úgy tűnik különösen nagy segítséget jelentett. További munkát igényel, hogy segítségére legyünk feltárni anyja halálával valamint az azzal kapcsolatos érzéseit, hogy nővére az utóbbi időben egy kevésbé anyai szerepet vett fel vele szemben. (Susan délutánonként eljárt otthonról és azt mondta neki, hogy ne menjen át.) S Green RMN

Open University, P553 A Systematic Approach to Nursing Care, 63-64. o. (Open University, 1989)

100

21. Kis segítség egy Cimborától (Buddy) A "Cimborák" olyan önkéntesek, akik anyagi ellenszolgáltatás nélkül lépnek be az AIDS-es emberek életébe. Olyan kapcsolatot kínálnak nekik, ami a szokványos értelemben sem nem hivatásos, sem nem társasági. A Cimborák nincsenek olyan érzelmi nyomás alatt mint a barátok, és a barátoktól eltérően kötelezettséget vállalnak a támogatásnyújtásra.

AIDS-es pártfogoltja, Peter meghalt. "Peter bennem egyfajta belső szépség benyomását hagyta; nagyszerű ember volt. Első látogatásom alkalmával azt mondta, hogy nem akar az AIDS-ről beszélni, így hát soha nem beszéltünk róla. Az életéről beszélgettünk. Nagyon sikeres volt a munkájában. Ez látszott a lakásán. Tele volt ezüsttel és festményekkel."

"A Cimbora", mondja Joe egy AIDS-es, "olyan mint egy barát, nővér, anya, apa és báty egybegyúrva". Mikor egy AIDS-es Cimborát szeretne, általában a Cimbora az, aki a kapcsolatot kezdeményezi, de az AIDS-es az, aki megszabja az iramot. A Cimborák teát főznek, vicceket mesélnek, megetetik a macskát, végrendeletet gépelnek és ami a legfontosabb meghallgatják az AIDS-es beteget olyan gyakran, amilyen gyakran arra szükség van. A Cimborák kezdetben idegenek, de gyakran ők válnak az AIDS-es emberhez legközelebb álló személlyé.

Peter egyedül élt, családja pedig Londonon kívül, így Tom sok időt volt együtt vele. Gyakorlati tennivalókat is végzett, például kitakarította a lakást. A vége felé látta, hogy Peter sok szenvedésen megy keresztül. Tom alig tud erről beszélni. "Nagyon beteg volt. Borzalmasan nézett ki. Időnként szörnyen csuklott. Minden egyes csuklás annyira legyengítette törékeny testét, és ez így ment órákon át." Tom heteket töltött Peter ágya mellett és vele volt aznap is mikor meghalt. "Homlokon csókoltam. Csodálatos volt olyan nyugodtnak látni őt. Minden küzdelem megszűnt."

De mi készteti a Cimborákat arra, hogy órákat szenteljenek idegenekre, csak hogy majd szomorkodhassanak ha meghalnak? Sok oka van. Tomnak múltbeli bűne miatt érzett bűntudata enyhítésére szolgál. Lionel számára elhivatottság. Mary azért csinálja, hogy megoszthassa másokkal azt, amit a gyásszal való megküzdésről tanult. Adam azért csinálja, mert úgy érzi homoszexuálisként pszichológiailag egészségesebb számára, ha ily módon próbál zöldágra vergődni az AIDS-szel, mintha csak olvasna vagy gondolkodna rajta. Az AIDS-esekkel való foglalkozás fent említett okai nem érzelmi szükségletekből erednek, mint arra Adam rámutat. Az AIDS kikényszeríti saját prioritásait, mondja. "Olyan nyomasztóan valóságos, hogy egy pillanat alatt tisztába jössz saját magaddal." Ha ennek a négy Cimborának valaha szüksége is volt talán arra, hogy tisztába jöjjenek saját magukkal, ez régen megtörtént már. Erősnek és gondoskodónak látszanak - olyanfajta embereknek, akiket öröm lenne megismerni, akár AIDS-esek vagyunk, akár nem. Tom Wilson (ez nem a valódi neve) olyanfajta középkorú férfi, akit az ember azonnal megkedvel. Húsz évvel ezelőtt, a pillanat hevében, extrém provokáció hatására megölte homoszexuális szerelmét. Kínozta a bánat és soha nem lett másik szerelme. Börtönbe került, de újra és újra megpróbálta megölni magát." Végül a börtönben valaki azt mondta nekem "Nézd, ő halott. Semmi sem hozhatja vissza. Ne saját magaddal foglalkozz állandóan, hanem menj és tegyél valamit másokért"." A Tomban rejlő Cimborai képességeket helyi Cimbora koordinátora fedezte fel, aki aztán munkát ajánlott számára. Első (rendkívül sikeres) Cimborai tapasztalatszerzése múlt hónapban ért véget, mikor

Peter soha nem tudott Tom bűnéről. Nem akart tudni Tom múltjáról; ezt teljesen világossá tette, mikor Tom megpróbálta elmondani neki. Tom többé nem hagyja, hogy a bűntudat uralja életét; rengeteg barátja van és hobbija. Képes pozitívan kezelni bűntudatát, mondja, a Cimboraság által. Lionel Stanley Cimbora (ez nem a valódi neve) 44 éves, lágy hangú Dél-afrikai, 12 évet töltött egy ciszterci kolostorban, néhány évvel ezelőttig, mikor is visszavonta esküjét. Azelőtt grafikus művész volt. Egyik életet sem érezte kielégítőnek. Állítása szerint az AIDS-esekkel végzett munkát érzi valódi hivatásának. Szeptember óta Lionel négy férfi Cimborája volt, akik közül kettő meghalt. (A Cimboráknak általában egyszerre egy AIDS-esük van, haláluk után pedig legalább egy hónap szabadságot kapnak.) Lionel azért két ember Cimborája most egyszerre, mivel sok ideje van. Ők pedig Tim, aki diák és Patrick, aki munkanélküli. Lionelt Tim lakótársai is elfogadják Cimboraként. Tim első Cimboráját elutasították; "Úgy tűnik talpig bőrszerelésben érkezett és lerítt róla, hogy homoszexuális", mondja Lionel. Tim lemondott róla és egy egész évig nem kért új Cimborát - egy évig, mely során öngyilkosságot kísérelt meg miután az egyetemen kiközösítették, megverték, és gyűlölködő levelek illetve izzó gyűlölet céltáblájává vált. Emiatt magányosnak érezte magát és visszahúzódóvá vált. Múlt héten Lionellel együtt színházba mentek. Tim élvezte. Azt is szereti, ha Lionelt a közelben tudhatja arra az esetre, ha szükségét érezné, hogy felvegye a telefont és az éjszaka közepén beszélgessen valakivel. "Ismer engem, így azt is mondhatja "Tim, most bután viselkedsz." " Lionel másik AIDS-ese Patrick, aki katolikus ír családból származik. Patrick nem hajlandó a jövő 101

miatt aggódni. Lionel azt mondja, még nem vágta mellbe a halál lehetősége. Patrick tudja ezt. Részben azért örül hogy Lionel a Cimborája, mert kedveli őt és közel laknak egymáshoz, másrészt pedig, mert "Jó tudni, hogy valaki arra vár, hogy elkapjon mikor a föld kicsúszik a talpad alól". Mary Willoughby (nem a valódi neve) 63 éves, és egyike a 35 női Cimborának Londonban. Mary egyedül nevelte fel négy gyermekét, miután férje, aki pszichiáter volt öngyilkosságot követett el 22 évvel ezelőtt. Két évvel ezelőtt, édesanyja halála után úgy érezte segíteni akar másokon, abban, hogy elfogadják a halált. Elvégzett egy gyászolási tanácsadó tanfolyamot, aztán kapcsolatba lépett azzal a szervezettel, mely a Cimbora szolgálatot működteti. "Úgy gondoltam, hogy nőként, anyaként és nagymamaként talán segítségükre lehetek olyasvalakiknek, akik nem tudnak beszélni saját családjukkal." Mary most éppen egy negyvenes éveiben járó férfi mellett lát el Cimborai feladatokat, sikeresen. "Van állása, társasági életet él és több barátja van. Én éppen csak olyasvalaki vagyok, akivel leülhet egy csésze teára. Az egész nagyon jól működik." Díjnyertes író és az Independent művészeti kritikusa Adam Mars-Jones 32 éves és Cimbora. Új könyve "The Darker Proof" (A sötét bizonyíték), amit Edmund White-tal irt, egy novellagyűjtemény melyben AIDS által ihletett témák szerepelnek (Faber Faber, 1987). Adam azt mondja azért lett Cimbora, mert homoszexuálisként az AIDS-et tagadhatatlanul kultúrája részének tartja és szükségét érzi, hogy szembenézzen vele "azért, hogy metaforáit megtagadhassam". Adam magas, magabiztos, farmert és bőrt visel és eddig "négy és fél férfi" cimborája volt. Az első egy 45 éves mániás-depressziós művész volt. "Első látogatásom alkalmával félelmeim voltak és nagyon izgultam", mondja Adam. "Én csakis kedvességet és figyelmet kaptam tőle. Rendkívüli módon idealizált engem, olyan módon, amit egy társasági kapcsolatban megpróbálnék visszaszorítani. Nem hittem, hogy meghal; az embernek bele kell élnie magát az AIDS-ese reményeibe." "A második egy kitartott férfi volt, akinek valami régiségboltja volt és szerelme árnyékában élt. A szeretővel való kapcsolatom volt az igazán kritikus. A szerető büszke volt arra ahogy gondoskodott róla és nekem vigyáznom kellett nehogy háttérbe szorítsam." "A következő egy nagyon kitűnő oxfordi profeszszor volt. Úgy érezte, hogy a gyógyszer szedés és a kötözésre járás unalmas rutinja lehangolja. Mikor egy ember életét intellektusa jelenti, akkor, ha nagyjából egy hullámhosszon vagytok, azáltal segíthetsz neki identitása visszaállításában, ha emlékezteted arra ki is ő. Élvezet volt az operáról beszélgetni, míg a receptekre vártunk."

102

"A negyedik egy doktor szeretője volt. Az orvos a maga orvosi módján nyugtalankodott, de képtelen volt megütni azt a hangot, amit a beteg ember akart." "A fél Cimbora kapcsolat egy beteges hazudozóhoz fűzött, aki AIDS-esnek adta ki magát. Képességeimet meghaladta, hogy a kapcsolatban jelenlevő erőteljes fantázia elemmel megbirkózzak, így visszaléptem." Adam úgy küzd meg az AIDS-szel, hogy szembenéz vele. Műveiben próbál másokat is rávenni arra, hogy nézzenek szembe saját észleleteikkel. "Slim" (Vézna) az új könyvében található novellák egyike, melyben nem szerepel az AIDS szó: Ha elkerülöd a szó alkalmazását, elkerülöd a vele járó reakciókat is." Ezen kívül megkérdőjelezi az arra vonatkozó elképzeléseket is, amire hitünk szerint az AIDS-esek vágynak. A "Slim"-ben az AIDS-es azt mondja: "A Cimborák szeretnek megölelni. Én nem. Úgy értem abszolút kellemes, csak éppen nem emlékeztet semmire. Ez sose volt a stílusom. Biztos vagyok benne, hogy a cél az, hogy a testem ne legyen tabu, és az Alapítvány valószínűleg órákat tart erről … egyszerűen várok … mintha ő felhő lenne én pedig arra várnék, hogy elsuhanjon a nap előtt. Aztán továbblépünk és én biztos vagyok benne, hogy ő jobban érzi magát ettől." A Cimbora tervet a Terrence Higgins Alapítvány működteti. Bárki lehet Cimbora: az életkor, nem, faji hovatartozás, háttér és szexuális beállítódás lényegtelen. Philippa Braidwood, Observer, 1987. május 10. Engedéllyel újranyomtatva. Cimbora szabályok és irányelvek A Cimbora szolgálat értékes támogatást nyújt az olyan AIDS-es embereknek, akik létező kapcsolati hálójukon kívülről származó egyén támogatását kérik. Ezen Szabályok és Irányelvek célja, hogy biztosítsa, hogy a Cimbora kapcsolat a lehető legsikeresebb legyen, és hogy segítse Önt és az AIDS-es embert, hogy tisztába jöjjön a Cimbora szereppel és korlátaival. Mi a Cimbora? A Cimbora egy olyan személy, aki elkötelezte magát, hogy összebarátkozzon és támogasson egy AIDS-ben vagy ARC-ben (AIDS-hez kapcsolódó tünetcsoport) szenvedő személyt. A Cimbora legfőbb célja a képessé tevés, nem pedig a helyette cselekvés kell hogy legyen. Ez lehetővé teszi az AIDS-es ember számára, hogy a lehető legönállóbban éljen, és egyben felelősséget vállaljon

életmódjáért. Ilymódon a Cimbora az életminőség javításában nyújthat segítséget.

mikor az AIDS-es emberrel felvette a Cimbora kapcsolatot. (b) Legalább heti egy találkozás vállalását várják el, hacsak az AIDS-es ember világosan nem közli, hogy kevesebbet akar.

Szabályok ha kétségei vannak, mindig kérjen segítséget 6.

Ne: 1.

Éljen vissza a bizalommal

(a) A Cimborák nem azért vannak, hogy szeretők legyenek, de ha a kölcsönös vonzalom mégis létrejön, akkor se próbáljon egyszerre szerető és Cimbora lenni. Beszéljen koordinátorával vagy a Cimbora Kapcsolatok Tisztviselőjével, hogy másik Cimborát találhassanak.

(a) Úgy, hogy nyilvános helyen beszél arról a személyről, akinek Ön a Cimborája. (b) Úgy, hogy látogatóba visz valakit ehhez a személyhez az ő hozzájárulása nélkül. (c) Úgy, hogy Cimboraként azonosítva önmagát következésképp felfedi, hogy a másik ember AIDS-es.

7.

(d) Úgy, hogy szakemberekkel beszél az AIDS-es emberről az ő hozzájárulása nélkül. 2.

(b) A drog fogyasztást.

Tűnjön el

(c) Az abortuszt.

(a) Ne tűnjön el csak úgy. Lehet, hogy komoly gondjai vannak az AIDS-es emberrel. Lehet, hogy személyes körülményei miatt nem fogja tudni fenntartani a Cimbora kapcsolatot. Bármi legyen is a helyzet, a lehető legkorábban lépjen kapcsolatba helyi koordinátorával vagy a Cimbora Kapcsolatok Tisztviselőjével, hogy helyettest tudjanak találni és az átmenet a lehető legsimább legyen.

(d) A terhességet.

Szegje meg a törvényt (a) Úgy, hogy illegális drogokat szerez. (b) Úgy, hogy segíti az AIDS-es embert abban, hogy végetvessen életének. (c) THT (Terrence Higgins Alapítvány) Cimborai minőségében semmilyen más módon se.

4

Helyeselje vagy helytelenítse (a) A nem-biztonságos szexet.

(e) Az Önétől eltérő életstílusokat. (f) A hagyományos illetve alternatív kezelési módokat. (g) Az Önétől eltérő szexuális szokásokat. 8.

Fogadjon el pénz és ajándékokat

Lépjen a nyilvánosság elé (a) A médiákkal való mindenfajta kapcsolatot az Alapítvány Média Kapcsolatok Hivatalnokán keresztül kell intézni.

(b) Ha szabadságra megy ne felejtse el ezt jóval előre bejelenteni mind az AIDS-es személynek mind pedig koordinátorának, hogy elintézhessék a helyettesítést Ön pedig a megfelelő személyeket bemutathassa egymásnak. 3.

Lépjen szexuális kapcsolatba az AIDS/ARC-ban szenvedő emberrel vagy partnereikkel

(b) Ha engedélyt kap, hogy a médiákon keresztül megnyilvánuljon soha ne említsen konkrét példákat arról a személyről akihez Cimborai kapcsolat fűzi. Az embereket nagyon könnyű azonosítani. 9.

Ösztönözze a személyt akihez Cimborai kapcsolat fűzi arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen (a) Kényszerítve érezhetik magukat, hogy ezt megtegyék, mivel Ön kéri erre őket. (b) Jobb "frontvonalbelieket" megkérni erre, akik hajlandók a médiákkal foglalkozni és akiknek anyagilag is hasznos lehet ez.

(a) Ne fogadjon el pénzt vagy ajándékokat. Azonban néha talán mégis tanácsosabb olyan kis ajándékokat elfogadni mint a virág vagy édesség. (b) Ne fogadjon el készpénz kölcsönt az AIDS-es embertől. 5.

Adja fel kötelezettség vállalását (a) Minimum hat hónap kötelezettség vállalást várnak el attól az időponttól kezdve, 103

Lépje át a határokat

10.

(a) Ne kölcsönözzön illetve adjon pénzt az AIDS-es személynek. (b) Ne hívja meg az AIDS-es embert, hogy az Ön otthonában éljen - még ideiglenesen se. Hagyja figyelmen kívül az erőszakot

11.

(a) Az erőszak elfogadhatatlan része a Cimbora kapcsolatnak, és minden esetben jelenteni kell a helyi koordinátornak. Végül Ne feledje, hogy ezen szabályok célja mind a Cimbora, mind az AIDS-es ember segítése. Megszegésük hivatalos panaszhoz és fegyelmi eljáráshoz vezethet. Ha kétségei vannak a Cimbora kapcsolat bármely aspektusával kapcsolatban, ne próbáljon ezzel egymaga megküzdeni, hanem forduljon tanácsért és segítségért. Irányelvek Komolyan javasoljuk ezen irányelvek követését, melyek rugalmas keretet biztosíthatnak az AIDS-es emberrel való barátkozás során. Azonban a “Ha kétségei támadnak kérdezzen” szabály továbbra is érvényben van. (a) Az AIDS-es emberrel való találkozások száma maximum heti három alkalom legyen. (b) Az AIDS-es emberrel való kapcsolattartás a Cimbora felelőssége. Pusztán azért, mert úgy néz ki, hogy jól van, ne feltételezze, hogy nincs szüksége vagy nem akar kapcsolatot tartani. (c) Más hivatalok - működjön együtt az AIDS-es személy életében szerepet játszó más hivatalokkal, de maradjon meg tőlük függetlennek, hogy az AIDS-es személy a legtöbbet profitálhasson az összes felkínált szolgáltatásból. (d) Ne terhelje problémáival az AIDS-es embert. Megosztani a problémákat lehet, de a másikra pakolni ezeket nem. (e) Amennyiben több forrásra van szükség (pl. egy másik Cimbora vagy Segítő Sejt) ezek elérhetővé tehetők. Lásd a Cimbora Eligazítót a részletekért. (f) Legyen tapintatos az AIDS-es ember életkörülményeivel kapcsolatban, (pl. ha neki rokkantnyugdíjból kell megélnie, esetleg nem akar arról hallani, hogy Ön mennyit költött egy új autóra.)

104

(g) Segítséget illetve támogatást a következőktől kérjen: Helyi Koordinátorától Cimbora Kapcsolatok Hivatalnokától Helyi Támogató Csoportjától Személyes Tanácsadó Szolgálattól. Terrence Higgins Alapítvány, 1990. Engedéllyel újranyomtatva.

22. Belső ügyfelek Az egészségügyi szolgáltatást érintő reformok alapvető célja a Nemzeti Egészség Biztosítás (NHS) szolgáltatás minőségének olymértékű emelése, hogy azok elérjék vagy akár meg is haladják az ügyfelek elvárásait. Továbbá a Nemzeti Egészség Biztosításhoz hasonló szolgáltató intézményeknek figyelmet kell fordítaniuk a "belső marketingre", felismerve, hogy a dolgozók maguk is a szolgáltatások ügyfelei. Ebben az elgondolásban központi jelentőségű, hogy a vezetőknek határozottan értékesnek kell tekinteniük a beosztottaik által a munkájukról adott értékelést abban a meggyőződésben, hogy ez mintegy megnövekedett értékként kerül átadásra a külső ügyfeleknek. Ebből az következik, hogy a vezetők képességeinek a beosztottak által történő értékelésére létrehozott formális rendszerben benne rejlik a lehetőség, hogy a felkínált szolgáltatások minőségének javítására alkalmas eszköz legyen. A vezetés - egy kissé elavult, de még használható leírás szerint - az a folyamat, mely a munkának más emberek által történő elvégeztetését foglalja magába. Ezen cél elérése érdekében a vezetőknek egyensúlyt kell teremteni, illetve össze kell békíteni alkalmazottaik képességeit, motivációit és törekvéseit a munkával, a minőség, mennyiség és eredmény tekintetében. Az egyéni képességek kezelésének és a szervezet általi hasznosításuknak egyik módja az egyéni teljesítményről szóló beszámoló (individual performance review IPR) és a személyes fejlődés tervezésének (personal development planning PDP) rendszere. Az az elgondolás, miszerint mind a munkáltató, mind az alkalmazott megérdemli, mi több megkívánja, hogy teljesítményéről tömör, ellentmondásmentes, objektív és egyértelmű visszajelzést kapjon csábítóan egyszerű. Azonban Randell és Packard (1984) szerint: "Az a szomorú a legtöbb dolgozói értékeléssel kapcsolatban, hogy bár ennek jó alkalomnak kellene lennie az egyének és munkaadóik közötti interakció javítására gyakran mégis az derül ki, hogy rosszul működik a dolog, mivel a kapcsolatok jobbak lettek volna, ha az értékelés nem történt volna meg." A kritika nagy része jogosnak tűnik. Az ilyenfajta kritika azonban szinte soha nem magára az értékelése vonatkozik, hanem inkább az alacsony színvonalú eljárásra és gyakorlatra, mely képtelen betölteni valódi célját, illetve olyan funkció betöltését tűzi ki célul, amire nem alkalmazható.

kozók és a formális értékelés interjús folyamatai. Míg a teljesítmény ellenőrzés elképzelését széles körben üdvözölték, a rendszer mégis komoly hibákat rejtett. A fő gond, hogy túlságosan is "fentről-lefelé" rendszerűnek találták., minek következtében nem volt alkalmas annak feltérképezésére, hogy a dolgozók milyen hatékonynak tartják vezetőiket. Az volt az érv, hogy az IPR folyamatnak nem szabadna kizárólag a vezetői célok elérésére koncentrálnia, hanem ugyanennyire kellene törődnie a vezetés minőségével és klímájával, mely vagy segítette vagy gátolta az egyéni alkalmazottak teljesítményének kiteljesedését. Hurst (1989) arról számol be, hogy az IPR "úgy tűnik nem módosítja az értékelők vezetői stílusát, az értékelő és az értékelt személy közötti közeli kapcsolat ellenére sem", továbbá néhány szerző azt sugallja, hogy az értékeléseket legtöbbször pusztán a munkahelyi gárda értékelt tagja fejlesztésének eszközeként tartják számon, és nem használják ki a lehetőséget a vezető teljesítményének vizsgálatára. Ez a kritika saját tapasztalatainkkal is egybevág. Bár a munkahelyi gárda értékelésekor sok vezető szívesen fogad a saját teljesítményére vonatkozó megjegyzéseket, az "És neked milyen volt ez?" kérdés túlságosan strukturálatlan és fókuszálatlan, és esetenként nem igazán alkalmas az igazság kiderítésére. Az IPR interjú alkalmával nem feltétlenül könynyű megtalálni a megfelelő szavakat, melyekkel a főnök tudomására lehetne hozni, hogy megközelíthetetlen és "nem figyel az emberekre", továbbá egy ilyenfajta megnyilvánulás akár meggondolatlanságnak is tűnhet. A főiskola vezetői egyetértettek abban, hogy tevékenységük beosztottaik által történő értékelése nemcsak kívánatos, hanem egyszerűen elengedhetetlen. A Wash által leírt jó vezetői képességek (1991) biztosították a kutatások által megalapozott hátteret, és egy 20 tételes jó vezetői képességek kérdőívet (QSLQ) szerkesztettek annak érdekében, hogy viszszajelzést nyerjenek a munkahelyi gárdától (1. Ábra). A QSLQ Likert skálát használt a vezetői teljesítmény különféle nézőpontokból történő vizsgálatához: az elkötelezettség kimutatása; hatékony kommunikáció; a szemeszter alatt végzett munka; mennyire elérhetők a beosztottak számára; megfelelő képviselet; tömör és pontos visszajelzések adása; döntéshozatal; célkitűzések; és az idővel való gazdálkodás.

1987 folyamán a York és Scarborough Főiskolák bevezették a Nemzeti Egészség Biztosítás Képzési Hatósága által közzétett Útmutatás- és Modell Dokumentációt az Egyéni Teljesítményről szóló Beszámolóhoz. A konzultáció, képzés és bevezetés feladatai viszonylag egyszerűek voltak, és egy éven belül megvalósultak a célkitűzés az ellenőrző talál-

105

Az én vezetőm

4 Határozottan értek

egyet-

3

2

1

Egyetértek

Nem értek egyet

Határozottan értek egyet

nem

Állandóan megfelelő és egyértelmű visszajelzést biztosít mások számára Nyíltan elismeri és értékeli mások erősségeit és értékeit A terveket és célokat világosan közli Megbirkózik a problémákkal bármilyen nehezek is 1. ábra Minta tételek a QSLQ-ból A főiskolai dolgozókat arra kérték, hogy név nélkül értékeljék közvetlen vezetőjüket a QSLQ-n. A kitöltött kérdőíveket egy független adminisztrátor pontozta, az eredményeket pedig eljuttatták az érintett vezetőhöz, az ő felsőbb vezetőjéhez és a kérdőívet kitöltő beosztottakhoz. Ezt az információt aztán felvették az értékelési rendszerbe, melynek eredménye egy négy lépcsőből álló interjúzási folyamat lett:

Az értékelt vezetőnek feljebbvalójáról adott értékelése - a feljebbvaló vezetői képességeit hogyan értékelte az értékelt beosztott és más kollégái a QSLQ-n? Az értékelési interjút ettől fogva nem dominálta a vezetőnek az egyén teljesítményéről alkotott ítélete: ugyanolyan súllyal estek latba a vezető vezetői képességei.

Az értékelt vezető önértékelése - hogyan teljesítettem vállalt céljaimat ezen értékelési időszak alatt?

Az értékelés többé más nem elszigetelt esemény a vezető és a dolgozói kollektíva tagjai között. A folyamat egy értékelési láncot eredményez (2. ábra), aholis minden egyes értékelési interjú a szervezet három szintjéről származtat bizonyítékokat.

Értékelés az értékelt vezető dolgozói által - az értékelt vezető vezetői képességeit hogyan értékelték beosztottjai a QSLQ-n? A feljebbvaló értékelése az értékelt vezetőről ezen beosztottam hogyan teljesitette a kitűzött célokat?

Értékelő főnöke

QLSQ

A vezető beosztottainak

Az értékelő I

P

értékelése

QLSQ 2. Ábra

106

R

Az értékelési interjúk folyamán folytatott párbeszédek során a figyelem a "Hogyan teljesített Ön?" kérdésről a "Hogyan teljesítettünk mi?" kérdés felé tolódik. Míg az egyén teljesítményét legitim értékelési megfontolások alapján ítélik meg, a QLSQ -ból származó adatok bevonásával lehetővé válik annak megvitatása is, hogy a vezető vezetői képességei hogyan járultak hozzá a kollektíva értékelt tagjának teljesítményéhez. Az IPR folyamat leggyakrabban elhanyagolt vonatkozása egyfajta értelmes fejlődési terv körvonalazása. A PDP gyakran csupán a fejleszteni kívánt készségek valamiféle absztrakt listája vagy egyfajta követendő képzési irányvonal. A QLSQ konkrét adatokat szolgáltat a személyes fejlődés tervezéséhez. Ha egy vezető következetesen gyatra értékelést kap a QLSQ-n a "beosztottak számára való elérhetőség" tekintetében, akkor PDP-jükben a megközelíthetőséggel kapcsolatos konkrét célok megfogalmazása mellett esetleg szükség lehet a kihívásoknak való megfelelés és az önérvényesítés képességeinek felvetésére is a beosztottak kerülésének kapcsán. Az értékelés ezen megközelítését a vezetők és beosztottaik is pozitívan értékelték. Az értékelt féltől megkívánja, hogy aktív részvevője, nem pedig pusztán alanya legyen a folyamatnak. Továbbá a vezetői teljesítmény olyan vonatkozásait tette hozzáférhetővé megvitatás céljából, melyeket korábban figyelmen kívül hagytak illetve tagadtak. Azonban más rendszerekhez hasonlóan természeten ez is ritualizálttá válhat. De ha az alkalmazottak hisznek abban, hogy vezetőik valóban komolyan veszik vezetői képességeik javításának ügyét, akkor cserébe ők is komolyan fogják venni a folyamatot. Az itt leírt QLSQ csupán egy a sokféle megközelítés közül melyek hozzájárulhatnak a vezetői képességek, a szervezet teljesítményének és ennek logikus következményeként a beteggondozás javításához.

107

Hivatkozások Hurst, K. "Honest, open and frank", (1989) Health Service Journal, Vol. 99, No.5172, pp. 952-3 NHS Training Authority (1986) Individual Performance Review, Bristol: NHSTA Randell, G. and Packard, P. (1984) Staff Appraisal, London: Institute of Personnel Management Wash, M. (1991) "Quality through leadership", Managing Service Quality, Vol. 1, No. 2, pp. 83-86 Peter Nicklin, Nursing Times, Vol. 90, No. 46, November 16 1994. Engedéllyel újranyomtatva. Köszönetnyilvánítás Hálásan köszönjük a következő forrásoknak, hogy engedélyt adtak az alábbi anyagoknak a Dokumentumokban való megjelentetéséhez: Szövegek The Code of Professional Conduct for the Nurse, Midwife and Health Visitor, June 1992, 3rd edition, United Kingdom Central Council for Nursing, Midwifery and Health Visiting; Wright, S.J. (1990) My Patient, My Nurse, Scutary Press; Kitzinger, S. (1979) The Experience of Breastfeeding, Penguin Books, Penguin Books Ltd engedélyével;

Sheila Kitzinger 1979, újranyomtatva a

McFerran, A. (1991) "Justice of the piece", The Guardian, 29th April 1991; Mulvey, K. and Rose, D. (1992) "Reign of terror in Britain's deadliest jail", The Observer 22th March 1992; Matthews, S.H. (1983) "Definitions of friendship and their consequences in old age", Ageing and Society, Vol. 3, Part 2, July 1983, Cambridge University Press; Nes, J.A. and Iadicola, P. (1989) "Towards a definition of feminist social work: a comparison of liberal, radical and socialist models", Social Work, January, 1989, National Association of Social Workers; Madeley, T. (1987) "Having Aids", British Medical Journal, Vol. 295, 1st August 1987, British Medical Association; Malinowsky, B. (1967) A Diary in the Strict Sense of the Term, Routledge; Nursing Process, Report of a Working Party of the RCN Association of Nursing Practice (1986) Scutary Press; Braidwood, P. (1987) "A little help from a Buddy", The Observer, 10th May 1987; Buddy Rules and Guidelines, a Terrence Higgins Trust jóvoltából. Ábra Adams, J., Hays, H. and Hopson, B. (1976) "Towards an understanding of transition", Transition Understanding and Managing Personal Change, Basil Blackwell Ltd.

108

TARTALOMJEGYZÉK

ELSŐ RÉSZ ......................................................................................... 1 1. A TANANYAGFEJLESZTŐ CSOPORT TAGJAI BESZÉLNEK A SZEREPEKRŐL ÉS KAPCSOLATOKRÓL, VALAMINT A KURZUS CÉLJÁRÓL, JELLEGÉRŐL ................................................ 2 2. SUE BESZÉL SZEREPEIHEZ VALÓ VISZONYÁRÓL..................................................................................... 4 3. KÉT ÁPOLÓ (PAT ÉS MAT) BESZÉLGETÉSE AZ INTENZÍV OSZTÁLYON VÉGZETT MUNKÁJUKRÓL ............................................................................................................................................. 6 4. LIZ, EGY OSZTÁLYVEZETŐ AZ EGÉSZSÉGÜGYI KULTÚRA VÁLTOZÁSÁRÓL ...................................... 10 5. NORA, EGY PRIVÁT ÁPOLÓOTTHON VEZETŐJE BESZÉL A MUNKÁJÁRÓL. ........................................ 12 6. GILLIAN (HÁZI ELLÁTÁSSAL FOGLALKOZÓ CSOPORTVEZETŐ) ÉS KATHRYN (FŐFELÜGYELŐHELYETTES FIZIKOTERAPEUTA) BESZÉLGETÉSE VEZETŐI SZEREPEIKRŐL ........................................................................................................................................... 15 7. YESIM ÉS SHELINA BESZÉLNEK SZEREPEIKRŐL ................................................................................... 17 8. A BELVÁROSI MENTÁLHIGIÉNÉS CSOPORT TAGJAINAK ( STEPHANIE GABRIEL, SOHAIL ELOHAI ÉS FIONA PERRY) BESZÉLGETÉSE ........................................................................................... 20 9. BESZÉLGETÉS NICKY LEAP TERHESSÉGI CSOPORTVEZETŐVEL ........................................................ 23 10. BESZÉLGETÉS A TERHESSÉGI CSOPORT TAGJAIVAL (MARIE, JOAN, CLEO) .................................. 24 11. GRAHAM BESZÉLGETÉSE MARYVEL ...................................................................................................... 26 12. NÉGY EGÉSZSÉGÜGYI ÉS JÓLÉTI DOLGOZÓ BESZÉL MUNKÁJÁRÓL (STAN, VON, MIKE, SIMON) ............................................................................................................................................... 29 13. EGY BENTLAKÁSOS TINÉDZSER PSZICHIÁTRIAI INTÉZET DOLGOZÓI BESZÉLNEK A KAPCSOLATOKRÓL .................................................................................................................................... 31 14. BESZÉLGETÉS A SZEXUÁLISAN BÁNTALMAZOTT GYERMEKEK ÉDESANYJAIVAL ......................... 33 15. MARJORIE UNDERWOOD SÜKET KISLÁNYAIVAL KAPCSOLATOS TAPASZTALATAI ....................... 36 16. EVA ESETÉT ÉRTELMEZIK: DAVID HOWE, MIKE SKOTT ÉS MAYE TAYLOR ...................................... 39 17. BESZÉLGETÉS A KURZUS 3 FŐ TÉMÁJÁRÓL : TAPASZTALAT ÉS SZAKTUDÁS, HATALOMMAL VALÓ FELRUHÁZÁS ÉS HATALOM, SOKFÉLESÉG ÉS DISZKRIMINÁCIÓ .................. 45 18. "AZ AIDS ÉS A TÁRSADALOM" ................................................................................................................. 48 19. REFLEKTIV GYAKORLAT ........................................................................................................................... 56

109

MÁSODIK RÉSZ ................................................................................ 62 1.DAVID BESZÁMOLÓJA JANE TERHESSÉGÉRŐL ÉS VAJÚDÁSÁRÓL ..................................................... 64 2. A SZÜLÉSELŐKÉSZÍTŐ ÓRA ....................................................................................................................... 67 3. A DIÁK ÉS A TANÁCSADÓ ........................................................................................................................... 70 4. JANE A SZÜLÉSELŐKÉSZÍTŐ - KLINIKÁN ................................................................................................. 71 5. A TALÁLKOZÁSCSOPORT ........................................................................................................................... 73 6. A SZOPTATÁS ÉLMÉNYE ............................................................................................................................. 74 7. RÉSZIGAZSÁG............................................................................................................................................... 75 8. SIKET GYEREKEK ÉS CSALÁDJAIK ........................................................................................................... 76 9. RÉMURALOM NAGY-BRITANNIA LEGSZÖRNYŰBB BÖRTÖNÉBEN ....................................................... 78 10. A BARÁTSÁG DEFINÍCIÓI ÉS KÖVETKEZMÉNYEIK IDŐS KORBAN ...................................................... 80 11. A LIBERÁLIS, RADIKÁLIS ÉS SZOCIALISTA FEMINISTA MEGKÖZELÍTÉSEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA ................................................................................................................................. 84 12. ÁTMENETEK: AZ IGAZODÁS FOLYAMATÁNAK MAGYARÁZATAI ......................................................... 86 13. AIDS-ESNEK LENNI..................................................................................................................................... 88 14. NAPLÓ EGY ÉJJELI MŰSZAKRÓL............................................................................................................. 91 15. WAL BESZÁMOLÓJA .................................................................................................................................. 94 16. MARIANN NAPLÓJA ................................................................................................................................... 95 17.JILL NAPLÓJA .............................................................................................................................................. 96 18. EGY A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN VETT NAPLÓ.................................................................................. 97 19. NÉHÁNY PÉLDA A REFLEKTÍV HOZZÁJÁRULÁSOKRA ......................................................................... 98 20. KÖZÖSSÉGI PSZICHIÁTRIAI ÁPOLÁS: BILL ESETÉNEK ÁTTEKINTÉSE ............................................ 100 21. KIS SEGÍTSÉG EGY CIMBORÁTÓL (BUDDY) ......................................................................................... 101 22. BELSŐ ÜGYFELEK ................................................................................................................................... 105

110