Nadrágkosztüm-szerepek Vivaldi "Orlando furioso" című operája a Művészetek Palotájában. Kritika.
Nadrágkosztüm-szerepek
Antonio Vivaldi: Orlando furioso
Vivaldi operaszerzőként is egyre népszerűbb. Az elmúlt években több ária-lemez jelent meg a velencei mestertől, s ki-ki vérmérséklete szerint gondolkodhatott el azon, hogy ezek az áriák "csak" látványos vokális tűzijátékok vagy komoly és rafinált színpadi érzékről árulkodó mesterművek. Magdalena Kožena Vivaldi-albuma után magam az utóbbi álláspontra helyezkedtem.
Az Orlando furioso librettistája (Grazio Braccioli) mindet elkövetett, hogy Ariosto ezerszer kizsigerelt eposzából igazán puskaporos szövegkönyv kerekedjék, s ha a történetmesélés és szituációteremtés kevesebb invencióról is árulkodik, a vokális petárdák felrobbantása érdekében nagylelkűen ontotta verseit. Vivaldi legnagyobb megelégedésére. S hogy az áriák végeláthatatlan láncolatából kerekedett-e épkézláb színpadi mű, mely Vivaldi színpadi zsenijéről árulkodna - kérdés. A most látott-hallott előadást nem érdemes korholni a színpadiatlan végeredmény miatt, hiszen Spinosi és az énekesek azt nyújtották, amit ígértek: koncertet, azaz ebben az esetben áriák végtelen sorozatát. Nem is kényszerültek rá, hogy dramaturgiai döntéseket hozzanak, igyekeztek minden hangot a maga helyén megszólaltatni. "...ebben a formában hosszú volt..." A da capo áriák majd' minden esetben da capo áriák maradtak (bár megjegyzem, hogy a da capo forma valódi értelméről, a rögtönzésszerű díszítések kavalkádjáról nincs számottevő mondanivalóm...), húzásokkal - a darab végén tapasztalt és némi előadói zavart is okozó rövidítéstől eltekintve - nem éltek. Pedig élhettek volna. Az eredetileg három részes művet két részben adták, a 23 óra után véget érő előadást a tömegközlekedésre számító hallgatók nem is tudták maradéktalanul befogadni, szép lassan elszivárogtak. Ám nem pusztán ez a körülmény mondatja velem, hogy az Orlando furioso ebben a formában hosszú volt, illetve hosszadalmassá és türelmet próbálóvá vált. Szebbnél szebb áriák követték egymást, ám ha a két üdítő kivételtől eltekintünk, akkor a vonószenekari kíséret is soknak (és egyhangúnak) tűnt már három óra után. A figyelem feszültségét az is lohasztotta, hogy ezek az áriák most tényleg szituáció nélkül csendültek fel, s az sem volt minden esetben világos, hogy az áriák alatt, igazi színházi körülmények között milyen viszony lenne az éppen látható szereplők között.
Jean-Christophe Spinosi
Nem segítette a színházi illúzió kialakulást az sem, hogy az eredetileg két kasztráltra (Medorót Casimiro Pignotti, Ruggierót Giovanni Andrea Tassi alakította), egy nadrágszerepre (Orlando Lucia Lancetti volt), énekesnőkre (Angelica: Benedetta Serosina, Alcina: Anna Girò, Bradamante: Maria Catterina), valamint egy basszistára (Astolfo: Gaetano Pinettin) elgondolt szereposztásban ezúttal az egyik kasztrált szerepet, Medoróét is hölgy alakította. Nem hab a tortán, hogy Bradamente ráadásul nadrággal álcázza magát. A most látott megoldás - a nadrágkosztüm - nem oldotta fel a zavart.
A várva várt sztárok - Ruggiero szerepében Philippe Jaroussky és az Alcina figuráját magára öltő Jenifer Larmore - lemondták az előadást. Ma már azt is tudhatjuk, hogy a turné következő állomásán Veronica Cangemi sem lép fel, és a zenekarban is többen betegséggel küszködtek. Az egyik csellista például a produkció kellős közepén hagyta el a színpadot, azt lehetett hinni, hogy pusztán vonót kell cserélnie, de végül nem tért vissza. Rubeolajárvány ütötte fel a fejét.
Max Emanuel Cencic
Vivaldi nagy rutinnal ütötte le az Orlando sztori szerep-ziccerét, meglepő effektusokkal és vokális trükkökkel karakterizálta Orlando lovag megbillent pszichéjét, szokatlan hangközlépések, váratlan modulációk és "hibás" harmóniák alapozták meg az énekszólam (a barokk hagyományban egyáltalán nem ismeretlen) bizarr stílusát. "Sonia Prina altja nagy élmény volt..." Sonia Prina ritka adománynak tűnő, speciális színezetű altja (Vivica Genaux legutóbb ehhez hasonló hangon adta Rossini Tankrédját a Zeneakadémián) és látványos gesztikulációja minden tekintetben nagy élmény volt. Hezitálás nélkül rábíznám a figura színházi megjelenítését is. Hűtlen kedvesét, Angelicát a már említett Veronica Cangemi formálta meg. Színesebb és több rétegű szerep, s talán zeneileg is gazdagabb a most hallottnál. Cangemi - utólag érthető - beosztással formálta meg.
Nekem nem okozott csalódást Franziska Gottwald beugrása (Alcina). Igen magvas hangon és tiszta zenei eszközökkel sikerült a varázslónőben felmutatni a szerelme miatt esendő asszonyt. Más kérdés, hogy a most látott színpadi redukció valamiféle játékmesteri szerepbe kényszerítette, kicsit olyan volt, mintha a Veszedelmes viszonyok Merteuil márkinéja volna. Az asszociáció persze stílusos, még ha nem is annyira korszerű (a híres-hírhedt regény ugyanis több évtizeddel később, 1782-ben jelent meg). E szerepnek felelt meg, hogy szemben a többi énekessel, Gottwald az első részben végig a "színen" maradt.
Két jelentősebb énekszámában mutatta meg, hogy nem érdemtelenül helyettesíti Jarousskyt Max Emanuel Cencic. Azt azonban le kell szögezni, hogy az a báj és szívszorító melankólia, ami az egyik legszebb Ruggiero-áriát (a híres obligát fuvolás szám) jellemzi, Cencicnek nem sajátja. Ezt az áriát - legyünk elfogultak! - Vivaldi Jarousskynak írta.
Nagyon tetszett Daniela Pini muzikalitása, más körülmények között Medoróként is hiteles lehetne. Kristina Hammarström férfias-merev Bradamentéja és Christian Senn tónusos, súlyos, ám mégsem lomha basszusa (Astolfo) illeszkedett az előadás jó nívójához.
Spinosi első budapesti fellépése annak idején (Haydn és Mozart műveket dirigált) nem győzött meg. Vivaldi világa valóban jobban illik egyéniségéhez, ugri-bugri, táncos vezénylési stílusa sem irritált. Sajátos paradoxon, hogy a saját concertóinak sikere miatt operaszerzőként állandóan bizonyításra kényszerülő Vivaldi az Orlando furiosóban épp concerto stílusának erényeivel okozott feltűnést, és mintha Spinosi is ezen erények megcsillantásában találta volna meg dirigensi működésének értelmét. Igazán üdítő módon sikerült rekonstruálnia a partitúra hangulat- és tájfestő mozzanatait.
Molnár Szabolcs Háttér
(Molnár Szabolcs írása a Tavaszi Fesztivál honlapján)
Ludovico Ariosto (1474-1533) főműve, az Orlando furioso (Őrjöngő Lóránt) a 17-18. században a legnépszerűbb librettóforrások közé tartozott. Népszerűségének titkát így jellemzi Hegedűs Géza: „Az Orlando furioso nem tiszteletreméltó emléke régi időknek, hanem olyan izgalmas és mulatságos olvasmány, amely a legnépszerűbb bűnügyi, szerelmi, kalandos ponyvákkal vetekszik". Természetesen Vivaldit (1678-1741) is foglalkoztatta a téma, már az 1710-es években hozzákezdett a komponáláshoz. A szövegkönyv Grazio Braccioli munkája. Az Ariosto-eposzból a librettószerző ügyesen vont össze különböző eseményeket és figurákat, így az eredeti mű mágikus, hősi és komikus elemei valóságos sűrítményként álltak Vivaldi rendelkezésére. A művet 1727-ben mutatták be a velencei San Angelo Színházban. A darab Vivaldi legnagyobb operai sikerei közé tartozott - legnépszerűbb részleteit két évvel később felhasználta a L'Atenaid című operában (Firenze). Ariosto különleges humorát, világlátásának fantasztikumát remekül példázza Orlando kijózanodásának története. Ismét Hegedűs Gézát idézzük: „Orlando megőrül, mert Angelica nem viszonozza szerelmét, sőt egy másik férfiba szerelmes. Barátai döbbenten veszik tudomásul, hogy elvesztette eszét. De hát, ami elveszett, azt meg lehet keresni. Kiderül, hogy a Holdban van az Elveszett Dolgok Hegye. Ez egy óriási szemétdomb. Ami a földön elvész, az odakerül. Tehát meg kell találni. A barátok egy holdsugáron felkúsznak a Holdra, elérkeznek az Elveszett Dolgok Hegyéhez és a limlomok közt keresik Orlando eszét. Először egy elveszett varrótűt találnak, utána a szomszédasszony elveszett becsületét, majd egy hadvezér elvesztett csatáját. Végre néhány eldobott, használhatatlan rongy alatt megtalálják barátjuk elveszett eszét. Fel is veszik, visszakúsznak vele a földre, és az őrjöngő lovagba belerakják elkallódott józan eszét. Abban a pillanatban Orlando újra józan, értelmes lesz. Folytatódhat a változatos cselekmény. Jellemző ez Ariosto humorának gyakran képtelen jellegére. Nemegyszer tragikus vagy szenvedélyes, esetleg harcias eseményeket ilyen képtelen közjátékok kötnek össze".
Fotó: Felvégi Andrea
2011. március 24., Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Antonio Vivaldi: Orlando furioso
Koncertszerű előadás
Szereplők:
Orlando - Sonia Prina Alcina - Franziska Gottwald Angelica - Veronica Cangemi Ruggiero - Max Emanuel Cencic Astolfo - Christian Senn Bradamente - Kristina Hammarström Medoro - Daniela Pini
km.: Ensemble Matheus vezényel: Jean-Christophe Spinosi http://operaportal.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=39633:orlando&catid =27:kritika&Itemid=16
