Olvasóink már els két számunk megjelenése után választ követel levelekkel árasztottak el bennünket. Úgy gondoltuk, a kérdés horderejéhez méltóan nyilvánosan válaszolunk. Mindenekel tt vegyük szemügyre, mi is okozott levélíróink számára megoldhatatlan rejtélyt. A számtalan formában megfogalmazott kérdést így összegezhetnénk: Miként lehetséges, hogy új köntös lapunkat két teljes forinttal olcsóbban adjuk, mint el djét? (Sokan talán a papírra gyanakodnak. Alaptalanul.) E történelmi jelenünkben valóban szokatlan tény úgy hatott olvasóinkra, mint valamikori közönségére a dadaista kiáltvány. Belátjuk, hogy – enyhén szólva – gyanús, ha a mai világban, amelyben minden többe kerül, mint el nap, el héten, el hónapban, azzal áll el egy kiadó, egy folyóirat szerkeszt sége, hogy kiadványát közkívánatra s bben jelenteti meg, nagyobb terjedelemben, gazdagabb tartalommal, és mindezt – horribile dictu – még olcsóbban is. Megértjük a hitetlenkedést, azon sem csodálkozunk, hogy néhány levélírónk e tényt olcsó reklámfogásnak vélte. Pedig csupán korunk jelszavát tettük magunkévá: takarékoskodás. Szerkeszt ségünk fele létszámmal végzi felel s munkáját. Mindez, tudjuk, csepp a tengerben. De ösztönz számunkra, hogy az emberiség kezd rájönni végre, hogy amit Afrika éhez in megtakarított, azt fegyverekre költötte, és hogy ezután a természettel, a leveg vel és mindenekel tt a fegyverekkel kell takarékoskodni, hogy maradjon még, aki takarékoskodhat. Ha erre tart a világ, talán még azt is megérjük, hogy maga Pinochet úr is valósággal fogához veri majd a kézigránátokat. Persze, ez a takarékoskodás sem a teljes igazság. Hosszú töprengés után úgy döntöttem – ha fejem veszik is érte –, kifecsegem a két forint árcsökkentés rejtélyének megoldását, de tovább ne adják! Odaátról – ahol két nap van az égen, és az összes galaktikák legapróbb dolgai is számon tartatnak a központi vezérl -agy memóriájában – pénzelnek minket. Mert másképp hogyan is tehetnénk?
Tartalomjegyzék Herbert W. Franke Paul Darcy Boles Marion Z. Bradley Fredric Brown HELY
Spider és Jeanne Robinson FILM, TV, VIDEÓ
rincz L. László Dévényi Tibor Dévényi Tibor KÖNYVEK
Tornász Matkowski HÍREK
Theodore Sturgeon
A megbízatás Weinbrenner Rudolf ford. Tengerparti történet Damokos Katalin ford. Egy tucatot mindenb l Gálvölgyi Judit ford. Fogócska Gálvölgyi Judit ford. Várkonyi Tibor: Az Univerzum „közepén”? Nagy Péter: Sci-fi az oktatásban Weinbrenner Rudolf: Emlékezetünk hézagai Csillagtánc F. Nagy Piroska ford. Kóczián János: Humor a fantasztikus filmben Hírek új filmekr l Kóczián János: Kék villám Az Invázió elmarad Varioputer A szemtanú Nemere István: Élni, bármi áron? Nemere István: A megosztott ember kínjai Weinbrenner Rudolf: Álmok – és rémálmok – az id Weinbrenner Rudolf: Egy pompás almanach Szoboszlai Margit: Antares A paraván mögött Nemere István ford. World SF. 1985 Isten veled, Ted Sturgeon Mi van az SF tájékoztató 33. számában? Rövid híreink Tehetség Gálvölgyi Judit ford. Galaktikus horoszkóp A borító Ámon László munkája
l
HERBERT W. FRANKE A MEGBIZATÁS A szokatlan dolog mindig hihet nek bizonyul. A hihetetlen viszont ritkán igaz. Egy beteg fantáziál. Elbeszélésébe beleágyazódik a valóság magva. Ám meséje csak azzal magyarázható, hogy hallucináció – így értékelik az orvosok. Egyetlen történés sem megy végbe ok nélkül. Egy sem okozat nélkül. Sokszor egészen jelentéktelen az ok, ám az okozat akár világrenget is lehet. De megállapíthatók-e az okok abszolút pontossággal? Az orvos a beteg ágya mellé ült, s gyengéden megfogta a kezét. – Nos, mesélje el a történetét még egyszer. De kérem, csak szép nyugodtan! Mi hiszünk magának. A páciens kimerülten hanyatlott hátra párnájára. Halkan nekifogott a történetnek, miközben szederjesre színez dött ajka reszketett. – Annak idején egészen kis emberként kezdtem. Ma viszont a szervezési ügynökségem világhír . A legjobb cégek bíznak meg feladatokkal, propagandakampányokkal, közvélemény-kutatással. Mindeddig a legnagyobb megbízást azonban egy ismeretlent l kaptam. Kissé különös feladatot t zött ki, de jól megfizette. Évek óta a cégem és fióküzletei szerte a világon jóformán csak ezzel foglalkoznak. De ennek titokban kellett maradnia. – Hogy mi volt ez a feladat? Eddig nem beszélhettem róla. De ma mégis meg kell tennem. Egyszóval: be kellett oltanom az emberiségbe az interstelláris gondolkodást. El kellett érnem, hogy érdekl djenek az rhajózás kérdései iránt, hogy el készüljenek mindarra, ami egy világ rbe küldött expedíciónál el fordulhat, hogy megszokják a gondolatát annak, hogy az ember csak az egyik intelligens létforma sok más között az Univerzumban. – Nem kérdez sködtem, mindennek mi a célja. Az illet fizetett. El ször végigteszteltem a közvéleményt. Megállapítottam, hogy a társadalom legtöbb kategóriájában értetlenül állnak az ilyen eszmékkel szemben, hogy csak nagyon kevesen foglalkoznak hasonló problémákkal. Akadt ugyan néhány író, aki e területr l választott témát, de egyáltalán, ki olvasta ket? Itt léptem el ször közbe, s most világszerte kedvelt a science fiction. Bekapcsoltam a munkába európai fiókhálózatomat. Határozottan komoly eredménnyel, uraim! Oroszország felé is van kapcsolatom. Tudják egyáltalán, hogy ott az irodalom mely része lendült fel legjobban az utóbbi id kben? És még ennél többet is tettem. Filmeket és el adó körutakat pénzeltem. Összehoztam a téma iránt érdekl ket, és gondoskodtam róla, hogy klubokban egyesülhessenek. Fogalmuk sem lehet róla, milyen nehéz új eszméket terjeszteni. De nekem tényleg voltak eredményeim! Egy héttel ezel tt megbízóm magához hivatott. Els ízben. Itt lakik a városon kívül, egy különálló házban. Magántudósnak látszott. Roppant lakályosan berendezett szalonban fogadott. Mindjárt észrevettem, hogy felt en ideges. – A maga kampánya nagyon lassan halad! – kiáltott rám. – Maguk nem dolgoznak eleget! – Bocsánat – válaszoltam –, a Galaxy cím folyóirat ma már tíz nyelven jelenik meg. Megalakultak az els európai SF klubok. S t egyes országokban még állami támogatást is kapunk... Félbeszakított. – Mindez túl kevés! – kiáltotta. – Hogyan törhetett ki akkor ma reggel pánik, mikor néhány repül csészealj Sidney fölött körözött? Én minderr l semmit sem tudtam, holott nagyon jól informáltnak tartom magamat. Honnan értesülhetett erl ez az ember? Az egész egyre gyanúsabbnak t nt... Az illet közben úgy rohangált fel-alá, mintha félne valamit l. Igen... ez a helyes kifejezés – félt! És akkor különös kelepelés hangzott fel a másik szobából. Megbízóm az ajtóhoz rohant, becsúszott rajta, anélkül hogy egyetlen centivel szélesebbre tárta volna, mint amennyire feltétlenül szükséges volt. Ennek ellenére párás meleget és savas b zt éreztem, mely abból a szobából áramlott. Ezért odalopództam, és belestem a kulcslyukon át... Ezt nem kellett volna megtennem... Mikor aztán a férfi visszatért, sebtében mindent megígértem, amit csak óhajtott. Akkor már nem akartam semmi mást, csak miel bb elt nni onnan. Hamarosan el is bocsátott. Az autóban aztán minden elfeketedett a szemem el tt. A sof r egyenesen ide hozott. – Hogy mit láttam a kulcslyukon át? Ott benn, egy karosszékben ült egy alak. Nagyobb, mint az ember, de ez nem is volt az. Teste mintha kusza csövek fehér tömkelegéb l állt volna, végtagjai a rákollóhoz hasonlítot-
tak. Feje harang alakú képlet volt, közepén egy szívókehellyel, körös-körül egy sor villogó szemmel. Nem err l a világról való lény volt... A beteg fáradtan lehunyta a szemét. Már nem beszélt, de ajka még mindig reszketett. Többé egyetlen kérdésre sem reagált. – Hagyjuk pihenni – javasolta a f orvos. – Egy idegi eredet szívinfarktus utáni, tipikusan kimerült állapotban van. Hogy köznapi nyelven határozzam meg, menedzserbetegséget kapott. Teljességgel szokatlanok azonban a hallucinációi... Nem hiszem, hogy valaha is folytathatja a munkáját. Még szerencse, hogy a fia tovább vezetheti nagy életm vét! Így a cége m ködésében a legkisebb fennakadás sem lesz. Ezzel az urak elhagyták a betegszobát, átmentek a következ kórterembe. Weinbrenner Rudolf fordítása ********** Szó mi szó, egyet-mást mi is tettünk a megbízatás teljesítése érdekében. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában több mint 110 kötet sci-fi jelent meg 50000-240000 példányban. Hatvan kötet Galaktika, kilenc Metagalaktika, tíz Robur és számos más kiadvány van a hátunk mögött, összesen sok millió példányban. Az olvasók számát megkapjuk, ha a példányszámot hárommal szorozzuk. M ködésünk eredményéhez tartozik az is, hogy a science fiction filmeket milliók nézték meg nálunk. Vannak fest ink, filmeseink, íróink, klubok, társaságok m ködnek nálunk, az írószövetségben munkabizottság tömöríti a tudományos-fantasztikus írókat. Nyugodtak vagyunk; megtettük kötelességünket. (A Szerkeszt ség megjegyzése) ********** PAUL DARCY BOLES TENGERPARTI TÖRTÉNET Halk asszony volt, a legrokonszenvesebb fajta. Fenn a sziklák körül nemigen fürdik senki szeptember után. meg ott úszott, pedig jól benne jártunk az októberben, és úgy tempózott, mint aki észre sem veszi, hogy még egy rák is fáznék ilyen hideg vízben. Úgy láttam, meztelen, csak egy kagylóláncot visel. Hajlékony karja ezüstösen fénylett az alkonyatban, lábát kecsesen, simán mozgatta, csöppet sem er lködött. Csodálatosan úszott. Ahogy már mondtam, halkan. A nap épp elt nt a Bradford-foknál. A régi világítótorony fekete gyertyaként magasodott a vörös fényben. Ilyentájt szeretek egyedül lenni a parton. A nyaralók – mi úgy hívjuk ket, „szardíniák”, és nem nehéz kitalálni, miért – ilyenkorra elt nnek, és a feny k és a sziklák újra önmagukká válnak. A dokkok deszkái fakóbbnak és nyugodtabbnak látszanak, a cölöpök körüli zöld gyomgy esténként gyöngéden, elveszetten csillog. Kicsit lejjebb Molly halásztanyája újra kopott és barátságos lesz. Az ember azt hinné, az épület akármelyik pillanatban a tengerbe rogyhat, de még mindig áll. Er sebb a víz illata, csíp s, mint a jód a friss karcoláson. Vannak helyek a szigeten, ahol ha megáll az ember, hallja, hogy iszik a jávorszarvas a patakból. Közeledünk a télhez, és jobban esik a napfény, mint egész évben bármikor. Amikor az asszony a legmeredekebb sziklák árnyékába ért, ráköszöntem, hogy „estét”. Hallottam, ahogy feláll a sekély vízben. Körülnézett aztán, fel rám. Az utolsó napsugár már csak az arcát világította meg. Ugyanolyan kutatóan nézett, mint a fóka, b re olyan sima volt, mint a víz alatt csillogó barna kövek. Nedves haja a derekáig omlott súlyosan, az alkonyaiban aránylóit, mint a folyékony borostyán. A szeme meg zöld, mint a meténg, amelyik a sziget belsejében n a kertekben, ahol a szél nem tudja tövestül kitépni. Tágra nyílt szemmel kicsit csodálkozva nézett rám. Két kézzel emelte fel a haját a hátáról, és kecses mozdulattal kifacsarta bel le a vizet. Aztán megszólalt: – Hazakísérsz? Bólintottam. Megéreztem, hogy bízik bennem. Soha az életben nem láttam még, de valahogy nem emlékeztetett itt felejt dött nyaralóra. Azok másképp csillognak, mintha gondolatban máris másutt járnának. Ez az aszszony pedig úgy nézett ki, mint aki ide tartozik. És nem úgy, mint aki festékkel és vászonnal vacakol, a rákászokat nyaggatja, hogy le akarja skiccelni ket, vagy kitelepszik a sziklára, aztán foltokat ken, mondván, hogy azok bóják meg sirályok. Sem olyannak, aki a partról versel, meg arról, hogy a köd elveszett gyerekkorát juttatja eszébe. Megvártam, amíg felöltözik a kiugró szikla alatt. Mire feljött az ösvényre, majdnem teljesen besöté-
tedett. Mezítláb volt, és szárazon is úgy mozgott, mint vízen, gyorsan és ruganyosan. Egy ócska szatyor volt nála, abban volt a ruhája. A ruha is valami régi rongy volt. Elindultunk a parton Molly kocsmája felé. Vannak, akikkel muszáj beszédbe elegyedni, de vele hallgatni is lehetett. Mikor úgy érezte, meg kellene már szólalni, lassan azt mondta: – A fokon túl bálnák vannak. A homokos part már teljesen sötétbe borult, és a hullámok valahogy halkabban morajlottak. A fokon lév világítótorony fénykévéje végigsöpört a vízen, megvilágította az öböl egy-egy zugát, aztán továbbsiklott, mint az emberi pillantás. Egy villanásnyi id re az arcára is fény esett. – Ha odáig kimentél, nagyon jó úszó lehetsz – válaszoltam. – A bálnák legalább öt tengeri mérföldnyire vannak. Csoda, hogy nem ragadott magával a dagály. A fénycsóva újra odaért hozzánk, és láttam, hogy elmosolyodott. – Engem nem zavar a dagály. Már máskor is megküzdöttem vele. El renézett, Molly kocsmája felé. Az ablakok elé feszített halászhálókon át felt nt a lámpák fénye. – Csak akkor félek, ha kijövök. Túl sok a gyilkos a parton. Nekem d lt. Megfogtam a karját. H vös volt, mint a nedves homok, inas és kemény, de ugyanakkor kerekded is. Ujjam hegyében éreztem az érverését. – Jeb Malifee vagyok – mondtam. – Anyám portugál volt, apám meg igazi tengeri medve. Mindketten rég elmentek már. A foktól kicsit odább az a fekete kunyhó az enyém. De sötétben nem látszik, és csak az talál oda, aki ismeri az utat. Vártam, hátha elmondja, hogy honnan jött, de hallgatott. Egyikünknek sem volt olyan nagyon nagy beszélhetnékje. – Marna – mondta egy id múlva. Szinte körbejárta a nevet, és megsimogatta, mint mikor egy asszony a tükör el tt próbálgatja, hogy áll neki a színes szalag. – Marna – mondta újra, mint akinek tetszik a név. – Nem túl messzir l jöttem. Szeretem, ha valaki nem akar magáról sokat mondani. Az ilyesmiben van egy kis vonzó rejtély. Úgy láttam és éreztem, elég id s ahhoz, hogy a háta mögött legyen egy házasság, talán még gyerekek is, és hogy volt már ideje megszabadulni attól a férfitól, aki lebéklyózta. De a gyerekek kicsik lehetnek csak, annyira azért nem id s. Továbbra is fogtam a karját, és egyáltalán nem bántam. sem. Tiszta, sós illatot árasztott, ami, ha sokáig úszik az ember, beleivódik a pórusaiba, tán még a csontjaiba is. – Legtöbbször Mollynál vacsorázom – mondtam. – Velem tarthatnál, miel tt hazakísérlek. A halászlé nem rossz, és a f zelékek jók. Most már elértünk a hálóablakok fényébe. Az udvarban néhány idevalósi autó állt, Bigbee teherkocsija meg ilyenek. Feltámadt az els szél, és megrázta a füvet az udvaron. Most tisztábban láttam a szemét, elég közel volt az enyémhez. A hullámtör gát itt már eltakarta a világítótorony fényét, de ahogy a csóvája végigsöpört a köveken, felfénylett az asszony száradó haja. – Gondolom, jó étvágyad van az úszás után. Van a zsebemben egy kis napszám. Meghívlak. – Igen, éhes vagyok – felelte halkan. Nem tudom, hogy is történt, de felém lendült, megfogtam a vállát, és arra eszméltem, hogy er sen szájon csókolom. Olyan volt, mint mikor az ember kölyökkorában egy napsütötte reggelen belekóstol a csillogó tengervízbe. Meg olyan is, mint egy csupa lendület gyomorszájonvágás, ami úgy ébreszti az embert, mint a hirtelen támadt vihar. Magamhoz szorítottam, aztán elengedtem, és újra csak a karját fogtam, de mindketten éreztük, valami megváltozott. Bementünk a kocsmába. Molly maga szolgált föl, a nyári pincérn k mind visszamentek az iskolába vagy oda, ahonnan jöttek. Molly nagydarab asszony, olyan, mint egy ranett-almával teli terebélyes fa, a haja meg, ahogy egyre er sebben festi, évr l évre jobban szétáll. Ablak melletti asztalhoz ültetett, ahonnan kiláthattunk a háló lyukain a szélben lengedez f re, amögött a férje, Jack halászcsónakjára, ami azóta is ott állt, hogy a férfi vízbe fúlt. A homok egészen a lapos kilig belepte. – Szükségem volna egy kis tatarozásra, Jeb – mondta. – A keleti falon lev deszkák. Miel tt beáll az igazi tél. – Holnap átjövök a szerszámaimmal – mondtam. Meggyújtottam a gyertyát, ami csészében állt az asztalon. Marna a túloldalról nézett rám, és mikor megkérdeztem, rendelhetek-e, bólintott. Jó sok halászlét kértem, mindenféle zöldséget és mellékfogásként mindketnknek t kehalat. A gyertyafényben olyan ferde vágásúnak t nt a szeme, mint a macskáé. Amikor Molly elment, megszólaltam: – Itt a szigeten nem kell aggódnod a gyilkosságok miatt, errefelé csak a tenger öl. De ha idevalósi vagy, tudnod kéne.
Hallgatott, egyenesen rám nézett. A szomszéd asztalnál Ed Bigbee és a fiai hangosan nevetgéltek. Gondoltam, rajtam, hogy olyan n t szedtem fel, akit nem ismernek, ráadásul nagy bátran besétálok vele ide. Fütyültem rájuk. Felemeltem a sótartót, és az oldalára fektettem, mintha ember lett volna. – A nyár utolsó hónapjában tízen haltak meg – mondtam. – Mindegyiket a tenger intézte el. Az els Jack Meliorot volt. A parton fakuló csónak felé intettem. – Teljes szélcsend volt, de a csónak nélküle jött vissza. Nem volt részeges, csak hétvégeken tankolt fel. Felemeltem a sótartót, és újra lefektettem. – Mind így jártak. Szigeti emberek voltak, olyanok, akik jól ismerik a vizet. Felnéztem. – Látod, így járhat egy magányosan úszkáló n , akinek még csak csónakja sincs, ha messzire bemerészkedik, és bálnákkal randevúzgat. A szeme olyan kék maradt, hogy fájt belenézni. – Sötéten, diadalmasan jönnek fel melléd – mondta. – Szemedbe néznek, és megosztják veled a hatalmukat. A hasukban mosolyognak, és úgy d lnek jobbra-balra, mint a templomok a viharban. Eltöltenek csodálattal, és feltöltenek örömmel. El renyúlt, megfogta a kezemet. Mintha hideg t zhöz értem volna. – Voltak ott halászok, megpróbálták megszigonyozni ket. De ha megérzik, hogy jönnek, nagyon mélyre ereszkednek. A mélyben beszélnek. Énekelnek a föld sz kösségér l és az emberek kicsiségér l. Arról, hogy mi lesz, ha megváltozik a világ, és újra a szárazföldön fognak járni. Szorosan fogtam a kezét. – Persze – mondtam. – Az egyetlen baj csak az, hogy nincs hüvelykujjuk. Ha volna, mint a majmoknak, és megtanulnának járni, tényleg nagylegények volnának. Az eszükkel semmi baj. De a szárazföldet elfoglalni, hát az nem fog sikerülni. Nem tudod, hogy az írás is azt mondja: És ne legyen több tenger. Észrevette, hogy magamban csendesen mulatok. Elhúzta a kezét, mint amikor egy uszony összehúzódik, és kicsusszan a hurokból. Rám bámult. Szeme kéksége tüzelt. Aztán fel akart állni. – Ülj le – mondtam. – Sajnálom, többet nem beszélek így. Ha így nézel, esküdni mernék, hogy a sötétben is látsz. Újra hátrad lt. El vettem a pipám, és rágyújtottam. Amíg ezzel voltam elfoglalva, benyúlt a ruhája zsebébe, és el húzott egy kagylót. Nem olyat, amilyet ezerszámra mos partra a víz, hanem aranyszél t, a kacskaringók tejfehérek voltak benne, a külseje meg tökéletesen olyan, mint a gyöngyházszín holdfény. Úgy láttam, ilyenekb l való nyakláncot viselt úszás közben. Felcsillant rajta a fény, és mintha saját fényét sugározta volna viszsza. – Ez valami különös állat – mondtam. – A tenger fenekér l – válaszolt. – De hát hogy? – kifújtam egy füstfelh t. – Nem mehetsz le olyan mélyre, akkor már rég nem ülnél itt. Odakinn öt mérföldnyire még búvárruhában sem tudna senki leszállni. Ha akarod, valamikor megmutatom a tengeri térképet. – A kagylót a bálnák hozták nekem – válaszolt. Volt annyi eszem, hogy er sen tartsam a szám. – Egy boltnak adom el ket, egy bostoni üzletnek. Azok meg múzeumoknak, gy jt knek. – Jó ötlet. Egy id múlva újra el került a keze. Úgy tartottam, mintha gyámoltalan gyerek volna, akit verést l mentettem meg. Molly hozta a rendelést. Azon gondolkoztam, vajon ez az asszony ugyanúgy éhezik-e az ételre, mint én. Nem kellett volna aggódnom. Marna lehajtott fejjel evett, csak evett. Az ember azt gondolná, hogy látni sem jó az ilyesmit, de nem így volt. Olyan volt, mint egy egészséges állat, ugyanolyan vad. Valahogy felizgatott. Nem volt szüksége Molly maradékos tálkáira. Az utolsó morzsáig mindent eltüntetett a letisztított szálkákon kívül. Mire újra kimentünk a sötétbe, Bigbee teherautója épp kikanyarodott az udvarról, a fiúk üvegekkel integettek hátra. A többi autó is elment. Marna az értékes kagylót visszatette a szatyrába. Átöleltem, és éreztem, hogy nekem d l. – Ha nem akarod megmutatni, hogy hol laksz, semmi vész, nem kötelez , de legalább mondd el, merre van. Kezét a nyakamhoz emelte, végigsimította a hajam. – A te kunyhódtól még távolabb van, szélvédett helyen. A d ne alatt, az öböl mellett. Nem ház. Barlang.
– Ismerem a helyet. Már jó ideje nem jártam ott. De mi, szigeti srácok gyakran tanyáztunk ott nyáron, amíg nem kellett kenyeret keresnünk. Még a pokolinál is pokolibb hideg lesz, ha leesik a hó. – Akkor már nem leszek ott. Majd hozzád költözöm. – Úgy legyen – válaszoltam. Keze ott maradt a tarkómon, úgy mentünk tovább. Elhaladtunk a kunyhóm mellett. Fekete deszkából épült, a tenger fel li palánkokat belepte a só. A halászcsónakom ott feküdt felfordítva, gerendákra állítva az udvaron. A szerszámkamra nem volt bezárva, ha valakinek akármire szüksége van, hadd vegye kölcsön – mindenki otthagy ilyenkor egy cédulát. Továbbmentünk a d néhez. A parti szél lengette a tengeri moszatot, olyan vékony lett, mint a merev búza. A d ne gerince magasra emelkedett. Dagály volt, er s parti hullámzás kezd dött. Marna elengedett, és kicsit el rement. Követtem a d nén át le a partra, a barlanghoz. Gránitból volt, a fala mint a faragott gyapjú. Az asszony lehajolt, hogy belépjen. Sötét volt, talált gyufát, meggyújtotta a barlang padlóján álló hajólámpát. A kanóc fellobbant. Összeszedett egy csomó különböz különös kagylót, belegyömöszölte ket a szárított hínár tetején lév zsákba. Én közben a lámpát bámultam. Olyan régi volt, mint a leg sibb bálnavadászhajó. Vastag, egyenetlen üveggel, a szilfakeret teli szúrágta lyukkal. – Pete Charolusnak volt egy ilyen lámpája – szólaltam meg. – Az apjától kapta, a halászcsónakján használta. Pete meg a fia holttestét partra mosta a tenger, a csónak meg csak másnap került el . A lámpát senki sem találta meg. Háttal volt nekem. A haja már olyan száraz volt, mint a moha. Úgy fénylett, mintha a félhomály táplálta volna. Amikor felém fordult, lehullt a vállára. – Én találtam meg a gazdátlan csónakot, miel tt partra került. Elvettem magamnak a lámpát. – Senkinek sem kell – feleltem. – Pete özvegye rokonokhoz költözött Bangorba. Segítettem neki cipelni a lámpát, a zsákot, ami teli volt hínárba bugyolált kagylókkal, meg a kis táskát. Úgy látszott, ez mindene. Utazz könnyen, maradj hallgatag és tiszta – nem rossz élet, ha magányos is. Lehet, hogy tudta, mit gondolok, mert amikor újra megmásztuk a d nét, hátunkban a széllel és a megtör hullámok énekével, megszólalt az arcára omló haj mögül: – A kagylókért kapott pénzt egy természetvédelmi egyesületnek küldöm. Megpróbálják megmenteni a bálnákat. – Igen – mondtam –, mindenki megpróbál megmenteni valamit. A kunyhóba én mentem be el ször, hogy begyújtsak a t zhelybe és fát tegyek a kandallóba. Általában nem volt több fényre szükségem esténként. Marna úgy rakta ki a kagylóit az ablakpárkányra, hogy rájuk essék a fény. Mikor a feny - és nyírfahasábok lángra lobbantak, felálltam, megfordultam, és megdermedtem. Marna levette a ruháját. Karját felemelte, mint aki táncolni készül vagy fejest ugrani. Mikor a magamévá tettem, ívben megfeszült a teste, mintha nem is volnának csontjai, és szinte énekelt, mélyen a torkában. Úgy éreztem, a hang ott marad belül a fejemben. Még akkor is hallottam, mikor az els alkalom után csak hevertünk a t z fényében. Fejét a mellemre hajtotta, haja mint a finom halászháló, amin át épp csak árnyékok látszanak. Olyan illata volt, mint a tengeri moszatnak és a tiszta sónak. Az ének folytatódott. Úgy éreztem, a dal nem is csak a torkából, hanem egész testéb l árad. Egyik kezemmel félrevontam a fülér l a hajat, ujjammal végigsimítottam a fülcimpáját, végig a nyakát, de megfordult, széttárt combbal rám feküdt, és minden mást elfelejtettem. Reggelre elült a keleti szél. Kávét f ztem, szalonnát sütöttem és bundás kenyeret. – Körülbelül délig Mollynál leszek – mondtam. – Aztán Able Mastersonhoz megyek, valami vakolatot kell kijavítani. A boltja épp a posta mellett van. Ha fel akarsz adni egypár kagylót, csomagold be ket, én majd elintézem. Régi elefántcsontfogú fés vel fésülködött, ami még a nagyanyámé volt. A Malifee-k soha semmit nem dobnak el. Olyan színe volt a hajának, mint egy diófa puskaagynak, amit száz évig dörzsölgettek tenyérrel. Megrázta a fejét. – Még egypárat össze akarok gy jteni, miel tt elküldöm ket. Idén már alig néhány napig lehet csak kimenni. Ezzel nem lehetett vitába szállni. Nagyon határozott volt, jó tanácstag lett volna bel le. De figyelmeztettem, nehogy megint öt mérföldnyire kimenjen. – A meteorológiai állomások minden t lük telhet t megtesznek, de a szélvihar gyakran észrevehetetlenül gyorsan jön. Úgy nézett rám, mintha többet tudna a tengerr l, mint amennyit a sok-sok nemzedék óta tengerjáró Malifeek akár csak sejteni is képesek. Lágy hangon válaszolt: – Jó ember vagy, pedig itt születtél, az itteni kegyetlen férfiak között.
Mikor elindultam a szerszámtáskámmal meg a vakoláshoz szükséges cuccokkal, addig integetett utánam, amíg csak el nem hagytam a szederbokrokat. Akkor már nem láttam, de egész reggel járt az eszemben, amíg Mollynál dolgoztam, még akkor is, amikor bementem a sziget belsejébe, ahol a boltok vannak, és ahol az olyan emberek, mint Abel Masterson, fellélegzenek a nyári csúcs után. Abel boltja el tt van egy jávorfa, amit nyolcszöglet pad vesz körül. Most is ott ültek az öreg szigetlakók, ahogy szoktak, körben, mint a számok az órán. A szomszédaikat szapulták, és csendesen köpködtek. Az ajtó nyitva volt, Abel házának elüls részében dolgoztam. Odadörgött Ed Bigbee teherkocsija, nagy pocakjával kiszállt, a fiai is kiugráltak. Ahogy hallgattam – a fél utcán végigharsogott a hangja –, az jutott eszembe, Marna az ilyenfajtát nevezi kegyetlen embernek. Pedig nem volt az. Csak a szokásos keverék, ravasz és ostoba. Tudtam, hogy már hosszú ideje el akarja kapni azokat a bálnákat, és végre itt volt a lehet ség. meg a haverjai megragadták az alkalmat, hogy most nincsenek itt idegenek, semmi ökológiai és természetvédelmi bajnok. Épp id ben értem az ajtóhoz, hogy halljam, mit kiabál. – Kibéreltük és felkészítettük holnapra, fiúk! Olyan kutter, amilyet a parti rség is használ, csak hegyesebb az orra. A legénység tudja, mit akar, és megosztják velünk a húst. Csak az idejüket és a munkát kell megfizetni. Már régebben is csináltak ilyesmit, nem is egyszer – vagy egytonnányi spéci felszerelésük van, mélyen járó szigonyok, olyanok, mint a torpedó. Hátulról odakúszunk Leviatán úrhoz, és farba szúrjuk. Bailee Bigbee, Ed legid sebb fia elkapta a pillantásomat. Csillogott a szeme. – Gyössz, Jeb? Csak az idevalósiaknak szólunk, akik tartani tudják a szájukat. Ha valaha kiderülne, a nyamvadt városiak falhoz állítanának. Nincs más dolgunk, mint hogy kimenjünk közéjük, és élvezzük a bulit. Még csak be se jönnek a bálnák az öbölbe, egyenesen a téli vizeik felé tartanak. – Igen, gyere velünk, Jeb – mondta Ed. – Az én csónakommal. Akkor nem kell újra vízre tenni a saját csónakodat. Majd megkínállak egy bálnafasírttal. Mondtam valamit, amit nem lehetett ígéretnek venni. Aztán befejeztem a vakolást, a büfében megettem egy fél ólomnehéz tojásos szendvicset, és a ragyogó kés nyári fényben egyedül sétáltam el a sziklákhoz. Levettem az ingem, és elnyújtóztam. A nap behunyt szememre sütött, én meg Márnáról gondolkoztam, hogy vajon tényleg ez-e a neve, és hogy ez igazándiból nem is érdekel. Arra gondoltam, hogy azt állította, a bálnák különös kagylókat hoznak neki. És arra, hogy az elmúlt években is milyen sokan haltak meg, amikor bántották a bálnákat. Elaludtam és azt álmodtam, hogy vízbe fúltam – ami bizony el fordul, ha valaki a szigeten született, és elég holttestet látott partra mosódni. Alkonyatkor ébredtem, mikor h lni kezdett alattam a szikla. El ször nem vettem észre, hogy közeledik, akár egy darab uszadék fa is lehetett volna. Aztán ahogy kigyúlt a Bradford-fokon a fény, felismertem, ahogy karja és lába fáradtság nélkül tempózik. Amikor kiért a sekély vízbe és felállt, láttam, hogy az új kagylók, az a különös fajta, a nyaka körül lógnak, ahogy kivettem, hínárral összef zve. Különös gyémántoknak t ntek a mellén keresztben és alatta. Lementem a sziklákhoz, megfogtam a kezét, és ahhoz a mélyedéshez vezettem, ahol a ruháját meg a szatyrát hagyta. Levette a kagylókat, hátralépett és megrázta magát, aztán testére csúsztatta a ruhát. Egy szót sem szóltam. Nem akartam megtörni a különös varázslatot, ami körülvette. Aztán még vizesen hozzám lépett, ruhája is csepegett, és amikor megcsókoltam, azt gondoltam, jobb lesz, ha továbbra is csak hallgatok. A kunyhóhoz menet szorosan hozzám simult. Mintha a homok és sziklák és fák idegenek volnának, és az árnyékok fenyeget k. Ahogy elmentünk Molly ablaka alatt, láttam, hogy Ed Bigbee el retolja az állat, valaki felé megemeli a sörét, és elmeséli, milyen nagyszer fiú is , hogy újra feléleszti a bálnavadászat sportját és üzletét az Úrnak ebben az évében. A kunyhóból láttuk, hogy lassan mindent elborít a köd. És éreztük. Szinte ízlelni lehetett. Olyan vadul szeretkeztünk, hogy az már szinte verekedés volt, vagy küzdelem az északkeleti széllel, és a szemében mintha mindazoknak a férfiaknak az arcát láttam volna, akik a tengerbe vesztek. A Davy Jones emberei. Mind ott voltak, az idén nyáriak és a régebbiek, és a rokonaim is köztük. Éjfél körül felkeltem és kimentem. A köd olyan s volt, mint a sárgaborsóleves. Mire a csónakomat leszedtem a tuskókról, áttettem a görg kre és levittem az öbölbeli patakhoz, a nadrágom és a hajam is csurom víz volt. Nem jeges hideg volt, de éreztem a közelít telet. Benn újra ledörzsöltem magam, és Marna mellé bújtam. Hallottam a titkos énekét. A kezemben is éreztem, mintha hárfát fognék. Reggel még mindig köd volt, de kissé már felszállt. Ha kibújik a nap, teljesen elt nik majd. Nem csináltam reggelit, csak azt mondtam neki, vigyen ki a bálnákhoz. Egy pillanatra a szemembe nézett, és bólintott. Aztán kivittük a csónakot az öbölbe. Mire kiértünk a nyílt vízre, a nap is el bújt. Hallottam, hogy mögöttünk a többiek is indulnak. A boldog kiabálást tisztán továbbította
a víz. A tenger id nként lágyan felemelkedett, és ahol a fényfoltok érték, kék volt, mint a vörösbegy tojása. Begyújtottam a csónak motorját. Marna a vállamhoz hajolt, és jó irányba mozdította a kormányt tartó kezemet. Kezdett felmelegedni, amerre csak láttunk, mindenütt ragyogott a nap, és az utolsó ködfoszlányok is felszálltak az ég felé. Visszavisszanéztem, de csak pöttyöknek láttam a többi közeled szigeti hajót, és bíztam benne, Isten megsegít, és a túlhajtott motor nem robban fel. Vissza-visszalestem a permeten keresztül. Aztán Marna a motor zaját túlkiabálva megszólalt: – Itt. Kikapcsoltam a motort, néhány másodpercig még el rehaladtunk, aztán egyedül voltunk a majdnem tökéletes csöndben. Csak a hajó oldalának csapódó hullámokat hallottuk. Úgy szorítottam a csónak szélét, hogy a kezem belefehéredett. Lenéztem, és megláttam az els bálnát. Kékesszürke árny volt a mélyben, ahogy emelkedett felfelé az egyre világosabb vízrétegekben, és olyan nagy, hogy úgy éreztem, mire a felszínre ér, az egész világot elfedi. Zöldesezüstös t z repkedett körülötte. Még nyolc követte, mind egyformák voltak, mind a felszínre jöttek, és Márnát nézték, aki levetette a ruháját, és a hajó orrában állt. Aztán az els ellen rizte, mi van a csónak alatt. Ívelt hullámot vert, amely végigfutott a csónak hoszszán, úgy lebegtünk rajta, mint egy szilánk egy légbuborékon. Most már mindegyik bálna néhány lábnyira volt csak alattunk, nem kutattak, csak vártak, csodás szigetet vont köréjük tömör sötétségük és csillogásuk, és apró, portóibor-szín szemükben megvillant a napfény. Megértés sugárzott bel lük, és ez fontosabb volt, mint a méretük. Az egyikük kicsit oldalt gördült, hogy jobban lássa Márnát, oldalára hínár tekeredett, mint egy zöld csipkesál. Marna szólította ket, és k válaszoltak. A magas hangok tisztán szálltak a víz fölött. Sok-sok csomónyira a víz alatt is hallható kellett legyen. Amikor Marna hátramutatott, felemeltem a fejem. Láttam, hogy a bérelt bálnavadászhajó egyenesen felénk tart. Magas, lapos orra volt, kés alakú nyúlvánnyal. Mögötte, a ragyogó nappali fényben, a kékségben vízipókként kisebb hajók is lebegtek. A bálnavadász hadihajó szürke volt, és az elüls fedélzetr l ágyúk néztek ránk. Vitorlázata keskeny fekete csíkokra szabdalta a napot. Marna fejest ugrott. A legközelebbi bálna mellett ívben ugrott a vízbe, ahogy felbukkant, karjával végigsimított rajta. Az teste meg a bálnáé egynek t nt, aztán belekapaszkodott a csónakba, és h vös, sós ajakkal megcsókolt. A szeme vad volt, mint a sólyomé, és olyan szomorú, mint maga az id . – Isten áldjon! Ha ti, ostoba emberek elfogadnátok és megtartanátok, ami a tiétek, az már elég volna! A víz hátramosta a haját. Megláttam a torka oldalán a kopoltyút. Halvány rózsaszín volt, és még mindig úgy lüktetett, mint a víz alatt. Egész lényemmel utána akartam ugrani. De olyan gyorsan elt nt újra, hogy nem tudtam követni. Ahogy alászállt, légbuborékok követték, lába úgy mozgott, mintha egyetlen uszony volna, aztán, ahogy a bálnák is lebuktak vele, egyre apróbbnak t nt. Az összes bálna leszállt a mélybe, mintha a parancsát követnék. Hirtelen elt ntek arról a helyr l és a szárazföld közeléb l is örökre. Aztán az ülésbe kellett kapaszkodnom, nehogy vízbe boruljak, mert a bánavadászhajó hidegkék acélb re oly közel húzott el mellettem, hogy a hullámai bezúdultak a csónakba, és engem is magukkal akartak ragadni. Félig elborított a víz, egy ócska vederrel mertem. Valaki, az egyik barátságos szigeti sportember – túl er sen fuldokoltam ahhoz, hogy megismerjem – átrángatott egy másik halászcsónakba, és az égvilágon mindennek elmondott. Azt magyarázta, hogy az istenverte bálnák elt ntek, és még az is lehet, hogy én riasztottam el ket. Azt se bántam volna, ha vízbe dob. Valahogy értelmetlennek t nt, hogy még mindig lélegzem. De kés bb, amikor megnyugodtam, azt mondtam magamnak, lehet, azért kell itt maradnom, hogy csináljak valamit azokkal a kagylókkal, amiket itt hagyott. Egy csomó vad történet járta arról a reggelr l. Ed Bigbeet annyira bosszantotta a dolog, hogy teljes két hónapig szóba sem állt velem – ez csodálatos megkönnyebbülés volt. Aztán belyukasztotta a nappalija padlóját, amikor az ablakából próbált megl ni egy szarvast, és szüksége lett egy ügyes kez asztalosra, aki megjavítja. Sok történet járta arról, hogy a bálnáknak bosszúálló természetük van, egyesek azt állították, látták, hogy a vezér lenyelte a lányt. Erre csak azt mondtam, hogy „ühüm”, mert ostobaság ellen a legbiztonságosabb ilyen hangokat adni. Mikor elhalt az izgalom, és hideg tél lett, és az emberek el szedték a családi lovasszánokat, hogy járjanak egyet a mellékutakon, és a Cseresznye-tó befagyott, lementem a postára Miss Orvingtonhoz, aki id tlen id k óta postamester nálunk, és megkérdeztem, emlékszik-e egy postafiókra, amit egy Marna nev n vett ki pár hónapja. Miss Orvington egy papírhalmazban turkált – még abból az id l is megvannak a feljegyzései, amikor Dawes alelnök, aki Coolidge segéde volt, itt nyaralt a húszas években, és postafiókot bérelt –, és el szedett egy
nyugtát egy postafiók-bérleti díj befizetésér l. Valami Marna írta alá. US dollárral fizetett. Kérdeztem még néhány dolgot, mert tudtam, hogy Miss Orvingtonnak jó érzéke van a részletekhez. Megtudtam, hogy Marna dobozokat küldözgetett ennek a bostoni üzletnek, és a dobozok tartalmáért csekkeket kapott. És azt is megtudtam Miss Orvingtontól, hogy Marna – „Ugyanaz a n , egy olyan ruhában, amit még az árvaházi zsibvásárra is szégyellne beadni az ember” – pénzt küldözgetett Delaware-ba, a Mentsük meg a Tengeri Eml söket Társaságnak. Aztán hazacaplattam, a kagylókat betettem egy tengeri hínárral bélelt dobozba, és elküldtem Bostonba, amikor megkaptam a csekküket, elküldtem a Társaságnak. Ezután valamivel jobban éreztem magam, de a világfájdalmam nem múlt el, sem a kemény munka, se a semmittevés nem használt. Mindenkit utáltam. A nyaralók hordákban jöttek, mint a fekete legyek, és szórták a pénzt. Ezt is túléltük, és amikor elmentek, számba vettük a szerencsénket és a pénzünket. Aztán jöttek a jó napok, október, az szi nedvesség, a megnyílás, a remény ideje. Egy este a sziklákat támasztottam, bámultam a Bradford-foki világítótornyot, amikor Bailee Bigbee mögém lépett, és megállt a pipám füstjében. – A bálnák visszajöttek – mondta. – De nem maradtak sokáig. Én meg papa tegnap vonóhálóval halásztunk, és láttuk ket. Most már elmentek. – Ez is mutatja, milyen józan paraszti eszük van – feleltem. – De ez nem minden. Valaki egy csomagot hagyott a kunyhód küszöbén. Azt gondoltam, amilyen szerencsém egész évben volt, biztosan egy csomó felhívás lesz, hogy vegyek részt a városi esküdtszék munkájában. De nem. Amikor kinyitottam a dobozt és visszahajtottam a kék takarót, hát ott feküdt a kisfiú, kiköpött Marna, bár az orra mintha rám hasonlítana. Háromhónapos lehetett, és makkegészséges. Torkaszakadtából üvöltött. Átvittem Mollyhoz, tudta, mihez kezdjen vele. Megtanított a legfontosabbakra, és tejet melegített meg minden. Egyel re szorosan a fejébe húzom ezeket a kis kötött sapkákat. És azzal a szép, egzotikus kagylóval játszik, amit magával hozott – amikor el ször megláttam, a meztelen mellkasán feküdt –, de van egy csomó más játéka is, arra az id re, ha kin ne bel le. Most már a haja is szépen n , olyan s , mint egy mókus bundája. Ha elég hosszú lesz ahhoz, hogy eltakarja a kopoltyúkat, eldobhatjuk a sapkákat. Érdekesek ezek a kopoltyúk, de keresztel kor nem tudnám hogy megmagyarázni a papnak. Halfi Malifee nem is rossz név. Olyan halk csengése van. Damokos Katalin fordítása ********** MARION ZIMMER BRADLEY EGY TUCAT MINDENB L Amikor Marcie kicsomagolta a metszett üvegcsét, azt hitte, hogy parfüm. – Gyönyör – mondta magának keser gúnnyal. – Négy nap múlva lesz az esküv m, nincs egy rongyom, amit fölvegyek, és Hepsibah néni parfümöt küld nekem. Nem mintha Marcie anyagias lett volna. De Hepsibah nénit, ahogy mondani szokás, valósággal fölvetette a pénz, és legalább heti negyven dollárt költött. Egyiptomban élt, egy kis sárkunyhóban, mert – ahogy mondani szokta – „magába akarta szívni a Kelet leveg jét”. Egyetlen él rokonának, Marcie-nak hosszú és zavaros leveleket írt a Kelet szépségér l meg az elmélkedés örömeir l, és Marcie kötelességtudóan elolvasta és megválaszolta a leveleket: „Kedves Hepsibah néni! Remélem, jól vagy...” Marcie fölsóhajtott, és megnézte az üvegcse címkéjét. Szépen formált, arabos bet kkel ez állt rajta: „Hetes számú dzsinn”. Marcie vállat vont. No igen, gondolta, biztosan nagyon men és drága. Ha ezen a héten nem ebédelek, talán vehetek magamnak egy csinos hálóinget meg egy pár keszty t a templomi szertartásra. Greg majd biztosan kedvelni fogja a parfümöt, s ha esküv után még néhány hónapig dolgozni fogok, majd csak egyenesbe jövünk. Emily Post persze azt mondja, hogy egy menyasszonynak mindenb l egy tucatjának kell lennie, de nem mindenki olyan szerencsés. Már éppen el akarta rakni az üvegcsét az íróasztala fiókjába – az ebédideje a végéhez közeledett –, aztán mégis óvatosan hozzálátott, hogy kinyissa. „Csak egy picikét beleszagolok” – gondolta... A dugasz nem akart kijönni; Marcie csavargatta, húzta – aztán valósággal fulladozni kezdett az átható illattól. „Az biztos, hogy er s” – gondolta a meglazított dugasszal a kezében, aztán kerekre tágult a szeme, és az üvegcsét a földre ejtette, ahol a drága metszett üveg milliónyi szilánkra tört.
Marcie nemzedékének normális gyermeke volt, ami azt jelenti, hogy rendszeresen járt moziba. Látta a Szindbád, a tengerészt és A bagdadi tolvajt, így aztán nyomban tudta, hogy mi történik, amikor az átható illat kiáramlott az üvegcséb l, és egy kissé keleties arcú, hatalmas alakká kezdett formálódni. – Jó ég... – sóhajtotta, aztán amikor látta, hogy az iroda mennyezete veszélyben van, odakiáltott: – Hé, dugd ki a fejedet az ablakon. Gyorsan! – Hallom és engedelmeskedem – susogta az alak –, de ha mondhatok valamit, ó, úrn m, ez esetleg fölt nést kelthet. Engedd meg.. – és nyomban kisebbre zsugorodott. – Ma már nem építenek olyan nagy palotákat, igaz? – kérdezte bizalmaskodva. – Hát nem – nyögte ki Marcie. – Te... te szellem vagy? – Nem én – mondta önérzetesen az alak. – Nem tudsz olvasni? Dzsinn vagyok. A hetes számú dzsinn, hogy egészen pontos legyek. – Ez... hm... azt jelenti, hogy teljesítened kell a kívánságaimat? A dzsinn összeráncolta a szemöldökét. – Van itt egy különös etikai kérdés – mormogta. – Minthogy az üveg dugója eltört, engem többé nem lehet bezárni. De mivel ilyen nagylelk en kiengedtél, egy kívánságodat teljesítem. Mi lenne az? Marcie nem habozott. Itt volt a pompás lehet ség, hogy Hepsibah néni ostoba üvegcséjéb l komoly nászajándék váljék, no és Marcie igazán nem volt mohó. Sugárzóan elmosolyodott. – Néhány nap múlva férjhez megyek... – kezdte. – Bájitalt akarsz, ami megadja az örök szerelmet? Vagy az örök szépséget? – Nem, ura-a-am! – Marcie megborzongott. Kislány korában olvasta az Ezeregy éjszakát, jól tudta, hogy mágikus üzletet nem köthet a szellemmel, vagyis a dzsinnel. – Nem, tulajdonképpen csak egy kis kelengyét szeretnék. Szép holmikat az esküv re meg néhány apróságot, amivel elkezdhetjük az életünket. – Attól tartok, nem egészen értem – ráncolta a homlokát a dzsinn. – Kelengye? Ez valami új szó lehet. Ne feledd, hogy utoljára akkor voltam az üvegen kívül, amikor Salamon király még pelenkát viselt. – Szóval leped k, törölköz k, papucsok és hálóingek... – kezdte Marcie, aztán föladta. – No jól van, adj nekem szépen egy tucatot mindenb l – mondta a dzsinnek. – Hallom és engedelmeskedem – mondta a dzsinn. – És hová tegyem, ó, úrn m? – A szobámba – mondta Marcie, aztán eszébe jutott a heti öt dollárért bérelt szobácska. – Talán egy picit meg kell nagyobbítanod a szobát, de azt meg tudod tenni, igaz? – Persze – mondta könnyedén a dzsinn. – Egy dzsinn, úrn m, mindent meg tud tenni. És most isten veled örökre. És köszönöm, hogy kiszabadítottál. Olyan gyorsan elt nt, hogy Marcie csak a szemét dörzsölte. Fölkapta az üvegcse maradványát, és beleszagolt. A kiáramló illat még érz dött halványan, de azonkívül semmi. – Álmodtam volna az egészet? – kérdezte magától szédül fejjel Marcie. Megszólalt a cseng , s a többi gépírón is visszatért az íróasztalhoz. – Marcie – kérdezte az egyik –, te itt ültél egész ebédid alatt? – Egy kicsit elszundítottam – mondta Marcie, s óvatosan a fiókjába dugta az üveg maradványait. A délután hihetetlenül hosszúnak tetszett. Az óramutatók csak nem akartak haladni, s Marcie azon kapta magát, hogy egy üzleti levelet így kezdett: „Kedves Dzsinn!” Dühösen kitépte a papírt a gépb l, újabb céges papírt vett el , ráírta a dátumot, és újra elkezdte: „Kedves Dzsinn...” A mutatók végre elérték az ötöst, Marcie a gépére dobta a takarót, fölkapta a táskáját, és kirohant az irodából. – Nem lesz ott semmi – mondogatta magának, miközben sebesen haladt hazafelé. – Nem lesz ott semmi – de ha mégis, ha mégis… A ház fenyeget en csöndes volt. Fölfelé a lépcs n Marcie azon töprengett, vajon hol lehet a tulajdonosn , és miért nem hallatszik a többi lakó szobájából zaj. Valami visszatartotta a kezét, amikor a kulcsot a zárba dugta. – Ostobaság – mondta hangosan. – Gyerünk... Becsukta a szemét, és kinyitotta az ajtót. Belépett... Volt ott egy tucat mindenb l. A szoba a szürke rbe nyúlt, s amikor a szemét kinyitotta, Marcie a torkához kapott, hogy elfojtsa kitörni készül kiáltását. Volt ott egy tucat a jól megszokott ágyából, egy tucat szürke macska dorombolt a párnán, egy tucat csábos hálóing feküdt gondosan összehajtva egymáson, mellettük egy tucat pár nejlonharisnya s kissé odébb egy tucat piros alma. Bámuló szeme el tt egy tucat elefánt kóborolt a szürke rben, s rajtuk is túl rémült pillantása egy tucat fehér palotát látott a távolba veszni, no meg egy tucat magasló templomot. Egy tucat mindenb l...
– Marcie, Marcie, hol vagy? – hallotta odakintr l a férfihangot. Marcie sarkon fordult. Greg! És odakint van, kívül ezen a rémálmon! Vakon menekült, majdnem átesett az egy tucat fölgöngyölt perzsasz nyegen, nekiment az egy tucat hangversenyzongora egyikének, és fölsikoltott, amikor valahol egy tucat csörg kígyót pillantott meg. – Greg! – kiáltotta. Egy tucat ajtó pattant föl. – Marcie, drágám, mi a baj? – kérdezte tucatnyi gyöngéd hang, és dühösen lökdös dve egy tucat Greg rohant be a szobába. Gálvölgyi Judit fordítása ********** FREDRIC BROWN FOGÓCSKA Sok-sok napja járta már t dve az éhes erd ket, a törpecserjékkel ben tt, homokos síkságokat, a nagy vízbe öml folyók buja partjait. Mindig éhesen. Úgy tetszett neki, hogy mindig is éhes volt. Néha akadt ugyan ennivaló, de mindig olyan kicsike. Néha egy olyan kicsike patás, néha egy olyan kicsike háromlábú. Mind olyan kicsike. Egy-egy ilyen apró falattól csak tovább növekedett hatalmas éhsége. És olyan gyorsan szaladtak ezek az apró lények. Látta ket, s míg a föld dongott a lába alatt, már-már elnyelte ket hatalmas szájával, de azok elillantak el le, s elt ntek a fák között. Az eszel s igyekezetben, hogy elkapja ket, néha kidöntötte az útjában álló kisebb fákat, de mire odaért, mindig elt ntek. Elinaltak parányi lábaikon, melyek gyorsabban mozogtak, mint az hatalmas lábai. egyetlen lépéssel ötvenszer akkora távolságot tett meg, mint azok, csakhogy azok a föl-fölvillanó, parányi lábak száz lépést is megtettek, míg egyet lépett. Még a síkságon, ahol nem bújhattak a fák közé, ott sem tudta megfogni ket. Száz év éhség. , a Tyrannosaurus Rex, mindenek királya, a leger sebb és legkegyetlenebb eleven harci gép, amit a Föld valaha is a hátán hordott, el tudott pusztítani mindent, ami ellenállt neki. De ezek nem álltak ellen. Ezek elfutottak. A kicsikék. Elfutottak. Némelyek elröpültek. Mások pedig fölmásztak a fákra, s ágról ágra szökkentek, gyorsabban, mint ahogy követni tudta ket a földön, míg végül egy olyan fán kötöttek ki, ami magasabb volt az huszonöt lábnyi magasságánál, s vastagabb, semhogy ki tudta volna dönteni, s akkor ott kapaszkodtak tízlábnyira az hatalmas állkapcsai fölött. És gúnyosan makogtak, mikor ordított döbbent, éhes haragjában. Éhes volt, mindig éhes. Százévi kielégítetlenség. Az utolsó volt a fajtájából, s nem maradt semmi, ami fölvette volna vele a harcot, s amit fölfalhatott volna, miután megölte. Palaszürke b re lazán, ráncosán lötyögött a testén, ami rázkódott a gyomrát maró, állandó éhségt l. Az emlékezete nem volt túl jó, de mégis derengett neki, hogy nem volt ez mindig így. Egykor fiatalabb volt, s kegyetlen csatákat vívott azokkal, akik szembeszálltak vele. Akkor sem sok ilyen akadt, de mégis. És megölte ket. A nagy, páncélos valami, azzal a rettenetesen éles taréjjal a hátán, aki föl akarta borítani és ketté akarta szelni. Aztán a másik, a három hatalmas, el remutató szarvval meg a súlyos csontgallérral. Ezek négy lábon jártak, de persze csak addig, míg vele nem találkoztak. Mert azután már nem jártak. Aztán voltak mások is, hozzá sokkal inkább hasonlók. Némelyik sokkal nagyobb volt nála, mégis könnyedén megölte ket. A legnagyobbaknak apró feje és kis szája volt, és a fák leveleit meg a föld növényeit ették. Igen, akkoriban óriások éltek a Földön. Szép számmal. Akikb l kedvedre lakmározhattál. Akiket megölhettél, s úgy teleehetted velük magadat, hogy utána napokig feküdtél jóllakottan és álmosan. S aztán ehettél újra, ha az undorító b rszárnyúak a hosszú, csupa fog cs rükkel föl nem falták lakomád maradékát, míg aludtál. De ha fölfalták, az sem számított. Kelj föl, és ölj újra, ha éhes vagy, ha pedig nem vagy éhes, akkor a harc és az öles puszta élvezetéért. Ami csak az utadba kerül. És megölte mindet – a szarvakat visel ket, a páncélt visel ket, az óriásokat. Ami csak mozdult. A teste tele volt a régi harcok forradásaival. Akkoriban óriások éltek a Földön. Most meg csak kicsikék. Akik futottak, röpültek, másztak. És nem harcoltak.
Némelyik olyan gyorsan futott, hogy köröket írhatott le körülötte, míg csak állt. és mindig, szinte mindig elkerülték görbe, kétél , hat hüvelyk hosszú fogait, amelyek egyetlen harapással végezni tudtak a kis sz rös lényekkel – de erre csak nagyon ritkán került sor –, akiknek forró vére végigcsordult pikkelyes nyakán. Igen, néha-néha el tudott kapni egyet-egyet. De nem elég gyakran és nem eleget ahhoz, hogy csillapítani tudja azt az óriási éhséget, ami maga volt, a Tyrannosaurus Rex, a ragadozó hüll k királya. Immár királyság nélküli királya. S az a rettenetes éhség egyre perzselte, egyre hajszolta. Hajszolta ezen a napon is, amikor súlyos léptekkel járta az erd t, nem keresve csapást, s úgy tiporva aljnövényzeten és fiatal fákon, mintha csak f szálak volnának. S el tte mindig ott dobogtak a kicsikék lábai, a fürge paták meg a puha talpak, ahogy futottak, futottak. Az eocén erdejében pezsgett az élet. A fürge, eleven élet, mely kicsinységében és gyorsaságában talált menedéket a zsarnok ellen. Olyan élet volt ez, ami nem állt ki küzdeni mennydörg , a földet is megrenget ordítással, mikor óriás harcol óriás ellen, s a nyáladzó állkapcsokról patakokban folyik a vér. Ez az élet fogócskát játszott veled, nem akart küzdeni és megöletni. Még a párolgó mocsarakban sem. Az iszapos vizekben éltek sikamlós lények, de azok is fürgék voltak. Úgy úsztak, mint a cikázó villám, elt ntek egy-egy korhadt tuskó belsejében, s mire a tuskót szétharaptad, nem voltak ott. Sötétedett, s olyan gyengeséget érzett, hogy egyetlen lépés is szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott neki. Már száz éve éhezett, de ez rosszabb volt mindennél. De nem a gyöngeségt l torpant meg; valami fölkeltette a figyelmét, s továbbhajszolta, pedig a járás nehezére esett. Egy nagy fa tetején valami kapaszkodott, és gúnyos, monoton hangokat hallatott, majd egy letört faág zuhant alá ártalmatlanul vastag b rére. Felségsértés. Egy pillanatra reménykedni kezdett, hogy végre megküzdhet valakivel. Megpördült, elkapta az ágat, ami ráesett, s az ág darabokra tört. Aztán fölmagasodott, s kihívóan ráordított a kicsikére, aki a fán kuporgott, fönn a magasban. De az nem jött le; ismét gúnyos hangokat hallatott, s gyáván ott maradt a biztonságos magasban. Teljes erejével a fának vetette magát, de a fa törzse vastag volt, meg sem rezdült. Döbbenten ordítva kétszer megkerülte a fát, aztán tovább-baktatott a sötéted erd ben. Az orra el tt, egy fiatal fán egy kis szürke lény volt, egy apró sz rcsomó. Odakapott, de mire állkapcsai öszszezárultak a fán, a kicsike már nem volt ott. Csak egy elmosódott, szürke villanást látott, amint a kicsike leugrott a földre, és elfutott, miel tt egyet is léphetett volna. Egyre sötétebb lett, az erd ben már alig látott, de kiért egy holdfényes síkságra. Még mindig zte az éhség. le balra volt valami, valami kicsike és eleven kuporgott a csupasz földön. Rohanni kezdett a kicsike felé. Az nem moccant, de mikor már majdnem odaért, villámgyorsan elt nt egy lyukban. Ezután már egyre lassabban lépegetett, az izmai nem akartak engedelmeskedni. Hajnalban egy patakhoz ért. Kínlódva vonszolta oda magát, de odaért, lehajtotta nagy fejét, és ivott. Gyomrába hirtelen belehasított az éles fájdalom, aztán eltompult. Ivott újra. És lassan, t dve, leereszkedett az iszapos földre. Nem esett el, de a lábai lassan megroggyantak, s ott feküdt – a fölkel nap a szemébe sütött –, és nem tudott mozdulni. A korábban csak a gyomrában érzett fájdalom most már ott sajgott az egész testében, de tompán, inkább véghetetlen fáradtság volt ez, mint igazi kín. A nap fölkúszott az égbolt tetejére, aztán leereszkedett. Már csak homályosan látott, s odafönt szárnyas lények keringtek. Lassú, gyáva köröket írtak le az égbolton. Ennivaló, de nem száll le, nem akar harcolni. S mikor már elég sötét volt, jöttek más lények is. A földt l kétlábnyi magasban szemek vették körül, izgatott vakkantásokat hallott, aztán üvöltést. Kicsikék, ennivaló, ami nem akar harcolni és ennivalóvá válni. Az a fajta élet, ami fogócskát játszik veled. Szemek köre. Szárnyak a holdfényes égbolton. Ennivaló mindenütt, de fürge ennivaló, ami villámgyors lábakon nyomban elszalad, mihelyt meglátja vagy meghallja t, s a szeme meg a füle olyan éles, hogy mindig meglátja és meghallja t. A gyors kicsikék, akik elfutnak és nem akarnak harcolni. Feküdt, s a feje egészen a víz szélénél volt. Hajnalban, mikor a nap ismét a szemébe sütött, kissé el bbre tudta vonszolni hatalmas testét, hogy újra ihasson. Nagyot kortyolt a patakból, a testén rángás futott végig, s aztán nagyon csöndesen feküdt már, a feje a vízben. S a szárnyas lények lassan aláereszkedtek.
Gálvölgyi Judit fordítása **********
HELY VÁRKONYI TIBOR AZ UNIVERZUM „KÖZEPÉN”? „Az ember méreteiben éppen akkora, hogy cselekvéseinek terével felöleli a fizika két nagy területét, a makroés mikrofizikát. Méretei ehhez éppen megfelel ek.” Ezt olvasom egy közismert tudományos folyóiratban. És valóban! Úgy t nik, hogy az ember tömegét, nagyságát, élettartamát tekintve az ismert Világegyetem tömegének, nagyságának, élettartamának skáláján középtájon helyezkedik el! Ez igazán csodálatos, s t kissé misztikus is... Szánjunk rá egy kis id t, vizsgáljuk meg pontosabban az ember helyét az Univerzumban. Két tekintélyt fogok idézni ez ügyben. Az els G. Gamow, a radioaktív alfabomlás felfedez je, a big-bang-elmélet kidolgozója, aki Clevelanddel együtt írt, közismert Fizika c. könyvében írja: „Az ember feje körülbelül középtájon van egy atom és a Nap, illetve az atommag és a Naprendszer átmér je között.” „Vegyük észre, hogy két szívdobbanás között eltelt id körülbelül középen van csillagrendszerünk életkora és az elektron atommag körüli keringésideje között. Mindebb l úgy t nik, hogy az ember (logaritmikus léptékben) valahol középhelyen van a makrokozmosz és a mikrokozmosz között, és egyforma mértékben képes kitekinteni a csillagok magasságai vagy betekinteni az atomok mélységei felé.” (1. ábra.) A második szaktekintély (akit magam részér l nem kisebb szellemnek tartok, mint akár Gamow-t) Simonyi Károly professzor, aki A fizika kultúrtörténete c. könyvében írja: „... a Világegyetem nagy vajúdása megszülte a legcsodálatosabb objektumot, az emberi agyat, az emberi tudatot, amely a végtelen nagyot és végtelen kicsit egyaránt be tudja fogadni.” Ábrája hasonló Gamow-éhoz. (2. ábra.) Mármost két eset lehetséges. Az egyik, hogy mi, emberek olyan hallatlanul szerencsés fickók vagyunk, hogy pontosan beleszülettünk az Univerzum közepébe, ebbe az optimális méretbe, melyb l a nagy és a kicsi birodalmát egyaránt kiválóan beláthatjuk. Egy hasonló „szerencsés” esetre egyébként már Ptolemaiosz is rájött: nevezetesen, hogy a Nap és a csillagok éppen a Föld körül keringenek... A másik lehet ség, hogy a saját méreteinkhez tartozó és azt határoló nagyságrendeket érzékeljük, tapasztaljuk, ezeket vagyunk képesek megismerni. Már egy értelmes mikroorganizmus szemlélete is teljesen más lenne a világról, mint a miénk, és minden bizonnyal is kijelentené: dimenzióit tekintve áll az Univerzum közepén. Ugyanezt gondolhatja Hoyle sokat idézett Fekete Felh je is, melynek átmér je Nap-Föld távolságnyi, tömege 1.3-1024 tonna. A relativitástan tipikus példája annak, hogy még egy olyan értelmes lény is, mint az ember, mennyire rabja saját méreteinek. Miért kellett egyáltalán „külön” felismerni, kitalálni a relativitás tanát, mely sarkaiból forgatta ki hagyományos, a „józan észnek megfelel ” gondolkodásunkat, szemléletünket? És miért forgatta ki? Hogy lehet az, hogy a relativitástanban leírt események csak a makro- és mikrovilágban jelentkeznek olyan látványosan (és annál látványosabban, minél távolabbi nagyságrendekr l van szó), a mi méreteinkben nyomuk sincs? Természetesen azért, mert azokat a dolgokat kell „utólag” felfedezni, melyek a mi dimenzióinkban számunkra szokatlanok, melyeket közvetlenül sohasem tapasztalunk. Megszoktuk, hogy itt a fény nem hajlik el, mert nincs olyan er s gravitációs terünk, hogy az id függ a mozgásunktól, mert nem mozgunk közel fénysebességgel és a többi. Egy képzelt kozmikus méret lénynek az id eltolódás és térgörbület természetes életeleme, „abban n tt fel”, neki a mi emberi dimenzióinkra kell különleges szabályokat alkotnia. Nyilvánvaló, hogy mértékrendszerünk is emberszabású. Egy baktérium nem használna métert, grammot és órát, hanem ezeknek ezred- vagy milliomodrészét, így az Világegyetem-ábráján az alapmértékhez közel álló, kis (negatív vagy pozitív) kitev méretek éppen t jellemeznék, ezzel is táplálva azt a képzetet, hogy lám, a „természetes” mértékek is hozzá igazodnak. Mint a mieink az emberhez... Általános iskolás lányom csodálkozott így rá a világra: „Hát nem fantasztikus, apu, hogy a víz éppen nulla fokon fagy meg, és pont száz fokon forr?” A világ dimenzióinak közepén elfoglalt helyünkben azért sem lehetünk olyan biztosak, mert ha a világot elvileg megismerhet nek tartjuk is, létezhetnek az emberi méretek miatt gyakorlatilag hozzáférhetetlen nagy vagy kis dimenziók. Ahogyan sohasem jelenthetjük ki, hogy ismerjük a létez legkisebb anyagi részecskéket is, ugyanúgy tudjuk azt is, hogy létezhetnek távoli világegyetemek, melyeket talán soha nem fogunk felfedezni. Az ismeretlen kis vagy nagy dimenziókban pedig más anyagi és mozgásformák lehetnek érvényesek. Ezért teszi hozzá a természettudós, amikor általános természettörvényekr l beszél: „...az általunk ismert világegyetem-
ben”. A filozófusok ezt rendszerint nem teszik hozzá, s ezzel el segítik az emberközpontú világszemlélet megrögz dését. S most lássuk, hol a „világ közepe”! Megismerésünk határai, úgy vélhetnénk, koncentrikus köröket alkotva tágulnak. A primitív ember a látható fény, a hallható hang, érzékelhet id tartam, a bejárható terület által hordozott, az érzékszervekkel közvetlenül felfogható információk körét ismerte. Ma a mér - és vizsgálóeszközök segítségével, mint érzékszerveink protéziseivel, nagyjából a tízezermilliárdod millimétert l és a szeksztilliomod másodperct l a húszmilliárd fényév távolságig és húszmilliárd év id tartamig vizsgáljuk a világ dolgait. (Az emberi megismerés térbeli kiterjedésének hasonló jellemzése Gánti A kvarkoktól a galaktikus társadalmakig c. könyvében is szerepel.) Ismereteink b vülése az antik kultúráktól napjainkig jól köthet egyes korszakokhoz. A tudománytörténeti adatok vizsgálata, mérlegelése során úgy alakult, hogy az id számításunk el tti 200. év, az id számításunk szerinti 1650., 1850. és 1985. évek a mi céljainkra praktikus határkövei térbeli és id beli ismereteink fejl désének. Simonyi professzor idézett könyve sok szemléletes ábrát tartalmaz a tudományok kultúrfejl désének bemutatására. Bár az alábbiakban ismertetend ábrázoláshoz hasonlót sem ott, sem másutt nem találtam, az ábrázolás ötletét az könyve sugallta. Felvettem tehát egy koordináta-rendszert, abszcisszáján az id , ordinátáján a tér logaritmikus léptékével. Mivel ismereteink történelmünk során napjainkra váltak viszonylag legteljesebbekké, ezt „teljes kör nek” vettem, és a ma ismert Univerzumot körnek ábrázoltam ebben a rendszerben. Úgy találtam, hogy ma térben 42, id ben 39 nagyságrendet ölelnek fel ismereteink. A két tengelyen a lépték ezért kissé különböz nek adódott. Ez egyáltalán nem zavaró, mivel mértékegységeink úgyis teljesen önkényesek a Világegyetem szempontjából. (A centiméter a Párizson átmen délkör kb. 4 milliárdod része, a másodperc a földi év kb. 31.5 milliomod része.) Ezek után – a tudománytörténeti adatok alapján – nagyjából köríveket szerkesztve, felrajzoltam az egyes korok „ismerettartományát” a térben és id ben. Ezt láthatjuk a 3. ábrán, mely szerint ismeretvilágunk koncentrikus körökben való terjedésér l szó sincs, az 1985-ös körhöz képest jócskán torzult görbéket kapunk. A korszakok ismerettartományának meghatározása persze nem teljesen egyértelm . Az ember az ókorban is láthatta az Androméda-ködöt, csak nem tudta, hogy az kétmillió fényévnyire van. A bolygók mozgását viszont már mérték. Ábrázolásunknál ez utóbbi fajta ismereteket fogadtuk el. A távcs , a mikroszkóp feltalálása jó támpont. Bessel csillagtávolság-meghatározásai, Hubble vöröseltolódás-mérései nagy ugrást jelentenek. Galilei még nem számolt, nem mért ezredmásodperceket és így tovább. A felvett tér- és id pontok egy-két nagyságrendig minden bizonnyal vitathatók is lehetnek, az ábra összképén azonban ez mit sem változtat. Ismereteink egyre rohamosabban b vül köreit látva felmerül a kérdés: valóban közeledünk a megismerés határaihoz? Hiszen úgy tudjuk, a kvarkokat már nem lehet tovább osztani, és távcsöveink „utolérték” a bigbang óta megtett fényéveket. Mi lehet még ezenkívül a térben és id ben? De a megismerés történetét mutató ábránk egyre merészebb el retörést jelez. Az 1850-1930 közti 80 évben ismeretkörünk jobban tágult, mint a megel kétezer évben. A legutóbbi 55 évben sem csökkent a haladás üteme. Semmi sem mond ellent annak a lehet ségnek, hogy a szabályos körív rövidesen itt-ott kipúposodik, oválissá torzul, vagy még inkább újabb koncentrikus körív alakul... Próbáljunk meg bizonyos tudománytörténeti következtetéseket levonni az ábrából. Az ismeretek b vítése lassabban halad a hosszú id tartamok és a kis méretek irányában. Ez talán arra utal, hogy ezekben az irányokban közeledünk a megismerés határaihoz, n az „ellenállás”, nincs már sok felfedeznivalónk. Azokon a területeken, ahol hosszú id n át lemaradtak ismereteink az Univerzum dimenzióitól, egyszerre csak robbanásszer fejl dés kezd dik: a kis méretek és különösen a rövid id tartamok felé. Alakítsuk most át kissé ábránkat (4. ábra). Vegyük fel csak a mai ismereteinket mutató körívet, s szerkeszszük meg az annak középpontján átmen koordinátákat. Jelöljük be az ember helyét: testméretét és élettartamát. Jól látszik, hogy az ember milyen távol esik az áhított és az irodalomban emlegetett központi helyzetét l. A mikrovilág határától csak 16, a makroméretek peremét l már 26 nagyságrend a távolsága. A legrövidebb ismert id tartamoktól 29, a leg-hosszabbaktól mindössze 10 nagyságrend választja el. Helyzetünk tehát eléggé periferikus. Méretünket tekintve a mikrokozmoszhoz, élettartamunkat tekintve a makrokozmoszhoz állunk közelebb. Úgy is jellemezhetnénk, hogy az Univerzumban az ember igen kicsi, de elég sok ideje van. Lehet, hogy ez utóbbi az intelligencia kialakulásának egyik feltétele? (Különösen, ha figyelembe vesszük a szerzett információk generációkon át történ átadásának lehet ségét mint „id hosszabbító” tényez t.) Ábránkból kiolvashatjuk, hogy jelenkori ismereteink alapján a „világ közepe” az ezredmásodpercek, illetve a száz kilométeres nagyságrendek körül van. Nem kell tehát epekednünk eme központi pozíció után: abban a „világban” egy csecsem akkora, mint egy Balaton, s fényképez gépünk legrövidebb expozíciós idejét kell használnunk, hogy legalább egy képünk maradjon villanásnyi életér l...
1. Ábra
2. Ábra
3.Ábra
4.Ábra Az aktuálisan ismert Univerzum középpontja az id k során természetesen vándorolt. Ezt mutatják az ábrán az évszámokkal ellátott metszéspontok. Vándorlásuk egy spirált követ: ismeretszerzésünknek valamilyen tendenciáját, törvényszer ségét jelezné? Természetes, hogy ez a középpont az sid kben volt legközelebb az ember helyéhez. Pusztán vizuális hasonlóság, de azért érdekes, hogy Naprendszerünk a Tejút-galaxisban ugyanolyan „félree” helyen található, mint az ember a mi ábránkban. Tulajdonképpen ezzel be is fejeztem volna kis eszmefuttatásomat az ember „központi” helyzetér l az Univerzumban. Egy tér-id diagram láttán azonban egy természettudománnyal fert zött emberben menthetetlenül
felmerül a gondolat: vajon hol ebben a fény helye? A fényé, mely mai tudományos világképünkben, mondhatni, központi pozíciót foglal el. A fény út-id függvényét ábrázolni e rendszerben pillanatok m ve, az eredmény azonban meglep : az egyenes a „világ közepén” megy át... (Pontosabban hajszál híján, mely a szerkesztésben nem is látszik.) Az ábra szerkesztésének alapadatai jórészt kultúrtörténetiek, a középpont deduktíve adódott ki. A fény egyenese, egy fizikai adatsor pedig, hogy hogy nem, metszi azt. Vajon ad valamilyen lehet séget, alapot ez a tény további következtetések levonására? Úgy gondolom, annyit nyugodtan mondhatunk, hogy az elektromágneses sugárzások a legfontosabb információforrást jelentik számunkra a világ megismerésének folyamatában, így kerül középpontba, illetve fordítva: e köré épül fel ismert világunk. Ezek szerint mai világképünk már eléggé arányos, kerek, ha a fény a középponton fut át. Másrészt, fantáziánkat kissé eleresztve, arra is gondolhatunk, hogy a világnak szinte kizárólag azt az „oldalát” ismerjük, melyr l az elektromágneses sugárzások informálnak bennünket. Léteznek talán érzékszerveink és m szereink által nem érzékelt, ma még ismeretlen jelenségek vagy akár „világok” is... A körív talán azok irányába fog tágulni? Van még egy lehet ség: a fény út-id egyenese pusztán vak véletlen következtében megy át ábránk középpontján. E kis kitér után végül is szeretnénk elmondani, célunk csak annyi volt, hogy megvizsgáljuk: vajon az ember dimenzióit tekintve valóban az Univerzum méretskálájának közepén foglal-e helyet, embercentrikus-e a világegyetem? Az ábrák azonban az ember egy újabb „trónfosztásáról” tanúskodnak. Ha igaz, akkor a világ „fénycentrikus”... ********** SCIENCE FICTION AZ OKTATÁSBAN Az alább következ írás nem oktatásireform-javaslat, pusztán néhány gondolattal kommentált ismertetése egy Amerikában egyre jobban terjed gyakorlatnak, módszernek – a science fiction oktatásának és annak a szemléletnek, mely e jelenségnek utat nyitott. A tanítás (nemcsak a magyar) mindig a múlt felé fordul, hiszen az el dök által megismert igazságokat, megtalált törvényszer ségeket, megfogalmazott összefüggéseket kell birtokba vennünk. Mindez azonban a jöv nkért történik. Ugyanakkor egyrészt a jelen irányítja, határozza meg e folyamat milyenségét, másrészt ez állandóan konfrontálódik is a jelennel; azokkal az élményekkel és hatásokkal, amelyek a csepered embert érik. A hagyományos oktatásfelfogás e komplex folyamatban túl nagy szerepet ad a múltnak. Rögtön adódik a kérdés: a múltban jó volt ugyanennek a folyamatnak ilyen megszervezése? Azt kell mondanom: akkor igen. Az ellentmondás feloldása annak a felismerésében rejlik, hogy a XX. században vált olyan lépték vé a technológiai fejl dés, hogy mindenki számára érzékelhet en a változást tette egy emberölt biztos pontjává, szemben az emberiség eddigi történetével, amikor is a változás az egyén életében nem vagy csak jelenként átélve volt érzékelhet – az állandóságban pedig természetesen igazítanak el a múlt mintái. A társadalom (és ezen belül a fiatalok) „jöv re orientáltsága” a miénknél nyilvánvalóan sokkal nagyobb egy olyan iparilag fejlett országban, mint az USA, ahol ez ráadásul a kulturális tömegcikkfogyasztás szintjén is rendkívül feler sített. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jelenség nem világméret – és nem egyre er söd . Ránk is fokozódóan vonatkozik tehát. Vegyünk fel egy másik fonalat. Az iskolába belép fiúnak vagy lánynak egy-két évig még a „jelen a tantárgya”. Az ismerkedés a körülvev dolgokkal. A gyerekek sokat hangoztatott kreativitása éppen abból fakad, hogy az általunk természetesnek vett jelenségekre egyéniségként reagálnak, mert „friss szemek”. Még nem rögdtek beléjük a konvenciók, a szabályok. De ezek késés nélkül megérkeznek a múlt dominálta oktatásban. A gyerekek alkotó tevékenységbe való bevonásának egyik módja, ha az írásm vészet alapelemeit sajátíttatjuk el velük. Ezzel közvetett – éppen ezért legeredményesebb, „vérré váló” – úton irodalmat is tanítunk. Az általános iskola ötödik osztályában lehet kezdeni, ott, ahol nyilvánvaló krízisbe jut a kreativitás megtartásának folyamata mindkét oldalon: a tanuló személyisége a változás korszakába jut, már nem gyerek, de még nem serdül . Az eredeti képzeletvilágát (jó esetben) meg rz -kitágító, játékos elemekkel elfogadtatott tanítást „gyerekesnek” érezné. Ennek helyébe a túlságosan komoly, direkt oktatás lép, például az irodalomórán is, ami természetesen a legriasztóbb lehet. Ha írni tanítunk, a legfontosabbat célozzuk meg: az olvasás hogyanját. Emellett a helyesírás és a nyelvtani szabályok megismertetése sem marad száraz, és eredményesebb lesz: a gyerekek dolgozatán keresztül a személyes mozzanatra épít (a példamondatok például az mondataik lesznek). Hogy a legjobb választás a science fiction, nem kell sokat bizonygatni – ez a legértékesebb a 10-12 évesekhez közel álló fajok közül. Barry B. Longyear science fiction író erre alapuló rendszert dolgozott ki az írásm vészet tanítására.
El ször is tisztázzuk, mi egy történet: gép, amely akkor m ködik, ha minden része a megfelel helyen van. A következ képpen: a „horoggal” indul, melyen így vagy úgy fennakad az olvasó figyelme – a h s helyzetének minél feszültebb leírása ez. Ezt követ en kell visszamen leg feltárni, hogyan, miért került ebbe a helyzetbe. Valamilyen problémával néz szembe – ezt próbálja megoldani. Ennek során átéli a „világos pillanatot”, amikor úgy érzi, rátalált a kivezet útra, majd a „sötét pillanatot”, amikor minden összeomlik; még rosszabb helyzetben találja magát. A befejezés lehet jó vagy rossz, „felfelé” vagy „lefelé” kerül ki a szituációból. Ez tehát a cselekmény, melynek igen fontos az „id beosztása” – mikor gyorsul, mikor lassul a történet; és ez már a gép m ködésbe hozásához tartozik. Akárcsak a jellemzés, melynek folyamatosnak kell lennie. Lényeges pontja, hogy a s a m végére valamilyen módon megváltozzon, egyébként csak egy helyben jár a masina, anélkül hogy produkálna valamit. A hihet ség olyan kritérium, melynek a sci-fi esetében kiemelt szerepe van. És mindebb l nem hiányozhat az érzelem; át kell élnünk, részünknek kell lennie annak, amit leírunk. Ha nem felejtettük el, hogy milyen korú „írópalántákról” van szó, akkor, azt hiszem, igényesnek és érthet nek t nik a rendszer. Félévenként 4-6 dolgozatot írnak a gyerekek, melyek mindegyikén háromszor „mennek keresztül”, javítják, csiszolják – és közben tanulnak helyesírást, nyelvtant, irodalmat! Már az általános iskolában is fel lehet használni, ugyanakkor a sci-fi könyveket a természettudományok óráin is. Kit en beválik kiindulási pontként, illusztrálásként, érdekl dés-felkeltésként. A fenti két vezérelv határozza meg a science fiction részvételét a tanításban. Magával a science fictionnel foglalkozunk (például úgy, hogy ilyen történetet tanítunk írni), és eközben m vészeti, társadalmi, politikai, gazdasági, tudományos ismereteket adunk át, vagy pedig a különböz tantárgyakban, különböz tematikájú kurzusokban segítségként használjuk a tudományos-fantasztikus könyveket. Elizabeth Calkins és Barry McGhan arról számolnak be, hogy milyen megfontolásokból biztosítanak kiemelked szerepet a science fictionnek a középiskolai irodalomórán. Nézetük szerint a sci-fit azért értik meg könnyebben a 14-16 évesek, mert benne a küls világ ábrázolása, elhitetése a hangsúlyos els sorban, a cselekvések hordozzák az üzenetet, nem a jellemek. A sci-fi író gyakorlata szerint viszont a küls világnak szimbolikus jelentése van – ezért kiválóan alkalmasak ezek a szövegek az els dleges jelentésen túli, mögöttes tartalom felfedeztetésére, mely képesség Calkins és McGhan tapasztalatai alapján rendkívül gyenge az ilyen korú fiatalokban. A science fictionnel mint m fajjal való megismerkedés során tudatosul a diákokban, hogy minden m fajnak megvannak a maguk sajátosságai, követelményei, melyek így és így” m ködnek. Az e m fajú írások egyik központi szervez eleme az írói állásfoglalás, a világnézet. A serdül számára ez újdonság, és nemcsak sokat tanulhat ennek tisztázásával, hanem ezenközben akaratlanul is szembesíti saját magát is a társadalom egy-egy jelenségével; megkezd dik világnézetének kialakulása is. És ez az, ami minden korosztály számára a legfontosabb a tudományos-fantasztikus irodalom világában: a különböz jöv képek mindegyike az olvasó felel sségérzetét veszi célba; bármilyen távoli legyen is a jöv , mindig a jelenb l induló vagy már létez folyamat eredményeként jelenik meg, felel sséget követel perspektívába helyezve ezzel az emberi életet. Az egyetemeken, f iskolákon nagyrészt az angol tanszék hirdet meg egy vagy több szemesztert a science fiction iránt érdekl hallgatók számára. Mark R. Hillegas, a Southern Illinois University professzora azt tartja az ilyen irányú oktatás gátjának, hogy nagyon kevés irodalomtanár érdekl dik valamennyire is a technika iránt, sokan még el sem fogadják irodalmi termékként a sci-fit. E két feltétel hiánya nyilvánvalóan kizárja e m faj felvételét az el adásokba, szemináriumokba. Pedig épp a science fiction lehetne a Snow által leírt két kultúra negatív jelenségének megszüntet je: a híd. A professzor több tematikát javasol, közte olyat, mely az irodalmi „mainstream”, a f áramlat és a science fiction határán elhelyezked m veket tárgyal, vagy ami utópiák és antiutópiák nyomvonalát követi: Platónt, More-t, Bacont, Swiftet, Butiért, William Morrist, Wellst, Zamjatyint, Huxleyt, Orwellt, Vonnegutot téve a listára. A két kultúra közötti hidat olyan emberek verhetik fel, mint Stanley Schmidt, a Heidelberg College fizikai tanszékének munkatársa, gyakorló sci-fi író. Extrapoláción és felfedezésen (innovation) alapuló science fictiont különböztet meg. Épp abban jelentkezik a természettudományokban való jártasságának az el nye, hogy e kett t különválaszthatja. Az els egy ma már ismert társadalom- vagy természettudományos tény kiterjesztése, lehetséges következményeinek végiggondolása, a második új törvények tételezésén nyugszik. Az ilyen történet akkor jó, ha eleget tesz a „negatív lehetetlenség” kritériumának: a tapasztalás semmilyen területén nem mond ellent a közvetlenül kipróbált, elfogadott tételeknek, elveknek. Példának a fénynél gyorsabb rhajót említi: a tudósok a relativitáselmélet alapján bizonyítottnak vélik, hogy ilyen járm nem konstruálható. Valójában azonban csak bizonyos fajta ilyen sebesség rhajó konstruálása kizárt. Schmidt rájött, hogy az einsteini görbét kétféleképpen is ki lehet terjeszteni úgy, hogy az nem mond ellent semmilyen kipróbált elvnek, és lehet vé teszi a fénysebesség elérését. Az ilyen témák megvilágítása a legizgalmasabb természettudományi órákat, el adásokat
eredményezi. Schmidt egyébként sci-fi írást is tanít fizika (!) szakos hallgatóinak, amely közben felhasznál szituációs játékokat – például „Mit vinnél a Holdra?”- játékot, melyet természetesen indoklás, vita követ. A science fiction irodalom felhasználása az oktatásban nem korlátozódik a „science”-ra és a „fiction”-re. Robert Plank professzor (Case Western Reserve University) például a pszichológiaoktatásban használja fel, méghozzá oly módon, hogy a különböz írói választások alkotás-lélektani hátterét vizsgálja, vagy magának az írónak a személyiségére következtet. A teológiai kurzusokon igen élénk vitákra ad alkalmat idegen lények istenének elképzelése (egy-egy konkrét, erre megfelel könyv kapcsán), ahogy ezt Andrew J. Burgess (Case Western Reserve University, Cleveland State University) jelenti. A világegyetemivé tágult emberi élet izgalmas vallásetikai és –bölcseleti kérdések hordozója lehet. Robert E. Myers (Betheny College) a filozófia és a science fiction szoros kapcsolatát világítja meg. Mindketaz „eszmék és lehet ségek” világában mozog, kiindulásuk a „Tegyük fel, hogy...”, „Mi van akkor, ha...” szituáció. Mindkett a cselekvések, hitek és döntések következményeit nyomozza és értékeli. Mindezekb l már természetesen adódik, hogy a társadalomtudomány és a politikatudomány oktatói is nagy lehet séget látnak a science fictionben a már említett kétféle, kétirányú felhasználhatóságának valamelyikét alkalmazva. Szinte mindegyik fent említett területet magában foglalja, a science fiction komplexitására támaszkodik Patrícia S. Warrick (University of Wisconsin-Fox Valley) kurzusa, a Számítógép és társadalom. A számítógéppel vélhet en a jöv társadalmának a kulcsát tartja a kezében az ember. Ma már használják az élet minden területén, hatása már ma is óriási – e hatás extrapolálása, továbbgondolása az egyik legsürg sebb feladata a társadalomtudósoknak. A technikai fejl dés olyan gyors, hogy ezt a folyamatot már a közeljöv ben kontrollálni kell. Ezen a területen találkozik a legegyértelm bben a reál és humán „oldal”; az elveket és a perspektívákat egyeztetni kell, hogy e találkozás ne összeütközés legyen – amire épp a számítógép (robot) szerepével foglalkozó scifi irodalom nagy része a példa. A kurzus résztvev i között valóban ott vannak a humán és reáltudományok képvisel i. El ször megismerkednek a számítógép funkcióival, majd jelenlegi felhasználási területeivel. Ezt követ en a már lezajlott és a még lehetséges, elképzelhet társadalmi hatását vizsgálják, vitatják meg a számítógépnek. Ennek során elérkeznek ahhoz a tényleges értékrendszerhez, mely a mostani számítógépes gyakorlat mögött van, és megpróbálnak meghatározni egy olyan ideális mértékrendszert, melynek érvényesülnie kell(ene) a jöv számítógépes társadalmában. A felmerül problémák plasztikusan érzékelhet k, átélhet k a tudományos-fantasztikus m vek segítségével. Viszonyukat tekintve a számítógéphez, illetve annak hatásához, öt nagy csoportra osztotta ezeket Warrick. Az els , a domináns: a komputerizált társadalom negatív képe. Ebben a társadalomban az ember elveszti szabad akaratát, intellektuális szabadságát, egyéniségét. A gépek bürokratikus uralma mindent uniformizál. Három alapm vet tárgyalnak itt, Jevgenyij Zamjatyin Mi (We), Kurt Vonnegut Zongorajátékos (Player Piano), Ira Levin Ez a tökéletes nap (This Perfect Day) cím m vét. A számítógép szerepének pozitív megítélését f ként Asimov munkáival illusztrálják. A segít , mi több, megért , elrendez , konfliktusokat megoldó komputerr l van itt szó. A két pólus megismerése után a számítógép speciális felhasználása és annak társadalmi hatása felé fordulnak. A f témák: háború, automatizáció, a társadalom manipulálása, gépi és emberi intelligencia, számítógép és magánélet etikai problémája. Ezek után megkeresik a számítógép-technológia (sci-fi irodalomban megjelen ) azon lehet ségeit, melyek ma még távolinak t nnek. Végezetül mindezek filozófiai vonatkozásait próbálják számba venni, melyek központi tétele az ember és a gép viszonya. Összefoglalva: nyilvánvaló, hogy mára már túlléptünk a science fiction irodalom létjogosultságának kérdésén. Komplex jelenségként kell értékelnünk, vizsgálnunk, feldolgoznunk – és felhasználnunk. Nemcsak engednünk, de el kell segítenünk, hogy kulturális életünk perifériájáról a középpontba kerüljön. Jöv re irányuló tevékenységünk mindenképpen leglényegesebb része az oktatás-nevelés – mely, mint tudjuk, nem fejez dik be az iskolaévek leteltével. Tudatosítva a science fiction el nyeit – közelállása a fiatalokhoz, az „egyszer bb” olvasórétegekhez, tudomány és technika integrálása a humán értékszemléletbe, a jelen társadalmi felel sségérzetének felkeltése a jöv szemszögéb l –, be kell látnunk: talán végzetes hiba lenne, ha szerepér l lemondanánk a jöv társadalmának építésében. Nagy Péter
WEINBRENNER RUDOLF EMLÉKEZETÜNK HÉZAGAI Ha egy kicsit elgondolkodunk, észrevesszük, valami baj van az emberi emlékezettel. A múltban történt dolgok, események elmosódnak, s amit a történelem, a kultúrtörténet vagy akár a régészet meg rzött számunkra, korántsem a teljes és cáfolhatatlan igazság. Vajon tudjuk-e, ki alkalmazta el ször a kereket, ezt a csodás találmányt? Dehogy! Vagy ki találta fel például a l port, mely annyira – és nem éppen a legjobb irányban – megváltoztatta az emberiség sorsát? Ezt sem tudjuk. Mert igaz, hogy a közhiedelem egy bizonyos Schwarz Berthold nev német szerzetesnek tulajdonítja e felfedezést, de tény, hogy a kínaiak akkor már legalább ötszáz éve ismerték. Valószín tehát, hogy távol-keleti találmány. Mi a helyzet a rakétával? Feltehet en ez is távol-keleti eredet . És bármennyire a modern technikához kapcsolódik a legtöbb ember gondolatvilágában, meglehet, hogy egyid s a puskaporral. Még modern változatainak is vannak több száz éves el zményei. Ragadjunk ki ezek közül egyet, ismerkedjünk meg a több mint négyszáz éves erdélyi, nagyszebeni rakétakísérletekkel. Mikor a tüzérség a 15. század elején önálló fegyvernemmé alakult, kevés szakember akadt, aki igazán értett ehhez az új katonai-m szaki szakmához. Ezeket nagyon megbecsülték, meg is fizették, hiszen sokkal többet kellett tudniuk, mint a mai tüzéreknek. Maguk öntötték saját terveik alapján az ágyúkat, maguk készítették a port, k faragták ki a többnyire k anyagú golyókat. Sajnos, tudásuk nagyobb része véglegesen elveszett. Csak kevesen voltak olyan helyzetben, hogy írásban is rögzíthették munkájukat meg a kapcsolatos irányelveket. Mint dr. Erdélyi Gyula hadtörténész a harmincas években írt A középkor hadigépei cím tanulmányában kifejti, az ágyú és általában a távolba ható l poros fegyver vagy arab, vagy, bármilyen hihetetlenül hangzik, magyar közvetítéssel jutott Európába. Gyanús momentum ugyanis, hogy Bölcs Leó bizánci császár, aki el ször ír hosszabban a magyarokról, akiket még turkoknak nevez, fegyvertárukban valamiféle „syphonokat”, csöveket emleget, melyekb l nagy dörrenéssel láng csapott volna ki. Néhány német történész is úgy véli, hogy Európában el ször a Duna mentén használtak ágyút. A régi magyar birodalom nehéz harcai közepette bizonyára nagy súlyt helyezett az új fegyverre. S talán ennek köszönhet , hogy ránk maradt a nagyszebeni (ma Sibiu, Románia) levéltárban egy kézzel írt kódex, több nemzedék mintegy százéves munkája. A kódex els része Haasenwein János, bajor származású f pattantyús m ve. Ez a német nyelv írás a legrégebbi fennmaradt tüzérségi rendtartás. Kiolvasható bel le az els ágyútípusok öntése, a l porkészítés, a fegyverek kezelése. Hézagpótló m , mégsem biztos, hogy már Zsigmond király korában Nagyszeben birtokában lett volna. Könnyen meglehet, hogy mint családi ereklyét hozta magával egy kés i leszármazott, Haas Konrád, aki f pattantyús volt Nagyszebenben 1529 és 1569 között. további anyagokkal egészítette ki az írást. Ezek els részében az ágyúk irányzásának korszer lehet ségeivel és célzó-szerkezetekkel foglalkozik. Egy második részben tüzérségi l ismereteket, ballisztikai, puskaporgyártást, salétromgy jtést, ágyúvontatási módszereket ismertet. Ötven évvel ezel tt a hadtörténészt csak ez a két rész érdekelte. A befejez , elég terjedelmes harmadik részt egyetlen mondattal intézte el. Ez a rész – úgymond – t zijátékokkal kapcsolatos ismereteket és vegyes pirotechnikai dolgokat tartalmaz. Nos, bennünket éppen ez a harmadik rész érdekel. Ebben ugyanis Haas Konrád – akit szerencsére a magyar rhajózási Lexikon is megment a végleges feledést l – rakétaszerkezeteket, hajtótölteteket és ezekkel kapcsolatos technológiai eljárásokat ismertet. Mint a lexikon igen helyesen megjegyzi: „Jelenlegi ismereteink szerint ez a kézirat a legrégibb azok közül, amelyek többlépcs s rakétaszerkezeteket mutatnak be.” Rakétatechnikusi mivoltában Haas Konrád nevére el ször R. Charroux, a híres, vagy ha úgy tetszik, hírhedt francia szerz – Däniken esküdt ellenfele – bukkant rá. egyébként is el szeretettel szedegetett össze minden olyan történelmi anyagot, melyb l ismeretlen, fantasztikus vagy titokzatos dolgokat lehetett kiolvasni. A nagyszebeni pattantyúsra egy ismer se, Doru Todericiu román tudománytörténész hívta fel a figyelmét. Todericiu persze helytelenül vélte, hogy ismeretlen írásos forrásra bukkant, Haas írását, illetve az un. Haasenweinkódexet a magyar történészek régen ismerték. Igaz, hogy a rakétatevékenységre nem fordítottak kell figyelmet, így azt Todericiu tanulmánya ismerteti els ként részletesen a román Tudományos Akadémia lapjában, még a hatvanas években. Nézzük részletesen, mit tudott Haas Konrád? A rakéták leírása nála egyáltalán nem pusztán elméleti elképzelések, hézagos álmodozások. A kódex e részében található m szaki rajzok bizonyítják, hogy kiforrott, gyakorlatilag is használható szerkezetekr l van szó. A rakéták meghajtásához Haas szilárd hajtóanyagot alkalmazott, éspedig l por, etil-acetát és ammóniák keverékét. Az ammóniákot trágyaléb l és vizeletb l állította el . Rajzai között – és ez vívja ki leginkább bámulatunkat – két- és háromlépcs s modellekkel találkozunk. Ezeknél a fokozatok egymás utáni gyújtása és a kiégett
fokozatok leválasztása m szakilag is helyesen van megoldva. Ezek bizony nem egy álmodozó szobatudós tervei. Például a világon els ízben jelenik meg a derék f pattantyús m szaki rajzain a rakéta röppályájának stabilizálására szolgáló deltaszárny. Ha mindez csak szépen belekerült volna a kódexbe, akkor is nyugodtan állíthatnánk, hogy Haas alaposan megel zte korát. De rakétája nem maradt papiroson. Mint az részletesen is olvasható nála, a háromlépcs s változatot kivitelezte, a szükséges szilárd hajtóanyagot elgondolásai szerint el állította, s 1555-ben végrehajtotta a gyakorlati kísérletet. Több száz ember szeme láttára Haas rakétája rendben elstartolt, s fokozatait egymás után begyújtva, elt nt a világ rben. Lám, maga ez az esemény – az akkori információterjedés korlátozott volta meg az áldatlan erdélyi helyzet következtében – már végképp kitörl dött az emberiség emlékezetéb l, csak a megsárgult kódexlapok rizték meg. A leírás szerint ugyanakkor próbáltak ki ott Nagyszebenben egy jóval kisebb méret , de nagy hatósugarú, robbanófejes, un. „repül lándzsát”, egy egylépcs s rakétát, melyet Haas az ágyúk kiegészítésére kívánt alkalmazni. Egyébként ennél sokkal nagyratör bb tervei is voltak. Felvázolt ugyanis egy többlépcs s rakétasorozattal meghajtott, úgynevezett „repül házat”, mely mindenesetre a legrégibb konkrét rhajóterv a világon, ha megvalósítására nem került is sor. Hogy a kísérlet tényleg és sikerrel végbement 1555-ben, nem fikció. A kódex a szemtanú hitelességével írja le minden részletét. Íme, mi mindent sikerrel megoldottak a rakétákkal kapcsolatban már a 16. században. Ha Haas munkásságát nem annyira elszigetelten kénytelen végezni, talán sor kerülhetett volna folytatásra, továbblépésre. Sorsáról azonban 1669 után semmit sem tudunk. Ezzel a kelettel befejez dnek a kódex csaknem naplószer bejegyzései. Haas Konrád, a többlépcs s rakéta feltalálója, a kivételes m szaki tehetség erdélyi f pattantyús végleg elt nik szemünk el l. Emlékét azonban ma, mikor a rakétatechnika csodás kifejl désének vagyunk tanúi, nem szabad elfelednünk. Az példája világosan mutatja, hogy Közáp-Európa – még akkor is, mikor politikai helyzete nehéz és veszélyes volt – mindig táptalaja maradt a tudományos haladásnak, és ugyancsak kivette részét az emberiség fejl déséb l. **************** SPIDER ÉS JEANNE ROBINSON CSILLAGTÁNC Voltaképpen nem állíthatom, hogy ismertem t, legalábbis nem úgy, ahogy Seroff ismerte Isadorát. Gyermekés serdül koráról mindössze annyit tudok, amennyit jónak látott elmesélni – de azért eleget, hogy nyugodt lelkiismerettel kijelenthessem: a manapság szenzációszámba men három, egymásnak ellentmondó életrajzi regénye egyt l egyig valótlanságokból áll! Feln tt életének csak azokat a korszakait ismerem, amelyeket velem, illetve a monitorjaimon töltött – ennyi azonban az elégnél is több, hogy tudjam: valahány hírlapi cikket olvastam róla, az mind-mind mer kitalálás volt. Lehet, hogy Carrington azt hitte, jobban ismeri t, mint én, és bizonyos értelemben igaza is volt – de ma már halott, és különben sem írt róla soha. Te még csak ismerkedtél a kamerával, amikor én már a videósa voltam, és tudtam azt is, hogy honnan jött; nem volt a mi kapcsolatunkhoz hasonló sem a Földön, sem azon túl. A nem szakmabeliek úgysem érthetik ezt – valahogy úgy kell elképzelni, hogy egy személyben voltam a munka- és a harcostársa. Attól a naptól fogva együtt voltam vele, hogy rémülten, de elszántan megérkezett a Skyfacre, hogy az egész életét egy álomnak szentelje. Két teljes hónapig figyeltem lankadatlan gyakorlását, együtt dolgoztam vele, meg riztem minden felvételt, és egyet sem adok el bel lük. Természetesen a Csillagtáncot is láttam. Ott voltam; én vettem föl. Ha akarod, mesélhetek róla egyet-mást. Azzal kezdem, hogy semmiféle életre szóló szerelem nem vonzotta az r és az rutazás felé, szó sincs róla, hogy ett l vált volna a világ els zéró gravitációs táncosává – ahogy azt Cahill Shara és Von Derski Az eloldott tánc: az Új Modern megszületése cím könyvükben sugallják. Az sem igaz, amit Melberg szenzációhajhász könyvecskéje, Az igazi Shara Drummond állít, mert valóban nem volt tehetsége hozzá, hogy a Földön táncos legyen. Ha azt hiszed, könnyebb táncolni zéró gravitáción, mint hagyományos körülmények között, csak próbáld meg. De ne feledd el a zacskót, ha netalán hányingered lenne.
Melberg rágalmazásában mindenesetre van egy szemernyi igazság, ahogy az már általában lenni szokott. Egyszer en nem boldogult a Földön – de nem azért, mert nem volt tehetsége. El ször Torontóban találkoztam vele, 1984 júliusában. Akkor kerültem a torontói Balettszínház videorészlegébe, de gyötrelmes volt minden perc, amit ott töltöttem. Akkoriban mindent utáltam. Aznap egész délután a diákokat kellett filmeznem, ami kész id pocsékolás volt; ennél a munkánál csak azt gy löltem jobban, amit a telefontársaságnál kellett csinálnom. Nem láttam még az akkori végz söket, de nem is voltam kíváncsi rájuk. Szeretem nézni a jó táncosokat – de egy kezd igyekezete csak annyi örömöt szerez nekem, mint amikor a szomszéd lakásból áthallatszik az els éves violinista gyakorlása. A stúdióba lépve a lábam még a szokottnál is jobban zavart. Norrey rám nézett, nyomban otthagyta az ifjú reménységek csapatát, és odalépett hozzám. – Charlie...? Tudom, tudom. Zsenge fiókák, Charlie, a lelk k oly sérülékeny, mint a húsvéti tojás decemberben. Ne marj beléjük, Charlie... Még csak ne is ugass rájuk, Charlie, végy er t magadon... Elmosolyodott. – Valahogy így. A lábad? – A lábam. Táncos létére Norrey Drummond valahogy mégis meg rizte a n iességét, de csak azért, mert kicsi. 60 kilónál nem sokkal lehet több, abból is a szíve nyomja a legtöbbet. Képes rá, hogy a maga 164 centiméterével toronyként magasodjon a leghórihorgasabb növendéke fölé is. Több energia van benne, mint az Észak-amerikai Áramhálózatban, és legalább olyan hatékonyan hasznosítja, mint akármelyik forgólapátos szivattyú. (Tanulmányoztad valaha, milyen elv szerint m ködik a dugattyús pumpa? Figyeld meg alaposan a forgólapátos szivattyú ködési elvét. Ennek az eredeti koncepciója érdekelne els sorban, már csak az érzelmi tapasztalataim gazdagítása érdekében is.) A táncában van valami csak rá jellemz sajátságosság, csak ezzel magyarázhatom, hogy amíg a Modernet ki nem szorította az Új Modern, miért kapott olyan kevés valódi szerepet a társaság produkcióiban. Szerettem t, mert nem szánakozott rajtam. – Nemcsak a lábam – tettem hozzá. – Látni se bírom, ahogy a zsenge madárfiókák agyoncsapják a koreográfiádat. – Most fölöslegesen aggodalmaskodsz. Azt a darabot, amit ma föl kell venned... az egyik diák csinálta. – Remek! Éreztem, hogy beteget kéne jelentenem. – Elfintorodott. – Mi volt ez az elakadás? – kérdeztem. – Tessék? – Miért bicsaklott meg a hangod, amikor azt mondtad: „az egyik diák”? Elpirult. – A fenébe is, mert a húgom. Norrey és én akkor már nagyon régóta a legjobb barátok voltunk, de nekem még sohasem volt szerencsém a húgához – az ilyesmi manapság, gondolom, nem szokatlan dolog. – Akkor csakis nagyszer lehet – húztam fel a szemöldökömet. – Mindenesetre köszönöm, Charlie. – Vagy ügyesen bókolok, vagy sehogy... de most nem arról beszélek, hogy az ilyesmit örökölni lehet. Arra gondolok, hogy te, amilyen reménytelenül etikus vagy, mindent elkövetnél, nehogy az atyafiságpártolás b nébe ess. Ha te ilyen jellemzést adsz a saját testvéredr l, akkor neki fantasztikusnak kell lennie. – Charlie, tényleg az – felelte Norrey egyszer en. – Meglátjuk. Hogy hívják? – Sharának. – Norrey megmutatta, melyik , s én rögtön „megértettem, miért akadt el a hangja. Shara Drummond tíz évvel fiatalabb, húsz centiméterrel magasabb és tizenöthúsz kilóval súlyosabb volt a n vérénél. Futólag megállapítottam, hogy meglep en gyönyör , de ett l a megdöbbenésem még nem múlt el: Sophia Loren még a legjobb éveiben sem lehetett volna Modern táncos. Ahol Norrey kicsi, ott Shara nagy volt, ahol Norrey nagy, ott Shara még nagyobb. Ha az utcán látom, talán elismer en füttyentek egyet – a stúdióban csak a homlokom szaladt ráncba. – Úristen, Norrey, milyen nagydarab! – Anyánk második férje futballista volt – felelte gyászosan. – De rettenetesen jó. – Ha jó, az már önmagában rettenetes. Szegény lány. Nos, mit kívánsz, mit tegyek? – Mib l gondolod, hogy bármit is kívánok t led? – Mert még mindig itt állsz. – Ó! Tényleg. Nos, nem ebédelnél velünk, Charlie? – Miért? – Tökéletesen tisztában voltam a miérttel, de legalább egy udvarias füllentést elvártam volna. De nem Norrey Drummond szájából. – Mert mindkett tökben van valami közös vonás, azt hiszem.
Arcom rándulása nélkül fogadtam szinte bókját. – Én is így gondolom. – Akkor jössz? – Rögtön a m sor után. Már ott sem volt. Elképeszt en rövid id alatt pofozta stúdióképes csapattá az ide-oda bóklászó, fecserész ifjoncokat; ha az ember összehúzott szemmel nézte ket, akár még táncegyüttesnek is elmentek volna. Az alatt a húsz perc alatt, míg fölállítottam és kipróbáltam a berendezést, be is melegítettek. Egy kamerát eléjük, egyet a hátuk mögé állítottam, egyet pedig a vállamra vettem, hogy járkálás közben azzal vegyem föl a közeliket. Ezt rendszerint el sem szoktam sütni. Van egy játék, amit fejben lehet játszani. Ha valaki fölhívja a figyelmedet magára, vagy mások ajánlják a figyelmedbe, találgathatod, valójában ki lehet . Külsejéb l a jellemére és a szokásaira következtethetsz. Az ott? Nemtör döm, hanyag fickó: nyitva hagyja a fogkrémes tubust, és hajlamos rá, hogy a csapból igyon. ? M vészpalánta: lehet, hogy pesszáriumot visel, és saját kitalációjú kalligrafikus bet kkel írja a leveleit. Azok? Akár a Miamiból érkezett tanítón k, akik havat látni jöttek ide, vagy egy kongresszusra érkeztek. Olykor egész jól beletrafálok. Az els húsz percben nem tudtam, Shara Drummondot melyik típusba soroljam. Attól a pillanattól fogva, hogy táncolni kezdett, egy csapásra elt nt bel lem minden el ítélet. Olyan elemi er volt benne, olyan ismeretlen, meghatározhatatlan valami, amit l egyszer en él kapoccsá vált a mi világunk és a múzsák világa között. Ami engem illet, mind intellektuális, mind akadémiai szinten tisztában vagyok mindazzal, amit a táncról tudni lehet – de sem kategorizálni, sem értékelni, de igazából még megérteni sem tudtam azt a táncot, amit azon a délutánon el adott. Láttam, s t élveztem is, de a megértésére nem voltam fölkészülve. Csak lógattam a kamerát, leesett állal. A táncosok rendszerint a „középpontjukról” beszélnek, arról a helyr l, ahol a mozdulataik összpontosulnak, s ez gyakran egészen közel esik a fizikai értelemben vett gravitációs súlypontjukhoz. A „középpontodból” próbálsz táncolni, és az „összehúzódás-kitörés” eszménye, azaz a legtöbb Modern tánc lényege ennek a középpontnak az energiafókuszán alapul. Shara középpontja mintha önnön ereje hatására körbemozogta volna a szobát, s a földet ér végtagokat látszólag sokkal inkább a szabad választás, semmint a szükség kormányozta. Mi is az a szó, amivel a Nap legküls részét nevezik, azt a részt, ami még kör alakú? Korona? Igen: a test szeszélyesen forgó körpályáját négy hosszú lángnyelv követte, s szinte hullámzott a testfelszín körül. Mevéletlenségnek t nt, hogy a két alsó gyakorta érintette a földet – valójában a másik kett is csaknem azonos gyakorisággal teremtett kapcsolatot a talajjal. A többi növendék is táncolt. Ezt onnan tudom, hogy két automata videokamera végezte közben a munkáját – nem úgy, mint én –, és teljes egészében fölvette a darabot. Születés volt a m címe, és egy galaxis – mely mindent összevéve az Andromédára hasonlított – kialakulásáról szólt. Az események csak nagyjából voltak a valóságnak megfelel ek, de nem is a történeti h ség volt a cél. A darab csak jelképesen szólt egy galaxis születésél. Utólag így látom. Akkor én csak a galaxis szívét: Sharát láttam. A többiek olykor-olykor körbefogták, de én azt észre sem vettem. Úgy kellett figyelnem t, hogy szinte fájt. Ha konyítasz valamit a tánchoz, rettenetes lehet ilyesmiket hallanod. Tánc egy csillagködr l? Tudom, tudom. Még elképzelni is nevetséges. És mégis hatott. A zsigerek szintjén, a sejtekben hatott – csak az volt a baj, hogy Shara túl jó volt a többiek között. Szörnyen kilógott e féltudású, ügyetlen növendékek buzgó csapatából. Olyan volt az egész, mintha az érett Stephen Wonder egy montreali bár alkalmi bandájával lépne föl. De nem is ez fájt. Kopott kis hely volt a Le Maintenant, de a konyhájuk jó és a spárgaspecialitásuk egyenesen kit volt. Csak mutasd föl a Diner's Club-igazolványodat, majd megmutatják neked a koszos konyhájukat. De ez már a múlt. Norrey és Shara udvariasan elhárították a kaját, de az én munkakörömben az ilyesmi üdít leg hat. Különben is nagy gondban voltam. Hogyan mondjam meg egy szép n nek, hogy a legdédelgetettebb álma reménytelen? Nem kellett rákérdeznem, tudtam, hogy a legdédelgetettebb álma a tánc. S t: a hivatásszer tánc. Sokszor töprengtem már, mi hajtja a hivatásos m vészt. Vannak, akik önelégülten veszik tudomásul, hogy mások pénzt áldoznak csak azért, hogy ket lássák vagy hallják. Vannak, akiknek olyan kevés az önbizalmuk, vagy olyan szétszórtak, hogy más módon fenn sem tudnák tartani magukat. Egyesek üzenetet kaptak, s úgy érzik, tovább kell azt adniuk. Azt hiszem, a legtöbb m vészben mindhárom hajtóer egyszerre m ködik. Ezt nem rosszallóan mondom – szükségünk van arra, amit értünk tesznek. Hálásnak kellene lennünk, hogy vannak motivációik. De Shara a legritkább fajtát képviselte. azért táncolt, mert táncolnia kellett. Ki kellett mondania bizonyos dolgokat, amiket másképp nem lehetett kimondani, és arra is szüksége volt, hogy a gondolatai, az élete abban
merüljön ki, hogy ezeket kimondja. Táncának lényegét, értelmét minden más lealacsonyította, leértékelte volna. Az az egy tánc elég volt, hogy mindezt megértsem. Miközben befaltam az ételt, megrágtam, majd újra befaltam (csekély kárpótlás a zabálás dicstelen látványáért), több mint félóráig meg sem kellett szólalnom, leszámítva egy-egy odavetett morgást a hölgyek asztal feletti csevegésére. De mihelyt kihozták a kávét, Shara egyenesen a szemembe nézett, és azt kérdezte: – Most már beszél, Charlie? Hiába, Norrey húga volt. – Legföljebb érdektelenségeket. – Azt ne. Olyasmit csak érdektelen emberek mondanak. – Szeret táncolni, Miss Drummond? – Mondja meg, mi az, hogy „szeretni” – válaszolta komolyan. Kinyitottam, majd becsuktam a szám, s ez így ment háromszor. Utánam csinálhatod. – Az ég szerelmére, miért nem akar beszélni? Sikerült máris fölidegesítenie. – Shara! – Norrey határozottan megrémült. – Csitt. Tudni akarom. Rászántam magam. – Shara! Bertram Ross-szal nem sokkal a halála el tt találkozhattam. Akkor jött le a színpadról. Egy producer, aki ismert és kedvelt engem, vitt a színfalak mögé, valahogy úgy, ahogy egy gyereket viszünk Mikulásnéz be. Azt vártam, hogy a színpadon kívül, lehiggadva még öregebbnek látszik. Fiatalabbnak látszott: mintha a rá annyira jellemz , hihetetlen lendület sohasem tudna lecsillapodni. beszélt hozzám, s én egy id után már ki sem nyitottam a szám, mert hang úgysem jött volna ki rajta. Shara várt, mint aki remél még valamit. Csak lassanként fogta föl az elismerést és annak nagyságrendjét. Éppen erre voltam elkészülve. A legtöbb m vész elvárja, hogy bókoljanak neki. Amikor végre megértette, nem pirult el, nem mosolygott negédesen. Nem kapta föl a fejét, mondván: „Ó, ugyan már!” Nem mondta: „Maga csak hízeleg nekem!” Nem kapta el a pillantását. – Köszönöm, Charlie – mondta és bólintott. – Ez sokkal többet ért holmi üres áradozásnál. – A mosolyában egy kis szomorúság bujkált, mintha valami keser viccet meséltünk volna egymásnak. – Boldoggá tesz. – Az Isten áldjon meg, Norrey, mondd már meg, mi nyugtalanít? Most Norrey hangját vitte el a macska. – Csalódott bennem – válaszoltam. – Épp a rosszat mondtam. – Ez a rossz volt? – Azt kellett volna mondanom: „Miss Drummond, szerintem föl kellene hagynia a tánccal.” – Azt kellett volna mondanod: „Shara, szerintem... micsoda ? – Charlie... – szólalt meg Norrey. – Azt kellett volna mondanom neked, hogy mindenkib l nem lehet hivatásos táncos, hogy a homokos part is a tengerhez tartozik. Shara, meg kellett volna mondanom neked, hogy mondj le a táncról, még miel tt az mondana le rólad. Eltökéltségem, hogy szinte leszek hozzá, a szükségesnél nyersebb fogalmazásra ragadott, legalábbis azt hiszem. Kés bb rájöttem, hogy a nyers szókimondás sohasem bántotta Sharát. S t megkövetelte. – Miért éppen te? – Mert mi ketten ugyanabban a csónakban evezünk. Egyikünk sem tudja megvakarni ott, ahol viszket, mert nem érjük el. A szemében szelíd fény csillogott. – Neked hol viszket? – Épp ott, ahol neked. – Vagyis? – Egy csütörtöki napon vártuk a telefonszerel t. A szobatársam, Karen és én egész napos próbára indultunk, ezért üzenetet hagytunk a szerel nek. Szerel úr, el kellett mennünk, és telefonon nem tudtuk értesíteni, haha. Kérje el a kulcsot a házmestert l. A telefon a hálószobában van. A szerel nem jött. Ezek sohasem jönnek. – A kezem reszketett. – A hátsó lépcs n jöttünk haza. A telefon még mindig rossz volt, de eszembe sem jutott, hogy a cédulát levegyem az ajtóról. Másnap reggel rosszul lettem. Görcseim voltak. Hánytam. Karen és én csak barátok voltunk, mégis otthon maradt, hogy ápoljon. Gondolom, péntek éjjel a cédula még hihet bbnek t nt. Az illet egy m anyagdarabbal nyitotta ki a zárat, Karen pedig épp akkor ment ki a konyhába, amikor a pasas a sztereoberendezés dugóját húzta ki a konnektorból. Olyan dühös lett, hogy rál tt Karenra. Kétszer. A zajtól aztán megrémült; már félig kint volt az ajtón, mire odaértem. Csak annyi ideje maradt, hogy golyót eresszen a
csíp mbe, s már ott sem volt. Sohasem kapták el. És a telefont sem javították meg. – A kezem már nem remegett. – Karen pokolian jó táncos volt, de én még nála is jobb voltam. A fejemben még ma is az vagyok. Shara szeme kerekre tágult. – Charlie, csak nem te vagy... Charles Armstead? Bólintottam. – Ó, Istenem! Tehát ezért t ntél el. Megrendített a tekintete. Aztán visszatértem az önsajnálat kietlen, szeles tájairól. Most már inkább t sajnáltam. Tudnom kellett volna, milyen mély lesz az együttérzése. És ami a lényeget illette, túlságosan is egy cip ben jártunk – tényleg ugyanannak a keser viccnek voltunk a szerepl i. Elt dtem, vajon miért akartam megdöbbenteni. – Nem tudták helyrehozni a csíp det? – kérdezte lágyan. – Remekül tudok járni. Ha elég nyomós okom van rá, rövid távon még futni is tudok. De ha táncolok, abban nincs semmi köszönet. – Tehát így lettél videós. – Három éve. Manapság harisnyaköt t sem találsz többet a világon, mint olyan fickót, aki éppúgy ért a videóhoz, mint a tánchoz. Na persze, már a hetvenes években is rögzítettek táncot videóra – ahogy a híradós operarök fantáziájából futotta. Ha fölveszel egy darabot a zenekari árokban elhelyezett két kamerával, az szerinted már mozi? – Amit te teszel a táncért, az valami olyasmi, mint amit a filmkamera tett a drámáért? – Egész jól eltaláltad. Csak ott nem stimmel, hogy a tánc nem annyira a drámára, mint inkább a zenére hasonlít. Nem állhatsz le, nem kezdheted újra azt a jelenetet, amely különben elrontva kerülne be a dobozba, a forgatási ütemterv kedvéért nem rúghatod fel az id rendet. Itt megtörténik az esemény, és neked azt föl kell venned. Az én munkámat a legmagasabb áron veszi meg a lemezipar – én vagyok az az ember, aki pontosan tudja, melyik fejsze milyen sebességgel csap le az adott pillanatban... még azt is tudom, melyik a legjobb pasas, tehát kire kell a legjobban figyelnem. Van néhány hozzám hasonló. De én vagyok a csúcs. Ezt is úgy fogadta, ahogy a neki szánt bókot – névértékben. Amikor ilyesmir l beszélek, általában nem érdekel, hogyan fogadják a szavaimat, vagy el re felvértezem magam az undok válasz ellen. Boldoggá tett, hogy elfogadott; a boldogság szinte zavarba ejtett. Ett l kicsit ingerült, következésképpen megint goromba lettem, tudván, hogy úgysem bántom meg vele. – Egy szó, mint száz, Norrey azt remélte, valami hasonló, áthidaló megoldást javasolok majd neked is. Mert amit magamról elmondtam, valamiképpen az vár rád is. Shara megmakacsolta magát. – Nem hiszem, Charlie. Tudom, mir l beszélsz, nem vagyok ostoba, de hiszek benne, hogy nekem sikerülni fog. – Pedig rád is ez vár. Hölgyem, ön átkozottul behemót. A csöcseid mint egy-egy félbevágott, díjnyertes sárgadinnye, a seggedért pedig bármelyik hollywoodi csillag anyját-apját eladná... ezzel már meg is haltál a Modern tánc számára, hidd el, labdába sem rúghatsz. Érted? Az els ugrásnál bevered a fejed. Jól csinálom, Norrey? – Az Isten szerelmére, Charlie! Ett l ellágyultam. Nem dühíthetem föl Norreyt – túlságosan szeretem. – Bocsáss meg, szivi. A lábam tesz ilyen gonosszá, elképeszt en hülye vagyok. Neki találták ki a táncot, és mégsem csinálhatja. a húgod, ne csodáld hát, ha elszomorít a dolog. De én idegen vagyok, engem csak felb szít. – És bennem milyen érzelmeket kelt, mit gondolsz? – kérdezte Shara, s az arca lángolt. Mindketten megledtünk, nem is gondoltam volna, hogy ekkora hangja van. – Tehát azt javasolod, hagyjak föl az egésszel, inkább béreljek egy kamerát, igaz, Charlie? Vagy talán áruljak almát a stúdió el tt? – Az álla már remegett. – Én pedig azt mondom, Dél-Kalifornia minden istenének az átka szálljon a fejemre, ha lemondok róla. Az Isten milyen hatalmas termettel áldott meg, de nincs rajtam egy felesleges deka sem, tökéletesen jól érzem magam a römben, és Jézusra esküszöm, hogy tudok és fogok is táncolni. Lehet, hogy igazad van: az els ugrásnál beverem a fejem. És én mégis ugrani fogok. – Mély lélegzetet vett. – És most szeretném megköszönni a jóindulatú tanácsaidat, Char... Mr. Armst... ó, a fene vinné el! – Siet sen letörölte kibuggyanó könnyeit, amivel szerencsésen Norrey ölébe borított egy negyed csészényi hideg kávét. – Charlie – mondta Norrey összeszorított foggal –, csak tudnám, miért szeretlek annyira. – Mert a táncosok buták. – Odaadtam neki a zsebkend met. – Ó! – Egy darabig dörzsölgette a kávéfoltot. – És te miért szeretsz engem? – Mert a videósok okosak. – Ó!
Egész délután otthon voltam: átnéztem a délel tt fölvett anyagot, s minél inkább odafigyeltem, annál dühösebb lettem. A tánc komoly elhivatottságot követel, méghozzá rendkívül fiatal korban – vak odaadást, az öröklött tulajdonságok még ismeretlen lehet ségeivel való hazárdjátékot és különleges táplálkozást. Tegyük fel, az ember hatévesen klasszikus balettet tanul – és tizennégy éves korára olyan széles lesz a válla, hogy az évek hosszú sorának minden er feszítése kárba vész. Shara a Modern táncra tett föl mindent – és túl kés n döbbent rá, hogy az Isten egy n testével áldotta meg. Nem volt kövér – láttad. Magas volt, er s csontozatú, és erre a vázra dús, érett asszonyi formák rakódtak. Ahogy újra meg újra lejátszottam a Születés kazettáit, úgy elhatalmasodott rajtam a fájdalom, hogy a lábam sajgásáról is megfeledkeztem. Olyan volt, mintha a világ legjobb kosárlabdázója nem n tt volna 120 centiméternél magasabbra. Egy Modern táncosnak feltétlenül csapatban kell táncolnia. Csak ha látják, veszik az embert észre. Visszafelé menet a stúdióba Norrey elmondta, mi mindent próbált meg Shara, hogy bekerüljön egy együttesbe – ahogy mesélt, szinte minden szavát el re tudtam. – Merce Cunningham látta t táncolni, Charlie. Martha Graham látta t táncolni nem sokkal a halála el tt. Mind a kett meleg szavakkal méltatta a koreográfiájáért éppúgy, mint a technikájáért. De helyet egyik sem ajánlott föl neki. Nem is hibáztathatom, talán még meg is értem ket. Persze hogy Norrey megértette ket. Sharában a saját hiányosságát látta százszorosára fölnagyítva: az egyediséget. Egy együttes tagjának el kell tudnia táncolni a legtökéletesebb szólót, de ugyanakkor tudnia kell azt is, hogyan olvadjon bele a csapatba, hogyan rendelje alá magát az együttes er feszítésnek. Shara senki mással öszsze nem téveszthet egyénisége gyakorlatilag alkalmatlanná tette t arra, hogy egy társulat tagja legyen. Csinálhatott bármit, magára vonta a figyelmet. És ha már egy férfi rajta felejtette a szemét, többé el sem fordította róla. Manapság el fordul, hogy a Modern táncosok meztelenül táncolnak, ill hát, hogy a testük egy tizennégy éves fiúéra hasonlítson. Persze hölgyek is táncolhatnak hiányos öltözékben, de még anélkül is, csak sose felejtsük el, hogy itt M vészet folyik. Egy színészn , egy muzsikus, egy énekes vagy fest megengedheti magának a buján dús, elragadóan gömbölyded formákat – de egy táncos legyen csaknem olyan nem nélküli, mint a legdivatosabb modell. Az Isten tudja, miért van ez így. Shara ha akarja, sem tudta volna nemi varázsát szám zni a táncából – de ahogy elnéztem t a monitoromon, tudtam, ilyesmi esze ágában sincs. Miért éppen azon a területen tört fel a zsenialitása, ahol – a modellekén és az apácákén kívül – csak teher a nemi vonzer ? Úgy sajnáltam, majd a szívem szakadt meg érte. – Egyáltalán nem jó, ugye? Megpördültem és ráreccsentettem: – Az istenit, majdnem elharaptam a nyelvem! – Ne haragudj. – Ellépett az ajtóból, és bejött a nappaliba. – Norrey mondta, hol laksz. Az ajtó félig nyitva állt. – Elfelejtettem becsukni, amikor hazajöttem. – Nyitva szoktad hagyni? – Tanultam a leckéb l. Még egy bármennyire kiéhezett kábítós sem lép be egy olyan lakásba, ahol nyitva az ajtó, és szól a rádió. Nyilván itthon vannak. Egyébként igazad van, a világon semmi jó nincs benne. Ülj le. Leült a díványra. A haja most ki volt bontva, és nekem jobban tetszett így. Kikapcsoltam a monitort, kivettem és a polcra dobtam a kazettát. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nem kellett volna úgy leteremtselek az ebédnél. Csak segíteni akartál. – Megérdemeltem. Már sejtem, micsoda g znyomás szabadult ki akkor bel led. – Öt éve gy jtögettem. Arra gondoltam, inkább az Államokban kezdem, és nem Kanadában. Ott messzebbre jutok és gyorsabban. Most visszajöttem Torontóba, de nem hinném, hogy majd itt boldogulok. Igaza volt, Mr. Armstead, átkozottul behemót vagyok. Amazonok ne táncoljanak. – Még mindig Charlie a nevem. Figyelj, kérdeznék valamit t led. Az a legutolsó mozdulat, a Születés végén, az mi volt? Én valami hívásnak véltem, Norrey szerint búcsú volt, de most, hogy újra lejátszottam, inkább valami vágyakozásnak gondolom, mint amikor az ember valami elérhetetlen után nyúl. – Akkor sikerült. – Tessék? – Én úgy gondolom, egy galaxis születése mindhármat kifejezi. Jelentésüket tekintve oly közel állnak egymáshoz, hogy hülyeségnek tartottam külön-külön mozdulattal kifejezni ket.
– Hm. Egyre rosszabbul hangzik. Mi lett volna, ha Einstein beszédzavarban szenved? Miért nem tudsz te rossz táncos lenni? Csak tréfáltam. Ez – mutattam a kazettára – kész tragédia. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy a magam kedvtelésére ezután is táncolhatok? – Nem. Neked az rosszabb lenne, mintha egyáltalán nem táncolhatnál többé. – Istenem, milyen éles szemed van! Vagy ilyen könny átlátni rajtam? Vállat vontam. – Ó, Charlie – tört ki bel le –, most mit tegyek? – Jobb, ha ilyesmit nem kérdezel t lem – feleltem furán elvékonyodó hangon. – Miért ne? – Mert kétharmad részt máris szerelmes vagyok beléd. És mert te nem vagy és nem is leszel soha szerelmes belém. Továbbá mert éppen ezt nem kellene t lem kérdezned. Kicsit meghökkent, de gyorsan összeszedte magát. Tekintete ellágyult, és lassan ingatta a fejét. – Még azt is tudod, hogy miért nem vagyok, ugye? – És hogy miért nem leszel. Rettenetesen féltem, hogy azt találja mondani: „Bocsáss meg, Charlie.” De újabb meglepetéssel szolgált. Ezt mondta: – Az egyik lábam ujjain meg tudnám számolni, hány feln tt férfival találkoztam az életben. Hálás vagyok neked. Talán a tragikomédiák párban fordulnak el ? – Néha. – Nos, akkor mindössze azt kell kitalálnom, hogy mihez kezdjek az életemmel. Erre rá fog menni a hétvégém. – Folytatod a tanulást? – Okosabbat nem tehetek. A tanulás sohasem vész kárba. Norrey megtaníthat még egyre-másra. Az agyam hirtelen belendült. Az ember eszes állat, nem? Igazam van? – És ha nekem jobb ötletem van? – Ha neked bármilyen ötleted van, az csak jobb lehet. Beszélj. – Kell neked a közönség? Úgy értem, az él közönség? – Mire gondolsz? – Talán van valami vigasztaló. Figyelj! Manapság minden tévéállomást videoberendezéssel szerelnek föl, igaz? Az emberek már beszerezték az összes régi filmet, az Earnie Kovács-féle programokat, mindazt, amire eddig vágytak... most megint valami új kellene nekik. Valami egzotikus; olyasmi, ami kicsit elvontabb a híreknél meg a helyi adásoknál, valami más... – A független videotársaságokra gondolsz? – Igen. A TDT is gondolkodik rajta, hogy kilép a piacra, a Graham-társaság meg már ki is lépett. – És? – Mi lenne, ha szabadúszók lennénk? Te meg én. Te táncolsz, én fölveszem: tiszta üzlet. Van néhány kapcsolatom, és talán újakat is szerezhetek. A zenei világban tíz nevet is mondhatok neked, akik sohasem turnéznak, csak a kazetta és a kazetta. Miért ne kerülhetnéd meg a hivatásos táncegyütteseket? Miért ne léphetnél ki egyenesen a nyilvánosság elé? Él ben talán... Az arca kigyulladt, akár egy lampion. – Charlie, gondolod, hogy ez sikerülne? Komolyan gondolod? – Egy hógolyóra sincs nagyobb esélyünk. – A szoba túlsó sarkában álló h höz mentem, kivettem bel le a nyaranta rzött hógolyót, és odadobtam neki. Éppen csak sikerült elkapnia, és amikor rájött, mi van a kezében, kitört bel le a nevetés. – Most már igazán hiszek benne, hogy dolgozhatunk a TDT-nek, és minden id met ennek szentelem – mondtam. – Az id met, a felvett anyagomat, a felszerelésemet és a spórolt pénzemet. Mindent ráteszek. Megpróbált komoly lenni, de a hógolyó égette a tenyerét. – Hógolyó júliusban! – kiáltotta nevetve. – Te rült! De számíthatsz rám. Nekem is van egy kis félretett pénzem. És... és gondolom, amúgy sincs más választásom, nem igaz? – Ez az igazság, azt hiszem. Az elkövetkez három év volt a legizgalmasabb id szak az életemben, mindkett nk életében. Mialatt néztem és filmeztem, Shara egy potenciálisan nagy táncosból valami egészen leny göz jelenséggé alakult át a szemem el tt. Olyasmit csinált, amire egyszer en nem találok szavakat. Megteremtette a táncban azt, ami a zenében a dzsessz volt.
Shara számára a tánc, úgy, ahogy volt, az önkifejezést jelentette, a kezdetet, a véget és mindazt, ami e kett között volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszabadult az együttesekbe való beilleszkedés kínjától, a koreográfiát az önkifejezés gátjának tekintette, el re besulykolt sablonnak, amely, mint valami szövegkönyv, kérlelhetetlenül megszabja a határokat. És mert ilyennek érezte, lebecsülte a koreográfiát. Egy dzsessz-zenész tucatnyi egymást követ estén szólaltathatja meg a Tunéziai éjszakát, és mégis minden este más zenét fog játszani, attól függ en, hogy pillanatnyi hangulatában hogyan interpretálja a dallamot. M vész és m vészete között teljes az egység: a teremtés a pillanat m ve. A dallam elindul, s a mer öszevisszaságból mégis hazatalál. Shara éppen így tolta vissza az el re elkészített koreográfiát a kiindulópontig, s csak a vázat hagyta meg, hogy fölépíthesse rá mindazt, amit az adott pillanat megkövetelt; a többit úgy rögtönözte e váz köré. E dolgos három év során sikerült lerombolnia a válaszfalat önmaga és a tánca között. A szakma általában gúnnyal illeti azt, aki tánc közben improvizál, holott mindenki gyakorolja, kivált a bel le nyerhet könnyedségért. De azt már nem vették észre, hogy a tetézett improvizáció, az el re alaposan átgondolt, egy téma köré épített rögtönzés nem más, mint az a magától értet és megtehet következ lépés, amit maga a tánc diktál. Shara megtette ezt a lépést. Az embernek nagyon-nagyon jónak kell lennie, hogy élni tudjon ezzel az óriási szabadsággal. elég jó volt hozzá. Nincs értelme, hogy részletezzem a Drumstead Vállalat szakmai sikereit ez alatt a három esztend alatt. Keményen dolgoztunk, csináltunk néhány csodás felvételt, amit még egy levélnehezékért sem tudtunk eladni. A házi videokazetta-ipar valóban létezett már – és annyit értett a Modern tánchoz, amennyit a lemezipar konyított a blueshoz, amikor az megszületett. A nagy társaságok biztosítékokat, a kicsik meg olcsó tehetséget akartak. A helyzetünk végül már olyan reménytelen volt, hogy a kalóztársaságokkal is megpróbálkoztunk; rá is jöttünk, amit már amúgy is tudtunk: sem a szakértelmük, sem a presztízsük, sem a technikai tudásuk nem volt elegend hozzá, hogy a bírálatukat komolyan vehessük. A leveg be elröppen tanácsok meg valahogy úgy m ködtek, mint a génkészlet: a kell mennyiség híján az ember nem megy velük semmire. A hihetetlenül tehetséges muzsikus és szövegíró, John Koerner, a „Pók” 1972 óta készíti és adja el a saját lemezeit. Hányan hallottak róla közületek egyáltalán? 1987 májusában megtaláltam a postaládámban a VisuEnt Inc. levelét, amelyben közölték, hogy legmélyebb sajnálatukra meg kell szüntetniük az el vételi jogunkat. Egyenesen Shara lakására mentem; a lábam úgy fájt, mintha a csontvel helyére gyújtóbombát tettek volna, amit lángra is lobbantottak. Nagyon hosszú volt az út odáig. Amikor megérkeztem, éppen az A súly tény cím táncán dolgozott. Sok id be, energiába, verítékbe került, mire a nappaliját stúdióvá alakította át, s ráadásul még a háztulajdonost is tisztességesen meg kellett kennie; de még így is olcsóbban úszta meg, mintha bérelt volna egyet – nem is szólva az általunk elképzelt díszletekr l. Aznap egy magas hegy volt a díszlet: amikor beléptem, a kalapomat egy ál-égerfára akasztottam. Rám villantotta a mosolyát, de nem állt le, inkább egyre magasabbra és magasabbra szökkent. A leggyönyöbb hegyi kecske volt, akit életemben láttam. Pocsék kedvemben voltam, legszívesebben elhallgattattam volna a zenét (McLaughlin és Miles szólóztak fölváltva), de ha Shara táncolt, egyszer en nem bírtam félbeszakítani. Irányított ellenpontozással, fokról fokra építette föl, végül szinte fölhajította magát a leveg be, ott is maradt egészen addig, míg úgy érezte, elérte a tökéletes és kiteljesedett állapotot, majd levetette magát a földre. Leérvén néha továbbgurult, máskor a kezére esett vissza, de az esési energiát mindig átvitte valami más mozgásba, sohasem tartotta vissza. Mire minden energiáját kiadta és befejezte, én is eléggé megnyugodtam, hogy filozofikus beletör déssel vegyem tudomásul kölcsönös szakmai összeomlásunkat. A befejez pozícióban teljesen magába roskadva, lehorgasztott fejjel kuporgott, tökéletesen érzékeltetve a megaláztatást, amit a gravitációval való harcában kellett elszenvednie. Muszáj volt tapsolnom. Éreztem, milyen giccses, amit teszek, de nem állhattam meg. – Köszönöm, Charlie. – A fene vinné el! A súly valóban tény. Amikor el ször mondtad a címét, azt hittem, megbolondultál. – A táncban ez az egyik legkönyörtelenebb tény, és mégis mindent megtehetsz vele. – Majdnem mindent. – Tessék? – A VisuEnt fölbontotta a szerz désünket. – Ó! – A szemén nem látszott semmi, de én tudtam, mi játszódik le mögötte. – No és ki a következ a listán? – Nincs következ a listán. – Ó! – Ezúttal már látszott. – Ó! – Tudhattuk volna el re. A nagy m vészeket sohasem becsülik meg életükben. Ha most holtan rogynánk össze, holnap megjönne a siker is.
Miatta akartam er s lenni a magam módján; tudta ezt, és megpróbált er s lenni miattam. – Talán egy halálbiztosítási vállalkozást kellene alapítanunk m vészek számára – mondta. – Jutalékot fizetnénk az ügyfélnek a helyzetének megfelel , szerz désben biztosított kamat ellenében, s biztosítanánk a haláláról. – Nem is veszíthetnénk rajta. De ha történetesen még életében híressé válna, kártalanítana bennünket. – Fantasztikus. Hagyjuk abba, miel tt halálra nevetném magam. – Jó. Hosszú ideig hallgatott. Hiába dolgozott az agyam még most is lázasan, semmit sem tudtam átadni neki – egyszer en nem m ködött semmi. Végül fölállt, és kikapcsolta a zenegépet, amely halkan nyüszített, amióta a szalag lefutott. Hangos kattanás hallatszott. – Norrey vett valami telket a Prince Edward-szigeten – mondta, és nem nézett a szemembe. – Van ott egy ház is. Egy régi viccel próbáltam eltéríteni a szándékától – egy gyerekr l szól, aki az elefánt ketrecét takarítja a cirkuszban, pedig az apja hajlandó lenne visszavenni, ráadásul különb munkával kecsegteti. – Micsoda? És itthagynád a szórakoztatóipart? – Fene egye a szórakoztatóipart – mondta lágyan. – Ha most kiköltözöm a szigetre, talán még idejében kigyomlálhatom és föláshatom a földet, hogy virágot ültessek bele. – Az arca hirtelen megváltozott. – És veled mi lesz? – Velem? Velem minden rendben lesz. A TDT megkeresett, hogy menjek vissza hozzájuk. – Ennek hat hónapja. – Megint szóltak. A múlt héten. – És te nemet mondtál. Idióta. – Lehetséges, lehetséges... – Az egész nem volt több, mint átkozott id pocséklás. Minden, amit idáig csináltunk. Ez a rengeteg energia. Ez a rengeteg munka. Ezzel az er vel inkább a szigeten gazdálkodtam volna, azóta már milyen jól teremne a föld. Micsoda veszteség, Charlie, micsoda átkozott id veszteség! – Nem, nem hiszem, Shara. Tudom milyen üresen hangzik, hogy „semmi sem megy kárba”, de... látod, ez is olyan, mint az, amit az imént táncoltál. Lehet, hogy a gravitációt nem gy zheted le, de milyen csodálatos dolog, hogy megpróbáltad. – Igen, tudom. Emlékezz a Fénybrigádra. Emlékezz az Alamóra. k megpróbálták. – Keser en fölnevetett. – És ezt tette a Názáreti Jézus is. Anyagi ellenszolgáltatásért tetted, vagy mert valami kényszerített rá? Ha semmi más hasznunk nincs is bel le, van néhány százezer lábnyi csodálatos felvételünk, amelynek a kereskedelmi értéke ugyan nulla, az igazi értéke azonban felbecsülhetetlen, és én ezt nem tekintem pazarlásnak. Ennek most vége, mindketten valami másba kezdünk, de nem volt hiábavaló. – Észrevettem, hogy kiabálok, és gyorsan elhallgattam. összeszorította a száját. Kis id múlva már mosolyogni próbált. – Igazad van, Charlie. Nem volt hiábavaló. Jobb táncos vagyok, mint valaha. – Ez a beszéd. Megszabadultál a koreográfiától. Bánatos mosoly jelent meg az arcán. – Igen. Ez még Norrey szerint is zsákutca. – Nem zsákutca. A költészetben nemcsak haiku és szonett létezik. A táncosok nem szükségszer en robotok, akik a testükkel mondják föl a betanult verset. – Ezt teszik, ha meg akarnak élni bel le. – Néhány év múlva újra megpróbáljuk. Talán akkor már jobban föl lesznek készülve rá. – Bizonyára. Hozhatok egy italt? Aznap éjjel – el ször és utoljára – vele aludtam. Reggel, mialatt összecsomagolt, szétszedtem a díszleteket a nappaliban. Megígértem, hogy majd írok. Megígértem, hogy mihelyt tudom, meglátogatom. Levittem és bepakoltam a csomagjait a kocsiba. Megcsókoltam, aztán integettem utána. Elmentem, hogy igyak egyet – másnap hajnali négykor egy rabló már elég részegnek gondolt, így aztán eltörtem az állát, az orrát, két bordáját, és végül leültem a hátára, és sírtam. Hétf n reggel, kezemben a kalapommal, megjelentem a stúdióban – a szám zlött, mint egy várótermi hamutartó –, és újrakezdtem a régi munkámat. Norrey egy szót sem kérdezett. Az élelmiszerárak úgy megemelkedtek, hogy a viszkin kívül semmit sem ettem, s hat hónap múlva kirúgtak, így ment ez hosszú ideig. Egyszer sem írtam neki. Csak leírtam, hogy „Kedves Shara”, s máris elakadtam. Amikor már odáig jutottam, hogy eladom a videofelszerelésemet, s az árán piát veszek, valami kattant bennem, és hirtelen világosan láttam a helyzetemet. Ez a cucc volt minden, ami még megmaradt nekem az életben,
így aztán nem a zálogházba mentem, hanem a helybéli alkoholelvonóba, ahol kijózanodtam. Egy id után eltompult a lelkem, s már nem is rángatóztam ébredéskor. Százszor is megpróbáltam letörölni a kazettákat, amiket még Sharáról riztem – neki is megvoltak a saját kópiái –, de végül csak nem vitt rá a lélek. Olykor-olykor elt dtem, hogyan mehet a sora, de nem tudtam volna elviselni, hogy megtudjam. Ha Norrey hallott is valamit, nekem nem mesélt róla. Megpróbálta elintézni, hogy harmadszorra is visszavegyenek, de reménytelen ügy volt. Rettenetes dolog a jó hírnév, ha az ember egyszer már elveszítette. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy egy New Brunswick-i iskolatévénél munkát kaptam. Így telt el egy-két hosszú év. 1990-re kijöttek a vidfonok, és én át is alakítottam az enyémet a telefontársaság tudta és hozzájárulása nélkül, mert mind közül ket utáltam a legjobban. Amikor egy júniusi estén szelíden villogni kezdett a mogyorószín üvegbura, amit a nyavalyás cseng helyett beszereltem, bekapcsoltam a mikrofont és a képerny t, hátha a hívónak is van vidfonja. – Halló? volt az. Amikor megláttam Shara arcát, hirtelen jeges rémület rántotta össze a gyomromat, mert amióta abbahagytam az ivást, már nem t láttam mindenütt, s iszonyú lett volna, ha most elölr l kezd dnek a látomásaim. De amikor pislogtam, s még mindig ott volt, egy kicsit megnyugodtam, és szólni próbáltam. Nem ment. – Üdv, Charlie! Régen láttuk egymást. Másodjára már sikerült. – Mintha tegnap lett volna. Valaki másnak a tegnapján. – Szerintem is. Napokba telt, míg megtaláltalak. Norrey Párizsban van, és senki más nem tudta, hová t ntél. – Na igen. Hogy megy az élet a farmon? – Én... én azt abbahagytam, Charlie. Igaz, hogy még a táncnál is kreatívabb, de mégsem ugyanaz. – De hát akkor mit csinálsz? – Dolgozom. – Táncolsz? – Igen. Charlie, szükségem van rád. Úgy értem, munkát kínálok neked. A te kameráidra és a te szemedre van szükségem. – Hagyd a min sítéseket. Elég annyi, hogy szükséged van rám. Hol vagy? Mikor indul oda a következ gép? Melyik kamerákat csomagoljam be? – New Yorkban vagyok, egy órára t led, és egyiket se. A „kameráidat” nem szó szerint értettem, hacsak újabban nem GLX-5000-sekkel és Hamilton kever asztallal dolgozol. Füttyentettem. Még a szám is sajgott bele. – Ezeket nem az én pénztárcámnak találták ki. Egyébként is régimódi vagyok; szeretem, ha a kezemben tarthatom ket. – Most majd Hamiltonnal fogsz dolgozni, és egy vadonatúj, húsz inmutos Masterchrome-mal. – Ópiumot termesztettél azon a telken? Vagy a kapálógép gyémántokat forgatott ki a földb l? – A munkádat Bryce Carrington fogja fizetni. Pislogtam. – És most lennél szíves fölszállni arra a gépre, hogy elmondhassam, mir l van szó? Gyere az Új Korba, és keresd az elnöki lakosztályt. – A pokolba azzal a géppel, gyalog megyek. Úgy gyorsabb. – És letettem a telefont. A fogorvosom várószobájában lév Time magazin szerint Bryce Carrington, a géniusz úgy lett multimilliomos, hogy jó néhány iparmágnást rávett, jegyezzenek részvényeket a Skyfacre, arra az óriási, Föld körül kerinkomplexumra, amely farba rúgta a kristálydetektorok piacát. Ahogy visszaidéztem a sztorit, valami ritka gyermekbénulásos kór sorvasztotta el mindkét lábát, s láncolta a tolókocsijához. De a lába csak az erejét vesztette el, nem a m köd képességét – csökkentett gravitáción elég jól boldogult vele. így aztán megépítette a Skyfacet, bányászokat küldött vele a Holdra, hogy ellássák olcsó nyersanyaggal, meg a kering építményen éldegélt, csökkentett gravitáción. A képe alapján meglehet sen sikeres alkotóegyéniségnek látszott (ellentétben a cikk írójával). Ennél többet nem is tudtam róla. Nem sok figyelmet szenteltem a híreknek, s ami az rt illeti, az még annyira sem érdekelt. Akkoriban az Új Kor volt a szálloda New Yorkban, a Sheraton romjain építették föl. Ultrahatékony biztonság, golyóálló ablakok, a kinti leveg nél vastagabb sz nyegek, a hall pedig csak úgy árasztotta azt az építészeti meggy dést, amit John D. MacDonald egyszer úgy jellemzett, mint a „Korai Protézis-korszak”-ot. B zlött a pénzt l. Örültem, hogy végül is a nyakkend mellett döntöttem, s bántam, hogy a cip met nem fényesítettem ki. Ahogy beléptem, egy elképeszt ember állta el az utamat. A mozgása és a felépítése olyan volt, mint a legkeményebb és legfürgébb kidobóemberé, akit valaha láttam, úgy volt öltözve és úgy viselkedett, mint az Úris-
ten f komornyikja. Közölte, hogy a neve Perry. Úgy kérdezte meg, lehet-e valamiben a szolgálatomra, mintha maga sem gondolná komolyan. – Hogyne, Perry – feleltem. – Lekötelezne, ha fölemelné az egyik lábát. – Miért? – Húsz dollárba lefogadom, hogy a cip talpát is kifényesítette. Halványan elmosolyodott, de nem mozdult. – Kit óhajt látni? – Shara Drummondot. – Nem szerepel a nyilvántartásban. – Elnöki lakosztály. – Ó! – Fény gyúlt az agyában. – Mr. Carrington hölgykísér je. Miért nem ezt mondta? Várjon egy kicsit, kérem. – Mialatt telefonon megkérdezte, valóban várnak-e, s közben a fél szemét állandóan rajtam, egyik kezét pedig a zsebén tartotta, én a szívem dobogását próbáltam lecsillapítani, arcvonásaimat pedig rendbe szedni. Beletelt kis id be, míg sikerült. Tehát így állunk. Akkor minden rendben. Szóval így állunk. Perry visszajött, és átadott nekem egy parányi rádióadót, amely segítségével úgy juthattam át az Új Kor folyosóin, hogy közben egyszer sem vágott ketté az automata lézersugár. Még azt is elmagyarázta gondosan, hogy ha nem adom vissza, és megpróbálok kisétálni az épületb l, akkor a szerkenty egy nagyobbacska lyukat fog ütni rajtam. De abból ítélve, ahogy most beszélt hozzám, egyszerre négy lépcs fokot ugorhattam a szemében a társadalmi ranglétrán. Megköszöntem neki, ámbár kutya legyek, ha tudom, hogy mit. Csak mentem a zölden foszforeszkáló nyilak után, melyek a lámpabura nélküli mennyezeten világítottak, és hosszú, látványokban gazdag séta után megérkeztem az elnöki lakosztályhoz. Shara az ajtóban várt; a ruhája engem leginkább az angyalok pizsamájára emlékeztetett. Szinte törékenynek látszott benne az a nagy test. – Szia, Charlie! Jóindulatú voltam és kedélyes. – Szia, kislány! Klassz kis nyomortanya. Hogy szolgál a kedves egészséged? – Nem szolgál. – Nos, akkor hogy szolgál Carrington? – Nyugalom, fiú. – Gyere be, Charlie. Bementem. Olyan volt, mint az a hely, ahol a királyn szállt meg, amikor itt járt, és nyilván jól is érezte magát benne. A nappaliban akár egy repül gép is leszállhatott volna, de úgy, hogy közben odaát, a hálószobában békén alhatott az ember. Két zongora volt. Kandalló csak egy, de egy bivalyt meg lehetett volna sütni benne. Itt aztán elteng dhet az ember. A quadióban Roger Kellaway volt látható, s egy rült pillanatig azt hittem, is itt van, s valami láthatatlan, harmadik zongorán játszik. Tehát így állunk. – Adhatok valamit, Charlie? – Hogyne. Hasisolajat, a Tangier Supreme-félét. S a pipámba Dom Pérignont. El sem mosolyodott, csak odament egy szekrényhez, amely olyan volt, mint valami törpe katedrális, és pontosan azt vette ki bel le, amit rendeltem. Sikerült egykedv arccal rágyújtanom. A buborékok csiklandozták a torkomat, a roham pedig tökéletes volt. Éreztem, hogy megnyugszom, és elég volt néhány szívás a vízipipából, is megnyugodott. Akkor egymásra néztünk – de úgy igazán egymásra néztünk –, aztán körbepillantottunk a szobán, majd újra összenéztünk. Egyazon másodpercben robbant ki bel lünk elemi er vel a nevetés; ez a nevetés az összes fény zést kisöpörte a szobából, s a helyére valami másfajta gazdagságot engedett be. A nevetése semmit sem változott: ugyanaz a csukladozó, hasból jöv , rekedtes kacagás volt, amelynek fesztelensége és életereje csodálatosan megnyugtató hatással volt rám. Ett l annyira megkönnyebbültem, hogy nem tudtam abbahagyni, ez viszont t ingerelte újabb nevet rohamra, és amikor már-már lecsillapodtunk volna, hirtelen fölfújta az arcát, s egy dadogó arpeggiót préselt ki a száján. Egy réges-régi felvételen, Spike Jones nevet lemezén a kürtös megpróbálja eljátszani A dongó röpte cím darabot, de közben elneveti magát, mire az egész banda két teljes percen át röhög... Valahányszor kifogynak a leveg l, a kürtös újabb futammal próbálkozik, aminek megint csak röhögés lesz a vége. Valahányszor Shara szomorú volt, tíz dollárban fogadtam vele, hogy nem tudja végighallgatni ezt a lemezt úgy, hogy legalább el ne kuncogná magát. Mindig én nyertem. Amikor rájöttem, hogy most ezt akarja az eszembe juttatni, szabályosan beleborzongtam, s szinte megsemmisültem az újabb nevet rohamtól – egy perccel kés bb pedig már elértük azt a fokot, amikor szó szerint leestünk a székr l nevettünkben, és a kacagás kínjában hason fekve vertük öklünkkel a padlót. Néha felidéztem magamban ezt a nevetést, de csak ritkán, mert az ilyen emlékek hamar elvesztik a varázsukat, ha az ember gyakran lejátssza magában. Végül már csak vigyorogni tudtunk lihegve, és aztán fölsegítettem t. – Micsoda fantasztikusan ronda hely – mondtam még mindig csukladozva.
körülnézett, és megvonta a vállát. – Ó istenem, hát persze hogy az, Charlie. Egy ilyen helynek szükségszer en rondának kell lennie. – Egy rettenetes pillanatig azt hittem, neked van rá szükséged. Elkomolyodott, és egyenesen a szemembe nézett. – Charlie, szeretném, ha megsért dhetnék ezért. Bizonyos értelemben szükségem van rá. Összehúzott szemmel néztem vissza. – Hogy érted ezt? – Szükségem van Bryce Carringtonra. – Ezúttal felsorakoztathatod az érveidet. Milyen értelemben van rá szükséged? – Szükségem van a pénzére! – kiáltotta. Hogy tud az ember egyszerre ellazítani és megfeszülni? – Ó, a fene vinné el, Shara! Tehát így akarsz visszatérni a tánchoz? Megvásárolod a lehet ségedet? Akkor mire megy manapság a kritika? – Hagyd abba, Charlie! Nekem Carrington kell, hogy lássanak. Termet bérel nekem, ennyi az egész. – Ha ennyi az egész, most azonnal hagyj itt csapot-papot! Majd én be... szerzek annyi hitelt, hogy a világ bármelyik el adótermét kibéreljem neked, a pénzemet pedig én is bármikor hajlandó vagyok kockáztatni. – Megszerzed nekem a Skyfacet? – Mi? Soha ki nem találtam volna, miért éppen a Skyfacen akar táncolni. Miért nem az Antarktiszon? – Shara, te még nálam is kevesebbet tudsz az rr l, de azt azért tudnod kell, hogy egyetlen m holdas közvetítést sem m holdon vesznek föl. – Hülye. Nekem a díszletre van szükségem. Ezen elgondolkodtam. – A Hold jobb lenne... látvány szempontjából. Hegyek. Fény. Kontrasztok. – A vizuális szempont másodlagos. Nekem nem egyhatod g kell, Charlie. Nekem zéró gravitáció kell. Tátva maradt a szám. – És azt akarom, hogy te légy a videósom. Istenem, hát nem mindennapi n volt. Aztán már nem volt más teend m, mint hosszú percekig ott ülni tátott szájjal és gondolkodni. Békén hagyott; türelmesen várt, míg megemésztem a dolgot. – A súly már nem tény, Charlie – szólalt meg végül. – Az a tánc azt állította, hogy az ember nem gy zheti le a gravitációt... magad mondtad. Nos, ez az állítás nem igaz, elavult. A huszonegyedik század táncm vészetének ezt kell bebizonyítania. – És ez az, ami éppen rád vár. Az új táncos, aki megteremti az új táncot. Egyedülálló. Erre odafigyel majd a közönség. Évekig uralod majd a teljes pályát. Tetszik nekem a dolog, Shara. Tetszik nekem. De fog-e sikerülni? – Gondolkodtam azon, amit mondtál: hogy a gravitációt nem gy zheted le, de már az is gyönyör , hogy megpróbálod. Hónapokig nem ment ki a fejemb l. Egy napon vendégségben voltam a szomszédomnál, és a tévéhíradó mutatta, hogyan végzi a munkáját a Skyfac-II személyzete. Éjjel nem aludtam, folyton ez járt a fejemben. Másnap reggel átjöttem az Államokba, és munkába álltam a Skyfac-I-en. Majdnem egy évig voltam ott, s közben mind közelebb és közelebb kerültem Carringtonhoz... Meg tudom csinálni, Charlie, meg tudom csinálni. Állán megjelent egy fodros kis vonal, amit már azel tt is láttam – amikor a Le Maintenant-ban letolt engem. Az elszántság kis fodra volt ez. Azért mégis összevontam a szemöldökömet. – Carrington támogatásával. Elkapta rólam a pillantását. – Ebédet sem kap az ember ingyen. – Mit számít fel érte? Elég sokáig nem válaszolt ahhoz, hogy megértsem a választ. Ebben a pillanatban ismét hinni kezdtem Istenben (ami már évek óta nem esett meg velem), csak azért, hogy gy lölhessem t. De a számat csukva tartottam. Már eléggé feln tt ahhoz, hogy maga intézze a pénzügyeit. Az álmok ára minden évben magasabbra szökik. A pokolba is, hiszen attól a pillanattól fogva, hogy fölhívott, félig-meddig számítottam is erre. De csak félig-meddig. – Charlie, ne ülj már ott, mint aki megkukult. Mondj valamit. Átkozz, nevezz szajhának, de mondj végre valamit! – Marhaság. Te csak birkózz meg a saját lelkiismereteddel, nekem van elég bajom a sajátommal. Te táncolni akarsz, kerestél hát magadnak egy pártfogót. És most lesz egy videósod is.
Ezt a mondatot eszem ágában sem volt kimondani. Furcsa módon el ször szinte csalódottnak látszott. De aztán kiengedett és elmosolyodott. – Köszönöm, Charlie. Bármi legyen is az, amit éppen csinálsz, most rögtön ki tudsz szállni bel le? – Egy iskolatévénél dolgozom, Shediacban. Még valami táncféleséget is forgattam. Táncoló medve a londoni állatkertb l. Meglep en jól csinálta. – Elvigyorodott. – Szabaddá tudom tenni magam. – Boldoggá teszel. Nem hinném, hogy nélküled sikerülhet a dolog. – Neked dolgozom. Nem Carringtonnak. – Rendben van. – Egyébként hol van a nagy ember? Épp a fürd kádban merül le búvár-légz készülékkel? – Nem – szólt egy nyugodt hang az ajtó fel l. – Épp most röppenek föl az el térb l. Tolókocsija mozgó trónusnak is beillett volna. Négyszáz dolláros, eperfagylaltszín öltöny volt rajta púderkék garbóval és egyik fülében arany fülbevaló. A cip je valódi b r. Az órája a legmodernebb, az, amelyik bemondja a pontos id t. Sharához képest alacsony volt, a válla viszont elképeszt en széles, noha az öltönyt úgy szabták, hogy mindkett t leplezze. A két szeme mint egy-egy áfonya. Mosolya egy cápáéval vetekedett, amelyik épp azon t dik, melyik testrész lesz a legízesebb falat. Szívesen morzsoltam volna szét a fejét két sziklatömb között. Shara fölpattant. – Bryce, ez itt Charles Armstead. Meséltem róla... – Ó, igen! A videós fickó. – El regurult, és felém nyújtotta kifogástalanul manik rözött kezét. – Bryce Carrington vagyok, Armstead. Én ülve maradtam, kezem mozdulatlanul feküdt az ölemben. – Ó, igen! A pénzes fickó. Egyik szemöldöke alig észrevehet en megemelkedett. – Jaj nekem! Ez is goromba. Nos, ha maga tényleg olyan jó, ahogy Shara állítja, akkor joga van hozzá. – Pocsék vagyok. A mosoly elt nt az arcáról. – Hagyjuk a bajvívást, Armstead. Kreatív emberekt l nem várom el a jó modort, de ha megvetésre van szükségem, sokkal komolyabbat is kaphatok, mint amit maga nyújthat nekem. Mostanára éppen eléggé kifárasztott ez az átkozott gravitáció, ráadásul tanúskodnom kellett egy barátom mellett, ami tönkretette a napomat, és úgy néz ki, hogy holnap is szükség lesz rám. Akarja a munkát, vagy nem akarja? Most alaposan megfogott. Akartam. – Hogyne. – Akkor rendben van. A 2772-es lesz a szobája. Két nap múlva indulunk a Skyfacre. Reggel nyolcra legyen itt. – Szeretném megbeszélni veled, mire lesz szükséged, Charlie – mondta Shara. – Hívj föl holnap. Villámgyorsan fordultam feléje, s a tekintetemt l összerándult. Carrington nem vette észre. – Igen, holnapra készítsen listát a kívánságairól, hogy magunkkal tudjunk vinni mindent. Ne legyen szerény; ha valamit nem kap meg, anélkül kell boldogulnia. Jó éjt, Armstead! – Jó éjt, Mr. Carrington! – mondtam ismét feléje fordulva. Brrr! A vízipipához kormányozta magát, Shara pedig buzgón megtöltötte a pipa üregét és fejét. Én már indultam is az ajtó felé. A lábam úgy fájt, hogy majdnem összeestem, de szorítottam a fogam, és mégis elértem az ajtót. Ott azt mondtam magamnak: „Kinyitod az ajtót, és kimész”, de már akkor sarkon is fordultam. – Carrington! Meglepve húzta össze a szemét, hogy még mindig ott vagyok. – Tessék? – Tudatában van annak, hogy egyáltalán nem szereti magát? Számít ez egyáltalán valamit magának? – A hangom éles volt, kezem ökölbe szorult. – Ó! – mondta, s még egyszer: – Ó! Tehát err l van szó. Nem is hittem, hogy egyedül a siker kiválthat ekkora megvetést. – Letette a pipát, s kezét összekulcsolta. – Hadd mondjak magának valamit, Armstead. Tudtommal engem soha senki nem szeretett. Ez az öltöny sem szeret engem. – Hangja el ször árult el emberi érzést. – De mégis az enyém. És most menjen. Kinyitottam a szám, hogy megmondjam, hová tegye a munkát, amit kínált, de akkor megláttam Shara arcát, rajta azt a fájdalmas vonást, s mélyen elszégyelltem magam. Kimentem, s amikor az ajtó becsukódott mögöttem, lehánytam a sz nyeget, ami valószín leg nem sokkal kerülhetett kevesebbe, mint egy Hamilton Masterchrome. Akkor sajnáltam, hogy nyakkend t kötöttem.
Utazásunk a Pike's Peak rrepül térre legalább esztétikai örömöt nyújtott. Szeretek repülni, siklani a párnás felh k között, nézni, amint a hegyek és a síkságok elfordulnak alattunk, bámulni odafentr l a tanyák foltjait és a külvárosok bonyolult mintájú mozaikjait. De már a Skyfacre való ugrás Carrington magánjáratán, Az Els Lépésen beillett volna egy ócska rparancsnokon való útnak is. Tudtam, hogy egy rhajón nem vághatnak ablakokat – de az istenit, hogy a videoberendezésük sem ad jobb képet, szebb színeket vagy nagyobb illúziót, mint az otthoni készülék! Mindössze annyi a különbség, hogy a csillagok – az utazás illúzióját keltend – nem „mozognak”, és nincs rendez , aki tálalná a drámaian érdekfeszít képeket. Ennyit a m vészi szempontokról. Gyakorlatilag ez a járm csak annyiban volt más, hogy az rparancsnokra való várakozás közben nem akarnak a nyakadba sózni aranyér elleni ken csöt, nem szíjaznak a fekhelyedhez, nem l döznek rád villámokkal, nem pakolnak a melledre fél tonnát elviselhetetlenül hosszú id re, hogy aztán a világ végére érve belehajítsanak a súlytalanságba. Felkészültem rá, hogy hányingerem lesz, de ennél sokkal megrázóbb élményben volt részem: példátlan módon, egyik pillanatról a másikra megsz nt a fájdalom a lábamban. Sharát sokkal inkább megviselte a dolog, mint engem, ideje is alig maradt, hogy kibontsa a zacskót. Carrington kicsatolta magát, és biztos kézzel nyomott belé egy hányinger elleni injekciót. Azt hittem, Shara sohasem fog kikecmeregni a rosszullétb l, de alighogy a szer hatott, mintha kicserélték volna: színe és ereje visszatért, s jókedv en fogadta a pilóta bejelentését, miszerint megkezdjük a dokkolást, mindenki csatolja be magát, és fogja be a száját. Félig-meddig azt vártam, hogy Carrington majd keményen rendreutasítja, ám az iparmágnás láthatóan nem volt ennyire bolond. Befogta a száját, és beszíjazta magát. A lábam egyáltalán nem fájt. Egy fikarcnyit sem. A Skyfac-komplexum olyan volt, mintha egy kupacba hánytak volna egy csomó biciklikereket meg kisebbnagyobb strandlabdákat. Az, amelyik felé a pilótánk igyekezett, leginkább egy traktorgumira hasonlított. Öszszehangoltuk az irányunkat, beálltunk a tengelyébe, fölvettük a forgási sebességét, aztán az a micsoda egy kült növesztett, amely egyenesen a légzsilipbe húzott bennünket. A légzsilip a fekv helyünk „fölött” volt, és mégis lábbal el re léptünk át rajta. A küll belsejében néhány yard után már „lefelé” haladtunk, és a fogantyúk létrafokokká váltak. Minden lépéssel növekedett a súlyunk, de még akkor sem közelítette meg a földit, amikor végre megérkeztünk egy tágas, kocka alakú kabinba. A lábam persze újból sajgott egy kicsit. A helyiséget szemmel láthatóan a klasszikus fogadószobák mintájára rendezték be, méghozzá el kel módon („Kérem, foglaljanak helyet. felsége rövidesen fogadja önöket”), de az alacsony gravitáció és a két fal mentén elhelyezett állványokon lógó, nyomásálló repül öltözékek látványa kissé lerontotta a hatást. Az rparancsnokság emblémájával ellentétben, az efféle – igazi – öltözékek egyáltalán nem olyan ember formájú zsákok, üresen pedig határozottan hülye formájuk van. Egy elmésen megszerkesztett kapcsolóasztal mögül mosolygós, sötét hajú fiatalember emelkedett föl. Tweedöltönyt viselt. – Örülök, hogy újra látom, Mr. Carrington. Remélem, kellemes volt az ugrás. – Köszönöm, Tom, remek volt. Bizonyára emlékszik Sharára. Ez itt Charles Armstead. Bemutatom Tom McGillicuddyt. Kölcsönösen egymásra villantottuk a fogsorunkat, és kijelentettük, hogy megismerkedésünk nagy öröm számunkra. Észrevettem, hogy a kellemkedés mögött valami nagyon aggasztja McGillicuddyt. – Nils és Mr. Longmire várják önt az irodájában, uram. Volt... volt egy újabb megjelenés. – A fene vinné el – kezdte Carrington, de aztán elhallgatott. Én csak bámultam. A leggyilkosabb gúnyolódásom sem dühítette föl így ezt az embert. – Jól van. Gondoskodjék a vendégeimr l, amíg én meghallgatom Longmire beszámolóját. – Az ajtó felé indult, akár egy lassított strandlabda, de látszott, hogy mozdulatait maga irányítja. – Ó, igen... a Lépést a pereméig megraktuk a felszerelésekkel, Tom. Vigye át a rakodótérbe, a holmit pedig pakolják át a Hatosba. – Aggodalmas arccal távozott. McGillicuddy bekapcsolt egy gombot az asztalán, és kiadta a szükséges utasításokat. – Mi történik itt, Tom? – kérdezte Shara, amikor a fiú végzett a munkájával. Tom rám nézett, miel tt válaszolt volna. – Bocsásson meg a kérdésért, Mr. Armstead, de... de ön újságíró? – Charlie a nevem. Nem, nem vagyok az. Videós vagyok, és Sharának dolgozom. – Hmmm. Nos, el bb-utóbb úgyis hallani fog róla. Körülbelül két héttel ezel tt egy tárgy jelent meg a Neptun röppályáján belül, mondhatni, a semmib l. Voltak még bizonyos más rendellenességek is. Fél napig volt ott, aztán megint elt nt. Az rparancsnokság eltitkolta, de a Skyfac fedélzetén mindenki tud róla. – És most újra felbukkant az a tárgy? – kérdezte Shara. – Épp a Jupiter röppályája mögött.
Engem az egész nem túlságosan érdekelt. A jelenségre kétségtelenül van magyarázat, de amióta Isaac Asimov nincs közöttünk, én az ilyesmib l már egy szót sem értek. Amikor a legutolsó csillagközi szonda is üresen tért vissza, a legtöbben lemondtunk az értelmes, nem emberi élet lehet ségér l. – Biztosan a kis zöld emberkék – jegyeztem meg. – Megmutatná nekünk a társalgót, Tom? Gondolom, az is olyasmi lehet, mint amiben dolgozni fogunk. Látható örömmel fogadta a témaváltást. – Hogyne. McGillicuddy azon a nyomásbiztos ajtón vezetett el bennünket, amely szemben volt a másikkal, amelyen át Carrington hagyta el a szobát. Hosszú folyosókon mentünk végig, melyek padlója el ttünk és mögöttünk ívelten hajlott föl. Mindegyik folyosó berendezése más volt, mindegyiken szorgos, megfontolt emberek nyüzsögtek, és valahogy mindegyik az Új Kor halljára, de még inkább arra a régi 2001 cím filmre emlékeztetett. A Jöv Fény zése, kissé spórolósan bár, de illúziót kelt en. Maga a Wall Street emelkedett föl ide – az órák a Wall Street-i id t mutatták. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy körös-körül néhány lépésre a hideg, üres tér tátong, de cs döt mondtam. Rájöttem, mégiscsak jó, hogy az rhajókon nincsenek ablakok – ha az ember már hozzászokott az alacsony gravitációhoz, képes rá, hogy magáról megfeledkezve kinyissa az egyiket, és kihajítsa a szivarvéget. Míg mentünk, McGillicuddyt figyeltem. Minden tekintetben – a nyakkend jét l a körömlakkjáig – kifogástalan volt, és nem viselt semmiféle ékszert. Haja rövid volt és fekete, szakálla semmi, szeme pedig meglep en csillogott hivatásszer en közönyös arcában. Töprengtem, vajon mit kapott cserébe a lelkéért. Reméltem, hogy jól megszámította az árát. A társalgó két szinttel lejjebb volt, oda kellett mennünk. A fels szint egyhatod g-re volt beszabályozva, részben a Holdról jött személyzet kedvéért, amely csak alkalmanként tartózkodott a Skyfacen, részben pedig (természetesen) Mr. Carrington kedvéért. De az a körülmény, hogy lefelé mentünk, enyhén megnövelte a súlyt, talán a normális egyötödére, legföljebb egynegyedére. A lábam keservesen tiltakozott, de meglepetésemre mégis úgy találtam, hogy a kis fájdalom jobban megnyugtat, mint a fájdalom teljes hiánya. Az embert határozottan megrémíti, ha egy régi barát csak úgy fogja magát és elt nik. A társalgó nagyobb volt, mint vártam, elég nagy, hogy céljainknak megfeleljen. Magába foglalta mindhárom szintet, és az egyik fal teljes egészében vetít vászon volt, amelyen szédít iramban keringtek a csillagok, s szabályos id közönként fel-felt nt Terra anyánk egy szelete is. A padlón kisebb-nagyobb csoportokban asztalok és székek álltak, de láttam, hogy nélkülük a helyiség éppen megfelel méret lesz Sharának; s ami legalább ilyen fontos, talpam érzékelése szerint a talaj is megfelel a tánchoz. Aztán eszembe jutott, milyen kis jelent sége van itt a padlónak. – Nos – fordult hozzám mosolyogva Shara –, ilyen lesz az otthonunk az elkövetkez hat hónapban. A Második Gy társalgója hajszálra olyan, mint ez. – A Hatos? – kérdezte McGillicuddy. – Arról szó sem lehet. – Hogyhogy? – kérdeztük egyszerre, Shara meg én. azonban eleresztette a füle mellett egyesült hanger vel kiröpített kérdésünket. – Ami azt illeti, maga, Charlie, talán ellehet ott hosszabb ideig. De Shara már több mint egy évet töltött alacsony gravitáción, a gyakorlómedencében. – És? – Nézzék, ha jól értettem, maguk hosszabb id szakokat akarnak eltölteni a súlytalanságban... – Napi tizenkét órát – szögezte le Shara. A másik elfintorodott. – Shara, nem szívesen mondom ki, de meglepne, ha egy hónapig kibírná. Az egy gravitációra tervezett test nem m ködik megfelel módon zéró gravitáción. – De tud alkalmazkodni, nem? Szomorú nevetés volt a válasz. – Persze. Éppen ezért küldjük át a személyzetet minden tizennegyedik hónapban a Földre. A maga teste is alkalmazkodni fog. Egy irányba. Visszatérés nincs. Ha már egyszer teljesen alkalmazkodott, a Földre való viszszatéréskor megállna a szíve, ha el bb még nem mondta volna föl a szolgálatot az egyik életfontosságú szerve. Nézze, épp most töltött három napot a Földön... érzett valami mellkasi fájdalmat? Szédülést? Bélbántalmakat? Volt hányingere idefelé jövet? – A felsoroltak közül mind ismer s – vallotta be Shara. – Na látja. Amikor elment, közel járt a névleges tizennégy hónapos határhoz. És zéró gravitáción még hamarabb fog átállni a szervezete. A maguk súlytalanságban töltött nyolc hónapjával egy épít csapat állította föl a rekordot a Skyfacen, de közben végzetes károsodásokat szenvedtek – pedig el zetesen nem töltöttek el egy évet
egyhatod gravitáción, és nem vették igénybe úgy a szívüket, ahogy maga fogja majd. A pokolba is, az eredeti bányászcsapat tizenkét tagjából négyen vannak most a Holdon olyanok, akik soha többé nem tehetik a lábukat a Földre. Nyolcan megpróbálták. Maguk ketten semmit sem tudnak az rr l? – De nekem legalább négy hónapra van szükségem. Négy hónapon át tartó kemény, mindennapos munkára. Muszáj! – Shara kétségbe volt esve, de harcolt, hogy meg rizze az önuralmát. McGillicuddy már-már megrázta a fejét, de aztán meggondolta magát. Meleg tekintete megállapodott Shara arcán. Pontosan tudtam, mire gondol, és ezért a szívembe zártam. Azt gondolta: Hogyan mondjam meg egy szép n nek, hogy a legdédelgetettebb álma reménytelen? Pedig a felét sem tudhatta. Én tudtam, mennyi mindent fektetett már bele Shara – visszavonhatatlanul – ebbe az álomba, és mélyen, valahol legbelül egy hang sírni kezdett bennem. De akkor megláttam az állán azt a kis fodros vonalat, és újra reménykedni kezdtem. Szíjas kis öregember volt dr. Panzarella, szemöldöke akár két bozontos hernyó. Testhez álló kezeslábasa nagy gondot okozott volna neki, ha hirtelenjében kellett volna röltözéket rántania. Vállig ér haja, mely serényként lobogott nagy koponyáján, biztonságosan hátra volt csatolva, ha netalán egyik pillanatról a másikra nullára csökkenne a gravitáció. Óvatos ember volt. Hogy egy végképp divatjamúlt metaforával éljek, amolyan nadrágtartót és nadrágszíjat visel típus. Alaposan megvizsgálta Sharát, különféle teszteket oldatott meg vele, aztán legföljebb másfél hónapot engedélyezett neki. Shara érvelt. Én érveltem. McGillicuddy érvelt. Panzarella vállat vont, újabb, még körültekint bb teszteket vonultatott föl, majd vonakodva tágított kicsit a nadrágtartón. Két hónap. Egy nappal sem több. Inkább kevesebb, attól függ en, hogy Shara szervezete hogyan reagál a huzamosabb ideig tartó súlytalanságra. Aztán egy esztendeig a Földön kell tartózkodnia, miel tt újra megkockáztatná. Shara elégedettnek látszott. El sem tudtam képzelni, hogyan sikerülhet ennyi id alatt. McGillicuddy megnyugtatott bennünket, hogy legalább egy hónapba telik, míg Shara megtanul bánni a testével zéró gravitáción, de az még messze lesz a tánctól. Szerinte az, hogy Shara az egyhatod gravitációt már megszokta, inkább hátrányára, mintsem el nyére fog válni. Gondoljuk át: három hét a koreográfiára és a próbákra, egy a felvételre... jó, ha egy táncot közvetíthetünk, miel tt Sharának vissza kell térnie a Földre. Nem túl kecsegtet kilátások. Mi ketten úgy képzeltük, hogy legalább három, egymást követ el adásra lesz szükségünk – s mindhármat sikernek kell fogadnia –, hogy akkora rést üssünk a tánc világában, amelyen át Shara be tud jutni. Egy esztend kihagyás túl sok – és ki tudja, mikor fog Carrington ráunni? Így aztán üvöltözni kezdtem Panzarellával. – Mr. Armstead – fortyant föl erre. – Nekem sajátságos, szerz désben kikötött tilalmam van rá, hogy elt rjem, hogy ez az ifjú hölgy öngyilkosságot kövessen el. – Keser fintort vágott. – Úgy értesültem, hogy ez módfelett rossz reklám lenne. – Charlie, minden rendben van – szólt közbe Shara. – Készen leszek a három tánccal. Legföljebb kevesebbet alszunk, de megcsináljuk. – Egyszer azt mondtam valakinek, hogy semmi sem lehetetlen. Arra kért, akkor legyek szíves, síeljek át egy forgóajtón. Neked azonban... – Az agyam hipersebességgel elszáguldott, átvillant rajta egy és más, aztán rendre elpöckölte a gondolatokat, és még idejében visszatért a valóságba, hogy hallja, amint a szám késedelem nélkül fejezi be a mondatot: – ...nincs más választásod. Oké, Tom, takaríttassa ki a Második Gy t, azt akarom, hogy üres legyen és csupasz... valakivel festesse le azt az átkozott videofalat, ugyanarra az árnyalatra, mint a többi három falé, ismétlem, ugyanarra az árnyalatra. Shara, dobd le ezeket a ruhákat, és húzd magadra a trikódat. Doktor, tizenkét óra múlva találkozunk. Ne tátsa a száját, Tom, menjen már, azonnal ott leszünk mi is; hol az ördögbe vannak a kameráim? McGillicuddy sistergett. – Szerezzen nekem világosítókat, vágjanak lyukakat a falakba, állítsanak bele kamerákat, egyirányú tükröt, hat lokációs pontot, a társalgóval szomszédos helyiségben szereljenek össze egy kever pultot, akkorát, mint egy sugárhajtású gép pilótafülkéje, a szék mellé pedig tegyenek egy Norelco kávéf t. A szerkesztéshez egy másik szobát is kérek, átlagos konyha nagyságút, benne egy másik Norelcót, és teljes magányt, teljes sötétséget. McGillicuddy végre szóhoz jutott: – Mr. Armstead, ez itt a Skyfac-I komplexum Els Gy je, amelyben a létez legvagyonosabb testületek irodái vannak elhelyezve. Ha azt hiszi, hogy ez az egész Gy a feje tetejére fog állni, csak azért, hogy maga... Így azután Carrington elé vittük az ügyet. közölte McGillicuddyval, hogy ezentúl a Második Gy a miénk, és vele együtt minden ember, akinek a munkájára szükségünk van. Elég zaklatottnak látszott. McGillicuddy magyarázni kezdte, mindez hány héttel halasztaná el a Skyfac-II megnyitását, mire Carrington
nagyon nyugodtan azt felelte, hogy összeadni és kivonni is kiválóan tud, köszöni szépen, mire McGillicuddy elfehéredett és elhallgatott. Ezt Carrington javára kell írnom. Szabad kezet adott nekünk. Panzarella átjött velünk a Skyfac-II-re. Keménykötés , asztronauta küllem fickók vittek át bennünket olyasféle járm veken, amelyek leginkább hasas sepr nyélre emlékeztettek. Jól jött, hogy a doktor velünk volt – Shara elájult útközben. Majdnem én is így jártam, és esküszöm, hogy a sepr nyélen ott maradt a combom lenyomata, úgy szorítottam – az els alkalommal az a szörny érzése van az embernek, hogy mindjárt belezuhan az rbe. Az átszállás után Shara megint remekül viselkedett, ezúttal hányingere sem volt; az ilyesmi nagyon zavaró a súlytalanságban, rruhában pedig egyenesen katasztrofális. Mire a kameráim és a kever pult megérkezett, bágyadtan ugyan, de talpon volt. És miközben én a kölcsönkért technikusok verítékez csapatával er szakoskodtam, hogy gyorsabban végezzenek a szereléssel, mint ahogy az emberileg lehetséges volt, Shara már gyakorolta a zéró gravitáción való mozgást. Három hét múlva készen álltunk az els felvételre. Szállásunk és az életünk fenntartásához szükséges minimális készlet úgy volt elhelyezve a Második Gy ben, hogy ha akartuk, akár a nap huszonnégy órájában dolgozhattunk, de névleges szabadid nknek csaknem a felét a Skyfac-I-en töltöttük. Shara a heti három napnak a felét Carringtonnal töltötte ott, a fennmaradó állítólagos idejének pedig tekintélyes hányadát odakint az rben, szabályos rruhában. Eleinte nagyon nehezen lett úrrá az rt l való, a zsigeréig hatoló félelmén. Hamarosan azonban ez lett elmélkedésének, menedékének, m vészi képzel déseinek a helyszíne; itt próbálta meg, hogy a hideg, fekete mélység szemlélése által olyannyira el tudja képzelni a földöntúli létezést, hogy azt el is tudja táncolni. Én a mérnökökkel, villanyszerel kkel, technikusokkal és egy, a társaságot képvisel agyalágyult megbízottal való vitákban töltöttem az id met, akit az sem érdekelt, hogy a második társalgó készen van-e vagy sem; váltig állította, hogy az a feltételezett, jövend beli legénység és adminisztratív személyzet tulajdona. Engedélye, mely felhatalmazta rá, hogy itt dolgozzon, torkom állandó igénybevételére kényszerített, és jócskán koptatta az idegeimet is. Túl sok éjszakát töltöttem alvás helyett csak heverészéssel. Egy apró példa: az egész átkozott Második Gy belsejében a falak ugyanarra a türkizkék árnyalatra voltak festve, és ezt az árnyalatot nem tudták eltalálni azon az istenverte videófalon! Végül Mr. McGillicuddy mentett meg attól, hogy megüssön a guta – javaslatára lemostam a harmadik réteget, leszereltem a videófal vásznát ellátó küls kamerát, behoztam, és egy szomszédos szobában rögzítettem rá az egyik bels falat. Ett l aztán megint barátok lettünk. Így ment ez mindennel: pótvitorlák, rögtönzések, gyors beillesztések és fed rétegek. Ha egy kamera tönkrement, az alvásid mben tárgyaltam a m szakot már letett mérnökökkel, hogy kiderítsem, milyen alkatrészb l gyárthatok egy másikat, hogy kijavítsam a hibát. Egyszer en túl drága megoldás lett volna, ha valamit a Föld mélységes gravitációs kútjából húzunk föl, a Holdon pedig rendszerint nem volt meg, amit kerestem. Shara addigra már keményebben dolgozott, mint én. A testnek meg kell találnia azt az új harmóniát, amelylyel a súlytalanságban is m ködni tud – szó szerint mindent el kellett felejtenie, amit valaha is a táncról tudott vagy tanult, és mozdulatainak koordinálására egy teljesen új rendszert kellett kidolgoznia. Ez még nehezebbnek bizonyult, mint képzeltük. McGillicuddynak igaza volt: mindaz, amit Shara egy esztend n át az egyhatod g-n megtanult, hiábavaló kísérlet volt arra, hogy meg rizze a koordináció földi mintáit – meg kellett t le szabadulni, s ez még nekem is könnyebben ment. Mégsem tudtam lépést tartani vele – le kellett mondanom minden, a kézi kamerával kapcsolatos elképzelésemr l, és kizárólag a hat rögzített kamerára kellett hagyatkoznom. Szerencsére a GLX-5000-eseket gömbcsuklós állványra szerelték: még az átkozott egyirányú tükör mögött is mindegyik körülbelül negyvenfokos oldalmozgást tett lehet vé. Egészen kivételes élmény volt, mikor megtanultam, hogy a Hamilton kever asztalon hogyan hozhatom egyidej leg összhangba mind a hatnak a mozgását – ez volt az utolsó lépés, amit a m vészetemmel való teljes azonosulásig megtettem. Rádöbbentem, hogy az agyamban egyszerre látom mind a hat monitort, olyanformán, mintha gömb alakban látnék – figyelmemet nem kell megosztanom a hat között, mert egyetlen képbe foglalva látom az egészet, mint holmi hatszem lény, amely többféle szögb l lát egyszerre. Bellátásom holografikus képet nyújtott, tudatom többréteg vé vált. Most kezdtem csak igazán megérteni, mi az a három dimenzió. Minden bajnak a negyedik dimenzió volt az okozója. Két napba telt, míg Shara belenyugodott, hogy a kit zött id n belül nem játszhatja el azt a félórás darabot, mert a súlytalanságban való man verezéssel nem boldogul úgy, ahogy szeretné. Így aztán a munkatervét is át kellett gondolnia újra, hogy a koreográfiát ehhez a kényszer helyzethez igazítsa. Hat kemény napot töltött el normális, földi súlyával terhelten. És ett l az er feszítést l végre is megtehette azt az utolsó lépést a megdics ülés felé. A negyedik hét hétf jén hozzákezdtünk a Megszabadulás forgatásához.
Nyitó képsorok: Egy nagy, türkizkék doboz, amelyet belülr l látunk. A dimenziók ismeretlenek, de a szín valahogy a határtalanság, a végtelen távlatok képzetét kelti. Az ingaóra a szemközti falon arra utal, hogy egy normális gravitációjú környezetben vagyunk, de az inga mozgása oly lassú és maga a tárgy oly semmitmondó, hogy méreteit nem lehet megállapítani, ennélfogva a szobáéit sem lehet fölbecsülni. Éppen e trompe l'oeil-hatás miatt t nik a szoba sokkal kisebbnek a valóságosnál, amikor a kamera hátrálni kezd, és hirtelen a valódi perspektívába ránt bennünket Shara megjelenése, aki velünk szemben, arcra borulva fekszik a földön mozdulatlanul. Testszín trikót és harisnyát visel. Fényes, gesztenyebarna haját laza lófarokban kötötte hátra, s most legyeként terül szét egyik vállán. Mintha nem is lélegezne. Mintha nem is élne. Felhangzik a zene. Az id s Mahavisnu játszik egyik divatjamúlt, m anyag lemezén, tempósan, e-mollban. A szoba két oldalán egyszer réz gyertyatartókban két-két kicsiny gyertya jelenik meg. Valóságosnál nagyobbak, de Shara mellett eltörpülnek. Egyik sem ég. Shara teste... nincs rá szó. Mozdulatlan – ha az izmokat nézzük. Mintha egy hullám futna át rajta, de a mozgás határozottan a teste közepér l halad kifelé. Duzzad, mintha egész testével most inná magába az els korty leveg t. Élni kezd. A két-két kis kanóc lágyan fölizzik. A zene továbbra is nyugodt, de alig érezhet en unszol, sürget. Shara fölemeli a fejét. Nem ránk néz: tekintete valahová a kamerán túlra, de a végtelenen innen es pontra szegez dik. Teste már vonaglik, hullámzik, az izzó kanócok fölragyognak (hogy ez a felvétel lassítva van, nem látszik). Egy heves ellenhatástól hirtelen fölkuporodik, haját hátraveti. Mahavisnu ciklikus futamokba kezd, a tempó felgyorsul. Az ikerkanócok hosszú, sárgás-narancsszín , kutató lángnyelveket növesztenek lefelé, a lángok közepe kék. Shara már talpra is szökkent. A kanócok körüli lángocskák fölcsavarodnak, dühösen kígyózva próbálnak rendes gyertyalángokká válni, s a heves ellenhatástól, mely Sharát talpra ugrasztottá, végre k is a normális id ben libegnek. A gitárhoz fúvósok, nagydobok és egy mélyheged csatlakozik, és egy moll-szeptim körüli energikus összjátékuk hasztalan igyekszik föloldódni a szextben. A gyertyák megmaradnak a perspektívában, de egyre zsugorodnak, mígnem teljesen elt nnek. Shara a mozgás lehet ségeit tapogatja. El ször a kamera látószögéhez képest csak mer legesen mozog, hogy kitapasztalja ezt a dimenziót. Karja, lába, feje minden mozdulatával félreérthetetlenül hívja ki a gravitációt, mely er kérlelhetetlen, akár a radioaktív bomlás, mint maga az entrópia. A leger szakosabb energiahullám is csak pillanatokig tart – a kilendül láb lehull, a széttárt kar elernyed. Harcolnia kell, különben elbukik. Megáll, gondolkodik. Keze, karja a kamera felé nyúl, és ebben a pillanatban átváltunk a bal oldali falhoz. Most jobbról látjuk, amint átnyúl ebbe az új dimenzióba, majd lassan mozogni kezd benne. (Miközben kihátrál a kamera látómezejéb l, a képerny t betölt képet átveszi egy második kamera, méghozzá mindenféle látható vágás nélkül.) Az új dimenzió sem képes rá, hogy betöltse Shara vágyát, aki ki akar szabadulni a gravitáció fogságából. A két dimenzió összekapcsolása azonban oly sok lehet séget teremt a mozgásra, hogy egy id re mámorosán veti bele magát az új meg új kísérletekbe. A következ tizenöt percben Shara minden, a tánc terén szerzett tapasztalata összegz dik abban a káprázatos b vészmutatványban, amely magába foglalja a dzsessz, a modern és az olimpiai színvonalú gimnasztika finomabb változatának elemeit. Az osztott vásznon öt kamerából jönnek a képek – hol egyesével, hol párosával, ahogy a hihetetlenül képzett és hajlékony test egy egész életet felölel tanulást és improvizálást hord össze ebbe a „b vészkalapba”, hogy belenyúlva újra megtalálja és felmutassa ket... Mindezt a pirotechnika olyan csodái közepette, amelyt l felujjongana a néz , ha Shara arckifejezése nem lenne továbbra is olyan tartózkodó, már-már g gös. Íme ezt tudom – mondja ez az arc –, de nektek hiába kínáltam. Nektek mindez nem volt elég jó. És valóban nem volt az. Hiába a mindinkább növekv energia, a teljes önkontroll, a testnek újra meg újra meg kell alkudnia, be kell érnie azzal a puszta merevséggel, amely nem más, mint a bukás egyszer elutasítása. Száját összeszorítva veti bele magát az újabb és újabb ugrások sorozatába, még messzebbre, még magasabbra. Már teljes másodpercekre megállni látszik a leveg ben, izmai repülésre készen megfeszülnek. Amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen, kelletlenül zuhan le, kivárva a legvégs pillanatot, de már talpra is szökken megint. A hangszerek crescendója az rjöngésig fokozódik. Most megint csak az els kamera szemével látjuk t, és ismét a páros gyertyákat, melyek kicsinyek, de lángjuk er szakosan fénylik. Az ugrások ereje és magassága csökken, s a köztük lév szünetek mind hosszabbak. A tánc, amelybe minden energiáját beleadta, csaknem húsz percig tartott; ahogy fogy a gyertya lángja, úgy fogy az ereje is. Végül
visszatér a közömbös ingaóra alá, majd egy végs kétségbeeséssel összeszedi magát, és rohanni kezd felénk. Másodpercek alatt hihetetlen sebességre gyorsít, egy dupla orsóból fél lábon felszökken a leveg be, hogy egy teljes másodperc múlva, mintegy az üres leveg n elrugaszkodva még magasabbra szökkenjen. A teste akkor megmerevedik, szeme-szája kerekre tágul, a lángok fényesen fölragyognak, s egy elektromos gitár fájdalmas jajgatásával a zene eléri csúcspontját – ekkor zuhan le. Még egy kicsit arrébb gurul, de fölemelkedni már csak guggolásig bír. Egy hosszú percig marad ebben a helyzetben: feje, válla mind lejjebb és lejjebb roskad, s végül, megsemmisülve bukik a padlóra. Különös látvány, ahogy a gyertya lángjai visszahúzódnak, s aztán teljesen elt nni látszanak. Már csak a mélyheged f részel, miközben le, a D felé modulál. Shara teste izomról izomra adja föl a harcot. A leveg szinte reszket a kanócok körül, amelyek most csaknem akkorára növekednek, mint a kuporgó test. Látható er feszítéssel emeli föl az arcát a kamera felé. Szorongás látszik rajta, a szem félig csukva. A kép sokáig ott marad. Hirtelen tágra nyitja a szemét, kiegyenesíti a vállát, teste megfeszül. Ennél tökéletesebb és teljesebb kontrakcióról álmodni sem lehet, nem beszélve a valóságos id ben való lefilmezésénél; maga a mozgás azonban lassításnak t nik. Shara kitartja a mozdulatot. Mahavisnu gitárja egyre gyorsuló tempóban igyekszik a mélyebb tónus fel l a D felé. Shara kitart. Most el ször úszunk be egy magasban elhelyezett kamerával, s felülr l nézünk le rá. Mahavisnu pengetése már elérte a gyorsulásnak azt a fokát, amikor már csak egy hosszan tartó zümmögést hallunk. Shara lassan fölemeli a fejét – még mindig önmagába kuporodva –, mígnem szeme egyenesen a magasba, ránk szegez dik. Egy egész örökkévalóságig tart ez az egyensúlyozás, mint mikor a gombolyag fonala pattanásig feszül... ... és ekkor szinte kilök dik felénk, mind magasabbra, mind sebesebben, holott szárnyaló mozgása most valóban lassított felvétel, már olyan közel van, hogy két karja elt nik, arca betölti a képerny t, mellette kétoldalt egy-egy gyertya, melyek máris gyönyör , könnycsepp alakú lángocskákat növesztettek. A gitár és a mélyhegehangja beleolvad a nagyzenekaréba. De hirtelen elpördül t lünk, s mi újra az els kamera szemével látjuk, amint tíz méter magasból leveti magát a földre, de úgy, hogy közben röptének irányát megváltoztatja. Egyet gurul, s máris tökéletesen egyenes vonalban szeli át a szobát. A zene sem tudja elnyomni a csattanást, amellyel a falnak vágódik, hogy beleremeg még a mozdulatlan ingaóra is. Combjai felszívják, de rögtön ki is bocsátják a mozgási energiát: már újra felénk száguld, haja kibomolva lobog mögötte, a diadalittas mosoly mind szélesebben ragyog a képerny n. A következ öt percben mind a hat kamera hasztalan próbálja nyomon követni, amint kolibriként csapong a hatalmas térben, a falak, a padló és a mennyezet között, hogy kitörjön a kalitkából, immár birtokában lévén a három dimenzió. Legy zte a gravitációt. Érvénytelenné tette a minden táncra kötelez alapfeltevést. Shara átváltozik. Végül a türkizkék doboz el terének függ leges tengelyében talál nyugvópontot, szelíden forogva a függ leges tengely mentén kifelé igyekszik a kar, a láb, az ujjak, a lábujjak és az arc. A négyfelé osztott vásznon négy kamera kíséri, a zene a végs E-dúrban oldódik fel, majd fokozatosan elhalkul, és el is hallgat. Sem id m, sem felszerelésem nem volt, hogy létrehozzam a Shara által elképzelt különleges hatásokat, így aztán úgy alakítottam át a valóságot, ahogy a szükség megkívánta. Az els gyertyakép úgy született, hogy kett s felvételt készítettem egy felülr l elfújt gyertyáról – méghozzá ultralassításban és fordított id rendben. A második jelenet a valóság egyszer lefényképezése volt: meggyújtottam a gyertyát, filmezni kezdtem – és hagytam, hogy a Gy forgása kioltsa. A gyertya furcsán viselkedik zéró gravitáción. Az alacsony s ség égési gázok nem emelkednek föl a lángból, hogy helyet adjanak az alulról áramló leveg nek. A láng nem alszik ki: szunnyad. Ha egy percen belül vagy olyasformán visszaállítjuk a gravitációt, a láng újra kivirul. Én mindössze a sebességgel babráltam el egy kicsit, azért, hogy összhangba hozzam a zenével és Shara táncával. Harry Steint l, a Skyfac építési m vezet jét l kaptam az ötletet, aki a következ tánc megtervezésében segített nekem. Felállítottam egy vásznat az Els Gy társalgójában, és a vetítésre mindenki összegy lt a Skyfacen, aki csak ott tudta hagyni a munkáját. Pontosan azt látták, amit elküldtünk az egész világra szóló m holdas láncon keresztül (Carringtonnak volt annyi összeköttetése, hogy biztosítsa a 25 percet kereskedelmi reklámok megszakítása nélkül), majdnem egy teljes fél másodperccel el bb, hogy a világ megláthatta. A vetítés alatt a kommunikációs szobában rágtam a körmömet. De simán lement az egész… aztán kikapcsoltam a vezérl asztalt, s éppen idejében értem át a társalgóba, hogy tanúja legyek, amint a néz k állva ujjonganak. Shara a vászon el tt állt, Carrington ott ült mellette, és nagyon tanulságos különbséget olvashattam le a kettejük arcáról. Shara arcán nyoma sem volt meglep désnek vagy szerénységnek. Mindvégig hitt magában, és hozzájárult a felvétel levetítéséhez – tudta, azzal a hihetetlen tárgyilagossággal, amire csak kevés m vész ké-
pes, hogy e tapsvihar csak annyi, amennyit méltán megérdemel. De arcán az is látható volt, hogy mélyen meglepi – és nagyon hálás –, amiért megkapja, amit megérdemelt. Carrington arca viszont furcsa vegyülékét árulta el a diadalnak és a megkönnyebbülésnek. is hitt Sharában, óriási összegekkel támogatta t – ám az üzletember módján bízott benne, aki hiszi, hogy befektetése megtérül... ahogy a szemét és a homlokán csillogó izzadságcsöppeket néztem, rájöttem, hogy az üzletember, amikor óriási kockázatot vállal, mindvégig szorong, nehogy a bekövetkez fiaskó kikezdje az egyetlen árucikket, amelynél fontosabb nem létezik a számára: a tekintélyét. Látva az diadalát a Sharáé mellett, tönkretette számomra a pillanatot, és nemhogy felvillanyozódtam volna Shara sikerén, majdhogynem gy löltem érte t. Meglátott és intett, hogy álljak ki melléje a rivalgó sokaság elé, de én elfordultam, és hanyatt-homlok kirohantam a teremb l. Kölcsönvettem egy üveget Harry Steint l, és leittam magam. Másnap reggel olyan volt a fejem, mint egy negyvenamperes áramkörbe helyezett tizenöt amperes biztosíték, és úgy éreztem, csak a b röm tartja össze a testemet. A hirtelen mozdulatoktól megriadtam. Ez az esés még egyhatod g-n is csontomat törte. Csengett a telefon – nem volt id m, hogy átalakítsam –, és egy fiatalember, akit nem ismertem, közölte, hogy Mr. Carrington az irodájában vár. Én holmi szögekkel kivert kúpról ejtettem néhány szót, hogy hová dugja Mr. Carrington, de nyomban. A fiatalember azonban változatlan hangon megismételte az üzenetet, majd letette a kagylót. Így aztán magamra cibáltam a ruhámat, úgy döntöttem, hogy a borostát magamon hagyom, és elindultam. Útközben azon t dtem, vajon mire cseréltem be a függetlenségemet és miért. Carrington irodája nyomasztóan ízléses volt, de legalább tompított fény világította be. De ami mindennek a teteje, a sz rendszer megtisztította a füstt l – édes pézsmaillat szállongott a leveg ben. Elfogadtam egy óriási adag Maoi-Zowie-t Carringtontól, még valami hálafélét is éreztem érte, és másnaposságom lassan oldódni kezdett. Shara az íróasztal mellett ült, trikóban és pulóverben. A reggelt nyilván próbával töltötte; készült a követketáncra. Elszégyelltem magam, amit l ingerült lettem, nem néztem rá, és nem fogadtam a köszönését. Panzarella és McGillicuddy rögtön utánam léptek be a szobába, s a mély rb l felbukkanó titokzatos tárgy legutóbbi megjelenésér l csevegtek, amely ezúttal a Merkúr szomszédságában történt. Azon vitatkoztak, vajon érzelmi töltés jeleket küldözgetnek-e vagy sem, s én azt kívántam, bárcsak befognák már a szájukat. Carrington megvárta, míg mindnyájan helyet foglalunk, akkor rágyújtott, s mosolyogva, félig az asztalára lve megszólalt: – Nos, Tom? McGillicuddy meghajolt. – Jobb, mint reméltük, uram. Minden becslés szerint hetvennégy százalékos nézettség világszerte... – A pokolba a nézettséggel! – csattantam föl. – Mit mondtak a kritikusok? McGillicuddy pislogott. – Az általános reakció eddig az, hogy Shara bombasikert aratott. A Times... Megint közbevágtam: – Mi volt a nem egészen általános reakció? – Hát, nem nevezhet egyöntet nek. – A szaksajtó? A szaklapok? Liz Zimmer? Migdalski? – Ööö. Nem olyan jó. Dicsérik, igen... csak egy vak ránthatná le ezt a m sort. De óvatosan dicsérik. Ööö... Zimmer csodálatos táncnak nevezi, amit a trükkös befejezéssel rontottak el. – És Migdalski? – kötöttem az ebet a karóhoz. – azt adta a beszámolója címének: „De hogy lehet ezt megismételni?” – vallotta be McGillicuddy. – az mondja, elb völ volt a darab, de csak egyszer lehet el adni. A Times azonban... – Köszönöm, Tom – mondta Carrington nyugodtan. – Körülbelül ez az, amire vártunk, ugye, drágám? Nagy siker, de még senki sem akarja az igazi új irányzatnak nevezni. Shara bólintott. – Majd nevezik, Bryce. A következ két tánc majd megmutatja. Panzarella szólt közbe: – Miss Drummond, miért táncolta úgy, ahogy táncolta? A zéró gravitációs közjátékot csak mint a hagyományos tánc kurta kiegészít jét, hiszen tudnia kellett el re, hogy a kritikusok ezt nem fogják komolyan venni. Shara mosolyogva válaszolta: – Hogy szinte legyek, doktor, nem volt más választásom. Most tanulom, hogyan használjam a testemet a súlytalanságban, de ez még tudatos er feszítést kíván t lem, majdnem úgy, mintha pantomimot adnék el .
Szükségem van még néhány hétre, hogy a második természetemmé váljék, és ennek meg is kell történnie, ha így akarok végigtáncolni egy egész darabot. A f vonalból tehát kiástam egy hagyományos táncot, rát ztem egy ötperces befejezésre, amelyben minden, általam ismert zéró g-s mozgást fölhasználtam, és óriási megkönnyebbülésemre úgy találtam, hogy ezeknek így együtt megvan a maguk tematikus értelme. Elmondtam Charlie-nak az elképzelésemet, és megszerkesztette hozzá a látványt és a dramaturgiát. Vagyis az az egész gyertyaügy az leleménye volt, ezzel hangsúlyozta ki, amit mondani akartam, méghozzá er teljesebben, mint bármelyik díszletezéssel. – Tehát ön még nem végezte el azt, amiért idejött? – szegezte a kérdést Panzarella Sharának. – Ó, nem! Semmiféle értelemben. Legközelebb azt mutatom meg a világnak, hogy a tánc több, mint irányított zuhanás. És a harmadik... a harmadik lesz az, aminek a kedvéért az el kett megszületett. – Arca földerült, csodálatosan megelevenedett. – A harmadik lesz az a tánc, amelyet egész életemben el akartam táncolni. Még nem tudom teljes egészében elmesélni, de ha képes leszek rá, hogy eltáncoljam, meg is teremtem, és az lesz a legnagyobb táncom. Panzarella megköszörülte a torkát. – Mennyi idejét veszi ez igénybe? – Nem sokat – felelte Shara. – Két héten belül készen leszek a következ tánc fölvételére, és szinte azonnal elkezdhetem az utolsóra való felkészülést. Egy kis szerencsével már dobozban lehet, mire az egy hónapom letelik. – Miss Drummond – mondta erre komoran Panzarella –, attól tartok, nincs már egy hónapja. – Shara fehér lett, mint a frissen esett hó, én pedig félig fölemelkedtem ültömben. Carrington idegesnek látszott. – Mennyi id m van? – kérdezte Shara. – A legutóbbi leletei nem voltak biztatóak. Feltételeztem, hogy a szakadatlan próba, gyakorlás lelassítja a szervezete alkalmazkodását. De ön a munka túlnyomó részét a teljes súlytalanságban végezte, én pedig nem vettem számításba, hogy milyen mértékben képes a szervezete arra, hogy hozzászokjon az állandó megterheléshez – földi körülmények között. – Mennyi id m van? – Két hét. Talán három, ha naponta egy-egy órát tölt kemény munkával két gravitáción. – Ez nevetséges – tört ki bel lem. – Hát sejtelme sincs arról, hogy milyen a táncosok gerince? Két gravitáción tönkre teszi magát! – Négy hétre van szükségem – mondta Shara. – Miss Drummond, sajnálom. – Négy hétre van szükségem. Panzarella ugyanolyan tehetetlen fájdalommal nézett rá, mint McGillicuddy, s t jómagam is, és hirtelen halálosan megundorodtam attól a világegyetemt l, amelyikben az embereknek így kell Sharára nézniük. – A fenébe is – fakadtam ki –, négy hétre van szüksége! Panzarella megrázta loboncos üstökét. – Ha négy hétig zéró gravitáción marad, meg is halhat. Shara fölpattant. – Akkor meghalok! – kiáltotta. – Ezt is vállalom. Vállalnom kell. Carrington köhécselt. – Attól tartok, ezt nem engedhetem meg, drágám. Shara dühösen fordult feléje. – A te táncod kit reklám a Skyfacnek – folytatta nyugodtan Carrington –, de ha azért születik, hogy téged megöljön, akkor bumeráng lesz bel le, nem gondolod? Shara szája mozgott, kétségbeesetten küzdött, hogy ne veszítse el az önuralmát. Én szédültem. Meghal? Shara? – Különben is – tette hozzá Carrington – már egészen megkedveltelek. – Akkor itt maradok az rben – tört ki Shara. – Hol? Tartós súlytalanság csak az üzemekben van, te pedig nem dolgozhatsz ott, mert nincs szakképzettséged. – Akkor az isten szerelmére, adj egyet az új rkompokból, azokból a kis gömbökb l. Bryce, több hasznot fogok hozni neked, mint holmi üzem, és én... – A hangja megváltozott. – És én mindig elérhet leszek számodra. Carrington halványan elmosolyodott. – Igaz, drágám, de megeshet, hogy eljön a pillanat, amikor többé már nem kívánlak. Az anyám annak idején lelkemre kötötte, hogy a n kkel kapcsolatban sohase ragadtassam magam megmásíthatatlan döntésekre. Külö-
nösen vonatkozik ez a nem mindennapi n kre. Egyébként is, a zéró g-n folytatott szexgyakorlatok kissé kimerít ek, ha nem f szerezi ket a változatosság. Már-már megtaláltam a hangomat, és most újra elvesztettem. Örültem, hogy Carrington kikosarazta t – de ahogyan tette, attól legszívesebben megfojtottam volna. Egy id re Shara is megnémult. Amikor megszólalt, hangja vontatott volt, feszült, szinte siránkozó: – Bryce, ez csak id zítés kérdése. Ha a következ négy hétben két újabb táncomat láthatják, olyan világot teremtek magamnak, ahová visszatérhetek. Ha vissza kell mennem a Földre, és várnom kell egy vagy két évet, ez a harmadik tánc nyom nélkül fog elenyészni; senki sem lesz rá kíváncsi, és az els kett re sem fognak már emlékezni. Ez az egyetlen lehet ségem, Bryce – add meg nekem ezt a lehet séget. Panzarella nem állíthatja biztosan, hogy ez a négy hét az életembe kerül. – Nem állíthatom biztosan, hogy túléli – mondta a doktor. – Azt sem állíthatja, hogy bármelyikünk megéri azt a napot – csattant föl Shara. Villámgyorsan fordult viszsza Carringtonhoz, tekintetével szinte magához láncolta. – Bryce, hagyd meg nekem ezt a kockázatot! – Óriási er feszítéssel olyan mosolyt varázsolt az arcára, amely t rdöfés volt a szívemben. – Meglátod, kárpótollak érte. Carrington úgy ízlelgette ezt a mosolyt és a hangban rejl teljes megadást, mintha finom bordóit szopogatna. A körmömmel és a fogammal marcangoltam volna szét, és imádkoztam, hogy adja meg Sharának a kegyelemdöfést. De lebecsültem természetének igazi kegyetlenségét. – Csak gyakorolj tovább, drágám – mondta végül. –A végs döntést majd akkor hozzuk meg, ha eljön az ideje. Gondolkodnom kell rajta. Nem hiszem, hogy éreztem már életemben nagyobb reménytelenséget, mondhatni, tehetetlenséget. Tudtam, hogy hiábavalóság, amit mondok: – Shara, nem engedhetem, hogy kockára tedd az életedet! – Megteszem, Charlie – vágott közbe –, veled vagy nélküled. Senki nem ismeri olyan jól a munkámat, mint te, senki más nem veheti föl tisztességesen, de ha ki akarsz szállni, nem állok az utadba. Carrington szenvtelen érdekl déssel nézett rám. – Nos? Egy mocskos szót mondtam: – Tudod a választ. – Akkor lássunk munkához! A kezd ket a hasas sepr nyeleken szállították át. A tapasztaltak a légzsilipen kívül, a forgó Gy küls felszínén lév fogantyúkon lógtak arccal a forgás iránya felé, és amikor úticéljuk felt nt a látóhatáron, egyszer en elengedték a fogantyút, és lepottyantak. A keszty be és a csizmába épített hajtóm egységek elvégezték a szükséges iránymódosításokat. A megteend távolságok kicsik voltak. Shara és én, miután több id t töltöttünk a súlytalanságban, mint sok, évek óta a Skyfacen lév technikus, tapasztaltaknak számítottunk. Csekély, de hatásos segítséget kaptunk a hajtóm vekt l, f leg abban, hogy az elhagyott Gy forgásától nyert energiánkat kiegyenlítsék. Volt gégemikrofonunk és hallókészülék nagyságú vev készülékünk, de az rön átsétálás során nem beszélgettünk. Élvezettel néztem a csillagos ürességet, amelyen áthullottam – szükségszer en megértettem az rrepülés vonzóerejét –, és közben azon töprengtem, vajon megszokom-e valaha, hogy nem érzek fájdalmat a lábamban. Azokban a napokban még a forgás alatt is kevésbé fájt. Az új stúdió felszínén még egy rhajósénál is kevesebb er feszítéssel értünk földet. Hatalmas acélgömb volt ez, rajta napenergiával m köd sz - és h berendezések, s az egészet három másik, különböz készültségi fokon álló gömbhöz pányvázták ki. Azokon a gömbökön még akkor is rruhás alakok dolgoztak McGillicuddytól tudtam, hogy a kész komplexumot „szabályozott s ségfeldolgozóként” fogják használni, és amikor erre én azt mondtam: „nagyon szép dolog”, még hozzátette, mintha ezzel mindent megmagyarázna: „Diszperziós hab és szabályozható s ségminta.” Lehet, hogy meg is magyarázta. Pillanatnyilag ez volt Shara stúdiója. A légzsilip egy meglehet sen kis munkaterületre vezetett, melynek közepén egy kisebb, mintegy ötven méter átmér bels gömb volt. Szintén nyomás alatt, készen arra, hogy légüres tér legyen a belsejében – de zsilipjei most nyitva álltak. Kibújtunk rruhánkból, Shara azonban lecsatolta róla a hajtóm vet rejt karpereceket, és fölvette. Ezután következtek a bokaperecek. Túlságosan élénk színük miatt senki sem nézte volna ket ékszereknek; egyenként húszperces üzemelésre voltak képesek, és m ködésüket normális atmoszférában és világításnál nem lehetett észrevenni. Nélkülük a zárt térben, zéró gravitáción való táncolás sokkal, de sokkal nehezebb lett volna. Ahogy az utolsó hevedert is kikapcsolta, eléje sodródtam, és megragadtam a tartószíjat. – Shara...
– Bírom, Charlie. Három gravitáción fogok gyakorolni, kett n aludni, és elérem, hogy ez a test kibírja. Tudom, hogy kibírja. – Kihagyhatnád A tömeg tényt, és rátérhetnél egyenesen a Csillagtáncra. Megrázta a fejét. – Még nem vagyok kész... és nincs kész a közönség sem. El bb át kell vezetnem magam – és ket is – egy olyan táncon, amely egy gömbben játszódik, egy zárt térben, s csak aztán érik meg a helyzet rá, hogy üres térben táncoljak, s ket is felkészítsem ennek a befogadására. Fel kell szabadítanom a gondolataimat és az övékét is, hogy elvessünk minden, a táncra vonatkozó el ítéletet, s egyszersmind megváltoztassuk a kiindulópontunkat. Még ez a két fokozat is túl kevés, de tovább már semmiképpen sem csökkenthet . – A tekintete megszelídült. – Charlie... meg kell tennem. – Tudom – mondtam mogorván, és elfordultam. A könnyek sok bosszúságot okoznak a súlytalanságban, nem mennek sehová. Vonszolni kezdtem magam a bels gömb felszínén a kameraálláshoz, ahol dolgozni fogok, Shara pedig belépett a gömbbe, és elkezdte a próbát. Miközben a felszereléssel bajlódtam, bujkáltam az állványhoz rögzített kábelek között, hogy a sodródó terminálokhoz kapcsoljam ket, imádkoztam. Évek óta el ször imádkoztam azért, hogy Shara meg tudja csinálni. Hogy mi ketten meg tudjuk csinálni. A következ tizenkét nap életem legkeményebb id szaka volt. Shara kétszer olyan keményen dolgozott, mint én. Minden napnak a felét stúdiómunkával töltötte, a fennmaradó id felében két és fél gravitáción végzett gyakorlatokat (ennél többet dr. Panzarella nem engedélyezett), a másik felében pedig Carringtont próbálta rávenni az ágyban, hogy egy kicsivel több id t adjon neki. Lehet, hogy aludt is néhány órát, ha mindezen kívül jutott még rá ideje. Csak azt mondhatom, sohasem láttam fáradtnak, sem önbizalmát, sem szívós eltökéltségét nem vesztette el egy pillanatra sem. Teste makacsul, vonakodva, de megszabadult minden nehézkességt l, s még olyan környezetben is kecsesen mozgott, ahol a kecsesség rendkívüli összpontosítást kívánt. Ahogy a gyermek járni tanul, úgy tanult Shara repülni. Nekem már lassan fel sem t nt, hogy nem fáj a lábam. Mit mondhatnék neked a Tömeg l, ha egyszer nem láttad? Hiszen ahogy egy szimfónia sem fejezhet ki szavakkal, ezt sem lehet leírni még ügyetlen, csak a felületen mozgó szavakkal sem. A hagyományos tánc terminológiája – éppen a meggyökeresedett el feltevései miatt – a haszontalannál is rosszabb; de ha valamennyire is ismered az új szakmai nomenklatúrát, már ismerned kell A tömeg tényt is, hiszen ennek alapján alakultak ki az új el feltevések. Ugyanígy a Tömeg technikai vonatkozásairól sem mondhatok sokat. Nem voltak benne különleges technikai hatások; még zene sem. Brindle remek partitúrája magából a táncból állt össze, és két évvel kés bb, az én engedélyemmel egészítették ki vele a felvételt – de én az eredeti, a néma változatot adtam át az Emmynek. Az én egész szerepem – a szerkesztést és a két ugródeszka beállítását kivéve – csak annyi volt, hogy a szórólámpák telepeit eltakartam a kamerák szeme el l, és úgy huzaloztam valamennyit, hogy csak akkor kerültek feszültség alá, ha már kikerültek az éppen sorra kerül kamera látószögéb l – ezzel elértem, hogy Shara mindig szemb l volt megvilágítva, következésképpen két (nem mindig egymást fed ) árnyéka volt. Felt kameramunkával nem is kísérleteztem: egyszer en fölvettem, amit Shara táncolt, még váltani is úgy váltottam, ahogy diktálta. Nem. A tömeg tény még jelképes formában is csak gyatrán írható le. Shara bebizonyította, hogy a tömeg és a tehetetlenség legalább annyira képes rá, hogy a tánchoz elengedhetetlen dinamikus konfliktust szolgáltassa, mint a gravitáció. Állítom, hogy ezekb l olyan táncot párolt le, amilyent legföljebb egy világklasszis akrobatától lehetne elvárni, aki egy személyben m repül , füstreklámot az égre író és víz alatti táncot lejt balerina is. Állítom, hogy lerombolta az utolsó válaszfalat is önmaga és a mozgás tökéletes szabadsága között azáltal, hogy a testét teljesen alárendelte akaratának, a teret pedig a saját szükségleteihez idomította. És még így is jóformán semmi az, amit elmondhatnék neked. Mert Shara többet keresett, mint a szabadságot – a lét értelmét kereste. A Tömeg mindenekfölött szellemi esemény volt – a címben rejl szójáték tematikus kétértelm sége technológiai és teológiai értelemben is megállta a helyét. Shara a szó szoros értelmében Istennel találkozott félúton, amikor a léttel való emberi szembesülésr l „beszélt”. Nem arra akarok célozni, hogy a tánca bármikor is egy kívülálló Istenhez lett volna címezve, egy elvont entitáshoz, akár van neki fehér szakálla, akár nincs. A tánca a valósághoz szólt, annak tette föl egymás után a Három Örök Kérdést, azt, amit az ember újra meg újra föltesz, mióta csak a Földön él. Tánca fölfedezte önnön énjét, és azt kérdezte: Hogy kerültem én ide? Tánca fölfedezte a világegyetemet, amelyben az én létezett, és azt kérdezte: Hogy került mindez ide, körém? És végül, amikor fölfedezte önnön énje kapcsolatát ezzel a világegyetemmel, azt kérdezte: Miért vagyok enynyire egyedül?
És miután – minden egyes izmának, inának lelkes igyekezetével – föltette ezeket a kérdéseket, megállt, testét-lelkét megnyitotta az univerzum el tt, úgy függött lebegve a gömb középpontjában... és amikor kérdéseire nem kapott választ, visszahúzódott önmagába. Nem valami drámai, egetver értelemben, ahogy a Megszabadulásban tette, azaz az energia és a feszültség összes rítésével. Ez, bár fizikailag hasonló, de mint jelenség, teljésen más volt. Ez egy befelé összpontosítás volt, önvizsgálat, amikor az értelem (a lélek?) szeme önmagába tekint, s ott próbálja megtalálni azokat a válaszokat, amelyek sehol másutt nem lelhet k fel. Tehát a teste is mintha visszavonult volna önmagába, szinte összetömörítette saját tömegét, de olyan egyenletesen, hogy a térben való elhelyezkedése tökéletes maradt. És önnön belsejét elérve bezárta magába az ürességet. A kamera szeme elhomályosult, s ott maradt egyedül, megmereved testtel, önmagába zártan, sóvárogva. A tánc véget ért. a három kérdés megválaszolatlanul maradt, a megoldatlanság feszültségét hagyva maga után. A befejezetlenség kínzó érzését csak az arc türelmesen várakozó kifejezése tompította, tette elviselhet vé... ez a kicsiny, áldott jel mintha ezt a választ súgná: „Hogy folytatódjék.” A tizennyolcadik napon, nyers formában ugyan, de már dobozban volt. Shara azonnal ki is söpörte az agyából, már a Csillagtánc koreográfiája foglalkoztatta, én azonban még két teljes napot töltöttem az anyaggal, miett bemutatásra készen átadtam volna. Négy napom volt addig a félóráig, amit Carrington megvásárolt a sorid ben – de nem ennek a határid nek éreztem veszedelmes közeledtét. Éppen a szerkesztésen dolgoztam, amikor McGillicuddy lépett be a dolgozószobámba, és noha látta, hogy könnyek peregnek le az arcomon, egy szót sem szólt. Hagytam a felvételt, hadd menjen, némán nézte, míg végül az arca is nedves lett. Rég lefutott a kazetta, mire megszólalt nagyon halkan: – Néhány nap, és itt hagyom ezt a mocskos munkát. Hallgattam. – Azel tt karateoktató voltam. Méghozzá elég jó. Újra taníthatnék, talán bemutatókat is tarthatnék, s a tíz százalékát is megkeresném annak, amit itt kapok. Hallgattam. – Az egész átkozott Gy tele van lehallgatókkal, Charlie. Bekapcsolom az íróasztalomnál, és hallom a Skyfac összes vidfonját. Egyszerre mindig négyet. Hallgattam. – Láttam mindkett jüket a légzsilipnél, amikor visszajöttek Láttam, hogy összeesett. Láttam, hogy a karjában vitte t tovább. Hallottam, amint megígértette magával, hogy nem szól dr. Panzarellának. Vártam. Feltámadt bennem a remény. Megtörölte az arcát. – Azért jöttem, mert meg akartam mondani, hogy elmesélem Panzarellának, amit láttam. kényszeríteni fogja Carringtont, hogy azonnal küldje t haza... – És most? – kérdeztem. – Láttam ezt a felvételt. – És tudja, hogy a Csillagtánc meg is ölheti t? – Tudom. – És tudja, hogy engednünk kell, hogy megcsinálja? – Tudom. A remény megszökött. Bólintottam. – Akkor menjen innen, és hagyjon dolgozni. Elment. A Wall Streeten és a Skyfac fedélzetén egyaránt kés délutánra járt, mire a magam megelégedésére elkészültem a felvétel szerkesztésével. Felhívtam Carringtont, és megmondtam neki, hogy félórán belül nála leszek; lezuhanyoztam, megborotválkoztam, felöltöztem és elindultam. Ott találtam nála az rparancsnokság egyik rnagyát, de nem mutatták be, így én sem tör dtem vele. Shara is ott volt, valami narancsszín füstbe öltözve, ami szabadon hagyta a mellét. Nyilván Carrington óhajára viselte ezt a ruhát (lelki alkata hasonlíthatott a csibészére, aki obszcén szavakat firkál az oltárra), de Shara olyan perverz és fura méltósággal viselte, ami – éreztem – bosszantotta Carringtont. Mosolyogva néztem Shara szemébe. – Szia, kislány. Jó a felvétel. – Hadd lássuk – mondta Carrington. és az rnagy az íróasztal mögé, Shara pedig melléje ült. Betettem a kazettát az iroda falába épített lejátszóba, eloltottam a lámpákat, majd leültem Sharával átellenben. Húsz percig tartott, megszakítás nélkül, néma csendben: csak a puszta látvány. Fantasztikus volt!
Fura szó a „megrendülés”. Ahhoz, hogy az embert valami megrendítse, olyan ponton kell telibe találnia, ahol az ember még nincs fölfegyverkezve a cinizmussal. Én mintha már cinikusnak születtem volna; ahogy visszaemlékszem, életemben háromszor voltam megrendülve. El ször, amikor háromévesen megtanultam, hogy vannak, akik szándékosan kínozzák meg a kismacskákat. Másodszor, amikor tizenhét évesen megtanultam, hogy vannak, akik azért szednek LSD-t, hogy annak hatása alatt, puszta szórakozásból, kínozzanak meg másokat. Harmadszor, amikor véget ért az A tömeg tény, és Carrington tökéletesen cseveg stílusban megjegyezte: „Nagyon szép, nagyon kecses. Tetszik.” Negyvenöt évesen megtanultam, hogy vannak emberek – nem bolondok, nem értelmi fogyatékosok, hanem intelligens emberek –, akik végignézik, de nem látják Shara Drummond táncát. Mi mindnyájan, még a legcinikusabbak is, rzünk magunkban bizonyos illúziókat. Shara valahogy föl se vette, de láttam, hogy az rnagy ugyanúgy meg van rendülve, mint én, s látható er feszítéssel próbál uralkodni az arcvonásain. Kapva kaptam az alkalmon, hogy lerázzam magamról a rémületet és a dermedtséget, s most közelebbr l is megnéztem magamnak az rnagyot, el ször t dve el rajta, hogy vajon mit kereshet itt. Korombeli, szikár, nálam nyakasabbnak látszó fickó volt: ezüst haj göndörödött a koponyáján, s az orra alatt különlegesen csinos bajusz ékeskedett. Akár Carrington kebelbarátjának is nézhettem volna, amit azonban három dolog tett valószítlenné. Magam sem tudom, miért, de a szeméb l azt olvastam ki, hogy olyan katona, aki mögött tekintélyes harci tapasztalatok állnak. Arra sem tudok magyarázatot, miért tudtam – noha egyáltalán nem viselkedett úgy –, hogy most szolgálatban van. De a szája vonala már határozottan elárulta, hogy a feladatát ezúttal kifejezett undorral látja el. Amikor Carrington udvarias hangnemben megkérdezte: – Mi a véleménye, rnagy? –, a férfi egy pillanatra megállt, s gondolatait összeszedve kereste a megfelel szavakat. Amikor aztán megszólalt, szavait nem Carringtonhoz intézte. – Miss Drummond – mondta csendesen. – William Cox rnagy vagyok, az rparancsnokság Championjának parancsnoka, és megtisztelve érzem magam, hogy megismerhettem. Életem legmegindítóbb élménye volt az, amit az imént láttam. Shara megköszönte, de az arca komoly maradt. – Ez itt Charles Armstead – tette hozzá. – készítette a felvételt. Cox eddig nem tapasztalt tisztelettel nézett rám. – Kit munka, Mr. Armstead. – A kezét nyújtotta, és én megráztam. Carrington lassan megértette, hogy mi hárman olyan dologban osztozunk, amib l kirekeszt dött. – Örülök, hogy tetszett, rnagy – mondta a komolyság legcsekélyebb látszata nélkül. – Holnap este ismét megnézheti a televízióján, ha történetesen nem lesz szolgálatban. Id vel természetesen a kazettákat is meg lehet majd vásárolni. És most talán rátérhetnénk a soron következ ügyünkre. Cox arca úgy zárult be, mintha egy cipzárt húztak volna föl rajta, s azonnal elöntötte a merev hivatalosság. – Ahogy óhajtja, uram. Zavaromba belefogtam abba, amit a soron következ ügyünknek véltem: – Szeretném, Mr. Carrington, ha ezúttal az ön saját parancsnoka vizsgálná felül az adásra kerül anyagot. Shara és én túl elfoglaltak leszünk, hogy... – Az én parancsnokom fogja felülvizsgálni az anyagot, Armstead – szakított félbe Carrington –, bár nem hinném, hogy különösebben elfoglaltak lesznek. Már támolyogtam a kialvatlanságtól; az eszem kissé nehézkesen forgott. Carrington puhán megérintette az íróasztalát. – McGillicuddy, azonnali jelentést kérek – mondta, és a keze elpihent. – Tudja, Armstead, maga és Shara visszatérnek a Földre. Késedelem nélkül. – Micsoda? – Bryce, ezt nem teheted! – fakadt sírva Shara. – Megígérted. – Megígértem, drágám, hogy gondolkodom rajta – helyesbített Carrington. – Az ördögöt! Az hetekkel ezel tt volt. Az éjjel megígérted. – Valóban? Drágám, az éjjel nem voltak jelen tanúk. Még szerencse, nem igaz? Szólni sem tudtam a düht l. Belépett McGillicuddy. – Hello, Tom! – üdvözölte Carrington szívélyesen. – Ki van rúgva. Azonnal visszamegy a Földre Miss Drummonddal és Mr. Armsteaddel együtt, Cox rnagy hajóján. Beszállás egy óra múlva, és semmit se hagyjanak itt, ami a szívükhöz n tt. McGillicuddyról rám nézett. – Tom íróasztalától a Skyfac minden vidfonját le lehet hallgatni. Az enyémt l pedig Tom asztalát.
Shara hangját alig lehetett hallani: – Csak két napot, Bryce. Az isten verjen meg, mondj egy árat! Carrington könnyedén elmosolyodott. – Sajnálom, drágám. Amikor dr. Panzarella megtudta, hogy összeestél, a lehet leghatározottabban állást foglalt. Egyetlen napot se tovább! Ha életben maradsz, az a Skyfac szempontjából kifejezetten többletel nnyel jár; mi ajándékoztunk téged a világnak. Ha meghalsz, vészmadárként keringsz a fejem körül. Nem engedhetem, hogy az én felségterületemen halj meg. Hogy minden ellenállásodnak elejét vegyem, beszéltem egy barátommal – ekkor Coxra pillantott – az rparancsnokság fels bb vezetésében, aki volt olyan kedves, és ideküldte az rnagyot, hogy téged hazaszállítson. A törvények értelmében nem vagy letartóztatva, de biztosíthatlak, nincs más választásod. Az ilyesmit nevezik véd rizetnek. Isten veled, Shara! – Az íróasztalán fekv nagy halom jelentés után nyúlt, én pedig alaposan meglep dtem a saját viselkedésemen. Tisztára söpörtem az íróasztalát, aztán megragadtam a mellén, de úgy, hogy hátranyaklott a feje. Széke az asztalhoz vágódott és darabokra esett. Addigra már úgy összeszedtem magam, hogy egy csodás jobbegyenesre is id t tudtam szakítani. Tudod-e, hogy ha egy kosárlabdát éppen mer legesen találsz el, az felugrik a padlóról? Na, ez történt a fejével, csak az alacsony gravitáció miatt kicsit lassabban. Akkor Cox egy rántással talpra állított, és a szoba túlsó sarkába küldött. – Elég – mondta, s a hangja nyilván nagyon hasonlított arra, amit az emberek „parancsoláshoz szokott hang”- ként emlegetnek, mert azonnal kijózanodtam. Zihálva álltam, mialatt Cox fölsegítette Carringtont. A milliomos bezúzott orrát tapogatta, megnézte ujjain a vért, aztán nyers gy lölettel rám bámult. – Maga nem fog videózni többé, Armstead. Maga el van intézve. Magának vége. Munkanélküli, megértette? Cox megveregette a vállát, mire Carrington egy pördüléssel szembefordult vele. – Mi az ördögöt akar? – csaholta. Cox elmosolyodott. – Carrington, megboldogult apám egyszer azt mondta: „Bill, válaszd meg magad az ellenségeidet, ezt sohase bízd a véletlenre.” Az évek során tapasztaltam, milyen kit tanács volt ez. Maga állat! – És még annak sem valami jó – helyeselt Shara. Carrington pislogott. Aztán képtelenül széles vállai szinte megduzzadtak, amikor elordította magát: – Kifelé mind! Azonnal t njenek el a magánterületemr l! Ki nem mondott egyetértésben vártuk, hogy McGillicuddy kimondja a végszót: – Mr. Carrington, ritka privilégium és nagy tisztesség, ha az embert ön rúgja ki. Világéletemben mint pirruszi gy zelemre fogok erre visszaemlékezni. – Könnyedén meghajolt, azzal kimentünk. Ifjonti diadalmámorunk legalább tíz másodpercig eltartott. A zéró gravitáción bekövetkez zuhanás érzése szó szerinti igazság, de a test hamar megtanulja, hogy illúziónak fogja föl a dolgot. Most, hogy utoljára voltam a súlytalanságban, hiszen félóra múlva visszatérek a Föld saját gravitációs terébe, éreztem, hogy zuhanok. Magához ránt a feneketlen gravitációs kút, lefelé taszít ólomsúlyú szívem is, s foszlányokra szakad az álom, amely eddig odafönt tartott valami gyönyör lebegésben. A Champion háromszor nagyobb volt Carrington jachtjánál, s ez mindaddig gyerekes örömmel töltött el, míg eszembe nem jutott, hogy éppen hívta ide, és még az üzemanyagot vagy a személyzetet sem neki kellett fizetnie. Amikor beléptünk, a légzsilipnél álló r tisztelgett. Cox a légzsilip mögött lév egyik fülkébe vezetett bennünket, ahol leszíjaztak. Útközben megjegyezte, hogy csak a bal kezemmel húzom magam el re a fogantyúkon. Amikor megálltunk, azt mondta: – Mr. Armstead, boldogult apám azt is mondta: „Csak a lágy részeket üsd a kezeddel. A kemény részekhez keríts valami eszközt.” A technikájában különben nem találtam hibát. Szeretném megszorítani a kezét. Mosolyogni próbáltam, de nem találtam a mosolyomat. – Ami az ellenséget illeti, csodálom az ízlését, rnagy. – Egy férfi nem kívánhat ennél többet. Sajnos nincs id m, hogy a földet érés el tt egy pillantást vessek a kezére. Azonnal indulunk. – Ne is tör djön vele. Meghajolt Shara felé, nem mondta, milyen rettenetesen sajnálja, ésatöbbi ésatöbbi, kellemes utazást kívánt mindnyájunknak, és kiment. Fekv helyünkhöz szíjazva vártuk a beindítást. Hosszú, súlyos csend telepedett ránk, teli külön-külön és együttes szomorúságunkkal, melyet színlelt bátorságunk csak még inkább elmélyített. Nem néztünk egymásra, mintha egyéni szomorúságunk azáltal összeadódhatna, s végül elérné a kritikus határt. A bennünket lesújtó gyászban hitem szerint csak kicsiny részt kapott az önsajnálat. De akkor már jó sok id telt el. A szomszédos fülkéb l áthallatszott valami telefonbeszélgetés halk foszlánya, de a mi készülékünk nem volt bekapcsolva. Végül beszélgetni kezdtünk, csak úgy ötletszer en: megvitat-
tuk A tömeg tény várható kritikai visszhangját, azt, hogy vajon ér-e még valamit bármiféle elemzés, vagy a színház valóban halálra van ítélve, és semmi értelme a jöv t illet tervezgetésnek. Végül kifogytunk a témákból, és ismét hallgattunk. Nyugodtan állíthatom, hogy sokkos állapotban voltunk. Ki tudja, miért, én robbantam ki el ször. – Mi az ördögöt piszmognak ilyen sokáig?! – csattantam föl ingerülten. McGillicuddy már éppen meg akart nyugtatni, de aztán az órájára pillantott, és azt kiáltotta: – Igaza van! Majdnem egy órája tart! A faliórára néztem, de semmit sem értettem, míg rá nem jöttem, hogy a greenwichi id t mutatja, nem a Wall Street-it; akkor láttam, hogy pontos. – Krisztusom! – kiáltottam. – Ez az egész nyavalyás út azért van, hogy Sharát megóvja a súlytalanság túlterhelését l! El remegyek! – Várjon, Charlie – mondta McGillicuddy. Neki mindkét keze használható volt, hamarabb szíjazta ki magát. – A mindenségit, maradjon veszteg, és higgadjon le! Majd én utánajárok, miért késlekedünk. Néhány perc múlva visszatért, megnyúlt képpel. – Nem megyünk sehová. Cox kiadta a parancsot, hogy ne mozduljunk. – Micsoda? Tom, mi az ördögöt beszél itt? A hangja most szinte mulatságosán elvékonyodott: – Piros szentjánosbogarak. Vagy inkább méhek. Egy léggömbben. Képtelenség, hogy ugrat, csakis az történhetett, hogy míg odakint járt, teljesen meg rült... ez azt jelenti, hogy valóra vált kedvenc lidércnyomásom, amely arról szól, hogy rajtam kívül mindenki megbolondul, és aztán együttes er vel támadnak rám. Így aztán leszegtem a fejem, mint egy megvadult bika, és olyan iramban száguldottam ki a szobából, hogy az ajtónak alig maradt ideje rá, hogy félreálljon az utamból. A helyzet csak rosszabbodott. A híd ajtajához érve nem tudtam lefékezni az utat elálló testek el tt, vagyis egyszer en elsodortam az röket. Az ajtóban ezért kisebbfajta pánik tört ki, de én már a hídon voltam, és amikor rájöttem, hogy én is meg rültem, valahogy helyreállt bennem a rend. A híd elüls fala egyetlen hatalmas képerny volt – a középpontjából kissé félrecsúszva, csak annyira, hogy fölbosszantson, de olyan élesen, mint az ég cigaretták a sötétkamrában, valóban piros szentjánosbogarak raja nyüzsgött a mélységes feketeség háttere el tt. A meggy dés, hogy ez nem lehet valóságos, elfogadhatóvá tette a képet. De akkor Cox elb dült, s ezzel viszszarántott a valóságba: – Kifelé a hídról, uram! – Ha ép eszem birtokában vagyok, hanyatt-homlok menekülök ki az ajtón, s meg sem állok a hajó legtávolabbi sarkáig; jelen állapotomban csak annyi történt, hogy elfogadtam és beláttam a helyzet lehetetlen voltát. Reszkettem, mint egy ázott kutya, és odafordultam hozzá. – rnagy – nyögtem kétségbeesetten –, mi történik itt? Egy királyt mulattathatja úgy az arcátlan apród viselkedése, aki nem hajlandó letérdelni el tte, amennyire t elképesztette, hogy valaki nem engedelmeskedik a parancsának. Így aztán még válaszolt is: – Idegen, értelmes lényekkel állunk szemben – közölte tömören. – Azt hiszem, érz plazmoidok. Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy az a titokzatos tárgy, amely bakugrásokkal közlekedik szerte a Naprendszerben, amióta csak megérkeztem a Skyfacre, él lény. Megpróbáltam felfogni, de lemondtam róla, és visszatértem a saját, mindennél fontosabb gondomra: – Mit bánom én, ha nyolc apró rénszarvas is! Önnek ezt a skatulyát azonnal vissza kell vinnie a Földre! – Uram! A hajón kihirdettük az Els Számú Vészhelyzetet és a teljes Harci Készenlétet! Pillanatnyilag Észak-Amerikában minden asztalon kih l a vacsora. Szerencsésnek mondhatom magam, ha az életben még egyszer megláthatom a Földet. És most t njön el a hídról! – De hát maga egyszer en nem érti! Az állandó súlytalanság megölheti Sharát! Éppen azért jött ide, az istenit magának, hogy ezt megel zze! – MR. ARMSTEAD! Ez itt egy katonai járm . Csaknem tucatnyi értelmes lénnyel állunk szemben, akik nem egészen húsz perce bukkantak el a hipertérb l, olyan lények tehát, akiknek a járm vér l sejtelmem sincs, hajójuknak mindenesetre nincs látható része! Ha ett l jobban érzi magát, tudom, hogy van egy olyan utasom, aki az én értékrendszerem szerint többet ér, mint ez a hajó, beleértve mindenkit, aki rajta van, és ha megvigasztalja magát az, hogy ett l a tudattól én olyan jól érzem magam, mintha egy második segglyukam is lenne, de éppúgy nem tudom elhagyni ezt a röppályát, ahogy szarvakat sem tudok növeszteni. És most elt nik végre a hídról, vagy az embereimmel vitessem el? Már nem maradt id m, hogy döntsék: elvonszoltak.
Másrészt mire visszatértem a fülkénkbe, Cox rákapcsolta a vidfonunkat a híd videoberendezésére; Shara és McGillicuddy feszült figyelemmel nézték. Jobb dolgom nem lévén. csatlakoztam hozzájuk. McGillicuddynak igaza volt. Sebesen rajzó mozgásuk leginkább a méhekére emlékeztetett. Beletelt kis id be, míg össze tudtam számlálni ket: tízen voltak. És valóban egy léggömbben – halvány, alig láthatóan vékony körvonal zárt magába valami áttetsz séget, átlátszóságot. Ebben röpködtek, mint dühös, vörös szúnyogok... mindig a gömb belsejében: egyszer sem törtek ki bel le, de még a gömb bels felszínét sem érintették. Miközben ket bámultam, vesémb l az utolsó csepp adrenalin is kimosódott, csak valami bosszús-csalódott türelmetlenség maradt bennem. Próbáltam megbirkózni a ténnyel, hogy az rparancsnokság különleges szempontjai valami fontos ügyet szolgálnak – még Sharánál is fontosabbat. Els pillanattól fogva nyugtalanított ez a gondolat, de nem tudtam megszabadulni t le. Két hang kiáltozott az agyamban, s egyik sem hallotta meg a másik kérdéseit. Az egyik ezt üvöltötte: Barátságosak ezek a micsodák? Vagy ellenségesek? Ismerik egyáltalán ezeket a fogalmakat? Mekkorák? Milyen messze vannak? Honnan jöttek? A másik hang nem nézett ilyen messze, de éppolyan er szakos volt, noha mindössze csak ezt ismételgette újra meg újra: Mennyi ideig maradhat Shara a súlytalanságban, hogy épségben túlélje? Amikor Shara megszólalt, hangjából áhítatos csodálkozás csendült ki: – Hiszen ezek... ezek táncolnak! Alaposabban szemügyre vettem ket. Ha volt is valami rendszer abban, ahogy a szemét körül röpköd legyek módjára mozogtak, én azt nem fedeztem föl. – Én nem látom benne a rendszert – mondtam. – Figyeld, Charlie! Micsoda dühös aktivitás, mégsem ütköznek sohasem egymásnak, sem a gömb falának! Csakis olyan röppályán mozoghatnak, amely éppoly gondosan van kiszámítva, mint az elektronoké. – Az atomok táncolnak? Különös pillantást vetett rám. – Hát nem, Charlie? – Lézersugár – szólalt meg McGillicuddy. Ránéztünk. – Ezek a micsodák csak plazmoidok lehetnek... akivel beszéltem, azt mondta, el ször radarral észlelték ket. Ez azt jelenti, hogy valamiféle ionizált gázok lehetnek... effélékb l születtek az UFO-észlelések. – Kuncogott, aztán ismét komolyra fordította a szót. – Ha azt a hártyát át tudnánk vágni lézerrel, fogadok, játszva deionizálhatnánk ket... különben is az a hártya tartalmazza az életükhöz szükséges anyagokat, akármit alakítsanak is át az anyagcseréjükben. Szédültem. – Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk védtelenek? – Mindketten úgy beszéltek, mint a katonák – fakadt ki Shara. – Mondom, hogy táncolnak! Aki táncol, az nem harcol! – Ugyan már, Shara! – förmedtem rá. – Ez akkor sem lenne igaz, ha ezek a dolgok történetesen távolról hasonlítanának ránk. A szamuráj, a karate, a kung-fu, ezek mind táncok. – A képerny felé intettem. – Csak anynyit tudunk ezekr l a megelevenedett parazsakról, hogy csillagközi utakat járnak be. Ez elég ahhoz, hogy féljek lük. – Nézd meg ket, Charlie! – Ez úgy hangzott, mint egy parancs. Megnéztem. Istenemre, nem látszottak fenyeget nek. Minél tovább néztem ket, mozgásuk annál inkább táncnak t nt, vad pörgésnek, amit a szem jóformán követni sem tudott. Nem hasonlított ez semmiféle hagyományos tánchoz – inkább valami olyasmi volt, amit Shara kezdett az A tömeg tényben. Azon kaptam magam, hogy át akarok kapcsolni egy másik kamerára, hogy érzékeltetni tudjam a perspektíva ellentétét, és ett l végre meglódult az agyam. Két ötletem támadt; a második ahhoz kellett, hogy megnyerjem az els nek Coxot. – Mit gondol, milyen messze lehetünk a Skyfact l? – kérdeztem McGillicuddyt. Elbiggyesztette a száját. – Nem messzire. A gyorsító man verezésen kívül nem sok minden történt itt. Azokat az átkozott micsodákat valószín leg els sorban a Skyfac vonzotta ide – ebben a rendszerben minden bizonnyal ez az értelmes élet legkönnyebben felismerhet jele. – Elfintorodott. – Lehetséges, hogy nekik nincs is szükségük bolygóra. El rehajoltam, és megnyomtam az audioáramkör gombját! – Cox rnagy! – Lépjen ki a vonalból! – Mit szólna hozzá, ha közelebbr l is megnéznénk azokat a micsodákat?
– Nem mozdulunk innen. Ne feszítse túl a húrt, lépjen ki a vonalból, különben... – Nem hallgatna végig? Felhoztam magammal négy mozgatható kamerát, távvezérlés ek, saját fejlesztés árammal és világítással, ezekkel jobb megoldást is találhatnánk, mint a maga elképzelésével. Már fel is állítottam ket, hogy fölvegyem Shara következ táncát. Nyomban sebességet váltott. – Össze tudja szerelni ket az én hajómon is? – Azt hiszem. De vissza kell mennem értük az Els Gy f fedélzetére. – Akkor nem jó. Nem köthetem magam a Skyfachez; mi van akkor, ha harcolnom kell, vagy pucolnom innen? – rnagy... milyen messze kellene sétálnom? Ez meglepte egy kicsit. – Egy-két mérföldet légvonalban. De maga egy nyavalyás földlakó. – Csaknem két hónapot töltöttem súlytalanságban. Egy hordozható radarral akár a Phoboson is leszállok. – Hmmm. Maga civil... de ott egye meg a fene, jobb képre van szükségem. Megadom az engedélyt. És most lássuk az els ötletet. – Várjon, van itt még valami. Sharának és Tomnak is velem kell jönnie. – Szó sem lehet róla! Ez nem társasutazás. – Cox rnagy, Sharának, amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell térnie a gravitációs térbe. Az Els Gy megteszi... illetve ideális megoldás lenne, ha a küll n át jutnánk be a középpontba. Nagyon lassan szállna le, s közben lenne ideje a fokozatos akklimatizálódásra... valahogy úgy, mint amikor a búvár szakaszosan csökkenti a nyomást, csak éppen fordítva. McGillicuddy mindvégig mellette maradna... ha Shara elájul, vagy lezuhan a cs be, akár egyhatod g-n is lábát törheti. Különben is kényszerhelyzetben jobban megállja a helyét, mint bármelyikünk. Végiggondolta a hallottakat. – Menjenek. Mentünk. Az Els Gy be visszavezet út hosszabb volt, mint amit akár Shara, akár én valaha is megtettünk, de McGillicuddy vezetésével minimális man verezéssel sikerült túlesnünk rajta. A Gy , a Champion és az idegenek egy nagyjából másfél mérföldes oldalú, egyenl szárú háromszöget alkottak. Perspektivikusan nézve az idegenek körülbelül akkora tömeget tettek ki, mint a Shea Stadion. Nem álltak meg, nem is lassították vad keringésüket, mégis valahogy úgy t nt, mintha figyelnék, hogyan lépünk be a Skyfac kapuján. A biológus jutott eszembe, aki érdekl déssel nézi az újonnan fölfedezett él lény különös szökdécselését. Hogy semmivel se tudja elvonni a figyelmünket, kikapcsoltuk a ruhánkba épített rádiót, s ett l valahogy még fogékonyabbá váltam holmi sugallatokra. Magam mögött hagytam McGillicuddyt Sharával, s egyszerre hatgy nyit siklottam alá a cs ben. Carrington két lakáj társaságában várt rám a fogadószobában. Rögtön láttam rajta, hogy halálra van rémülve, s ezt nagy hanggal próbálja palástolni: – Az istenit, Armstead, ezek az én kameráim! – Pofa be, Carrington! Ha a kameráit a pillanatnyilag elérhet legjobb technikus kezébe, az enyémbe teszi, én pedig az adatokat az rben tartózkodó legkiválóbb hadm vészeti elmének, Coxnak a kezébe teszem, akkor esetleg megmenthetjük a maga vacak kis üzemét... magának. És az emberiséget... magunknak. – Elindultam, pedig kitért az utamból. A szöveg hatott. Az emberiséget veszélybe sodorni, nincs is ennél rosszabb reklám. Annyi gyakorlás után igazán nem volt gond egyszerre négy kamerát szemmel tartani az rön át. Az idegenek rá se hederítettek a közelg kamerákra. A Skyfac személyzete továbbította jelzéseimet a Championnak, és megteremtette az audiós kapcsolatot köztem és Cox között. A léggömböt az irányába fogtam be a kamerákkal, s az utasítása szerint kapcsoltam hol egyikre, hol másikra. Az rparancsnokság F hadiszállásán rögzíteniük kellett a képeket, de én nem hallottam, mit beszélnek Coxszal, amiért hálás voltam. Elláttam t lassított ismétlésekkel, közelikkel, képfelbontásokkal – mindennel, amire csak képes voltam. Az egyes szentjánosbogarak röpte nem t nt különösebben szimmetrikusnak, de a minta ismétl dését már föl lehetett ismerni. A lassításban minden eddiginél inkább táncolni látszottak, és noha ebben nem lehettem biztos, de mintha a tempót is fokozták volna. Valami drámai feszültség kibontakozását véltem fölfedezni a táncukban. Aztán arra a kamerára kapcsoltam, amelynek képén a háttérben a Skyfac is látható volt, és akkor a szívem hirtelen légüres térbe került, és ösztönös, mindent elsöpr iszonyatomban felsikoltottam – félúton az Els Gy és az idegenek rajzó csoportja között lassan, de könyörtelenül haladt egy rruhás alak, aki nem lehetett más, mint Shara.
Színpadi id zítéssel ekkor jelent meg az ajtóban McGillicuddy, a f mérnökre támaszkodva, halottsápadtan. Fél lábon állt, a másik lába szemmel láthatóan törött volt. – Azt hiszem, semmi sem lesz... a karateedz sködésemb l – zihálta. – Annyit mondott, „ne haragudjon, Tom”... tudta, hogy rám fogja vetni magát... egyszer en félresöpört. A fene egye meg, Charlie, bocsásson meg. – Ledobta magát egy székbe. Cox hangja harsant fel sürget en: – Mi az ördög folyik ott? Ki az? Biztos, hogy Shara is rajta volt a hullámhosszunkon. – Shara! – sikoltottam. – Pucolj ide vissza, de azonnal! – Nem tehetem, Charlie. – A hangja meglep en tiszta volt és nagyon higgadt. – Félúton lefelé a cs ben pokolian fájni kezdett a mellkasom. – Miss Drummond – reccsent rá Cox. – Ha még közelebb megy az idegenekhez, megsemmisítem magát! Shara fölnevetett, de olyan vidáman, hogy a vér megfagyott az ereimben. – Ördögöt, rnagy! Csak nem fog lézersugarakkal játszadozni az idegenek t szomszédságában? Különben is magának legalább olyan nagy szüksége van rám, mint Charlie-ra. – Mire gondol? – Ezek a lények tánccal kommunikálnak. k így beszélnek, s a nyelvük nyilván hasonlóképpen bonyolult, mint például a hawaii táncé, a huláé. – Ezt nem tudhatja. – Érzem. Tudom. A pokolba is, maga mi más módon teremtene kapcsolatot a légüres térben? Cox rnagy! Jelenleg én vagyok az emberiség egyetlen képzett tolmácsa. Tehát lesz szíves befogni a száját, hogy végre megpróbáljam tanulmányozni a „nyelvüket”? – Nincs rá felhatalmazásom, hogy... Ekkor valami nagyon furcsát mondtam. Makognom kellett volna, rábeszélni Sharát, hogy jöjjön vissza, vagy elvágtatni egy rruháért, hogy magam hozzam vissza. Ehelyett azt mondtam: – Igaza van. Fogja be a száját, Cox. – Mit akar csinálni? – Az istenit magának, ne vegye el az er t, ami még benne van! Befogta a száját. Panzarella lépett be: egy egész fecskend nyi fájdalomcsillapítót l tt be McGillicuddyba, ott a helyszínen rögzítette a bal lábát, de én már nem figyeltem rájuk. Több mint egy órán át néztem, amint Shara figyeli az idegeneket. Magam is figyeltem ket, végs kétségbeesésemben megnémulva, és istenemre mondom, nem értettem a táncukat. Minden idegszálamat megfeszítve próbáltam értelmet kicsikarni eszeveszett forgásukból, de hiába. A legtöbb, amit Sharáért megtehettem, hogy a feltételezett utókor számára rögzítettem mindent, ami történt. Néha halkan, az izgalomtól fojtott hangon felkiáltott, s én majd meg rültem a kíváncsiságtól, de nem hívtam, hogy magyarázatot kérjek. Az utolsó kiáltás után bekapcsolta a hajtóm veit, közelebb ment az idegen bolyhoz, és hosszú ideig ott is maradt. Végre megszólalt, eleinte nehezen érthet en, elmosódottan, mintha álmában beszélne: – Istenem, Charlie. Különös. Olyan különös. Kezdek érteni a nyelvükön. – Hogyan? – Valahányszor kapiskálni kezdek egy részletet a táncukból, azzal... azzal közelebb kerülünk egymáshoz. Nem, nem egészen telepátia, nem tudom. k eltáncolják, amit éreznek, és ezzel szinte kényszerítenek, hogy megértsem ket. Már minden harmadik fogalmukat értem. S minél közelebb vagyok hozzájuk, ez a hatás annál er sebb. Cox hangja szelíd volt, de határozott: – Mit tudott meg, Shara? – Hogy Tomnak és Charlie-nak igaza volt. Harciasak. Vagy inkább g gösek, mint akik tudatában vannak fels bbrend ségüknek. A táncuk kihívás: sért szándékú. Mondja meg Tomnak, hogy igenis szükségük van bolygóra. – Micsoda? – Azt hiszem, a fejl désük bizonyos szakaszában volt testük, és bolygón éltek. Kés bb, amikor már elérték a megfelel érettséget, ilyen... szentjánosbogarakká változtak, ahogy a hernyó lepkévé alakul át, és kirajzottak az rbe. – Miért? – kérdezte Cox. – Hogy helyet találjanak, ahol lerakhatják a petéiket. A Földet követelik. Csend lett, s ez a csend eltartott tíz másodpercig is. Aztán Cox szólalt meg nyugodt hangon:
– Jöjjön vissza, Shara. Megnézem, mit m vel velük a lézer. – Ne! – kiáltotta olyan er vel Shara, ami els rangú torzulást idézett el a mikrofonban. – Shara, ahogy Charlie elmagyarázta nekem, maga nemcsak hogy kimerült, magát ki is merítették mindenféle gyakorlati szempontból. – Ne! – ezúttal én kiáltottam. – rnagy! – hallatszott Shara sürget válasza. – Nem err l van szó. Higgyen nekem, ezek ki tudnak térni minden el l, illetve mindent kibírnak, amit maga vagy a Föld ellenük irányít. Tudom. – Ördög és pokol, asszony! – fakadt ki Cox. – Hát akkor maga szerint mitév legyek? Hagyjam, hogy k lépjenek el ször? Már útban van négy ország hajója. – Várjon, rnagy. Adjon nekem id t. Az rnagy szitkozódni kezdett, aztán abbahagyta. – Mennyi id t? Shara nem válaszolt egyenesen: – Ha ez a telepátiadolog visszafelé is m ködne... kell hogy m ködjön. Én sem vagyok idegenebb nekik, mint k nekem. Charlie! – Tessék? – Felvétel következik. Tudtam. Attól a perct l fogva tudtam, hogy el ször megpillantottam t az rben a monitoromon. És tudtam, mire van szüksége most, megéreztem a hangja remegésén. Amim csak volt, mindent kívánt t lem, és boldog voltam, hogy ezt mind oda kell adnom neki. A hangomban pokolian életh vidámság csengett, amikor megszólaltam: – Kellemes kéz- és lábtörést, kislány! – és kikapcsoltam a mikrofont, nehogy meghallja felcsukló zokogásomat. És táncolni kezdett. Eleinte lassan, csak annyit, amennyi a kisujjában volt, mintha a mozgásfajták szótárát akarná összeállítani, hogy a lények megértsék. Mintha így beszélt volna: Látjátok, ez a mozdulat, ez a kéznyújtás a vágyakozást fejezi ki. Látjátok, ez itt az elutasítás, ez a leleplezés, és így szívom magamba fokozatosan az energiát. Érzitek, micsoda kétértelm séget fejez ki, amikor így eltorzítom ezt az arabeszket, és hogy így lehet feloldani a feszültséget? És Sharának igaza lehetett: a lények nálunk összehasonlíthatatlanul több tapasztalattal rendelkezhettek az eltér kultúrákat illet en, hiszen a mozgás nyelvét tökéletesen beszélték. Kés bb fel is ötlött bennem, hogy talán k választották a mozgást mint kommunikációs eszközt, annak roppant egyetemessége miatt. Mindenesetre Shara tánca lassan kibontakozott, az övék pedig észrevehet en lelassult mind tempójában, mind intenzitásában, míg végül mozdulatlanul függtek az rben, és t figyelték. Shara hamarosan úgy érezhette, kell képpen megmagyarázta a terminusokat, most már meg fogják érteni egymást – mert attól kezdve komolyan táncolt. Addig csak saját izmait és végtagjainak sodródó tömegét használta – most bekapcsolta a hajtóm veket is, hol egyet, hol többet. Tánca valódi tánccá vált, többé nem volt holmi összehangolt mozgások sorozata: tartalma, jelentése volt. Azonnal fölismertem a Csillagtánc koreográfiáját benne, úgy, ahogy mindig is el akarta táncolni. Nem lehetett véletlen, hogy a tökéletesen idegen lények számára mondani akart általa valamit az emberr l és annak természetér l: a legnagyobb m vész legfontosabb és végs vallomása volt ez koráról – és ez a vallomás magának az Istennek is szólt. Ezüstfény ver dött vissza a kamerába rruhájáról, aranyfény a vállára er sített ikerlégtartályokról. Az r fekete vászna el tt cikázva sz tte tánca bonyolult mintáit, kimért mozdulatai mintha visszhangot vetettek volna. Ahogy a hatalmas hurkok és forgások értelme megvilágosodott el ttem, kiszáradt a torkom, és összecsikordult a fogam. Mert a tánca nem szólt sem többr l, sem kevesebbr l, mint arról a tragédiáról, hogy élni kell, és hogy embernek kell lenni. A legeslegkifejez bben a szenvedésr l szólt. A legeslegtudatosabban a reménytelenségr l szólt. Kegyetlen humorral beszélt a korlátozott képességek igájába fogott korlátlan törekvésekr l, a múlandó életbe zárt örökkévaló reményr l, a folyton kényszerr l, hogy újra meg újra meg kell teremtenünk azt a jövend t, amely kérlelhetetlenül és el re meg van szabva. A félelemr l szólt, az éhségr l, de legérthet bben az embernek nevezett állat eredend magányosságáról és elidegenedettségér l. Leírta a világegyetemet, ahogy az ember szeme látja: az ellenséges környezetet, a megtestesült energiaveszteséget, a helyet, amelyben magányra ítéltettünk, ahol saját természetünk tilalmánál fogva csak másodlagosan, mintegy közvetve érinthetjük meg a másik tudatát. Szólt a vak perverzitásról, amely iszonyatos küzdelemre kényszeríti az embert, ha el akarja érni a békességet, de ha már elérte, rögtön rá is ún, és szólt a butaságról, ama rettenetes ellentmondásról, amelynek
béklyójában az ember egyszerre képes ésszer ségre és ésszer tlenségre, örökké képtelenül arra, hogy akár önmagával is együtt tudjon m ködni. Sharáról szólt és Shara életér l. Újra meg újra körtáncot lejtett a remény, hogy a helyébe máris belépjen a z rzavar és az összeomlás. Újra meg újra energianyalábok küzdöttek, hogy felbomolhassanak, de minden küzdelemnek csalódás volt a vége. A tánc motívumai hirtelen ismer sekké váltak, s rájöttem: az A tömeg tény befejezése összegz dik itt – nem ismétl dik, hanem visszatér, visszhangot támaszt, a Három Kérdésnek még rettent bb id szer séget adva ezen az új oltáron, amelyen most felhalmozták. Most is, mint akkor, az a könyörtelen összekuporodás volt a vége, minden energia legvégs önmagába húzódása. Shara teste elveszetten, magára hagyottan sodródott az rben, mert létének lényege láthatatlanná válva kuporgott teste középpontjában. A mozdulatlan idegenek ekkor moccantak meg el ször. És Shara hirtelen kirobbant, kibomlott, nem úgy, mint a rugó, amikor kipattan, inkább ahogy a növény töri fel a mag burkát. Szabadulásának ereje kiröpítette az rbe, mintha sirályt kapna szárnyára a galaktikus szélvihar. Mintha testének középpontja dobná át téren és id n, hogy újabb táncra ostorozza magát. Az új tánc pedig ezt mondta: Embernek lenni annyi, mint meglátni minden cselekvés, minden küzdelem önnön lényegéb l fakadó hiábavalóságát – és mégis cselekedni, és mégis küzdeni. Embernek lenni annyi, mint örökké olyasmire vágyni, amit nem érhetünk el. Embernek lenni annyi, mint örökké élni, vagy belehalni ebbe a törekvésbe. Embernek lenni annyi, mint mindig megválaszolatlan kérdéseket föltenni abban a reményben, hogy e kérdések föltevésével valahogy el bbre hozhatjuk a napot, amikor megkapjuk rájuk a választ. Embernek lenni annyi, mint küzdeni a kudarc biztos tudatában. Embernek lenni annyi, mint kitartani. Körkörös mozdulatok szárnyaló sorával mondta el mindezt, hömpölyögve, mint a magasztos szimfóniák muzsikája, s minden mozdulat úgy hasonlított és úgy különbözött a másiktól, akár egy-egy hópehely. És az új tánc nevetett: kinevette a holnapot, akárcsak a tegnapot, de leginkább a mát nevette ki. Mert embernek lenni annyi, mint nevetni azon, amit mindenki más tragédiának tartana. Az idegenek szinte visszah költek a b sz energia el l: láthatóan meglepte, elámította és kissé meg is rémítette ket Shara fékezhetetlen életereje. Érezhet en várták, hogy tánca lelassul, teste kifárad, s én a mikrofonban hallottam Shara nevetését, amint hirtelen, újult er vel válik forgókerékké, Katalin-kerékké. Megváltoztatta tánca középpontját, most már körülöttük táncolt, szinte sisteregve szórta mozdulatait, miközben mind közelebb és közelebb került a sérthetetlen gömbhöz, amelybe az idegenek voltak bezárva. Ott lapultak egy csomóban a gömb közepén, nem annyira a valóságos fenyegetettség érzését l, inkább meghunyászkodva. Embernek lenni annyi, mondta ez a test, mint mosolyogva követni el harakirit, ha a szükség úgy kívánja. És e rettenetes önbizalom el l az idegenek meghátráltak. Egyetlen figyelmeztet jel nélkül t nt el a léggömb, s t ntek el vele együtt a szentjánosbogarak. Elmentek valahová máshová. Tudom, hogy Cox és McGillicuddy ott voltak, mert kés bb láttam ket, ami annyit jelent, hogy nyilván mondtak és csináltak is egyet-mást a jelenlétemben és a fülem hallatára, mégsem láttam, nem is hallottam ket: számomra meghaltak, mint minden és mindenki, kivéve Sharát. Nevén szólítottam, és elindult ahhoz a kamerához, amelyiken a fényt látta, és olyan közel jött, hogy m anyag sisakja mögött az arcát is láthattam. – Lehet, hogy kezd k vagyunk, Charlie – mondta lihegve –, de Jézusra mondom, kemény fickók vagyunk. – Shara... most már gyere vissza. – Tudod, hogy nem mehetek. – Carrington ezek után kénytelen lesz biztosítani neked egy olyan helyet, ahol súlytalanságban élhetsz. – Szám zetésben? Minek? Hogy táncoljak? Charlie, nekem nincs már több mondanivalóm. – Akkor én megyek ki. – Ne légy hülye. Minek? Hogy átölelj egy rruhát? Hogy utoljára gyengéden összekoccantsuk a sisakunkat? Butaság. Eddig szép halálnak ígérkezik, ne rontsuk el. – Shara! – Összeomlottam, nem tudtam tovább uralkodni magamon, kitört bel lem a gyötrelmes zokogás. – Charlie, most jól figyelj rám – mondta szelíden, de volt a hangjában valami unszolás, ami még kétségbeesésemen át is eljutott hozzám. – Jól figyelj, mert nincs sok id m. Adni szeretnék neked valamit. Reméltem, hogy magadtól is kitalálod, de... figyelsz? – ...igen. – Charlie, a zéró gravitációs tánc pillanatok alatt szörnyen népszer lesz. Én kinyitottam az ajtót. De te tudod, milyen linkek... ha nem leszel résen, elfuserálnak mindent. Én rád bízom. – Mi... mir l beszélsz? – Rólad, Charlie. Újra táncolni fogsz.
Oxigénhiánya van, gondoltam. De hiszen még nem lehetett ennyire fogytán a leveg je! – Oké. Persze… – Az isten szerelmére, ne humorizálj... komolyan beszélek, elhiheted. Magad is belátnád, ha nem lennél ilyen megveszekedett bolond. Nem érted? A súlytalanságban nincs semmi baja a lábadnak! Leesett az állam. – Hallasz engem, Charlie? Újra tudsz táncolni! – Nem – mondtam, és kétségbeesve kerestem egy okot, hogy miért nem. – Én... te nem tudhatod... ez... a lábam nem elég er s... hogy bent dolgozzak. – Most felejtsd el, hogy a benti munkád feleannyi sem lesz, mint amit most csinálsz. Felejtsd el, és emlékezz inkább arra, ahogy orrba vágtad Carringtont. Charlie, amikor az asztal fölé hajoltál, a jobb lábadról rugaszkodtál el! Valamit hadartam erre, aztán elhallgattam. – Te következel, Charlie. Ez a búcsúajándékom. Tudod, sohasem voltam szerelmes beléd... de tudnod kell, hogy mindig szerettelek. Még most is. – Szeretlek, Shara. – Isten veled, Charlie! Láss hozzá! Egyszerre lépett m ködésbe mind a négy hajtóm . Néztem, amint távolodik. Egy id után már olyan messze volt, hogy nem láthattam, de hirtelen egy hosszú, aranyszín lángnyelv ívelt át a bolygó felszínén, kihunyt, majd fellobbant, amikor a leveg tartályokra került sor. Él egy régi mese holmi idegen lények inváziójának fenyegetésér l, akik máról holnapra megsemmisíthetik az emberiséget. Ebben csak annyi az igazság, mint abban, hogy a szerelem mindig gy zedelmeskedik. Ha azok az átkozott szentjánosbogarak valaha visszatérnek, éppolyan rendetlenséget tapasztalnak majd nálunk, mint legutóbb. Hát tessék. Carrington természetesen megpróbálta megkaparintani az összes kazettát és az összes pénzt – de sem Shara, sem én semmiféle szerz dést nem írtunk alá soha, és Shara végakarata a napnál világosabb volt. Aztán meg akarta vásárolni a bírót, de rossz lóra tett, és amikor az ügy bekerült az újságokba, és látta, hogyan reagál a közvélemény és külön-külön minden ember, egy szál rruhában, hajtóm vek nélkül kiszállt a Skyfacb l. Gondolom, Shara útját akarta követni, de nem szokott hozzá a kényszerhelyzetekhez, így aztán elkésett. Utoljára akkor látták, amikor nagyjából a Betelgeuse felé tartott. A Skyfac igazgató tanácsa új embert választott, aki rettenbuzgalommal látott hozzá a folt lemosásához, és fölajánlotta nekem, hogy továbbra is használhatom valamennyi létesítményt. Így aztán megbeszéltem a dolgot Norreyvel, szabaddá tette magát, s megalakult a Shara Drummond Új Mondern Táncegyüttes. Csak azokkal a kiváló táncosokkal dolgozunk, akik valami oknál fogva a Földön nem tudtak érvényesülni, és ilyenek meglep en sokan vannak. Szeretek Norreyval táncolni. Ketten sem vagyunk olyan jók, mint Shara volt egyedül – de összeülünk. Hiába minden ellenjavallat, úgy gondolom, a házasságunk jól fog sikerülni Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: kitartunk. F. Nagy Piroska fordítása ******* KÓCZIÁN JÁNOS HUMOR A FANTASZTIKUS FILMBEN Szexuális klinikának t frankensteini udvarház, amelynek elmebeteg tudós gazdája púpos asszisztensével gyilkos kísérleteket folytat. Az eredmény: egy hatalmas n i kebel, amely elszabadul és dühöngve garázdálkodik a környéken. Szigorúan tudományos alapon magyarázott és nagy m szaki apparátussal irányított nemi „közösülés, amelyben egy vonakodó, renitens sperma sehogy sem akar eleget tenni feladatának: azon aggodalmának ad hangot, hogy bevetése esetleg nemkívánatosnak bizonyul. A fentieket a nálunk is bemutatott MINDEN, AMIT TUDNI AKARSZ A SZEXR L cím Woody Allenfilmben láthattuk. A m faj, a tudományos-fantasztikus, illetve fantasztikus film m faja – külföldön – már régóta elég érettnek és elfogadottnak érzi magát ahhoz, hogy megengedje önmaga kigúnyolását. Leggyakrabban a faj archetípusai, a Frankenstein- és a Dracula-mítosz képezik a gúny tárgyát, mint például a TILLIE, FRANKENSTEIN NAGYNÉNJE cím mexikói filmben, amelyet Myron J. Gold rendezett. Ebben Frankenste-
in fia – az ifjabb Viktor –, szeret je, Randy és a fiatalító zselét l még mindig ifjú, 109 éves nénikéje, Tillie kíséretében – visszatér az si Frankenstein-kastélyba, hogy apja ott elrejtett vagyonát megszerezze. Ebbéli tevékenysége nem jár ugyan sikerrel, megtalálja viszont a Frankenstein-szörnyet, akit a vicc kedvéért a bájos Tillie nagynéni segítségével életre kelt, majd rendszeresen halálra ijesztgeti vele a szerencsétlen falusi népet. Mel Brooks IFJÚ FRANKENSTEIN cím filmjében Frankenstein doktor unokája mint fiatal agysebész alkotja meg újra a szörnyet. Az egyik legmulatságosabb jelenetben az eleddig már néhányszor pórul járt teremtmény meglátogatja a vak remetét, aki felajánlja neki háza vendégszeretetét. Ám a kínált leves kiömlik és leforrázza testét, italos pohara a koccintáskor összetörik, hüvelykujja a világtalan remete rágyújtási próbálkozásakor tüzet fog, így a félelmetes kreatúra pánikszer en, étlen-szomjan távozik a helyszínr l. Ugyanezt a témát parodizálja az ANDY WARHOL FRANKENSTEINJE és a FRANKENSTEIN '90 is, hogy csak két ismertebb filmet említsünk. Stan Dragoti SZERELEM ELS HARAPÁSRA cím filmjében Draculát – miután lejárt 700 éves bérleti szerz dése – ki zik erdélyi kastélyából. Mint régimódi, konzervatív úriember jelenik meg a számára kissé furcsa New Yorkban, hogy megkeresse igazi szerelmét, Cindyt, azt a gyönyör modellt, akit már sokszor megcsodált különböz divatlapok címoldalán. Megtudja, hogy Cindy pszichiáter szeret je nem más, mint sellenségének, Van Helsingnek a leszármazottja, és ebb l számtalan bonyodalom adódik. Amikor a szerelmesek végül mégis egymáséi lesznek, Dracula izgatottan kiált fel az ágyban: „Arról nem volt szó, hogy te fogsz harapni engem!” Az ANDY WARHOL DRACULÁJÁ-ban (rendezte: Paul Morrissey) Draculának sz z lányok vérére van szüksége, és mivel a környezetében nem talál ilyet, limuzinjában elutazik Olaszországba, ahol egy arisztokrata családnál száll meg. A családf , aki szeretné egyik lányát férjhez adni hozzá, biztosítja, valamennyi lánya sz z. Dracula sorra vámpírizálja a n véreket, akiknek – a kertész h sies er feszítéseinek következtében – tisztátalan vérét l súlyosan megbetegszik. Boris Szulzinger francia-belga MAMMA DRAKULÁ-jában a f s Dracula anyja, aki kastélyába hozat egy híres tudóst, hogy ott végeztesse vele a mesterséges vér el állítására irányuló gyilkos kísérleteit. Két ikervámpír fiában ugyanis nem sok öröme van: egyikük túl gyáva ahhoz, hogy vért szívjon, a másik pedig homokosok számára tervez ruhákat. Számos paródiája van a szintén régi Dr. Jekyll és Mr. Hyde témának is – a DOCTOR JEKYLL ÉS HYDE VÉR-ben például dr. Jekyll n i hormonokkal kísérletezik, és n i Hyde lesz bel le –, de a sci-fi és fantasztikus film szinte minden témájából született már vígjáték, paródia vagy szatíra, így például szuperintelligens és fenyeget idegenek helyett négy kétbalkezes humanoid érkezik a Földre Mike Hodges ÜT DÖTTEK AZ RB L cím filmjében. Az orvosi vizsgálatok megállapítják, hogy a jövevények egyt l egyig komplett idióták, mégis felkapják ket, és híres popegyüttest csinálnak bel lük, mígnem hülyeségük oly magas fokra hág, hogy feletteseik kénytelenek visszahívni ket szül bolygójukra. Az EGYMAGAM, DE NEM EGYEDÜL cím Carl Reiner rendezte vígjátékban a férfi f sbe egy harcias n i lélek költözik, és átveszi teste jobb oldalának irányítását. Sokirányú kellemetlenkedései közül a legfigyelemreméltóbb az, hogy mer féltékenységb l mindig közbetép, amikor a férfi szeretkezni óhajt csábos barátn jével. Philippe Mora A LEGY ZHETETLEN KAPITÁNY VISSZATÉRÉSE cím ausztrál filmjében az egykori szuperember részeges csavargóként tengeti életét, de amikor újra szükség lesz rá, ismét visszanyeri rendkívüli képességeit: m ködésbe lép komputeragya, valamint magnetikus és repül képessége, így a Szabadságszoborban felütött f hadiszállásáról kiindulva könynyedén legy zi a gyilkos porszívók seregét, amelyet ördögien rusnya f ellensége küldött elpusztítására. Végül egy film erejéig szóljunk a robotokról, amelyek már a CSILLAGOK HÁBORÚJA trilógiában is parodísztikusak voltak. Az ELEKTROMOS ÁLMOK-ban – rendezte Steve Barron – egy személyi számítógép szerelmes dalokat komponál gazdája imádottjána'k, míg végül maga is bezsong, és féltékenységében mindenféleképpen akadályozza, hogy gazdája szerelme beteljesüljön. „Majdnem fantasztikus történet” – hirdeti a bevezet felirat a BOLYGÓK PARÁDÉJA cím szovjet filmben, amelyet Vagyim Abdrasitov rendezett. Tartalékosok egy csoportját kiképzésre hívják be. Megkezd dik a hadgyakorlat, melynek már az elején rakétatalálat éri h seinket, így holtnak nyilvánítják ket, és számukra a szolgálat véget ér. Ám az élett l kapott váratlan vakáció, az a lehet ség, hogy még egy ideig együtt maradhatnak, közel hozza ket egymáshoz, és az id t szinte megállítva elkezdik kalandozásaikat a realitás és a fantasztikum határán. Els ként egy olyan városba érkeznek, ahol csak n k laknak, azután eljutnak az öregek falujába, ahol az elmúlt korokból származó, sétáló, id s emberek veszik körül a mából érkezett jövevényeket, majd egy lakatlan szigetre kerülnek, végül pedig éjszaka a Naprendszer összes bolygóját felsorakoztató mennyboltban gyönyörködnek. A filmben a múlt jelenné, a szimbolizmus realizmussá válik, a valóság átcsap fantáziába, de a fantasztikum világából is számos jelzés mutat a hétköznapi valóság felé.
Alekszander Baljajev magyarul is megjelent regénye alapján készült a DOWELL PROFESSZOR HAGYATÉKA cím szovjet film. Autóbalesetben meghal a híres tudós, Dowell professzor, aki már évek óta az emberi szövet összeegyeztethet ségén dolgozott. Lelkiismeretlen és cinikus tanítványa, a különben tehetséges sebész, Corn, birtokába veszi a professzor agyát, és kiaknázza intelligenciáját. Olyan operációt tervez, amely két emberi szervezetet egyetlen biológiai konstrukcióban képes egyesíteni. Hogy elképzelését megvalósítsa, ki kell csikarnia annak az oldatnak a titkát, amely semlegesíti a szervezetnek az idegen szövet hatására bekövetkez reakcióját. Dowell professzor agya azonban nem veti alá magát Corn akaratának, mivel tisztában van a kísérlet antihumánus jellegével. Arthur Dowell újságíró, a néhai professzor fia, aki személyesen nyomoz apja halálának ügyében, nyilvánosságra hozza Corn veszélyes elképzeléseit. Az öreg Dowell professzor megérti, hogy önmagáért való tudomány nem létezik, és örökre a másvilágra távozik. Felfedezésének titkát magával viszi... A filmet Leonyid Menaker rendezte, a f szerepl k: Olgert Krodersz, Igor Vasziljev és Valentyina Tyitova. A LÁTOGATÁS VAN GOGHNÁL cím NDK film h sn je, Gratenstein professzorn 2200-ban az egész világon járványszer en terjed szilikózis elleni orvosságon dolgozik. Régi barátja, Amadeus, az Energetikai Hivatal elnökhelyettese kutatómunkáját segítend azt javasolja, hogy Marié id ugrás segítségével utazzon viszsza a XIX. századba. Ugyanis a nagyon drága tudományos kutatás költségeit úgy fedezhetnék, hogy potom pénzért megvennék az abban az id ben még nem ismert Van Gogh festményeit. A századokon keresztül vezet visszaút sikerül. Marié találkozik a fest vel, és figyelemmel kíséri életének különböz szakaszait. Tanúja lesz a létért való kétségbeesett küzdelmének, az emberi jóságba vetett megingathatatlan hitének, hadakozásának kicsinyes környezetével. Látja, hogyan veszekszik Gauginnel és hogyan határozza el: bevonul a Saint Remy-i elmegyógyintézetbe. Maria, a XXIII. század tudósa lassan rájön, hogy az emberiség jöv je nemcsak a tudományos és technikai haladástól függ, hanem a társadalom humanizálódásától is. Kezdi megszeretni Van Goghot. De az nincs megengedve neki, hogy megakadályozza öngyilkosságában azt az embert, aki megtanította neki, hogyan fedezzen fel olyan emberi érzéseket, mint a szerelem, a ragaszkodás, amelyekr l már azt hitte, hogy rég kihaltak bel le. Próbálja felfedni személyiségét, mint olyan valakiét, aki a jöv l jött, és aki tudja, hogy a fest majd elismert és híres lesz, de mindhiába. A filmet az ismert rendez , Horst Seeman készítette. *********** KÓCZIÁN JÁNOS KÉK VILLÁM Mennydörg robajjal robban be a helyszínre a félelmetes külsej helikopter, amelyhez hasonlót még soha senki sem látott. Száguldó er dítmény, hatalmas t zerej gépcsoda: amint többször végigrepül az életnagyságú makettváros f utcája felett, pusztító fegyverei semmivé foszlatják a makettházakat, az álteherautókat és a pirosra festett bábuterronstákat. Így mutatkozik be a Kék villám, az azonos cím amerikai film f attrakciója, a rendrségi szuperhelikopter, amelyre az a feladat vár, hogy Los Angeles éjszakai égboltján 200 mérföldes sebességgel száguldva felvegye a harcot a b nöz k ellen. Nem mindennapi képességei közé tartozik még, hogy mechanikus szemével és fülével mindent ki tud kémlelni, ami lenn történik a városban: h érzékel jével a téglafalakon keresztül is képes látni, hallani és egyidej leg videóra rögzíteni a történteket. 200 ezer wattos fényereje el tt semmi sem marad láthatatlan, a támadás ellen hüvelyknyi vastag páncélzat védi. Komputere összeköttetésben áll a nemzeti adatbankkal, így mindenkir l minden információ tetszés szerint rendelkezésére állhat. Rendkívüli zerej fegyverzete percenként 4000 darab 20 mm-es robbanó lövedéket bocsájt ki. A pilóta sisakja kapcsolatban áll a gép ágyújával: csak a fejét kell a cél irányába fordítania, hogy beirányozza a lövedékeket. Mint ilyen, egyúttal végs fegyver is, amely egymaga képes egy Los Angeles nagyságrend várost eltörölni a föld színér l. Vajon létezik a valóságban is ilyen harci gép? John Badham, a KÉK VILLÁM rendez je ezzel kapcsolatban a következ ket mondotta: „Az ábrázolt technológia mind létezik, noha talán nem pontosan ugyanabban a formában, mint a filmben. S t, úgy érzem, minél kés bb mutatják be ezt a filmet, annál frusztrálóbb, mert annál többet látok ebb l a technológiából.” Tény, hogy ha a fent említett eljárásokat, technikákat külön-külön már alkalmazzák is, olyan gép még nincs, amely mindezeket együttesen használná, más szóval a Kék villám ma még mindenképpen a képzelet birodalmába tartozik.
A film krimiszer en izgalmas cselekményér l csak annyit, hogy hús-vér f se egy rend rségi helikopterpilóta, Frank (Roy Scheider), aki éjszakai rjáratban repül – eleinte még hagyományos gépen – fiatal kollégájával, Lymangooddal (Dániel Stern). Egyik éjszaka elkalandoznak, és kés n veszik észre, hogy megtámadnak egy n t, egy ismert közéleti személyiséget, aki kés bb belehal sérüléseibe. A f nök (Warren Oates) megneheztel ugyan rájuk, mégis ket hívja meg – mint leend legénységet – a Kék villám bemutató repülésére. A gyakorlatot bemutató pilóta, Cochrane (Malcolm McDowell) valamikor együtt szolgált Frankkel Vietnamban, és már akkor is gy lölték egymást. Ellenségeskedésük ismét kiújul. különösen akkor, amikor Frank rájön, hogy Cochrane-nek köze van a politikusn meggyilkolásához. Amint tovább nyomoz, egy piszkos katonai összeesküvés nyomára bukkan, és magányos h sként – a Kék villám segítségével – egyedül, mindenki által üldöztetve vívja meg a maga külön háborúját. A nemlétez helikoptert a filmforgatás idejére természetesen a valóságban is létre kellett hozni. E célból Franciaországból vásároltak egy ötüléses biztonsági helikoptert, amelyet a mérnökök a film követelményeinek megfelel en lézer-fényesség reflektorral, infravörös sz vel ellátott videokamerával és komputer-kijelz m szerfallal láttak el. Bár az üldözési jelenetek nagy részét miniat r gépek segítségével vették fel, a Kék villámnak olyan kit volt a man verez képessége, hogy a pilóták aerodinamikailag szinte elképzelhetetlen hurkokat is tudtak vele teljesíteni. A felvételek során nyolc helikopterpilótát foglalkoztattak, a leglátványosabb jeleneteket egyszerre tíz kamerával vették fel John A. Alonzo operat r irányításával. „A helikopterjelenetek egyébként nagy kihívást jelentettek, mert nagy részük rendkívül veszélyes, és korábban nem nagyon alkalmazták. Mivel azt akartam, hogy a trükkök a terveim szerint készüljenek, alaposan részt vettem az el készítésükben” – nyilatkozta John Badham, aki évekkel ezel tt a SZOMBAT ESTI LÁZ rendez jeként vált ismertté. A KÉK VILLÁM igen jól rendezett, feszes cselekmény , akciódús, a jelen és a jöv határán egyensúlyozó, de már a fantasztikumba átlép kalandfilm. A Los Angeles egén zajló helikopteres párharc olyan szédít látványosság, amilyet eddig még nem láthattunk. Szórakoztatás a javából, igazi mozi, amely azonban figyelmeztet is valamire: nem szabad, hogy egy szupertechnikát olyan célra használjanak fel, amely ellen eredetileg létrehozták. ********** RINCZ L. LÁSZLÓ AZ INVÁZIÓ ELMARAD A galaktikákat irányító Végtelen Akarat a tanúm, hogy mindig is elleneztem az Inváziót. Sohasem értettem, mi az ördögért kell a Galaktikus Birodalom egész hadseregét mozgósítani, amikor egy jól sikerült kommandóakcióval el lehet intézni az egészet. Csakhogy a galaktikus nagyf nök nagyf nöki aggyal gondolkodik, míg én, a K kommandócsoport vezet je nyilván kommandóf nöki aggyal. Tiszta sor. Azt is be kell vallanom, hogy amíg lehetett, elszabotáltam az Inváziót. Hamis jelentések sorát küldözgettem innen oda, onnan meg ide: végül aztán betelt a pohár, és nem hallgattak többé rám. Gyanakszom, hogy a birodalom inváziós osztályáról fúrt meg valaki: sejtem is, hogy kicsoda. A baj akkor kezd dött, amikor egy másik kommandó elcsípte azt a hülyeforma fickót abban a lehetetlen viseletben. Csak megjegyezni kívánom, hogy az a terület az én akcióterületem volt, és a Z kommandó illetéktelenül avatkozott az ügybe. Ezért kés bb meg is kapta méltó büntetését, de sajna az a furcsa figura akkor már itt volt köztünk. Hogy veszítették volna el valahol a galaktikus ködfelh k közepén! A Z kommandócsoport úgy gondolta, hogy amíg én a hadsereg irányítóival veszekszem, beleköp a levesembe. Hát bele is köpött, annyi szent, csakhogy valamennyiünkébe! Amikor a hadsereg irányító központjában kerek perec a szemembe mondták, hogy menjek a fenébe, és tödjek a saját dolgaimmal, néhány pillanatra elveszítettem a fejem. Képükbe vágtam, hogy úgy bele fognak bukni az Invázióba, mint a pinty, hiszen odaát, a szupergalaxisban sem hülyék a galaxislakók, azonkívül a hírközlésünk sem tökéletes. Csak én, egyedül én lennék képes egy olyan objektumot találni, ahonnan egy óriási parabolatükörrel be lehetne szórni az egész galaxist, megteremtve a normális hírközlés feltételeit. Szemem közé nevettek, és azt mondták, hogy csak rajta, keressek egy ilyen objektumot, k már keresgéltek eleget, a siker legkisebb reménye nélkül. Ha találok, szóljak. Az Invázió természetesen a parabolatükör nélkül is megindul. Legfeljebb akadozni fog a hírközlés. Ezzel kirúgtak. Tehetetlen dühömben leköptem a parancsnokság ajtaját – persze kívülr l –, s visszarepültem a körletbe. Itt ért aztán a váratlan meglepetés. Ria, a kommandók nagyf nöke magához rendelt, és közölte, hogy a 311-és
négyszög 07-es objektumáról a Z kommandócsoport magával hozott valakit, akit nekem kell kihallgatnom, méghozzá a katonai irányító központ képvisel jének a jelenlétében. A nagyf nök ajtaját már nem mertem leköpni, még kívülr l sem, csak bevágtam magam mögött. Mi a fene ez az egész? A katonák kiröhögnek, a Z kommandó beleavatkozik a munkámba, ráadásul még ellen rt is rendelnek a kihallgatáshoz. Érti ezt valaki? Elhatároztam, hogy most az egyszer én fogom kiröhögni ket. Nyilván nem tudják a nyavalyások, hogy magam is megfordultam már néhányszor azon az átkozott 07-es objektumon, anélkül hogy bármi izgalmasat találtam volna. Az objektum lakott, lakói viszonylag értelmesek, fejl dnek is, bár szintén szólva nem túlságosan gyorsan. Vannak ott kontinensek, tengerek, fák, városok, miegymás. Kicsi, vacak, nincs értelme meghódítani. Ezt még azok a fafej katonák sem gondolhatják komolyan. Mindenesetre a Z kommandó a hátam mögött odafurikázott, felkapott egy fickót, és elhozta ide. Én pedig vegyem komolyan az egészet, és hallgassam ki... Már bántam, hogy nem köptem le mégiscsak azt az ajtót. Els pillantásra nem láttam semmi különöset a jövevényen. Olyan volt, mint azok valamennyien a 07-es objektumon. Már persze, ami a testi felépítését illeti. Elég visszataszító volt a fickó, de volt már gyakorlatom benne, hogy elrejtsem viszolygásomat, ha nem hozzánk hasonló galaktikalakóval hozott össze a végzet. Ennek is két lába volt, két keze, egy feje, azon meg a kommunikációs szerelék. Brrr! A fickó a sz nyegen üldögélt, lábait keresztbe vetette, és érdekl dve bámult körbe-körbe. Amikor Ria rákacsintott. rémülten behunyta a szemét. Miel tt szóba elegyedtem volna vele, hidegen üdvözöltem Vart, a Z kommandócsoport képvisel jét, és biccentettem, hogy megadhatja az ilyenkor szokásos információkat Var kidüllesztette a mellét, és büszkén fecsegni kezdett. Ecsetelte leszállásukat az objektumon, majd azt, hogy hogyan kapták el a fickót. Eddig gúnyos mosoly játszott az arcomon, most azonban figyelni kezdtem. F leg, amikor arról fecsegett, hogy tulajdonképpen nem is akarták elhozni onnan a fickót, csupán az életét akarták megmenteni. A fickó ugyanis néhány társával együtt egy cethal hátán ült, a tenger közepén. Alig tudtam leplezni, hogy mélyen megrendített a dolog. Eddig azt hittem, hogy nálam senki sem ismeri jobban a 07-es objektum lakóit. Vagy talán Var értett félre valamit? Gúnyos képet vágtam hát, és félbeszakítottam. Mondtam, hogy szép, szép, amit láttak, de az aligha lehetett a valóság. A 07-es objektum lakói fejletlenek ugyan, de nem hülyék. Eszük ágában sincs ráülni egy cethal hátára, ami közismerten – a szót alaposan megnyomtam – a tengerben él, a lakók pedig a szárazföldön. S mint ilyeneknek, eszük ágában sincs ráülni egy cethal hátára. Ami pedig a Z kommandót illeti, hát el bb nyissák ki a szemüket, és aztán beszéljenek, ha már más területére ette ket a fene. Var nem hagyta annyiban a dolgot. Azt mondta, is tudja mindazt, amit elmondtam, s csodálkozott is a dolgon, csakhogy mégis igaz, amit mond. Az a cethal ugyanis nem normális cethal volt, mivel ki tudja, mióta lebegett már a tenger felszínén, olyannyira, hogy például pálmafák n ttek a hátán. Ez tévesztette meg a békés hajósokat, akik kikötöttek a ceten: azt hivén, hogy sziget, ami még nem is lett volna nagy baj, de tüzet is gyújtottak rajta. Erre a cethal megsért dött, és lemerült a vízbe: magával rántva a pálmafákat, a tüzet és a hajósokat is. Mivel a galaktika els számú törvénye értelmében mindenkinek kötelessége az azonnali segítségnyújtás, leszálltak a vízre, és megpróbálták megmenteni a hajósokat. Sajnos, ezt az egyetlen fickót tudták csak kihúzni a hullámok közül. Betették a kabinba, hogy majd partra lökik valahol, de szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy a fickó magához tért, fellángolt a Q szektorban egy szupernóva. Másodpercnyi tétovázás nélkül szedték a sátorfájukat, és meg sem álltak hazáig. A fickó meg itt van. Hát valóban itt volt. Ült a sz nyegen, és vagy eltakarta az arcát, vagy úgy bámult ránk, mintha mi lennénk a rondák, és nem . Sóhajtva beindítottam a kommunikátort, miután hozzákapcsoltam magam. Intettem a fickónak, hogy beszéljen. Nehezen értette meg, mit akarok t le, de azután ömleni kezdett bel le a szó. A kommunikátor ráállt a vonalra, s néhány perc múlva már is tudta és én is, hogy kivel van dolgunk. Egy óriási kattanás, és a kommunikátor fordítani kezdett. – Ott evett volna meg a fene, amikor eljöttem Bagdadból – kesergett a fickó –, hiszen szilárdan feltettem magamban, hogy többé nem hagyom el Bagdad városát, s hátralév napjaimat ott élem le a palotámban, békességben és vigasságban. De állhatatlan az ember, és szilárd elhatározásait pehelyként fújja el a legkisebb szél is! Beletúrt selymes szakállába, t dött egy ideig, majd folytatta: – Egy napon keresked k látogattak meg. Vendégül láttam ket, s k lakmározás közben elmondták: nagy útra készülnek, Bászra kiköt jében már várja ket a hajójuk, megrakva portékával; bejárják a tenger szigeteit, adnak-vesznek, cserélnek, világot látnak, embereket ismernek meg, öregbednek tapasztalatban, és gyarapodnak vagyonban. Ez volt az a szél, amely az én szilárd elhatározásomat elsodorta, és az én feltett szándékomat romba döntötte.
Var és a többiek elképedve bámultak rám. Bár k is hallották az idegen minden szavát, érteni mégsem értették. szintén szólva én se mindent. Ekkor a kihallgatás általános szabályai szerint kérdezni kezdtem: – Ki vagy? A fickó megsimogatta a szakállát, és rekedt hangon nyögte ki: – Szindbád. Ez a nevem. Bagdadi keresked vagyok. – Hogy jutott eszedbe, hogy felmássz egy cethal hátára, te szerencsétlen? Elképedve nézett a szemembe. – Az cethal volt? De hisz a cethal hátán nem n nek pálmafák! – Ezen n ttek. Ráadásul még tüzet is gyújtottatok! – Elérkezett az esti étkezés ideje, márid! – Micsoda? – Hát nem márid vagy? Hiába nyomtam a megfejtés gombot, a kommunikátor hallgatott, mint a csuka. A szakállasnak felderült a képe. – Akkor bizonyára a dzsinnek országába jutottam. Ó, magasságos Allah! Lesz mir l mesélnem odahaza. Te a dzsinnek királya vagy? A kommunikátor bölcsen hallgatott, de én már kitaláltam. mi a dzsinn. Olyasmi, mint nálunk a gubu. Az rgubu. – A dzsinnek országában vagy – bólintottam: – Az ott a f dzsinn! – és Riára mutattam. A fickó bólintott. – De ronda! Aztán elismer en bólintott felém is. – És te is nagyon ronda vagy, uram. Mit akartok t lem? Tényleg, mit is, az ördög vigye el... Ekkor Var szólalt meg, egészen váratlanul. – Hogy tájékozódtok odalenn, a tengeren, Szindbád? A szakállas megértette a kérdést, és elmosolyodott. – Az Aldebaran csillag után... Var ekkor felordított, s a kommunikátor úgy feler sítette az ordítását, hogy a fickó a füléhez szorította a kezét. – Jaj, Allah! Segíts! Var kiszabadította magát a kommunikátorból, és Ria felé fordult. – Megvan! Megvan! Tudom, melyik az Aldebaran. A CC-12. Ha onnan jól látni, hogy is kerülhette el eddig a figyelmemet, akkor oda kell telepíteni a parabolatükröt! Onnan, a 07-r l be lehet szórni az egész galaxist... Odarohant Szindbádhoz, karjaiba kapta, és megcsókolta. A szerencsétlen tengerész ájultan lógott Var számos karja között. Mondanom sem kell, én kaptam a megtisztel feladatot, hogy telepítsem a parabolatükröt a 07-es objektumra. Szindbád békésen hortyogott, míg mi felkapcsoltunk a hipersebességre. Var valami kotyvalékot öntött a szájába, amit l alighanem valóban a dzsinnek országába álmodta magát. Varral együtt összesen negyven tagból állt a kommandó: technikusokból, biztosítókból és egyéb szakért kl. S t, a biztonság kedvéért még egy néprajzkutató is helyet kapott benne. Bár nem sok id állt a rendelkezésünkre, a hadsereg naponta sürgette a parabolatükör azonnali letelepítését, mégis alaposan felkészültünk. Ugyanolyan ruhát varrattunk magunknak, mint amilyet a cetháton lovagló tengerész viselt, és két napforgás alatt sikerült teleszuggesztív tréninggel olyanná alakítani a testünket, mint amilyen a 07-es objektum lakóié. Az els napokban kissé furcsán éreztük magunkat ilyen s tömeggé összepréselve, kés bb aztán egészen megszoktuk a dolgot. Ki gondolta volna eddig, hogy úgy is lehet élni, hogy nem röpködnek légmolekulák az ember testének molekulái között! Mivel a telekommunikátor túl nagy helyet foglalt volna el, kénytelenek voltunk megtanulni Szindbád nyelvét. Ketten ki is hullottak t le a rostán, és két másik vállalkozóval voltunk kénytelenek pótolni ket. Hiába, birodalmunk egyik gyenge pontja a nyelvoktatás! Var állapította meg a parabolatükör jövend helyét, nagyjából azon a vidéken, ahonnan Szindbád is származott. Utasítása szerint el ször biztos rejtekhelyre tesszük a hajót, a cuccot, majd óvatosan felépítjük a tükröt. S mindezt úgy, hogy a 07-es lakói semmit se vegyenek észre. Rejtekhelynek a legjobb egy mesterséges barlang,
amit, ha jól megy, egy éjszaka el tudunk készíteni sugárvágókkal. Szindbádot meg kirakjuk valahova a tengerpartra, hadd higgye a fickó, hogy a dzsinnek országában járt. Bár, szintén szólva, nem fült a fogam az egészhez, kénytelen voltam engedelmeskedni. Ráadásul ezt a nagykép Vart nevezték ki fölém mint politikai megbízottat, és ha nem akartam elf részelni magam a Nagytanácsnál, kénytelen voltam hallgatni a szavára. Mindennek a tetejébe Szindbád is újabb kalamajkát okozott. Miel tt elaltattuk és beraktuk volna a hajóba, siránkozni kezdett, hogy odalenn senki nem fogja elhinni neki, hogy a dzsinnek országában járt, ha nem kap valami bizonyítékot. Egy dzsinn szakállát vagy valami ehhez hasonlót. Azonkívül elmesélte, hogy ez már az ördög tudja hányadik utazása, és eddig minden utazásáról gazdagon tért vissza Bagdadba. A cethal hátán hagyta minden vagyonát, amit még kimenthetett volna a vízb l, ha mi nem ragadjuk el. Summa summárum, bennünket, „dzsinneket” tett felel ssé vagyona elvesztéséért. Ekkor még a mindig szenvtelen Var is fejeihez kapott dühében, de mit volt mit tenni, teljesíteni kellett a fickó követelését, ha nem akartuk, hogy összeóbégassa az egész objektumot. Kémikusaink készítettek neki egy zsák mesterséges gyémántot, amit kitör örömmel fogadott. Var még a lelkére kötötte, hogy ébredése után a zsákot hagyja a tengerparton, mert leltári tárgy, aztán elaltatta. Én meg felütöttem a naplómat és beleírtam, hogy a 07-es objektum lakóinak alaptulajdonsága a pofátlanság. S mint kés bb kiderült, ebben nem is tévedtem. Szindbád már a parton pihent a zsákkal, amikor megkezdtük a mesterséges barlang készítését. Egy éjszaka alatt kifúrtunk egy sziklás hegyet, és az ajtót érzékel automatikára állítottuk. Csakhogy ebben is volt egy bökken . Var utasítása szerint ugyanis semmi nem 07-es eredet tárgyat nem hordhattunk magunknál, nehogy az objektumlakók rájöjjenek, hogy nem vagyunk közéjük valók. Ha viszont nincs nálunk semmi, mivel hozzuk m ködésbe az érzékel t? A problémát legügyesebb technikusunk, Dema oldotta meg. Olyan érzékel t fabrikált, amely egy bizonyos hangsor kiejtésére nyitja vagy zárja az ajtót. Most már csak a megfelel hangsorban kellett megállapodnunk. Mindig is sejtettem, hogy a legjelentéktelenebb dolgokkal tud legtovább elvacakolni az ember, s t nemcsak mi, hanem minden él lény a szupergalaxisban. Egész délutánt töltöttünk ugyanis azzal, hogy megállapodjunk egy hangsorban, aminek a kitalálásához maximum tíz földi másodpercre lett volna szükség. Végül is Var elégelte meg a dolgot, s amikor az itteni Hold felbukkant az ég alján, ahol a Nap lebukott, csak éppen a másik oldalon, Var a földre ütött, és véget vetett a tanakodásnak. Felállt a fák alól, ahol eddig kuporogtunk, és a sziklafalba mélyesztett ajtóra mutatott. – Elég! A hangsor a következ : Á-U-E-Á. Ellenvetés? Legnagyobb megdöbbenésemre nem szólt ellene senki. Úgy látszik, valamennyien unták már a kuporgást, s szerettek volna d re jutni ebben a kérdésben is. Csodálatosképpen még néprajzkutatónknak sem volt egyéb ötlete, pedig nem volt könny fickó, annyi szent. Dema ekkor bement a barlangba, vacakolt egy kicsit az érzékel vel, majd kidugta a fejét, és azt mondta, hogy minden rendben. Var erre elhátrált a legels pálmafákig, amelyek a barlang el tti teret övezték, csíp re tette a kezét, és belevakkantott az éjszakába: – Á-U-E-Á! Az ajtószárnyak zajtalanul összezárultak. Vártunk egy kicsit, de nem történt semmi. Var megvakarta a fejét, és zavartan nézett ránk. – Hogy a fenébe lehet kinyitni? Mert mondanom sem kell, hogy abban elfelejtettünk megegyezni, milyen hangkódra nyíljon az ajtó. Végül is magától kinyílt, azaz Dema nyitotta ki bentr l. Már-már újabb vita bontakozott ki a másik kódjelet illet en, amikor megrémülve az újabb id húzástól azt javasoltam, hogy a nyitást is ugyanaz a hangsor végezze, mint a csukást. Dema bólintott, és a dolog ezzel elintéz dött. Igazság szerint még ezen az éjszakán meg kellett volna kezdenünk a parabolatükör felszerelését, de rettenetesen fáradtak voltunk valamennyien. Aki már repült hipersebességgel, tudhatja, hogy mennyire kikészíti az embert, arról nem is beszélve, hogy s bb tömeg testünk is elég problémát okozott. Elüvöltöttük a kódjelet, bevonultunk a barlangba, becsuktuk az ajtót, és bemásztunk a hajóba. Eddig csodaszépen ment minden. Másnap reggel Varral közösen felosztottuk a munkát. A néprajzkutatót hagytuk, hadd menjen a fenébe, s t, adtunk melléje két biztonsági embert kísér nek. Kizsebelni azonban elfelejtettük, hogy a fene ette volna meg a hanyagságunkat! Amikor azok hárman elt ntek a legels lakott település irányába, nekikezdtünk a munkának. A sziklás hegy tetején sugárvágókkal kivágunk egy tekn t, amibe a parabolatükröt helyezzük majd bele. Néhányan a cuccokat kezdték szétrámolni: tranzisztorokat, távközlési kristályokat, szerszámokat stb. Páran rséget álltak a környez
dombok tetején, és vigyáztak, nehogy hívatlan vendég érkezzék a barlangunkhoz, így dolgoztunk egészen délig, amikor is a 07-es objektum éltet je, a Nap felment az ég csúcsára. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ekkora vacak égitest ilyen meleget tud csinálni. El bb csak sóhajtoztunk, majd meg valamiféle nedvesség kezdett szivárogni bel lünk. Megvallom, engem is páni félelem fogott el: azt hittem ugyanis, hogy rövid id múlva szétolvadok, miel tt még az ilyenkor szokásos autoszuggesztív módszerrel halmazállapotot válthatnék. A doktor azonban megnyugtatott, hogy semmi baj, a nedvességet pótolni lehet. Meg is mutatta, hogyan. Az ember kinyitja azt a szervét, amivel hangokat ad ki, és beönti a folyadékot. Be, ha van. Nekünk azonban nem volt. Amikor már sorban kezdtek kiesni kezünkb l a szerszámok, a doktor leállította a munkát, és azt ordítozta, hogy a továbbiakban nem vállal felel sséget az életünkért, ha nem tankolunk egy kis folyékony üzemanyagot. A néprajzkutatót sajna elette a fene, így csak az én tapasztalatomra hagyatkozhattunk. sóhajtozás közben megvártuk, amíg a Nap kissé lejjebb megy az égen, akkor felszedel zködtünk, és elindultunk a város felé. Valamennyien jól ismertük az emberek nyelvét, idegen tárgyat meg nem vittünk magunkkal, így nem is kellett tartanunk a leleplezést l. Mindenesetre néhány mesterséges gyémántot a zsebembe dugtam, mert Szindbádtól tudtam, hogy ezért idelenn mindent lehet kapni. Talán még folyékony üzemanyagot is. Meglehet s felt nést keltettünk, amikor bevonultunk a városba. Pedig szépen voltunk öltözve, és a szakállunk is éppen olyan volt, mint azé a balfácán tengerészé. Mégis az emberek becsukták el ttünk házaik ajtaját, eloltották lámpáikat, anyák felkapták gyermekeiket, és elfutottak velük. Megkísértett ugyan a gyanú, hogy nem a néprajzkutató csinált-e valami disznóságot, de nem volt id nk a töprengésre. A város közepén találtunk egy kutat, amelyb l éppen akkor húzott folyékony üzemanyagot egy ember. Odamentünk hozzá, és nem hagytuk elszaladni. Rábeszéltük, húzzon nekünk is néhány edénnyel, illend képpen megfizetjük. Var megmutatta neki a legkisebb mesterséges gyémántot, mire az ember olyan sebesen kezdte húzni az üzemanyagot, hogy majd belegebedt. Felhúzott vagy tíz edénnyel, hosszú nyakú edényekbe töltötte, és az egészet nekünk adta. Óvatosan elvette Var tenyeréb l a gyémántot, meghajolt, és nagy röhögve elfutott. Intettem az embereimnek, hogy minden pár vegyen a vállára egy-egy edényt, és induljon vissza a barlanghoz. Igen ám, de ahogy vállukra vették az edényeket, az egyik sötét házból kirohant egy fickó nagy óbégatás közepette, hogy mit gondolunk, adjuk vissza az edényeit, mert ez mind az övé; aki eladta, az csirkefogó volt, valami Naszreddin hodzsa, és nem volt joga hozzá, hogy más tulajdonát eladja. Hogy megússzuk a balhét, Var neki is adott a gyémántok közül egyet, s most már mindenki megelégedésére folytathattuk az utunkat a barlang felé. A barlang bejáratánál a néprajzkutató állt leszegett fejjel, meglehet sen bánatosan. Ruhája cafatokban lógott a testér l, akárcsak a két biztonsági embernek. S t közülük az egyik a pálmafák alatt aludt, és olyan rettenetes horkolást csapott, hogy talán egészen a városig elhallatszott. Var nem akart hinni a szemének meg a fülének, amikor a néprajzkutató elmesélte, mi történt velük. Annak rendje és módja szerint besétáltak a városba, igyekezve, hogy minél kevesebb felt nést keltsenek. Csakhogy ugyanúgy jártak, mint mi. A nap hatására elkezdett olvadni a testük, s a kutató rájött, hogy pótolni kell az üzemanyaghiányt. Addig-addig kutattak körbe-körbe, amíg végre találtak egy helyet, ahol üzemanyagot mértek. Csakhogy nem fehér szín t, mint amilyen a mi edényeinkben volt, hanem pirosat. A kutató, felvértezve a helyi szokások ismeretével, tudta, hogy itt mindenért fizetni kell, ezért adott annak, aki az üzemanyagot kiszolgáltatta, egy mesterséges gyémántot. S alighanem itt történt a baj. A tölt állomás vezet je felrikkantott örömében, és olyan sok edény üzemanyagot hordott eléjük, hogy nem is tudták hárman magukba önteni. Igyekeztek nagyon, de még úgy sem tudták mindet elfogyasztani, hogy néhányan az állomáson tartózkodók közül segítettek nekik. Egyszerre aztán azt vették észre, hogy a mértéktelenül fogyasztott üzemanyagtól egyensúlyi zavaraik támadnak, az egyik biztonsági ember pedig összeverekedett az egyre nagyobb tömegben köréjük gy helyi lakosokkal. A néprajzkutató csak arra emlékezett, hogy t is ütni kezdték, s egészen addig ütötték, amíg csak a tölt állomás vezet je ki nem cibálta mindhármukat a sötét éjszakába. Nagy nehézségek árán sikerült rátalálniuk a barlangra, mert végtagjaik sem úgy m ködtek, ahogy kellett volna. maga például gyakran orra esett, a biztonsági ember pedig nekiment egy pálmafa törzsének, és betörte a fejét. Var intésére a doktor megvizsgálta ket, majd fejcsóválva kijelentette, hogy alighanem valamilyen narkotikum hatása alatt állnak. Remélhet leg a hatás pihenéssel elmúlik. Kinyitottuk a barlang ajtaját – azt ugyanis nem mondtam, hogy az üzemanyag fogyasztása következtében azok hárman a hangsorkódot tökéletesen elfelejtették –, s behurcoltuk ket a barlangba, ahol olyan horkolásba kezdtek, hogy zengett az egész hegy.
A doki megvizsgálta a mi üzemanyagunkat, de nem tudott kimutatni benne semmit, ami narkóra utalt volna. Arról nem is beszélve, hogy mi már a városban is fogyasztottunk bel le, de egyikünkön sem jelentkeztek olyasféle tünetek, mint a néprajzkutató kis csapatán. Úgy t nt, minden rendben van, és folytathatjuk a munkánkat, amikor villámként csapott ránk a baj. Méghozzá olyan hatalmas erej és fürge villámként, amilyet csak a Q-14-es objektumon láttam, azt is csak a kabin ablakán át. Éppen az irányítószerkezettel vacakoltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy Dema ordít, mintha valami baja esett volna, és rövidesen Var is vonyítani kezdett. Kiugrottam a vezet fülkéb l, és feléjük rohantam. Elég sötét volt idebenn, csak a nyitott kabinajtókon kiszivárgó fény világította meg a barlangot. Tétováztam, hogy merre keressem ket, amikor hirtelen felbukkantak el ttem. Dema és Var arca fehér volt, mint a járgányunk bels borítása. Éreztem, hogy valami összeszorítja a torkom, de igyekeztem nyugalmat er ltetni magamra. Ha én is elveszítem a fejem, mi lesz velünk... Csíp re tettem a kezem – ezt a testhelyzetet különösképpen megkedveltem új formámban –, s megnyugtatóan rájuk ordítottam: – Mi a fene történt már megint?! Ha ennyire ordítoztok... Dema egészen tiszteletlenül félbeszakított: – Uram... nagy baj van. Óriási baj... Érthetetlen baj. – Hogyhogy? – meredtem rájuk magam is megszeppenve. – Valaki... – motyogta Dema – valaki idebenn járt, míg mi odakinn... Éreztem, hogy szédülni kezdek, mintha én is ittam volna a piros szín üzemanyagból. – Ez lehetetlen – motyogtam. – Egyszer en lehetetlen. A hangsorkódot... rajtunk... kívül senki... Var is csíp re tette a kezét, és szembenézett velem. – Pedig bejött valaki. Egészen biztosan bejött. – Honnan tudjátok? Dema már csak zokogni tudott. – Elloptak egy csomó mindent. A mesterséges gyémántok közül két zsákkal. – Egye meg a fene! – nyugtattam ket minden meggy dés nélkül. – Csinálunk majd másikat helyettük. – Ez még mind semmi – nyögte Dema. – De elloptak több zsák tranzisztort is... és... a parabolaüvegb l is. – Nagy fehér gubu! – Még nincs vége – mondta Var, és megsemmisít pillantást vetett Demára. – Azt mondja, hogy megfújták az óriás, bütykös parabolatranzisztort is. Megfordult el ttem a világ. – A bütykös tranzisztort? – Azt. – De hát akkor... – Nélkülük nem tudjuk üzembe helyezni a parabolatükröt. Anélkül pedig fuccs az Inváziónak! Felemeltem a kezem, és megpróbáltam gondolkodni. – Megvizsgáltátok az ajtót? – Még nem, de... – Gyerünk! Ekkor már valamennyiünk kezében ott csillogott a sugárvet , csak a néprajzkutató és a két biztonsági ember aludt eget ver hortyogással. Az ajtón nem találtunk külsérelmi nyomokat. Var, mint igazi biztonsági tiszt, el ször a saját embereit vette gyanúba, hiszen azt tanulta, hogy az ellenséget els sorban saját sorainkban kell keresni. Csakhogy mindenki, azt a hármat kivéve, tökéletes alibivel rendelkezett. Végig együtt voltunk mind a harmincheten. Egész éjjel nem jött álom a szememre, és alighanem a többieknek sem. Mind a negyvenen citrátbányában fejezzük be az életünket, ha nem sikerül teljesítenünk a feladatot. Jóságos, nagy fehér gubu! Reggel kihallgattuk a még mindig kótyagos néprajzkutatót. Esküdözött, akárcsak a két biztonsági ember, hogy k bizony nem jöttek vissza a barlanghoz, és nem vittek el semmit. Különben az üzemanyag hatására a kódot is elfelejtették. Ráadásul hogy a fenébe vihettek volna el hárman hét zsák cuccot? Var is és én is beláttuk, hogy másutt kell kereskednünk. Már-már újabb utasításokat adtam ki, amikor a néprajzkutató szemlesütve bevallotta, hogy azért valami disznóságot mégiscsak csinált. No nem, nem a lopással kapcsolatban. Engedélyünk ellenére magával vitte a telehívóját, hogy veszély esetén kapcsolatba léphessen velünk. S verekedés közben, a városi tölt állomáson elveszítette. Vagy ellopták t le: egyre megy. Var tenyerébe temette a fejét, én is az enyémet. Aztán mindketten egyszerre jöttünk rá a megoldásra. Nem történhetett másként, mint hogy valaki elrejt zött a pálmák között, kilesett bennünket, megtanulta a kódot,
megvárta, amíg elmegyünk, aztán munkához látott. Alkalmazta a kódot, mire a barlang ajtaja kinyílott. A fickó átkutatta a barlangot – nyilván valami szállítóeszköz is volt vele, talán a púpos állatok közül néhány, vagy a hosszú fül ek közül –, és megrakta szállítóeszközeit a cuccainkkal. – A gyémántot még csak értem – kesergett Var. – De mi a fenének kellett neki négy zsák tranzisztor? – Alighanem azért – mondta Dema –, mert mindegyikükhöz egy kristály van er sítve. Éppen úgy csillog, mintha gyémánt lenne. – Ezért fújta meg a bütykös tranzisztort is – mondtam a helyzet magaslatára emelkedve. – Akkora kristályok vannak rajta, mint az öklöm, és legalább tíz. – Tizenkett – mondta Dema. – Annál inkább. Most csupán az a kérdés, hogy mit tegyünk? – Azonnal meg kell változtatni a kódot! – heveskedett Var. Elgondolkoztam, majd megráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy helyes lenne. Próbáljuk meg elkapni a fickót. Ha megfogtuk, visszaszerezhetjük t le a tranzisztorokat is és a bütykös óriást is. Máskülönben... Megborzongatott bennünket a félelem, hogy miattunk megy fuccsba az Invázió, és büntetésképpen mehetünk a Tejmurra citrátot bányászni, mint a közönséges b nöz k. Mind a negyvenen. Mint negyven rabló. Két napig a bokrok között és a pálmafák tövében rejt zködtünk, és vártunk a jó szerencsét. Üzemanyagfelvételünket messzemen kig korlátoztuk, hiszen nem merészkedhettünk be a városba. Attól tartottunk, hogy megjelenésünkkel esetleg elriasztjuk a tettest. A harmadik napon végre siker koronázta várakozásunkat. A Nap leszállt, s a Hold feljött az égre, amikor a város fel l a hosszú fül állatok jellegzetes és nem kevésbé visszataszító ordítása hallatszott, némi nyugtalan emberi kiáltozással vegyítve. Ha lehet, még mélyebben süllyedtünk a bokrok közé, és vártunk. Nemsokára ki is bukkant a félhomályból, közvetlenül az orrunk el tt egy férfi, néhány hosszú fül t hajtva maga el tt. Egyikük hátán ott voltak az eltulajdonított zsákok csomóba kötve, még a leltári bélyegz is látszott az oldalukon. Var a sugárvet je után kapkodott, alig tudtam lefogni a kezét. Ami ezután következett, álmomban se jöjjön el . Ha más mesélné, aligha hinném el. Harminckilenc szavahihet társam azonban a tanúm rá, hogy mindez megtörtént. A fickó megveregette a hosszú fül k hátát, aztán az egyre er söd holdfényben a barlangunkat rejt sziklafal felé fordult, és elrikkantotta magát: – TÁRULJ, SZEZÁM! S az ajtó, mintha csak mi ejtettük volna ki a kódhangsort, engedelmeskedett a szavának. Az érzékel érzékelte a hangokat, az ajtó pedig kinyílott. Ennyi volt az egész. A fickó körülkémlelt, majd amikor nem látott semmi gyanúsat, lekapta a zsákokat a hosszú fül hátáról, és belépett a nyíláson. Ekkor történt a baj. A feldühödött és idegei felett uralmát veszt Var kiugrott a tisztásra, és az érzékel felé kiáltotta: – Á-U-E-Á! Mire az ajtó természetesen becsukódott. Legszívesebben a képére másztam volna, de már nem tehettem semmit. Különben meg én is hibás voltam, hogy nem ügyeltem jobban rá. Kezembe vettem a sugárvet t, és vártam, hogy a fickó bentr l kinyissa az ajtót, és elkaphassuk. Vártunk, vártunk, mind a negyvenen, de nem történt semmi. A hosszú fül ek nyugtalanul pislantgattak ránk, s egyikük ordítani kezdett. Nem volt mit tenni, én is szembeálltam az érzékel vel, és elismételtem a hangsort. Az ajtó félrecsúszott, máris ott sötétlett el ttünk rejtekhelyünk nyílása. S valami fehérség, éppen csak a küszöbön túl. Amikor egyetlen ugrással a küszöbnél termettem, azonnal láttam, hogy tragédia történt. A fickó a földön hevert vérbe fagyva, s amikor föléje hajoltam, alig volt már benne élet. Varra néztem szemrehányón, pedig lesütötte a szemét. Az történt, hogy túlságosan korán zárta be az ajtót, és a fickót odacsípték az ajtószárnyak. Láttam, hogy nehezen lélegzik, és rövidesen meghal. Var sápadtan állt mellettem, kezében a sugárvet vel. Tudta, hogy odahaza ezerszeresen is számot kell adnia tettér l. Hiszen megölt egy él lényt, súlyosan megsértve ezzel a törvényt. A haldokló fölé hajoltam, aki végre kinyitotta a szemét, és aggódva pillantott rám. Igyekeztem barátságos arcot vágni, és valami olyasmit motyoghattam, hogy nyugodjon meg, megmentjük az életét, persze nem mondtam komolyan, hiszen akkor már a doki is mellettünk állt, és reményvesztetten csóválgatta a fejét. Mondom, a tolvaj fölé hajoltam, és barátságos mosollyal megkérdeztem t le, hogy honnan tudta a kódot. Láttam rajta, nem érti a szavam, ezért lassan, figyelmesen ejtve minden szót, még egyszer megkérdeztem, hogy hogyan jött rá, mivel kell kinyitni az ajtót, és honnan tudta, mi van odabenn.
Csak nézett rám szótlanul, majd lassan megmozdult az ajka. – Az... öcsém... – suttogta, aztán félrebillent a feje, és meghalt. Gyászos képpel álltunk felette, és nem is tudtam hirtelen, kit sajnáljunk jobban; t vagy magunkat. Mindenesetre kihúztuk a barlangból, gödröt ástunk, és jó mélyen eltemettük. A temetés után tanácskozásra gy ltünk össze, amelyen én elnököltem. Var ugyan közvetlenül mellettem ült a földön, de nem tett kísérletet, hogy átvegye az irányítást. Érezte, hogy az után a hiba után, amit elkövetett, jobb, ha egy id re meghúzza magát. A történtekb l és a haldokló szavaiból a következ ket sz rtem le. A halottnak van valahol, feltehet en a városban, egy öccse, aki a titok birtokába jutott. Minden bizonnyal úgy, hogy meglesett bennünket. Talán éppen akkor, amikor a tranzisztorokat cipeltük ki-be. Nyilván, azt hitte, hogy rablók vagyunk, akik egy barlangban tárolják kincseiket. Amikor aztán valamelyikünk becsukta a barlangot, valószín leg akkor, amikor elindultunk folyékony üzemanyagért, megtanulta a kódot, hiszen egyáltalán nem bonyolult. A kommandó némán hallgatta fejtegetésemet, és úgy t nt,.egyetértenek velem: valóban így történhetett a dolog. A doki megvakarta a feje búbját, és hozzám fordult. – Csak azt nem értem, hogy... Végül is mi a fene az a szezám? – Mag. – Mag? – Egy növénynek a magja. Benne van a szótárban. – Na igen. A nyelvtudásom egy kissé hiányos – mondta elvörösödve a doktor. – Figyeljetek ide! – magyaráztam. – A fickó a bokrok közt lapult, és meghallotta, amint valamelyikünk kiejtette a száján a hangsort. S hogy megjegyezze, általa ismert szavakat kellett behelyettesítenie, olyanokat, amelyek tartalmazzák a hangsort. Á-U-E-Á annyi, mint TÁRULJ, SZEZÁM. Világos? – Világos – mondta a doktor. – Ezért nincs a két szónak így együtt sok értelme. – Ezért – bólintottam. – A mi érzékel nket viszont tökéletesen megtévesztette vele. Ekkora már Var is magához tért, és igyekezett valamit visszanyerni elhullajtott tekintélyéb l. – Jó, a magyarázat elfogadható. Ez azonban csak az ügy egyik része. A másik az, hogy hogyan tovább? A tranzisztorokat is és az óriási bütyköst is vissza kell szereznünk! – Vissza is szerezzük – mondtam. – A fickó, azaz, a szerencsétlen halott – javítottam ki magam –, azt suttogta halála el tt, hogy az öccse tud valamit. Arra gyanakszom, hogy az öccse lesett ki bennünket. Aztán mondta el neki, mármint a halottnak – tettem hozzá. – És hogy hívják az öccsét, valamint hol lakik? – kérdezte leplezetlen gúnnyal Var. – Ez volt az, amit én sem tudtam. – Nem is lesz könny megtudni – mondta a doktor, mintha egyenesen a gondolataimban olvasott volna. – Mégsem mehetünk be a városba, hogy kinyírtunk egy embert, már el is temettük, ki a testvére? – Még kiáshatjuk – kockáztatta meg valaki. – Nem kell kiásni – mondtam. – Van egy tervem. Mit gondoltok, mit csinál az illet , mármint a tolvaj a cuccainkkal? – Azt nem tudom, csak azt, hogy én mit csinálok vele, ha elkapom! – fenyeget zött Var. – Kezdem már érteni! – csillant fel a doktor szeme, aki nyelvtudásbeli hiányosságai ellenére sem volt ostoba. –A gyémántokért feltétlenül vásárolni fog! – Ez az! – mondtam. – Így lehet elkapni! A fickó nyilván költekezni kezd, ahogy ez már lenni szokott. Új házat vesz magának, a feleségének bundát... – Ebben a dög melegben? – kérdezte valaki hitetlenkedve. – Csak a példa kedvéért mondtam – helyesbítettem –, ha nem azt, akkor valami mást. Esetleg hosszú fül vagy púpos állatokat. Értitek már? Meg kell tudnunk, ki az, aki egyik napról a másikra meggazdagodott a városban. Nagyjából mindenki egyetértett az elméletemmel. Második napirendi pontként a néprajzkutató elhagyott videokommunikátorának a kérdését tárgyaltuk meg. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a városba küldend nyomozók ez után is érdekl dni fognak, bár kétségtelen, hogy a kommunikátornak sokkal nehezebb lesz a nyomára bukkannunk, mint a tranzisztoroknak. Persze csak abban az esetben, ha a megtaláló nem nyomkodja összevissza az oldalán lév gombokat, mert akkor... Ez utóbbi lehet ségre igyekeztem nem gondolni. Néhány perc alatt összeállítottam a kommandót, s élére Tedut, egy igen ügyes és talpraesett biztonsági embert neveztem ki. Megbíztam ket, hogy azonnal induljanak, s a vörös folyadék tölt állomásán diszkréten érdekl djenek a tettesek után.
Hosszasan és nyugtalanul néztem utánuk, amikor kifordultak a városba vezet útra. Lábaik nyomán könny porfelh k szálltak a magasba, ahol már ott ragyogott az egész galaktika. Közte a Tejmur is, ahol a citrátbányák vannak. Reggelig vártunk, anélkül hogy álom jött volna a szemünkre. S csak amikor a hajnal els sugarai felragyogtak a horizonton, merültünk könny álomba. Éppen csak annyira, hogy. a kommandó közeledésére azonnal felriadjunk. Tedu és a másik négy alig-alig vonszolta magát: karikás szemükön látszott, hogy nemcsak dolgoztak, hanem a tölt állomáson piros üzemanyagot – bort – is döntöttek magukba. Tedu ugyan kísérletet tett, hogy beszéljen, szavai azonban olyan zavarosak és fésületlenek voltak, hogy jobbnak láttam megszakítani a beszélgetést, és aludni küldtem ket. Néhány perc múlva hangos hortyogás verte fel a környék csendjét: Kés délutánra járt az id , mire kialudtak magukat. Tedu bocsánatot kért, hogy kissé sokat töltöttek magukba a piros folyadékból, de másképpen nem ment az információszerzés. Hol k itattak másokat, hol mások ket. S töltés közben megtudtak egyet s mást. Feszülten figyeltük minden szavát, különösen Var. Tedu elmondta, hogy él a városban egy fickó, aki egyik napról a másikra meggazdagodott. Saját szavai szerint egy dzsinn ajándékozta meg, t le nyerte a gazdagságát. Mindenesetre mindenütt gyémánttal fizet, s t olyan különös fehér gyémántokat is mutatott, amilyeneket még nem látott arrafelé senki. – A tranzisztorkristályok! – ugrott fel Var. – Úgy néz ki a dolog – mondta Tedu. – Ez a fickó a tegnapi napon vett magának egy karavánszerájt. – Az meg mi a fene? Mivel egyikünk sem tudta, a doki bement a barlangba, és megnézte az értelmez szótárt. Kiderült, hogy olyan hely, ahol utazók húzzák meg magukat néhány éjszakára, hosszú fül és púpos állataikkal együtt. – Azonkívül... azt is beszélik, hogy ennek a fickónak tegnap elt nt a bátyja, aki különben gazdag ember volt. A felesége lót-fut, óbégat és keresi. Senki nem tudja, hol lehet... Var lehajtotta a fejét, és hallgatott. – Hogy hívják a fickót, aki megvette a karavánszerájt? –kérdeztem. – Valami Ali Babának – mondta Tedu. – Hülye egy név, nem? Nem óhajtottam névtudományi vitába keveredni, inkább hallgattam, és azon törtem a fejem, hogyan tudnánk ett l az Ali Babától visszaszerezni a tranzisztorokat. – Aztán, sajnos, van még valami más is – mondta szomorkásán Tedu. – Éspedig? – Van egy másik fickó is... – Miféle fickó? – Úgy hívják, hogy Aladdin. – Na és? is tud a barlangunkról? – Nem hiszem. Ali Baba a bátyján és esetleg a feleségén kívül nem mondta el senkinek. – Hát akkor? – Az a hír járja, hogy ennek az Aladdinnak van egy csodalámpája. – Lámpája? – Egy lámpaféle. Valahol találta. Ha megdörzsöli az oldalát, megjelenik egy óriási dzsinn, és beszél hozzá és mindenkihez, aki a közelükben van. Azt mondják, egy kosár pénzt keresett már azzal, hogy járja a várost, és az utcasarkokon f nek-fának mutogatja a dzsinnt. – Nagy fehér gubu! – törtem ki. – A videokommunikátor! – Ez az – bólintott Tedu szomorúan. – Erre gyanakodtam én is. – Vissza kell szereznünk, akárcsak a tranzisztorokat! Hol lakik ez a fickó? – Bárki megmutathatja – mondta Tedu. – Van valami ötleted? szintén szólva még nem alakult ki egészért a fejemben a hadm velet terve, de már kapiskáltam valamit. Ha ez az Ali Baba vett magának egy karavánszerájt, akkor... – Megvan! – csaptam a homlokomra. – Kell szereznünk egy karavánra való púpos állatot. – Elmegyek és veszek – emelkedett fel Var. – Nem! – intettem le. – Venni semmiképpen sem vehetünk. Így is híre terjedhet, hogy néhány ismeretlen mindenért gyémánttal fizet. El bb-utóbb felkeltjük a kíváncsiságukat, és nyomunkban lesz az egész város. – Hát akkor? – Lopunk egy karavánra való púpost. Valamennyien elh lve bámultak rám. – Lopni? – suttogta a doki. – De hiszen ez ellentmond a törvénynek.
– A szükség törvényt bont – mondtam, nem mindennapi meggy er vel. – Az emberek imádnak lopni. Fel sem t nik, ha megfújunk egy karavánra való púpost. Legfeljebb azt hiszik, hogy rablók vagyunk. A negyven rabló! A néprajzkutató lehajtotta a fejét – Nagy fehér gubu! Mibe keveredtem! Persze mondhattam volna neki, hogy csak lassan a gubuzással, hiszen is benne van nyakig a pocsolyában, de jó vezet höz ill en hallgattam. Minek tetézni a bajt veszekedéssel, amikor úgysem segít semmit. Ismét kialakítottam két kommandót: az egyiket magam vezettem, a másikat Varra bíztam. Fél délutánt kötélvagdosással töltöttünk, hogy tudjuk a púposokat mivel vezetni. A doki elkészítette a kábítószer-lövedékeket, ha szükség lenne rájuk, megtöltöttük a pisztolyokat, és ahogy leszállt az éjszaka, útnak indultunk. Púpos állatokat lopni. Mind a negyvenen. Bár a lopás szigorúan tiltva van a galaktika univerzális büntet törvénykönyvében, és gyakorlatunk sem volt benne valami sok, mégis rövid id alatt összeszedtük az állatokat. Még a doktor altatólövedékeire sem volt szükség. A karavánt kísér emberek ugyanis a tölt állomáson szorongtak, míg a púposok az eléjük vetett füvet nyammogva, árván heverésztek a szerájok udvarain. A Hold az égen ragyogott, és a tájék hasonlatos volt az otthoniakhoz. Azzal a kivétellel persze, hogy itt csak egyetlen Hold ragyogott az égen. Vontatókötélre vettük a púposokat, és megpróbáltuk a barlanghoz hajtani ket, ami nem kis vesz dséget okozott valamennyiünknek. Senkit ne tévesszen meg á púpos állatok jámbor, már-már ostobának t képe. Rád vigyorognak, és amikor visszanevetsz rájuk, leköpnek vagy beléd rúgnak. Tipikusan erre a bolygóra való teremtmények. Tervemnek megfelel en olyasforma edényeket is loptunk, amilyenekben a vizet – a fehér szín , folyékony üzemanyagot – szállítják az emberek. Var, mit tagadjam, kit en látta el a feladatát. Amikorra mi megfújtuk a púposokat, éppen kész lett az edények összeszedésével. Annyit gy jtött össze, amennyi a tervünkhöz kellett. Pontosan harminckilencet. Már-már indultunk volna visszafelé, amikor vérfagyasztó kalandban volt részünk. Azzal kezd dött, hogy a holdfényes, csendes utcák alighanem elaltatták az éberségünket, és másra sem figyeltünk, mint arra, hogy a púposok meg ne rágjanak bennünket, és hogy össze ne törjék valahogyan a korsóedényeket, így történhetett, hogy a város közepe táján vigyázatlanul belefutottunk egy óriási embertömegbe. Mintha a város minden lakója ott tolongott volna a f téren; asszonyok, gyerekek, egymás hegyen-hátán. Megtorpantunk, és már-már parancsot adtam volna a csendes menekülésre, amikor észrevettem, hogy a lakosok ügyet sem vetnek ránk. Minden figyelmükkel egy férfi felé fordultak, aki a kör közepén állt, és tele szájjal magyarázott. Mivel valamennyien értettük az idevalósiak nyelvét, hamarosan összeszorult a torkunk a rémülett l. Még szerencse, hogy senki sem szólított meg bennünket. Az embergy közepén álló férfi egy fekete, hosszúkás tárgyat szorongatott a kezében, amir l els pillantásra kiderült, hogy nem más, mint a néprajzkutató elveszített telekommunikátora. A férfi felemelte a telekommunikátort, és felmutatta, hogy mindenki jól láthassa. – Itt van a csodalámpa a kezemben, emberek! Én mondom nektek, akit valamennyien ismertek, én, Aladdin! A dzsinnek maguk ajándékozták nekem, hogy mutassam meg az arcukat nektek. Rettenetesen rondák, de nem árthatnak nekünk! Salamon király, a szellemek ura pecsétet helyezett rájuk, és amíg á pecsét rajtuk van, ártalmatlanok. Egy tallér, emberek, és megmutatom nektek a legszörny bb máridot, akit valaha is a hátán hordott a föld. Csak egy tallér, emberek! Az emberek lökdös dtek, morogtak, aztán innen is, onnan is kinyúlott egy kéz, és cseng fémpénzt ejtett Aladdin mellé, a földre helyezett turbánba. Néhány szempillantás alatt egészen csinos kis kupac emelkedett a turbán közepén. Ekkor az a szemérmetlen –fickó észrevett bennünket, és turbánját felemelve egészen a közelünkbe jött. – Hát ti?! – rivallt ránk. – Akarjátok látni a máridot? A többiekre néztem, és bólintottam. – Akkor fizess! Intésemre Var a zsebébe nyúlt, és egy egészen kicsike gyémántot tett a fickó kezébe. Aladdinnak kikerekedett a szeme, aztán villámgyorsan zsebébe süllyesztette a drágakövet. – Lássátok a máridot! Ezzel visszalépett a kör közepére, és magasba emelte a telekommunikátort. Ruhaujjával megdörzsölte az oldalát, amit l a kommunikátor begerjedt. Itt rövid id re félbe kell szakítanom elbeszélésemet, és elmondani, hogy nyilván az esés vagy a gondatlan bánásmód következtében a kommunikátor bizonyos egységei kilazultak, zárlatok keletkeztek benne, és a dör-
zsölés nyomán fellép dörzselektromosság m ködésbe hozta a készüléket. M ködött is, egészen addig, ameddig az elektromosság hatása el nem múlt. Ami ezután következett, szinte rémülettel töltött el bennünket. A kommunikátor világítani kezdett, és mivel eredetileg maximumra volt állítva a vétel, minden, ami megjelent a közelében, az eredetinek tízszeresére n tt. Jóságos, nagy fehér gubu! Mondom, a készülék felvillant, aztán a tér közepén, eredetijének tízszeresére n ve, megjelent Ruva, a Központi Kommunikációs Szolgálat ügyeletesének az alakja. Elkínzott arccal meredt a semmibe, és egész holografikus lényéb l csak úgy sugárzott a szenvedés. A tömeg felmordult és hátrah költ. Legszívesebben kereket oldottak volna, ha nem sajnálják a pénzüket. De sajnálták; ha már fizettek érte, végig is akarták nézni a cirkuszt. Ruva, mondom, a semmibe meredt, és csak most figyeltem fel rá, hogy hálóruhában van, ami annyit jelentett, hogy éjnek évadján érte a hívás. Nem is csodálkoztam, hogy nem beszélt valami szépen a hívóval. – Hát van neked lelked, te vadbarom?! – hallottam felháborodott hangját. Ellentétben a téren csodálkozókkal, én értettem is, hogy mit mond. – Legalább a hívójeledet mondd be, te idióta! Nem látod, hogy ingbengatyában vagyok? Mi a fenét akarsz már megint? – A marid! Énekel a marid! – zúgott a tömeg. – Elegem van bel led, és úgy feljelentelek a Tanácsnál mint a sicc! – méltatlankodott a felháborodott ügyeletes. – Te piszok kommunikátorbetyár! Már a harmadik éjszakámat teszed tönkre, te disznó! Hogy d ljön rád a galaktika! Varra néztem, meg vissza rám. Ha nem lett volna tragikus a helyzet, jót nevettünk volna a felháborodott ügyeletesen. Ruva még tátogott egy darabig, és ökleit rázta, a hangja azonban már nem sz dött át a végtelen téren. A dörzs-elektromosság hatása kezdett elmúlni, és a hologram is egyre homályosodott. Amikor végleg elt nt, Aladdin meghajolt, és mint egy nagynev színész, bezsebelte a tapsvihart és a turbánnyi pénzt. A tallérokat zsebre rakta, a turbánt pedig feltette a fejére. – Holnap este ugyanitt leszek a csodalámpással – mondta, és kattanja alá rejtette a kommunikátort. – Ha érdekel benneteket a marid, gyertek újra ide ti is! Csak egyetlen tallér, és megcsodálhatjátok a máridot! Gyertek, gyertek! Nyomott hangulatban hajtottuk a púposokat a barlanghoz. Ruva megjelenése honvággyal töltött el bennünket, már csak azért is, mert valahogy nem tudtuk feltalálni magunkat ezen a szerencsétlen objektumon. Akármibe is fogtunk eddig, kivétel nélkül balul ütött ki... Meghánytuk-vetettük a tervemet, és a következ képpen döntöttünk: én magam leszek a karaván vezet je és hajtója egy személyben. Majd csak elboldogulok a púposokkal és a hosszú fül ekkel, amiket a halott hagyott hátra. A többiek belebújnak az edényekbe, és én lehajtom a karavánt Ali Baba karavánszerájához. Éjszaka, amikor már mindenki elaludt, kimászik a kommandó, és visszaszerzi a tranzisztorokat. Élénk vitát váltott ki, hogy mi legyen a néprajzkutató kommunikátorával. Var amellett kardoskodott, hogy szerezzük vissza azt is, én azonban más véleményen voltam. Felesleges újabb kockázatot vállalnunk a kommunikátorért, amely már úgysem m ködik rendesen. Rövid id múlva úgyis felmondja a szolgálatot, nem jelentkezik többé Ruva, azaz a marid vagy a gubu. S bár szigorúan tilos idegen objektumon nem odavaló tárgyat hátrahagyni, miután már úgyis megsértettük az rtörvények cirka felét, eggyel több vagy kevesebb törvénysértés úgysem nyom a latban. Vagy sikerül felszerelnünk a parabolatükröt, és akkor senkit sem érdekelnek a törvénysértések, vagy mehetünk citrátot bányászni. Természetesen csökkentett fizetéssel. Embereim engedelmesen bemásztak a korsókba, és felkerültek a púposok hátára. Legutolsónak Var maradt, akit kénytelen voltam magam felrakni egy hosszú fül re. Megtöröltem homlokom, és útnak indultam velük a város felé. Soha nem gondoltam; hogy ilyen nehéz ennyi dögöt egyedül hajtani. A púposokkal még elboldogultam volna, hanem a hosszú fül ek alaposan próbára tették az idegeimet. Néha minden ok nélkül megálltak, és el nem mozdultak volna a helyükr l, bármit is csináltam velük. A végén már tüskés gallyal ütöttem ket – pedig ez is tilos! –, hiába. Ordítottak az ocsmányok, de nem mozdultak. Mit volt mit tenni, kioktattam a kommandót, hogy a galaktika legszebb eredménye a türelem, és leheveredtem egy fa árnyékába. Megfogadtam, hogy nem járnak túl az eszemen a dögök. Mire felébredtem, a karavánnak nem volt se híre, se hamva. Jó órányi futás után értem csak utol, amint veszett iramban nyargalt a pusztában. Természetesen a várossal ellenkez irányban. A korsókban zötyköl kommandó se él , se holt nem volt már, amikor utolértem ket. Var elhaló hangon kiáltozott, hogy szabadítsam ki ket, de még ha akartam, sem tudtam volna megtenni. Örültem, hogy egyáltalán mennek ezek a dögök. Nagy nehezen megfordítottam ket, és most már a város felé poroszkáltunk.
Porral befedve és holtfáradtan érkeztünk meg a városba, és a púposok egyenesen Ali Baba szerájához himbálóztak. Úgy látszott, nem el ször pihenik ki ezen a helyen a fáradalmaikat. Amikor besorjáztunk a szeráj udvarába, maga a fogadós, Ali Baba sietett elénk. Szép szál, nagy bajuszú legény volt; arcán a hirtelen jómódba csöppent emberek biztonsága. Meghajolt el ttem, és a Próféta áldását kérte rám. Én is rá. Erre karon fogott, bevezetett a házába, leültetett, s annyi finom ételt és folyékony üzemanyagot hordatott elém, hogy majd beleszédültem. Fájó szívvel gondoltam a korsóban kucorgó kommandóra, de nem tehettem egyel re semmit. Meg kellett várnom az éjszakát. Valahonnan egy lefátyolozott leányzó is került az asztalhoz, aki fájdalmas énekeket énekelt a fülembe. A folyékony üzemanyagból csak mérsékelten fogyasztottam, pedig Ali Baba egyre kínálgatott. A végén kénytelen voltam azt a látszatot kelteni, hogy elnyomott a buzgóság. Házigazdám ekkor intett a lánynak, aki beszüntette a zenét, és elt nt. Házigazdám elfújta a lámpát, és én egyedül maradtam a sötétben. Vártam egy ideig, aztán elhatároztam, hogy megpróbálom felderíteni, hol rizheti a kincseit. Mivel azonban a házban még mindig mocorgott valaki, kénytelen voltam tovább várni. Itteni id szerint éjfél felé járhatott, mire minden elnyugodott. Kezembe vettem a sugárvet t, és óvatosan el retartva kilopakodtam a folyosóra. Jobbról és balról is szobák nyíltak, egyikb l-másikból hangos szuszogás és hortyogás sz dött ki. Nagy fehér gubu, merre rizheti a kincseit a fickó? Már a folyosó vége felé járhattam, amikor az egyik ajtót takaró függöny mögül halk beszéd foszlánya sz dött felém. A függönyhöz lapultam, és belestem a szobába. Odabenn, egy díszes sz nyegen Ali Baba ült a leányzóval, aki azokat a szomorú dalokat énekelte. Ali Baba szaporán húzogatta a piros üzemanyagot tartalmazó kancsót, és már meglehet sen keresztbe álltak t le a szemei. – Látod, lányom, ragyogóan megy az üzlet! – dünnyögte, és összedörzsölte a tenyerét. – Mit gondolsz, mi lehet ezekben a korsókban? Hányat is számoltál, lányom? – Harminckilencet – mondta a lány. – De hát mi lehet bennük? – ismételte meg a kérdést Ali Baba. – Mi lehet bennük, Mardzsána? Allahra, mi lehet bennük, leányom? Ha finom min ség olaj lenne... Hukk! Megyek és megnézem. Eressz, Mardzsána! Annyi id m maradt csak, hogy elrejt zzek egy másik ajtó függönye mögött. Ali Baba kilépett az ajtón, és elnt a földszintre vezet lépcs aljában. Ismét elfogott a félelem. Nagy fehér gubu! Mit tegyek? Mardzsána azonban megoldotta minden problémámat. Amikor Ali Baba kitántorgott az ajtón, a lány elfintorította az arcát, és egészen gusztustalanul a házigazda után köpött. – Te részeges, fukar disznó! Most az egyszer a kezemben vagy! Ezzel kinyújtotta az öklét, kinyitotta, éppen akkor, amikor benéztem a függöny mögül. Olajosbarna tenyerén egy aprócska kulcs csillogott. – Csakhogy megnyílik el ttem is a mennyország kapuja! Bottal ütheted a gyémántjaidat, te piszok! Ezzel felkapott egy fáklyát, és felém igyekezett. Idejében kitértem el le, majd követtem, ahogy ideges léptekkel végigfutott a folyóson. Csak a házigazda kincseskamrájának a kulcsa lehetett, ami ott hevert a tenyerén. Már-már hálát adtam gubunak, amikor minden várakozásom ellenére rosszra fordultak a dolgok. De még milyen rosszra! A lány megállt egy els emeleti ajtó el tt, beleillesztette a zárba a kulcsot, és még annyi fáradságot sem vett, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Bedugtam a fejem a szobába, és amit ott láttam, meghaladta legrosszabb elképzeléseimet is. Mesterséges gyémántjaink gondos kis kupacokba rendezve hevertek a sz nyegeken, s a kupacok olyannyira egyformák voltak, hogy biztos voltam benne, ügyes kis mérlegen mérte szét ket a tolvaj. Amikor aztán továbbmerészkedett a szemem, majd felkiáltottam fájdalmamban. A leghátulsó sarokban, félig a fáklya árnyékában tornyosultak a tranzisztorok, összetörve, kristályok nélkül. Mint kövükt l megfosztott ékkeretek néztek velem szembe szemrehányón és tehetetlenül. De ez még mind semmi volt ahhoz képest, ami a másik sarokban t nt a szemembe. Ott hevert az óriási bütykös tranzisztor darabokra törve. Az óriás kristályok nem voltak sehol, azaz ott voltak a kupacokban, szétvagdalva. Csak egy pillantás, és felmértem mindent. Ezekb l a roncsokból soha, de soha nem tudjuk létrehozni a nagy parabolatükröt! Soha, semmilyen módszerrel! A lány letérdelt, és tömni kezdte a gyémántokat a ruhájába. Itt volt az alkalom, hogy véget vessek a kommandóakciónak. Lelopóztam a lépcs n, egészen az istállóig. A púpos állatok békésen csámcsogtak, különben csend volt mindenütt. Óvatosan odaléptem Var korsajához, és megütögettem az oldalát. – Hé! Var! Minden rendben?
– Nagy fehér gubu! Csakhogy itt vagy... Azt hittem, elpusztulunk valamennyien. – Mi történt, Var? – Borzalmas... Egyszer en borzalmas. Nem tudom, a többiek élnek-e még ebben a forróságban. Gyorsan megvertem egy másik korsó oldalát is, de értelmes szavak helyett csak valami meghatározhatatlan morgás sz dött a fülembe. – Én teljesen kikészültem – mondta Var. – Azt hiszem, nem is tudom folytatni az akciót. Idejött az a fickó, Ali Baba, vagy hogy a fenébe hívják, és... megpróbált kibontani. Majdnem kiestem az edényb l. Káromkodott, hogy nem olaj van a korsókban. Te érted ezt? – Értem – bólintottam. – Majd kés bb elmagyarázom. – Ezután meg... Jóságos gubu, hogy is mondjam? A fáradt üzemanyagját rácsorgatta a fejemre. Még most is nedves vagyok t le, és b zlök, mint egy szeméttároló. Én persze tiltakoztam, és elküldtem az anyjába... Megdermedtem a rémülett l. – Tiltakoztál? – Elvesztettem az idegeim felett az uralmat – nyafogott b ntudatosan Var. – Nem tudtam lakatot tenni a számra. – És... a fickó? Ali Baba? – kérdeztem, és éreztem hogy gombóc n a torkomban a rémülett l. – Elfutott – mondta Var. – Hé! Te meg hova rohansz? Szabadíts ki azonnal! Ekkor már futottam, ahogy lábaim bírták, hogy megtudjam, mit tervez Ali Baba. Egyáltalán észrevett-e valamit is a történtekb l? Persze hogy észrevett. Nem ivott még annyit a vörös szín üzemanyagból, hogy ne hallotta volna meg Var dühödt kifakadását. Éppen csak el tudtam rejt zni egy függöny mögött, amikor a folyosó kanyarulatán túlról meghallottam a hangját. – Allahra mondom, Mardzsána, dzsinnek vannak a korsókban... Hallottam a hangúkat! A lány dühösen felnevetett. – Dzsinnek az eszed tokját! Ha dzsinnek lennének, nem t nt volna el a vendéged. Nem a saját szemeddel láttad, hogy nincs a szobájában? Nem dzsinnek k, hanem a negyven rabló, akikr l az egész város beszél. Akik gyémántokat osztogatnak... és akiknek a barlangját kifosztottad, te szerencsétlen! Most pedig idejöttek, hogy visszavigyék a kincseiket... Meg kell ölnünk ket, Ali Baba! – De hát... hogyan? – motyogta a férfi. – Azt hiszem, benn kuksolnak a korsókban, és csak arra várnak, hogy a vezérük kiengedje ket. Csakhogy a vezér, úgy látszik, eltévedt a szerájban. Gyorsan kell cselekednünk, Ali Baba! zzük messzire ket! – zzük, lányom, zzük, de hogyan?! – sápítozott a házigazda. – Er s f szerrel – mondta gonoszul a lány. – Be a fenekükbe, és zutty! – Ez nagyon jó ötlet, Mardzsána – derült fel a házigazda képe. – Vigye el ket az ördög! Fogalmam sem volt, hogy mi az a f szer, és hogyan jön valakinek a fenekéhez, de amikor elt ntek az orrom elöl, hanyatt-homlok rohantam vissza a többiekhez. Vesztemre, mert eltévedtem a teljesen egyforma folyosókon, és amikorra végre megtaláltam a helyes utat, és lelopóztam az udvarra, a lány és Ali Baba már a púpos állatok mellett voltak, s a lány egy tányérféle edényt tartott a kezében. Ali Baba egy kis ezüstkancsóból belelöttyentett valamit, és felvihogott. – Úgy kell nektek, ördögfajzatok! Ezt kapjátok, nem a gyémántjaimat! A lány belenyúlt a tányérba, majd sorban odament valamennyi púpos állat és hosszú fül hátuljához. Felemelte a farkukat, és oda, ahol a fel nem használt üzemanyagot szokták kiereszteni, belegyömöszölt egy maroknyit a keverékb l. Az állatok bambán néztek, csak a púposok szájában állt meg az üzemanyag, amit megállás nélkül rágtak. Amikor befejezték tevékenységüket, kinyitották a kaput, és felléptek a lépcs re, mintha attól félnének, hogy az állatok kárt tesznek bennük. Sejtettem ugyan, hogy valami nagy disznóság lehet a dologban, de nem avatkozhattam közbe. Hirtelen az egyik hosszú fül felcsapta a farkát a leveg be, és óriásit ordított. Ali Baba és az a kegyetlen némber a hasát fogta, és úgy röhögött, hogy majd leszakadt a szeráj teteje. Néhány pillanat múlva valamennyi állat ordított: a nagy fül és a púposok is. Aztán egyszerre csak elszabadult a pokol. Köteleiket tépve-szaggatva rohantak a kijárat felé, miközben pillanatra sem szünetelt fájdalmas ordításuk. A korsók vad táncot jártak az oldalukon, és én mélyen át tudtam érezni a kommandó tagjainak fájdalmát, amint se élve, se holtan ott zötyköl dtek az agyagkorsókba zárva. Arra emlékszem még, hogy magam is rohanni kezdtem a megvadult karaván után, és futtomban leköptem Ali Babát. Elismerem, gyenge kis bosszú volt, de momentán nem tehettem mást.
Két napba tellett, amíg összefogdostam a megvadult állatokat. Legtöbbjük nyomára kétségbeesett ordításuk vezetett. Ezek a szerencsétlenek a füvön vagy a homokban ültek, és megpróbáltak megszabadulni a hátsó részükbe dugott varázsszert l. Nem volt egyszer megközelíteni ket. Ha megláttak, rúgtak, haraptak, és nem engedtek közel magukhoz. Nyilván azt hitték a szerencsétlenek, hogy én vagyok fájdalmuk okozója. Két nehéz és gyötrelmes nap után végre ismét útban voltunk a barlang felé. Néhányan, az egészségesebbek, a betegeket vittük a hátunkon, hiszen nem volt már állatunk egy sem. Ha a Galaktikus Tanács látott volna bennünket, azonnal felmentett volna a további munka alól. Olyanok voltunk, mint a vert sereg, akiket a cukarrók téptek meg a H-12-es objektumon. A doktor is rettenetesen ki volt nyiffanva, mégis éjt nappallá téve dolgozott, amíg úgy-ahogy sikerült lelket verni belénk. A harmadik napon aztán készen álltunk, hogy megtanácskozzuk a jöv t. Én magam, akinek a fizikumát csak alig vették igénybe az elmúlt események, egész id alatt a fejemet törtem, hogy hogyan tovább. A parabolatükröt nem tudjuk felállítani, az világos. Adjunk fel hát mindent, és irány a citrátbánya? Ezenkívül még az is izgatott, hogy mi lesz, ha a városiak tudomást szereznek rólunk. Hogy negyven rabló rejt zik egy városszéli barlangban... Töprengésemnek Tedu vetett véget. Mint az rült rohant ki a barlang száján a fák alá, ahol a harmadik nap délutánján gondolataimba merülve heverésztem. – Megszüntették! Illetve... el sem kezdik! Felültem, és azt hittem, hogy megkergült. – Mit szüntettek meg?! – kiáltottam rá, majd elkaptam, és megráztam a vállát. Tedu üveges szemekkel nézett a szemembe, és arcán valami galaktikán túli öröm ült. – Most kaptam az üzenetet! – nyögte, miel tt összeesett volna. – Értesítést kaptunk, hogy... az Inváziót elhalasztották... Azonnal vissza kell térnünk... és meg kell semmisítenünk... a parabolatükröt... és nem megyünk... citrátot bányászni... Amikor már minden készen állt az indulásra, és a járgány a pálmafák árnyékában pihent, Var átalakította az automatikát. Az ajtót nem volt id nk leszerelni, így olyanná tettük a sziklafalat, amilyen érkezésünk el tt lehetett. Az automatika azután már csak meghatározott számkódjelre nyílott, amit csak mi tudtunk volna kinyitni. Nekünk azonban eszünkbe sem jutott. Miután így elintéztük a dolgunkat, biztosak lehettünk benne, hogy soha többé, amíg csak vissza nem térünk, senki sem tudja kinyitni a barlang ajtaját. Akármit is kiabál a szikla felé fordulva. Beszálltunk a járgányba, és utoljára végigpillantottunk a tájon. Ekkor Var hátrad lt a székében, és felém emelte a mutatóujját. – Indulás! TÁRULJ, SZEZÁM! Aztán rákapcsolt a hipersebességre. Több évvel ezután történt, hogy váratlanul a Biztonsági Szolgálat központjába hívattak. – Csak nincs valami baj? – faggattam kísér met, pedig tudtam, hogy a biztonsági emberek nem szívesen koptatják feleslegesen a szájukat. Ez a pasas azonban, úgy látszik, mégiscsak kivétel lehetett, mert kelletlenül bár, de mégiscsak válaszolt. – Nem hinném – mondta. – Alighanem behoztak valahonnan valami fickót. – És miért éppen engem hívatnak? Erre már csak szótlanul megrázta a fejét. A Központban meglehet s z rzavar uralkodott. A f nök, a nemzetközi mentés f nöke, a néprajzi f nök is ott toporogtak egy szobában, amikor beléptem az ajtón. Mögöttük, csaknem egészen eltakarva egy emberi alak ült egy széken, és jóíz en falatozott. Amikor szétnyílt el ttem a kíváncsiskodók fala, és végre szemt l szembe álltam vele, felkiáltottam a meglepetést l. Szindbád volt, a földi utazó. Rám nézett, és úgy látszott, megismert. Letette a tubust, amit a kezében tartott, és örömteli ölelésre tárta a karját. – Ó, te vagy az, dzsinnek királya? Látod, ismét az országotokba jutottam... Mondd, nem tudnád megparancsolni az alattvalóidnak, hogy valami normális ételt adjanak? Olyan ez az izé, mint a csecsem kaka. Éreztem, hogy forogni kezd velem a világ. – Honnan a fenéb l szereztétek? – fordultam a biztonsági f nök felé.
– A te objektumodról – mondta. – Véletlenül arra repült egy ellen rz kommandó, ez a fickó pedig éppen életveszélyben volt. A törvény szerint meg kellett mentenünk. – Életveszélyben? – csodálkoztam. A f nök bólintott. – Képzeljétek, a marhája valami óriási húsdarabot kötött magára, hogy egy sas felkaphassa, és elrepülhessen vele. A gubu se tudja, hova akart eljutni! Egyszer en nem értjük ezeket a fickókat azon a bolygón... Ha talán ismernénk a saját múltunkat! Apropó, ha már nyelvtanfolyamokat indítottatok, hogy megtanuljuk a nyelvüket, nem kéne olyanokat is kiképeznünk, akik a mi saját múltunkat kutatják? A gyerekek esetleg vizsgázhatnának is bel le az iskolában. Ha a saját múltunkat már megismertük, talán könnyebben eligazodunk ezeken is. Mindenesetre a sas már-már lezuhant, és mi kénytelenek voltunk a hajóra venni a fickót. – Jó, jó – békétlenkedtem. – De miért nem hagytátok odalenn? – A szupernóva miatt – szólt közbe az illetékes kommandó parancsnoka. – Azonnal vissza kellett térnünk hipersebességgel. Kénytelenek voltunk magunkkal hozni. Téged kérdünk, hogy mit csináljunk vele? – Vigyétek vissza! – mondtam nyugodtan. – Ha jól tudom, a szupernóva már nem veszélyes. Szindbádhoz fordultam, és olyan mogorva képet vágtam, amilyet csak tudtam. – Most az egyszer még megbocsátunk, Szindbád – mondtam –, és a dzsinnek országából visszajuttatunk az izé... Földre. De ha még egyszer a kezünkbe kerülsz...! Aztán olyan mozdulatot tettem, mint amikor valakinek kicsavarják a nyakát. Szindbád felugrott, és amikor távozni akartam, megragadta egyik kezemet. – Hé! Csak nem hagysz üres kézzel elmenni?! Hiszen minden vagyonom ott volt a sas hátán! Ó, szentséges máridok, ne juttassatok koldusbotra! Ha a Földre érek, mindenkinek elmondom, hogy a hatalmas dzsinnek taszítottak koldussorba. Vége a jó híreteknek, annyi szent! – Mit akar a fickó? – bámult rám a biztonsági f nök. Mikor lefordítottam neki Szindbád szavait, csak hápogni tudott a felháborodástól. – De hiszen ez... ez... zsarolás! A Tanács f nöke azonban más véleményen volt. Csak legyintett, és miel tt még elment volna, felénk fordult. – A fenébe is... adjatok neki egy-két zsák mesterséges gyémántot! A végén még valóban rossz hírünket kelti! Szindbádot visszavitték az objektumra, én pedig hazamentem. Lefekvés el tt el kerestem két év el tti naplómat, és beleolvasgattam. Amikor odaértem, hogy véleményem szerint Szindbád objektuma lakóinak legjellemz bb tulajdonsága a pofátlanság, el vettem lézerirónomat, és vastagon aláhúztam a mondatot. Aztán eloltottam a kristályfényt, és lefeküdtem aludni. ********* DÉVÉNYI TIBOR VARIOPUTER A szerkezet nem volt nagyobb, mint egy hagyományos zsebkomputer. Billenty zete azonban még a felületes szemlél nek is elárulta, hogy másról van szó. Egyébként egyedülálló kis készülék volt. Amikor Dabasi elkészítette a mintapéldányt, t le szokatlan elégedettséggel jegyezte meg: – No, ilyen sem volt még! Mehet a kocsi! Persze a kocsi nem ment azonnal. A feladat olyan mértékben bonyolult, hogy a mintegy 36 578 lépésb l álló él program, a csaknem háromszor ennyi lépésb l álló feldolgozóprogram, végül a csaknem tizenkétszer ennyi lépésb l álló értékel program igencsak próbára tette Dabasit és munkatársait. De megérte, mert végül is elkészítették a világ els totózó automatáját. Varioputernek nevezték el az elmés kis pénzcsinálót. A varioputer a 13 + 5 rendszerre lett felkészítve, a szokásos heti kétszeri játékra, valamennyi, tehát hatváltozós feladványra. Az alapjáték (1, 2, X) mellett az extrákra (K, N, P) is programozták, hiszen a gólarányokra tippelt szelvényekkel lehet a nagy pénzeket nyerni. A K(is), N(agy) és P(ontos) gólarányok az alapjáték nyereményeinek 5-, 7-, illetve 12-szeres összegét fizették, kétszer hetente. Már amikor volt ilyen találat. 2173. július hatodikán pl. egyetlen P szelvény volt a 13 + 5-ben – ami a több hetes halmozódás eredményeképpen 1 456 678 325 Ft-ot fizetett. A boldog nyertes, egy 16 éves fiú azon nyomban megvásárolta a Tóth Vince Faipari Szakközépiskolát, melynek tanulója volt, és azonnal vakációt hirdetett ki.
A Varioputer levette a totózó válláról a variációk mérlegelésének gondját, s t olyan variációs készséggel rendelkezett, melyet emberi agy (vagy fantázia) megközelíteni sem tud. Ennek megfelel volt a biztonsága is, nyugodtan lehetett nagy szelvényszámmal játszani, nem volt a vesztésnek valószín sége. A m ködési elvnek megfelel en az 1, 2, X, 3, 4, 5 számokkal készítette a variációkat, természetesen a 3, 4 és 5 a K, N és P-nek felel meg. Az értékel szektor a játék végén a valós eredmény egybevetését is elvégzi, és terminálján kiírja a játék végeredményét. Az els próbához 5000 totószelvényt vásároltak. A költség kicsit magas volt, Dabasi tripedjének árát fektették az üzletbe. Helyesebben a kísérletbe. Négy variációban játszottak, hagyományos játékban 1000 szelvénnyel, K + N-nel, K-val, N-nel és P-vel pedig 500, 500, 1000 és 2000 szelvénnyel. Minthogy a 13 + 5 önmagában igen magas szám, könny elképzelni az 5000 szelvény tekintélyes adathalmazát. Az értékel elegánsan oldotta meg nem kis feladatát. Az 5000 totószelvény számhalmazának feldolgozása után a következ szöveget adta meg: nyeremény nincs, adathalmaz megfelel az Aida második felvonásának kivonulási indulója második fagott szólamának, visszafelé, így valójában bevonulási indulónak fogható fel. Dabasiék igen elégedettek voltak az eredménnyel, noha annak anyagi vetülete nem volt teljesen pozitív. De az a tény, hogy az értékel rendszer ilyen tökéletes elemzést volt képes nyújtani, bizonyította a szerkezet hihetetlenül magas m szaki színvonalát. Minthogy Dabasinak nem volt több eladható járm ve, eladta lakását, és Kovaihoz költözött. A lakás árából most már 10 000 totószelvénnyel ismételték meg a kísérletet. Ugyancsak négy variációban. Az értékel értékelése lélegzetelállító volt: nyeremény nincs, adathalmaz szövegtöredék, megfelel Wellington pohárköszönt jének, melyet a róla elnevezett bélszín tizedik évfordulóján tartott ünnepségen mondott. Ett l már vérszemet kaptak. A Bank elé tárt jelent s eddigi eredményekre hivatkozva 2 millió Ft-os rövid lejáratú kölcsönt vettek fel 18%-os kamatra – a harmadik, nyilvánvalóan dönt kísérlet fedezésére. Húszezer szelvénnyel ismételték meg a második kísérletet, változatlan akcióprogrammal, de több totószelvénnyel. Az értékel elsöpr en sikeres eredményt közölt: 31 482 nyeremény a 27- heti lottósorsolás eredménye alapján, ebb l: 1 db hatos 17 db ötös 354 db négyes 7 654 db hármas 23 456 db kettes összesítve 3,4 millió Ft értékben. Dabasiék egy álló héten át ünnepeltek. Nem bírtak magukkal, hiszen a Világegyetem Lottó Társaság fennállása óta ekkora (halmozott) nyeremény még el nem fordult. El is határozták, hogy a negyedik kísérlethez lottószelvényeket fognak vásárolni. Ha lesz mib l.
******* DÉVÉNYI TIBOR A SZEMTANÚ Arra riadtam, hogy szobámat betölti a fény. Ösztönösen érintettem meg a rádió kapcsolóját, de csak szörcsögés és sziszegés volt a válasz. Ahogy ránéztem a csuklómra, nem is találtam ezt furcsának. Két óra tíz percet mutatott az órám.
Úristen, már megint mi romlott el! Amióta itt lakom a Rózsa Gyuri Lakótelepen, szinte naponta elromlik valami. A telefontól eltekintve, mert az gyakorlatilag állandóan rossz. Ha most, hajnalban világosság van, akkor csak a szemközti toronyház fényreklámja romolhatott el. Az ablakhoz mentem, kinéztem. Szememb l egy pillanat alatt szállt el az álom. Egész testemben kezdtem reszketni, pedig igazi fülledt nyári hajnal volt. A fényreklám nem romlott el. A szemközti toronyház tetején mintegy nyolc emelet magas, kúpszer valami állt, fala áttetsz , ontotta a fényt magából. Fényárban úszott minden, amerre csak elláttam. Falából szüntelenül gömbszer képz dmények áradtak, különböz méretben. Mint a szappanbuborékok, lebegtek le és föl, oldalirányban, s beleptek szinte mindent a környéken; növényzetet, épületeket, utakat, járm veket. Vajon ki vette már észre? Ilyen fülledt nyári hétvégeken alig lézengünk páran a lakótelepen. Mindenki siet ki a városból, már akinek van hová. Akinek meg nincs, megy azokhoz, akiknek van. Dinit kell felhívnom!!!!! Idegesen tárcsáztam. Kétszer mellékapcsolt – valami sipító n i hang küldött a francba, hogy hajnalban telefonálok. De végre sikerült! – Te vagy az, Dini? – Miért? Kit hívtál? – Téged! – Akkor meg minek kérdezed, hogy én vagyok-e? Meg vagy rülve, tudod, hogy HÁNY óra van??????? – Igen, mindjárt fél három! – Úúúgy! Szóval MINDJÁRT fél három! Ezek szerint MAJDNEM-lekéstél valamit???? – Dini! Te örökké csak hülyéskedsz! VILÁGOS van nálad????? , – Hol? – Hát a szobában! – Persze! Teljesen világos van. Várj egy pillanatot! – Mi van?????? – Semmi különös. MÁR NINCS világos. – Hogyhogy??????? – Lehúztam a red nyt. ÉS MOST FOLYTATOM AZ ALVÁST! SZIA!!!! Ez a Dini egy hülye. Világos van, és erre lehúzza a red nyt, és alszik! Úristen! Kit hívjak fel? Megvan! A Manci nénit! SOSEM alszik!!!!!! Mindig ERRE panaszkodik!!!! – Halló! Manci néni? – Jé, Oszi! Hát eszedbe jutottam? A szegény Manci néni MENNYIRE várta, hogy felhívd! – Manci néni drága, VILÁGOS van MAGÁNÁL? – De mennyire, édes fiam! MINDEN villany ég! Tudod, hogy ILYENKOR nem tudok aludni!!!!!! – Manci néni! Nem lát valami FURCSÁT az ablakból? – Hogy látnék, édes fiam, ha egyszer s n le van engedve a red ny. Mert reggel, ha világos lesz, akkor nem tudnék aludni!!!! – Manci néni! DRÁGA Manci néni! Húzza fel egy pillanatra a red nyt, és nézzen ki, csak egy pillanatra! – Minek? Egy pillanatra? – Ha most fel tetszik húzni egy pillanatra, akkor holnap meglátogatom! – Te rossz fiú! MINDIG tudod, hogy mivel vedd le Manci nénédet a lábáról! Na jól van, felhúzom egy pillanatra! – Manci néni! Mi van????? – Mi lenne! Világos van már! Gyorsan leeresztettem a red nyt, és villanyoltás! Most durmolok egy kicsit. Szervusz, fiacskám, aztán várlak! Megígérted!!! Most mit tegyek? A kúp ontja a fényt és a buborékokat. KINEK szóljak??? Már a mi házunk alját is elérték... Kett az ablakpárkányon! Szentséges úristen!!!! Belebegnek a szobába!!!!! A rend rséget kell hívnom! Mért nem jut eszembe a rend rség száma????? Megvan! 1313!!!!!! Ez szerencsét kell hogy hozzon!!!!!! – 1313
….. – 1313 ….. – 1313 ….. MÉRT NEM CSENG KI?????? – 1313 ….. – 1310 – Távírda! – Én a Rend rséget hívtam, és nem a távír... – 1313 ….. – 1310 – Távírda! – Lépjen ki azonnal, én a Rend rs... – Tudja, hogy maga seggfej hajnali telefonhuligán hova lépjen??? Ez a TÁVÍRD... – 1313 ….. – 1313 ….. Ebbe bele lehet rülni! Miért van a Rend rség, ha nem lehet felhívni???? Mi van, ha éppen gyilkosok feszegetnék az ajtómat? De hiszen lehet, hogy ezek a buborékok!... Segítséééég! TELE VAN A SZOBÁM A BUBORÉKOKKAL!!!!!!!!!!!!!! – 1313 – Rend rség! – Na végre! Gyorsan! Itt velem szemben a háztet n a kúp, és a Dini lehúzta a red nyt, mert világos van, és a Manci néni is, most már jönnek a buborékok, az egész szoba tele van a bú... – Lassabban! A nevét kérem! – ...borékokkal, már csak pár centire vannak t lem, és olyan világos van, hogy... NE TEGYE LE!!!!!!! – 1313 – Rend rség. – Mért tette le? Nem érti, hogy a szemközti kúpból a buborékok a szobámba bej... – A nevét kérem. – Hát ha magának MOST ez a fontos: Borlai Oszkár. A buborékok már elért... – A címet mondja! – Milyen címet? – Ahol a behatolás történt. – Ja, persze, olyan zaklatott vagyok. Rózsa Gyuri Lakótelep, 89. utca 113. De az isten szerelméért jöjjenek már, és nézzék meg, hogy mi megy itt végbe!!!!! – Ismeri a behatolót? – NINCS BEHATOLÓ!!!!! KÚP van és rengeteg BUBORÉK! MEGVAKULOK, olyan a fényük!!!!!! – Maradjon a hívás helyén, odanézünk. Vége. Még hogy vége... Nekem mindjárt végem! Kibírhatatlan ez a fény. Érdekes. Most mintha kevesebb lenne a szobában a buborék! Húzódnak kifelé! És a fény is gyengült valamit. CSAK MÁR JÖNNÉNEK IDE!!!!!!!!! Az id végtelen lassan múlt, de végre csengettek. Megjöttek. Ketten. – Hol látja azt a valamit? – Hogy hol? Hát ott, a szemközti ház tété... Jé! Elment! A buborékok is. EZÉRT VAN ILYEN SÖTÉTSÉG!!!!! – MOST nem látja? – Miért? KELLENE valamit látnom???? Maga ugrat? Hát láthatja, hogy MOST nincs ott semmi! – Ez igaz. Eljönne velünk, kérem, hogy elmondja ezt az egész ügyet? – Hát persze! BOLDOGAN!
– Nem tudom, mennyi ideig utaztunk. De ez nem is fontos. Egy csupa üveg palotához kanyarodott a jár rkocsi. Beléptünk a csendes, nyugtatóan kék csarnokba. Hatalmas, ívelt pult mögött kék köpenyes fiatalember ült. El tte számtalan terminál, bigyó és kapcsoló. Ismer sök lehettek, mert barátságosan köszöntötték egymást. – Szia, Misu! – Sziasztok, fiúk! Kit hoztatok? Napóleon? – Nem! Szappanbuborékos! ********* KÖNYVEKR L ÉLNI, BÁRMI ÁRON? Adam Hollanek: Még egy kicsit élni Megvallom szintén, amikor el ször olvastam Adam Hollanek lengyel szerz könyvét, néhány részen gépiesen átugrott a szemem. A leírások túl bonyolultnak tetszettek. Persze, visszakényszerítettem tekintetemet, és azokat is elolvastam. Bennem maradt egy furcsa hangulat... Nincs erre jobb szó: furcsa. És az is meglep , hogy ezt nem egy mai fiatal szerz írta, hanem egy mai – mondjuk így: középkorú férfi, aki átélte a második világháború borzalmait, és azt hiszem, az élete kés bb sem volt rózsákkal telehintve. Tehát nem mindenáron felt nni akaró, a többiekt l elüt bármit írni akaró fiatal író törekvésének eredménye a könyv, hanem éppen ellenkez leg, egy olyan emberé, aki tudatosan teszi regényét ilyen komor hangulatúvá. A „Még egy kicsit élni” sci-fi regény, a szó minden értelmében. Még abban is, hogy a jöv ben játszódik (ami pedig, tudjuk, nem okvetlenül szükséges feltétel). Különös világ elevenedik meg 2030-ban; ismeretlen, kozmikus, növényi (?) telepek vannak a Földön, senki sem tudja, honnan és mikor érkeztek ide és mit „akarnak”, vagy hogy egyáltalán van-e akaratuk, vannak-e szándékaik az emberekkel szemben? A professzoraszszony, aki els ként fedezte fel ket, tudományos karriert csinált e lények révén. Aztán baleset végzett vele... A híres zongoram vész életét is át- meg átfonják a rejtélyes lények – egy napon t is halva találják. A történet tulajdonképpen csak ezen a ponton kezd dik. A narrátor egy író – vajon mennyi van bel le Hollanekb l, aki tucatnyi könyvvel jelentkezett az utóbbi két évtizedben a lengyel irodalmi életben? Különös helyszíneken különös események követik egymást, úgy érezzük, csoda színes japán legyez bomlik ki el ttünk, a kép egyre szélesebb, egyre érthet bb, de hogy valójában mi is történik, azt csak az utolsó, nagy kiterülésnél értjük meg. A szerz kevés szóval magyaráz, figyelmesen kell olvasni. Némelyik részletét nem árt kétszer is végigfutni, a második alkalommal is felfedezünk benne valamit, ami el leg elkerülte a figyelmünket. A kezdetben csak komor hangulat lassan reálisabb lesz, de rémületünk is növekszik: az idegen lények már nemcsak növények, de... emberek alakjában is felt nnek. Tökéletes, túlságosan tökéletes emberek alakjában. Aztán – ahogy egy jó sci-fiben illik – eljön a pillanat, amikor egy hajszálon függ az emberiség sorsa, léte is. Felt nnek a kozmikus terroristák is – emberek vajon, vagy idegenek? Valakik túszokat szednek, robotok, „naturobotok”, „fájdalomhormon”, invázió, hasonmások, fegyveresek, gépeltérítés. De a szerz itt sem a kalandokra helyezi a f hangsúlyt, a f szerepl -narrátor kálváriája nem csupán á fizikai szenvedések és kalandok, de lelki trauma is. Meddig mehet el valaki, hogy ne váljon teljesen árulóvá? Az embernek szörny választási kényszer esetén meddig kelllehet-szabad elmennie – saját életét, biztonságát mentve? A cselekmény több szálon fut. Tudósok fejtik meg a lények származását, s t nyelvét, és mintha mindez még nem lenne elég – a vége felé az rb l eddig soha nem látott kozmikus katasztrófa közeledik a Föld felé... Ne higgyük, hogy a szerz eltúlozza a dolgot. Egyszer en ijesztgetni akar bennünket, de a szó jobb értelmében. Megijesztve elgondolkoztatni azokon a dolgokon, amelyeken itt és most is túl keveset gondolkozunk. Mi az ember, mivé lehet, mivé tehetik a kegyetlen, ellenséges körülmények, hol az a határ, amíg az egyénnek fel kell (szabad?) magát áldozni a közösségért, és milyen közösségért? Az ismeretlennel szembesülve mindig a rémület az els reakciónk, ez alól nem mentesek Hollanek h sei sem. De valahol elérik azt a határt, amit l kezdve példaképként szolgálhatnak az. olvasóknak. Nemere István
A MEGOSZTOTT EMBER KÍNJAI Konrad Fiatkowski: Homo divisus Mindig azt hittem, ha egyszer egy professzor nekiáll sci-fi regényt írni, abból vagy nagyon jó könyv lesz, vagy nagyon rossz. De hogy az a regény lehet egyszer en elgondolkoztató, arra nem számítottam. És ez talán több, mint egy jó regény? A jó regényen nem mindig gondolkodunk – utólag. Jó volt, élveztük, örültünk neki, és kész, talán pár év múlva elfelejtjük. Ám az elgondolkoztató könyv így vagy úgy agyunkba ragad, sejtjeinkben lüktet tovább is, ha valahol hasonló jelenségr l olvasunk, rögtön „beugrik” ismét. Velünk él tovább. Azt hiszem, ez lesz a sorsa Konrad Fiatkowski lengyel író új tudományos-fantasztikus regényének is. Most nem ok nélkül és teljes joggal merem leírni a hosszú meghatározást: tudományos-fantasztikus. Végre nem annak pótlása, hanem valóban olyan könyv, ahol a tudománynak is nagy szerepe van. Az eredeti kiadásban és az azt követ második címlapján is latinul olvashatjuk: Homo divisus. A megosztott emberr l szól a regény. Mondom, a szerz le sem tagadhatná, hogy tudósember, aki csak mellékesen foglalkozik sci-fivel. Igaz, a „mellékes” jelz itt nem lehet lekicsinyl : harminc éve jelennek meg könyvei, és a komputerszakért egyetemi tanár m veit angolul, németül, svédül is kiadták. Nem véletlenül. A Homo divisust 1968-78 között írta. Már ez a hosszú id szak is alaposságra vall. Fiatkowski sokáig csiszolgatja a m veit, nehezen engedi ki kezéb l még azt is, amit mások már régen késznek tartanának. Varsóban már évek óta az a pletyka járja, hogy a regényb l film készül: Nem lenne rossz film, ha tényleg megcsinálják. A regény témája els pillantásra túl réginek, untig ismertnek t nik. Hibernálás... Utazás az id ben „el re”? Számtalanszor olvastuk már. De itt ez csak egy szál, nem is a legfontosabb, tulajdonképpen csak a regény kiindulópontját jelenti – bár az olvasó jó ideig azt hiszi, ez lesz minden fordulat alapja. Hát nem. A f szerepl , Korn – ez csak az egyik neve, egyik énje – úgy emlékszik kórházi ágyán magához térve, hogy súlyos balesete volt, aztán operálták. De a világ, amely körülveszi, furcsa. Túlzottan automatizált, az emberek is valahogy másfélék, mint régebben. Vagyis mikor? El bb csak annyit tud meg, hogy egy különleges biológiai kísérlet alanya volt, ötven évet ment el re, de biológiai értelemben persze nem 81, hanem továbbra is csak 31 éves,.. Mit sem értve kezdi új életét, és ekkor újabb akadályokra lel. Akadályokra a megértés útján, a múlt kutatása közben. Kicsoda tulajdonképpen? Nem érzi magát otthon abban a világban, ahol állítólag mindenkir l a Gondvisel nek nevezett szuperagy gondoskodik, az emberek a fantotronnak nevezett álságszerkezettel szórakoznak, okos robotok szolgálják, ki ket, ám a világ Korn számára h vös. A Gondvisel szuperagy talán nem is szolgálja a nyolcmilliárd embert, hanem talán ellenkez leg...? Honnan kerül el Korn „új felesége”, új otthona, mit lel fel egy nemrégen elhunyt professzor kísérletekr l készített jegyzeteiben? Korn lassan, de szívós következetességgel halad az igazság felé. Az igazság az múltja de az is, ami vele kés bb történt. Akkor, amire nem emlékezhet. És az is lehet, nem is volt balesete, lehet, éppen abban az intézetben – ahová a Gondvisel dolgozni irányította – dolgozott azel tt is, ott folytattak a tudatával egy igen veszélyes kísérletet? És amikor elégséges emlékezete támad, megszólal benne egy másik ember emlékezete is. Az egykori tudós professzor fészkelte be magát az agyába, agyuk közös, bár megosztott – divisus –, hát ilyen körülmények között kicsoda , Korn, tulajdonképpen...? Meddig Korn, meddig professzor, vagy esetleg egy teljesen új harmadik ember? Hogyan élhet két ember – egy testben? Fiatkowski regénye azért is érdekes és fontos m , mert gondolkodásunkban nyithat új távlatokat. A téma nem a jöv technikája, hanem a pszichikum rejtelmei, a szuperbiológia, a kísérletek (és a kísérletez k lelkiismerete), a tudomány és a végtelen megismerés világa. Az erkölcs világa... Fiatkowski Homo divisusa az egyik lehetséges utat mutatja nekünk. Nemere István
ÁLMOK – ÉS RÉMÁLMOK – AZ ID
L
Wolfgang Jeschke: A teremtés utolsó napja Wolfgang Jeschke nevét a magyar olvasók is ismerik. A kiváló nyugatnémet sci-fi szerz , szerkeszt és sorozatkiadó évtizedek óta változatlanul a német nyelv sci-fi élvonalába tartozik. Elbeszéléseinél, regényeinél megfigyelhet , hogy már a hatvanas évek óta egyre többet foglalkozik id paradoxonokkal, id utazások lehet ségeivel. Egyébként a természettudományosán roppant képzett szerz nek ehhez többé-kevésbé meg is van a tudományos alapja.
Legutolsó regényében, melyet a Nymphenburger Kiadó 1981-ben jelentetett meg, s amely a „Der letzte Tag dér Schöpfung” (A teremtés utolsó napja) címet viseli, aztán valósággal összegezését adja a több évtizedig tartó „id kutatásnak”. Jeschke regénye könnyen lehetne a nyolcvanas évek legnívósabb sci-fi m ve, ha – sajnálatos rossz szokása szerint – ebben is bele nem tévedne a napi politika ingoványába. így aztán, kritikus szelleme ellenére, mellyel saját társadalmát nézi, néhol nagyon is hangsúlyozottan el térbe helyezi a kelet-nyugati ellentétet, az agressziót. Emiatt süllyed le az írás a rossz kalandregények nívójára. Pedig nagy ötlet! Érdemes néhány sorban ismertetni a rendkívül bizarr, ugyanakkor szenzációsan frappáns történetet. Amerikai kutatók összefüggést találnak az id és a gravitáció között. Ebb l elméletileg következne, hogy óriási energiakoncentrációval az id utazás megvalósítható. Az USA haditengerészete, a Navy felkarolja az ügyet, hiszen az rhajózást a NASA már elhalászta el le. Közben leletek kerülnek el a földtörténeti múltból, melyek azt látszanak igazolni, hogy az id utazást végre is hajtották. A haditengerészet egyik vezet tisztjének az olajárrobbanás után szenzációs ötlete támad: alakulatokat kell visszaküldeni a múltba, s kitermelni az „olajsejkek” energiavagyonát, miel tt azok még „ráülhetnének”. Az látszik a legésszer bbnek, hogy öt és fél millió évvel küldjék vissza embereiket, mikor a Földközi-tenger medencéjének nagyobb része száraz homoksivatag volt. Ezen át könnyen építhetnek olajvezetéket Európába, ahol álcázott északi-tengeri kutaknál az olajat a jelenbe szivattyúzhatnák. Igaz, egyel re csak a múltba tudnak küldeni tárgyat és embert, a visszatérést még nem oldották meg, de a jó admirálisok feltételezik, hogy tudósaik néhány év alatt ezzel is megbirkóznak. Önkénteseket toboroznak, akikkel természetesen nem közlik, hogy visszatérésük valószín tlen, s megkezd dik anyag, szerszám és ember lejuttatása a Földközi-tenger homokfenekére. Már ennél az un. „átlövésnél” is rettent nagy a szórás. Emberek és anyagok akár száz évvel el bbre vagy kés bbre kerülhetnek a tervezettnél. Szerz nk már ebben az el készít részben is érzékelteti, hogy a terv hiába titkos, „top secret”, azért a másik fél sem alszik... Mint kiderül, mire az els embercsoportok megérkeznek, az „ellenség” már régen ott van. Az olajsejkek szovjet tudományos segítséggel odaérkez zsoldosai meghiúsítják a vezeték építését. Els sorban azzal, hogy Gibraltárnál felrobbantják az összefügg hegységet, s az Atlanti-óceán vize lassan újra behatol az üres medencébe, így az amerikai kés bbi utánpótlás már vízbe pottyan és kárba vész. Az egymással harcoló ellenfelek – az amerikaiakat pszichológiai úton hirtelen értelmessé fejlesztett félmajom-félember slakók segítik – lassan lezüllenek. Hamarosan saját túlélésükért kell küzdeniük, s kezdetét veszi egy új társadalom kialakulása, állatszelídítéssel, rabszolgasággal és minden egyébbel. Az amerikaiak nagy része fel is adja. Odajuttatott kis hajókkal jóformán mind átjutnak a Bermudákra – itt épülne ugyanis a soha el nem készül visszatérít berendezés –, s ott megalapítják Atlantiszt. A regény folyamán Jeschke igen ügyesen alkalmazza a „dominóelvet”, ha nem is említi meg határozottan. Minden érkez amerikaival a jöv , a mi jelenünk némileg megváltozik, fokozatosan annyira, hogy egy id után már nem érkezik sem ember, sem anyag. Feltételezhet en már Egyesült Államok sincs... Érdekes, hogy az ellenfél, mely csak a geológiai helyzet megtartására törekszik, valahogy mindig kap utánpótlást. A történet vége felé csak úgy hirtelen, misztikus módon olyan szuperemberek is megjelennek, akik vissza tudnak térni jelenükbe, s ott a régmúltban „Isten Országát'' látszanak el készíteni. A f szerepl , egy kiváló rpilóta, kinek szemüvegén át szemléljük az eseményeket, végül rájön, ha vissza nem térhet, életét és jöv jét ott kell kialakítania, ahol van, hiszen cél és jöv be vetett hit nélkül nem élhet az ember. De jól érzékeli azt is, hogy a múltba visszaküldöttek csak jelentéktelen cseppet jelentenek a fejl dés tengerében. Még a nyomuk is elt nik az id k folyamán. A vad, atomgránátos, sugárfert zött, agressziókkal teli részek nélkül érzésem szerint kerekebb lehetett volna a történet, melyb l a misztikus szuperemberek néhány oldala is határozottan kilóg, mint nem odavaló anyag. Az id és gravitáció összefüggése érdekes és eddig még tudományosan sem cáfolt. Az, hogy az id utazást csak a múlt felé képzeli el, ésszer , ugyanis a másik irányba az energia nem koncentrálható úgy, mint a lézersugár. A dominóelv beiktatása is kézenfekv , hiszen a múlt egyszeri és megváltoztathatatlan. Ha mégis változik, a hozzá tartozó jöv nek is mássá kell lennie. Jeschkének az id l alkotott gondolatai nagyon is logikusak. Külön kell szólni a szerz remek, érett stílusáról meg arról, hogy felesleges politizálgatása ellenére is milyen jól látja, a betonfej szoldateszka, az er szakos katonai hatalom mindig kész katasztrofális helyzetbe sodorni akár tömegeket is. Jól ismeri a katonák, a politikusok gesztusait, s tudja, hogy a szerencsétlen tudósok és m szakiak csak ezek dróton rángatott bábjai. Pozitívum és negatívum tehát nagyjából kiegyenlítik egymást a regényben. Mégsem volna érdemes teljes szövegében a magyar közönség kezébe adni, hiszen nem álom, hanem horrorisztikus rémálom ez az id vel kapcsolatos írás. Weinbrenner Rudolf
EGY POMPÁS ALMANACH Lichtjahr 3. Verlag Das Neue Berlin, 1984 A sárgás újságpapírhoz, elhalványuló nyomdafestékhez, puha borítófedélhez szokott magyar SF olvasó tagadhatatlan elfogódottsággal veszi kezébe a formás albumot. A kiváló papíron, nagy gonddal szedett, számos, részben színes illusztrációval, grafikával díszített, mindkét oldalán (!) más-más, poszterként felhasználható véborítóval ellátott kecses kötet nyomdatechnikailag valóban minden kritikát elbír. De egy könyv értékét tartalma dönti el. Lássuk, mit kínál e téren a „Lichtjahr 3”? Az almanach már harmadízben jelenik meg az NDK könyvpiacán, így tartalma többé-kevésbé kialakult. Csak részben közöl az SF rajongók olvasmányéhségének kielégítésére szolgáló elbeszéléseket. Interjúk, elméleti, esztétikai cikkek és az els kötetben megkezdett SF bibliográfia egy újabb részlete teszik teljessé az anyagot. A kötetnek mintegy felét kitev novellák témagazdagok, de nem egyenletes színvonalúak. Meg kell jegyezni, a „hazai pályán” alkotó írók írták a sikerültebbeket, a külföldiek válogatását megkérd jelezhetnénk. Az anyagból kiugróan a legjobb Rolf Krohn „Der Arzt” (Az orvos) c. elbeszélése. Ebben Július Caesar egykori háziorvosa és politikai ellenfele meséli el csodás kalandját. Hispánia egy eldugott kisvárosában rejt zött, mikor ismeretlen orvos jelent meg ott, felajánlva a katonai helytartónak segítségét, mivel járvány kezd dik. Ám az orvosok megfeszített munkája ellenére az emberek nagyobb része belehal a betegségbe. H sünket sírásók figyelmeztetik, hogy az idegen orvos éjjel kiásatja a halottakat és elviszi. Az orvos meglesi ket, de elfogják. Kiderül, földön kívüli lények szereznek így egy Földhöz hasonló lakatlan bolygóra telepeseket, hiszen önként úgysem jönne senki. Az orvos önként is vállalkozik. Új életet kezdenek a sz z bolygón. A történetet unokái részére veti papírra, hogy fennmaradjon az igazság, s az utódok keressék a Földre visszavezet utat, az idegenekkel együtt vagy nélkülük... Igaz, hasonló témával találkozhattunk már, de Krohn remekül ágyazta be a történelmi légkörbe a cselekményt, nívós elbeszélést kerekített bel le. A többi novella, kivéve talán Frank Petermann „Bordtagebuch” (Fedélzeti napló) c. elbeszélését, mely a teleportálás s az így elképzelhet személyiségmegkett dés körül forog, alig üti meg az átlagnívót. Ismert témák meglehet sen meditáló, „lelkiz ” feldolgozásaival találkozunk. A szerkeszt k számos SF szakembert l kértek véleményt, mi a tudományos-fantasztikus irodalom mai helyzete és várható jöv je. A legismertebb NDK szerz kön kívül (H. Rank, A. Kroger, K. Möckel) néhány európai híresség is nyilatkozik (J. Bulicsov, A. és B. Sztrugackij, J. Nesvadba). A kérdésnek természetesen más-más oldalát emelik ki. Kroger például a nagy olvasottságra hivatkozva az írói felel sségr l beszél. Nesvadba rámutat, hogy a Római Klub és más futurológusok el rejelzései sokszor mennyire összhangban vannak az SF történetekkel. A Sztrugackij testvérek szerint a fantázia sem lehet más, mint a reális valóság egy speciális szemszögének tükrözése. Az író törekedjen arra, hogy m ve hatékony legyen, hogy az olvasó megértse. Heiner Rank pedig nyíltan megkérdezi: ki meri ma határozottan kijelölni a lehetetlen határát? Néhány elméleti esszét is tartalmaz a kötet. Ezek kissé okoskodóak, s t Hermann Ley George Orwellr l irt értekezése határozottan elhibázott. az „1984” c. regény f konfliktusát, a totális állam és az egyén összeütközését szimbólumnak akarja felfogni. Szerinte ez tulajdonképpen az ember és természet összeütközését példázná. Ez nem áll! Annál sikerültebb Vszevolod-Revics interjúja a Sztrugackij testvérekkel, negyedszázados munkásságukról, alkotói korszakaikról. Jellemz a testvérpár felelete az utolsó kérdésre: Riporter: Elégedettek eddigi munkájukkal? Sztrugackij testvérek: Nem! Végül, de nem utolsósorban, Olaf R. Spittel folytatta az el kötetekben megkezdett bibliográfiát. Az itt közölt rész 1949-t l napjainkig az NDK-ban megjelent, szocialista országokból származó sci-fiket sorolja fel. Szomorúan megállapíthatjuk, magyar szerz alig szerepel a névsorban. Összesen hat névvel találkozunk: Csernai Zoltán, Fekete Gyula, Hernádi Gyula, Karinthy Frigyes, Mesterházy Lajos (egy novellával) és Zsoldos Péter. Ez bizony nem sok... Érdekes volna az okokat is tudni... Egyébként ilyen bibliográfia nálunk is hasznos volna. Az un. „miskolci bibliográfia” már csaknem egy évtizedes. A grafikák között akad néhány jól sikerük illusztráció, de igazi SF csak a színes munkák között van. F leg Ruth Peschel és Berndt Chmura festménye tetszett. Összefoglalva, szerencsés vállalkozásnak tartom a „Lichtjahr 3”-at. Nem árt, ha az SF rajongók valamit megtudnak az elméletr l is, a grafika pedig ma már szerves része a science fictionnek, bár sokan hajlandók ezt elfelejteni. Egy igazán jó almanachban akár sokkal több képz vészeti alkotást is el lehet helyezni.
Weinbrenner Rudolf
ANTARÈS SCIENCE FICTION & FANTASTIQUE SANS FRONTIERES O. MYHRE / H. P. LOVECRAFT / R. LEVEGHI ANTARES 18 ANTARES cím (a Skorpió legfényesebb csillaga) francia testvérlapunk negyedik esztendeje negyedévenként jelenik meg La Valette-ben (nem, nem a máltai f város, hanem Var megyei helység). A szerkeszt ségünkbe érkezett 18. szám beköszönt je szerint eredetileg a kanadai francia nyelv SF-et szerette volna Európában népszer síteni, rejtélyes okokból azonban az érintett szerz k nem éltek a tálcán kínált lehet séggel, s alig vagy egyáltalán nem küldtek, illetve küldenek kéziratot. Az ily módon felszabadult lapokat tehát felajánlja a folyóirat (pontosabban Jean-Pierre Moumon) az összes francia nyelvterület (beleértve az anyaországot is) fórumának, s már a jelen számban olvasható Yann Cherrier elbeszélése, A minotaurusz szeme. E helyt nem feladatunk a szépirodalmi anyag méltatása, mi csupán a lap szerkezetét ismertetjük, részben karés kortársi szívességb l, részben az esetleges kedvez tapasztalatok népszer sítése céljából, reméljük, el bbivel is, utóbbival is örömet szerzünk a szinte egyszemélyes szerkeszt bizottságnak, no meg a mi kedves híveinknek. A jelzett franciáén kívül tehát szerepel egy-egy szovjet (A. Gorbovszkij), olasz (R. Leveghi), amerikai (H. P. Lovecraft), norvég (Ø. Myhre), illetve brazil (W. Martins) szerz m ve. Minden íróról pár soros élet-, illetve pályarajzot találhatunk. S ezt csak üdvözölhetjük, hiszen Európában ilyen jelleg munka Versins monumentális lexikonja óta (1972) nem jelent meg, s ebben bizony az Antares írói közül az egyetlen Lovecraft kapott külön szócikket. A kritikai és híroldalakon már több ismer s név akad. Méltatást közöl a folyóirat Lord Dunsany, Kate Whilhelm, Ph. és J.-Ch. Colonna, G. Bergal, Bogdanov ( is szerepel a Versins-ben) egy-egy könyvér l, továbbá két gy jteményr l, az egyik elbeszéléskötet, a másik pedig Közvetlen jöv – 2004 címen a francia szellemi élet hirességeinek (pl. Pierre Cardon, Louis Nucéra, Jean d'Ormesson, Pierre Boulle, J.-Ch. Averty, Raymond Devos) többé-kevésbé sikerületlen jöv képe a jelzett id l. A híroldalról megtudhatjuk (itt is több kedves barátunk neve bukkan fel: P. Barbet, A. Hollanek, J. Brunner, G. de Turris), mi az 1985-ös rögtönzött fayence-i konferencia várható programja; ki kapta ebben az esztend ben a Tolkien-díjat Fananóban (Renato Pestriniero); tudomást szerezhetünk arról, hogy a Szovjetunióban megjelent a második képeslapsorozat a világ rr l; s egy buzgó olvasói levél arról is értesít bennünket, kinek ítélték oda ez évben az ausztráliai Melbourne-ben megrendezett világkongresszuson a legf bb Hugó-dijakat. Rendszeresen közöl a folyóirat interjút is, ezúttal a Magyarországon és a szocialista világban „fergeteges tevékenységet folytató” Kuczka Péternek a Sztrugackij fivérekkel folytatott, írásos kérdezz–felelek-jét veszi át az Antares, 3 f témakörbe s rítve a világhír szovjet szerz páros válaszait: élet-út-pályakép; általános vélemény az SF-r l; munkamódszer. A beszélgetés kivonatának szövegét a két író fényképe, valamint m veik külföldi kiadásainak néhány borítója díszíti. A friss, jól tájékozott, nemzetközi érdekl dés (néhány apró hibától nem mentes) kiadványt „képtár” zárja, ebben a rovatban most egy olasz grafikus (Yambo) rajzaival (és rövid életrajzával). Szoboszlai Margit ************** TOMASZ MATKOWSKI A paraván mögött Gy lölöm a háborút. Nem értem, az emberek hogyan tehetnek ilyen utálatos dolgot. Mindig arra a pártra szavazok, amelyik ellenzi a fegyverkezést, hisz a fegyverek nem oldják meg a problémákat. Úgy vélem, a legjobb lenne az. összes fegyvert a tengerbe dobni. Ha a hazámat megtámadnák, és a kormány egy értelmetlen háborúba küldene, én biztosan megtagadnám a szolgálatot. Szerencsére ett l nem kell tartanom, mert a vadak inkább egymást ölik, és nem támadnak ránk.
A régi, megsárgult fényképeket is undorral nézegetem az albumokban, arról a háborúról, amelybe egykor hazám is belekeveredett. Hogy ezek milyen er s hatást gyakorolnak rám, bizonyítja az is, hogy nem vagyok képes nyugodtan szemlélni ket. Reszket a kezem, vele együtt az album és a képek is, ezért néha furcsa optikai csalódások áldozata leszek. Egyszer például egy agyonlövetést ábrázoló fényképet néztem éppen, és úgy t nt, a kivégzést vezet tisztek egyike felém nézett, megrázkódott, társához hajolt, és valamit súgott neki, az is felém nézett, és bólintott. Ett l úgy megrémültem, hogy becsaptam az albumot, és többé ki sem nyitottam. A tévében viszont szeretem nézegetni a távoli földrészeken zajló háborúkat. S t nemrégen éppen ezért megvásároltam a legújabb típusú háromdimenziós tévét, ami még az illatokat is közvetíti. Ahányszor csak a távoli országok embereit nézem, mindig az jut eszembe: „Mennyire különböznek t lünk! És miért verekednek folyton? Nem maradhatnának végre nyugton, folyton zavarnak bennünket!” Hát egyik este is éppen csöndes nappalimban üldögéltem. Az ablak mögött hóvihar dühöngött, de a lakásban kellemes meleg volt; t z ropogott a kandallóban, a karácsony óta a sarokban álló feny fa csoda jó illatot árasztott. Térdemen ápolt spániel kutyám feküdt, álmában fel-felmorranva emésztette a vitaminos tápsültet. Én pedig undorral, ám izgatottan néztem a képerny n a szinte más bolygóról közvetített adást. srégi, rossz teherautó zötyög az serd n át, megáll egy faluban. B nöz arcú, bikaer s katonák lépnek ki a fülkéb l, véres emberi roncsokat dobálnak a földre. Ezek még élnek, de nyilván oly szörnyen megkínozták ket, hogy szökésükt l nem kell tartani. A katonák benzineskannákat vesznek el . Az egész faluból összefutnak a sovány, rongyos n k és gyerekek, körülveszik a katonákat, hangosan sírnak, de félnek is a rájuk szegezett géppisztolyoktól. A katonák benzinnel leöntik és meggyújtják a foglyokat. Láng lobban, pattog és sistereg a z, iszonyúan üvöltenek és jajonganak az áldozatok. Szétterjed az égett hús szörny b ze; felkapom a távkapcsolót, és az illatskálát nullára tekerem. Ebben a pillanatban az egyik altiszt rám pillant, társához lép, és valamit csendesen magyaráz, méteres gumibotjával felém mutat. Amaz beleegyez en bólint, parancsszót vakkant, két katona habozás nélkül felém indul, és mintha a tévé képerny je a legkisebb akadályt sem jelentené számukra – beugranak a nappalimba! Már rájuk szólnék, hogy besározzák a sz nyegemet, de mire szóhoz jutnék, már ott is vannak, a spániel farkcsóválva ugrik, játszani szeretne velük, de belerúgnak, elkapják a kezemet, kitépnek a fotelból, és húznak a tévé felé. Próbálom nekik magyarázni, hogy ehhez nincs joguk, még fenyeget zöm is, hogy felhívom az ügyvédemet – de nem hallgatnak rám. Behúznak a képerny be, és hirtelen a párás serd ben találom magamat. Egy szempillantás alatt megkötöznek, a földre dobnak. Benzinszagot érzek, engem is leöntöttek. Hallom a lángok lobogását. Olyan szörny fájdalmat érzek, hogy el bb megáll a szívem, aztán igen gyorsan kezd verni, verg döm, de nem menekülhetek a sziszeg lángnyelvekt l, csontig belém marnak. Maradék er mmel hörg k: „Követelem, hogy találkozhassam a konzulommal! Vigyenek a követségünkre!” Erre mindenki nevetésben tör ki. A lángokon és füstön át látom, hogy még a kisírt arcú n k és gyerekek is a hasukat fogják a nevetést l, és úgy t nik, elégedetten nézik szenvedésemet. Jó lenne ledobni a b römet, elfutni az erd be, menekülni a fájdalomtól és az égett testek szagától... A konzul, akit kétségbeesetten hívtam segítségül, véletlenül éppen az serd n át hajtott terepjáróján egy helybeli tábornok társaságában. Meghallotta a kiáltásaimat, és bennem honfitársára ismert. Megállította a terepjárót, kocsija poroltójával eloltott engem, és pár szót mondott a tábornoknak. Az nagy szemeket meresztett, ujjával megfenyegette katonáit, és megparancsolta, vigyenek kórházba. A konzul láthatóan nagyon elégedetten fogadta az ügy szerencsés befejezését, lehajolt, és megszorította a kezemet... le is foszlott róla az égett b r, sávosan ragadt a konzul ujjaira, akár a forrázott paradicsom héja. A konzul elegáns mozdulattal a földre rázta b rdarabjaimat, és elhajtott a tábornokkal. A katonák feldobtak a teherautóra, befejezték a megkínzott foglyok elégetését, és miután néhány sorozatot eresztettek a n k és gyerekek tömegébe – elvittek a kórházba. Néhány hónap múlva sebeim behegedtek, és életemet már nem fenyegette veszély. A helybeli rend rkapitányságra kerültem, ahol is egy húsz másodpercig tartó tárgyalás során – a bírák a legújabb típusú számítógépet használták, ez éppen az én hazámból származott, mint észrevettem, ám széltében-hosszában reklámozott megbízhatósága ellenére hamis adatokat közölt rólam – halálra ítéltek. Átszállítottak a börtön siralomházába. Már jó ideje itt ülök, és várom, hogy sorra kerüljek. Nem meglep , hogy még nem került rám a sor, mert technikai (vagy bürokratikus) okokból az ítéletet nem hajtják végre azonnal, hanem csak kés bb, meghatározatlan id elteltével. Ez néha rövid, néha nagyon hosszú. Állítólag el fordul, hogy a halálraítéltek tízenvalahány évig, s t évtizedekig várnak, egyesek pedig végelgyengülésben halnak meg. Így nem csoda, hogy a kivégzés id pontját nem ismerve, többségünk hamarosan nem is gondol már erre, és hétköznapi életet él. Jelentéktelen gondok gyötrik, és apró kellemességek szereznek neki örömöt: az ebéd, a tévé, egy parti sakk a kultúrteremben, kölcsönbe vagy végleg kapott új fapapucs vagy csíkos ruha. Örökbe kapni valamit – ez itt a legnagyobb öröm és büszkeség, és mikor valaki visszajön a raktárból, és társai új csíkos ruháját dicsérik, szinte mennybe száll, dicsekszik: „Nem kölcsönbe van! Örökbe kaptam!” A rab életében igen
boldog esemény az esküv . Börtönünkben ugyanis egész n i emeletek is vannak; az els tizennyolc év letöltése után (amennyiben az ítéletet addig még nem hajtották végre, ami gyakran el fordul) szombatonként találkozhatunk velük. Esküv után még a szombati éjszakákat is együtt tölthetjük, vasárnap pedig nagy kirándulásokat tehetünk a börtönudvar távoli, ismeretlen tájaira... Gyerekeink is lehetnek, de a törvény ezeket is halálra ítéli, mivelhogy halálraítéltek gyermekei. Az kivégzésükre is általában késéssel kerül sor, úgyhogy gyakran még nekik is születnek gyerekeik, és általában túlélik a szüleiket, ámbár el fordul az ellenkez je is, például sok csecsem hal meg. Közülünk senki sem tudja, milyen módon hajtják rajta végre az ítéletet. Azt sem tudjuk, mikor? Az orvos csak néha-néha figyelmeztet közülünk valakit, hogy másnap végeznek vele. Akkor a rab hirtelen megfeledkezik az új csíkos ruháról, amit jöv pénteken kellett volna vételeznie a raktárból, és aminek már el re örült – ehelyett valami furcsa állapotba kerül, ami teljesen elszigeteli rabtársaitól. Olykor az ilyen rab hisztérikus rohamot kap, kiabál, hogy eltékozolta az életét, és egész éjjel szörny gyorsasággal ír valamit a falra, közben percenként mormolja, hogy mindent megértett, és hogy az az írás: üzenet a következ nemzedékeknek. Persze mi nem olvassuk el azt a macskakaparást, a cellák falát különben szabályos id közökben lekaparják és újrameszelik. Mások pedig, értesülvén, hogy másnap meghalnak, még gyorsan szeretnének élni, futnának a n k celláiba, de mivel ez estefelé már tilos, onanizálnak, szalmazsák beléb l csinált cigarettát szívnak, és a vécétisztító vegyszerb l isznak, amit ugyan tilos a cellákban tartani, mégis egész készleteket rzünk a priccsek alatt. Megint mások ilyenkor búcsút vesznek a cellától és t lünk, állítják: valahol még találkozunk. Ellenséges hallgatás a válasz, mert persze senkinek sincs kedve majd éppen velük találkozni. Kezdetben próbáltam ket vigasztalni. Magyaráztam nekik, hogy mivel mindnyájan elítéltek vagyunk, hát nem mindegy, mikor halunk meg, most vagy húsz évvel kés bb? De nem hallgattak rám, hát felhagytam a dologgal, és azokhoz a rabokhoz csatlakoztam, akiket nem érdekelnek a halálba indulók. Hátat fordítanak neki, és csak néha pillantanak oda diszkréten, latolgatva, milyen tárgyakat örökölnek majd utána, már elosztásukról suttognak. A suttogás gyakran szenvedélyes, er szakos vitává fajul, kiabálnak, verekednek, egymás haját tépik. – Enyém lesz az alsónadrágja! – Nem, az az enyém lesz! Te vidd a kapcáját! – Nekem meg a csíkos ruha kabátja kell! Az elítélt furcsa tekintettel figyeli ezt, és egy szót sem szól. De általában csak kivételes esetben tudja a rab, mikor következik be halála. A dolog úgy szokott történni, hogy reggel bejön a cellába a hóhér; vörös ruhát és csuklyát visel. Vele van a fehér köpenyes orvos. A hóhér a csuklya lyukán át végignéz az összes foglyon. Ez szörny pillanat. Úgy teszünk, mintha nem látnánk, lesütjük a szemünket, akár az iskolások feleltetés el tt. De abban sem vagyunk bizonyosak, vajon a hóhér valóban akkor választja ki a kivégzend t, vagy azt már valahol egy börtönigazgatóság kiválasztotta (ennek létét sejtjük, de erre nincs semmi bizonyíték), vagy a börtön legendás F nöke döntött ( t sem láttuk soha, de állítólag több száz nemzedékkel korábban az akkori foglyok el tt egyszer látomásként megjelent), és a hóhér csak úgy tesz, mintha választana? Végre a hóhér elkapja egyikünk gallérját, és a cella közepére rántja. A választott rab ellenáll, verg dik, próbálja meggy zni a hóhért, hogy most nem következik, azokra mutogat, akik már régebben várnak, de a hóhér könyörtelen. A cella nedves padlójára fekteti a rabot, az orvos megvizsgálja, és mikor közli, hogy kutya baja, ez azt jelenti: beleegyezik kivégzésébe. Ha az ítéletet fenolinjekcióval kell végrehajtani, az orvos a páciens szíve köré egy kört rajzol a mellkasra; így a hóhér pontosan tudja, hová döfje az óriási t t. Magát a kivégzést nem látjuk, ez a cella sarkában, egy paraván mögött történik. Igaz, odamehetnénk, benézhetnénk, de nem vagyunk rá kíváncsiak. Tudjuk, van ott egy hordozható guillotine, helyes kis akasztófa, összecsukható, mégis igen kényelmes villamosszék, kicsi, de otthonos gázkamra, injekciós készlet fenoltartalékkal és sterilizált t kkel, satu, fogók és kötelek. Az elítélt halála után (azt onnan tudjuk, hogy már nem jajgat tovább) a hóhér és az orvos kimennek a cellából, egyikünk pedig pokrócot terítve a vállára felolvas egy részletet a börtönszabályzatból, amit kórusban ismételgetünk. Utána megosztozunk a halott dolgain (ez veszekedéshez szokott vezetni), kivisszük a hullát a vécébe, és elfelejtkezünk az egész ügyr l. Olyannyira, hogy amikor a hóhér (aki pedig eléggé jellegzetes öltözetet hord) legközelebb megint eljön, azt kérdezzük t le: „Milyen ügyben jött, uram?” Csak amikor a csuklya kis lyukain át er teljesen néz ránk, sütjük le a szemünket. Már tudjuk, mir l van szó. A „milyen ügyben?” kérdés nem is olyan oktalan, ugyanis a hóhér nem mindig a halál ügyében jön. Olykor a paraván mögül, igaz, jajszavakat hallani, de egy id után az elítélt négykézláb el mászik onnan, vagy a hóhér rugdossa ki. Kicsit megfogyatkozott, például hiányzik egy keze, lába vagy szeme. A hóhér id nként szeret így eljátszogatni valakivel; a guillotine alá nem a rab nyakát, hanem a kezét teszi, vagy felakasztja, de rögtön le is vágja, miel tt megfulladna; vagy néhányszor megszorítja a fejét a satuban. Az orvos is vele van, szenvedélye-
sen szereti kiszedni az emberek manduláit, fogait, vakbelét; az utóbbi m veletet egy borotvával végzi, amit mindig magával hord, és szükség esetén a nadrágszíján élesít. A paraván mögül visszatért elítélt hamar elfelejti az egészet, és bár különböz fájdalmakra panaszkodik, azokat nem kapcsolja össze a hóhér vagy az orvos tevékenységével. „Fáj a hasam – alighanem romlott ételt ettem; szaggatnak az ízületeim – biztosan esni fog; majd' szétmegy a fejem – változik a légnyomás; ma reggel fulladoztam – az ügyeletes biztosan nem szell ztette ki a cellát.” A raboknak nagy örömet szerez a munka. Egy csatornát ásnak, ami a szárazföld belsejében lev tavat köti majd össze a dombok mögött fekv tengerrel. Esténként megbeszélik, aznap mennyit ástak ki, szétfeszíti ket a büszkeség, ha túlteljesítették a napi normát. Szomorúak, ha a talaj keménysége vagy lapátnyéltörés miatt nem teljesítik a normát. Megkérdeztem egyszer, milyen a tengerpart – de kiderült, egyikük sem járt ott soha. Hajtott a kíváncsiság, és egy napon, kihasználva az rök figyelmetlenségét, ellógtam az árokból. El bb kúsztam, aztán lehajolva mentem, a végén már rohantam az általunk ásott árok mentén. Amint felértem a dombra – a távolban ugyanolyan határtalan szavannát láttam, mint amilyen a börtön körül terült el. Fázva, harmattól csapzottan tértem vissza; az esti köd leple alatt észrevétlenül csatlakoztam a rabok oszlopához, és velük együtt hamarosan a kivilágított cellában ettem a meleg répalevest. Még aznap elmondtam nekik, hogy a dombok mögött nincs semmiféle tenger. Meglepetésemre ez a legkisebb hatást sem tette rájuk. – Akkor hát minek a csatorna? – kérdeztem. – Mit kellene neki összekötnie? Egyáltalán valaha is lesz benne víz? Egyik rab sem tudott erre válaszolni, az röket pedig nem volt értelme kérdezni, azok csak parancsszavakat ugattak. Aznap teljesen elment a kedvem a munkától. A többieknek is magyaráztam, hogy nem vagyok képes olyasmit csinálni, aminek nincs értelme, vagy ha van is, én azt nem ismerem – de k azt kérdezték: – Tulajdonképpen mi bajod van? Hiszen nem nehéz a munka, kibírjuk, minden simán megy! Másnap fellázadtam, és kijelentettem: egy ujjamat sem mozdítom. Az rök és rabtársaim közösen vetették rám magukat, jól ellátták a bajomat, és munkára kényszerítettek. Ez alkalommal megtudtam, hogy az rök éppen olyan rabok, mint mi, csak k csíkos ruha helyett egyenruhát hordanak, a lapát helyett annak nyelét, azzal kell minket verniük, ez a munkájuk. Ezért kétszer annyi répát kapnak, mint mi. A börtön nyilván annyira fegyelmezett volt, hogy a F nök, s t talán maga a Börtönigazgatóság is bízott bennünk, és takarékossági okokból az rök szerepét is ránk bízta. Eszembe jutott, mi lenne, ha a börtön még inkább önállósulna, és saját életet élne, míg végül elvágná az Igazgatósággal összeköt köldökzsinórt – akkor talán megfeledkeznének rólunk? Ha rabtársaimtól azt kérdeztem, hogyan keletkezett ez az egész börtön, azt mesélték: az sid kben egy mindenható fogoly – volt az egyetlen, akit nem ítéltek halálra! – hatalmas aranycellája sarkában építette fel a börtönt. teremtette a rabokat és a F nököket is, hogy az ellen rizze ket. Most bársonypriccsén ül, és fentr l néz le ránk: minden mozdulatunkat látja, akarata nélkül semmi sem történik, állapítja meg a kivégzések sorrendjét. Mi t nem láthatjuk, mert túl hatalmas, láthatatlan, léte eszünkkel felfoghatatlan... Ezt nem nagyon akartam hinni. Gyanítottam, hogy a rabok azt a valakit csak saját képmásukra találták ki, a valóságban nincs ilyen, de ha van is, úgysem tudjuk t elképzelni. Abban is kételkedtem, hogy tényleg építette a börtönünket. Kétségeimet meger sítette a következ eset is: egy nap a latrinát tataroztam, és több réteg, maltert vakartam le a falról. Egy bronzból készült feliratot, afféle alapítólevelet vagy emléktáblát találtam a falban. A rávésett felirat szerint a börtönt „rabok emelték raboknak... a jövend nemzedékek hasznára...” Egy reggel a hóhér kirántott a cella közepére, lehúzta rólam a csíkos ruhát, és maga is levetk zött. – No, mit bámulsz, mint borjú az új kapura?! – ordította. – Gyerünk, vedd fel a nadrágot! Itt a kabát, és nesze a csuklya! Felöltötte az én csíkos ruhámat, aztán egy papírt nyomott a kezembe. – Fogjad, a mai kivégzések ütemterve. Sok sikert! Az orvos kihúzott a folyosóra. – Gyorsabban, gyorsabban, ma rengeteg munkánk lesz! – Hé, álljunk csak meg! – kiabáltam, és kitéptem magamat a kezéb l. – Mit jelentsen ez?! A rabtársak elmagyarázták: a börtönnek nincs f állású hóhéra, ezért ezt az állást a rabok töltik be, egymást váltva. Most rám került a sor. Nem akartam beleegyezni. – Hogyhogy? Nekem kéne valakit megölnöm? De miért? Ez szörny ! Undorító! Nem akarom! De az orvos, a cellatársak és az el hóhér kórusban beszéltek rá. – Egyezz bele! Mi bajod lehet? Ne zavard össze a dolgokat! Még elrontod az ütemtervet!
Hamarosan megértettem: nem az ütemterv számít, van annál egy sokkal fontosabb dolog: mindnyájunknak kivétel nélkül egy személyben hóhérnak és áldozatnak kell lennünk, így a kínzás és a halál b ne egyformán terhel mindenkit, senki sem állhat bosszút senkin. Hogy ezt is a F nök találta ki vagy a rabok saját ötlete volt – nem sikerült kiderítenem. Elvállaltam a hóhér szerepét, és nem is fájt a dolog. Kezdetben ugyan szánalmat és undort éreztem, de aztán hozzászoktam, a reggeli körút végén pedig már némi örömet is okozott új szakmám. Ez a tapasztalat arra serkentett, hogy munkánk értelme helyett most inkább a halál mibenléte fölött töprengjek. „Ha az élet bevégeztetik, a csatorna pedig sehová sem vezet, hát miért élünk és ásunk?” – gondoltam. Nem volt kedvem, de féltem a haláltól is, illetve az azt megel szenvedést l. Folyton azt latolgattam, mi fáj jobban: a felakasztás, a fenol-injekció vagy a guillotine? Ha a rabtársaimat kérdeztem efel l, csak a vállukat vonogatták, ha pedig tovább er sködtem, bolondnak hittek. Már attól tartottam, a végén rültnek tartanak majd, de szerencsére mindenr l hamar megfeledkeztek. Az is eszembe jutott, ahelyett hogy a kivégzésre várok, jobb lenne öngyilkosságot elkövetni, de nem tudtam, hogyan tehetném meg fájdalom nélkül. Tanácsot kértem társaimtól, erre felhorkantak: – Nem azért adatott meg néked a priccs, a csíkos ruha, a meló és a kaja, hogy most itt hagyjál mindent! – felelték, és azt is mondogatták, ez tapintatlanság lenne a F nök iránt. Egy id után felhagytam a halállal, és inkább ismét az élet fölött töprengtem. Vajon a mi börtönünk-e az egyetlen a világon? A rabok szerint igen, és az egész világot azért teremtették, hogy belehelyezzék a börtönt és benne minket. Megfigyeléseim mintha ezt igazolták volna; sem csatornaásás közben, sem a dombok között tett magányos kirándulásom alatt semmi jelét nem fedeztem fel más börtönöknek vagy bárminek, ami a világ értelmére utalt volna. Cellámból – bár az egyik magasabb emeleten volt – nem végezhettem megfigyeléseket, mert az ablakot kívülr l lefedték, csak a börtönudvart és a környez falak egy darabját láthattam. Mégis halványan úgy éreztem: a rabok er sen túloznak, amikor azt állítják, hogy a világot csakis értük teremtették. Hát ezek a rongydarabok, ez a szemét, amit bármelyik percben összenyomhatok, darabokra téphetek – ez lenne a világ létének célja? Úgy véltem, hogy inkább valamiféle melléktermék vagyunk, él sköd k, moha, amire senkinek sincs szüksége, egy számunkra érthetetlen világ talaján n ttünk ki... Egy alkalommal az élelemként szolgáló répa elrothadt a nyirkos pincékben. Az rök hajtogatták, hogy hamarosan friss répaszállítmány érkezik, de néhány nap múlva a kiéhezett rabok elvesztették türelmüket, és rábeszélésemre fellázadtak. Jól elvertük az röket, így hamar megértették: lapátnyelekkel nem sok esélyük lehet ellenünk, ezért átálltak a mi oldalunkra. Közös er vel leromboltuk a börtönt. Akkor derült ki, hogy embercsontokból és, koponyákból építették, a falakat vörösesbarna, törékeny malter tartotta össze. A koponyák közé csíkos ruhákat, fapapucsokat és sapkákat is befalaztak. Az ablakrácsok is emberi lábszárcsontokból készültek, ezek megfeketedve az id l – vasrácsra emlékeztettek. A börtön lerombolását senki sem torolta meg. A F nök – bár társaim rettegve várták – nem bukkant fel. Az üres irodában megtaláltuk a börtön felépítését parancsoló okiratot, amit az alapító rabtanács tagjai írtak alá. Nem tudtuk, mit tegyünk ezután. Egy embert elküldtünk felderítésre a dombok felé. Közben megérkezett a friss répaszállítmány. A romokból rakott máglyák fölött katlanokban f ztük a megszokott rabkosztot. Két nap múlva visszajött a felderít . Mesélte: bármilyen irányban próbált is eltávolodni, valamilyen rejtélyes er visszahúzta a börtön romjaihoz, körülbelül egy kilométernél jobban nem távolodhatott el, akárha kötél fogta volna vissza. A szavannán kívül semmit sem látott, így kétnapos menetelés után holtfáradtan jött vissza. Akkor aztán a rabok mind nekem estek, hogy lazító szavaimnak engedve lerombolták a kényelmes börtönt, most hát nincs fedél a fejük fölött. – Ha azt állítod, hogy vannak a világon más börtönök is, akkor menj és keress nekünk egyet, ahová átköltözhetnénk. Nem érdekel bennünket, hogy visszahúz-e az a rejtélyes er vagy sem. Az egyetlen, amit tehetünk érted: akkora kezd sebességet adunk, hogy kiszabadulj a börtön vonzásából – ezzel elkapták kezemet-lábamat, jól meglendítettek, és eldobtak a dombok irányába. Nem tudom, k dobtak-e olyan er sen, vagy rám kevésbé hatott a rejtélyes er – elég az hozzá, hogy er feszítés nélkül futottam, a lábaim maguktól vittek a határtalan szavannán, talpaim alatt összefolyt a zöld f . Hirtelen megbotlottam, lefelé zuhantam, és végignyúltam a földön... Körülnéztem. A fotel mellett feküdtem. Körülöttem a sáros díványon rengeteg üvegszilánk csillogott. Nehezemre esett felállni. Minden tagom fájt. Megpillantottam nappalimat, a fotelokat, könyvespolcokat, a tévét a széttört képerny vel. A spániel sántítva, vinnyogva szaladt oda hozzám.
Akkor hát mindez csak álom volt! Micsoda szörny ség! Hogy az ember milyen ostobaságokat álmodhat... Biztosan elszunnyadtam a fotelban. No de a kutyuskám összetörte a tévét, pedig máskor olyan nyugodt! Ráadásul a sz nyegre szórta a virágcserepek földjét. Vagy a tévé magától ment szét? Mindenesetre biztosan a reped üveg hangja okozta nálam ezt a lázálmot. Alighanem dobáltam magamat közben, azért estem le a fotelból, és talán a kutyát is megrúgtam, mert sántikál szegény. Holnap állatorvoshoz viszem. No és hívok egy tévészerel t. Telefonáltam a szervizbe, majd rendet raktam a lakásban, bekötöztem a kutya lábát, és kivittem az udvarra is. Másnap kora reggel becsöngetett a tévészerel . Kinyitottam az ajtót. – Milyen ügyben, uram? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak er teljesen nézett rám a vörös csuklya kis lyukain keresztül. Nemere István fordítása HÍREK WORLD SF, 1985 1985 májusában tartotta meg rendes évi közgy lését a sci-fi világszervezete, a World SF az olaszországi Fananóban. Magyarországot Kuczka Péter képviselte, a World SF igazgatótanácsának tagja, a magyar tagozat elnöke, s jómagam, mint a magyar tagozat titkára. Csaknem egy évtizedes múltra tekinthet vissza ez a szervezet, mely a tudományos-fantasztikus irodalommal, képz vészettel, filmmel foglalkozó hivatásos alkotók szövetsége, s melynek immár a világ majd minden országában van tagozata, ahol egyáltalán ismerik és m velik a sci-fit. A World SF-en kívül gyakorlatilag még két nagyobb szervezet létezik ezen a területen: az immár évek óta halódó EUROCON s a f leg angolszász érdekeltség SFWA (Science Fiction Writers of America). Az EUROCON egyik legf bb problémája az volt, hogy nem tudta megfelel en kezelni a mind er szakosabbá váló sci-fi rajongók problémáját, az SFWA pedig ként az észak-amerikai könyv- és folyóiratpiac gazdasági lehet ségeit és jogi viszonyait próbálja tagsága számára feltárni. Amikor 1976-ban, Dublinban a véletlen úgy hozta, hogy én lehettem az, aki a World SF létrehozásának szükségességét el ször vetette fel és vázolta m ködésének lehet ségeit, aligha hittem volna, hogy 1978-ban már sok ország részvételével megszületik a világszervezet kartája, alapszabálya, s 1984-ben, jókora késéssel, a magyar tagozat is hivatalosan megalakulhat, mintegy harminc taggal. A szervezet elnöki teend it pedig Harry Harríson, Frederik Pohl, Brian W. Aldiss után már második éve Sam J. Lundwall, a kiváló svéd elméleti író, regényíró és kiadó látja el, míg hivatalos bulletinun-kat, a World SF Newsletter-t Chicago mellett, Palatine-ban adja ki és szerkeszti áldozatos munkával Elizabeth Anne Hull. Dublin, Stockholm, Rotterdam, Linz, Zágráb, Brighton, Fanano – ezek a városok voltak eddig a helyszínei a World SF találkozóinak. 1986-ban a kanadai Vancouver, 1987-ben Budapest. Ezeket a szakmai találkozókat az a szellem hatotta át, amely a World SF alapszabályában, minden dokumentumában is tükröz dik: a nemzetközi együttm ködés, a kölcsönös segíteni akarás szelleme, így volt ez azokban a nehéz id kben is, amikor a politikai enyhülés megtorpant, s hideg szelek kezdtek fújdogálni, mert a World SF mindig azt kereste, ami közös, ami el bbre viheti a tudományos-fantasztikus irodalom ügyét. Mondhatnám azt is, olyan baráti klub ez, melynek tagjai hivatásszer en a jöv ben élnek, mégpedig a közös jöv ben, amikor a Föld – és a kozmosz – egységes lesz, amikor mindent az emberiség érdekeinek tisztelete, ésszer ség és a többség nézeteinek demokratikus érvényre juttatása vezérel. Fananóban a szocialista országok közül Lengyelország (népes delegációval), a Szovjetunió és Csehszlovákia, valamint Bulgária képviseltette magát, s a World SF m fordítói díját, a Capekr l elnevezett Karel-díjat Kuczka Péter javaslatára idén a román Doina Opritának ítélték oda. A sok felmerül téma közül kiemelend Sam J. Lundwall beszámolója a készül World SF-antológiáról, melyet az angol Penguin-kiadó vállalt fel, valamint a vendéglátó olasz tagozat vezet jének, Gianfranco Vivianinak, az Editrice Nord tulajdonosának számvetése és – kritikája. Mert Fanano azt is bebizonyította, hogy a World SF mint nemzetközi szervezet megtorpant fejl désében, s Viviani szenvedélyes szavaiban sok igazság volt: a világszervezet közös tevékenysége akadozik, az egyes tagországok túl lazán és kötetlenül érvényesítik az alapszabályban megfogalmazott célkit zéseket. Viviani szavaiban – kimondatlanul is – megfogalmazódott Amerika és Európa, az angolszász országok és a kisebb nemzetek íróinak ellentéte.
Régi probléma ez, s aligha oldható meg a közeljöv ben. A negyvenes évek óta Amerika és Anglia uralja nyelvben és pénzügyileg a sci-fi könyv- és folyóiratpiacot, hogy a filmbéli egyeduralmukról már ne is szóljunk. Ebben az értelemben „kis nemzetnek” számít a francia, a német, a spanyol vagy olasz is. Ezeken a találkozókon a sci-fi (korántsem egyértelm en) „természetes” anyanyelve az angol, és tolmács híján az angolul nem vagy csak törve beszél k bizony alulmaradnak az egyenl tlen küzdelemben. S ugyanez történik a könyvkiadás szintjén is: a terepet mindenütt megszállva tartják az angolszász szerz k, miközben Amerikában vagy Angliában nem angolszász szerz kt l csak kivételképpen adnak ki némi egzotikus ízelít t. S itt hadd idézzem az egyik amerikai író, Harry Hamson félig tréfás, félig komoly figyelmeztetését az európai (nem angol nyelv ) országok íróihoz: ha Amerikában akarnak publikálni, szokjanak le a min ségr l, s kövessék az amerikai ízlést, s ha kéziratot küldenek be amerikai kiadóhoz, ne dicsekedjenek el azzal, hogy m vük már több nyelven megjelent. Az olcsó, de (látszólag) eredeti bazárárunak van csak igazán keletje. S ez már más problémakör felé visz minket. Míg Európa a min ség kérdéseivel van elfoglalva, s a párbeszédben esztétikai, világnézeti problémákat próbál felvetni, az amerikai álláspont pusztán piaci, merkantilista érvekkel operál. S mivel a mennyiség (és a pénz) az oldalukon van, ezeknek a beszélgetéseknek meghatározó eleme a pénz. A pénz, mely a World SF m ködésének is egyik legfontosabb eleme. A pénz, amely egy komoly nemzetközi folyóirat kiadására kellene leginkább, de a devizával rendelkez nagy kiadók nem hajlandók állandó és tevékeny szerepet vállalni a World SF m ködésének támogatásában. A kialakult helyzet persze leginkább a szocialista országokat sújtja, hiszen nyelvi (és politikai) elszigeteltségükhöz pénzügyi elszigeteltség is társul: k csak jóakaratukat és m veik esztétikai értékét, hitelét kínálhatják abban a kíméletlen versenyben, mely a kulturális valutapiacon folyik. Pedig a szocialista országok sci-fi íróinak, kiadóinak, szakembereinek kezében és fejében óriási potenciális er összpontosul, s ha bürokráciamentesen egyesítenék er forrásaikat, talán dönt áttörést hajthatnának végre: egy közös folyóirat, egy közös könyvkiadó vagy könyvsorozat példát mutathatna az együttm ködés lehet ségeire. 1987-ben Budapesten talán ennek az együttm ködésnek a feltételei is kialakulhatnak, hiszen a legtöbb szocialista országot devizaproblémái már abban is megakadályozzák, hogy rendszeresen képviseltesse magát nagyobb számú delegációval (vagy egyáltalán) ezeken a World SF-találkozókon. ahol a nyugati országok tagsága saját költségén tud megjelenni. A science fiction kommercializálódik, és (ez magánvéleményem) kétségkívül hanyatlott máris a hetvenes évekhez képest, mind esztétikai min ségében, mind népszer ségében. Ennek a viszonylagos hanyatlásnak sokféle oka lehet: történelmi, társadalmi, politikai, s t filozófiai okai. Ám ami a szubjektív okokat illeti, az esztétikai, az alkotói oldalt, annak hanyatlásába mi nem nyugodhatunk bele. Mi nem követhetjük a kissé cinikus tanácsot: nem hozhatunk létre fércm veket az eladhatóság érdekében. Fanano élesen felvetette a szervezettség és a min ség kérdését: Európa mindkett t támogatja, Nyugaton és Keleten, a tudományos-fantasztikus irodalom és a saját érdekében. A World SF szép utat tett meg 1976 óta, de szomorú lennék, ha az ezredfordulón csupán további találkozók helyszíneir l emlékezhetnék meg. Hiszem, hogy akik a science fiction irodalmát, képz vészetét, filmjét m velik, azok ennél alkotóbb, szervezettebb együttm ködésre is képesek. S ebben a tekintetben mi, magyarok – ne szerénykedjünk – eddig is élen jártunk. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek, a Galaktika, a Tájékoztató népszer sége erre is kötelez minket. Sz. Sz. P. ********** Isten veled, Ted Sturgeon Az író halálára Ted Sturgeon telefonjai nemegyszer ébresztettek fel – írta David Gerrold a Starlog-ban. – Még most is hallom hangjának lágy, kedves tónusát; mint a harang els , kezd csendülése: „Itt Sturgeon.” És már benne is voltunk egy újabb rült, szószátyár, csapongó beszélgetésben, amely hol trágár volt, hol inspiráló – és a megfigyelések öml b ségszarujában, a repked gondolatok közepette megpendült valami az agyban, ami olyan volt, mintha az ember Isten kézírását olvasná. Sturgeon szerette a vicceket. Szünet nélkül szállította az újakat, vagy a régieket új csattanóval. Hívásait mindig legfrissebb borzalmával fejezte be – olyannal, aminek hallatán csak nyögni tudsz, és nagy kísértést érzel, hogy lecsapd a kagylót. Úgy hiszem, ezért tartogatta a végére; te persze vonalban maradtál – hátha elmond egy még rosszabbat.
Még mindig megborzongok, ha a szóvicceire gondolok; rettenetes, istenverte szóvicceire – végtelen, rémiszáradásukra. Csak ritkán lehetett szó szerint venni azt, amit Sturgeon mondott – de csak saját magát hibáztathatta az, aki becsapódott. Imádta a nyelvet. Élvezte a trükköket, amik el varázsolhatóak bel le, ha megvan a jó csalétek. Talpáról fejére állította, kívülr l belülre fordította. Csak egy rült bízott rá olyan több szótagú szavakat, mint „antihisztomin”, „geriátria” vagy „omnipotencia”. Ted Sturgeon és a kínai étlap legendája sokáig fehéríti még az angoltanárok hajszálait. Ted titka, sok titkának egyike az volt; hogy ajándékokat adott. Pénze nem lévén – és a pénz csak alkalmi ismer sök voltak –, Ted minden anyaginál értékesebb dolgot adott: kis darabkákat önmagából. Különös módon ezek nemcsak azt gyarapították, aki kapta, hanem t magát is. Ezek az ajándékok csak látszólag voltak megfoghatatlanok – valójában ezek azok, melyek örökké tartanak. Itt következik egy, melyet én kaptam. Harlan Ellison egy tízhetes kurzust tartott a Los Angeles-i egyetemen, Harlan világa címmel. Néhányan rendszeresen eljártunk egy kávéra az el adások után. Egy este Ted mellett ültem, és elpanaszoltam, hogy van egy problémám a könyvemmel, melyen dolgozom. Valami különleges hangzást szeretnék adni neki, hogy az írás énekeljen, ne csak egyszer en elmondja, amit akarok; de nem jutok el re. Ted így szólt, nagyon csöndesen: „Jól van. Írd metrikus prózában.” „Mi? Milyen metrikus próza?” Megragadott egy papírszalvétát, és jeleket kezdett rajzolni rá, hogy megértesse velem, mire gondol. „Tégy ritmust a mondatba, mintha egy verssor lenne. Az olvasó érezni fogja a különbséget. És amikor megváltoztatod a ritmust, az megváltoztatja az emócióit is, mintha bársonyról smirglire lépne.” Err l beszélgettünk a következ félórában. Elmesélte, hogyan alakította az ötletet, és hogyan használta a Több mint emberiben (More Than Human) és a Bianca kezeiben (Bianca's Hands). Mindig csak egy-egy részben. És mégis, ez egyike volt azon dolgoknak, melyek Sturgeon varázsát megteremtették. „De hát ez – olyan egyszer ” – tiltakoztam. „Pontosan” – mosolygott . Másnap hét könyvet vásároltam a költészetr l és a ritmusról. Újraírtam a Moonstar Odyssey (Holdcsillag Odüsszeia) kezdetét – és hirtelen megláttam a különbséget, amit Ted látszólag ártalmatlan kis javaslata eredményezett. A könyvet kés bb jelölték a Nebula-díjra, és én Ted Sturgeonnek ajánlottam, amiért megmutatta nekem, hogyan is énekeljen. Most, 12 évvel és 10 regénnyel kés bb látom csak igazán, mekkora is ez az ajándék. Igen, ez volt a hiányzó láncszem a rejtvényben – fordulópont azon az úton, melyen író lettem; de nemcsak a szavakra vonatkozott. Tudta Ted, mit csinál? Nem számít – csinálta. Valahol azon az ösvényen, melyet Sturgeon jelölt ki nekem, jött el a pillanat, amikor igazán összhangban éreztem magam mesterségemmel. Ahogy korábban Irwin R. Blacker megismertetett a történetek szerkezetével, úgy nyitotta rá Theodore Sturgeon a szemem a nyelv erejére. És adománya még mindig tart. Most én adom tovább azoknak, akik nálam tanulják az írást, remélve, hogy éppúgy érzékelik a különbséget, ahogy én. Beszélek nekik arról, hogy „Tegyük fel a következ kérdést”, és hogy az érzelmi körülményeket adják vissza a fizikaiak helyett, mert úgy tud az olvasó igazán azonosulni a szerepl kkel. Beszélek a mérlegelés fontosságáról és még vagy fél tucat „fogásról”, amit Sturgeont l hallottam el ször. Más bölcsességei is voltak, nem az írásról, hanem egyszer en az életr l szólóak. Egy-egy hétköznapi tréfa, mellyel Ted felültetett, ma is hatással van életemre. Az egyik egy paradoxon. Megvilágosodás, amit megvásárolhatsz. A sziklák kemények. A víz nedves. Ami van, van. Ami nincs, nincs. Hagyjuk most a részleteket. Mondjunk csak annyit, hogy a guru, a mágus, a b vész el adása, az Unikornis megszelídítene nemcsak játéknak bizonyult. Igazi varázslat volt cselekedeteiben, és ajándékai meg tudták változtatni azoknak az életét, akik megértették t. Ilyen egyszer az egész. Sturgeon tanított – egyik alapvet ösztöne volt ez. Amint megtanult valamit, tovább kellett adnia a követkeembernek, aztán az azt követ nek és így tovább. Mikor nem írt, bátorította az írókat, átnyújtva kincseit azoknak, akik meg akarták osztani vele. Theodore Sturgeon akkor élt igazán, mikor magából adhatott – személyesen vagy a papíron, a jöv nek szóló kapszulákon keresztül. Boldog vagyok, hogy része volt ennek a világnak – mert egyike volt a legjobbaknak. Istenem, kezdem hiányolni t. N. P. ***********
Ml VAN AZ SF TÁJÉKOZTATÓ 33. SZÁMÁBAN? Az írószövetség sci-fi munkabizottsága kiadványának legújabb száma – a tudományos-fantasztikus irodalom elmúlt évi hazai és külföldi eseményeihez kapcsolódva – sokrét elméleti, kritikai és információs anyagot tartalmaz. A nyitóinformáció a WORLD SF világszervezet magyar tagozatának megalakulásáról tudósít, közli a tagok névsorát, a jóváhagyott alapszabályt és a világszervezet vezet ségének tájékoztatóját az 1985. év várható eseményeir l (WORLD SF kongresszus, 1985. május 21-22, Fanano, Olaszország). B. Kluljeva írása a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom mai helyzetét elemzi. Sámathy Tamás neves hazai futurológusunkkal, dr. Korán Imrével készített riportot, annak részletét közli a Tájékoztató. Weinbrenner Rudolf terjedelmes és érdekfeszít beszámolót és kritikai értékelést ad egy nyugati „ufológus”, Ernst Meckelburg Látogatás a jöv l c. könyvér l. Bajomi Lázár Endre egy kevéssé ismert, különös író fantasztikusan érdekfeszít m vér l ad „lektori jelentést” (Raymond Roussel: Impressions d'Afrique). Évekkel ezel tt nagy sikere volt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban Karin Boye Kallocain c. m vének. A m tragikusan elhunyt írón jér l Harald Wieser, a Spiegel szerkeszt je írt nekrológnak beill megemlékezést. A Kritika-rovatban Urbán László-Zsoldos Péter A holtak nem vetnek árnyékot c. m vér l, Weinbrenner Rudolf a METAGALAKTIKA 7-ben megjelent tanulmányról ad értékelést (Sam J. Lundwall: Holnap történt). A Hazai SF Sajtószemle rovat f leg a KRITIKA c. folyóiratból tallóz: Bánlaki Viktor: Véga vagy reklámújság?, Weinbrenner Rudolf: Képregény igen vagy nem?, Csernai Zoltán: Kinek a legrosszabb üzlet a képregény? és G. Zs.-Czakó Gábor: Eufémia utolsó heteinek hiteles története c. írásainak közlésével; továbbá a Somogyi Néplapból idézi L. L. Jöv nk és az örök emberi c. cikkét (L rincz L. László: A hosszú szafari). A Hírünk a világban rovat az osztrák Quarber Merkúr elméleti fanzinb l ismertet két magyar vonatkozású kritikát, Nemere István: A neutron akció és Szepes Mária: A vörös oroszlán c. veir l. A Sci-fi híradó rovat érdekesebb írásai: Simor Pál tudósítása a svédországi sci-fi klubokról, Trethon Judit összeállítása a szovjetunióbeli UFO-észlelésr l, valamint beszámolója új nyugati sci-fi filmekr l (2010 rodisszeia, Philadelphia Experiment, Starman, Super-girl). Cs. Z. Külföldön az els román science fiction antológia franciául jelent meg 1975-ben, Vladimír Colin szerkesztésében. A második idegen nyelv antológiát, 1984-ben, a müncheni Wilhelm Goldmann könyvkiadó gondozta német nyelven, Mircea Opritá és Herbert W. Franke közrem ködésével. Kilenc szerz (Mircea Opritá, Ion Hobana, Vladimír Colin, Constantin Cublesan, Eduárd Jurist, Georgina Viorica Rogoz, Ov. S. Crohmálniceanu, Voicu Bugariu és Dorel Dorian) mintegy 17 elbeszélését tartalmazza a Damian Petrescu grafikáival illusztrált kötet. F. J. A romániai sci-fi körök 14. Országos tanácskozását Kolozsváron tartották a múlt év decemberében. A tanácskozáson vitát vezetett Ion Hobana, neves román író a sci-fi irodalom és az emberiség jöv jének kapcsolatáról; Ioan Albescu a tudományos-fantasztikus irodalom fejl désér l az utóbbi évtizedekben, továbbá a román sci-fi sajátos jegyeir l. Többek között felszólaltak Mircea Opritá és Adrian Rogoz írók. A tanácskozáson egyetemi tanárok, írók tartottak el adásokat a jelenlegi atomfizikai kutatások helyzetér l, a tudományos témák megközelítési módjairól, valamint a „titkok tudományáról”. Ez alkalommal osztották ki az 1984-es sci-fi díjakat. Számos m fajban (karcolat, elbeszélés, forgatókönyv, esszé-kritika-irodalomelmélet és -történet, grafika, festészetszobrászat, fotó) díjazták a legjobb munkákat. Ezenkívül kiosztották a Príma verbat, a legjobb els könyvért, a legjobb szakfolyóiratnak járó díjat, valamint a Tribuna és a Cronica c. folyóiratok díjait. A tanácskozáson megvitatták a mintegy 54 sci-fi kör tevékenységét, és több eredeti alkotás ösztönzésére hívták fel a figyelmet. F. J. 1985. április 19. és 21. között negyedízben rendezték meg a PARCON-t (PARdubi-ce – CONvention), a sci-fi csehszlovákiai barátainak nagyszabású találkozóját a lóversenyfuttatásáról ismert Pardubice városában. A m faj neves cseh és szlovák alkotói és teoretikusai mellett külföldi vendégek is megjelentek, így Adam Hollanek, a lengyel Fantastyka magazin f szerkeszt je és a magyar Hungaroconon is részt vett Erik Simon az NDK-ból. Természetesen „egyszer ” rajongók alkották a többséget. Kiosztották a Ludvik-díjat is, a múlt évi sci-fi alkotásokért. 1984-ben 13 eredeti cseh és szlovák regény, elbeszéléskötet, ill. antológia jelent meg Csehszlovákiában, ezek közül a Ludvik-díjat a Holnap történt (Stalo se
zitra) c. antológia szerkeszt je, Ivó Zelezny nyerte el. A fordítások közül Zdenek Volny munkája, A. C. Clarké Találkozás a Rámával c. regényének átültetése bizonyult a legjobbnak. Idén els ként jutalmazták a legjobb háborúellenes sci-fi elbeszélést is; ezt a díjat A rakétás (Raketyr) c. elbeszéléséért Vladimír Veverka kapta. D. N. I. A magyar megjelenést követve a prágai Nase Vojskó Kiadó és a bolgár G. Bahalov könyvkiadó is vállalkozott egy kiváló magyar tudományos-fantasztikus regény kiadására. A szerz Bogáti Péter m vének címe: Az utolsó ember, avagy C. Robinson különös története. A regény a Kossuth Kiadónál jelent meg. A cseh és a bolgár kiadás 1986-ra várható. D N. I. Portugáliában a legutóbbi id kig kevés figyelmet fordítottak a hazai tudományos-fantasztikus irodalomra. A kiadók szívesebben jelentettek meg már befutott, sikeres külföldi alkotásokat. Hosszú évekig csupán egyetlen szerz képviselte a hazai irodalmat a könyvpiacon, Mario Henrique Leiria, akinek A galaktikus jog esetei cím vét 1975-ben adták ki. Áttörés csupán 1982-ben történt, amikor az Editorial Caminho megalapította „A nügyi és Tudományos-Fantasztikus Irodalom Caminho Kiadói Díját”. Ennek köszönhet két fiatal szerz , Joáo Aniceto és Daniel Tércio felfedezése, akiknek Az utak soha nem érnek véget, illetve A kör küldetése cím regénye nagy sikert aratott. A Caminho Kiadó egy most induló sorozat keretében újabb m vek megjelentetését tervezi. Id közben a Rolim kiadó is megindította „coleccáo fantástico” elnevezés sorozatát, amelyben azonban a hagyományos fantasztikum körébe tartozó alkotások túlsúlyban vannak a tudományos-fantasztikus írásokhoz képest. P. F. Nebula-dijak Ezeket a díjakat mindig az el évi könyvtermést figyelembe véve adják ki, tehát 1985-ben 1984-es m veikért Nebula-díjat kapott William Gibson Neuromancer c. regényéért, John Varley Press Enter c. kisregényéért, Octavia E. Butler Bloodchild c. elbeszéléséért, Gardner Dozois Morning Child c. novellájáért, s különdíjban részesült Betty Ballantine és Ian Ballantine kiadói tevékenységéért. William Gibson egyébként Neuromancer cím regényéért elnyerte a Philip K. Dick emlékdíjat is. William Gibson a kanadai Vancouverben él, s ez az els . regénye, melyet Hugó-díjra is jelöltek. Sz. Sz. P. Angoutème-ben 1974 óta rendezik meg a képregényfesztivált, a f ként francia, svájci, belga hódolók a legutóbbi eseménysorozaton már 200 000-en vettek részt. Idén az el adások f témája „Az álomépít k” volt, két remek kiállítással illusztrálva, az egyiket a tavalyi angouléme-i nagydíjas Jean-Claude Méziéres munkásságának, a másikat pedig a képregény sajátos m vészetének szentelték. A „kilencedik m vészet” a 70-es évek miségi hullámvölgyéb l kikerülve, az új évtizedben végképp megszabadulva az általánosító „gyermekkönyvek” címkét l – ami természetesen nem jelenti azt, hogy az apróságoknak nem készül továbbra is elegend ilyen jelleg m –, feln ttkorba lépett, mind képi, mind szellemvilágát illet en. A rendkívül változatos témák közül napjainkban is nagy érdekl dés kíséri az ókori tárgyú alkotásokat; kirobbanó siker az újonc vietnami Vink alkotása, ez a szerz finom rajzokkal és csodás színekkel ábrázolja, hogyan éltek sei, és milyen mítoszok és legendák járták egykor hazájában; a képregényh sök ide-oda röpködnek a térben, ki a 20-as évek Oroszországában, ki a b vös Keleten, ki a Vadnyugaton, ki a Titanic fedélzetén járja kalandos útját. Mások az id ben portyáznak, vagy éppen különleges lényekt l hemzseg , a miénkkel párhuzamos világokban. Az új szakasz jellegzetessége: a szerz k a lélekbúvárok díványára fektették a képregény szerepl it, Lewis Caroll máris terápiás kezelés alá vetett h sn je, Alice már nemcsak a Csodaországot járja be, hanem a lidércálmok világával is meg kell birkóznia... Sz. M. A Moselle-parti Metz városa 1976 óta ad otthont az egyik legtekintélyesebb francia SF fesztiválnak, amelynek programja rendkívül változatos és rugalmas, a hagyományos m fajokon kívül foglalkozik például holográfiával, tömegkommunikációval. 1985-ben május els hetében rendezték meg, két amerikai díszvendéget hívtak, Róbert Blochot (Pszichózis) és a világhír , nálunk is jól ismert Van Vogtot (több könyve magyarul is megjelent, pl. Az ötös számú vágóhíd). Mindketten találkoztak kollégáikkal és olvasóikkal. A francia tudósító szerint Van Vogt nem mondott túlságo-
san sok újat régebbi nyilatkozataihoz képest, de szereplése magával ragadta a közönséget, amely ezúttal szívesen megfeledkezett róla, hogy legújabb m vei csupán sápadtan tükrözik a szerz eredeti alkotói énjét, már csak azért is, mert Az A-k világával nehezen kikezdhet hírnevet szerzett magának. R. Bloch mesterér l (Lowecraft), munkamódszerér l („Nekem a vége fontosabb, mint az eleje. Tudnom kell, hová akarok eljutni...”), a hírnévr l („A siker nem változtatott meg: minden este kiviszem a szemetet”) s azokról a francia írókról diskurált, akikt l tanult valamit (Baudelaire, Maupassant, Jules Verne, Gaston Leroux, s ami meglep , Jules Romains), s franciás könnyedséggel kurizált közönségének, amivel meg is nyerte meghívói szívét. Az elmaradhatatlan képregény és m vel i kiállításukkal hívták fel magukra a figyelmet, a vitákon, a tárgyalásokon, a magánbeszélgetésekben, egyáltalán mindenütt két tárgykör került feltétlenül sz nyegre: a számítógép és a videó... A f díjakat a Denoël kiadványai nyerték el, többek közt André Ruellan Mémo és René Sussan Les Insolites (A különcök) kapta meg a francia SF nagydíját. Nagy jöv t jósolnak a kiadó új felfedezettjének, Antoine Volodie-nak Jorian Murgrave összehasonlító életrajza cím opuszából ítélve. Sz. M. André Ruellan (aki az 50-es évekt l kezdve legalább három álnéven publikál) 1963-ban Akasztófahumor-díjat kapott Hogyan haljunk meg cím kézikönyvéért, az 1985-ös metzi fesztiválon elnyerte a francia SF nagydíját Mémo cím kisregényéért, amelynek alapötlete nem éppen eredeti – egy kutatógyógyszerész saját magán próbálja ki az új emlékezetserkent készítményt –, a megoldásai azonban egyéniek és hatásosak. A szerz , aki mellesleg forgatókönyveket is ír, kit en perg , filmszer jelenetekben rögzíti a kutató kalandjait, igazi irodalmi vénával, ragyogó stílusban adja el az eseményeket, s láttatja a h s titkos vágyódásait és lelki sérüléseit. Sz. M. Claude Ollier (1922), a francia SF egyik legmarkánsabb és legeredetibb képvisel je, nyilatkozatot adott a Magaziné Littéraire munkatársának, a kiváló költ nek és kritikusnak, Bemard Noëlnak. Sajnálatos, hogy nálunk alig ismerik ezt a szerz t, pedig már 1958-ban elnyerte a fontos irodalmi díjat, a Médicis-t, La Mise én scéne (A rendezés) cím könyvével, amelynek azóta még hét folytatása jelent meg. Az els kiugró siker egyértelm en „újregényes” színben tüntette fel, hiszen az irányzat h skora éppen arra az id re tehet , s a m valóban magán viseli az akkori divat összes jegyét. Láthattuk, hogy az újregényesek, kimerítvén az ötlet minden változatát, más utakat kerestek vagy magán az irodalmon belül (ld. Butor), vagy más m vészeti ágakban (ld. Robbe-Grillet), Ollier azonban ama kevesek közé tartozik, Beckett és N. Sarraute mellett, akik ebb l a módszerb l ki tudják fejleszteni egyéni stílusukat, s több-kevesebb sikerrel meg tudják fogalmazni korunk szavát, azaz mindannyiunk aggodalmát, amellyel a világ s az ember alakulását követjük. Ollier esetében a dolog annál érdekesebb, mivel a napjainkra jellemz irodalmi válságban, amelynek okai közül itt csak az alkotók id zavar okozta felületességét említjük, ez a szerz évtizedek óta tudatosan építi életm vét, balzaci becsvággyal, prousti aprólékossággal. S talán bizonyos szempontból az munkássága a francia SF útmutatója lehet: Ollier ugyanis nem azért törekszik más világok felé, mert azokat nem ismerjük és képzeletünk szerint rendezhetjük be ket, hanem azért, mert úgy véli, segítségükkel kiszélesíthetjük tudásunkat a még korántsem kikutatott emberi természetr l, lelkületr l, vagyis bölcseleti segédeszköznek tekinti a fantasztikumot. Amint maga vall err l: a sorozat „három könyve a f s észak-afrikai, amerikai kalandjait beszélte el, a negyedik újra összegzi és végérvényesen értelmezi az el eket. Gondoltam, a történet így kerek, és ezzel el van intézve. Azután eszembe jutott, mi lenne, ha nagy vonalakban, egészen más síkon újra megírnám. Megpróbálnék összehozni egy másik könyvet, amely egy, még feltáratlan bolygón játszódnék, így lett a sorozat ötödik darabjának a helyszíne az Epszilon. Valaki megérkezik egy teljesen ismeretlen és idegen világba, ahol megpróbálja megkeresni a maga útját, s közben természetesen sok-sok hibát követ el. Könyveimben sokszor adódik olyan helyzet, amelyben a h s az ismeretlennel kerül szembe, így volt ez már a La Mise en scéne-ben, ott az ismeretlent a hegy, az Iszlám, a megfoghatatlan képviselte. Itt a feltáratlan bolygó a megfejthetetlen rejtély.” A változatosságot, sokoldalú szemléletmódot, eddig nem használt id játékot nyújtó új lehet ségen felbuzdulva Ollier még három kötetben tette különös próbák elé h seit, s csak miután ez megvolt, érezte úgy, hogy nincs több mondanivalója az emberi természetr l, azóta nem ír fikciót. Ám így is jelent s mértékben hozzájárult a regény fennmaradásához, megújításához, s ki tudja, talán még akad ötlete, s tovább tud lépni a maga útján, keser-édes csemegét nyújtva olvasóinak. Sz. M.
Az Editorial Letras Cubanas elnevezés havannai kiadó Radar címmel sorozatot indított, amelyben tudományos-fantasztikus és fantasztikus írásokat jelentet meg. A sorozat 47. kötete a kubai Oscar Hurtado tudományos-fantasztikus prózáját és verseit gy jti egybe. P. F.
*********** THEODORE STURGEON TEHETSÉG Mrs. Brent és Precious a tanyaház tornácán ültek, mikor a kis Jokey el bújt a pajta mögül, s nesztelen léptekkel hozzájuk osont. Precious, aki lokniban viselte a haját, hétéves volt, és nagyon tiszta, abbahagyta a hintázást a széken, s nézte a fiút. Mrs. Brent újságot olvasott. Jokey megállt a lépcs aljánál. – Mama! – üvöltötte. Mrs. Brent vadul összerezzent, túlságosan hátrad lt a székével, s göndör fejét beverte a ház deszkaburkolatú falába. – Uramisten, te kis drága, megijesztettél! Jokey vigyorgott. – Lófogú – mondta Precious. – Ha a mamáddal akarsz beszélni – mondta józanul Mrs. Brent –, miért nem mész be a házba? – Ah-h-h! – vetette el undorral az ötletet Jokey. A ház felé fordult. – Mama! – ordította fenyeget en. A konyhából csörömpölés hallatszott, aztán halk léptek. Jokey anyja, Mrs. Purney kijött a házból, s hátrasimított egy hajtincset ijedt szeméb l. – Ó, te kis édes – duruzsolta. Odarohant, és letérdelt Jokey mellé. – Talán megütötted magad, kicsikém? Talán... – Adj egy ötcentest! – mondta Jokey. – Talán kérek – szólt közbe Precious. – Hát persze, csillagom – duruzsolta Mrs. Purney. – Megígérem, megkapod. Mihelyt bemegyünk a városba, megkapod. Kett t is kapsz, ha jó leszel. – Ide vele! – mondta fenyeget en Jokey. – De minek, kincsem? Mit csinálsz itt az ötcentessel? Jokey kinyújtotta a kezét. – Akkor visszatartom a lélegzetemet. Mrs. Purney rémülten ugrott föl. – Jaj, ne, drágám! Kérlek, ne! Hol a táskám? – A könyvszekrény tetején, ahol nem érhetem el – mondta harag nélkül Precious. – Ó, persze, ott van. Jokey, kedves, csak egy pillanatig várj! – s ezzel elt nt a házban. Mrs. Brent az égre emelte a szemét, és nem szólt semmit. – Fúj, de büdös vagy! – mondta Precious. Jokey méltóságteljes pillantást vetett a kislányra. – Mama! – kiáltotta parancsolóan. Mrs. Purney nyomban megjelent, kezében az ötcentessel. Jokey elvette a pénzt, s még ugyanazzal a mozdulattal a kislányra mutatott. – Azt mondta, büdös vagyok. – Igazán! – próbált meg uralkodni magán Mrs. Purney. – Igazán, tisztességes viselkedésre taníthatná a lányát, Mrs. Brent! – A lányomnak éppen elég jó a modora, Mrs. Purney, ha szüksége van rá. Mrs. Purney csodálkozva nézett az asszonyra, s láthatóan úgy vélte, hogy Mrs. Brent kijelentésében nincs semmi (ebben, persze, tévedett), majd a fiához fordult, aki már peckesen a pajta felé tartott. – Vigyázz magadra, Pipikém! – kiáltott utána. Semmiféle választ nem kapott, így zavartan rámosolygott Mrs. Brentre meg a lányára, és visszament a konyhába. – Pipi – mondta t dve Precious. – Azt hiszem, tudom, miért hívja így. Emlékszel Gladys kiskutyájára, amelyik mindig bepi...
– Precious – mondta Mrs. Brent –, nem kellett volna ilyesmit mondanod Joachimra! – Lehet – felelte t dve Precious. – De igazán egy... Mrs. Brent figyelmeztet en pillantott a kis piros szájra. – Precious! – Megcsóválta a fejét. – Kértelek, hogy ne beszélj így! – Apu... – Apu elvágta az ujját a kocsiajtóval. Az más. – Dehogy – javította ki Precious. – Arra az esetre gondolsz, mikor a karámajtónak csak az alját nyitotta ki a sötétben. Mikor megvágta az ujját, az mondta... – Nem akarod megnézni az újságomat? Precious fölállt, és kecsesen nyújtózott egyet. – Köszönöm, mami, nem kérem. Bemegyek a pajtába, megnézem, mit csinál Jokey az ötcentessel. – Precious... – Igen, mami. – Semmi. Jól van. Csak ne veszekedj Jokeyval! – Hacsak nem veszekszik velem – felelte elb völ mosollyal Precious. Precious lábán új, kemény sarkú, bokapántos cip volt. Csak úgy ragyogott a cip sárga szoknyácskája alatt. Precious óvatosan haladt az ösvényen, elkerülte az útra belógó, nedves f szálakat, óvatosan átlépve a pocsolyákat. Jokey nem volt a pajtában. Precious átment a pajtán, élvezettel szívta be a pelyva, száraz széna és trágya meleg, barátságos szagát. A pajta ajtaja mögött volt a disznóól. Jokey annak a kerítésénél állt. Lábánál kis halom zöld alma. Fölkapott egyet, s teljes erejéb l a barna kocához vágta. Puff! csattant az alma a koca marján, mire az állat fölhördült: Hrrr! – Hé! – mondta Precious. Puff! Hrrr! Aztán Jokey fölnézett Preciousre, elfintorította az orrát, s fölvett egy újabb almát. Puff! Hrrr!. – Miért csinálod ezt? Puff! Hrrr! – Hallod? A mamám is így hörgött, mikor gyomron vágtam. – Igazán? – Ez most – mutatott föl egy almát Jokey – egy k . Figyelj! – Elhajította az almát. Bumm! Hrrrrrr! Precious elámult. Tágra nyílt szemmel egyet lépett hátrafelé. – Hé, nézd meg, hová lépsz, hülye! Jokey odarohant, megragadta a kislány bal karját, s a kerítésnek lökte. Precious fölsikoltott, aztán dörzsölgetni kezdte a karját, le akarta kaparni róla a koszt, s a fölháborodása nagyobb volt, mint az ijedtsége. Jokey oda sem figyelt rá. – Te meg az a fényes cip d – morogta. Térdelt, s a földb l egymástól vagy nyolchüvelyknyire kiálló két faágat tapogatta. – Összetaposhattad volna ket! Precious figyelme ismét az új cip jére terel dött, s ahogy rápillantott a kemény sarokra, a fényl b rre, viszszanyerte az önbizalmát. – Mit? A botokkal Jokey elkaparta a laza földet, s egyenként el bukkant az öt parányi, meztelen, vak lény, melyek oda voltak temetve. Alig háromnegyed hüvelyk hosszúak voltak, fonnyadt kis végtagjaik vonaglottak, orrocskájuk mozgott. Mert hangyák is voltak ott. Igen szorgalmas hangyák. – Mik ezek? – Egerek, te hülye – mondta Jokey. – Kisegerek. A pajtában találtam ket. – És hogy kerültek ide? – Én temettem ket ide. – Mióta vannak itt? – Talán négy napja – mondta Jokey, és újra betemette az egereket. – Soká bírják. – A mamád tud ezekr l az egerekr l? – Nem, és jobb lesz, ha nem is szólsz neki. – Megverne? – ? – vigyorodott el hitetlenkedve Jokey. – És apád? – Azt hiszem, szívesen eltángálna. De nem teheti. A mama rohamot kapna. – Mérges lenne apádra?
– Ugyan már, hülye. Rohamot kapna. Hadonászik, habzik a szája, meg minden. Összeesik és rángatódzik. – Jokey kuncogott. – De miért? – Szerintem csak így bír a papával. Papa szívesen csinálna velem valamit. De mama nem engedi, így hát azt tehetem, amit akarok. – És mit teszel? – Tehetséges vagyok. Mama mondta. – De mit teszel? – Túlságosan kíváncsi vagy. – Nem is hiszem, hogy bármi érdekeset tudnál csinálni, büdöske. – Hogy én nem tudok? – Jokey képe vörösödni kezdett. – Nem bizony! Csak a szád jár, de nem tudsz semmit. Jokey odament a kislányhoz, és úgy fújt az arcába, ahogyan a vasárnapi mozikban szokott a bozontos szakállú fickó a dinamitrudakhoz kötött, tiszta lelk cowboy képébe lehelni. – Nem tudok, mi? Precious nem adta meg magát. – Nem bánom, ha olyan ügyes vagy, mutasd meg, mit tudsz csinálni azzal az ötcentessel! Meglep módon Jokey zavartnak látszott. – Ki fogsz nevetni – mondta. – Nem foglak kinevetni – mondta szintén a kislány. Egy lépést tett el re, tágra nyitotta a szemét, megrázta aranyló loknijait, és hozzátette: – Igazán nem foglak kinevetni, Jokey... – Hát... – fordult Jokey a disznóól felé. A barna foltos koca a korláthoz dörgöl dzött, és csöndesen röfögött. Apró, vörös keretes szemét kegyeskedett a gyerekekre emelni, aztán visszatért a gondolataihoz. Jokey és Precious a kerítés alsó rúdjánál álltak, és lenéztek a koca széles hátára. – Nem mondod el senkinek? – kérdezte Jokey. – Persze hogy nem. – No jó. Ide süss! Láttál már porcelánmalac perselyt? – Persze – mondta Precious. – Mekkorát? – Hát, nekem ekkora van. – Az semmi. – A barátn mnek, Gladysnek pedig ekkora. – Az is semmi. – És bent a városban – mondta Precious – egy nagy drogériában EKKORÁT láttam – s két kezét egymástól vagy harminchüvelyknyire tartva mutatta. – Az elég nagy – ismerte el Jokey. – Akkor én most mutatok neked valamit. – Határozott hangon rászólt a foltos kocára: – Te most malacpersely vagy! A koca abbahagyta a dörgöl dzést. Mozdulatlanul állt. Sörtéi beleolvadtak a b rébe. Kemény és fényes volt – olyan fényes, mint a kislány kemény, új cip je. Hátának közepén megjelent egy nyílás – vagy már korábban is ott volt, Precious nem tudta eldönteni. Jokey el szedte a meleg, izzadtságtól ragacsos ötcentest, és bedobta a nyílásba. A koca belsejéb l távoli, tompa, üveges koccanás hallatszott. Mrs. Purney kijött a tornácra, s fáradt sóhajtással ereszkedett le az egyik fonott székre. – Sok velük a gond, igaz? – mondta Mrs. Brent. – Maga nem is tudja – nyögte Mrs. Purney. Mrs. Brent fölvonta a szemöldökét. – Precious példamutató kislány. A tanítón je mondta. Ezt nem volt könny elérni. – Igen, Precious nagyon jó kislány. De az én Joachimom, hogy is mondjam, tehetséges, tudja. És ez nagyon megnehezíti a dolgot. – Miben tehetséges? Mire képes? – Bármire – mondta némi habozás után Mrs. Purney. Mrs. Brent az asszonyra pillantott, látta fáradt, lecsukott szemét, és vállat vont. Rögtön jobban érezte magát. Miért kell az anyáknak mindig bizonygatniuk, hogy az gyerekük különb minden más gyereknél? – Az én Preciousem – mondta –, és ezt nem azért mondom, mert az én gyerekem, a korához képest nagyszeen zongorázik. Már a harmadik évfolyamot végzi, pedig még nincs nyolcéves.
– Jokey nem zongorázik – mondta Mrs. Purney, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. – De biztos vagyok benne, hogy tudna, ha akarna. Mrs. Brent elértette a kijelentésben rejl dicsekvést, s nem sorolt további példákat. Témát változtatott. – Szerintem nem is olyan nehéz elérni, hogy a gyermek engedelmes és udvarias legyen, ha keményen fogjuk. Nem gondolja? Mrs. Purney végre kinyitotta a szemét, és zavartan nézett Mrs. Brentre. – A legfontosabb, hogy a gyerek szeresse a szüleit. – Persze! – mosolyodott el Mrs. Brent. – De ezek a modern eszmék, hogy a gyermeket akkora szeretettel és szabadsággal kell körülvenni, míg végül valóságos kis zsarnok lesz bel le! Nos, ezzel én nem értek egyet! Természetesen nem Joachimra gondolok – tette hozzá gyorsan. – valóban aranyos gyermek, de... – Neki meg kell kapnia mindent, amit akar – mormogta különös hangon Mrs. Purney. A hangja szenvedélyes s ugyanakkor begyakorolt volt. – Boldognak kell lennie. – Mennyire szeretheti – mondta komiszul Mrs. Brent, aki eltökélte, hogy most már kicsikar valamiféle reakciót ebb l a gyönge, engedékeny asszonyból. És sikerült neki. – Gy lölöm – mondta Mrs. Purney. Ismét becsukta a szemét, s szinte mosolygott, mintha a szó kimondásától megkönnyebbült volna. Aztán hirtelen kihúzta magát, a szeme kikerekedett, s groteszkül félrehúzta a száját. – Nem gondoltam komolyan – mondta elfojtott hangon. Mrs. Brent lábai elé vetette magát, s szinte könyörgött. – Nem gondoltam komolyan! Meg ne mondja neki! Meg fog büntetni. Kilazítja a ház gerendáit, mikor alszunk. A reggelit kígyóvá-békává változtatja, s a kemenceajtó helyén megint az a nagy, vicsorgó száj fog tátogni. Ne mondja meg neki! Ne mondja meg! Mrs. Brent mélyen megdöbbent, s ugyan nem értett az egészb l semmit, de védelmez én átölelte a másik asszonyt. – Sokféle dolgot tudok csinálni – mondta Jokey. – Bármit meg tudok tenni. – Jé! – bámulta Precious a porcelándisznót. – Most mit fogsz csinálni vele? – Nem tudom. Talán megengedem neki, hogy megint disznó legyen. – Vissza tudod változtatni disznóvá? – Nem kell, te hülye. Magától is disznó lesz. Mihelyt megfeledkezem róla. – Mindig így történik? – Nem. Ha ezt a porcelándisznót széttörném, akkor tovább tartana, s a disznó is darabokban lenne, mikor visszaváltozik. Csupa vér meg bels ség – tette hozzá kaján vigyorral. – Egyszer egy borjúval megcsináltam. – Jé! – mondta még mindig kerekre nyílt szemmel Precious. – Ha nagy leszel, megtehetsz majd mindent. – Egen. – Jokey elégedettnek látszott. – De már most is megtehetek mindent, amit csak akarok. – Összevonta a szemöldökét. – Csak néha nem tudom, mit csináljak. – Ha nagy leszel, majd tudni fogod – mondta meggy déssel Precious. – Persze. Egy nagy házban fogok lakni a városban, és csak kinézek az ablakon, s az embereket kacsákká meg kígyókká változtatom. Akkora legyeket csinálok, mint egy héja vagy egy ló, és bezavarom ket az iskolákba. Ledöntöm a házakat, és agyoncsapom az embereket. – H ha, és nem kell majd zongoráznod, meg hallgatnod a vén tanárokat – kezdett lázba jönni Precious a lehet ségekt l. – És nem kell... ó! – Mi az? – Az a bogár. Utálom a bogarakat. – Ez csak egy szarvasbogár – mondta fölényesen Jokey. – Ide süss! Mutatok neked valamit. El vett egy doboz gyufát, s meggyújtott egy szálat. A bogarat megfogta mocskos ujjaival, s az ég gyufát a fejéhez tartotta. Precious figyelmesen nézte, míg a bogár nem mozdult többé. – Az ilyen dolgoktól félek – mondta, mikor Jokey fölállt. – Mert beszari vagy. – Nem vagyok beszari. – De az vagy. Minden lány beszari. – Te meg mocskos vagy és büdös – mondta Precious. Jokey nyomban a disznóólhoz ment, s a vályú mell l fölmarkolt egy maréknyi trágyát. Lendületes mozdulattal a kislányra hajította, úgy, hogy tet l talpig bemocskolta a ruháját, s egy nagy, nyirkos, ragacsos csomó jutott a bal oldali, fényl cip re is. – Ki a mocskos? Ki a büdös? – kérdezte kárörvend en Jokey.
Precious fölemelte a szoknyáját, és undorodva nézett végig magán. Szemébe könnyeket csalt a harag. Zokogva támadt a fiúra. Esetlenül, kislányosan ütötte és ütötte. – Hé! Kit mersz te megütni?! – kiáltotta meglepetten Jokey. Hátrálni kezdett, aztán hirtelen elvigyorodott. – Majd adok én neked – mondta, aztán szó nélkül elt nt. Precious fuldoklott a düht l és az undortól, letépett egy marék füvet, s tisztítani kezdte vele a cip jét. Aztán megpillantott valamit. Odanézett, fölsikoltott és hátrálni kezdett. Egy óriási szarvasbogár volt az, háromszor nagyobb a normálisnál, s feléje tartott. A saroknál egy másik bogár – vagy ugyanaz? – várta. Kemény, fekete, fényl cip jével rátaposott a bogárra, de olyan er vel, hogy a lába még fél óra múlva is sajgott t le. Mire visszaért a házhoz, a férfiak is megjöttek. Mr. Brent került egyet Mr. Purneyvel, hogy megnézze a kerítését. Míg el nem mentek, Jokeyt nem kereste senki. Mrs. Purney rémültnek látszott, s az is látszott rajta, hogy örül, hogy Mrs. Brent el bb távozik, mint hogy Jokey hazajönne vacsorázni. Precious nem mondott semmit bepiszkolt ruhájáról, s az adott körülmények között Mrs. Brent nem akarta faggatni. A kocsiban Mrs. Brent elmondta a férjének, hogy szerinte Jokey az rületbe kergeti Mrs. Purneyt. De másnap reggel kis híján bolondult meg, mikor Jokey el került. Nagyobb részben. Valóban meglep , hogy a bogárból milyen sok tapadt ahhoz a kemény, fekete cip höz, s mikor eljött az ideje, átváltozott azzá, amit Mrs. Brent a kislánya ágya alatt talált. Gálvölgyi Judit fordítása ********** GALAKTIKUS HOROSZKÓP 95 BAK december 22. –- január 20. Békésen baktat a BAK be a nyolcvanhatba. Busa kobakját lehajtva tartja az árva. (így vár a GALAKTIKÁRA.) Ha jól kezdett, igyekezhet tovább: tarthat bakot a nagyobb baknak. Közben nem árthat egykét hetykébb és bátrabb bakugrás. Rosszabb bakról jobb bakra ugrálhat a bakon, míg csak felülre kerülve felülhet is a bakra. A bakon pedig már vakon végigvághat a vágtató lovakon. De ne bízza el magát mégse, vigyázzon minden bakira, baklövésre; s a békére, mert a háborúban mindig a Bak a baka. Tartsa jól észben, hogy testrésze a térd (vagy a boka), bolygója a Szaturnusz, eleme a föld, s ha vesztire nem lát messzire, csak a fészerig, a Bakot is elf részelik. VÍZÖNT január 21. – február 18. Tíz dönt csatára vár a Vízönt . Számíthat húszra is, azt is megússza, s t akár a jég hátán csúszva is révbe jut ebben az évben, mert az ezen csillagzat alatt született magzat még lángelme is lehet néha. Bár látszatra léha, titokban roppant humánus érzelmeket rejteget. Bolygója az Uránusz, eleme a szélt l remeg leveg . Sóvár a technikára. Testrésze a tekerg csukló, mely mindent öntevékenyen önt le vékonyan. Ha vizét jól beosztja, biztos a kosztja, s a vezet posztja. Másképpen éppen a pálya apálya lesz a legf bb akadálya, hiába strapálja macát. Ám leküzdi ezen alaphibát, ha szorgalmasan olvassa a GALAKTIKÁT. Viszont nincs kizárva, hogy a fent említett csatákból csodára várva elveszti mind a tízet, ha nem önt tiszta vizet a pohárba. HALAK február 19. – március 20. A Halak hal alkata ez évben is változatlan marad: alacsony alak, hallgatag ajak. Csak néhány nagyobb falat felett tátong tágasabbra a száj, ha muszáj. Az id megszokott medrében halad. A nagy hal az idén is egy falasra megeszi a kis halat. Reméljük, a halhalálozási listákról a GALAKTIKA tábora hallgatólagosan lemarad. Ugyanis a galaktikus halak halszeme egyenest a jöv be guvad, így semmilyen tétlen vízi dúvad nem marad számukra észrevétlen. A hal – ez rávall – az idén is úszik az emelked árral. Bölcsen költse el hát a halpénzét, és ne tegye be gyatra kamatra! Vendégségben üljön a hallban, kerülje a hálót, hol a kerített halpalik könnyen bekapják a csalit. Ivásra ne adja fejét, se tejét, és nejét vegye rá, hogy ritkán rakjon le ikrát. Inkább gyönyörködjenek a sok halhatatlan dalban! Magáról tudja legalább, hogy a testrésze nem iszonyú uszonya, hanem a lába. Közege általában a jó folyó, a tó, a tenger, megannyi illat, íz... vagyis a víz. Kedvelje a langyos vizet! A hidegre esetleg ráfizet, ha viszont a közeg túl heves, akkor az már leves.
KOS március 21. – április 21. A Kos konok, okos fejét leszegve, szarva hegyéig rezegve, míg a patája a homokos földet kapálja, s dobálja az égnek, megy neki az évnek. Mindent, amit ott lel, okkal, ok nélkül öklel. Sok egyén végzi a szarva hegyén, de egy falat falat is gyakran csóvál a feje felett szarvára szúrva, mert csak mások félnek, fejjel megy a falnak. Mígnem odaszorulva beletörik a szarva, fejének nyele, mely nem acél, de a cél ezt feledtette vele. Egyszóval a kos kissé er szakos. Ilyen volt az apja, akit l gyapja formáját kapta. Ilyen lesz számos árván utána béget bárány. A Kos szerelme százfokos, síkság, magaslat neki nem akadály, csupa báj barikája után ha koslat. Ám ezt nem nézi sokáig nyájasan a saját nyája sem. Térjen meg aklába, mondja, hogy vaklárma az egész, s fizessen el a GALAKTIKÁRA. Kevesebb lesz a kára. hiszen idáig számos újságost felöklelt, miel tt lelt egy személyének méltán kijáró példányt. A Kos kis háborúk hóbortos katonája. Bolygója a Mars. Eleme az eleven ég t z, testrésze a merészen el re szegezett fajtajelleg fej, ami sokat fáj. Hogy ne legyen kára, vigyázzon minden Oroszlánra, Bikára! Az egyik lecsapja, a másik laposra tapossa. (Bár mondják, a lapos Kos már óvatos.) BIKA április 22, – május 21. Busa fejét lefele böki a bika. Szervesen hozzán tt szarva sem rezdül, mialatt néhány falat füvet legelve, s ezzel betelve, tekint el re az elve szerint eleve szeszélyesen veszélyes jöv id re. A Bika kissé borúlátó. Nem vár jót a világtól, s hogy némileg korrigálja ezt a fájó alaphibát, olvassa a GALAKTIKÁT. A Bika nem magas, de nyakas. Testrésze a törzséb l merészen el ível sanyag: a nyak, mely sohasem keszeg, csak úgy rezeg rajta a dús hús. A Bika buja pillantását érzi az egész gulya, vagyis a család, amelynek legalább az év háromszázhatvanöt napja során igazi apja. Bolygója – lehet bár vén is – maga a Vénusz, eleme az örök olthatatlan szomjára váró víz. A telivér deli Bika (fajtája legjobbika) ezért a tengeri utazásokat is kedveli. Ha itt az óra, szívesen száll hajóra, mely esemény a rá ható csillagzatokat serényen figyelembe véve, ez évben júniusban várható. Letéve a hivatalt, Madridban lát egy bikaviadalt és arat diadalt…: önmagán, mert bármin vagány lehet , azért békeszeret , és nem megy ki a goromba porondra. Helyette, kiállva a próbát, elrabolja Miss Európát. Mindenáron tombolja ki magát a nyáron, mert várja a járom! IKREK május 22. – június 21. A kecses Iker ez évben is sok becses sikert sikerre halmoz, így jutalmazza t a sok észt meg egyéb értéket számára mértéktelenül megduplázva ontó részeg természet. Kifogyhatatlan ez a készlet, ám a sosem rest Iker mégis mindig elégedetlen, új utat keresve kutat. Méltán hiszi, hogy bel le akad még egy-két példány. Mert folyton küzd és akar, testrésze a tüd s a kar. Eleme a mindenütt jelenlev leveg . Bolygója a merészen a Napot fürkész Merkúr. Az Ikernek ezért jön be az idén megint a szokás szerint kitervelt (idegeinken játszó) találkozása az idegenekkel. Hogy tudja, mi vár az ilyen esetben a jámbor földlakóra, legjobb megoldás, ha már az indulástól kezdve folyvást el fizet a GALAKTIKÁRA. S hogy a példányok kéznél legyenek, az Ikrek kett t vegyenek! A csillagok az Ikret arra intik, házassággal, mint mindig, ez évben is vigyázzon. Ha túljut a lázon, nehogy ráfázzon! Jobb, ha belátja, hiába várja, úgyse hasonlít rá a párja. RÁK június 22 – július 22. Bátran néz a Rák ma hátra. Neki arra van el re, s er re kapva vígan halad. Ma a nyer . Legyen bár férfi, is ies típus: gömbölyded alak, lágy vonalak, elomló sötét haj, s az olló, mely gyakorlati okokra vezetve vissza, mindig ott van a kezekben. A Rák szorgos, nem csalárd, élettere a család, mely öttagú legalább, de lehetne akár tíz. Eleme a víz, testrésze a gyomor, melynek nedve dönti el, komor vagy vidám a kedve. Bolygója a Hold, mely szintén fogyva és telve megújul újra: ez az életelve. Érzelme tengernyi, benne apály, dagály. Ebben van valami báj. Így lett nevelve, s így nevel is további rákokat. Bár okot sem ad rá, megzavarva könnyen jön zavarba. Ha f zik, pirul, akár a Rák. Ilyenkor lesütött szemmel olvassa a GALAKTIKÁT. Vigyázzon! Akár a Hold, változékony az élet. Ellensége a pimasz piaci mérleg! De ha ezt kizárja, s igazi párját megtalálja, még sok öröm várja. Csak hátráljon rája! OROSZLÁN július 23. – augusztus 22. Csillaga az égen ég felséges aranysörényes Nap. Eleme a nyers er vel parázsló t z, amely minden csodás gonosz vagy jó hatást felfokoz. Lám, mennyi kitüntet jellel jön már a világra az Oroszlán. Alig áll lábra, látja, nincs mása. Csak hivatott az uralkodásra. Ett l lehet néha hiú fiú- vagy gonosz lányoroszlán, de ha végre megérett, kellemesen alakul a jelleme. Heves, de egyenes, és nemes lelk . Híven bizonygatja ezt, hogy testrésze nem a parancsra termett mancsa, hanem a hívekért ég szíve. Szívét vesse latba, minden pillanatban népét szeresse! Minden bajból kilábol, ha bölcsességét a GALAKTIKÁBÓL meríti! Még jókedvre is deríti. Az övé a
nyár, bels tüzet fokozván hevesebb lesz az Oroszlán. Ilyenkor szokása egy kis leveg változás. Ám egy hasznos recept: útja során kerülje a kört, vagyis a cirkuszt és a ketrecet. A rab oroszlán harap. Csak a szerelemben ri meg a virágból barkácsolt rácsot. Szerelme ez évben is szüntelen, különben szíve szorulna. SZ Z augusztus 23. – szeptember 22. Félre a misztikát! A statisztikák szerint ez évben is januártól decemberig minden tizenkettedik honfitársunk Sz z. S bár ég benne t z, továbbra is az marad. A Sz zben ezért nincs harag. Józan életet él, testrésze a bél, jelleme a ledöngölt föld, melyen két lábon áll és kis lábon él általában. Bolygója a Nap körül jól helyezked Merkúr, ki legközelebb kerül a t zhöz, de maga nem hevül. A Sz z erre az évre se t z ki nagy célokat, fél okot adni a sors haragjának. Marad hát a gyors, kis, apró üzletek mellett, melyek a sz z kezet, ha kelletlenül is, de jutalmazzák, így áll hozzá a Sz z máshoz is általában. A GALAKTIKÁBA belesve el bb apróhirdetéseket keresne, de ha már ilyen újságot kapott, lassan elolvassa végig a lapot. S mert ilyen a mája, rögtön rossznak találja, de az új számokat már várja. A Sz z nem is olvas: gondosan bet z, mint ahogy egyre rovarokat t z gomboshegyre, vagy vágott virágot présel. Rézpénzt is gy jt, s még hamarabb aranyat. Az idén sok reménye marad, hogy n a gy jteménye. MÉRLEG szeptember 23. – október 23. Bevált elve szerint már el re mérlegelve tekint az el tte álló évre a Mérleg. Sohase téved. Két karja, még ha nem is akarja, gondosan a pontos értéket méri, bár sokszor arra kérik, hogy inkább takarja. Testrésze a vese, ahol nincs mese, egy perc alatt kiválik a salak. Eleme a lebeg porral telt leveg , amelyben minden molekula mérhet . A Mérleg sosem hajt térdet, ez évben is végleg híve marad a függetlenségnek. Ragaszkodik ingadozási jogához, miközben mások minden tettét mérlegre teszi. (Amivel a kiszemelt mérlegelt kedvét veszi) így a Mérleg el l embertársai gyakran kitérnek. Bár bolygója a Vénusz, mellette lebénulsz, s n mérlegre tett kedvese pedig egy ideig t r, aztán méregbe gurul. Hogy az év végi mérlegen kedvez legyen az egyenleg, a Mérleg gyakrabban függessze fel magát. Nem árt egy kis mértékletesség az életben, a méretlen percek a Mérlegnek is többet érnek. Egyszer a mérték is kifárad, s pótlás nélkül elfogy az er . Ezért fizet el a GALAKTIKÁRA. SKORPIÓ október 24. – november 22. A szúró tekintet el re tekinget. A Skorpiót csak a tények érdeklik, vagyis a lényeg. A hozzá hasonló lények számára nincsenek más erények. Eleme a hideg, idegnyugtató víz, ám testrésze maga a vészes nemi szerv, és bolygója nem a rébuszokban cseveg Vénusz, hanem a hars, diadalra tör Mars. A Skorpió szívén kéreg, fegyvere a méreg, amellyel halálos pontosan talál is. A Skorpióhoz közel áll a halál, életen-halálon túl kedves helye mégis az álom. Ám mérge itt is sebet ejt az ideálon, fél, hogy hamis, amit igaznak talál ma. Csak a GALAKTIKÁTÓL lesz nyugodt az álma. A Skorpió csak akkor lesz boldog, ha nem kapkodva el a dolgot a tavalyinál több vért ontott, s a beszédes célt elhalkítja a találat. Egy még neki is javára válhat. NYILAS november 23. – december 21. Ruganyos testtel áll lesben már az év elején a Nyilas. ( nem a pajzán szerelemvadász, aki felajzván fegyverét, halálosan pontos telitalálataival szerelmeket szövöget, nem is volt a történelmi szégyenfolt nem olyan régen, a céltudatos csillagvadász, akit kalandra z eleme, a t z.) Testrésze a csíp és a comb. Így nem gond a lövés, és kés bb sem veri a földhöz a zsákmány terhe. Bolygója a Jupiter, de hogy ne legyen kára, igényt tart már a teljes GALAKTIKÁRA. A Nyilas végzetesen önérzetes, de ha kell, nyel is, s t felettébb ügyesen hízeleg, táncol borotvaélen és más köszörült acélon. Néha túll a célon, vagy túlfeszíti a húrt. Bár sokat tanult az els baklövések óta. Ez az év hoz majd sok jót a Nyilasnak, sok vastag célpontot. (Egyért kap fél pontot, a másik felet csak, ha átlövi a falat.) Legjobban a roppant égi célokra vágyik. (Ha odal het, ez már bel le el leg.) A földön esetleg visszal nek. ********** GALAKTIKA TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS FOLYÓIRAT Megjelenik havonta szerkeszt : Sziládi János szerkeszt -helyettes: Kuczka Péter Kiadja a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Felel s kiadó: Sziládi János igazgató
Szerkeszt ség és kiadóhivatal: Budapest XIV., Május 1. út 57-59. Telefon: 212-390. Levélcím: Budapest, Pf. 277. 1392 (85-3508), Szikra Lapnyomda, Budapest Felel s vezet : Csöndes Zoltán vezérigazgató Munkatársak: Halmos Ferenc olvasószerkeszt , Zigany Edit tervez . Szentmihályi Szabó Péter f munkatárs Beszédes Natasa tördel szerkeszt . Bittó Éva szerkeszt ségi titkár Terjeszti a Magyar Posta El fizethet bármely hírlapkézbesít postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapel fizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a 215-96162 pénzforgalmi jelz számra. El fizetési díj fél évre 168 Ft, egy évre 336 Ft. Egyes szám ára 28 Ft. HU ISSN 0133-2430 Kéziratokat és képeket nem rzünk meg és nem küldünk vissza!
