Nyitott szemmel szeretni

Nyitott szemmel szeretni Jorge Bucay Európa (2011) Értékelés: ★★★★☆ Címkék: Regény, Argentin, Párkapcsolat

„Hiszem, hogy a szerelem egyszerűen megtörténik.”Jorge Bucay egyik legnépszerűbb, kultikus műve, melynek rajongói évek óta külön honlapon osztják meg egymással párkapcsolati problémáikat."A párterápiákon rengeteg idő megy el azzal, hogy a felek megpróbálják meggyőzni egymást, ki mit csinál rosszul. Pedig többre jutnának, ha nem ítélkeznének, nem akarnák megváltoztatni egymást, hanem egyezségre törekednének. Ha örökké az orrod alá dörgölöm a hibáidat, ha azért élek, hogy megmutassam, hogyan kellett volna viselkedned, ha minduntalan formába öntöm, megszabom a dolgok menetét, akkor talán elérem (talán), hogy hülyének érezd magad, vagy, ami rosszabb, faképnél hagyj, vagy, ami még rosszabb, hogy maradj, és bosszants tovább. De én azt akarom, hogy meghallgass, hogy érdeklődve figyelj rám, nyisd ki a füled, engedd be rajta a vágy és a szeretet szavait. Ha valóban ezt akarom, akkor meg kell tanulnom beszélni magamról, az igényeimről, legfőképpen pedig arról, hogy mit vált ki belőlem a viselkedésed. Elég csak ennyit szem előtt tartani, és valószínűleg sokkal könnyebben hallgatsz majd meg."A 2000-ben megjelent Nyitott szemmel szeretni a Latin-Amerikában és ma már számos más országban is óriási sikereket arató Jorge Bucay egyik legnépszerűbb könyve. Szerzőtársával, a szintén pszichoterapeuta Silvia Salinasszal finoman szőnek össze egy fordulatos szerelmi és kiberregényt pszichológiai esettanulmányokkal és lelki tanácsokkal. A mű elbeszélője, az épp szakításban és lelki válságban lévő Roberto a szerver egy furcsa technikai hibája miatt belekeveredik két pszichológus – Laura és Fredy – szerelemről és párkapcsolatokról folytatott levelezésébe, mely egy könyv születését hivatott elősegíteni. Az e-mailek épp jókor jönnek, mintha csak neki szólnának. Egyre hasznosabb segítségnek érzi az ismeretlen Laura naponta, hetente megjelenő pszichológiai eszmefuttatásait, lassan szinte függővé válik, sőt ő maga kezd el levelezni vele. S végül nemcsak egy könyv születik meg, hanem – talán – egy szerelem is elkezdődik… ha úgy akarjuk.

Fordította Lukács Laura

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2011

Jorge Bucay

nyitott szemmel szeretni

Elgondolkodtató kaland, amely a párkapcsolat igazi értelmét kutatja

Jorge Bucay: Amarse con los ojos abiertos

Copyright © 2000 by Jorge Bucay

The translation follows the edition by RBA Libros, S.A. Barcelona 2003 Published by arrangement with UnderCover Literary Agents

Hungarian translation © Lukács Laura, 2011

Készítette: KóborAngyal és Kókusztekercs

Roberto Franciso Gómeznek, akinek a segítsége nélkül lehetetlen lett volna megírni ezt a könyvet

Előszó

Nem könnyű feladat manapság párokról szóló könyvet írni párok számára. Aki ilyesmire vállalkozik, komolynak, ugyanakkor szórakoztatónak is szánva a végeredményt, nagy fába vágja a fejszéjét. Ebben a „regényes párelméletben” vagy „párelméleti regényben”, amely jól megfelel sa-ját munkamódszeremnek, igyekszem mindent átadni, amit a szerelmesek között lehetséges összhangról vagy civódásuk természetéről tudunk. Már sok-sok évvel ezelőtt megfordult a fejemben egy ilyen – párkapcsolatokról szóló – könyv gondolata; egy olyan könyvé, amelyet magam is szívesen olvasgattam volna a kedvesemmel együtt, amikor több mint harminc éve komolyan fontolgatni kezdtük, hogy összeházasodunk. De akkor még nem volt ilyen könyv, én pedig még nem tanultam meg, amit ma tudok. Az itt tárgyalt témák némelyikébe tanárom, a chilei pszichiáter Adriana Schnake Silva vezetett be, akinek irányításával Fritz Perl Gestalt elméletének terén az első lépéseket tettem; más meglátásokat – a legtöbbet – Perlátói tanultam, akivel az elmúlt negyven évet leéltem, és aki megtanított rájuk, maga is okulva és velem átélve a szenvedélyes egymásra találás örömét, majd azt, hogyan lehet szeretni, türelmesen megérteni és meghallgatni egymást – így válhattunk mindketten érett emberré egymás oldalán. A fennmaradó témák azokból a be-szélgetésekből bontakoztak ki, amelyeket Silvia Salinasszal

folytattam; hathatós, őszinte támogatásának különösen sokat köszönhetnek a könyv elméleti felvetései, a párkapcso-latokban megvalósuló kölcsönhatások elemzése. Regényem kidolgozásának egyik legnehezebb, ugyanakkor leghálásabb része volt, hogy Silviával végigmentem az egész szövegen. Így Laura és Roberto, a regény két főszereplője mellett a szavakon át magunk is megtapasztaltuk, ami velük történik. Mindezen igyekezet eredménye a jelen kísérlet, hogy eredeti formában és egyszerű nyelvezettel bemutas-suk az olvasónak azokat az elemeket, amelyeket párterápiás foglalkozásaink lényegének tartunk. Különös gonddal törekedtem minél alaposabban bemu-tatni, hogyan teremthető meg az összhang egy párkapcso-latban, illetve mi okozhatja annak hiányát, hiszen az utóbbi miatt keresnek szakmai segítséget nálam a bajba jutott párok. Leginkább gondolat- és vitaébresztő írást szeretnék az olvasók kezébe adni, hangsúlyozva, hogy minden, ami benne szerepel, gyakorlati tapasztalaton, nem pedig puszta elméleten alapul, és mint ilyen bármikor kétségbe vonható, sőt vonandó. A tükör, amelyet – tetszik, nem tetszik – partnerünk tart elénk, megbízhatóbb képet ad, mint amilyet egyedül vala-ha is kaphatnánk magunkról; részleteiben lehet helyes vagy téves, hasznos vagy zavaró, tiszta vagy konfliktus forrásaként szolgáló – de mindenképpen szerethető lényt mutat. Ez azért van, mert aki szeret, az kilép önmaga belső világából, hogy befogadja a Te fogalmának lényegét. Ez a Te, amely rajtam kívül van, mégis oly közel, segít megérte-nem, amennyiben meg akarom érteni, és engedem, hogy ki vagyok valójában. Hangsúlyozom, hogy akarom és engedem, mert a szeretethez mindig két ember kell, és – mint Laura mondja a szövegben – „amit felépítenek, romba dől, ha csak egyikük is ellene játszik”. Szívesen gondolok arra, hogy ezt a könyvet emberi szenvedélyekről szóló, lebilincselő regényként lehet olvasni, amely nemcsak megbolydult érzéseinket tárja elénk, hanem tele van izgalmas feszültséggel is, és mint annyi minden az életben, eredeti és váratlan befejezéssel ér véget.

Buenos Aires, 2007. október

ELSŐ KÖNYV rofrago@

1. FEJEZET

Szokása szerint bekapcsolta a számítógépet, majd ki-ment egy csésze kávéért. Utálta, hogy a gép – vagy holmi rendszergazdák, esetleg maga a valóság – megvárakoztatja, és ő még csak nem is tiltakozhat.

Amikor a program trillázva megnyílt, a sárga telefon-ikonra vitte a kurzort, és kétszer kattintott az egér bal gombjával. Aztán visszament a konyhába, mintha csak bele akarna pillantani a hűtőszekrénybe, hogy meggyőződjön róla, nincs benne semmi csábító, pedig igazából a gép előtt leplezte, milyen sóvár türelmetlenséggel várja kapcsolódását a világhálóhoz. Mint minden kibernauta, Roberto is ilyen utálatos kap-csolatban állt a számítógépével. Aszerint, hogy a gépnek milyen napja volt, több vagy kevesebb bosszúsággal élte meg ezt az ellentmondásos viszonyt, éppen úgy, mint amikor egyszer csak rádöbbenünk, hogy ki vagyunk szolgál-tatva egy szeretett személy vágyainak, jóindulatának vagy valamely szeszélyének. De aznap jó napja volt a gépnek. Gyorsan, gyanús zör-gés nélkül töltötte be a vezérlőprogramokat, és – hála az égnek – nem jelent meg a képernyőn a szokásos figyelmeztető üzenetek egyike sem: A dxc.frtyg.dll fájl nem található Kívánja manuálisan folytatni a keresést?

A C meghajtó nem létezik. Új keresés, Leállítás vagy Mégse? A program érvénytelen műveletet kísérelt meg, és le fog állni. Bezár Helyreállíthatatlan hiba az Ex_oct. Put fájlban Újra próbál vagy Elvet?

Semmi ilyesmi. Csodálatos napnak indul a mai. Megnyitotta elektronikus postafiókja kezelőprogramját, gépiesen beírta a jelszót. A gép csilingelt, aztán kinyílt a képernyőn a beérkezett üzenetek ablaka.

„Hello, rofrago. Hat (6) új üzenete van.”

Rofrago fantázianévvel sikerült regisztrálnia magát az ingyenes levelezőrendszerben. Szeretett volna egyszerűen roberto@… lenni, de nem ment, egy másik Roberto ugyanis már lefoglalta ezt a felhasználói nevet. Volt egy Rober… egy Bob… egy Francisco… és Frank… meg Francis… is. Így aztán keresztes családneve első szótagját egymás mellé téve (Roberto Francisco Gómez) [email protected] felhasználónéven regisztrált. Kortyintott a kávéjából, majd rákattintott a beérkezett üzenetekre. Az első e-mailt Emilio barátja írta Los Ange-lesből. Nagy megelégedéssel olvasta, és elmentette a „Levelezés” mappába.

A második megrendelést tartalmazott; egy új film- és színművészeti lap számára kértek tőle piacfelmérő tanul-mányt. Örült a munkának, mindjárt át is helyezte a levelet a „Munka” mappába. A következő kettő kéretlen reklám volt. Valaki valamit el akar adni bárkinek, aki elég ostoba, hogy megvegye… Ó, mennyire bosszantja, hogy engedélyét sem kérve megszál-lók árasztják el magánszférája rejtekhelyeit! Gyűlölte az ilyen e-maileket, akárcsak a mobiltelefonját elérő személytelen hívásokat: „Örömmel tudatjuk, hogy az Ön nevét ki-húzták egy sorsoláson, s így két jegyet nyert Kukutyinba! Nincs más dolga, mint befáradni irodánkba, megadni személyes adatait, aláírni a nyomtatványunkat, és írásban be-leegyezni, hogy díjmentesen postázzunk Önnek egy adag csodálatos…” Gyorsan kitörölte mindkettőt, de a következőnél, amelyet barátja, Ioschua írt, hosszabban elidőzött. Figyelmesen elolvasott minden mondatot, és megpróbálta elképzelni, milyen arcot vágott hozzájuk Iosch, mi-közben írt. Régóta nem látták egymást… Hosszú levélben fog válaszolni, gondolta. De nem most rögtön. A beérkezett üzenetek mappájában hagyta a levelet, hogy legközelebb azonnal lássa, és mindjárt eszébe jusson, hogy válaszolnia kell rá .

Az utolsó üzenet felkeltette a figyelmét. Ismeretlen feladótól érkezett: [email protected]. A tárgynál csak annyi szerepelt, hogy „Neked küldöm”. Roberto névjegy-kártyáján az elektronikus címe is szerepelt, azt hitte hát, hogy újabb munkafelkérést kapott. „Nagyszerű!”, örven-dezett. Megnyitotta az üzenetet. Egy bizonyos Fredyhez szólt, akinek valaki az üdvözletét küldte, majd csapongó sorok következtek egy párkapcsolatokról szóló könyvről. Aláírás: Laura.

Roberto nem emlékezett semmiféle Laurára, és semmiféle Carlosra, akik írhattak volna neki, a levél tárgyához pedig végképp nem volt köze, így hamar átlátta, hogy bizonyára tévedésből került hozzá az üzenet, melyet azonnal törölt – nemcsak a számítógépről, hanem az agyából is. Az-tán kikapcsolta a gépet, és elindult a munkahelyére.

A következő héten újabb e-mail érkezett a [email protected] címről. Roberto nem egészen öt másodperc alatt döntött, és megnyomta a „Törlés” gombot. Ezek az epizódok a legcsekélyebb jelentőséggel sem bírtak volna az életében, ha három nappal később nem érkezik Carlostól újabb „Neked küldöm” tárgyú üzenet, eljut-tatva hozzá Laura újabb levelét. Kissé bosszúsan, bele sem pillantva törölte az üzenetet. Laura harmadik üzenete a negyedik héten érkezett. Roberto azért határozta el, hogy megnyitja, mert ha rájön, hol csúszik be a hiba, el is háríthatja. Mi értelme ismételten átélni azt a kis megelégedést és izgalmat, amelyet minden küldemény érkezésekor tapasztal, csak hogy mindjárt utána kiderüljön, nem is neki címezték? Így szólt az üzenet:

Kedves Fredy, Hogy tetszett, amit írtam neked? Megbeszélhetjük, és ki is cserélhetjük azokat a részeket, amelyekkel nem értesz egyet. Beszéltél már Miguellel? Annyira izgat a könyv gondolata, hogy abba sem tudom hagyni az írást. Itt megy egy újabb adag.

Ezután hosszú szöveg következett a párkapcsolatokról. Robertónak véletlenül belefért az idejébe, hogy átfussa.

Akinek megromlik a párkapcsolata, többnyire hajlamos a másik felet hibáztatni. Világosan látja, miben kellene a másiknak megváltoznia ahhoz, hogy működjék a kapcsolat, de igen nehezen ismeri fel, mivel járul hozzá ő maga a problémák kialakulásához. Beszélgetés közben gyakran teszem föl a következő kérdéseket párkapcsolatukat rendezni kívánó embereknek: – Mi bajod van? Mire ő így felel: – Az a bajom, hogy nem érti meg… Nem hagyom annyiban: – De neked mi bajod? És ő megint csak így felel: – Az a bajom, hogy nagyon agresszív! Én pedig az unalomig ismételem: – De mit érzel te? Mi bajod van neked? És bizony mindenkinek nehezére esik arról beszélni, hogy neki mi a baja, neki mire van igénye, és ő mit érez. Mindig mindenki a másikról akar beszélni. Párkapcsolati konfliktusokkal sokkal nehezebb úgy szembenézni, hogy a „mi bajom nekem magamnak?” kér-dést próbáljuk megválaszolni, mint ha csak bosszúsan megállapítjuk: az okozza a problémánkat, hogy nem a megfelelő emberrel élünk. Sok pár végül azért válik el, mert mindkét fél azt hiszi, másvalakivel majd jobb lesz, később mégis hasonló helyzetben találja magát, és rá kell jönnie, hogy egyedül a narrátor változott meg. Ezért a kölcsönös meg nem értéssel szemben először azt kell tudomásul venni, hogy a nehézségek szerves ré-

szét képezik egy szerelem alakulásának. Konfliktusok nél-kül elképzelhetetlen a bensőséges viszony. Tegyük félre az eszményi partnerről alkotott vágyképünket, azét az emberét, akivel örökké szerelmesen, összetűzések nélkül élhetünk. Meglepő, mennyire szeretnénk hinni benne, hogy ez az eszményi állapot elérhető. „…és amikor X. úr rádöbben, hogy a feleségét hidegen hagyja az efféle regényes, eszményítő romantika, bema-gyarázza magának, hogy bezzeg ők mások, igenis megte-remtették az áhított idillt, csak neki nem volt szerencséje… Ugyanis tévedésből olyannal kötötte össze az életét, aki nem neki való…” De nem! Nem így van! Nem igaz, nincs tévedés, nem a személyt választotta meg rosszul. Egyetlen tévedés van, éspedig az, ahogyan ő a házas-ságot és a tökéletes partnert előre elképzelte. Nos, engem bizonyos tekintetben megnyugtat, hogy ami nekem nincs, az másnak sincs, az eszményi partner fogalma merő fikció, semmi köze a valósághoz.

Az a gondolat, hogy a szomszéd kertje zöldebb, hogy másnak sikerült, ami nekem nem, minden jel szerint rengeteg szenvedést okoz. Szeretném, ha ezeknek az igazságoknak a felismerése hozzájárulna, hogy megszabaduljunk mérgező érzelmeink-től. Köztudott, hogy egészen megszépül a valóság abban a pillanatban, amikor elhatározom, hogy maximálisan élvezni fogom az életet, nem pedig szenvedek, mert elillant egy illúzió, vagy nem valósult meg egy álom. Javaslom hát, hogy a lehetséges életből induljunk ki, abból hozzuk ki a lehető legjobbat. Azért szenvedni, mert semmi sem olyan, amilyennek el-képzeltem, nemcsak haszontalan, hanem gyerekes is.

„Ezek a pszichológusok sosem fogják megtanulni, hogy kell kezelni egy számítógépet”, gondolta Roberto, és eszébe jutott, hányszor kért tőle műszaki segítséget pszichológus barátnője, Adriana. Újból jól megnézte a címzettet: [email protected] R-O-F-R-A-G-O. Semmi kétség! Az üzenetet az ő postafiókjába szánták. Néhány pillanatig mozdulatlanul meredt a képernyőre. Kielégítőbb magyarázatot kell találnia az e-mailek rejtélyére, Laura kibernetikai ügyetlensége ugyanis semmit sem magyaráz meg. Aztán arra gondolt, hátha a címzett, azaz Fredy felhasználóneve nagyon hasonlít az övéhez. A postafiókok létre-hozását automatikus rendszer vezérli, így a szerver már egészen apró eltérésekkel is engedélyez új fiókokat. Nyilván Fredynek sem sikerült (akárcsak neki) a keresztnevé-

vel regisztrálni, ezért a családnevéhez, vagy a kutyája ne-véhez, vagy tudj' isten, mihez folyamodott. Elektronikus levélcíme tehát valami olyasmi lehet, mint rodrigo, rodrago vagy rofraga… És Laura rosszul írta föl. Valahol valaki nem kapja meg a neki szánt anyagot, egy pszichológus pedig csak ír és ír valamit, ami sosem érkezik meg a címzetthez. Tiszta sor. Minden világos. És most mi a teendő? Hétvégén, ha lesz egy kis ideje, ír Laurának, figyelmez-teti, hogy téves címre küldi a leveleit, ő pedig ezek után bizonyára kideríti Fredy Rofraga (elhatározta, hogy így fogja hívni) valódi elérhetőségét. Roberto kikapcsolta a számítógépet, és elindult az irodába.

Laura sorai egész nap a fejében jártak, aztán amikor késő délután felhívta a barátnője, pillanatok alatt véget nem érő vitába bonyolódtak, mint mostanában annyiszor. Cristina a szemére hányta, hogy sosem ér rá, ezért seho-vá sem járnak. Ha nem dolgozik, akkor épp kipiheni, hogy dolgozott, és amikor a kettő közül egyiket sem csinálja, akkor a számítógépe előtt ül, szó szerint és jelképesen is a vir-tuális valósághoz „kapcsolódva”. Robertónak is volt kifogása. Cristina túl sokat vár el tőle, holott igazán megérthetné, hogy őt egyedül az Internet kapcsolja ki, különben is joga van a szabadideje egy részét azzal tölteni, ami neki tetszik.

– Aha, értem! Szóval, velem lenni, az nem tetszik… – állapította meg Cristina. – Hát… Néha tényleg nem… – felelte Roberto, ami (vélte később) túlzott őszinteség volt.

– Például mikor? – Például amikor panaszokkal és szemrehányásokkal halmozol el. Cristina lecsapta a telefont. Ahogy ott ült, kezében a kagylóval, Robertónak eszébe jutott előző barátnője, Carolina, és utolsó veszekedésük, majd rögtön utána bevil-lant az agyába egy mondat, amelyet aznap reggel olvasott Laura e-mailjében:

…..később mégis hasonló helyzetben találja magát, és rá kell jönnie, hogy egyedül a narrátor változott meg…”

És eszébe jutott ez is:

„Mindig mindenki a másikról akar beszélni.”

Hát persze! Ezt csinálják Cristinával, valahányszor ve-szekszenek. És ez vetett véget Carolinával

való kapcsolatának is. Azért távolodott el Carolinától, mert azt hitte, hogy egy másik nővel jobb lesz.

Aznap délután valamivel korábban távozott az irodából. Elhatározta, hogy még egyszer elolvassa Laura párkapcsolatokról szóló szövegét. Hazaérve az előszobában álló régi, szürke karosszékre hajította a zakóját, és azonnal bekapcsolta a számítógépet. Talán még soha nem ment ilyen lassan a programok be-töltése, de hosszú várakozás után végre kinyithatta levelezőprogramját, és rákattinthatotta „Neked küldöm”-re. Ez az.

Kijelölte a szöveget, majd átemelte a szövegszerkesztőbe. Ezután „nekedküldöm.doc” néven mentette, majd megkereste benne azokat a mondatokat, amelyek eszébe jutottak. Sárga szövegkiemelővel megjelölte őket, talált újakat is.

„Tegyük félre az eszményi partnerről alkotott vágyképünket.” „Ami nekem nincs, az másnak sincs.” „A lehetséges életből induljunk ki, abból hozzuk ki a lehető legjobbat.” „A nehézségek szerves részét képezik egy szerelem alakulásának.”

Furcsán vegyes érzések vettek rajta erőt: meglepetés, iz-galom, szégyenérzet, zavar. Néhányszor már megtapasz-talta ezt a különös érzést; mintha rejtélyes módon éppen azt hozná az útjába az élet, amire a legnagyobb szüksége van. Jól emlékezett a napra, amikor – bő egy éve – megis-merte Cristinát. Eléggé el volt búsulva, sőt keseredve. Fájt a Carolinával való szakítás, de ez csak a jéghegy csúcsa volt, s hogy milyen mély depresszióba esett, azt ő maga is csak abból sejtette, hogy három hétig eszébe sem jutott lemenni az utcára. Csak gubbasztott otthon, a telefont sem vette föl, hagyta csörögni, míg be nem kapcsolt az üzenetrögzítő; a felgyűlt üzeneteket aztán letörölte, többnyire meg sem hallgatta őket. Aznap délután már annyira unta önnön tehetetlenségét, hogy elhatározta, új üdvözlő szöveget mond az üzenetrög-zítőre, méghozzá ezt: „Elutaztam. Ne hagyjon üzenetet, senki sem fogja meghallgatni.” Becsületes, sőt hősies elhatározásnak érezte, hogy ezentúl nem ámítja visszahívással a barátait. De amikor felhajtotta a készülék fedelét, hogy rögzítse az új szöveget, megszólalt egy hang. – Szia, Cristina vagyok. Nem ismersz. Felipe adta meg a telefonodat. Nem akarok mellébeszélni: az az igazság, hogy szombaton hivatalos vagyok egy buliba, és szörnyű lenne, ha egyedül, jobban mondva FACÉRUL kellene odamennem. Felipe szerint jó fej vagy, szórakoztató és okos (vagyis éppen olyan, amilyet felírt az orvosom). Ha ez igaz, és van kedved a jó társasághoz, ráadásul egy oltári buliba is elmennél, péntekig hívj fel a 63 124 376 számon. Ha Felipe hazudik, és nem olyan vagy, amilyennek mondott, akkor bocsánat, vedd úgy, hogy téves hívás volt.

Miért játszotta le a telefon az üzenetet, amikor ő egyik gombhoz sem nyúlt? Rejtély. És Felipe, akit alig ismer, miért mondott róla ilyen hülyeségeket? Rejtély. Minek képzeli magát ez a nő, hogy így provokálja? Rejtély.

Persze fölhívta…

És tessék, újra megmagyarázhatatlanul bekövetkezik ugyanaz. Egy számára ismeretlen pszichológusnő a világ valamelyik csücskéből párkapcsolatokról szóló írásokat küldözget a világ másik csücskébe egy férfinak. Ám üzenetei érthetetlen módon őt, Róbertot találják meg, ráadásul éppen olyan üzenetek, amilyenekre neki szüksége van. Varázslat.

Pedig meg volt győződve róla, hogy az efféle véletlenek babonás hívőkkel, ezoterikusokkal, vagyis fanatizmusra hajló emberekkel szoktak megesni. És akár egyetlen isten, akár százezer létezéséről van szó, mindenki arra használja a Mindenhatóba vetett hitét, hogy megmagyarázza mindazt (egyébként eléggé fantasztikusan), amire a logika nem ad választ, az istenség eszméjében keresve menedéket, megkönnyebbülést, és bizonyságot, hogy az egyéni boldo-gulás nem egyszerűen a véletlen szeszélyétől függ, és nem is az emberi siker vagy kudarc eredménye. Még ő is megnyugodna, gondolta Roberto, ha el tudná hinni, hogy valaki vagy valami végre kézbe veszi a jövőjét, vagy ha meggyőződhetne róla, hogy a sorsa a maga teljességében már meg van írva. Sajnos egyikben sem képes hinni. Vagyis nem tehet mást, mint hogy a véletlen és az esetlegesség számlájára írja azt, amit nem tud megmagyarázni.

Véledenek… Szerencse… Egymást keresztező energiák… Olyan szó után kutatott az agyában, amely találóan határozná meg ezt a különös érzést. A terápián azt tanulta, hogy aki még a tényeket sem tudja megnevezni, az sosem lesz képes tudatosan alakítani az életét. A hiányzó szót keresve feküdt le. Mondatokat, szótagkombinációkat próbálgatva nyomta el az álom. Hajnalban felriadt. Valami nagyon rosszat álmodhatott, mert az ágya föl volt dúlva, és a gombóccá gyűrt lepedő a szoba túlsó sarkába hajítva hevert. Mozdulatlanul feküdt tovább, és behunyt szemmel próbálta felidézni az álmát. De csak nagyon zavarosan emlékezett: számítógépek százai-nak monitorján szavak sorjáznak, szaporodnak szédítő iramban, nőnek egyre, míg be nem töltik a képernyőket… Aztán túlfolynak a széleken, és fokozatosan elárasztják a kézzelfogható valóságot…

Tele van szavakkal a világ, gondolta. Túl sok a szó. Nyelt egyet, fölkelt. Zuhanyozás közben elhatározta, hogy nem megy be az irodába. Sok olyan tennivalója van, ami-hez ki sem kell tennie a lábát otthonról. Egy darabig papírokkal pepecselt, de aztán egyre súlyo-sabban telepedett rá az unalom, ez a rém, melyet túlságosan is jól ismert. Fölemelte a kagylót. Kis szerencsével még otthon találja Cristinát. – Szia – köszönt Cristina személytelenül. – Szia – mondta Roberto, békítő hanglejtéssel kísérletez-ve. – Szia – ismételte Cristina, mint akinek terhére van az egész. – Beszélnünk kell – jelentette ki Roberto. – Miről? – Cristina nyilván eltökélte, hogy nem könnyíti meg Roberto dolgát. – A tanzániai politikai helyzetről – gúnyolódott ő. – Hah! – így a rövid válasz a vonal túlsó végén. – Tényleg, Cris, találkozzunk ma este. Sok mondanivalóm van, és szeretnék felolvasni neked egy szöveget, amely az Interneten ért el. – Miféle szöveget? – Párkapcsolatokról van benne szó. – És hogyhogy „elért”? – Majd elmesélem… Nyolckor a bárban?

– Nem, inkább gyere értem, otthon leszek – éreztette a hatalmi fölényét Cristina. – Rendben van – felelte Roberto –, addig is szia. – Szia.

„Majd elmesélem”, mondta Cristinának. De elmeséli-e valóban, hogy jutott hozzá Laura szövegéhez? Dehogy me-séli. És miért nem? Mert az írás egy magánlevelezés részét képezi, ezért eljárása egy idegen magánélet nyilvánvaló megsértésének is tekinthető. Jobb, ha Cristina nem tudja meg, hogy képes volt belekukucskálni mások életébe. Biztosan helytelenítené, és valószínűleg ingerülten lefitymálná a levélben foglaltakat is. Igen ám, gondolta Roberto, de hogy Laura szavával él-jek, Cristinától függetlenül, mi bajom van nekem? Joga volt-e idegenek levelezésébe belenézni? „Igazából én magam helytelenítem”, válaszolta meg magának a kérdést.

Feltápászkodott a székből, bekapcsolta a számítógépet. Megnyitotta a szövegszerkesztőt, és rövid levelet írt.

Laura, Az én postafiókomba érkeznek meg azok a levelek, amelyeket Fredynek szán, és amelyekben egy valószínűleg párkapcsolatokról szóló könyv részei találhatók. Bizonyára rosszul írta be a címzett elektronikus posta-címét. Üdvözlettel: Robert Francisco Gómez

Megnyitotta a levelezőrendszert, hogy elküldje az üzenetet. A program automatikusan csipogott, majd kinyílt a beérkezett üzenetek ablaka, ahol ez állt: „Hello, rofrago. Egy (1) új üzenete van.”

Megremegett. Rákattintott a beérkezett üzenetekre; fél-kövér betűkkel megjelent a még olvasatlan üzenet feladója és tárgya.

[email protected]: Neked küldöm Testében – különösen hátában, vállában és jobb karjában – érezte a kívánsága és az elvei közti konfliktus feszültségét. Tétovázott. „Semmi keresnivalóm más magánéletében”, figyelmeztette magát. Majd rögtön eszébe jutott egy informatikai folyóirat címlapjának jelmondata is: „Internet: a magánszféra nélküli végtelen.”

Például a hackerek, gondolta, fiatalok ezrei, akik a világ-hálón szörfözve töltik életük java részét, feltörve az útjukba kerülő adatbázisokat, és akiknek épp az a kihívás, hogy bármely védett számítógéphez hozzáférjenek, legyen az az ország legnagyobb könyvtáráé, a sarki patikáé vagy a Pen-tagoné. Fiúk, lányok a világ minden részén hosszú órákat töltenek belépési kulcsok, titkos jelszavak és információs kódrendszerek megfejtésével, és ha komoly agymunkával sikerült hozzáférniük a kívánt adatokhoz, kedvükre kíván-csiskodnak a feltört rendszerben, melyet gyakran vírusok-kal is megfertőznek. Ami sokkal több, mint kamaszos csínytevés. „A világháló szabad, és a korlátozás minden módja a szörfölés szabadságát nyirbálja meg. Le fogunk dönteni minden akadályt, és tiltakozásképpen megrongáljuk azt, amit mögötte találunk, így lépve fel a szabadságunkat ve-szélyeztető szándék ellen. Az információ kódolását egyre kreatívabb ötletekkel oldják meg… De mi is egyre kreatí-

vabbak leszünk.”

Roberto épp néhány napja, egy ügyféllel beszélgetve „az informatika anarchistáinak” nevezte őket. Jóllehet ő maga sokkal inkább hasonlított anarchistára, mint hackerre, abban a pillanatban úgy érezte, az utóbbiak közé tartozik.

Carlos C-jére vitte a nyilat, és kétszer kattintott az egér bal gombjával.

Javaslatunk tehát a következő: gondoljuk át a párkapcsolatot más szemszögből, a lehetségest, és nem az eszményit tartva szem előtt. Ezért próbáljuk meg nemcsak olyan útnak tekinteni a konfliktusokat, amely korlátaink áthágásával közelebb visz a másikhoz, hanem olyan útnak is, amely elvezet a tár-sunkhoz, és az imént mondottak szerint előidézheti sorsfordító találkozónkat önmagunkkal.

A párkapcsolat segíti személyes fejlődésünket, segít jobb emberré válni, magunkat is jobban megismerni.

A párkapcsolat hozzáad. Ezért éri meg. MEGÉRI… (azaz ér annyit, hogy szenvedjünk is érte). Megéri a szenvedést, amellyel jár. Megéri, hogy fáj, és ezt nem lehet elkerülni. És mindez értékes, mert mire túljutunk rajta, már nem ugyanazok vagyunk: gyarapodtunk, gazdagabbak és tuda-tosabbak lettünk.

A párkapcsolat nem ment meg semmitől: nem ez a dolga. Sokan azért áhítják a párkapcsolatot, mert arra számíta-nak, hogy a bensőséges viszony majd megoldás lesz minden problémájukra. Azt hiszik, a kapcsolat képes kigyógyítani őket szorongásukból, elűzni unalmukat, értelmet adni az életüknek. Azt várják tőle, hogy kitölti a bennük lévő űrt. Micsoda hatalmas tévedés! Az ilyen elvárásokkal választott társat elkerülhetetlenül meg fogom utálni, hiszen nem kapom meg tőle azt, amit reméltem. És utána? Utána talán más társat keresek, aztán megint másikat, és megint másikat… Vagy

beérem azzal, hogy kesergek az életem felett, panaszolva, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Saját magamnak kell megoldanom az életemet, nem mástól kell várnom, hogy megoldja helyettem. Ugyancsak fontos, hogy mi se akarjuk megoldani más életét, hanem olyan társat keressünk, akivel közös céljaink lehetnek, és mindkettőnknek öröm ezek megvalósítása, miközben mindketten gyarapszunk, jól érezzük magunkat egymással, de nem várjuk el, hogy ez oldja meg az életünket.

Azt hinni, hogy a szerelem megvált, megoldja minden gondunkat, sorsunk véglegesen jóra fordul, és állandó biz-tonságban élhetünk, csak arra jó, hogy megrekedjünk a képzelgések és illúziók talaján, miközben a szerelem veszít valódi erejéből, azaz egyre kevésbé lesz képes arra, hogy átalakítson minket.

Nem belemenekülni kell egy kapcsolatba, hanem inkább olyasminek tekinteni, ami képes felrázni az embert a zsib-badtságból, arra ösztönözve, hogy semmiféle téren ne ke-rülje az élettel való közvetlen, nyers érintkezést: mozdítson ki, buzdítson előrelépésre, és mutassa meg világosan, miben kell fejlődnöm. Aki termékeny emberi kapcsolatokra vágyik, lássa más színben őket: tekintse megannyi esélynek, hogy tudatát tágítsa, mélyebb igazságra leljen, és így – immár teljesebb értelemben – váljon emberivé. És amikor teljes emberré válok, azaz magamon kívül nincs szükségem senki másra a túléléshez, akkor egész biztosan rátalálok egy másik teljes emberre, akivel meg-oszthatom mindenemet, és fordítva. Valójában ez a párkapcsolat értelme: nem a megváltás, hanem a találkozás. Vagy, jobban mondva, a találkozások. Az enyém veled. A tiéd velem. Az enyém önmagammal. A tiéd önmagaddal.

Újabb meglepetés; Roberto egyik ámulatból a másikba esett. Gondolatok, képek rohanták meg – a közelmúltból és élete korábbi korszakaiból egyaránt. Zsongott a feje. Hiszen Laura úgy ír, mintha hozzá beszélne.

„Út, amelyen járva bekövetkezik sorsfordító találkozónk önmagunkkal.” „A párkapcsolat hozzáad. Ezért ÉRI MEG…” „Nem a megváltás, hanem a találkozás a párkapcsolat értelme.”

Pontosan azt mondja, amit neki, Robertónak hallania kell, mintha valóban ismerné. Igen, Laura emailjét akár egykori pszichoterapeutája is írhatta volna, hogy felrázza abból a végtelen letargiából, amelybe saját tudatlansága miatt süllyedt, rávilágítva a párkapcsolat igazi jelentőségére. Lehet, hogy Laura nem is pszichológus. Talán nem is Laurának hívják. Elképzelhető, hogy fogalma sincs, miket beszél, igazából csak egy híres könyvből vagy valami olcsó folyóiratból másol ki bekezdéseket. De mit számít ez? Az a lényeg, hogy a szöveg világosan, hozzáértőn fogalmaz, ő pedig döbbenten, újra meg újra azt érzi, hogy Laura megállapításai tökéletesen illenek rá. Eszébe jutott, hogy este találkozik Cristinával. Hogyan mondja el neki? Valami nyugvópontra került benne, de máshogy, mint korábban, valami elmozdult a helyéről. Ebben biztos volt. De létezik-e, hogy egy ismeretlentől érkezett levél ilyen megvilágosodást idézzen elő? Erre a kérdésre maga sem tudott válaszolni. Valami persze azt súgta, hogy titokzatos, sőt transzcendens dolgok történnek vele. És egyszerre csak rájött.

Szinkronicitás!

Ezt a szót kereste ébren és álmában. Ez volt az, ami any-nyira felkavarta: a furcsa egybeesések. Most tisztán emlékezett rá, hogy olvasott már arról a jungi gondolatról, hogy olykor időben egybeesnek és ösz-szeadódnak a dolgok, így közvetítve az egyénnek a szük-séges üzenetet és tanítást, vagyis mindazt, ami számára nélkülözhetetlen. És eszébe jutott egy mitikus mondat is: A mester csak akkor lép elő, amikor már felkészült a tanítvány.

Megjelent a mester. Tanítása elektronikus üzenet formájában jutott el hozzá, és ő innentől fogva nem mondhat le a tanításáról. Jobban mondva: nem akar lemondani róla. Most már biztos, hogy nem küldi el az üzenetét Laurának. „Szinkronicitás”, ismételte, miközben az előző szöveg végére másolta az újat, és utasítást adott a gépnek, hogy nyomtassa ki.

Ahogy a kinyomtatott lapra meredt, hirtelen másféle ér-zés szállta meg. Öklével kétszer-háromszor

az asztalra csa-pott arra a gondolatra, hogy Laura korábbi üzeneteit olva-satlanul kitörölte. Gyorsan kinyitotta a törölt elemek mappáját, hátha még megtalálja őket, de nyomuk veszett… „Szinkronicitás”, mondta még egyszer, talán hogy önmagát vigasztalja.

2. FEJEZET

Leparkolt a ház előtt, ahol Cristina lakott. Szokatlanul jókedvű volt. Úgy érezte, tiszta lappal érkezett. Új tartalommal akarta megtölteni a találkozást, új értelmet adni neki: kapcsolata Cristinával ezentúl a kölcsönös fejlődés jegyében alakul majd. Gyönyörűen hangzott. Belenézett a visszapillantó tükörbe, elpróbálta legmeg-nyerőbb mosolyát. Aztán kiszállt, és kaputelefonon fel-csöngetett a negyedikre. – Tessék – szólt bele Cristina. – Én vagyok – mondta Roberto. – Megyek. Roberto nekitámaszkodott a kapunak, és az utca felé fordította szórakozott pillantását. Kocsik sorjáztak. Némelyik gyorsított, megelőzte a lépésben haladó többieket. Az-tán egyik is, másik is megállt a piros lámpánál, a kereszteződésben. Hirtelen belehasított, hogy ilyen az élete is: tények soka-sága vonul el előtte homályosan, némelyik hihetetlenül gyorsan, mások nagyon lassan, de vonulnak egyre, sorjáz-va fáradhatatlanul. „Micsoda felfordulás lenne, ha egy félúton elakadó tény feltartóztatná a mögötte haladókat – gondolta. – Pedig az én életem gyakran óriási torlódáshoz hasonlít…” Cristina sokat késett.

„Szándékosan csinálja – gondolta Roberto. –Játssza az érdekes nőt.” Kezdte felhúzni magát. „A fenébe, én fel vagyok dobva, ő meg…” Nem folytatta. „Mi bajom? – gondolta. – Miért bosszant annyira, hogy megvárakoztat? Miért bosszant általában, hogy várnom kell? Mert ugyanígy idegesít, ha nem hív vissza egy ügyfél, ha késik a válasz egy üzenetemre, ha lassan szolgálnak ki a vendéglőben, vagy időbe telik, míg bekapcsol a számítógép… Zavar, ha várnom kell. De miért van, hogy ennyire nem szeretek várni?” Mindig is ingerültté tette, ha úgy érezte, időt veszít. Eszébe jutott a Kis Herceg kereskedője, aki szomjúságol-tó labdacsokat árult, hogy ne kelljen időt

veszíteni a víz-ivással. Egy héten akár ötvenhárom percet is meg lehet spórolni vele, dicsérte portékáját a kereskedő. És a Kis Herceg ezt gondolta: „Ha nekem ötvenhárom fölösleges per-cem volna, szépen elindulnék egy forrás felé…”1

„Időt veszíteni…” – morfondírozott Roberto. – „Hogy veszítheti el az ember azt, amit nem is birtokol? Hogy őriz-hető meg valami, ami nem visszatartható? Ha választhat-na… Mit tenne, ha ötvenhárom pluszperce volna?” Elmosolyodott. „Nagyon jól eltölthetném azzal, hogy várom a szeretett személyt.”

1 Rónay György fordítása.

A falnak támasztotta a hátát, és tovább nézte a forgal-mat. Most ritkábban követték egymást a járművek: egyik szürke, másik kék, a harmadik fehér, aztán egy barna te-herautó, egy motor, egy rettenetesen fekete kocsi, majd néhány másodpercig semmi. Hamarosan kiürült az utca. Hamarosan kiürült az agya. Derűs nyugalmat érzett, minden arcizmával mosolygott. Cristina továbbra sem mutatkozott, eltelt tizenöt perc… húsz is talán… Roberto már nem figyelte az idő múlását. Külön világát most az utca és a frissiben fölfedezett űr jelentette. Cristina hangja szakította félbe merengését. – Itt vagyok. – Szia – köszönt Roberto, és igyekezett visszazökkenni a kézzelfogható világba. – Mivel rendszerint késel – magyarázkodott Cristina –, belefogtam ebbe-abba. De ezúttal korán érkeztél, és még nem voltam kész. Roberto pontosan tudta, mi lenne a párbeszéd szokásos folytatása.

– Nem érkeztem korán – mondaná ő. – Pontosan érkeztem. – Ha rólad van szó, kedvesem – válaszolná Cristina –, a pontos érkezés annyit tesz, mintha korán érkeztél volna. – Nem elég, hogy több mint fél órát vártam rád, még a hibás is én vagyok ? – vágna vissza Roberto. Cristinának ez nyilván elevenébe találna, ezért rögtön ellentámadásba lendülne.

– Nézd, Roberto – szólítaná a keresztnevén, mint mindig, amikor kezd elege lenni. – Ha azt vesszük, hányszor vártam rád én, egyszer te is várhatsz, akár csöndben is. És tartanák magukat a megszokott forgatókönyvhöz. – Meg sem szólaltam, te kezdted, te mondod, hogy azért késtél, mert én mindig későn érkezem. – Te kezdted azzal az utálatos „sziá”-val! És ez már a vég kezdete lenne. Cristina nem állna meg itt. – Ha ezért hívtál, jobb lett volna otthon maradnod. Roberto pedig lezárná a vitát. – Igazad van. Szervusz!

Cristina szitokszavakat mormolva visszamenne a negyedikre, ő pedig néhány saroknyit gyalogolna, míg el nem párolog a dühe, vagy míg össze nem szedi a bátorságát – így biztatná magát –, hogy véget vessen a kapcsolatnak, persze Cristinát okolva a boldogtalanságáért, és tudván tudva, hogy Cristina viszont őt teszi felelőssé mindenért. De ezúttal nem így lesz. Kész következetesen alkalmazni a ma tanultakat. „Cristina védekezik, mentegeti magát, és támad, így próbálja hárítani a haragomat”, gondolta. „De mi bajom nekem? Haragszom én egyáltalán? Egy csöppet sem!”, válaszolt önmagának. Talán szemrehányón hangzott az a „szia”, vagy inkább Cristina jött le már úgy, hogy számított a szemrehányásra, és annak értelmezett volna bármit, amit ő mond. Akárhogy van, jobb tisztázni. – Semmi baj, Cristina-mondta Roberto. – Minden rend-ben.

– Ne gúnyolódj! – Nem gúnyolódom. Elgondolkoztam, és szinte észre sem vettem, hogy késel. – Utálom, amikor ilyen felsőbbrendű vagy – hergelte magát tovább Cristina. – Különben sem hiszem egy szava-dat sem. Háromnegyed órát várattalak, és észre sem vetted?! „Elképesztő”, gondolta Roberto, és elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, milyen furcsa érzést keltett benne az üres utca látványa. – Sajnálom, hogy nem hiszel nekem – magyarázta –, de tényleg nem haragszom. És ha bármi módon meg kellene határoznom, mit érzek, amiért késtél, azt mondanám: hálás vagyok. – Hálás vagy? – kérdezte Cristina. – Hálás? – Igen. Hálás. Roberto Cristinához hajolt, és arcon csókolta. Aztán hosszan nézte, miközben karjánál fogva finoman kissé el-tartotta magától.

– Érdemes volt késned – mondta Roberto. – Nagyon szép vagy. Megölelték egymást. Aztán Roberto átkarolta Cristinát, és a kocsihoz vezette.

Hajnali ötig maradtak fenn. Nagyon érdekes, sőt feleme-lő volt Cristinával beszélgetni. Elolvasták együtt Laura e-mailjeit, és találgatták – elveszve a számos lehetséges felte-vés között –, hogy honnan származhatnak a szövegek.

Ami a tartalmukat illeti, Cristina eléggé szkeptikus volt. Noha számos megállapítással egyetértett, néhány tekintetben ellenérzésének adott hangot. Alaposan megtárgyalták ezeket az ellenérzéseket. Roberto azon vette észre magát, hogy a szokásosnál sokkal nagyobb tiszteletben tartja Cristina álláspontját, akinek az volt a véleménye, hogy ezek a tanácsok csak az ostobáknak nyújthatnak vigaszt. – Szerintem hülyeség azt hinni, hogy megkönnyebbülsz, ha belátod: ami neked nincs, az nincs másnak sem… Különben is, túlságosan „pszichologizáló” megközelítés, hogy az ember mindig csak magában keresse a hibát. És ha a partnerem rontja el? Ha igenis ő viselkedik helytelenül, nem megfelelően, vagy éppenséggel támadóan, amivel rengeteget árt a kapcsolatnak? Másfelől, jelentette ki Cristina, a megalkuvás eszméje hatja át az egészet. Kétszer-háromszor is elismételte „a lehetségesből induljunk ki” mondatot, hangsúlyozva, hogy kritikája „a lehetségesére” vonatkozik. – Ki a megmondhatója annak, hogy mi „a lehetséges”? És miért ne keresném tovább azt az eszményi társat, akivel majd nagyszerű lesz a kapcsolatom? – fejezte be Cristina a gondolatot. Egyik-másik megjegyzése hatására Robertónak be kellett látnia, hogy ellentmondásba keveredik önmagával. Hiszen éppen ő bírálja mindig azokat, akik harc nélkül megalkusznak, most mégis – Cristina szájából hallva vissza az újszerűnek hitt megközelítést – mintha egyetértene a biztatással, hogy „törődjünk bele a középszerűségbe”.

„Igaza van”, gondolta Roberto. És ellentétben a korábbi gyakorlattal, hangosan is kimondta. – Igazad van, erre nem gondoltam. Kulcsmondat volt, és a kulcs Cristina lelkének belső ajta-jához szolgált. Innentől fogva még ízesebb, még tartalma-sabb lett a beszélgetés. Egyetértettek abban, hogy sem a szerelem, sem a párkapcsolat nem romolhat meg csak azért, hogy a másikat megmentse. Saját kapcsolatukat tekintve pedig megegyez-tek, hogy ki-ki törekedni fog minden pillanatban jobban odafigyelni önmagára, tudatosítva saját érzéseit. – Amikor ma este lementem hozzád, biztos voltam benne, hogy ingerülten fogadsz, hiszen jócskán megvárakoz-tattalak – vallotta be Cristina. – Nem foglalkoztam a saját érzéseimmel, hanem eleve

föltételeztem, hogy szemrehányást fogsz tenni. De most már értem, hogy igazából én ha-ragudtam rád. – Nem baj – mondta Roberto. – Túl vagyunk rajta. – Megérte. – MEGÉRTE – ismételte jelentőségteljes nyomatékkal Roberto.

Aznap éjjel csodálatosat szeretkeztek. És annak ellenére, hogy Roberto úgy érezte, még sosem élvezte ennyire, sosem adta át magát így az érzékeinek, ilyen intenzíven összpontosítva saját gyönyörére, az volt a benyomása, hogy Cristina is sokkal több örömét leli a szexben, mint máskor. Sejtése megerősítést nyert, amikor meggyújtotta a lám-pát, és Cristina felült az ágyban, rámosolygott, majd kette-jük játékos tolvajnyelvén kimondta a legnagyobb elismerés kifejezésére szolgáló mondatot. – Nagyszerű, Gómez… Nagyszerű. Roberto visszamosolygott, és kacsintott hozzá. Cristina még egyszer ráemelte a pillantását, aztán elfordult, eloltot-ta a villanyt, odabújt hozzá, és behunyta a szemét. Félálomban, mintha csak magában beszélne, suttogva megismételte: – Nagyszerű. Roberto másnap délután két óra tájban ébredt, de hiába kereste Cristinát maga mellett. Igaz, Cristina szólt, hogy délben Adrianához hivatalos hússütésre, de Roberto abban a biztos hitben aludt el, hogy Cristina fütyülni fog a barátnőjére, és vele marad. Fölkelt, és magában füstölögve megmelegítette az előző estéről maradt kávét. Ahogy a fekete folyadékot kavargat-ta, kis örvény keletkezett a közepén; Roberto abba süllyesz-tette bele azt a korábbi benyomását, hogy a mennyország meghódítható. Cristina elment. Szívesebben eszik hülye rostonsülteket egy kertben, mint hogy átéljen egy csodálatos egymásra ta-lálást. – A büdös francba! – dörmögte.

Meg sem próbálta élvezni a kávé ízét. Mit szólna Laura ehhez az egészhez? Bekapcsolta a számítógépet, megnézte a beérkezett üzeneteket, és… Ott volt.

Akkor hát mi értelme párban élni?

Használjuk most arra a szemünket, hogy lássuk és fel-ismerjük önmagunkat. Szemügyre vehetjük kezünket, lábunkat, köldökünket…

Vannak azonban közvetlenül sosem látható testrészeink, amilyen például az arc, ez az azonosításra leginkább alkalmas, épp ezért különösen fontos testrész; szinte képte-lenség, hogy saját szemünkkel, közvetítő nélkül nem alkot-hatunk róla képet… Ha meg akarjuk ismerni ezeket a pillantásunk elől rejtett testrészeket, tükörre van szükségünk. Ugyanígy személyiségünkben, világhoz való viszonyulásunk módjában is vannak észlelésünk számára rejtett tar-tományok. Ha látni kívánjuk őket, ugyancsak tükör kell hozzá. Márpedig az egyetlen tükör, amelyben megláthatjuk magunkat, a társunk szeme. A párom pillantása mutatja meg, amit a szemem nem lát. Akárcsak a fizikai valóságban, a tükörkép élessége a tükör minőségétől, valamint attól függ, hogy milyen messziről nézek bele. Minél finomabb a tükör foncsorozása, annál részletesebb, hűségesebb a tükörkép. Minél közelebbről szemlélem a tükörképemet, annál világosabban észlelem, milyen vagyok. A legjobb, legpontosabb és legkegyetlenebb tükör a párkapcsolat: ez az egyetlen viszony, amelyben közel-ről tükröződnek legrosszabb és legjobb tulajdonsága-

im. A párterápiákon rengeteg idő megy el azzal, hogy a felek megpróbálják meggyőzni egymást, ki mit csinál rosszul. Pedig többre jutnának, ha nem ítélkeznének, nem akarnák megváltoztatni egymást, hanem egyezségre törekednének.

Ha örökké az orrod alá dörgölöm a hibáidat, ha azért élek, hogy megmutassam, hogyan kellett volna viselkedned, ha minduntalan formába öntöm, megszabom a dolgok menetét, akkor talán elérem (talán), hogy hülyének érezd magad, vagy, ami rosszabb, faképnél hagyj, vagy, ami még rosszabb, hogy maradj, és bosszants tovább. De én azt akarom, hogy meghallgass, hogy érdeklődve figyelj rám, nyisd ki a füled, engedd be rajta a vágy és a szeretet szavait. Ha valóban ezt akarom, akkor meg kell tanulnom be-szélni magamról, az igényeimről, legfőképpen pedig arról, hogy mit vált ki belőlem a viselkedésed. Elég csak ennyit szem előtt tartani, és valószínűleg sokkal könnyebben hallgatsz majd meg.

A párterápiás munka java részében arra próbáljuk rávezetni mindkét felet, hogy legyen mindig tisztában önmaga belső történéseivel, ne engedjen a kísértésnek, ne terelje a szót minduntalan a másikra. Vagyis használja annak megállapítására a konfliktusokat, hogy mi bántja, és fogalmazza is meg. Az ilyen terápia célja, hogy segítsen két magába zárkózott, nehezen megnyíló embernek. Többnyire mindenki rengeteg ki nem mondott sérelemmel érkezik, így a terapeuta feladata az, hogy segítse őket felszabadulni, kimondani, amit addig nem mertek, kimutatni a fájdalmukat. Hogyan lehet elősegíteni, hogy két ember ismét megnyíljon, megmutatkozzék egymásnak, bízzon egymásban? Elsősorban úgy, hogy nyitott, feszültségmentes légkört teremtünk a rendelőnkben, ahol elengedhetik magukat, és elmondhatják, miben szenvednek hiányt. A terápia egyik célja, hogy létrejöjjön a találkozás. Igaz, nem lehet erőltetni: vagy sikerül, vagy nem. Rávezető magatartással azonban kedvező hatás érhető el. Mi, terapeuták megállapítjuk, mi okból kerülik a felek a találkozást, majd igyekszünk megvilágítani mindkettőjük számára, hogy ki-ki milyen akadályt gördít az útjába. Ha nem akarom lépten-nyomon meghiúsítani a találkozást, figyelnem kell magamra, minden pillanatban tudnom kell, mi bánt. És ugyanez vonatkozik a társamra: fogalmazza meg, mire van szüksége, mi fáj neki. Ismételten bebizonyosodik, hogy a konfliktusokban lehetőséget kell látni: felfedezhetem, megismerhetem magam, mindig tudatosítva, hogy éppen mi bánt, és ebből tanulha-tok.

A párok azért keresnek terápiás megoldást, mert ennek az ellenkezőjét csinálják. Valahányszor konfliktus támad a kapcsolatban, a felek értelmezni kezdik egymást, megmondja egyik a másiknak, hogy mit tegyen, szemére hányja, hogy nemkívánatos mó-

don viselkedett. Az esetek döntő többségében semmiféle eredménnyel nem jár a vádaskodás, a többi esetben pedig… teljesen tönkreteszi a kapcsolatot. A mi megközelítésünk nem új, de alapvető: Vegye mindenki tudomásul, hogy ő felel az életéért.

Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a panaszos fél tudjon válaszolni a következő kérdésre: „Mivel járulok hozzá én, hogy ilyen rossz a helyzet?” NEM arról van szó, hogy egyedül vállalja a felelősséget, hanem csak arról, hogy törekszik felülvizsgálni saját magatartását. Van-e bármi más, amivel kedvezőbben befolyásolhatná a konfliktus megoldását? Az a fél, aki köti az ebet a karóhoz, ragaszkodik hozzá, hogy a másik a hibás, saját magát viszont a körülmények áldozatának tekinti, nem lép előre, megreked ugyanott, hát-ráltatja a párkapcsolat fejlődését. A terapeuta dolga mindenkit arra ösztönözni, hogy ne nyalogassa tovább a sebeit, hanem a párjával együtt nézzen más lehetőség után, hátha találnak kreatív megoldást, amely kivezeti őket az áldatlan helyzetből. Terápiás segít-séggel a pár képessé válhat a maga javára fordítani a konf-liktust, amikor is mindketten felismerik, mit tudnak önerőből orvosolni, megtalálják a maguk vakfoltjait, ahol eltévednek, és az akadályokat, melyekbe minduntalan beleütköznek. Tapasztalatunk szerint egyedül ilyen szemlélettel juthat-nak el odáig, hogy számba vegyék a lehetőségeiket, hogy a bennük szunnyadó potenciális erőt megmozgatva ismét cselekvőképessé váljanak, és kreatívabbnak, következés-képp szabadabbnak érezzék magukat. Ebben az útban hiszünk, és ennek követésére buzdítunk mindenkit: ne várjon, ne kívánjon senki konfliktusmentes életet, hanem lássa meg a konfliktusokban saját fejlődésének lehetőségét; aki megtanul meríteni az útja során adódó nehézségekből, hogy elmélyítse a kapcsolatot, az nemcsak a társához kerül sokkal közelebb, hanem saját létezését is mélyebben éli meg. Fritz Perls gyakran hangoztatta, hogy a világról alkotott érzékelésünk nyolcvan százaléka nem más, mint önmagunk kivetítése… És mondják, hogy miután ezt kijelentette, rendszerint rámeredt beszélgetőpartnerére, és hozzátette: „…és a maradék húsz százalék java része is”.

Valahányszor a magánéletéről panaszkodik valaki, ta-nácsos megvizsgálni, mi „a saját része” a panaszolt helyzetben. Egy férfit például zavarhat társnője önzése azért, mert ő maga folytonosan viaskodik a saját önzésével; vagy nem meri beismerni, hogy benne is van önzés, vagy nem engedi meg magának, hogy ez az önzés érvényre jusson. Bármint legyen, először saját önzésével kell tisztába jönnie, amely csak így lesz kezelhető, a társa pedig hadd legyen olyan, amilyen lenni akar (vagy tud).

Vegyük a párkapcsolatok egy másik sarkalatos témáját: a munkamegosztást. Ha a nő azt szeretné, hogy bizonyos házimunkákat a férfi végezzen el, legokosabb megtárgyal-ni, hogy ki mit vállal, és megegyezni valamiben. Ha azonban a nő egyebet sem tesz, mint lépten-nyomon bizonyíta-ni igyekszik, hogy a férfi önző, és az anyjához hasonlítja („aki pont olyan, mint te”), semmit sem fog elérni (igazság szerint nincs rosszabb, mint veszekedéskor az anyósokat emlegetni). A megfelelő mondat így hangzik: „Legyél olyan, amilyen lenni akarsz, de arról, hogy ki megy bevásárolni tárgyal-junk, és egyezzünk meg.” Aki utat tud nyitni a kommunikációnak valamely irányban, az sokkal bölcsebben és hatékonyabban jár el, mint aki csak a másik önzését vagy épp a maga önzetlenségét igyekszik bizonygatni.

Terapeutaként szívesen játszatjuk el pácienseinkkel a következő kis játékot: Felszólítjuk az egyiket, hogy engedje szabadjára az ér-zéseit, és kíméletlenül mondjon ki mindent, amit a vele szemben ülő személy ellen fel tud hozni, s ha az indulatai úgy kívánják, ne riadjon vissza olyan erősebb szavaktól sem, mint „ostoba”, „fukar” vagy „durva”. Bátorítjuk, hogy mondja ki, amit gondol, kiabáljon, mutasson vádló ujjal a társára, és ne tartsa vissza az eddig illendőségből elfojtott sértéseket. Néhány másodperc múlva arra kérjük, hogy maradjon úgy, ahogy van, ne mozduljon. Ekkor a kezére irányítjuk a figyelmét, megmutatva egy jelképes, de mégis többnyire sokatmondó részletet: miközben mutatóujja vád-lón előrebök, három másik ujj éppen önmaga felé mutat… A középső-, a gyűrűs- és a kisujj arról árulkodik, hogy ő maga talán háromszor fukarabb, háromszor ostobább és háromszor durvább, mint az, akit vádol.

Ha valami zavar a társamban, majdnem biztos, hogy igazából magamban zavar ugyanaz. Ha nincs konfliktusom egy meghatározott viselkedésformával, akkor az a társamban sem zavar. Ezért a kérdésem mindig így hangzik: „Miért bosszant engem, hogy ezt csinálja? Mi köze van ennek hozzám?” Személyes gyarapodásunk érdekében felhasználni a konfliktusokat: ez a lényeg. Ne arra vesztegessük az energiánkat, hogy megváltoztassuk a másikat, hanem nézzünk magunkba, és fedezzük föl, hogy a kifogásolt tényező tekintetében mennyire vagyunk érintve mi magunk.

– Ó, az önzésem! – kiáltotta Roberto a képernyőnek.

Aztán kikapcsolta a számítógépet.

3. FEJEZET

Hot dog. Másra nem futotta abból, ami a hűtőszekrényben maradt. Bezzeg Cristina, ő finom rostonsülteket eszik, nagyszerűen szórakozik a barátnőivel, és fütyül rá. És még ő az önző? Cristina éli világát, miközben ő tíz percig kínlódik, hogy a feje tetejére állított mustáros flakonból kiprésel-jen néhány csepp mustárt a virslijéhez. És emellett le kell nyelnie, hogy Laura őt tartja önzőnek. Nagyot harapott az utolsó hot dogból.

– Nem is ismer… – mondta ki hangosan, tele szájjal.

Ugyan mit tud Laura? Mintha lehetne olyasmit mondani, ami mindenkire egyformán érvényes! Na de elég ebből! Ezentúl nem olvassa el Laura üzeneteit. És nem figyelmezteti, hogy téves címre írogat, mert ha az e-mailek sosem érkeznek meg ahhoz a bizonyos Fredyhez, annál jobb. Úgyis haszontalan sóder az egész. Mert miért vetné el az ember egy eszményi kapcsolat lehetőségét? Miért ne haragudjunk a társunkra, ha dühítőén viselkedik? Mire jó azt kutatni, hogy minket mi zavar? Mi-re jó a belső gyarapodás, ha a másik végül ugyanúgy fa-képnél hagy? Cristina is elment, otthagyta egyedül. Roberto visszament a konyhába elmosogatni azt a keveset, amit használt. Miközben csorgott a kezére a meleg víz, arra gondolt, hogy régebben Cristina vele maradt volna. Talán már nem szereti. Vagyis már nem szereti úgy, mint azelőtt, már nem őt választja más dolgokkal szemben. Lehet, hogy ő, Roberto sem szereti már annyira, mint az elején. Elzárta a csapot, és komótosan megtörölte a kezét a konyharuhával, mintha a mozdulat aprólékossága összefüggésben lenne gondjai súlyával. Bizonytalan léptekkel visszament a hálószobába, és belezuhant az ágyba. Néhány másodperc múlva fölkelt, és bezárkózott a für-dőszobába. Percek múlva ismét megkísérelte a lefekvést, sikertelenül: le sem hajtotta a fejét a párnára, máris felült megint. Kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, és tűnődve szemlélte, mi van benne, hátha talál valami csábítót… De nem volt kedve semmihez, úgyhogy óvatosan be-csukta a hűtő ajtaját, aztán még ellenőrizte is, hogy rendesen be van-e csukva. Kilépett az erkélyre. Odalent elsuhant néhány autó. Visszament. Szobája küszöbén tétovázva megállt. Aztán leült a számítógép elé. Aknakeresőt játszott, de nem tudott koncentrálni. Minduntalan felrobbantak a pici bombák.

Bezárta a játékot, és a képernyőn sorakozó ikonokra meredt: számítógép, papírlap ceruzával, földgömb, nagyító, kis sárga telefon… Az Internetkapcsolat ikonja. Körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy senki sem nézi… Éppen az ellenkezőjét fogja csinálni, mint amit ígért magának.

Kinyitotta elektronikus postafiókját. Már meg sem lepődött, hogy újabb e-mail érkezett Laurától. Lehet, hogy senki sem tud olyat mondani, ami mindenkire érvényes – okoskodott –, de talán lesz valami érdekes az új üzenetben. Valami, akár csak egyetlen mondat, amely rávilágít, mi baja Cristinával, szereti-e vagy sem, miért ha-ragszik rá, miért inkább Laurára kíváncsi egyre jobban, hogy hány éves lehet, és milyen kapcsolatban áll Fredyvel.

Kedves Fredy, Hogy sikerült az utad? Alig várom, hogy halljak felőled. Sok mindenen törtem a fejem ezekben a hetekben, de nem tudtam formába önteni. És eszembe jutott, amit a clevelandi tanácskozásra írtál, emlékszel?

Szeretni és beleszeretni Lehet, hogy az azonnali boldogságra való igény, amelyet a párkapcsolat létrejötte szokott kiváltani belőlünk, abból az illúzióból táplálkozik, hogy szerelembe esésünk pillanata megnyújtható. És az egymásra találás pillanatát valóban szenvedélyes, áradó, feltartóztathatatlan és irracionális érzelmek követik. Elárasztanak, s annyira hatalmukba kerítenek, hogy egy darabig szinte minden gondolatunkat kitölti a személy, akibe beleszerettünk, és közben majd' szétvet a boldogság. Szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy tudatosul bennünk, mennyire boldoggá tesz a másik létezése. A teljesség ritka érzésével ajándékoz meg.

Ez az állapot nem tart sokáig, de bevésődik, emléke fenntartja a kapcsolatot, és olykor képes visszaidézni a kezdeti elragadtatást. Néhány hónap elteltével megrohan minket a valóság, és ekkor vagy véget ér minden, vagy építeni kezdjük a közös utat. Amikor az ember szerelmes lesz, tulajdonképpen nem a maga teljességében látja a másikat, az ugyanis egy-fajta képernyőként működik, amelyre a szerelmes kivetíti a maga eszményített elképzelését. A szenvedélyekkel ellentétben az érzelmek tartósab-bak, és a külső valóság észlelésében horgonyoznak. A szeretet akkor kezd épülni, amikor már látom, ki áll előttem, amikor felfedezem a másikat. Ekkor lép a szeretet a szenvedélyes szerelem helyébe.

Amikor ez a pillanat is elmúlik, előjönnek legrosszabb vonásaim, és ezeket ugyancsak az ő személyébe vetítem ki. Szeretni valakit éppen azért kihívás, mert ezt a kivetítést leküzdve kell hozzá viszonyulnom, ahhoz, aki valóban ő. Nem könnyű folyamat, de az egyik legszebb, amelynek részesévé válhatunk, vagy amelyet mi magunk elősegíthetünk. Abban az értelemben beszélünk most a szeretetről, hogy „fontos nekem a társam jó közérzete”. Se többről, se kevesebbről. A szeretet mint jó közérzet átjárja a testet-lelket, és még inkább, amikor megpillantom őt – akit eszem ágában sincs megváltoztatni. Társam természetének jegyeinél sokkal fontosabb, hogy jól érzem magam mellette, s hogy ő is jól érzi ma-gát velem; fontosabb az öröm, hogy olyasvalakivel vagyok, aki mindent megtesz, hogy jól érezzem magam vele, aki észreveszi, mi kell nekem, és örömét leli benne, ha megadhatja: ezt teszi a szeretet. A párkapcsolat nem egyszerű döntés, több annál: akkor jön létre, ha egyszerre csak máshogy érezzük magunkat egynek valakivel. Úgy is mondhatnám, hogy az örömteli együttlétek vezetnek rá a döntésre: életünk ja-va részét ezzel a személlyel kívánjuk megosztani, őt választjuk társul, vagyis fölfedeztük, milyen jó vele. Bár azt is feltétlenül tudni kell, hogy útitársra lelni még nem minden: mint említettük, az is szükséges, hogy ez a személy képes legyen táplálni minket. Vagyis hogy hatékonyan segíteni tudja személyes gyarapodásunkat. A szeretetet két ember építi föl, s a ház alapja az az érzés – belső vegykonyhánk eredménye, varázslat –, hogy másnak érezzük magunkat, talán éppen azért, mert valaki teljesen elfogad.

Szerelmesnek lenni és szeretni.

De nehéz beszélni erről!

A minap egy csoportos foglalkozáson elővezettem egyik beszélgetésünknek azt a felvetését, hogy a szeretet a másik ember fontosságának függvényében is meghatározha-tó, vagyis aki szeret, annak „számít a másik”, és hogy fizi-kailag milyen érzés olyasvalakivel lenni, akit szeretünk. Az-tán arra kértem a résztvevőket, mondják meg, szerintük mi a szeretet. Az egyik leginkább kedvemre való választ egy huszonöt éves fiatalember adta: „Aki szeret, messzebbre lát a láthatónál. A szeretetben értéküket vesztik az esztétikai szem-pontok.”

Welwood szerint akkor szeretünk igazán, amikor a léte-ző személyen túl azt is szeretjük, akivé lehet. Én úgy látom, egy kapcsolatban hol az elbűvölten szerelmes állapot, hol a szeretet az erősebb. Kezdetben rendszerint tombol a szenvedély, és a valóságot átszínezi az, amit képzelek, amit belevetítek a szeretett személybe. Ilyenkor tehát az eszményi férfit vagy nőt látom az előttem álló emberben. Amikor beleszeretek valakibe, magammal létesítek viszonyt, jóllehet egy általam választott, konkrét

személybe vetítem ki az érzelmeimet. Föl is tehetném magamnak a kérdést: Miért választom őt? Mi lesz, amikor némi idő elteltével kezd megmutatkozni a valódi arca, és ez nem egye-zik eszményi elképzelésemmel? Ekkor kezdődnek a konfliktusok. Hiszen másnak hittem! Válaszúthoz értem, el kell döntenem, hogy tudom-e szeretni olyannak, amilyennek most látom, vagy ragaszkodom az ideálomhoz. A szeretet ennek a dilemmának a megoldásával kezdődhet, vagyis amikor a társamat a maga valójában látva rájövök, hogy úgy szeretem, ahogy van. Mi több, képessé válhatok olyasmit is szeretni benne, ami nem tetszik, egyszerűen azért, mert hozzá tartozik, és mert elfogadom őt olyannak, amilyen. Az emberi kapcsolatok bővelkednek a szerelembe esés, a szeretet és a gyűlölet pillanataiban… A szerelem és a gyűlölet amúgy is nagyon közel áll egymáshoz. Senkit sem gyűlölünk úgy, mint azt, akit szeretünk vagy szerettünk. Mint a fiam, aki a minap dührohamot kapott, és ezt vágta a fejemhez: „Tudd meg, szerutállak!” (Azt akarta mondani, hogy utál, de a szeretet előbb szaladt volna ki a száján.) Lelki egészségünket szolgálja, ha ezt belátjuk. Hajónk csak akkor nem süllyed el a kapcsolat vizein, ha megmu-tatjuk magunkat, ha tudatában vagyunk annak, ami vég-bemegy bennünk, ha nem tagadjuk le, vagy nem teszünk úgy, mintha minden rendben lenne.

Tudatosság, ez a kulcsszó. Legyünk tudatában annak, hogy mi történik velünk, adjuk át magunkat ennek a történésnek. Így lehet ápolni és építeni a viszonyt. Az eszköz mindig ugyanaz: tudatosság, összpontosítás. Csak belülről, önmagamból kezelhetem a nehéz helyzeteket. Sokan élnek maguktól elszakadva, mert csak a gondola-taikkal vannak tisztában, a valódi érzelmeikkel nem. Ám így nagyon nehéz átadniuk magukat a szeretetnek. Ahhoz, hogy szeretni tudjon az ember, feltétlenül magába kell néznie. Nincs szükség tehát konfliktusra sem, anélkül is magamba tudok nézni, és tudok figyelni a társamra úgy, hogy közben önmagam maradok. Ha nem mutatom meg magam, nem tudnak szeretni. Hogy téged idézzelek, úgyis csak az álarcomat szeretnék, azzal pedig nem megyek semmire.

Rábukkantam Mauricio Abadi egyik könyvére a szerelemről. Az alábbi három bekezdést nagyon érdekesnek ta-láltam.

Amikor az ember szerelmes lesz, valójában nem látja a másik embert másiknak, hanem úgy érzi és értelmezi őt, mint önmaga megkettőződését, s felruházza mindazon vonásokkal, amelyek saját eszményített, vágyott önmagát jellemzik. Mintha azt mondaná: „Magamat szeretem, amikor látom magam tükröződni

benned.”

Beléd szeretni annyi, mint megvallani, mennyire jólesik, hogy ilyen ügyesen tartod elém a tükröt, s így, magamat szemlélve, minduntalan megbizonyosodhatom önmagam iránti szerelmemről.

Igen ám, csak ahogy múlik az idő, és minél több viszon-tagságon megy keresztül a kapcsolat, annál kevésbé tükör a tükör, annál inkább enged természetes vágyának, hogy visszaszerezze identitását. Kezdetben annyira áhította a másik szeretetét és csodálatát, hogy nem bánta a szemfényvesztést: másnak nézik, mint ami. Oly nagy szükségünk van ugyanis a szeretetre, hogy egy darabig akár önmagunk becsapása árán is örömünket leljük benne.

És bizony igaza van Abadinak, mert ez csalás, hiszen a szerelmes szenvedély valójában nem neked szól, hanem annak, amit a másik vetít ki rád önmagából. Talán jobban tennéd, ha nem hinnél a feltétel nélküli, vak szerelemről valló, hízelgő levélnek, és a borítékot elol-vasva észrevennéd: nem te vagy a címzett. De ki képes ilyesmire? Mindenesetre bármit teszünk, néhány perc vagy egy-két hét múlva (mint te mondod, ez öt perctől három hónapig bármennyi ideig tarthat) társunk megmutatkozik a maga valójában, többé nem leplezkedhet, miközben ő is látni kezdi igazi énünket, örökké mi sem rejtegethetjük, hiába hízeleg úgy a szerelme, és hiába szép az érzés, hogy mi magunk is szerelmesek vagyunk.

Mint amikor álomból ébredünk. Apránként kibontakozik előttünk valaki, aki megdöbbentően más, mint akivel hitünk szerint összekötöttük az életünket. Mulatságosak a szenvedélyükből kijózanodó szerelmesek, amikor elpanaszol-ják, hogy egészen megváltozott a társuk, nem ugyanaz, aki volt, holott csak ők látják más szemmel. A különbség fölismerése összeütközéshez vezet. Amikor még annyira hasonlított rád, nehéz lett volna ci-vakodni, de a valódi arcát megismerned semmivel sem lett volna könnyebb. Csak most ébredhet rá az ember, hogy van társa. Keresni kell a különbözőséget, és épp általa törekedni kettőnk egységére. Nem úgy, mint korábban, amikor csak a hasonlóságok egyesítettek. Egyszer egy interjúban csodálatosan fogalmaztad meg ezt:

Amikor beleszeretünk valakibe, a hasonlóságát szeretjük, amikor pedig szeretjük, beleszeretünk a külön-bözőségébe.

A szenvedélyes szerelem nem megosztható érzés, mert még nem létezik a partner, akivel megoszthatnánk. A szenvedély öncélú őrület, szinte törvényszerűen be-következő esztelen, zavart állapot, rögeszmés rajongással tetézve.

A szeretet viszont józan végeredmény, amelyet nem adnak ingyen. Tartósabb, kevésbé viharos, és keményen meg kell dolgozni azért, hogy megmaradjon. Újraolvasva, amit írtam, már nem is vagyok benne olyan biztos, hogy egyetértek önmagammal, de most már nem vonom vissza. Írd meg, mi a véleményed róla.

Mit csinálsz, Fred? Élvezed a spanyolországi meleget? Csókollak

Laura

Roberto mosolygott, mire a levél végére ért. Meg volt elégedve magával, amiért az intuíciójára hallgatva megnyitotta az e-mailt. Hiszen pontosan ez történt vele is: Cristinával már nem ugyanolyan a kapcsolata, mert már nem szerelmesek egymásba. Csakhogy ő szeret szerelmes lenni. A mosolyt lassanként elmélyülten töprengő arckifejezés váltotta fel. Roberto nem tudta, akarja-e fölcserélni az intenzitást arra a mélységre, amelyről Laura beszél, hiszen ő éppen azt az intenzitást, azt a szenvedélyt, azt a féktelen áradást élvezi legjobban. Ám annyi biztos, hogy ennek vége, elkezdték olyannak látni egymást, amilyenek, és ez ellen a világon semmit sem lehet tenni.

És most? Most mindennek vége… Hirtelen kétely fogta el. Laura azt sugallja, hogy amikor véget ér a szenvedély, akkor indulhat el a pár, onnantól kezdheti el építeni a közös utat. A két helyzet közül melyik illik rá és Cristinára?, töprengett Roberto. Valaminek a vége ez, vagy egy kevésbé lángoló, de mélyebb kapcsolat kezdete? Aztán kijavította magát… „A kettő közül melyiket szeretném én?”

4. FEJEZET

Cristina persze hívta hétfőn, mintha mi sem történt volna. – Milyen volt a grillezés? – érdeklődött Roberto gépiesen. –Jó – válaszolt Cristina, meglepődve a hideg hangne-men. – Mi bajod? – Rosszkedvem van – mondta Roberto őszintén.

– Van közöm hozzá? – kérdezte Cristina, remélve, hogy kimaradhat a rosszkedvből, de mindjárt kiderült, hogy nem. – Naná, hogy van… – Roberto elhallgatott, majd a maga számára is érthetetlenül a következő szavakkal folytatta: – Mostanában közöd van minden rosszhoz, ami velem történik! – De hát olyan jól éreztük magunkat tegnap… – Hát éppen ez az! Mégis elmentél arra a nyavalyás grillpartira! – De Roberto, hiszen tudtad… – Na és? Ha tudom, hogy belém fogsz vágni egy kést, akkor talán nem fáj a seb? – Nem túlzó egy kicsit ez az összehasonlítás? – Nem. – Odamegyek. – Nem. Nem akarom.

– Akkor is odamegyek – tette le Cristina a telefont, meg sem hallgatva a választ. – Nem leszek itthon – fenyegetőzött Roberto a semmi-nek. Egy darabig a kagylóval a kezében azon gondolkozott, elmenjen-e otthonról, mielőtt Cristina odaér. Sokat habozhatott, mert amikor megszólalt a csengő, még mindig a kagylót szorongatta. Ajtót nyitott, meg se nézve, ki áll ott, és már sietett is a konyhába, hogy melegítsen magának egy kávét, ám min-deközben fejedelmi gőggel levegőnek nézte Cristinát. A lány a nappaliban állt. – Azért köszönhetsz, vagy nem? – jegyezte meg szemre-hányón. Roberto dühös pillantást vetett rá, és bevetette legálno-kabb mosolyát. Széles mozdulatokkal cifrázott meghajlás egészítette ki a komédiát. Cristina leült a kétszemélyes kanapéra. – Fel nem foghatom, mi ütött beléd – kezdte. Roberto nem válaszolt. Az ablakhoz lépett, és kedvetlenül kibámult az utcára. – Nem csinálhatsz ekkora cirkuszt csak azért, mert el-mentem egy grillpartira, nem gondolod? – mondta Cristina őszinte megütközéssel. – Akkora cirkuszt csinálok, amekkorát akarok. – Megmondod, miért bosszant annyira? – Nézd, ha magyaráznom kell, akkor már nem éri meg. – Mi az, már nem emlékszel, mire tanítottál? Nem éppen arra, hogy „megéri”? – Elfelejtettem!

– Lehetetlen alak vagy! – Te vagy lehetetlen!

Cristina nagy levegőt vett, és elhatározta, hogy még egyszer, utoljára nekifut. – Beszélhetünk? Roberto megenyhült arckifejezéssel ült le a fotelbe. – Mondd, mi bajod? – tette föl újra a kérdést Cristina. – Az, hogy semmit sem értek. Csodálatos volt, soha így még nem találtunk egymásra, mégis muszáj volt elmenned a grillpartira. Nem értem… Olyan fontos volt az a sütöge-tés, hogy eldobj érte mindent, amit közösen elértünk? – De Roberto… Nekem egyáltalán nem volt fontos a grillparti. Ha kértél volna, veled maradok… – Ha kértelek volna? – Igen, miért ne? – Kérnem kell, hogy fontosabb legyek az életedben, mint egy hülye ebéd? – Gondolatolvasónak kell lennem ahhoz, hogy észre-vedd: fontos vagy nekem?! – Nem tudom, nem tudom… El van rontva az egész. – Ugyan már, Roberto, ne tedd tönkre egy ostobaság miatt. – Te tetted tönkre, nem én. Ezúttal te rontottad el, Cristina, te tetted tönkre. – Sajnálom. Az az igazság, hogy nagyon sajnálom… – Én is… Én is.

Cristina fölállt, lassú mozdulatokkal elvette a kabátját és a táskáját a kanapéról, és az ajtóhoz ment. Néhány másod-percre megállt, továbbra is háttal a nappalinak, mintha Roberto hívó szavára várna. De hiába. Könnybe lábadt szemmel távozott a lakásból, épp csak behúzva maga mögött az ajtót. Roberto maga sem tudta, miért olyan dühös. Talán en-gedhetett volna, gondolta, talán kikényszeríthetett volna egy többé-kevésbé őszinte bocsánatkérést Cristinából, megmenthette volna a kapcsolatot, és… Mégis úgy döntött, hogy nem menti meg. Cristina nem érdemli meg! Cristina! … És ő? Ő megérdemli, hogy megmeneküljön a kapcsolat? Majd' szétvetette a méreg. Ökölbe szorította a kezét, és olyan erősen szorította össze a fogait, hogy fájt. Kit büntet tulajdonképpen? Ekkor eszébe jutott a szomorúság és a harag meséje.2 A mesebeli szomorúság azért ölü magára a harag ruháját, mert nem akar meztelenül mutatkozni. Ezért hát ez az ingerültség: eltakarja a

szomorúságot, elfedi a fájdal-mat, leplezi a tehetetlenséget. Elfutotta a szemét a könny; érezte, ahogy a könnycsep-pek lassan legördülnek az arcán. Ha nem kerítették volna annyira hatalmukba ilyen vegyes érzelmek, hamarabb olvasta volna Laura üzenetét, amely a számítógépen várta (és a szerzője persze nem is sejtette, hogy Roberto minden bújára-bajára válaszol majd vele).

2 A szóban forgó mese Jorge Bucay Elgondolkodtató történetek (Európa, 2010) című kötetében (108. old.) olvasható.

Nos, Fredy, összegzésül: Az elmélet első megállapítása úgy szól, hogy a párkapcsolat problémái személyes problémák, amelyek a kapcsolatban fejeződnek ki. Ezek a problémák csak szerelmi vi-szonyokban jelentkeznek, ugyanis épp a másikkal való tartós együttlét hozza napvilágra énünknek azokat a vonásait, amelyek korábban árnyékban maradtak. Amikor egy pár felkeresi a terapeutát, neki az a dolga, hogy szembenézzen a konfliktussal, kutatni kezdi hát, kinek-kinek miféle személyes konfliktusa hat zavaróan a kapcsolatra. Segíti mindkét felet személyes problémái fel-fejtésében, és megmutatja nekik, egyikük neurózisa miként kapaszkodik a másikéba.

A legfontosabb gondolat ismét csak ez: „Ha kellemetlenül érint a helyzet, milyen személyes kérdésed tükröződhet a konfliktusban?” Az alaptémát jól megfogalmazza Hugh Prater következő mondata: „Egy kő sosem bosszant föl, csak ha az utadba kerül.” Közismert, hogy magunkat gátoljuk a kivetítéssel. Arra gondolok, amit Nana Schnake olyan jól demonstrált kísér-leti körülmények között: „Azt vetítem ki magamból a másikba, amit leginkább elutasítok.”

„Amikor rádöbbenek, mennyire zavar őbenne valami, megvizsgálom, mennyire zavar ugyanaz saját magamban.”

„Ha azt hiszem, semmi sincs bennem abból, ami a másikban zavar, akkor annak feltárásán kell dolgoznom, hogy mit teszek hozzá mégis a magaméból, mert ha nem tennék, akkor nem zavarna.”

Ez a Gestalt egyik alaptétele, és amikor Jung az árnyék-ról beszél, ugyanezt mondja. Társamba vetítem az árnyékomat, és csak amikor őbenne megpillantom, akkor jövök rá, hogy van.

Innentől fogva két lehetőség áll előttem: vagy úgy próbálom elhárítani a szörnyű fenyegetést, hogy elpusztítom a társamat, vagy az alkalmat megragadva eggyé válok az árnyékommal, és így vetek véget mindörökre az általa kép-viselt veszélynek. Ha így gondolkozunk, bizonyára egész más szemmel, lényegesen megértőbben közelítünk a párkapcsolat problémáihoz. Nem hányom többé a társam szemére, hogy mit csinál, hanem igyekszem rájönni, mit teszek hozzá én a szóban forgó konfliktushoz. Nem arra pazarolom az energiámat, hogy megváltoztassam a másikat, hanem inkább figyelem önmagam, a megfigyelés alapján beszélek magamról, és arról, amire igényem van, s hogy ennek fényében miért zavar a társam viselkedése. Ő pedig így sokkal könnyebben meghallgat.

A megoldás kulcsa, hogy minden pillanatban tudatosítsam, mi zajlik bennem, és ne a másikról beszéljek. Ha pedig nem tetszik, amit magamban találok, mindenképpen föl kell tennem a kérdést: Mit tehetnék, hogy jobban tetsző helyzetet teremtsek? Sírhatok, panaszkodhatok napestig, kereshetek magamnak új férjet, vagy megpróbálhatom kitalálni, mi a legjobb módja, hogy azzal maradjak, akit szeretek, és akivel már amúgy is vagyok. A konfliktus jó lehet arra, hogy kreatív kiutat találjak belőle, felfedezzem, miben fejlődhetek én magam, és miféle vakfoltok akadályoznak a továbbjutásban.

Ez az én utam, ezt próbálom átadni. Ezt szeretem az életben: fölfedezni önmagamat és másokat; kihívás, mert nem számítok konfliktusmentes kapcsolatra, hanem éppen saját fejlődésem szolgálatába állítom a konfliktusokat. És ha igaz, hogy a kivetítés az egyik fő nehézség, a másik éppen az, hogy felismerjük, nekünk magunknak mi kell. Persze ha nem kapjuk meg, amire hitünk szerint szükségünk lenne, könnyebben reagálunk ellenérzéssel, mint hogy megkeressük, amiben hiányt szenvedünk, jóllehet gyakran az a baj, hogy téves kívánságaink vannak. Például cirkuszt rendezek, mert későn jöttél haza. Így látszólag emiatt csapunk össze. Pedig nem erről van szó, hanem arról, hogy a pontosság kívánalmán keresztül valójában mást kérek tőled. Dühöngök, mert későn jössz haza, de talán akkor sem oldódna bennem a hiányérzet, ha ko-rán érkeznél. Meg kell vizsgálnom, mi borít ki ennyire, és hogyan értelmezem a késésedet, mi az benned, amire ekkora igényem van, mire kérlek tulajdonképpen, amikor el-várom tőled a pontosságot… Hogy így mutasd ki, milyen fontos vagyok neked? Hogy becsülsz? Hogy figyelmes vagy? Mit akarok mondani valójában a reakciómmal? Ha azonban mindig csak önmagunkra koncentrálunk, nem vesszük észre, mi játszódik le a másikban, és önmagunk egyetlen hivatkozása mi magunk maradunk.

Kívülről, vagyis a másik szemében legalábbis túlzónak, ha nem éppen teljesen irracionálisnak tetszik a magatartásunk. És feltehetően az is, mert ezek az archaikus magatartásformák valójában az első életévekre

vezethetők visz-sza, vagyis azon viselkedési mintákban gyökereznek, amelyek elsajátításával a gyermekkori sérülések ellen védekez-tünk… John Bradshaw „sérült gyermeknek” nevezi a nagyon korai sebek e felidéződését. A magunkban hordozott sérült gyermek késztet arra, hogy irracionálisán viselkedjünk. Mint batyut cipeljük a gyermekként ki nem mondott fájdal-makat, és mielőtt észbe kapnánk, reakciónkkal fejezzük ki, amit akkor nem tudtunk kifejezni, s máris belecsöppentünk valamibe, amit módunk sem volt átgondolni. Ezek a reakciók okozzák a legtöbb problémát az intim kapcsolatokban.

Sajnos, amikor kapcsolatban élünk, a múltban nem or-vosolt haragunkat, fájdalmunkat a társunkkal megélt jelenben, reakcióinkon keresztül öntjük formába. Általában a régi fájdalmak elő sem jönnek, amíg párkapcsolatba nem kerülünk. A jegyesség és a házasság azonban felszabadítja e régi sérülések emlékét, mi pedig feltételezzük, hogy társunk az oka mindennek. Ez rendszerint nem a kapcsolat elején következik be, hanem akkor, amikor egyre inkább úgy érezzük, egymáshoz tartozunk. A sérült gyermek, akit a belsőnkben hordunk, olyan, mint egy mindent elnyelő fekete lyuk, és mint a fogfájás: amikor fáj, nem tudunk másra gondolni, életünket a fájdalom ural-ja. Sok válás hátterében nem a felek egymáshoz való viszonya áll, hanem egyikük (vagy mindkettőjük) megoldat-lan múltbéli kérdései. Reakcióm reakciót vált ki belőled, és így hangoljuk egymást egyre ellenségesebbre.

Amikor előbújik belőlünk a sérült gyermek, az az érzésünk, mintha sosem tartózkodnánk a jelenben. Mindig olyasmire reagálunk, ami sok éve történt velünk. Ez pedig lehetetlenné teszi a másikhoz való viszonyulást. Amíg meg nem szabadulok a sérült gyermektől, ő to-vább reagál helyettem, tönkretéve intim kapcsolataimat. És én vagyok az egyetlen, aki meghallgatja, kezelni próbálja szomorúságát, haragját. Ezzel tartom kordában, így elkerülhetem a reakcióját.

Fontos tisztázni, hogy egyedül nem lehet ilyen sérülést felfedezni. Szükségünk van valakire, aki révén rátalálunk, egy kötelékre, egy megengedő, másik személyre, aki előtt kiönthetjük a szívünket, szabad folyást engedhetünk az ér-zelmeinknek, s nem kell attól félnünk, hogy lejáratjuk magunkat. A sérült gyermeknek az kell, hogy a fájdalma igazolást nyerjen. Az ember csak a létjogosultságot nyert fájdalmát tudja kifejezni, és maga mögé utasítani.

A fájdalom sokk, szomorúság, magány, felháborodás, düh vagy lelkiismeret-furdalás előidézte folyamat, és hosz-szan elhúzódik. Aki el akar érni a fájdalomig, annak feltétlenül abba kell hagynia a társa hibáztatását, és saját

reakcióit figyelve rá kell jönnie, mi bántja őt magát. Amikor létrejön egy párkapcsolat, öntudatlan paktumban rögzítjük egymással szembeni elvárásainkat; én például azt várom tőled, hogy legyél az apám, aki soha nem hagy el, te pedig anyát akarsz látni bennem, aki feltétel nélkül elfogad olyannak, amilyen vagy. És amikor nem felelünk meg az elvárásoknak, hiszen képtelenség, hogy a társunk gyógyítsa be a sebeinket, őt kezdjük hibáztatni. Ha ilyen űr jelentkezik egy kapcsolatban, és a pár tagjai nem tudnak töltekezni egymásból, legrosszabb esetben gyerekvállalással próbálkoznak… És bár látszólag mindketten felnőttek, csak két elhanyagolt gyerek keresi a megváltást a saját gyerekben. Felnőtt külsejük mögött gyerek lakik, és emberi kapcsolataikban ő dirigál. Vannak, akik ragyogóan teljesítenek felnőttként, de amikor visszavonulnak a magánélet érzékeny egyensúlyú viszonyrendszerébe, végtelenül kiszolgáltatott, szükséget szenvedő gyerekké válnak, aki nem képes feldolgozni a szeretet, a figyelem vagy az elismerés hiányát.

A terápiára jelentkező párok viselkedéséből azonnal felismerni a bennük lakó, önmagát minduntalan kifejező gyermeket. A felnőttek sokszor azért nem tudnak megegyezni, mert valójában mindkettőjükből a sérült gyermek beszél; mindkettő gyerekkora valamely jelenetét éli, anyján és apján kér számon különféle sérelmeket. A másik fél azonban nem képes megadni neki, amit kér, hiszen ő maga is kér valamit. Ha eredményes a terápiás segítség, és felismerik, mi történik velük valójában, értelmetlenné válik a vita: a gyerekek, miután módjuk volt megnyilvánulni, megnyugsza-nak, így a felnőttek visszatérhetnek a jelenbe, hogy végre találkozzanak.

A bennünk lakó sérült gyermeknek tér kell, ahol kifejezheti a haragját, a fájdalmát. Ha megadjuk neki, lassan felnő, és többé nem bolygatja intim kapcsolatainkat.

Welwood gyakorlati leckére tanít: „Igyekezzünk javunkra fordítani minden útközben adódó nehézséget, mélyítsük el a kapcsolatunkat, érezzük át mélyebben nemcsak a tár-sunkhoz való viszonyunkat, hanem azt is, hogy nekünk magunknak mit jelent a létezés.”

Remélem, egyetértesz, hogy a fentieket bevehetnénk a könyvbe. Mi a véleményed?

Csókollak

Laura

Roberto több mint tizenhat órát töltött az ágyban, mielőtt elolvasta ezt az üzenetet. Valahányszor bánat érte, a teste ugyanúgy reagált: aludnia kellett. Mindjárt ébredés után váratlanul úgy

megrohanta az álmosság, hogy fölkel-ni sem bírt, jóllehet elvileg már egyáltalán nem kívánt aludni. Piszkos volt a lakás, kellemetlen szagok terjengtek benne. Az üres hűtőszekrény csak fokozta Roberto szánalmas közérzetét, akárcsak a szobán eluralkodó rendetlenség, meg a sajgó feje és háta. Kissé dülöngélve a fürdőszobába ment, és megmosta az arcát, hogy végre magához térjen. Nem öltözött át, egyből a konyhába ment kávét főzni. Míg várta, hogy felforrjon a víz, bekapcsolta a számítógépet. Aztán elkeverte a zacskó alján talált maradék kávét a vízzel, és gépiesen kortyolgatni kezdte. Mire végigolvasta az e-mailt, teljesen fölébredt.

A telefonhoz lépett. A villogó fénypont jelezte, hogy üzenete érkezett. Biztosan Cristina kéri, hogy válaszoljon, hívja vissza, beszélgessenek stb. Meg sem győződött róla, hogy így van-e, hanem máris hívta, titkon remélve, hogy csak Cristina üzenetrögzítője válaszol. Teljesült a kívánsága. – Nem a te hibád – mondta a rögzítőre –, nagyon sajnálom. Azt hiszem, el kell rendeznem néhány dolgot magamban, csak utána érdemlem meg, hogy találkozzam veled. Ne hívj, majd én hívlak. Puszi. Noteszából kikereste pszichológus barátnője, Adriana telefonszámát. Úgy érezte, kell egy tükör, amelyben szemügyre veheti magát. – Volna egy kis időd a számomra? Megbeszélték, hogy háromnegyed óra múlva találkoznak egy bárban, nem messze Adriana rendelőjétől…

5. FEJEZET

Roberto éjfél körül ért haza. Órákig csevegett Adrianával, aztán járt egyet a folyóparton… Gondolkozni akart. Most már világosabb minden. Adriana sokat segített. Évek óta úgy hitte, már túljutott azon a problémán, amelyet az anyja jelentett. De nem: úgy látszik, még mindig megvan a probléma, ha nem is változatlan formában, de megvan. Nem hagyta nyugodni a Laura írásában megidézett „sérült gyermek”. Hányszor toporzékolt, hányszor kiabált, zokogott, alázkodott meg, fenyegetőzött és manipulált benne ez a gyermek, csak hogy magához láncoljon egy nőt, egy másikat? Most Cristina ez a másik, de végeredményben ugyanezt tette Carolinával, azelőtt pedig Martával és Aliciával, s közben minden egyes barátjával is, hisz tőlük ugyanúgy feltétel nélküli odaadást várt, és ugyanolyan teljesíthetetlen igényeket támasztott velük szemben, míg végképp el nem riasztotta őket.

A tisztánlátást annak köszönheti, hogy amint szavakba önthette, mi bántja, derűs nyugalom szállta meg. Most vég-re képessé válik arra, hogy megfogalmazza, mi zajlik le benne, onnantól fogva pedig befolyásolni is tudja. Amikor terápiára járt, megtanulta, milyen fontos, hogy mindent képes legyen megnevezni. Még most is megbűvöl-te annak a foglalkozásnak az emléke, amikor egyes szavak és fordulatok kulturális értékéről elmélkedett… Egy személy akkor kezd el létezni, gondolta, amikor azonosítjuk egy család- és keresztnévvel (mert jogi szempontból gyakorlatilag nem létezik az, aki nincs anyaköny-vezve, bejegyezve és megnevezve). És milyen sokat jelent, hogy így vagy úgy hívnak valakit! (Vajon mekkora terhet kell cipelnie annak, töprengett, akit egy életen át Soledadnak, Dolores-nek vagy Angustiasnak3 szólítanak?) Micsoda súlya lehet önmagában is annak, ha valaki egy el-halt fivér, nagyapa vagy nagybácsi nevét viseli, vagy azt kell megszoknia, hogy ugyanúgy szólítják, mint az apját vagy az anyját, s ez sokszor azzal jár, hogy az illető kénytelen beletörődni: a Jorgito”, a „Silvita” vagy a „Miguelito” becenevet viseli, míg apja vagy anyja meg nem hal, s ő vég-re a kicsinyítő képzőt elhagyva Jorge”, „Silvia” vagy „Miguel” nem lehet. Ugyancsak eszébe jutott, milyen fordulattal illeti a nyelv az embert meghaladó dolgokat: „Elmondhatatlan” („ami vele történt, arra nincsenek szavak”, mondjuk, ha csődöt mond a kifejezőkészség). És a fordítottja, az egyértelműség, amit pedig így fejezünk ki: „Nevükön nevezni a dolgokat.” Lám, még a Bibliában is az áll, hogy maga Isten kéri az embert, adjon nevet a dolgoknak és az állatoknak, csak azután válhat a teremtett világ urává.

3 Soledad (magány), Dolores (fájdalom), Angustias (bánat) – jelentésük ellenére női névként is használatosak, főleg mert Szűz Máriával kapcsolták össze őket.

Az emberek viszont „Megnevezhetetlennek” hívják Istent, nyilván óvintézkedésből, nehogy a halandók – Őt megnevezve – hatalmat szerezzenek Fölötte…

Megnevezni annyi, mint meghatározni, és amit meghatározok, azon már uralkodom is, hiszen képtelenség lenne uralkodni olyasmin, amit se meghatározni, se megnevezni nem tudok. „Ezek a ragyogóan teljesítő felnőttek a magánélet érzékeny egyensúlyú viszonyrendszerében csupán végtelenül kiszolgáltatott, szükséget szenvedő gyerekek, akik nem tudják feldolgozni a szeretet, a figyelem vagy az elismerés hiányát”, jutott még eszébe.

Mostantól dolgoznia kell a benne lakó „sérült gyerme-ken”. Sosem lesz képes megtartani egy párkapcsolatot, ha nem küzdi le azt a beteges félelmét, hogy magára hagyják.

„És én vagyok az egyetlen, aki képes foglalkozni vele”, gondolta Roberto.

Úgy van, gondjaiba kell vennie.

„Amikor odafigyelek a bánatára, félelmére és haragjára, kordában tarthatom a gyermeket, elkerülhetem a reakcióját.”

Roberto hitetlenkedve állapította meg, hogy egy ismeretlen nő nála kikötött üzenetei lódították meg így az életét, előidézve ezt a furcsa, akaratától független komédiát.

Meglepődve azon kapta magát, hogy ismét Laurára gondol. Az a bizonyos Carlos talán a férje, a szeretője vagy partnere az ágyban, bár az olvasottak alapján akár a volt férje is lehet, akivel továbbra is jó viszonyban van. Mindegy, gondolta, bizonyára nem nehéz olyasvalakivel párban élni, aki ennyire jól ismeri a témát. Szabadság, megér-tés, tapasztalat, ezt sugallja minden szava… És neki éppen ez kell: egy ilyen nő. De hol vannak ilyen nők? Nos, egyről tudja, hol van. Egy számítógép előtt, amelynek felhasználója [email protected] Csak ekkor nyilallt belé igazán, hogy Laura postaládáját carlospol-nak hívják. Kellemetlen volt arra gondolnia, hogy Laura esetleg Carlos írói álneve, és Carlos, mondjuk, női maazinoknak dolgozik, csak kell neki egy kis mellékes, ezért összeállt Fredyvel, a tapasztalt pszichiáterrel, hogy egy női közönségnek szánt könyv erejéig eljátssza a női szakembert, s így találta ki Laurát…

Roberto megnyitotta a megfelelő mappát, és kikereste az elmentett üzeneteket. Gyorsan átfutotta a szövegeket, ke-resve, hol esik szó Carlosról… De miért kell neki mindig mindent agyonbonyolítani? Miért tételezi fel a legnagyobb képtelenséget? Laura párkapcsolatokkal foglalkozó pszichoterapeuta-ként jelentkezik, egy könyvről beszél, és abba szánt szövegeket küldözget, vagyis nem lehet más, mint aminek látszik. Laura tehát Laura, Fredy pedig a barátja, míg Carlos a férje lehetett, vagy sajnos talán még most is az. És kész.

Mégis tovább fantáziált… „Laurának van egy fia meg egy lánya, egy nagy házban laknak valahol Buenos Aires környékén, valószínűleg a folyótorkolat közelében, és Laura hétvégén evezni jár a volt férjével meg a gyerekeivel…” De más itt a baj. Mi a csudáért töri a fejét Laurán, ahelyett hogy Cristina és kettejük összeomlással fenyegető kapcsolata járna az eszében?

Helyet foglalt a számítógép előtt, és megnézte a beérkezett üzeneteket. „Neked küldöm 1” és „Neked küldöm 2” címen két új üzenetet talált Laurától.

Szia, Fred! Mi az, miért nem válaszolsz? Ki vele, ne ködösíts… Tulajdonképpen egy beteggel kapcsolatban lennék kíváncsi a véleményedre, akit egy éve kezelek. Úgy érzem, a gondjai nagyon tanulságosak lehetnek a könyvünk számára. Egy éve jár hozzám, és az egyik legelső felfedezése volt, hogy egy másik nőt szeret. Azóta küzd a dilemmával, nem tudja eldönteni, hogy a szeretőjét válassza-e, vagy maradjon a felesége és a fia mellett. Tegnap aztán érdekes megállapítást tett: a kiszámíthatatlanságot szereti legjobban a szerelmesében, mondja, azt, hogy nála sosem lehet tudni. Megpróbáltuk együtt átgondolni ezt az ellentmondást, és arra jutottunk, hogy többnyire épp azért tombol valakiben a szenvedély, mert a szeretett személy elérhetetlenné válhat a számára: a meglepetés, a rendkívüli elem teszi olyan vonzóvá. Ha ez megszokáson alapuló kapcsolattá alakul át, a szenvedélynek értelemszerűen ki kell hunynia. Képtelenség összeegyeztetni a szenvedélyt és a házastársi kapcsolatot! Hogyan is lehetne választani a család és a szenvedély között? Nem lehet, mégpedig azért nem, mert aki a szenvedélyt és a szeretőjét választja, hamarosan ugyanolyan formális kapcsolatban találja magát, mint azelőtt. Páciensemnek nem jelent örömöt, amikor hazamegy a feleségéhez meg a fiához. Csak ront a helyzeten, hogy nemcsak szenvedélyt nem érez az asszony iránt, hanem pusztán vele lenni sem szeret, utazni még kevésbé. Úgy érzem, valami nagy sérelmet őriz a lelke mélyén, amelyről sosem beszél.

Tegnap szóba hozta ezeket a dolgokat a feleségének. Ami őt magát illeti, nagyon megnyugtatja, hogy a problémája egyáltalán nem rendkívüli. A felesége azonban megharagudott, hallani sem akart az egészről. Pedig ilyenkor el kell fogadni a helyzetet, ahogy van, inkább azon törve a fe-jünket, hogy ki-ki mihez kezdjen az életével. Megítélésem szerint gyerekesen reagált a feleség: „Nem akarom, hogy így legyen.” Sokszor tapasztalom egyébként, hogy a terápia nem más, mint megértetni a páciensünkkel, milyen ke-vés beleszólása van a dolgok alakulásába. Este Welwood Challenge of the Heart-ját4 (Mit szól a szív) olvasgattam, és hirtelen kedvet kaptam hozzá, hogy a következő részt lefordítsam belőle a könyvünkhöz:

4 John Welwood: Challenge oflhe Heart. New York, Random House,

1985. A hagyománytisztelő társadalmakban a szülők hozták össze a házasságot, és választásukban a két család társadalmi státusa, a házasulandók egészségi állapota és hasonlók játszottak döntő szerepet. A házasság in-kább családok, és nem egyének szövetsége volt. A családi vérvonal és vagyon megőrzését szolgálta, és gondoskodott róla, hogy a gyerekek a társadalmi gépe-zeten belül a nekik megfelelő helyen szocializálódjanak. Egyetlen hagyományos társadalom sem tekintette a spontánul születő egyéni szerelmi érzést elfogadható alapnak, amelyre tartós férfi-nő kapcsolat épülhet. Mi több, a korai társadalmak többségében meg sem kísérelték egyetlen intézményben sikerrel egyesíteni a romantikus szerelmet, a szexet és a házasságot. A görög kultúra egyesítette ugyan a szexet és a házasságot, a romantikus szerelmet azonban csak férfiak és fiúk között engedte meg. Másfelől, a XII. századi udvari szerelemnek, melynek hagyományaiból alakultak ki a románcról alkotott mai fogalmaink, formálisan semmi köze nem volt a házassághoz. Csak a XIX. században kezdték romantikus eszményeken nyugvó intézménynek felfogni a házasságot. Ekkor azonban a szex maradt ki: a nőt egyenesen be-tegnek tartották, ha szexuális vágyat vagy gyönyört ér-zett. A bordélyokba száműzték a nemi örömöt. Egészen új keletű meggyőződés, hogy a szerelemnek, a szexnek és a házasságnak egyazon személyben kell találkoznia. Most először próbáljuk egyazon egyezséggel összefogni a romantikus szerelmet, az érzéki szenvedélyt és a hitvesi kompromisszumot. Margaret Mead szerint az emberiség még sosem szabott ilyen nehezen teljesíthető feltételeket a házasságnak.

Talán kissé merész ötlet ilyesmit közzétenni, de valami módon szeretném továbbadni ezt a gondolatot, mintegy szabad kezet adva mindenkinek, hogy a neki megfelelő, saját életére vonatkoztatható üzenetet olvassa ki belőle. Szeretném világossá tenni, hogy a házasság ebben a felfogásban nagyon nehéz, és hogy mindenki szabadon kereshet olyan rendszert, amelyben teljesebben bontakozhat ki az élete.

Nem állítom, hogy ezeket az aspektusokat (házastársi kompromisszum, romantikus szerelem és szexuális szenvedély) csak szétválasztva lehet kezelni. Inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy ismerjük föl, milyen hatalmas és ne-héz feladat egyetlen kötelékben egyesíteni őket. Azt hiszem, ez a rövid történeti áttekintés segít felismerni ezt az összefüggést.

Ezen a héten egy nyolc éve együtt élő, kétgyermekes pár keresett fel. Kiderült, hogy nőnek viszonya van egy másik férfival, és úgy érzi, időre van szüksége, meg kell élnie az új kapcsolatot, mielőtt ő és

a férje eldöntik, együtt maradnak-e. A férfi viszont legszívesebben meggyilkolta volna. Kijelentette, hogy nem hajlandó időt adni neki, és azonnali válást sürgetett. Én pedig azon törtem a fejem, milyen jó lenne kideríteni, mi lakik ebben a nőben, mi az, amitől a férjével szemben felgyűlt sértettsége ebben a formában fejeződik ki.

De amíg a nő ennyire szerelmes a másik férfiba, járhatóbb útnak látom, hogy megélje a vele való kapcsolatot, és később, ha elmúlik a szenvedély, s ő szeretné helyrehozni a házasságát, ismét felkeressen. Természetesen az is eszembe jutott, hogy jobban tette volna, ha hallgat, megpróbál egyedül megbirkózni a hely-zettel, és csak akkor beszél, amikor már kitisztult a feje. A beszélgetés mégis eredményes volt, mert a férfi megértette, hogy a nő nem képes gátat szabni a szenvedélyének, hiába kéri hát tőle, hogy ne találkozzék a másik férfival. Megértette, hogy ez vele is megtörténhetett volna.

Szeretném, ha ezek is bekerülhetnének a könyvünkbe. Tudom, nehéz megtalálni hozzá a megfelelő formát. De meg kell találnunk, és el kell döntenünk azt is, hogy miről ejtsünk szót, miről ne. Izgalmas ötletnek tartom, hogy olyan témákról is merjünk szólni, amelyekről inkább hallgatni szoktunk.

Laura

Fredy, Amint látod, ha felpörgök, abba se tudom hagyni. Eszembe jut, milyen érdekes volt, amikor megvitattuk Nana egyik frappáns megállapítását: „A párok ugyanazért mennek szét, ami összehozta őket.” Igen, ugyanazért mennek szét a párok, ami összehozta őket. Sokan gondolkoznak így: „Hogy tudtam beleszeretni, amikor annyira különbözünk? Talán valaki mással, akinek az enyémhez hasonló ízlése van, jobban boldogulnék…”

Pedig eleinte éppen a másik ember különbözősége vonz minket. Elbűvöl, hogy van benne valami, ami belőlem hi-

ányzik. Pontosan azért kötöm össze az életemet vele, mert kiegészítjük egymást, vagyis ő képes olyasmire, amire én nem, és fordítva. Amikor nagyon szerelmes vagyok, nemcsak partneremben fogadom el ezeket a jellemzőket, hanem magamban is. Ha például nagyon tevékeny ember vagyok, imádok tenni-venni, cselekedni, akkor elbűvöl a másik ember nyugalma, befogadókészsége, befelé forduló szemlélődése. Őt pedig az a képességem veszi le a lábáról, hogy annyira jelen vagyok a világban, és feltartóztatha-tatlanul törekszem előre. Csak később jelentkezik a probléma, amikor már nem lángol a szerelem; mert ha kezdetben kedvemre való volt is a különbözőség, most éppen azon tulajdonságok bosszan-tanak egyre jobban, amelyek közel hoztak minket. Ha én elsősorban a tevékeny oldalamat fejlesztettem, valószínűleg a passzivitással állok háborúságban. Amikor tehát ve-szekszem a párommal, átmerészkedem a passzív partra, ő pedig a túlparton, az aktív oldalon lesz az ellenségem. Vagyis áthelyezek a kapcsolatba egy régi belső harcot, amely igazából az enyém. Ha azért szeretek bele a másikba, mert tud laza és nyugodt lenni, akkor tulajdonképpen önmagam egy addig elutasított aspektusával kötök békét; ám ha nem fejlesztem tovább magamban, akkor a végén a társammal fogok éppen úgy veszekedni, ahogyan korábban önmagam e megtagadott aspektusával veszekedtem.

E körülmény figyelembe vételével jó úton járunk, ha igyekszünk kibontani magunkban olyan nem vagy csak ke-vésbé fejlett aspektusokat, amelyeket a másikban meglá-

tunk. Társunk így vagy mesterünk lesz, vagy ellenségünk. Ez a választás.

Törekednünk kell, hogy ezeket az elutasított vagy hadi-lábon kezelt aspektusokat feltárjuk, majd integráljuk magunkba, és ezáltal teljesebb személyiséggé váljunk, olyanná, aki képes kordában tartani belső és külső harcát.

Kézenfekvő, hogy saját példánkkal illusztráljam a fentieket. Mit szólsz hozzá?

Engem például lenyűgöz, ahogyan beszélsz, ahogy bánsz a szavakkal, ahogy a kapcsolataidat kezeled. Én éppen fordítva: morcosan ellenséges viszonyban állok a formákkal. Azáltal, hogy veled dolgozom, Fredy, módom nyílik megbékülni személyiségemnek ezzel a részével, te pedig mesteremmé válhatsz ebben a tekintetben. Gyenge-elméjűség lenne zokon vennem, hogy oly nagy jelentőséget tulajdonítasz a formának, vagy szemedre hánynom, hogy nem veszed észre: csak a tartalom a fontos. Itt tehetned hozzá a magad részét, megfogalmazva, hogy van-e, és melyik az a hárított aspektus, amelyet te emelsz be a velem való kapcsolatodba. Mindez persze szorosan összefügg azzal, amit az előbb megállapítottunk, vagyis hogy a

párkapcsolat tükör, amelyben önmagam elutasított részeit látom. Mint mondtam, azon van a hangsúly, hogy kibontsam, amit megtagadok, vagy amivel harcban állok, mert tudom, hogy ellenkező esetben ugyanazért fogok kilépni a kapcsolatból, amiért belebocsátkoztam. Íme a kihívás, amelyet a párkapcsolat jelent.

Ebben az értelemben integrál a párkapcsolat, és ez azért jó nekem, mert ennek híján örökös harcban fogok áll-ni önmagammal, amíg csak el nem szakadok a páromtól – ő ugyanis szüntelenül erre a belső harcomra emlékeztet.

Ez persze része a folyamatnak. Egy másik fejezetben beszélhetnénk olyan személyes problémákról, amelyekkel éppen a kapcsolat hatására vagyok kénytelen szembenéz-ni, hiszen a választottammal való együttlét legborzasztóbb tulajdonságaimmal szembesít, amelyeknek egyébként, ha egyedül vagyok, nincs alkalmuk a felszínre kerülni. Ezért olyan nehéz néha az együttlét. Mert ha egymagam vagyok, képzelhetem magam a legjobbnak, míg bensőséges kapcsolatban a jó mellett a legrosszabb is kijön belőlem: versenyszellem, túlbuzgóság, hataloméhség, uralmi vágy, basáskodás, manipulációs hajlam, kicsinyesség stb. Nehéz belátni ezt. Nagy kihívás elfogadni, hogy ilyenek vagyunk, és tenni ellene. Könnyebb a másikra kenni, őt vádolni versengéssel, önzéssel, konoksággal…

Nanát idézem: „Úgy látszik, ugyanazok az elemek, amelyek jóvoltából stabil és harmonikus lesz a párkapcsolat, előidézhe-tik azt is, hogy tönkremenjen.”

„Minden olyan kapcsolat, amely nem kedvez az Én ki-terjesztésének, és gátolja növekedését, hiába szilárd és/vagy láthatóan örömteljes, magában hordja önmaga pusztulásának csíráját. Felbecsülhetetlenül hasznos idejében belátni ezt. Az igazi kapcsolat a másikkal, azzal, akiben hiszünk, és akinek jelenlétében képesek vagyunk felülkerekedni a magánytól és a magunkra utaltságtól való félelmünkön, a létező legszebb emberi helyzetek egyikét teremti meg, ahonnan embertársaink felé is szeretettel tudunk közeledni.”

Milyen szép mondat. Legszívesebben állandóan Nanát idézném. Sokszor van olyan érzésem, hogy mindent, amit tudok, anyámtól vagy tőle tanultam.

Emlékszel, amikor egyszer az Once bárban beszélgettünk, csak úgy, szakmától függetlenül? Egyszer csak mondtam valamit, amire egészen földerült az arcod: mintha „ráébredtél” volna valamire.

Abban a pillanatban éreztem először, hogy másként hallgatsz, hogy valóban befogadod, amit mondok. Ragyogó pillanat volt, de micsoda butaság lenne azt hinni, hogy ilyen pillanatok nélkül nem látlak viszont. Csókollak

Laura

Roberto a következő napokban szinte ki sem tette a lábát otthonról. Csak akkor ment el, ha feltétlenül megkövetelte a munkája, no meg azért, hogy vegyen magának ezt-azt. Lehetséges, hogy tényleg ugyanazért mennek szét a párok, amiért egyesültek? Meredek gondolat, alaposan meg kell rágni. És nem éppen alkalmas pillanatban. Lelki szemei előtt megjelent a billenést jelző „Tilt” felirat, mint az öreg flippereken, ha az ember túl hevesen rázza, hogy az acélgolyó beletaláljon a lyukba. Találó kép, jól leírja az állapotát: Roberto úgy érezte, kisiklatták, összevissza rázták, megbolygatták, sarokba szorították, „kibillentették”. Naponta kétszer bekapcsolta a számítógépet, megnézte a bejövő üzeneteket. Eleinte egykedvűen nyugtázta, hogy nem kap semmit, később azonban, ahogy múltak a napok, egyre idegesebb lett. A nyolcadik napon aztán végre érkezett egy üzenet.

Kedves Fredy, Ez az utolsó üzenetem hozzád. Imádok írni neked, de a hallgatásod nagyon fáj. Azért írok, mert számomra öröm az írás. Szükségem van rá, élvezem, feldob, írás közben magamra találok, de válasz nélkül nem megy. Tudom, hogy olvasod, amit írok, és biztosra veszem, hogy amikor bekapcsolod a számítógépet, már várod az üzeneteimet, és azt is sejtem, hogy most nem tudsz írni. Ha jön, magától és parancsolón jön az írás, de kikényszeríteni nem lehet. Minduntalan az jár a fejemben, amiről a betegeimmel is gyakran beszélgetek: el kell fogadnunk a másik ember ritmusát. Ezért hát türelmesen várok, míg eljön a pillanat, amikor ismét kedved lesz kapcsolatba lépni velem. Gyakran tapasztalom a munkám során, hogy az emberek azért mennek el a párjuk mellett, mert eltér az életrit-musuk. Nagyon fontos tiszteletben tartani a másik ritmusát. Tudom, hogy a férfiak, ha úgy érzik, kényszerítik őket, elmenekülnek.

A nők gyakran panaszolják, hogy a férfiak elzárkóznak a beszélgetéstől, pedig csak arról van szó, hogy a férfiak így reagálnak arra a nyomásra, amelyet ők gyakorolnak rájuk.

A férfiak bezárkóznak, ha kényszerítve érzik magukat, ha nem kapnak annyi időt, amennyi kell nekik. Próbálom meggyőzni magam, hogy ne hagyjam abba, írjak neked továbbra is, hiszen örömmel teszem. Emlékezz, hányszor állapítottuk meg, hogy adni és kapni egyformán öröm. Az adás aktusával egyúttal kapok is valamit: azt az örömöt, hogy tudok valami jót adni neked. Jó érzés, hogy meghallgatsz, és értékeled, amit adok. Nincs értelme úgy adni, hogy az adás aktusán túl mást is vár az ember. Mégis eljön a pillanat, amikor szükségem van rá, hogy mondj valamit: fáj a hallgatásod. Ezért kell azt mondanom, hogy ez az utolsó üzenetem. Találkozunk majd egy másik út, egy másik kongresszus alkalmával, egy másik pillanatban…

Szeretettel,

Laura

Robertónak végigfutott a hátán a hideg, és még egyszer elolvasta a levelet. Ez képtelenség. Laura ezentúl nem ír többet? Meg lesz fosztva Laura leveleitől, csak mert az a hülye Fredy rosszul adta meg az e-mail címét? Ez nem igazság. De nem ám.

Az elmúlt két hétben Laura volt a legmegbízhatóbb, legmegértőbb személy a környezetében. Nem engedheti meg, hogy ő is eltűnjön, mint Cristina, mint Carolina, mint mindannyian… Tennie kell valamit.

„Vajon mit tenne Fredy, ha megtudná, hogy Laura nem ír neki többet?”, töprengett Roberto. „Erre az üzenetre ta-lán válaszolna…”, gondolta. Csakhogy ő sem ismerte Fredy helyes e-mail címét. Egy-két próbálkozást azért megérne… A telefon! Fölpattant, hogy megnézze a telefonkönyvben, de még oda sem ért a polchoz, eszébe jutott, hogy nem tudja Fredy családnevét. Megkérdezhetné a pszichológus barátait, nem ismernek-e egy

bizonyos Fredyt, és aztán…? Aztán Laura és Fredy tovább beszélgetnének, és ő vég-képp kirekesztődne a kommunikációs csatornából… Márpedig ő nem mondhat le Laura üzeneteiről. Legalábbis egyelőre nem. Fölkelt a karosszékből, és töprengve rótta a köröket a la-kásban. Ki kell találnia valamit. És ha kinyomozná Laura telefonszámát, fölhívná, és el-hitetné vele, hogy Fredy külföldön van? Hogy azért nem válaszol? De minek ahhoz telefon? Hiszen e-mailben is megírhatja neki.

Laura, Fredy barátom kérésére írok Önnek. Azt üzeni, hogy el-utazott, és ezért nem…

Laura, Ma este felhívott közös barátunk, Fredy. Biztosan tudja már, hogy sürgősen el kellett utaznia, és…

Laura, Ma este felhívott közös barátunk, Fredy. Azért keresett, hogy rajtam keresztül megüzenje, el kellett utaznia, de kéri, hogy írjon neki továbbra is. Majd ha visszajön, mindent megmagyaráz…

Laura, Ma este felhívott közös barátunk, Fredy. Nem tudom, értesült-e róla, hogy Fredy külföldön tartózkodik. Többek között arra kért, hogy továbbítsam Önnek a kérését, amely szerint dolgozzon tovább a könyvön, és amint hazatér, személyesen válaszol minden eddigi üzenetére…

Nonszensz. Fredynek nagyon ostobának kell lennie, ha még azt sem tudja, hogy a világ minden pontján elérhető a világháló… Miért nem írja meg ő maga, amit akar, miért van szüksége Roberto közbenjárására? Pontosan! Miért nem maga Fredy ír neki? Miért ne? Nem látható az arca, sem a kézírása, és a feladó sem árulkodik. Miből jöhetne rá Laura, hogy a bocsánatkérő le-vél tőle, és nem Fredytől származik?

Laura, Könyörgök, ne haragudj. Gondjaim voltak a munkámmal, ráadásul el kellett utaznom, ezért nem tudtam csodálatos leveleidre válaszolni…

„Csodálatos.” De vajon Fredy számára csodálatosak-e?

…nem tudtam válaszolni a leveleidre. Egy, legfeljebb két hónap múlva remélhetőleg több időm lesz, és mindegyikre válaszolni fogok. De addig se hagyd abba az írást, és küldd el nekem, amit írsz. Minden küldeményednek hasznát veszem, és egész biztos vagyok benne, hogy a könyv zseniális lesz. Csókollak, Fredy

Újraolvasta, kitörölte az „egy, legfeljebb két hónap múlvá”-t, és beírta helyette, hogy „hamarosan”. Majd kitörölte, hogy „Csókollak”, és azt írta helyette, hogy „Nagy ölelés.” A „Laura” elé odabiggyesztett egy „Kedves”-t, és a „Könyörgök” helyébe „Kérlek”-et írt. Ahelyett, hogy „Minden küldeményednek hasznát veszem”, azt írta, hogy „Hasznát veszem küldeményeidnek”, végül a „zseniális”-t kicserélte „nagy siker”-re.

Kedves Laura, Kérlek, ne haragudj. Gondjaim voltak a munkámmal, ráadásul el kellett utaznom, ezért nem tudtam válaszolni a leveleidre. Hamarosan remélhetőleg több időm lesz, és mindegyikre válaszolni fogok. De addig se hagyd abba az írást, és küldd el nekem, amit írsz. Hasznát veszem küldeményeidnek, és egész biztos vagyok benne, hogy a könyv nagy siker lesz. Nagy ölelés, Fredy

Nem rossz. Egyáltalán nem.

Roberto nagy levegőt vett, a küldés ikonjára igazította a kurzort, és még egyszer elolvasta az üzenetet. Az utolsó pillanatban még kitörölte a „Nagy”-ot, így csak annyi maradt: „Ölelés.”

Nem szabad még egyszer átolvasnia, különben sosem küldi el. Végül is nincs mit veszítenie; de ha most nem lép valamit, Laura elhallgat. Megnyomta a gombot, elküldte a levelet.

Villant egyet a képernyő, és Roberto előtt megjelent a kis ablak, benne az „Üzenet elküldve” értesítéssel. Most már nincs visszaút.

6. FEJEZET

Mint egy szerelmes kamasz, úgy ült a számítógép mellett, akárcsak tizenhat évesen, amikor sóvárogva várta a te-lefonnál Rosita, első barátnője hívásait. Csakhogy már nem tizenhat éves, gondolta Roberto, és Laura nem a barátnője, úgyhogy elég kényelmetlennek érezte ezt a kevéssé megalapozott epekedést. Ha várunk valamit, de semmi módon nem tudjuk siet-tetni, hogy bekövetkezzék, mindig nagyon lassan telik az idő. És ha a várt esemény bekövetkezte épp csak a szükséges időbe telik, akkor is az a benyomása az embernek, hogy nagyon sokáig tartott. Roberto ezért élte meg kibírhatat-lannak azt a hetet, amikor nem volt híre Lauráról.

Mit csinál, ha Laura többé nem ír?

Laura apránként belakta a gondolatait, ahol egy nem létező viszonyhoz kevéssé illő helyeket foglalt el. Nicanor Parra5 képzeletbeli emberének versei jártak az eszében, amikor lefeküdt. Hétfőn hajnali négykor kalimpáló szívvel, izgatottan, ki-izzadva riadt fel. Minden különösebb ok nélkül, épp csak úgy tűnt, hogy vele álmodott.

5 John Welwood: Challenge oflhe Heart. New York, Random House,

1985. Laurával… a képzeletbeli Laurával álmodott.

Úgy tanulta, hogy az álomképek az érzékeinkhez kötődnek, ezért álmodik hangokkal a születéstől vak ember.

De mit lehet álmodni arról, akiről csak merőben gondolati elképzelésünk van?

„Meddig kell még várnom?” – gondolta.

Üres lapot vett elő, és ezt írta rá: „Naponta hússzor, hetente hétszer, bekapcsolom a gépet, várok, míg indulnak a programok, kinyitom a levelezőrendszert, nézem a beérkező üzeneteket, nincs ott az áhított, kattintok és bezárom, aztán várnom kell a kilépéshez is, átok ez, kikapcsolom a gépet, iszom egy kávét, bekapcsolom a tévét, otthagyom … és kezdem elölről az egészet.”

Fölvette a kabátját, és lement az utcára, csak hogy ne otthon legyen.

„Nem volt elég a levél. Hát persze. Ő csak ír, ír, jár az agya, az a hülye meg rá se hederít. Csakis hülye lehet… Egy első osztályú nő bevesz a könyvébe, elkötelezi magát melletted, mivel együtt sütöttétek ki, aztán megszakad a kommunikáció, nem adsz hírt magadról. Muszáj, hogy hülye legyen, nagyon hülye.

Nem szabad elkövetni ekkora ostobaságot, nem szabad válasz nélkül hagyni egy nőt, aki választ vár. Ha nem érdekel, mondd meg neki, hogy »nem érdekel«, és lépj le! Aztán az ilyenek panaszkodnak, hogy a nők otthagyják őket…”

A céltalan gyaloglás közben egyre dühösebb lett Fredyre. Az ő helyében sosem járt volna el így. Eszébe jutott az anyjától gyakran hallott bibliai szólás: „Ne hányja-tok gyöngyöt a disznók elé”, és ez a gondolattársítás meg-nevettette.

„Talán úgy foglalkozhatnék hatékonyan a bennem lakó gyermekkel, ha ezentúl anyám észjárásával gondolkod-nék”, merengett immár a lépcsőházban. És most már fel is nevetett, miközben kettesével vette a fokokat.

Két méterre az ajtótól meghallotta, hogy csöng a telefon. „Laura!”, kiáltotta, és már lendült is, hátha előbb odaér, mint ahogy az üzenetrögzítő bekapcsol. Néhány másodperccel később, miközben zsebének küszöbre hullott tartalmát szedegette össze, sikerült rendeznie a gondolatait, és logikailag belátnia, hogy a tudatalattija gonosz tréfát űzött vele. Mire végre megtalálta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót, Cristina éppen üzenete végére ért. – Rosszulesik, hogy nem veszed föl, úgyhogy nem hívlak többet. Talán eljön még az az idő, amikor újból szót tudunk érteni egymással. Isten veled.

Robertónak egy pillanatig olyan érzése volt, hogy nem először hallja pontosan ugyanazokat a szavakat, csak épp másnak a szájából… Vállat vont, mintegy önmagának, és megállapította, hogy jobb is így, egyelőre úgysem tudna mit mondani neki. Különben is, gondolta, most nem szabad mással foglalkoz-nia: minden energiájával Laura hallgatását próbálja elvi-selni.

Már-már visszatért eredeti ötletéhez, hogy „Fredy barát-ja”-ként ír neki.

Laura, Fredyt nagyon nyugtalanítja, hogy nem kap hírt öntől. Attól tart, talán megharagudott rá. Kérem, írjon neki néhány sort, nehogy…

Marhaság!

Reményvesztetten kapcsolódott ismét az Internethez. A fiók csurig telt megrendelőinek egyre határozottabb hangú reklamációival. Roberto nagyot sóhajtott. Itt az ideje felnőttként viselkedni, hacsak nem akar mindent tönkre-tenni, amit az utóbbi évek kemény munkájával elért. Akár tetszik, akár nem, vissza kell térnie az irodába, és fel kell vennie a munkát, ha nem akarja, hogy elússzon kevéske megtakarítása. Gondosan feljegyezte minden függőben lévő munkáját, és mellé a mostanában érkezett öt újat. Talán még utolérhe-ti magát. Dupla adagot vett be az Adriana által felírt Bach-féle vi-rágterápiás szerből, és korán lefeküdt.

Csodálatos hollywoodi álmot látott. Almában maratoni futó volt, és emberfeletti erőfeszítéssel elsőnek ért a célba. Egy szőke nő a meghatottságtól sírva, kezében kendővel szaladt elé, a nyakába ugrott, és csókokkal borította az ar-cát. Felébredt, de kicsit még erőltette, hátha sikerül megnyújtania az álmot. Nem nyitotta ki a szemét, próbálta megőrizni a végtelenül jóleső érzést: a győzelem, az elismerés és Laura képét… Fogmosás közben továbbgondolta az álmát: „Keményen kell dolgoznom. Egy ilyen értékes nő nem éri be egy középszerű alakkal. Világos üzenete van az álomnak: akkor találom ott a szőke nőt, ha célba érek.” Kinyitotta mindkét csapot, felkente a borotvahabot. Szeme közé nézett a tükörből rátekintő habszakállú Miku-lásnak: – Célba érni… Éljen a győztes! – mondta neki. Fütyörészve befejezte a borotválkozást, majd írt egy cet-lit a takarítónőnek, hogy alaposan tegye rendbe a lakást, még akkor is, ha emiatt a szokásosnál tovább kell marad-nia, majd bement az irodába.

Amikor kiszállt a taxiból, az újságárus a szomszédos pa-vilonból és az épület portása nem tudták megállni mosolygás nélkül, annyira elámultak Roberto korai érkezésén. Ám csaknem ugyanez történt Robertóval: meglepődve érzékelte, hogy önkéntelen mosoly ül ki az arcára. Hála ennek a meglepődésnek – vagy ennek ellenére – aznap sokat és eredményesen dolgozott, ahogy másnap és harmadnap is. Amikor péntek este hazament, és megnyitotta a csapot a fürdőszobában, a csobogás közepette arra gondolt, hogy évek óta nem dolgozott ilyen sokat egy hét alatt. Megérdemli hát a habfürdőt és a házhoz rendelt szusit, amelyben lazacos szusimi, tonhalas nigiri és California tekercs lesz.

Amikor hétfőn bekapcsolta a számítógépet, hogy meggyőződjön róla, előző szerdai anyagvásárlását

visszaigazol-ták, meglepődve látta, hogy carlospol-tól új üzenet érkezett, de ezúttal más címmel: Ne áltassuk magunkat.

Fredy, El kell távolodnunk az illúzióinktól, ha látni akarjuk, ki áll előttünk. Ma erről beszélgettünk a csoportban: fáj leszámolni az illúziókkal, elfogadni a valóságot. Fejlődésünknek olyan pillanata ez, amikor nem harcolunk tovább, hanem elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak. Egy harmincéves fiatalember esetét dolgoztuk föl; nemrég szakított a barátnőjével, akinek nem kellett, aki elutasította. Nagyon fáj neki, mondta, hogy romba dőlt a légvár, melyet felépített magának. Joggal nevezhetjük „romba dőlt légvárnak”, hiszen amikor ez a fiatalember ráébredt, valójában hogyan viszonyul hozzá a barátnője, és beismerte magának, hogy bizony rossz sora van mellette, hiszen még a minimális szeretetet sem kapja meg, akkor azt is nyom-ban belátta, hogy így nem kívánja folytatni a kapcsolatot. A nő azonban tudta, hogyan ígérjen olyasmit, amit sosem fog megadni, és ő ebbe az ígéretbe kapaszkodott. Legjobban az fáj neki, hogy hagyta magát az orránál fogva vezetni, ráadásul még élvezte is. Aztán mégis győzött a valóság az illúzióval szemben: most már a szemének hisz, nem pedig az ígéretnek, amellyel a barátnője áltatta. Mindenki életében meghatározó az a pillanat, amikor megszűnik áltatni magát, és képes kijelenteni: „Annak örül-jünk, ami van, és ne sirassuk a lehetetlent.” Fájdalmas lemondani az eszményi párkapcsolat, a sosem múló szenvedély ábrándjáról, de két ember között csak így tartható fenn az egészséges viszony. Mindannyian szeretjük az illúzióinkat, nem könnyű lemondani róluk. A végén persze, bárhogy kapálózunk is, a valóság győz. Ahogy majdnem-druszád, Fritz Perls szokta volt mondani: „a rózsa csak rózsa csak rózsa csak rózsa…”

A valóság létezik, vele szemben szertefoszlanak az illúziók.

Megértem, hogy nem érsz rá, de kijelentem, hogy teljesen képtelen vagyok egyedül folytatni.

Sajnálom,

Laura

Az üzenet megerősítette Roberto gyanúját: az előző héten küldött néhány rövid mentegetőző sor nem volt elegendő. Laura nem ír többet… Mivel bírhatná más elhatáro-zásra?

Laura, Hogy ne tudnád egyedül folytatni! Én eddig is olyan keveset tettem hozzá, hogy az sem-min sem változtat. Nem szeretném erőltetni az írást akkor, amikor nem magától kívánkozik ki belőlem. De meggyőződésem, hogy ennek nem lenne szabad hátráltatnia téged, és igenis tovább kellene dolgoznod, mert rendkívül értékes a munkád. Mindenekelőtt pedig továbbra is küldd el, amit írsz, hogy ezentúl is tanulhassak tőled.

Csók

Fredy

Elküldte az üzenetet, majd – a többi levélről tudomást sem véve – kikapcsolta a gépet, és bement az irodába. Még aznap este bejövő üzenetei között találta Laura válaszát.

Fredy, Megkaptam utolsó üzenetedet, és annak veszem, ami: roppant hízelgőnek. Mégis, amikor elolvastam, az volt az érzésem, hogy általam ismeretlen okból megváltozhatott benned valami. Ta-lán már nem érdekel a könyv, talán már nincs erőd dolgozni rajta, talán egyszerűen csak nem izgalmas többé együtt írni… Elfogadom a tényt, de nem akarok nélküled dolgozni, és ha akarnék is, nagyon nehéz lenne úgy folytatnom, hogy nem számíthatok az észrevételeidre, mert nagyra tartom őket, és szükségem van rájuk. Nem kényszerítelek, csak nem tolom tovább ezt a sze-keret, mert az tartotta lendületben, hogy ketten írjuk a könyvet; és nem várom tovább a véleményedet, amely sosem érkezik meg, egyszóval lemondok róla, hogy továbbvigyem a vállalkozást, amelyet valamikor együtt álmodtunk meg. Ne nyugtalankodj emiatt. Vagy eljön egyszer az ideje, vagy nem.

Én is csókollak,

Laura

Oda az egész! Hiába vette biztosra, hogy Laura nem fe-dezhette föl a csalást, Roberto úgy érezte, leleplezték, és megijedt. Kifejezetten nyugtalanító volt az egyik mondat, mert úgy hangzott, mint amikor valaki határozottan véget akar vetni egy játéknak: „Mégis, amikor elolvastam, az volt az érzésem, hogy általam ismeretlen okból megváltozhatott benned valami.” És ha Fredynek egészen más a stílusa? Talán nem is te-gezi Laurát… Lehet, hogy nem az a fajta ember, aki mentegetőzni szokott. Honnan tudhatná meg? És most mi lesz?

Roberto fölállt járkálni kezdett a lakásban. Nem akar, nem tud lemondani róla, nem adhatja föl. Ha a kitartó un-szolás a kívánatossal éppen ellentétes hatást ér el, Laura előbb-utóbb rájön a turpisságra, és mindennek vége. Próbált higgadtan gondolkozni. Mit felel egy Fredy-féle ember ebben a helyzetben? De hát egy ismeretlen reakcióját képtelenség megjósolni! Sőt, töprengett tovább Roberto, tulajdonképpen senkinek a reakcióját nem lehet megjósolni. Ez a válasz! A saját véleményét fogja megírni. Laura pontosan ezt kéri Fredytől.

Leült a billentyűzet elé egy csésze kávéval, és nekiállt megválaszolni Laura üzenetét.

Laura, Nekem is olyan érzésem van, hogy megváltozott benned valami. De veled ellentétben én nem hiszem, hogy ez a vállalkozásunk végét jelentené. Végül is nem mi hangoztat-juk-e, hogy a kiszámíthatóságtól lesz olyan sivár egy kapcsolat jövője? Nem mondjuk-e mindig, hogy a másik ember sokszínűsége jóvoltából lehet minden újabb találkozás csodálatos? Nem gondolod, hogy kettőnk esetében épp cselekvéseink kiszámíthatatlansága teszi varázslatossá a kapcsolatunkat? Varázslatossá, igen. Mert varázslatos! Nem értek egészen egyet azzal, amit az önáltatásról írsz, vagyis hogy „számoljunk le az illúzióinkkal”. És azért kapcsolom össze az illúziót a varázslattal, mert hiszem – ahogy Norbi barátom szokta mondani –, hogy létezik va-rázslat. Valóban létezik, valahányszor egy illúzió kézzel-foghatóan (és közreműködésünkkel) valósággá alakul át.

Remélem, egyetértesz azzal, hogy velünk ugyanaz tör-ténik, mint bármely más párral: szükségünk van egy kis va-rázslatra, az pedig csak akkor következik be, ha képesek vagyunk meglepni magunkat, ma máshol tartózkodni, mint ahol tegnapig jártunk-keltünk, ha tudunk félelem, bénultság nélkül meglepődni, és a meglepetés sokkal inkább a kíváncsiság üdítő erejével hat ránk, mint

amennyire elbizonyta-lanít a tény, hogy ismeretlen terepen járunk. Egyet kell értened velem abban, hogy csak annyira tudjuk megváltoztatni a valóságot, amennyire képesek vagyunk olyannak elfogadni, amilyen. Lehetségessé tesszük, amit megálmodtunk, a közös álom csak így élvezhető, bármi legyen is: család, utazás, párkapcsolat vagy egy megírandó könyv. Ám mindenképpen érvényes, amit Ambrose Bierce így fogalmazott meg: „Ha azt szeretnéd, hogy váljanak valóra az álmaid, ébredj föl.”

Sokszor csókollak

Fredy

Laura válasza azzal a bizonyossággal örvendeztette meg, hogy neki is sikerült valóra váltania egy álmot: azt, hogy Laura továbbra is ír neki.

Kedves Fredy, Micsoda meglepetés! Mindig újra meg tudsz lepni! Ugyanaz a Fredy volnál, akinek megismertelek? És vajon én, én ugyanaz a Laura vagyok, akivel egyszer elhatároz-tad, hogy írtok egy közös könyvet? Biztosan nem. És mégis, amikor hatni kezd a varázslat, létrejön a találkozás. Vagy fordítva, amikor létrejön a találkozás, a va-rázslat hatni kezd… Elbűvöl ez a varázslat, a találkozás va-rázsa. Hihetetlen! Leülök a gép elé, és ahogy a gondolataidat olvasom, egyre jobban érzem magam. A lehetőség, hogy folytatha-tom a munkát, nem kell megválnom az álmomtól, varázs-igeként hat, és újból kedvet kapok az íráshoz. Egyetértek veled: egészen biztos, hogy ami velünk tör-ténik, varázslat. Mintha lényem legmélyéből törne elő – nincs rá jobb hasonlat – az a késztetés, amely írásra sar-kall. Mindig úgy gondoltam, hogy bár egyformák a betűk, mást jelentenek, ha a lélek írja őket. Tegyünk egy kis rendet a gondolatainkban: nincs párkapcsolat konfliktus nélkül, mi több, éppen a konfliktusok teszik vonzóvá a párunkkal való együttlétet. És még a konf-liktusoknál is jobban a különbségek (amelyek egyébként a konfliktusokat gerjesztik). Néha dühít, hogy Carlos olyan engedékeny mindenkivel szemben, ugyanakkor ha velem nem lett volna az, akkor semmi sem működött volna. Ő ilyen – velem, másokkal egyaránt. Abszurd lenne azt kérni, hogy legyen hozzám engedékeny, de másokhoz ne, hiszen lényének része ez a tulajdonság. Hiszem, hogy a nehézségekből tanulni lehet. Ez a világban való jelenlét egyik módja: figyelni, hogy mi történik, és hogyan lehet megoldani a nehéz helyzeteket. Azért mondom, hogy a jelenlét egy módja ez, mert más egy előre rögzített terv szerint élni, és más hagyni, hogy sodorjon magával az élet. Az élet nem állhat abból, hogy előre kitűzött célokat valósítunk meg, az nagyon unalmas lenne. In-kább arra kell törekedni, hogy a jelenségek mögé lássunk, tudjunk dönteni az egymást követő történések sodrában, tudjuk, merre kell lépni.

Rengeteg szorongás, depresszió származik abból, hogy kész elképzelésünk van, pontosan tudjuk, hová szeretnénk eljutni, és amikor nem sikerül valóra váltani a tervünket, óriási a csalódás. Ha nem az elvárásaimnak megfelelően cselekszel, nem szeretlek. Pedig nem így van. Élhetőbb lesz az élet, ha a hullámlovas filozófiáját követjük: a hullámok jelölik ki az utat, és nem az én elképzelésem, hogy hová akarok megérkezni. Jobb úgy rátalálni az útra, hogy menet közben vesszük észre a köveket.

Végtelenül megnyugtató, amikor az ember végre megállapíthatja, mire képes, mit tehet, és mi jó neki. Az életnek nincsen érvényes modellje: ami engem elbűvöl, neked nem tetszik, de ez nem baj. Miért akarnálak meggyőzni, hogy a folyót nézni szórakoztatóbb, mint internetezni? Te maradsz a számítógéped előtt, én pedig megyek korcsolyázni a fo-lyóra. Nemsokára ismét találkozunk. Sokáig tartott, míg elfogadtam, hogy Carlos nem tud úgy örülni a folyónak, mint én. A legtöbben azért állnak harcban, mert mindenáron meg akarják győzni egymást, ki-ki a másikat, hogy az ő álláspontja a helyes. Induljunk ki abból, hogy nincs helyes álláspont. Valamiért szükségünk van a társunk jóváhagyására, csak úgy merjük valóban azt gondolni vagy érezni, amit gondolunk és érzünk. Pedig milyen zseniális lenne, ha ki mernénk jelenteni, hogy „nekem ez a jó, még akkor is, ha az egész világnak más tetszik”, és ha valóban tiszteletben tartanánk ezt az elvet: ne legyen szükség a másik ember engedélyére, legyen elég, hogy mindenki elfogadja a különbözőséget.

Sokféle módon lehet élni. Mindenki úgy rendezi be a színpadát, ahogy tudja. És minden párnak saját színpadot kell berendeznie. Amint ilyen módon nyitottá válik az ember, könnyebb lesz az élet. Vessük magunkat az élet kalandjába, lépjünk a hősök útjára, máris csodák történnek. Izgalmas kalanddá alakulnak a konfliktusok, és a kalandos úton önmagunkat fedezzük föl. Szerinted nem unalmas előre tudni, mi fog bekövetkezni abból, amit szeretnél? Mintha egyedül lennél: nincs varázsa. Ahogy Luis Halfen barátom mondja: „Élhetjük úgy az életünket, mintha metrót vezetnénk, pontosan tudva, hová tartunk, és milyen lesz az út. Vagy élhetünk hullámlovas módjára: a hullámok hátán.” Javaslom, hogy te meg én a hullámokat kövessük. Jól fogunk szórakozni. És ez sem mindegy. Látod? Üzeneteid ihletet adnak, hogy tovább írjak.

Csókollak

Laura

Roberto épp csak befejezte az olvasást, és máris ugyanazt érezte, amit Laura, vagyis hogy azonnal válaszolnia kell.

Hihetetlen, de bele sem gondolt, hogy ő vagy Fredy ír-e, hanem egy szuszra begépelte, és rögtön el is küldte az alábbi üzenetet:

Szia Laura, Megkaptam az üzenetedet.

Nagyon tetszett a hasonlat a szörfössel és a metróvezetővel! Mély gondolat. Az élet érzékeny egyensúlyának változásait valóban nem lehet megjósolni. Hagynunk kell, hogy vi-gyen a hátán a hullám, de az is biztos, hogy nem mindegyik hullámot lehet meglovagolni. A metafora mindenre al-kalmazható, amit gondolunk: a szörfözéshez az kell, hogy kész legyél előre nem látható körülményekkel szembenéz-ni (ki tudja, mit hoz majd a hullám?). Művészet és gyakorlat keveredik benne. Senki sem születik úgy, hogy tud ször-fözni, különben is, vállalni kell a kockázatot, hogy olykor víz alá bukik az ember, vagy akkorákat esik, hogy tele lesz kék foltokkal, miközben persze egyre gyarapodó tapasztalattal nézhet a következő' hullám elé. Igaz. Nem szabad beérni az álmokkal, az ábrándokkal, az illúziókkal, nem szabad beérni a vágyakozással és a tervekkel… És mégis, ha ezek nincsenek, nincsen út sem. Küldök néhány apróságot, legújabb tűnődéseim eredményét.

Hiszem, hogy minden értelmes cselekedetünk egy álomban gyökerezik, olyasmiben, amit közönségesen áb-rándnak szoktunk nevezni, és amit például így fejezünk ki: „Milyen szép is lenne…” „Hihetetlenül klassz tudna lenni…” „Csodálatos lenne, ha…”

Ha birtokba vesszük az ábrándképet, és fölpróbáljuk, mint egy inget, akkor illúzióvá alakul át: „Ó, mennyire szeretném…”

„Boldog lennék, ha…” „Óriási lenne, ha egy szép napon megtehetném, hogy…”

Ha engedem, hogy gyökeret verjen bennem az illúzió, ha öntözöm, és hagyom szárba szökni, akkor vágy lesz be-lőle: „Szeretnék ott lenni…”

„Arra vágyom legeslegjobban, hogy…” „Akarom, de tényleg…”

Ha idáig jutottam, talán már képes vagyok elképzelni sa-ját magamat, amint megvalósítom, valóra váltom a kíván-ságot. Ebben a pillanatban a vágy tervvé alakul át: „Megcsinálom…” „Egyszer csak itt a pillanat, és…” „Na, akkor én most…”

Innentől fogva már csak egy dolgom van: kidolgozni a tervet, és megtalálni hozzá azt a taktikát vagy stratégiát, amely lehetővé teszi, hogy álmom megvalósítása érdekében egyúttal fantáziadús varázsló is legyek. Figyelem: mindeddig a kisujjamat sem mozdítottam. Minden cselekedetem belül zajlott, mégis mennyi minden történt odabent, amióta ábrándozni kezdtem. Mondhatod erre, hogy ilyen kevéssel nem szabad beér-ni. Igaz, sokszor több kell. Amit eltervezünk, be is kell fejezni, és ki kell javítani a hibákat. Bújjunk fürdőruhába, vegyük magunkhoz terveink desz-káját, vessük bele magunkat az életbe, és várjuk figyelme-sen a valóság hullámtaraját – ha sikerül fölkapaszkodni rá, elvitetjük magunkat a megelégedés bűvös partjára.

Csókollak.

Fredy

Átolvasta, amit írt. A teljesség érzése töltötte el. Még ha csak tünékeny játék is az egész, arra ösztönzi, hogy tanuljon, olvasson, gondolkozzon, mint még soha, vagy csak ritkán. Eddig nem is tudta, hogy képes írásban megfogal-mazni a gondolatait. Ha igaz, hogy a szerelem mindenkiben a bölcsebb, megvilágosodottabb oldalt érinti meg, akkor Roberto kétségkívül szerelmes volt.

MÁSODIK KÖNYV

trebor@

7. FEJEZET

Roberto elégedetten állt fel. Meg volt győződve róla, hogy egyelőre sikerült jobb belátásra bírnia Laurát. Hízel-gett neki a gondolat, hogy megment a jövőnek egy könyvet, jóllehet ez azt jelenti, hogy annak a tökkelütött Fredynek segít, aki nem is sejti, mit köszönhet neki: töretlen részvételét egy fontos műben. Az irodában olajozottan folyt a munka. Délelőtt befeje-zett egy grafikonokkal megtűzdelt tanulmányt az intézmények szintjén folyó reklám lehetőségeiről, egy nyugdíj-pénztár megbízásából. Egyre az előző nap váltott üzenetek jártak az eszében, ezért támadhatott az az ötlete, hogy az idő múlásának elfogadására építi föl a reklámkampányt. Vessük el végre az örök ifjúság illúzióját javasolta, és vált-suk valóra a védett, biztonságos öregség álmát. Késő délután, úton hazafelé még a fülében zúgott a spontánul felcsattanó taps a vezetőségi értekezleten, ahol melegen gratuláltak a reklám tervéhez.

„Még valami, amit Laurának köszönhetek” – gondolta.

Sietett, alig várta, hogy újraolvashassa az üzeneteket. Olyan érzése volt, mintha előző nap túl gyorsan olvasta volna el őket. Mindig viszolygott az olyan fajta turistautaktól, amelyek tíz nap alatt tizenkét város megtekintését kínálták. Amióta csak utazott, mindig el akart időzni egy kicsit abban a városban, ahová egyszer csak odacsöppent. Sokszor érezte, hogy „újból fel kell keresnie” egy helyet, csak úgy tudja megőrizni a szemében, fülében, lábában, elméjében. És most ugyanezt érezte Laura leveleivel kapcsolatban: nem elég egyszer elolvasnia őket. Vissza kell térnie hozzájuk, hogy kivonja belőlük a lényeget, a legfontosabb gondolato-kat, leghatásosabb megfogalmazásokat, vagy csak egyszerűen azt, ami leginkább megérintette őt.

„El kell távolodnunk az illúzióinktól, ha látni akarjuk, ki áll előttünk.” „Fáj leszámolni az illúziókkal, elfogadni a valóságot.” „A valóság létezik, vele szemben szertefoszlanak az illúziók.” „Lemondok róla, hogy továbbvigyem a vállalkozást, amelyet valamikor együtt álmodtunk meg.” „Vagy eljön egyszer az ideje, vagy nem.”

„A nehézségekből tanulni lehet.” „Az élet nem abból áll, hogy előre kitűzött célokat valósítunk meg, az nagyon unalmas lenne.” „Induljunk ki abból, hogy nincs helyes álláspont.”

Eltöprengett két metaforán, amely különösen tetszett neki: az egyikben egy szörfös meg egy metróvezető szere-pelt, a másikban pedig egy színpad, amelyet mindenki a maga gusztusa szerint rendez be. Aztán elidőzött egy kicsit a harmincéves fiatalember eseténél.

„Egy harmincéves fiatalember esetét dolgoztuk föl; nemrég szakított a barátnőjével, akinek nem kellett, aki elutasította. Nagyon fáj neki, mondta, hogy romba dőlt a légvár, melyet felépített.”

Roberto a lelke mélyén számos vonatkozásban azono-sulni tudott a szóban forgó fiatalemberrel. Ő is mindig szakított, valahányszor elutasítottnak érezte magát. Ő is száz-szor megszenvedte, hogy egy-egy kapcsolat illúzióiról le kell mondania. De az utolsó mondatban volt valami, ami sehogy sem il-lett a képbe…

„Legjobban az fáj neki, hogy hagyta magát az orránál fogva vezetni.”

Ez lenne hát az igazi fájdalom a felbomló kötelékben? Belátni a valóságot, vagyis elismerni, hogy becsaptak minket? Ő is hagyta, hogy az orránál fogva vezessék? Létezik egyáltalán olyan, hogy valaki „hagyja magát” becsapni? És egyáltalán, mi módon csapták be a nők, akikkel meghitt kapcsolatba került? Úgy, hogy másnak bizonyultak, mint amilyennek képzelte, kívánta, vagy álmodta őket? Mint amilyenre szüksége lett volna? Laura azt mondja: „Amikor már nem vagyunk őrülten szerelmesek, nincs más orvosság, mint szembenézni a ténnyel, hogy a másik olyan, amilyen.” Nem könnyű. El kell gondolkoznia néhány fogalmon: szerelem, kötődés, illúzió, csalódás, becsapás …

Végül még egy mondatnál időzött el:

…..nagyon nehéz lenne úgy folytatnom, hogy nem számíthatok az észrevételeidre…”

Nyilvánvaló, Laura nem nyugszik bele, hogy egyedül írjon tovább. Teljes joggal követel együttműködést Fredytől. A párok lélektanáról Roberto csak annyit tudott, ameny-nyit saját, sokszor fájdalmas tapasztalatából tanult, és amennyit összeszedett a terápián. Emlékezett néhány viselkedéslélektani fogalomra is abból az időből, amikor még csak tanulta a marketinget, és a puszta kíváncsiságból olvasott pszichológiai könyvekből ez-az ráragadt. De be kellett látnia, hogy túl szegényesek az „ismeretei”, nem biztosítanak kellő alapot ahhoz, hogy a párkapcsolatokról érdemben folytasson elektronikus eszmecserét Laurával.

Az órára nézett. Háromnegyed nyolc. Ha kilép, még nyitva találja a központi könyvesboltot. Gyorsan átfutott az üzeneteken, és hamarjában kiírt három nevet egy darab papírra:

WELWOOD BRADSHAW PERLS

Tízre már vissza is ért. Műanyag szatyrában tíz könyvet vitt haza:

A szív ösvényén6, az egyetlen, amit Welwoodtól sikerült megszereznie. A bennünk élőgyermek7, John Bradshaw-tól. Ami a szemetesvödörbe került – és ami nem8, Fritz Perlstől. Szex a szerelemben? 9Eric Berné könyve. Jegyzetek a páromnak? 10Hugh Prathertől. Okos szerelem? 11Enrique Rojastól. Kávéfüzetek Soniának12, Adriana Schnake írása. Szeretlek, de…, 13Mauricio Abaditól. Élni, szeretni és tanulni, 14Leo Buscagliától. Szerelem negyvenévesen? 15Sergio Sinay könyve.

A székre dobta a kabátját, és leült az asztalhoz, hogy szemügyre vegye, amit vett. Határozottan mértéktartó volt. Az előzmények figyelembevételével tíz könyv igazán ész-szerű mennyiség.

Volt ugyanis egy korszaka, amikor rengeteg politikai-filozófiai munkát olvasott, de az akkor napirenden lévő kényszeres könyvvásárlási rohamok nem ismétlődtek meg.

6 John Welwood: A szív ösvényén – Tudatos párkapcsolat – Út önmagunkhoz és egymáshoz (Ursus Libris, 2010). 7 John Bradshaw: Vissza önmagunkhoz: a bennünk élő gyermek felfedezése (Ursus Libris, 2010). 8 Fritz (Frederick S.) Perls: In and Out the Garbage Pail(1963 9 Eric Berné: Szex a szerelemben (Osiris, 1998). 10 Hugh (és Gayle) Prather: Notes toEach Olher (1971). 11 Enrique Rojas: El arnor inteligenle (Madrid, 1997). 12 Adriana Schnake: Sonia, le envío Ins cuadernos café (Buenos Aires, 1979). 13 2 Mauricio Abadi: Tequiero, pero… (Buenos Aires, 1992). 14 Leo Buscaglia: Living, Lovingand Eeaming (1982). 15 Sergio Sinay: El amor a los 40 (1994).

Most azonban újra átélte a hét éve nem tapasztalt érzést, amely annak idején elfogta, valahányszor könyvesboltba lépett az érdeklődés, az olthatatlan tudásszomj és a bámu-lat keverékét minden egyes könyv előtt. Az egyiknek a címe nyűgözte le, a másiknak a borítója, a harmadiknak a szerzője, és volt olyan is, amely csak egyszerűen érdekesnek ígérkezett, ahogy belelapozott. Miközben nézte az asztalra tornyozott, olvasói szemtől még érintetlen könyveket, egy pillanatra kalóznak képzelte magát, aki elragadtatva szemléli a földből kiásott mérhetetlen kincseket. Mielőtt kinyitotta volna Welwood könyvét, néhány másodpercnyi nyugodt mozdulatlansággal adózott az ünnepélyes pillanatnak. Aztán nagy levegőt vett, és ezt olvasta: Meghitt kapcsolataink még soha nem követelték meg, hogy olyan őszintén, tudatosan nézzünk szembe ön-magunkkal és másokkal, mint korunkban. Aki manap-ság élő kapcsolatban akar maradni a társával, az nagy kihívás előtt áll: meg kell szabadulnia régi szokásaitól, le kell győznie a gyengeségeit, miközben minden erejével, érzékenységével és a lehető legőszintébben igyekszik különb emberré válni. Régen, ha valaki fel akarta fedezni az élet mélyebb titkait, kolostorba vonult vagy elment remetének. Napja-inkra azonban a bensőséges kapcsolatok jelentenek olyan vad, ismeretlen földrészt, ahol szemtől szembe kerülhetünk minden istenünkkel és ördögünkkel. Minthogy személyes viszonyaink már nem kiszámíthatók, nem meríthetünk belőlük kényelmet vagy

biztonságot, új válaszút elé kerülünk, és választott irányunk döntően kihat egész életünkre. Ragaszkodhatunk makacsul régi, idejétmúlt ábrándja-inkhoz és életbölcsességeinkhez, bár semmi közük a valósághoz, és nem vezetnek sehová, de jobban tesz-szük, ha megtanulunk lehetőséget látni a kapcsolatainkat terhelő nehézségekben, és fölébredünk, kihozzuk magunkból a legjobb emberi tulajdonságainkat: a felismerés, az együttérzés, a humor, a bölcsesség képességét, és bátor elkötelezettségünket az igazság mellett. Ha ezt a másodikat választjuk, viszonyunk úttá alakul át, amely képes elmélyíteni kapcsolatunkat önmagunk-kal és mindazokkal, akiket szeretünk, kitágítva önnön határainkat.

Fantasztikus! Véletlenszerűen felütötte a könyvet egy másik oldalon: Mindannyiunknak, akik vállalkozunk erre az utazásra, meg kell tanulnunk valami újat, mégpedig azt, hogy engedjük természetes módon létrejönni önmagunkban az egyezséget, ingadozásokkal, nekirugaszkodásokkal, visszaesésekkel együtt. Így hát, ha bizonytalanok vagyunk is a tekintetben, hogy meg tudunk-e felelni a menet közben jelentkező összes kihívásnak, ez nem okozhat gondot: része ma-gának az útnak. Ebből a szempontból erőt adtak nekem Csögyam Trungpa tibeti buddhista tanító szavai, aki – amikor ar-ról kérdezték, hogyan sikerült a havas Himaláján keresztül a kínai megszállók elől elszöknie, noha nem volt módja felkészülni az útra, nem volt mit ennie, hiányos felszereléssel, úttalan utakon menekült – tömören csak azt felelte: „Egyik lábamat a másik elé raktam.”

Megvilágosító erejű könyvnek ígérkezik. Figyelmét megosztva az olvasás és a vacsorakészítés között, betette a mikrohullámú sütőbe a mélyhűtőből elővett pizzaszeleteket, kinyitott egy doboz sört, majd az íróasztalhoz ment, és a legalsó fiókból kivett egy vonalas jegyzet-tömböt, a középsőből pedig egy 2B-s ceruzát, hogy ha jegyzetelni akar, a keze ügyében legyen. Minél jobban belemelegedett az olvasásba, annál jobban örült, hogy így alakult. Régóta nem érdekelte ennyire egy olvasmány. A téma miatt? Vagy érdekesen van megírva? Vagy a helyzet különleges? Számít vajon, hogy mennyit gondol Laurára? Vagy mindezek kombinációja teszi? Nem tudta letenni A szív ösvényén-t, míg végig nem olvasta, és el nem jutott Welwood záró szavaihoz: Minél mélyebb szeretet köt össze két embert, ők an-nál nagyobb érdeklődéssel fordulnak majd lakóhelyük, a világ felé. Átérzik földhöz tartozásukat, elkötelezetten óvják a bolygót és mindazon érző lényeket, amelyek segítségükre igényt tartanak.

Valamikor régen már kacérkodott a pszichológiával.

Most más oldalról kísértette meg újból a gondolat, de – Welwood hatására – azzal a vággyal tetézve, hogy mások javára tehessen, amit egy röpke, önkéntelen megfigyelés erejéig maga is furcsállt.

A szakirodalom jegyében telt el a hét. Welwood után Berné, majd Perls és Buscaglia következett. Aztán Schnake (meglepetés), Abadi és Prather (ez utóbbitól néhány éve már olvasott valamit). Ezután Sinay és Rojas jött. Végül pedig Bradshaw, akit megérzésből hagyott utolsónak. Megszenvedett az ízig-vérig „amerikai” módra önsegítő olvasmánnyal, Bradshaw mégis lebilincselőnek bizonyult, és Roberto kitartott. Amikor oda ért, ahol a szerző javasolja az olvasónak, hogy örökítse meg mesés formában a gyermekkora történe-tét, Roberto leült a számítógép elé, és egyeden nekirugaszkodással megírta a maga meséjét: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi királyságban egy királyfi, akit Egrojnak hívtak. Szülei életének igen nehéz pillanatában fogant meg Egroj királyfi, és épp csak világra jött mint elsőszülött, a királynak máris háborúba kellett mennie, hogy megvéd-je népét az ellenséges országokkal szemben. A királyfi éveken át csak rövid üzenetek formájában hallott az ap-járól, amelyeket futárok hoztak, és az anyukája mondott el neki. Mivel pedig a király nem volt otthon, a királynénak kellett kormányoznia, ezért aztán neki sem volt ideje rá, hogy a királyfival játsszon. Pedig Egrojnak drága és különleges játékai voltak; mégis szenvedett, hiszen nem volt kivel megosztania őket. Így aztán magányos, hallgatag fiúvá cseperedett a ki-rályfi. Napjai nagy részét az ablakban töltötte, és bámult kifelé. Pillantását mindig arra a pontra szegezte, ahol a palotából vezető út eltűnt a fás ligetben. Azt képzelte, hogy a fák közül egyszerre csak előbukkannak a királyi zászlók, lobogók. A nép pedig ujjongva szalad a királyi sereg elé, és ünnepli szeretett fiai győzedelmes hazatértét. Önmagát is elképzelte, amint az ablakból integet a ki-rálynak, és lelkesen tapsolva üdvözli a háború végét, hiszen e ténynek köszönheti, hogy visszakapja az apját és az anyját. Délutánonként, ahogy lassan bealkonyult, Egroj arcán legördült néhány könnycsepp, ő magával vitte a köny-nyeket az ágyba, és minden éjszaka a párnájával itatta fel őket.

Amikor pedig ahhoz a részhez ért, ahol Bradshaw felszólítja olvasóját, hogy fejezze be a meséjét, Roberto ezt ír-ta: Telt-múlt az idő, míg aztán egy napon lemondott a ki-rályné. A királyfi nem tehetett egyebet, mint hogy elfog-lalja apja trónját, és uralkodik. Igazságos, jó királyként kormányozta az országot egész hátralévő életében. Sosem hagyta el azt a szokását, hogy az ablakból a kis erdőcskét fürkészi.

Uralkodását az a megszállott királyi szándék tette ne-vezetessé, melynek jegyében újabb és újabb hidakat, utakat építtetett.

Akárcsak ő: mindig új utakat próbált építeni, új hidakat vert, új kapukat nyitott, egyre többet, hogy a feltétel nélküli szeretet, amelyet keresett, végre eljusson a szívébe. Ő sem hagyta el azt a szokását, hogy reménykedve fürkészi a szemhatárt, hátha fölbukkan valami. Laurával való kapcsolata is afféle új híd. Ezúttal a valóság fölött vezet, virtuális híd a kibernetika tartományában, híd Laurához. Ekkor döbbent rá, hogy a munka és az olvasás mellett egész héten egyetlen perce sem volt arra, hogy az üzeneteit megnézze. „Egroj” néven mentette a mesét, majd új doku-mentumot nyitott a szövegszerkesztőben.

Kedves Laura, Leveled hatására újraolvastam Bradshaw-t, és ugyancsak megállapításaidból kiindulva megkértem egyik bete-gemet, hogy írja meg mese formájában a gyerekkorát. Ez a szöveg az eredmény, mindjárt tovább is küldöm neked. Az-tán majd mondd el, mi a véleményed róla.

Csók

Fredy

Most már kinyitotta a levelezőprogramját. Kivágta a rövid levelet a szövegszerkesztőből, és bemásolta az ablakba, amelyet az „Új üzenet”-re kattintva nyitott meg. Ezután a „Beszúrás” menüből kiválasztotta a „Fájlmelléklet”-et, megkereste az „Egroj” néven mentett szöveget, és a „Csatol” paranccsal csatolta az elküldendő üzenethez. Azonnal rákattintott a „Küldés/Fogadás” gombra, és a rendszer csi-lingelő hang kíséretében jelezte, hogy az üzenet már úton van. Amikor befejeződött a művelet, a képernyőn megjelent a következő értesítés: „Hello, rofrago. Négy (4) új üzenete van.”

Laura üzenetére vitte a kurzort, és kétszer rákattintott a „Felismerni az igényeinket”című üzenetre.

Fredy, Kettőnk nézetkülönbsége gondolkodóba ejtett. Néha olyan nehezen tudok rájönni, igazából mire volna szükségem…

A tapasztalat minduntalan arról győz meg – és ez a legrosszabb –, hogy ha sikerül önmagámra hangolódva át-alakítani ezt a hiányérzetet cselekvéssé, kereséssé vagy bármi mássá, akkor rendszerint kielégítő az eredmény. Akkor hát mire jó ez az egész? Mi értelme ennek az un-dok bújócskának?

Talán nem lenne haszontalan a könyv egyik részét annak szentelni, hogy elmagyarázzuk, miért nem ismeri fel az ember a tulajdon igényeit. Tetszik, amit Clevelandben kifejtettél erről: ha egy gyerek azt tapasztalja – magyaráztad –, hogy a szüleinek kellemetlen az ő több szeretetre, több civakodásra vagy csak több jelenlétre való igénye, akkor valószínűleg megtanulja eltitkolni az igényeit. Ez nem vád a szülők ellen. Lehet, hogy nem áll módjukban megadni a gyereknek, amire szüksége van, egyszerűen azért, mert ők maguk sem rendelkeznek vele. Mindenesetre ekkor kezdünk el arra törekedni, hogy ne legyen hiányérzetünk, hiszen ezzel a stratégiával eredményesen enyhíthető a csalódás fájdalma.

Éveken át gyakoroljuk ezt a túlélési technikát, vagyis nem veszünk tudomást az igényeinkről. Sőt egy idő után talán azonosulunk is vele. Innentől fogva igényeink tagadása már nem stratégia, hanem személyiségünk része. Nincs szükségem semmire, mindent egyedül intézek. Belerögzülünk, elfelejtve igazi valónkat: kik vagyunk, minek tudunk örülni, mi ad nekünk nyugalmat, élvezetet. Ezen a ponton nyilván bekövetkezik az, amiről Erich Fromm beszél Birtokolni vagy létezni? című könyvében: azt hihetjük, hogy egy új autó, egy értékesebb lakás, a legdrágább dezodor vagy egy bankszámla, rajta jó sok pénzzel, majd boldoggá tesz. A fogyasztói társadalom mindenkinek azt sugallja, hogy a birtoklás ajtó; a vásárlás, a féktelen költekezés pedig a kulcs, amely nyitja. Amint hinni kezdünk ezekben a fogal-makban, a viselkedésünk is könnyen manipulálható. Min-daddig, amíg sikerül megszereznünk az áhított javakat, nem fogjuk beérni „annyival”, máris ott terem a reklám, hogy valami újat kínáljon, és mi menjünk tovább és tovább a tévúton. El kellene jönnie a napnak, amikor meg tudunk állni, és végre megértjük, hogy nem a helyes úton járunk. Ez lenne az a pillanat, amikor magunkba nézünk, és ismét halljuk a saját hangunkat. De ez persze nem ilyen könnyű. Már elfelejtettük, hogyan kell befelé hallgatni, sokszor ezért szorulunk idegen segítségre, ha újra fel szeretnénk fedezni, kik vagyunk. Segítőnk dolga arra biztatni, hogy hódítsuk vissza gyermekkori bölcsességünket, amikor még tudtunk önfeledten játszani és nevetni.

Hiszem, hogy ezt kell küldetésünk lényegévé tenni: ösz-tönözzük olvasóinkat arra, hogy találjanak vissza önma-gukhoz. Mutassuk meg az utat igazi lényükhöz, amely végre megnyilvánulhat, és kifejezheti a másik emberhez fűződő viszonyát is. Nagy kihívás megtanulni, hogyan hallgassuk meg önmagunkat, hogyan vegyünk tudomást magunkról, hogyan tekintsünk magunkra úgy, ahogyan a szüleink nem tudtak – és mindezt a szeretett személy mellett. Fáj, ha kell valami, és nem kapjuk meg – ez a legnagyobb probléma. Mindenki kerülni próbálja a

kielégítetlen igény fájdalmát. Mégis egyedül ez a fájdalom vezethet rá, hogy felismerjem igazi igényeimet, és csak miután rájuk találtam, csakis utána (!) láthatok hozzá, hogy kielégítsem őket. Mert ha konokul hárítjuk a sebezhetőséget, egyre kérgesebbé válunk, és egyre távolabb kerül akár csak a lehetősége is, hogy felfedezzük tulajdon igényeinket. Mellesleg ezen az úton haladva azt is elfelejtjük, hogyan kell jó szívvel elfogadni, amit kapunk.

Ne feledjük, az érzéketlenség stratégiája valószínűleg hasznos volt a gyerekkorban. Sőt nagyon okosan tettük, hogy nem vettünk tudomást valami olyan igényünkről, amelyet úgysem tudtunk volna kielégíteni. De felnőttként már magunk is gondoskodhatunk a szük-ségleteinkről, illetve tudjuk, hová forduljunk valamely igényünkkel. Már nem függünk a szüléinktől. Nagyon találónak éreztem egyik e-mailed utolsó monda-tait: „Sebezhetők vagyunk, de nem törékenyek. És ezt nagyon sokan még nem ismerték föl.” A stratégia ellehetetleníti az intimitást. Stratégiával nem lehet érezni. Célba érünk, meghódítjuk a másikat, mámo-rosan uralkodunk rajta, és élvezzük, hogy felnéz ránk. De ennek semmi köze az igazi, meghitt találkozáshoz, a sze-retethez. Minden kapcsolatban helyet kell hagyni a fájdalomnak, a zavarodottságnak, mert fáj és megzavar, amikor stratégiánktól megfosztva, fegyvertelenül állunk egy helyzetben. De ez az út visz haza, ez az út vezet a másik emberhez. A szeretet útja.

Egyetértesz?

Laura

Hát lehet ezzel nem egyetérteni? Laura az ő nyelvén beszél, az ő gondolataira, szinte az ő érzelmeire válaszol. Szavakba önti azt, amit ő még nem tud, de szeretne megtanulni. Roberto jól ismerte saját igényeit: olyan társra van szük-sége, aki képes vele együtt építeni a hazafelé vezető utat. Hát nem hihetetlen, hogy Laura levele éppen a szeretet útjának emlegetésével ér véget, miközben ő épp az imént küldött el neki egy mesét, amelyben egy királyfi utakat épít, mert azt reméli, hogy ezeken az utakon elérnek hozzá a szerettei?

8. FEJEZET

A hónapokkal korábbi első üzeneteket újraolvasva Roberto ismét azon bosszankodott, hogy nem őrizte meg a postafiókjában landoló még korábbiakat. Azokban benne kellett lennie az információnak, amelyből most kiderülhet-ne, honnan ered a levelezés ötlete, és most kevesebb kockázattal játszhatna tovább Fredy szerepét. Mi lenne, gondolta, ha Laurától kérné el? A jelek szerint Fredy elég szórakozott ember lehet, könnyen elképzelhető, hogy valahová elkeverte az első leveleket. Legésszerűbb hát, ha megkéri Laurát, aki bizonyára megőrizte őket, hogy küldje el még egyszer.

Laura, Utolsó leveledre válaszolva: Ki ne értene veled egyet? Nagyon tetszik, ahogyan sokszor neurotikus védekező magatartásunkat jellemzed; valóban gyakran járunk el így, ha el akarjuk titkolni igényeinket vagy érzelmeinket. Olvasás közben arra gondoltam, hogy ha semmit sem tudnék a párkapcsolatokról és a terápiákról, akkor is jó hasznát venném az általad oly világosan kifejtett gondola-toknak. Épp most olvastam át eddigi levelezésünket, egyébként nagy élvezettel, és bosszankodva fedeztem fel, hogy első leveleidnek valahogyan nyoma veszett.

El tudnád küldeni őket még egyszer? Nagyon szeretném, ha hiánytalanul meglenne az egész. (Megígérem, nem veszítem el őket újból.) Erről jut eszembe, hogy levelet kaptam egy spanyol kollégától, aki hallott minket Clevelandben. Most azért keres, mert szeretne egy jól használható bibliográfiát a párkapcsolatok témájában. Azt mondja, olvasta A szív ösvényén-t Welwoodtól, és mindent, ami spanyolul és angolul megjelent Perls és Bradshaw tollából. Te milyen könyveket aján-lanál még neki? Továbbra is azt hiszem, hogy fantasztikus lesz a könyvünk. Válaszolj gyorsan.

Csókollak

Fredy

P. S.: Hogy tetszik a betegem gyermekkori meséje?

Roberto tovább olvasott, és a tanultakat igyekezett ösz-szekötni a Laurától kapott üzenetek tartalmával. Egész héten nem kapott választ, de furcsa módon nem nyugtalan-kodott. Vasárnap délután hosszú, 140 KBnyi üzenet érkezett , „Régi történet" címmel.

Fredy, Annak ürügyén, hogy az első leveleimet újra el kell kül-denem, újraolvastam, amit tizennégy hónap alatt írtunk. (Felfogtad, hogy már több mint egy év telt el?) Nagyon élveztem! Időnként olyan naiv a levelezésünk, hogy nehéz elhinnem, valóban te meg én írtuk! Ráadásul akkor még Laura Jorsyl kollégának szólítottál.

Az elsőt a Buenos Airesbe tartó repülőgépen írtad, mindjárt azután, hogy elváltunk az Egyesült Államokban. Te Eduardóval hazautaztál, én pedig New Yorkba mentem. Emlékszel?

Kedves Laura Jorsyl kolléga, Milyen jó, hogy találkoztunk a kongresszuson! Nagyon feldobott az ötlet, hogy a jövőben együtt dolgoz-hatunk, hajnali háromig el sem tudtam aludni. Tudod – legalábbis remélem, hogy tudod –, milyen nagyra tartom a munkádat és a tudásodat. Amikor azt mondtad, te is jó ideje forgatod a fejedben, hogy könyvet írsz a párkapcsolatokról, roppant izgatott lettem. És miközben ezt írom, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a mi kapcsolatunk a maga módján ugyanúgy alakul, ugyanolyan nehézségeket mutat, mint egy párkapcsolat. Párt alkotni egy másik terapeutával talán nem több, és talán csak egy árnyalattal különbözik attól, amit a konferencián úgy mondtunk: párkapcsolatot „építeni”. Eleinte minden vonz, ami közös bennünk, élvezettel osztjuk meg egymással egyetértésünk eredményeit. Persze mindketten tudjuk, hogy hamar kiderülnek a különbségeink is. A párkapcsolatokban szerelmes egymásra hangolódásban, vonzásban és taszításban fejeződik ki ugyanez. De vajon hogy lesz a mi esetünkben? Mi történik, amikor egyre jobban előtérbe kerülnek a köztünk lévő különbségek? Képesek leszünk útlevéllé alakítani a kü-

lönbségeinket, amely nyitja gyarapodásod ajtaját, és ugyanúgy az enyémet is?

Nem tudom. Egyelőre végtelenül vonz a perspektíva, hogy veled dolgozhatok, Laura, így beérem annyival, hogy szerelmes vagyok az ötletbe, szerelmes a vállalkozásba, amelyet eljövendő könyvünk jelent, szerelmes mindabba, amit ez a találkozás a személyes és a szakmai életemben hozhat. Mindjárt felszáll a gép, a kapitány épp most figyelmez-tetett, hogy minden elektronikus készüléket ki kell kap-csolni. Csókollak, nagyon hálás vagyok, hogy meghívtál Clevelandbe, és együtt mutathattuk be a munkánkat.

Fredy

Amint megkaptam az üzenetedet, azonnal válaszoltam.

Kedves Fredy, Még most is a kongresszusi élmények hatása alatt állok! Nagyon örülök, hogy eljöttél. Közös előadásunk olyan volt, mint egy tánc. Hol te léptél elő, hogy válaszolj, hol meg én, pedig meg sem beszéltük. Ez az összhang jóval meghaladta azt a mér-téket, amelyre a tudatos elhatározás képes. Néha megrémülök, annyira különbözünk, mégis hihetetlenül harmonikusan tudunk együtt dolgozni. A legnagyobb lelkesedéssel gondolok a könyvünkre. Nagy ka-landnak érzem, amely mindkettőnket megváltoztat, s ta-lán az olvasóinkat is. Engem is tűzbe hoz a gondolat. Hiszen itt vagyok New Yorkban, és ahelyett, hogy sétálni mennék, a szál-lodában ülök, hogy neked válaszoljak.

A szobám ablakából fantasztikus kilátás nyílik a Hud-sonra. Képes lennék egész nap csendben elüldögélni itt, írni, és nézni a vizet. Amikor azt írod, szerelmes vagy az ötletbe, kitárul a szívem, valami nagy lelkesedés fog el. Igazad van: a szavak képesek megváltoztatni az embert. Üzenetedet olvasva is ezt érzem, és ezért írok most neked; hogy megosszam veled az érzésemet. Tudjuk, az ember csak rövid ideig szerelmes, ezt szoktuk mondani a terápiára járó pároknak is. Aztán jönnek a nehézségek, de én készen állok a küzdelem-re. Ha túlbonyolítjuk a helyzetet, rendszerint megtaláljuk a módját, hogy kikecmeregjünk belőle. Talán éppen ezt kellene valahogy elmagyaráznunk az olvasóknak. Ve-lünk ugyanaz történik, mint a párokkal, ugyanúgy fáj, ha nem értjük meg egymást. De ha egyszer megoldottuk a helyzetet, szilárdabbá válik a kapcsolat, és mindketten gazdagabbak leszünk. Én a problémákra koncentrálok, ahogy szoktam. Te a kapcsolatok rokonszenvesebb, vonzóbb részével fog-lalkozol, én a nehezebbel, a konfliktussal. De így van jól: ezáltal egészítjük ki egymást. Mindig ugyanúgy. Ezért tetszik, hogy együtt csináljunk dolgokat. Te ugyanazt mondod, amit én, csak

szórakoztatóbban, ezért téged jobban értenek. Persze fontos megjegyezni, hogy néha igenis negatívan hatunk egymásra. De ezt is meg tudjuk oldani, főleg most, hogy ilyen jó passzban vagyunk. Hibám, hogy neurotikusán mindent rögtön akarok. Ül-dözlek a szorongásommal. Ilyenkor eltávolodsz tőlem, amitől még rosszabb állapotba kerülök. Többet szeretnék, te pedig egyre messzebbre kerülsz.

Amikor fölismerem a helyzetet, és leválok rólad, te ke-resel. Megenyhülök, mire te közelebb jössz, ekkor még jobban megenyhülök, és megint megy minden, mint a karikacsapás. Visszatérve a kongresszusra, nem hittem, hogy ilyen rokonszenvvel fogadnak majd. Amikor felkértek, hogy a kongresszus befejező aktusaként mondd el a bemutat-kozásunk során vázolt történetet, nem akartam hinni a fülemnek. Aztán, ahogy ott álltál a világ minden sarkából érkezett közönség előtt, és angolul előadott meséd-től meghatódva ötszázan tapsoltak neked, a hideg fut-kosott a hátamon a gyönyörűségtől. „Elképesztő ez az ember”, gondoltam…

Csók,

Laura

A következőt nem sokkal az előtt kaptam, hogy haza-mentem Argentínába.

Irigyellek, Jorsyl! Én már Buenos Airesben vagyok, és igazi júniusi a hideg. Szívesen pihentem volna még néhány napot az Egyesült Államokban, de hát tudod: várnak a betegek. Kedden épp csak megérkeztem, első betegem, Joaquín mindjárt a szememre hányta, hogy egy hétre elutaztam, na persze, pont ilyenkor… Szóval, ő meg engem irigyelt. Erről még sosem beszéltünk. Nem gondolod, hogy az irigység is okozhat súrlódásokat egy párkapcsolatban?

Majdnem azt írtam, „egyszer majd elmondom, mit gondolok róla”, de van-e jobb pillanat, mint amikor éppen a valóság hozza elénk a témát? Számomra nem létezik olyan butaság, hogy van „egészséges” irigység, meg „rossz” irigység. Én csak egyszerűen irigyellek: én is szívesen lennék New Yorkban, és mellesleg örülnék, ha annyi időt ma-radhatnál, amennyi csak jólesik. Alaposan használd ki, és rosszalkodj. Ne feledd, hogy sebezhetők vagyunk, de nem feltétlenül törékenyek.

Csók

Fredy

Mindjárt válaszoltam.

Kedves Fredy, Már a repülőtéren vagyok, nemsokára fölszállok a gépre, amely Buenos Airesbe visz. Örömmel térek ha-za. Nagyon jót tett nekem ez az utazás. Néha ki kell von-nom magam az életemből, a családomból és a betegeim köréből, hogy annál nagyobb kedvvel menjek vissza. Az járt épp az eszemben, amiről Bob és Rita Resnick beszélt, vagyis hogy az érintkezés minősége más és más a kapcsolat különböző pillanataiban, és hogy nagyon fontos tiszteletben tartani egymás változó igényét a visszahúzódásra, majd az újabb közeledésre. Érdekes volt Rita elemzése a relationship (kapcsolat) szó etimológiájáról, hiszen kiderült, hogy a jelentése ez: „az újratalálkozás képessége”.

Nekem nagyon sokat jelent a Carlos-szal való kap-csolatom. Keveset vagyunk együtt, és egészen más irányból érkezve szoktunk összetalálkozni. Én mindig új dolgokkal telítődve jövök haza, és ez visszamenőleg is táplálja a kapcsolatot. Kezdetben nagyon nehezen emésztettem meg, hogy annyit utazik. Évente három-négy alkalommal elszólítja a munkája. Ma már úgy tekintek erre, mint ami alkalmat ad az eltávolodásra, majd arra, hogy újra találkozzunk. Megállapítom, hogy ezt is anyámnak köszönhetem. Mint annyi mindenre, erre is ő tanított meg. Igenis el-válhatunk egy időre, attól még ugyanúgy, szívből sze-rethetjük egymást. Fontosnak tartom ezt kiemelni. Az emberek félnek az egyedülléttől, az elszigeteltség-től, ezért nem engedik meg maguknak, hogy legalább egy kis időre különváljanak. Szerintem ez is része a kapcsolatnak. Ha egy hétig egyedülálló nőnek érzem magam, jobban megtalálom az utat önmagamhoz. Ilyenkor nem vagyok anya, feleség vagy pszichológus. Egyedül vagyok, ráérek magamra, és a találkozás önmagammal annyi friss erővel, élettel tölt el, mint semmi más. Persze nem mindig könnyű. Tegnap, miközben a Met-ropolitan múzeumban sétáltam, hirtelen nagy kedvem lett volna megosztani Carlos-szal a benyomásaimat. De a maga nemében ez is kihívás. Este egy amerikai barátommal vacsoráztam, tavaly ismertem meg egy Welwood-féle workshopban, de nagyon rendesen viselkedtem, hiába írtad, hogy rosszal-kodjak.

Ideje beszállnom. Találkozunk Buenos Airesben. Jut eszembe: Kérlek, ne szólíts Jorsyl kollégának, túl hiva-talos! Szívesebben vagyok Laura, Lau vagy L, mint mindenki másnak.

Csók

Laura

Laura, Gondolom, e pillanatban éppen Buenos Aires felé re-pülsz. Behunyt szemmel elképzellek, amint karosszékedbe süppedve bóbiskolsz az első osztályon. (Hogy miért a business classra képzellek? Bizonyára, mert úgy gon-dolom, a te „klasszisodhoz” az illik…) Én is büszke vagyok a kongresszusi szereplésünkre, és nagyon tetszik, hogy tánchoz hasonlítod. Ha kicsit tágabban értelmezem, minden emberi kapcsolat tánc. Persze micsoda különbség lehet tánc és tánc között. Némelyik csupa összhang, szépség és tökély; mások annyira furcsák, hogy csak maguk a táncosok értik. Sok tánc közönséges, hétköznapi, unalmas, csupa megszokott mozdulat; némelyik viszont eredeti, kreatív, megismételhetetlen. Van, amikor a táncosok a közönség kegyeit keresik, máskor csak magukat szórakoztatják; az a legritkább, amikor mindenki gyönyörűségére szolgálnak. Sokan mereven ragaszkodnak a pillanat, a szokások, a kultúra szabta koreográfiához; mások igazi rögtönzéseket adnak elő, kifejező eszközökkel mutatva be minden rezdülésüket a zene akkordjaira, miközben a lelkük legmélyéről fakadó mozgás sodrával vitetik magukat. Igen. Tánc minden párkapcsolat. Gyere, Laura, legyen társulás a találkozásunkból, duó, gépezet, rendszer, csapat, pár. Merjük magunkból kiindulva megmutatni azt, ami minden párkapcsolatban előfordul, legyen szerelmi, baráti, testvéri vagy akármi-lyen két ember kapcsolata – a tiéd meg az enyém –, feltéve hogy nem egymásrautaltságból választották, hanem csak a puszta örömért, amelyet a másik társasága nyújt, miközben mindketten a lehető legjobbat hozzák ki magukból… Óriási lenne, ha tisztánlátásod, következetességed, tapasztalatod, elhivatottságod és mindaz, amit oly sok megélt helyzetből tanultál, közös vállalkozásunk javára válna. Ha igaz, hogy én is hozzátehetem a magamét, mint hiszed, akkor a párkapcsolatokról szóló könyvünk nemcsak hasznos lesz, hanem fölül is múlja majd a hasonlókat. Most már csak azt kellene eldöntenünk, milyen formában írjuk meg. Ha mással együtt dolgozom, nem ál mindjárt össze a fejemben, mit is írjak. Korábbi írásaim egyszerűen „kikívánkoztak”; nem is emlékszem a megírás aktusára. Ha viszont megmagyarázzák, mit kellene megírni, mindig vitatkozni kezdek. Ezért soha nem is tudtam megrendelésre írni.

Hetekig, hónapokig írok egy-egy cikket, ennyi időt vesz igénybe, míg elegendő olyan pillanatom adódik, amikor kikívánkozik belőlem valami, majd megjelenik a számítógép képernyőjén. Mit kell tennem hát, hogy meg tudjam írni veled ezt a könyvet?

Nem tudom. Egyelőre folytassunk elektronikus levelezést, majd csak kisül belőle valami. Mit szólsz hozzá? Válaszolj gyorsan.

Csókol,

Fredy

Fredy, Most arról a párról fogok írni, amelyet te irányítottál hozzám. A férfi jó ideje szeretne kilépni a kapcsolatból. Csak azért nem szabadul, mert nem akarja magára haragítani a nőt. Ő viszont anyaszerepet játszik, megmondja neki, mi a dolga, a férfi pedig belemegy a játékba. Nagyon rosszul érzi magát, amiért mindig a nő jóváhagyását keresi, pattanásig feszült a helyzet: szakítani akar. Az a baj, hogy nem áll a sarkára: „Ez vagyok én, ez meg ez bánt, ezt meg ezt akarom.” Nem szól, nem mondja ki, érzelmileg visszahúzódik. A nő követelődzőbb lesz, kétségbeesik, ettől a férfi megijed. Még inkább magába fordul. A terápiának segítenie kell, hogy képes legyen a problémájáról beszélni. Ez lényeges alapfeltétele minden párkapcsolatnak. Ha le kell mondanom önmagam-ról ahhoz, hogy a másikkal éljek, akkor nem működik a viszony. Minthogy a férfinak igencsak nehezére esik a beszéd, abban próbálok segíteni, hogy legyőzze a félelmét, ne hagyja, hogy a nő mondja meg, mi kell neki. Már így is majd' szétveti a méreg, hogy ilyen régóta rendeli alá magát a nő akaratának. A terápia hozzásegíti, hogy ki-vesse magából ezt a haragot, és ismét helyet csináljon a szeretetnek. A nő dolga viszont az lesz, hogy megtanuljon magába nézni. Ezért akarok külön-külön foglalkozni velük. A közös beszélgetéseken követelőzőn, választ várva néz a férfira, aki ettől csupa gátlás lesz. A nő arra vár, hogy a férfi mondjon már valamit, és ez megfélemlíti őt: elhallgat. Ha a nő megtanulna önmagára összpontosítani, a férfi kevésbé érezné magát üldözöttnek. Pozitív, hogy a férfi szívesen jön. Minden alkalommal megkérdezem, akar-e újra jönni, mert vállalnia kell a ta-lálkozás felelősségét, de ne érezze magát kényszerítve.

Az utolsó foglalkozáson kapcsolatuk jellegét elemez-tük, és bár egyetértettek abban, hogy viszonyuk nem egyenrangú, hanem alá-, illetve fölérendeltségre épül, egyikük sem tudta, hogyan lehetne kimászni belőle. A férfi tart a nőtől, ezért alárendeli magát neki. Ilyen erőviszonyokból többnyire az sül ki, hogy a férfi érzelmileg elszigetelődik. A terápiának segítenie kell, hogy a férfi szembenézzen a nővel, ne pedig alárendelje magát neki, vagy elmeneküljön előle. Welwood szerint sokszor a megfelelő modell hiánya a ludas, mert már az apa sem tudott szabadulni az anya karmai közül, és a fiú megismétli a helyzetet a maga párkapcsolatában. A terápiának az a dolga, hogy megértesse vele: akkor is önmaga maradhat, ha párban él egy nővel. Sajnos a válaszút továbbra is ez: ahhoz, hogy önmagam legyek, egyedül kell lennem; ha párkapcsolatban akarok élni, alá kell rendelnem magam.

Hogy lehetnék önmagam úgy, hogy ugyanakkor együtt vagyok valakivel? Ha a férfi úgy érzi, nem bír a nővel, elmenekül, fizikai-lag vagy érzelmileg visszavonul, elszakad tőle. Ez persze nagyon rosszulesik a nőnek, így még követelőzőbb lesz, még több igényt támaszt vele szemben, amitől a férfi még inkább visszahúzódik, és kialakul a bűvös kör, egyre jobban eltávolodnak egymástól. Egy példa: az egyik terápiás kezelésen a férfi bevallotta, hogy vala-melyik este kedve támadt a nővel vacsorázni, jó hangu-latban… És amikor telefonált, hogy meghívja, a nő azonnal az anyjára terelte a szót. Az anyja ugyanis állítólag azt mesélte a nagynénjének, hogy ő elhanyagolja a férfit. És megkérdezte, hogy ő, vagyis a férfi mit szól ehhez. Ez utóbbi persze úgy érezte, nincs más választása, mint úgy válaszolni, ahogy a nő elvárja, jóllehet őt hidegen hagyta ez a családon belüli pletykálkodás. Az-tán letette a telefont, elmaradt a vacsorameghívás. „Mi lett volna”, vetettem föl, „ha azt feleli, hogy szeretne ve-le vacsorázni, és nem érdekli a téma?” Mire ő: „Nem mertem.” Erre megkérdeztem a nőt is, hogy hogyan re-agált volna, ha a férfi így válaszol. És ő ezt mondta: „Nagyon örültem volna, ha segítesz ejteni a témát, és veled tölthetek egy klassz estét.” A férfi terápiás feladata az – és nem csak ebben az esetben –, hogy megtanulja megmondani a nőnek, mi bántja, különösen pedig, hogy mi baja vele. A nő mindig nagyon hálás, ha a férfi kinyílik neki, nem pedig elmenekül, ahogy a férfi is hálás a nőnek, ha valóban kinyílik neki, nem pedig örökké csak parancsolgat. Kíváncsi vagyok a véleményedre, már csak azért is, mert szintén ismered őket.

Nem kaptam tőled olyan üzenetet, amilyenről be-szélsz. Küldd el még egyszer, megígérem, azonnal válaszolok.

Laura

Szia Laura,

Gépen ülök, hazafelé igyekszem Buenos Airesbe. Spanyolország egyre szebb. Munkánk granadai bemutatása megindító élmény volt, de rád és Argentínára gondoltam akkor is, amikor egy interjúban beharangoz-tam: párkapcsolatokról szóló közös könyvünk megjelenik Spanyolországban. Andalúziában lenni kicsit olyan, mint otthon, néha mégis mintha nemcsak másik országban, hanem másik bolygón lennék! Talán a Franco-rezsim negyven éve teszi, talán az, hogy Argentínában negyven éve virágzik a pszichológia, de annyi biztos, hogy egészen más irányban fejlődtünk. Újra meg újra meglep, hogy a kilencvenes évekig milyen mértéktelenül elfojtották magukban a szexualitást a spanyolok (a többség legalábbis; Madrid vagy Barcelo-na kivétel, hiszen ezekben a kozmopolita nagyvárosok-ban itt is más volt a helyzet). Az ötvenes évek előtt született spanyolokról beszélek (és sokkal inkább a spanyol férfiakról, minta nőkről). Némelyiküknél olyan sza-vakban nyer kifejezést a tabu, amilyeneket Argentínában szinte sosem hallani, hacsak nem valami maradi öreg-anyó vagy egy álkeresztény szekta egzaltált pap-jának szájából. Szexuális képzelgésüket például sokan rettenetes bűntudattal élik meg, az önmagukra mért büntetés nem is lehet más, mint a bizonyosság, hogy pokolra jutnak, és elkárhoznak. Belső párbeszédet foly-tatnak a lelkiismeretükkel, amely így szól: „Ez rossz… ne csináld!” És így ítélkezik: „Elkárhozol! Kárhozott lesz a lelked, és az lesz minden ivadékodé!” (És ezt pusztán csúnya gondolatokkal is ki lehet érdemelni.) Beszéltem a könyvünkről néhány kollégának, a legfontosabb közülük Julia Atanasópulo (pszichológus, az Andalúz Gestalt Pszichoterápiás Központ alapítója Granadában). Gondolataink és elképzeléseink, akárcsak Welwoodéi, először meghökkentették, majd elbűvölték őket. Itt még személyes és szakmai szinten is tovább él a hit az eszményi párkapcsolatban, az örökös élvezetben és a sosem múló szerelemben. Amikor belátják, hogy nekik egyik sem adatott meg, tovább keresik, kutatják, igénylik, sőt előírják – vagy belenyugszanak. Nagyon érdekes volt látni mindezt. Egy hete voltam Granadában, amikor Carmen, a feleségem utánam jött néhány napra, hogy aztán együtt térjünk vissza Buenos Airesbe. Julia és Quinque (a fér-je) mintegy három éve nem látott minket együtt. Carmen nagyszerűen nézett ki. Három napot Madrid-ban töltött barátoknál, utána jött Granadába. Julia megkérdezte: – Ide hallgass, jól megvagytok Carmennel? – Jól – mondtam. – Nagyszerűen! – Biztos? – kérdezte. – Biztos hát – feleltem. – Miért? – Mert úgy látom, eltávolodtatok egymástól… – Eltávolodtunk? – ámultam el. – Igen: hidegek, önállóak, furcsák vagytok.

Nem válaszoltam, de gondolkodóba ejtett a megjegy-zése. Van benne igazság: Carmen és én sokat változtunk, amióta Juliáék utoljára láttak, és nem egyformán. Ez idő alatt ismét Carmen volt személyes fejlődésem motorja. Visszanézve önállótlannak, körülményesnek, társfüg-gőnek és épp ezért roppant követelődzőnek látom évekkel korábbi önmagamat! Egy ramosi kávéházban ültünk; Carmen egyszer csak elkomolyodott, és mint aki végzetes hírt közöl, kijelentette. – Be akarok iratkozni az egyetemre. Bevallom, banális bejelentésnek tartottam. – Tényleg? – feleltem kedvetlenül. – Igen – mondta Carmen. – Pszichológiát akarok tanulni. – Remek – nyögtem ki, miközben valami ősi félelem szorította össze a torkomat. Hát nem vádaskodások ez-rei kezdődnek-e úgy, hogy „te tudatlan barbár”, és érnek véget azzal, hogy „te önző, maradi hímsoviniszta”? S bár semmi ilyen nem hangzott el, szorongva tettem hozzá: – El van döntve? – Bosszant? – kérdezte Carmen, és persze tudta a választ. – Igen – feleltem. A következő negyvennyolc órában nem tudtunk be-szélgetni. Carmen ugyan többször is megkísérelt visz-szatérni a tárgyra, de én mindig elhárítottam. Én, a terapeuta, akiről föltételezhető, hogy járatos a témában, aki párkapcsolatokkal foglalkozom, és az egészség hivatásos őre vagyok, el sem tudtam képzelni, mi lesz velem!

Most, ahogy írok róla, szégyellem magam, mert valóban így volt. Carmen éveken át mindennel törődött, csak a munkámmal nem. Húsz éven át adminisztrált, háztartást vezetett, adókat fizetett be, gyereket nevelt, szerelőkkel tárgyalt, nyaralást szervezett, ruházott minket, meghívókat írt, és ügyelt a családi diplomáciára. És tudtam, hogy ezentúl minden másképp lesz. Én mindig megbeszélhettem egy házon kívüli vacsorát barátokkal, szervezhettem kisebb-nagyobb utakat, mert tudtam, hogy Carmennek nem lesz ellenvetése. Most ennek hirtelen vége. Ez túl sok volt. És szerfelett bosszantó.

És nagyon szomorú. Eltelt egy hét, mire helyreállt köztünk a beszélő viszony. Én még mindig fel voltam dúlva. Állandóan egy páciensem, Juan Carlos járt az eszemben, akinek a felesége bejelentette, hogy vissza akar menni dolgozni. Ő til-takozott: „Minek? Miben szenvedsz hiányt? Miért kell elmenned dolgozni?” Ám a rendelőmben bevallotta: egyszerűen nem tudja lenyelni, hogy a felesége nem éri be a feleségszereppel. Elképzelhető, hogy engem is ez gyötör? Az idő megmutatta, hogy nem erről van szó. Az idő megmutatta, hogy Carmen ismét csak segített megszabadulnom személyiségem sötét vonásaitól. Az idő megmutatta, hogy százféle kiindulópontból hozhatsz létre kapcsolatot azzal, akit szeretsz.

„Minden pár a maga színházát játssza” – ahogy te mondod. Én megtanultam ezzel a másfajta párkapcsolattal együtt élni. Megtanultam ismét örülni néhány elfelejtett élvezetnek, például annak, hogy egyedül utazom. Megkönnyebbülve élvezem, hogy nem teher többé a párkapcsolat, és már nem panaszolom, hogy Carmenre kell támaszkodnom. Igaz: azóta csaknem három év telt el, és néha még most is neheztelek rá. Siratom azt a Carment, aki volt, és aki, mindennek ellenére, többé nem dönthet helyettem. Köszönöm, hogy meghallgattál.

Fredy

Kedves Fredy, Sok mindenen gondolkodtam az elmúlt hetek folyamán, de nem tudtam, hogyan közöljem veled. Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy kaptunk egy levelet a clevelandi kongresszus szervezőitől, gratulálnak az előadásunkkal elért sikerünkhöz. A résztvevőknek 1-től 5-ig kellett értékelniük egymást, és ezen a skálán 4,8-as átlagot értünk el! Mit szólsz hozzá? Egyébként a Gestalt Journal is érdeklődik a munkánk iránt, és közlési lehetőséget ajánl. Írtam nekik, hogy érdekel minket a lehetőség, és ígéretet tettem, hogy október 15-ig megkapják az anyagot. De jó, hogy Spanyolországban is megjelenik a köny-vünk! Ha újra sűrűbben érintkezünk, még jobban megjön majd a kedvem az íráshoz.

Sokat gondolkoztam azon is, amit Carmenhez, vagy a menet közben megismert „két Carmenhez” való viszo-nyodról írtál. Hiszem, hogy a nagy feladat önmagunk szüntelen megfigyelése és önmagunk felfedezése minden pillanatban. Vagyis ne várjuk se magunktól, se a pá-

runktól, hogy mindig ugyanaz maradjon, hanem fogadjuk el, hogy társunk bármelyik pillanatban meglephet minket, sőt mi magunk is meglephetjük magunkat azzal, hogy meg tudunk változni. Egyre szilárdabban hiszem, hogy az identitást mi találtuk ki, és szenvedünk tőle. Ezen még gondolkodom, majd megírom, mire jutottam. Ebben a hónapban két idevágó dolog történt velem. Carilóban Milan Kundera utolsó könyvét, az Azonosság-ot16olvastam. Posztmodern hozzáállásával Kundera ugyanazokra a megállapításokra jut, mint a buddhiz-musból kiinduló Welwood. Az Azonosság egy párkap-csolatról szól. A szereplők sokszor firtatják önmaguk és mások azonosságát. Sosem tudják, kik ők, és kicsoda a másik, de továbbra is keresik egymást, menekülnek egymás elől, mint minden pár. Ami Welwoodot illeti, ő ki-fejezetten arra biztat, hogy távolodjunk el az én gondolatától. Feldob, hogy minden pillanatban fölfedezhetem magam, és meglepődhetek Carlos viselkedésén. Szeretek mindenkor helyet hagyni az újnak.

Csókollak.

Laura

16 Milan Kundera: Azonosság. (Európa, 2007).

P. S.: Szeretnék hallani felőled.

Fredy, föltételezem, hogy ami ezután jön, már megvan neked. Most, hogy ismét elolvastam a leveleinket, talány nekem, hogy mi történhetett veled bizonyos vonatkozásokban, amelyekről soha többé nem ejtettél szót. Úgy zárom ezt az üzenetet, mint bő egy évvel ezelőtt. Szeretnék hallani felőled.

Csókollak

Laura

Robertónak kellett egy kis idő, mire meg tudta emészte-ni a rengeteg információt. A helyzet egyre kényesebb: nem halogathatja, ki kell találnia egy markánsabb Fredyt, nehogy Laura gyanút fogjon. Rákattintott a „Válasz” gombra, és válaszolt Laurának.

Laura,

Köszönöm, hogy elküldted életrajzunk e darabkáit. Talán nem hiszed, de olyan érzéssel olvastam őket, mintha most olvasnám először. Vajon annyira megváltoztunk, hogy mindez már furcsának tűnik nekem? Hát nem hihetetlen? Mindenesetre üdítő. Új embernek érzem magam, sőt, mintha a kapcsolatunk ma kezdődött volna. Nagyon hálás vagyok neked. Mellesleg ma azt köszönöm leginkább, hogy tanúm lettél, és segítesz rekonstruálni közelmúltam néhány elvesztett darabját.

Csókol,

Fredy

P. S.: Kellene nekem a spanyol kollégának ígért iroda-lomjegyzék és véleményed a meséről. Elküldöd őket?

9. FEJEZET

Mail delivery error.

Postaládájában ez volt az első üzenet. Előfordul. A VITEGO a hibás, miatta kell többet dolgoznia. VITEGO-nak nevezte el azt a valószínűtlen jelenségegyüttest, amely időről időre vitathatatlanul megkeserítette az életét. A kellemetlen, sőt rosszindulatú jelenségeket egyéni módon leíró szavak kezdőbetűiből rakta össze a mozaikszót. E jelenségek közé sorolta a legfontosabb e-mail elvesztését, a legsürgősebb válasz törlődését vagy a töre-dékesen megjelenő szövegeket, mint például ezt: Kedves Roberto, Szeretnék elmesélni neked valami fontosat. Képzeld, az tör-tént, ho És amikor lejjebb görgette az oldalt, nem volt folytatás, csak végeérhetetlen fehérség. Még jobban dühítette, amikor kedves barátjának Kijevből küldött üzenete az alábbi formában érkezett meg: Rober. 3=@##+=(desc)Q]][+x+**. „„({g6 I~ikj3.”!@@ll#.mélem, megértesz.

Vagy – mint most – egy szabályosan elküldött üzenet érthetetlenül visszatért hozzá, a feladóhoz.

VITEGO: A Virtuális Tér Természetes Gonoszsága Gyanította, hogy a Laurának írt utolsó üzenete jött visz-sza. A fenébe! Nincs mit tenni, előveszi, kivágja, beilleszti, és újraküldi… Duplán rákattintott az üzenet tartalmára, a program mindjárt meg is nyitotta. Roberto hunyorogva nézte a képernyőt. Itt valami gáz van, nagyon nagy gáz. Bezárta a fájlt, majd újból megnyitotta. A gép megismételte a műveletet, megjelent ugyanaz az üzenet. Roberto értetlenül meredt rá: az üzenet ugyanis nem tőle származott. Ez állt benne:

Kedves Laura, Ismét Argentínában vagyok. Ezúttal sokáig voltam távol. Csak itthon olvastam el az üzeneteidet. Gratulálok! Nagyszerű munkát végeztél. Ne haragudj rám, amiért nem válaszoltam. Az év hátralévő részében igyekszem jóvátenni a mulasztásomat. Nem értem, miért küldted el ko-rábbi levélváltásunkat, hiszen nekem is megvan. De nem baj, szívesen olvastam újra. Csók,

Alfredo

Roberto megvizsgálta az üzenet adatait:

This mail has been returned for irrecuperable error (Error-4587) from to

Kibetűzte még egyszer: [email protected]

Az ő postafiókjáról küldték el. Megzavarodva, értetlenül meredt az üzenetre. Bűbájos fortélyok lehetősége villant át az agyán, de ezeket üldözési mániának minősítve azonnal el is vetette. Lennie kell logikus magyarázatnak, de mi lehet az?

Alfredótól jött az üzenet, és Laurának szánta. – Képtelenség – jelentette ki fennhangon, mintegy a gépet vádolva. – Lennie kell magyarázatnak.

Mindeddig azt hitte, hogy Laura téves címre küldi Alfredónak szánt elektronikus üzeneteit, és ezért kapja meg ő. De mi van, ha nem Laura a hibás? Minden jel szerint Alfredo elektronikus címe [email protected]… csakhogy ez lehetetlen.

Bírhat ekkora hatalommal a VITEGO? Tudhat ilyen képtelen helyzetet teremteni? Hogy egy szerver nem ült le egy már foglalt felhasználónevet, és így lehetségessé válik, hogy a világ egy másik pontján ugyanazt a nevet válassza valaki…? Vagy ők ketten hajszálpontosan ugyanabban a pillanatban regisztrálnak, azonos felhasználónevet adva meg? A kiosztásért felelős szerver pedig keres a fájljai között, sza-badnak találja a címet, és automatikusan elfogadja mindkettőjük regisztrációját? Vagy igenis különbözik a felhasználók neve, a fiókok

mégis fedik egymást? Vagy…

Mindegy, a tény tény marad: Alfredo és ő egyazon elektronikus címen osztoznak. Eszébe jutott, hányszor kapott ő is olyan információt, reklámot vagy előfizetéses hír-levelet, amelyet levélszemétnek vélve azonnal törölt. Ön azért kapja ezt az információt, mert e-mail címével regisztrált, vagy valaki regisztrálta Önt, hogy ezekhez az ada-tokhoz hozzáférjen. Ha a továbbiakban nem kíván hasonló küldeményt kapni, küldjön üres e-mailt az alábbi címre-. unsubscribe@…

Hányszor törölhette szegény Alfredo előfizetéseit olyasmire, ami őt bizonyára érdekelte volna! Az utolsó ilyen stílusú üzenetre emlékezett is, hiszen már háromszor elküldte a lemondáshoz szükséges „üres üzenet”-et, a küldemények mégis tovább érkeztek, mintha mi sem történt volna; végül egy nagybetűs üzenetben fogalmazta meg til-takozását: PLEASE STOP MAILING ME!

Alfredo előfizet erre-arra, ő pedig rendre lemondja Alfredo előfizetéseit. Vicces.

De gyorsan lefagyott az arcáról a mosoly: hiszen ha osztoznak az elektronikus címen, akkor Alfredo is megkapja a neki címzett üzeneteket. Így már érthető, miért nem jutottak el hozzá soha az Interneten megrendelt könyvek vagy CD-k. Világos: valahányszor az árut forgalmazó cég a rendelés megerősítését kérte, Alfredo visszalépett a vásárlástól. A rohadt életbe…!

Igen ám, csakhogy ez esetben Laura üzeneteit is megkapja Alfredo. Ismét a lebukás veszélye fenyegeti. Reszket-ve gördítette lejjebb a beérkező levelek listáját, most először szívből kívánva, hogy ne várja üzenet Laurától. De várta. Nem is egy, hanem kettő.

Kedves Fredy, Be kell látnunk, hogy pácienseinkhez hasonlóan mi sem maradunk örökre ugyanazok. Sőt, ha mindenáron ugyano-lyanok akarunk maradni, akkor félő, hogy nem előmozdítjuk a találkozást, hanem valójában megakadályozzuk. Ez összefügg azzal, amit a múltkor az identitásról írtam. Sokat törtem rajta a fejem.

Már az iskolában rengeteg frusztrációval jár a neveltetésünk, rendszerint el sem tudjuk hát képzelni, hogy önmagunkban is értékesek, szeretetre méltók vagyunk. Ez sar-kall arra, hogy identitást alkossunk magunknak, méghozzá olyat, amely vélhetően tetszeni fog a szüleinknek – vagyis azoknak, akik által visszautasítva érezzük magunkat. Identitásunk azonban nem tud osztatlan sikert aratni, ezért alkotunk egy másik, kiegyenlítő identitást, amely az-tán átadja a helyét egy harmadiknak, egy negyediknek, és még annyinak, amennyi kell, míg nevelőink végre áldásu-kat nem adják ránk, mi pedig azt hisszük, végre kivívtuk a szeretetüket: olyan identitást találtunk ki, amely méltóvá tesz a szeretetre. Puszta személyünk ugyanis nem érdemli meg, hogy szeressék. Amikor aztán szert teszünk egy bensőséges kapcsolatra, leghőbb kívánságunk, hogy társunk támogassa ezt a kiegyenlítő identitásunkat, másfelől félünk, hogy mások észreveszik önazonosságunk fogyatékosságát, rájönnek, hogy nem azok vagyunk, akinek mutatjuk magunkat, következésképpen nem érdemeljük meg a szeretetüket. Merjünk megszabadulni feltételezett identitásunktól, mo-zogjunk úgy a világban, hogy nem akarunk mindent tudni magunkról: fedezzük föl, figyeljük meg önmagunkat minden pillanatban, mert ez a megoldás. Egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy az identitást mi magunk kreáljuk, ugyanakkor szenvedünk tőle, mert minduntalan ránk kényszeríti magát. Kívánjuk az intenzív találkozást, de amikor bekövetkez-ne, megijedünk tőle, megingunk. Mégis nehéz nem vágyni rá, hisz ki ne érezné, hogy nincs üdvösebb egy hiteles, kendőzetlen, álságoktól mentes, a valóságnak megfelelő, elvárásokat nem támasztó találkozásnál? Ugyanakkor előre érezzük, hogy nagy a kockázat: könnyen fordulhat szenvedésbe, ami most öröm. Félünk átadni magunkat a másiknak, eggyé válni vele, tehát csak részleges lehet az egyesülés – ahogy betegeink esetében is. Így védekezünk a két nagy szörny – az elutasítás és az elhagyatás – ellen. Fáj vágyakozni valaki után, aki már nincs ott. Leginkább azt kellene megtanulnunk, hogy ne féljünk átadni magunkat. Hosszú, rögös út, de végső soron a megtartó élet útja ez.

Nincsenek válaszaim: kérdésem annál több. A betegein-ket csak terelni tudjuk, segíteni a felelős döntésben, amikor válaszúthoz érnek, tudatosítva bennük, hogy mi a tét. Igyekszünk megtanítani őket, hogyan lássanak egy helyzet mélyére, ami puszta érzelmi kérdésnél sokkal többet jelent. Elképesztő, mennyire félünk átadni magunkat. Elképesztő, mi mindenre vagyunk képesek, hogy meghiúsítsuk a találkozást. Elképesztő, mekkora zűrzavart tudunk okozni, és milyen távol kerülünk egymástól. Elképesztő, hogy nem látunk tisztán, és egészen össze-zavarunk másokat is. Csodálatos, ha jelen van, akire vágyunk. De ha nincs, fájdalmunkat kibírhatatlanabbnak érezzük minden más fájdalomnál. Ettől félünk, amikor visszafogjuk magunkat, ezért zárjuk már-már spontánul megnyíló énünket régi, biztonsá-

gos, jól felépített személyiségünk börtönébe. És nincs is ezzel baj, hiszen nyílt sebeink folytonos mu-togatása sem lenne jó. Csak egy bökkenő van: identitásba zárva élni előbb-utóbb unalmas vagy szorongató. Az identitás vonz és fáj: keressük, de nem bírjuk elvisel-ni, ahogy Renate barátnőm mondja. Micsoda dilemma. Ismétlem: nincsenek válaszaim. Csak megfogalmazni tudjuk a problémát… Ami csak újabb és újabb kérdéseket vet föl. Legokosabb lenne belátni, hogy sem a könyvben, sem kívüle nem tudunk válaszolni, csak kérdezni – de azt legalább úgy, hogy a kérdések segítsenek átgondolni az életet.

Laura Fredy,

Állandóan a „titokzatos” szó jár az eszemben. Bizonyos emberek kinyitnak, mások viszont úgy hatnak rám, hogy becsukódom. Mi történik ilyenkor? Részben „történik”, részben viszont én döntöm el, megnyílok-e, vagy sem egy bizonyos személynek egy meghatározott pillanatban. Döbbenettel tapasztalom például, hogy akit az egyik pillanatban még visszautasítunk, azt a másikban már más szemmel tudjuk nézni, míg hirtelen azon nem kapjuk magunkat, hogy szeretjük. Ez is az előbb említett állítólagos identitáshoz kapcsolódik… A szerelmi kapcsolat paradoxona pedig így hangzik: minden pillanatban más és más vagyunk, és a másik… A másik is más. Fogadjuk el ezt, amint azt is, hogy egyik nap találkozunk, a másik nap nem: fogadjuk el, hogy egyszerűen ilyen a kapcsolat, hullámzik, és kész, nem szabad mást várni tőle, ahogy magunktól se követeljük meg, hogy mindig ugya-nannak érezzük magunkat. Örüljünk az érzelmek változékonyságának, és társunkat illesse meg ugyanez. Éljük át szabadon a kapcsolatokban rejlő titokzatosságot, ahogy a versben áll – emlékszel? Felolvastam neked a bárban: „Ha tudod, hányadán állsz férjjel, feleséggel, nem vagy igazán nős vagy férjezett, csak pszichológiát alkalmazol. De legyen egy kapcsolat valódi, és percről percre építi, újjáalakítja magát.”

Szerintem a valóságnak ez a dinamikája a személyiség-re is érvényes. A „társas lét” és az „egyéni lét” feszül egymásnak. A személyiség csak hordozóeszköz, segítségével érkezünk el a létezésbe; feloldódásával válunk képessé megragadni önnön lényegünket. A személyiség lényünknek azzal a részével azonosul, amelyhez a teljesség értékét társítja. Fontos tudni azonban, hogy egész lényünk nem azonos azzal, amivel azo-nosulni tudunk. Elménk úgy határoz meg minket, mintha azáltal, hogy ilyenek meg ilyenek vagyunk, nem is lehetnénk mások. Ez a mechanizmus akadályozza meg, hogy teljessé legyünk. Ténynek tekintjük, hogy az elménk kreálta én vagyunk, és nem vesszük észre, hogy ezt az ént a múlt formálta, a múltban gyökerezik, múltbéli történések határozzák meg, múltbéli cselekedeteken és többé-kevésbé torzult emlékeken nyugszik, amelyeket igyekszünk ápolni és fenntartani, míg másokat inkább eltitkolnánk. Következésképpen nem lehetünk egészen jelen a jelenben, mert identitásunk meghatározottsága múltbéli dolgokhoz köt. A strukturált én minden kis darabkája a feltétel nélküli jelenlét ellen dolgozik. Vessük el a mesterséges és megszokott én iránti hűségünket, és összpontosítsunk tág értelemben vett lényünk-re, arra, amelyiket „igazi természetünknek” nevezhetnénk, amely kívül esik a mesterséges én határain, hiszen belül el sem férne. Készüljünk fel rá, hogy megválunk személyiségünktől, engedjük, hadd veszítsen erejéből, köszönjük meg neki, hogy eddig segített a túlélésben, de lássuk be: már nem vesszük hasznát. Megszoktuk, hogy benne élünk: nem tudjuk, milyen lesz sodortatni magunkat az árral, és érezni, hogy már nem fékez az identitás. Félelmetesen nehéz behatolni lényünk sö-

tét zugaiba, elhagyni jól ismert identitásunkat. De aki nem tökéli el, hogy megválik régi önmagától, annak roppant fáradságos feladat lesz szerelmet adni is, kapni is. Nem mintha egyszerűen eldobhatnánk régi azonosságunkat, és nyomban előpattanna igazi lényünk. Ha ilyen könnyű lenne, mindenki így tenne, mert mindannyian szeretetre vágyunk. Más-más módon, de mindannyian szeretni akarunk, és azt akarjuk, hogy szeressenek, elfogadjanak, tisztelje-nek. Nem arról van szó, hogy mindenestül kidobjuk vagy ösz-szetörjük mesterséges énünket. Még bírálni vagy elítélni sem volna helyes. Mert az identitás egy lépés az úton. Volt, és továbbra is van szerepe. Nem mindig különül el élesen a határ struktúra és lényeg között, de azért fontos marad. A struktúra alapja a múltban van megvetve, a lényeg viszont mindig jelen lévő. A struktúra válaszol valamire, ezzel szemben a lényeg nyitott, nem csak reagál. A struktúra az „igyekezet”, az erőfeszítés tartománya. Ellenben a lényeg erőfeszítés és igyekezet nélkül való.

A struktúra mindig valami felé törekszik, akar valamit, kell neki valami, mindig éhes és tökéletlen. A lényeg teljes egész, nem szorul semmire. A struktúra kifelé tekinget. A lényeg székhelye önmagában van. Welwood arra biztat, hogy távolodjunk el strukturált énünktől. Sőt javasolja, hogy inkább a semmibe kapasz-kodjunk, mint hogy hamis identitással töltsük be az űrt. Ám ezt az űrt struktúránkat veszélyeztető hiányként él-jük meg. Valójában mást sem szolgál az identitás, mint hogy védekezzünk vele, és ne érzékeljük a veszélyt.

Az elme nem képest megragadni az ürességet. Olyan elméleteket gyárt az űrről, mint amilyen a fekete lyuk. Az én korlátot emel, és mindent, ami azon kívül esik, veszélyesnek látunk. A strukturált én létszükségletté emeli ezt a félős magatartást, így eléri, hogy szüntelenül az űr fényéből fakadó veszélytudat körül forogjon az élet. Sokkal inkább élünk, ha be merjük látni, hogy nem kell minden pillanatban szükségszerűen tudnunk, kik vagyunk, és nem dolgunk pontosan, részletesen meghatározni, mi várható tőlünk. Lássuk be, igenis bele tudjuk (és talán bele is kell) vetni magunkat a történésekbe, méghozzá úgy, hogy nem zár-kózunk az én korlátai közé, ahol kicsi a mozgástér, és reakcióinkat mindenki ismeri. Ezek a gondolatok arra buzdítanak, hogy lazítsuk meg a régi kötelékeket, lépjünk túl személyre szabott korlátain-kon, és segítsünk a társunknak is ebben, ami csakis használhat a párkapcsolatnak. Remélem, megleptelek a gondolataimmal.

Laura

Ha már az identitásról van szó, neki is el kell döntenie, ki akar lenni, gondolta Roberto. Hiszen önmagát csapja be. Miért ne viszonyulhatna Laurához hitelesen, azaz Robertóként? Gondolkozni fog rajta. De egyelőre nincs baj… Még nincs. Ha időben lép, elkerülhető a katasztrófa.

Kimásolta Alfredo üzenetét, majd törölte a rendszerből. Ha Alfredo nem kapott értesítést levele sikertelen kézbesí-

téséről, akkor sosem fogja megtudni, hogy nem ért célba, így nem lesz miért újraküldenie.

Ez a lépés azonban nem küszöböli ki a jövőbeni kommunikáció veszélyét. Ha meg akarja akadályozni, hogy érintkezzenek, ki kell iktatnia Alfredot. Igen ám, de hogyan akadályozza meg, hogy Laurának címzett üzenetei célba érjenek? Fredy ismeri Laura címét, akkor ír neki, amikor akar. Hacsak…

Roberto belépett a hotmail.com oldalra, és új fiók nyitását kezdeményezte. Regisztrált mint trebor (a neve visszafe-lé), és máris szert tett rá. A játszma új fordulója immár nélkülözött mindenféle erkölcsi megfontolást, de Robertot ez egy fikarcnyit sem érdekelte. Belépett új fiókjába, és új üzenetet írt a [email protected] címre.

Kedves Fredy, Örülök, hogy ismét itthon vagy. Jó a közelben tudni téged ilyen (mint mondod) hosszú távollét után. Remélem, ezúttal valóra válik, amit ígérsz, vagyis hogy alaposabban kiveszed a részed a könyvből. Azért küldtem el még egyszer első leveleinket, hátha a megtett utat látva (amely nem volt haszontalan) jobban lelkesedsz, és sűrűbben válaszolsz. De a legfontosabb: ne írj nekem többet erre a címre.

A könyv ürügyén külön fiókot nyitok, nem használom többet a régit, mert életem más korszakával, más helyzet-tel és valósággal köt össze, amely már nem időszerű. Szerintem épp eleget használtam sajátomként volt férjem e-mail címét ahhoz, hogy most abbahagyjam. Feltétlenül jegyezd fel, mert kissé szórakozott vagy, és mert nem fogom megnyitni többet a régi fiókot. Az új címem:

[email protected]

Remélem, hamarosan hallok felőled, ahogyan előző üzenetemben is írtam.

Csók,

Laura

P. S.: Ne felejtsd el a noteszodban is átírni az e-mail címet.

Roberto a „Mentés” parancsra vitte a kurzort, hogy megőrizze az elküldendő üzenetet, majd a „Küldés” gombra klikkelt. Kész, gondolta. Ura a helyzetnek. Írhat Alfredo, amit akar, de ő dönti el, visszaküldi, cenzúrázza, módosítja-e vagy csak levegőnek nézi. Alfredónak VITEGO adta joga, hogy eljusson hozzá ugyanaz az információ, mint hozzá, de a Laurával való közvetlen eszmecseréből mostantól fogva kimarad.

Kinyitotta a bárszekrényt, és kevert magának egy koktélt: egy rész Cointreau, fél rész konyak. „Szerelmi koktél”, Carolinától tanulta.

Örült, hogy nem az aggályai voltak erősebbek, így nem fosztatott meg egy óriási élvezettől. Éjjel kettőkor, a negyedik pohár után úgy érezte, egykor tanult filozófiai szavak és fogalmak hemzsegnek a fejében. Milyen jó lenne megosztani őket Laurával.

Laura, Érdekelne, mit gondolsz a szeretetre való képességről. Ami engem illet, nagyon érdekes kérdésnek tartom. Az ember akkor szokott panaszkodni, hogy nem szeretik, ha tulajdonképpen ő nem tud szeretni. És ezen kell segíteni. Ortega y Gasset szerint számos feltételnek kell megfe-lelni ahhoz, hogy szeressünk. Az első a felfogás, vagyis az a képességünk, hogy lássuk a másikat, hogy érdeklődni tudjunk önmagunkon kívüli személy iránt.

Van egy ellentmondásos nőtípus, amelyik szüntelenül panaszolja, hogy magányos, ugyanakkor megdöbbentően lenézi a férfiakat. Megharagszik, amikor elhagyják, pedig igazából ő hagyta el előbb a társát azáltal, hogy nem szerette. Mint „tanítod”, az együttlét, a szeretet és társunk élveze-tet nyújtó fölfedezése csak úgy lehetséges, ha el tudjuk fogadni olyannak, amilyen. De a többség nem azzal foglalkozik, hogy ő maga szerete vagy sem. Csak az érdekli, hogy őt szeretik-e. A minap egy barátnőm a következőt vágta a barátja fe-jéhez: „Ha így gondolod, akkor nem is szeretsz!” Mire én, mindjárt a férfi helyébe képzelve magam, rávágtam: „Te nem szereted őt, ha így gondolkozol!”

Ha belátta is, hogy tényleg nem szereti már a barátját, rám haragudott meg, dühösen nekem szegezve a kérdést, hogy mi kifogásom van a kapcsolatuk ellen. Mindig ugyanoda jutunk vissza: nehezen vesszük észre a problémát magunkban, inkább a másikban keressük. Mit tehetünk, hogy az emberek jobban tudjanak szeretni? Hasznos lenne megmutatni kinek-kinek, hogy ő éppen hogyan nem szeret. Barátnőm esetében valahogy így fes-tene: Nem fogadod el olyannak a barátodat, amilyen. Elzárkózol, amikor hozzád beszél. Lásd be, lényegében fütyülsz rá, hogy mi érdekli őt. Bírálod, lenézed, leszólod. Te, aki azt hitted, nagyon szereted, és oly bőkezűnek gondoltad magad, vedd észre, hogy nem azt adod, ami kell neki, mert arra nem vagy kíváncsi, hanem csak azt, amit adni akarsz, és azt is csak azért, mert szükséged van az adakozásra, de legkevésbé sem érdekel, mi jót tehetsz ve-le, amikor adsz.

Te vagy, aki nem tudod, ki vagy, mégis te állítottad őt oda, ahol most van, és soha többé… nem néztél rá úgy igazán.

H. Prater így ír a szeretni képtelen emberekről: „Az első, akit elkezdenek nem szeretni, saját maguk, saját magukkal bánnak rosszul, saját magukat nézik le először úgy, mint később másokat. Rengetegen nem tudnak kilépni önma-gukból, vagyis azért nem képesek valaki más iránt érdeklődni, mert mindenki közömbös számukra.”

Feltehetően ugyanezen okból nevezzük mindig személyes problémának a párkapcsolat problémáját, hiszen aki tud szeretni, mindig talál valami szeretnivalót a társában. Egyébként pedig gondoljunk csak arra, hogy hányszor fogtunk előítéletekkel terápiás csoport-vagy műhelymun-kába, mégis úgy fejeztük be, hogy mindenkit szeretünk, pusztán azért, mert a résztvevők feltárták a lelküket, és mi ugyanezt tettük. Ortega y Gasset mondja-. „Senki sem szeret ok nélkül. Mese, hogy a szeretet merő ösztön; tévedés.”

Szeretem ilyesmiken törni a fejem.

Csókol,

Fredy

Miután elküldte az üzenetet, és végzett hatodik szerelmi koktéljával, már gyanús táncot lejtettek a betűk a képernyőn. „Automata Roberto” üzemmódban (saját meghatározás) kikapcsolta a gépet, aztán emlékezetből előbb a szobájába ment, aztán a fürdőszobába, és bizonyára szintén emlékezetből az ágyába. Bizonyára… Mivel másnap reggel ott találta magát.

10. FEJEZET

Száraz szájjal, zúgó fejjel ébredt. – Öreg vagyok már a piához – csúfolta magát. Szerencsére ünnepnap volt, nem kelletett dolgoznia. A harmadik csésze kávé után fél üveg szódában felol-dott egy zacskó antacid sót; élvezettel nézte a szénsavas vízbe hulló fehér port. Egy lendülettel fölhajtotta, hangosan böfögött. Mindig is lenyűgözte, milyen kéj el viszi túlzásba az ember a társaságban elítélendő testi hangokat, ha senki sem hallja, ami némi cinizmussal úgy is értelmezhető, hogy visszaállít egy ősi, spontán és bűntelen állapotot. – Íme, felségterületem hallható határai – gondolta.

Területe, lakása, számítógépe, gondolatai, érzelmei. Laura, Laura, Laura… Hogy szerethet bele valakibe, akit nem is ismer? Laura…

Lenne valami Fredy és közötte? Clevelandben együtt voltak…

Laura…

Roberto pontosan tudta, hogy fest egy marketinges kongresszus: mindenki mindenkivel. Valószínűleg a pszichológusok sem különbek.

Laura.

Noha pszichológusokról alkotott elképzelése sok kíván-nivalót hagyott maga után e tekintetben (és másban is), régóta tudta, hogy közszájon forgó „felszabadultságuk” igazából projekció, amelyet pszichoanalizált betegek terjeszte-nek.

Laura.

Nem bírja kiverni Laurát a fejéből. Nem is akarja kiverni a fejéből Laurát.

Bekapcsolta a gépet, keresgélni kezdett a Laurától el-mentett fájlok között. Azt akarta elolvasni újra, amelyikben a szerelmes emberről van szó. Nemsokára meg is találta, és néhány mondatot kiírt belőle egy jegyzettömbre.

„Szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy tudatosul bennünk, mennyire boldoggá tesz a másik létezése. A teljesség ritka érzésével ajándékoz meg.”

„Amikor az ember szerelmes lesz, tulajdonképpen nem a maga teljességében látja a másikat, az ugyanis egy-fajta képernyőként működik, amelyre a szerelmes a maga eszményített elképzelését vetíti ki.”

„Valójában nem látja a másik embert másiknak, hanem mint önmaga megkettőződését felruházza mindazon vonásokkal, amelyek saját eszményített önmagát jel-lemzik.”

„Amikor beleszeretek valakibe, magammal létesítek viszonyt, jóllehet egy általam választott, konkrét személybe vetítem ki az érzelmeimet.”

Igaz, nagyon igaz…

Na és? Fosszuk meg magunkat attól a csodálatos érzés-től, hogy szerelmesek vagyunk, csak mert tudjuk, hogy nemsokára véget ér? Vessük el a szenvedélyt, és helyettesítsük a világ pszichológusainak józan (és szerintem abszurd) intellektuális elemzéseivel?

Mindenesetre ő pontosan az ellenkezőjét gondolta, vagyis azt, hogy éppen a szerelem múlandósága a mindent elsöprő érv amellett, hogy teljes odaadással éljük meg.

Laura… Vajon mit csinál éppen? Dolgozik ünnepnapon is? Sürgős beteget lát el? Szakirodalmat olvas a könyvhöz? Fut a folyóparton? Üzenetet ír neki? Neki?

Hiszen Laura üzenetei tulajdonképpen nem neki szólnak, jutott eszébe… Hanem Fredynek. Kellemetlen érzés. Felment a netre. „Hello, rofrago, négy (4) új üzenete van.” [email protected] Tárgy: publikációra ajánlott anyag elfogadása Bravó! [email protected] Tárgy: híreket kér Ehhez már le is kell ülnie. [email protected] Tárgy: kérelmére válaszolva Kinyitotta a harmadikat:

Tisztelt Daey Úr! Sajnáljuk, hogy csak ilyen sokára áll módunkban válaszolni. Bizonyára megérti azonban, hogy sok száz ügy ke-rül a tanács elé, és a beadványok elemzése és elbírálása szigorúan beérkezésük sorrendjében történik. Mindenesetre örömmel tudatjuk, hogy kérelmének helyt adtunk, és jóváhagyása után hozzálátunk kidolgozni a megvalósítás módját és formáját. Üdvözlettel,

dr. Néstor Farías

Elnök

– Szóval Daeynek hívják… Roberto sokáig ült még a képernyő előtt. Aztán fölnézett, és a tükörbe pillantott, ahonnan egy pajkos gyerek nézett vissza rá. Elmosolyodott, mosolya egyre ördögibb lett.

Rákattintott a „Válasz” gombra.

Tisztelt dr. Néstor Farías, Hosszú, kitartó várakozás után megkésve értesülök róla, hogy kérelmemet elfogadták. Úgy vélem, itt az ideje, hogy ne tűrjük tovább a fontos döntéseket mindegyre halogató tanácsok idejétmúlt bürokráciáját. Erkölcsi kötelességemnek tartom felháborodásomnak hangot adni, és kijelentem, hogy hű maradok az elveimhez. Ezúton tudatom tehát, hogy értesítését VISSZAUTASÍTOM, és visszavonom benyújtott kérelmemet. Remélem, magatartásommal sikerül kissé felráznom az intézményt, amelynek Ön az elnöke.

dr. Alfredo Daey

Rákattintott a „Küldés” gombra, majd kitörölte Farías bejövő üzenetét. Soha senki nem fogja megtudni. Amikor a negyedik üzenethez ért, Lauráéhoz, nem is tudta, minek örül jobban: Laura üzenetének, vagy a gonosz csínynek.

Kedves Fredy, Igazad van, ha megkérdőjelezed az emberek szeretetre való képességét, ugyanakkor fontos megjegyeznem, hogy minden elém kerülő esetnél föllelem az elbizonytalanodás komponensét, következésképp a bizonyosságra, a biztonságra és a helyzet uralmára való igényt is. Sajnos mire ide jutunk, már csak hatalmi harcba lehet bocsátkozni, féltékenyen óva, amit a

sajátunknak hiszünk. Egyre inkább meggyőződésem, hogy az erőviszonyok problémái elsősorban azért alakulnak ki, mert a felek nem tudnak szeretni. Mindketten azt hiszik, szeretnek, pedig csak a másik birtoklásának igénye tartja őket egymás mellett. Mintha azt mondanák: „Szeretlek, míg velem maradsz, de ha elmész, utálni foglak.” Ez pedig nem lehet szeretet. Ha szeretek, tudom, mire van igénye a másiknak, örülök, ha jól érzi magát, méghozzá függetlenül attól, hogy mellettem van-e vagy sem.

Egyik páciensem nagyon rosszul viseli, hogy a férje eljár a barátaival, hiszen – mondja –, ha igazán szeretné, akkor csak vele menne mindenhová. Micsoda butaság! Szerintem ha igazán szeretné a férjét, örülne, hogy jól érzi magát a barátaival, nem bánná a kiruccanásait. Meg akartam értetni vele, hogy valójában inkább birto-kolni akarja a férjét, nem pedig szeretni, de ezt zokon vette. Kultúránkban sok fogalomzavar van. Elképzelhetetlen például, hogy nagyon szeressünk valakit, mégis szívesen legyünk mások társaságában. Mindig abból a hamis feltételezésből indulunk ki, hogy a megfelelőnek tartott személy képes megadni mindent, ami nekem kell, sőt kifejezetten ez a dolga.

Párterápiával foglalkozó kollégáimmal azt vizsgáljuk, vajon hogy alakulnak majd a párkapcsolatok a jövőben. Egyikük, Norberto barátom úgy sejti, ki fognak bővülni, mert a jelenlegi felfogásban már nyilvánvalóan nem működőképesek. Biztosra veszi, hogy a jövőben elfogadottabbá válik a több személlyel való bensőséges kapcsolat. Elfogadjuk végül, ami már most is világos: igenis szerethetünk egyszerre több embert, jóllehet nem lesz egyforma minden ilyen viszonyunk. Mi, terapeuták jól tudjuk, hogy a kívülről monogámnak látszó kapcsolatokban milyen fontos szerep jut a szeretőknek. Lehet, hogy olvasóink elborzadva olvassák ezt, de most nem arról van szó, hogy ez jó-e vagy rossz. Én csak leírom, amit látok, ami a valóságban történik, és ami független attól, hogy kérünk-e belőle. Miért ne változhatna meg a közgondolkodás, miért ne érvényesíthetné a már létező gyakorlatot ahelyett, hogy lehetetlen eszményeket ápol? Miért ne vetnénk le kóros birtoklási vágyunkat ahelyett, hogy kifinomult módszerekkel igyekszünk uralkodni a párunkon? Miért ne gyógyuljak ki beteges féltékenységemből, ha abbahagyhatom az üldözésedet, és nem kell folyton hajto-gatnom, hogy mennyire fájna, ha elveszítenélek?

Talán mindkettőnk nevében mondhatom, hogy a féltékenység mindig (MINDIG!) neurotikus tünet, énünk legsötétebb részének megnyilvánulása. Ha féltékenykedem, tévhitet táplálok: szerelmesem eszerint azt adja egy harmadik személynek, amit csak nekem van jogom megkapni tőle. Vagy ahogy Ambrose Bierce mondja az Ördögi kislexikon-ban17: „Féltékenynek lenni annyit tesz, hogy az ember retteg a másik elvesztésétől, s attól, hogy ha oly módon veszíti el, ahogyan fél tőle, akkor megtartani sem volt érdemes.”

Sokkal többet kell dolgoznom azért, hogy vágyaimnak megfelelő kapcsolatom legyen a kedvesemmel, minta-mennyi energiámba kerül, hogy felügyeljem, ellenőrizzem az egyéb kapcsolatait. Különben elengedni is meg kell tanulni. Meggyőződéssel harcolok azok ellen, akik belecsimpaszkodnak egy kapcsolatba. A kapcsolat tart, ameddig tart, mindig csak addig, amíg mindkét fél töltekezhet belőle: némelyik csak néhány hétig él, mások egy egész életen át megmaradnak. Mindig készen kell állni az elengedésre, ez az egyetlen útja a folytonosan megújuló kapcsolatnak.

Hányszor engedtük már el a könyv tervét? Mégis itt vagyunk… Egyre közelebb a megjelenéshez.

Lau

Féltékenység! Hát persze: féltékeny. Féltékeny Fredyre, Carlosra, Laura betegeire, gyerekeire, mindenkire. Féltékeny. Micsoda ostobaság! Igen, ostobaság, neurózis, betegség. Ő, Roberto féltékeny.

17 Ambrose Bierce: Ördögi kislexikon. (Budapest, Éri, 2003.) Ez egyszer azonban nem értett egyet Laurával. Mert mi-re is lenne jó az a fene nagy nyitottság? Ugyan miért nyelné ő le, hogy annak a lököttnek valami köze legyen Laurához? Nem igazság, hogy továbbra is Alfredo kapja az elismerést, amelyre nem szolgált rá, és neki vannak címezve az üzenetek. Ha nincs ő, Roberto, Laura már rég abbahagyta volna a könyvírást.

Tennie kell valamit ez ügyben. De mit? És ha…? Miért is ne…?

Rákattintott a „Válasz” opcióra.

Kedves Lau, Nagyon tetszett, amit a féltékenységről írtál. Fölvetődött bennem néhány gondolat, igyekszem gyorsan megírni neked. Uruguayba utazom, és más utak is várnak rám. Mivel nem szeretném elveszteni veled és üzeneteiddel a kapcsolatot, kérlek, hogy mostantól erre a címre írj: [email protected], mert ezt könnyebben elérem a lapto-pommal.

Csókollak,

Fredy

Egy kattintással elküldte, hátradőlt. – Sakk-matt – gondolta.

Szerdán este kapta az első üzenetet a [email protected] címre, Fredytől.

Szervusz, Laura, Új elektronikus címed felavatására ezt a cikket szántam, Julia írását. (Emlékszel? Meséltem neked róla. Spanyolországban, pontosabban Granadában, az „anyaországi” tangó fővárosában él és dolgozik.) Julia és férje, jóllehet mindketten argentinok, Andalúziában szerettek bele a tangóba. Ebből a szerelemből született az alábbi szöveg. Olvasd lassan, és ha teheted, halk tangóval a háttérben…

Tangózzunk, életem

El volt döntve: megtanulok tangózni. Mi több, meg kell tanulnom tangózni. Csak azért is megtanulok, annyi sikertelen próbálkozás után (az első tétova kísérletektől, apámmal, a futó, de annál több hiú ábránddal teli neki-rugaszkodásokig, önzetlen „önkéntesek” segítségével, akikkel menet közben hozott össze a sors). És minthogy valóban el voltam szánva, mindenekelőtt órákat kellett vennem, ahogy a nagykönyvben meg van írva (vagyis tánctanárhoz kellett járnom). Így hát bizakodva, magas cipősarkamon egyensúlyozva, az alkalomnak megfelelő szoknyába préselve magam és létező legmegnyerőbb mosolyommal megjelentem a barátnőim által lelkesen ajánlott táncteremben. De hát, ugyebár, a jóból is megárt a sok, és semmi sem tökéletes… Szóval, mint mindig, most is hiányzott valami. Hiába meresztgettem a szemem, hiába néztem körül alaposan, nem tagadhattam a kézzelfogható va-lót: huszonöt nőre csak négy férfi jutott.

Nem, szántam el magam, ez az aprócska körülmény nem fogja kedvemet szegni. A táncparkettra lépve készen álltam rá, hogy huszonnégy társnőm elől elragad-jam a négy hőn áhított zsákmány egyikét. Elszántságom és legbájosabb mosolyom ellenére egy óra alatt mégis csak egyetlen férfipartnert tudtam megkaparin-tani, őt is csak öt percre. Ilyen tempóban két év alatt sem tanulok meg egy figurát (hát még ha új vetélytárs-nők is felbukkannak). Ekkor gyúlt fény az agyamban, és mindjárt világosan láttam a megoldást: Valamire mégiscsak jó egy férj! Leghatékonyabb, legravaszabb eszközeimet bevetve, nem visszariadva a manipuláció és a csábítás együttes alkalmazásától sem, sikerült elvonszolnom a táncórára. A legjobb és a leghihetetlenebb az volt benne, hogy… tetszett neki!

Első óra – Először az ölelést tanuljuk meg – mondta Julio Horacio Martínez, a tangótanár. Na, gondoltam, ez nem lesz nagy művészet, ölelkezni mindannyian spontán természetességgel tudunk. Nem igaz? Mit kell tanulni azon, ami magától is megy? De nem. Minden jel szerint az ölelés mögött, legalábbis a tangóban valami sokkal bonyolultabb rejtőzik. – A tangóban az összefonódó testek egymásra találó feszültségeket fejeznek ki. A kar tartson biztosan, de ne lökje el a partnert. A lábak érjenek egymáshoz, de ne fojtsák meg egymást, ne akadályozzák egymást a mozgásban. Ne felejtsék el, hogy ebben a táncban az egyensúlyról nem külön-külön gondoskodnak a tánco-sok, hanem az kettejük középpontjába esik, vagyis ha nincs közöttük összhang, könnyen felborulnak. Ahhoz, hogy élvezzék a táncot, meg kell tanulniuk jeleket adni egymásnak. A férjem tehát a karjaiba vett, lábunk összefonódott, egyik kezével a derekamnál fogva tartott, míg a másikat felemelte, hogy abba kapaszkodjak. Eddig rendben is volna… Elméletileg. Mármint ha derekamon nyugvó keze ugyanakkor nem emelne föl a levegőbe, össze-zárt lábszára nem akadályozna a mozgásban, és ami másik kezének szilárdságát illeti… úgy szorította az enyémet, mint a harapófogó. – Legyen ellenállás a kezedben. Máskülönben úgy érzed, ide-oda taszigálnak. Akkor sem lehet egy puding-gal táncolni, ha nő formája van.

„Nő formájú pudingnak” nevezett. Szó szerint ezt mondta… És ezzel véget ért az első óra.

Második óra – Ma megtanuljuk a nyolc ütemből álló alaplépést. Látjátok? Egy, két, hár', négy, öt… Az ötödiknél a nő testsúlyának a jobb lábon kell lennie, majd ugyancsak jobb lábbal hátralép, áthelyezi a testsúlyt, és innen me-gyünk tovább: hat, hét, nyolc… Érthető? Hát persze, mondtuk (nem minden kétely nélkül), és lépegetni kezdtünk: egy, kettő, hár', négy, öt… Lehetetlen! Nem megy! A férjem rám förmedt, hogy a hatodik lépést bal lábbal kell megtennem, és sehogy sem fért a fejébe, hogy nem megy, mivel a bal lábam épp ke-resztben van magam előtt. – Elgáncsolsz! – Te nem lépsz hátra.

– Hogy akarod, hogy hátralépjek, amikor a levegőben van a lábam? – Ha a többiek meg tudják csinálni… – Ők meg tudják csinálni, mert a partnerük tud vezetni! A tanár hozzánk lépett. – Vedd figyelembe – fordult a férjemhez –, hogy hol van a testsúlya. Ha erre nem figyelsz, nem lesz képes kimozdulni a helyzetéből. Nézd csak: egy, két, hár', négy, öt, hat, hét és nyolc. Láttad? Isteni volt olyasvalakivel táncolni, aki értette, hogy mi történik velem! A férjem bennem látja a hibát. Engem hibáztat a saját ügyetlensége miatt, és nem veszi ész-re, hogy abszolút képtelenség követni a mozdulatait.

Harmadik óra – Ma az alaplépés variációin fogunk dolgozni. A nyol-cadik ütem két részből áll: az elsőben belép, a máso-dikban pedig kilép mindkét táncos. Megkerülik a párjukat. A férfi megteheti, hogy csak helyet enged a nőnek, de kísérheti is a nő mozgását… Végül elérkeztünk ahhoz, amit legjobban vártam: a szép, elegáns, különösen szenvedélyes díszítő figurákhoz… Kilépek, belépek, kilépek… De mi folyik itt? Hiszen máris kétségbeesetten egyensúlyozunk, nehogy elvágódjunk, majd' négyméternyire sodródunk egymástól, és mérföldekre a megálmodott eleganciától, forró hevülettől… – Mit csináltok? – lépett mellénk Julio, és nagyot sóhajtott. – Tangózni akarunk, ti meg mintha szumóznátok. Gyere csak – fordult a férjemhez. – Most elfogla-lom a párod helyét, és megmutatom, mit csinálsz. Lá-

tod? Ha nem adsz nekem elég helyet, akkor elveszem, még ha el kell is távolodnom tőled…

Negyedik óra Noha nagyjából megtanultunk együtt mozogni, még mindig nagyon nehezen érjük el az összhangot. Miután alaposan begyakoroltuk, hogyan kell szünetet beiktatni, sikerül néhány lépést folyamatosan táncolnunk, de hamarosan ismét összeakad a lábunk, elbotlom a férjem cipőjében (vagy ő az enyémben, már nem tudom). Mindegy, ő azzal vádol, hogy meg sem hallom, amit mond, és egyedül táncolok. Erre megismétlem, hogy nem tudom, mit vár tőlem, mit kellene csinálnom… De mintha ő sem értene engem. Julio megint hozzánk lép, a férjemnek magyaráz. Lehetséges, hogy csak mi táncolunk ilyen rosszul a teremben? – Ha mondani akarsz neki valamit, először megszólítod, felhívod a figyelmét. Különben csak lerohanod, ő elbizonytalanodik, nem érti, mit akarsz. Nézzük, hogy működik ez a táncban. Először a lábát keresed, és míg visszafogod a testét, elvégzed a mozdulatot. Ha előtte nem jelzed, ő aligha találja ki, mit akarsz. Épp, mint amikor beszélni kívánsz vele, először szólítsd meg, és csak akkor kezdj beszélni, amikor látod, hogy figyel. Máskülönben előbb-utóbb kiabálnod kell. A táncnál ugyanígy van. Ami pedig téged illet – fordult hozzám –, ha szólít a párod, tartsd vissza magad, hallgasd meg. Különben kiabálni fog, hogy odafigyelj. Tánc közben pedig állandóan a lábadra lép. Megmutatom. Közelebb teszem a lábam az övéhez; a nő kivár, hogy meghall-gasson. Megcsinálom a mozdulatot, és várom a vála-szát. Ne felejtsétek: amikor táncoltok, párbeszédet foly-tattok egymással, sosem kényszerítitek rá magatokat a másikra. Mert a tangó olyan, mint az élet, vagyis ha tánc közben nem veszem magamnak a fáradságot, és nem hallgatom meg a partneremet, azaz előre tudni vélem, hogy mit akar mondani, akkor válaszolni sem fogok. Ti most ezt csináljátok, és ez nem tangó. A tangó páros tánc, amelyben mindketten a másik mozdulatai-val összhangban rögtönöznek.

Ötödik óra Ma nincs kedvem órára menni. Igazából sehová sincs kedvem menni. Nem értem, mi folyik itt, de úgy érzem, tönkremegy a házasságom. Egy ideje mindenen ösz-szekapunk, és sehogy sem derül ki, tulajdonképpen mi bajunk egymással. Folyton szemrehányásokat teszünk egymásnak, ami persze lehetetlenné teszi a párbeszédet. Mintha más nyelvet beszélnénk, és szinte fáj, ak-kora távolság – harag és közöny keveréke – ékelődik közénk. Nem tudom, hogyan, mikor kezdődött ez a csönd, de egyre nő, feltartóztathatatlanul. Sosem hittem volna, hogy ennyi bajtársias közelségben töltött idő után jöhet egy pillanat, amikor – jóllehet együtt vagyunk – nem ta-láljuk egymást. Mégis átöltözöm, és elmegyek az órára, mert a sok töprengéssel nem jutok semmire, és ha itthon maradunk kettesben, kibírhatatlanná nő a távolság.

– Ma nem tanulunk új lépést. Fontos tudatosítani, hogy mit csináltok. Ha nem értitek, mi a tangó, ha nem ismeritek a jelentését, hiába csináljátok meg a lépéseket, sosem fogtok tangózni. A tangó olyan páros tánc, amelyben viaskodva ölelik egymást a partnerek, de sosem olyan szorosan, hogy a másikból kipréseljék a szuszt. Ölelni annyit tesz, mint kitárni a karunkat, és aki kitárt karral áll a másik elé, az az egész testével fogadja magához. Így egyesülve suhannak a térben, de nem akármilyen térben. Ezt a teret ugyanis ők ketten hozzák létre. Ahogy a két Dinzel18 mondja: „A tangó tagadja a matematikát, mert a tangóban egy meg egy nem kettő, hanem egy, vagyis maga a páros, vagy éppenséggel három, vagyis a férfi, a nő és egy harmadik kiterjedés.” Egy vagy három, de sosem kettő! Két test folytat szerelmes párbeszédet; mindkettő ura önmagának, de vannak csöndes pillanatok is. A hallgatás szükséges része a dialógusnak, ha úgy tetszik, gazdagabbá teszi, de sosem érvényteleníti. Ebben a párbeszédben mindketten javasolhatnak, mert ha egyikük megtette az első mozdulatot, azaz kezdeményezett, a következő mozdulatát már a válasz – annak gyorsasága, szélessége vagy iránya – fogja meghatározni. Ezért kell megtanulni, hogy a hibáinkból is tanulhatunk. Ha nem így lenne, a tangó sem létezne. Nem szabad bosszankodnunk, ha elrontunk valamit: inkább keressük a párbeszédet, és igyekezzünk együtt alkotni valamit. Végül, a tangó az önmegismerés egy formája is, mert akárcsak a magánéletben – ahol barát, szerető vagy apa minőségében csak a partnerem által határoz-hatom meg magam –, a tangóban ugyanez a helyzet: lehetek pártfogó vagy védenc, elnyomott vagy elnyomó 18 Rodolfo és Glória Dinzel: Az argentin tangó világhírű mesterei. Táncművészetükkel 1972-től bejárták a világot, iskolát és módszert alapítottak: az ú.n. „Dinzelrendszer” harmincéves kutatáson alapul, és szinte minden tangóiskolában alkalmazzák.

egyaránt. Lehetek végtelenül gyöngéd, heves vagy ta-lán mindkettő egyszerre. És a párom mindezt megmu-tatja nekem. Amit most fölvázoltam, nem könnyű, de csak ha megértitek, akkor tudtok majd táncolni, melles-leg mindennap máshogy, mint előtte: egyszer szenvedélyesen, máskor gyöngéden, aztán mámoros önkívületben, de annyi biztos, hogy a táncot nem fogjátok ab-bahagyni.

Miközben hazafelé igyekeztünk, Julio szavain törtem a fejem. Mintha testi formát öltöttek volna a mondatok, táncoltak a fejemben, betöltötték, majd harmonikus, értelmes renddé álltak össze: „Viaskodva ölelik egymást a partnerek, de sosem olyan szorosan, hogy a másikból kipréseljék a szuszt… Tekintsétek a hibát lehetőségnek… Ha nem adok neki teret, ő elveszi magának… Azért van ott a párom, hogy megmutassa, milyen vagyok… A találkozás párbeszéd, nem az egyik akarat érvényesítése a másikkal szemben; a párbeszéd annyi, mint meghallgatni a másikat, nem pedig előre feltételezni; az öleléssel teret adunk, nem pedig foglyul ejtünk; a tangó annyi, mint párbeszéd, párbeszéd, párbeszéd…”

Újraolvasom ezeket a régi feljegyzéseket. Egy komód fiókjában találtam rájuk, a padláson, a költözés óta ott vannak. Mennyi idő telhetett el azóta? Tíz év, talán? Igen, azt hiszem. Akkor legfeljebb két éve voltunk házasok, igaz, már tizenkét éve együtt éltünk. Elmúlt a válság, és mindkettőnknek ugyanúgy meg kellett tanul-nia egymáshoz csiszolódni, ahogy megtanultuk, hogy kell tangózni.

Olvasás közben zenét hallgatok, a férjem épp a kertet teszi rendbe. Biztosan végzett is már. Látom, hogy jön befelé. Épp a Danzarín19 megy. – Mire gondolsz? – kérdezem. – Arra, hogy nagyon szeretnélek megölelni… Táncolunk egy tangót, életem?

Julia Atanasópulo García

Hát nem egy gyöngyszem? Nagyjából ugyanazt mondja, amit mi, csak nem párkap-csolatról, hanem táncról beszél. Nekem nagyon tetszik. Belevesszük a könyvbe?

Csókol,

Fredy

Robertónak annyira tetszett, hogy még a küldő személyétől, Fredytől is el tudott vonatkoztatni. A „Szerkesztés” menüre vitte a kurzort, kiválasztotta „Az összes kijelölése” parancsot. Aztán új lapot nyitott a szövegszerkesztőben, bemásolta a levelet, törölve belőle az utolsó részt. Fredy búcsúzó szavai helyett Roberto így fejezte be: Hát nem egy gyöngyszem?

19 Danzarín: Julián Plaza (1928-2003) zenész-zeneszerző híres tangója. Legismertebb zenekarában (Sexteto Tangó 1968-1992) zongorázott; számos filmzene is őrzi a nevét.

Miközben olvastam, mintha rólad és rólam lenne szó. Mintha a mi találkozásunkat írná le, de nem úgy, mint két egymást ismerő és szerető felnőttét, hanem mint egy táncot. Nagyon tetszik. Mi is megtanulunk együtt táncolni, mi-közben ezt a könyvet írjuk. Tanuljuk meg mi is azt a bizonyos fegyelmezett ölelést, vigyázva, nehogy ellökjük vagy elgáncsoljuk a másikat… Még sokat fejlődhetünk, ha to-vábbra is együtt táncolunk. Velem tartasz erre a tangóra?

Egy csókot és egy „faragatlan” 20ölelést küldök.

Fredy

Átnézte, amit írt, kivágta, üzenetbe illesztette, és a [email protected] postafiókról „Tangó” címmel feladta a carlospol@ spacenet.com-nak . Laura válasza másnap este érkezett meg, és Roberto egy pillanatra nagyon megijedt. Jobban oda kell figyelnie. A le-vél így kezdődött: Fredy, Hogy érted azt, hogy „új elektronikus címed felavatására”? Az én új címemről lenne szó? Hiszen nem én változ-tattam fiókot, hanem te! Talán azt akartad írni: „új elektronikus címem felavatására…” Úgy látom, annyit utazol, hogy már azt sem tudod, elmész-e vagy maradsz, elmentél-e, itt vagy-e, vagy már elutaztál, te vagy-e te, vagy valaki más vagy.

20 Arrabaleros az eredetiben: szójáték, mert egyfelől egy tangót is játszó népszerű zenekar neve ('70-es évek), másrészt a szónak jelentése is van (külvárosi, faragatlan).

Mindenesetre jót mulattam zavarodottságodon; eszembe jutott, mit szólnának a pácienseid, ha megtudnák, hogy még azzal sem vagy tisztában, hol vagy.

Bizony figyelmesebben kell olvasnia az üzeneteket, ha továbbra is kézben akarja tartani a levelezést. Így folytatódott az üzenet:

Julia barátnőd írása lenyűgöző. Nagyszerűen illik nemcsak a mi kapcsolatunkra, hanem minden tételünkre, egész munkánkra. Miután elolvastam a tangóról szóló írást, elővettem azt a dossziét, amelyben a clevelandi előadáshoz készített jegy-zeteimet tartom, és megtaláltam közös programtervünket is, amelynek –

emlékszel? – a Programterv párkapcsolati nehézségekkel küzdő embereknek címet adtuk: 1. Fejlesszük képességünket a szeretetre. 2. Ne várjunk el tökéletességet. 3. Törekedjünk egyensúlyra odaadás és tartózkodás között. 4. Fejlesszük intuíciónkat, engedjük, hogy irányítson, és néha bízzuk rá magunkat társunk intuíciójára is. 5. Tárjuk föl, miért nehéz adni és kapni, mindig a valós igények fényében. 6. Adjunk elsőbbséget a test üzeneteinek, az örömteli helyzeteknek, szemben azokkal a megfontolásokkal, hogy „mi helyes”. 7. Tisztázzuk becsülettel, mennyit tudunk adni – de nemcsak abból, amiben dúskálunk, hanem abból is, amitől nehezebb megválni; fontos tudni, hogy mennyi teret és időt vagyunk hajlandók a kapcsolatnak szentelni, és hogy ne tekintsük magunkat a világegyetem közepének.

Ehhez mit szólsz? Hát nem ugyanazt írtuk le? Nagyon boldoggá tett ez a döbbenetes felismerés. Nagyon szeretlek. Puszilom Juliát, ha írsz neki.

Laura

Roberto kimásolta az üzenetet a gépére, és eltávolította a szöveg első részét. Mielőtt továbbküldte volna, kitörölte a „Nagyon szeretlek”-et és a „nagyon boldoggá tett”-et is; Laura bizonyos szavai ezentúl csak neki szólhatnak. Egész éjszaka és másnap is azon törte a fejét, hogy milyen szerepet oszt rá az új helyzet. Az új postafiók, félúton Laura és Fredy között, valamiféle végtelen hatalmú isten-ségként működik. Trebor kénye-kedve szerint változtathatja meg a mindkettőjükhöz eljutó információt, hozzátehet, el-hagyhat belőle, eltorzíthatja vagy épp létrehozhatja, és így persze manipulálhatja a válaszokat, úgy ébresztve új gondolatokat, úgy ösztönözve tettekre, hogy a résztvevőknek sejtelmük se legyen róla. Bárki bármit gondol is, Roberto nem akart ártani. Fredynek azért nem, mert a Farías doktor levelére adott alávaló válasszal lényegében lecsapolta minden dühét (tulajdonképpen már bánta is egy kicsit a gonosz csínyt). Ami pedig Laurát illeti, egyedül az a vágy mozgatta, hogy fenntartsa, megőrizze vele a kapcsolatot. Ennek egyetlen biztos módja a trebor-fiók volt.

HARMADIK KÖNYV carlospol@

11. FEJEZET

Laura becsukta az ajtót, és ekkor vette észre, hogy Aria otthon felejtette a rajzmappáját. Elmosolyodott, majd gondolatban átrendezte a napját, hogy legyen ideje beszaladni az iskolába a lányához, és beadni a mappát. Biztos kész a teavíz, gondolta, és kisietett a konyhába; hallgatta a forrásnak induló víz jellegzetes bugyogását. El-zárta a lángot, és kihúzta a fiókot, ahol a teáit tartotta. „Melyik legyen?”, tűnődött, miközben a gondosan két sorba rendezett színes címkéket szemlélte. Kinézett a kertre nyíló, nagy ablakon, és eldöntötte, hogy „Álomkép”-et iszik: fekete tea, menta és fahéj keverékét. Kedvtelve fedezett föl új ízeket, és mindig elámult, hogy mi mindenből lehet főzetet csinálni. Miközben leforrázta a zacskót, „felidézte” azt a helyet, ahol sosem járt – a granadai Albaicínt21 és teaházait –, képzeletében mégis olyan volt, mint egy álombeli mágikus ki-kötő. Laura öt-hat évvel ezelőtt, Claudia elbeszéléséből szer-zett tudomást róla. Betege széltébenhosszában beutazta Spanyolországot, és a hazatérése utáni első három ülésen jóformán másról sem beszélt, mint a mozgalmas andalúz életről és a teaházakról.

21 Albaicín: zegzugos utcáiról híres városrész Granadában (a világörökség része).

Megkeverte a teát, orrához emelte a csészét, és behunyt szemmel mélyen beszívta az illatot…

A folyóparti Paseo de los Tristesről nekivágott Albaicín öreg utcáinak, és fölkapaszkodott a San Nicolás térre. Sokáig nézte az Alhambra tornyait, aztán a rusztikus házak között leereszkedett a régi mór negyedbe. A kioszknál alig nagyobb helyiségekben marokkói zene, erős illatok, pom-pázó színek és idegen formák részegítő elegye. Az ara-beszk-mintás függönyök mögött felsejlenek a kényelmetlen asztalok, amelyeknél a családtagok ezerféle teát szolgálnak fel aranydíszes poharakban és rézből kalapált egyszemélyes, aprócska teáskannákban. Claudia olyan sokszor elvitte magával erre az útra, hogy évekkel később, amikor Laura találkozott Alfredóval Clevelandben, úgy tudtak beszélgetni a granadai arab ne-gyedről, mintha együtt járták volna be a Morería utcáit, be-térve a „Marrakech” nevű teaházba, amely – ebben egyetértettek – mind közül a legjobb.

Fredy emléke visszavezette a könyvhöz: még mindig tartozik neki a párkapcsolat irodalmának bibliográfiájával.

Némi erőfeszítéssel, de ellenállt a kísértésnek, hogy kávéscsészével a kezében máris a dolgozószobájába menjen. Évek kitartó munkájával sikerült rászoktatnia magát, hogy egyszerre csak egy dolgot csináljon, különösen, ha az élvezetes. Úgyhogy először sietség nélkül megitta a teáját, és csak utána kezdte tanulmányozni a könyveit. Lassan végignézte a sötét fából méretre készíttetett négy könyvespolcot, amelyek padlótól plafonig értek, és eltakar-ták a szoba falait. Most tudatosult benne először, hogy az otthonában található könyvek csaknem mind ugyanazzal a tárggyal foglalkoznak. Hat-hét regényt és néhány novelláskötetet kivéve értekezések, kézikönyvek, tanulmányok százai sorakoztak a polcokon, egytől egyig a párkapcsolatok lélektanáról és párterápiákról. Az angol, francia, spa-nyol, portugál nyelvű könyvek szerzői sokszor büntetlenül vették át egymástól ugyanazokat a gondolatokat, míg mások tüntetően és kérlelhetetlenül szálltak szembe velük. Laura az íróasztalra tornyozta a polcról kiválogatott könyveket, és amikor olyan magasra nőtt a torony, hogy ingadozása már-már összeomlással fenyegetett, új bábeli építkezésbe kezdett. Hamarosan a harmadik torony is növekedésnek indult, de félúton megállt; nem mintha Laura elégedett lett volna az eredménnyel, csak belátta, hogy a feladat meghaladja az erejét. Leült a bőrfotelba, nézegetni kezdte a könyveket. Egymás után emelte le őket a torony tetejéről, megsimogatta, kinyitotta őket, és találomra elolvasott mindegyikből egy-egy bekezdést. Minden mondat személyes és szakmai élete valamely szakaszára emlékeztette, hiszen volt idő, amikor ugyane-zekben a könyvekben keresett választ a maga bajára, de ugyanígy felidéződtek azok a pillanatok, amikor felvilla-nyozva tért vissza Nana, Welwood, Bradshaw vagy Resnikék workshopjáról, degeszre tömött, túlsúlyos bőröndjében a legfrissebb szakirodalom példányaival, kiad-ványokkal, könyvekkel, brosúrákkal, fénymásolt cikkekkel és persze a szemináriumokon készített saját jegyzeteivel; igyekezett lejegyezni, megőrizni a mesterek (így hívta őket) minden szavát – egy-egy gyakorlat, vizsgálódás vagy fogalom legtalálóbban megragadott lényegét.

Mire dél lett, nagyjából húsz könyv maradt az íróaszta-lon. A többi visszakerült a helyére, a könyvespolcra. Laura bekapcsolta a számítógépet, és gépelni kezdte az irodalom-jegyzéket.

Bibliográfia

Blachman, J.; Garvich, M.; Jarak, M.: Ki vagyok én a párom nélkül? 22 Bradshaw, John: A szeretet: személyiségfejlődésünk következő lépcsőfoka. 23 Chang, Jolán: A tao tanítása a szerelemről és a szexről.24 Chödrön, Pema: Közelíts a félelemhez: útmutató a negatív érzések átalakításához. 25 Claremont de Castillejo, Irene: Az okos nő. 26

Elkaim, Mony: Ha szeretsz, ne szeress. 27 Fromm, Erich: A szeretet művészete. 28 Hendrix, Harville: Pár-bajok és békés megoldások? 29

22 ¿Quién soyyo sin mipareja? Grupo Editor Latinoamericano, Buenos Aires, 1989. 23 Creating Love. Duna International, Budapest, 2009. 24 Arany Lapok, Budapest, 1990 25 The Places That Scare You. Édesvíz, Budapest, 2005 26 Knowing Woman. Shambhala Publications, Boston, 1997. 27 Si me amas no me ames. Gedisa, Barcelona, 1997. 28 The Art loving. Helikon, Budapest, 1985. 29 Getting the Love You Want. Park, Budapest, 1999.

Krishnamurti, Jiddu: Szerelemről és magányról 30 Laing, Ronald D.: Gubancok 31 Levy, Norberto: A belső segéd. 32 Nasio, Juan David: A fájdalom és a szerelem könyve. 33 Osho: Szerelmesen 34 Osho: Tantra: a lélekhez a szexualitások keresztül35 Pommier, Gérard: A harag okos használata az erotikában. 36 Rodrigué, Emilio: Ondina tanítása37. Rosenberg, Jack Lee: Test, én és lélek. 38 Sanford, John: Láthatatlan társak. 39 Schnake, Adriana: A test párbeszédé. 40 Sinay, Sergio: Ma este nem, drágám? 41 Watts, Alan: Tao: az áramlás útja? 42 Welwood, John: A szív ösvényén? 43

30 In: Végső szabadság (First and Last Freedom). Édesvíz, Budapest,

2006.

31 Knots. Helikon, Budapest, 1983. 32 El asistente interior. Editorial del Nuevo Extremo. Buenos Aires,

1983. 33 El libra del dolor y del amor. Gedisa, Barcelona, 1998. 34 Bang in Love. Édesvíz, Budapest, 2009. 35 Tantra: Spirituality and Sex. Amrita, Budapest, 2005. 36 Du bon usage érotique du colire. Aubier, 1994. 37 La lección de Ondina. Fundamentos, Madrid, 1980. 38 Body, Self, and Soul. Humanics Publishing Group, Aüanta, Geor-gia, 1987. 39 The Invisible Partners. Paulist Press, 1979. 40 Los diálogos del cuerpo. Editorial Cuatro Vientos, Santiago de Chile, 1995. 41 Esla noche no, querida. RBA Integrál, Barcelona, 2002. 42 Tao: The Watercourse Way. Orient Press, Budapest, 1990. 43 Joumey of the Heart. Ursus Libris, Budapest, 2010.

Welwood, John: Szerelem és ébredés. 44 Zinker,Joseph: Jóformában.45

Laura befejezte a gépelést, és átment a szobájába, hogy fölvegye az aerobikhoz viselt testhez álló trikót, nadrágot és a tornacipőt. Eltette a hátizsákjába a rajzmappát, és már előre örült a sétának. Ha kicsit kilép, éppen akkor érkezik, amikor kicsöngetnek az utolsó szünetre, így még egy salátát is bekaphat Anával az iskola büféjében.

Vajon hol van Fredy? Spanyolországban, Uruguayban, Chilében? Tulajdonképpen irigyelte Alfredot: csak elhatározza, máris repülőre, autóba vagy hajóra száll, és már megy is. Laura gyakran összekapcsolta ezt egy másik jelenséggel, amelyet számos férfi páciensénél megfigyelt AZZAL, HOGY NÉHÁNY TÉREN MEGŐRZIK A FÜGGETLENSÉGÜKET, TÖKÉLETESEN FÜGGŐVÉ VÁLNAK.

Mi lenne Fredy fantasztikus rugalmasságából, ha Carmen egy szép napon kijelentené, hogy ezentúl nem hajlandó otthon maradni, elege van a családból és a gyerekekből? Mi történne, ha többé nem foglalkozna az adókkal, a lakás 44 Love and Awakening. HarperCollins, 1996. 45 In search of GoodForm. Analytic Press, Hillsdale, New Jersey,

1995. karbantartásával, ha nem vinné szerelőhöz a meghibáso-dott autót s a többi? Alfredo Daey elismert szaktekintély Buenos Airesben és máshol is, de… Vajon az lenne-e Carmen nélkül? Laura biztosra vette, hogy nem. Mint a legtöbb férfi, Fredy is valamiféle közelebbről meg nem határozható, „globális” hálát érzett a felesége iránt, amit azonban egyetlen gondolkodó nő sem tud komolyan venni, mert ha van benne emberi méltóság, még akkor is lenézőnek érzi ezt a hálát, ha csak burkoltan az. Valami azonban megváltozhatott, mert ha minden rendben lenne, Carmen nem akarna újból egyetemre járni. Fredy utóbbi üzeneteinek megváltozott hangneme, az a már-már csábító hangütés vajon nem annak köszönhető-e, töprengett Laura, hogy más is átalakulóban van, éspedig – Laura sejtése szerint – Carmen lelkében? Persze tisztáznia kell, hogy az új helyzet Fredyre gyakorolt hatásán túl vajon ő, Laura, hogyan éli meg ugyanezt? Miután elvált Carlostól, úgy érezte, párkereső korszaka egyszer s mindenkorra lezárult. Emilioval kötött első házassága katasztrofálisan ért véget, és az utána következő sötét levertségből azzal az elgondolással lábalt ki, hogy egészen más társat kell találnia. Így szeretett bele Carlosba. Megismerkedésük után három héttel már közös életüket tervezgették, további három hét elteltével pedig Laura már tudta, hogy Emilio és Carlos között nincs nagy különbség, jóllehet az új kapcsolat sokkal ígéretesebbnek bizonyult. Talán ő is okult a kudarcból. Valamivel később már meg is fogalmazta a második házasságra lépők többségének tipikus tapasztalatát, nevezetesen, hogy a második házastárs nem sokban különbözik az elsőtől. Nem csoda, hiszen amikor második társat választunk, ugyanazt a szerepet szánjuk neki az életünkben, mint az elsőnek. Az ébredéshez saját attitűdünknek kell megváltoznia. Gjurdzsiev jutott eszébe: „Hogy valóban élj, újra kell születned, ahhoz viszont előbb meg kell halnod, ehhez pedig előbb föl kell ébredned.” Válása Carlostól bizonyos szempontból ragyogó befejezése volt egy nagyszerű kapcsolatnak, amelyből mindketten rengeteget nyertek, kezdve mindjárt két gyermekükkel, személyes, egyéni fejlődésükről, gyarapodásukról nem is beszélve. Két felnőtt döntötte el felnőtt módra, hogy nem él tovább együtt. Sokat beszéltek róla, feldolgozták egyéni és párterápia keretében, nem siették el,

sőt kimerítették az összes lehetőséget, megadtak maguknak minden esélyt. Oly szívélyes hangulatban történt minden, hogy Laura néha azt kérdezte magától, nem volt-e túlzás a második válása. Nem éltek együtt, és nem feküdtek egy ágyba, de ezt ki-véve Laura és Carlos olyan jó viszonyban maradtak, hogy a sárga irigység emésztette miatta a barátnőket, betegeket és szomszédasszonyokat (akik ablakukból leselkedve még mindig megbotránkozva tapasztalták, hogy a gyerekek ap-ja rendszeresen megfordul a házban). Laura úgy vélte, hogy ha nem tudott boldogan élni Car-losszal, pedig szerette és becsülte, akkor senkivel sem tudna. Talán emiatt nem fordult meg a fejében a válása óta a mai napig sem, hogy új társa legyen. Mindössze néhány kellemes, futó kalandot engedélyezett magának: ilyenkor kirobbanó nőiséggel tudott örülni a testének, és élvezettel adta át magát a férfitestnek, amelyet mindig is vízszintes énje legtökéletesebb kiegészítésének tartott.

Kedves Fredy, Küldöm a kért bibliográfiát. Kissé túlméreteztem, de re-mélem, te majd kidobod, amit fölöslegesnek ítélsz, és be-leveszed, ami szerinted hiányzik. Elküldöm néhány feljegyzésemet a második házasság témájáról is, nemcsak azért, mert egyre többen járunk ebben a cipőben, hanem mert a bibliográfia összeállításakor hézagosnak találtam a szakirodalmat e tekintetben, mintha ezzel a témával nem illene foglalkozni. Persze, ha kollégáink fenntartják azt az abszurd elképzelést, hogy mindenki számára létezik „a megfelelő személy”, akkor az elsőt követő házassági kísérletek csupán részét képezik a keresésnek. E felfogás szerint csak azok a párkapcsolatok maradnak életben, ahol a felek „egymásra találtak”, míg a többiek tovább keresnek, vagy – rosszabb esetben – addig keresnek, míg bele nem fáradnak, onnantól fogva pedig Prokrusztész-ágyba kényszerítik a párjukat (azaz levágják a lábát, ha túl rövid nekik az ágy, vagy kínpadra húzzák, ha túl hosszú).

Folyamatosan írom meg neked, amire a témáról gondol-kozva jutottam. Amikor elválik egy pár, az apák és az anyák immár máshogy viszonyulnak a gyerekekhez, hiszen ami addig háromoldalú viszony volt, most kétoldalú lesz: gyerek a mamával, gyerek a papával. Az új viszony más jelleget kap, és hamarosan megszokottá válik, rutinszerűen ismét-lődő elemekkel. A gyerekek viszonylag gyorsan megszok-ják, hogy csak az egyik szülővel élnek, és a duó már javában működik, mire egy potenciális új partner felbukkanhat. Ekkor következik be az eredeti családi helyzet fordítottja, hiszen akkor a szülők kapcsolata megelőzte a gyermek érkezését. A második házasságban az új társ érkezik harmadiknak, míg a gyerekkel való kapcsolat már szilárd, és ez sokszor olyan nehézségeket idéz elő, amelyekre nem árt felkészülni, hogy tudjuk, merre a kiút. Ez még inkább érvényes azoknál az újraépülő családoknál, ahol mind az apa, mind az anya új házasságot köt, és viszi magával az előző házasságból való gyermekét.

Tisztázzuk mindjárt az elején: az új „szülőknek” sosem lesz olyan kapcsolatuk a párjuk gyermekével, mint a saját, vér szerinti gyermekükkel, és természetesen ők sem fogják úgy szeretni apjuk vagy anyjuk új társát, ahogy biológiai szüleiket szeretik. Ezt elfogadni fájdalmas talán, mert az új szülők és az új gyerekek egyaránt visszautasítottnak érzik magukat. Sok nehézség éppen abból fakad, hogy az újraházasodók azt hiszik, szétesett családjukat építik újjá. Amikor látni kezdik, micsoda különbség van a valóság és az elvárásaik között, kipattannak a konfliktusok. Mint mindig, most is azon múlik minden, el tudjuk-e fogadni a helyzetet annak, ami – minél inkább sikerül, annál jobb irányba fog fejlődni viszonyunk saját gyerekeinkkel, párunk gyerekeivel és közös gyerekeinkkel. Vagyis, jóllehet az újonnan jött apa vagy anya a család működése szempontjából fontos gyakorlati dolgok-ban tényleg betöltheti a papa vagy mama szerepét, ez nem jelenti azt, hogy valóban apává és anyává válik. Gyakran megesik, hogy a gyerek nem hajlandó elismer-ni – és néha vér szerinti szülője sem – az újonnan jött apa vagy anya hatalmát, és ez bizony nagyon alapvető problé-

mák forrása lehet. Ezért leszögezzük, hogy rendkívül fontos idejében megbeszélni ezeket az alapkérdéseket a párunkkal, ugyanis a hatalmi szerkezetet érintő problémák gyakran az együttélés súrlódásainak álcázva tűnnek föl, és a felek gyakran azt sem tudják, igazából miért is hadakoz-nak. Lényegében mindenki számára az a legfontosabb kér-dés, hogy ki-ki milyen helyet foglal el a hatalmi struktúrában, azaz mekkora hatalma van. Célszerű mindjárt az elején világosan meghatározni mindenki helyét a család hatalmi struktúrájában. Világos elv szerint meg kell határozni, kinek mit szabad, milyen viszonyban álljanak a családtagok, és amit eldöntötték, legyen egyértelmű mindenki számára, elkerülve így a zavart és mindenféle félreértést. Ne felejtsük, hogy míg az új házasságot kötő felnőtt számára örömteli esemény a kapcsolat, amely véget vet a magánynak, a gyerek számára egy új, nehéz korszak kezdetét jelenti ugyanez, összeadódva azzal a veszteséggel, amelyet szülei válásakor vagy egyikük halálával elszenve-dett. Sok gyerek a hűség tekintetében nem tud megbirkózni a problémával: „Ha szeretem anyám új élettársát, saját apámat árulom el.”

Ezek a kérdések azonban mind kezelhetővé válnak, ha beszélünk róluk. Az a baj, hogy többnyire nem beszélünk, és a probléma ott marad, mint megoldatlan gestalt, kibon-tatlan alak, amely minduntalan beleszól az együttélésbe. Egy újonnan összeállt család nehezen megoldható helyzeteket teremt, de ha számítunk rájuk, megtanulhatunk együtt élni az ilyen problémákkal. Zinker mondja: „Vannak összebékíthetetlen különbségek, amelyeket el kell fogadni.

Az ember szeretheti, tisztelheti a társát úgy, hogy közben tényként látja be: nem minden problémának van megoldása. Csak a hollywoodi filmek és a személyes fejlődést hirdető mozgalmak áltatnak minket azzal a

mesével, hogy van megoldása minden problémának, ami csak felmerülhet két ember között.”

Igaz, vannak megoldhatatlan kérdések. Főleg, ha valami képtelen helyzet áll a háttérben. Az a megoldás, hogy megtanulunk élni a különbségekkel, és inkább arra koncentrálunk, hol lehetünk egységben; osztozzunk örömmel azon, amin csak lehet, miközben elfogadjuk, hogy mindig van veszteség, amelyet semmiféle új kapcsolat nem pótolhat, ugyancsak tudomásul véve, hogy gyermekeink igényét egy új házasság, egy második társ sosem elégítheti ki egészen. Az okos pár örülni tud annak, amije van, és nem harcol azért, hogy bekövetkezzék a lehetetlen. Nagyjából ez az attitűd közelíti meg azt, amit a szeretetről gondolok.

Csók Lau

12. FEJEZET

Laurának egyre csak a könyv járt az eszében. Alfredo ötlete volt a párkapcsolatokról szóló közös munka, ő ettől az ötlettől hajtva kezdett írni, de most, hogy elméjében és lelkében egyaránt kicsírázott a mag, egyedül is kedvet érzett hozzá (sőt, inkább írt saját indíttatásból, mint Fredy ösz-tönzésére, főleg, mert az utóbbi keveset tett hozzá, és azt is elég lassan). Ő a vállalkozás lelke, az ő szeme előtt lebeg a megjelent könyv vágyképe.

Fredy azt ígérte, hogy rendezi Laura üzeneteit, és közéjük szerkeszti saját gondolatait, valamint azt a tanulmányt, amelyet együtt mutattak be az Egyesült Államokban. Laura átnézte, mi mindenről írtak eddig, és rájött, hogy míg bizonyos témákhoz többször is visszatértek, másokat alig érintettek. Bekapcsolta a gépet, és újabb levélbe fogott.

Kedves Fredy, Szeretném megosztani veled a félelmeimet… Majd' meghalok, annyira szeretném befejezve látni a könyvünket! Azon kapom magam, hogy tervezgetem a borítóját. Elképzeltem, hogy anyám társaságában elmegyek valamelyik nagy könyvesboltba. Ebben az éber álomban vele akartam megosztani az élményt, hogy megpillantom a frissen megjelent könyvet. Kemény, nehéz életével senki nem szolgált rá jobban, hogy megosszam vele a nagy pillanatot. De

amint meg kellett volna jelennie a könyvnek lelki szemeim előtt, rádöbbentem, hogy nem tudom odaképzelni a kira-katba, hiszen még címet sem adtunk neki! Szeretném, ha megbeszélnénk, mi legyen a címe. Munkámban és a magánéletben is megtapasztaltam, mennyire igaz, amit te is sokszor hangoztatsz: csak afelett van hatalmunk, amit meg tudunk nevezni. Lehet, hogy ez az igény bennem – hogy álmodozzak, képzeletben a jövőbe utazzak – személyiségem valamiféle korlátjából adódik. Ha így van, el akarom fogadni mint hozzám tartozót, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez a korlát kizárólag személyes. Jó esetben női mivoltommal függ össze, ebben az esetben pedig nemcsak elfogadni akarom, hanem kezdek büszke is lenni rá.

Érdekes lenne szólni a könyvünkben az ember feminin és maszkulin vonásairól. Beszélni egy kicsit arról, amit a jobb és a bal agyfélteke működéséről tudunk, mert ez segítene megértetni és elfogadtatni, hogy számos tekintetben, melyek közül néhány pusztán biológiai, különbözünk egymástól. Közismert, hogy a nők inkább holisztikusán néznek, a férfiak pedig összpontosítva. A férfipillantás feloszt, elemez, fókuszál, variál… vagyis a tevékeny részünkkel függ össze, amelyet az idegrend-szer szakértői a bal (a domináns) agyfélteke hatáskörébe utalnak. A női pillantásnak ezzel szemben az egység tudatához, a befogadáshoz, a várakozáshoz van köze, és eleve nagyobb nyitottságot mutat a kapcsolatok kezdeményezése, az álmodozás és az alkotás felé (ezek a funkciók nyilvánvalóan a jobb félteke irányítása alá tartoznak).

Dethlefsen és Dahlke így vélekednek az agyról az Út a teljességhez46 című könyvükben: A két agyfélteke funkciói világosan elkülönülnek, más-ra képesek, más-más területekért felelősek. A bal féltekét hívhatnánk „verbális féltekének”, mert hozzá tartozik a logika és a nyelvi struktúrák, az írás-olvasás képessége; elemző módon és ésszerűen fejti meg a területére beérkező ingereket, vagyis digitálisan gondolko-dik. Ugyancsak a bal agyfélteke feladata a számolás és a szám szerinti sorrend felállítása, és szintén a bal féltekében lakik az idő fogalma. A jobb féltekében a fentiekkel ellentétes képességeket találjuk meg: analitika helyett az eszmék, funkciók és komplex struktúrák együttes érzékelését. Az agynak ez a fele teszi lehetővé, hogy egy kis részletből képesek legyünk gondolatilag megalkotni az egészet. Minden jel szerint szintén a jobb agyféltekének köszönhetjük, hogy képesek vagyunk a valóságban nem létező logi-kai elemeket fogalmilag meghatározni és strukturálni. Ugyanitt lakik az analógiák mentén való gondolkodás és a jelképek használatának művészete. A jobb félteke hozza létre az álmokat és a képzelet egyéb termékeit, a bal félteke időfogalmát azonban egyáltalán nem ismeri.

Nyilvánvaló, hogy a nőknél a jobb félteke, a férfiaknál pedig a bal dominál.

46 Thorwald Dethlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez. Magyar Könyvklub, 2005.

Norberto Levy szerint: „Ahogy a párkapcsolat létezik személyek között, ugyanúgy létezik egy belső párkapcsolat a személyiség női és férfi aspektusai között.”

Mindannyian ellenpólusokból épülünk fel. Vannak férfi és női, aktív és passzív, gyenge és erős aspektusaink. Az a baj, hogy ha kultúránk tanítása szerint e pólusok közül csak az egyikkel azonosulunk, akkor a másikat kivetítjük. Többnyire abból adódik a zavar, hogy a páromat hiszem konfliktusom okának, és nem veszem észre, hogy belső konfliktusról van szó két ellenpólus között, amelyet tudto-mon kívül én magam idézek elő. Éppen annyi energiára lenne szükségem, hogy rájöjjek, mi bajom tulajdonképpen, amennyit a párommal való csatározás felemészt. Érzésem szerint a párok sok-sok nehézségének végső oka abban keresendő, hogy nem hajlandók belátni, férfi és nő teljesen máshogy nézi a világot. Tegyük fel Gray-jel a kérdést: Hogyan kerülhet összhangba két ember, ha két külön világban élnek? Hogyan érthet szót egymással férfi és nő, ha más-más hullámhosz-szon vannak? Válasz: csakis úgy, hogy elvetik az egyetlen lehetséges nézőpont gondolatát. Káros azt hinni, hogy egyedül az én elemzésem helytál-ló, bár még rosszabb, ha meg tudsz győzni arról, hogy mérvadó csakis a te világszemléleted lehet. Ha össze akarunk forrni a társunkkal és önmagunkkal is, akkor elenged-hetetlen, hogy mindkét látásmódot egyenrangúként ismerjük el.

Tisztelem saját identitásomat és létformámat, ennélfog-va én is megadom a tiszteletet másoknak, és ugyanezt várom el tőlük.

Személyes példám is alátámasztja ezt: hajlamos vagyok a szétszórtságra, az álmodozásra, és az évek múlásával egyre nehezebben koncentrálok. (Mosolygok, miközben ezt írom, mert eszembe jutnak utóbbi éveim férfitársai, akik egy valamiben megegyeztek: mindegyikük eredménytelennek látta azon erőfeszítéseimet, hogy a logikát beemeljem az életembe.) A párkapcsolatban probléma, ha nem vagyok rugalmas, ha nem tudok egyik tudatszintről a másikra jutni, ha nem mozdulok ki a magam merev nézőpontjából, mert így elutasítom a másfajta nézőpontot képviselő társamat. Ha vállalkozom a kalandra, hogy megértsem a gondolkodását, akkor új dolgokat teszek magamévá, de elsősorban is őt magát, a társamat fogadom be. A párkapcsolat azt a kihívást tartogatja mindkét félnek, hogy nyíljon ki a világra, méghozzá más módon, mint ko-rábban: úgy, ahogyan a másik, és a létezésnek ezt a mód-ját építse be saját magába.

Nyíljon meg egy új gondolkodásmód előtt, nézzen szembe másként az élettel. Akkor kezdődik a szeretet, amikor IGAZÁN felfedezem a másikat. Már nem az, aminek elképzelésem szerint lennie kell, hanem egy új, még ismeretlen személy, aki minduntalan meglep eredetiségével. Itt kezdődik a szeretet: a meglepetés, a felfedezés örömével… Szeretni annyi, mint megnyílni a valóság előtt.

Laura

És mielőtt elküldte, hozzátette:

P. S.: Követelem, hogy tedd hozzá a magadét!

Mosolyogva ment ki a kertbe: mielőtt elindul a rendelőbe, szeretné kicsit élvezni a napsütést. Hátradőlt a padon, és végiggondolta, kiket vár aznap délutánra: Héctor és Graciela, Marcelo és Patricia, Javier és Analía, Hugó és Beatriz, Armando és Carla vannak elője-gyezve. Héctor és Graciela már sínen vannak: mindketten megértették, hogy meg kell hallgatniuk egymást, most már to-vább tudják építeni a kapcsolukat, és szinte maguktól, az ő közreműködése nélkül kerülnek helyükre a dolgok. Marcelo és Patrícia még csak egy hete kezdték; Marcelo kellemes, üdítő személyiségnek látszik, Patrícia viszont követelőzőnek és szorongónak. Még feltétlenül meg kell győződnie róla, gondolta Laura, helyese ez az első be-nyomása. Javier és Analía azért keresték föl, mert megunták az örökös veszekedést. Laura kezdettől fogva érezte, hogy klasszikus esettel van dolga: mindketten a kapcsolatra ter-helik saját, személyes problémáikat. Jóllehet továbbra is párnak tekintette őket, úgy döntött, külön-külön foglalkozik velük. Ma Analíán volt a sor. Ő most azon fáradozott, hogy az apjához fűződő kínkeserves viszonyt feldolgozza; a durva, szeretetlen, alkoholista apával való megoldatlan kapcsolatának sokszor ártatlanul (máskor kevésbé ártatlanul) Javier itta meg a levét. Beatriz és Hugó sok tekintetben különleges párnak számított, elsősorban azért, mert Laura rendkívüli módon azonosult Beatrizzel. Életük nagyon sok tekintetben hasonlított: létkérdéseket illető felvetéseik ugyanazok voltak, tö-

rekvéseik azonosak. De párnak is különlegesek voltak, lévén mindkettő elbűvölő személyiség, így a velük töltött he-ti egy óra nagyon eltért a megszokottól. Többször megfordult a fejében, hogy átadja őket egy másik terapeutának. Persze sem Beatriz, sem Hugó nem egyezett volna bele, talán éppen azért, mert a találkozások elég nyilvánvalóvá tették, hogy Laura különösen fogékony rájuk. Ő pedig engedett a csábításnak, és tovább dolgozott velük. Most épp ott tartanak, hogy mindketten igyekeznek elmélyíteni a beszélgetéseken tanultakat: ne akarják mindig „ellenőrizni” egymást, és élvezzék ennek gyümölcseit. Beatriz ismét festőiskolába jár, Hugó pedig internetezésre használja az egyedüllétet ahelyett, hogy „a többiek” – Beatriz tanulótársai – miatt idegesen rágná a körmét. Aznap Armando és Carla látogatása nyugtalanította leginkább Laurát. Őszintén szólva nem nagyon értette, miért tart ki egymás mellett ez a két ember. Magában „én-jojó” kapcsolatnak hívta azt a fajta viszonyt, amelyet kettőjük között érzékelt. Az „én-jojó” kapcsolatot Laura értelmezésében szűkkeblű attitűd jellemezte, mindkét fél kizárólag önmagával foglalkozik. Az „én-jojó” meghatározásban benne foglaltatik, hogy a jojó baljós kiszámíthatóságával követik egymást hullámhegyek és hullámvölgyek, össze-csapások, elválások és találkozások, kiabálás, sértegetés és tünékeny kibékülések közepette. Végül azért is illett rájuk az „én-jojó” meghatározás, mert mindketten sűrűn bocsát-koztak zavaros szerelmi kalandokba, amelyek lényegében lehetetlenné tették a tisztánlátást. Mindketten tudatosan hazudoztak, manipulálták egymást, versengtek, ugyanakkor mélyen megbántva érezték magukat. Titokban mindketten kifelé kacsingattak, állandóan más nőkkel, illetve férfiakkal kacérkodtak. Persze mindketten sértődötten utasították vissza, valahányszor Laura azt javasolta, hogy legalább átmenetileg váljanak el, közhelyek tömegével próbálva megindokolni, miért kell ki-tartaniuk egymás mellett: mert „túlságosan szeretjük egymást, nem válhatunk el”; mert „tudom, hogy ő az életemben az igazi nő (az igazi férfi)”; mert „ha szeret az ember, akkor a végsőkig harcolnia kell azért, akit szeret”; mert „nem tudnék élni nélküle” stb. És Laura, ha ellenkezett is még egy kicsit, mindjárt visszavonulót is fújt, belátta, hogy nem telik tőle többre, sőt még azt a kérdést is föltette ma-gának, hogy végső soron nem nekik van-e igazuk, és nem ő meg a lélektan tudománya tévednek-e, amikor kifinomult pszicho-szociológiai elemzésnek vetnek alá minden kapcsolatot. Végül is ki garantálhatja – tűnődött –, hogy jobban járnak, ha elválnak, mint ha együtt maradnak? Egyetemes igazság-e egyáltalán, hogy jobb egyedül, mint rossz társaságban? Jó esetben Armandónak és Carlának lesz igaza, neki pedig felül kell vizsgálnia, amit eddig a párkapcsolatokról gondolt.

Azzal az elhatározással kelt fel a padról, hogy nagyobb gonddal fogja vezetni a következő foglalkozásokat. Valami módon személy szerint is érintettnek érezte magát, és talán ez a körülmény vitte olyan irányba, hogy ne lássa megoldhatónak a pár helyzetét. De vigyáznia kell, nem szabad hagynia, hogy megfertőződjék.

Bizonyos mértékben igaz persze, hogy ő maga is azért nem él párkapcsolatban, mert nem hajlandó egy hagyományos, középszerű kapcsolatba beletörni. Sosem volt képes fenntartani egy kapcsolatot csak a kapcsolat kedvéért, mindig sokkal többre vágyott.

A nap hátralévő része meglepetések nélkül telt, sőt még a zűrös Armando-Carla párossal is érdekesre, eredményes-re sikerült a beszélgetése. Mind munkájával, mind választott szakirányával elégedetten tért haza. A számítógép egy üzenettel várta.

Laura, Gondolkoztam a javaslataidon. Minden nappal okosabbnak, bölcsebbnek látlak. Hozzáteszek a szövegeidhez ezt-azt, amit mostanában olvastam, ami eszembe jutott róluk. Castillejo szerint három fő oka lehet annak, hogy nem találunk egymásra. Az első, hogy más-más tudatszinten próbálunk kommunikálni. Mint te is mondod, kétféle módon létezhetünk a világban: az egyik a tudat fókuszálását téte-lezi föl, a másik diffúz módon próbálja felölelni a valóság egészét.

Az elsőnek a logikához, vagyis az elemző szemlélethez van leginkább köze. A második holisztikusán fogja föl a vi-lágot, egészként érzékeli, és az élmények közé az érzelmeket is beengedi: ez tapasztaláson alapuló szemlélet. Ha két ember próbál szót érteni, és az egyik a logika fe-lől, a másik pedig a történések felől közelíti meg a kommunikációt, akkor lehetetlen találkozniuk. Mintha két különböző nyelven beszélnének, két jelrendszer ütközik. Lényeges tudnunk, honnan szól hozzánk a másik: hogyan látja magát, hogyan lát engem, hogyan látja kettőnk viszonyát. Ha én diffúz módon vagy intuitíve szoktam nézni a világot, elvileg majdnem lehetetlen vállalkozás összhangra törekednem egy olyan társsal, aki elsősorban a koherencia felől ragadja meg a valóságot. Ki kell nyílnom a másik szemlélet előtt, és akkor nemcsak a másik emberrel tudok majd találkozni, hanem ezt a szemléletet, azaz létformát is magamévá teszem. Ha az egyik fél a logika felől közelítve vet fel egy problémát, a másik pedig az érzéseire hagyatkozva kezeli ugyanezt, akkor nagyon nehéz lesz szót érteniük, hacsak meg nem értik és előre el nem fogadják a köztük lévő különbségeket. Úgy látom, manapság szerencsére ez is átalakulóban van: a nők fejlesztik a férfias oldalukat, a férfiak pedig igyekeznek megtanulni azt, hogy női szemmel is tudjanak látni. Mint nagyon helyesen mondod, ha elfogadom, tisztelet-ben tartom a szemléletedet, és kiegészítem vele az enyé-

met, én is növekszem vele. Ha azonban elutasítom, és mindenáron meg akarlak győzni a saját álláspontom helyességéről, akkor egyedül maradok, és nem változom. Mégis így járunk el: arra törekszünk, hogy társunk a ne-künk megfelelő módon cselekedjék, és meg sem fordul a fejünkben, hogy talán épp ő nyújthatna új, más, jobb megoldást…

A találkozást megakadályozó más attitűdökről szólva Castillejo a jelenlét nehézségét említi. Ha álarcok mögé rejtőzünk, senkivel sem lehet kapcsolatunk, hiszen senki sem léphet igazán kapcsolatba egy fiktív személlyel. Ugyancsak kerülendő az önámítás; aki szenved, nem tudja igazán, mi baja, de szinte mindig elő tud állni egy olyan forgatókönyvvel, amely látszólag tökéletes magyarázattal szolgál, jóllehet semmi köze a fájdalom valódi okához. De hogyan segítsen rajtam valaki, hogyan értsen meg, ha én magam sem látom tisztán, mi miért fáj, és mire lenne feltétlenül igényem?

A harmadik kérdés a meghallgatás nehézsége. Ha töb-bé-kevésbé türelmesen végighallgatjuk a másikat, csak hogy utána elmondhassuk, amit már eleve gondoltunk, az nem feltétlenül párbeszéd, hanem sokszor inkább két mo-nológ keveréke és egymásra helyezése… Ilyenkor a felek fütyülnek arra, amit a másik mond, meg sem hallják, hiszen mindkettő már eleve eldöntötte, hogy úgyis neki van igaza, így legfeljebb arra hajlandó, hogy várjon, míg rákerül a sor, s akkor érvelhet, és bizonyíthatja az igazát. Nekem nagyon tetszett a „miért nem találkozunk?” című rész. És neked?

Millió puszi. Várom válaszod.

Fredy

P. S.: Azóta sem írtad meg, hogy tetszett Roberto páciensem elbeszélése.

A trebor címről érkező üzenet mintha egyszeriben megvilágította volna a párkonfliktusok lényegét. Laura ésszerű, koherens gondolkodással próbálta megoldani a konfliktu-sokat. Logikusan tekintett rájuk, miközben a pár két tagja között kizárólag az érzelmi szemlélet uralkodott; mindany-nyian félelmeikből, gyermekkori hiányérzetükből vagy ki-elégítetlen igényekből indultak ki. Minél logikusabban gondolkodott Laura, annál képtelenebbnek tűntek a pár felvetései. Nem véletlen tehát, hogy amikor nem akarta többé rájuk kényszeríteni a nézőpontját, páciensei meg-enyhültek, és elfogadták a felkínált segítséget.

Laura nekilátott, hogy megírja válaszüzenetét.

Fredy, Két dolgok szeretnék mondani:

Először is, köszönöm utolsó e-mailedet. (El sem tudod képzelni, milyen sokat segített.)

Másodszor: Újraolvastam Egroj meséjét, és mint először, amikor elküldted, most is nagyon tetszett. Az alábbiakban megjegyzéseket fűzök hozzá. Ha ez a történet valóban mitikus megragadása Roberto életének, akkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy nagy dol-gokra képes, és főleg nagyon egészséges gondolkodású emberről van szó. Mindig úgy gondoltam, hogy az egészség nem más, mint ajtókat, ablakokat nyitni a világra, és ebben a mesé-

ben valami nagyon hasonlót találok: a főhős hidakat és utakat épít, amelyek – noha a történetben arra szolgálnak, hogy jöjjenek rajtuk (ami lélektanilag a „kapni”, „befogadni” fogalmának felel meg) – kétségkívül arra is valók, hogy távozzon, keresésre induljon rajtuk valaki, vagy még inkább: felderítse, mi van odakint, begyűjtse és hazavigye, amit ott talál (ez a jelképes „adni” fogalma). Mindenesetre, ha a sérült gyermek összefüggésében vizsgálom, én abban segíteném Robertot, hogy tartsa meg járhatónak az utakat és a hidakat, de inkább a „falakon be-lül” keresse, amire szüksége van, és akkor használja az épített utakat, ha meg szeretné osztani a külvilággal, amit önmagában talált. Az elbeszélő továbbra is annak visszatértét várja, aki el se ment, ezt hallom ki belőle. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem normális, ha várjuk – merjük várni –, akit szeretünk; csak jelzem, milyen szép lenne, ha nem várnánk, s aztán dörömbölő szívvel, repesve látnánk, hogy mégis felbukkan a szemhatáron, mégis eljön, akire úgy áhítoztam, de várni már nem vártam. Ez talán segít, hogy ne legyek olyan követelőző azzal szemben, aki felém köze-ledik az úton. Mert ha nagy csinnadrattát, fehér zászlócskákat és arannyal hímzett lobogókat várok, majd peckesen bemasírozik a színre egy zöld zászlócskákkal ékes, lobogótlan had, akkor lehet, hogy föl sem ismerem, nem jövök rá, hogy felém tart a menet, ünneplés nélkül engedem elvo-nulni magam mellett, keservesen sírva, hogy csak nem jön a várva várt had, pedig valójában csak én nem vettem ész-re, hogy ott járt, s már el is ment.

Laura

Elgondolkodott saját hasonlatán: igenis fennáll a ve-szély, hogy azért nem ismerem föl azt, aki engem keres, mert közeledő alakja más, mint képzeltem… Ő is olyan, mint Egroj. Miután élete java részében a szemhatárt fürkészte, abbahagyta a várakozást. És nem ez volt benne a nyugtalanító. Hanem… Hanem hogy felismerné-e a győztes csapatot, amikor felbukkan a horizonton?

Mint máskor is, ha valami felkavarta, Nancy barátnőjét hívta föl. – Hogy vagy? – kérdezte Nancy gyanútlanul. – Se így, se úgy – foglalta össze Laura. – Miért? – Túlságosan azonosultam egy betegemmel, és ez megártott – felelte Laura, biztosra véve, hogy Nancy, lévén kolléga, megérti. – Az baj – mondta Nancy. – Bővebben? – Mint tudod, rég lemondtam róla, hogy még egyszer párkapcsolatba lépjek, és most hirtelen azon kapom magam, hogy egy hozzám járó párocska, egy kollégám e-mail-je és egy beteg által írt mese hatására egészen felborult a korábbi elképzelésem. Az benne a legrosszabb, és ez most fordul elő először, hogy úgy érzem, még magam előtt sem tudom megvédeni az érveimet, amelyek mellett annyit kardoskodtam. – Mert mindig túl szigorú elképzelésed volt a szerelmi életed jövőjéről – jegyezte meg Nancy.

– Miért mondod ezt? – Ide hallgass. Sokszor küldtem hozzád betegeket: férfiakat, nőket, párokat. Tudom, milyen lelkes vagy. Mindenkinek beszélsz, aki meghallgat, és tanítod, hirdeted, nem győzöd hangsúlyozni, mennyire fontos a párkapcsolat, milyen sokat számít a személyes növekedés szempontjából, s hogy ez az emberi fejlődés igazi mértéke, az együttélésnek semmivel sem helyettesíthető értéke van stb. De úgy látszik, magadra mást tartasz érvényesnek. Te megtartod a nehézségeket, feltételeket szabsz, és valószínűtlen tényezőkkel veszed körül magad, magányos vagy… – Hagyd abba! Nem is vagyok egyedül… – Tudod jól, hogy értem, Laura. Talán itt az ideje, hogy újragondold az elhatározásaidat. Végül is elég öregek vagyunk ahhoz, hogy megérdemeljük? –jelentette ki Nancy. – Nem gondolod? Ezen aztán hosszan nevettek.

13. FEJEZET

Fredy, Átnézted a bibliográfiát, amit küldtem? Van egy téma, amely gyakorlatilag egyik könyvben sem szerepel. Én úgy hívom: „a szeretet paradoxona”, vagy „a meghiúsult találkozás fájdalma”. Nagy vonalakban a következőről van szó. Az igazi pár nem kerülheti el a szenvedést. Aki tudja ezt, pár nélkül marad, „amíg fel nem bukkan” az eszményi társ (aki persze épp azért nem létezik, mert eszményi). Ezzel persze nem száműzi a bajt, hanem éppen ellenkezőleg. Minden bensőséges kapcsolat, amelyben meg tudunk nyílni, amelyben megtörténik két ember találkozása, önmagunk teljes és kölcsönös átadása, a létező legcsodála-tosabb élmények egyikével ajándékoz meg. Megérint, mert szerelmet, intimitást találunk benne, és mert az ilyen helyzetekben leszünk egyre gazdagabbak, miközben mintha hatványozottan élnénk, erő, életkedv tölt el. Ott lép a képbe a paradoxon, hogy ugyanezek a beteljesedő kapcsolatok okozzák a legnagyobb szenvedést is, ezek tudnak bármi másnál jobban fájni. Amikor megnyílunk a meghittség, a szerelem, a találkozás előtt, egyúttal a szenvedésnek, a fájdalomnak is odakínáljuk magunkat. Az a természetes erő, amelynek parancsára rábízzuk magunkat az érzelmeinkre, és megteszünk mindent a találkozásért, összeütközésbe kerül azzal az ugyancsak természetes ösztönünkkel, hogy igyekszünk kerülni a szenvedést; mert ki ne sejtené, hogy ha megnyílik a másik ember előtt, egyúttal azzal a képességgel is felruházza, hogy megsebezze őt. Mindenkinek van páncélja, vagyis személyisége, az védi – bezárkózással – a sérüléstől. A gyereknek szüksége van szülei szeretetére, személyisége a szülői szeretet megszerzésének jegyében fejlődik. Ha gyengeséget mutatva több figyelmet kap, akkor a gyengeség köré építi fel a személyiségét. Ha szülei az önállóságára büszkék, akkor erős személyiség próbál lenni, biztatja magát, hogy egyedül is megy, nem szorul segít-ségre. Mindenki olyan személyiséget épít, amely biztosítja a működését, és megszerzi számára mások áhított szeretetét. Álarcot készít, és azonosul vele. Közben elfelejti, ki ő, és igazából mit akar. Szerelemnek, meghittségnek csak ott van helye, ahol valóban jelen vagyunk, megnyílunk a másik embernek. Ez persze lehetetlen teljes páncélzatban, erődünk falai közé zárva vagy struktúránk zegzugai közt. Nem kérdés, hogy el kell-e vetni a személyiséget, amelyet csak az élet bizonyos nehézségeinek leküzdése céljából alkottunk meg. Figyeljük, ismerjük meg, vegyük észre, mikor fordul ellenünk, és áll az utunkba. Javaslatunk a következő: nézzünk magunkba, jöjjünk tisztába egyéni létformánk jellemzőivel, vegyük észre, milyen szerepekben rekedtünk meg.

Folytatódik a paradoxon, mert soha jobb alkalom, mint egy potenciálisan pusztító kapcsolat: ha megragadjuk, is-mét önmagunk lehetünk, ledobhatjuk álarcunkat.

Sokszor úgy oldjuk föl a paradoxont, hogy a szenvedést kerülve a szeretet útjába is akadályt állítunk,

megfosztjuk magunkat a meghitt találkozás lehetőségétől. A fájdalmat hárítjuk, de a szeretetre mondunk nemet. És még rosszabb, hogy nemet mondunk önmagunknak is. Amikor beleszeretünk valakibe, a szerelem első, tudatta-lan pillanataiban megnyílunk, megtaláljuk az utat igazi önmagunkhoz. Ettől olyan csodálatos a szerelembe esés: al-kalmat ad, hogy megnyíljunk, megmutassuk igazi önmagunkat. Amikor két ember egymásba szeret, két valódi emberi lény találkozik. Eddig előre beprogramozott robotként csak szerepet ját-szottak, de most bekövetkezik a csoda. Ledobják az álruhát, és valódi jelenlétükkel ajándékozzák meg a kedvesüket. Tudvalévő, hogy ez nem tart sokáig. Előbb-utóbb akadályok, hajlamok, megszokások, védekező mechanizmusok lépnek működésbe. Jó lenne megérteni, hogy csak folyamatos jelenléttel győzhetjük le őket, ha letagadjuk vagy kivetítjük a társunk-ra, akkor egyre több lesz az akadály. Nagy baj azonban, ha azonosulunk a páncélzatunkkal, és csak benne érezzük biztonságban magunkat. Kellemetlen érzéseinkkel szemben védekezünk úgy, hogy megtanulunk nem érezni, nem veszünk tudomást az igényeinkről, míg e védelmi vonalak lassan össze nem állnak identitás-sá, és valódi érzéseinktől elválasztva gátat nem vetnek a szeretetnek.

Párkapcsolatban jól megfigyelhetők a kinyílás és a be-zárkózás pillanatai, és körülményeik is, amelyek pontosabb ismeretében mindig nyitva maradhat egy csatorna, vagyis mindig megnyílhatunk. A párok bezáruló oldalukat vetítik a társukba, a belső harcot külsővé alakítják át. Ilyenkor hisszük, hogy a másik zárkózik be mereven, ő nem hagy belépni magához. Ha együtt, szeretettel lépünk erre az útra, lesz mód megmutatni, kinek-kinek mi fáj, amikor eltávolodni, bezár-kózni látja a másikat. Tőle kell hallanom, mit teszek, ami megsebzi, eltávolítja őt.

Akkor kezdődnek a párkapcsolati problémák, amikor megszűnők jelen lenni a magam és a társam számára, előre meghatározott szerepekbe bújok, paraván mögé rejtőzöm; amikor fájni kezd, hogy a másik eltávolodik tőlem, pedig ez sokszor nem más, mint önmagamtól való eltávolodásom kivetítése. Egyre kevésbé hiszem, hogy a párkapcsolatban sínylődők konkrét problémáit kellene megoldani. Ha mélyebbre ásunk akármelyik pár belső harcába, mindig kiderül, hogy a valódi kontaktus, a nyitottság hiánya okozza a bajt. Ha meg tudok nyílni, ki tudom mutatni, mi fáj, és a társam ugyanezt teszi, lehet, hogy egy másik

síkon maguktól rendeződnek a problémák, mert az a legfontosabb, hogy együtt vagyunk, megmutatjuk magunkat, egymásra hango-lódunk, kinyílunk a folyamatosan megélt kapcsolatra. És ez nagyon vigasztaló tudat. Megnyílni, és bízni benne, hogy a másik olyannak fogad el, amilyen vagyok – ez a szeretethez vezető út. Nem kell játszanom az erősét, hogy szeress. Ha erősnek mutatom magam, sosem fogom megtudni, tudnál-e szeretni olyannak, amilyen vagyok: sebezhető, gyenge, esendő.

Belém nevelték, hogy ilyennek vagy olyannak kell lennem, ha azt akarom, hogy szeressenek; de nem neked.

Bátorság kell, hogy megmutassuk magunkat; joggal félünk attól, hogy sebezhetőnek hisznek. Ám ha sebezhető vagyok (és persze az vagyok), mindkettőnknek el kell fo-gadnunk a sebezhetőségemet, mert csak így lehetünk jelen, csak így bízhatjuk rá magunkat egymásra. Mindketten átesünk ezen, azért olyan nehéz; és ha én megnyílok, de a társam bezárkózik, az csak még jobban fáj. Azért generálnak annyi szenvedést a bensőséges kapcsolatok, mert játszma mindegyik: egyazon kényes egyensúlyú problémakörben mozog a két fél.

Remélem, a fentiek segítenek olvasóinknak ráismerni a maguk kapcsolatában a hasonló folyamatra, mert amint tudatosul, mi történik velünk, úrrá lenni is könnyebb rajta. Bennünk magunkban is igazi háború dúl, mert míg énünk egyik fele terjeszkedni, kitörni, megmutatkozni vágyik, a másik inkább rejtőzködne, fél, hogy lekicsinylik, elutasítják, nem szeretik, magára hagyják. A pároknál megjelenő konkrét problémák csak felszíni megjelenési formái ennek az alapvető, minden más konfliktus mögött meghúzódó problémának. Tekintsük útnak a mindennapi összetűzéseket, amely a kapcsolatot állandóan befolyásoló, lényeges problémákhoz vezet. És ezen az úton egyre gazdagabbak leszünk, mert egyre közelebb ke-rülünk önmagunkhoz, márpedig ez a jó közérzet feltétele: szeretet, béke és jókedv csak így lehet osztályrészünk. És pontosan ezt keressük mindannyian, arra törekszünk, hogy jól érezzük magunkat. Csak akkor van baj, ha nem a megfelelő úton indulunk el…

Párterápián kérdezik: – Hogy éljünk együtt, ha mindig mást akarunk? Azt szoktam válaszolni, hogy lényegében igenis ugyanazt akarják, mert alapjában véve mindenki ugyanazt akarja: szeretni, eggyé válni, letenni a vértet, átadni magát.

Előbbre jutunk, ha belátjuk, képtelenség előre megsza-bott pályán haladni. Tegyük félre a régi mintákat, keressünk új irányt, szabadítsuk fel régi struktúráinkat, és találjuk ki együtt, merre tovább: szálljunk szembe a zűrzavar és az üresség megtapasztalásakor jelentkező félelemmel. Ne számítsunk rá, hogy lerázhatjuk – csak így léphetünk to-vább. Haladni csak a félelemmel együtt leszünk képesek.

Minden párnak vannak rendezetlen ügyei, meg nem ol-dott problémái. Nem gondolom, hogy mindent meg kellene oldani, különben is, ha ma megoldjuk az egyiket, holnap ott a másik és így tovább. Sokkal okosabb elvonatkoztatni a konkrét problémától, és új kontextusból keresni a valódi bajt: nézzük más szemmel a kérdést, ne csak a magunk oldalával azonosuljunk, és ne higgyük, hogy ha valamit sikerül rendeznünk, az alapproblémától is megszabadultunk. Vagyis mélyebbre kell ásni annál, amit első pillantásra látunk, akkor jutunk el a kérdés lényegéig: miről van szó valójában, mi az igazi oka az ilyen és ilyen konkrét formában kifejeződő ellentétnek. Nem könnyű más szemmel nézni, mert ez többnyire el-lenkezik a kultúránkkal, vagyis azzal a gyakorlattal, hogy mindent kívülről akarunk megváltoztatni.

És minthogy sosem elég kívülről rendezni valamit, újra meg újra a jellemek összeférhetetlenségében keressük a kudarc okát, vagy arra kenjük, hogy nem találtunk megfelelő társra. A szeretet paradoxona… (Mellesleg, ha neked is tetszik, könyvcímnek sem rossz.)

Lau

Nem akarta átolvasni, mert tudta, hogy legalább annyira írt saját magáról, mint a pácienseiről, és ha bármi módon felhívná a figyelmet erre, túlságosan kiadná magát. Mint Nancy gyanítja, talán ő maga is azért mondott le a párkap-csolatról, hogy feloldja a paradoxont, és talán tévedett.

Egyszerre nyugtalanul és jóleső izgalommal, de főleg kíváncsian várta, mit szól Fredy ehhez a legújabb írásához, amiben a saját életélményét fogalmazta meg. Biztos volt benne, hogy kollégája pontosan tudni fogja, hogy milyen sok személyes érzés, gondolat van benne. Igaz, Fredy olyan szórakozott, hogy sosem tudni, mikor jut valami az eszébe. Másnap, amikor megnyitotta a levelezőrendszert, maga is meglepődött azon, hogy igazából csak trebor válaszát várja. És még döbbenetesebb volt ráébredni, mennyire csalódott, hogy nincs válasz. Miért olyan fontos neki ez az egy e-mail? Egy hét telt el, és csak az Amerikai Gestalt Szövetség kongresszusára kapott egy meghívót.

Talán Fredy megint elkísérné. Milyen jó lenne újra együtt lenni vele – ezzel a sok tekintetben bosszantó emberrel, aki iránt mégis csodálatot érez.

– Nyugalom, Laura! – figyelmeztette egy belső hang, sejtése szerint az anyjáé. De ezúttal az anyai hangnak sem tudott engedelmeskedni. Nagy izgalom fogta el. És ez a nyugtalanság kétségkívül más volt, mint aminek látszott… És ha felhívná, és egyszerűen megkérné, hogy olvassa már el, amit küldött neki, és válaszoljon? Igaz, még sosem hívta fel Fredyt, pedig az összes száma megvolt, Cleveland óta őrizte őket a noteszában. Miért ne?

Elővette a noteszt, kikereste, tárcsázta a számot. Kicsön-gött néhányszor, mire eszébe jutott, hogy Fredy figyelmeztette: hétfőtől nem lesz otthon. Nem várta meg, míg fölveszi valaki más; letette a kagylót.

Négy nap telt el, mire végre üzenet jött a [email protected] címről.

Laura, Örülök, hogy személyesen is hasznát vetted valaminek, amit írtam. Akár hiszed, akár nem, rendkívül hízeleg nekem. Tudod, milyen nagyra tartom szakmai ismereteidet és tapasztalatodat, nem csoda, ha most úgy érzem magam, mintha Pavarotti meghallgatta volna, ahogy a fürdőszobában énekelek, vagy valami hasonló.

Mondd, mi van veled?

Azt hittem, senki sem mozog nálad biztosabban ezen a terepen, de utolsó e-mailed arról győzött meg, hogy – akárcsak minden terapeuta a világon – te is sokkal ügye-sebben kezeled mások konfliktusait. Még szerencse! Ezentúl nem fogom egyedül érezni magam, ha tehetetlenségemben már szakmai hozzáértésemben is kételkedem.

Szárnyakat adtál, továbbmegyek… Kishitűség a részedről „visszavonulni a színről”. Tucat-szám ismerek férfiakat, akik az anyjukat is szívesen elad-nák egy olyan nőért, amilyen te vagy. Képtelenség, hogy ne legyen köztük egy sem, aki tetszik neked, aki megüti a mércét. Javaslatom: TALÁLD MEG. Engedd magadhoz közelebb a következő jelöltet, és várj. Ki tudja? Hátha… Bocsásd meg, ha a tanácsom látszólag nem illik egy terapeutához, de olykor az egyszerű megoldás a legjobb.

Még két dolgot szeretnék mondani. Gondolkoztam a könyv címén. Újra és újra elolvastam, amit erről írtál, és a paradoxonról eszembe jutott Marguerite Yourcenar verse, amely valahogy így hangzik:

Behunyt szemmel szeretni téged annyi, mint vakon szeretni. Szemtől szembe szeretni téged őrültség… Azt akarom, hogy őrülten szeressenek.

Ezen töprengtem, és készülő könyvünk üzenetén, amikor eszembe jutott a következő cím: Nyitott szemmel szeretni. Figyelmedbe ajánlom. Gondolkozz rajta. Szerintem nagyon találó arra, amit mondani szeretnénk…

Végül még valami, aminek semmi köze az előzőkhöz. Vagy talán mégis. Emlékszel barátomra és volt páciensemre, Robertóra? Tudod, ő írta a mesét Egrojról. Nos, felolvastam neki a megjegyzéseidet, amelyek még nálam is jobban elbűvölték okos, világos okfejtésükkel. Azon nyomban kijelentette, hogy szeretné veled megbeszélni párkapcsolata bizonyos problémáit. Tudnál vele foglalkozni, esetleg több beszélgetésben is? Ne részesítsd kivételes bánásmódban. Csak annyit kérek, hogy fogadd, mint új beteget, kérj tőle ugyanannyit, mint mástól, és aztán, ha akarod, mondd el, mi a véleményed. Ha igennel válaszolsz, amit remélek, írd meg, milyen számon kereshet. Előre is köszönöm.

Fredy

Laura rövid üzenetben azonnal válaszolt. Nagyon tetszik neki a Yourcenar inspirálta könyvcím, mert három szóban képes megragadni a könyv szándékának lényegét. És természetesen kész Robertot fogadni. E célból megküldi rendelője címét, telefonját és a rendelési időt.

Másról nem esett szó az üzenetben. Ennek ellenére Laura jól tudta, hogy Fredy biztatása – „próbálkozz tovább” – elérte a célját, és hogy jó darabig elég sok elfoglaltsága lesz.

14. FEJEZET

– Halló. Laura? – szólt egy kellemes hang hétfőn reggel. – Igen. – Üdvözlöm. Én vagyok az a páciens, akiről Daey doktor beszélt. – Ó, igen. Hogy van, Roberto? –Jólesik, hogy emlékszik e nevemre…

Laura egy pillanatig meghökkent. Bizalmaskodó válasz olyasvalakitől, aki nem is ismeri. Talán nem kellett volna a keresztnevén szólítania. Persze lehet, hogy csak képzelődik, és Roberto őszintén hálás, amiért nem egy üzenetrög-zítő rideg hangja fogadja. Laurának eszébe jutott saját élménye. Amikor először szánta el magát, hogy pszichológushoz megy, napokig gyűjtötte az erőt a telefonáláshoz. Végre összeszedte a bátorságát, de csak egy fémes hang válaszolt: „Ez H. doktornő rendelője. Nem tudjuk fogadni hívását. Rögtön a sípszó után adja meg nevét, telefonszámát. Amint módunkban áll, visszahívjuk.”

„A sípszó után…” letette a kagylót, és kiverte a fejéből H. doktornőt. – Halló, Laura – szólalt meg Roberto ismét. – Ott van még? – Igen, Roberto, parancsoljon. Miben segíthetek?

– Nos, nekem Fredy, azaz Daey doktor ajánlotta a doktornőt. Szeretném, ha fogadna. – Lássuk csak… – mondta Laura a határidőnaplóját nézegetve. – Tudnának jönni csütörtökön… hat órakor? Csönd volt a vonal túlsó végén, majd néhány másodperc múlva megszakadt az összeköttetés. – Halló! – szólt bele Laura, bár tudta, hiába. – Halló! Halló!

Megnyomta a szürke gombot a vezeték nélküli telefo-non, majd a készülékkel a kezében a konyhába ment, hogy föltegyen egy narancsos teát. Miközben a teát szürcsölget-te, rádöbbent, hogy még mindig a hívást várja. Furcsállta, hogy a páciens nem hívja vissza azonnal. A délelőtt folyamán kétszer is meggyőződött róla, hogy él a vonal. – Majd visszahív – zárta le végül magában az ügyet.

A nap hátralévő részében már nem jutott eszébe, de amikor estefelé kocsijában ülve hazafelé tartott, arra gondolt, megírja Fredynek barátja sikertelen bejelentkezési kísérletét. Szerencsére nem tette, mert kedden dél körül ismét megszólalt a telefon. – Halló. – Beszélhetek Laurával, kérem? – kérdezte Roberto. – Halló, Roberto – válaszolt Laura őszintén megörülve, ahogy fölismerte a hangot. – Mi történt magával tegnap? – Megszakadt a vonal, és utána hiába próbáltam hívni egész nap. Elnézését kérem. – Nem történt semmi.

– Ott tartottunk, hogy Cristina meg én szeretnénk beje-lentkezni. – Igen. És én a csütörtök hat órát ajánlottam. Megfelel? – Hogyne. – Rendben, akkor holnapután várom magukat a rendelőben. Ugye tudja a címet? – Tudom, köszönöm. – Viszonthallásra. Csütörtökön találkozunk. – Viszonthallásra.

Cristina és Roberto sok tekintetben olyanok voltak, mint bármely pár, egy kicsit „döcögős”, ahogy az anyja mondaná, de mégiscsak pár. Csütörtökön pontosan érkeztek, és a beszélgetés csaknem két óráig tartott. Mire a végére értek, Laura tudta, hogy kapcsolatuk már egy ideje véget ért, csak az emlékek, a szokás, vagy ki tudja, mi tartja még mindig össze. Nem először találkozott a praxisában nyilvánvalóan halott kapcsolattal; ilyenkor a felek tulajdonképpen azért keresik föl, hogy végre el tudjanak szakadni egymástól. Az elhangzottak nem sokban különböztek attól, amit sok száz első beszélgetés alkalmával már hallhatott. Laura azonban egészen más helyzetben volt. Annyira más helyzetben, hogy pénteken időt szakított rá, és elszaladt Nancyhez konzultálni.

– Különös – kezdte Laura –, egész idő alatt az volt az ér-zésem, hogy Cristina nem is létezik Roberto számára. Végig kizárólag hozzám beszélt, szinte rá sem pillantott a ba-rátnőjére.

– Talán már egészen elhidegült – kockáztatta meg Nancy.

– Elképzelhető, de akkor… miért ő hívott, hogy időpontot kérjen egy párterápiás beszélgetésre? Miért kérte el Fredy-től a telefonszámomat? Miért egyezett bele, hogy új-ra eljönnek, és folytatjuk? Nem áll össze a kép. – Ide hallgass – mondta Nancy magabiztosan –, tapasz-talatom szerint a férfiak sokszor azért mennek bele a párterápiába, hogy a nők kedvében járjanak, pedig valójában csak be akarják bizonyítani, hogy nincs mit tenni. Lehet, hogy a lány kényszeríti, ő pedig látszólag minden tőle telhetőt megtesz, „még egy párterapeutát is talál”! Klasszikus eset. – Nekem valami mégse stimmel. Először is, mert Cristina nem olyan lánynak látszik, aki kikényszerítene egy ilyen helyzetet. Valami éppen azt súgja, hogy ő jött el Roberto kedvéért. Másodszor, mert nem élnek együtt. Elmondásukból kiderült, hogy Roberto hívta el Cristinát. Nem, itt másról van szó. – Jó, akkor hallgassunk a terapeuta intuíciójára, vagyis a tiédre – javasolta Nancy. – A nő azért ment el, hogy a férfi kedvében járjon. De miért ment el a férfi? – Éppen ezt nem értem, hiába töröm a fejem rajta. – Hmm… – Mi az? – Ha nem a barátnője kedvéért ment el, és figyelembe vesszük, hogy a szobában rajta kívül csak ketten voltatok, akkor Roberto csakis e kettő közül valamelyikért mehetett oda… Saját magáért… Vagy érted.

– Értem? – Laura gondolatban felidézte az előző napi beszélgetés főbb pontjait. – Most, hogy mondod, eszembejut, föl is jegyeztem magamnak, hogy sokszor úgy éreztem, Roberto le akar venni a lábamról a megjegyzéseivel meg az ismereteivel. – Talán úgy is volt – tette hozzá Nancy. – Sokszor előfordul, hogy a pár egyik tagja meg akarja nyerni a terapeuta rokonszenvét, mert azt hiszi, hogy később, amikor a másik fél felvetéseivel foglalkoznak, a terapeuta majd az ő oldalára áll. – Lehet. A diagnózis a te jegyzőkönyvedből fog kirajzo-lódni. Manipulálva érezted magad? Mint akit el akarnak csábítani? – Nem tudom, nem tudom – felelte Laura. – Különleges helyzet. Félek, hogy melléfogok, de valahogy az az érzésem, hogy ebben az esetben van valami olyan, amit szívesen átélnék a saját életemben. – Várjunk csak! Kettőnk közül én foglalkozom pszichoanalízissel. Mondd, nem ez az a beteg, aki a királyfiról írt mesét? És akinek annyira tetszett, amit mondtál róla, hogy azonnal elkérte a telefonszámodat? Laura bólintott. – Eszembe jutott még valami. Amikor felhívott, hogy időpontot kérjen, én ajánlottam egyet, majd szokás szerint megkérdeztem, hogy megfelel-e nekik, akkor először fura csönd lett a vonalban, majd állítólag megszakadt az összeköttetés, és Roberto csak másnap hívott vissza…

– Na jó… Világos, mint a nap. Egyedül szeretett volna felkeresni, és a kérdésed megzavarta. A többi már logikus.

Fölhívta Cristinát, és javasolta, hogy vegyen részt vele egy párterápiás beszélgetésen. Nancy elvett egy croissant-t, és mielőtt következtetésével elégedetten beleharapott volna, szentenciózusan megállapította: – Biztos vagyok benne, hogy Roberto miattad, és nem Cristina miatt keresett fel. – Azt hiszed? De ilyet…! – mondta Laura, és kinézett a büfé ablakán.

Észre sem vette volna, hogy mosolyog, ha Nancy föl nem hívja rá a figyelmét. Szombaton reggel leült a számítógép elé. Úgy érezte, sürgős közlendője van.

Kedves Fredy, Jó lenne kicsit eltöprengeni azon, hogy hogyan találunk ki meséket, hogyan teremtünk történeteket, ha ugyan mi teremtjük őket. Nem megdöbbentő, hogy az emberek összeállnak vagy szétválnak, gyötrődnek vagy eltávolodnak egymástól, és fogalmuk sincs, miért? „A férfiak semmire sem jók”, „nekem egy erős férfi kell, mégis mindig egy gyengével hoz össze a sors”, „már késő, megettem a kenyerem javát”, „így, ahogy vagyok, senkinek sem fogok kelleni”, „a férfiak csak le akarnak feküdni az emberrel, aztán már mennek is”, „a nőknek csak egy bácsi kell, aki eltartja őket”, „én még egyszer egy ilyennel sosem kezdenék…” stb.

Mindenkinek vannak túlérzékeny pontjai, mégis valahogy bele akarja gyömöszölni a neurózisát a párkapcsolatba. Nem lennének olyan súlyosak a meséink, ha végül nem lenne belőlük prófécia, majd beteljesült valóság. Ha például egy nő fél, hogy elhagyják, állandóan a párja szemére hányja: „Látod, nem szeretsz, mindig magamra hagysz!” Ha a férfi csak kicsit és csak átmenetileg került mesz-szebb, a nő attitűdje erősíti benne az elszakadási vágyat, s végül olyan nyomasztónak érzi, hogy tényleg kilép a kapcsolatból. A nő pedig úgy hiszi, megerősítést nyert az elmélete, a férfiak valóban mindig otthagyják, nem lehet bízni bennük stb.

Ilyen helyzetben az a legfontosabb, hogy tudatosítsuk, mi miért történik. Fel kell ismernünk, mit teszünk mi, ami miatt megismétlődik egy magatartásforma, és ez a felismerés egyben az első lépés, hogy ne ismételjük meg. A pár tagjainak külön-külön forgatókönyve van, amelyek egyre inkább meghatározzák, hogy a felek milyen színben lássák egymást. Mindkettő kioszt egy szerepet a társára, amelyet az illető az életében játszik, és kettejük közt eltorzul a való-

ság. Előre tudni vélik, mi fog történni a kapcsolatban, úgy vi-selkednek, mintha már történne is, míg valóban be nem következik.

Találkoztam Robertóval és Cristinával, akiket te küldtél hozzám. Mindketten súlyos meggyőződések alatt roska-dozva jöttek, ahogy a párok szoktak. Cristina szerint a jó párkapcsolatban a társunk mindennél előbbre való, míg Roberto meg van győződve róla, hogy a problémák akkor jelentkeznek, ha a pár tagjai nagyon különböznek, a párkapcsolatban ugyanis az a fontos, hogy „egyfelé húzzanak”. El kell vetniük azt a tévhitet, hogy ha szeretik egymást, mindig ugyanazt kell akarniuk. Nem így van: szeretni nem jelenti azt, hogy egyformán gondolkozunk, sem azt, hogy jobban szeretlek magamnál. Az a kérdés, hogy tisztelsz-e olyannak, amilyen vagyok. A kérdés lényege, hogy „nyitott szemmel szeressünk”, amint könyvünk címe sugallja. Hogy mikor élvezhetjük ennek gyümölcsét, azt nem is olyan nehéz megmondani, hiszen már megszületett a leg-lényegesebb megegyezés: elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, és te elfogadtál olyannak, amilyen vagyok.

Nem győzöm hangsúlyozni, milyen csodálatos érzés, ha elfogadják az embert, mert az elfogadás egyúttal szabadságérzetet ad: mint egy motor, amely képessé tesz az el-rugaszkodásra. Fontos ugyanígy törekednünk arra, hogy mi is olyannak fogadjuk el a társunkat, amilyen, egészében lássuk a személyét, fedezzük föl, hogyan működik, milyen az alaptermészete.

Amikor a pár egyik tagja azt mondja: „Szeretném, ha ke-vésbé lennél ilyen, és jobban olyan”, észre sem veszi, hogy ha a másik valóban megváltozna, az egész rendszer változna meg. Mi több, senki sem garantálhatja, hogy a változást követelő személynek tetszene a megváltozott társ, a változás ugyanis másik embert csinálna belőle. Azt már tudjuk, hogy szeretjük a másikat olyannak, amilyen; nem tudhatjuk, másmilyennek szeretnénk-e. Csomag vagyunk, és szeretni annyit tesz, hogy egyben fogadjuk el az egész csomagot, szeretjük úgy, ahogy van, nem akarjuk megváltoztatni. Kihívás… Kihívás, amely saját magunknál kezdődik. „Elfogadni egymást” ott kezdődik, hogy „elfogadjuk magunkat”. „Elfogadni egymást” nem jelenti azt – ezt az unalomig fogom ismételni –, hogy belenyugszunk mindenbe, és el-vetjük a jobbítás lehetőségét. Épp ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy épp az elfogadás és a béke az a feltétel – és semmi más –, amely előidézheti az igazi változást. A változás természetes, minden változik. Ha ezt felisme-rem, nincs mitől félnem, mert tudom, hogy nem rekedhetek meg az élet folytonos sodrásában. Noha ellentmondásnak hangzik, a változtatás erőltetése visszafogja a változást. Ezzel szemben az elfogadással szabad utat nyitok a változás előtt, anélkül hogy döntenék felőle.

Élni annyi, mint folytonosan mozgásban lenni: de én sosem szabhatok irányt ennek a változásnak.

Ha egyesítjük ezt a kettőt (az elfogadás hiányát és ra-gaszkodásunkat tévhitünkhöz), kezünkben a térkép, amelyre a párok problémáinak kilencvenöt százaléka rárajzolha-tó. Úgy bocsátkozunk párkapcsolatba, hogy tudni véljük, milyennek kell lennie, hogy viselkedik egy nő, hogy viselkedik egy férfi, hogy kell viselkednie annak, aki szeret minket, mit jelent és mit nem jelent megosztani, mennyit és hogyan kell szeretkezni, hogy mindent együtt kell-e csinálnunk, vagy sem és a többi. És sem a pár, sem az egyének tekintetében nincs olyan szabály, amely meghatározná, mi a jobb. Az a legjobb, ha önmaga az ember.

Igaz, fejlődni, önmagunkat felülmúlni nagyon is lehet, de csak akkor, ha már elfogadtuk, kik vagyunk itt és most. Nana Schnake szerint: „Senki sem tud hidat építeni egy olyan folyó fölé, amelyet nem lát.” Elfogadni magunkat nem egyenlő azzal, hogy lemon-dunk önnön jobb emberré válásunk lehetőségéről; azt jelenti, hogy valós fényben látjuk magunkat, nem haragszunk meg magunkra a bosszúságaink miatt, hanem szeretettel igyekszünk meggyógyítani önmagunkhoz való viszonyun-kat is, hiszen ez minden gazdagodás alapja. Ha csak kínozzunk magunkat, ha folyton azt követeljük magunktól, hogy legyünk valami, ami nem vagyunk, végül egész biztosan valaki mást fogunk hibáztatni, mással le-szünk elégedetlenek. Kezdetben a szülők foglalják el ezt a helyet. Aztán ahogy felnő az ember, átruházza a vádat a párjára: „Ő az oka, hogy nem fejlődöm szakmailag, hogy unatkozom, hogy rosszul keresek, hogy boldogtalan vagyok.” Saját magunknál kezdődik a munka. Elfogadni magunkat annyit tesz, hogy kényelmesen, fe-szültségmentesen lakunk saját magunkban. Csók

Laura

P. S.: Mikor jössz vissza? Találkoznunk kell.

Befejezte a hosszú szöveget jegyzettömbre másolta, beil-lesztette a levelezőrendszerbe. Kinyitotta a postafiók intézőjét, és automatikusan rákattintott az „Új üzenet”-re. Klikk. „Címzett…”, klikk. Kinyitotta a címjegyzéket, és kikereste Alfredo Daeyt. Klikk. A „Tárgy” sorába ezt írta: Tévhitek. Kattintott a „Beilleszt” parancsra, a hosszú üzenet megjelent a képernyőn. Felvitte a kurzort a „Küldés” gombra, és kattintott. A sikeres üzenetküldésről mindjárt értesítést is kapott.

„ Üzenetét elküldtük Alfredo Daey címére itt: rofrago@yahoo. com „

Majdnem kikapcsolta a gépet, amikor észrevette a téve-dést. Kikereste az üzenetet az elküldött üzenetek közül, rákattintott a „Tévhitek”-re, és amikor a szöveg kinyílt a képernyőn, a legalsó sor alá ment, és hozzáfűzte: PS: Ezt az üzenetet az előbb elküldtem a régi címedre. Ott vár, míg vissza nem jössz. De most elküldöm a treborra is. Puszi

Laura

Részletesebben be kellett volna számolnia a Robertóval és Cristinával folytatott beszélgetéséről? Valószínűleg igen. Persze pillanatnyilag eléggé meg van zavarodva. Barátnőjének okoskodása csak még jobban felkavarta a belső vi-hart. És ha Nancynek igaza van? Laura büszke volt rá, és fennen hirdette, hogy sosem bonyolódott semmiféle kapcsolatba a pácienseivel. Másfelől nem épp ő maga írta-e le, hogy az ember fogadja el önmagát, ne harcoljon a gondolatai, az érzelmei, az élményei ellen?

Csakhogy abban a pillanatban „elfogadni önmagát” azt jelentené, hogy beismeri: Roberto megnyerő magatartása, Nancyvel való beszélgetése és Fredy további társkeresésre ösztönző üzenete hatására olyan vágyképek kezdtek sor-jázni a fejében, amilyenekre már régen nem volt példa. Nem tagadhatta, mert szakmájából adódóan is tudta: a zűrzavar, ha az ember egy darabig megengedi magának, végül mindig bizonyossághoz vezet. Nem lesz tehát köny-nyű becsapnia magát. Bármilyen kényelmetlen, várnia kell.

Fredy válasza néhány tekintetben megnyugtatta.

Kedves Laura, Fontos megtalálni az egyensúlyt a tartózkodás és az érzelmek kinyilvánítása között.

Azt hiszem, minden, amit eddig mondtunk, hasznos azok számára, akik nehezen fejezik ki magukat, de ne felejtsük el, hogy mások ezzel éppen ellentétes problémával küzdenek, vagyis nem képesek magukban tartani az érzelmeiket. Ez azért érdekes, mert sokan, akik gestalt pszichológiát olvasnak, szabadon kimondanak bármit, mert úgy hiszik, amit érez az ember, azt ki is kell fejeznie. Egyáltalán nem értek egyet, főleg, amikor butaságokat beszélnek, majd így érvelnek: „Ó, én hiteles vagyok, mert így érzem, és ami a szívemen, az a számon.” Csakhogy ez nem így van.

Nem kétlem, hogy az érzelmeinkkel tisztában lenni, föl-ismerni, hogy mi bánt, alapvetően fontos. Egészséges így gondolkozni: „Mostantól odafigyelek, és teszek is valamit ellene.” Mégis vannak alkalmak, amikor tanácsos kordában tartani az érzelmeinket. Nem árt, ha magunkban tudjuk tartani a panaszt min-daddig, amíg el nem jön a megfelelő pillanat, hogy kifejez-zük, és meg nem találjuk hozzá a legjobb formát, mert társunk csak így fogja azt érezni, hogy nyitott szívvel közeledünk. Vegyük Roberto páciensünk esetét. Lenyűgözte a veled való beszélgetés. Másnap levélben számolt be nekem a ta-lálkozásról, és megköszönte, hogy beajánlottam. Azt mondja (ezt mint kolléga a kollégának árulom el), öt perc után úgy érezte, már akkor is szerelmes volt beléd, amikor még nem is ismert! Hogy legszívesebben megkérte volna Cristinát, hogy távozzon, és csak az ő meg a te dol-gaidról legyen szó, ne pedig kettőjükről (és hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy ez egyszerűen csak érzelemát-tétel lett volna a részéről…). Egészséges elmére vall, hogy Roberto inkább uralkodott magán, és nem érezte feltétlenül szükségét, hogy azonnal cselekvéssel fejezze ki az érzelmet. Nincs értelme felelőtlenül locsogni az érzelmeinkről, ez nem vezet sehová. Lenyűgöző feladat magunkba szállni, sodortatva magunkat az érzelmeinkkel, míg meg nem ért-jük, mi történik a mélyben, s tudva, hogy nem érdemes megmaradni az első érzelemnél, amely sok mást eltakar. Nagy téma az érzelmeké. Nem bízom azokban, akiknek a tetteit kizárólag az érzelmek határozzák meg. Kevés munka igazít el az érzelmeink terén, s hogy miként döntsük el, itt van-e a kimondás, a cselekvés, a megnyilvánulás pillanata.

Többnyire nem tudatosítják az emberek, igazából mi ba-juk a másikkal. Hogy lehetne hát elvárni tőlük, hogy racionálisan próbálják meg kifejezni az érzelmeiket? Végül bevallom, hogy amikor efféle szamárságokat hallok: „Kell nekem ez a nő, de nem szeretem”, vagy: „Az a pasi meghalt a számomra”, vagy: „Szeretem mint embert”, csak álmélkodom, hogy vajon tudja-e az illető, mit beszél.

Fredy

P. S.: És kérlek, vigyázz. Ne küldj több üzenetet a régi címemre, mert sosem bocsátanám meg magamnak, ha el-veszne valamelyik e-mailed.

A Roberto vallomását tartalmazó bekezdéstől kezdve Laura szélsebesen olvasott. Végigolvasta az üzenetet, aztán gyorsan átfutotta még egyszer, nincs-e benne több utalás Robertóra. Épp csak elolvasta az aláírást, máris visszatért ahhoz a részhez, és izgatottan elolvasta vagy hatszor egymás után. Elfulladva, a lényegi bekezdéssel a képernyő közepén, már nyúlt is a telefon után, hogy üzenetrögzítőre mondja: – Nancy, naná, hogy neked volt igazad!

15. FEJEZET

Laura kinyitotta a szekrényt, kiválasztott egy inget, és a tükör előtt figyelmesen szemügyre vette magát. A szokásosnál nagyobb gonddal igazgatta el a ruháját, megengedte magának ezt a kis fényűzést. Nem volt tipikusnak nevezhető Roberto jelentkezése: egyéni beszélgetésre kért időpontot. Azzal érvelt, hogy a helyzetre való tekintettel csak akkor lesz értelme, hogy Cristina és ő együtt vegyenek részt a beszélgetéseken, ha előtte külön-külön is beszéltek Laurával, legalább egyszer. A szakmai etikához híven Laura megkérdezte, hogy Cristina tud-e Roberto egyéni kezdeményezéséről, amire ő azt felelte, hogy Cristina nemcsak tud róla, hanem helyesli is. Igazság szerint Cristina csak abba egyezett bele, tette hozzá Roberto, hogy egy alkalommal vele tart.

Délután háromkor Laura ajtót nyitott, és hellyel kínálta Robertot. – Megkínálhatom egy teával? – kérdezte. – Köszönöm, igen. Amikor Laura odavitte a csészét, észrevette, hogy Roberténak szép barna szeme van, és sajnálta, hogy csak most figyelt föl rá. – A múltkori látogatásomnak csak ürügye volt Cristina – kezdte Roberto. – Úgy értem, régóta tudom, hogy a kapcsolatunk már nem működik.

– Akkor mire volt jó az egész? – Fredy szerint néha nem szívesen látom be, hogy az igazság az egyetlen lehetőség. Alternatív valóságokat gyártok, buta helyzeteket. Azért jöttem el, mert a segítségeddel szeretnék megoldani néhány teljesen megoldatlan problémát. – Feltételezem, hogy ezért jársz Fredyhez. – Fredy a barátom, bár igaz, gyakran rávezet olyasmire, amit egyedül nem látok. Az igazat megvallva amióta felolvasta, amit az Egroj-mesémről írtál neki, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy milyen jó lenne megismerkedni veled. Akkor még nem tudtam, mit szeretnék igazán: újabb

terápiába kezdeni, vagy csak beszélgetni egy kávé mellett, de azt igen, hogy meg akarom adni magamnak a lehetőséget. Így amikor felhívtalak, hogy időpontot kérjek, és te azt kérdezted, megfelel-e „nekünk” a csütörtök, rájöttem persze, hogy mivel párokkal foglalkozol, nekem is Cristinával kellene jönnöm. Végül is jó ötletnek látszott, egy füst alatt két dologra sort keríthettem: hogy megismerjelek, és hogy végre tisztán lássak Cristinával való kapcsolatomban. Ez minden. – Na és most? – Olvastam ezt-azt, amit a könyv számára írtál… – Hát az meg hogy lehet? – szakította félbe Laura. – Kértem Fredyt, hogy olvasson föl nekem valamit, amit együtt írtatok, és ahogy hallgattam, egyre világosabbá vált a számomra, hogy te vagy az a személy, akivel szeretnék tovább növekedni.

A beszélgetés sokkal hosszabb lett a tervezett hatvan percnél. Laura nagyon érdekes, intelligens, érzékeny, krea-tív, friss szellemű és kifejezettem vonzó férfinak találta Robertot. Beszéltek Roberto munkájáról, Laura munkájáról, párkapcsolatokról, szerelemről, a romantika haláláról, szexről, férfiak és nők archetípusos kulturális különbségeiről. Laura szinte egyetlen pillanatra sem érezte, hogy a terapeuta szerepét tölti be. Legfeljebb azt, és azt is csak ritkán, hogy ő a már megtett út tapasztalatával biztosabban mozog ezen a terepen. A maradék időben egyszerűen csak nő volt, aki egy férfival szemben ül, ő pedig az életéről mesél, és a viselkedése nemcsak szokatlan, hanem elbűvölő is. Öt óra tízkor megszólalt a telefon, és Laura mintegy három percet beszélt az egyik páciensével. Letette a kagylót, majd Robertóhoz lépett. – No, hát azt hiszem – mondta le sem ülve –, mára beér-hetjük ennyivel. – Negyed hat! – nézett az órájára Roberto döbbenten, és fölállt. – Mennyivel tartozom? – Semennyivel. – Nem, kérlek, neked ez a munkád – próbálkozott to-vább Roberto. – Ez nem munka volt – mondta Laura őszintén. – Nagyon élveztem a beszélgetésünket. – Én is.

Roberto csak akkor rukkolt elő a kérdéssel, amikor már az ajtóhoz ért.

– Találkozhatunk újra? Szeretnélek én is meghívni egy teára.

Laura úgy érezte, rajtakapták, noha valamilyen formában nagyon is várta ezt a kérdést. Nem tudta, azért akarja-e hallani, hogy elfogadhassa a meghívást, vagy azért, hogy megalapozottnak hihesse a rátörő érzelmeket. Megtanulta, hogy ha nem tudja, mit mondjon, mondja csak ezt: – Nem tudom… – válaszolta, és kinyitotta az ajtót. Pu-szival búcsúztak, és amikor Roberto felemelte a kezét, hogy egy utolsót intsen, Laura hozzátette: – Hívjál. Este amint hazaért, bekapcsolta a számítógépet, és a következőt írta:

Fredy, Megegyeztünk abban, hogy a könyvünk egyik célja a szerelem, a párkapcsolat, a szex demisztifikációja lesz; mindegyiket megpróbáljuk az őt megillető helyre tenni, előítéletek, parancsok nélkül, szelídebb, reálisabb formában. Eleinte talán nyugtalanító ez a szemlélet, de később kétségkívül jótékonyan oldja a feszültségeket.

A romantikus szerelem meghalt. Határozzuk meg, miről beszélünk ma, amikor a szerelem szót használjuk. Szerintem fontos kérdés, a könyvnek foglalkoznia kell vele. Te azt mondod: „Szeretni annyit tesz, hogy valaki fontos nekem. Ha valaki fontos nekem, akkor ez azt jelenti, hogy szeretem, és ha már nem fontos nekem, akkor már nem szeretem.”

Én azt gondolom, a szerelem testi érzet is. Nem tudom, hogyan definiáljam. Én mindenkivel átélem, akit szeretek. Elragadtatottabb pillanatokban mintha kitárulna a szívem, hétköznap pedig olyan, mint a jó közérzet. Ezt érzem a ba-rátaim, a családom, a volt férjem és akár némelyik páciensem mellett is. Öröm számomra látni őket, beszélni velük. De nem mindenkivel vagyok így: az egyikkel igen, a másikkal nem. Ez persze nem mond ellent a te véleményednek: fontosak nekem ezek az emberek, de ezen túl is van még valami. Vannak, akik a lelkemig érnek. Amikor elválok Estelától, aki Córdobában lakik, vagy Nanától, ha Chilébe megy, el-facsarodik a szívem, és ezt másoktól távolabb kerülve nem érzem. Nekem sem tetszik, hogy így határozom meg, mert nem elég világos, de egyelőre nem tudok jobbat. Ha szeretek, hagyom bejönni a másikat, nem védeke-zem ellene, nem gyanakszom rá, megtisztelem azzal, hogy merev elképzeléseimet félretéve fel akarom fedezni őt, kíváncsi vagyok, hogyan mozog, hogyan gondolkozik, még-sem próbálva rávenni, hogy gondolkozzon úgy, mint én, vagy tegye azt, amit én jónak gondolok. Ha szeretek, ma-gamat sem szabad arra kényszerítenem, hogy olyan legyek, amilyennek elképzelésem szerint ő szeretne látni. Hiszem, hogy a szerelem egyszerűen megtörténik. De hogy eljussunk idáig, szembe kell szállni azokkal az előíté-

letekkel, amelyek gátolják a szerelmet, és ezek közé tartozik az is, ahogy a kultúránk a „párkapcsolatot” definiálja. Mi teszi a párt? Mitől lesz két emberből pár? Te mindig a közös célokat említed. Ez nekem sosem jutott eszembe: szerintem másról van szó, de meghallgatlak.

Az együttlét öröme: ez lenne a másik meghatározás. Persze, ha csak a párom szépségét értékelem, vagy az anyagi sikerességét, vagy azt, hogy mennyire odavan értem, akkor sosem fogom megérteni, mi zajlik le bennem, miközben vele vagyok. Mondhatnám úgy is, hogy amikor élvezet a másik ember társaságában lenni, akkor mindenünket örömmel megoszt-juk vele. Ez bennünk dől el, és még a konkrét személyhez sincs igazán köze, sőt nem is önszántunkból következik be. Egyszerűen MEGTÖRTÉNIK, ha úgy érezzük, új módon egyesülünk valakivel. Amikor mindketten jelen vagyunk a másik számára, különleges belső összhang jön létre.

Mi a jelenlét? Az, hogy tudatosan itt és most vagyunk, talán ez benne a legfontosabb. Lássuk be álszerénység nélkül, hogy ami olyan különlegessé és mássá teszi a jelen pillanatot, ami elválasztja a múlttól és a jövőtől, az éppen az én jelenlétem. Ami történik, tényleg történik, kézzelfoghatóan megélhető, és én élem meg. Jelen lenni itt és most, azaz a dolgok „folyamatos felismerése” (ahogy Fritz Perls mondja) technika, módszer, amelyet mindennapi életünkbe úgy építhetünk bele, ahogyan megtanulunk biciklizni: eleinte még kell a kis kerék, hogy el ne dőlj; meg kell őrizned az egyensúlyodat, és ez nagyon nehéz. De gyakorlással gépiessé válik a készség, és innentől fogva megy, mint a karikacsapás, már nem is gondolunk az egyensúlyunkra. A mi megközelítésünkben ez a könnyedség (amely megtanulható és automatizmussá tehető) a jelenlét. Az általunk végzett pszichológiai munka így tehát a szel-lemi-lelki fejlődést szolgálja.

A mereven strukturált én állja el az utunkat igazi önmagunkhoz, személyes struktúránk lebontása tehát eszköz, hogy hozzá eljutva felfedezzük az abszolútumot; a legfőbb akadály persze mindig az, hogy nem tudjuk, hogyan le-gyünk jelen önmagunkban. Hogyan legyünk jelen ott, ahol nem akarunk jelen lenni? Hogyan legyünk jelen ott, ahonnan csak menekülni szeretnénk? Ezeken az utált helyeken sosem tanultunk meg jelen lenni, senki sem készített fel bennünket arra, hogyan néz-zünk szembe ezekkel a helyzetekkel, s inkább csak azt tanultuk meg, hogy szembenézés helyett meneküljünk belőlük. Ki kell fejlesztenünk magunkban a képességet, hogy ilyen helyen is jelen legyünk. Azt képzeljük, fájdalmat keltő helyeken lehetetlen tartózkodni, következésképpen elutasító reakciónkat hisszük az egyetlen megoldásnak: befelé fordulunk, támadunk, vá-

daskodunk vagy elmenekülünk. Ha már sok évet éltünk így, elhagyatottá válnak ezek a helyek. Az űr, a jelenlét hiánya fekete lyukat, be nem töltött hézagot eredményez. Meséink abból a gondolatból táplálkoznak, hogy ha be-lebújnánk a bánatunkba, sosem tudnánk kikecmeregni be-lőle. Ha átadnánk magunkat a szomorúságnak, sosem vigasztalódnánk meg. Veszélyes tehát visszamenni a fájdalom helyére, melyet sötét homályba burkolózva látunk, ho-lott csak egy valamiben szenved hiányt: a jelenlétben. Meg kell hát tanulnunk ott is jelen lenni, mert ott kezdődik az öngyógyítás útja.

Ha már tudunk jelen lenni a fájdalomban, ahol azelőtt sosem tartózkodtunk, kezdünk rátalálni az erőnkre. Mindketten jelen leszünk. És erről van szó.

Demisztifikáló megközelítésünk egyik problémája, hogy szembemegy kulturális hagyományunkkal, amelynek alapja, hogy a menyegző mindent megold. A szerelmi történetek rendre boldog véget érnek: „Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak…” Ébredjetek, emberek: a párkapcsolat egész más! Új út, kihívás a párkapcsolat. Semmi sem ér véget vele, ellenkezőleg, minden ekkor kezdődik. Csak egy nem: az eszményi, problémamentes élet álma. Nem könnyű lemondani az álmainkról, de nagyon fontos. A kislánykorom óta álmodott eszményi kapcsolat meghal a házassággal, és ez nagyon fáj. És persze amikor rádöbbenek, hogy szertefoszlott az álmom, utálni kezdem azt, akit bűnösnek tartok benne. Meg kell tanulnom, hogy a saját életemet csakis én old-hatom meg: nekem kell rájönnöm, mit szeretek, miből fogok megélni, hogyan akarok szórakozni, miféle értelmet akarok adni az életemnek. Ezek a lényeges kérdések egytől egyig személyes kér-dések: senki sem tud válaszolni rájuk helyettem. A párom-tól csak annyit várhatok el, hogy legyen társam az úton és az életben, olyan, aki táplál a jelenlétével, és táplálkozik az enyémből. De elsősorban is olyan, aki nem akar beleszólni, hogy merre megyek. Ez elég. Tanult és nemzedékeken át ismételt hiedelmeink egyike, hogy az ember önmaga másik felét keresi, amikor párt keres. Miért nem az egész másikat próbáljuk keresni, miért érjük be egy féllel? A mi megközelítésünkben egész emberek között épül a szerelem, olyanok között, akik találkoznak, és nem két félember között, akiknek szükségük van egymásra, hogy ki-egészüljenek. Ha a puszta létezésemhez is kell a másik, függőséggé alakul át a viszony. És aki függ, az nem tud választani. Választás nélkül nincs szabadság. Szabadság nélkül nincs igaz szerelem. És igaz szerelem nélkül létrejöhet ugyan a házasság, de pár nem lesz belőle.

Még mindig szeretlek,

Laura

Elolvasta, amit írt, és elégedetten hátradőlt. Amikor rákattintott a „Küldés/Fogadás” gombra, nagy terjedelmű üzenet jelent meg a képernyőn „Szia Laura” címmel, amely a nyitottszemmelszeretni@ismét.com címről jött.

UTÓHANG nyitottszemmelszeretni@

Kedves Roberto, Végre eljött az idő, hogy megismerjük egymást. Az el-múlt két évben nagyon közel, nagyon szoros kapcsolatban voltunk, mégis alig tudtunk valamit egymásról. Akkor kezdtem gyanakodni a létezésedre, amikor meg-kaptam Farías doktor (emlékszel?, az Intermedical elnöke) második levelét. Érthetetlen volt a mentegetőzése, és még meglepőbb az üzenet, amelyre válaszolt, és amelyet állítólag én írtam, melegebb éghajlat alá küldve őket. Három hónapomba telt, mire sikerült rekonstruálnom, mi történ-hetett, és még ma, a tények biztos ismeretében is, hihetet-lennek tetszik. A rofrago elektronikus felhasználónevet évekkel ezelőtt regisztráltam. Gyerekeim nevének – Romina, Francis, Gonzalo – első betűivel játszottam el, így alkottam meg a mozaikszót. Azóta is ezen a címen érintkezem a külvilággal. Elképesztő mennyiségű eltévedt üzenetet kaptam, akárcsak feltehetően te is, és soha nem válaszoltam egyikre sem, kitöröltem őket, hogy helyet szabadítsak fel a szerve-ren. Mindegy, üzenetemnek nem az a célja, hogy az Internet megbízhatóságát vagy eszközeinek hibalehetőségeit taglal-ja. Szeretném rövidre fogni, nem szem elől tévesztve mon-dandóm lényegét, bár ehhez némi előzetes magyarázat szükséges. Mint nyilván tudod, Laura meg én évek óta ismerjük egymást, számos kongresszuson és a társaság rendezvényein találkoztunk. Mindig elolvastam és nagyra tartottam Laura előadásait, cikkeit a párkapcsolatok témájában, és mint mondja, ő is tanult egyik-másik könyvemből. Úgy hozta a sors, talán nem is egészen véletlenül, hogy Clevelandben, a Gestalt Társaság Világkongresszusán együtt mutattunk be egy programot. Akkor ötlött fel bennem, hogy milyen jó lenne Laurával közös könyvet írni a párkapcsolatokról. Régóta foglalkoztam a témával, de Laura tapasztalatával és tisztánlátásával kiegészülve különösen csábítónak tetszett a gondolat.

Miután többször összeültünk ez ügyben, beláttuk, hogy mindketten túlságosan elfoglaltak vagyunk, túl sok felada-tunk van ahhoz, hogy továbbra is a kellő gyakorisággal ta-lálkozzunk. Ezért döntöttünk úgy, hogy e-mailben dolgo-zunk tovább. Az volt a lényeg, hogy információt cserél-jünk, amelyet később majd könyv formába szerkesztünk.

Laura egyetértett velem abban, hogy a témában már létezőkhöz hasonló könyvet írni értelmetlen és fölösleges. Más szerkezetet kell adni neki. Ahogy jöttek-mentek az üzenetek, eszembe jutott, hogy akár elektronikus levelezés formájában is közreadhatnák, mit gondol két terapeuta a párterápiákról és a praxisában terápián részt vevő párokról. Telt-múlt az idő, Laura tovább írt, egyre panaszolva, hogy alig foglalkozom a könyvvel, de én már nem tudtam lelkesedni. Semmi sem győzött meg az értelméről. Biztat-tam Laurát, hogy írjon tovább, de nem tudtam megmondani, milyen irányt vegyen a könyv, mi tehetné vonzóvá. Legalábbis számomra!

És ekkor varázsütésre megjelentél. Hogy mi és hogyan történt, hogyan következtek egymásból a tények, azt akkor kezdtem kutatni, amikor Laura tévedésből a rofrago címre küldte el azt a bizonyos üzenetet. Mire értelmes rendbe tudtam állítani a tényeket, megér-tettem, hogy a nevemben írtál Laurának, hogy létrehoztad a trebor fiókot (Robert fordítva, hát persze), és kétfelé is ha-zudva tartottad kézben a levelezésünket. Bevallom, iszonyú düh fogott el. Amikor erről az új postafiókról először írtam Laurának, még komolyan fontolgat-tam, hogy beperellek, bosszút állok… Míg egy reggel megvilágosodva nem ébredtem. Ez lesz a könyv cselekménye! Ez lesz a formája! Nincs más dolgom, mint valós létezésed epizódjait elegyíteni a párkapcsolati pszichológia elméletével, és összerakni belőle egy regényt.

E levél egyetlen célja tehát, kedves Robertom, hogy köszönetet mondjak neked. Biztosítalak, ebben szemernyi gúny sincs. Nem vagyok író, és igazából Laura sem az. So-ha, ismétlem, soha nem jutott volna magunktól eszünkbe olyan izgalmas, magával ragadó bonyodalom, mint ami-lyet a te felbukkanásod produkált. Őszinte elismerésünk je-léül neked ajánljuk könyvünket, valamint az itt következő mesét, amelyet személyesen neked szánok.

Nem tudom, ki írta, sem azt, hogy ki terjeszti az Interneten; engem mindenesetre Pancho Hunneus

barátom ör-vendeztetett meg vele, Chiléből.

Volt egyszer egy picike városkában egy ember, aki vízhordóként dolgozott. Akkoriban még nem a csapból jött a víz, hanem kutak mélyéről kellett felhúzni vagy fo-lyókból kimerni. Ha egy település közelében nem voltak ásott kutak, és az ember nem akart maga menni érte a folyóra, vízhordóktól vásárolhatott vizet, akik nagy agyagkorsókban hordták az értékes folyadékot, szám-talanszor megtéve a folyó és a városka közötti utat. Egy nap megrepedt az egyik agyagkorsó, és útközben elfolyt belőle jó sok víz. Amikor a vízhordó a városkába ért, a vevők megvették tőle a jobb oldali korsó tartalmát a szokásos tíz pénzért, de a bal oldaliért csak öt pénz adtak, mivel az csak félig volt tele. Új korsót venni sokba került volna a vízhordónak, ezért azt találta ki, hogy majd többet fordul, akkor ugyanannyi pénze lesz. Két éven át járta szapora lépteivel az utat a folyó és a városka között a tizenöt pénzért, amit a másfél korsó vízért kapott. Egy éjszaka hangos pisszegésre ébredt. – Pssszt… pssszt… – Ki van itt? – riadt föl a vízhordó. – Én – válaszolta egy hang a repedt korsóból. – Miért zavarsz éjnek évadján? – Mert ha fényes nappal szólnék hozzád, úgy meg-ijednél, hogy meg sem hallgatnál. Márpedig meg kell hallgatnod. – Mit akarsz?

– Hogy bocsáss meg nekem. Nem tehetek a repedés-ről, amelyen át elfolyik belőlem a víz, de tudom, mennyi kárt okozok neked ezzel. Valahányszor fáradtan a városba érsz, és feleannyi pénzt kapsz a bennem lévő vízért, mint amennyit a nővéremben lévőért, legszívesebben sírva fakadnék. Tudom, már rég ki kellett volna cserélned egy új korsóra, és el kellett volna dobnod, te mégis megtartottál. Meg akarom köszönni neked, és még egyszer kérlek, bocsáss meg. – Mulatságos, hogy bocsánatot kérsz – válaszolta a vízhordó. – Holnap korán reggel elmegyünk együtt, te meg én. Mutatni akarok neked valamit. Azzal a vízhordó tovább aludt, egészen hajnalig. Amikor a nap megjelent a szemhatáron, fogta a repedt korsót, és lement vele a folyóhoz. – Nézz arra – mutatott a város felé. – Mit látsz? – A várost – felelte a korsó. – És mit még? – kérdezte az ember. – Nem tudom… az utat – felelte az edény.

– Úgy van. Nézd most az ösvény két szélét. Mit látsz? – Száraz földet és kavicsot a jobb oldalon, és sok-sok virágot a bal oldalon – válaszolta a korsó, de továbbra sem értette, hová akar kilyukadni a gazdája. – Sok évig jártam ezt a szomorú, elhagyatott utat, hordtam a vizet a városka népének, és egyforma fizet-séget kaptam a két korsó tartalmáért… Aztán egy nap megrepedtél, onnantól fogva csöpögött belőled a víz. Nem volt módom másikat venni helyetted, de támadt egy ötletem: virágmagot vásároltam, mindenféle színes virágmagot, és elszórtam az ösvény két szélén. Valahányszor a folyóról jövet végigmentem az úton, a belőled csöpögő víz megöntözte az ösvény bal oldalát, és látod, az évek során ilyen nagy lett a különbség. – A vízhordó elhallgatott, majd hűséges korsóját megsimo-gatva hozzátette: – És még te kérsz bocsánatot? Ugyan mit számít az a néhány garas, amennyivel ke-vesebbet keresek, ha te és a repedésed jóvoltából ezekben a tarka virágokban gyönyörködhetem, valahányszor erre járok? Igazából nekem kell hálásnak lennem.

Remélem és hiszem, hogy megérted, miért ezt a mesét választottam a számodra. És hát a regényünk a végére ért. Most már csak azt kell eldöntenünk, hogy hogyan fejeződjön be.

Találjon egymásra Roberto és Laura egy egészséges, „nyitott szemmel” fölépített kapcsolatban, hogy az általad oly szerencsésen megtalált címre hivatkozzak? Vagy Laura, Fredytől tudomást szerezve a hazugságról, sújtsa megvetésével Robertot, így a tanulság sem marad el, és mindenki megtudhatja, hogy a szerelemben semmi ke-resnivalója a csalásnak?

Talán kevésbé klasszikus befejezést kell keresnünk. Vagy talán, akárcsak az életben, ezúttal sem lehet tudni, hogyan ér majd véget egy történet . dr. Alfredo Daey nyitottszemmelszeretni@ismét. com

P. S.: Ó, és még valami miatt köszönettel tartozom. Farías minden feltételemet elfogadva, korlátozás nélkül közli a munkámat, így kárpótolva a késedelemért.

2000. január 24. 17:07:10

A FÓRUM

A www.amarseconbscjosabiertos.com elsősorban olyan webhely kíván lenni, ahol az ember önmagával és a másikkal találkozhat a párbeszéden keresztül; olyan hely, ahol a könyvben felvetett témákat tovább lehet gondolni. A re-gényben foglaltak így ötvöződnek (és kiegészülnek) mindazon előnyökkel, amelyeket a fórum kínál: találkozhatunk a másikkal, vitázhatunk, egyetérthetünk, véleményt nyilváníthatunk, megoszthatjuk élményeinket, sőt még leske-lődhetünk, tanulhatunk is.

A fórum jóvoltából módunkban áll átírni a szöveget, szerzőtárssá vagy szereplővé válni egy olyan műben, amely már a miénk is (kezdet és vég nélküli szöveg).

A www.amarseconlosojosabiertos.com fórumon módod lesz kapcsolatba lépni a könyv más olvasóival, versenyeken ve-hetsz részt, javaslatokat tehetsz vagy hozzászólhatsz a szerzők által felvetett vitás kérdésekhez.

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató Szedte az Art-And Stúdió Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2011-ben Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós

Művészeti vezető Gerhes Gábor A kötetet tervezte Gerhes Gábor Készült 12,55 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 07 9128 1 www.europakiado.hu

JORGE BUCAY argentin pszichológus könyveiből emberek százezrei merítenek erőt és bölcsességet életprob-lémáik megoldásához. A már magyarul is megjelent Levelek Claudiának, Életmesék és Elgondolkodtató történetek után ezúttal a szerző első regényét adjuk közre.