Novum Teológiai napok a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán*
A
Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának tizenegyedik alkalommal megszervezett rendezvénye, a Teológiai napok aktuális és sokakat foglalkoztató témát tűzött programra: Laikusok az egyházban. A 2007. december 14–15. napjain zajló konferencia szentmisével kezdődött, amelynek főcelebránsa dr. Jakubinyi György érsek volt. Prédikációjában mintegy felvezette a témát: felvázolta az egyetemes és szolgálati papság bibliai gyökereit, és jelezte minden megkeresztelt pap küldetését a világban. A konferenciát dr. Marton József, a kar dékánja nyitotta meg: köszöntötte a megjelent egyházi méltóságokat, az egyetem hivatalos képviselőit, az előadókat, a rendezvényen részt vevő diákokat és érdeklődőket. Az első előadó dr. Puskely Mária volt, aki Spirituális erővonalak az Árpád-korban címmel az Árpád-házi szentek életpéldáján keresztül körvonalazta a sajátos történelmi és földrajzi koordinátáktól meghatározott nemzeti spiritualitás jellemzőit. Az Árpádkori magyar nyelvterület lelkisége – a remeteség karizmájától az ágostonos, bencés, később ferences lelkiségen, a keleti spiritualitás erővonalain és kultúrán át a hősies hazaszeretettel ötvözött mély keresztény lelkületig – színes képet mutat. A laikus szellemiséget ebben a korban szent királyok, királylányok, családban élők és szerzetesek, illetve remeték hordozták. Dr. Marton József Laikusok az egyháztörténelem folyamán című előadása széleskörű kitekintést nyújtott a világi krisztushívők, a laikusok egyházi életben betöltött és korszellem szerint is változó szerepéről. Rámutatott a konfliktusok kialakulásának okaira, kitért a reformáció hatására és az ennek következtében kialakult sajátos erdélyi helyzetre, amikor is a nem-klerikusoknak – a licenciátusoknak és a deákoknak – igencsak fontos szerep jutott a katolikus lakosság pasztorációjában. Dr. Jitianu Liviu, a kar filozófia és dogmatika tanára teológiai-ekléziológiai szempontból közelítette meg a laikusok szolgálatát (Laikus szolgálat. Ekkleziológiai vízió a laikus rehabilitációjáról), és szorgalmazta az egyház struktúrájának dinamikus szemléletét, amely szerint – és a II. vatikáni zsinat szellemében – az örök szolgálatra született egyház képe egyféle korrektúrára, reformra szorul. Mai kontextusban nem a tridenti zsinat által hangsúlyozott elsődlegesen szentségi vonás határozza meg, hanem az, hogy a reményből, Krisztusból él. A világi krisztushívő, aki a keresztség által új életre támadt szent népnek, Isten népének tagja, jel a világban. Küldetése pedig a világ megszentelése. A laikus semmiképpen sem állítható szembe a klerikussal. Amikor az egyházban a világi krisztushívő rehabilitációjáról beszélünk, a karizmákról, a szolgálatok sokszínűségéről, ezek igenléséről és működésük elősegítéséről van szó. * A híranyag forrása: Vasárnap (romániai magyar katolikus hetilap), 2007/51. sz., december 23. (Panoráma rovat).
NOVUM
101
Dr. Bara Zoltán gyulafehérvári teológiai tanár A laikus identitása Aranyszájú Szent Jánosnál címmel tartott előadást. Megemlékezett az egyházatya halálának 1600. évfordulójáról, és ismertette Aranyszájú Szent János tanítását a minden megkeresztelt királyi, papi, prófétai méltóságáról és küldetéséről. Dr. Tóth Anna bizantológus (ELTE, Budapest) egy kevéssé ismert bizánci laikus történész, Joannész Malalasz világtörténetét ismertette. Dr. Cs. Gyimesi Éva a kortárs irodalom egy alkotásán, Kamarás István Jézus-projektum című művén keresztül közelítette meg a mai keresztény értelmiségi helyének kérdéskörét (Tanítványság a világban. Tanítványnak lenni). Az egésznapos előadássorozatot követően a résztvevők a piarista templom kriptájába látogathattak el, ahol megtekintették az Erdélyi Katolikus Státus nagyjainak sírjait. December 15-én dr. Angi István zeneakadémiai tanár, esztéta A gregorián ének pirkadó reneszánsza laikusok körében című előadásával folytatódott a konferencia. A gregorián ének életképességét, taníthatóságát, mindenki számára való hozzáférhetőségét bizonyította dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató Laikusok hagyományőrző szerepe a moldvai katolikusok körében című, adatokban, illusztrációkban is bővelkedő előadása. A hallgatóság képet alkothatott a csángó falvak múltbeli hitéletéről, amelyet magyar pap hiányában többnyire deákok irányítottak. De fény derülhetett az asszimilációs folyamatra és következményeire is. Dr. Bereczki Silvia A laikusok a II. vatikáni zsinat tanításában címmel megtartott előadásában a zsinat szemléletének a szeretet teológiájára épülő voltát hangsúlyozta. Pap és világi krisztushívő nem egymással szemben, hanem együtt alkotja az egyházat, a laikus nem kiegészítő szereppel rendelkezik, hanem szerves része az egyháznak. Dr. Holló László A laikusok által „vezetett” egyházmegye címmel a Római Katolikus Státusról, mint kifejezetten laikus intézményről tartott előadást. Árnyalt képet nyújtott az erdélyi egyházmegye történetének olyan időszakairól, amikor a világiaknak különösen nagy szerepe volt a hitélet és infrastruktúra átmentésében. A konferencia záróakkordja vitafórum volt. Angi István, Bereczki Silvia, Cs. Gyimesi Éva, Marton József, Puskely Mária, Tánczos Vilmos a mai erdélyi világi értelmiségi helyére, szerepére, közérzetére reflektáltak, illetve személyes tapasztalatok megosztásával tettek tanúságot e létforma kihívásairól és az azokra adható lehetséges válaszokról. Az előadások, az ezeket követő viták, megbeszélések nemcsak élményszerűségükkel hatottak, hanem a papokat és világi krisztushívőket érzékelhető módon is sikerült közelebb vinni a kölcsönös nyitás és együttműködés, egy egészséges, komplementer létmód felé. Farmati Anna
102
VARIA
Doktori fokozatot szerzett Bodó Márta Bodó Márta a Keresztény Szó (katolikus kulturális havilap) szerkesztője és a Vasárnap (romániai magyar katolikus hetilap) felelős szerkesztője 2007. december 16-án védte meg a nyilvánosság előtt Az iskoladráma szerepe a nevelésben, az erdélyi katolikus iskolákban című doktori tézisét. A tézis megvédése a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán zajlott. Az alábbiakban közreadjuk a dolgozat végső következtetését, Marton József témavezető professzor és Buzogány Dezső bizottsági tag szakmai véleményét.
Az iskoladráma szerepe a nevelésben, az erdélyi katolikus iskolákban. Konklúzió Vizsgálódásom végigvezetett a keresztény történelmen, elsősorban annak azon a vonalán, amely a színszerű megjelenítéssel kapcsolatos. Az első keresztény közösségektől indult fejlődési ív vázolásával a keresztény műveltség alakulását, annak továbbadási módszertanát, azaz az oktatási rendszer kialakulását igyekeztem összegezni, a dramatikus elemeknek a kereszténység keretei közti jelentkezését bemutatni. E fejezetben mindazokat az állításokat próbálom meg egybegyűjteni és megvizsgálni, mintegy konklúzióként és a kutatás tanulságaként, amelyek egy keresztény meghatározottságú drámaelméleti megközelítést villantanak fel: ezt az ide vonatkozó teológiai szakirodalomra és a kommunista korszak előtti, 20. századi magyar drámaelméleti fejtegetésekre hivatkozva próbálom megtenni. Ez az interdiszciplináris megközelítés eredményekkel kecsegtet, s lévén meglehetősen kiaknázatlan, új eredményeket hozhat. Így kívánom hasznosítani a magyar irodalom- és drámaelmélet meg a liturgika (liturgiaelmélet), teológia terén szerzett ismereteimet, s ezzel egy esetleges interdiszciplináris kutatási irány számára utat nyitni. Ezt azért is teszem, mert a dramatikus játékelemeknek a nevelésben való hasznosítása egy egész nevelés(elmélet)i és pszichológiai iskola születéséhez vezetett. „A dráma sajátos eszközeivel való nevelés [...] nemcsak a produkciós csoportokat segíti, hanem minden nevelő munkáját gazdagíthatja.” – írja egy magyar drámapedagógiai szakkönyv.1 Szerzője, Gabnai Katalin hivatkozik az elődökre, köztük elsősorban a cseh, de magyar földön, Sárospatakon tevékenykedő Comeniust s az ő 1656-ban Sárospatakon kiadott Schola Ludusát idézi. Gabnai a dramatikus nevelés hasznos hozadékai közt a következőket említi: a közösségben és közösségért tevékenykedő ember aktivitásának serkentése; az ön- és emberismeret gazdagodása; az alkotóképesség, rugalmas és önálló gondolkodás fejlődése; az összpontosított és tervszerű munkára szoktatás; a testi és térbeli fellépés biztonságának javulása, fejlődése, az időérzék fejlődése; a mozgás és beszéd tisztaságának megalapozása, kialakítása és fejlesztése. Ugyanakkor azt is felsorolja, amiben a drámajáték alkalmazói, a pedagógusok és a játékban résztvevők gazdagodnak: az oktatómunka, illetve a szabadidő eltöltési 1
Gabnai Katalin: Drámajátékok. Bevezetés a drámapedagógiába. Helikon, Budapest 1999, 9.
NOVUM
103
módja változatosabb lesz; színesebb és intenzívebb a foglalkozás; viselkedési biztonságot és bátorságot ad, segít a későbbi pályaválasztásban, és általában nagyobb biztonságot a társadalmi élet legkülönbözőbb területein való boldogulásban; a nemek közti kapcsolatok terén is segít eligazodni; ellensúlyozni képes az alkati vagy családi körülmények miatt kialakult passzivitást.2 Ha tüzetes vizsgálat alá vesszük a 20. század második felében leírtakat, többnyire az előzőekben idézett, a szerzetesiskolákban kidolgozott és alkalmazott elvek köszönnek vissza, Loyolai Szent Ignác meg a Ratio Studiorum bölcsessége és emberismerete, annak a piarista nevelők által is továbbfejlesztett változata. A keresztény iskolarendszer, a katolikus egyházi keretek közt működtetett, szerzetesrendek által vezetett tanintézmények századokon át építettek erre az elméletre s neveltek sikeres és elégedett embereket. A játékelméletnek a pszichológiában való hasznosítására alapozta Jacob Levy Moreno a pszichodrámaelméletét és -gyakorlatát. A morenói „felfedezést” magyarul ismertető Kende B. Hanna írja: „Egy színházi jelenet rögtönzése nagyon gazdag kifejezési lehetőségeket kínál a résztvevőknek. A szereplőnek nem kell feltétlenül meggyőződve lennie arról, hogy amit játszik, valóságos. Az érzelmi átélés azonban kétségtelenül jelen van, intenzitása, ereje valóságos. [...] A pszichodráma olyan érzéseket, képzeteket, fantáziákat, magatartást idéz fel vagy éleszt újra, amelyeknek játékos kifejezése lehetővé teszi a személyiség megismerését, fejlesztését vagy módosítását. [...] a fent említett vonások a pszichodrámára általában jellemzőek, de alkalmazásuknak különös fontossága van a gyermekek számára, mert a drámai játéktevékenységben a gyerek nagy intenzitással vesz részt, és mert számára a pusztán verbális kifejezésmód sokkal kevésbé kielégítő.”3 A bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek „felfedezése” keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgálaló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más „újító” módszerek egy-egy keresztény szerzetes vagy iskolahálózat nevét viseljék. A drámapedagógia módszereit ugyanis, ahogyan azt dolgozatomban bemutattam, a keresztény oktatási rendszerben nemcsak hogy hatékonyan alkalmazták, de alakítottak-finomítottak módszertanán annak érdekében, hogy az idézett feladatokra alkalmas legyen, és érzéseket, képzeteket, fantáziákat, magatartást tudjon felidézni vagy újraéleszteni, olyanokat, amelyeknek játékos kifejezése a saját személyiség megismerését, további fejlesztését, esetleg váloztatását, módosítását teszi lehetővé. A játékot, a megjelenítést alkalmazzák a pszichoterápiában is, különösen a gyerekek esetében. Már Anna Freud és munkatársai felfedezték, hogy a gyermek a játéka során jobban ki tudja fejezni magát, mint szavakkal, s analizálták a gyermekek játékait. Magyarországon dr. Schnell János igeggyógyász főorvos rendezett be 1930-ban játékszobát, s használta a játékos foglalkozást a terápiában.4 Polcz Alaine leírja, hogy a gyermek sajátos nyelvét, a játékot hogyan alkalmazhatják, s alkalmazta ő maga is terápiás praxisában a legkülönfélébb családi, iskolai problémák kezelésében. Módszerei közt említi a bábjátékot és a világjátékot: mindegyik a maga sajátos eszközeivel a világ, s benne a gyermek gondjainak, félelmeinek és örömeinek, várakozásainak és reményeinek leképezése. Ezek alkalmazása egyrészt segít a rejtett problémák feltárásában, majd megolGabnai Katalin: i. m. 10. Kende B. Hanna: Gyermekpszichodráma. Osiris tankönyvek, Budapest 2000, 25. 4 Polcz Alaine: Világjáték. Dinamikus játékdiagnosztika és játékterápia. Pont Kiadó, Budapest 1999, 6. 2 3
104
VARIA
dásában, másrészt pedig eligazít az egészséges felnőttlét felé.5 A játék, eljátszás módszerét azért látja hatékonynak a pszichoterapeuta, mert a gyermek a számára nagy és érthetetlen, ezért fenyegető vagy félelmetes világot a játék során leképezi, birtokba veszi, az utánzással mintegy megismeri. Ez a megismerési mód a gyermek számára kézenfekvőbb, mert ő a felnőttnél kevésbé verbalizál és gondolkodik fogalmi módon: sokkal inkább a cselekvés, azaz a megismétlés és eljátszás által érti, fogadja el a világ, az élete tényeit.6 Mindezek a tudományos eredmények azt mutatják: a drámajáték a gyermeknevelésben alkalmas módszer, amelyet ma a gyógyítástól a pedagógiáig használnak. A keresztény iskolákban e módszer a nevelés részeként évszázadokon keresztül jelen volt, szerzetesek és nevelők hatékonyan alkalmazták, egészséges generációkat bocsátva útjukra. Amit az elődök csendben és a mai PR-tevékenységhez nem mérhető hírveréssel, de következetesen és hatékonyan alkalmaztak, azt nekünk is ismernünk illene, és a hasonló kezdeményezésekhez mérhető módon elméleti szinten is alkalmazni, fejleszteni. Hiszen a dramatikus elemek jelen vannak a keresztény keretek közt is, ezek gyakorlatából a megfelelő elvonatkoztatási szinten elméleti következtetéseket is megfogalmazhatunk, hogy azt a századok során kipróbált és bevált gyakorlati keretet, amelyet kincsként örököltünk, kamatoztatva tovább is adhassuk a további nemzedékek hasznára. Mindezekkel a gondolatokkal szembesültem a dolgozatom összeállításához szükséges kutatás során, s mindezek a megfontolások vezetnek, amikor munkám konklúziójaképpen egy drámaelméleti keretet is megpróbálok felvázolni a megfelelő liturgikusteológiai megfontolások irodalomelméleti és (nevelés)lélektani alkalmazásával.
A színdarab, a színi gyakorlat iskolai használata: út a személyiségfejlődés és a közösségi felelősség felé A pedagógus, valamint pszichológus szakembereket idézve bizonyítottam, hogy a drámajáték a pedagógiában, azaz az egészséges gyermek és fiatal nevelésében alkalmas módszer, amely ugyanakkor a betegek, sérültek gyógyításában is jól használható. A keresztény, a katolikus iskolákban e módszer az oktatás–nevelés részeként évszázadokon keresztül jelen volt: a keresztény tanárok, nevelők, szerzetesek és világiak hatékonyan alkalmazták, sok generációt bocsátva útjára iskoláikból, sokak életét, közéleti szereplését megalapozva, pályáját segítve ezzel. A 19. század végétől kezdődően a lélektani kutatások fejlődésével, az emberi szellem és lélek titkainak, belső működésének vizsgálata iránti fokozott érdeklődéssel együtt alakultak különféle elnevezésű iskolák, amelyek keretében többek közt a drámajáték pedagógiai és pszichológiai alkalmazását, alkalmazhatóságát hasznosították. Dolgozatomban bemutattam, hogy nemcsak gyermekként, hanem az ember egész élete során alapvetően drámai lény, aki olykor tudatosan, olykor (meg)érzései szintjén éli meg, hogy a nagy világszínház része, hogy a világdráma színpadán szerepel,7 hogy egy egységes nagy színdarab egyik szereplője, amelynek alkotója, dramaturgja és rendezője Isten, de amelyben éppen darabbeli szerepe okán maga is valamelyes mértékig társ-
Polcz Alaine: i. m. 16–18.; 30–60.; 152–159. Uo. 7–10. 7 Vö. Pilinszky János mozdulatlan színháza. In: Török Endre (szerk.): Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Budapest 1983, 200–208.; Pilinszky: Összegyűjtött művei – Tanulmányok, esszék, cikkek I–II. Budapest 1993. 5 6
NOVUM
105
alkotó.8 Ezt a dráma iránti érzéket és érzékenységet a gyermek- és ifjúkorban éppen az e korra jellemző nyitottság és érzékenység, hajlékonyság okán lehet és kell művelt és felelős pedagógusok vezetésével megragadni és kihasználni. A századok során a keresztény iskolában ezt tették, s az iskolák falai közt a vallásos témájú játék, darab alkalmas eszköznek bizonyult a fiatalok jellemének alakítására, a nemesebb eszmék iránti érzékenység, fogékonyság kialakítására és fokozására, valamint az emelkedett, teológiai tanítás egyszerűbb bemutatására, a latinul és olvasni nem tudó, ismeretek terén szűkölködő néptömeg vallási ismereteinek bővítésére, a szórakoztatva nevelésre. E vizsgálatban az erdélyi katolikus iskolák, elsősorban három férfi szerzetesrend tanintézeteiben alkalmazott iskolai színi gyakorlat neveléselméleti és gyakorlati vonatkozásai szerepelnek, valamint ezek későbbi, a 20. század közepén, a kommunista diktatúra szorításában a papnevelés előkészítésében és kiegészítésében való alkalmazása. Az általános elméleti igazságot, a drámajátéknak a pedagógiaelmélet szerinti alkalmazhatóságát e konkrét példák elemzésével igazolom. Azon túl pedig, hogy a szerepjáték iskolai alkalmazásának igen alkalmas voltát igazolom és bemutatom, célom a keresztény iskolai gyakorlat évszázados szokásának a teológiai gondolkodásban is fontos voltára utalni, s ezzel az elméleti kitérővel az iskolai színjátszás átgondolt, tervszerű, pedagógiailag megalapozott jelenkori alkalmazása mellett érvelni. Az iskolai színpad a gyermek, a bontakozó értelmű, helyét kereső fiatal számára az a közeg, ahol a világszínpad tágasságára ráébredhet és rácsodálkozhat, ugyanakkor a védett házi keretek közt gyakorolhatja a számára alkalmas szerepeket, mielőtt az élete szerepének egyszeriségét, az ebben rejlő felelősséget teljes mértékben felméri. Ez a kérdésnek egzisztenciális dimenziója, amely a mindenkori itt és most adott, adódó életpálya, hivatás, foglalkozás választásán, az arra való felkészülésen túli transzcendens dimenziót rajzolja. E tágabb értelmű kereten belül pedig nagyon praktikus, nagyon a mindennapokhoz szóló feladatot is képes teljesíteni az iskolai színpad: a diákok tanórai oktatását tudja kiegészíteni, elmélyíteni, az ott szokásosnál kötetlenebb és ezért vonzóbb keretek közt, játszva tanít. Hasonlóan praktikus ismereteket képes a játék, a művészet eszközeivel a közönségnek is közvetíteni, s ezt okos nevelők gondos előkészítéssel a népnevelés kiváló eszközeként hasznosíthatják, vallási alapismereteket, viselkedési mintákat kínálva a diákszínjátszók darabjának megtekintői számára. Az okosan, szórakoztatva nevelés gyakorlati hasznát is kínálják tehát ezek az előadások. Mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolhatnak a diákszínjátszókra a veretes darabok jól megformált alakjai, azok nemes jelleme, erkölcse: követésre buzdít, példaképet kínál. Ez pedig a mindenkori nevelés fontos célja, az iskola fő haszna. Vallásos alapú nevelés esetében ez alapvető célkitűzés és megvalósítandó eszmény. Mindezeket a célokat tűzték ki és teljesítették Erdélyben is a vizsgált iskolákban. A viharos történelem során, a vallási békétlenség, de az ateista diktatúra idején is e katolikus iskolai darabok voltak azok, amelyek sokszor kifejezetten, máskor csak áttételesen mutatták meg a követendő utat. A diákszínpadokon előadott darabok a kor lelkének kívánságát fejezték ki; amit a szószéken hirdettek, azt élőképben, színpadi jelenetben mutatták meg, hogy így még jobban hallgatóik szívébe véssék az evangéli8 Vö. Balthasar, Hans Urs von: Számvetés. Sík Sándor Kiadó, Budapest 2004; Balthasar, Hans Urs von: A dicsőség felfénylése. Teológiai esztétika. Sík Sándor Kiadó, Budapest 2007; Balthasar, Hans Urs von: Theodrama. Theological Dramatic Theory. Vol. I. Prolegomena. Translated by Graham Harrison. Ignatius Press, San Francisco 1988.
106
VARIA
um igéit, az onnan kirajzolódó erkölcsi eszményt. Az iskolai keretek közt tartott előadások az évszázadok során mindig e darabok íróinak műveltségét is megmutatták, ezzel tanúságot téve a kor és az adott tanintézet oktatási szintjéről. Az erdélyi közönség minden korban fontosnak tartotta fiai oktatását. A kutatások bizonyították, hogy már a 17. században is tájékozott volt az erdélyi nemesség a kor eszmeáramlatait, eszményeit illetően, s a saját körében támogatta, szolgálta is azok megismerését, ezt a korabeli újdonságok kiadására, fordítására, körükben való népszerűsítésére vállalkozó értelmiségiek anyagi támogatásával segítették. A gyermeknevelés kérdése pedig az általános nyitottság és érdeklődés mellett is olyan téma volt, amely mélyen érintette az erdélyi nemességet: gyermekeinek a legkiválóbbat akarva a lehetőségek szerinti legjobb tanárt kérték fel és nyerték meg gyermekeik házi nevelésére. Ugyanakkor a nevelés terén megismert, felismert újdonságokat egyfajta közszolgálati, köznemesítési szándéktól vezérelve éppen a legtehetősebbek nemcsak saját családi körben, hanem tágabb értelemben „a nemzet” érdekében is közkinccsé kívánták tenni. A gyermeknevelés 18. századi erdélyi szeletének bemutatásával azt is meg kívántam mutatni, hogy az erdélyi érdeklődés a színi gyakorlat iránt korai keletű és általános érvényű: már ekkor színdarabfordítás, annak házi előadása, egy jellemnevelésről szóló darab szerepel a fordításra kiválasztott és egy jelentős erdélyi nemesi család által támogatott gyermeknevelési mintaműben. Ez azért is fontos adat, mert az ezt követő korszakban, a 19. században, a (katolikus) iskolai színjátszás szinte megszűnni látszik. Ennek oka az iskoladráma kutatók szerint a hivatásos színjátszás megindulása. Ennek ellenére azonban a 18. század végén Erdélyben lefordított nevelési műben a színi nevelési gyakorlat más aspektusok mellett hangsúlyosan van jelen. Ugyanakkor pedig a 19. századi pangás után a század utolsó éveiben, s a 20. század elején, közepén az iskolai színjátszás újra nagy lendülettel és hangsúlyosan jelenik meg a katolikus iskolákban. A 20. század elején még nem annyira az iskola falai közt; a kolozsvári példa részletes bemutatása jól adatolja a folyamatot: előbb a színházzal közös törekvése az iskolának (a kiválasztott elemzésben szereplő kolozsvári piarista gimnázium mellett később a Marianum növendékei is bekapcsolódtak e gyakorlatba) a bevezető magyarázattal ellátott matinék szervezése, ahová a diákság tanári vezetéssel, felügyelettel érkezik, s mintegy a tanórai anyag szemléltetett bemutatását kapja. Ezt kiegészíti a város jeles értelmiségi képviselői, köztük saját tanáraik által a színdarabokhoz írt bevezető fejtegetések kiadása és a diákok körében való népszerűsítése, terjesztése. Ugyanígy az iskolai keretek közt, a nevelésben használható és használandó színi program jelenik meg a két világháború közti Erdély rangos keresztény, katolikus nevelési folyóiratában, az Erdélyi Iskolában is, mutatva a tudatosságot és a kor pedagógiájának legkorszerűbb és ugyanakkor legjobb áramlataihoz való azonnali csatlakozás igényét. A színi gyakorlatnak a nevelésbeli fontosságát mutatják az erdélyi katolikus iskolák évkönyvei, évvégi értesítői, amelyek mindenike beszámol az önképzőköri, a Mária kongregációs és cserkészmozgalmi keretek közt lezajlott színielőadásokról mint az oktatási-nevelési folyamat szerves részéről, s az iskolai ünnepélyekről is. Mindezekről a két világháború közt megjelent katolikus ifjúsági lap, a Jóbarát is rendszeresen hírt adott, s más lapokhoz hasonlóan színdarabokat is közöltek, előadásra alkalmas, javallott darabokat. Érdekes volt a kutatás során azokat a mozzanatokat megragadni, amelyek nyomán a színi nevelés programja a történelmi változások következtében funkcióváltásra vagy formai változásokra, darab- és témaválasztási módosításokra kényszerült.
NOVUM
107
A szépen virágzó és nagy sikernek örvendő iskolai színielőadások tematikáját, szerkezetét, felépítését, nyelvezetét minden iskola esetében az oda járó diákság összetétele, valamint a szülők, a potenciális nézők rétege jelentős mértékben meghatározta. Csíksomlyón ez a kegyhely kisugárzása, Kantán a vegyes vallású lakosság, Kolozsváron a jezsuiták törekvése szerint az előkelőség lenyűgözése és meghódítása, a piaristák esetében is a széles körben való hatásgyakorlás, de az előkelő és tehetős családok megnyerése is. Az egyes rendek egyes darabjainak aprólékos vizsgálata e vonatkozásban sok adattal szolgálhat: például a kutatás kimutatta, hogy a csíksomlyói darabok figyelmen kívül hagyják a kortárs drámaelmélet kívánalmait, az azokból következő sablonokat, s mind az előadásra kiválasztott darabok, jelenetek, mind az azokon belüli jelenetek egymásutánja, magának a szövegeknek a megfogalmazása is egyetlen szempont figyelembevételével történt: hogy az a közönség elvárásaival összhangban legyen, hogy az egyszerű, tanulatlan, a keresztény tanítás szempontjából képzetlen közönségre érzelmi ráhatást gyakorljon.9 A kantai minorita drámák között nagy számban jelen levő nem vallásos tematikájú, hanem világi tárgyú darab előadását a kantai iskola környezetével és kihatásával magyarázzák.10 A szabadabb és vidámabb, kevésbé teológiai tanítást kifejtő vagy bemutató darabok keretei közt tudtak az alkotók s előadók erkölcsi tanítástnevelést nyújtani, ezzel teljesítve a vallásos küldetést. Azaz: ezekben a példákban említett darabok szerzői, színre állítói nem a közönségsiker vagy a puszta szórakoztatás világias hívásának engedtek, hanem a kívánt nevelői célzatnak vetették alá, s az adott közönség lehetőségeihez alkalmazva kerestek megfelelő témát, keretet a tanításra, a szélesebb körben való evangelizálásra. A jezsuiták a színdarabok előadását is, mint a tanítás minden mozzanatát, tervszerűsítették, s egy mindenütt érvényesülő szabályzatba foglalták. A Ratio Studiorum színi gyakorlatra vonatkozó szabályainak eredeti és elsődleges célja a diákok latin nyelvgyakorlata volt, ez a későbbiekben kiegészült azzal az elvárással, hogy a fellépés során a diákok ügyeskedjenek és ügyesedjenek, s hogy jellem nemesedjék a bemutatott magasztos példa által.11 Ahogyan azt Jacobus Pontus SJ öt pontban leszögezte a jezsuita rend 16–18. századi dramatikus gyakorlatainak nevelési célját illetően: szegény diákok ügyes játéka a színpadon a gazdagokat adakozásra indítja, a darabok hírnevet szereznek a tanároknak és az iskolának, alkalmas a memória gyakorlásának, segítség a latin nyelv elsajátításában, erkölcsi lecke.12 Emelett a jezsuita iskoladráma hatalmas korpusza az antikok és a kortársak legjobb európai színdarabtermését is közvetítette, ezzel pedig nem csoda, ha nagy hatást gyakorolt a rend iskoláiban nevelkedő fiatalokra, a színjátékok szereplőire. A jezsuiták törekvése, hogy a színpadi kiállítás (színpadkép, zene, kosztümök, a színpadra állítás egésze) rendkívül igényes és színvonalas legyen, az előkelő nézőkre is hosszan tartó hatást gyakorolt: ez is e rend rendkívüli hatékonyságának egyik titka.
9 Vö. Kedves Csaba: A csíksomlyói misztériumdrámák szerkezeti kérdései. In: Demeter Júlia (szerk): A magyar színjáték honi és európai gyökerei. Egyetemi Kiadó, Miskolc 2003, 32–42. 10 Vö. Sávai János: A csíksomlyói és kantai iskola története. Documenta missionaria Hungariam et regionem sub ditione turcica existentem spectantia II. Szeged, 1977, 254–258.; valamint Kilián István: Magyar nyelvű színjátszás Kézdivásárhelyt a XVIII. században. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest 1980, 221–231. 11 Vö. Mészáros István: A Ratio Studiorum neveléstörténeti jelentősége. In: Távlatok 45., 1993/3, 445. 12 The Jesuit Ratio Studiorum of 1599. Translated into English, with an Introduction and Explanatory Notes by Allan P. Farrell SJ. Conference of Major Superiors of Jesuits. Washington DC 1970, 123.
108
VARIA
Jelentős felismerés volt már a jezsuita iskolában, később a piarista iskolai színjátszásban az anyanyelvű színdarabok használata. Már a jezsuitáknál elkezdődött, a piaristák gyakorlatában uralkodóvá lett a zenei oktatásnak, a kórusok felléptetésének, a zenés előadások gyakori alkalmazásának szokása. A piarista iskolák esetében a kifejezetten iskolai szereplések mellett ez a templomi, egyházi ünnepségek fényét volt hivatott emelni, s ezzel sikerült az ünnepélyeket, ünnepi istentiszteleteket kiemelkedő kulturális eseménnyé alakítani. A jezsuiták és piaristák nevelési rendszerében az eredetileg akadémiának nevezett önképzőkörök a diákok alkotó tevékenységének ösztönzésére, önálló megnyilvánulásoknak teret adó keret volt, ahol a színi előadások, a szavalás, a szónoki beszéd, egymás kulturált bírálata mind a későbbi nyilvánosság előtti megszólalásra készítettek fel. Mindezekre az iskolai előadásokra vonatkozóan, a klasszikus iskoladráma korára egységesen érvényesnek mondhatjuk a következő nevelői célokat: az iskolai, elsősorban retorikai képzés kiegészítéseként szolgáló nyelvgyakorlási és nyilvános fellépési gyakorlat, a tananyag kiegészítése és szemléltetése, az önképzés, a szív-lélek, a jellem nemesítése. Nem a szórakoztatás és nevettetés a cél se a darabválasztás, se a színpadra állítás terén. Komoly, sokszor teológiai tartalom és nemes jellemek elevenednek meg a diákok és szüleik, támogatóik előtt és számára tartott előadásokon. Ám a nevelői cél nem mereven követendő, hanem az adott közegre alkalmazandó: ezért az iskola tere, az oda járó diákok otthoni adottságai mind-mind szerepet kapnak a bemutatásra kiválasztott darabokban. A külső okokból, történelmi változások, tanügyi rendelkezések miatt az iskolai színi gyakorlat számára kevésbé jelentős 19. század után, a 20. században újabb lendületet kapott a színjátékkal nevelés elve és gyakorlata. Ezt azonban a 20. század legelején nagy divatját élő színházi diákmatinék szolgálták egy ideig. Nagy Adorján a Nyugatban megjelent és a megfelelő helyen idézett írása megnevezte a diákszínpadi előadásra kiválasztandó darabokra vonatkozó elveket, s azt is, hogy a színházban tartott diákmatinék előtt bevezető, eligazító előadásokat tartsanak, méltatva az író, a darab jelentőségét, mondanivalóját – ezt alkalmazta erdélyi keretek közt Janovics Jenő, a Kolozsvári Színház igazgatója, remek partnerekre találva a kolozsvári katolikus iskola piarista szerzetestanáraiban. Ez az újszerű keret hasonló célokat szolgált, mint a korábbi iskolai színi gyakorlat: az iskolában előadott tananyag kiegészítéseként használatos, részben az órán tanult, tanulmányozott szerzők darabjai elevenednek meg, részben az iskolában megismert irodalmi-retorikai alakzatok szólalnak meg a színpadon fellépők ajkán, s mindezek felismerését segítik a bevezető fejtegetések a tanárok előadásában. Az iskolai oktatási folyamatot kiegészítő nevelési célzat pedig azáltal érvényesül, hogy a színpadon látottak eleven átélése a nemes jellemekkel segít azonosulni, példájukat követni, a nevetséges, alantas események, jellemek a hasonló helyzetek kerülésére int. A későbbiekben, az I. világháborút követő történelmi változás a színi irodalom vonatkozásában úgy érezteti hatását, hogy a színház még jelentősebb szerepet kap az erdélyi kultúra vonatkozásában. Az anyanyelvi, vallási és kulturális identitás megőrzésének alkalmas helye és eszköze, s mint ilyet kezelik az iskolák falai közt: erre mutat az erdélyi katolikus iskolák korabeli minden kiadványának, évkönyveinek, önképzőköri jegyzőkönyveinek feljegyzése. E kiemelt szerep tudata formálta az erdélyi diákok, katolikus iskolában nevelődő ifjak tudatát, ennek a szellemében fordultak a színház eszközeihez, mint az anyanyelvápolás eszközéhez, a színpadi megjelenéshez, mint az önazonosság, közösségi identitás, erkölcsi tartás őrzésének lehetőségéhez.
NOVUM
109
A II. világháborúig a színdarabok előadása nagyobb divat volt és sokkal több ilyen előadásról van feljegyzés, mint az 1940-es években, amikor a vers került előtérbe, így a különböző körök, társulati ülések és ünnepélyek műsorán is nagyobb súllyal szerepeltek a szavalatok, illetve a karének és zenekari számok, zongorakísérettel előadott énekszámok. Ezek többnyire hatásos és drámai jellegű darabok voltak, így választották ki a műsorokat előkészítő tanárok, s maguk a versmondásra jelentkező, szárnyaikat próbálgató ifjú tehetségek is a szűkkörű megmérettetések, köri előadások alkalmával. Ez általános irányzat volt a korban: a korábban bemutatott kiváló és nagyhatású erdélyi pedagógiai lap, az Erdélyi Iskola a maga iskolai előadás-programjában a szavalókórusokat nemcsak elméletileg jvasolta, nemcsak előadási módszertanukra tett javaslatokat, hanem sok már dramatizált, szavalókórusra alkalmazott verset is közölt.13 Az iskolai színjátszás célkitűzését tekintve nevelő, erkölcsnemesítő hatású, célját a gyönyörködtetés eszközével is szolgálja. Elsődleges célja azonban – kereteit tekintve ez érthető – a nevelés, ezért e cél miatt témaválasztása meghatározott. Egyházi keretei miatt pedig természetes, hogy bizonyos műfajokat preferál, például a célnak tematikájában és ábrázolásmódjában megfelelő moralitást, illetve az egyházi ünnepek sorába jól illeszkedő passiót. A hivatásos színészet kialakulásával, a szórakoztatás intézményesülésével más témák kerülnek előtérbe, ezzel más műfajok, a nyelvművelés célkitűzése és a romantika korától az eredetiség domináns igénye további változásokat hozott, kialakult a színikritika műfaja, amely maga is ízlést és véleményt formált. Maga az iskolai színjátszás az oktatási rendszer változásával más hangsúlyt kapott, majd a 20. század történelmi változásai nyomán az iskolák egyházi kézből való kikerülésével egészen más irányt vett, ha egyáltalán gyakorolták még az iskolai színjátszást. Nem csoda, hogy a vallásos dráma középkorban kialakult műfajai, amelyek egy egységes világnézet keretében, a liturgia és a Biblia ismeretében, az erkölcsnemesítés igényével létrejöttek, nemhogy nem voltak divatosak, hanem egyenesen színszerűtlennek tekintették őket. Azok a liturgikus keretben, rituálészerű ismétlődések hatására alapozva született színdarabok, amelyek a klasszikus középkori misztériumdrámák hatásait használták, antidramatikusnak lettek kikiáltva,14 s csak annak nyomán nyertek később a kutatók, értelmezők szemében némi létjogosultságot, hogy más népek nagyjainál felfedezték az erre a hatásvilágra felépített és magas irodalmi értéket képviselő darabokat.15 A gyulafehérvári gimnázium Vörösmarty önképzőkörének színi gyakorlatában elsöprő többséget képeznek a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok: vallásos, erkölcsnemesítő témájú darabról elenyészően kevés feljegyzés árulkodik, a nagy keresztény ünnepek közül a karácsony megünneplésekor adtak elő színdarabot, a betlehemi történéseket felelevenítő pásztorjátékot. Az önképzőköri jegyzőkönyveket és feljegyzéseket tekintve nyilvánvaló: igény volt a nevetésre és nevettetésre, ezeknek a daraboknak az előadását általában siker és hála kísérte. A történelmi kor szorításában az elnyomási rendszer egészének hangulatát, de a heti megfeszített munka iramát is enyhíteni kellett, a 13 Vö. e dolgozat Az iskolai színi nevelés pedagógiai programja az Erdélyi Iskola erre vonatkozó közlései alapján című fejezetével. 14 Erre is utaltam a korábbiakban: hogy kifogásként fogalmazódott meg az iskolai darabok statikus volta, az úgynevezett egyéniesített jellemek szerepeltetésének hiánya, helyettük inkább csak eszmék, erkölcsi elvek, erények jelennek meg az iskolai színpadokon. Vö. Szabó Ferenc: A jezsuita iskoladrámák szellemtörténeti helyzete. In: Pintér Márta Zsuzsanna – Kilián István (szerk.): Az iskolai színjáték és a népi dramatikus hagyományok. A noszvaji hasonló című konferencián elhangzott előadások. Debrecen 1993, 16. 15 Federico Garcia Lorca mitológiai alapú, a spanyol katolicizmusba is erősen belegyökerezett drámái.
110
VARIA
diákoknak lazítani kellett. A tréfás, szórakozató darabok választása a közönség, a bírálók, diáktársak és a körvezető tanárok egyöntetű véleménye szerint olykor sikeres volt. Az úgynevezett „könnyű” műfajban is igényességet vártak el az előadásmódban is. E színi próbálkozásokon végigtekintve szembeötlik, milyen gyorsan reagáltak az újra: kortárs, frissen megjelent darabokat választottak előadásra a gyulafehérvári diákok.16 Megállapítható az a nagyon erős tendencia a gyulafehérvári iskolában, amely a tréfa, paródia választása, igénylése irányába mutat: a színjátszás ludikus-komikus eleme elsöprő mértékben érvényesül, s a darabválasztók, a színi- és önképzőkörösök a nézői igények közül a szórakoztatás és lazítás igényét válaszották ki, ezt próbálták betölteni. Ez a tendencia a későbbiekben is jellemző maradt a gyulafehérvári iskolára, amely a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola maradt Erdélyben. Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a biblikus-vallási nevelést e speciális keretek közt ekkoriban azért sem érezték szükségesnek, mert egyrészt többnyire papi, egyházi pályára készülő fiatalok jártak ebbe az iskolába, akik az ekkori átlaghoz képest lényegesen több információt kaptak e téren. A nyilvánosság előtti fellépésre, megszólalásra pedig külön retorikai képzés formájában készítették elő a későbbiekben a fiatalokat, a papságra készülők számára külön képzés volt a prédikációs gyakorlatra. Összességében tehát azt szögezhetjük le, hogy az erdélyi katolikus iskolák gyakorlatában a századok során megjelent és jelenvaló volt a színi gyakorlat nevelésbeli alkalmazása. Ennek elsődleges célja a klasszikus latin nyelvgyakorlat, a nyelvtudás elmélyítése, a nyilvános fellépés diákok általi begyakorlása volt. Ahogy a diákszínpad előadásai a közönséget vonzották, úgy bővült a bemutatott darabokkal elérni kívánt hatás: a közönség soraiban helyet foglaló szülők, potenciális mecénások megnyerése, vallási oktatása, sőt szórakoztatása is a bemutatandó színdarab célja lett. Később a nemzeti ébredés, a nemzeti érzés, az erkölcsi tudatosság ébren tartása is az iskolai bemutatók céljai közé került a történelmi helyzet hozta szükségszerűség értelmében. Majd a külső, társadalmi nyomás erőteljes érzékelésekor szelepként használták okos és tapasztalt nevelők a gyulafehérvári, egyetlen katolikus iskola önképzőkörében a vidám darabok, komédiák, paródiák bemutatását. Ugyanakkor a vallásos tartalom őrzésének egyetlen helyszíneként a templom maradván, a kommunista diktatúra éveiben az erdélyi papság a maga katolikus iskolai gyakorlatából tanult módszerként használta a vallási értékőrzés kiváló lehetőségeként a karácsonyi pásztorjáték műfaját, azt kitágítva az általános vallási tanítás és erkölcsnevelés céljára. Az egyetlen katolikus iskola végzettjei, a későbbi katolikus papok a színdarabot a templomba visszaszorult, a templomba járást legalább nagy ünnepeken vállalók közösségének hitbeli megerősítésére használták, valamint erkölcsi példát kívántak állítani, ugyanakkor az egyéni léleknemesítés mellett a közösségi élményt is így próbálták megalapozni mind a szerepet játszó gyermekek és fiatalok, mind a templomi, plébániai közösség számára. A lehetőségek a kommunista diktatúra bukása után ismét kiszélesedtek: működnek felekezeti iskolák, és a vallás oktatása tantárgyi és iskolai keretek közt történik. A ’89-es fordulat óta ahhoz immár elegendő idő telt el, hogy a kezdeti eufória és kapkodás után újra számba lehessen venni az erdélyi katolikus hagyomány javát, a nosztalgiát lehántva, az eltelt idővel és a közben történt változásokkal szembenézve a maradandó értékeket újra használatba venni. A katolikus pedagógiában a színi nevelés gyakorlata ilyen
16
Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc szerepeltek a szerzők közt, s a Hacsek és Sajó jelenetek.
111
NOVUM
időtálló eszköz, amely a mai nevelő kezében kellő szakértelemmel mind a diákok egyéni formálásában, mind a közösségi nevelésben hasznos eszköz. Bodó Márta
Szakmai vélemény Az iskoladráma szerepe a nevelésben, az erdélyi katolikus iskolákban című doktori dolgozatról Bodó Márta disszertációja kifejezetten interdiszciplináris jellegű kutatási munka: alaptémáját az egyháztörténet és a liturgika, valamint a neveléstörténet és az irodalomtörténet keretein belül közelítette meg. Megpróbálta felvázolni, hogy a keresztény gondolkodók – az ősegyház időszakától kezdve az egyháztörténelem folyamán – hogyan tették magukévá a pogány dramaturgiai hagyományok eszközeit, és hogyan építették bele a keresztény nevelésbe. Az egyház részéről a kezdeti (az egyházatyák korában), talán jogosnak is mondható viszolygás és tartózkodás a pogány istenségeket is megjelenítő drámától akkor oldódott fel, amikor a konstantini fordulatot követően az üldözéssel is egybekötött „pogányosodás-kísértés” megszűnt és liturgia keretei is lehetőséget nyújtottak a „drámaiság” jellegnek. A pogánynak nevezhető drámai elemeknek és a keresztény liturgiának ún. „kibékülése” biztosította évszázadokon keresztül a keresztény evangelizálás számára a drámaiság eszköz-szerepének lehetőségét. A keresztény elvekkel áthatott középkorban a dráma pogány jellegű formái már nem jelentettek kísértést és aposztáziát előmozdító veszélyt a hívek számára. Bodó Márta kandidátus a dramatikus gyakorlatra vonatkozó áttekintést követően nagy teret szentel azoknak a szerzetesrendeknek, amelyek a keresztény nevelés szempontjából komoly szerepet játszottak az erdélyi egyházmegyében. Az ifjúság formálásában a drámák igénybevételével elsősorban a jezsuiták jeleskedtek világszinten, de Erdélyszerte is. Régiónkban őket követték a ferencesek mindkét ága (az obszervánsok és a konventuálisok). A kandidátus ezen szerzetesrendek színjátszásban végzett munkájukról alapos vizsgálatot végzett. Tekintettel arra, hogy a fenti szerzetesek iskoladrámái komoly monográfiákban már nyomtatásban megjelentek, kiváló forrásanyagként használhatta a szerző a nevelőhatásaik kimutatásánál. Az iskolai színjátszást is tudatosan felhasználó, az ifjúság keresztény nevelésében érvényesítő, és Erdélyben is meghonosodott szerzetesrend a piarista volt. Mifelénk különösen a kolozsvári piarista iskola jeleskedett évszázadokon keresztül – nemzetiségre való tekintett nélkül – a magyar, a román, a német, a zsidó gimnazisták körében. Ezért különösen értékesnek tartom a disszertációnak azt a részét, amely a kolozsvári piarista iskola (mondhatjuk úgy is, hogy a jezsuiták folytatóiként) a 20. század közepéig öszszegzi a színi előadásokat, azoknak pozitív kihatásait vizsgálva. Tekintettel arra, hogy a színi előadásoknak a közösségre gyakorolt hatását, az előadások milyenségét a 19. századtól a sajtó reagálta le, a dolgozat további részében nem maradhatott ki – teljesen jogosnak is vehetően – a korabeli katolikus sajtók beszámolója. Mindenképpen érdekes és sokatmondó, ahogyan az iskolai-, cserkész- vagy kongreganista keretek között tartott előadások bemutatásáról és fogadtatásáról a korabeli híradások beszámoltak. A dolgozat utolsó egységében a kommunista időszak gyulafehérvári nagyszemináriumában (Papnevelde) és kisszemináriumában (Kántoriskola) kivitelezhető színelő-
112
VARIA
adások, azoknak kihatásai kerülnek bemutatásra. A szerző korrektül és helyesen mutat rá arra a valóságra, hogy ha az ún. klasszikus színházi szintet nem is ütötték meg, hatásaiban azonban mindig elérték a céljukat; a keresztény nevelést, a lelki erősítést, a csüggedt emberek bátorítását szolgálták. Mindenképpen a kommunista időszakban íródott színdarabok emberformáló jellegükben, keresztény értékeket közvetítő szerepükkel pozitív hatásuk elvitathatatlan. A disszertáció metodológiailag megfelel a tudományos elvárásoknak. Korrektül és helyesen kezelte a levéltári okiratokat, a témával kapcsolatos folyóiratokat és könyvészetet. Ügyesen egybe tudta dolgozni stilisztikailag is a különféle korszakban keletkezett dokumentumokat. Szép stílusban megírt munka. A teológiai terminológiát helyesen alkalmazza. Bármennyire is az irodalom terén mozog, már a választott téma miatt is, a teológiai értelmezés, a teológiai jelleg végigvonul a dolgozatban. Mindent összegezve, tisztelettel ajánlom a doktori bizottságnak elfogadásra, és javasolom, hogy Bodó Márta kandidátus elnyerje a teológiai doktori fokozatot. Kolozsvár, 2007. december 10. Dr. Marton József egyetemi tanár, tudományos irányító
Az iskoladráma szerepe a nevelésben, az erdélyi katolikus iskolákban. Szakmai vélemény Az elmúlt néhány hónapra, egy évre visszatekintő időszakban a BBTE Római Katolikus Tanárképző Kara doktori iskolája igen vaskos korpuszokkal sietett igazolni a katolikus tudományosság létjogosultságát és életképességét. Ha csak e néhány nap történését nézzük, meggyőződhetünk erről: három nagy terjedelmű doktori disszertáció került az elbírálók asztalára, komoly erőpróba elé állítva őket. A témák változatossága jól átgondolt, sok dimenzióban, de mégis egységesen haladó kutatási terv meglétét sejteti, amelyhez megnyugtató kiegészítésként járul hozzá a kidolgozás magas színvonala, a szerzők sok helyen átütő tudományos vagy szemléletbéli eredetisége, fiatalos dinamizmusa és töretlen lendülete. Jelen dolgozat a Theatrum Mundi széles, változatos és színes világába kalauzol el bennünket. Pontosabban ennek az egyik szeletével ismertet meg: az egyházi, tegyük hozzá rögtön, pedagógiai célokat szolgáló színjátszással, vagy szakmai nevén az iskoladrámával. A theatrum mundi akár pejoratív is lehet, amennyiben csak a külső látszatra és formai megjelenítésre tekint, és nem a belső tartalomra is. Ez a külcsín és a belbecs örökös feszültségét és drámaiságát juttatja eszünkbe. Kérdésünk ezek után az, hogy csak a látványra tekintő megjelenítésnek mennyire van létjogosultsága egy olyan egyházban, ahol a külsőség jelentős ugyan, de annál fontosabb, lényegesebb, sőt egzisztenciát és örök üdvösséget érintő a valaha létezett legtartalmasabb lényeg: Krisztus áldozata. Erről külső formára és látványos megjelenítésre terelni a figyelmet nemcsak hiba vagy tévedés, de egyenesen vétek. Ide tartozik a másik kérdés is, amely akkor vetődik fel, amikor a dolgozat első részegységének tematikájára tekintünk: van-e létjogosultsága az olyan drámának, amely nem keresztény környezetben született és fejlődött
NOVUM
113
ki, a keresztény közeg önnön benső lényegéből adódóan, hanem valamennyi elemével pogány kulturális környezetből került át keresztény térfélre? Amikor így tettem fel a kérdést, beismerem, az alaphelyzetig csupaszítom le azt. Sokkal bonyolultabb ez, s kiválóan megmutatkozik a szerző célra tekintő figyelmességének számos jelében. Van-e jogosultsága az egyházban a drámának? Igen, van, mondhatjuk akár közösen is, amennyiben lehet beszélni, sőt beszélnünk is kell a krisztusi élet, a mise- vagy a Krisztus-áldozat drámaiságáról, sőt maga a liturgia is felépíthető a dramaturgia elemeiből, anélkül, hogy ezek valamennyire is befolyásolnák vagy eltakarnák az isteni áldozat lényegét vagy a krisztusi élet teljes, igaz tartalmát. Hiszen nem l’art pour l’art a mi kereszténységünk, nem tartalom nélküli forma, noha sok esetben bizony a külső megjelenés, a látszat eltakarni látszik annak lényegét. Istennek viszont gondja van arra, hogy a szubsztancia alkalomról alkalomra mindig átüssön és dominálja az accidenciát. Ez történik meg akkor, amikor a pogány kultur-termékként keresztény környezetbe átvett dráma külső elemei átadják és alárendelik magukat az üzenet közvetítésének, és egyezményes szállítóeszközökként (pactionale vechiculum) alapvető isteni feladatot kezdenek el teljesíteni: nemcsak ismeretet és tudást, hanem valamivel többet is szállítanak, olyasvalamit, ami már túl van a kifejezések mindennapi jelentésén: a szavak földi alakja körüli vibrálásban ott van mind a szeretet, mind a transzcendens szellemi dinamizmust sugárzó ereje. Párhuzamként álljon előttünk a teológiai tudományosság területéről vett eset: valamikor a középkor folyamán a pogány filozófus, Arisztotelész dialektikáját vette át az egyház azért, hogy a keresztény tanítás szerteágazó és már-már medertelenné váló hitbeli ismerethalmazát rendszerbe szedje. Ha meg lehetett tenni a dogmatikai alapigazságokkal ezt, mennyivel inkább meg lehet, sőt meg is kell tenni azzal a krisztusi vagy bibliai példával, amelynek átadását és továbbterjesztését Isten reánk bízta, még úgy is, hogy korszakok, személyekre és korosztályok értelmi szintjéhez alkalmazva tegyük azt. A dolgozat három arányos, terjedelmében azonos méretű egységre oszlik fel. Az első részben a szerző megpróbálja nyomon követni a dráma és a pedagógiai célzatú keresztény iskoladráma útját a legrégebbi koroktól kezdve a reneszánsz és reformáció, illetve a katolikus restauráció időszakáig. Szó van itt a görög és római drámáról, a korai kereszténység és a színház viszonyáról, az egyházatyák színházellenes viszonyulásáról, aztán a középkori színjáték kialakulásáról, a liturgikus dráma nézőkre gyakorolt hatásáról, a magyar nyelvterületen kialakult dráma fejlődéséről, végül pedig a reneszánsz és humanizmus iskolamintájáról, nevelési elveiről. A szerző egyetlen oldalban foglalja össze a protestáns iskolarendszer kialakulását és jellemzőit, amelynek olvasása után az olvasóban akár hiányérzet is támadhat, hiszen arányaihoz és hatásához képest eléggé alulreprezentált. Hadd utaljunk ezzel kapcsolatosan arra is, hogy a protestáns iskolarendszerből kinövő iskoladráma jelentős összehasonlítási alapként is használható lett volna. Erről viszont nem szól a szerző, noha több élvonalbeli történész és kultúrtörténész is felhívta a figyelmet a protestáns iskoladrámában rejlő tudományos és nyelvi tartalékra. A következő egységben a szerzetesi közösségekben kialakult iskoladráma történetét követi végig, alaposan bemutatván a rendek oktatási rendszerének specifikumait. Valamennyi Erdélyben honos szerzetesrendről szó van itt. A harmadik egységben átfogott korszakban közelebb kerül a jelenkorhoz, hiszen az a 20. század időszakát tárgyalja a modernkori időszak minden jellemzőivel. Szó van ebben a népnevelésről, az iskolai színpadról, a katolikus iskoladráma jellegzetességeiről, a papok színdarabjairól, ami mind a katolikus iskoladráma hagyományainak túlélését iga-
114
VARIA
zolja. A munkát igen alapos és terjedelmes konklúzió-együttes zárja, csaknem tíz tétellel. A munka interdiszciplináris: történelmi keretbe illesztett oktatás-elmélet, pedagógiai specifikum, de ugyanakkor része a színháztörténetnek is. A témát történelmi hosszmetszetben igyekszik szemléltetni, miközben fenomenológiai mélyfúrással törekszik megragadni és kifejteni annak valamennyi részletét, megközelítése tudományos és magas szintű, nyelvezete akadémikus, birtokolja az értekező próza kifejezési kelléktárát. Annak ellenére, hogy a téma igen nagy merítésű (csaknem két és fél évezredet fog át), Bodó Márta a kutatás és feldolgozás buktatóit figyelmes szelektálással példásan megoldotta, munkája jól példázza, hogyan kell lényegre törően szelektálni, amikor ilyen hatalmas korszakról van szó. Írása ott lesz eredeti és az eddigi szakirodalmat kiegészítő, ahol a fel nem tárt levéltári anyagot vizsgálja és ismerteti, az érseki levéltárból vagy a státus iratanyagából. Összefoglalva az írás elolvasása során felgyűlt észrevételeimet, elmondhatom, hogy Bodó Márta munkája alapos, részletes, de részletkérdésekben nem elmerülő, lényegre törő, nyelvezete megfelelő, áttekinthető, világos és pontos. Tudományos módszere és feldolgozási módja a témához igazodik. A dolgozat tartalma, a vizsgált témára tekintő konklúziók mind helyénvalóak, a kor kultúrtörténeti kontextusából önként adódnak. A dolgozatot elfogadásra javasolom. Kolozsvár, 2007 decembere Buzogány Dezső egyetemi tanár
