Novellák 1 Szlukovényi Beáta. Szlukovényi Beáta. Novellák

Novellák

1

Szlukovényi Beáta

Szlukovényi Beáta

Novellák

Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

2

Szlukovényi Beáta

Tartalom A kiáltás ....................................................................................................................................................... 3 Eszter ........................................................................................................................................................... 5 Memento..................................................................................................................................................... 9 Óceán ........................................................................................................................................................12 Amnézia.....................................................................................................................................................14 Har-Meggiddó ...........................................................................................................................................17 Szerelem ....................................................................................................................................................20 Tükörképek................................................................................................................................................23

(A kiáltás című novella megjelent a Fejér megyei Hírlapban)


Novellák

3

Szlukovényi Beáta

A kiáltás „És Jerikóba érkezének: és mikor ő és az ő tanítványai és nagy sokaság Jerikóból kimennek vala, a Timeus fia, a vak Bartimeus, ott üle az úton, koldulván.” (Mk. 10. 46.) A nap már kora délelőtt fehéren izzott és lassan kúszott előre égi pályáján. A száraz forróságban megmártózó porszemek lustán kavarogtak a mozdulatlan levegőben. Szinte lángot fogott a föld, csaknem lobbot vetettek a talajhoz lapuló kis házacskák tetejei. Jerikó városa tikkadtan, lélegzet után kapkodva gubbasztott ebben az izzásban. Az út szélén ácsingozó pálmák álmosan kornyadoztak a meleg súlya alatt. Az acélkék mediterrán ég a földre hasalt, és még több fényt és hőséget préselt a fuldokló lények tüdejébe. Az Úr városa élte napjait. A forróság ellenére a piactéren ma is önfeledten zsibongott a tömeg. Úgy tűnt, hogy az ócska áruikat kínáló kofák és az alkudozó vevők nem is hederítenek a gyilkos ragyogásra, a nap áldozatokat vadászó sugaraira. A város ma is élte megszokott zajos életét. Bartimeus egy pálma árnyékába húzódott. Szorosan behunyta világtalan szemeit, és koncentrált. Éhes volt. „El kell mennem ebből a városból!” – gondolta – „Itt már nem kapok semmit. Itt mindenki ismer, s ujjal mutogat rám: Nézzétek ott a vak Bartimeus, Timeus fia! Ott van a koldus Bartimeus!” Valami sóhajtásféle hagyta el Bartimeus cserepes ajkait, mikor erre gondolt. Vaskos tenyerével letörölte a kopaszodó homlokára kicsapódó verejtéket. Egy darabig rezzenéstelenül állt, talán nem is lélegzett. Aztán elindult. Botladozva, rogyadozó inakkal járt, bizonytalanul tette egyik szakadt saruba bújtatott lábát a másik elé. Testét csupán koszos rongyok fedték. A város keleti kapuja felé tartott. Arcizmai megfeszültek az erőlködéstől, széthúzódó szájszélei látni engedték feketéllő fogait. Ritka ősz haja tincsekbe tapadt össze, és homlokába hajlott. Vak szemei befelé forKiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

4

Szlukovényi Beáta

dultak gödreikbe, a koponya rejtélyes, kifürkészhetetlen mélyeit kutatták, durva vaskos ujjai ökölbe szorultak, körmei kérges tenyerébe vájódtak. Végigment a ragyogásba fulladt városon a házak izzadó falaihoz lapulva. Kezét felvérezte a durva vakolat, lábát feldörzsölték a porszemek. Délre a hőség besikított az ablakokon, és az elviselhetetlenségig fokozódott. Bartimeus a keleti kapunál ült, hátát egy útszéli pálma törzsének vetette. Markát maga elé tartotta, inkább csak megszokásból, mintsem adomány reményében. A kapun ki-be jártak az emberek, portékáikat eladni szándékozó kereskedők, vagy immár teli zsebbel távozó kalmárok. Bartimeus hallgatta távolba vesző csevegésüket, vitáikat, kacagásaikat. Néhány eltévedt, árva felhő hintette árnyát a földre, jótékony hűvösségével ajándékozva meg az embereket. A messzeségből zsivaj szűrődött el Bartimeushoz, és a hang irányába fordult. Por kavarodott fel az úton az emberek lépteinek nyomában. Többen jöttek. Bartimeus teste nekifeszült a fa durva törzsének, izmai megremegtek. Figyelt. A zajok kavalkádja közeledett. Egyre több ember toporgott körülötte a homokban. – Ki az? Ki jön? – kérdezte Bartimeus. Senki nem felelt. Bartimeus ajkai megremegtek. A Nap még egy utolsó erőfeszítést tett arra, hogy arany ragyogásba fojtsa a világot, de a Föld szívós életösztönnel küzdött létéért. S e Földön valahol egy kis emberben megszólalt egy hang. Egy hang, mely nyugodt volt, egy hang, mely vádolta őt egész szerencsétlen, elhibázott életéért. Egy hang, mely azt kérdezte, hogy mivégre van az ember a földön. S a kis ember beleremegett, belevonaglott a fájdalomba. Könnyei végigperegtek sebhelyekkel, forradásokkal barázdált lelkén, s azt kérdezte ez a kis ember, ez az emberroncs: „Ki segít nekem? Ki vált meg engem fájó életemtől, szenvedéseimtől?” De a belső hang nem felelt. Az ember az ajkába harapott, és fogai nyomán vér fakadt, mely végigcsorgott állán, lecsöppent ócska ruháira. – Könyörülj rajtam! – Bartimeusból úgy szakadt fel ez a kiáltás, mint egy hosszú évtizedekig elfojtott robbanás. Valami megpattant belsejében, eltörött véglegesen, soha többé össze nem forróan. Megértett valamit. – Könyörülj rajtam? – kiáltotta egy túl elfoglalt istennek. Kiáltott, és nem állt meg felette senki, nem hívta őt magához senki, és senki nem nyitotta fel vak szemeit. Kiáltott, de hangja beleveszett a lármába, más emberek kiáltásaiba, akik mind egymást szólongatták, és egymástól várták nyomorult életük megváltását. – Uram... – kiáltott Bartimeus, de az emberek már túl messze voltak, nem hallhatták rekedt, beszédhez nem szokott hangját. A tömeg lassan eloszlott, már csak pár magányos lélek poroszkált a jeruzsálemi úton az alkonyatban. És Bartimeus kiáltott, és kiáltott. A haldokló nap vére pedig a horizontra folyt, és szellő támadt, mely messzire vitte Bartimeus hangját. Közben a nap az utolsókat sóhajtotta nehéz agóniájában. Krisztus halálának évében történt Jerikóban.


Novellák

5

Szlukovényi Beáta

Eszter

Eszter fáradt volt. A nagy hőségben asztmája kiújult, nehezen fulladva lélegzett. Szobájában súlyos bársonyfüggönyök próbálták feltartóztatni a beáramló hőséget, de az izzó levegő utat talált a fal apró repedésein át is. Eszter hát a palota termeiben bolyongott, néha megállva, neki dőlve a falnak, vagy egy-egy díszes, kaledúrás oszlopnak, lüktető halántékát a hideg kőhöz nyomva. – Beszélhetnék veled, asszonyom? – szólt egy hang a terem mélyéről. – Mit akarsz? – kérdezte Eszter türelmetlenül. Hágán közelebb jött. Hajlottan, felhúzott vállakkal járt, haja erősen őszült, pedig fiatalember volt. – Mardokeusról van szó – mondta. Az asszony megrezzent: – Mi van vele? – kérdezte ingerülten. Apró szemei idegesen futkostak a dúsan aranyozott fal mintáin. Nagyot sóhajtott: – Hát jó. Jöjj a trónterembe! – mondta, és megindult büszke, határozott lépteivel. A férfi alázatosan meghajolva állt a nemes, szépasszony előtt. Ajkai duzzadtan bigygyedtek le borostás állára, szeme bogara meredten ült sárgás levében. – Szólj! Mit akarsz? – Eszter telt oboahangja betöltötte a széles tróntermet, fejének egy parányi mozdulatára száz ébenfekete fürt hullt vállára, s a bordó gyöngyökkel kirakott bársonyruhára. – Megtudtam egyet s mást a nagybátyjádról, asszonyom, s minthogy mindez nem túl hízelgő rád nézve, helyesebbnek tartottam előbb veled közölni, s csak aztán fordulni a királyhoz. – Beszélj világosabban, Hágán! – szólt Eszter izgatottan. – Mit tudtál meg a nagybátyámról? – Ó, méltóságos asszonyom, mindaz a galádság, amit az emberek összefecsegnek, amivel irigyeid ártani akarnak neked, az nem talál nálam meghallgatásra, hisz jól tudom a te tisztességed minden kétségen felül áll... Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

6

Szlukovényi Beáta

– A lényeget mondd, ne locsogj össze-vissza! – kiáltott fel Eszter, s hangja rekedt volt, és remegett, mint régen kislánykorában, ha tanítója leckéjét mondatta fel vele. – ... mégis azt gondolom, drága, jó asszonyom – folytatta Hágán zavartalanul – hogy ezúttal hitelt kell adnunk értesüléseimnek, ugyanis bizonyíték van rá... Eszter kábán, fásultan nézte Hágánt. Az első perctől kezdve furcsa volt neki ez a férfi, behízelgő modorával, sikamlós udvariasságával, egész udvaronc lényével. És ez az érzés csak megerősödött azáltal, hogy Eszter minden asszonyi tudatával és érzékével érezte, tudta, hogy ez a férfi kívánja őt. Ez a gondolat fojtogatta, kínzóan és erősebben, mint a hőség, ahányszor csak Hágán közelében volt. De mégsem tudta ellökni őt magától. Volt benne valami, ami egyszerre volt vonzó és taszító, egyértelmű és teljességgel értelmezhetetlen, megnyugtató és felkavaró. Erkölcsi felsőbbrendűsége lenyűgözte és elbizonytalanította az asszonyt. Beszéde és bölcsessége magával ragadta, de mindent leleplező, megvilágító moralitása rettegést ébresztett benne. Eszter felemelte büszke, sápadt arcát. – Kérlek, bocsáss meg Hágán, de nincs kedvem ehhez a rébuszokban és szóvirágokban való beszélgetéshez... Ez a szörnyű hőség nagyon elcsigáz... – mondta s felemelkedett trónusáról. Hágán mindig újra és újra rácsodálkozott arra, hogy milyen magas, és sudár ez az asszony. Eszter tett néhány bizonytalan lépést, s szívébe mint valami tömör anyag befészkelte magát a rettegés, hogy Hágán esetleg nem hívja vissza, és nagybátyja kellemetlen ügyével egyenesen a királyhoz rohan. Hágán azonban utána szólt: – Várj még asszonyom! Tudom sokkal kíváncsibb vagy, és sokkal jobban izgat mindaz, amit nagybátyjádról megtudtam, mint ahogy mutatod. Ezért kérlek, ne menj még, hanem hallgasd végig alázatos szolgádat! Eszter csak a fejét fordította vissza az ajtóból, törzse feszesen, egyenesen maradt. – Vagy hajlandó vagy rögtön a lényegre térni, nem visszaélni türelmemmel, vagy máris elmegyek. Ebben a hőségben a legjobb lent a folyóparton. Hágán nyugodtan nézte a királyné groteszken kitekeredett árnyát a beömlő délutáni napfényben. – Sokkal okosabb vagy annál asszonyom, minthogy elmennél, anélkül, hogy a jó, öreg Hágánt meghallgasd. Eszter nem felelt, de visszafordult az ajtóból. Bosszantotta ez az apró, korcs ember, bosszantotta nagybátyja ügye, s bosszantotta a meleg, ami kínozta. Szárazan felköhögött. – Beszélj, Hágán! – mondta miközben a falnak szorította fejét. – Asszonyom, Mardokeus két palotaőrrel együtt összeesküvést szőtt királyunk élete ellen. Azonkívül tudok szégyenletes viszonyodról a tulajdon nagybátyjáddal, jól ismerem a palotának azt a titkos folyosóját, melyen át minden éjjel meglátogat szobádban, hogy veled urunk királyunk nászágyát beszennyezze. Látod, asszony ismerem gyengeséged, ismerem vétked... Hágán vérforraló nyugalommal és tárgyilagossággal beszélt, mintha csak a legutóbbi sikeres hadjárat eredményeiről tenne jelentést az álmos, unatkozó királynénak. Eszter kapkodva szedte a levegőt. A forróságtól vergődő, beteg tüdejének nem tett jót az izgalom. Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

7

Szlukovényi Beáta

– Mi az? Mit beszélsz? – Már nem is próbálta elrejteni idegességét. Újabb és újabb köhögő roham némította el. Hágán kíméletlenül folytatta. – Innen, asszonyom, egyenesen Achasvérus királyhoz megyek, hogy felfedjem előtte az összeesküvést, még mielőtt te asszonyi bájaiddal megenyhíthetnéd kemény szívét és eltéríthetnéd a kivégzés gondolatától, vagy még mielőtt nagybátyjáddal beszélnél, hogy elmenekülhessen – mondta Hágán, de nem mozdult. Kényelmesen egy oszlopnak dőlt, sőt mintha valamelyest még ki is húzta volna magát. Vállait leejtette, és türelmesen nézett a királynéra. Eszter nem szólt, kissé előregörnyedt, hogy jobban kapjon levegőt, kezét mellére szorította, arca kipirosodott. – Láthatod, mindenre gondoltam – folytatta Hágán – Csapdába estél, jó asszony, nem menekülhetsz. – Mit nem merészelsz! Én neked nem vagyok „jó asszony”... – Eszter újabb fuldokló köhögésrohamot kapott a felháborodástól. Tiszta, magas homlokán redőkbe préselődött a bőr, és csillogó izzadtságcseppeket sajtolt ki magából. Még jobban előre hajolt, szeme kimeredt, haja arcába csúszott. – Egy esélyt mégis adok neked, királyné! – szólalt meg váratlanul Hágán, miközben egész közel lépett a szenvedő asszonyhoz. Tenyerét Eszter könyöke alá csúsztatta, és erősen megszorította. Eszter lángoló szemekkel nézett rá. – Mit akarsz tőlem, te ördög? – sziszegte remegve. – Jöjj, jó asszonyom, – duruzsolta Hágán legalázatosabb hangján – Jöjj, ülj le trónodra, pihenj meg! – Aljas áruló! – kiáltotta Eszter. A szép, büszke asszony, a királyné trónszékén ült. Fejét izzadt tenyerébe hajtotta, megkínzott arcát a föld felé fordította. Kint vörösen ömlött szét a perzselő hőség, az emberek és az állatok szinte vacogtak ebben az izzásban. Eszter fáradt volt, és beteg. Sípolva, fájdalmasan lélegzett, sötét haja izzadt tincsekbe tapadva omlott előre. – Adok neked egy esélyt, Eszter – szólt Hágán, és kéken fénylő hangjától a királyné összerezzent. – Adok neked egy esélyt, mert szép vagy, amennyire csak földi nő szép lehet, és mert a szépség megérdemli, hogy adjunk neki egy esélyt. És adok neked egy esélyt királyné, mert tudom, hogy gyarló vagy és bűnös, tudom, hogy áldozatul estél a szerelemnek, a férfinak... Eszter meg sem moccant. A karcsú, magas asszony most aprónak, jelentéktelennek látszott a roppant trónszék sarkában. Hágán felemelte a fejét. – Légy az enyém királyné! Légy az enyém csak egyszer! Adj boldogságot egyetlen röpke pillanatra, és megmented kedvesed és a becsületed, és esélyt kapsz arra, hogy megjavulj, hogy felszámold szégyenletes nászod! Eszter felkapta a fejét Tekintete összeakadt Hágánéval, szemében őrület csillogott. Dideregve, elszántan néztek most farkasszemet, belélegezték egymás leheletét. – Látod, nem kérek lehetetlent – lehelte Hágán. – Nem kérek szerelmet, mit úgyse tudsz adni, hisz a magadfajta nők, csak egyszer szeretnek. Jól tudom, bűnös viszonyod sem dac, s csupán azért szereted őt, mert amikor a király nőül vett már neki adtad a szíved. Nem is tudja Mardokeus, hogy mekkora kincset mondhat a magáénak: a szerelmeKiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

8

Szlukovényi Beáta

det, amely csak egyetlen lényt illet e földi életben. Hágán elhallgatott, s elfordította tekintetét a királynőről, s Eszternek furcsán úgy tűnt, hogy hallgatása még kellemetlenebb, mint előbbi undok beszéde. – Látod, királyné, kérem azt, mit erőszakkal elvehetnék. Jól ismerem szobád titkos ajtaját, beosonhatnék, rád törhetnék egy éjjel... De nem, királyné, legyen nyugodt az álmod, nem lopom el azt, amit mindjárt magad adsz meg, önként. Hágán most háttal állt a királynénak, fejét a mennyezet felé fordította, mintha egyenesen a jóistenhez beszélne. Eszter dermedten ült a trónszéken. – Hogy helyes-e, amit teszek, nem érdekel – mondta Hágán. – Sokkal nagyobbat vétesz te, mikor arra a jóvágású, műveletlen, durva katonára pazarolod minden kegyedet. De hát hiába is akarnálak meggyőzni róla, hogy Mardokeus méltatlan a szerelmedre. A nagyszerű emberek általában jelentéktelen embereket szeretnek, ostobán, állatok módjára, a testükért, s nem a lelkükért, anélkül, hogy tisztában lennének tévedésükkel. A hozzájuk méltó szellemi óriásokat pedig ellökik maguktól, csak azért, mert külsejük esetleg nem olyan megnyerő. Ez törvény. Így lesz mindig. És a magamfajta meg nem alkuvók pedig... A magamfajtánál csak a szellemi kielégülést szokás keresni, míg test fogyatékosságát más szerelme pótolja. Én vagyok az örök jóbarát prototípusa, akiről ugyanúgy nem lehet lemondani, mint egy szeretőről. Kényelmes megoldás, nemde királyné? Itt Hágán elhallgatott, és újra a királynéra nézett: – Most pedig némi elégtételt veszek magamnak, és egy éjszakára a szeretőmmé teszlek, büszke, szép Eszter. Eszter nem felelt. Kint meleg volt, a pálmák megadóan engedték le fáradt leveleiket. A király éppen a folyóparton sétált két gyönyörű ágyasával. A palota kecsesen, szépen ívelt tornyai átbökték a táncoló bárányfelhőket. Szokatlanul forró volt a nyár.


Novellák

9

Szlukovényi Beáta

Memento

A folyosóról ajtók nyíltak. Mindig minden folyosóról ajtók nyílnak. Fehér ajtók a fehér falakon. Az ajtók előtt emberek vártak. Mindig minden ajtó előtt emberek várnak. Hol többen, hol kevesebben. Akik kint voltak, arra vártak, hogy bejussanak, akik bent voltak, ki akartak jönni. Mi is ott álltunk a fehér fényben. Emlékszem, akkor ő már halott volt. Előtte való napon halt meg. Akkor, amikor a vihar egészen váratlanul Keletről jött. Korábban a túlforrósult nyáreleji napokat mindig nyugati eső váltotta meg. De aznap – ki tudja miért – Keletről jött. A vihar megjött, ő pedig meghalt. Ott feküdt kis háza teraszán a felállított sárga nyugszék mellett. Meghalt, s nem tudta senki, hogy hogyan és miért. Aki rátalált, csak annyit mondott, hogy élettelen szemei üvegesen meredtek az esőfelhőkre, szép ajka fehér résként tátongott arcán. Ott feküdt bőrig ázva. Én már csak a koporsóban láttam, megfésülve, felöltöztetve. Sírtam. Hangosan, elszántan. Benne volt abban a sírásban egész életem szomorúsága és keserve. Aznap próbáltam meg az öngyilkosságot másodszor. Felvágtam az ereimet. Fura fehér ködben hevertem, mikor emberek jöttek, kiabáltak, rángattak. Felnyitottam a szemem. Fehér fény vakított arcomba. Aztán idehoztak. S most vártunk az ajtó előtt. Kemény ágyon feküdtem, államig húzva a fertőtlenítő szagú takaró. Látom őt a kis teraszon hanyatt fekve, szőke haja szétterül a kövezeten. Az ismeretlen folyosón fekszem. Kezem összekulcsolva mellkasomon. Hideg kőre tapad hideg teste, haját kócolja a szél. Vonásai szétfolynak szép, kifejezéstelen arcán. Csak fekszik a kövezeten. Testét csapkodja, veri a hideg eső. Az első találkozásunkra gondoltam. Május volt. Eleven, illatos május. A teraszra besütött a nap. Szólt a blues, és mi rágyújtottunk. Valami édeskés, süteményillatú melankólia úszott felénk a levegőben. Ő tejszínt öntött a kávéjába, és a csésze pereme fölött rámnézett. Azon a napon halt meg az apja. Az apák már csak ilyenek. Meghalnak. Ő halkan dúdolt, s nem gondolt semmire. Az édes vörösbor kacskaringózó, enyhén habos felszínén pillantottam meg újra az arcát. Akkorra már a világ egy távoli ködtenger felé úszott, messze volt tőlem, mint az Isten. Csak ő volt ott. S ő akkor azt kérdezte: Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

10

Szlukovényi Beáta

– Mi lesz velünk? S én nem tudtam a választ. Ma sem tudom. Pedig ő ma már egy gödör mélyén fekszik kihűlt testtel a kihűlt földben. Szőke haja ázottan a koporsó deszkáira tapad. Levegő után kapkodó hőségben ölelt át először. A Nap kis fénygolyócskákat görgetett szét a tér kövezetén a siető emberek között. Emlékszem, meg is csókolt. Furcsa hideg szellőként babráltak ujjai hajtincseim között. S az emberek megbámultak minket. A tér némán, engedelmesen feküdt a lábunk alatt. Halvány mosolya leszitált rám, amikor fölém hajolt. Aztán elhagyott. Vasárnap volt. Már a kapuban tudtam, hogy itt van. Már ott éreztem vaniliaillatát. Kint fák álltak szép, természetellenes egyenes sorokban. A Nap felkelt a domb mögül. A pára lecsorgott a koszos ablaküvegen. – Az egész életem kevés arra, hogy szeresselek... – mondta, s elment, hogy soha ne jöjjön vissza többé, hogy én mindörökre várjam. Nem tudni miért, de aznap este nem ragyogtak a csillagok a város fölött. Csak a szél fújt komótosan, lassan éjbe ringatta az estet, hajnalba az éjt. Valahol meglendült egy faág, mintha lépne ott valaki, de nem volt senki. Az utcai lámpák fénye homályosan, szomorúan imbolygott. Hiánya, üres illata mindent betöltött. Zizegő álmaim bolyongtak elveszetten a gőzölgő pocsolyák között. Nem éreztem semmit. Akkor lettem öngyilkos először. A piciny fehér tabletták megadóan gurultak szét az asztalon, a vizespohár tompán megcsendült, egy csepp átlátszó folyadék a terítőre folyt, s eltűnt a hímzett rózsák között. Aztán színes foltok játszadoztak lehúnyt pilláim előtt, gyorsan vibrálva, hangos zúgással, fülfájdító üvöltéssel, hogy magam is sikítani szerettem volna. Az utolsó, amire emlékszem a berúgott szobaajtó tompa puffanása volt. Aztán a kórház fertőtlenítőszagú, fehér csendje. Furcsa téli nap volt, mikor újra láttam. A város valami önfeledt izzással, a levegő pedig fénnyel volt tele. Bátorító langyosság csobogott az utcán, és olyan idő volt, mikor az öreg házaspárok sétára indulnak, és kis tacskókutyák kapdossák parányi pálcikalábaikat az út szélén. Ott állt előttem az a nyurga, magas fiú, és tüntető fiatalságunkban egymásra mosolyogtunk. A sok súlyos fájdalom hirtelen egy kiáltássá tömörült bennem. Kávészag terjengett a levegőben, izgatóan, nyugtalanítóan, és az emberek, mint a kutyák a levegőbe szimatoltak. Betértünk egy kis kávéházba, mely egy nagy tölgy ágai alá húzódott egy védtelen világban, és rágyújtottunk. Gőzölgő kávéja fölött átmosolygott rám ebben a jeges délutánban. – Bárcsak meg tudnám bocsátani neked, hogy valaha bántottalak... – mondta. Visszamosolyogtam, s hangjában annyi fájdalom csengett, hogy már nem tudtam hazudni neki. – Még mindig szeretlek – mondtam, s mire kihívó tekintete felparázslott, már meg is bántam. Nem felelt. Talán már ő sem akart hazudni. Nyugodt, békés vasárnap délután volt. A hó egy túlzsúfolt világba préselődött, s vattaként tömte azt degeszre. A kávéházba kevés vacogó tért be, kint már sejteni lehetett az éj halálárnyékát, s az emberek lassan mozdultak, eltúlzott, darabos mozdulatokkal, félve, hogy nem tudják kikerülni egymást a születő homályban. Az óriási tölgy leveleit szinte sejteni lehetett a fejünk fölött, a plafonon túl, a szélben hintázva, összeütődve, egymásnak titkokat susogva. S mi összenéztünk ebben a gomolygó csöndben. A hó bezárta a várost önmagába, nem volt hova menekülni, az emberek vacogtak a hidegtől s a félelemtől, s az éj mint néma vasrács ránk zuhant. Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

11

Szlukovényi Beáta

Este kóboroltunk a neonfénytől narancssárga utcákon a hó fogságában, mint gyermekkoromban annyiszor. Ő nevetett egy viccen, megvillantak fogai, és cigarettát kínált nekem. Betértünk egy borozóba, unott volt, halvány és csendes. Az ajtó feltárult, s az árnyak szétrebbentek a helyiségben. Hideg csapott be sikítva, üvöltve, s mi összerezzentünk. Aztán elment. Az eső esett, s ő meghalt. Én pedig alámerültem a hotelszoba forró vizű fürdőkádjában, a fehér peremen fekvő véres pengék mellett. S nem néztem a pirosodó vízre, csak a fehér csempén száradó vörös cseppekre. Először azt hitték, hogy meghaltam. Látom magam előtt anyámat, lisztes kézzel, kötényben, ahogy berohant a kórházba. Még a kockás konyharuhát is elfelejtette letenni, azt gyűrögette, azt sírta tele, míg a szirénázó rendőrautó végigröpítette a körúton. – Én nem tudom, miért tette... – hajtogatta – olyan boldog és kiegyensúlyozott volt... Most nem szól egy szót sem. Áll mellettem a fehér fényben, rám sem néz. Én a plafontnézem, s rágondolok, szétterült szőke hajára, a sárga nyugágyra, a kövezetet csapkodó esőre. Az eső csak esett, esett, s ő meghalt. Nézem a folyosóról nyíló ajtókat, a várakozó embereket. Magam vagyok.


Novellák

12

Szlukovényi Beáta

Óceán

Régen, mikor még az óceán partján laktunk, naphosszat ültem a fövenyen, s bámultam a habzó hullámokat. Mezítelenül ültem, térdem felhúztam, néztem, hogyan halnak meg és születnek újjá a tajtékok. Az ég kék volt, s az Atlanti-óceán vize szebb volt, mint bármi más, amit valaha életemben láttam. Tudom, hogy az emberek furcsán néztek rám, ahogy mezítelenül ott ültem, testem minden titkát kiszolgáltatva kutató szemeiknek, s a természettel való teljes harmóniát véltem megtalálni. Élveztem, hogy a nap süti a bőrömet, szél kócolta hajam a vállaimat csiklandozza, apró homokszemcsék gördülnek végig a testemen. S tudom, hogy éjjel, mikor szeretkeztünk, a férjem is élvezte, hogy testem hűvös és illatos, tenger s föveny szaga van. A házunk, hatalmas villa az Atlanti-óceán partján, mintha egy lakatlan szigeten állna, csak mi vagyunk itt, ajtó-ablak tárva, a szobákat átjárja a Golf-áramlat szele, s mi szeretkezünk nagy selyem lepedők között minden éjszaka. Tudom, hogy a férjem őrültnek tart, s minden éjszaka úgy alszik el, hogy a családunk örökletes idegbajára gondol, ami anyámat is a sírba vitte. A sógornőm minden nap eljön, hoz ebédet, s délután elviszi magához a gyerekeket, míg a férjem haza nem ér. Az utóbbi időben már egyáltalán nem hagynak magamra a gyerekeimmel. Pedig hallom ricsajukat délután a házban, s lassan felállok a homokpadról, arcom elfordítom a szélből, s már látom is, ahogy kitárt karral repülnek felém, a homok felfröccsen mezítelen kis talpaik nyomán. De máris itt van a sógornőm, lefejti ölelő karjaikat rólam, s már viszi is őket mindenféle ígéretekkel, s ők kacagnak, várják a fagylaltot s az állatkertet, én pedig lassan leereszkedem a fövenyre, felhúzom a térdemet, s nézem az óceán tétova haldoklását és újjászületését. Észrevétlen telik a nap, s máris hallom a kavicsok reccsenését a hátam mögött annak a férfinak a léptei alatt, aki egész testemet és lelkemet birtokolja tizennyolc éves korom óta. Mögém lép, megcsókolja vállam, s én nem fordulok hátra. Néha leül mellém, kérdezi, hogy vagyok, nem nézem, de látom, hogy álla erős, borostás, szeme zöld, s hajába már sok-sok ősz hajszál vegyül. Nem szólok, csak várom némán az estét, amikor szeretkezünk. Nem tartom magam őrültnek, teljesen ártalmatlan vagyok, csak szeretem nézKiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

13

Szlukovényi Beáta

ni az óceánt, szeretem testem mezítelenségét, és szeretem a szexet azzal a férfival, akihez tartozom. Mindaz, amit a férjem és a sógornőm mondanak rólam, nem igaz. Nem igaz, hogy szeretkeztem azzal a férfival, aki itt sétált a parton egy napsütötte délután, nem igaz, hogy minden közelembe kerülő férfinak felajánlom a testemet. Sosem hagytam el ezt a házat, mióta férjhez mentem, sosem tettem kárt sem tárgyban, sem emberben. Mindez hazugság, semmi sem igaz belőle. Nem tudom, hogy a férjem hogyan hiheti ezt el. Talán nem is hiszi. A sógornőm kitalálása az egész, mert el akarja venni tőlem a férjemet és a gyerekeimet. De a férjem szeret engem, érzem minden éjszakán, mikor velem szeretkezik. Jól tudom az sem igaz, amit a sógornőm akkor mondott, mikor az a fiú itt járt. Borongós délután volt, a férjem még nem ért haza, mikor a sógornőm megérkezett a gyerekekkel. Én a parton ültem, az óceán még félelmetesebb volt, mint máskor, hatalmas, haragos hullámokkal tajtékzott. Ma már tudom, hogy miattam volt oly haragos. Rossz dolgot műveltem akkor. Fürdeni hívtam azt a fiút, aki itt lakott a hotelben az öböl bejáratánál. De gyenge volt, teste hiába kapaszkodott a testembe, a hullámok erősebbek voltak. Karom önkéntelenül mozdult, láttam, hogy el kell vesznie, eltoltam magamtól, míg az óceán végleg meg nem törte az erejét. Aztán pihentem a parton, elnyújtóztam a homokon, esett az eső. A sógornőm sírt, és kiabált. Azt mondta, hogy beteg vagyok, s a férjemnek már régen intézetbe kellett volna adnia. De én tudtam, hogy nem vagyok őrült, a fiúnak meg kellett halnia, a férjem pedig szeret engem, szeret szeretkezni velem, szereti testem tengerillatát. Meg is mondtam neki, s ő könnyein át, melyek olyanok voltak, mint az esőcseppek az ablakon, azt rikácsolta felém, hogy a férjem egy másik asszonyt szeret, s már évek óta nem szeretkezett velem. Aztán kuporgott a földön, s még hangosabban sírt, én pedig kinyitottam az ablakokat, hadd essen be az eső a szobába. Aztán hazajött a férjem, átölelt, s sokáig ültünk a földön, mielőtt szeretkeztünk volna. A sógornőm éjszakára elvitte magához a gyerekeket, s reggel már nagyon korán visszajött, de a gyerekeket nem hozta magával. Hosszan suttogtak a férjemmel, aztán azt mondták, hogy menjek ki a partra, üljek le a fövenyre, és nézzem a hullámok változékony táncát. Végigsétáltam a homokon, testem mezítelen volt, érzékeim még mindig őrizték az éjszakai szeretkezések emlékeit. Aztán kijött a férjem, s elmagyarázta, hogy tegnap rossz dolgot tettem, s ezért, most el kell mennünk, egy másik házba, ami épp oly nagy, mint a miénk, s ablakaiból az óceánt is látni. Ott soha többé nem fognak bántani engem, s ülhetek mezítelenül az udvaron, néha majd ő is eljön hozzám, meg a gyerekek, s minden úgy lesz, mint régen. Akkor már tudtam, hogy intézetbe visznek, mert megöltem azt a fiút, s tudtam, hogy többé nem fogok szeretkezni a férjemmel. Egy éve vagyok már ebben az otthonban. Jól érzem magam, csak kicsit hiányzik az óceán, mert innen az udvarból, ahol meztelenül ücsörgök egy kupac homokon, nem lehet látni, csak fentről, a számtalan emeletek erkélyeiről. A homokot is csak egy hónapja hozták, külön nekem. A férjem kérte meg rá őket, mert tudja, hogy mennyire szeretem érezni a homokszemcséket a bőrömön. Néha szeretkezem az ápolókkal, sőt egyszer egy orvossal is voltam, de nem szeretem őket, s hiányzik a férjem. Nem vagyok szomorú, mert süt a nap, s szeles időben idáig érzem az óceán illatát.


Novellák

14

Szlukovényi Beáta

Amnézia 30 éves vagyok. Fekete a hajam, a testem hosszú, nagyon hosszú. Azt mondják, a szemem fiatalos, mély, mint a kutak a temetőkben, de tekintetem réveteg, gyakran kalandozik céltalanul a tárgyakon, ide-oda, ide-oda. Már nem vagyok fiatal, arcomra gyűrött maszkot nyomtak az évek. Az öregség maszkját. Most leginkább anyámra hasonlítok, arra a képmásra, ami még gyermekkoromból bennem él. Anyám azóta halott. Egy idegen sírban fekszik, melyet senki sem gondoz. Régi házunkat eladták, faláról leakasztották anyám és apám esküvői képét, melyen fiatalok voltak és teltarcúak, és leakasztották a kereszteket is az ajtók fölül. Most idegen emberek lakják a kétségbeejtően ismerős szobákat, idegen emberek esküvői képei lógnak a rekamié fölött, idegen keresztek a plafon hajlatában és idegen macskák nyávognak az ajtó előtt egy kis langyos, fehéren kavargó tejért. Nyolc éve élek a szanatóriumban. Nem is annyira szanatórium ez, inkább egy hotel, ahol mindenkinek örökös lakosztálya van. Az ideköltözésem előtti pár évből semmilyen emlékképem sincs. Az orvosom szerint a trauma gátol meg az emlékezésben. Sokat beszélgettünk a régi életemről, amikor még nem itt laktam, bár engem már nem érdekelnek annyira a kinti dolgok, engem az érdekel, hogy a szobám tiszta legyen és illatos, a kertben nyíljanak a sárga nárciszok, az ég pedig kék legyen, mint mindig a világ kezdete óta minden nap. Nyugodt, félelem nélküli életet élek itt, mindenem megvan. Olykor, mikor a kövér szakácsnő nem lát, besurranok a konyhába, s csenek a hűtőből egy szelet mézes süteményt. Szeretem a mézes süteményt. Azt mondják, torkos vagyok, de ez egyáltalán nem látszik rajtam, a hasam lapos és feszes, húsom, korom ellenére, még kemény. Azt mondják, szép nő vagyok. Az orvosom gyakran udvarol nekem, széles tenyerével végigsimítja a hátam, finom ujjaival beletúr a hajamba. Ez mindig jólesik, de azt mondja, nem történhet köztünk semmi, mert ő az orvosom, és ez nem lenne etikus. Tulajdonképpen nem is nagyon bánom, mert nem érdekelnek a férfiak. 30 éves vagyok, és ez a mostani életem. De ezt megelőzően volt még egy másik élet is, egy régi, teljesen másmilyen élet, amit egy szakadék választ el a mostanitól. A régi életem utolsó napja, amire emlékszem, egy szombati nap volt. Nem tudom biztosan, hogy ősz Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

15

Szlukovényi Beáta

volt-e vagy tavasz, csak azt tudom, hogy a nap halványsárgán, rézsút sütött be az ablakon a szobámba. 16 éves voltam. Akkor még nem tudtam, hogy a világ olyan, amilyen, és nem sokat változik. Az emberek mohók és olykor nosztalgikusak, mindig valami távoli, jöven- dőbeli dolgot várnak, vagy valami rég elmúltat siratnak, és csak a legritkább esetben jók. Én elégedett voltam a sorsommal, mint ahogy ma is az vagyok. Úgy látszik, ez a tulajdon- ságom megmaradt abból a másik életből. Egy szokványos szombati nap volt, egy szokványos őszön vagy tavaszon. Én még abban a házban laktam, és még élt az anyám, az a vidám teltkacagású anyám. Későn keltünk, mert szombat volt, és a szép, lusta délelőttön semmi dolgunk nem akadt. Nekem még anyám fésülte a hajam, és vaskos fonatba kényszerítette, és apám térdén ülve ittam meg a reggeli kávét. Gyermek voltam még, gyomromban ott bizsergett az ártatlanság, gyermek voltam, a világra rácsodálkozó, tágszemű gyermek. Apám jóságosan megsimogatta a hátam és fényes hajam, és becézett is, mert szeretett jobban, mint bárki mást. A mama ránk mosolygott az asztal túloldaláról, és tejet szűrt a kávéhoz. Én már akkor is édesszájú voltam, sok cukrot kanalaztam a kávéba, és mélán kevergettem. Ilyenkor egész felnőttes voltam, komoly és elgondolkodó, olyan, mint aki már egészen ismeri a világot. Pedig semmit, de semmit sem tudtam akkor még. Aznap foszlós kalács is volt, anyám megvajazta, és én nagykomolyan beleharaptam édeskés belébe. Később még rádiót is hallgattunk, apám a politikáról beszélt, anyám eldúdolta a slágereket, én hallgattam, és képes újságokat lapozgattam, néztem a szép, lapos mellű nőket, a távoli országokban készült homályos fotókat. Titkon boldog voltam, nagyon boldog. Délben anyám csörömpölve levest mert a csíkos szélű tányérokba, és húst vágott, mert mi szombaton is ettünk húst. Apám fröccsöt ivott, és nagyon vidám volt, mint ahogy mindannyian vidámak voltunk. Így teltek a lassútüzű szombatok ősszel és tavasszal. Délután apám átment a kocsmába a férfiakkal, anyám és én kiültünk a ház elé a padra, olykor a nagynéném is átjött, vagy a szomszédasszony szaladt át, és mélázva nézegettük az arra járókat. Azt hiszem, mégis inkább tavasz lehetett, mert én már megnézegettem magamnak a fiatalembereket, és irigyeltem a lányokat, akiket már kísérgettek. És a magamfajta félig gyermek félig felnőtt leányok csak tavasszal szerelmesek. Tavasz volt hát, és anyám szelíden csitított, hogy nem kell elsietni a dolgokat, és féltett, ahogy az anyák féltik a leányaikat. Néha meglátogattam a barátnőmet, akinek volt magnetofonja, és hosszú órákig recsegő zenéket hallgattunk. Máskor csendesen suttogtunk, s tenyerünket a szánkra feszítve, elfojtva kuncogtunk az élet dolgain. Mindent, amit tudtam a világról, Gerdától tudtam. Feltettem neki mafla kérdéseimet, hogy hosszan vihoghasson rajtunk, de végül mindig válaszolt. Néha átvittem neki képes újságjaimat, de ezek nem nagyon érdekelték, mert neki sok vaskos, színes könyve volt, meg magnetofonja, és táncdalénekesnő akart lenni. Aztán öt óra lett, és én elnyúltam az ágyon az árnyakkal zsúfolt szobában, karom fejem alá nyújtottam, és vártam, hogy apám és anyám bejöjjön, apa kenyeret és szalonnát szeljen, és pálinkát löttyintsen a stampedlikbe, anyám pedig tányérokat tegyen az asztalra. Ez az utolsó dolog, amire emlékszem abból a régi életből, aminek semmi, de semmi köKiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

16

Szlukovényi Beáta

ze ehhez a mostanihoz. A folytatás foszlányi a ködbe vesznek, mint az elfeledett álom, amiből itt a szanatóriumban ébredtem fel. És ez a sok-sok évvel ezelőtti nap is, mikor ott feküdtem a szobában mély szemekkel, révetegen, ez is olyan valószínűtlen, hogy talán nem is esett meg, csak képzelem. Az orvosom szerint biztosan megesett, hisz addig is élnem és léteznem kellett valahol, amíg nem itt éltem. Bizonyára estek meg még velem más dolgok is, de már nem emlékszem. Nem köt semmi ahhoz a másik élethez. Pár év elveszett az életemből, és senki sem tudja, mi és ki lehettem akkor, és milyen esemény sodort bele ebbe a zuhatagba, örvénybe, időcsapdába. Nem kutatom az okokat. Elég azt tudnunk, ami van. 30 éves vagyok. Testem még ruganyos és karcsú, bár az idő lassan elvégzi romboló munkáját rajta. Nem tiltakozom. Meglocsolom a nárciszokat, tiszta, illatos szobában alszom, s olykor feltekintek az égre, amely mindig megbízhatóan kék, az idők kezdete óta, de születésem óta bizonyosan.


Novellák

17

Szlukovényi Beáta

Har-Meggiddó

Har-Meggiddó hegye sötét egyenlő szárú háromszöget vágott ki az ég kristálykékjéből. Az asztal körül most is mintegy százan ültek. Olyan sokan voltak, hogy a távolabb ülők alig-alig láthatták egymást. A rövidlátók vaksin hunyorogtak egymás felé véreres szemeikkel, és sűrűn dörzsölték izzadó homlokukat. Sokszor ültek már együtt a Föld királyai a romboid égbolt alatt Har-Meggiddó hegyénél. Hosszú-hosszú évszázadokkal ezelőtt – senki sem emlékezett már rá pontosan, mikor – Janus próféciált a napról, mely egykor eljő, hogy a Föld királyai megütközzenek az Úrral, minden élő és élettelen hatalmas alkotójával. – A háborút nem lehet halogatni –, mondta egyikük. – Semmit sem lehet halogatni –, mondta másikuk. Száz évente gyűltek itt össze a Föld királyai, és várták, hátha ma eljön Ő is. – Lehet, hogy ma sem jön el –, mondta valaki. Keveset beszéltek. Hajlott, aszott csontvázukat az asztal fölé görbítették, s várták az Ige beteljesülését. Gonosz moszkitók dongták őket körül, néha tétován legyeztek kezükkel vénséges vén arcuk előtt. – …ma se jön el… –, kongták a falak. – Belefáradtam már –, mondta egy aszott öregember tizenhétágú koronája alól. A többiek mind letették már királyi ékszereiket, hisz ördögi hőség volt, s már hosszú-hosszú órák óta várakoztak. Ő sosem vette le a koronáját. Büszkén s izzadva viselte. Kint a tábor kókadtan hallgatott, a katonák a sátraikban szenvedtek a hőségtől és a rovaroktól. – Talán tévedés az egész. – A tömeg felhördült. A király, aki szólt, golyvás nyakát riadtan vállai közé kapta, s szemeit idegesen forgatta sárgás levükben. – Lehet, hogy Janus tévedett… – Ilyen még senki sem mondott közülük az évszázadok alatt. – Nem tévedett –, felelte valaki. Csönd lett. A csönd mindig tapogatózva, alattomosan kúszott be ilyenkor, s laposan elterült a lábuk alatt. Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

18

Szlukovényi Beáta

– Talán a hely rossz, vagy az idő?! – Folytatta a golyvás nyakú. – Lehet, hogy Ő (szinte suttogva mondta ki, lehet, hogy a távolabb ülők nem is hallották) valahol máshol vár ránk… Nem feleltek. Tudós teológusaik és csillagászaik számtalanszor átnézték már a számításokat, meghatározták pontosan a bolygók és a csillagok együttállásait, a Holdtöltéket, a Föld pályáját, a Nap eltűnéseit az ég boltozatáról, a vizek emelkedését és apadását. Nem lehetett benne tévedés. Eljöttek hát újból és újból a Föld királyai a megszabott napokon Har-Meggiddo hegye alá. De Ő sosem jött el, és sosem történt semmi. A seregek estére mindig fáradtak voltak az állandó készenléttől, és csalódottak tétlenségtől. A királyok pedig bent ültek az épület falai között, fújtattak a melegtől, s vártak. Az épület már ezer vagy még több ezer éve állt itt. Senki sem tudta, mikor épült, és ki építtette. Talán az idők kezdetétől fogva itt volt, és örök volt, mint a Pandemonium. A golyvásra most rájött a nehézlégzés vagy valami asztmatikus roham, mint mindig, mikor a Nap elfoglalta trónját pályája zenitjén, s minden erejét megfeszítve rájuk tűzött. A palota falai átforrósodtak, és megteltek moszkitókkal, melyek a déli hőség idején sem bújtak el, hanem tovább kínozták az embereket. Egy teremszolga behívta a golyvás kíséretét, akik levitték a fuldoklót a folyóhoz. Rendszerint csak estére lett jobban. Egy komorképű, bozontos szemöldökű király lustán rányúlt felső testével az asztalra, hogy annak fáradt, évszázados eresztékei megnyikkantak, s hangosan felsóhajtott. – Mindig csak várni! Várni ezer éve, és még újabb ezer évig. Száz éveket várni erre napra, a bolygó és kerengő égitestek titokzatos együttállására… aztán várni itt… Őrá várni… hogy megmérettessünk. És Ő sosem jön el. – Egyszer eljön –, felelte egy fiatalabb, kinek haja és dús szakálla még fekete volt, mint a korom, mely fülledt nyári estéken szállingózik a városok fölött. – Biztosan tudom, hogy egyszer eljön. Megígérte. – Tette még hozzá, a fiatalok rendíthetetlen és töretlen hitével. Néhányan felé pislantottak félig lezárt szemhéjuk alól gúnyosan vagy irigykedőn, hisz bennük már régóta több volt a kétkedés, mint a hit, de senki sem felelt szavaira végül. A délután ingerkedő lassúsággal csobogott el felettük, néha-néha egy hűs fuvallat tévedt be a terembe, mintha már az est enyhületét hozná, aztán újra felizzott a hőség odakint. A táborban többen rosszul lettek. Néhány gyenge szívű és tüdejű katona a halálát lelte a forróság nyomása alatt. Másokat mérges rovarok martak meg, gyilkos váladékot fecskendezve tiszta, égőpiros vérükbe. Komótosan sétált közöttük a halál, és behajtotta járandóságát az elszántak közül. Ők tűrték, iszonyatuknak hangot se adva, csak itt-ott szállt fel egy halk sóhaj, rebbenő ima. Aztán kinyújtózott az est élők és halottak fölé, mint a hűs megváltás. A Föld királyai lassan, méltósággal emelkedtek fel az asztaltól, ahogy királyokhoz illik. Székeiket nem tették be, ruhájukat sem simították le dudorodó farukon és hasukon. Csoszogva elsétáltak gyaloghintóikhoz, s hadvezéreiknek kiadták a parancsot: „Hazatérés!” Halkan, dörmögve, de határozottan beszéltek. Szemükkel búcsút intettek egymásnak, mintha azt mondták volna: „Hát, ma sem jött el. De egyszer eljön. Meglássátok! BiztoKiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

19

Szlukovényi Beáta

san tudom.” S visszavonultak pazar palotáik tágas termeibe, hol árva árnyak susogtak, s kísértett a múlt. Visszavonultak a következő száz évre. A csatatér, ahol annyi vért ivott már a föld a sok ezer év alatt, ezúttal is szomjan maradt. Pedig ádáz csaták folytak itt a messzi múltban, ahogy Zakariás vagy a Bírák hirdették. A királyok elszunnyadtak hintóikban a hosszú hazaúton, s édesen álmodtak, néha felnyögtek, vagy szellentettek. Har-Meggiddó hegye pedig cinikus V-t rajzolt az elboruló homlokú égre.


Novellák

20

Szlukovényi Beáta

Szerelem

Néha már öngyilkosságra is gondolt, de másnap teregetés közben Luca blúzának ujja felcsúszott, és meztelenül hagyta a karját egészen a hónaljáig, apró barna szőrszálai előkunkorodtak, és ez a jelenet mindig meghatotta Simont. Ő csak állt a gangon, a kopár udvaron tűzött a Nap, és Luca teregetett. Az illatos fehér ruhák közül ránevetett, barna arca meggyűrődött, fogai elővillantak. Simon ilyenkor mohón élni vágyott, mint egy gyermek, mint egy szerelmes kamasz. Máskor elfutott, rohant, és nem lelte a világnak azt a pontját, ami elég távol lett volna kedvesétől. Mióta falun voltak Simon rosszkedvű volt s ingerlékeny. Szerda volt, a 90-es évek legszebb őszén. Luca asszony volt, végre, ahogy anyja fogalmazott. A vidéki nászút Luca ötlete volt, és a férfi gyorsan beleegyezett a homályos szobában állva, míg keze izgatottan és izzadtan matatott Luca testén. S most, itt, nem érezte jól magát. Még csak öt napja voltak házasok, hétfőn érkezetek ide, de már mindkettejükben felütötte fejét a megbánás és a kibékíthetetlenség. Már a vonaton, míg a kócos fejű fák között zakatoltak, belopózott közéjük a szótlanság, a makacs hallgatás. Luca régi semmitmondó képeslapokra gondolt minden egyházi ünnepen: Boldog, békés karácsonyt kíván… Áldott húsvéti ünnepeket kíván… és a vacsora- és ebédmeghívásokra minden családi ünnepen. Milyen végtelenül unalmas, gondolta, aztán megsértődött saját igazságtalanságán. Ott álltak az udvaron a futópálya és a mászókák között. Tavasz volt, önzetlen, szép tavasz, a fűzfákat könnyű nyugati szél borzolta, s Luca így szólt: – Hozzámegyek Simonhoz… Még a nyáron… Vidéki nászútra megyünk… Gyorsan beszélt, keményen, pattogva, csak a lényeget. Mintha katonai parancsszavakat mondott volna. És minden olyan egyszerű volt hirtelen, a szél, a tavasz, a házasság, a közelgő nyár, és a válasz: – Hát… Gratulálok! Sok boldogságot, Luca! Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

21

Szlukovényi Beáta

Luca már majdnem megsajnálta, ahogy ott állt mamlaszul az iskolaudvaron, míg a fűzfák belebólogatták kusza ágaikat a játékos szélbe. Aztán csak megfordult, és végigsietett a mászókák között. Karjait összefonta mellén, fejét leszegte, olyan mélyen, hogy álla kulcscsontjának feszült, sietett, ahogy tudott, mielőtt még tényleg megszánná. Kippkopp. Léptei kíméletlenül kopogtak a kövezeten. Az udvaron még néhány napközis unatkozott az épület árnyékának szélcsendjébe húzódva. Luca gyomrát valami feszítette, eddig soha nem érzett módon, és sikítozott benne valami sajnálatféle, de sírni csak akkor tudott, amikor elmaradt az első esedékes ebédmeghívás. Aztán persze sorra elmaradtak a képeslapok: Boldog, békés karácsonyt kíván… Áldott húsvéti ünnepeket kíván… Elképzelte a konyhájukat, a lámpa sárga fényt áraszt szét a szegényes bútorok között, az ablak keskeny, indokolatlanul keskeny, lőrésszerű. A mama a sárgalábú hokedlin ül, karja az asztal lapján, arca a keskeny ablak felé fordul, merő ránc, s színtelen szája most elnyílik: – Soha többé nem akarok hallani róla… A férfi a komód mellett áll, hátát az ajtófélfának veti, fejét hátradönti, és ettől olyan, mintha a plafonnak beszélne. Luca számtalanszor látta már így. – De, Anya, Luca… – Hallgass! – vág közbe nyersen, sipítóan magas hangon az öregasszony. – Anya… – szól a férfi, de még mindig a plafonnak beszél, és kezeit a zsebébe csúsztatja. Az öregasszony keze megrándul az asztalon. A férfi hangosan cappant egyet, előre dől, és sápadt bőrére mértani pontosságú lángkarikákat rajzol a szégyen. Aztán szinte megelevenednek a karikák, és száraz gigája kattogva nyeldekel. – Elhagyott… – mondja a plafonnak. Luca látja a jelenetet. Látja a sarkot is, ahol az öreg ül, és egy szót sem szól. Göcsörtös ujjai a fröccsös pohárra fonódnak, bámul maga elé a megfélemlített, elnyomott emberek dacos szótlanságával. Az öregember sose szól bele semmibe. Hallgat. De hallgatása süketítőbb, mint a beszéd. Simon már rögtön az első nap megcsókolta Lucát. A lány forró testét a bordásfalnak nyomta. Luca anyai bölcsességek mögé menekült, mert nagyon is megkívánta a férfit. A férfi dacossá és keménnyé vált, arcéle szinte eltorzult, ahogy Luca profilból szemlélte. Luca már nem emlékezett rá pontosan, hogy mi történt azon a délutánon. Először az iskolában szeretkeztek, állva, a női WC-ben. Simon csak ezután hívta fel Lucát a lakására. Furcsa, sötét lakás volt, túlzsúfolt, minden berendezési tárgya súlyos, fekete. Luca szinte beleborzongott a látványba. Később, mikor már gyakran aludt Simonnál, megszokta, hogy itt mindig kevés a fény, mert az ablakok egy irodaház tűzfalára néztek, és mert a túl sok tárgy belepréselődött a szobába, és sötétséget árasztott magából. Mindezek ellenére Luca megszerette ezt a lakást, szerette Simon főztjét, a gyertyafényes szeretkezésbe torkolló vacsorákat, az unalmas hétvégi videózásokat, mikor mindketten a képernyő kékes villózására függesztették álmos tekintetüket. Az iskolában a fiatal tanárnők összedugták kócos, szőke, vörös, barna fejüket, és halKiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

22

Szlukovényi Beáta

kan kuncogtak, mint a kamaszlányok, Luca kezéből kicsúszott a zöld telefonkagyló, és a vállára esett. És egy unatkozó vasárnapon, mikor ásítozva, lustán heverésztek Simon széles franciaágyán a kockás takarók és a színes díszpárnák között, Simon megkérte a kezét. Szemét dörzsölve, unatkozva tette fel a kérdést, mintha nem lenne fontos, de Luca tudta, hogy milyen őrjítően és átkozottul fontos ez. Aztán vidékre utaztak, és a vonat kócos fejű fák között zakatolt, s bennük felütötte kis, undok, szürke fejét az unalom. Luca teregetett, és felcsúszott a blúz ujja a karján, fehér, szabályos fogai elő-elővillantak, Simon pedig állt a gangon, és megpróbálta konzerválni magában a boldogság futó, tünékeny érzését. Az esték szépek voltak, Luca forró, illatos testével az ágy fölé hajolt, a falon sárga fényű lámpa égett, és az élet értékes volt, egyszeri, el nem pazarolható. Aztán jöttek a nappalok, a konok, elviselhetetlen unalom, a gang, a kopár udvar, ahol kurtanyakú kacsák totyogtak, és Luca, az erős, életteli Luca, amint olvasott vagy ásítozott a hintaszékben. Simon már néha öngyilkosságra is gondolt, de aztán eszébe jutott, hogy a 90-es évek legszebb őszén járunk, és Lucának szép húsos karja van, és barnán göndörödő szőrzete. A szánalom és a tompa öröm mosolykarikákat hurkolt a szája köré, és valahogy furcsán, a maga módján szerette Lucát. Luca pedig egyre nyugtalanabb lett, ahogy teltek a napok, és Simon arcára rászürkült a fásultság. Szerda volt, barátságos, meleg szerda. Simon hátát a gang oszlopának vetette, feje búbja majdnem a pókhálós boltívig ért. Luca megállt az ajtóban, kerek vállát a félfának támasztotta, húsos karjait összefonta mellé. Szemben álltak egymással, mindkettejük arcán félmosoly, és titkos elégtételt éreztek. Simon igyekezett meggyőzni magát, hogy szereti ezt a lányt, unalomig ismert vonásait szemlélte, de idegenebbnek érezte, mint valaha. Lucára rátört a szomorúság, az a nyugtalan és céltalan szomorúság, ami kislánykorában oly gyakran meglátogatta. – Mi lesz velünk? – kérdezte, és vonásai szétmosódtak a sírás grimaszában. Simon átölelte, és nem felelt. A házassággal véget ért az önzés, a szerelem és a szerelem keresése, és mindez együtt, és még valami, valami megnevezhetetlen. Hiányukat már nem lehetett többé letagadni. És ők még nem tudták, hogy milyen kétségbeejtően kevés választja el őket a boldogságtól. Mert a boldogság nem más, mint a hiány megszeretése, az önzés, a szerelem és a szerelemkeresés hiányának megszeretése, és mindezeké együtt, és a megnevezhetetlen hiányának megszeretése, ennyi és nem több.


Novellák

23

Szlukovényi Beáta

Tükörképek Nyár volt, és az élet színes, apró dolgai játszva peregtek, mint a homokóra hamuszínű szemei az üveg mögött. Minden végtelenül könnyű volt. Könnyű volt az élet. Kápráztató fények úsztak az árnyak közé, míg az emberek az izzásig hevült aszfalton baktattak. Izzadt arcuk vörösen fénylett, amint végigsétáltak az őrjöngően ragyogó téren nyakukat válluk közé kapva, a kövér férfiak nyakán hátul rózsaszín hurkák türemkedtek ki az elszürkült ingnyakból. Az élet olcsó volt, és minden, mindaz, ami most volt, minden teljességgel jelentéktelen volt. Már félelmetesen nem akartam semmit ezektől az emberektől. Céltalan csatangolásaim, a tükörbe, a saját arcomra vetett futó pillantásaim, mind-mind hiábavalóságok voltak csupán, a tünékeny és játszi élet csalóka, véletlenszerű játékai. Felkészültem az utazásra. Elzártam a vízcsapot. Arcom nedvesen fénylett a tükör foncsorozott üveglapján. Minden tagomba bizsergő zsibbadtság áradt, mikor egyesével megmozgattam őket, ahogy a számítógép ellenőrzi meghajtóit indításkor. Még soha ennyi ideig nem néztem magam. Igen, az az ember voltam, aki csak futó, véletlenszerű pillantásokat vet a valódi arcára, s nem hisz a látványnak, hisz eltorzult önképében teljesen máshogy látja magát. Nem én voltam az a pisze, Pinocchio-szerűen felkunkorodó orr, ez a vastag, csipkés száj, ezek a karikás, barnából zöldbe játszó szemek. Felkészültem az utazásra. Látszat-arcom a frottírtörülköző durva redői közé fúrtam. Amikor megmondtam neki, hogy rákos vagyok, magáról kezdett beszélni. Arról, hogy öreg, és hogy meg fog halni. Én fiatal voltam, nagyon fiatal. Hallgattam őt, és talán az arcába kellett volna üvöltenem. Hallgattam őt, és nem üvöltöttem az arcába, hogy „Egyszer, egyetlen egyszer ebben a kurva életben ÉN vagyok fontos és nem te!” Nem üvöltöttem az arcába, melyet lassan halványsárgára színezett az önsajnálat és a félelem. Szeretkezéseinkre gondoltam. Szeretkezéseimre a nőkkel, akiket most egytől egyig, mind gyönyörűnek találtam. Cingárok vagy molettek, mind gyönyörűek. Meghatottan köszöntem meg elmosódó emlékképeimnek mindazt a gyönyört és gyengédséget, mit egykor tőlük kaptam. Szép, könnyű élet! Olyan vagy, mint a sárgás homokszemek, melyek Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

24

Szlukovényi Beáta

tanácstalanul kiperegnek ujjaim közül. A szobám árnyékos volt, és a légkondícionáló berendezés halkan hideget zümmögött a drapp falak közé. A falon kereszt, nem tudom, miért, inkább csak megszokásból, mint vallásos hitből. Nagyanyám kérésére akasztották még gyermek önmagam szobájának falára a szenvedő Jézust, és kínoktól eltorzult arca, megcsavart teste oly gyakran megrémített a hangtalanul betántorgó félhomályban. Egyszer, még kamaszlázadásom távoli, és bizonytalansággal teli éveiben leakasztottam a falról, de megsárgult nyoma ott maradt a tapétán furcsa, érthetetlen hiánnyal és ürességgel kiáltva tele a szobát. Ezen a ponton megtört lázadó akaratom. Emlékszem nagyanyám hideg tekintetére, mikor észrevette, hogy alig egy hét leforgása alatt eltűnt, majd újra a helyére került a szenvedő Krisztus. Nagyanyám szótlan, magas öregasszony volt. Úgy 50 éves korában megállt az öregedésben, és aztán nyomtalanul múltak el felette az évek. Arcát hosszanti ráncok nyújtották oválisra, haja tejfehéren virított vállain. Később kissé kopaszodni kezdett, s orra egyre hegyesebb lett, de ez volt minden változás, amit a romboló idő hanyatló éveiben végbevitt rajta. Szikár, kemény, egyenes asszony volt, csontos testét nem sikerült megtörnie az öregségnek. Nagyapám halála után mindig fekete ruhát hordott, és ez még soványabbá, ösztövérebbé tette hórihorgas alakját. Emlékeimben mindig szótlanul tornyosodik fölém, és ha szól is hozzám csak pár kurta mondatot, hangja pattog, szavai parancsszavak. Egyetlen kedvességet, egyetlen gyengéd gesztust sem őriz róla emlékezetem. Szeretetében azonban sosem kételkedtem. Talán a szenvedő Krisztus miatt, melyet szobám falára akasztott, mindörökre, levehetetlenül felfüggesztette a szögre, mint hajdanán a zsidók. Titkos hit és vigyázás volt ebben a tettben, hogy a grimaszba ránduló arc mindörökké ott őrködjön életem felett. Hálás voltam nagyanyámnak a keresztért, mely most is ott lógott halálom küszöbén, a békét és a megnyugvást árasztotta felém. A küzdés, az élet akarásának utolsó morzsája is kihullott lelkem szitáján, míg az ágy rúgói kínlódva felnyekkentek súlyom alatt. Lábam gyapjúzokniba bújtattam, puhasága és melegsége jólesett, és nem törődtem az esztelen nyárral, mely újabb és újabb forró sóhajtásait lökte be az ablakon, mint a szerelmes aszszony. Minden készen állt már az utazásra. A könyvek és az apró kacatok dobozokban, a ruháim tüntető rendben a vaskos Samsonite bőröndben. Nem töltötték meg teljesen a táskát, mely kulcsra zárva állt az ágy lábánál, csíkos gyapjúszvetterem hanyagul rádobva. Annak az embernek a tanácstalanságával róttam a szobát, aki az utolsó simításokat végzi kész művén, s kétségbeesetten kutat az emlékezetében, mit felejthetett el. Ujjaim céltalanul matattak az ágytakaró ráncai között, kezembe akadt a könyv, amit tegnap lefekvés előtt olvastam. Az Egyiptomi Halottaskönyv. Kimaradt a dobozból, és már nem is fér bele. Itt marad. Mindenmindegy-mozdulattal az éjjeliszekrényre dobtam, fehér fedele vádlón felkunkorodott. Sosem olvasom már végig. A dobástól anyám berámázott képe megtántorodott, s miniatűr keskeny szemében megvillant a beeső fény. Még van idő. Végigdőltem az ágyon, és felvettem a könyvet. A saját arcomra gondoltam, amit az imént a tükörben láttam, és türelmetlen követelőzés tört fel bennem, hogy lássam újra. Régebben figyeltem az embereket, ahogy tükörbe néztek. Figyeltem a nőket, Kiadja az SDP Hungária Kft. • 1119 Budapest, Fehérvári út 46. • Telefon: (1) 482-9002, (30) 214-3886, fax: (1) 482-9009 • e-mail: [email protected] • internet: www.sdp.hu • Minden jog fenntartva!

Novellák

25

Szlukovényi Beáta

amint hiún pózolva, oldalvást, félrebillent fejjel pillantanak magukra, szemük önkéntelenül tágra nyílik, vonásaik elrendeződnek. Láttam, milyennek látják önmagukat, és azt is tudtam, milyenek valójában. Furcsa dolog a tükör. Felcseréli a féltekéket, a jobb arcféltek helyére kerül a bal, a jobb szem helyére a bal szem, a jobb orrcimpa helyére bal orrcimpa, és egy megdöbbentően más arc néz vissza rám a tükörből, de most ez a fordított arc ül a rendes arc helyén, és én nem tudom levenni róla a szemem. Az emberek általában túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a tükörnek. Hamis képéből vélik megismerni önmagukat. De mások tükörképére rá se hederítenek. A nők hosszan nézték magukat fürdőszobám tükrében. Én mögéjük álltam, a tarkójukba fúrtam forró leheletem, s néztem fordított arcukat. Áttetsző bőrük, elkeskenyedő szemük, mind-mind hamis volt. Az én tükörarcomra egy rezgő pillantást se vetettek, de aztán felém fordultak, és immáron valós arcuk meredt rám. Az Egyiptomi Halottaskönyv. A margóra skicceket vetettem, portrékat rajzoltam, melyek soha senkire sem hasonlítottak. „Igazságot hamisságra föl nem cseréltem.” Az Egyiptomi Halottaskönyv. Könnyű, szép élet! Pergő homokszemeid felkarcolták a bőröm. De készen álltam az utazásra. Felkeltem. A kézitáskámba préseltem a könyvet. Kopogtak az ajtón. Az ő kopogása. Felismertem türelmetlen sürgetéséről. Tudtam, ha nem felelek neki, nem fog benyitni. A légkondícionáló zúgott, az élet homokóráján egyre peregtek a szemek. Nem feleltem kopogására. Távolodó léptei a szemrehányás morzéjeleit küldték felém. Látom őt magam előtt. Bőréről már lekopott a nyári napsütés. Megszürkültek vonásai. Régen még beszélgettünk. Beszélgetéseinkből leginkább a döbbent hallgatásokra emlékszem. De már nem is gondoltam rá. Nagyanyám keresztjére gondoltam a falon, az Egyiptomi Halottaskönyvre, az utazásra, a becsomagolt bőröndre, az élet-homokóra pergő szemeire gondoltam, az arcokra a tükörben, majd a magam arca is eszembe jutott, a magam legbensőbb, legigazibb arca, ahogy senki más nem láthatott, csak én láthatom magamat, ha mélyen magamba nézek, mindörökké, Ámen.


Novellák 1 Szlukovényi Beáta. Szlukovényi Beáta. Novellák

Recommend Documents