Nézz az agyadba is egyszer

Nézz az agyadba is egyszer

Tartalomjegyzék A biológiai felfedezések kora .................................................................................................................. 3 Élet a szerves molekulákban ................................................................................................................... 7 A neuron mint informatikai hardver ..................................................................................................... 14 Mózes vagy Darwin?.............................................................................................................................. 25 Dilemma a DNS és a holt-tengeri tekercsek körül................................................................................. 32 Kant – a realitás két oldala .................................................................................................................... 37

A biológiai felfedezések kora A jelenkor átlagemberének illene eligazodnia a reáltudományok, a csillagászat, az atomfizika, a biológia felfedezéseiben, hiszen a tudás mindenki számára hozzáférhetı. Illene ismernie önmaga szervezetét, az élıvilág alaptörvényeit, az élet eredetét stb. Az élet csodája, ami a lét maga, mindannyiunkat lenyőgöz, mégsem foglalja el méltó helyét gondolatainkban. Érdekes kvízmősor lenne egyszer az egyetemes világ csodáiból egy abszolút sorrendet felállítani közönségszavazással. Az univerzum égi objektumai bizonyára elsı helyet kapnának, vagy a Föld a maga bioszférájával, de a legelsı helyet az emberi agynak illenék betölteni, mivel az valóban az univerzum elsı számú csodája. Az emberiség eredetére, az okok tudományos felderítésére mindenki kíváncsi – modern korunkat a naponta elıbukkanó tudományos hírek teszik színesebbé –, mégis gyakori, hogy inkább az alapvetı tudatlanságunk csodáit tartjuk szórakoztatóbbnak, mint a természettudomány fantasztikus felfedezéseit. Mindenki számára a legtermészetesebb dolog, hogy élünk, de a biológiai sejt molekula szintő valósága senkit sem érdekel igazán. Végtére az sem igazán fontos, hogy a gigantikus világegyetemben egyedül vagyunk sajátos Földünkkel. Az élet elıfordulása a galaxisok méreteihez képest rendkívül ritka, szinte kiszámíthatatlan, hol keressük égi társainkat. A tudomány is zavarodottan viselkedik az élet eredetének és lényegének feltárásában. Jómagam az emberi DNS-térkép megfejtését közlı államfıi bejelentések után (Bill Clinton, Tony Blair 2000-ben) jutottam arra az elhatározásra, hogy utánanézek az életrıl alkotott legmodernebb nézeteknek. Különféle biológiai szakírásokban és az orvostudomány neuronokat leíró szakkönyveiben rátaláltam az agy alkatrészeire is, kiemelkedıen az agykéreg, a szürkeállomány idegsejtjeire. És ekkor észre kellett vennem, hogy az agykutatás egy tapodtat sem lépett elıre az emberi lélek megismerése felé. Szeretném most egy egészen más nézıpontból leírni élményeimet, mivel a saját, belsı szubjektumom a kontroll. A többé-kevésbé átfogóan megismert biológiai anyag mentén jutottam el a neuronok molekuláris szintjéig. Éppen ebbıl a megfigyelıállásból sikerült észrevennem, hogy az élet lényegének megértése, és azon belül az agyunk ismerete, nagyon is kiesik az általános mőveltség körébıl, az agykutatás pedig végképp nem érdekel senkit. Nyilván világszemléleti okokból is, mivel a neuronokhoz köthetı szubjektumot sokan a lélek fogalomkörébe sorolják. Tehát nem is olyan egyszerő ez a dolog, az agykutatás is nehezen boldogul hasonló felvetésekkel! Én is csak annyit tettem, hogy belenéztem a szakirodalomba, és csak utána kezdtem a szubjektumomat az agyamhoz méregetni. Az emberi agyvelı az átlagember számára – a maga biológiai valóságában – eleve visszataszító, általában véres, nyálkás hentesáru, belsıség. Vágjunk ketté egy csirkét, és rögtön az jut eszünkbe, hogy az élet fizikális megjelenése csak kívülrıl szép; a bırben, a csontban, a húsban és azok sejtjeiben egyáltalán nem látható semmiféle csoda, pedig az élet valósága bújik meg az apró szövetalkatrészek világában. A felboncolt test egyébként csak annyiban gusztusos, hogy meg lehet enni. Az állati szerveket, „alkatrészeket” – gyermekkori disznótorokban való részvétel okán – akkoriban csodálatos valaminek tekintettem. Ez azonban csak gyermekkori ámulat volt ahhoz képest, amikor a sejtek szerkezetérıl kezdtem olvasni. Legnagyobb meglepetést a dezoxiribonukleinsav molekulafüzére okozta, mivel

megtudtam, hogy szabályos jelrendszert testesít meg – valamiféle írást. E felfedezésem után elsı ötletemként az idegsejtek informatikai lehetıségét fogalmaztam meg, és a DNS-t quadrális (négy számjegyő) szoftvernek neveztem. Ezután úgy néztem a neuronra, mint egyféle bioinformatikai hardverre. Ahhoz, hogy az olvasó beleképzelje magát a szándékaimba, megpróbálom a témát a helyére tenni. Való igaz, hogy tulajdonképpen a DNS-kód informatikai jellege miatt fogtam a regényem írásához is, mert ezt a kivételesen egyedi molekulaalakzatot az agykutatásban összefüggésbe lehetett hozni az emberi szellemmel. A hárommilliárd betőbıl álló halmaz olyan hatalmas „szöveg”, hogy talán az agymőködés leírása is szerepel benne valamelyik oldalon – gondoltam én, naivul. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a lényeg felgöngyölítéséhez sokkal messzebbrıl kell indulni. Például a lét, az univerzum térbeli helyretételével; a csillagászati összehasonlításokkal, az élet színterének körülményeivel. Kérdés ugyanis: honnan származtatható a DNS? A Föld elképzelhetetlenül kis térszelete a világnak, még akkor is, ha én, balga, összehasonlításként egyáltalán fel tudnám fogni egy galaxis méretét. Nagy ívő gondolatként tettem egy őrutazást, s bedobván elvonatkoztató-képességemet és némi csillagászati ismeretemet, megkíséreltem a földi bioszférát messzirıl vagy inkább földön kívüli térbıl szemlélni. Azért tettem ezt, mert a transzcendenssel szemben evilági koordinátákat kívántam alkalmazni. Érzékenyebb olvasómmal itt közölném, hogy az általam leírtak egyedi, de annál szilárdabb meggyızıdésbıl fakadnak: mondjuk a mőszaki végzettségembıl, az elmúlt rendszer ateista környezetébıl, amin hamar túltettem magam, és azt mondtam: hát legyen Isten. Sokan feltették már a kérdést elıttem: van vagy nincs? Elırebocsátom, hogy én csak a mindentudó Istenben hiszek, mivel az ember hiába iparkodik, İt tudásban felérni lehetetlen. A teljesség megértéséhez eddig még közel sem engedett senkit! Mégis kegyes az Úr, elnézte nekünk a „titkokba” való bepillantást. A mindentudás „tiltott fa” maradt ugyan, de adatott számunkra a tudomány és a fantázia. Életem során eszembe sem jutott tudományos munkát végezni, pedig a kutatók iránt érzett tiszteletem mindig mély volt. Ezen írásomban mégis fricskázni fogom a tudósokat is, például azzal, hogy egyes hasonló dilemmával küszködı matematikusok megpróbálták kiszámítani, mekkora esély van az élet kialakulásához, mondjuk a tejútrendszerben. Felfoghatatlanul piciny számot hoztak ki. Nohát ez is nevetséges volt számomra: mi a fenét számolgatnak ezek? Igazán azt szeretnénk, hogy a közelünkben is találjunk egy „élı” bolygót! Milyen jó lenne, ha civilizált lényekkel a fedélzetén lenne egy társbolygónk, ami hasznos információkat sugározna felénk. A statisztikai számításokat figyelembe véve azonban úgy tőnik számomra, hogy sem az anyagnak, sem az Istennek nem lehet általános törekvése az élet kifejlesztése. A Naprendszer többi bolygói például kegyetlenek az élethez, persze nem tudjuk, hogy azok is voltak vagy csak azzá lettek. Bizonyisten csupán a csodálatos Földön teremtıdtek meg stabilan a szükséges fizikokémiai feltételek. A földön kívüli élet megtalálásához több tíz vagy száz fényévnyi messzeségbe kellene eljutni, ami már akkora távolság, hogy még a képzelet szárnyán is nehéz megtenni. Erre mindössze egy fényévnyicskét repítem ki magam a hozzánk legközelebb esı csillag, a Proxima Centauri irányába. Megjegyzem: ez is 9,45 ezermilliárd kilométer lenne. Na de mit is láthatnék onnan

visszatekintve a Földre? Igencsak meglepıdnék, tisztelt Olvasó, ugyanis csak apró fénypontokat látnék minden irányban, sehol egy fényözönös gömböcske, mint a Napocska is, ami onnan csak egy pislákoló csillagnak látszana. A fizikai körülményeket nem nehéz elképzelni: abszolút nulla fok (–273 °C körüli hımérséklet), teljes a sötétség, tehát a napelemek is leállnának. Energiát nem nyerhetnénk már, sem vizet, sem levegıt, körös-körül mindenütt a puszta semmi. Ráadásul meg sem közelíteném a Centaurit, hiszen 4,1 fényévre van tılünk. Innen nézvést a Föld pedig egyszerően a sőrő feketeségbe veszne. Hát ilyen lenne az utazás az univerzumban – gondoltam letörten. A csillagközi térben az emberiség számára semmi reménykeltı nincsen; ide még az Úr keze sem ér el. Különös lény az ember, hiszen képes felfogni ezen fantasztikus távolságok birodalmát. Egyszer talán valaki azt is felfedezi, mire gondolt Isten, amikor ilyen nagy léptekkel mérte a világot. Az emberiség világőrbe hatoló készsége napirenden van, csakhogy közben megfeledkezünk önmagunkról, arról, hogy emberbıl vagyunk, a testünket biológiai sejtek milliárdjai alkotják. Az élet és a lélek problematikája is egyféle tudomány, csakhogy a lényeg itt már kettıs értelmő: képzeletbeli őrutazásom ugyanis rádöbbentett az életjelenség univerzális kivételezettségére, ami inkább isteni csodához mérhetı. Arra figyelmeztetnék hát mindenkit, hogy önérdekbıl, felelıtlenségbıl nem kellene tönkretenni bolygónk kivételes bioszféráját, mert messze-távol nincs más lehetıség: itt „élnünk, halnunk kell”. Ne tegyünk úgy, mintha innen könnyedén át lehetne telepedni egy másik bolygóra. A fenti adatok azt mutatják, hogy az őr felé vezetı kiutak az ember számára nagyon sokáig bejárhatatlanok maradnak. Egy gondolatbeli utazás is elég ahhoz, hogy belássuk: egy fényévvel távolabb a Nap már nem melegít, a Föld elvész a gigantikus tejútrendszerben. Nos, ezek után el tud ön képzelni, kedves Olvasóm, egymilliárd fényévnyi távolságot? Én a magam szerény fantáziájával úgy látom, hogy az ember sohasem fog tudni beavatkozni az univerzum roppant mérető valóságába. Amit képzeletben megtettem, az is csak „fél lépésnek” tekinthetı (Bocsánat, Mr. Neil Armstrong). Még rádióhullámokon is nehéz lenne valakivel találkozni az égen, hogyan fogjuk hát megtalálni feltételezett földön kívüli társainkat? Nem hiszem, hogy ez antenna kérdése lenne. Számomra úgy tőnik, elıbb tisztázni kellene az emberiség helyét itt a Földön. Itt helyben és azonnal kellene rendet teremteni, amíg nem késı! Egyszóval nagyobb tisztelettel kellene lennünk Földünk iránt. Bevallom, a pesszimizmusomat az okozza, hogy képtelen vagyok csillagász szemmel látni a teret és az idıt, fıleg mióta Einstein csavart egyet rajta. Sokkal könnyebb dolgom van a mikrokozmosszal, ahol a legkisebb alakzatoknak is van valami megfogható modelljük, például atomokból összerakva. Nekem sokkal nehezebb volt elképzelnem az ısrobbanást, ami 13,7 milliárd évvel ezelıtt következett be, mint egy hiszékeny kisdiáknak. A sasszemő csillagászok meg már ellátnak 13,4 milliárd fényév távolságra, tehát csak háromszázmillió fényév választja el a tudományt a végsı eredet fizikai észlelésétıl. Ráadásul megfejtették a robbanás elsı másodpercének történéseit, kivéve az induló tizedmásodpercet. Ezen még Einstein is mosolyog a sírjában. Persze a tudomány „túlzásaival” meg lehetne barátkozni, meg is lehetne érteni, ha mindenkiben ösztönösen benne lenne az önismereti tényezı. A csillagászok önkritikusan annyit mondanának: bocs, csak papíron igaz az egész, ez csak matematika. A tudomány

hiányosságait kifoltozzuk fantáziával. A nagyvonalú csillagászati térbe tehát bele kell kalkulálni az észbeli korlátokat. Az ember, az, kérem, szellemi mőveleteket képes végezni – a maga módján –, de az agyberendezése korlátaival sem a vallás, sem a tudomány nincsen ám tisztában. Hurrá, egyszerő az élet! Gondolat és érzelem, test és lélek, no meg biológia. Éppen a biológiáról szeretnék hát a következıkben beszélni, persze, a magam laikus módján. Abból a szerény tudományos szakanyagból kiindulva, amelyet megismertem. Az elmúlt kétszáz év alatt rengeteg ismeret győlt össze, amit a megszállott életkutatók, az orvosok, állat és növénytermesztık fedeztek fel. Késıbb az agykutatókról is írni fogok, akik hozzáfogtak az emberi elme feltárásához. S végül bemutatnám azokat a mikrobiológusokat is, akik belelátnak a neuronok belsejébe. Pici mérető világ ez, kérem, nekem is meghökkentı fordulatot kellett tennem a méretek változása miatt. A világ, bizony, nem csak kifelé végtelen, hanem befelé is, egészen a nulla méterig, a semmiig. Az élet, a sejt a maga objektumaival, törvényszerőségével ebben a mikrokozmoszban leledzik. A nanomérető, élı molekulák fantasztikusan megszerkesztett valamik! Ha belenézünk egy szupermikroszkópba, ma már a szemünk elıtt is feltárul a molekuláris környezet, csodálatos fehérjék és nukleotidok (géneredető molekula) bukkannak elénk. Számomra mind között a legkedvesebb élı objektum a spirálvonalban felfőzött DNS szalag. Az, bizony, magában hordozza az élet lényegét! Amikor erre rájöttem, átestem a ló túlsó oldalára, és a neuronokat felépítı és mőködtetı géneket behelyettesítettem a komputertechnikába. Azt gondoltam: agyunk komputerjellege – memóriával, processzorral, perifériákkal – egyszer úgyis feltárul a tudomány elıtt. Szerettem volna bebizonyítani, hogy a DNS-molekulalánc egy bitjellegő kódanyag. De mivel nem láttam tisztán az élet eme molekulákból álló „szellemi hordozójának” valóságában sem, maradt az egyszerőbb megoldás: bekalkulálni a megismerhetetlen szellemi erıket. Nem lennék igazságos, ha nem úgy vezetném fel ezt a dilemmát, ahogy a jó öreg Darwin is az evolúciót. Az ı nyomában próbálom majd végigjárni az élet négymilliárd éves történetét az egysejtőek keletkezésétıl az emberig. Tisztelettel elismervén persze a tárgyban domináns, de merıben ellentétes véleményeket is.

Élet a szerves molekulákban Mindenki látott már olyan sémát, amely a földtörténeti korszakokat óramutatóval ábrázolja. Az élet molekuláris keletkezése, vagyis a DNS beépülése, bizonyos fehérje-alakzatokba a képzeletbeli óra szerint rendkívül hosszú idıt vett igénybe: tizenöt percet számítok az élettelenbıl az életbe való átmenetelésre. Hát ez nem nevezhetı teremtési aktusnak. Utána még milliárd évek kellettek ahhoz, hogy az elsı egysejtőek (például az ısbaktériumok, növényi mikroorganizmusok) megszülessenek. Valószínő, ekkor tökéletesedett a sejtvezérlés, mégpedig a genomban (sejtmag) foglalt kémiatechnológia által. A mai értelemben vett teljes bioszféra viszont az egysejtőek után már alig néhány százmillió év alatt teljesedett ki égen, földön s legelıször a vízben. Nos, az eddigiekkel semmi újat és meglepıt nem mondtam, mégis van egy kis hamisság az egészben. Az elején tettem egy képzeletbeli őrutazást, amikor azt mondtam, nézzük meg az életet idıben és térben, és egy fényévnyi távolságból arra a következtetésre jutottam, hogy az élet egyszerően gondolat, érzelem és persze valami más is. Több összeférhetetlen fogalmat kevertem itt egybe: anyag és szellem, lélek és test – és a kétféle realitás közötti nagy választóvonal sehol! Arra sem tudtam válaszolni, miféle szellemi kölcsönhatás, evolúciós hajtóerı, vezérlıelv kellett az élet keletkezéséhez. Az evolúciós lépcsık sem jöhettek csak úgy maguktól; bár a fokozat szembeötlı, hiszen elıbb az egysejtőek jöttek, majd a férgek a maguk bélcsíraprimitívségében, aztán jöttek a tücskök-bogarak, a növényi alakzatok, a gerincesek, a fıemlısök és végül egy gondolkodó lény is elıkerült. Most e végletekig leegyszerősített felsoroláshoz csak annyit tudok még hozzádadogni, hogy az evolúció nagyon lassú, felfoghatatlanul aprólékos folyamat, és bármilyen „kölcsönhatás” is hozta létre az életet – éppen a Földön –, az közömbös lehetett a transzcendens szellemmel szemben és a mi kitörölhetetlen istenhitünk iránt. Hát ezért lettek számomra fontosak az élı sejten belüli, betősorrendbe rakott nukleotidok (ribonukleinsav alapú molekulák), hiszen azok teremtı üzenetet hordoznak magukban. A génállomány nem más, mint egy speciális szerves molekulasor, melynek egyetlen különlegessége, hogy kétféle állapotban leledzik: élı és élettelen. Ezt a dilemmát a virológia tudománya kutatta legmélyebben, ugyanis a vírus mikroszkóp alatt nem más, mint egy szép, fehérjeburokba ágyazott, mozdulatlan ribonukleinsav molekulafüzér (RNS-kód). Fertızı információ – mondják az orvosok –, én meg szaporító technológiának neveztem, mivel csak akkor tekinthetı élılénynek, ha bekerül a gazdaszervezetbe és megbolondítja a plazmában folyó termelést, amennyiben önmagát kezdi legyártatni. Mi hát az élet? Hogyan lesz élıvé egy szerves molekula a vírusban? Az élı mikrokozmosz a kimeríthetetlen felfedezések lehetıségeinek országa, ahol régtıl fogva minden fel van találva, mégsem értjük igazán. Közelítvén a sejtmaghoz, ahol ezt a fantasztikus írást megtalálták, tegyük túl magunkat az „anyag vagy szellem” dilemmán, induljunk ki abból az egyszerő alapvetésbıl, hogy az élet nem valami transzcendens titok. A leírás ott van a sejt belsejében – egyelıre csak a fehérjetermelés technológiai szavait értjük belıle –, de ott sejtjük az élet, a lét végsı okságát is. A bökkenı az, hogy nem tudjuk, milyen természető anyaggal állunk szemben? Van-é

benne szellemi erı? Benne van-é az Isten lelke, vagy esetleg földön kívüliek szállították a Földre? Az „Isten sem tudja”, hogy van ez!

Tegyük hát nagyító alá ezt a különös, csavart létra formájú molekulaláncot. Lássuk, miféle anyaggal állunk szemben! Vessünk egy pillantást a XXI. században már közismert molekulaszerkezetre! A létrafok-párokon jobbról, balról négyféle dezoxiribonukelinsav-molekula helyezkedik el. Betőkkel jelölve: a, c, g, t, vagyis adenin, citozin, guanin, timin. Hat szénatomból álló, cukor alapú, stabil molekulák ezek, négyféle dezoxiribonukleinsavvariáció. A bető formája sohasem változik, csak a sorrend; legyen az egysejtő, növény, állat vagy ember leírása. Egy génbıl a képen csupán néhány nanométeres szakaszt látunk. Egyébként a teljes emberi génállomány kb. három-három és fél milliárd betőbıl áll, ami 46 kromoszómába van csomagolva, és körülbelül két méter hosszú. A betők közötti pontokkal jelzett kapcsoló fehérje a középvonal mentén sejtosztódáskor kettéválik, a DNS-létra mindkét szára az ellenkezı szár betőivel egészítıdik ki, az „írás” megduplázódik. Az emberi génállomány 46 kromoszómájában egyes könyvek szerint 35, mások szerint 80 ezer gént találunk. A gén speciális DNS szekvencia, ami egy-egy mondatnak felel meg. A kérdés csak az, hogyan keletkezett mindez. Miért éppen ez a négy szerves molekula: a, c, g, t volt alkalmas az élet ábécéjéhez? A tudományos találékonyságot követve – az én sajátos parasztlogikámmal – erre a kérdésre igyekszem a következıkben válaszolni. „Aszongyák”, az élet hajnalán, három-négymilliárd évvel ezelıtt, az ásványi anyagokban dús tengerek felett széndioxid, nitrogéngáz és vízgız áramlott… de régen vót! A tengerek vulkánoktól fortyogó vizében megjelentek az elsı szén- és hidrogénalapú szerves molekulák. Heves elektronkisülések világították meg az eget; a gyakori viharok következtében, a nitrogén is beépült egy speciális molekulába, amino-csoporttá vált (NH2), a széndioxid és a vízpára pedig karboxil csoporttá (COOH) állt össze. Aminosavas esı hullott a tengerekbe. Ott aztán az aminosavak – rejtélyes körülmények között – nagy molekulákká, fehérjékké polimerizálódtak. Közben megjelent egy különös ribóz (cukor alapú molekula)-katalizátor, és beépült a fehérjékbe! A korábbi aminosavas molekulahalmaz ettıl kezdve fehérjegyártó organellumnak tekintendı: megszületett az elsı, életjelet mutató szerves anyag! E

földtörténeti folyamat feltételezése azért fontos, mivel a DNS kód az egyetlen anyag a világon, amelybe teremtı, alkotó képesség van beillesztve; a fehérjék „ésszerő” variálásával keletkezett a késıbbi, tökéletes, élı sejt. Ugye, milyen egyszerő az egész? A DNS ugyanis nemcsak katalizátor, nem csupán kémiai reakciók fogalmazódnak meg benne, hanem a létezés feltétele, az élet törvényszerősége. A bioszféra tervével állunk szemben; a DNS-ben foglaltak szerint az élettelen anyag átalakul, átmegy élı organizmusba. Úgy ám! Mese, mese, meskete – mondhatná az olvasó, az élet keletkezése oly rég vót, hogy tán igaz se vót. Az Isten keze vót! Ujjával rábökött a Földre, egy kicsi pontocskára az İ „bazi nagy univerzumában”: legyen itt élet! Ez történt négymilliárd évvel ezelıtt, nem én találtam ki, tudós bizonyítékok vannak ám reá! A továbbiakban inkább az életmőködés konkrét tényeirıl beszélnék hát, kedves, türelmes Olvasóm, ugyanis keletkezett egy új tudományág, amit géntechnológiának nevezünk. Itt már bıven találtam válaszokat az életjelenségekre. Biológiai alapfelfedezésnek tekintendı például az a tény, hogy amíg az élettelen anyag vakon követi a fizikai, kémiai kölcsönhatásokat, addig a DNS-alapú, sejtépítı katalizátor csak a saját, speciális kémiáját építgeti. Az élet kémiája tehát egy ponton elüt az élettelentıl, és ezzel más létminıséget képvisel. De hát mi az átmenet, mi az a pont, amikor megteremtıdtünk, és egyáltalán hol keressük? Az örökítı anyag kémcsıbe győjtve ronda nyúlós képzıdmény, semmi macskás játék, a fonálgombolyagot talán látni, s amíg a fehérjék ezerféle alakot öltenek magukra, addig az örökítı anyag egy ipari szabályosságú „táviratszalag”. A DNS-t éppen a szürke technikai megjelenés emelte ki a sejtalkatrészek változatos rengetegébıl. A DNS csupán azért érdekes, mert az a, c, g, t molekulák egymás utáni sorrendje életbevágó. Az összes faj génállományát együtt vizsgálva megannyi „natív szöveg” tárul elénk, rengeteg azonos fejezettel. Így együtt az összes faj génállományát a teremtés könyvének nevezném! Egyébként ismerem ám a Bibliát is, ahogy azt Mózes a valódi Teremtés könyvében leírta: „az ötödik napon mondá Isten: hozzon elı a Föld élılényt, faja szerint; lábasjószágot, csúszómászót, halat és szárazföldi vadat”. Jó nézni az istenadta élılényeket, némelyeknek szemük is van, az evolúció meg csak mese habbal. Én is inkább Ádámmal és Évával kezdhettem volna a mondanivalómat, nem a tejútrendszerrel meg a Földdel meg a fortyogó tengerekkel. Mennyivel szebb a mózesi kép ligetekkel, patakokkal, halakkal, madarakkal, erdıkkel és vadakkal! Ha valaki ad is a tudományos mőveltségére, kénytelen belátni, hogy társaságban nem állhat elı a szerves molekuláival. Hiába tanulunk hát a szöveteinket felépítı fehérjemolekulákról, zsírokról, cukrokról, szénhidrátokról – társaságban kevésbé érdekesek szegénykék. Bezzeg odafigyelünk, ha a hasunkról van szó, akkor a szerves molekulák egyszerre cukifalatokká válnak, éppen azért, mivel ehetıek, jóízőek. Vannak persze még olyan fontos anyagok – mint az oxigén –, amitıl a vérünk piroslik. Az átlagember és a kimővelt ember azonban még ennyit sem akar tudni a biológiáról. Remélem, azért mindenki tudja, mirıl van szó: a gén fogalma mára ott szerepel a hétköznapi beszédünkben. Minap láttam a TV-ben egy óvodai közvetítést, amiben egy hároméves kislány azt mondta Down-kóros társának, hogy: „Pirike, te ugye génhibás vagy?”. Meg kell

barátkoznunk tehát bizonyos szakkifejezésekkel – mondom én még mindig abban a reményben, hogy senkit sem álmosítok el a végletekig. Az elején azon keseregtem – amikor leültem a számítógép mellé –, hogy agyunk szerkezetérıl beszélni felesleges, mivel olyan bonyolult organizmus ez, amire végképp nem kíváncsi senki. Az a mérhetetlen nagy tudományos anyag, ami a neuron mőködéssel kapcsolatos, szinte felbecsülhetetlen terjedelmő. Na de az élı szerves molekulák világa tele van ám ötletekkel, némelyek egymásba kapaszkodnak, másznak, forognak, összehúzódnak és kirugóznak, mások az idegsejtekben információkat hordoznak. Ma már utánozzuk is azokat a fránya, szénatomokból variálódott szerkezeteket ott a sejtjeinkben: például olyan szén bázisú nanohengereket gyártunk, melyek csapágyakat, forgókerekeket utánoznak. Ám hogy mitıl forognak a nanokerekek? Talán élnek?! A szerves molekulák is folyton mozognak, élnek, és kész! De hogyan képesek gondolkodni? „Nézz az agyadba is egyszer!” – adtam ki a jelszót, remélve, hogy az olvasómnak is könnyebb lesz eligazodni ezután a tudományok útvesztıiben! A tudományos ismertetıkben is elıfordulnak szerencsés kópiák a látásról, hallásról, szaglásról, de ezekben elsikkad a lényeg! Mi az a látás? Anyag vagy a lélek tükre, szellemi realitás vagy idegrendszeri trükk? Az érzékszervekbıl jövı ingerek egyszerre csak átalakulnak képpé, hanggá, szaggá… hát ez nem is olyan egyszerő. A nagybetős ÉLET önmagában is felveti a megismerhetetlenség gondolatát. Jómagam is akkor éreztem az elsı kudarcot, amikor megpróbáltam elrendezni az elmúlt száz év nagy biológiai felfedezéseit. Kutakodásaim közben mindig akkor érzem magam közelebb az igazsághoz, ha azt mondom magamban: az élet számunkra ismeretlen „szellemi kölcsönhatásokat” valósít meg, tehát túlmutat az egzakt tudományokon. Az élet megteremtıdött, akár evolúciósan, akár Isten által. A Föld kezdeti, geológiai környezete – ahová az elsı, apró lények születtek – kegyetlen volt és szélsıségesen változékony; az életnek valahogyan ki kellett térni a geofizikai hatások elıl, tehát magától kellett mozogni. Az ısbaktériumok éppen önálló energiájuk révén tehették ezt! Az energia mozgáskészséget jelentett! A dolog így már egyszerőbbnek tőnik: az elsı egysejtőek el tudtak menekülni a veszélyes környezetbıl! Mozgás nélkül nincs élet – mondja a közhely. Él az, aki eleven – mondja a költı. Belsı energia, szemben a külsı erıtérrel! – mondom én; és ehhez mindjárt hozzátehetjük a második biológiai fıtételt: szaporodni kell! Tudvalévı, hogy minden egysejtő organizmus jól körülírható, osztódó génekkel (onkogén) rendelkezik, ami által az élet mindörökre folyamatossá vált. Az élettelennel való szembenállás lényege tehát az önálló energia és a szaporodás! Kezdetben kétféle energiaforrást használtak az egysejtőek: leginkább a mitokondriálist (az oxigénes lassú égést felhasználó erımővecske) és a fotoszintézisest (a napfényt átalakító, energiagyártó kloropasztisz, zöld sejttestecske). Nahát elkezdıdött az oxigéntermelés a Földön, és ezzel beindult a nagy biológiai átalakulás. Milliárd tonnákban sem kifejezhetı tömegő növényi egysejtő kellett a 18%-nyi oxigénhez, ami manapság a levegıben van. Az egysejtőekbıl származó kıolajkészlet pedig kimeríthetetlennek tőnik, s az élı szervesanyag-tömeggyártás hihetetlenül nagy ötletét kell észrevegyük a biológiai létezés elsı hárommilliárd évében. A szerves molekulák evolúciós életútja azonban bizonyos osztályozásra kényszerített engem, mivel a sejtben betöltött szerepük szerint egyes molekulatípusok között lényeges eltéréseket

fedeztem fel. A két fıcsoportot mindenki ismeri: az aminosav alapú fehérjéket és a ribonukleinsav alapú nukleotidokat (általában ezek gének vagy génmásolatok). Vannak közöttük lényegesek és elhanyagolhatók, vannak munkások és mérnökök, de mindenképp tudnak valamit, ami által élı anyagnak tekintjük ıket. Az életet megvalósító csírasejtekben egyértelmően a DNS viszi a fıszerepet, aminek az a tény is elsıbbséget biztosít, hogy a megtermékenyülés után a petesejtben minden más szerves molekula elenyészik, csak a géneket hordozó kromoszómák maradnak meg stabilan. Az ókori bölcsek négy fı elemre bontották a matériát: a tőz, a víz, a föld és a levegı anyagára. Ezen fıelemeknek is volt persze szellemi aspektusuk, de a matéria filozófiai kategóriája sohasem kerekedett a szellemkategória fölé. Én most megkockáztatom felülírni a szellemrıl alkotott eddigi elképzelést, és azt mondom: a nukleotid szerves molekula az élet szellemi hordozója. Az agyunk építımesterei is benne vannak ám a génállományban. Képzelje, kedves Olvasóm, a tudománynak erre a kérdésre molekulárisan kimutatott bizonyítékai vannak: a velıcsı kiszélesedik, elıbb három, majd öt dudor szaporodik fel a fejrésznél, s belılük lesz az emberi agy. Minden mozzanatot gének vezényelnek le. Már a magzati fejlıdés is világszemléleti nézıpont kérdése, valóban az élet teljes története ismétlıdik minden emberi kezdemény fejlıdésében vagy a hasonlóságok megtévesztık – pl. az emberi magzatnak nincs farka, csak a gerinc nyúlik le mélyebben –, de ha tagadom az evolúciót, eltussolom a lényeget, az élet születésének misztériumát. Az evolúció kérdése mára végletes vitákhoz vezetett, a teológiai ellenvetések sem csitulnak, és mindig akadnak tanult, kimővelt koponyák, akik aláírnak mindenféle fércmunkát az evolúciós eredet cáfolatáról, elferdítésérıl. Bizonyos iskolákból kitiltják a darwinizmust! A származástan, az evolúciós elmélet népszerősége egyébként is csekély, a televízióban látni néha az emberi ısfajok ábrázolását, furcsa, ringatózó mozgást találtak ki elıdeink számára: majmos, szırös karakterek; ısemberek; görbe háttal, lomha testtartással – micsoda ellentét Isten teremtményeivel szemben, akik ugyebár szép pár voltak: Ádám és Éva. Meggyızıdésem, hogy az ember már a kezdetben is egyenes hátú, élénk vadállat lehetett: fürge, leleményes, gyors mozgású, vicsorgó és különös, rikácsoló hangokat kiadó harcos. Emberi mivoltunk kialakulásának kezdetét azonban továbbra is homály fedi, csak annyit tudunk, hogy az agyunk – különösen a kéregállomány – minden állatét felülmúló terjedelemre tett szert. Azt mondjuk, a nagyagy, a szürkeállomány tölti ki az emberi koponyát. Az ember agya a legnagyobb az „állatvilágban”. A csimpánzé – mint a legfejlettebb fıemlısé – háromszor kisebb felülető. Lám, a felfedezések korában élünk; a tudománynak köszönhetıen hatalmas ismeret áll rendelkezésünkre, melyet régészeti leletek igazolnak (lásd a pithecanthropus erectus több millió éves koponyacsontjait). Engem azonban leginkább az érdekelt, hogy is állunk a legújabb kori emberi koponyával, és hogyan lett az, ami benne van? Az agykutatás az emberi elme feltárásában hosszú utat tett meg, ám egyre messzebb került a szellemtudományok magaslataitól. A lélek természettudományos vizsgálata gyermekcipıben jár. Nehezen jön el az idı, amikor az emberiség legalább megfontolja azt a feltevést, hogy a „lélek helye” kizárólag és visszavonhatatlanul a koponyán belül van.

Ugyanakkor az agyvelı elılépett a legkényesebb és egyben a legfontosabb szervünkké. Az 1300 g-os, különös formájú, bonyolult szerkezető organizmus az orvostudomány hátsó udvarából mára elılépett a világosságra. Az agykéregbıl sugárzik elı az emberi elme – vallják sokan. Egyszer talán, a távoli jövıben valaki eljut a lélek valódi házába is, és beszámol az élményeirıl.

Ne fussunk azonban a dolgok elébe, nézzük meg elıbb, mit mond errıl a Biblia! Úgy is mondhatnám – agyunknak az Isten asztalán van a helye! A hívı barátaim közül valaki rákérdezhetne az Úristenre, az Övé vajon milyen. Isten agya nyilván különb, mint a miénk. A mellékelt ábrán láthatjuk agyunkat az Isten asztalán. A Teremtı nyilván tudja, milyen szerves molekulákat helyezett el az elıtte fekvı, kalácsszerően fonott szervbe! Az élı szerves molekulákból a tudomány sokat felfedezett már; van rá remény, hogy megtaláljuk az agyunk szempontjából leglényegesebbeket is. Írásom elején felvetettem azt a lehetıséget, hogy a lelkem dolgaira fiziológiai magyarázatokat keressek. Abbéli lelkesedésemben tettem, hogy egyre többet megtudtam a sejtélettanról, azon belül pedig a neuronról. Most is csak azért lenne szükségem az Úr véleményére, mert a szent írások alig beszélnek az emberi testrıl. Mózes szerint agyagból lett gyúrva. Kérem, higgye el, kedves Olvasóm, tisztelettel és jó szándékkal fordulnék Istenhez, csak azt kérdezném Tıle: hogyan rakta össze szerves molekulákból az agyamat. Fejtegetésem alapján úgy tőnhet a kedves Olvasóm számára, hogy az evolúció nem volt más, mint Isten mérnöki fejlesztımunkája. Mielıtt azonban valaki felszisszenne, tegyük fel egyszerőbben a kérdést: miféle mérnököt alkalmazott a Teremtı Szellem? Nos a fımérnök úrnak is volt gyermekkora, amikor egyáltalán nem mutatott zsenialitást, sıt inkább szertelen nebulónak tőnhetett, szerves molekulákkal játszadozott egy homokozóban. Összegyúrta és szétrombolta ıket, és egyszerre csak felkiáltott: nicsak, ez a gömböcske magától mozog! Második kérdésem az lenne az Úrhoz: valóban mitıl kezdett mozogni az elsı szerves molekula-halmaz, hogyan jött rá az Úr a DNS-trükkre, vagyis miért kellett a teremtményeibe sejtmőködést leíró DNS-cetliket dugdosni? Nyilván a teremtı Isten meg akarta tréfálni a homokozó gyermeket, és ficánkoló gén-molekulákat is belecsempészett a kezébe. Hát bizony, ez az ontológiai fogas kérdés folyton elıbukkan, kedves Barátom! Tulajdonképpen mindegy is, hogyan kezdett mozogni az a fránya baktérium, hogyan növesztett evezıszerő csillókat, melyek forgólapátként vitték a testét. Véletlenül vagy

kitervelten? Annyi bizonyos, hogy az élet keletkezésekor sokkal nagyobb fordulat következett be, mint egy csillag létrejöttekor. Bizarr ötletként jött létre a bioszféra, és e teremtési mozzanatot úgy jellemezhetném, hogy a biológiai véletlenek összjátéka olyan szerves molekulákat katalizált, amelyek egyedi természettörvények hatására élılényként jelentek meg a földön.

A neuron mint informatikai hardver Az agymőködés iránti érdeklıdés a XIX. századi elmegyógyászattal kezdıdött, amikor is már elkülönítve, kórházakban kezelték az elmebetegeket, voltak laboratóriumi eszközök, mikroszkóp, stb. Az agyvelı boncolása ezúttal elkerülhetetlennek bizonyult, lassan kibontakozott az egész emberi agy anatómiája. Meglepetésre az elmebetegségben elhunyt páciensek agyában alig találtak elváltozást a normálishoz képest. Különösen a legsúlyosabbnak tekintett skizofréniában szenvedık agyát találták épségben. Sokkal több elváltozást fedeztek fel az érzékelésükben és mozgásukban is károsodott elhunytaknál, hasonlóan a beszédhibás betegeknél. Igen korán felfedezték a beszéddel kapcsolatos kéregmezıket (Broca és Werniecke bejelentései által); feltárták a látókéreg vakságot okozó sorvadásait, a hallókérget, a szaglóagyat. Ezek után az agykutatásban az érzékelés, mozgatás és késztetés agyi feltárása kezdıdött el fantasztikus iramban. A kísérleteket állatokon végezték éppen az emberi agyhoz való anatómiai hasonlóság végett. Így alakult ki az agykutatás új ágazata, a pszicho-fiziológia. A sejt szintő jelenségek feltárása sokkal késıbb kezdıdött meg, a nagy sikerek a genetikai felfedezésekkel párhuzamosan mindössze ötvenéves múltra tehetık. Az érzékelés kérdése ekkor már a bioinformáció, a biokémia, a biofizika szakterületeire tevıdött át, amibıl aztán egy új tudományág született: a celluláris neurológia. A molekuláris, evolúciós folyamatot tekintve a szubjektum keletkezésének körülményei azonban csak annyiban tisztázódtak, hogy a ma élı fajok ısei évmilliókra vezethetıek vissza, a régészeti munkálkodás által az állatok olyan érzelmi viselkedése tárult fel elıttünk, amely legalább a szubjektív alapelemek formáira emlékeztet. Láthatunk emberi életformára utaló barlangtárgyakat, a teljesen elvadult, örökösen támadó hajlamú ıslényekbıl pedig éppen eleget találtak ahhoz – néha épségben, belefagyva a mocsárba –, hogy az életformájukra, emóciójukra következtethessünk. Az idegrendszer fejlıdése nem vitás, az információra szakosodott testsejtek összességérıl van szó; izommozgatástól a hormontermelésig szervezetünkben minden az agy neurális vezérlete alatt történik. Azonban minden cselekedetünket megelızi az az érzeti alapon mőködı motiváció, ami a lelkünkbıl fakad. Vajon már az elsı élı sejtben megfogalmazódott az őrhajózás célkitőzése, a mindenség iránti vágy? Ez ugyebár képtelenség. Az evolúciót nem nevezném az univerzum bejárására irányuló törekvésnek, sokkal inkább a szőkebb környezet meghódításának. Bár ki tudja? A nagy távolságok befutásának lehetısége már az ıshalakban is benne volt, hiszen kontinenseket összekötı vizeket jártak be évente. Aztán jöttek a madarak, a szárazföldi négylábúak csodálatos mozgáskultúrát hordozva az idegrendszerükben. Egy kis ismeretgyőjtés után arra a következtetésre jutottam, hogy a gerinces agy is az érzékelés és a mozgatás automatizmusára épül, csak persze nagyobb összhangban a szubjektív befolyással. Az állatok, emberek mozgását mindig valamiféle „testi-lelki” hiányérzet indítja be. Az állati cselekvéshez nem kell más, mint a belsı, érzelmi igényen alapuló mozgásirányultság. A millió éves tapasztalat jelen van minden állat ösztönében, és ha értelmezni akarjuk az állatok viselkedését, Darwinhoz kell fordulnunk. A faj- és létfenntartás

motivációja az élet keletkezésével indult, és szinte elvárható volt, hogy a DNS-kódrendszer tartalmazzon fejlıdési faktort is. Az élı testek mozgatásához informatikára volt szükség. Ez azonban az egysejtőekben még nem a csúcstechnika, ahhoz még egy „szellemi aspektus” is szükségeltetett: a szubjektív informatika. Ennek elıtörténetét az állatok szubjektumában kell keresni. Miben különbözik a legprimitívebb állat is egy robottól? Az ember által készített robothoz például kamerával, radarral vagy más gépszemmel ellátott érzékelés szükségeltetik. Az élı mozgást utánzó robotok gurulnak vagy másznak, és beteljesítik a kitőzött feladatokat. A „biológiai robot” nem más, mint az idegsejtek által vezérelt test – mondhatná az olvasó. A neuron információk elıállítására és továbbítására való és az online impulzust ingernek nevezik. Ehhez csak ágasbogas neuronokra van szükség, amelyeket egymással összekötözgetve kialakul a kibernetikai rendszer. Mindenki szeretne látni egy ilyen szerkezetet közelebbrıl, talán sokan hozzá is jutnak a mikroszkóp alatti látványhoz. Annyi tőnik fel, hogy egy fához hasonló sejtformáról van szó, én már neveztem „bolyhoskának”, „bokrocskának”, és most eme illusztris neuron képet, amit saját magam készítettem, „táncoslábú” jelzıvel illetem, mivel az agyidegek folytonosan váltogatják az érintkezési pontjaikat.

A celluláris neurológia tudománya az idegsejtek fizikai, kémiai mőködését nagyrészt már feltárta. A membránon zajló rendkívül bonyolult elektromos, kémiai és receptorális események vizsgálata az agyban játszódó ingerek feltárására irányul. Kevésbé foglakozik az agykutatás az idegsejt genetikai történéseivel. Az ingerközvetítés kapcsán a plazmán belüli, nukleotid események nem kerültek még górcsı alá. A plazmával kapcsolatban csak annyit tudtam meg – azt is egy múlt század közepi szakanyagból –, hogy a neuron magból ingerlés

hatására nagy mennyiségő nukleotid-molekula szabadul fel, melyek elárasztják a sejt belsejét és membránkörnyékét. Ennek a körülménynek még örültem is, hiszen talán megleltem az általam korábban már feltételezett „info-géneket”. Amikor pedig modellezni kezdtem a dolgot, képzeletben nukleotid-alapú lemezkéket (analóg a szilíciumlemezzel) képzeltem a membrán alá. Úgy értelmezve, mint valami chipeket vagy tranzisztorokat, amelyek az ingerek szőrésében játszanak fontos szerepet. Az élettıl ellesett tudományt egyébként bionikának nevezzük, és igencsak elgondolkodtató az a körülmény, hogy az emberi társadalom az agyhoz hasonló „hálózati konstrukciókat”, szervezıdéseket alkalmaz. A bioinformatika evolúciójáról azért nehéz a számítástechnikával analóg módon beszélni, mert a biológiai hardvereszközök – mint például a képen látható „táncos lábú” – alig mutatnak hasonlóságot egy komputerrel. A neuron élettanilag is csak attól különleges a többi testsejthez képest, hogy a helyére kerülvén nem osztódik tovább; információkat raktároz és továbbít, növekszik, kérgesedik, és egyre messzebbre növeszti nyúlványait, amelyekkel ideoda lépeget. Az már az én felvetésem, hogy a neuront informatikai eszközként fogom fel, amiben – szerintem – a magnak feltétlenül fontos szerepet kell betöltenie. Éppen ezért kell megismerkednünk az ún. mRNS (messenger ang., hírvivı) nukleotidokkal, amelyek a magban keletkeznek, majd a plazmába kijutva végzik sejtet éltetı és vezérlı munkájukat. Az mRNSek közül – feltevésem szerint – a neuronban inkább az „info-gének”, mintsem az általános, élettaniak favorizálódtak. Megpróbálom a dolgot abból a fordított szemszögbıl megközelíteni, miszerint az ember által kiötlött info-eszközök mőködését veszem hasonlítási alapul. A jelenleg ismert hardvereket nem a természetbıl lestük el. A komputertechnikát kivételesen absztraktív módon: feltalálták. Nem mindegy hát, milyen meggondolásból, miféle logikával tervezték az elsı számítógépet. A komputerek elvét Neumann János fogalmazta meg, és egyúttal bevezette a programozható processzor fogalmát. A kétszámjegyő jelrendszer kiválóan alkalmas gépi úton való adatfeldolgozáshoz, például összeadáshoz, szorzáshoz stb. Neumann processzora tulajdonképpen több, mint egy összeadó szerkezet. Egy átlagos PC (az enyém is) 32 bites processzorral dolgozik. A kezdı számítógép-kezelı tanfolyamokon már mindenki megtanulta, hogy a komputer különlegessége az, hogy a gép memóriaegységeire a processzor rá tud mutatni. A feldolgozásra kerülı 32 bitbıl 6-8 bitet helykijelölı kódként használ a gép. Nyilván annak eldöntéséhez, hogy az egyébként hatalmas memóriahalmazból (RAM, ROM) éppen melyik adatra van szükség. Ezek után nézzük meg, mi tehát a genetikai informatika. Ugyanolyan szellemi termék ez, mint bármely ember által kiötlött szoftver vagy egészen más? Képzeljék, olyan hasonlóságot is felfedeztek már, mint a túl hosszú mRNS-ek „tömörítése”: van ugyanis egy ún. splicing RNS, ami kivágja a szükségtelen „intronokat”, és újjáépíti az mRNS-t. Mi kell még több analógia az emberi processzor-technikához képest, kedves Olvasóm? Ennek ellenére az idegsejtek genomjából származó nukleotidok az agykutatásban közel sem szerepelnek oly hangsúllyal, mint elvárható lenne. Pedig elsı fontos körülmény, hogy az összes testsejthez képest a neuron dolgozik a legszélesebb skálájú génállománnyal. Másrészt a neuron plazmájában hatalmas tömegben szerepelnek nukleotidok. Ingerlés hatására mindig felszaporodnak! Nem kívánnék felfedezıként tetszelegni, de bennem azonnal felmerült a

kérdés: mi lenne, ha az mRNS kijelölésében hasonló technikai megoldást találnék, mint egy processzorban. A biológiai történet ugyanis arról szól, hogy a kromoszómaburok felszakad, a DNS-létra bizonyos szakaszon megnyílik, és az ún. promoter-molekula kijelöl egy szakaszt a génállományból. Valahogy így! Lásd az alábbi ábrát!

És már meg is érkeztünk a számítógépes analógiához: a processzor és a DNS-rendszer hasonlósága lenyőgözı. Ha az Olvasó egy kicsinykét is megértette a saját számítógépének mőködését –, emlékeztetem Önt, alaptanfolyamon is ezzel a jelentıs kitétellel kezdik: a processzor a gép lelke! Fejezzük ki elismerésünket a biológusoknak, hogy erre a kiemelkedıen fontos informatikai jelenségre rájöttek. A „táncos lábú” neuronnál már próbáltam vázolni, hogy az impulzusok fogadására a dendritek, az inger továbbításához pedig az axonok szolgálnak. Az axonvégeken közvetítı szerkezet is található, az ún. terminális, ez adja át az ingert a fogadó sejt számára. A két neuron között szinapszis jön létre. Az ingerközvetítés megoldásait érdemes közelebbrıl is megnézni! Íme.

Az axonok terminálisai nem nınek össze a sejt membránjával, hanem kialakul egy keskeny rés (szaknyelven: szinapszisrés), amibe befecskendezıdnek a Ca- és más jellegzetes ionok és

az ún. tarnszmitterek (kémiai jelszállító molekulák), amelyek a képen látható vezikulákban tárolódnak. A legfelsı szinapszison éppen ingerátadás történik. Ezt nevezi a tudomány elektromos, illetve kémiai tüzelésnek, és ha most továbbmegyünk és belépünk a rajzon látható neuronbelsıbe, mármint a plazmába, ott látjuk azokat a nukleotidszemcséket, amelyek az ingerek szőrését végzik. A dendrit plazmájában egyébként elénk tárul a neuron teljes élettani környezete: látunk ott energiatermelı üzemecskéket, receptorfehérje-gyárakat, utakat és jármőveket (a rajzon a dendritbe vezetı úthálózatot érzékeltettem szürke satírozással). A membrán alá vastag fekete vonallal jeleztem azokat a képzeletbeli nukleotid-lemezkéket, amelyeket chipekhez vagy tranzisztorokhoz hasonlítottam. Efféle membrán-közeli eseményekrıl elıször az agykutató Hyden beszélt 1961-ben. Holger Hyden egy New York-ban megjelent cikkében a következıket írta: „Az idegsejtekre jellemzık a nukleinsavak. Két fajtájuk ismert: a dezoxiribonukleinsav, mely tipikusan a kromoszómákban fordul elı és genetikai hatást fejt ki, valamint a ribonukleinsav, mely nagyban jellemzi az idegsejt testét… az RNS a finom, háromrétegő membránhoz közel helyezkedik el”. (idézet: Pszichofiziológia, Gondolat kiadó (215/216. oldal) – válogatta és szerkesztette: Ádám György, Budapest, 1972.) Az agyvelı boncolásakor könnyen követni lehet a vezetékek útját; nem csoda, hogy az axonok az agykutatás kedvenc tárgyai lettek. Ezekbe már tőket lehetett szurkálni, áramot belevezetni vagy kémiai anyagokkal ingerelni. Vannak vastagabb, vékonyabb, erısen szigetelt és csupasz axonok. A szigetelés erıssége egyben csökkenti az ellenállást, a leggyorsabb ingersebesség 150 m/sec. A fájdalomingereket a csupasz axonok közvetítik, könnyen sérülnek, a legkisebb irritálásukra is belénk hasít a rossz érzés. Olyan ez, mintha egy elektromos áruházban a vezetékosztályon lennénk – különös áramvezetıkkel, egyféle info-gépalkatrésszel állunk szemben. Agyunk eme építıelemei teszik ki a fehérállományt. Meghibásodásuk komoly gondokat okozhat. Mindenki tudja, hogy a lakásában a szigetelés meghibásodása azonnali zárlatot okoz, és sajnos ilyen hiba az agyvelıben is elıfordul. Gondoljuk el, hogy a társbérletben élı Schwamm glia-sejt adja a szigetelıanyagot (myelin). A glia osztódó sejt, például sikertelen duplázódáskor gyengélkedhet, ilyenkor az axonra csavarodott, zsír alapú csövecskék elvékonyodnak. A kéreg alatti vezetékek meghibásodása tudati és mozgatási leépüléshez vezet (szklerózis multiplex). A „táncos lábú” – ún. projektneuron – több ezer idegen sejtet érinthet lábacskáival, és több tízezer idegen axont képes fogadni. Nem csoda, hogy XIX. századi boncnokok itt tanulták meg a preparáció mővészetét, millió „drótot” kellett kibontaniuk. A fehérállomány láttán egy mérhetetlenül nagy hálózat áll az anatómus elıtt, és mára talán minden rost ki is lett preparálva, akár egy kapcsolási rajzot is elkészíthetnénk az agyunk kábelezésérıl. Eddigi ismereteinkbıl kitőnik, hogy az evolúció informatikai célkitőzése nyilvánvaló: leginkább érzékelési és mozgatási kapcsolatrendszerek bontakoztak ki elıttünk. Az agy szerkezetébıl azonban nem világlik ki az informatika szubjektív irányba való fejlesztése. Az agy neuron szintő elemzésekor talán nem is lehetséges a szubjektumot értelmezni. Mi, halandó emberek csak annyit láthatunk meg a nagy titokból – vagy inkább annyi sejlik fel az agy tudományos ismeretébıl –, hogy egyféle „szellemidézı, lelki elemeket motiváló organizmussal” állunk szemben. Feltételeznünk kell ugyanis, hogy agyunk többet tud, mint a

testünk mozgásvezérlése vagy a belsı szerveink mőködtetése. Annyit már biztosan tudunk, hogy elektromos, kémiai és ki tudja, milyen impulzusok vannak jelen a neuronban. Csak egy lépést kellene tennünk, hogy a szellem-minıségő kölcsönhatásokat is vizsgálhatóvá tegyük. Hogyan kerül a szellem az agyba? Hogy lesznek társíthatók az egzakt élettani jelenségek a szubjektív jelzırendszerrel? Legalább annyit tegyünk meg, hogy jelentsük ki ünnepélyesen: létezik egy szubjektív jelzırendszer is! Ne csóválja a fejét, kedves Olvasóm, bizony, az idegsejt ilyen elképesztıen bonyolult dolog! A celluláris neurológia tudománya halad a maga útján. Abban ma már senki sem kételkedik, hogy az állati és emberi agyak egyféle elektrokémiai, kibernetikus szerkezetek, azt azonban senki sem állítja, hogy az emberi gondolkodás mikéntje is megfejthetı lesz valaha. A szubjektum az agykutatás számára továbbra is a szellemkategória bővöletében marad. Mi legyen hát a lelkecskémmel? – tettem fel magamnak a kérdést. Azt mondtam, a lélek dönt a jó és a rossz között, nem értem azonban, hogyan lehet valakinek gyilkos szándéka vagy páni félelme. Igaz, a saját bosszúvágyam is éppúgy megdobogtatja a szívemet, mint esetleg a vad győlölet a gyilkosét, de mi köze ennek a neuronokhoz? A genetikához talán közelebb áll a dolog, én nem vagyok egy győlölködı típus! Inkább félénk vagyok, és biztosra veszem, hogy léteznek azok a fránya „félelemgének”. Apropó, egy genetikusnak sikerült „kilıni” a kísérleti egér „félelemgénjét”. A kis állat a génmódosítás után többé nem félt a macskáktól, amin – gondolom – elsısorban a cicák lepıdtek meg. Az érzetekkel kapcsolatban néhány ingerkapcsolati rendszert szintén felfedezett a tudomány. Az ember ugyan valamiképpen kivált az állatvilágból, mindez az agyunk másságán – például a neocortexünk (a nagyagy újkori része) nagyságán – is kitőnik. Az érzeti központjaink azonban az ısi kéreghez (archicortex) tartoznak, és semmiben sem különböznek az állatokétól. A hatalmas neocortexünk miatt az érzetközpontok begyőrıdtek a középagy környékére, az ún. limbikus (peremkörnyéki) mezıkbe. Csak akkor láthatjuk ıket, ha bekukkantunk a két féltekét elválasztó résbe.

Az agykutatók bátor megállapításokat tettek az állatok érzeti, szubjektív hatásmechanizmusával kapcsolatban. A legfontosabb érzetek elemekre bontása már a múlt század elején elkezdıdött. Bizonyos agyterületek ingerlésével különféle indulatokat, dühöt, félelmet, más területeken szexuális viselkedést váltottak ki. Kipróbálták, hogyan lehet egy macskát vagy kutyát agyuk egy részének eltávolításával támadóvá vagy szelíddé tenni. Egy lényeges ismeret azonban hiányzott ebbıl a korból: a genetika. Ezen az ábrán megkísérelem ábrázolni az ún. limbikus rendszer fıbb alkotóelemeit és rosthálózatát. A kérgi rostkapcsolatok lenyúlnak a középagyi, testvezérlı alközpontokba. Kiemelném a hipotalamuszt (kisagy melletti fekete folt) mint a hipofízissel közvetlenül kapcsolódó hormonvezérlı egységet, amit a fiziológusok késztetı „indítókulcsnak” becéznek. A hormonok lelki befolyásáról valóban sokat tudunk, de például a késztetéseink szexuális motiváltságra alapozását a mélylélektanból ismerjük. A libidónak nevezett elképzelés Sigmund Freud bécsi pszichiáter nevéhez főzıdik. Az érzetek tehát alapvetıen a testbıl erednek. Anatómiai rosthálózatok illusztrálják, hogy az érzeteket integráló agyi képletek kettéválnak pozitív és negatív elıjelőre. Lásd: szeptális és amigdaláris köröket (fekete, vastag vonal ábrázolja a rostkötegeket), melyeknek dipólus jellege a libidó és szorongás együttes hatására utalnak. A képen szürke pamacsokkal ábrázoltam azokat a kéregmezıket, ahol a neuronok vagy az axonjaik ingerlésével érzeteket lehet kiváltani. Zömében az archicortexhez tartozó lebenyek ingerelhetık, mint például a kingulum, ahol szexuális viselkedést, és mindenféle, kellemes, elégedettségi érzetet lehet kiváltani. A legnagyobb részletességgel a hippokampuszt tárták fel, analíziséhez például milliószámra használtak patkányokat. A patkánykísérletek egyszerővé, olcsóvá és fıleg erkölcsileg is elfogadhatóvá tették az állatok agyában való kutakodást. A hippokampusz az emberi agyban is fontos szerepet tölt be, szerepe van az ún. rövid idejő

emlékezetben, másrészt rendelkezik egy önálló áramkörrel, ami lassú szinusz hullámokat produkál az egész kéreg számára. E különös tulajdonsága miatt „szubjektív órának” kereszteltem, mondván: a belsı, lelki idıérzékelés és a rövid idejő emlékezés mőködéséhez nyilván kell valamiféle „idımérı eszköz”. A hippokampusz emberi vonatkozásai még az állatkísérleteken is túlmutatnak, embernél gyakoriak az epilepsziás tünetei. Egy beteg – beszámolója alapján – a hippokampális rohama alatt hazavezette az autóját, beállt a garázsba, és mindezt „filmszakadásos” állapotban tette, utólag ugyanis semmire sem emlékezett. A limbikus rendszerhez tartozik még a fornix is, ami a regényemben fıszerepet kapott mint agyi hullámokat kibocsátó szerv. Annyiban különleges ez az agyképlet, hogy a kábelkötegszerő képzıdményben kívül haladnak a rostok és belül vannak a szürke neurontestecskék.

A fenti ábrán leginkább a limbikus rendszer dipólusú felépítése tőnik ki a rostozatból, a középagyból konvergáló rostkötegek a kéreg alatt szabályosan kettéválnak! Ezzel az állatok motiváltsága gyakorlatilag kétféle érzetcsoportra alapozódik, ami végül is az ösztökélés mechanizmusát egyszerősíti le a végletekig. A „nekem kellemes vagy kellemetlen” eldöntéséhez nem feltétlenül szükséges egy bonyolult reflex-kapcsolási rendszer, elég egy határozott szubjektív jelzés. Az efféle érzeti befolyásoltság az embernél persze annyiban nem domináns, amennyiben a neocortex teljes egészében beborítja az alsó struktúrákat, ezáltal majdhogynem a teljes tudati gátlásmechanizmus rányomul a limbikus, érzelmeket szabályozó kapcsolatrendszerre. Az ember képes elnyomni az érzelmeit! A tudat csak igen ritkán mond csıdöt az érzeti vulkánkitörésekkel szemben. Most pedig ideje bemutatnom a humán agyvelıt is. A szürkeállomány kinézetét a fontos kéregmezık és egyes kéreg alatti rostkötegek jellemzik. Most csak a legfontosabb fıközpontokat jelöltem meg. A bal féltekében elsısorban a beszédképességet biztosító Brocaés Werniecke-mezık elhelyezkedését láthatjuk. Amíg az agy elülsı részében látható Brocalebeny a beszédhang-képzésben, az artikulációban jut fıszerephez, addig a Werniecke-mezı az írás- és beszéd felismerésben fontos.

A gerinces agyra jellemzı szenzoros és motoros mezık azt illusztrálják, hogy az emberi nagyagy, hasonlóan az állati neocortexhez, a testmozgatásra és a testérzékelésre rendezkedett be. Nem utolsósorban itt emelném ki a prefrontális lebenyt, melynek közvetlen rostkapcsolata van a látókéreggel – oda-vissza –, a szemizmok mozgatásán túl az állati és emberi figyelem, a dolgok megfigyelésének vezérlıközpontját fedezték fel benne. A homloklebenyben összpontosulnak a nagy kiterjedéső asszociációs lebenyek funkciói (nagy, fehér, jelöletlen mezık). Közvetlen a kéreg alatti rosthálózat jól tükrözi a teljes, nagyagyi kapcsolódásokat. A prefrontális agykéreg integrálja az összes, asszociációs rostot, ugyanakkor összeköttetésben áll az érzetközpontokkal is (limbikus kéreg). Az agykutatók valószínősítik, hogy a cselekvéshez szükséges szubjektív motivációk felmérése után itt dıl el az ember akarati magatartása is. Az efféle ábrákat azért ajánlom mindenki figyelmébe, hogy önmagunkról, a személyiségünk alapvetı felépítésérıl, a belsı látásunkról, a külsı érzékelésünkrıl megfelelı anatómiai ismereteink legyenek. Valószínősíthetı, hogy a gondolkodási képességünk is a nagyagyhoz kapcsolható, mégpedig a kettıs, hemiszferiális mőködése miatt. A féltekék idegrendszeri önállósodása kizárólag csak az emberi agyra jellemzı. A nagy vonalakban felvázolt elrendezés a tudat egyik feltételét, a beszéd, a nyelv fiziológiáját a bal féltekében tételezi. Bal oldal a racionális félteke – mondják –, de a jobb félteke funkciói (például a kreativitás) talán még fontosabbak. Az érzelmi, a gondolati megragadás szempontjából a jobb oldal domináns. Az agykutatás jövıbeni célkitőzése nem is lehet más, mint hogy a prefrontális kérget (néma mezınek is hívják, mivel alig ingerelhetı) és az elülsı és hátsó, asszociációs „kontinenseket” a vizsgálódás középpontjába helyezze, mégpedig a féltekék különállását és együttmőködését hangsúlyozva. Rövid ismertetımet azzal fejezném be, hogy szubjektumunk fejlıdéstörténete nem vonatkoztatható el a gerinces állatvilág evolúciójától. Megdöbbentı volt felismerni, hogy az állati agyakban ugyanúgy minden részlet benne van, mint az emberében, és a legfontosabb kéregmezık elrendezése meg is egyezik. Ezekben a közös nevezın kulmináló neuronokban nem csupán elektromos ingerek futkosnak le-fel, hanem hozzásegítenek a külvilág érzékeléséhez, a látáshoz, a halláshoz és egyáltalán az aktuális élmény megéléséhez. Az állatok szubjektív jelzırendszere százmillió évek tapasztalataiban tartalmazza azokat a környezetre és a testünkre vonatkozó emóciós elemeket, amelyek által biztonsággal megélhetjük a világunkat. A lélek evolúciója tehát tagadhatatlan, még akkor is, ha az agyvelı boncolásával nem találtuk meg az egzakt bizonyítékokat. Az emberré válásnak is megvannak a lenyomatai: a nagyra nıtt homloklebeny, a beszédközpontok stb. A nagyagy közepén végigvonuló szenzoros sáv elrendezése pedig olyan bizonyíték, ami az emberiség ısmúltjára mutat rá. Az elızı ábrába egy fehér, szaggatott vonalat rajzoltam, melynek mentén keresztmetszetet készítettem. A kéreg ezen vonalán a szenzoros idegpályák testi tagolódását látjuk. Oly módon képzeljük el, hogy a testünk agyi beidegzıdése nem egyenletes kéregterjedelmő, nem is arányos a testtájak nagyságával. Az egyes testrészletek agyi, szenzoros neuronnal való ellátása minden képzeletet

felülmúl. Az ábrára tekintve a kéz, a fej, azon belül a nyelv, ajak és a többi beszédképzı szervünk funkcióinak fontossága fajunk evolúciójára bizonyítóerejő! Hogy is van ez?

A metszet mutatja a középvonal alsó részére szorult limbikus kéreg, a cingulum elhelyezkedését is, mégpedig a két féltekét összekötı kábelköteg, a keresztrostok (corpus callosum) felett. Lentebb láthatjuk az agykamrát, a talamuszt, a radiális rostokkal, amelyek állapota erısen befolyásolja az agymőködést. És láthatunk egy begyőrıdésbıl következı szigetet (insulát). Az ábrán látottakat azért is nevezném humán, fiziológiai lenyomatnak, mivel a legsőrőbben beidegzett testrészeinkbe benne foglaltatik az emberi faj ıstörténete. A munka meghozta a sikert! Nem nehéz kitalálni, mi volt a kéz és az ujjak szerepe az ısember életében, hiszen a régészek sorra megtalálták azokat az eszközöket, amiket az ısember készített velük. Hát, tisztelt Olvasóm, így állunk ezzel a bővös fogalommal: az emberi kézimunka. Na de mit is látunk még ezen az ábrán? A kéz és az ujjak beidegzıdésénél is feltőnıbb a beszéd szerveinek szenzoros terjedelme. Megpróbáltam érzékeltetni a garat, a hangszálak, a nyelv és az egész szájberendezés agyi képleteit. Hát nem csodálatos? A hangok artikulálásához mindent bedobott az evolúció, az egész szájüreget „behangosította”, miközben a nyelvünkkel, ajkainkkal mássalhangzókat formálhatunk. Ez a bonyodalom bizony nem keletkezhetett egyetlen nap alatt! Számomra bármilyen koponyaleletnél meggyızıbb az emberi ıstörténet ilyetén bizonyítéka, az evolúciónk ıslelete ezen az agyi lenyomaton. Kedves Olvasóm, a fejezet végén elérkeztünk az agykutatás karikatúra jellegő, de annál inkább bizonyító erejő „emberábrájához”. A metszeten látható antropológiai alakot viccesen homunkulusznak nevezik, ami olyan fura kis emberkére utal, akit csak legfeljebb lombikban, mesterségesen lehetne elıállítani. Vessünk rá egy pillantást! Íme, a kis, huncut „Homo”, mekkora keze van és szája, a feje sem akármi a testéhez képest; ránevetve könnyebb felfogni az evolúció szándékát az agyunkkal, az idegrendszerünkkel és

hát egyáltalán velünk, emberekkel. Miért is lettünk ilyenek, nagy kezőek, nagy fejőek, nagy szájúak? Legyen ez a kép annak igazolása, hogy a világszemléletünkben, a lélekfelfogásunkban nem vonatkoztathatunk el könnyelmően az agykutatás eddig elért eredményeitıl.

Mózes vagy Darwin? Az élet anyaga, az más – mondtam én az elızı fejezetekben –, mielıtt az agykutatásba egyáltalán belekontárkodtam. Állításomat a DNS-betőkódok szövegértelmezésével igyekeztem bizonyítani; az élet keletkezésére vonatkozóan pedig olyan szellemi erıteret próbáltam létezıként feltételezni, ami/aki anno az élı anyagot szembemeneteltette az élettelen univerzum természeti törvényeivel. E metafizikai elképzelés bizonyításához talán az élı sejt anyagának atomfizikai megközelítésével kellene próbálkozni. Hátha megtalálnák azt a bizonyos szellemi faktort – úgy értem, esetleg valahol egy kvark mentén (matematikai modell: egy rezgı húr, pl. a proton három kvarkból áll), ami már nem is tekinthetı matériának. Persze egyetlen neves fizikus sem vállalkozna a szellem–anyag ilyetén értelmezésére. Nem csoda, hiszen az anyagi részecskék valós összetevıi sem tisztázódtak még. A legnagyobb gondot manapság is a fizikai kölcsönhatások okozzák. A világ fizikus-élvonala az ún. „informatikai paradoxon” kérdésével foglalkozik: az információ elvész-e vagy sem a fekete lyukakban? Ez már aztán végképp nem az én területem! Annyi bizonyos, hogy az élet szellemi kölcsönhatásainak kvantumfizikai értelmezése nehezen fog megvalósulni, így aztán a neuronok szellemiségére a fizikusok sem fognak egyhamar rátapintani. A téma akkor válik izgalmassá, amikor a regényben a neuron sugárzásáról beszélek; az emberi agy szuggesztív kisugárzását el is neveztem Kszi-hullámoknak. De miért vettem a bátorságot a neuronokban lévı esetleges szellemi kölcsönhatások fizikai értelmezésére? Az élet keletkezésekor valóban lebegett-e az a bizonyos „örök lélek a sötét vizek felett”? (Mózes: Teremtés könyve, 1. bek.). Én ıszintén hiszem, hogy a DNS-be írt szöveg túlmutat a kémián, sıt egyenesen belefut a részecskefizikába, annak is az alapvetı kölcsönhatások kérdéskörébe. A kvantummechanikától és más efféle tudományoktól távol áll, hogy „szellemi részecskét” keressenek egy molekulában vagy egyáltalán ilyesmit felvegyenek a tárgykörükbe; fizika vagy metafizika? A kérdés eldöntetlen marad a regényemben is. Ha mégis tovább akarok lépni, nem tehetek mást, mint hogy felteszek magamnak egy újabb kérdést: Mózes vagy Darwin? A neuron különös teremtménye az Úrnak: tele van meglepetésekkel. Például micsoda lény az, aminek/akinek ezer füle van (a dentriteken található szinapszisok) és csak egyetlen szája (axonnyúlvány). Micsoda hangzavar! A neuronnak nyilván ki kell szőrnie valahogy a lényegeset, hogy azután egyetlen szóval vagy mondattal válaszolni tudjon. Elıször informálódik, majd feldolgoz és tüzel, ingerimpulzusokat küld szerteszét, mégpedig az egyetlen, kábelszerő kivezetıjén, az axonon. A neuront különös lényecskének tartom, ami/aki csodálatos dolgokat képes mővelni az ember agyában. Érzeteket, képzeteket sugároz a lelkünkbe, gondolatokat gerjeszt, álmodik és hallucinál, sıt olykor hipnotizál is, és rejtélyes megérzéseket sugall a jövırıl. Felsorolni is lehetetlen azt a sok parajelenséget, amelyek által a lélek felfoghatatlanná és kiismerhetetlenné válik. Én mégis újra felteszem a kérdést: Darwin vagy Mózes? Ha valaki jól megismeri az agyfelépítésünket, hajlik arra, hogy a neuront kiemelje a tárgyi világból. Az agykutatók ez

irányú felvetéseiket az állatok és az ember agyának összehasonlításával már a múlt század elején kezdték emlegetni és kimondogatni. Az evolúcióról kezdtek beszélni: a majom és az ember testi hasonlóságáról. Az emberhez leginkább hasonlító csimpánzra gondolok, aki genetikailag csak 1–2%-kal maradt le hozzánk képest – mégis olyan sötét elmével bír, hogy csak na. A csimpánz megmaradt állatnak, mi meg okos emberek vagyunk. Mi lett hát egykor a majmokkal, hogyan tudtak ilyen csúfosan lemaradni hozzánk képest? Azt mindenképp feltételezhetjük, hogy valaha az ember is állati sorban élt; még sejteni is lehet, hogy mondjuk egymillió évvel ezelıtt hol húzta meg magát és hogyan szerzett táplálékot. Azt meg biztosan tudjuk is, hogy százezer évvel ezelıtt már beszélni tudott, csak hát mirıl? Másrészt törzsi szokásokat vett fel, és a barlangokat berendezte magának otthonul. A tudatos ember evolúciós múltja tulajdonképpen mégis meghatározhatatlan. Ki tudja, mikor indult be az agyunk igazán – talán éppen a transzcendentális képzeletünk megjelenése által, mondjuk tízezer évnél nem sokkal régebben. Az elıember történetét tekintve Darwin „evolúciós meséje” örök érvényő maradhatna, egy ponton azonban mindenképp fennakadt nálam a dolog: miszerint a tudati fejlıdést nem a génállományunk növekedése idézte elı. A csimpánz genetikája szinte betőre megegyezik az emberével! Mondhatom, a darwini elmélet csıdjét véltem felfedezni ennek ismeretében, aztán arra gondoltam, hogy mégsem másztunk mi le a fáról, á, dehogy, hanem a könnyebb megélhetést választva a majmok váltak le a pusztán élı elıemberfajról, és az erdık rejtekébe menekülvén ık másztak fel a fára kb. négymillió éve. Nem tudtam mást kezdeni ezzel a genetikai abszurdummal. Eszembe villant az is, hogy ha genetikailag alig vagyunk többek a majmoknál, akkor igaza lehet Mózesnek: itt valami isteni csodának kellett történnie! A csodás körülményt azonban szintén nehezen emésztettem meg. Én is emberbıl vagyok, és egyszerően a csimpánznál többre becsülöm magam. Ezért elfogadtattam magammal, hogy a közös ısünk nem majomféle volt, hanem egyenes derékkal járó ıslény, s ha jól megfigyelte – kedves Olvasóm – az emberszabású majmokat, ık szembeötlıen remanens jelenségek. Bokájuk, lábfejük, kezük van, a térd kiképzése, a csukló szabad mozgása emberi. Kezük, lábuk arra enged következtetni, hogy valamikor két lábon jártak és munkára használták a mellsı végtagjukat. Csupa megválaszolhatatlan felvetés! Mennyivel egyszerőbb azon elmerengeni, amit Mózes írt le egyetlen mondatban: Isten képmására teremtıdtünk! Az evolúcióban kétkedık még a XXI. században is szembeszállnak Darwinnal, mondván: primitív mese. Nem lehet prófécia, mert nem Istentıl való. Sıt a majomtól aztán nem származhattunk; micsoda megalázó ötlet – mondják sokan ma is. Én a magam részérıl meg szeretném érteni az evolúció-tagadókat. Írói vállalkozásom lényegét szeretném ezzel végre meghatározni, egyetlen gondolattal persze nem megy. Ahhoz, hogy az ember agyáról írjak nemcsak bátornak, hanem vakmerınek is kell lennem. Ellentétes értelemben, aki agykutatóvá válik, annak egyrészt meg kell szokni a zsákutcában haladást, és mindig készenlétben kell lenni a támadásra. Az agykutatás jövıbeni sikere pedig legfeljebb az lehet, hogy találnak majd néhány fehérjét, amibıl pszichés gyógyszer lesz. Nem kis dolog az sem, tehát szurkoljunk nekik. Sok sikert! Az emberi elme kifürkészhetetlen anomáliái bizonytalanná teszik az írót és olvasóját is. A lélek gyurmába lehelése csodálatos gondolat, errıl aztán kitőnı regényeket lehet írni. A mózesi szimbólum az egész univerzumra érvényessé tehetı. Én meg látni szeretném az

emberi agyban rejtızködı csodát, azt a bizonyos látó, halló, érzı és gondolkodó szubjektív elemet: a lelkecskét. De maradjunk a hagyományos elképzelésnél: mindenkor tartsuk elménket Isten ajándékának. A mővészetekben nyújtott grandiózus teljesítményeket, a cáfolhatatlannak látszó bölcseletet, az ünnepélyesen emelkedett humán- és reáltudományokat mind-mind Istentıl kaptuk. Lám, az emberi szellemet muszáj egy tökéletes lényhez kapcsolni. Isten szelleme megihleti az alkotó embert, eligazítja, instruálja. Isten nagyságáról csak lehalkítva, áhítattal szabad nyilatkozni, de én most megfordítom a kérdést: az emberi szellem, az a bizonyos transzcendens lélek, miért fordul ki oly gyakran Isten köntösébıl? Hogyan is fejezte ki Isten az elvárásait? – kérdeztem magamtól áhítattal, és Isten képzeletbeli agyával kezdtem el gondolkodni, például a szigorú tiltásokon. Ismét elıvettem a Bibliát – elızetesen bevallottam vagy meggyóntam önmagamnak a saját természetes szellemi korlátaimat –, megkérdeztem hát magamtól: netán az evolúció fuserált el valamit az emberi agyban? Vagy nekünk, egyszerő utánzatoknak nem kellett volna enni a tudás fájának gyümölcsébıl? Ezután meg az jutott eszembe, hogy Mózes könyvében – a teremtés hatodik napján – a Biblia nyíltan beszél az evolúcióról. Idéznék most egy részletet: „Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, Keleten, és elhelyezte benne az embert, akit saját képmására alkotott. S növesztett az Úr Isten a földbıl mindenféle fát”. S akkor jön a konfliktus, az evolúciós értelemben vett nagy és kétes kimenetelő átváltozás, agyi mutáció! Jött a fordulat, amelynek módját és pontos idıpontját senki sem ismeri. Idézem Mózest: „az Édenkert fái olyanok voltak, amiket látni szép és amelyrıl enni jó – az Élet fáját is látjuk már a kert közepén. A jó és rossz tudásának fáját”. Nos, Mózes ragyogó teremtéselméletét rögtön beárnyékolja a legnagyobb bőn, a tudás megszerzése. Olyan logika mellet haladnak az események, mintha Isten puszta játékból vagy önmaga szórakoztatására valósítaná meg saját hasonlatosságára az embert, nem pedig a tudás birtokba adása végett. Sıt mindjárt meg is büntette az illegitim okoskodókat. Különös ötlet, hogy a nevezetes és az egyetlen tiltott Élet fájáról való falatozás kihívta Isten haragját. Eszerint úgy tőnik, Isten valami földön élı angyalfélét akart teremteni, aki, ha rendesen viselkedik, örökké bıségben, boldogságban élhetett volna. Mózest ebbıl a szempontból nem igazolta a történelem: az embernek sohasem volt kárára a tudás! Az emberiségnek nagyon sokáig nem lehetett kárára az a szellemiség, ami a jó és rossz felismerésén kívül az univerzum megismerése felé vezetett. Az ókori népek csodálatos építészeti, képzımővészeti, irodalmi alkotásokat „teremtettek”. Sıt a sötétnek titulált középkor után bekövetkezett a felvilágosodás is, amikor sorra tárultak fel a természeti törvények. A tudás csak most kezd kárára lenni az emberiségnek, amikor globális felmelegedésrıl beszélünk, veszélyeshulladék-hegyek domborodnak, elönt bennünket a csomagolófólia-szemét és fulladozunk a jármőveink füstjétıl. A bibliai történet igazságtartalma nem más, mint egy nagyon találó szimbólumrendszer. A modern tudományok nem sokra mennek vele, de azért érdemes belegondolni Mózes világába, hiszen a jövıbe látó képessége mindenképp nagyra becsülendı. Jóslata, miszerint Isten büntetése a sok háborúskodás, dögvész és katasztrófa, mindez valóban bekövetkezett. Ha az őrkorszakot nem is jósolta meg, de legalább a botjával rámutatott egy csillagra, ahová a jelenkorban már lehetısége van eljutni az emberiségnek.

10. kép: Mózes a csillagra mutatva az őrkutatást jósolja meg Befejezésül a magam részérıl szívesen megmaradnék az evolúciós mesénél. Valaki helyesen azt mondta: aki kételkedik az evolúcióban, az a tudományt cáfolja. Vannak ugyebár földtörténeti korok, melyekbe ma már úgy illeszkedik a biológia mint a cáfolhatatlan bizonyítékok egyik tényezıje. Nos, egyezzünk meg abban, kedves Olvasóm, hogy az ellenkezı irányba haladva is eljuthatunk az igazsághoz, ugyanis az evolúciós mese hasonlít Mózes elbeszéléséhez, csak más évjárattal. Hat kerek napba például semmiképpen sem fér bele az emberi agy meggyúrásának története! Sajnos az agykutatás szabadkımővesei errıl nem nyilatkoznak, én meg azt mondtam: álljunk már meg! Biológiai lélek is van a világon! Vegyük például a látás misztériumát: a szem csak eszköz a lélek világosságához, nagyon sok állatfaj birtokolja a retinát, ahonnan nervus opticuson át (szemidegek axon-vezeték kötege) megkapják a látáshoz szükséges ingereket. Az agy ugyanazokat az ingereket dolgozza fel képpé embernél, állatnál egyaránt. Mi, emberek, mégis másképpen látunk, mert van lelkünk, legalábbis az agyunk nagyobb „felbontóképességő”, mint az állatoké! Talán a látókéreg neuronjaiban van a különbség? Vagy a prefrontális lebenyben lévı neuronokban? Az agykutatás rögtön rávágja a magyarázatot: a látás a nyakszirti, occipitális lebenyben válik szubjektív realitássá. Én meg hozzáteszem: a biológiai látás a lélek szeme! Mózes megelızte a tisztelt természettudósokat. Tıle tudjuk, hogy Isten ugyan már megteremtette az eget és Földet, az összes matériát, de igazán nagyot akkor cselekedett, amikor megteremtette a fényérzékelés eszközeit: a szemet, a retinát, az agyat. Idézet Mózestıl: „Az Úr Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtıl, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának”. Miféle fizikai jelenségrıl beszél itt Mózes? Nemde tán a fény érzékelésével lett a nappal? Mert csak a szubjektumban létezik sötét és világos. Az univerzum egyébként közömbös arra, hogy látható-e vagy sem, a fényhullám mint elektromágneses rezgés is jól megvan magában. A látás bizony a biológiai lelkünknek köszönhetı! De hogyan lett tudatunk? Hatodik nap mondá az Úr: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. És a Teremtı ezúttal újabb ötlettel állt elı: Ember, gondolkodjál! Ez az aktus sem ment volna látás nélkül? Mózes nyilván nem mélyült el a természettudományokban. Hol volt akkor még a fizika, a kémia, a biológia? Hozzátenném, hogy az emberteremtés pillanatában Isten volt az egyetlen gondolkodóképes lény. Igaz, Ádám valamelyest hasonlított Rá, de az ı tudata mégsem lehetett tökéletes! Inkább másképpen teszem fel a kérdést, valahogy úgy, hogy az édeni, a történelem elıtti korszakban milyen lehetett az „okos ember” vagy a „buta ember”? Rossz meg jó emberek bizonyára voltak akkor is, azonkívül az ember lehet buta vagy okos – az észbeli javak elosztására gondoltam –, az nem függ össze a jósággal és gonoszsággal. Ki hát mégis az okos ember? Nehéz ítéletet mondani. A gazdag?! Errıl a Példabeszédek Könyvében így ír a Biblia: „Bölcsnek tartja magát a gazdag, de az okos szegény átlát rajta”. A tudás nagyságáról tehát éden után, a történelmi korban is nehéz ítéletet mondani. A sötét korszakokban a butaság széles rétegeket érintett, a tudásnak osztogatásából ugyanis már a kezdetek kezdetén – Ádám és Éva esetében is – nagyon sokan kimaradtak. Kevés az

értelmiségi – mondjuk, manapság is –, s valóban, a hatmilliárdos emberi fajon belül alig akad igazán tisztán látó ember. A zsenialitásból pedig minden korban csak néhánynak jutott, mintha mindenkor névre szóló osztogatás történt volna. Ha ehhez hasonló kérdéseket feszegetek, biztosan elıbb-utóbb zavarba jövök. Például az olvasói ellenállás miatt. Nem kétséges számomra, hogyan gondol rám, aki ezeket a sorokat olvassa. A kétértelmőség nem mindig jelenti a dolog két oldalát. Jellemzı rám, hogy egyrészt nem vagyok képes elszakadni a lélek mózesi értelmezésétıl, aztán meg eszembe jut a darwini „majomtul való származás”-teória, és kétségbeesem. Talán az utóbbi valamivel tudományosabb, hiszen a „természetes kiválasztódás” abban a pillanatban megvalósult, amikor a pitechantropusz (majomember) kivételezetté vált az állatvilágban. A majomemberek közösségi élete, falkaetikája minden bizonnyal magasan fölülmúlta minden más állatfajét. Persze evolúciós meggondolás szerint akár a fejlett ragadozókból is lehetett volna gondolkodó lény. Más gyönyörő állatok is megtanulhattak volna gondolkodni; bizony származhatnánk akár a macskaféléktıl. Az oroszlán például naphosszat lustálkodik. E királyi állat néhány millió éves evolúciós koraszaka alatt bıven ráért volna okos dolgokon töprengeni, de hát inkább aludt egyet. Azt mondom hát, a tudást nem volt könnyő megszerezni, a gondolkodóképesség mindenképp csodás dolog, az ısi emberállat szubjektuma evolúciós mutációkkal tőzdelt változásokon ment keresztül. De rögtön hozzáteszem, nem aggályoskodom tovább Mózes leegyszerősített verzióján sem. A hívık tekintsék a dolgot isteni eredetőnek, ízlés kérdése. Én inkább elfogadom Darwint! Mindig a rátermettebb fajcsoport viszi elıre a génbázist, a többi lemarad vagy elpusztul, mint például a neandervölgyiek. A kreatív, teremtı gondolkodó-képesség kialakulására persze inkább elfogadnék egyféle véletlenszerő, biológiai mutációt, mondjuk néhány tízezer évvel ezelıtt, vagy akár a mózesi „teremtés napján”! Talán Darwin sem gondolta komolyan, hogy egy majom egyszer csak szellemi képességekkel bír, lemászik a fáról, és héroszi tetteket hajt végre. A mítoszokban valami hasonló módon tekintenek vissza az emberi faj ıskorára. Darwin mélyen vallásos ember volt, de elhivatott biológus is, és a Galápagos-szigeteken találta meg azt a pintyfélék családjába tartozó madarat, melynek csırformájából az evolúciós elvre következtetett. Állította, hogy a csır funkciója a környezeti körülmények miatt változott meg teljesen. Miért ne történhetett volna meg valami hasonló módosulás az emberi aggyal is? A neuron genetikájában is történhetett valami varázslatos mutáció!

A biológia nagyon is anyaghoz kötött tudomány; dicsérnem kell hát a világ legnagyobb biológusát, Charles Darwint! A nagy utazó utolsó éveit magányban, mintegy tízezres madárgyőjteménye társaságában töltötte. Írásaival kapcsolatban nagyon sok kellemetlenség érte, elsısorban az anglikán egyház részérıl. Nem beszélt ı szubjektív jelzırendszerrıl, sem a genetikáról, semmilyen tudományos fogódzója nem volt. Mégis a XIX. század közepén fellépett azzal a gondolattal, hogy az élıvilág fajvariációit, fajmódosulásait, fejlıdését vagy kipusztulását nem egy felsıbb teremtési mozzanat, szellemi befolyás hozta létre, hanem a felfoghatatlanul lassú, máskor pedig drámaian megrázó környezeti változás. Darwin elmélete felborította az emberiség korábbi világszemléletét. Ma már nagyon sokan tudományosan bizonyított igazságként kezelik. Amikor a „Fajok eredete” címő mőve nyilvánosságra került, el kellett viselnie a vallások tudománnyal szembeni támadását. Darwin csak az életrıl beszélt, s bár ellentmondások is elıfordulnak az elméletében, mégis ı volt korának legbátrabb embere, és az általa felfedezett életelvek sorra be is igazolódnak. Szabad világban élvén én most magánemberként is leírhatom, hogy Darwin pártján állok, és hogy hiszek az evolúcióban. Emiatt az olvasóm nem neheztelhet rám, hiszen végül is csak azt írtam le, hogy a biológiai lélek eredetének kérdését az agykutatásra kellene bízni, nem pedig a teológiára. És hogy nem kéne az emberiséget tovább ámítani, az orránál fogva félrevezetni, inkább gyakrabban kellene szóhoz juttatni az agykutatás becsületes kinyilatkoztatóit, a genetikai felfedezések szószólóit. Nem tagadom, a Bibliában is nagyon sok eredeti dolog van: például a lélek örökös vívódása a jó és a gonosz között. Csodálatos pszichológiai tétel ez, de vezérelveket hogyan választhat helyesen egy ifjú, ha a lélek döntı motívumaiban bizonytalanná teszik a homlokegyenest ellentétes tanítások? Ha valaki fizikusnak vagy csillagásznak készül, tantárgyaiban nem alkalmazhat dogmatikus elveket, mert akkor még kérdezni sem tudna, szabad akaratából. A szépen egymásra épített hitelvek megnyugtatók ugyan, és hihetık is, de fenntartás nélkül nem hagyatkozhatunk a Bibliára. Azért gondolom én, hogy az eszmerendszerekben való eligazodás sohasem volt ennyire aktuális, mint manapság. A biológiai és más tudományos felfedezések idıvel kényszeríthetik

az egyházakat, hogy változtassák meg a hitelveiket. Csak ne legyen késı. Minden becsületes értelmiségi érzi a változás szükségszerőségét. Nincs nekem bajom a médiában nyomuló vallásos mősorokkal, a médiakultúrában újraéledı parafenomenológiával sem, de azért jobban örülnék, ha legalább a szemben álló nagy eszmerendszerek: a természettudományok és az egyházi tanítások közelítenének egymáshoz. Ha az általam favorizált Mózes és Darwin, a nagy öregek, élnének és látnák a tudományok száguldását – gondolom –, kezet ráznának egymással. Már látom is Mózes mosolygó arcát, amikor azt mondja: nincs olyan írás, ami tévedhetetlen. Tévedni nagyon emberi dolog, de a tévedésünket belátni, az már emberfeletti teljesítmény.

Dilemma a DNS és a holt-tengeri tekercsek körül A holt-tengeri tekercseken található írások formája és anyaga felveti a szellemi kategória tisztázását a kultikus tárgyak létében. A holt-tengeri tekercsekben mint „szakrális tárgyakban” való eligazodást próbálom a saját részemre megoldani, természetesen az olyan laikus gondolatmenetével, aki bizonytalan a teológiai felfogóképességében és nehezen érez rá egy ilyen papirusztekercs dimenziókon kívüli varázsára. Alapjában a „szent írást” megjelenítı objektum fogalmi helyretételérıl van szó. Elsıdleges kérdésem, illetve tisztázandó körülmény az, hogy például a holt-tengeri tekercsek, mint tárgyak, miféle szellemiséget képviselnek úgy en bloc önmagukban? Annyi bizonyos, hogy a huszadik század közepén több tízezer tekercset talált egy arab kisfiú a Qumrán melletti barlangban. Úgy tőnik, Isten egy arab kisfiút bízott meg a nyilvánosságra hozatallal. A papiruszok anyagáról akarnék én inkább beszélni, a tekercsek keletkezési idejérıl, a felhasznált íróeszközökrıl stb. Ezek kiderítésben ma már kémiai-fizikai elemzéseket lehet végezni, jelesül Budapesten, a Mőszaki Egyetemen (Jan Gunneweg zsidó kutató Balla Mártát bízta meg az anyagvizsgálattal). A qumráni lelet materiális lényege oly mértékben tisztázódott, hogy fel sem merül a nem embertıl való származtatás lehetısége. Mégis a papirusztekercs anyagi létében rejlı titokzatosság éppen a rendeltetés különlegessége miatt lett érdekes a számomra. Felmerült bennem a kérdés, hogy mint tárgyi valóságnak vannak-e szellemminıségő kisugárzásai, például spirituális energiája? Vagy lehet-é velük valamiféle magnetikus, delejes mőveletet végrehajtani. Gondolom, ezt nem vizsgálták a BME kutatói; sıt ha a racionalitásnál maradunk és csupán a rajta feltárt szöveg szellemiségérıl, az írásjelek tartalmáról beszélünk, akkor egyszerősödik a helyzet. A szövegek zömében ószövetségi zsoltárokat és kommentárokat tartalmaznak. Egy részük viszont lefordíthatatlan. És itt a bökkenı. Azt mondják, a titokzatos leiratok akár „Ádám nyelvén” is íródhattak (mármint az elsı emberpár Istennel folytatott párbeszéde nyelvén). Más nézıpontból a megfejthetetlen szöveget Isten rejtélyes megnyilvánulásának is tekinthetjük – mint jómagam is hajlok erre –, ezért is tartom fontosnak az efféle tárgyak szellemiségének tisztázását. Abból indultam ki, hogy egy tárgy is sugározhat szellemiséget. Mindenki ismer kabbalisztikus eszközöket, szent ereklyéket, amuletteket és egyszerő, templomi kegytárgyakat, amelyeknek szellemi vagy inkább nem anyagi kisugárzást lehet tulajdonítani. A tudomány szerint valamennyi minket ért okkultikus hatás pszichés eredető, sıt állítom, hogy minden parajelenség valahogyan az agyban keletkezik; s bár a neuron anyag–szellem viszonylata eleddig szintén nem lett tisztázva, az bizonyos, hogy minden élı sejtben van valami varázserı. Tételezzük fel, hogy a neuron szellemi kvantumokat, szubjektív energiapuffancsokat lövell ki magából, valamiképpen a fejünk köré – egyesek aurának nevezik –, s máris létalapot adtunk az élı anyag szellemminıségének. A qumráni tekercsek anyaga kapcsán ily módon érkeztem el néhány konkrét anyag–szellem dilemmához. Az isteni szellemet sugárzó, 1947-ben megtalált papiruszokat hasonlítanám össze a biológiai örökítı

anyaggal, köznyelven a DNS-sel – különösen az emberi génállománnyal. Egyébként majdhogynem egy idıben felfedezett szövegekrıl van szó. A kétféle matériába vésett írásban a lefordíthatatlanság a közös nevezı! Olvashatóvá tételükrıl beszélnék elıször. Sokkal könnyebb tisztázni azt a körülményt, hogy például a legutóbb talált, lefordíthatatlan holt-tengeri tekercsek miféle szövegtartalmat képviselnek, mint a szintén lefordíthatatlan DNS-t egyáltalán szövegként értelmezni. Egyik oldalon valamiféle titkosírás megfejtésérıl van szó, míg elképzelni sem tudjuk, mi van megírva az élet magjának kromoszóma tekercseiben, a párhuzam másik oldalán! Annyi bizonyos, hogy egy arab kisfiú olyan szent szövegeket talált, amelyeket közvetlenül nem kapcsolhatunk a természettudományokhoz, a kutatók mégis a tudomány eszközéhez nyúltak. A teljes emberi génállománynak (kb. 3–3,5 milliárd bető) csak néhány százaléka került eddig megfejtésre. A megfejthetetlen géneket, amelyek vélhetıen nem is vesznek részt az életfolyamatokban – a biológusok feleslegesnek tartják. Ráadásul a DNS-szövegfonálon nem ismeretesek olyan kémiai tényezık, amelyek által a tudomány mővelıi a genetikai betősorrendnek szellemi, mesterséges, jelkódos kölcsönhatást tulajdoníthatnának. Ezért is merült fel bennem a kétféle – a natív biológiai és a transzcendens, isteneredető – „írásjelek” korrektebb minıségi megfogalmazása. A DNS-ben mindenképp kölcsönhatásokra kell gondolni, amelyek például szellemi erıteret képesek létrehozni az élet számára. Efféle problémára nyilván az atomfizikusoknak kellene válaszolni, felvetıdik ugyanis a kérdés, hogy egyáltalán kereshetünk-e valamiféle szellemi kölcsönhatást a fizika világában? Én viszont most arra a kérdésre kívánnék válaszolni, hogy egyáltalán lehet-e egy atomnak, molekulának vagy általánosabban a fizikai létnek szellemi aspektusa? Mivel az örökítı anyagban négy molekulából összeállított kódról van szó, e mögött észre kell vegyük legalább a szellemi minıség lehetıségét. Létezik olyan felfogás, hogy az ember agyában a neuronok gondolkodó komputerré álltak össze. Ez nem is történhet másként, minthogy a DNS-ben extrafizikai alaptörvények érvényesülnek, egyféle biológiai kulcsszavak közvetítésével, és ez már natív szellemiség a javából. A genetikai szöveg talán éppen amiatt nem került a szellemtudományok érdeklıdési körébe, mert elképesztıen cáfolja az egész, eddig megszokott, szellemrıl alkotott elképzelésünket. A DNS-kódnyelv lefordításával márpedig akár meg is állhatnánk az evolúciós állomásokon. Az egysejtőek génszavai éppúgy benne vannak az emberi génállományban, mint a halak, kétéltőek és hát a fıemlısök teljes leírása. Lassan, gondosan egymásra építve össze is rakhatnánk az egészet. Eleddig minden rafináltan kiagyalt, kódolt titkosírást és hieroglifát megfejtettünk. Tudvalévı, hogy a qumráni tekercsek vonatkozásában viszont felmerült a lefordíthatatlanság dilemmája. Nos, ha problémád van, irány a tudomány! Képzelje, kedves Olvasóm, a qumráni tekercsekben hajszálakat találtak, mindjárt elküldték ıket DNS-anyagvizsgálatra. Ezt már nem Budapesten, hanem az Egyesült Államokban végezték. A huszadik század legszentebbnek tartott régészeti leletét sokféle elemzésnek vetették hát alá, persze mindenkor

az isteni üzenetre koncentrálva. Megérte a fáradtságot, mivel a tekercseken talált szövegek nagy részét érthetı, mai nyelvre lefordították, és közreadták, sok örömet szerezve ezzel a bibliakutatóknak. A DNS szellemiségrıl szóló okoskodásomat azzal folytatnám, hogy az élet keletkezésekor mindenképp a mérnöki precizitással összeszerkesztett szerves anyag volt a szellem egyetlen arca a földön. Az efféle szellemi hátteret manapság „intel desing”-nak nevezik – egyébként Szókratésztıl eredeztetve, aki a „házépítı mester” elméletével nagy karriert csinált. A DNS szöveg helyes értelmezéséhez azonban több kellene. Például hogyan került az örökítı anyagba a „teremtı gondolat”? Ha a teremtı Isten dimenziókon kívüli szellemiség, akkor a teremtıerı eleve kívülrıl, transzcendens módon hat. A DNS-kód viszont semmiféle túlvilági, csodás elemet nem tartalmaz, és a sejt belsejébıl hat. A reáltudományok biológia szaka megállapította, hogy a genomban (sejtmag) lévı ún. örökítı anyag legfeljebb „rendezıelveket” foglal magába, egyébként semmiféle szellemi kisugárzása nincsen. Ha ez így van, mi lesz akkor az agysejtekkel? Szellemi kisugárzás nélkül nem bírnánk gondolkodni! A gondolkodó ember agya úgy van megszerkesztve, hogy például a szövegértelmezés funkcióit a neuronok lokalizálható kapcsolatrendszere adja (Wernicke kéregmezı). Olyan komputert képzelek oda, ami akár az én számítógépes szövegszerkesztımmel is összevethetı, ahol a nyelvi fogalmak mögött digitális jelzırendszerek mőködnek; angol szavakra való lefordításukat Bill Gates operációs rendszereiben találjuk a DOS vagy a Windows programokban. Ki ne látta volna már egy szoftver tömörített gépikód-formációját, ami nem más, mint a krikszkrakszok teljes káosza! Képzeljék most maguk elé az emberi DNS-állomány betőit – egyébként le is tölthetik az internetrıl –, ezer oldal „a, c, g, t”-halmaz! Hasonlít ugyan a komputeres gépi kódokhoz, legfeljebb szelídebben néz ki, mivel az egész mindössze négy bető variációja. Hogy mi haszna lenne emberi nyelvre lefordítani a „DNS-szöveget”? Talán közelebb kerülnénk a „natív szellem” és a transzcendens szellem korrekt különválasztásához. Visszatérve Jan Gunneweghez, ez az izraeli tudós – gondolom, a papiruszok kánoni értelmezését is rábízták – nyilván tudta, hogy a qumráni tekercsek barlangba való elrejtése nem lehet más, mint a korabeliek cselekedete. Igaz, a történelem sodrásában véletlenül is kerülhettek Qumránba! Erre Gunneweg kitalálta, hogy a tekercseket, az agyagkorsókat anyagvizsgálatnak vessék alá, sıt a bennük megtalált hajszálakon DNS-vizsgálatokat hajtsanak végre – nyilván az etnikum kiderítése végett. Változik a világ! Manapság – igaz ritkán – a szent tárgyak is a reáltudomány asztalára kerülnek. A génszöveg azonban sohasem fog templomi oltárra kerülni! Az egyházak egyszerően nem vesznek róla tudomást, egyetlen pap sem tesz az oltárra egy DNS-modellt – színes golyócskákból összerakva –, pedig milyen mutatós kegytárgy lehetne a kehely mellett. Dicséret illeti hát Gunneweget, mivelhogy egy szent tekercset anyagvizsgálatnak vetett alá, nyilván arra gondolván, hogy a szakramentumnak sem árt meg, ha górcsı alá kerül. Mi pedig – kíváncsi átlagemberek – azt sem tudjuk, hogy azt a tízezer fránya szent szöveget eszik-e vagy isszák, majd a hittudósok mindent kibogoznak. Egyébként a DNS-szövegre is csak legyintünk. Tudjuk, hogy csak akkor

van zőr, ha a saját DNS-ünk hibásodik meg, mert az aztán „szentségtörés”. Imádkozzunk a saját génállományunkért: „A DNS az élet csírája, építıje és mozgatója. Áldás rá!” Végül elmondanám a saját, külön bejáratú véleményemet a DNS szellemfaktoráról. Ez bizony szakramentum a javából! Gondolatok, gondolatok, gondolatok – eszmék, hitek, tudományok, valahol az éteri semmiben; mindez egyszerre és mindörökké a szellem maga, és egyszerre én is elérkeztem egy ponthoz, ahonnan a saját szellemecskéim kiröpülnek az éterbe, nincsenek már a fejemben, az agyamban, az agykéreg titokzatos moduljaiban, szárnyalnak valahol a világokon túl. Márpedig a szellemet az élet tartja fenn a testünkben, agy nélkül nincs gondolat, az élı sejtek olyan futószalagok, ahol genetikai összeszerelés folyik: DNS-vezérelte technológia irányítja a gyártó gépsort. Az élet futószalagjai mellett azonban nem állnak technikusok, s ha egy hirtelen pillanatban leáll a mozgás, odavész minden. A DNS tehát olyan „szellemkincs”, ami pótolhatatlan! A genetikai kutatást tehát mindig maximális odafigyeléssel, és a maga örök változásában és mozgásában kell folytatni. Ez az írott csoda, sugárzó szellem, „natív szellem” törékeny ám, folyamatos felügyeletre szorul! Ne próbáljunk meg csak úgy belepiszkálni! A regényem elkezdése elıtt érzékeltetnem kellett, milyen nehéz dolguk lesz a szereplıimnek, az agykutatóknak a DNS-sel, mivel ezt a szellemminıségő neuronalkatrészt be kellene kalkulálni a kutatás tárgykörébe. Gondoltam is, hasonlítsuk már össze a neuront a Qumránban talált holt-tengeri tekercsekkel, hátha közös nevezıre jutunk. Szellem–matéria–szellem, odavissza. Ádám György agykutatónak, Magyarország elsıszámú emeritus professzorának fel is adtam az általam kifundált képletet: SZELLEM = NEURON Nem kellene álmélkodnom azon, hogy még csak válaszra sem méltatott. A tudományos neuronkép ma még nem alkalmas arra, hogy egy einsteini rövidségő E=m×c² egyenlettel lehetne leképezni, mint például a világenergiát. Az én képletemben csak az egyenlıségjel fontos, mert az egállal azt merészeltem kifejezni, hogy a neuron összemérhetetlenül több egy átlagos testsejtnél. Számomra tényállás, hogy a neuronok szellemi kisugárzása nélkül minden tudás, írott szó, kottára vetett hang, gépbe táplált szoftver, kıbe vésett ige és a qumráni tekercsek is puszta tárgyak maradnak. Végül annyit bátorkodok megállapítani, hogy a DNS szöveget is fel kellene venni a kánoni iratok közé! A DNS leiratban ugyanis van egy bökkenı! Ismeretlen a szerzıje! Nem csak kémia az, nyelv az, kérem, mégpedig természetbıl eredı, kvantumszerő betőismétlıdés! Mintha egy mérnök ember írta volna, vagy más civilizált lény! Több ezer rádióantenna mered az ég felé, s velük mindennemő mágneses hullámot lehallgatunk, ami a világőrbıl jön felénk, remélve, hogy egyszer felfedezünk valami mesterséges amplitúdó-mozgást, rezgésszámismétlıdést, ami esetleg üzenet lehetne egy szellemmel bíró élıvilágból. És akkor kiderül, hogy az univerzum közömbös. A természetes zajok között véletlenül sincs mesterséges szakasz. Vegyük hát tudomásul, hogy a DNS az egyetlen „nem ember alkotta”, szakaszokba, szavakba, mondatokba foglalható kódszöveg, nem távoli világokból jövı üzenet, mégis mindenek feletti!

Kant – a realitás két oldala A létezés misztériuma egzisztenciális, élethez kapcsolódó fogalom. Realitás csak egy van – mondjuk mindannyian – amit látsz, hallasz, megtapinthatsz, szagolhatsz, nyalogathatod. Az emberi elme azonban a láthatatlant is létezınek tarthatja, ami éppoly realitás, mint például a mágneses hullám. Mi köze a mai, modern létünknek, létfelfogásunknak Immanuel Kanthoz? Az, hogy ı mondta ki elıször: az emberi agy által képzett gondolatok csak a realitás egyik oldala, vagy inkább az egyik realitás. A másik, az agyunktól független valóság megismerhetetlen. Az agyi tevékenységekkel foglalkozni azért nehéz, mivel az agykutatók megállapításai gyakran nem érik el a megismerés kereteit. Érzetekrıl, képzetekrıl beszélnek, miközben a szubjektum szellemi közege nem más, mint az agy lelki kivetülése. Neuron és lélek, e kétféle realitás együtt alig vizsgálható. A természettudomány a lelki realitást, azon belül az emberi szellemet átutalja a pszichológia területére. Az élettani, objektív valóságot pedig az egzakt vizsgálhatóság kategóriájába, a biológiába sorolja. A kétféle realitás dilemmáját Kant ismeretelméleti mőveiben már a XVIII. században igyekezett megoldani. Kant metafizikus eszmerendszerét filozófiának nevezik, és a szellemtudományok közé sorolják. Mi egyszerő halandók ne törjünk hát ilyen magaslatokra! A természettudományoknak sem kötelezı a filozófiai tételeket bekalkulálni a munkába, egyáltalán foglakozniuk sem kell velük. Elırebocsátom, hogy a modern ember racionálisan szeret gondolkodni, nem filozofikusan. Ugyanakkor az agytudományban szükségletté vált a racionalitás és irracionalitás együttes vizsgálata, ami csak elvonatkoztatással lehetséges. Hát akkor már megint mire akar kilyukadni ez az agyafúrt szerzı? – kérdezi az Olvasó jogosan. A kérdés megválaszolásához lépjünk be egy rendelı intézménybe! Az orvoslásban például gyakran gépekre bízzuk magunkat. Ott aztán fontos, hogy a berendezéseket, diagnosztikai eszközöket a doki mélyrehatóan ismerje, és a lényegüket korrektül ragadja meg. Az elmegyógyászatban is meg kell különböztetni az egzakt, objektív lehetıségeket a pszichiátria egyéb módszereitıl. Miért más a realitása egy mőszer vagy laboratóriumi berendezés leleteinek, mint a rólunk alkotott orvosi véleménynek? Mivel a lelet csak az orvos agyában válik szellemi realitássá. Kant több mint kétszáz éve, az 1760-as években jutott a tudatunktól függetlenül létezı, a „Ding an sich” (ném.: önmagában való dolgok) realitásának gondolatára! Kant óta senki sem mondhatja azt, hogy mindennek olyannak kell lennie, amilyennek én látom, tudom vagy elképzelem. A tudományok hatalmas eredményei ellenére a tárgyi és szellemi világ, az univerzum a maga valóságában jelentısen eltérhet a róla alkotott ismerettıl. Ez már egy másfajta realitás! Vannak tökéletesen soha fel nem ismerhetı objektumok, mint például az emberi agy is ilyennek tőnik. Amíg egy orvosi mőszer önmaga valójában ésszel megragadható, addig az emberi idegrendszer – csúcsán az agyvelıvel – kívül esik a megismerhetıségen. Ezzel kapcsolatban nagyjából két elképzelés fut párhuzamosan: az önmagában létezı agyi objektumhoz ragaszkodó, a biológiai sejthez szorosan kapcsolódó behaviorista, vagyis csak az agymőködés fizikokémiai realitását elismerı tanítás; illetve a szubjektivitást külön entitásként elfogadó descartes-i filozófia, mely szerint a lélek az agyon keresztül válik szellemi

kvalitássá. Ne essünk hanyatt e „magas” filozófiai csőrés csavarás láttán! Én csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a kétféle realitás éppen az agykutatásban válik kulcskérdéssé, hiszen a lélek és a test eltérı valósága kényes gondolatokhoz vezetett eddig is, és manapság sem látszik a kibontakozás. Kantot például szubjektív idealistának könyvelte el a marxizmus, pedig ı csak annyit mondott, hogy a tudati realitás csak a lét egyik oldala, az önmagában létezı, objektív realitással párhuzamosan. Kantnak egy bravúros elvonatkoztatás árán legalább sikerült észrevennie, hogy a tudatban megjelenı valóság sohasem lehet tökéletes leképzése a tárgyi valóságának. Én a kontár írócska, a magas filozófiát majmoló mőszaki, a „descartes-ista” vonalon haladó agykutatásban látom a megoldást. Ugyanakkor szeretem Kant spekulatív ötleteit, mivel a nagy filozófus szükségesnek tartotta az ész, az emberi szellem –, még a saját gondolatainak is – alapos revízióját. S amikor ezekrıl a kérdésekrıl és felvetésekrıl gondolkodott, talán akaratlanul elırevetítette az agykutatás kikerülhetetlen dilemmáját: hogyan keletkeznek az emberi agyban a gondolatok? Sajátos megfontolásból Kant az elmét az „a priori Gestalt”-hoz (lat., ném.: a tapasztalatot megelızı alakzat, megformálódás), egy velünk született „algoritmushoz”, ész-eszközhöz kötötte – mondom én a késıbbi számítógépes analógia miatt (algoritmus: mat. mőveletek lépéseinek sorrendje). Az agykutatás szempontjából ez azért fontos megállapítás, mivel a neuronmőködés vizsgálatakor tisztában vagyunk azzal, hogy az ingereknek a szubjektumban konkrét képi, hangi, érzeti, gondolati stb. alakzatai vannak, de senki sem tudja miféle „algoritmus” szerint jönnek létre! A következıkben azt próbálom irodalmi „alakzatba helyezni”, hogy Kant tulajdonképpen a génekbe foglalt, szubjektív elemeket, szellem-minıségő kód-alakzatokat fogalmazta meg a maga módján. Nos, ez csak az én furfangos ötletem persze, ami nagy ugrás a tudományos fantázia „cirkuszi trapézán”; s most bocsánatot is kell kérnem minden hivatásos agykutatótól és filozófustól. Lényegében ezzel a megállapítással abba is hagyhatnám a további kutakodást, ugyanis nem született olyan tudomány, amelyik a szubjektív elemeket egyféle megelızı alakzatokban keresse a génekben. Annyit azért – a korábbiakhoz hasonlóan – bármikor meggyızıdéssel állítok, hogy a DNS-molekulák trükkös teremtmények, és nem csupán kémiai aspektusuk van. A Kant-féle kettıs realitás az agykutatás kiküszöbölhetetlen problematikáját veti fel. A tudománynak fogalma sincs, miféle metamorfózis (átalakulás) zajlik a neuronokban, amikor az ingersémákból belsı élmény, szubjektív alakzat keletkezik, de kezd bebizonyosodni, hogy például az érzeteknek, mint a félelemnek is, genetikai háttere van. Valahol írtam, hogy a félelem génjét egérszinten már ismerik. Nos, ebben az esetben az agyi elektromos inger és a párhuzamosan keletkezı félelemérzet a realitás két oldala. Hiszem vagy nem hiszem, én már túltettem magam az efféle filózáson, elfogadom, hogy a gondolataimnak van valami elızménye az agyamban. Az agykutatók azt mondják: reménytelen szintetizálni a sejt szintő neuron mőködést; a szubjektivitás talán sohasem kapcsolódik majd a neuron élettanához. De hát akkor remény sincs a szellemet fülön csípni? Kant legalább annyit mondott: lenni kell itt valaminek, ami megelızi az ismeretet, sıt az érzékelést is (talán a látóképességre gondolt), és valóban a látókéregben megjelenı, konkrét térbeli alakzatok az agyunkban kijelölt konkrét helyen keletkeznek, tehát van biológiai elızményük.

Eme írásomban szeretném felhívni az olvasóm figyelmét, hogy a neuronok tájékán bonyolult, metafizikai fordulatok tapasztalhatók. Az ember fejében lévı idegsejtek fejlıdése mentén észre kell venni azt a momentumot, amikor a fizikai, kémiai automatizmus átvált szellemi aspektusba. Az agykutatók dolga lenne eme furcsaságról nyilatkozni vagy egy Kant-szerő filozófusnak – esetleg teológusnak – kellene felvetni a dolgot, aki persze elég bátor hozzá. Én merészke vagyok, nem szégyellem ám! Mindegy is, hogy a gondolkodás megelızı feltételeirıl mit gondolt a jó öreg Kant. Írásaimban folyton hangsúlyozom, hogy Kant háromszáz évvel ezelıtti metafizikus gondolatának elfogadásával könnyebb boldogulni a „szubjektív jelzırendszerrel”, esetleg a biológiai lélekkel is, hacsak el nem tévedünk a vallás és a bölcselet útvesztıiben. Az ember évezredek óta abban a hitben él, hogy a lelke alá van rendelve egyféle magasabb rendő „szellemi hatalomnak”. Istenre alapozott világnézetünkben a jelenségek egyoldalúan szellemformákba ágyazódtak, és lassan a lélek átlényegült valami láthatatlan, kiismerhetetlen, szivárványos és sötét, érzelmekkel átitatott környezetté. Kant legalább észrevette, hogy az emberi elme, a logikai megragadás huncutsága az „a priori Gestalt”-okban keresendı! Jelen írásomban megpróbálok mindennemő szellemiséget az objektív realitás talajára visszahozni. Megvetem az irracionális képtelenségeket, nem hiszek a külsı szellemi erıterekben. Úgy gondolom: a tudat is egyféle belsı képesség eredménye, olyan eszközök által, amelyek a génjeinkben rögzültek. Kapaszkodj meg, mert nem válaszoltál a döntı motívumra: a legvitatottabb kérdés, hogy az agyi kibernetika hogyan hoz létre transzcendens szellemet. Hát csak azt gügyögöm erre, hogy azt is valamiféle DNSalgoritmus hozza létre. Mindez persze merı kitaláció, de ezek után – a gondolkodás genetikai viszonyainak tételezésével – egyféle gondolkodó géphez hasonlíthattam az agyamat. Eme ötletért kellett nekem a filozófia csúcsára hágnom – dacolva az olvasóközönség egy részének neheztelésével. S, most újra ki kell, jelentsem: a neuron evolúciós biológiai termék, tele szellemi allőrökkel – itt hát lehet keresni valamit. Minden élı sejt tele van konstrukciós, informatikai attitőddel. Tudni véljük, miképpen álltak össze az ıstengerekben a szénhidrogén alapú, szerves molekulák aminosavakká, ribonukleinsavakká, majd hogyan keletkezett az élet elsı formája, a sejt. Ezek után akkor járunk el helyesen, ha bizonyos szerves anyagokból álló organizmusoknak – a bennük felfedezett DNS program végett – eleve szellemi minıséget tulajdonítunk, hasonlóan a számítógép hardvereihez, szoftvereihez. Bizonyára ilyen sejt a neuron is, a magjában lévı hatalmas memóriával és a „processzorral”! (lásd: A neuron mint informatikai hardver címő fejezetet.) Sajnos jelenleg az agykutatás pusztán a fiziológiai fejlıdés állomásait fedezi fel sorra, azt is inkább az állati agy vonatkozásában. Az etológia bátorkodott hozzányúlni az „állati lélek” evolúciós útjának kibogozásához, alig mentesülve a vallások nyomásától. Amennyiben az állatok viselkedését rávetítjük az emberre, azonnal szembekerülünk a teológiával, amely tudomány nem ismeri el állati eredetünket. Az elszánt agykutató az efféle hozzáállás miatt könnyen depresszióssá válik, és visszavonul. Pedig az állatok „lélektanából” van mit eltanulni! Kedves Olvasóm, e „magasröptő fantáziasziporkák” után nem árt, ha puritán ıszinteséggel bevalljuk: néha mi is elveszítjük az eszünket, olykor „állati”, amit csinálunk! Az egyszerő átlagember is tudja, hogy az agyának buta, hamis stációi vannak, amelyek idınként

összezavarják a viselkedését. Ki ne vette volna észre saját életében, hogy a gondolatai letapadtak, perszeveráltak, és csak ismételgette problémáját – önmagában mormolva vagy hangosan mások szemébe mondva –, a vélt igazságát. Hasonló perlekedıkkel tele van az utca. Bomlott lélek – mondjuk a villamosra felszálló hangos szónoklóra –, miközben saját agyunkban is folyik a párbeszéd. Vagy kinek ne lett volna már anticipált gondolata, amikor a képzelıdéseit abszolút valóságosnak vélte. Vigyázat! Két anticipált premissza dupla tévedéshez vezet – tenném hozzá mindjárt. Manapság például jellemzı az ún. atmoszféra-effektus, ami az emberi tudat oly mérvő befolyásolhatóságára utal, amikor összeverıdött tömegben állati csordaként viselkedünk. A szónok által betüzesített, feldühödött tömeg törni-zúzni képes! Tömeghipnózissal állunk szemben, vagy csak az állati agresszió tömeges kitörésével? A regényben erre a kérdésre is megpróbálok válaszolni. És most hagyjuk állati mivoltunkat, csavarok egyet a kanti logikán és azt mondom: az embernek korlátlan, végtelen és hatalmas esze van, evolúción túlmutató, isteni eredető gondolataink vannak, jóknak, rosszaknak egyaránt. A nagy eszünkkel már perverzkedünk is, hiszen a sajátunkat és mások agyát is manipuláljuk. Én például, amikor az érzeteimet az agyamhoz kezdtem méregetni, mindig beleestem a félelem csapdájába. Megijedtem ám, hogyan is merek én tételeket gyártani és súlyos fogalmakkal dobálózni? Persze mindig akadnak olyan lelki problémáim, amelyek távol esnek a tudományon, lépten-nyomon beleakadtam én is a saját lelkem furcsaságaiba. Vannak élményeim, melyekrıl már nem lehet biológiai nyelven beszélni: például a rémes álmaimról, az eltúlzott képzelgéseimrıl, a tévedéseimrıl sem szívesen beszélek. Az emberi fantázia az egekbe visz, de amúgy az egész badarság. Az agykutatás dicséretére válik, hogy most már nem ijedek meg a lidérceimtıl, tudom már, hogy rémálmomból úgyis felébredek! Felfogom azt is, hogy a szubjektív történések az agyamban játszódnak le, tehát nem bánt engem senki a hálószobámban. Az agykutatás szerény ismeretében végül kimondtam, hogy az érzetek, képzetek genetikai alakzatai kezdenek körvonalazódni, és közel állunk a gondolkodási képességünk megfejtéséhez is. Ez a legnagyobb durranás, amit bedobhattam! Abból indultam ki, hogy talán születik majd egy kanti logikájú informatikus, aki számítógépes programnyelvre lefordítja a DNSszöveget, és megalkotja a gondolkodó gépet. Leborulok az emberi génállomány elıtt! Sok minden elfér ebben a kétezer kötetes könyvtárban: benne van talán a lélek evolúciójáról szóló leírás is. Elménk mőködését ezernyi laboratóriumban máris elkezdtük megfejteni, tudjuk, hogy egy gondolatot milliárd neuron szerkeszt össze az agyunkban. A genetikánkban van leírva a szubjektív tapasztalat széles skálája is, a teljes evolúciós élmény. Vajon hányféle ún. „archetípus” lapul a „kollektív tudatalattinkban”, a szubjektumot kisugárzó génekben (Dr. Carl Gustav Jung, 1875–1961, mélylélektani kifejezései az ısöktıl örökölt jellem- és viselkedésformákról)? Nos, kedves Olvasóm, sokféle igazságot tükröz a 35–80 ezres génállomány! Sajnos könnyen elveszhet a lényeg, és mivel a világ összes komputere sem képes feldolgozni e vaskos genetikai „programhalmazt”, reménykedjünk hát legalább néhány új fejezet megfejtésében. Jelen írásomban sem lelhettünk fel túl sok használható ismeretet a genetikáról, legalább ne legyünk sznobok, higgyünk a kutatók célkitőzésében, még ha eleddig nem is találták „fején a

szöget”. Higgyünk az agykutatásban is, bár az ı munkájuk a sejtmembrán, az axonok, dendritek stb. valóságában kissé megragadt, de a tudomány korlátai jellembıl fakadó falakból is adódhatnak, a hívı lélek is közbeszólhat, amennyiben az irracionalitás felé mozdítja a gondolkodást. Az emberi lélek a világ csodája, isteni mő, de minden hamisság, rosszindulat nélkül fogadjuk el, hogy evolúciós úton váltunk emberré, a szubjektumunk biológiai eredető! A szubjektív jelzırendszerünk meghaladja az állatok világát, hisz amikor az állat hangokat hall, ugyan különbséget tud tenni a fenyegetı vagy hívogató hangsorok között, de az ember már zenét is komponálhat a hangokból. Sajnos a tudomány kifejezıeszközei szárazak, nem lehetséges például az agyunk mővészi ábrázolása. A szépmővészet, a szépirodalom a szépséget keresi az emberfejben, az állatkoponyában, és a festıknek eszükbe sincs biológiai szöveteket ábrázolni. Az agykutatásban a korrekt filozófiai megragadás is lehetetlennek tőnik. Én is csak azért merészkedtem Immanuel Kant gondolataihoz folyamodni, mivel valahol a tudat alatt kell lenni azoknak az agyi elızményeknek, amelyek a gondolkodás lehetıségét megteremtik. Kant tulajdonképpen ezzel az absztrakcióval inspirálta Németországban az ún. „Gestaltpsychologie”-t (alaklélektant); szerintem a tudatalatti fogalmát is ı sugallta a három nagy orvos-pszichiáter: Freud, Adler és Jung mélylélektani iskolái számára. Kant filozófiai álláspontja a kétféle realitásról annyiban is fontos, hogy ezzel kibontakoztatta az egzakt tudományos világszemléletet, utat mutatott a jövıbeni természettudományoknak és az informatikának. Ma már kezdjük megszokni, hogy gépek gondolkodnak helyettünk, de nem jut eszünkbe, hogy a gépi logikát megelızte Kant elemezése a szillogizmusról, az okokozatról (az elızményekbıl következı zárótétel, az oksági következtetés mőveleti lépései), ami egyféle algoritmus a gépben és az agyban is. Persze felvetıdik a kérdés, miféle társadalmi érdekbıl lenne hasznos egy gondolkodni tudó gép? Azért – mondom rögtön –, mivel egy gondolkodó komputer majdan felér egy minisztériummal, ahol most még hibás, korrupt döntések születnek. Kant az észkritikáiban („Tiszta ész kritikája”, „Gyakorlati ész kritikája” 1788-ban, „Ítéleterı kritikája” 1790-ben) az emberi elme sandaságára, jellembeli gyengeségre is utalt. Bizony nagyon sok politikus jelent meg a Földön azóta, akik nem tanultak semmit a filozófus kritikáiból. Micsoda agykutató vagy informatikus lehetne manapság? Az ı „kritikái” segítségünkre vannak az egyéni önvizsgálódásban is. Kant nélkül az ember megmaradt volna a maga kis belsı emóciójában, nem tudnánk hová tenni a belsı kétségeinket. Az ember – önzı módon – kitart a számára legegyszerőbben elfogadható magyarázatok mellett, és a saját hitvallását szeretné a világra kényszeríteni. Mondván: csak egyetlen realitás létezik, csak az az igaz, ami „hitelvként” vagy önös érdekbıl bennem van. Pedig, kedves Olvasóm, nem ártana néha leülni egymással és egy kicsit „filozofálni”, legalább Kant vezérfonalán végigmenni, s megérteni az emberi tudat lehetıségeit és korlátait. Búcsúzzunk hát a kanti filozófiától azzal, hogy a tisztelt Olvasó is megértetette a saját valóságának kettısségét, saját agyának szerepét a testi-lelki mivoltában. Fogadjuk el, hogy az agyvelınk lelki kisugárzására egyelıre nincs tudományos válasz, de legalább elszórakoztunk a témán; s az eddigi okfejtésbıl vállalja be mindenki azt, amit a saját hite szerint elfogadhatónak tart, és legyen mindenki becsületes filozófus önmaga megítélésében.

Remélem, nem voltam fárasztó, a „magasröptő gondolataimhoz” nem kellett szótározni, utána olvasni, hitükben csalódni vagy a jellemünk miatt szégyenkezni. Rájöhettünk arra, hogy az agyunk és elménk egészséges, orvoshoz sem kell fordulnunk. Csak egyetlen, személyes körülményre hívnám fel azért a figyelmet: minden ember – a legkülönbözıbb jellemő honpolgárok is – örökölte az evolúciós múlt legalapvetıbb törvényét: az önzést. Az önzés olyan biológiai kényszer, ami minden élılényben benne van, kikerülhetetlen motiváció! Most ne menjünk bele az „önzés fejlıdéstörténetébe”! Fogadjuk el, hogy önzés nélkül nem állhattak volna össze az élı szervesmolekula-halmazok sejtté, nem menetelhettek volna szembe az élettelen erıterekkel, az egysejtőek nem gyızhették volna le az ıstengerek elviselhetetlen klímáját. Amikor az egysejtőek rogyásig elszaporodtak, újabb probléma merült fel: a biológiai „túltermelés”! Ekkor új önzésforma született, az egymás felfalása. Az önzés tehát genetikailag kıbe vésett parancs! Az evolúciótól való eltérést csak az emberi önzésnél tapasztalunk. A folyamatosan változó, praktikus élet szülte meg legújabb, elviselhetetlenül aberrált önzési szokásainkat. Az antropológusoknak végig kellene követni, hogy az emberi fajnál az önzés hogyan fajult el a szadizmusig; a törzsi összekapásokból miért lett népirtás. Hogyan jutott el az emberi faj a majomvicsorgástól egymás halálra kínzásáig, a keresztre feszítéstıl a villamosszékig? Az állatokra oly jellemzı dühös nemi párharc az embernél alattomos féltékenységi ösztönné vált. Mondjuk ki egyenesen: minden lelki torzulásnak oka csakis az egyéni aberrációból fakadó, kitörölhetetlen önzés. Némi önvizsgálati gyakorlattal vagy etikai, vallási önvisszafogással csökkenthetjük az önzésünket, de sohase váljunk álszentté. Azt kívánom mindenkinek, legyen elégedett a sorsával, mert a Föld, ahol élünk, még mindig a legcsodálatosabb hely az univerzumban. A tejútrendszer tele van kegyetlen csillagokkal és bolygókkal. A Nap bolygórendszere viszonylag normális környezetet teremtett az élet számára, de a Földön kívül nagyon sivár lehetıségek vannak itt is. Tekintsük meg hát őrhajós „madártávlatból” a mi kivételesen csodálatos bolygónkat! Szálljunk most be az Apollóba! Ez a típus bizony a Holdig vitte az embert. Képzeljük magunkat egy őrhajós helyébe, amikor több ezer kilométerre eltávolodik az őrbe, és a Föld kékesfehér gömbje elétárul. „A mennyország sziluettje az!” – gondolom én ıhelyette, beleélvén magam az ı kivételes érzelmébe. Hiszen az őrhajós számára a vákuumból, a fekete őrbıl való menekülés nem a kivénhedt Hold vagy a kiszáradt Mars felé vezet, nem ám a „földön kívüliség” adja a mennybéli boldogság reménységét, hanem az a kékesfehér, kerek csoda, ahonnan az őrhajóst kirepítették! Hasonlóképp szálljunk most be egy elektron-mikroszkóp tárgylencse-világába, ahol elıtőnik az élet másik realitásának egyébként szemmel láthatatlan képe. Innen sem szabadulhatunk, ha életben akarunk maradni: a fehérjék, a nukleotidok nyüzsgése az egyik alapvetı feltétele az életünknek, a jelen egzisztenciális élményünknek. Kant nyomdokain mondhatni: a másik, az objektív realitása létünknek. De hát mi a szubjektumunkban éljük meg a világokat, eme innensı realitásban, a lelkivilágunkban létezhetünk csak. A választás nincs ránk bízva. Nem tehetünk mást, mint hogy leborulunk létünk kettıs csodája elıtt! Fohászkodjunk, hogy valaki egyszer megfogalmazza és tudomásunkra hozza lelkünk neurális csodáját; feltárja agyunkat, a neuronok DNS kódrendszerét, amibıl a gondolataink fakadnak. Nyilatkoztassa ki valaki a modern „tiszta ész kritikáját” is! Addig pedig örvendezzünk, hogy nekünk, átlagembereknek,

nincs is ebben dolgunk, de azért legyen elég bátorságunk és kiállásunk a saját DNSgénállományunk szent védelmében: mentsen meg minket Isten az elfajulástól! Ámen!