Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
KALMÁR PÉTER
Meglehetősen furcsán festhettünk: én kezemben a könyvemmel, ami méretéből adódóan akár fegyvernek is minősülhetett volna, Kalmár Péter pedig az asztalról felvett hamutartóval, amit, és efelől szemernyi kétségem sem volt, szándékában állt felém dobni. Őt ismerve pedig olyan biztos volt, hogy eltalál vele, mint az, hogy az égen vannak a csillagok, nem pedig a földön. Egyelőre azonban nem történt semmi, csak álltunk egymással szemben, készen arra, ha a helyzet úgy hozza, támadjunk. Mindketten. Ki tudja, mennyi ideig néztünk farkasszemet, mikor én a részemről már kezdtem unni a dolgot. - Tegye le a hamutartót! - Tegye le a könyvet! Mivel egyikünk sem mutatott különösebben nagy készséget arra, hogy úgy cselekedjék, ahogyan a másik mondja, a frontvonal beállt, és egyik fél sem volt hajlandó engedményeket tenni. Ritka szívós pasi, meg kell hagyni –gondoltam, ahogy végignéztem rajta. – Szívós és „nem csúnya”, ahogy Vitay Georgina mondaná. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem sok köze volt a filmen látott, Balázsovits – féle Kalmár Péterhez, pedig az sem volt látványnak utolsó. Nem bizony, azonban ez, az igazi – már, ha lehet egyáltalán ilyet mondani – nagyon szép volt. Persze, tudom én, hogy férfira nem mondunk olyat, hogy szép, de ő tényleg az. Gyanúsan arányos volt rajta minden, mintha nem is ember lenne, hanem egy szépen megmunkált szobor. Szőke haj, égszínkék szempár, katonás arcél, és esküszöm, ilyen szép ívű szájat még életemben nem látattam, pedig volt már dolgom egy-két pasival. - Háromra mindketten letesszük, ami a kezünkben van – hallottam meg saját hangomat valahonnan egészen távolról. Az igazat megvallva, eléggé zsibbadt már a kezem, és a gondolatba is beleborzongtam, hogy mozdulatlanul kell állnom, még ki tudja meddig… Istennek hála, Kalmár is így gondolhatta, mert bólintott, én pedig levegőt vettem, hogy elkezdjek számolni, de ő megelőzött. 10
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- 1…2…3… Egyszerre tettük le a kezeinkben tartott tárgyakat. Kalmár az asztalra tette a hamutartót, én pedig a földre a könyvet. Még a lábamat is rátettem, hogy véletlenül se lássa, miféle kincs van nálam. Az Abigél az én Bibliám, épp csak a Sátánt nem űzi el. Igaz, még nem is próbálkoztam vele… - Ki maga, és mit keresett a szekrényemben? – kérdezte Kalmár megfontolt hangon, és láttam, hogy gyanúsan közelít az asztala felé. Remélhetőleg nem áll szándékában fejbe vágni azzal a levélnehezékkel! - Ugye nem ütne meg egy nőt? – pillantottam fel rá félve, ő pedig felhúzta a szemöldökét egészen a homloka közepéig. Gondolom, személyes sértésnek vette, hogy ilyen gaztettel gyanúsítom. Bárhogy is, jobb, ha előbb kérdez az ember, semhogy beleszaladjon egy pofonba. - Mit keresett a szekrényemben? – ismételte meg a kérdését. - Hát, ez egy hosszú történet… - Van időm. - Látja, efelől kétségem sem volt. Kalmár Péter soha nem siet sehova, mégis mindig időben odaér mindenhová. Hoppá! A tányérméretűre kitágult szemek tanúsága szerint valami rosszat mondhattam. Kalmár fenyegetően közelített felém, én pedig önkéntelenül is hátrálni kezdtem. - Maga kém? - Ki? Én? Na, ne hülyéskedjen! – horkantottam fel gúnyosan, mire ő megtorpant. – Maga szerint így néz ki egy kém? – mutattam végig magamon, aztán eszembe jutott, hogy mi van rajtam: a fekete, testhez simuló farmeromban, sötét, őszi kabátomban és, az intelligens mosópor technológiának köszönhetően, makulátlan fehér blúzomban pont úgy néztem ki, mint James Bond, csak nőben. Bár, kétlem, hogy a háború idején a kémek ilyen öltözékben űzték volna az ipart. Már, a kémek természetesen… - Akkor mégis, honnan tudja a nevem? - Mondták – nyögtem ki legalább egy oktávval magasabb hangon a bődületes hazugságot. - Jól van, Lány a Szekrényből – pillantott rám jelentőségteljesen, hiszen még mindig nem mondtam meg a nevemet, és ezt ő nyilván nagyon rossz néven vette, - utoljára kérdezem, mit keresett a szekrényemben? - Azért jöttem, hogy segítsek. - A személyzethez tartozik? – nézett rám kérdőn, az én kezem pedig kis híján megszaladt, hogy azon a bizonyos katonás arcélen végezze. Még hogy személyzet! Na, megállj, Kalmár
11
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Péter! Egyszer még zokogni fogsz ezért a megjegyzésért, az biztos! – Az igazgató úr nem említette, hogy bárkit is felvett volna. - Nem vagyok takarítónő – ellenkeztem most már teljes hévvel. - Akkor mégis, ki az ördög maga? - Horváth Andrea – nyújtottam felé a kezemet illedelmesen, de ő nem viszonozta a gesztusom. Mind két kezét a háta mögé rejtette, szigorúan összehúzta a szemeit, és lábujjhelyre állt, ezzel is jó másfél fejjel fölém magasodva. - Úrinő nem nyújt kezet egy férfinak, amíg be nem mutatják őket egymásnak, vagy amíg a férfi nem mutatkozik be, és nem köszönti őt egy kézcsókkal. Hűha! Itt még dívik a kézcsók a dolog? Hát akkor, nosza, mire vársz? Csókold meg a kezem! Nem tette, helyette távolabb lépett, és most már biztos távolságból szemlélt engem is a sikeren porba taposott önérzetemmel együtt. - Szóval? Válaszol végre, kisasszony? - Elhiszi, ha azt mondom – hajoltam le a könyvemért a földre, - hogy a jövőből jöttem, hogy segítsek magának? - Nem. - Akkor nagy hibát követ el. Várjon csak, hogy bizonyítsam be – estem gondolkodóba, és nem sokkal később szétterült az arcom a diadalittas mosoly. Mélyen a kosztümöm zsebébe nyúltam, ahonnan előhalásztam a rendkívül komolyan festő rózsaszín mobilomat, és meglobogtattam az orra előtt. - Ez meg mi? - Ez egy telefon – pattintottam fel a tetejét, hogy tárcsázhassak egy számot, de amellett, hogy rá kellett döbbenem, hogy azok, akiket felhívhatnék még meg sem születtek, az is komoly sokkhatásként ért, hogy ebben az átkozott korban még nincs vevő torony, szóval… - Nincs térerő. Nem működik. - Hát persze, hogy nem működik, hiszen nincs zsinórja – nevetett fel Kalmár kárörvendően, és olyan diadalittasan nézett rám, mintha megnyert volna egy háborút. Szuper! Az igazamat nem tudtam bizonyítani Kalmár Péter előtt, ellenben arról láthatóan sikerült őt meggyőzni, hogy nem vagyok komplett. Tegyük hozzá, nem kellett hozzá túl sok idő. Kalmár arcán szétterült az a diadalittas vigyor, amit akkor és ott kedvem lett volna letörölni a képéről, de jól nevelt kislány lévén, a fizikai kontaktusban megnyilvánuló véleménynyilvánítást inkább megtartottam magamnak… de legalábbis, későbbre.
12
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Hívom a csendőrséget – szólalt meg végül, megelégelve a felesleges várakozást. Ezt pedig ugye nem hagyhattam. Ha ez a félresikerült Adonisz elvitet, neki lőttek. Szó szerint. - Hívja őket nyugodtan! Biztosan könnyű lesz kimagyarázni Gedeonnál, hogy miért rejtegetett egy nőt a szobájában. - Én nem rejtegettem magát – sziszegte dühösen, ahogyan visszafordult az ajtóból. – Maga már itt volt, mikor én jöttem. - És mit fog mondani, hogy jöttem be? Se az ajtó, sem pedig az ablak nincsen nyitva. Mérgesen összehúzta a szemöldökét, ám végül visszalépett mellém, majd megadóan leereszkedett az egyik karosszékbe, és ujjait összeérintve, várakozón tekintett rám. Az én agyam pedig folyamatosan kattogott, hogy valahogy bebizonyítsam neki, nem hazudtam, tényleg a jövőből jöttem. Belekotortam a zsebembe, de két üres rágóspapíron és egy használt zsebkendőn kívül semmi egyebet nem találtam. Hoppá! - Az mi? – intett Kalmár fejével a kezemben tartott szerkentyű felé. - Ez egy iPod – jelentettem ki diadalittasan, de ő továbbra is értetlenül nézett rám. – Képzelje el úgy, mint egy apró lemezjátszót! - Ugye, most csak tréfál? Hogy férne bele egy lemez ebbe a kicsi izébe… - Ez a XXI. század – ültem le mellé mosolyogva, miközben felé nyújtottam a fülhallgatómat, ő pedig habozva, de átvette tőlem, és követte az utasításaimat, hogy miként tegye a fülébe a kis szerkentyűt. Még akkor is hitetlenkedve pillantott rám, mikor megkérdeztem, hogy készen áll-e. Lenyomtam a gombot, alig telt el azonban pár másodperc, és ő már talpon volt, kirántotta a fülhallgatót, és úgy nézett rám, mintha legalábbis a Pokolból jöttem volna. - Mi az Istennyila ez a förmedvény?! Fülemhez emeletem, hogy halljam, mi szól a lejátszóban, de a Tankcsapda aktuális slágerén kívül semmi egyebet nem hallottam. - Ez csak zene. - Ez zene? Beethoven, Mozart, az zene. De ez… ez a sátáni dörgedelem nem muzsika. - Ismétlem, XXI. század. - Mekkora szerencse, hogy én már nem fogok élni, mikor ezt játsszák. - Hisz már nekem? – kérdeztem csendesen, mert meg voltam róla győződve, hogy ezzel végre sikerült bizonyítanom az állításomat, de ő, ugyan kevésbé magabiztos mosollyal, de még mindig hitetlenkedve nézett rám. – Hát jó – adtam meg magam végül. – Még egy kísérlet, és ha ezzel sem bizonyítom be, hogy a jövőből jöttem, akkor hívhatja a csendőrséget.
13
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Kalmár, habár lerítt az arcáról, hogy unja az egészet, mégis bólintott. Vagy nagyon élvezte, hogy szenvedni lát, vagy éppen ellenkezőleg: kezdett már hinni nekem. - Mondjon valamit, amit nem tudhatok – folytattam, mire ő mélyet sóhajtott. Talán most először érezte úgy, hogy ez a vita nem vezet sehová, de azért némi szemforgatás után mégis válaszolt. - Vitayt, az új diákunkat kiabáláson kaptuk, és büntetést kapott. - Ezt mindenki tudja. - Tényleg, pedig csak ma reggel történt – nézett rám elgondolkodva. Na, mi az? Valaki kezd hinni nekem? - Nézze, nekem erre nincs időm. Dolgom van, úgyhogy megkérem, távozzék! - Na, várjon egy kicsit… - Nekem kéne kérdeznem, nem pedig fordítva. Maga az idegen, nem pedig én. - Pontosan – bólintottam beleegyezőn. –Én mindent tudok magáról, éppen ezért fontos, hogy valami olyasmit… - Mindent? – nevetett fel jóízűen. – Azt kötve hiszem. - Harminc éves, egy kis faluban született. A szülei korán meghaltak… - Mi… -… és a bátyja egyedül nevelte. De ha ez nem lenne elég, akkor hadd jegyezzem meg, hogy tudok még Zsuzsannáról is, és… - Zsuzsannáról? Honnan tud maga Zsuzsannáról? – nézett rám hirtelen ijedten. Jól van, az rendben is lenne, hogy csak a könyv felénél derül ki, hogy bele van esve ez a szerencsétlen, mint a részeg a gödörbe éjszaka, de azért ez nem akkora titok. Vagy igen? A pillantásából ítélve igen. Most megvagy! - Hisz nekem végre? – kérdeztem immáron sokadszorra, ő pedig némán bólintott. Sokkolhatta a hír, mert többször rám nézett, mintha nem hinné el, hogy ott vagyok. Ami azt illeti, én sem hitte el. A tény, hogy ott ülök Kalmár Pétertől alig egy karnyújtásnyira alaposan beindította a fantáziámat. De csak addig, amíg ki nem nyitotta a száját. - Mit akar? – kérdezte mindezt olyan hangon, mintha legalábbis a kutyájával beszélne. - Már mondtam, azért jöttem, hogy segítsek. - Mégis, miben? - Nem beszélhetek róla. - Akkor nagyon sokáig itt leszünk, mert addig innen ki nem teszi a lábát, amíg meg nem mondja, hogy ki szabadította rám. 14
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Úgy beszél rólam, mintha valami veszélyes betegség lennék. - Mit mondana arra, aki a XXI. századból rászabadul egy XX. századi férfira? - Kalandvágyó? Megint rám nézett azzal a bizonyos kalmáros pillantásával, ami az én értelmezésemben annyit tesz, hogy húzz a francba a kisanyám. De persze, ő sokkal jól neveltebb, semhogy ilyesmit vágjon a fejemhez, még ha ezt is gondolja. Na, igen, de most hogyan tovább? Itt ugye nem maradhatok, ez világos, de akkor hova mehetnék? Bedobtam Horn Mici nevét a beszélgetésbe, és ezzel kiérdemeltem egy újabb döbbent pillantást. Minden második mondat után sikerült összevesznünk, és nem sok időbe tellett, hogy megállapítsam, Szabó Magdának igaza volt: Kalmár Péter egy büszke, öntelt alak, aki előszeretettel gúnyolódik másokon, jelen esetben rajtam. Már akkor biztos voltam benne, hogy megértem Zsuzsannát, miért nem képes egy légtérben megmaradni ezzel az emberrel, mikor ördögi ügyességgel próbált kicsempészni a Matula falai közül. Olyan jól kivitelezte a dolgot, hogy egészen biztos voltam benne, nem először csinálja. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogyan Kalmár Péter az éj leple alatt mindenféle, más emberek számára ismeretlen útvesztőkön keresztül, kicsempészi az adott éjszakára jutó nőcskéjét. Bármi is történt, a magas sarkúmnak köszönhetően igencsak ingatag lábakon álltam, és vagy háromszor megbicsaklott a bokám a Horn Micihez vezető úton. Elég lassan haladtunk, mire Kalmár megelégelte a tempót, karon ragadott, és szinte végigrángatott a városon. Még csak tiltakozni sem tudtam, mert állandóan lepisszegett. Röhej volt az egész helyzet! Én jöttem segíteni neki, és nem ő nekem. Láthatóan azonban ez őt egy cseppet sem zavarta. Ha már itt tartunk, a zseniális Kalmár Péter, aki annyira otthon mozog a tudományokban, valószínűleg fel sem fogta, hogy miért vagyok itt. Mire észbe kaptam, már egy ház ajtajánál álltunk és fogalmam sincs, hányszor kopogtunk, míg végül feltárult az ajtó. Egy idősebb, kövérkés nő állt a túloldalon, és nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek, ki ő: Róza néni, a sütemények és kalácsok koronázatlan királynője, másodállásban Horn Mici házvezetőnője. Hallottam, hogy Kalmár beszél mellettem, de engem most ez a legkevésbé sem érdekelt. Isteni kuglóf illat jött odabentről, engem pedig csak az motivált, hogy minél hamarabb az ínyencség közelébe jussak. Lassan már egy napja nem ettem semmit, és a rám törő éhség feledtette velem a tényt, hogy belecsöppentem a kedvenc regényembe, és éppen Horn Mici előszobájában várakozom türelmesen, hogy végre feltűnjön a háziasszony. És akkor megjelent. Úgy ereszkedett le a lépcső tetejéről, mint a Tündér Keresztanya a mesékben. No, nem lebegett, vagy repült, és nem vetette le magát a zongorára sem, mint a 15
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Shrekben az I need a hero-t dalolva, bár olyan éhes voltam, hogy nem lepődtem volna meg, ha már hallucinálok. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem: kedves, mosolygós asszony. Az egész lénye különös erőt sugárzott. Ja, kérem, nem véletlenül ő az Ellenállás egyik szupertitkos vezetője. Mici beljebb invitált minket, és hamarosan világossá vált előttem, hogy nem adhatom elő a Jövőből-jöttem-küldetésem-van szöveget. Még szerencse, hogy Kalmár észnél volt, és úgy mutatott be, mint az unokahúgát, aki hirtelen látogatta meg, és nem tudja hol elszállásolni. Végül is, a Matulában nem maradhat… - ez volt a végkövetkeztetés, amire Horn Mici is rábólintott. - Megtenné, Micike? – kérdezte Kalmár olyan hangon, és olyan pillantással, hogy kis híján én vágtam rá az igent arra, hogy elszállásolom saját magam Horn Micinél. Egy tapló az ember, de úgy tud nézni, hogy lefolyok a székről. Persze, az idő előre haladtával ezt a számomra eddig ismeretlen, jelenséget is megtanultam kezelni, mert rájöttem, hogy Kalmár Péter kétféleképpen tud bármit elérni: ha nőnemű lény az illető, körbeudvarolja addig, amíg az nem könyörög neki, hogy hadd tegye meg, amire Kalmár megkérte. Ha pedig az illető férfi, akkor tárgyilagosan, nagyon logikus és epikus érveléssel dönti romba az ellenfél eleddig szilárd talajon álló elhatározását. Horn Mici évek óta ismerte őt, és mivel ő Horn Mici, ezért a legkisebb erőfeszítésébe sem tellett, hogy átlásson rajta. - Hát hogyne! – mosolygott rám kedvesen a nő, én pedig visszamosolyogtam. – A lány addig marad, ameddig csak akar. - Ha már itt tartunk – fordult felém Kalmár, - meddig szándékozik maradni? - Most csak ugye tréfál? – néztem rá szemrehányón. Mintha nem mondtam volna, hogy miféle feladatokat kell ellátnom… Hoppá, nem is mondtam. - Majd mi megbeszéljük – szólt közbe az éppen kirobbanni készülő vitába Mici, és finoman a kijárat felé terelte Kalmárt, aki illedelmesen elköszönt, ám a felém küldött biccentéséből nem éppen viszontlátás iránti vágyakozás tűnt ki, sokkal inkább az ellenkezője. Minden esetre, amikor végre magunk maradtunk, én megkönnyebbültem lélegeztem fel. Horn Mici, Isten áldja meg, végre elém tolt egy nagy tányér ételt, én pedig, nőiesség ide vagy oda, de rávettem magam. Éhes voltam, majdnem hatvan évet utaztam vissza az időben! - Szóval – gyújtott rá egy cigarettára Mici, és visszaült mellém, - ki maga, kedves? - Hogy érti ezt? – pillantottam rá aggódón. – Hiszen Péter már mondta; az unokahúga vagyok. Vagy, talán nem hisz nekem? - Egy szavát sem, gyermekem. - Miért? 16
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Péter azt állítja, hogy a rokona – nézett rám elgondolkodón, én pedig leforrázva ültem mellette, és ami nagyobb baj, még az étvágyam is elment attól a pillantástól, amivel alaposan végigmért, - csakhogy egy hasonló vonásuk sincs. - Távoli rokonok vagyunk. - Mennyire távoli? - Nagyon – válaszoltam őszintén, és letörtem egy kis darab kenyeret, hogy ezzel is rejtsem, mennyire zavarban vagyok. Kalmár Péterrel bármikor vitába bocsátkozom, és nem fékezem a nyelvem sem, ha arról van szó, de most Horn Mici ült velem szemben. Az a Horn Mici, aki mindig mindent tud mindenkiről anélkül, hogy akár egyetlen kérdést is feltenne. Én vagyok rá az élő példa. - Magázza – érkezett az újabb érv. – Az unokahúgokat nem szokás magázni, főleg, ha egykorú a két személy. Semmi köze Kalmár Péterhez, igaz? – dőlt hátra kényelmesen a karosszékében, én pedig megráztam a fejem. Zavarban voltam, hogy hazugságon kaptak, de a kellemetlenebb rész még váratott magára. – Nem tisztem vitatni a tanár úr magánéletét, de azért annyi tisztesség lehetett volna benne, hogy felteszi magát egy vonatra… - Nem, nem, nem…- tiltakoztam hevesen, mikor rájöttem, miről van szó. – Nem, ez nem az, amire gondol. Valóban nincsen semmi közöm Kalmár Péterhez. Semmi. Semmi – fejeztem be, és hogy nyomatékosítsam, még a kezemmel is jeleztem, hogy nekem aztán tényleg semmi közöm nincs a pasihoz. Úgy tűnt, megértette, de legalábbis nem firtatta tovább, amiért rendkívül hálás voltam. Olyannyira, hogy rögtön megosztottam vele néhány fontos infót az üggyel kapcsolatban. – Azért jöttem, hogy segítsek neki. - Neki? Mégis miben? – kacagott fel jóízűen az asszony, és elnyomta a cigarettáját. – Kedvesem, neki nincs szüksége segítségre. - Mindenkinek szükségre van segítségre, neki pedig különösen – pillantottam rá jelentőség teljesen, hátha ebből megérti, mire célzok. Nem értette, úgyhogy újabb kínos percek következtek némaságban, míg végül úgy döntöttem, sürgősen találnom kell egy szövetségest, különben egyedül maradok, és nekem lőttek. Kalmár Péterről nem is beszélve, csak az ő esetében ez szó szerint értendő. - Kérem, segítsen nekem! Esküszöm, hogy nem leszek láb alatt, csak hadd maradjak egy darabig, amíg… Amíg megtalálom a módját, hogy segíthessek. Természetesen, bármilyen munkát elvégzek, és akár fizetni is hajlandó vagyok a szállásért… - Ezt jobb, ha nem is folytatja, kedvesem! Addig maradhat, ameddig akar. Kalmár Péter hozta ide, nincs okom, hogy kételkedjek abban, amit az imént megosztott velem, és tiszteletben tartom, hogy nem mondhat el mindent. Jöjjön – állt fel a székről, és mosolyogva 17
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
az emelet felé intett. – Megmutatom a szobáját, és szerzünk magának néhány nőiesebb ruhát is. Végignéztem magamon, hogy vajon mi baja lehet Marks and Spencerben vett méregdrága gönceimmel, amiért nők tucatjai ölének. Este, miközben halál fáradtan a ruhákat próbáltam, rávettem Horn Micit, hogy másnap vigyen el magával a Matulába. Nem kérdezett, csak bólintott, és folyamatosan adogatta a kezembe az általa már nem hordott ruhadarabokat, amik valamilyen ismeretlen okból kifolyólag tökéletesen passzoltak rám. És piszkosul tetszettem magamnak benne. Nem mondhatni, hogy darázsderekam van, de anyám, ez a karcsúsított ruci állatira jól állt! A szoknyát kicsit hosszúnak találtam, meg is kérdeztem, hogy nem lehetne-e felvarrni belőle, mondjuk úgy harminc centit. Horn Mici, aki az én fantáziámban modern nőként élt, úgy nézett rám, mintha leköptem volna a Bibliát. Nagyon finoman az értésemre adta, hogy ez itt így nem szokás. Te jó Ég, miket gondolhatott rólam! Egészen biztosan semmi hízelgőt, mert a rövid, térdfölötti szoknya igen árulkodó tud lenni bizonyos kultúrákban és korokban. Bárhogy is, mikor lefeküdtem, az első dolgom az volt, ahogy az Abigélt a párnám alá rejtsem. Senkinek nem szabad megtudnia, hogy milyen jövő vár rá, mert akkor másként cselekednének, és fuccs a regénynek. Ezt pedig, mint lelkes rajongó, nem engedhetem meg. Másnap korán reggel azzal a reménnyel ébredtem, hogy talán az egész abigéles, szabó magdás dolgot csak álmodtam, és otthon vagyok a kényelmes, puha ágyikómban, kedvenc vukos párnámmal a fejem alatt… Csakhogy az ébredés fájdalmas volt. Nem csak azért, mert kinyírta azt a kis reményt is, ami eddig élt bennem, hanem mert rá kellett döbbenem, hogy a szüleim, a családom nagyon messze van. És nem kontinensekre innen, hanem évtizedekre… Kis híján sírásba torkollott hát a reggel, és ha Mici nem ront be azzal, hogy ideje indulni, ha még délután a Matulába is el akarunk jutni, akkor egészen biztosan elmerülök az önsajnálatban. Egész délelőtt a várost jártuk. Folyamatosan azzal nyüstöltem Horn Micit, hogy vigyen el a vasútállomásra, mutassa meg a templomot és a Magyar Fájdalom Szobrát. Látni akartam, hogy hol fognak zajlani majd a fontosabb események. Dél már bőven elmúlt, mikor hazaértünk, de alig töltöttünk otthon fél órát, máris rohantunk vissza a Matulába. Nos, igen, egy nagyon fontos dolgot még nem mondtam el. Ha a saját, XXI. századi magas sarkúmban botladoztam, akkor a korabeli cipőkről inkább ne is beszéljünk. A női cipők sarka hét centinél kezdődik, így be kell vallanom, nem azért értünk haza olyan későn a délelőtti körútról, mert sok dolgunk volt, hanem, mert szerény személyemet kellett fellapátolni a 18
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
földről, ugyanis minden lépésnél megbicsaklott a bokám. Otthon pedig olyat tettem, amit soha nem hittem volna, hogy egyszer megteszek: könyörögtem a régi cipőmért, és imáim meghallgatásra találtak. Horn Mici, az Úr áldja meg, beleegyezett, hogy a saját topánomban tipegjek végig a városon. Életemben nem voltam még semmiért ilyen hálás. Soha nem fogom elfelejteni azt a különös pillanatot, amikor először megláttam a Matula méltóságteljes épületét. Egy erőd? Ugyan! Egy börtön? Frászt! Ez volt a legkirályabb hely a világon. A fél gyerekkoromat itt töltöttem… már gondolatban ugyebár, és most itt vagyok. El sem hiszem, hogy annak az intézménynek a köveit koptatom, amit annyiszor láttam már álmaimban. A kert… ott lesz valahol Abigél szobra. Látnom kell! Már indultam volna abba az irányba, ahol a korsós lányt sejtettem, ha Mici vissza nem húz… Fancsali képpel vettem tudomásul, hogy a „személyes” találkozóra még várnom kell, amikor már a folyosón lépkedtünk, és egy csapat lány vonult el mellettünk fegyelmezett sorban, matulás egyenruhában… egyetlen pisszenés nélkül. Az egyik lány kimagaslott a társai közül. Torma Piroska! Akkor ez Gina osztálya… Tekintetemmel lázasan kerestem a Vitay lányt, és ha emlékeim nem csaltak, akkor bizony Piroska előtt kellett lépkednie. Csakhogy mire idáig eljutottam, az osztály már bekanyarodott a sarkon, és eltűntek a szemem elől - Ez hihetetlen! – suttogtam magam elé, és talán most tudatosult bennem először, hogy valóban igaz ez egész, és én tényleg itt vagyok. A Matulában! Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mi az oka annak, hogy itt lehetek. Gyors pillantást váltottam Horn Micivel, aki közölte, hogy most az igazgatói iroda felé vesszük az irányt, csakhogy én megint okos voltam: elleszek én itt, menjen csak előre. Hadd nézelődjek egy kicsit, aztán utána megyek, becs szó! Ha nehezen is, de végül belement, én pedig elindulhattam felfedező utamra a Matula falai közt. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mindent rettentő izgalmasnak és érdekesnek találtam, és lázasan próbáltam összevetni a látott dolgokat az általam elképzeltekkel. Miközben a tablókat nézegettem, elhaladtam jó pár terem előtt, de csak az egyiknek volt nyitva résnyire az ajtaja. A kíváncsiságom pedig megint csak győzedelmeskedett az eszem felett: lassan, hangtalanul bekukucskáltam az ajtón, és attól, amit láttam, olyan hatalmas lett a szemem, mint két görögdinnye: Kalmár Péter és Zsuzsanna igencsak egymásba feledkezve csókolóztak a katedra tetején!
19
