Elsõ fejezet
Változások
N
em fogsz visszatérni Sylvaniába – jelentette ki Lady Hermione. – És többé nem leszel Nachthafen grófnõje. – De… De miért nem? – kérdezte Gabriella. – Azért, mert a királynõ így rendelkezett – felelte Hermione. Minden megváltozott – gondolta Ulrika keserûen, miközben végignézte, hogy Gabriella grófnõ megpróbálja megõrizni a tartását és a hidegvérét. – Minden megváltozott, de mégis, minden ugyanolyan maradt. Ulrika korábban már túlságosan sokszor tette meg ugyanezt – nem elõször állt feszesen és feszengve a nulni lahmian vámpírok vezetõje, Lady Hermione szalonjában; nem elõször érezte magát kellemetlenül a hosszú parókában, a mások által csinosnak és elegánsnak tartott nõi ruhában és fûzõben; nem elõször hallgatta végig úrnõje, Gabriella grófnõ és Hermione beszélgetését; nem elõször kívánta, hogy bárcsak valahol másutt lenne, bárhol, a világ bármely más szegletében, csak ne éppen itt. A korábbi, hasonló alkalmak és a mostani között csupán annyi volt a különbség, hogy Lady Hermione-nak új neve volt, és ezzel együtt új álcával rendelkezett, és a jelek szerint Gabriellának is el kellett fogadnia, hogy ezentúl más személyként kell megjelennie a világban. Három hét telt el azóta, hogy a förtelmes strigoi, Murnai és a ghoulokból álló serege támadást indított Lady Hermione vidéki kastélya, a lahmian testvériség egyik központja, a Mondthaus 7
ellen; három hét telt el azóta, hogy Meinhart Schenk kapitány, a boszorkányvadász templomos kis híján felfedezte és leleplezte a testvériség valódi természetét. Gabriella három hete ölte meg Friedrich Holmann boszorkányvadászt, miután Ulrika nem volt hajlandó végrehajtani ezt a feladatot. Ez alatt a három hét alatt iszonyatos mennyiségû munkát végeztek el annak érdekében, hogy elhitessék a világgal, a nõvérek mindegyike elpusztult; hogy az életben maradottak mindegyike új személyazonosságot kapjon. Miután Gabriella grófnõ és Lady Hermione úgy döntött, lehetetlenné vált számukra, hogy továbbra is használják nevüket, címüket, álcájukat, megrendezték a saját halálukat. Biztosak voltak abban, hogy Schenk és a boszorkányvadászok továbbra is gyanakodni fognak rájuk, továbbra is azt feltételezik majd róluk, hogy vámpírok; biztosra vették, hogy bármit tesznek, bármilyen módon bizonyítják ártatlanságukat, a templomosok továbbra is nagyítóval fogják figyelni õket, minden mozdulatukat, minden tettüket. Így történt, hogy a támadást követõ napon a boszorkányvadászok megtalálták néhány olyan nõ maradványait, akik meglepõ módon emlékeztettek Gabriellára, Hermione-ra, Ulrikára, valamint Hermione gyönyörû védencére Famkéra. A drága ruhákat viselõ tetemeket a jelek szerint ghoulok tépték szét. A bestiák sajnálatos módon a hölgyek arcát sem kímélték, azt is úgy szétszaggatták, hogy a halottakat nem lehetett felismerni, beazonosításuk során az egyéb nyomokra kellett hagyatkozni. Miután ezt a szálat elvarrták, Hermione és társai nekiláttak az új személyazonosságok megteremtésének. Zároltak néhány bankszámlát, pénzeket utaltak bizonyos helyekre; címek, házak, birtokok cseréltek gazdát (sosem közvetlenül, mindig harmadik és negyedik közbeiktatásával), végrendeletek és születési okmányok íródtak, megrajzoltak néhány kiterjedt, a régi korokban gyökerezõ családfát, amelyekre az õsi ágakon kívül természetesen felkerültek a legfrissebb hajtások is. A folyamat végén megjelent egy vénember a nemrég elhunyt Lady Hermione von Auerbach ajtaja elõtt. Az illetõ Lord Lucius von Auerbachként mutatkozott be, azt állította, hogy Hermione 8
egyik távoli kuzinja, az úrnõ egyetlen örököse. Az idõs úr magával hozta két gyönyörû leányát, Helenét és Frederikát is. Lord Lucius szerint a család eredetileg azért érkezett Nulnba, hogy illõ módon meggyászolják az elhunyt rokont, ám miután kiderült, hogy Lady Hermione mindent ráhagyott, beköltöztek az úrnõ udvarházába. Ez a férfi valójában egy hétköznapi vérrabszolga volt, Hermione kegyenceinek egyike, aki bánatos, de nemes vonalú arcának köszönhetõen éppen alkalmasnak látszott a feladat elvégzésére. Lord Lucius két lányának szerepét Hermione és Famke játszotta, akik megfelelõ mennyiségû sminkkel, hennával és a lahmian nõvérek egyik jellegzetes eszközével, bonyolult illúziók megteremtésével változtatták meg külsejüket. Lady Hermione korábban csokoládébarna, göndör haját kiegyenesítették és mézszõkére festették; Famke haját, amelynek addig olyan színe volt, mint a fehéraranynak, fiatalosan rövidebbre vágták és valamivel sötétebb szõkére változtatták. Más stílusú ruhát viseltek, mint korábban, megváltozott a modoruk, a hangjuk. A jelek szerint ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy Nulnban senki ne ismerje fel õket. Ulrikának el kellett ismernie, tökéletes volt az átváltozásuk: ahogy elnézte õket, amikor felléptek a nyilvánosság elõtt, idõnként emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ugyanazt a két nõt látja, akiket egy hónappal korábban, Nulnba érkezésekor ismert meg. – A királynõ azt kívánja, hogy Nulnban maradjak? – kérdezte Gabriella. – Igen – felelte Hermione. – Mivel Rosamund, Karlotta, Alfina és Dagmar meghalt, úgy véli, túl kevesen maradtunk itt. Szerinte nagyon… – Hermione úgy préselte össze az ajkait, olyan arcot vágott, mintha szívesebben falna fel egy rothadó patkányt, semmint folytassa a megkezdett mondatot, mégis megtette: – Szerinte nagyon figyelemre méltó módon viselkedtél, minden tõled telhetõt megtettél, ezért úgy határozott, itt maradsz és átveszed Dagmar helyét. Új bordélyt fogsz nyitni a Handelbezirkben, és folytatod Dagmar munkáját: te fogsz híreket szerezni, információkat gyûjteni. A közeljövõben velem és Mathildával együtt te leszel a királynõ szeme ebben a városban. 9
– De én Nachthafenben lakom! – mondta Gabriella idegesen. – Sylvaniát sem hagyhatjuk õrizetlenül! – Úgy tudom, arra a posztra más kerül majd – felelte Hermione. – Krieger halott, így Sylvania irányából egyhamar nem fog veszély fenyegetni minket. – Ebben nem lehetünk biztosak. – Gabriella hátradõlt a székén. – Nem tetszik nekem ez a változtatás! – Biztos lehetsz benne, nekem még annyira sem, mint neked – mondta Hermione bosszúsan. – De a királynõ kiadta a parancsot, nekünk pedig végre kell hajtanunk. Most az az elsõdleges feladatunk, hogy találjunk neked egy új nevet, egy új álcát, ami illik az új pozíciódhoz. Ulrika a Hermione hátsó kertjére nézõ ablak felé fordult. Ahogy kinézett a holdfényes éjszakára, valahogy semmivé fakultak körülötte az elhangzó szavak. Neki annyi is éppen elég volt, amit addig hallott. Nulnban fognak maradni. Erre vágyott a legkevésbé. Túlságosan sok olyan dolog történt itt, amit a legszívesebben elfelejtett volna. Sylvania az elszigeteltsége ellenére, vagy talán éppen amiatt legalább egyszerû volt, rendezett és áttekinthetõ. A szálak akkor kuszálódtak össze, a dolgok akkor váltak bonyolulttá a számukra, amikor eljöttek ide. Amiatt, hogy meggyilkolták Rosamundot, Karlottát, Alfinát és Dagmart, valamennyi lahmian veszélybe került, mindegyiküket a leleplezõdés fenyegette, ráadásul a gyilkos utáni hajsza közben a vámpírhölgyek egymás torkának estek. Hermione arra gyanakodott, hogy Mathilda megpróbálja kitúrni õt a pozíciójából, Gabriellát pedig azzal vádolta meg, hogy von Carstein spionja, és a nõvérek szövetségének meggyengítésére törekszik. Árulások, vérontások, halál – az események forgatagában Gabriella és Ulrika majdnem mindent elvesztett, kis híján még az életüktõl is megfosztották õket. Ám a lezajlott események és történések közül egyik sem okozott Ulrikának akkora fájdalmat, mint Friedrich Holmann templomos halála. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy önmagán kívül senki mást nem okolhatott azért a balsorsért, ami utolérte a fiatalembert. Véletlenül találkoztak, mikor mindketten a gyilkost üldözték. Ulrika utólag már tudta, akkor járt volna el böl10
csen, ha már a megismerkedésük elsõ percében, esetleg abban a pillanatban végez Holmannal, amikor meglátta. Sajnos akkor és ott éppen a bölcsesség állt a legtávolabb tõle. Balga volt és gyenge. Elhitette a férfival, hogy vámpírvadász, és életben hagyta, azután pedig, amikor a nyomozás során újra és újra keresztezte egymást az ösvényük, fokozatosan megkedvelte õt. Annyira megszerette, hogy amikor Holmannt lerohanták a ghoulok, amikor már tényleg csak egy hajszálon múlt az élete, Ulrika vállalta, hogy leleplezi magát: annak érdekében, hogy mentse a férfit, kieresztette az agyarait. Hozzá hasonlóan Holmann is gyengének bizonyult: annak ellenére, hogy a hithû templomosok közé tartozott, képtelen volt megölni Ulrikát. Ez lett a veszte. Megvédte Ulrikát a többi boszorkányvadásszal szemben, ezt követõen azonban annyira szégyellte magát, hogy nem bírt visszatérni a rendjéhez. El akart menekülni, azt tervezte, hogy elhagyja a Birodalmat. Ulrika szíves örömest engedte volna, ám Gabriella grófnõnek más volt a véleménye. Gabriella közölte Ulrikával, hogy miután felfedte Holmann elõtt valódi kilétét, csupán két választási lehetõsége maradt: vagy megöli a férfit, vagy táplálkozik a vérébõl, és a vérrabszolgájává, a csatlósává teszi õt. Ulrika sehogy sem bírta rávenni magát arra, hogy végezzen Holmannal, és rabszolgát sem akart csinálni belõle. Egyszerûen nem tudta megölni azt az embert, aki korábban megmentette az életét, és nem volt képes eleven vérraktárrá változtatni õt. Pontosan tudta, hogy a vérrabszolgák elvesztik a saját akaratukat, gyönyörként élik át, ha véreznek, úrnõjük megszállottjává válnak, semmi más nem érdekli õket, csak hogy táplálhassák õt. Ulrika azért szerette Holmannt, amilyen volt; szerette az erejét, a szomorúságát, a becsületességét, ezért hányingere támadt, amikor arra gondolt, hogy ölebbé változtassa, aki állandóan körülötte sertepertél, aki állandóan harapásra kínálja a torkát. A dolog vége aztán az lett, hogy nem volt hajlandó választani a két lehetõség közül. Végül Gabriella hozta meg a döntést: megharapta Holmannt, azután kitörte a nyakát. Ezt követõen valahogy megromlott Ulrika és a grófnõ viszonya. 11
Valami mozgást látott a szeme sarkából; oldalra kapta a fejét. A gyémántos ablaktáblákon keresztül Famkét látte, aki a veranda korlátja elé helyezett kõpadon üldögélt egy lanttal a kezében. Annak ellenére, hogy a haját sötétre festették, ahogy a holdfényben üldögélt, úgy festett, mint egy hétköznapi lány egy napsütéses nyári napon, márpedig egy vámpír esetében ez meglehetõsen furcsa. Talán éppen ezért választotta éppen õt az úrnõje: a nem mindennapisága miatt. Ulrika visszanézett Gabriellára és Hermionéra, akik még mindig Gabriella átalakulásáról folytattak vitát, azután kisiklott a szobából a folyosóra, majd a hátsó ajtón keresztül kilépett a kertbe. Hûvös, tavaszi északa volt, de Famkét, aki csupán egy könnyû, rózsaszínû köntöst viselt, aki mezítláb tapodta a padlót borító köveket, éppúgy nem zavarta a hideg, mint bármely más vámpírt. – Jó estét, nõvérem! – mondta Ulrika. Meghajolt, Famke elé lépett. – Játszanál nekem valamit? Famke grimaszt vágva nézet le a lantra. – Még csak a hangsorokat gyakorlom. Lady Hermione azt mondja, egy lahmiannak tökéletes udvarhölggyé kell válnia, márpedig tökéletes udvarhölgy csak akkor lehet valaki, ha a mûvészetek minden formájához ért. – Ha ez igaz, akkor én nagyon messze vagyok attól, hogy tökéletes legyek – mondta Ulrika. – Én csupán kossar kocsmadalokat tudok, ezek pedig nem igazán illenek egy udvarhölgyhöz. – Lehúzta a fejérõl a hosszú parókát, láthatóvá tette rövidre vágott, homokszõke haját, és nagyot sóhajtva leült Famke mellé. – Hallottad? Itt fogunk maradni. Itt, Nulnban. Famke bólintott. – Én örülök ennek. Hiányoztál volna. De te talán nem vagy ennyire elégedett ezzel… Szomorú volt az arcod, amikor kinéztél az ablakon. Ulrika meglepõdött, azután megvonta a vállát. – Én csak… Semmi. Nem érdekes. Famke a karjára tette a kezét. – El fogod felejteni õt. Ulrika felkapta a fejét; meglepte és közben bosszantotta is, hogy ennyire könnyen lehet olvasni benne. 12
– Remélem – mondta. Famke együttérzõn elmosolyodott. – Igen, egészen biztos, hogy el fogod felejteni – mondta. – Hiszen csak egy férfi volt! Ulrika válasz helyett elmormogott néhány alig érthetõ szót. A lány kissé esetlenül a lantja nyakára illesztette az ujjait, megpróbált lefogni egy akkordot. Ulrika tudta, Famkét a saját apja és még néhány másik férfi is többször molesztálta, mígnem Hermione kimentette és a sötét csókban részesítette. Alapjában véve ez volt az oka annak, hogy Famke soha, semmi jót nem látott egyetlen férfiban sem. – Csak tudod… Az az ember tisztességesen viselkedett velünk – mondta Ulrika rövid hallgatás után. – Jó lett volna, ha lehetõségem van arra, hogy ezt valamilyen módon viszonozzam. Tisztában vagyok a titoktartás szükségességével, de… – Elhallgatott, a válla fölött hátranézett a szalon kivilágított ablakára. – Idõnként arra gondolok, Gabriella gyûlöletbõl végzett vele. Azért, mert… – Az agyába villanó emlékkép valósággal letaglózta. Ismét maga elõtt látta az Industrielplatzon, a kocsijuk körül összegyûlt csõcseléket, azokat az embereket, akik üvöltve követelték a vérüket. Gabriella odalökte eléjük a cselédjét, Lottét, egyszerûen odadobta õt azoknak a vadállatoknak, hogy mentse a saját és Ulrika életét. – Gabriella idõnként nagyon kegyetlen tud lenni. Famke bólintott, és õ is az ablakra nézett. Feszült volt a tekintete. – Amikor Hermione átváltoztatott – súgta közelebb hajolva –, õt tartottam a leggyönyörûbb, legbölcsebb, legcsodálatosabb nõnek az egész világon, de most… – Megrázta a fejét; a tekintete a távolba révedt. – Most, hogy ez a sok baj megtörtént, mintha elvesztette volna az eszét. Még a te úrnõdet is megtámadta, azt hitte, mindenki ellene van. Komolyan mondom, megijedtem tõle. – Igen. – Ulrika az ujjaival fésülgetni kezdte a parókáját. – Tudom, a túlélésért meg kell küzdeni, de ennek biztosan van valamilyen… más módja is. – Hátradõlt, a korláthoz támasztotta a hátát. Famke ugyanezt tette. Összeért a válluk. – Állandóan ar13
ról álmodom, hogy elmenekülök. Arról, hogy itt hagyom õket ezekkel a szánalmas kis intrikáikkal együtt, és szabadon élek valahol. Famke rémült arccal nézett rá. Mielõtt megszólalt, annyira közel hajolt, hogy az ajkai majdnem megérintették Ulrika fülét. – Én is ugyanezt álmodtam! – A ház felé mutatott. – Elegem van a falakból! Itt még a kert is olyan, mint egy kis ládika. – Felsóhajtott. – Szerettem a szabadban kószálni. Valamikor. Azelõtt… most viszont, annak ellenére, hogy úrnõmtõl nagyon sok szép dolgot kapok, idõnként… Idõnként úgy érzem magam, mintha koporsóba zártak volna. Mintha tényleg, mégis meghaltam volna. – Ulrika vállára hajtotta a fejét. – Ó, milyen csodálatos kaland lenne, ha megszöknénk, mi ketten, mint az a két hercegnõ, akirõl az egyik könyvben olvastam! Ulrika elmosolyodott, a kert falára nézett, azután a falon túl magasló háztetõkre és épületekre siklott a tekintete. – Hát igen. Két ló, és az út… Úgy vágtatnánk, ahogy annak idején az apámmal, odahaza. Cél nélkül, kötelezettségek nélkül, a kardunkkal az oldalunkon. Úgy, hogy száz mérföldnyire van tõlünk a látóhatár. – Ennél azért egy kicsit többre lenne szükségünk – mondta Famke nevetve. – Például egy csatlósra, aki napközben megvéd minket, egy kocsisra, meg azt hiszem, egy-két rabszolgára, akikbõl vérhez juthatunk, akikbõl táplálkozhatunk. Ulrika felmordult; hirtelen úgy érezte, hogy a Famke által említett kísérõk mindegyike egy-egy kõtömb, amit a hátára raknak, egy-egy teher, amit cipelnie kell. – Akkor talán jobb volna, ha el se mennénk! – mondta valamivel hevesebben, mint szerette volna. – Ha így csinálnánk, akkor magunkkal cipelnénk a koporsónkat. – Viszont ostobaság lenne szolgák nélkül útnak indulni – felelte Famke. – Mi történne velünk, ha mondjuk minden menedéktõl távol ér minket a napkelte? – Tudom, én is tudom! – Ulrika felsóhajtott. – Éppen ez az oka annak, hogy fallal körülvett kertekben és levegõtlen szobákban maradunk, de… De csatlósokkal útnak indulni? Ez szürkévé változtatná az álmot. 14
Famke édesen elmosolyodott. – Nos, ha már álmodozunk, akkor… Mit szólnál hozzá, ha kocsi helyett mondjuk szárnyas lovak hátán utaznánk, és a Mannslieben aludnánk, hogy soha többé ne kelljen látnunk a napot? Ulrika felnevetett, de mielõtt bármit felelhetett volna, kinyílt a veranda ajtaja. Ulrika és Famke felkapta a fejét, és bûntudatosan szétrebbentek, ahogy meglátták úrnõiket, akik a nyitott ajtóból meresztették rájuk a szemüket. – Ulrika! Gyere ide! – mondta Gabriella éles hangon. – Itt végeztünk. Ideje indulnunk. – Famke, mit mûvelsz te ott? – csattant fel Hermione. – Neked most gyakorolnod kell! Ulrika és Famke gyorsan felállt a padról, mindketten pukedliztek. – Igenis, úrnõm! – suttogták mindketten. Ulrika gyorsan Gabriella felé indult, de még egyszer visszanézett Famkéra, titkos mosolyt váltott vele. Kívánom, hogy egyszer legyen egy szárnyas lovad, húgocskám! – gondolta, azután besietett a házba.
15
Második fejezet
Az aranyketrec
I
tthon foglak hagyni – jelentette ki Gabriella a hintóban, ami Nuln városán keresztülvágva ideiglenes szállásuk felé tartott. – El kell mennem a Handelbezirkre, hogy találkozzam Madam Dagmar régi cselédjeivel, megismerjem a szokásos procedúrákat, és áttekintsem a kliensek listját. Nem viszlek magammal, mert úgy gondolom, csak unatkoznál. Ulrika nem válaszolt, szótlanul bámult ki a hintó ablakán. – Odahaza van számodra egy meglepetésem – folytatta Gabriella. – Azt hiszem, nagyon fog tetszeni. Ulrika még mindig hallgatott. Gabriella végül felsóhajtott. – Sajnálom, kedves, hogy felemeltem a hangom, amikor hozzád szóltam – mondta –, de nem engedhetem meg, hogy Famkéval csevegj. – Miért nem? – Ulrika az úrnõjére nézett. – Miért ne beszélgethetnék vele? – Miért nem, úrnõm! – mondta Gabriella. – Az utóbbi idõben, miközben keresztüljutottunk ezen az egész felforduláson, hagytam, hogy önálló légy egy kicsit, de ez ne tévesszen meg! A krízisnek vége, minden visszatér a megszokott kerékvágásba. – Miért nem, úrnõm? – ismételte meg Ulrika a kérdést, a fogai között szûrve a szavakat. – Látod? Így már sokkal jobb – mondta Gabriella. – Azért nem, mert elvileg ugyan szövetségesek vagyunk, de Hermione még mindig ellenem mesterkedik. Éppen annyira nem akarja, hogy Nulnban legyek, amennyire én sem szeretnék itt maradni. At16
tól fél, hogy esetleg föléje kerülök rangban, hogy besorolják alám, hogy engedelmességgel tartozik majd nekem. Amíg itt vagyok, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy bemocskolja a nevem, tönkretegye a jó híremet. – És ennek mi köze van Famkéhoz, úrnõm? – kérdezte Ulrika. – Ne légy ostoba, te lány! – mondta Gabriella. – Az a kis jószág Hermione teremtménye, Hermione spionja. Éppúgy kémkedik az úrnõjének, ahogy te kémkedsz nekem. Mindenrõl jelentést tesz Hermionénak. Nem bízhatsz meg benne. Ulrika ökölbe szorította a kezét, a tenyerébe vájta a körmeit, de hiába, nem bírta magában tartani az indulatait. – Ez azt jelenti, hogy rajtad kívül senkivel sem találkozhatom? – fakadt ki. – Megölted Holmannt! Eltiltod tõlem Famkét! Mondd, mégis kivel beszélgessek? Gabriella meglepetten pislogott. – Velem bármikor beszélgethetsz, kedves. Bármikor, amikor csak kedved van hozzá – mondta. – Ha pedig más játszótársakra vágysz, rengeteg rabszolgád és csatlósod lehet, miután az új bordély megnyitja a kapuját. Több tucat csinos, jóképû férfi fog vigyázni ránk, és a Birodalom leggyönyörûbb nõi fölött rendelkezünk majd. – Nekem nem rabszolgákra van szükségem! – kiáltott fel Ulrika. – Még mindig nem világos? Inkább halni hagytam Holmannt, de nem tettem a rabszolgámmá. Én velem egyenrangú társra vágyom. Valódi barátságra, nem pedig valami ostoba, hízelgõ talpnyalóra! Egy pillanatig úgy tûnt, Gabriella hasonló hevességgel fog válaszolni, de az arca végül ellágyult. – Akkor, attól tartok, nagyon magányos leszel közöttünk, gyermekem. Az évszázadok során volt néhány barátnõm, valamenynyien közülünk valók voltak, de… De kevesen voltak, és mindig hosszú idõ kellett ahhoz, hogy ilyen kapcsolatra leljek. A nõvérek többsége számára túlságosan fontos az, hogy magasra jusson, túlságosan erõs a pozíciókért vívott harc ahhoz, hogy valódi barátságokat kössünk egymással. Igazság szerint csak akkor vagyunk képesek az összefogásra, ha kívülrõl ér minket táma17
dás. – Kis szünetet tartott; örömtelenül elmosolyodott. – Sõt, idõnként még ilyen helyzetben sem. Megpaskolta Ulrika térdét. – Nem lesz mindig ilyen bizonytalan a helyzetünk, kedves – mondta. – Eljön még az idõ, amikor megengedhetem neked, hogy valódi barátokra lelj, akár a házamon kívül. Addig is mindent el fogok követni annak érdekében, hogy betöltsem annak a barátnõnek a szerepét, akire vágysz. Ulrika ismét az ablak felé fordította az arcát. Még mindig forrt benne az indulat. – Egy barátnõ, akit „úrnõm”-nek kell szólítanom – mormolta. Az út hátralévõ részén már nem szóltak egymáshoz.
Gabriella ideiglenes szállása a nemesurak által lakott Aldignegyedtõl délre lévõ Kaufman kerületben volt. A csendes, nyugalmas környéken fõként gazdag kereskedõk éltek. Gabriella és kísérete abban a minden különösebb jellegzetességtõl mentes, egyszerû, már-már dísztelen házban kapott szállást, amelyet Hermione kifejezetten hasonló helyzetekre tartott fenn: általában itt szálltak meg azok a látogatóba érkezõ nõvérek, akik valamilyen ok miatt nem maradhattak a villájában. Kétszintes, kéthálós épület volt, egy lakáj, egy kocsis és egy cselédlány is tartozott hozzá, õk természetesen valamennyien vérrabszolgák voltak. A grófnõ és Ulrika azóta lakott itt, hogy visszaóvakodtak Nulnba, miután maguk mögött hagyták a mészárlás helyszínévé változtatott Mondthaust. Ulrika nem érezte magát jól benne, számára olyan volt a hely, mint egy belül díszes és kényelmes, nehéz tölgyfa bútorokkal telepakolt, színes üvegablakokkal, díszesen faragott és festett mennyezeti gerendákkal rendelkezõ börtön. Miközben Gabriella, Hermione és a csatlósok lázasan azon ügyködtek, hogy új személyazonosságot szerezzenek maguknak, és minden létezõ módon megsemmisítsék a régire utaló nyomokat, Ulrika általában egyedül maradt a házban, ahol semmit sem csinálhatott azon kívül, hogy olvasgat, hogy fel s alá járkál, vagy 18
hogy azon mereng, milyen érdekes fordulatot vett az élete azóta, hogy meghalt. A kis hátsó udvarról a cselédlány eresztette be õket a házba. Ulrika azonnal fel akart sietni a szobájába, de Gabriella nevetve elkapta a kezét és visszatartotta. – Nem, nem, kedvesem! – mondta. – Nem hagyom, hogy felmenj és szomorkodj! Gyere át a szalonba. Csak egy pillanatra, jó? Van egy meglepetésem a számodra. Vagy talán már elfelejtetted? Ulrika pukedlizett, de nem nézett fel a grófnõre, a padlót bámulta. – Ahogy kívánod, úrnõm… Gabriella felsóhajtott, szomorúan elmosolyodott. – Tudom, most bosszant, hogy ilyen fordulatot vett az életünk, de megígérem neked, hamarosan minden meg fog változni. – Hogyan? – kérdezte Ulrika. Felemelte a fejét, Gabriellára nézett. – Talán egy nagyobbra cseréljük ezt a koporsót? Egy olyanra, ami tele van szajhákkal? Hiába, az is csak koporsó lesz. Gabriella a homlokát ráncolta. – Úgy látom, feltett szándékod, hogy mindent visszautasíts, de hiába, most nem fogsz felbosszantani. Gyere! Gabriella bevezette Ulrikát a kicsiny, de csinos szalonba. A helyiség közepén leterített arabiai szõnyegen egy hatalmas, rézlemezekkel megerõsített sarkú utazóláda állt, mint valami szekrény. A zárjában benne hagyták a kulcsot. Gabriella a ládára mutatott. – Nyisd ki! Ulrika habozott, azután elõrelépett és elfordította a kulcsot. A tetõ úgy nyílt ki, mintha egy parányi szoba ajtaja lenne. A láda belsejében a szépen felaggatott ruhák mellett csinos kis fiókok és polcok sorakoztak a cipõknek és a toalettszereknek. Érdekes módon mindegyik ruha férfihoz illõ volt. Ulrika minden tõle telhetõt elkövetett annak érdekében, hogy megõrizze szenvtelenségét, megpróbált belekapaszkodni a dühébe, de valahogy nem bírt parancsolni a kezének. Az egyik vállfáról leemelt egy zekét, maga elé tartotta. Szürke hímzéssel díszített fekete bársonyból készült, csodálatos darab volt, egy hasított szárú térdnadrág és egy megfelelõ harisnya tartozott hozzá. A többi váll19
fán Ulrika három másik zekét látott: egy burgundivöröset, egy zöldet és egy szürkét. Talált egy fekete köpenyt, néhány csipkegalléros fehér inget, egy pár magas szárú, fekete, finom estaliai bõrbõl készült lovaglócsizmát, valamint egy csodálatos, minden bizonnyal tileai rapírt, a hozzá tartozó tõrrel, kardövvel és hüvelyekkel. – A méreteidet a szakadt lovaglóruhádról vettük le – mondta Gabriella. – Tudom, sokkal jobban érzed magad ilyen öltözékben, és mivel olyan nagy szolgálatot tettél nekem, mint „sárkányom”, úgy döntöttem, jutalmat érdemelsz. Ulrika a fekete bársonyzekét a melléhez szorítva fordult a grófnõ felé. A legszívesebben azonnal ledobta volna a nõi ruhát, amit éppen viselt, meg persze a parókát is, hogy felpróbálja az új öltözéket. – Köszönöm, úrnõm. Ez… Ez igazán pompás ajándék. Gabriella elmosolyodott. – Bíztam benne, hogy tetszeni fog. A formális találkozókon természetesen ezután is nõi ruhát kell majd viselned – tette hozzá –, de a szabadidõdben úgy öltözködsz, ahogy kedved tartja. Ulrika meghajolt. – Köszönöm. Én… – Hirtelen felnézett Gabriellára; különös fény gyúlt a szemében. – Veled tarthatnék? Megvárnád, míg átöltözöm? Gabriella összepréselte az ajkait. – Mint már mondtam, ez a dolog nem lenne ínyedre való. A kerítõnõvel fogok beszélni, meg a konyhai személyzettel. Ráadásul máris késésben vagyok! – Akkor esetleg elmehetek hazulról? – kérdezte Ulrika. – Egyedül gondoltam… Csak a környéken sétálnék egyet, esetleg átugranék az aldigi parkba. Gabriella ajka határozott vonallá keményedett. – Ne légy ostoba, kedvesem! Ez túl veszélyes lenne. Te is tudod, most láthatatlanná kell válnunk. A város némileg lecsendesedett, de a vámpírmánia még mindig nem ért véget. Elég egyetlen szikra, és máris ott találjuk magunkat, ahol korábban voltunk. 20
– De senki sem fogja megtudni, mi vagyok! – erõsködött Ulrika. – Vagy talán azt hiszed, olyan balga vagyok, hogy kimutassam az agyaraimat és a karmaimat? Tanultam a leckébõl. – Látni fogják rajtad, hogy különleges vagy – mondta Gabriella. – Egy nõ, aki férfiruhát hord. A különleges és szokatlan dolgok magukra vonják az emberek figyelmét, márpedig ezt most nem engedhetjük meg magunknak. Hát nem érted? Ulrika a grófnõre meresztette a szemét; érezte, a bensõjében ismét lüktetni kezd a düh. – Akkor egészen pontosan mikor is viselhetem ezeket a ruhákat? Azt mondtad, nem vehetem fel õket, amikor el kell mennünk valahová, nem hordhatom õket nyilvános helyen, csak akkor, amikor éppen pihenek. Talán arra számítasz, hogy idehaza öltöm fel ezeket a holmikat, aztán ide-oda flangálok majd a szobákban? – Megmarkolta a csizmát, felemelte. – Ezek lovagláshoz valók, úrnõm. Mikor lovagolhatok? Gabriella kihúzta magát. – Ne kezdj hisztériázni, gyermekem! Pusztán arról van szó, hogy gondolok a… Ulrika közbevágott. – Ne nevezz gyermeknek! Felnõtt nõ vagyok. Bejártam a világot, Kislevtõl eljutottam Middenheimbe meg a Világvége-hegyekig. Harcoltam a Káosz hordái ellen. Férfiakat vezettem csatába, és most azt sem akarod megengedni nekem, hogy elhagyjam a házat? – Fortyogott benne a düh, a világ olyan vörössé változott a szemei elõtt, mintha mindent egy karmazsinszínû lencsén keresztül látna. A karja megrándult – a legszívesebben hozzávágta volna a csizmát a szoba túlsó végében, az egyik asztalon álló szoborhoz, amely egy nemes hölgyet, és a lábai elõtt térdelõ lovagot ábrázolt, de uralkodott magán. A legszívesebben Gabriella képébe köpte volna a szavakat, de amikor megszólalt, már sikerült uralkodnia magán. – Olyan érzésem van, mintha játékbabának néznél, akit egyszer lánynak, máskor fiúnak öltöztetsz, akit nyugodtan bevághatsz az ágyad alá, ha ráuntál. Nos, közlöm veled, hogy nem vagyok se játékbaba, se gyerek! Oda megyek, ahová akarok, és azzal beszélek, akivel akarok! 21
– Ulrika… – mondta Gabriella. Ulrika azonban nem hagyta abba, bár komoly erõfeszítéseket tett annak érdekében, hogy visszafogja magát. – Köszönettel tartozom neked azért, mert megmentetted az életemet, és azért is, hogy megtanítottál, hogy kell élni a nõvérek szövetségének szabályai szerint. Ezt mind nagyon köszönöm, és biztos lehetsz benne, legalább ezek miatt hûségesen foglak szolgálni, te viszont azt értsd meg, hogy nem vagyok a rabszolgád. Se a rabszolgád, se a kutyád! – Keserûen felnevetett. – Hah! Mintha azt mondtad volna, hogy a barátod vagyok! Hát van olyan, hogy az egyik barát ráparancsol a másikra, hogy üljön le és maradjon? Van olyan, hogy az egyik barát azt hiszi a másikról, hogy egy csonttal meg egy tál vízzel is beéri? – Elég ebbõl! – csattant fel Gabriella, de azután rögtön lágyított a hangján. – Éppen azért teszem ezt, mert a barátod vagyok. Tudom, hogy rabnak érzed magad, és tisztában vagyok vele, kegyetlenség ilyen ruhákat ajándékozni neked, amikor nem kapsz lehetõséget arra, hogy viselhesd õket, de ahogy már mondtam: mindez meg fog változni. – Mikor? – kiáltott fel Ulrika. – Hamarosan – mondta Gabriella. – Hosszú ideig élünk, kedvesem, és így nagyon sok minden megtörténhet velünk. Amikor letelepszünk valahol, amikor képesek vagyunk hatást gyakorolni a hatóságokra, több mindent megengedhetünk magunknak. Ha türelmes vagy, elõbb-utóbb lesznek barátaid, szabad leszel, arra mész, amerre kedved tartja, úgy jársz-kelsz, ahogy akarsz, de… De most nem. Egy darabig még semmiképpen sem. Sajnálom, ez a helyzet. Ulrika remegett az indulatoktól. Az öklébe szorítva összegyûrte a zekét, de azután felengedett. – Ne haragudj, úrnõm – mondta. – Tudom, hogy óvatosnak kell lennünk. Tudom, hogy türelmesnek kell lennem. Csak éppen… – Csak éppen nem erre a bezártságra születtél – mondta Gabriella. Odalépett Ulrikához, átölelte. – Tudom. A végtelen kislevi puszták gyermeke vagy, és tudom, hogy a lahmianok életének kolostori jellege több fájdalmat okoz neked, mint a vérontás. 22
– Megcsókolta Ulrika arcát. – Megígérem, kedvesem, újra fogsz még lovagolni, de… – Felemelte Ulrika állát, a lány szemébe nézett. – De valamit neked is meg kell ígérned. – Mit, úrnõm? – kérdezte Ulrika. – Meg kell ígérned, hogy most engedelmeskedni fogsz nekem – mondta Gabriella. – Meg kell ígérned, hogy itt maradsz, ebben a házban, egészen addig, amíg meg nem engedem neked, hogy távozz. Hagynod kell, hogy én legyek az, aki eldönti, mikor biztonságos kimenni, kivel biztonságos szóba állni. Ezek a rendszabályok csak ideiglenesek, de egészen addig érvényben maradnak, míg másképp nem rendelkezem. A szavadat kell adnod, hogy egyiket sem hágod át, hogy engedelmeskedsz! Ulrika habozott. Úgy érezte, mintha Gabriella begyömöszölné a szekrényszerû ládába, a zekék és a csizmák közé, és rázárná az ajtót. A legszívesebben elrohant volna. Futni akart, látni akarta a holdakat, ugyanakkor tudta, a grófnõnek igaza van. Most túl veszélyes a helyzet. Ismeretlen terepen tartózkodtak, a város lakossága még mindig zaklatott volt. Nagyot sóhajtva bólintott. – Úgy legyen, úrnõm. Engedelmeskedem. Szavamat adom, hogy a házban maradok, és csak azzal beszélek, akihez a te engedélyeddel szólhatok. Érezte, hogy Gabriella karjai elernyednek körülötte. A grófnõ elmosolyodott és megsimogatta Ulrika arcát. – Köszönöm, kedvesem – mondta. – Egy nap majd minden meg fog változni. Egy nap majd a kedvedre fogok tenni, meglátod! Újra megcsókolta Ulrika arcát, majd hátralépett és kézbe fogta a kesztyûjét. – Nagyon szívesen folytatnám ezt a beszélgetést veled, de most mennem kell. Pirkadat elõtt visszatérek. Táplálkozz a cselédlányból, ha kedved tartja. Megkértem a lakájt, hozzon neked új könyveket az árustól. Bõven lesz olvasnivalód, lefoglalhatod magad. – Köszönöm, úrnõm – mondta Ulrika, és a hátsó ajtóhoz kísérte Gabriellát, ahol a cselédlány várakozott a grófnõ köpenyével. – Vigyázz magadra, kérlek! – Úgy lesz – mondta Gabriella. 23
A cselédlány ráterítette a köpenyt a grófnõ vállára, kinyitotta az ajtót, és pukedlizett. Ahogy a lány becsukta az ajtót Gabriella mögött, Ulrika elfordult, de amikor meghallotta a zárba elforduló kulcs csikorgását, egy pillanatra mozdulatlanná vált. Viszszafordult. A cselédlánynak nem volt kulcs a kezében. Az ajtót kívülrõl zárták be.
24
Harmadik fejezet
Szökés
U
lrika a cselédlány mellett az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset, hogy meggyõzõdjön róla, jól hallotta-e. Nem tévedett: az ajtót valóban kulcsra zárták. Hirtelen furcsa, rossz érzés vett erõt rajta; végigfutott a hátán a hideg. Keresztülsietett a házon, átment az elsõ ajtóhoz. Azt is zárva találta. A cselédlányra nézett, aki végig a nyomában maradt, és elkerekedõ szemmel figyelte, mit csinál. – Hívd ide a lakájt! Mondd meg neki, hozza a kulcsait. A lány elsietett. Ulrika járkálni kezdett az elõszobában; hoszszú szoknyája suhogva söpörte végig a fényesre csiszolt fapadlót. Végre megérkezett a lakáj. Álmosnak látszott, de a kezében ott volt a lényeg: a jókora kulcscsomó. – Nyisd ki az ajtót! – mondta Ulrika. – Igenis, hölgyem! – felelte a férfi. A zárba dugta a kulcsot, megpróbálta elfordítania, azután visszafordult, és meghajolt Ulrika elõtt. – Úgy tûnik, hölgyem, hogy a grófnõ igét mondott a zárra. Ez nem fog kinyílni. Ulrika káromkodva körbenézett. – Igét? Szóval igéket is használ? Mindig ezt csinálja? – Általában csak akkor, amikor alszik, hölgyem – felelte a lakáj. – Nekünk ugyanis ki kell mennünk, meg be is kell jönnünk, el kell jutnunk valahogy a piacra, el kell intéznünk az ügyeket a kereskedõkkel és… 25
Ulrika kikapta a férfi kezébõl a kulcsokat, õ maga is próbát tett a zárral. Természetfölötti erejét megfeszítve próbálta elfordítani a kulcsot, de csak annyit ért el, hogy meggörbítette. A zár nem nyílt ki. Ismét káromkodott egy sort, azután visszaviharzott a hátsó ajtóhoz. Azt sem sikerült kinyitnia. – Átkozott Gabriella! – Elhajította a kulcscsomót, és visszacsörtetett a szalonba. Végigpillantott a padlótól a mennyezetig érõ, vastag függönyökkel eltakart ablakokon. Széthúzta a függönyöket, és megpróbálta elfordítani a reteszes zárat, ami a kerethez rögzítette az ablaktáblát. A zár kinyílt. Ulrika megkönnyebbülten felsóhajtott, de talán korán tette. Megpróbálta kitárni az ablakot, de meg se bírta moccantani. Olyan érzése támadt, mintha egy kõfalra próbálna rést hasítani. Egy újabb káromkodással hátrahúzta az öklét, és belevágott a négyszögletes ólomüveg ablakba. Az ökle az üvegtõl hajszálnyi távolságra megállt – mintha egy láthatatlan kõfalba ütközött volna. Vicsorogva hátraugrott, felkapta az egyik nehéz tölgyfaszéket, belevágta az ablakba. A szék visszapattant, a padlóra zuhant. Az üvegen egyetlen karcolás sem esett. Ulrika dühödten, ökölbe szorított kézzel bámult az ablakra. – Úrnõm – szólalt meg a cselédlány halkan. – Úrnõm, jól vagy? Ulrika megfordult. A lány és a lakáj visszahátrált az étkezõbe, onnan figyelték õt riadt szemekkel. – Remekül. Menjetek a szobátokba! A cselédlány és a lakáj meghajtotta a fejét, mindketten megkönnyebbültek, amikor elmehettek. Ulrika felállította a széket, aztán vadul belerúgott, majd lépett egyet és megismételte a rúgást. A szék nekicsapódott az asztalnak. Tehát a grófnõ bezárta… Azután, hogy kicsikarta tõle az ígéretet, hogy sosem hagyja el ezt a házat. Hiszen fogadalmat tett! Mi szüksége volt Gabriellának arra, hogy bezárja? Vicsorogni kezdett. Most már egészen biztosan tudta, mit gondol róla Gabriella. Kedves, lágy, megértõ szavakat mondott neki, ennek ellenére egyetlen pillanatig sem hitte el róla, hogy meg fogja tartani a fogadalmát. Nem hitt jobban neki, mint egy gyereknek, nem feltételezte róla, hogy becsületes, szavatartó, hogy elég józan ész26
