Nemere István NAPONTA FOGSZ MEGHALNI

Nemere István

NAPONTA FOGSZ MEGHALNI

1

2

Nemere István

NAPONTA FOGSZ MEGHALNI

Egy légtornásznô életregénye

Atlantic Press Kiadó Budapest, 2008 3

NAPONTA FOGSZ MEGHALNI © Nemere István, 2008

Szerkesztette Bokor Pál Korrektor Tamási Izabella Tipográfia, tördelés Soltész Attila Borítóterv Vass Ágnes

Felelôs kiadó Az Atlantic Press Kiadó igazgatója 1114 Budapest, Bartók Béla út 55. Telefon: 212-2443 E-mail: [email protected]

© Atlantic Press Kiadó, 2008 ISBN 978-963-85162-6-8

4

Elôszó

Krimihez nem szokás elôszót írni. Kivételesen most mégis kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem a tisztelt olvasót: a könyv, melyet a kezébe vett, ha emlékeztet is a mai magyar valóságra, nem riport és nem dokumentumregény. A történet, melyet a figyelmébe ajánlok, színtiszta fikció, az én fantáziám terméke, annak ellenére, hogy a helyszínek, az események és a karakterek egyeseket majd saját környezetükre, szeretteikre, nemszeretteikre, a 21. századi hazai viszonyokra emlékeztetik majd. Azt remélem továbbá, hogy a gyilkos indulatokká züllô szenvedélyek, melyek szereplôimet mozgatják, erôs írói túlzások a tényleges morális viszonyokhoz képest, melyek között élünk. Külön felhívom a figyelmet arra, hogy a regény egyetlen szereplôjét sem valóságos személyekrôl mintáztam, vagyis ebben a könyvben majdnem minden kitaláció, kivéve azt a tényt, hogy a görög mitológiában Áté papnôi, a gonoszság, a csalárdság, a bosszúállás istennôi valóban léteztek. Nemere István

5

6

1. Rácsok

– Takarííítóóó! A kiáltás végigrepült a folyosón, a sürgetô hang elkalandozott talán a másik négy folyosóra is, hisz ezek összefutottak a tompa, szürke fényû kupola alatt. A boltívek jelezték, nem mostanában emelték ezeket a falakat. És a folyosót elzáró rácsfal, meg a falnál sorakozó sötétzöld, vasalt ajtók sem mostanában készültek. – Taaakaaarííítóóó! Géza elôször ösztönösen az ajtóhoz lépett, pedig biztos volt benne, hogy a hívás nem neki szól. Közben a kiáltás még mintha visszhangzott volna egy ideig – vagy csak ô képzelte így? Nem láthatott ki a folyosóra, de ezt már kezdte megszokni. Azt is, hogy idônként egyedül van ezen a szûk helyen, máskor meg többen vannak. Most a négy ágy közül csak az övé volt foglalt. Nem tudta, ki kiabál, de abban biztos lehetett, hogy csak a személyzetbôl lehet valaki. Más nem jár a folyosón. No, meg talán az a „takarííítóóó”, akit keresnek. A távolból mintha jött volna válasz, vagy ezt csak képzelte? Géza még állt egy percig, kettôig az ajtónál. Rájött, hogy teljesen mindegy, hol van. Hát akkor most állt az ajtónál, késôbb elment a bal oldali falhoz, annál is álldogált egy ideig. Végül is, miért ne? Hamarosan már a jobb oldali falnál volt. Aztán a kis asztalon heverô papírcetlikre tévedt a tekintete. Nem kellett odamennie, hogy eszébe jusson, amit rájuk írt. Most szinte belefájdult a feje is. Mazochista módjára naponta százszor is elolvasta ôket. Utána mindig órákig járkált fel-alá. Néha csak akkor ocsúdott fel, amikor a vacsorát hozták. A tálca mûanyag volt és hideg. Az étel is. Kihûl, mire ideérnek, ez a negyedik folyosó, és a konyha 7

meg olyan messze van, az épület másik szárnyának a földszintjén. Egyszer járt ott Géza, és csak arra emlékezett, hogy sok lépcsô volt útközben. Ennél több nem is érdekelte. Éjszaka arra ébredt, hogy álmában azokat a papírfecniket eszegette. Igen, ült az asztalnál, mûanyag tányéron ott voltak elôtte a cetlik, és ô egymás után bekapta ôket. Az egyiken a PEDOFILIA volt, a másikon a HÁZASSÁG, volt egy olyan is, hogy ÜLDÖZÉS és olyan is, hogy HAJLÉKTALAN, meg a SZERETÔ. Egy kisebb cetlin az állt: KROMOFÁG. És sok kisebb papírdarabon egy és ugyanaz a szó volt olvasható: KELEPCE. A férfi most nehezen kapott levegôt. Még az álom hatása alatt ült a priccsen, lihegett. Ha bejön egy ôr, fel kell pattannia, bár ez még nem is igazi börtön, ez csak az elôzetes, de így is szörnyû. Géza ott áll a rácsos ablak alatt és az eget nézi. Pontosabban azt a szürke valamit, ami talán az égbolt lehet. Mert az üveg átlátszatlan, csak annyi tudható, hogy odakint világos van-e vagy sötét. A nappalok és az éjszakák idebent már nem nagyon különböznek egymástól. Nem tudott nem gondolni a halálra. Az már a zárkatársa lett, vele volt állandóan. Az utóbbi hetekben naponta legalább százszor eszébe jutott, hogy jobb lenne meghalni. Tegnapelôtt azon kapta magát, hogy a fûtôtest fehérre festett csövét nézi. Igaz hogy függôleges, ezért arra nem akaszthatja fel magát, de mégis: ott, ahol a csô egyszer csak eltûnik a falban, van egy nagyon rövid, mindössze két-három centis vízszintes darabja. Ha arra rá tudna hurkolni valamit, ami megtartja a súlyát arra a pár percre… De hát nem volt semmije, amivel próbálkozhatott volna, még cipôfûzôje sem. A derékszíját is rögtön elvették, mihelyt ide behozták. Arra a napra gondolni sem akart. Rettenetes volt. Kábultan ült egészen estig, itt, ebben a zárkában. És még hetekbe telt, amíg megtudta, miért van itt egyáltalán. És amikor megtudta, még rosszabb lett. Miután végigolvasta, mivel vádolják, csak üvöltözni tudott, 8

azt is csak magában. „Nem lehet igaz, nem lehet igaz!” – kiabálta némán, miközben négy lépést tett a bal oldali faltól a jobb oldali falig, el a priccsek vége mellett, aztán megfordult. Négy lépés a jobb oldali faltól a bal oldali falig, közben az agyában csak ez az egy, önmagában értelmetlen mondat kattogott: „nem lehet igaz, nem lehet igaz, nem lehet igaz, nem lehet igaz, nem le… het… i... gaz...” Hogy ô ilyesmiket tett volna...? Nem, Sándor Géza egyszerûen nem követte el azokat a dolgokat, amelyekkel gyanúsítják, tehát nem lehet igaz az sem, hogy ilyen szörnyûségekkel vádolják. És mégis megtörtént. Géza nem veszítette el az eszét, viszont pontosan felmérte helyzetének tökéletes kilátástalanságát. Felnézett arra a szürke négyszögre, ami az ablakot helyettesítette. A fény az arcára esett, most elgyöngült. Ennek így már semmi értelme nincs. Ez már csak naponta sok kis halál az egy igazi nagy halál helyett, pontosan úgy, ahogy Fruzsina ígérte. Géza úgy érezte, apránként úgyis felemészti az életét az, ami most történik vele és körülötte. Mások, vadidegen emberek döntenek a sorsáról. Ez már önmagában is hihetetlen, megalázó, fenyegetô és veszélyes. Azok a mások nem tudnak róla semmit! Olvasnak valamilyen papírokat, de hát az nem ô! Ô nem az a névtelen senki, aki itt aszalódik hetek óta fôbenjáró és hamis vádak súlya alatt görnyedve az egymáshoz túl közel épített falak között. Ô Sándor Géza, vállalkozó, méghozzá nem is akármilyen. Építôipari cége van… A kamara kitüntetô oklevele szerint, mely ma is ott függ a irodája falán, a legjobbak egyike Budapesten… Megint felüvöltött kínjában, de megint némán tette. Nem kell tudnia itt senkinek, mennyire szenved. És azt sem, hogy ilyen gyorsan és teljesen összeomlott. Hogy folyton a „kishalál-nagyhalál” pároson jár az esze. Ha valakik idáig üldözték, és sikerült elérniük, hogy innen már ne is jusson ki élve – ám legyen! Akkor történjen meg, aminek meg kell történnie. 9

Lehetnek helyzetek, amikor nincs már értelme a harcnak? Akkor el kell fogadni ôket. Sándor Gézát csapdába ejtették és megbénították. Ezer szállal fonták körül, olyan lett, mint a selyemhernyó gubója, mozdulni sem tud. Ereje már csak annyi maradt, hogy valahogyan elvonszolja magát a halálig. Ez az egyszerû gondolatsor kattogott az agyában még este, éjszaka is. Élet, halál, élet-halál. Kihunyt a fény a mennyezet közepén. A sötétség szövetségese lett fekete gondolatainak, együtt nyomták a mellét. Nehezen lélegzett, fuldoklott a tüdeje és a lelke. Talán nem is aludt. Amikor pirkadni kezdett, egy tenyérnyi táblát látott maga elôtt: „SÁNDOR GÉZA, élt 45 évet”. Aztán a kép kitágult, mintha filmet látna, ezért hát filmet látott, amely róla szólt, eddig leélt nem egészen negyvenöt évérôl. Sok volt? Kevés volt? Néha felsikoltott benne az életfélelem, de azt elnyomta a halálbarátság. Nem látszott szörnyûnek. Hiszen ez lesz a kiút. Már egy kis káröröm is átsuhant rajta, amikor elképzelte, milyen képet vág majd Fruzsina és a nyomozók, meg mindenki. Talán sajnálta magát egy kicsit, de ez az érzés hamar elillant. Talán mert a saját halálát az egyetlen lehetséges bosszúként élte volna meg. Meghalni, és ezzel becsapni mindenkit! Mintha egy videojátékban szerepelne, a gonosz erôk beszorították ôt az elátkozott várkastély toronyszobájába. Ô vívott-harcolt-küzdött-öldökölt hôsiesen, de hát azok annyian, de annyian voltak! És a végén már csak a fal volt mögötte, hideg, közömbös kôfal. Tétova keze viszont, lám, rálelt egy csapóajtóra, ha nekifeszült, nem is kellett nagy erôfeszítés, az átbillent, és az ellenfelek kardja a semmibe csapott, ô már nem volt ott, egy másik világba került. Másvilág! Annyira más, mint az itteni, hogy ott már semmi sem kötelezi ôt, ami itt bilincsbe szorította a kezét, lábát, agyát. Ott szabad lehet, tehát szabad lesz. A hajnalfény után hajnalhangok is beszûrôdtek. Az ôrök a folyosón járkáltak, itt-ott belestek a zárkákba. Fojtott vezényszavak, csörömpölés, „Takarííítóóó!”, újabb ajtócsattanások, 10

lépések. Sándor Géza arra gondolt: ha sikerül valahogyan kikerülnie innen, akár ha holtan is, akkor most hallja utoljára ezeket a hangokat. A tekintete ismét a fûtôtest csövére tévedt. Talán az ingébôl készíthetne hurkot! Valószínûleg ez az egyetlen lehetôség. Itt még mindenki a saját holmiját viseli, nem adnak rabruhát. És soha nem tudhatja, meddig maradhat egyedül egy zárkában. Mások jelenlétében aligha tudja megtenni, amit meg akar tenni. Most kell sietnie. Most aztán megtudta, milyen erôs anyagból készül egy ing. Az alsó szélébôl próbált csíkot lehasítani, s mert nem volt szerszáma, a fogaival tépte volna, összenyálazta erôsen, míg végre a szegett szélén lyukat rágott, és téphette. De akkor hozták a reggelit. Kellemetlen zajok odakint, de legalább már senki sem kereste a „takarííítóóó”-t. Ült a priccse szélén, nem nézett a cetlikre. Hiszen amiatt is rágta most az ingét, tépte a csíkokat. Félmeztelenül ült, rágott, tépett, néha átkozódott, mert túl keskeny lett a csík. Túl gyönge. „Hány kilót is nyomok? Nyolcvanöt. Elég sok. Ennyit kell megtartania!” Fogalma sem volt róla, elbírja-e majd az a csík. Aggódott. Sok hurok lesz rajta. Duplán kéne venni, hurkolni, úgy biztosabb. Már délelôtt volt, amikor meghallotta, hogy jönnek. Kétszer két láb, nem egyforma ütemben. Magabiztosságuk sugallta, hogy ôrök jönnek. Ki más is jöhetne? Két ôr. Ha kettô, az nem jót jelent, dübörgött a fejében. Kétségbeesetten magára rántotta az inget, rá a zakót, szorosan gombolta, ne vegyék észre, hogy alul már szakadt-rojtos-tépett. Aztán idegesen felnézett a mennyezetre: „Lenne itt rejtett kamera? Azért jönnek, mert látják, hogy csíkokra tépem az ingem? Öreg rókák ezek a szakmában, pontosan tudják, mit tervez ilyenkor a kétségbeesett gyanúsított.” Mire a zárkaajtó kinyílott, már ott állt a priccse elôtt, hite szerint kiismerhetetlenül egykedvû arccal. Már minden a múltba szakadt, az összes vád, amit felhoztak ellene. Most csak az 11

érdekelte, kilátszik-e a hirtelen a priccs alá gyömöszölt ingcsík, vagy észreveszik-e rajta a változást? Mert Sándor Géza most csupán egy dologtól félt. Attól, hogy észreveszik az arcán: megtalálta a kiutat, és már csak idô kérdése, mikor dobbant el innen. De nem láttak semmit. Közömbös egyenruhából, egyensapka alól közömbös szempár meredt rá: – Jöjjön, Sándor, kihallgatásra visszük! …És ment velük, nem is figyelte, hogyan és merre. Neki gyakorlatilag ügyvédje sincsen. Vagy ott lesz a kihallgatáson, vagy nem. Küldtek egyet hivatalból, mert saját jogtanácsosát, Jánosit, nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni. Az egyetlen ügy, amit az évek folyamán vele intéztetett, egy nagyobb kötbérvita volt. Ezen kívül többnyire csak fizetési felszólításokat küldözgetett a cég tartozásban lévô ügyfeleinek. Ugyan mi köze lenne Jánosinak ehhez az egészhez? És egyáltalán, mi ez, ha nem egy megelevenedett rémálom? Reménytelen… Ha visszamegy, folytathatja a csíkozást, és talán már a mai ebéd elôtt… majd marad ott egy felesleges adag... Folyosó, lépcsôk, a korlát helyén sûrû szövésû, erôs drótháló, acélrudakra feszítve, nem ugorhat le senki a három emelet mélybe sem. Géza elégtételt érzett, neki nem kell ugrania, az ôrök semmire sem mennek ezzel a hálóval, ô már megtalálta a rejtekajtót, és a gonoszok várkastélyában nem maradt senki, aki megakadályozhatná a távozását. Még nevetni is szeretett volna, de az itt túl feltûnô. Nem baj, már nem sokáig kell álcáznia magát, talán még egy óra vagy kettô, és csapódik mögötte a rejtekajtó. Újabb folyosó, ôrök kíséretében rabok menetelnek, mind civil ruhában, az egyik ráadásul rövidnadrágban. Úgy, ahogyan elfogták. Egy másik festékfoltos kezeslábasban. Kíváncsian mérték végig, ô azonban elfordította a fejét. Nem kell már ismerkedni senkivel, erre a kis idôre minek? Kísérôi rádiótelefonon odaszóltak valahová, gombokat nyo12

mogattak, kamera fordult feléjük. Toporogtak negyed perceket. Gézának volt ideje észrevenni, hogy az utolsó rácsajtó már fehérre van festve, a festék itt-ott meggyûlt a kerek rácsrudak és a vízszintes tartóvasak találkozásánál. Bôven mérték, volt rá pénz, állami pénz. Ha az ô cége építette volna, nem így nézne ki, ott nem volt pazarlás. A cége… Újból elborította a reménytelenség. A kihallgató helyiség, ahova bevezették, kopár volt, majdnem üres, a fehér falak négy oldalról árasztották a tömény unalmat. Leültették egy asztalhoz, amelynek a másik felén is volt egy szék. Aztán kimentek. Géza jól látta a két kamerát a két felsô sarokban, ha felugrik, mint egy kosárlabdázó a palánk alatt, akkor sem érhette volna el ôket. Szóval figyelik, mi történik. Az is lehet, hogy lehallgatják? Amíg várta, mi történik, eszébe jutott, hogy Fruzsinának már csak a gyerekek miatt is illett volna meglátogatnia. De nem tette. Géza fejében még ott dübörögtek az asszony szavai, a belôle áradó hideg gyûlölet. Fruzsina nem az a fajta, aki feladja. És fôleg nem érzelgôsködik. Nem kell neki megjátszania senki elôtt, hogy szeretô feleség lenne, aki aggódik a férjéért. Tizenhét évvel ezelôtt még arra sem volt hajlandó, hogy a neve elé legalább egy „S”-t illesszen. Nem akart „Sándorné” lenni a világ elôtt. Az egyetemen, a kollégáinak talán el sem mondta soha, hogy a férje építési vállalkozó. Még azt mondhatta volna valaki, hogy egy kômûveshez ment hozzá, hát ezt nem akarta. „Dr. Illés Fruzsina, az angol nyelvi tanszék docense”, ez áll a névjegyén ma is. Nyílott az ajtó, és bejött egy férfi. Géza megpróbálta kitalálni, ki-mi lehet az illetô? Ügyészségi ember talán? Börtönôr? Ügyvéd? Nem nézett ki egyiknek sem, és nem volt olyan jellegzetes táskája sem. Idegen volt, tehát nem barát, nem ismerôs. Rendôrnek sem látszott. Pedig az volt. – Rumba Viktor vagyok a Nemzeti Nyomozó Irodától – 13

mondta az idegen csöndesen, miután helyet foglalt a férfival szemben. Géza nyelt egyet, a szavak értelme csak kis késéssel hatolt tudatába. A vidám nevû férfi csöppet sem volt vidám. Közel járhatott már a negyvenhez, a haja „mákosan” ôszült. Széles volt az arca, nem hordott semmilyen szôrzetet, a füle egy kicsit elállt. Vastag alsó ajkát néha beszippantotta a szájába, ilyenkor tekintete töprengôvé vált. Átható sötét szeme volt, ezt a tekintetet most Gézára szegezte. Csak egy kis jegyzetfüzetet tett maga elé egy szemlátomást nem olcsó tollal. Hallgatott, még hallgatott. A csönd váratlanul hosszúra nyúlt, de ez nem izgatta Gézát. Ócska trükk, tudta jól, a nyomozó így akarja ôt megijeszteni, zaklatottá tenni, hogy majd könnyebben kiszedje belôle, mit követett el. Neki e pillanatban volt ideje, túl sok is, nem félt egy kis csöndtôl, várakozástól. A jelentôségteljes hallgatástól. Hát igyekezett olyan arcot vágni, mint akit már semmivel sem lehet meglepni. Rumba Viktor biztosan látta mindezt, de semmi jelét nem adta. Kis csöndesség után megszólalt. Halkan beszélt, egyenesen Sándor Géza szemébe nézve tette volna fel az elsô kérdést, de Géza tudatába most hatolt el, honnan is jött az ismeretlen. – Nemzeti… Nyomozó... Iroda...? – a hangja felívelt, a végén magasra tört és ott is maradt. Géza alig kapott levegôt. – Mi van? Már hazaárulással is vádolnak? Vagy katonai titkokat loptam? Fegyveres felkelést szerveztem a kormány ellen? Az ilyesfajta dühkitörés az ôrizeteseknél szinte elmaradhatatlan volt. Rumba szótlanul várta a végét, közben szakértô szemmel figyelte az emberét. A szemét, a hanglejtését, a mozgását, a hangulatát próbálta felmérni, magába szívni, mint egy szivacs. Ez volt a módszere, teljesen belehelyezkedett a kihallgatott világába, már amikor sikerült. Onnan bentrôl könnyebb dolga lesz, hitte erôsen, és sokszor be is jött ez a számítása. Persze nem mindig. Most is hagyta hát, hogy a kihallgatott 14

dühöngjön egy sort, és hogy kifakadjon belôle az vélt vagy valódi sérelem miatt érzett keserûség. Amikor Géza befejezte a magáét, Rumba Viktor egyszerûen kijelentette: – A csalási és sikkasztási ügyek bizonyos összegen felül már hozzánk tartoznak. Ilyenkor átvesszük az egész ügyet. – Pénzt is loptam volna? – kérdezte a férfi, de hangjában a gúny most már csak kis tócsa volt, nem parttalan óceán. – Nem keveset, Sándor úr, nem keveset! – Rumbának megvolt a maga kihallgatási stílusa, amit a kollégái általában nem díjaztak. Csöndes volt, udvarias, lélekhez férkôzô, beleélô. – Mégis, mennyit? – érdeklôdött Géza olyan hangon, mint akinek semmi köze az egészhez. És ott belül tudta, hogy tényleg nincs köze. De azt is, hogy ezt senki nem fogja neki elhinni. Még ez a magát szelídnek álcázó fôzsaru sem. – Százharmincmilliót, Sándor úr, legalább százharmincmilliót.

15

16

2. Múlt idô

Két telefon csörgött egyszerre, egy mobil és egy vezetékes, az utóbbi éppen Géza titkárnôjének asztalán. Közben a két építésvezetô is ott állt elôtte, csak egy percre jöttek, látszott már a testtartásukon is, hogy mennének szívesen. Az iroda nem az ô világuk volt. Az alacsonyabbik arcát megfújta a csípôs tavaszvégi szél, a barna bôre kiszáradt. A másik régebben darukezelô volt, aztán feljebb lépett a ranglétrán, mert Géza meglátta benne a leendô kisfônököt. Álltak ott, és látszott rajtuk, hogy nem érzik túl jól magukat. A számítógépek, csörgô telefonok, nyomtatók és papírhalmaik, íróasztalok és iratmegsemmisítôk, tervrajzok és táblázatok világa olyan lehet most nekik, mint tevének az aszfalt, futott át Géza fején a gondolat, de arra sem volt ideje, hogy elmosolyodjon a saját szellemességén. – Valaki vegye fel! – kiáltotta, és a szeme sarkából látta, hogy az egyik irodista lány elindul a titkárnô asztala felé. Ô maga felkapta a vezetékest, közben a másik kezével megnyugtatóan, marasztalóan intett az építésvezetôknek. Hiszen még nem végzett velük. – Sándor – mondta a készülékbe. Egyik ügyfele kérdezett valamit a következô szállítmányról, mikor legyen ott az építkezés színhelyén, hogy átvehesse. Géza a falon lógó munkatervre sandított, közben odaintette az alacsonyabbik munkavezetôt, Jánost, mutatta neki a sárga filctollal bekeretezett négyzetet a táblázatban, és kérdô pillantást vetett rá. Amaz is hallotta, mirôl van szó, órájára nézett, majd felmutatta mindkét kezét, majd az egyik kezén még két ujját. – Tizenkét órakor ott lesz a kocsi, és rajta lesz minden, amit 17

ígértünk – felelte Géza a távolból jött kérdésre. Még le sem tette a vezetékest, valaki máris a kezébe nyomott egy mobilt. Míg az újabb ügyet intézte, az építésvezetô visszament a társa mellé. Katonás ez a fegyelem, értette meg Géza, és örült neki. A Sándor Építôipari Kft. jó hírû cég a szakmában. Ha kipillantott az ablakon, látta a külvárosi telephely hatalmas udvarát. A „placcot”, ahogyan a többiek emlegetik. A túlsó végében hegyekben állt a sóder, fedél alatt száradt a faanyag, a raktárakban cementes zsákok százai. A földszintes irodaépület valósággal eltörpült a nagy garázs és a raktárak mellett. Egy szétszedett daru fekve pihent az épület mellett, ennek nem volt hely máshol, kerülgették – olykor szentségelve. A teherautók ilyenkor nappal kint voltak az építkezéseken, este majd begyûlnek, az öltözôkonténerekben zajlik az élet, aztán az emberek elmennek, becsukják a kaput. Attól kezdve csak egy fény marad, az éjjeliôr lakókonténerében, aki ilyenkor érkezik otthonról a kutyájával és átveszi csöndesedô birodalmát. Olykor Géza is csak ekkor indul haza, a fekete Mercedes elválik az iroda falától, és lassan kúszik a kapu felé. Az utolsónak távozó igazgató után – aki szívélyesen kiint az ablakon, és az éjjeliôr, egykori katona, tiszteleg, mint valaha régen, majd – becsukja a nagy vaskaput. Géza ilyenkor azzal a tudattal hajt haza, hogy ismét elmúlott egy dolgos nap, amikor megtette a magáét, sokat tett a cégért, a családjáért, önmagáért… Ez a valós sorrend. A cég nemegyszer helyettesítette már a családot, fölébe kerekedett annak. De ennek elsôsorban Fruzsina az oka… A Sándor Kft. egyszerre több helyen dolgozott a városban és az agglomerációban is. Géza szerette ezt a szót, szinte kéjesen ejtette ki: „agglomeráció”. Sokan persze nem ismerték, de ez nem volt baj. Éppen ellenkezôleg, ôt, a használóját, gyakori kiejtôjét, így vagy úgy, kiemelte a tömegbôl. Néhány évvel ezelôtt a tévében is reklámozta a céget, persze inkább kora reggel és kisebb csatornákon, akkor megfizethetô volt még az ilyen 18

reklám. Késôbb már erre sem volt szükség, mert az ügyfelek egymásnak adogatták a telefonszámot, a címet. Most már nem múlik el nap anélkül, hogy valaki ne érdeklôdne, jelentkezne, rendelne tôlük házat, kerti medencét, garázssort, vagy akár kisáruházat. Az üzlet beindult, évek óta jól megy. A kocsi kellemesen duruzsolt, az utcák ismerôsen maradtak hátra, ahogy közeledett a budai házhoz. Amikor odaért, a gyomra valamiért mindig görcsbe rándult. Elég volt egy pillantás, hogy tudja, itthon van-e Fruzsina. Ha itthon volt, az ô „lakosztályában” égett minden lámpa. Akár bent volt valamelyik helyiségben, akár nem, a fények mindig és mindenhol égtek, Géza pedig belefáradt már a veszekedésekbe. Mert szerinte csak ott kell lámpa, ahol ember van, ha az ember kijön egy szobából és tudja, hogy oda most fél óráig vagy még tovább nem megy vissza, akkor igenis nyúljon ahhoz a nyomorult kapcsolóhoz! De hiszen ha csak emiatt veszekedtek volna! Az esti megérkezéseknek szertartása volt, legalábbis Géza részérôl. A távirányító nyitotta a kaput, de mielôtt lenyomta volna a gombját, a reflektorral igyekezett megvilágítani az utcát. Nem lapulnak-e ott valakik? Sötét alakok? Manapság mindenre számítani kell, különösen egy sikeres vállalkozónak. Ha nem az adóhivatal csap le rájuk, mint rá is évrôl évre, akkor éppen a jó híre áldozatává válhat. Nemcsak a szakmában tudják már, hogy jól megy Sándor Gézának, itt az utcában, a környéken is mindenki láthatja. A háromszintes villa ezen a környéken ér vagy százötvenmilliót, pedig ez még nem is a Rózsadomb. Mielôtt beállt a garázsba, a visszapillantóban figyelte, ahogy bezárul mögötte a rácsos kapu, és senki sem oson be a kapuoszlop mellett és nem válik mozdulatlan árnnyá a díszcserjék között. A kerten áthaladva bôven volt ideje lenyomni a garázsajtó nyitógombját. Az ezüstfenyôk ágai majdnem súrolták a kocsit, de csak majdnem, a kertésznek megmondta, hogy meddig engedje ôket, és szerencsére a fák is nôttek, mind 19

magasabbra emelték az águkat. Csak a rádióantenna koppant néha, távoli, apró nesz volt ez, tompa hang, mintha valahonnan a nagy messzeségbôl jött volna. A nagy messzeség. A tenger. Mennyire vágyott oda, de a munka visszatartotta. Bezzeg Fruzsina két hónapot is szabaddá tudott tenni az egyetemen. A vidéki egyetemen, mint hallotta Géza, így is nagyra értékelték a Pestrôl hetente négyszer lejáró docensasszony teljesítményét. Ha hófehér kocsija begördült a dékáni épület parkolójába, néhányan máris ugrottak, hogy eléje siessenek, udvaroljanak neki. Nôk is, férfiak is. Befolyásos személyiségnek tartották, és az is volt. Lement hétfôn és kedden, csütörtökön és pénteken. Szerdánként otthon volt, de Géza sohasem tudta, mivel foglalkozik ilyenkor. „Az ügyeimet intézem” – válaszolt, ha Géza rákérdezett. A garázs elôtt finoman a fékre lépett, odabent már automatikusan kigyúlt a fény. Felpillantva, a terasz fölött még látta a két egymás melletti ablakot – a gyerekek is itthon vannak. „Hol is lennének este kilenckor?” – gondolta. Pisti tizennégy, Juli tizenhárom, a legrosszabb kor. Vagy akárhány évesek is a gyerekek, mindig az a legrosszabb kor? Kamaszok. Kilépett a kocsiból és diszkréten becsapta az ajtaját. Ez volt az érkezés igazi pillanata. A garázsajtó már csúszott le, a helyére kattant. Ô pedig elindult a feljárat felé. A keskeny lépcsôn fel az elsô szintre. Terike, a mindenes, szakácsnô, gondnok, régebben bébiszitter, ma már inkább a ház ügyeinek intézôje, ilyenkor már a szobájába húzódik és tévézik. Géza elhaladt Terike ajtaja elôtt, a hallból felkanyarodott a pálmákkal díszített lépcsôre, néha még most is megcsodálta a faragott korlátot. A puha szônyeg elnyelte léptei neszét. A gyerekek szobáiba most be sem nézett. Tanulnak, vagy hamarosan alszanak? Túl fáradt volt, hogy érdekelje. A nap legrosszabb perce következett. Az, amikor Fruzsina szemébe fog nézni. Merthogy ezt nem kerülheti el, abban Géza biztos volt. Bármikor is érkezett meg este, ha csak nem volt az 20

nagyon, nagyon késôn, mindig benézett a „királynôi lakosztályba”, csak mert így illett. A saját szobája elôtti kis asztalra tette a diplomatatáskát a hazahozott iratokkal – egy szerzôdéstervezetet még át akart nézni –, kivette zsebébôl a mobilt, a kulcsait, ezeket is letette. Egy kicsit olyan volt ez, mint amikor az öngyilkosjelölt gondosan leteszi a holmiját a partra, mielôtt a jeges folyóba veti magát, amibôl aztán nem lesz szabadulás. Nem lesz szabadulás. A szônyeget már nem érezte. Keze a kilincsen, kopogott, de nem hallott választ. Lenyomta a kilincset, belépett az ajtón, és máris tudta, miért nem jött válasz. Naná, hogy a Bolero ment! Ez a buja dal, ami merôben ellentétes volt Fruzsina temperamentumával. Minek is hallgatja, ha nem élvezi, ha nem tudja átérezni...? A Bolero, Géza számára – mert persze ô is kedvelte – olyan muzsika volt, amit nem lehetett autóban hallgatni. Az ô világában kétféle zene létezett. Az autóban is hallgatható, meg a csak otthon hallgatható. Az elôbbi olyan tingli-tangli zene, vagy egyenesen álzene, mint a lakodalmas rock. Olyan mechanikus, olyan semmi, akár van, akár nincs, az emberre nem gyakorol hatást. A legtöbb zene ilyen. És van a másik, az igazi, aminek a hatása alól nem vonhatja ki magát. Azt otthon teszi fel az ember, még ha látszólag nem is tud rá figyelni, mert fekszik a kádban, vagy ül az íróasztalánál, vagy olvas valamit a kényelmes fotelben, vagy csak áll az erkélyen és nézi a budai hegyeket. Most is inkább azokat nézte volna. Fruzsinának vannak ilyen dallamai, amelyekrôl hallott valahol, talán az egyetemen a többi sznobtól, és akkor hónapokig gyakran hallgatja, szinte nyúzza ôket, míg közömbössé nem válik irántuk, míg már észre sem veszi a szépségüket. Ilyen volt régebben az 1492, majd Bocelli, közben-közben néhány klasszikus, mint a Bolero vagy Vivaldi Négy évszakja, csupa félig komoly sláger. Egyszer egy hónapon át mindennap a Nabucco rabszolgakórusát hallgatta 21

szenvedélyesen… Géza elhúzta a száját. Vajon Fruzsina képes lenne bármit is szenvedéllyel tenni? És már ott is volt elôtte. Fésülködôköpenyben járt fel-alá a tágas szobában, amelybôl egy ajtó vezetett a közös hálóba, de elôtte még egy kis leágazással volt egy másik ajtó is Fruzsina fürdôszobájába. Mert arra szüksége volt, nem egyezett bele a közösbe. Így aztán Gézának is lett külön fürdôszobája. Kisebb persze, spártaibb, fehérebb. Ehhez képest Fruzsina fürdôszobájába még egy tornapad is befért, a csempék a falon Pompejit idézik, vízipálma a sarokban, jókora kényeztetô zuhanygép, kétmosdós pult… Géza sohasem értette, hogy miért kell egyetlen embernek két mosdó? Milyen élethelyzetben lehetséges egyszerre kettôt használni, mitôl nem férhet oda az egyikhez, hogy rákényszerüljön a másik használatára. De ez most a nappali volt, része a lakosztályuknak. Fruzsina szôkített haja hófehér frottírba csavarva, a termete ettôl magasabb lett. Mindig is egyenesen járt, kihúzta magát. Géza elképzelte, hogy az egyetem folyosóin hogyan vonul, akár egy királynô, és a diákjai, alázatos fiúk és lányok, hogyan tolonganak körülötte, ô pedig látszólag ügyet sem vet rájuk, de a szeme, mint a kaméleoné, idecsap, odavág, és máris megjegyzi, kik voltak ott, kik legyeskedtek körülötte, kik alázkodtak meg kellôen ahhoz, hogy a legközelebbi vizsgán majd egy jó jeggyel jutalmazza ôket. Ez az uralkodó tekintet fogta be most a férfit is. – Nocsak, egy ismerôs...? Sándor úr, személyesen...? – kérdezte megsemmisítô gúnnyal, de nem várt semmilyen választ. – Régen láttam. Megint hízott egy keveset. – Tudta, hogy ez az a fullánk, ami fájdalmat okoz a férjének. Gézának nem volt ideje arra, hogy edzôterembe járjon, és arra sem, hogy a Szigeten fusson. A cég már beszívta, megrágta, de még nem köpte ki. Néha érezte, hogy kellene a mozgás. És ha szombaton reggel felállt a mérlegre – mindig akkor, mert svéd ôseitôl örökölte a pontosságot, a szabályok betartásának örömét –, akkor 22

dühösen tapasztalta, hogy már megint többet mutat, mint az elôzô szombaton. Ha csak húsz dekával is, de többet. A fullánk talált, a férfi nem süllyedt. Merôen nézte a feleségét, aki meztelen lábszárral sétált ide-oda. Jó lábai voltak, csakugyan. Kis rózsaszín papucs a lábán. Most fürdött, illatfelhô vonult mögötte föl és alá. Sampon és parfüm, ez Fruzsina igazi ruhája. – Jó estét, kedvesem – bókolt Géza. A hangja persze nem volt kedves. – Örülök, hogy megkérdezed, mi volt ma a cégnél, mennyit dolgoztam, fáradt vagyok-e, és mit kívánnék most a legjobban? Fruzsinához csak az utolsó szavak jutottak el: – Kívánni talán még tudsz, csak teljesíteni nem. Géza szája ilyenkor tátva maradt, noha száz és száz ilyen hazajövetel volt már, akár csak az utóbbi években is. Fruzsina olykor nem volt otthon, ilyenkor mindig azzal mentette ki magát – csöppet sem mentegetôzô, inkább közlô hangnemben –, hogy az Operában volt. Mióta egyszer Géza rájött, hogy elôzô este nem is volt elôadás az Operában, Fruzsina pedig a kocsijával mégis éjfél körül hajtott haza, azóta óvatosabb. Megfordult a fejében, hogy magándetektívet állít rá, de aztán eszébe jutott, hogy ezt biztosan megtudná és a még a gyerekeket is fellázítaná ellene. Hát inkább nem csinált semmit. És nem szólt, nem szólt. Sem ezért, sem azért, sem amazért. Most aztán itt tartanak. A jeges gúny csak úgy áradt az asszonyból: – Megint dolgoztál, igaz? Az embereid ötkor vagy hatkor hazamennek. Csak szegény cégtulajdonos úr görnyed bent este kilencig, igaz? Hogy aztán hazavánszorogjon fáradtan. Ha éhes vagy, Terike biztosan hagyott valamit a konyhában – tette még hozzá, azzal sarkon fordult és ment a hálóba. Ami ugyan már csak neki volt az, mert Gézát régen kiutálta onnan. Ezer ürügyet talált, a horkolástól kezdve a forgolódásig, ami miatt Géza mehetett a maga dolgozójába. Dolgozószoba? Gúnynév is lehetett 23

volna, hiszen olyan késôn járt haza, másnap meg kora reggel elment, hogy az otthoni munkára nem is maradt ideje. A dolgozószobába állított ágy szerencsére kényelmes volt. És menedék – Fruzsina elôl. A csörgôkígyó, ahogyan Géza magában nevezte a feleségét, eltûnt az ajtó mögött. A rejtett hangszórókból tovább nyomakodott a Bolero, és a férfi, hiába volt pocsék hangulatban, önkéntelenül is dúdolta: laaa... lalala… la lalala… Aztán ment a helyére. A vackára vonult, mint a kivert kutya, hogy ott lapuljon reggelig. Amikor felkel, a fürdôszobájából irány a konyha. Ott lesz Pisti, mert ô mindig korán kel, no, ebben az apjára ütött. Csúnyán eszik, és csúnyán beszél, de jól tanul és talán nem züllik el, mint oly sok gazdag ember gyereke. Juli csak késôbb kóvályog elô, az apja sokszor már kiáll a garázsból a Mercedesszel, mire a kislány is kiszakad az ágyból, utána persze siet és csapkod, és így is elkésik. Anyja lánya, gondolja néha Géza szorongva és mégis némi elégtétellel. Szereti a gyerekeit, de azok is sokszor idegenek neki. Már az is megfordult a fejében, hogy elvégeztet egy genetikai vizsgálatot… Ma már százezerbe sem kerül egy ilyen, és nem kell hozzá más, mint két hajszál – vagy inkább három hajszál! Az övé, és egy-egy a gyerekektôl. Elég bemenni a fürdôszobájukba és a fésûbôl kivenni egyet-egyet. A többi már a tudomány dolga. Akkor végre lenne a kezében egy papír arról, hogy Pisti és Juli tényleg az ô folytatásai, hogy ugyanarról a biológiai törzsrôl ágaztak le… De aztán mindig legyint rá, belenyugodna inkább az ellenôrizetlenbe, hogy az övé mindkettô, jobb lenne nem is foglalkozni ezzel tovább. De egy hónap, két hónap múlva megint eszébe ötlik, amikor látja, hogy csak látszólag örököltek tôle ezt-azt, rá lehet fogni egy-két dologra, de nem igazán hasonlítanak rá, és merôben más dolgok érdeklik ôket. Aztán felnéz a lakosztály ablakára – már a kertben van. Legalább két percet sétál a növények között. A lakosztály ablakain még függönyök – Fruzsinának ma nem kell korán mennie. Van 24

olyan nap, amikor csak tizenegykor indul el itthonról, az egyetemen tölti a délutánt, és este jön meg. Mégis ritka az a nap, amikor Géza ér elôbb haza. Most megpihenteti a szemét a zöldeken. A frissen nyírt pázsit szinte fénylik, a nap már felkelt, késô tavasz és nyárelô van egyszerre, a csontjaiban érzi az aznapi készülôdô meleget. Megvidámodva, szinte fütyörészve ül be a kocsiba, örül a kezes-bárány technikának, amely megbízhatóan teljesít – rokonlélek a Mercedes, mert Géza is szeret megbízhatóan teljesíteni. Még egy pillanatra eszébe jut a csörgôkígyó, kellemetlen érzése támad, miközben lassan gurul a villa kertkapuja felé. Mintha arra számítana, hogy Fruzsina egyszer csak feltépi az ablakot, feltámasztja a könyökét az ablakpárkányra, kezében egy szuperbiztos távcsöves puska… Géza a tarkóján érzi a célkereszt szálainak találkozási pontját, a lövés zaját nem is fogja hallani, és egyáltalán, semmit sem fog hallani, hiszen Fruzsina sohasem téveszt célt, ô maga mondta. Jár lövészetre is. A felesége átható, kékeszöld szeme, szôke haja, szigorú arca van még elôtte, az a kis durcás alsó ajak, amely vastagabb, de születésétôl az, nem kellett mesterségesen feltöltetni. A kicsit rekedtes hangja, amelyben mindig ott rezeg a gúny-kocsonya, a jeges-üres hidegség. A nô, aki most negyvenkettô, de nem néz ki annyinak. Kozmetikus, fodrász, pedikûr, manikûr, masszázs… Géza nem kap golyót a fejébe, most nem. Felsóhajt, amikor kigördül az útra, de figyeli a visszapillantót, megvárja, míg a rácsos kapu a helyére kattan, csak utána lép a gázra. Úgy érzi magát, mint akit tényleg halálos veszedelem fenyegetett. Pedig a lakosztály ablakain a függöny sem rezdült. Az asszony még alszik… Géza ott állt az irodájában, a falitábla elôtt. A munkatervben minden ott volt, ami fontos. Négy egyidejû építkezés és kettô elôkészítése a jövô heti kezdéshez. Helyére tette a telefonkagylót és máris sarkon fordult: 25

– János, akkor minden rendben lesz? Az alacsonyabb férfi bólintott, de megjegyezte: – Minden, kivéve egyet. Azért a harminc tonna sóderért el kéne menni a pályaudvarra. Két nagy kocsi kéne, hogy kényelmesen hozzuk, és fôleg idôben. Ha nem visszük el ma, kötbéres. – Kocsik? – Egyet szereztem, a többi be van fogva. – A Bertalan-háznál még délelôtt végeznek. – Géza agya jól vágott, szerette a logisztikai feladatokat. – A te kocsid induljon azonnal, rakják meg! Tizenegy felé szabadul a másik a Bertalan-háztól, szólj, hogy azonnal menjen a pályaudvarra! Laci? Nálad mi van? A másik, szikárabb férfi széttárta a kezét: – Fogy az állványzat. A négy helyen összesen háromszáz méter palló van, a hozzájuk való emelvényekkel. Két helyen már festünk, és két-két emeletesek, te is tudod. – Tudom. Mi van az áccsal? – Tegnaptól ezen dolgozik – intett fejével az ablakon túlra, ahol a placc másik végében, a raktárak egyik kisebb helyisége volt az ács birodalma. – De vasalnia is kell a deszkavégeket, te mondtad. – Persze. Nekem a pallók ne hasadozzanak szét a végükön, hogy aztán valaki lepottyanjon – így Géza, majd váratlanul hátraarcot csinált. Laci nem szólt, tudta, mi következik. Géza a falitáblát nézve kiszámolta, melyik építkezésen szabadulnak fel leghamarabb pallók. Laci tudta, oda kell majd küldenie egy kis teherautót, amint a munkások végeztek a festéssel, azonnal lezavarja ôket az állványokról, és máris szedhetik szét, rakhatják fel a platóra. Aztán jött a könyvelô a számlákkal, az egyik lány az irodából a bérlistával, telefonáltak az egyik építkezésrôl, hogy a tulaj megérkezett és valami nem tetszik neki. Géza vette kézbe 26

az ügyet. Apróság volt csupán, az emberei sóderrel szórták fel az egyik utat, ami csak most volt út, szerinte késôbb ott pázsit lesz. Géza gyorsan elmagyarázta, hogy most a teherautók nagy súlya miatt jobb, ha sóder van ott, nem süllyednek meg annyira a jármûvek, és a teleknek az a sarka sem fogja összegyûjteni késôbb a vizet. Amint befejezik az építkezést, az emberei az utolsó kavicsig felszedik majd. A tulaj a végén még hálálkodott is… Aztán ebédszünetet tartott. Néha az irodába hozatott ennivalót, máskor meg maga ugrott ki a szomszéd utcába. Ebben a külvárosban arra az egy utcára összpontosult minden. Ott volt az áruház, a nagy élelmiszerbolt, a kis szolgáltatók, no meg persze a kínai büfé is, amely tizenkettô után kezdett igazán benépesedni, sokszor ülôhely sem akadt. Géza nem az olcsósága miatt járt ide, szerette a kínai ételeket – és ez volt az egyetlen hely, ahol napközben, ha csak húsz percre is, de egyedül lehetett. Gyalog ment természetesen, sütött a nap, de metszô szél szaladgált a házak között, nem volt meleg egy csöppet sem. Összehúzta magán a zakóját, úgy belejött már az öltönyviselésbe, hogy egészen természetes volt. Volt otthon a dolgozója melletti gardróbszobában vagy tizenöt-húsz öltönye, azokat váltogatta. Gimnazista korában nemcsak az öltönyöket utálta, de azokat is, akik hordják. Távolba szakadt idôk – gondolta, ahogy a kis közbôl kilépett a fôutcára. Azért is szerette ezt a környéket, mert a vidéki városra emlékeztette, ahol felnôtt. Ott is egy utcára összpontosult minden, amit fontosnak hittek akkoriban, tanácsháza, takarékpénztár, pártszékház, mozi, templom, kultúrház egyben a kis könyvtárral, élelmiszerbolt, meg a többi hivatal és bolt. Aki végigment a fôutcán, mindent láthatott, mindent tudhatott. Így volt ez itt is, vagy majdnem. Már nem állami cégfeliratok terpeszkedtek a boltok felett, mindegyik magánkézben volt, a legtöbbnek angolosan hangzó nevet adtak. A „Photo Shop” 27

alá azért a biztonság kedvéért odabiggyesztették, hogy „Fotó, Film, Fényképelôhívás, Nagyítás”. A kis élelmiszerbolt természetesen „Food” volt, csak a halboltos meg a zöldséges állta az idegen nyelvi támadást. A pék és a fagylaltos olasznak álcázták magukat, ehhez képest a kínai büfé mindenki számára teljességgel érthetetlen hat mandarin nyelvû írásjelet pingált a bejárat és a kirakat fölé – gondoljon mindenki, amit akar. Magyarul csak a BÜFÉ volt érthetô. A szôke hajú, vékony kis nôt, aki a fotóbolt ajtajában állt, Géza látta már néhányszor. Mindig nagyon kedvesen mosolygott Gézára. Most is. – Jó napot, Sándor úr! – Jó napot... Csókolom... – Géza zavarba jött, mert semmit sem tudott a nôrôl. A nevét sem. Hogyan szólítsa? Régebben néha megfordult itt, de mióta digitális gépe és kamerája volt, nem járt hozzá. Igaz, azokat se nagyon használta, mert hát mikor...? Kényelmetlenül érezte magát, tudta, valami kedvességgel kellene válaszolnia a nô mosolyára, de egy épkézláb mondat sem jutott az eszébe. A lány törte meg a közeledô csendet: – Tina vagyok, Kovalik Krisztina. – Sándor Géza – válaszolt rá, bár ô is tudta, értelmetlen volt ez az udvariasság, hisz a lány tudja a nevét. Kézfogáskor a nô keze meleg volt és puha. Kellemes érzés járta át, ahogy erôs kezeibe szorította a nô kicsi kezét. Talán még egy enyhe borzongást is érzett. – Rég járt nálunk. Mostanában már nem készít képeket? – kérdezte a lány selymes hangján. – Semmire sincs idôm, sokat dolgozunk. Talán ön is látja. Tina egy pillanatra elkomorodott. „Igen, látom. Sokat látok és sokat hallok” – gondolta. Udvariasan váltottak még néhány szót a napi gondokról, a sok munkáról, még panaszkodtak is egy kicsit a vállalkozók 28

gondjairól. Búcsúzáskor Tina egy névkártyát húzott elô a zsebébôl: – Hívjon, ha szüksége lenne rám. Géza mormogott valamit és eltette a névjegyet. „A lányom lehetne. Mire gondolhat, mi az, hogy szükségem lenne rá, ugyan miért lenne szükségem rá?” – futott át az agyán, bár lehetett az a nô már harminc is, olyan kortalan volt. Csak a fekete szeme, az csillant a férfira. „Lehet, hogy itt valami egészen másról van szó?” – kérdezte magában Sándor, aki nem volt hozzászokva, hogy fiatal nôk ilyen élénken érdeklôdjenek iránta, de akkor már a lánynak háttal távolodott és nem akart visszanézni. A kínaiban kevesen voltak, szerencsére. Csípôs szecsuáni csirkét kért zöldséges rizzsel, de elôtte az édes-savanyú levest. Itt azt is erôsen készítették, olykor szinte megkönnyezte. Miközben a csészébe merítette a kis porcelánkanalat, gondolatban már az irodában járt és azon töprengett, sikerül-e annyi pallót készíteni, amivel az emberei felállványozhatják azt az ötödik építkezést a Tulipán utcában, ahol hétfôn reggel hétkor kezdenek. …És megint ment hazafelé, és megint este volt. „Mindig ugyanaz történik velem, ugyanaz történik velem!” – ismételgette magában gépiesen, és érezte, ismét jön, közeledik az a pillanat, amit nagyon, de nagyon unt már. Amikor a gondolatai eluralják, nem tud tôlük szabadulni és megint rá fog jönni, hogy egy taposómalomban él, nincs kitörés se jobbra, se balra, se elôre, se hátra, semerre. A cég, a család, a munka, a… és más nem is volt, akárhogyan keresgélt a gondolatai között. Így ment hazafelé azon az estén is. Igaz, tél volt, és még egyáltalán nem késô, talán fél nyolc lehetett. Már messzirôl meglátta az apró alakokat a kapujuk elôtt. Óvatosan közeledett, nem nyomta meg a kapunyitó készülék gombját, inkább leparkolt a közelben és mintha csak pár házzal távolabb lakna, elballagott mellettük. 29

Fiatalok voltak, két fiú és egy lány. Nem veszekedtek, csak álltak a rácsos kapu elôtt és nézték a villát. – Biztosan itt lakik? – hallotta a közeledô férfi és megdobbant a szíve. Ezek az ô házukat figyelik? – Szerintem igen. Ez a lakcíme – így a lány. Az egyik fiú ekkor a lassan haladó Gézához fordult: – Jó estét, bocsánat, itt lakik a környéken? – Igen – Géza kicsit megkönnyebbült. Ha ezek betörést vagy rablást terveznének, nem ácsorognának itt ilyen feltûnôen, és nem szólítanának meg környékbelit, hogy az lássa az arcukat és késôbb személyleírást adhasson róluk. Hát oldódott benne a feszültség. – Sándorék itt laknak? Nem tudja véletlenül? – Itt laknak – mondta Géza, és pajkos kis ördög bújt belé. Mintha a mesebeli sapka lenne a fején, amitôl az ember láthatatlan lesz, kérdezôsködhet – akár önmagáról is. Micsoda alkalom, és micsoda játék lehet! – Valamit akarnak tôlük? Ismerem Sándorékat, elég jól. – A feleséget is? – Az egyetemi tanárt? – Géza csalódott, hogy nem róla lesz szó. – Persze, jól ismerem. – Mi az egyetemrôl jöttünk – a fiatalember hangja mintha gondterhelt lett volna egy kicsit. – Ma volt az utolsó határidô, hogy letegyük nála az egyik vizsgát. Ha mai dátummal nem kerül be az indexünkbe… – Talán nem volt ott az egyetemen? – Ott volt, vizsgáztatott is, de amikor már csak mi hárman voltunk, fogta magát és hazajött. – Talán fáradt volt… – Géza maga sem tudta, miért próbálja, bár csak bágyadtan és erôtlenül is, védeni a feleségét. Talán a tisztesség parancsolta így. – Estig ott kellett volna lennie, míg mindenkit le nem feleltet. Kötelessége! Most emiatt elvesztünk fél évet! Ez képtelenség… Be kell jutnunk hozzá. 30

– Mindig ezt csinálja. Emlékeztek, tavaly mit mûvelt? Akkor nyolcan maradtak vizsga nélkül. – Ja, bosszút akart állni, mert meghallotta, hogy az évfolyam a háta mögött „jégcsap-anyunak” hívja. – A Kisfalvi adjunktus urat szabályosan kivégezte… Bemószerolta a dékánnál, aztán kirúgták. Merthogy vetélytárs lett volna. Szerintem ártatlan volt. Géza valamiért nem érezte fonáknak a helyzetet. A feleségét szidták, de ôt ezek a szavak nem bántották, ellenkezôleg, szívesen hallotta ôket. Szóval nem csak ô látja szörnyetegnek Fruzsinát… Hallott az egyetemi dolgairól. Arról, hogy mindenkit tapos, aki alatta van. – Tudják a telefonszámát? – kérdezte közömbös hangon. – Titkos. – Csengô? Kaputelefon? Próbálkoztak? – Nyomtuk, de semmi válasz. Pedig biztos itthon van. Géza is tudta: Fruzsina itthon van. A gyerekek legalább beleszóltak volna a kaputelefonba. Fruzsina nyilván sejti, kik ezek, és lapít. A férfi agya sebesen járt és már tudta is, mit kell tennie.Tárcsázta Fruzsina számát: – Szia, én vagyok! Már jött is a reccsenô válasz: – Mi van, miért hívsz? – Kinyitnád a kaput? Nincs kulcs nálam. A kapu zárnyelve diszkrét berregéssel elvált a félfától. Géza benyomta és elôre ment: – Jöjjenek csak, felvezetem önöket… a tanárnôhöz. Látta a szeme sarkából, hogy azokat nagyon meglepte ez az új fejlemény, de már nem volt idô tisztázni a dolgokat, elindultak Gézával felfelé. Aztán lekötötte figyelmüket a ház gazdagsága, a festmények a falon, a drága perzsák, amelyek sehogy sem illettek a nonfiguratív képekhez, az embermagasságú kínai váza a sarokban, a faragott lépcsôoszlopok. Csak akkor árulta el nekik, ki ô, amikor már az emeleti szalon felé mentek. Odafordult hozzájuk: 31

– Azon az ajtón kopogtassanak, ott a feleségem. Látta szemükben az ijedtséget. Azt hitték, csapdába estek, hogy lebuktak, és hogy most már biztosan nem vizsgázhatnak… Géza rájuk vigyorgott és halkan közölte: – Tôlem ne féljetek. Hajrá! – és otthagyta ôket az ajtó elôtt. Hallotta, hogy bementek. Fél óra is eltelt, mire kijöttek. Géza nem mutatkozott, de úgy érezte a távozók izgatott és vidám beszélgetésébôl, hogy a gyerekeknek sikerült levizsgázniuk. Persze, amazok mögött még be sem csukódott a kertkapu, amikor ô behozta a Mercedest és éppen a garázsból jövet kapta a hátába a célzott lövést… Az akusztikust. Azt a rekedtes, gyûlölködô kiáltást: – Hol vagy, Géza? Most örülsz, hogy jól kibaltáztál velem? …De hát már ez is a múlt volt. Múlt idô, gondolta a férfi gépiesen. Aminthogy a szex is, ami már évek óta kimaradt ebbôl a házasságból. Hogy Fruzsinának van-e valakije, azt nem tudhatta. Meg nem is akarta tudni. De neki hamarosan lett valakije.

32

3. A szeretô

– Várj egy kicsit, még elugrom valahová – súgta Kati, kibontakozott a férfi ölelésébôl. Mire visszajött, Géza már elheveredett a megvetett ágyon. Kati pedig ledobta magáról a frottírköntöst és meztelenül bújt oda mellé. Vándor Katalinnal az irodában ismerkedtek meg, a könyvelônônek az unokahúga volt. Egyszer bejött a céghez, valamit hozott a nagynéninek. Hát, ha már ott volt és arra jött Géza is, a könyvelônô csak úgy futtában bemutatta a fônökének is. – Sándor. – Vándor. Ezen aztán jót nevettek, és volt ürügy ahhoz, hogy Géza egy pillanattal tovább tarthassa a tenyerében a nô kezét. – Sándor és Vándor, hát ez jó – ismételte Kati, és ezzel arra késztette a férfit, hogy alaposabban megnézze ôt. Kati huszonöt körül járt, közgazdász lett volna, de nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, meg nem is nagyon érdekelte a „közgazdászat”, ahogyan ô nevezte. Egy pizzériában dolgozott a fônök egyik helyetteseként. Ha kellett felszolgált, asztalokat törölgetett és tálcákat szedett le, de ha kellett, könyvelt, olykor motorra is pattant és házhoz szállított. Mindig mosolygott. Hozzá hasonlóan nyugodt és természetes viselkedésû nôvel Géza még sohasem találkozott. Igazából ô kezdeményezett. Gézának – bár tetszett a lány – eszébe sem jutott volna bármit kezdeni vele. Túlságosan is lefoglalta a munka, bátorsága sem lett volna elég. Vándor Katalin azonban hamar átlátott minden szitán, ez is jellemzô volt rá. Egy pillantás ide, egy oda, és amoda már nem is kellett

33

néznie ahhoz, hogy sokat tudjon valakirôl. Persze lehet, hogy kikérdezte a nagynénjét is, mert a bemutatást követô héten egyszerûen felhívta a férfit. Az ismeretlen számot látva a képernyôn, Géza csak annyit mondott: – Sándor. – Vándor – vágta rá Kati, és hallotta, ahogy Géza felnevet a másik oldalon. Elôre készülhetett már erre a minicsínyre, de Géza nem haragudott. Máskor és mással biztosan dühös lett volna, hisz úgy nézett ki a dolog, mintha csak azért hívná a lány, hogy ismét elsüsse a „Sándor-Vándor” rímet. Milyen éretlen fruska! – gondolhatta volna. De Géza, mint maga is csodálkozva tapasztalta, nem volt dühös ezért sem. Katalin közben vidáman csacsogta: – Mondja, kedves Sándor úr, maga soha nem száll ki a taposómalomból? Csak a munka, a robot, a meló, reggeltôl estig? Hát mikor él maga? – Vannak ötletei a kiszállásra? – tapogatózott a férfi, nem is túl óvatosan, hiszen már ezzel a kérdéssel is kiadta magát, és jól tudta ezt. Ajtót nyitott Vándor Katalinnak, és az nem habozott belépni az életébe. Eleinte csak kicsit, de ez az „eleinte” igazán nem tartott sokáig. – Hát persze, hogy vannak. Ha már a hétvégén nem szabad, akkor hét közben kellene több idôt szakítania magának. – Nyitott vagyok minden ötletre – így Géza, és innen már nem volt visszaút. Nem is akarta, hogy legyen. Beszélgetés közben maga elôtt látta a lányt: magas, sportos, rövid barna a haja, a szeme világos, hol kék, hol zöld, szépek a mellei, nem nagyok, de jó szögben domborodnak. A combja kicsit vastag, a dereka sem az, amit nádszálderéknak mondanak, de egészében véve csinos lány. És Géza hálás volt a sorsnak, hogy elébehozzá vezette Katit. „Sándor plusz Vándor” – mondogatta néha magában. Persze óvatosan, senki se hallja. Hiszen ezt a viszonyt titkolni kellett. – Mit szólna egy kiránduláshoz a budai hegyekbe? Vagy 34

Dobogókôre. Maga lesz a fáraó. Kimegy megszemlélni a piramis építését, kiadja az utasításokat a rabszolgáknak – ez is része volt Kati humorának –, aztán amikor látja, hogy megy a munka, a kocsija orrát nyugatra vagy északra irányítja. Egy kanyarban váratlanul ismerôst fedez fel, felveszi, és irány a szabadság! Vándor Katalin ezzel voltaképpen felajánlotta magát, és Géza számára attól kezdve nyílegyenesnek látszott az út. A lány olyan meggyôzôen, sôt szépen adta elô a dolgot, hogy Sándor Géza nem látta értelmét az ellenállásnak. Aztán elôször tényleg úgy történt, ahogyan Kati javasolta: egy csütörtök délután Géza egy fontos tárgyalásra hivatkozva otthagyta az irodát, közben a könyvelônô arcát fürkészte, de úgy tûnt, neki fogalma sem volt arról, hogy az unokahúga elhatározta: összeszûri a levet a fônökével. Géza tehát aznap, életében elôször – tizenhét éve volt Dr. Illés Fruzsina férje – titkos randira ment egy fiatalabb nôvel. Az erdei úton hajtott, nem ismerte a környéket, valahol itt volt az utolsó buszmegálló, aztán csak néhány hátizsákos, igen elszánt turistát látott gyalogolni a hideg szélben, a februári, meztelen fák között. Aztán egy kanyarban – ahogyan Kati megjósolta – ismerôs alak emelte fel a kezét. Piros volt az arca széltôl-hidegtôl-gyaloglástól. Otthonosan pattant be a kocsiba, megpuszilta a férfi arcát, mosolygott rá, a szeme csillant, bekötötte a biztonsági övet, majd csak annyit mondott: – Egyenesen elôre, két kilométer után lesz egy elágazás, ott megyünk jobbra. Géza még nem tudott szólni, neki az ilyesmi nem ment olyan gyorsan és könnyen. Elôször készült félrelépni, bár ekkor még nem tudhatta, tényleg az lesz-e belôle. A kihalt téli úton mentek, az aszfalt feketesége idegen volt errefelé. Aztán jött az elágazás és a szélesebb út, majd egy kis falu, abban kocsmaszerû vendéglô. Faburkolat, boxok, jó meleg. Kati mellé ült, egymás kezét fogták, mint a gimnazisták. Géza idegessége 35

hamar megszûnt, mintha a meleggel együtt olvadt volna bele ô is ebbe a kapcsolatba. Úgy folyt Kati mellé, mint kisebbik patak a nagyobbikba, szinte észrevétlenül. Az étteremben elôbb forralt bort ittak, aztán Kati valamit pusmogott a tulajdonossal. Máris mentek fel az emeletre, fehér fal, kanyarlépcsô, szônyeg a keskeny folyosón, ajtók egymás mellett, Kati kezében egy kulcs. Aztán kicsiny fürdôszoba, minden olyan kicsi, négy lábuk alig fért el a zuhanytálcában, alig lehetett mozdulni… De végül is a forró zuhany alól már együtt jöttek ki. Amikor késôbb felkeltek az ágyból, mert Gézának mennie kellett, csak annyit kérdezett: – És tulajdonképpen miért? – Csak. Mert megéreztem, hogy jó lesz veled. Géza nem is kért több magyarázatot. Régóta nem érezte ilyen teljesértékûnek magát. …Késôbb Katinál találkozgattak. Volt egy kis lakása, igaz, panel, ráadásul egy akkora házban, mint a Titanic, annak is a tetején, a tizenegyedik emeleten. Máskor Géza kis lyuknak nevezte volna, hiszen ô házakat épített, neki a panel az építészet karikatúrája volt csupán. De amikor rájött, hogy Kati számára ez a kis lakás ugyanaz, mint barackmagnak a barack, mint dióbélnek a dió – megkedvelte. Ezt az egy panellakást csak, mert a többirôl továbbra is lesújtó véleménye volt. Kati hol délelôtt dolgozott, hol délután, ez adott ritmust a találkozásaiknak. Géza sem tudott könnyen alkalmazkodni. Végül egyszer megkérdezte, miért nem találkoznak estefelé. Úgy számolta, ki tudna gazdálkodni másfél-két órát, ha korábban megy el az irodából és késôbb ér haza. Hiszen otthon bármikor mondhatja, hogy az ügyfelekkel fehér abrosz mellett kellett megbeszélnie a tervezett építkezés részleteit. Semmit nem kellett volna kitalálnia és otthon bevezetnie. Különben is, Fruzsinát nem nagyon érdekelte, merre jár, és mikor. Kati azt felelte: – Ha este jössz, utána nem tudom kipihenni magam. – Majd 36

kivillantotta a fogait és mondott valami mást: – Este jár hozzám a másik szeretôm, nem mondtam? Nevettek. Jó volt Katival. Nem kívánt sokat Gézától, jobbára csak az idejét. Ha vett neki valamit – nem túl drága ékszereket – húzódozva elfogadta, de látszott, az ilyesmit mellékesnek tartja, és Géza tudta, ezek nélkül is jól ellennének. De hát adni akart valamit annak, aki ragaszkodik hozzá. Otthon vagy kényszerbôl vásárolt valamit idôrôl idôre – Fruzsinának a névnapokra, születésnapokra –, vagy hogy magához édesgesse a fiát meg a lányát. Itt most nem volt semmiféle kényszer vagy titkolt szándék – egyszerûen adni akart valamit Katinak. Azért, mert a télben és tavaszban befogadta ôt az életébe, megosztotta vele azt a kis lakást, ha csak pár órára is. És mert a lány jókedvû volt és ôszinte. Nem volt itt semmi alakoskodás, nevén nevezett mindent és mindenkit. Amikor az ilyen napokon – elôzetes telefonálás után – felment hozzá, a lány már a liftajtó csattanására kitárta a lakás ajtaját, a küszöbön összefonódtak, miközben Gézának folyton olyan érzése volt, hogy a házbeliek ôt figyelik, felismerik, számon tartják látogatásait. Valójában Kati még azokat sem ismerte, akik vele egy emeleten laktak. Azok sem ôt. Délelôtt vagy kora délután a hatalmas épület szinte kongott az ürességtôl, akár csak lakóinak a lelke. „Szörnyû lehet panelban élni” – futott át Géza fején nemegyszer, jövetmenet. Egy pár hét után Géza megint megkérdezte Katitól: – Miért vagy velem? – Mert fiatal vagy, atletikus, szép és kívánatos – felelte a lány gyanúsan gyorsan, mint aki már feltette magának is ezt a kérdést, és talált is rá választ. Önirónikus választ, de nem hamisat. Aztán ô kérdezte ugyanazt: – És te miért vagy velem, Sándor lovag? – Mert én meg a csúnya öregasszonyokat kedvelem – tréfált a férfi. Összebújtak. Utána voltak már. Kati a férfi karjára-vállára hajtotta a fejét, rövid haja csiklandozta a férfi bôrét. Odakünn tavaszi illatfelhôk lebegtek a kertek felett. 37

Géza ilyenkor szeretett kijárni az építkezésekre. Igaz, olykor esôk utáni tócsákat kellett kerülgetnie, a cipôjét is besározta, de megérte a rózsaszínû vagy hófehér virágba borult fák, a mézes lehelletû akácosok miatt. Ilyenkor szerette legjobban a szakmáját. A virágok illatához és színéhez illett a száradó vakolat szaga, az új falak és tetôk kompozíciója, a madárcsicsergéshez a betonkeverô nyikorgása. Az emberek számára ezek az új otthon elsô biztató jelei voltak. Ha Katinak is beszélt errôl, a lány csak mosolygott: – Költô vagy te, nem pallér. – Csak hímpallér – cifrázta tovább. Kati megsimogatta a fejét: – Mondd, Géza, miért építesz te házakat? – Ismersz ennél szebb mesterséget? – kérdezte válasz helyett, mert ez volt a válasza. Arra azért vigyázott, nehogy elhatalmasodjon rajta a lány. A szeretô. Egyszerre volt hidegen számító üzletember és szorgos szexpartner. Mert arra elég hamar rájött, hogy ez azért nem szerelem egyikük oldaláról sem. Vándor Kati szabad lány volt, aki csak röpködött. Ha megtetszett neki egy férfi, magához kapcsolta egy idôre. Kedves volt hozzá, a maga módján még ragaszkodott is – de nem csinált ebbôl szívügyet. Sohasem mondta Gézának, de alighanem volt már régebben egy nagyobb csalódása. Akit pedig egyszer megmart a kígyó, fél az a gyíktól is. Gézának meg így volt jó. Ô sem vitte el a dolgot az érzelmek felé. A heti, két heti találkozások kielégítették, és ami még fontosabb volt: függetlennek érezhette magát Fruzsinától. Az asszonnyal évek óta nem találkoztak a hálószobában, és ha Géza erre rátért – úgy évente kétszer szóba hozta, régebben, mert tényleg hiányzott neki a szex még Fruzsinával is, mostanában meg legtöbbször csak azért, hogy bosszantsa egy kicsit –, Fruzsina mindig elutasítóan reagált. Szavakkal harapott, fogsorát mutatta, arca ilyenkor egy haragos gepárd vonásaira emlékez38

tette a férfit. Azokra az állatfilmekre gondolt, amiket akkor nézett, ha nem tudott este elaludni a felpörgés miatt. Fújtató gepárdok, haragosan morgolódó oroszláncsalád, rikácsoló majmok, érzéketlen rinocéroszok és közömbös vízilovak... Fruzsinák. – Szakadj le rólam, Sándor Géza! – mondta nemegyszer Dr. Illés Fruzsina utánozhatatlan hangsúllyal. Részérôl még a szleng használata is ostor volt, amivel nagyot suhintott Gézára. Ilyenkor a férfi szinte hallotta-látta ôt az elôadóteremben, ahol rémült diákok görnyednek a padok fölé, meredten nézik a táblát, és Illés tanárnô szavai ôket is végigverik. Legyen szó bármirôl: Present Past Tense, vagy akár Future Tense, esetleg Present Conditional, és a gyerekek ismételgetik utána félhangon, hogy I should speak to him, csak a maguk megnyugtatására, vagy hogy He would help us, mondják még, de nekik éppenséggel senki sem fog segíteni, ha majd a vizsgán szembekerülnek doktor Illés Fruzsinával. Hiszen még Géza, a férje is úgy érezte ezekben a pillanatokban, ott a villa nappalijában, hogy szegény kisdiák ô. Aki ugyan sok pénzt hoz ebbe a házba hónapról hónapra, voltaképpen mindenki belôle él, még Terike, a házvezetônô is – de Fruzsina az igazi szikla, aki ebben a házban és ezen a világon meg nem kerülhetô. Géza tisztában volt vele: ha egyszer el akarna tôle válni, az neki sokba, nagyon sokba kerülne. Talán mindene rámenne. Még jó, hogy Vándor Katiért nem kell kockára tennie itt mindent. Kati az egyik csütörtökön – délután jöttek össze, odakünn még javában tûzött a nap – még a szokásosnál is odaadóbb volt. Elôbb fehérizzásig simogatta, aztán mindent megtett azért, hogy gyorsan és nagyon jól legyen vége. Gézában ez nyugtalanságot ébresztett. Vajon mit akar? Talán elôjön belôle a gazdag vállalkozó szeretôje, kér egy bundát, vagy pláne egy kocsit? Kati ezt meg is érdemelné, mégsem akart venni neki semmi értékesebbet. Utána nem hitte volna el, hogy önmagáért szereti. Gyanús volt neki ez a hangulat, de nem szólt semmit. Egy 39

negyvenöt éves férfi, ha van egy majd’ húsz évvel fiatalabb szeretôje, ne kérdezzen fölöslegesen. Örüljön annak, amit kap, ne üsse bele az orrát mindenbe, és fôleg ne hozza partnerét kényelmetlen helyzetbe. Várni kell, tudni kell várni, ez már oly sok gondot megoldott az életben. Az ô életében is. Bár nem tudta, miért vár Fruzsinával. Talán csak félelembôl. A docens asszonynak vannak jogász barátnôi, valószínûleg. Géza eddig csak hallott róluk itt-ott, nem jártak a villába, vagy csak ô nem találkozott velük. Sejtette, mifélék lehetnek, bizonyára nem sokban különböznek Fruzsinától. Együtt jól kiforgatnák ôt a vagyonából. Fruzsina vinne mindent. Elsôsorban a gyerekeket, de vinné a vagyon felét is, plusz, amit a gyerekek eltartásáért követelne, a villa sem maradna meg, el kéne adni, hogy osztozzanak. „Nem, ez nem járható út” – rázta meg a fejét pár éve már szinte hetente. Mert hát mindenért ô dolgozott meg, évek óta minden energiáját arra fordította, hogy mindene meglegyen a családjának, és mégis ellenséggé vált a felesége szemében. Mindig elkeseredett, ahányszor csak eszébe jutott Fruzsina önzôsége. Kimerülten feküdtek a panellakás viszonylagos csöndjében, odakünn még világos volt, pedig az alkony valahol már a közelben lapult. Kati felvett egy hálóinget, motoszkált valamit a másik szobában, visszajött és egy albumot tett a férfi meztelen mellére: – Építészetrôl szól. Biztosan érdekel téged. – Ajándék, nekem? – Géza furán érezte magát. Ezt most viszonoznia illene, vagy… – Búcsúajándék. Akkor hirtelen felfogta, mirôl is van szó, mi ez a hangulat, amit csak halványan érez már egy órája, de megnevezni nem tudna. Nincsenek rá szavak. Egyszerre volt kényelmetlen, és kínos, ugyanakkor valamilyen megkönnyebbülést is jelentett. Hiszen ennek a kapcsolatnak sosem volt semmi perspektívája, és ezt Katinak is tudnia kellett. És azért is kényelmetlenül érezte magát, mert hiszen ha tudja, ô is vesz a lánynak valamit búcsúzóul, persze valami drágábbat, ha már… 40

Kati nem sokat beszélt, akkor is csak azt mondta, amit a férfi is gondolt már. Hogy nincs folytatás, bár szép volt, jó volt. No és mert találkozott valakivel, akinek talán komolyabbak a szándékai. „És nem egy nôs, negyvenöt éves vénség, mint én!” – tette hozzá gondolatban Géza. Ilyesmit soha ki nem mondott volna, önmagát még nem érezte öregnek. Bár most egy kicsit mintha igen, hisz sejteni lehetett, hogy ismeretlen riválisa fiatal és jóképû és… no, mindegy. Szóval olyan, amilyen Katinak tetszik. Hirtelen fölöslegesnek érezte magát. Az is volt. Az lett. Gyorsan öltözött, az albumot tanácstalanul forgatta a kezében. Valóban építészetrôl szólt, valóban érdekelte a téma, és neki otthon még nem volt ilyen. Lehet, kell majd építenie passzív házakat is, mert hát itt errôl volt szó. A hátsó oldalán a témák, szégyellte bevallani, de érdekelték, csupa olyasmi volt, aminek egyszer hasznát láthatja majd. Fûtés földenergiával, napenergia, csapadék, elhasznált vizek másodlagos hasznosítása, szigetelt falak és tetôk. Onnantól kezdve már minden nagyon gyorsan ment. Még sohasem szakított vele nô, igaz, a házasságát megelôzôen sem voltak olyan sokan. Különös volt az érzés, a helyzet. Felöltözött, miközben Kati tapintatosan elment a konyhába, de hát kicsi a panel, a férfi egész idô alatt hallotta neszeit, érezte közelségét. Gyorsan öltözött. Mielôbb véget vetni, elmenni, nem is gondolni rá! Az ajtóban búcsúztak. Géza kezében a diplomatatáska, két ujjal melléfogta az albumot, ami megállíthatatlanul csúszott ki a kezébôl. Még egy csók, de már ez is félresikerült, aztán ajtónyitódás. A lift persze foglalt volt, hát nekieredt a lépcsônek, a betonaknában sokáig visszhangoztak a léptei… Közjáték 1. A „kötél” vékony volt ugyan és feszes, de erôsnek látszott. Odakint kora délután, sütött a nap. Géza még mindig egyedül volt a zárkájában. Olyan kivételes alkalom ez, amit vétek lenne nem kihasználni. A vétek szóról eszébe jutott, hogy az ember, 41

aki végez önmagával, az egyház szerint szintén bûnt, igen nagy bûnt követ el. Szinte hallotta a kenetteljes hangot: „Életet csak Isten vehet el.” Gyermekkorában a nagyszüleivel néha elment a falusi templomba, ahol egy dörmögô, mindig talpig feketében járó plébános az oltár elôl motyogta el a szentbeszédet, de ô nem sokat értett belôle. De ez a mondat akkor megtelepedett az agyában, és noha évtizedekig eszébe sem jutott, most negyvenöt évesen ismét meghallotta a hangot. Ekkor azonban már minden el volt döntve. Felállt az egyik ágyra, innen elérte a fûtéscsô tetejét. Igaz, nyújtózkodnia kellett. Inge már tulajdonképpen nem is volt, kívülrôl senki sem hozott neki tisztát, ezt a piszkosat pedig már csíkokra tépte. Nem volt könnyû a „kötél” végére illeszteni a hurkot, mert az anyag nem akart csúszni, és mivel félméteres darabokból csomózta össze, hát nem volt mindegy, hová teszi a hurok csomóját, hogy akadálytalanul a torkára szorulhasson. Töprengett ezen, közben valami dallamot hallott magában, mintha a teste keltette volna a zenét. „Hangszer lett Sándor Géza, hangszer lett Sándor Géza...” – dúdolta magában, s maga sem értette, mit jelent. Ráerôsítette a hurkot arra a kétujjnyi vízszintes darabra, ahol a csô függôlegesbôl befordult a falba. Eszébe jutott: ha nem megy másképpen, evôeszközzel kivájja a falat a csô körül, akkor legalább jól megtapad majd a kötele. De talán így is jó lesz. Áthúzta a csô mögött kétszer, csomót kötött rá, meghúzta. Jól tart majd. Közben a hurok – amely majd végez vele – ott himbálózott az orra, arca elôtt, nehogy elfelejtse, mire is készül, de Gézát ez most már nem érdekelte. Elszánta már magát, és élvezettel gondolt arra, hogy ha sikerül a terv, akkor az a nôszemély, aki valaha a felesége volt, nem sokra ment vele. Pisti és Juli, a gyerekei is mindent másként látnak majd. Ez a Szamba, vagy hogy is hívják, ez a Rumba Viktor, no, ez is hiába jön legközelebb a százharmincmilliós kérdésével, meg a többi ostobaságokkal. 42

Aztán eljött a pillanat, amikor egy kicsit mégiscsak habozott. Be kellett dugnia a fejét a hurokba. Lenézett az ágy mellé a puszta kôpadlóra. Meztelen volt a melle, de nem fázott. Nem érzett semmit. Ez rendben van, a holtak nem éreznek semmit. De akik még csak közelednek a halálhoz? Azok legalább félnek? Furcsa volt, mert ô nem érzett félelmet. Csak már túl akart lenni az egészen. Beleszuszakolta a fejét a hurokba – egy csomó miatt nem nyithatta nagyobbra –, az orrát, fülét horzsolta, mire lecsúszott az álláig. A torka körül elôre megszorította. Még egyszer felnézett a csôre, aztán óvatosan lelépett az ágyról, elôbb az egyik, majd a másik lábával is. Érezte a hurok könyörtelen szorítását. Nagyon fájt…

43

44

4. Naponta fogsz meghalni!

Az este megrohanta a várost. Keletrôl érkezett, mint mindig, és nyugatra tartott, hogy ott is elterjessze a sötétséget. „A keleti sötétséget” – gondolta Géza nem minden él nélkül, de rögtön el is feledte ezt a nemcsak szójátékot, mert akkor ért a ház elé. Gyakorlott mozdulatokkal tevékenykedett. Kedvelte a kipróbált, bejáratott és persze bevált dolgokat. Körülnézett, az utcán nem várakozott senki, hát nyugodtan kinyithatta a kaput. Behajtott, kapu be, garázsajtó ki, a várakozás éppen csak addig tartott, míg a visszapillantóban láthatta a felsô lámpától megvilágított utcai kapu becsukódását, és máris nyílt a garázskapu. Ott égtek a fények, ami láthatóvá tette az olajzöld padlót, a falakat. Behajtott, azonnal nyomta a zárógombot, és mire kiszállt a Mercedesbôl, máris jól zárt ajtók mögött volt. Ez biztonságot sugallt. De csak sugallt, nem adott. Hiszen a legfôbb veszedelem, a gepárdarcú-emberállat éppen hogy odabent lapult. Odafönt a lakosztálya megint tökig kivilágítva. Géza ezért elôbb a konyhába ment. Terikét most sem találta ott, ilyenkor már nagyban tévézik, és holnap reggelig elô sem jön. De Juli sürgölôdött, éppen két hatalmas kenyeret kent zsírral és lila hagymát szelt rá. Géza szájában összefutott a nyál. Ha találna még netán egy üveg sört, akkor lehet, hogy ô is társulna. – Szia, Apa! – Juli fel sem emelte a fejét, nem nézett Gézára, aki valamivel illedelmesebben köszönt, majd jobb ötlet híján megkérdezte: – Mi újság az iskolában? – Már nem sokáig lesz újság – így a lány, a vágódeszkára és a késre összpontosítva. 45

– Kicsapnak? – tréfált Géza, de mire kimondta, már bánta is. Mert mi van, ha tényleg...? – Június harmadika van, Apa! Jön az iskolai szünet. – Hja, vagy úgy! – Géza kifejezetten megkönnyebbült. Most már neki is feltûnt, hogy a lánya egyszer sem nézett rá. Tényleg jobban érdekli a lila hagyma állaga és az, hogy megközelítôleg egyforma vastag karikákra vágja, vagy...? Közben felfogta azt is, hogy Juli nem felelt a kérdésre. – Szóval más újság nincsen? Milyen jegyeket kaptál a héten? – Jókat is, rosszakat is – így a kislány, akinek minden szava felért egy vállrándítással. Vékony kis teste megfeszült, mintha így akarta volna mozdulatba foglalni a makacsságot, amikor így folytatta: – De Anyu azt mondta, semmi baj. – Hát, ha Anyu azt mondta... – jelentette ki a férfi, egy kicsit megnyugodva, de még be sem fejezte a mondatot, amikor rájött, hogy lám, megint engedett Fruzsinának. Az asszony ellenôrzi a gyerekek tanulását, ô beszél velük mindennap, ô van ott a reggelinél is. Géza, mint annyiszor a saját otthonában, tehetetlennek érezte magát. A legszívesebben felrohant volna a másik gyerekéhez. Pisti is többet tud arról, hogy mi történik a házban, ha ô nincs itthon. A gyerekekre azonban nem számíthatott. Ebben a házban Géza senkire nem számíthatott. Pedig egy alkalommal még Terikét is megkörnyékezte: a házvezetônô tudomására hozta, hogy nem bánná, ha olyankor, amikor Fruzsina is késôn jön haza vidékrôl, leülne vele beszélgetni. Egyszerûen arról van szó, hogy ô, Géza, túl sokat tartózkodik házon kívül és így lemarad számos eseményrôl, márpedig szeretné tudni, mi történik itthon. Elsôsorban természetesen a gyerekeivel, de azért nem ártana, ha olykor tudomást szerezhetne arról is, melyik nap mit csinál, hová indul és mikor jön haza a felesége. De elég volt Terike arcába pillantania, hogy lássa az elutasítást. Ami nem csak arról gyôzte meg Gézát, hogy 46

Terike fel van háborodva az ötlete miatt, hanem arról is, hogy Fruzsina, lám, már ezen a téren is megelôzte ôt. Terike nyilván azért nem vállalta asszonya megfigyelését, mert már régen Fruzsinának számol be az ô minden lépésérôl. És talán még külön pénzt is kap ezért Fruzsinától. Lenyelte ezt is. A lépcsôn felfelé menet mindig feltámadt benne a büszkeség a ház miatt. Amikor elkezdte, tényleg csak egy mûveltebb pallér volt, nem végzett egyetemet, mindent meg kellett tanulnia ahhoz, hogy vállalkozó lehessen. Huszonöt évvel ezelôtt még maga is kômûves mellett dolgozott, kitanulta a szakmát, le is vizsgázott belôle. De azután többé nem vett a kezébe semmilyen szerszámot. Nem kevert maltert, nem hordott téglát, nem ásott alapot és nem betonozott. Nem volt egyszerre segédmunkás és mester, rájött, jobban teszi, ha másokat irányít. Élvezte, hogy megszervezhette a munkát, hogy egyszerre több helyszínrôl gondoskodott, hogy árakat és kereseteket kalkulált, hogy a cég egészen kicsibôl jó közepessé fejlôdött. Igaz, ehhez húsz év kellett. Még a teljesen vagyontalan feleségét is maga után vontatta. Fruzsinának nem kellett pénzt keresnie, bent maradhatott az egyetemen és lehetett tanársegédbôl fokozatosan tanszékvezetô, docens. Ami Gézát itt körülvette, minden tárgy kivétel nélkül, a kocsik, a telek és a villa is, az ô cége nyereségébôl lett. Hisz mire futotta volna Fruzsina fizetésébôl, még akkor is, ha jobban keres, mint egy egyszerû tanár. A kínai váza, a három aukción szerzett Dejm-kép a falon egyszer majd jó befektetésnek bizonyulhat, de most a házukat díszíti, azt mutatja, milyen tehetôs emberek laknak itt. És néha az is lenne a feladatuk, hogy jó érzést keltsenek a tulajdonosokban. Hogy elégedetten nézhessenek szét otthonukban. Otthon? Gézában megint szétömlött a keserûség. Minden ez, csak nem otthon. Inkább lakna panelban, de egy olyan családdal, amelyik… A panel Vándor Katit juttatta eszébe, de most ez is valami nagyon régi dolognak tetszett. Ostobaság itt igazi családról álmodozni, fogta fel, most már ki tudja, hányadszor az elmúlt években. 47

Valaha minden jó volt pedig, a gyerekek megszülettek és nôttek, kirándulni jártak Fruzsinával. Akkor még ô sem volt ilyen. „Milyen is?” – tette fel magának a kérdést a férfi. De nem maradt ideje ezen töprengeni, mert gondolatainak és kétségeinek tárgya, az igazi, élô Fruzsina jelent meg elôtte. A nappali másik ajtajában állt, hálóing volt rajta. Más hálóingekkel ellentétben ez nem volt átlátszó, még áttetszô sem. Alul kis selyempapucs, a hálóing hosszú, nem afféle férfiingerlô babydoll, amelybôl szinte a combtô is ki-kivillan. Egyfelôl ez már a negyvenes, kétgyermekes feleség és háziasszony konszolidált ruhadarabja, másfelôl az, ahogyan Fruzsina viselte ebben a pillanatban, mindenre emlékeztette a férfit, csak nem a nôiességre, bár keblei még így is ingerlôen domborodtak, míg el nem takarta ôket eléjük fonott karjaival. – Mit bámulsz? – kérdezte ellenségesen. Géza, mint mindig, most is igyekezett visszafogni magát: – Jó estét, Fruzsi… Az asszony még ezt a semlegesen szolid választ is kioktatásnak érzékelte és azonnal felvette a sündisznóalakzatot: – Jó estét? Ki a fene köszön így a saját feleségének? És nem is úgy nézel rám… Csak nem kívánsz engem, Géza? Nahát! Ez aztán a meglepô fejlemény… Géza mérgesen rázta a fejét. A felesége megint gúnyolódott vele. Pedig ô még emlékezett arra a másik Fruzsinára. Arra, aki a mallorcai nászútjuk idején egész nap Elizabeth Barrett Browning szonetteket suttogott a fülébe, hálából azért, ami az ágyban történt közöttük, esténként meg vagy palacsintát sütött, vagy egyik diszkóból a másikba cipelte azzal, hogy „Mutasd meg, hogy a te feleséged a legszebb az egész Földközitengeren”. Ez már nem az a Fruzsina volt, de néha felébredt Gézában a vágy. Most is, de már nem annyira az asszony teste vonzotta – bár talán az is –, hanem az, hogyha máshol és másképpen nem sikerülhet, akkor legalább az ágyban letörje a szarvát. Ha csak 48

pár percre is, de újra függôvé tegye Fruzsinát Gézától, hogy jó legyen neki Gézával, hogy legalább akkor ne uralkodhasson fölötte. Nagy vágy volt ez, amit az asszony talán félreértett. Biztosan félreértett: – Ne pedálozz, Géza! – senki sem tudott ennyi lenézést, sôt utálatot belevinni ebbe a névbe-szóba: „Gééézaaa”, és úgy kiejteni, mintha egy döglött patkány lenne, nem is ember. – Emlékezz csak, mi történt legutóbb. Jobb neked is, ha távol tartod magadat tôlem. Éles volt a vágás, Géza úgy is érezhette, hogy felszakadt a láthatatlan seb. És ez talán jobban fájt, mint a látható. Fruzsina még mindig az ajtóban állt, a férfit nézte merôen, kiélvezte a gyôzelmét. Ezt akarta, megkapta. …Mert az utolsó alkalom, több mint két éve a férfi számára rémálom volt. Fruzsina már akkoriban is csak ritkán feküdt le Gézával. Azon a napon valami fogadásról jöttek haza. Géza nem ivott persze, mert ô vezetett, Fruzsina viszont nem sajnálta magától a konyakot. Mindig azt ivott, ha nem volt, akkor inkább semmit. Géza utálta ezt az italt, az volt a kényszerképzete, hogy régi levéltári iratcsomókból préselték – de hát Fruzsina szerette, akkor este ivott, itthon pedig várakozóan tekintett a férjére, aki akkor még nem is sejtette, hogy az az utolsó éjszaka, amit a közös hálószobájukban tölthet. Vagy már azt sem végig? A fogadáson csinos nôk és pajzán gondolatok szaladgáltak. Amikor hazaértek és Fruzsina kijött a fürdôszobából, hát Gézában felhorgadt a vágy. Az asszony pedig három pohár konyak után nem volt már olyan közönyös mint szokott, ilyenkor még nevetni is tudott, értette a vicceket, ami Géza számára fontos volt. Valahogy most magától értetôdô volt, hogy ágyba bújjanak. És megérezte, hogy felesége most nagyon kívánja a szexet, nem úgy, ahogyan az elmúlt tíz-egynéhány évben, amikor minden alkalommal szinte gépiesen csinálták. Most egy 49

meztelen, odaadó, vágyakkal teli nô volt a karjaiban, azt tehetett vele, amit akart. És talán a kivételes alkalom, a hirtelen felelôsség miatt, nem tudott tenni vele semmit... Pedig nagyon szerette volna... Pedig elborította csókjaival... Aztán még be is hunyta a szemét és azokat a nôket próbálta vetkôztetni, akiket este a fogadáson látott. Némelyikkel nem is lett volna nehéz dolga, mert hiszen azok a nôk már szinte „konyhakészen” jöttek oda, mint a baromfik a háziasszonyhoz jeges csomagolásban, a hátuk közepétôl köldökig meztelenül, mutatva szinte mindenüket. És most ez sem segített. Eltelt még egy perc, aztán Fruzsina felneszelt. A konyak hatása egy pillanat alatt elszállt belôle, megfordult, ránézett a férfira, és azonnal minden más lett. Az asszony, az ô híresen intelligens, irodalmi folyóiratokban rendszeresen publikáló, a szerelem lélektanát már csak az angolszász lírából is minden pszichológusnál jobban ismerô asszonya, ebben a helyzetben elvétette a lépést. Talán mert nagyon csalódott volt, talán mert csak magával törôdött, mint az utóbbi években oly gyakran, ahelyett, hogy megnyugtatta volna, hangjában a mind gyakoribb nappali vitáikra jellemzô megvetéssel megkérdezte: – Hát így állunk? Már ez sem megy? Fruzsina felült az ágyban, magára rántott egy takarót, a sarokba kuporodott, csak a fejét látta a férfi, de az is elég volt. És jött a szózuhatag arról, hogy Gézát már rég nem érdekli semmi, csak a pénz, hogy nem törôdik a családdal, hogy évek óta nem voltak színházban és öt éve voltak legutóbb közösen nyaralni, hogy nem vesz egy könyvet a kezébe és nincs mirôl beszélgetniük. És most eljutottak az út végére: most már nem is kívánja ôt. Az asszony egyre jobban felhergelte magát, a saját monológja végén már hangosan zokogott, s amikor Géza figyelmeztette, hogy ilyen helyzetben talán nem így kellene viselkednie, Fruzsina hisztériás rohamot kapott. – Ki az ágyamból, ki a hálóból! – üvöltötte. – Nekem te ne 50