VASADI PÉTER
Elmentünk meghalni* 13. Sau - Limb elpusztul Sau-Limb egyike volt a Birodalom tizenhat városának, melyet tartományi joggal s kiváltsággal ruházott fel a Főtanács. A város magán viselte a korai romantika városépítészetének jegyeit, de elszórva a legkorszerűbb épí tészeti remekek is helyet kaptak híres Hathalmán. A várost legszebb útja, az Ábrahám sugárút szelte át. Ez széles betonút volt, kétoldalt sétánnyal, mindkét oldalon magastörzsű, tányérkoronás fákkal szegélyezve. A sétányt egy húszemeletes, téglaalakú épülettömb zárta le, a későbbiekben híressé vált limmanuel kórház, ahol a városállam legsúlyosabb betegeit ápolták. A betonút fölött, körülbelül hosszának középpontjában egy vasbetonív emel kedett, s végpontjaival a sétányokra támaszkodott. A hídra hatalmas üveg gömböt rögzítettek, amely azonban csak déli tizenkét órától este hat óráig telt meg vízzel. A gömb különleges, kettősfalú üvegből készült, halvány zöld színben s bár nyolcvan milliméter vastag volt, a tárgyakat nem torzította, hanem kissé fölnagyítva teljes hűséggel mutatta. a) A mélytengeri hal (Önarckép) A tizenkét órai harangjátékra nagy tömeg vette körül a betonív pilléreit. A gömbbe - átmérője tíz méter volt - erősödő sistergéssel tört be a víz. A vízoszlop a kavargó fodrok közül emelkedett ki, s visszahulló habja alatt a halványkék vízszint mind magasabbra nőtt. Amikor a víz már betöltötte a gömböt, megszűnt a zubogás és csak finom zümmögés jelezte, hogy a szívó-nyomó szivattyúk tovább működnek valahol a föld alatt. Hozzászok tak már a rendkívüli látványhoz, mégis a megdöbbenés moraja futott át a nézőkön: a vizet kavarva s buborékokat szórva szét, lökte föl magát egy boa marina, egy óriás líbiai tengeri angolna. Hét-nyolc méter hosszú lehetett. Paprikapiros, kétméteres bajusz úszott mellette, majd ahogy az állat mozgott rácsavarodott karcsú, fekete testére. Kigyófejétől elvéko nyodó farkáig húzódott egy sárgás fényben izzó aranycsík. Keskenyvágású
* A költő valóságon alapuló viziófúzérét folytatólagosan közöljük. (A szerk.)
szemét átlátszó, lilás héjazat takarta. Alatta a nagy, világos szem domboru lata előre-hátra mozgott kiszámított lassúsággal; közben erős teste lágyan gyűrűzött s egyhelyben lebegett. Váratlan erővel és gyorsasággal rontott neki az üvegfalnak, majd hozzásimult. A víz fortyogott körülötte. Többször körbeúszta a gömböt, egyszer, kétszer, tízszer a saját tengelye körül fo rogva, vízesés tompított robaját keltve. Kis szürke családhalak tűntek föl mellette, s hol egyenként, hol ezüstös csoportokban hajszálnyira ugyanazt művelték, mint az angolna. Lassan elült a habzás. A víz újra zölden csillogott, az angolna ernyedten ereszkedett a gömb aljába s remegett. A turbinák hangosabban zümmögtek és az üveggömb két fala között szállt fölfelé először a sárga, a kék, majd a vörös folyadék szintje, mintha új meg új gömb burkolná be a halványzöld üveggömböt; a folyadékok egymást váltották, hogy visszahúzódva adjanak helyet az új színű folyadéknak. A nagy hal a sárgában szürkének látszott. Függőlegesen lebegve körbe ringott a gömbben, s oly gyorsan hullámoztatta hosszú törzsét s oly ész revétlenül változtatta helyét, mintha elszabadult húr volna, melyen még most is a zene uralkodik. A kék folyadék hatására a teljes üveggömböt átszelő mozdulatokat végzett, önmagát állandó és könycd nyolcasokba fűzte; az előbbi hízelgő rcszketésnek most nyoma sem volt táncában. A vörös folyadékban nyíllövésszerű lendülései váratlanul derékba törtek, s majdnem hegyes szögben úszott ellenkező irányba. Fekete egyenesekkel, befejezetlen idomokkal rajzolta tele a pirosnak látszó vizet, s fokozódó erőfeszítés vékonyította el a testét. Most minden irányban köröket írt le, mind kisebbedő köröket, s összegubancolódva alámerült. Végül egy tin taszerű folyadék zárta magába a boa marinát. Elrejtette szabadságába, melyben addig is élt, amíg kihalászták. Ez volt a menedéke és igazi otthona. A fekete vízben villant az aranycsík, fénylett, mint a lámpasor. Az anyahal föl-fölvonta szemének hártyás héjazatát, s kilesett a világba. Nézett s nem rebbent ez az inkább befogadó, mint kifejező, szomorú, de szomorúságában rejtve támadó, ez az állatian világos szem. A víz szortyogva tűnt el a csövekben. A gömb kiürült s a halkígyó visszacsúszott földalatti meden céjébe. A látomás elmúlt, a tömeg szétszéledt. b) A tragikus
képkiállítás
A sétányt lezáró Emmanucl kórház mögött emelkedett a Képtár, amely egy szárnyait szárítgató lepkére hasonlított. A kétoldalra szétálló tetőhéjat üvegkazettás vasbetonból építették, a fala vastag üveglapokból állt. A látogatók szabadon lebegő kőlépcsőkön, zárt üveg folyosókon vonultak le a föld alá s föl a tető alatt körbefutó üvegpadlós karzatra s mindig nagy tömegben, mert a lakosság tisztclctrcméltóan műértő volt.
A városállam sem maradt tétlen e nyomasztó időben, bár semmiféle fönnakadás nem volt jól működő gépezetében. A készleteket fölhalmozták, a munkaidőt meghosszabbították, a határőrséget mindenütt megerősítették. A kormányzó nyilatkozott: Sau-Limb cgyüttércz a Birodalom testvér népével, mikor a nem evilági ellenséggel vívja élet-halál harcát, de SauLimb népe e küzdelemben ragaszkodik semlegességéhez. És megnyitotta a világ egyik leggazdagabb és legfüggetlcncbb államában, a világ egyiklegkorszerűbb képtárában a képkiállítást, melynek címe - egyesek szerint - képtelen, de legalábbis szokatlan volt: „Sau-Limb ipara az absztrakt művészet tükrében". A kép, melynek ezt a címet adták: „Fehér fémet a párázó lények dúsításából", mindent megmagyarázott. A legalsó traktusban függött a szürketónusú „Len- és kondor kenderkóró, illetőleg rost" c. kép, a „Danamid és metamid" meg az „Ón, ondó, melegen hengerelt mirigyek, idomacél" társaságában. A földszinten helyezték el a „Szerelem és rúdanyag", és a tizenkét méter hosszú, kétségbeejtően fölismerhető „HHS" torz óntömb forró csapágy fenékkel", meg a „Hosszanti acéltörekclegy gonococainban" című képeket. Ezután következett a „Vasipari ciklus - Variációk" című sorozat. Lgymás mellett helyezték el a „Félkörszelvény sasszcggcl", „Saskörszelvény félszeggel", „Farönk, épp egy félszeggel", „Félsasszel vény körszcggel", „Körsasfélszcg szelvénnyel", „Szelvényszegsas félkör rel", ugyanaz körféllel, „Szegsaskörfél szelvénnyel", s végül egy konstruk tív műalkotást, a „Szclkörvényszcg félsassal". Három kép következett még a csupa üveg karzaton, egy kissé hosszúnevű, szintetikus kompozíció, a „Drótkefe-bandázs, gömbtűvár-ácsszíjkapocs, képhorogtű-szövőborda, Jackard-malracnyüsl", kö/épen a rövid idő alatt hírhedtté vált kép, a „Fehér fémet a párázó lények dúsításából" és az állattenyésztéssel rokonszenvező Gömbvasipar képe, a „I Iidcgcn huzagolt, lágy lóprofil". A mezőgazdaságot és az állattenyésztést csupán három alkotás képviselte. Cím szerint „A mezei nyúl zálttéri tenyésztésének problematikája", a „Mesterséges fácántelepek gőzellátása és fix" és a „Telivér vakcinák gümőrondellája és plusz". Lzek nem keltettek különösebb föltűnést. A negyedik nap a látogatók moraja elevenebb volt a szokásosnál. A mozdulatok nyugtalanságot árultak el. Az ismeretlen férfi a „Fehér fémet a párázó lények dúsításából" című kép előtt állt. Hangos megjegyzéseket tehetett, mert a körülállók egyetértően helyeseltek. A férfi előrelépett és a kezében tartott késsel többször a kép vásznába hasított. Lerántotta a képet a falról és megtaposta. Képmutatók! Képmutatók vagytok! - kiáltotta kétértelműén. Szakállas arca fehéren világított a fekete vállak és hátak sűrűjében. Karját széltárta, mint kificamodott szárnyakat, ujjai egy kerékagy küllői ként meredeztek, fejét leszegte s lábával taposta a szétrongyolt képet.
Nézők gyűrűje vette őt körül. Nagy csönd támadt, csak a férfi zihálása és talpa alól a fakeret recsegése hallatszott. Aztán valaki halkan kuncogott, mások hangosan fölnevettek, biztatták a táncoló alakot: ez aztán megadja nekik! -így is lehet?-Igaza van, jól teszi! -Nők nevettek más képek előtt, fölszabadultan, közönségesen, kihívóan s megsejtve a bekövetkező ese mények izgalmát. Nők kacarásztak a terem egyik végétől a másikig, el árulva, hogy már régen utálják azt, amit látnak. Nevetésük áthatolt a bizonytalankodó hullámzáson, innen is, onnan is női nevetés hallatszott, könyörtelenül, hosszan és elcsöndesedve, majd újra fölcsattanó női nevetés, lázító biztonsággal, kioktató és gúnyos női nevetés, mely tónusában egyre mélyült, mert már a táncolót körülálló férfiak is nevettek, egymásnak dőltek, hajladoztak, ágaskodtak, egymáson mulattak. A fafürészeléshez hasonló hangzavar leáramlott a földszintre, a fölfelé forduló arcok közé és nőtt, harsogott, rázta a falakat ez a gyilkos nevetés, ez az elsöprő hahota, mely mint egy fölfoghatatlan és titkos szövetség, akit akart, bűvkörébe \ ont. melynek mélyén az első kuncogás magjához minden nevető hozzáadta a maga egyetértését. Fönt, az üvegpadlós karzaton megjelent a magasba markoló szakállas férfi, aki már levetette elnyűtt ruhadarabjait s most ott állt, talpig fehér kezes-lábasban, fehér kesztyűjében, egyedül, nyitott száj jal, hangtalanul. A karzatról képeket dobáltak le a földszintre, ahol kiabáló nézők igyekeztek biztonságos helyre menekülni, az üveglépcsőn teremőrök futottak föl, hogy elfogják a hol itt, hol ott fehéren villanó férfit. A karzatról lefelé futó nézők nekiütköztek a teremőröknek s kiáltások, sikítások köze pette kitört a verekedés. Az első halott a képtipró volt. Csak néhányan látták, amint átbukott az üvegkarzat korlátján s hang nélkül zuhant le az üvcgdominókból kirakott padozatra. Akkor már többen súlyosan megsebesültek. A verekedés ál talánossá vált. Közeledő sziréna s távolról nehézjárművek zaja hallatszott, s valahol hirtelen elhallgatott egy ünnepélyes nyitány. Az emberek kitódul tak az utcára a fényben úszó kiállítási termekből. Hirtelen megjelent hat tépett ruhás férfi, vállukon vitték a képtipró tetemét, s mögöttük növekvő, kiabáló tömeg nyomult előre, likkor valami váratlan dolog történt. Első emeleti erkélyről, kapualjból, utcasarkok mögül halk vezényszóra sistergő vízsugár csapott a tömeg közé, s akit ért, lesodort a lábáról. Az clhcmpcrgő alakokat hasba, mellbe, hátba kapta a víz, s tovább söpörte az úton. A képtipró ázott, fehér ruháját vér és sár szennyezte be, s egyszerre három vízoszlop vette célba s úgy megpörgette, mini egy rongybabát. Mintha összebeszéltek volna a fecskendők irányitói, mesteri pontossággal mosták ki alóla a talajt, az átforduló testet tovább lökték a járdaszegély mellé. A derekára, a hátára s a tarkójára irányított sugarakkal egy magas üvegtábla alá lódították. Az égnek fordított fecskendők föllövellte víz még le sem
hullott a földre, amikor a dermedten és elázva figyelő emberek százai megrohanták a tűzoltó kocsikat s ez már néma kézitusa volt. Kések villan lak, nehéz fakeret darabok csaptak le, egymást keresték a kezek; ölni akartak.
c) ...aki kardot
ránt...
Három perc múlva dördültek el az első lövések, melyeket a terepjáróikon érkezett katonák adtak le. Nyolc perc múlva először szórványos, majd mind szervezettebb utcai harc alakult ki. A civilek kezében fegyver volt, az utakon egyenruhás és civilruhás halottak hevertek. Tizenhat perc múlva égett a képtár, a képtár melletti obszervatórium, egy henger lakóház, és négy fölfordított gépkocsi. És mintha a viszály eddig láthatatlan ragálya áradt volna ki a barátságos kapukon, az ablakokon, sebekből és az ordító szájakon, benőtte a mozdulatokat, elfojtotta a csodálkozást és a rémületet, egymás kezébe lökte a barátokat és mozdulatlanná tette a testeket és a romokat. Kiderült, hogy gyűlölni lehet egymást a házfalak színéért, az utcasorok szabályos félköréért, az emeletek számáért, a fölvonók gyor saságáért, a rendezettségért, a fák sűrűségéért, a halász köztársaság iránt érzett barátságért vagy ellenszenvért, a hajviseletért. Másfél óra múlva a I lathalom minden dombján állt a harc és átterjedt a fönnsikokra is. A/ Kmmánuel kórházból fehérköpenyes orvosok és ápolók futottak ki, hogy segítséget vigyenek a sebesülteknek. Olyan fegyvertüz fogadta őket, hogy nagyrészük azonnal elesett. A városállam rádiója meg szakítás nélkül sugározta kétségbeesett, de nyugalmat erőltető felszólí tásait, míg egyszerre elhallgatott. A fegyverzajt este tizenegy órakor már Sau-Limb valamennyi kerületében lehetett hallani és a város tizenöt ponton égett. Negyed tizenkettőkor hirtelen teljes csönd állt be. Hírek érkeztek arról, hogy a harcokban elesett a vak kormányzó, a kormány több tagja, éppen a békéltetési próbálkozások közben. A kórház zsúfolásig megtelt sebesültekkel. A helyzetet súlyosbította, hogy az élctbenmaradt egész ségügyi személyzet elmenekült. Az éjféli sötétben lobogó máglyákként égtek a kigyulladt épületek, s az emeletek porban, robajjal omlottak egy másra. Mindenütt mentési munkálatok folytak. Hevenyészett hordagyakon szállították el a halottakat és a sebesülteket. A I latodik Félkör utcája szinte teljesen megsemmisült, mert az. épületek alatt elhúzódó gázcsövek fölrob bantak. A/ utcát méteres törmelék borította. A villanyszolgáltatás egyes negye dekben megszűnt, s a lakosok a sötétségben bukdácsolva kiáltoztak hoz zátartozóik után. A Mondrian kép mintájára épült főteret elfoglalták a
kilakoltatottak és maradék bútoraik. Zsákjaik s ágyneműjük között gub basztottak, jajgattak s zokogtak. Hajnali fél kettőkor érkezett a hír: a Birodalom fegyveres alakulatai átlépték a határt, hogy megszállják Sau-Limbct. A város történelmi önálló sága megszűnt. Ezen az éjszakán szembenézett önmagával s elrettent. Most a romokon ül. Lelkében a fehérruhás képtipró elszabadította a lelkiismeret viharát, s mikor azt hitte, gyűlöl, szétszór, öl s kielégül, esak emlékezett. A képtipró a romok gyökere lett. Ott is feküdt fölismerhetctlcnül szennyes ruhájában a képtár üvegtörmeléke alatt, olyan engedelmesen, mint aki mégis elfogadja a Birodalom fehér színt tiltó parancsát. Az üveggömbben a boa marina élt. Furcsa módon a színeket váltó szerkezet s a vízpumpák kifogástalanul működtek, csak a fények nem gyulladtak ki. Az éjszakai sötétség elhitette a boával, hogy szabadsága most már határtalan. De az üveggömb fogva tartotta. így hát keringett, úszott karcsú teste síkos nyugalmával, kört-körre róva. Talán az egyetlen szomorú rend s éberség volt ebben a beteljesedett pusztulásban. 14. Van egyfalú A falu a hegyoldalon van. Alatta dombok lejtenek az országútig. Túloldalán húzódik a mély és illatos völgy, majd a beláthatatlan erdőség következik, s a havas hegyvonulat, a síkság és a főváros. A faluból szekérzörgés hallatszik. Vörös gallyakból font hófogók mö gött hegyi utak kanyarognak. Gömbfával burkolt vályogházait vörös csere pek borítják. A dűlök két oldalán magas deszkakerítések váltják egymást, s ahol az utak találkoznak, kékre mázolt vaskutak állnak. Valahol állatpaták döngenck. Az úton egy-egy csavartszarvú hegyi kecske baktat át, vastag irhája a port súrolja. A kétméteres dcszkapalánk mögött rendszerint két épület fekszik egy mással szemben: a lakóház és a hosszú félszer, végén az állatól. A félszerben van az eszközkamra, benne a köpülősajtár, a tejmerítö hódli, a hegyi sármányetető, a szecskavágó, a rostáló s egyéb háztartási kellékek, s aztán a falubéliek szemefénye, a szerszámkamra. Falán bőrpántba akasztva függnek a fénycsélü balták, a fejszék, a hántolok, egy- és kétkezi fűrészek, a hasítóékek. A falu a születő őrület napjaiban sem tett mást, mint azelőtt, az elmúlt őrület napjaiban, amikor csukaszürke egyenruhás cs vassisakos katonák szedték össze a favágókat, mert titkos hegyi utakon elvezették és elrejtették juhaikat s asszonyaikat. - Katonaszökevények vagytok és tolvajok - mondta nekik a tiszt. - Vágjuk a fát, uram - felelték. - Látástól vakulásig forgácsoljuk a törzset.
Í
- Hol vannak a juhok? - kérdezte a tiszt. - Legelnek - felelték a favágók. - Hol legelnek? - Magas mezőkön. - Hol vannak asszonyaitok? - Fejik az állatokat. Kell a tej, szomjasak az emberek. - Milyen emberek? - A szomjas ember egyféle, uram. - felelte a fav;igó. - Hát a halott ember hányféle? - kérdezte az altiszt. - Az is egyféle uram, de már többé nem szomjas - felelte a favágó s azután lebukott, mert golyót eresztettek az oldalába. A többiek fölemelték s hiába ütlegelték őket a katonák, levitték a völgybe s elhantolták. Fönt, a juhok először húsz, majd hetven sebesültet és menekültet láttak el étellel, mikor az asszonyok vajai, túrót és sajtot készítettek nekik s itallal, mikor a vastagon ömlő hegyi tejjel itatták őket. A favágók minden ötödik éjjel fölszöktek a titkos településre, s ilyenkor kenyeret, bárányhúst, kötőszert vittek magukkal, a halottakat meg eltemették. Sietniök kellett nagyon, mert az átkapaszkodott éjszakák után, korahajnalban már az erdőszélen sora koztak, hogy megkezdjék a munkát. - Aztán mitől félted a feleségedet, te v énember? Talán a katona faszától, mi? - kérdezte a tiszt. - A szégyentől, uram - felelte a favágó. - Nesze! - Az altiszt a favágó arcába ütött. Megingott a favágó, kiköpte szájából a vért s nem szólt semmit. - Ha a Birodalom katonája ölel, azért köszönet jár, érted-e? - Megérteltem, uram - mondta a favágó. - És helyeslcd-c? - kérdezte a tiszt. - Nem, uram - mondta a favágó. - Nem helyesled. Rendben van. Végre egy játékos kedvű bugris. És miért nem helyesled? - Mert az fertelmes munka. - És az nem fertelmes, amikor te fonnyadt ágyékoddal hasztalan pró bálkozol? - kérdezte a tiszt. Körülötte röhögtek a géppisztolyos katonák, akik mögött a völgy s az erdő csöndben figyelte a favágó szavait. - Az. ember... ember, uram.
- Az ember igen, te vén szamár, de az asszonyod férfit kíván, aki megfogja, szépen az ágyába fekteti s jól a kedvére tesz, he? A favágó lesütötte a szemét, hogy elfödje a tiszt közeli halálát, s egész testében remegett. Lassan, araszonként húzódtak melléje a társai. Az egyik most megszólalt. - Bocsássa öt el uram, öreg ember . . .
- Elhallgass! - szólt rá az altiszt. - Tehát az ember ember, azt mondod. En meg azt mondom: meg tanítalak téged is a fertelmes munkára, öreg. Férfit csinálok én belőled! Kivágódott az egyik faház kapuja s két katona, hátracsavart kezénél fogva elővezetett egy tépettruhájú, fiatal lányt. Az öreg favágó ráemelte elkínzott tekintetét, fölismerte benne megölt társa leányát, s elhűlve meredt a tisztre. - Ezt nem szabad, uram, ezt nem... - Ha mást mersz tenni, mint amit mondok, lepuffantalak téged is, meg a társaidat is, úgy vigyázz. Állítsátok őt az öreg elé. A két katona a favágó elé állította a lányt, aki rogyadozott, s lecsukló feje gazdátlanul ingadozott. Halkan szólalt meg a tiszt, szinte suttogott. - Lágyan fejtsétek ki ingéből ezt a lányt. Lágyan és finoman, legyen ideje a kókadt kakasnak erőre kapni. A katonák átölelték az elsúlyosodó testet, megoldották a lány ingét, s lecsúsztatták a kebléről és a fehér válláról. Az éles levegő érintéseié bőre s melle megremegett, s ahogy kifeszítette vad szégyenérzete, ingét s laza szoknyáját lefelé gyűrte magáról. Most már a karjai is lemeztclencdtek s elöfehércdett gyermekes csípője s lágy domborulatú hasa. Testén az előző éjszaka elszenvedett durvaságainak nyoma látszott. Fejét lassan görgette a katonák vállán jobbra-balra, s érthetetlen szavakat motyogott. Az öreg favágó nézte őt, arca összefutott orra s szája köré, mintha egy titkot kívánna kierőltetni magából, aztán behunyta a szemét. - Ha? Micsoda látvány, mi? - kérdezte a tiszt, közelhajolva hoz/á. Az ember nyakszirtmerevedést kap a hasa alatt, ha nem vigyáz, mi, vén csirkefogó. Ne hunyd le a szemed, nézzed, nézzed! - Kezét ütésre emelte s várt. - Te! - kiáltott az egyik katonára, aki magához rántotta az alélt leányt. -Te, ne merészeld még egyszer, mert kiköttetlck. Kiköttctlek barátocskám, a szentségedet! Csönd volt. A majdnem teljesen mezítelen lány lengett ebben a csönd ben, mint egy víz színén úszó s nehezen nedvesedő ing. A favágókat és a katonákat a félelem, a vágy és a gyűlölet hármas csapdája mozdulatlanná és könyörtelenné tette. A kezek ökölbe szorultak, az arcok elsápadtak. Barát és ellenség egymás gyűlöletét szolgálta. Érintsd meg őt! - szólt a tiszt. Az öreg favágó lassan összezsugorodott. Gyerünk! A kezeddel, érintsd meg őt, simogasd! - tagolta szavait a tiszt. Az öreg előrenyújtotta a kezét, s tétován hozzáért a lány arcához, oldalához, a karjához.
- Le a szoknyát róla! - parancsolta a tiszt a két mozdulatlan katonának. A lány szoknyája lecsúszott, mezítelensége fölizzott. O maga előrebukott, s elterült a földön. Ugyanabban a pillanatban esett térdre az öreg is, a vakító s élettelen test mellé. Átdőlt rajta, öreg törzsét két karjával alátámasztotta. Olyan volt, mint egy robbantásra ítélt híd a fehérre fagyott folyó fölött. Rázta a zokogás. A tiszt megragadta a két vállát s cibálni kezdte. - Rámenj, te állat, ess rá s végezd azt a fertelmes munkát, mert... az istenedet! Ess rá, te! Az öreg favágó ekkor a melléhez nyúlt, alulról fölfelé sújtott egyszer, még egyszer, s újból, kimérten, pontosan a meggörnyedő tiszt mellére ütve, aki elhallgatott s lebukott. Az öreg már állt, kezében az aprónyelű, véres baltával, mely megvillant a hajnali fényben, aztán ő is lehanyatlott az ugató géppisztolyok tüzében. A favágók megtisztították a falut a katonáktól, mély árkot ástak a falu köré sfölgyújtottákaz erdőt. A háború végéig megközelíthetetlen maradt a falu. Később, a béke első éveiben az elüszkösödött s hamuval borított földet fölásták, új erdőket telepítettek a régi helyébe. Most elérkezett ez a hajnal, ez a márványtapintású csönd. A falu alatt, a völgyben megült az éjszaka, de a hegyélen, a húszméteres fenyők csúcsai között már a halványszürke ég látszott. A falu alsó utcáiban egymás után és rendszertelenül kapuk csapódtak. A favágók magas árnyéka elvált a falaktól. Lépteik fölé lámpásokat emeltek. A felső utcákban is kapuk nyikorogtak. Házfalakon tapogatott a bányászlámpák fénye, sokasodtak a nchézlépésű árnyékok. Fölfelé igyekeztek, a legkiemelkedőbb dombra, ahonnan belátni a kis völgyet, fölötte a fenyvesekkel gyéren borított hegyet. Dobbannak a léptek az árkok, a vízmosások, a hegyi patakok fölött átvezető fahidakon. Baktatnak a favágók, hosszú és megfontolt léptekkel, s csak olykor-olykor pillantanak egymásra. Arcukra fényt vet a bányász lámpa s átvilágítja, mint az üveget. Ez a pillantás köszöntés, egyetértés, szorongás és fölismerés. A tanító, aki az első sorban kapaszkodott fölfelé a meredek lejtőn, megáll, megfordul, szembe a csapattal, szemben aföldigereszkedő fejszék kel s halkan, de a szavai mögül kisütő szenvedéllyel, mely hangját a leghátsó sorban lépkedőknek is hallhatóvá teszi, megszólal: - Emberek, ebből elég. Elég ebből a megalázó őrületből. Én nem megyek tovább egy tapodtat sem. Én nem megyek. A feketeruhás favágók köréje gyűlnek, az arcába merednek. - Nem-e? - súgja Jotck. -Nem. - Hanem? - kérdezi Jotek.
- Megyek vissza. Fölmérem a borókacserjét. - Épp most? - szól Wagner. - Most, mert haszontalanság, amit teszünk - válaszolja a tanító. - Fél? - kérdezi Jotek. - Nem félek. Irtózom a tudatlanságtól - szól a tanító. - Csak magukért vagyok itt. - Én elhiszem, hogy nem fél s azt is, hogy irtózik - mondja Jotek s körülnéz. - Ti jöttök'.' Senki sem válaszol. - Ha azok jönnek, a cserjésben is meglelnek minket - szól halkan Wagner. - Jönnek! Kik, Wagner, mondja meg már valaki, az isten szerelmére, kik jönnek? - kiáltja a tanító. - Akik úgyis köztünk vannak - mondja Jotek. A tanító úgy szól, mintha emlékeznék, de élesen. - Jotek, ne kavarja össze a hitet a tényekkel. Hogy a világ megőrülhet, arra már láttam példát. De a megörült világra sose mondom, érti, so-se mon-dom, hogy de azért józan. - Tisztelem érte. A világ se nem örült, se nem józan. Csak nincs vége - mondja Jotek. - A tudás a szemünk, öreg. S nem lehet kielégíteni. - Igen. Szerettem a lányomat. Meghalt. Kit szerettem? - kérdezi Jotek. - Nem jó idő ez a vitára. Amit igaznak érzek, az az igaz - mondja a tanító. - Úgy élünk s úgy megyünk el innen, hogy magunkon kell átlépdelnünk. Én fölmegyek a dombra. Aki jön, jön, aki nem jön, lemegy a faluba. Jotek leengedi fejét a mellére. Két kifagyott kezét ráhelyezi a hajlított fejszenyélre, mint egy pallos markolatára s vár. A tanító a hallgatag papra pillant. Csendesen szól hozzá s váratlanul, mintha fölfedezné hallgatásában a barátságot. - S maga, atya? A pap a tanítóra néz. Mély nyugalommal szemléli az arcát, a mögötte húzódó völgybe pillant, s ismét a tanítóra. - A szenvedés titok marad. Az igazságot nem lehet elásni. Elárvul az ember nélküle, tanító úr. Föl kell mennem a dombra. A pap elindul a fölfelé vezető úton. Kissé meghajol a lassan fokozódó fáradtságtól, s kerülgeti a köveket, a szikladarabokat, melyek az utal borítják. Jotek nézi a pap alakját. Egyre kisebbedik, egy-egy félig-harmadáig a földbeágyazódott szikla időnként eltakarja, majd ismét előbuk kan. Jotek összehúzott szemmel figyeli. Elfordul, a zöld völgyön néz végig,
a távoli hegyek vonulatain, át a tanító tűnődő arcán, a karéjban álló emberek figyelő szemén, és mögöttük a falu utcasorain. -Na! -mondja. Körülménycsen hátat fordít, fejszéje nyelével tapogatja az utat, s elindul a dombra. A tanító és a favágók csapata mozdulatlanul áll. Most mozgolódás támad az emberek között. Kiválik először két-három, majd néhány ember, s leszegett fejjel visszafelé lépeget. A maradó favágók az eget kémlelik, a völgyet, a dombot, az előttük heverő köveket... A langyosak, gondolja a tanító. A részvétlenek. Akik a bőrüket féltik. Az övig érő emberek. A szájából kiköpöttek. Ha fegyverdurrogást hallanak, gyorsan utána krákognak. Héj! - kiált a távozókra a tanító, de azok megszaporázzák lépteiket, s a legelöl lévők lomha futásnak erednek. A tanító fölránlja a kesztyűjét. - Gyerünk - szól oda a csapatnak s kapaszkodni kezdenek a dombon. Amikor fölérnek, lámpásaikat a földre helyezik, s a reggeli napfényben szikrázó karszt köveire ülnek, előttük a domblejtő, a kopár kis völgy. Nem nő meg benne sem fii, sem bozót. Meszes törmelék takarja, amit az eső és az alásüvítő szél murvává koptatott. A hegy dereka felé havas ormok nyúlnak ki, laposabb lejtőin ritkás fenyves csoportok szerénykednek. Olyan a hegy, mint egy szőrehullott bivaly. Állnak, ülnek a favágók, megmozgat ják a karjukat, a lábukat. Nagy tüzet raknak. A tűz köré gyűlnek. A domb széljárta kilátó. Egyik oldalán a falu, másik oldalán a fiatalon kiszáradt völgy, melyen átfutnak a szelek. A kiszámíthatatlan indulatú hegy olykor lezúdít sziklatömbjei közül egy-egy váratlan szélrohamot. Fölkavarodik a csönd, majd ismét leülepszik. Olyan, mint maga a várakozás.
15. Minden Jeremiás siralma „Jaj, de sűrű felhőt eresztett haragjában az Úr Sionnak leányára! Az égből aföldreveté Izrael ékességét, és nem emiékezelt meg lábainak zsámolyáról azö haragja napján." Körülöttünk, közöttünk s bennünk bükkfák, tölgyek, apró fenyők. Az alattunk elterülő völgyben a város, ki tudja hányadik. Ház, házak, kanyargó utcák, magas és üvegezett épületek, csend és üresség. Elhagyott házak falai. Bezárt ablakok. Az erkélyeken haszontalan napfény. Magányos virágok a járdák kőtálaiban. A város szélén vöröstéglás épületek. Fölfelé szélesedő vasbetonkémények, mint az Úr fúvatlan kürtjei. „Föltátották ellened szájokat minden ellenségeid. Süvöltenek és csikorgatják fogukat, mondván: nyeljük el őt! Bizony, ez a nap az, amelyet vártunk: megértük, látjuk!"
Talán a virágok. A kerámia tetőcserép. Az üvegablak állhatatosan tükrözi az utca másik oldalát. A köatlaszok, melyek a bejárat zárókövét tartják. Talán a székesegyház kőördögei, ahogy nyelvüket öltik. Talán a kettős toronyról elrebbenő galambcsapat. A gazdátlanul kóborló kutyák. Talán az ütemesen fölvillanó fényreklám: egy madártoll, egy zerge, egy óralap. Talán a fogreklám, mert a köböl csiszolt fogak nem csikorognak. Ez az a nap, amelyet vártunk: megértük, látjuk. „Elsenyvedtek szemeim a könnyhullatástól, belső részeim háborognak, májam a földre omlik az én népem leányának romlása miatt, mikor elalélt a kis gyermek és a csecsszopó a tábor utcáin." Emlékezzetek, ha élni akartok. De aki nem tud magának megbocsátani, annak nem fognak megbocsátani. Vártuk azt az arcot, amelyen földereng a megbánás sápadtsága. Az üres utcák, akár a tábor utcái.A zárt kapuk, akár az égető kemencék csapóajtajai. A villanyvezeték, akár a drótkerítés. A város elhagyatottsága, akár a görcsös lelkiismeret. Ne áltassátok magatokat: nem mi üldözünk titeket, hanem a lélekben ki sem mondott ige. Eljön a pillanat, amikor Káin arca visszafordul. „Kelj fel, riadj éjjel, az őrjárat kezdetén: öntsd ki, mint a vizet a le szívedet az Úr színe elölt; emeld föl hozzá kezeidet a te kisdedeidnek eleiéért, akik elaléltak az éhségtől minden utcának szegletén." Csontjaink fénye fölizzik e szavakra. Ködtestünk viharos hullámzásba kezd, mert úgy kívánja a gonoszság az ítéletet, mint kiszáradt föld az csőt. Emlékezzetek, emlékezzetek: nem riadtatok fel az őrjárások idején. Él az Úr és akkor is élt, de a ti szívetek nem ömlött eleje, mint a víz. Puha szivacs volt a ti szívetek. Puha szivacs. Fölemeltük kezünket kisdedeinkért, de nem adtatok nekik kegyelmet. Pályaudvarok fényes csizmájú istenei. Jobbra intettelek az életet, balra a halált. Kisdedeinknek már intéstekből sem jutott. Spárgára fűzve botladoztak a gázkamrák felé. Arcuk szennyes volt és öreg. Lábuk lila a fagytól és hüppögésük inkább hörgésre hasonlított, mint gyermekneszre. És nem volt idejük elalélni. Már nem követünk, keresünk titeket. „Az utcákon a földön fekszik a gyermek és a vén; szüzeim és ifjaim fegyvertől hullottak cl; öldököltél haragod napján, mészároltál, nem kíméltél."
A városon túl az. alkonyat árnyékba borítja a mezőket. A gyümölcsfák és az utat szegélyező jegenyék csúcsán vörhenyes fény van, lassú tűzben égnek a levelek, s ott egy karcsú fémtorony villog. Fölold ez a gyöngéd lángolás. Föloldja az örökös Ma embertelenségét, amely a tegnapé is, de meg nem történtté nem teszi, s amíg megtörténik, mindig magában hordja a már megtörtentet is. A tegnap embertelensége csak a holnap embersé gében nem történhetik meg. Kell, hogy egyszer ne történjék meg. „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága." „Porba teszi száját, mondván: talán van még reménység?"
Homlokotok érintése nevet ad nektek. Eljöttünk, hogy megszabadítsunk titeket. A szenvedés a ti szabadságotok. Előle futottatok el. Mert a világ szereti a fényeket, de nem szereti a világosságot. Iszonyodik a gyilkolástól, de nem akar emlékezni áldozataira, mert részese minden gyilkosságnak. A világosság pedig megtestesül. Csupa mell lesz, hogy ostorozhassák. Csupa arc, hogy arcul üthessék. Többé nincs nyakszírtje, nincs háta, mert mindig szcmbenáll. Többé nem tekinthet félre, figyelnie kell. A világosság kímé letlen, s nyomában fölüti fejét a pusztulás. Amit két tenyerében hordoz, az a szabadság, ezt nem fogadtátok el. Ezért mi elhatároztuk, átadjuk ma gunkat a földnek, hogy a városok falai le ne omoljanak, az emberek meg ne öljék egymást, az átkozott rend álljon ismét helyre. Itt, az elhagyott város csendjében, a dombok kénjeiben, az utak magányában, a régi és új romok tövében, a gyümölcsfák ágai alatt elmerülünk a földben, mint a tengerben. Átengednek bennünket a rögök, a fű, a gyökerek. A ködtestek zizegésc fölerősödik, csak annyira, mintha a folyóparti Füzesen végigszántana a szél, s aztán az áttetsző karokat a combokhoz szorítják, és eltűnnek testvércink. A föld mélye. Az állandó éjszaka. Hideg, nyirkos és szilárd sötétség, amelyben mi vagyunk most az egyetlen derengés. A föld fölszíne alatt haladunk előre, ahol a tőzeg, a lignit, a zúzott kő- s mészrétegek egymáshoz tapadnak. Ahol sötét és még sötétebb tömbök, kőoszlopok s egymásba préselt földfelszínek nyugszanak. Tömör temető ez. Fa, kő, bőr, salak, medencecsont, asztalláb, arany-hajtü, vasmüszer, rézlánc, falra festett ké pek, kerékpánt, bronzkosár, edények s tégelyek hevernek együtt a homok halhatatlanságában. Csontból faragott városkapu. Egy börtegez, vasnyíl, harci szekér éppen egy összedőlt utca kanyarulatában. Az ágaskodó ló, a riadalma és a sikoltás homokká lett. A város gyöpje, lángja, félelme, minden asszonyának szerelme, minden gyermekének öröme, minden férfiának bátorsága, foga, ajka, gyűrüsujja, lépése homokká lett. Omlik pereg alá, ahol tud a homok. Megtölti az üregeket, mind sűrűbb lesz, megmerevedik, elfeketül, megkövcsedik. Áthatolhatatlan kőmezőn hatolunk át, s az életre
gondolunk. Ami volt, itt kövesedik a föld alatt. A tudás itt hamvad a homokban. Egyetlen titok van: a homok. A homok hamu, mert a valóság gyúlékony. Talpak a gyökerek között. Fölöttük mocsártavak gőzölögnek. A talpak mögött testek fekszenek. A testeket börfásliba csavarták. Az összeaszott és kemény melleket aranyöv öleli át. A testeknek nincs fejük. Egy kőboltozatos üregben beroppantott koponyák ezreit látjuk. Most egy új temető. Kőkorsók. És újra temető. Egy eltemetett romváros, falain kívül a temetővel. És újra temető, kis lyukakban guggoló csontvázak maradványaival. Egy újabb temető. Egy új temető. íme, az egyszerűség a végleges egységben. Ezt mondja a pusztulás: minden örömet továbbadtunk. Minden gyűlöletet elfeledtünk. Minden értelmet magunkba zárunk. A homok tudománya: van tökéletesség. A csontok szétszóratnak, de el nem felejtetnek. A tökéletesség rendjében vagyunk. Innen, a föld mélyéből üzenjük a nap világosságában élőknek: építsetek, mert láttuk a pusztulást. Szeressetek, mert láttuk halottaitokat. Énekeljetek, mert hallottuk a csön det.
16. Roppant tüzeket raknak A Birodalomban és a fővárosban órák alatt elterjedt a hír: az ellenséges hadoszlopoknak nyoma veszett. Ezt jelentették a motoros őrjáratok, a légi felderítők és a különböző hírszerző irodák is. Csönd ereszkedett a Biro dalomra. A lakosság már nem menekült, ott, ahol volt, úton-útfélen megállt, letáborozott s várt. A csapatok fejetlen utasítgatását fölváltotta a parancs: „harci álláspontot kiépíteni, teljes készültségben várakozz". Az előnyomu lás végetért. A csapatok tábort vertek, őröket állítottak, akik az eget, a távoli tájakat, a közeli dombok csúcsait, a fák lombjait fürkészték. Az eszeveszett menekülés a végéhez érkezett. A déli hírek már arról számoltak be, hogy a várakozók feszültsége lassan fölenged, a csapatok óvatos menetben vissza térnek állomáshelyükre, a városokban autókaravánok jelennek meg, az üzletek egymás után nyitnak ki. Délután öt órakor azok a táborok, amelyek ben nem tört ki valamilyen járvány vagy amelyeknek volt annyi élclmiszerkészletük, hogy egy részét kioszthatták, kitárták kapuikat. Hír érkezett arról is, hogy egyes városokban azonnal megkezdték a helyreállítási munkákat, népkonyhákat szerveztek, a nagyobb tereken egészségügyi állomásokat állítottak fel. Este hét óra húsz perckor rövid hír jutott el a fövárosba: Sau-Limb, Ammergau és Kamináta tanácsa a várost lakhatatlannak ítélte. A lakosság elköltözött. A főváros minden templomában hálaadó istentiszteletet tartottak. Az ablakokba gyertyákat állítottak, a templomokat kivilágították, a középü-
leteket lámpafüzérrel díszítették s főuratokat helyeztek el, ilyen szövegek kel: „Legyőztük az ellenséget! Bűnt csak egyének követhetnek el, a nép mindig ártatlan!" „Apáink bűneiért nem felelhetünk!" „Nem felejtjük hősi halottainkat!" „Ma igaz, hogy hetediziglen, akkor unokáink is retteghet nek!" Ezt a föliratot a Politikai Kombinációk Egyeztetésének Központi Háza (a Pokeköl I) homlokára tűzték ki. Alatta hamarosan kis embercsoport kezdett hangoskodni. Követelte, hogy azonnal vegyék le a romboló hatású föliratot, majd éppen akkor, amikor az első kövekkel bezúzták az emeleti ablakokat, motoros járőr futott közéjük, néhány rendetlenkedő hamarjában kapott egy-két pofont a sötét kapualjban, betuszkolták őket a rácsosablakú gépkocsiba, a föliratot pedig gyorsan eltávolították. Még egy kisebb jelentőségű rendzavarás volt a Fehér Kocka téren, ahol ismeretlenek két zászlórúd közé kifeszített selyemre a következő mondatot festették: „Az ember a felejtés gépe. Aki nem hagy felejteni, fölzaklat, a békességünket veszi el!" Nagyobb tömeg verődött ott össze s némán hallgatta, helyeslő fejbólintásokkal kísérte a kormány küldöttjének válasz tékos mondatait, aki buzgón ecsetelte a felejtés fontosságát. Ekkor kéthárom fiatal férfi meggyújtott egy újságot, a lobogó s hamar hamvadó fáklyát a selyem transzparens széléhez tartotta, mire az lángot fogott. Az emberek elfutottak alóla, majd szitkozódva kiabálni kezdtek s a gyújtogatókra mutogattak. A rendőrség rögtön ott termett a mellékutcából, s igazoltatta a botrányokozókat. Kiderült, hogy mindhárman a Birodalmi írószövetség Ifjúsági Páholyának, a BIrIPá-nak vezetőségi tagjai. A kér désre, hogy miért nem értenek egyet a fölírással, ezt válaszolták: igaz ugyan, hogy az ember a felejtés gépe, de ha bűntett az, amit felejteni akar, akkor ne a felejtést erőszakolja, akár egyén, akár nép, hanem szolgáltasson igazságot. S igenis, föl kell zaklatni a könnyen elnyugvó lelkűeket s nekik, mint költőknek, éppen ez az ébrentartás a föladatuk. Mikor a gúnyolódás és a hangos nevetés elült, a kihallgató rendőrtiszt azt mondta, hogy aki így nyilatkozik, az - ki lehet jelenteni - egyetért az ellenséggel. S ez államel lenes magatartás. Szavait a jelenlévők helyeselték. A tiszt letartóztatta a gyújtogató költőket, s betessékelte az ott várakozó gépkocsiba. Ahogy beszálltak, a legharciasabb emberek hozzájuk vágták a micisapkájukat, a féligrágott almát, volt aki köpött utánuk, s egy megtermett asszonyság esernyőjével jó nagyot húzott az utolsónak fölkászálódó költő hátulsó felére. Ezzel a rend helyreállt. A harangzúgás az istentisztelet végét jelezte. Az emberek kimentek az utcákra, s megindultak a mulatok, a kocsmák, a vendéglők felé. Sokan az utcákon sétáltak. Kellemes koraőszi este volt. A halványlila alkonyati eget dübörögve szórták tele fényes ábráikkal a föllőtt petárdák. A fölszabadulás tűzijátéka volt ez. Este tíz óra tájban megjelentek az utcák színes fényeiben az első részegek, s ott szédelegtek egyenként a megértő józanok között, össze-
koccanva az ácsorgókkal, a beszélgetőkkel s a csapódó üzletajtókon ki-be járókkal. Az üzletek egész éjjel nyitva voltak. Már a késő délutáni órákban áruval megrakott teherautók álltak a boltok elé, s műanyag zacskóba csomagolt húst, szendvicset, sajtot, süteményeket, meg ládaszámra italt, édes borokat, ezüstfejű pezsgősüvegeket cipeltek a pultok mögé. Az utca önfeledt karnevál képét mutatta. A fiatalok papírcsákókat húztak a fejükre, trombitát fújtak. Rekedt kakas hangját utánozták, lakko zott gitárt pengettek s énekeltek. Lányok futottak át az úttesten. Ezüsttel hímzett fekete köpeny lobogott rajtuk, alóla kivillant meztelen combjuk, fedetlen mellük s elnyelte őket egy tükörbetétes bejárat. Neoncsillagos égbolt gyulladt föl az utcákban az emberek feje fölött. A főváros dombjain is, s a körülötte fekvő, alacsony hegyek villáiban is az öröm ünnepérc készültek. Fekete gépkocsik vitték cstélyiruhás utasai kat a parkok fái közé, ahol rejtett fényszórók világításában táncoltak. Távoli dobszó hallatszott a bokrokkal eltakart házakból, s nevetés az erkélyekről. A nagy kertek jegenyéinek magasságából ajtócsapódás s evőeszközök csen gése hullott alá, s zene szólt. Mindenütt zene szólt, hol túl élesen, hol elmosódva. Az égen, a főváros ártatlan egén mesterséges tüzrózsák egész bokrai bomlottak szét, szikraeső zuhogott az örömében magára talált nép földjére. A színházak dobogóin megjelent a női test, mely mutatni akarta magát, hogy felejtessen és vigasztaljon szépségével. Mind több, mind ruhátlanabb, s csábító női test villámlott az örömtől elszokott férfiszemek előtt. A fehér karok lassú hajladozása, a csupasz csípők lomha tánca az egyhelyben lebegő köldök körül, s a hosszú lábak dobogása el akarta űzni a túléber félelmet. A főváros valami nagy és fölszabadító kiáltásra gyűjtötte össze maradék erejét. A villák kertjében futó alakok tűntek föl. A parkok sötétjéből párok bontakoztak ki és sétáltak át a gondozott gyepen. Amikor az ablakból kisütő fénybe értek, egymás arcába pillantottak. 0 , az öröm utáni fáradság oly hasonló a gyöngédséghez, de távolról sem ugyanaz. A test örömében visszhangot kap a világ, mint kiáltás a kútban. A díszcserjék sötétjéből hívták a tétova álldogálókat, akik letették poharukat s megindultak a heverők felé. Akár egy dombos, árnyékos sziget, nő feküdt a fényes füvön. Karját oldalt fektette, ujján, keskeny csuklóján ékszerek csillogtak. Mozdulatlan volt s nagyon szép. Melléje lépett egy íeketeruhás férfi, kezében fenyözöld palackot tartott, lehajolt, fölemel kedett, s az italból a nő nyakába locsolt. Az üveget a szájához emelte, kiitta, s eldobta. Átlépte a nőt s eltűnt a ház egyik bejáratában. A házból kijött egy Férfi, fehér ingben, fekete nadrágban. Odalépett a földön fekvő alakhoz, letérdelt, sokáig nézte az asszony arcát, majd lassan, óvatos mozdulatokkal
kibontotta a ruháját, s lehúzta róla. Átkarolta s fölemelte. Elindult vele egy magasbanyúló lépcsőn, melynek csak alsó fokait világította meg a fény. Voltak, akik virrasztottak. Fönt laktak a hegyeken, messze a völgyben elterülő fővárostól. Cseréptetös házakban, melyek a hegyoldalnak támasz kodtak, mintha a hátukat fedeznék. A virrasztók ott álltak az udvaron a csillagos ég alatt. Mellettük a fatörzsekből emelt farakás, meg a szalmaszagú kutyaól. Ott álltak a fakerítés mögött. Tekintetük a fővároson nyugodott, szívükben szorongás hullámzott. Csak ők látták meg a hajnali szürkületben a szikrázást, amely a hegyek gerincén fénykoszorúként vette körül a fővárost. S azt a katonát is ők látták, aki egy erdei figyelőállásból bukdácsolt le, torpant meg a fakerítés mellett, meredt rá az egyik vir rasztóra, s ezt suttogta: - Itt vannak, itt vannak újra. Acélsisakját a fejébe nyomta, melyet eddig a kezében lóbált, állszíjával vesződve futott tovább, le a főváros felé az erdei úton. (Folytatás a következő számban)
