Menekülés a történelem elıl Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál Mi kell egy jó regényhez? A kérdés megválaszolásához vegyünk mintának néhány – szinte véletlenszerően kiválasztott – jó magyar regényt: A tengerszemő hölgy, Szent Péter esernyıje, Úri muri, Iszony, Anyám könnyő álmot ígér, Hollóidı. Jókai regénye a nıiség vonzását, a fıhıs életét irányító delejes erejő nıt állítja címe középpontjába. Mikszáth regénycíme a népi naiv vallásosság és a regény struktúráját mozgató titok metaforáját adja. A Móricz-cím nyelvi játékával is a címbe foglalt mulatozás kicsinyítı tükre, e mulatozás maga pedig egy életforma és világrend ironikus metaforája. Németh László címe meghökkentı, ijesztı, kemény. Egyébként szintén az elmesélt történet alapmetaforája. Sütı András a családi kötıdés melegségét és a rideg valóságot gyúrta össze egyszerre romantikus és ironikus eleggyé. Szilágyi István egy magyar történelmi kor: a török hódoltság sugallatos metaforáját alkotta meg legújabb regénye címében. A jó regényhez kell tehát egy jó cím. Mondjuk olyasféle, mint Majoros Sándor regényének címe: Meghalni Vukovárnál. Pontos, velıs – tulajdonképpen sokféleképp kiegészíthetı, talányos hiányos mondat. Az elsı szó: kihullás térbıl és idıbıl, az elbeszélhetı történet(ek) végpontja. A második szó: baljós helymeghatározás, a kilencvenes években a kizökkent idı tere, metonimikusan a Balkán, a háború asszociációjával. A szerzı neve, a mő nyelve felıl nézve mintha azt is mondaná a cím: meghalni idegenben (noha nyilvánvaló, az „idegenben” nem ilyen egyértelmő, még árnyalásra szorul), hiábavalóan, értelmetlenül… A jó regényhez többnyire elengedhetetlen egy érdekes történet és az azt elhitetı atmoszféra megteremtése. Jókai biografikus, laza történetsorát a ’48-as forradalom fénye ragyogja be. Mikszáth a humoros idill mesei hangulatába ágyazza a rejtélyen alapuló, érdekfeszítı történetet. Móricz a céljukat vesztett, kallódó dzsentri magyarok életét mutatja be néhány erıteljes, a szatirikus humor és a megbocsátó szeretet elegyével megrajzolt képben. Németh László a banális helyzetbıl (rosszul sikerült házasság) kanyarít mitikusan felnagyított tragikus történetet. Sütı kisebb képekbıl, számtalan mőfaj emlékezetébıl gyúrja össze a szeretettıl, a megırzés hitétıl fölragyogó szövegét. Szilágyi a kalandos események köré aprólékosan, mérnöki pontossággal és alapossággal kidolgozott történelmi kulisszát épített… Majoros regényének története az atmoszférából nı ki. Ennek az atmoszférának pedig minden árnyalatát a balkáni (testvér)háború vérvöröse itatja át. Anélkül hogy az öt klasszikus regény analógiáját továbbvezetném, a Meghalni Vukovárnál atmoszférájától korántsem függetlenül említem meg, hogy a jó regényhez kell egy jó mondat. Ez légyen az elsı. Aztán további jó mondatok kellenek… E regénynek ez az elsı mondata: „Harmincöt éves múltam, s még nem öltem embert.” A kapcsolatos mellérendelés mögött egy elhallgatott ellentétes alárendelés rejlik: ’Harmincöt éves múltam (már), s (ennek ellenére) még nem öltem embert.’ Ott visszhangzik ebben a mondatban a cím fınévi igeneve is, de már ezzel a kiegészítéssel: ’(erıszakos halállal) meghalni Vukovárnál’. S hogy valóban az ölés, az erıszak a regény kulcsmotívuma, azt (jóllehet nem kevés iróniával) az elsıt követı mondatok is alátámasztják: „Mifelénk a tyúklopás is nagy ügynek számít, nemhogy az emberölés.” Itt, a ’mifelénk’ zártságában még az otthon melege érzik: a kis magyar közösség óvó
melege. Amit a humor újabb regiszterei tesznek érzékletessé: „Soha, egyetlen gondolatom sem forgott a gyilkosság körül, bár meg kell adni, ölni azért öltem néha. Faluhelyen az ember nem menekülhet meg az ilyesmitıl. Egyszer például fölakasztottam egy rühes macskát.” Jellemzı, hogy ez utóbbi motívum is mennyit veszít brutalitásából a késıbbiek fényében. „Nehezéket kötöttem, a hátsó lábára, hogy ne tudjon fölkunkorodni, s ne harapja el a madzagot. Ez volt gyerekkorom legnagyobb gyilkossága, ha a féltéglával agyonvert kecskebékákat és a parittyával lelıtt verebeket nem számolom. Mondhatnám azt is, hogy vasárnaponként tyúkot vágtam, de akkor hazudnék.” Lám, a tyúklopás motívumához is visszakapcsol az erıs szövéső szöveg. „Ezt a munkát mindig anyám végezte el. Lába közé vette a jércét, bal kézzel hátrafeszítette a fejét, jobbjával meg – egy gyors, nyiszáló mozdulattal – lefejezte a szerencsétlent.” A filmszerően plasztikus kép még mondatokon át folytatódik, olyan, a sátáni háború képeit elırevetítı részletekkel, mint a fejetlenül rohangáló tyúk látványa: „Az ördög nyargalászik rajta, suttogta ilyenkor anyám, és egymás után háromszor keresztet vetett.” (Késıbb, a tovapörgı érme kapcsán ugyanezek a kifejezések kerülnek elı.) A halál méltóságának említése („Egy ilyen tollas jószág halálában nincs semmi méltóság. Bezzeg a disznóéban!”) ad alapot az újabb falusi kép felvillantásához, a disznóölés leírásához. Itt a tárgyát tökéletesen ismerı, a nyelvet roppant gazdagságában birtokló író mutatkozik meg az olvasó elıtt teljes fegyverzetében: „Tompa hegyő csákánnyal letaglózzuk, s amikor eldıl, Pista sógorom beletérdel az elsı sonka meg az oldalas közötti huppanóba, és egy lepkeszárnyrezdülés-mozdulattal beleszúr a tokaszalonnába.” A rituálévá átlényegült ölés filozofikus távlatot nyer a rövid reflexív kommentárban, újra elırevetítve a háborúban öldöklés komor árnyát: „…az elıbb, abban a véres, sáros pillanatban megmutatkozott elıttünk a legnagyobb hatalom, ami teremtésen innen és túl létezik.” A több mozaikból összeálló nyitó kép az egész regény önmetaforájaként, kicsinyítı tükreként is mőködik. S bár minden regény, a mőfaj jellegzetességébıl eredıen, váltakozó intenzitású, különbözı poétikai súlyú kisebb-nagyobb egységekbıl áll össze, a Meghalni Vukovárnál második egysége mind funkcionális jelentıségében, mind poétikai összetettségében folytatója a nyitánynak. Elsı mozaikdarabja a lent és fent szimbolikus jelentéseivel határozza meg a Balkán felıl Budapest felé tartó utazást: „Jön az Ivo Andrics expressz. Lentrıl jön, a ködös, füstös, pálinka- és lıporszaggal átitatott Balkánról. Mint rendesen, most is legalább százhúsz percet késik, de hogy miért, arra nincs magyarázat: talán a háború, talán az emelkedı miatt.” Itt még szinte indulatinak, a háborúhoz, a szegénységhez kötıdınek hat a Balkán „lentsége”. Az Ivo Andrics expressz asszociatív mezejébe tartozik Andrics Híd a Drinán címő regénye, amely a soknemzetiségő Balkán elsı világháborúba sodródásával zárul. A népeket összekötı, oly sokszor lerombolt híd metaforája helyett Majoros egy biblikus képet idéz szövegébe: „Szabadkától egészen a Keleti pályaudvarig egyfolytában emelkednek a sínek: minden talpfa egy-egy fok az ég aljához támasztott, végtelenül hosszú lajtorján. És ott, a legtetején, abban a szikrázó fehérségben rejtızködik Budapest.” (Ez a szövegdarab is ismétlıdik a késıbbiekben.) A lajtorja köti össze a regény két színhelyét: a háborúba züllı Balkánt és a menedéket nyújtó anyaországi fıvárost. Ám a Balkán igazi arca csak ezután mutatkozik meg. A Budapest felé vonatozó hıs – aki az elsı egységben, ha paradox módon az ölés
különbözı képzeteivel is, afféle gyermekkori falusi idillt rajzolt meg – egy iszonyú rémálomban villantja fel a háborús Balkán világát. Visszatérı álom ez a lefejezett nıt megbecstelenítı katonáról. Az álmot rögtön el is idegeníti magától: „Furcsa, hogy ilyesmit álmodtam, pedig nincs is háborús emlékem. Eljöttem még a behívó elıtt.” A második egység végén a távozás pontos dátumát is megismerjük: „ezerkilencszázkilencvenegy szeptember tizennyolcadikán. Behúztam magam után a nagykaput, és kék vászonzsákommal a vállamon végigsiettem az utcán.” Az egység utolsó mondata a fenyegetettség-érzés pontos, lakonikus tudatosítása: „Nem néztem föl, de biztos voltam benne, hogy a függönymozgást ott bent, az ablakok mögött, nem a léghuzat okozza.” A harmadik kis egység – néhány oldalas rövid fejezetekbıl áll Majoros Sándor regénye – éppen az ezt föloldó érzés megfogalmazásával indul, élesen ellenpontozva a regény két helyszíne között: „Micsoda megkönnyebbülés: jön felénk Budapest.” A misztikum, a csoda vegyes, egyszerre vonzó és hátborzongató tartalmaival dúsul föl a menekülés vágyott végpontja: „… szinte a semmibıl szökell föl a város, s mint óriási, mőbırszárnyakat csattogtató denevér, ráborul az ideérkezıkre.” A megkönnyebbülést rögtön fölváltja a kétely, az ismeretlentıl való félelem, az otthontalanság érzete: „Mivé leszünk ebben a tengersok vadságban, ebben az önmagáért létezı, ırült forgatagban? Nem vár bennünket senki, ideröppenı galambok vagyunk…” Az új otthonra találás reményébıl megképzıdı, vágyott misztikum irrealitása visszhangzik az oxymoronszerő képekben, édeni és mővi világ egymásba illesztésében: „Angyalszárnyak klappatolnak a magasban, zizeg a sárga nátriumfény.” A kettıs regénytér határozza meg a mő idıszerkezetét is. Az olvasói érdeklıdést mindvégig ébren tartja az idısíkok és terek gyors váltakozása: néhány egységnél hosszabban nem idızünk ugyanabban a téridıben, sıt a különbözı idık és terek mind gyakrabban torlódnak össze egyetlen egységen belül is. A Budapestre érkezı magyar menekült emlékei a Balkán még békés téridejébe vezetnek, álmai, képzelgései a háborús Balkánra viszik, jelene pedig, útkeresése, egy élet újrakezdése – valójában pedig a múlt utáni, a balkáni események értelmezéséért folytatott hajsza – Magyarországon, a fıvárosban zajlik. Legalábbis ez a benyomás alakul ki az olvasóban a regény kezdetén – hogy késıbb a fordított értelmezés lehetısége is felvillanjon: lehet, hogy az egész budapesti jelenetsor fikció, képzelgés, a hıs Vukovárnál, súlyos sebesülten, mozdulni képtelenül, életének bejárt és be nem járt válaszútjain töprengve fekszik a hátán... Tovább árnyalja az értelmezést, hogy a két sík – Budapest és a Balkán – több helyütt hangsúlyosan egymásba csúszik, szembenállásuk relativizálódik, a két választott – vagy inkább: kiszabott – sors minıségében, végeredményében egymás felé közelít. A nem kevés odafigyeléssel Mohácsi Andrásként azonosítható fıszereplı budapesti lélekvezetıje egy lány, akivel már az Ivo Andrics expresszen találkozik a hıs, hacsak nem téved. Mert bizony gyakran nem tudja, mi történt meg és mi az, ami csak rémálom. Egy alkalommal például határozottan úgy emlékszik, hátizsákja mindvégig vele volt – ám amikor visszatér Vínához, a lány azzal fogadja, hogy várta már, hisz itthagyta a hátizsákját. Ez csak a csodás események kezdete, hamarosan úgy szaporodnak a rejtélyek a fıhıs budapesti tartózkodása, idekerülése és balkáni élete körül, hogy bizonyossá csak az válik, semmi sem bizonyos. „A háború lényegét a bizonytalanság adja” – olvashatjuk is egyhelyütt, nem kevés önértelmezı érvénnyel. A biztos magyarázatok lehetetlenné válása egyre inkább útvesztıvé változtatja a regény
szövegterét, a háborúhoz hasonlatossá téve azt: „Nem egészen három hónapra rá embert öltem ebben a sehonnét sem jött, sehová sem vezetı háborúban.” Vannak rejtélyek, csodás jelek, amelyek a regény alapmotívumai közé tartoznak; funkcionálisan és szemantikailag is többértékő metaforák ezek: a bizonytalanság, az erıszak, a tévelygés, a háború metaforái. Értelmezésük már csak azért is bizonytalan, mert bár e mágikus jelek hangsúlyosan a fıhıs sorsának alakítói, éppen az nem derül ki, pontosan mi is a szerepük e teljességgel fel nem tárható életút hányattatásaiban. A metróaluljáróban talált érme, amelytıl hiába próbál Mohácsi szabadulni (egyszer a Dunába hajítja, késıbb mégis ott van a zsebében); a háborúban magával hurcolt Uliks (James Joyce Ulyssesének horvát fordítása) lapjai közt talált képeslap bajtársától, amit egy hónappal elıbb lelnek meg nála Budapesten, mint a postabélyegzı kelte; a laktanyai autójavító-mőhely vezetıjének, az öreg Dúlénak kétes eredető, feltehetıen az autók meggyilkolt horvát tulajdonosaitól származó láncai – e kétes értékő talizmánok csak nehezítik a fıhıs magára találását. A reális és mágikus jelek össze is keverednek, egymásba folynak, viszonylagosítva a köztük húzódó éles határt. Egy alkalommal a fıhıs tájékozódni szeretne a Nyugati pályaudvar aluljárójában, „de a térkép csupa firka és kapásnyom”. E köznapian reális elem mágikus megfelelıje az az anekdota, amikor az ezerkilencszázhetvenhétben Pestre – magyar–szovjet futballmeccsre – látogató bácskaiak egyike, Juhász Sankó eltéved, s késését így magyarázza: „az utcák elcsúsztak elıtte, s mint az összekevert kártyalapok, tetszıleges sorrendben mutatták meg magukat. A Rottenbiller utcából például direkt át lehetett sétálni a Népköztársaság útjára, amire ugyebár annak elıtte sosem volt példa.” Dúlé egyik ékszere „tízdináros nagyságú fekete folt”-ot hagy Mohácsi kezén: vérfoltot. Vína, a lány ismerteti meg Mohácsit másik lélekvezetıjével, az öreg kalapossal, aki e jelet így magyarázza: „egyetlen jelzés is elég az életnek ahhoz, hogy bebizonyítsa folyamatosságát. A jelzés pedig ékszer, pontosabban az ékszer metaforája, a metafora pedig olyan esszencia, mint a vér. Ékszer és vér tehát együtt jár, metaforikusan és valóságosan is egymáshoz kapcsolódnak, tehát ha az egyik hiányzik, a másik bepótolja az őrt, ami imígyen keletkezik.” S e kissé zavaros (talán „drógás”, ahogy a fıhıs otthonában nevezik) eszmefuttatás összekapcsolódik Mohácsi szörnyő rémálmával: „Ha egy levágott fejő hulla mellett nincs vér, akkor egyvalami lesz csak ott mellette: ékszer.” A láncokról származó vérfolt hasonlítójaként baljós jelnek minısül a talált pénzérme is. De a hiedelmek szerint is szerencsétlenséget hoz megtalálójára. Ráadásul: „Egy rokonom pontosan így halt meg: lehajolt egy dióért, fejébe tódult a vér és agyvérzést kapott. És az a másik eset, amikor Dóczi Rozi néni megégett? Észrevett egy tízdinárost, lehajolt, hogy fölvegye, ám egy hang mintha azt súgta volna: ne tegye! Rózi néni nem törıdött evvel, lehajolt és megégett.” Mintha a szülık bőnhıdése az utódokban is folytatódna, talán mert a fiúk bőnei hasonlóak. Késıbb a hıs édesapjának halálában ismétlıdik a dió és agyvérzés motívuma. (S mintha a dióbél agyvelı-formája csak erısítené összetartozásukat: „Elég csak rápillantanunk erre a levágott fejre emlékeztetı gümıcskére, s rögtön látjuk a halál munkálkodását. Ha meg beszakítjuk, agyvelıre hasonlító belsıhöz jutunk. Undorító.”) A dió és pénzérme jelentésének egybejátszása nyilvánvaló: „Aki lehajol, hogy fölvegye a diófa bogyóit, olyan kincsek felé gebeszkedik, amelyek értéke túlvilági valutában van föltüntetve.
Minden egyes diófej szerzıdési lehetıség: olyasféle, amilyet Mephisto ajánlott föl doktor Faustusnak. Sok csalás van ebben, mert az ember fölvesz egy ilyen tallérszerőséget, s máris beleegyezett abba, hogy meglátogatja a másvilágot.” Korábban az érme mint Kháron obulusa kapott mítoszi jelentéstöbbletet: „És ha nem is pénz ez, hanem ékszer?! (…) Nem, ez csak egy picula, valamilyen távoli, egzotikus ország piculája. De ahhoz, hogy váltópénz legyen, túl hivalkodó. Optikai csalódás is lehet, vagy egy repedés, amelyen át fölfénylik a pokol ragyogása.” (E rengeteg idézetet magába olvasztó regénynél talán nem túlzás Baka István egyik Sztyepan Pehotnij-versébıl, az Alászállás a moszkvai metróba címőbıl idézni: „Az ötkopejkás obulusokat / Automaták nyelik le és beosztják / Hány lélek juthat egyszerre a mélybe / Minósz s Rhadamüntisz ítéletére”.) A lélekvezetı kifejezés az öreg kalapos és Vína (aki Weenaként egy Wells-regény hısnıjével is azonosnak tőnik Mohácsi számára) állítólagos (fotográfus? kém? drogos?) barátja, Bónis szerepére bár nem a regénybıl származik, illik a hıs helyzetére, aki láthatólag kevésbé érti saját sorsának fordulatait, mint újdonsült társai. S hogy esetleg ık is már megboldogult lelkek, akik a halála után újra végigvezetik Mohácsit az élete rejtelmein, fordulópontjain, arra a regény szövegében is találunk több utalást: „Velem csak a túlvilágról érdemes beszélgetni, mondja az öreg olyan közömbösen, mintha azt fejtegetné: a szokásosnál csöndesebb és eseménytelenebb a délután” – kezdıdik az egyik egység, s ezek az öreg elsı szavai Mohácsihoz. Két egységgel késıbb újra fölveszi az elejtett fonalat: „Elkorcsosult városi lélek lehet az, akivel csak a halálról lehet beszélgetni, ugye erre gondol, fiatalember?” Másutt, jóval késıbb azt mondja az öreg: „Maga csak egyszerően meghalt Vukovárnál, kedves barátom.” A regény vége felé az öreg levezeti a hıst egy pincébe, Mohácsi cetlijének számkódjával nyitva ki egy ajtót. A számokat – 1, 9, 5, 6, 7, 2, 7 – összeolvasva tán a hıs születési idejét kaphatjuk, hisz éppen az öreggel beszélgetve hangzik el (Vínától): „Amikor világra jöttél, megkaptad a saját, kiporciózott haláladagodat.” A számsor révén ugyanis rögtön a halál téridejébe jut Mohácsi. A pincébıl a gyárudvarra vezet az út, ahol Mohácsi az öreg Dúlét ölte meg, holttestek kirablóját, kiakasztva a hébér rögzítıjét. S bár e szöveghely Borges Az Alef címő novellájának felidézésével indul (az Alef „a világmindenség egy olyan pontja, amelyben a világmindenség minden pontja megtalálható”, hangzik a Majoros-regény borgesi önmetaforája), egyik megoldásként elfogadhatjuk az itt kínálkozó értelmezést, miszerint Dúlé és az öreg kalapos ugyanaz a személy: „És most mi legyen? Bebújok alá, maga meg rám engedi a hébért” – hangzik az öreg kalapos válasza a fıhıs kérdésére. Mintha odaát, a túlvilágon, vagy az álmok („drógás” képzelgések?) világában is csak a bőneink volnának ismételhetık, újraélhetık… A bizonytalanság, káosz és erıszak mint a háború jellemzı attribútumai kapnak hangsúlyt Majoros regényében. Ám a Meghalni Vukovárnál legfontosabb, egyszerre referenciális és önértelmezı motívuma a menekülés. „Menekülés – mennyi titok, mennyi misztikum lappang ebben a kifejezésben!” Így kezdıdik az öreg kalapost és Dúlét azonosító fejezetet követı egység, a regény vége felé. „Ezt félte anyám is” – folytatja az emlékezı Mohácsi –, „pedig csak halovány sejtelme lehetett a valódi jelentésérıl.” A menekülés a szülık nemzedékének alaptapasztalataként íródik a szövegbe. „De anyám már akkor tudta, hogy ezt a szörnyőséges tapasztalatot senki sem úszhatja meg. (…) Olyan törvény ez, mint a gravitáció: van és kész. Életében mindenki átesik legalább egyszer a menekülésen, s ok-okozati alapon a háborún. A nyugalom, s vele együtt az
otthon állandósága csupán illúzió.” A gondolatsor egy rendkívül hangsúlyos, az egész regény értelmezését érintı idézettel folytatódik. A regény hıse író, így egyáltalán nem zavaró a számtalan nyílt és rejtett irodalmi utalás, idézet. Számos változatával találkozhatunk az ironikus kifordítástól az alluzív jelentéssőrítésig (utóbbira jó példa a Radnótitól kölcsönzött „Sárral kevert vér” visszatérı eleme). A két regény alaphelyzetének rokonságát jelzi a szerzı García Márquez Száz év magányának önmetaforáját idézve: a kivégzıosztag (tehát a meghalás) elıtt álló ember önnön emlékezetének és idegenségének kezdetét éli újra, a napot, amikor apja elviszi jégnézıbe. Kezdet és vég – másutt explicitté tett – összetartozását hangsúlyozza Majoros a szövegközöttiség eszközével. A bibliai Lázár történetének felidézése, e történet szándékosan önkényes transzformációja a menekülés kényszerének metaforikus összefoglalása: „Lázár pedig sajgó csontokkal, az élet lázától túlhevült izmokkal egyre távolabb vonszolta magát az emberek világától, s végül a sivatag közepén, a másvilágra emlékezı békességben talált vissza oda, ahová egyszer régen már megérkezett.” A Tamási Áron trilógiájából szállóigévé vált idézet – miszerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – kifordítása elsısorban nem a szállóige igazságérvényét vonja kétségbe. Az ábeli sors üzenete, a minden hányattatások ellenére kitartás, az egyenes gerinc megırizhetısége, az önazonosság sértetlensége válik kérdésessé. Nem erkölcsileg – praktikusan és idılegesen, az embertelen körülmények között. Így válik a Meghalni Vukovárnál alapérzésévé, a mő atmoszféráját meghatározó, iróniával kezelt, ám mégiscsak tragikusan megélt, a hıs által soha fel nem dolgozott sorsélménnyé e mondat: „azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne”. A menekülés-kényszer, az üldöztetés már-már fóbiájává válik a hısnek, hisz mindenkiben kémet lát vagy az ördög küldöttjét sejti, Bónistól az öregen át Vínáig. S megnyugtató válaszra e gyanúját illetıen sem lelhet. A metróaluljáró összefirkált térképének és az eltévedt Juhász Sankó elıtt átrendezıdı városnak a motívumát ismétli-variálja a regény zárásában Budapest mind irracionálisabbá válása: Vína és Mohácsi ahová egyszer beteszik a lábukat, oda többé vissza nem térhetnek, az a városrész eltőnik. Míg a regény elsı felében a balkáni események tőntek rémálomszerőnek, az olvasó a regény második felében egyre inkább az ellenkezıjét hajlamos gondolni: a Balkán a valóság, a budapesti történések Mohácsi képzeletének (képzelgésének) szülöttei. Erre utal az a kép, amelyben a hıs szörnyő víziója vetül rá Budapestre: „Hanyatt fekvı nı volt ez a város, enyhén szétvetett, félig fölhúzott combjai között bársony drapériák, följebb meg zöld tetımoha, és ameddig a szem ellát, kupolára emlékeztetı domborulatok. Jó lett volna ráhasalni erre a fej nélküli városra, vagy ha nem, hát utasként dülleszkedni valamelyik pályaudvarán. Vukovár, Dublin, Budapest; három város, három álmodás, és ez a hármas kapcsolódás mint a vasmacska ágai támogatták meg képzelgésünket.” Külön tanulmány tárgya lehetne a motívumismétlések alkotta sőrő szövedék fölfejtése, értelmezése. Vagy ezek összefüggése a történet centrumát körbeölelı anekdota-darabkákkal (amelyek többnyire a háború elıtti, hol ártatlanul idilli, hol a maihoz hasonlóan démoni idıkbe vezetnek vissza). Vagy a – szintén a mozaikos építkezés érzetét keltı – idézetek szerepének elemzése. (Különös tekintettel a Joyce Ulyssesével való kapcsolatra, amelyhez – a bolyongás, hazatalálás homéroszi toposzán túl – csak egy adalékként hadd említsem azt a poétikai eljárást, amely a pillanatot végtelen idıfolyamattá terjeszti ki.)
Mindezeket most mellızve hadd emeljem ki a regénynek azt a szeletét, amely a fıhıs és a háború közötti idegenség alapja: Mohácsi és bajtársai a magyar kisebbséghez tartoznak egy nagy-szerb dölyfő háborúban. Otthonuk a Balkánon volt, hazájuk Magyarországon lehetne. Ám sokak szemében ez a menekülés a kisebbségi közösség elárulása. Az otthonmaradottaknak mindig igazuk van – tudja ezt Majoros is, aki a hıs kettıs, konkrét alakulásában eldöntetlen, de végletesen tragikussá-végzetessé formált sorsában a választás lehetetlensége, veresége mellett teszi le a voksot. Mert a háború mindig értelmetlen és hiábavaló – hát még ez a balkáni káosz egy magyar ember számára: „… a háború életkortól és nemtıl független, ugyanakkor kizárólag emberi ügy. Lovakat bevonultatni, s rájuk tukmálni mindazt, amit egymás számára kifıztünk, a lehetı legnagyobb gyalázat. Nos abban a tarkára festett turistabuszban – kevés kivételtıl eltekintve – ugyanilyen háborúba kényszerített lovak ücsörögtek. (…) Tóth Laci, Kis Jóska, Szabó Lajkó, Juhász Sankó, Török Pista és jómagam; megannyi elkámpicsorodott, magába roskadt ló-metafora.” Majoros regényének nyelvi gazdagsága is szembeötlı. A humoros és a katonáskodáshoz illıen drasztikus, vaskos vagy éppen durva nyelvi elemek jól megférnek a némileg megemelt, ám sohasem intellektuálisan, mint inkább a népi gondolkodásmódra, szófőzésre emlékeztetıen poétikus narrációval. Különösen hasonlataira jellemzı ez a népi eredető, találó lakonikusság: „Kár tagadnom, gyönge hitet örököltem. Elsurrantam Isten mellett, mint a tyúklopó tolvaj”. Olykor egyetlen szócska teszi szemléletessé, expresszívvé a kifejezést: „térden alul olyan piros a bıröm, mintha jajvörös zoknit húztam volna”. A fıhıs író mivolta sem teszi intellektuális mővészregénnyé a mővet; különben is, élete Mohácsit is (Majorost is) a tapasztalatszerzés megbecsülésére késztette, így például a mőszaki és természettudományos szakzsargon meg a katonai argó egyaránt szerves része a szövegnek. Nem társtalan, de eredeti mő Majorosé. A mágikus realizmus latin-amerikai változatától láthatóan sokat tanult, a hazaiak közül az Ez a nap a miénk Gion Nándora áll hozzá talán a legközelebb. A posztmodern relativizmusa távol áll tıle: Mohácsi sorsának és az elbeszélt történetnek kaotikus bizonytalansága nem kezdi ki végképp a hıs identitását. Végül is nem filozófiai megfontolások miatt hányódik a hıs, hanem a háború valósága készteti menekülésre és keresésre. Nem önmaga elıl menekül, csak az elıl, amivé a háború tenné. Az eddig kiváló novellistaként ismert Majoros Sándornak ez az elsı regénye. Remekmő.
