NEMERE ISTVÁN TILTOTT KÖNYVEK. Nemere István. Pallas Antikvárium Kft., Előszó

NEMERE ISTVÁN TILTOTT KÖNYVEK © Nemere István © Pallas Antikvárium Kft., 2008 Előszó Az első mű, amit cenzúrázni próbáltak, már Krisztus előtt pár száz évvel keletkezett. A legutolsó meg talán tavaly, vagy tavalyelőtt? Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy cenzúra szinte mindig volt, van is sokfelé, és még lesz is egy ideig. A könyv mindig is veszélyes „üzem” és egyben veszélyes fegyver is volt. Könyvet írni nemegyszer életveszélyt hordozott magában a szerzőre nézve. Könyvet terjeszteni és olvasni sem volt veszélytelen. A szó önmagában is álnok eszköz, sok sebet ejthet. Hát még a kinyomtatott, a terjesztett, gyakorlatilag mindenfelé eljutó szó! Cenzúra és tiltás − párban jártak a legrégebb időktől. A cenzorok a legtöbbször négy okból nem engedték át a műveket saját szűrőiken. A cenzúra az esetek 99 százalékában politikai, vallási, erkölcsi és társadalmi okokra szeretett hivatkozni minden korban és minden földrajzi szélességen. Mind a négy csoportban számos árnyalatot, okokat és ál-okokat fedezhetünk fel. Vannak szerencsés országok, ahol a cenzúra szó gyakorlatilag ismeretlen, mert az utóbbi egy-kétszáz évben soha nem alkalmazták − de az ilyen országokat egy kézen meg lehet számlálni. Sokkal gyakoribb volt − különösen a középkorban és utána −, hogy a hatalom (legyen az bármilyen színezetű is, főleg a régi korokban) alaposan megválogatta, miről szerezhet tudomást az állampolgár és miről csak a hatalom többi embere, és mi az, amiről egyik sem. Ezek azok a hatalmak − ma is − ahol az „állampolgár” szót birtokos esetnek hiszik, vagyis a vezetés meg van győződve arról, hogy a polgár az állam tulajdona, ezért az állam mondja meg, mire van, mire lehet neki szüksége és abból is mennyit kaphat meg, mikor és hogyan… Volt idő, és olykor a totalitárius államokban ma is előfordul, hogy a cenzúra legdrasztikusabb formáját űzik: egy-egy, odafönt nem tetsző könyv szerzőjét meggyilkolják, más esetben ez, vagy majdnem ilyen drámai sors várhat olvasóira is. Ugyanakkor a másik póluson ott vannak például az amerikaiak, az Egyesült Államok lakói, akik mivel cenzúrát sohasem ismertek, igazából el sem tudják képzelni annak mélységeit és rettenetes, köznapi valóságát. Ezeket mi, a világnak ebben a felében nagyon is átéltük. Láttam olyan „szakirodalmat”, ahol amerikai szerzők száz betiltott könyvet soroltak fel − de bizony ennek az ötöde sem volt igazán betiltott könyv. Ők kénytelenek voltak idesorolni teljesen jelentéktelen eseteket is, csak hogy meglegyen a mágikus mennyiség, a száz könyv. Nekik már az is

„betiltott” könyvnek számított, ha egy könyvet mondjuk száz évvel megjelenése után egy istenhátamögötti missouri iskolában néhány szülő vagy tanár elhagyandó tananyagnak nevezett, vagy néhányan felemelték a szavukat a könyv ilyen vagy olyan szellemisége, tartalma, vagy szerzője ellen. Nem volt igazuk. Nem ezek az igazi cenzúra állomásai. Itt valódi drámák játszódnak le, és nemcsak az író vagy néhány olvasója károsodik, hanem olykor egész társadalmak. Cenzúra miatt vesztek el már értékes tudományos felfedezések, nem kezdtek időben hatni bizonyos társadalmi fo-lyamatok. Amikor majd beleolvasnak ebbe a könyvbe, hitetlenül dörgölik a szemüket, és egyre-másra kérdik majd: hát ő is, meg ő is, meg az is és amaz is..? Igen, a cenzúra, a tiltás olykor meglepő műveket vett célba. És ha nem a nyílt tiltás, akkor bírósági perek és/vagy más drasztikus módszerek próbálták a műveket elválasztani az olvasóktól. Csak megemlítem − a teljesség igénye nélküli − hogy voltak idők és helyek, amikor és ahol cenzúrázták még a Bibliát is − és ezek keresztény országok voltak. A filozófusok, vagyis a gondolkodás barátai és serkentői közül ezerféle módon korlátozták például Spinoza, Machiavelli, Hobbes, Hume, Voltaire, Rousseau, Diderot, Shakespeare, La Fontaine, Dante, Ovidius, Boccaccio, Moliére, Cervantes, Swift, Mark Twain, Stendhal, Balzac, Zola, Victor Hugó, G.B. Shaw, Moravia és mások műveit. A cenzúra tekintetében nincs objektív mérce. Mindig a hatalom állapítja meg: mi nem tetszik neki és miért? A cenzúrának a századok során külön-féle intézményei voltak. Az európai középkorban a legerősebb ilyen hatalom egyenesen túlnyúlt az államok határain − a római keresztény, majd katolikus egyház egész szervezetével, beleértve a Szent Inkvizíciót is, befolyásolta a művek terjedését, sőt, sok mű megjelenését eleve lehetetlenné tette. Ha ez a rendszer nem működik, minden társadalmi változás sokkal hamarabb következett volna be Európában és így aztán a világ más részein is. Ez az igazi bűne a katolikus egyháznak, nem, vagy nem csupán önmagában az inkvizíció működtetése. Az inkvizíció csak egy eszköz volt az emberek szabad gondolkodásának korlátozására, sőt megakadályozására − és ez a valódi bűn. Ma már kevesen érzik-értik, hogy két dolognak milyen nagy hatása volt akkoriban. Az egyik a könyvnyomtatás feltalálása, a másik a keresztény egyházban bekövetkezett szakadás. E kettő együtt alaposan megnövelte a lehetőségeket, amivel a szabad szó és gondolat eljuthatott a szélesebb tömegekhez. Európában első volt a politikai cenzúra, azt követte a vallási. Később természetesen itt-ott szétválaszthatatlanul összefolyt a két tilalmi rendszer, azok ok-okozati összefüggései is. A nyomtatás elterjedése valóságos „gon-dolatháborút” indított el, amely évszázadokon át tartott (valamilyen értelemben ma is tart még). A politikai hatalom és az egyház(ak) mindig is korlátozni akarták az emberek gondolkodását, információhoz jutását. Ezek a legjobb bizonyítékok arra, hogy mindkét hatalmi ágazat emberellenes volt és nagyrészt az ma is. X. Leó pápa 1515-ben elhatározta és kihirdette, hogy ezen túl minden könyvet, megjelentetése előtt be kell mutatni, engedélyeztetni kell a helybe-li egyházi hatóságnál. Ezért aztán a különféle helyi egyházi

hatóságok, püspökségek, egyházkerületek, országos egyházi szervezetek − saját tilalmi listákat jelentettek meg. Mert hát, persze aki csak tehette, igyekezett megkerülni a tiltást, és könyvek bizony születtek engedélyek nélkül is. Akkor ezeket be kellett tiltani, vagyis jelezni az egyházhoz hű, vallásos embereknek, hogy ezt vagy azt a könyvet − amazt meg pláne! − nem szabad elolvasniuk, mert akkor lelkük elkárhozik, az ördög befolyása alá kerülnek, és a pokolra jutnak. 1557-ben már központosították ezeket a listákat, és attól kezdve évről évre szépen megjelent az Index Librorum Prohibitorum, vagyis a Tiltott Könyvek Jegyzéke. Röviden az „Index”! Egy ilyen listára került fel Ovidius is, mint föntebb a névsorban említettük, és ahol őszintén szólva kicsit kakukktojásnak tűnt - de ne feledjük, a középkor vallásos emberét a „főnökök” (pápák, császárok, királyok, fejedelmek, püspökök, plébánosok) igyekeztek távol tartani a pajzán gondolatoktól, a szextől, a szerelmi leírásoktól (így került a listára Boccaccio) is, nemcsak az „ördög egyéb műveitől”. Mellesleg jegyezzük meg, azokban az időkben a protestáns egyházaknak is voltak tilalmi listáik, és ők is legalább olyan határozott tiltásokkal operáltak, mint a katolikus egyház. Európában legelőször a felvilágosult angol törvényhozás (londoni parlament, 1695) döntött úgy, hogy minden könyv szabadon megjelenhet, de ha valakinek nem tetszik egyik vagy másik, úgy érzi, valamiért káros a mű terjesztése, akkor a független bírósághoz fordulhat. Tulajdonképpen ezzel a lépéssel deklarálták első ízben ezen a bolygón „a nézetek szabad terjesztésének” elvét. Ettől kezdve ez volt az irány, és a folyamat (sajnos, túl lassan) tart a mai napig is. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat vagy a francia forradalom emberjogi-polgárjogi nyilatkozata is ebben az irányban tett nagy lépéseket. Mindazonáltal a politikai és vallási cenzúra − mint majd látni fogják − „vidáman” élt a huszadik század végén és él ma is. Hosszú ez a harc, és még nincs vége. Könyvünkben, időrendben haladunk majd és ügyet sem vetünk a más hasonló munkák, vagy akár forrásmunkák szerzői által e tárgyban megszokott négyes felosztásra. Mi nem aszerint csoportosítjuk a betiltott műveket, hogy azokat vajon vallási, politikai, erkölcsi vagy társadalmi okokból tiltották el az olvasóktól, akadályozták megszületésüket, kiadatásukat, terjesztésüket. Az egyetlen logikai sorrend, amihez ragaszkodunk, az a művek első megjelenésének időrendisége, semmi egyéb. Első könyv:

TALMUD A judaizmus szokásjogának és hagyományának összegyűjtött szövegeit még az ókorban írták le, valamikor Krisztus előtt 500 és 200 között. Tör-tént mindez Palesztina és Mezopotámia területén. A cím a héber „talmud”, azaz „tanítás” szóból ered. A héber Biblia mellett ezt a művet tartják a judaizmus egyik fő alapjának és a zsidó kultúra legfontosabb művének. Minden ortodox, vagyis az ősi hithez aránylag változatlan formában hű és ragaszkodó zsidó számára vallási ügyekben a Talmud a tekintély. Mint látni fogják, az egyes vallások alapművei elsősorban a vele konku-rens más, régebbi vagy újabb vallások, és egyházak cenzúrája alá eshet, annak volt-van kiszolgáltatva. A Talmudot sem a zsidók cenzúrázták, hanem a másvallásúak. És ez a cenzúra sok évszázadon át tartott. Valóságos külön története van, amiről érdemes azért néhány szót ejtenünk. A kereszténység első évszázadaiban, sőt, szinte első fél évezredében, nem nagyon törődtek a keresztény teológusok azzal, ki milyen más munkát írt le korábban. Nagyon is benne voltak a maguk vallásában, csak azzal foglalkoztak. De aztán később, különösen a hetedik századtól, vagyis már a középkortól kezdett zavarosabb lenni a helyzet. A teológia tantárgy lett, ehhez − ha még kézzel másolták is − tankönyveket kellett írni. Ugyanakkor felbukkantak olyan írások is, amelyek nem úgy magyarázták a világot, ahogyan a keresztény könyvek. Az egyik ilyen volt éppen a Talmud, amelyik ezért „bukott meg” a teológusok körében. Ahogyan mentek előre az időben, a katolikus egyház mind szigorúbb ál-láspontot képviselt mindazzal szemben, ami nem volt összhangban a keresztény tanítással. A Talmud és más zsidó vallási könyvek akkortól váltak a keresztény tudósok kritikus vizsgálódásának célpontjává. De még így is újabb fél évezrednek kellett eltelnie, mire 1144-ben a teológusok kérésére az akkori pápa nemcsak hogy betiltotta a Talmudot, hanem az Egyház − legalábbis egyelőre csak Párizsban − utasítást adott a Talmud fellelhető példányainak elégetésére. (Tehát ne feledjük el: nem a fasiszták és/vagy a kommunisták voltak az első könyvégetők a történelemben, hanem már ezervalahányszáz évvel korábban az Egyház vetemedett erre a gyalázatosságra, mondja ezt most egy író, tehát könyvekért és könyvekből élő ember azoknak, akik − mivel éppen egy könyvet tartanak a ke-zükben − szintén a Könyv barátainak számítanak.) A vád: a szent könyv tartalma erkölcstelen és istentelen! Istenkáromlással vádolták azt a könyvet, amelyben pedig ennek nyoma sem volt. De mint tudjuk a későbbi eseményekből is, az Egyházat voltaképpen sohasem izgatták olyan apróságok, mint igazság vagy méltányosság. A következő száz évben aztán az üldöztetés tovább folyt és ennek nyo-mait felleljük a szakirodalomban is. Ez a kampány fokozatosan kiszélese-dett és már rég nem csak a Talmudról volt szó, amikor 1239-ben IX. Gergely pápa megparancsolta, hogy az egész földrészen, minden keresztény országban égessenek el minden zsidó könyvet, amit csak találnak! Hogy ez milyen kulturális értékeket sodort végveszélybe, csak elképzelni tudjuk (vagy még elképzelni sem). Nem árt megjegyezni erről a pápáról, hogy aligha ragadhatta el a fiatalos hevület, a kamaszos szögletesség, és a felnőttek világa iránti megvetés. Ifjonti, forradalmár hév aligha lelkesítette, lévén, hogy hetven éves elmúlott, mire megválasztották. A pápasága tizennégy évéből tizenhármat

háborúzással töltött, folyton a német-római császárral, II. Frigyessel állt harcban, és nem habozott az Antikrisztus előfutárának nevezni. Egyfelől ő avatta szentté Assisi Ferencet, megalapította a párizsi egyetemet, vagyis csupa pozitív dolgot tett volna − ismétlem, volna! − ha mindezek mellett nem alapítja meg a független pápai fennhatóság alatt álló inkvizíciót is. Legalábbis egyik alapítója volt… A vatikáni szakkönyvek jelentős pápának tartják őt. Mi kevésbé - hogy finoman fogalmaz-zunk. Állítólag azok a zsidók beszélték be neki, hogy a Talmud eretnekséget tanít, akik áttértek a keresztény vallásra. Ezek után jött a könyvégetési rendelet. Még szerencse, hogy esztelen rendeletét maradéktalanul csak Franciaországban hajtották végre, másutt − Angliában, Navarrában, Kasztíliában és Portugáliában − csak részben. Ennek a hanyagságnak (?) köszönhető, hogy fennmaradt a zsidó vallási irodalom egy része. Ám úgy látszik, az Egyház is észrevette egy idő után, hogy a dolog mégsem ment olyan könnyen, mert Gergely egyik utóda, IV. Ince ismét utasította az akkori francia királyt, IX. Lajost, hogy a Talmud összes fellelhető példányát égesse el. Négy évvel később megint zsidókönyv-égetésre felszólító parancs jött hát, és ennek eredményeképpen húsz szekérderéknyi könyv lángolt Párizs egyik terén, persze a bámészkodó és félrevezetett közönség nagy lelkesedése közepette. Mentségükre szóljon e szájtátiaknak: legtöbbjük nemcsak hogy nem tudott olvasni, de azt sem tudta, mi az, hogy könyv! Ha a korabeli kocsmák felgyújtására, elpusztítására érkezik parancs, akkor bizonyára nem lelkesedtek volna ennyire, hanem ellenállnak, így azonban ők nagy tömegben − minden akkori ország lakosságának 99,5 százaléka − kívül álltak a könyvek, az olvasás, a művelődés világán. Ezeket az embereket tehát nem aggasztotta a könyvégetés cselekménye, az égő könyvek látványa bennük legfeljebb a lappangó vagy nem is lappangó an-tiszemitizmust ébresztette fel. Rövidebben fogalmazva: fogalmuk sem volt arról, mi történik a szemük láttára… Az égetésre szánt könyvek elkobzására ravasz módszer találtak ki. Olyan zsidó ünnepeket kerestek, amikor a zsidó hívek a zsinagógákban imádkoznak, akkor előre felkészített kisebb „kommandók” betörtek a zsidók házaiba és összeszedték az ott található könyveket. De az is megesett, hogy más napokon, amikor a zsinagógákban nem volt senki, oda törtek be a szent könyvekért. De ez sem volt elég, a következő évtizedben Kelemen pápa már egy cenzúra-bizottságot hívott össze, amelynek meglehetősen különös feladatot szánt: a tisztes, a pápa szempontjából megbízható papi személyek tanulmányozzák át a Talmudot és húzzák ki belőle a keresztények számára sértő részeket! Vagyis cenzúrázzák meg egy másik, az övéknél sokkal ősibb vallás szent könyvét a saját, aktuális szempontjaik és a belátásuk szerint… Ha belegondolnak, hogy ez milyen abszurd dolog! Kicsit olyan, mintha ma a szcientológusok vennék elő a Bibliát és mindenkire, a keresztényekre is kötelező érvénnyel kihúznának belőle részeket, amelyek nekik nem tetsze-nek, és ezután a világ csak

ilyen csonkított Bibliákat használhatna… Vagy mintha az iszlám hívei vennék kezükbe a buddhizmus szent iratait, és kedvükre húzogatnák ki belőle a nekik nem tetsző részleteket. Ugye, milyen abszurd? Annyira az, hogy el sem tudjuk képzelni mindezt, nem hogy meg-tenni. De IV. Kelemen korában ez nagyon is normálisnak, kézenfekvőnek tűnt, a zsidókon kívül senki nem is ellenezte. Mi több, ezeket a csonka Talmudokat még engedménynek is tekinthették a zsidók, hiszen így legalább ezek a példányok megmaradhattak a birtokukban. A keresztény teológusok ezt nevezték a Talmud „megtisztított változatának”, és roppant elégedettek voltak művükkel. Persze, Kelemen nem nyugodhatott ezután sem, Angliában például arra kényszeríttették a zsidókat, hogy a birtokukban lévő Talmud-példányokat szolgáltassák be az… Inkvizíciónak. A tizennegyedik és tizenötödik században, például Franciaországban végig antiszemita hangulat uralkodott, ami rányomta bélyegét a zsidó szentkönyv sorsára is. 1415-ben egy újabb túlbuzgó pápa − miközben olykor egyszerre kettő, sőt három pápája is volt az Egyháznak, ezek egymást megfojtották volna egy pohár vízben, és súlyos harcokat vívtak a trónért, minden bizonnyal a keresztényi szeretet jegyében. A pápáknak és ellenpápáknak arra mindig maradt egy kis idejük, hogy üssenek egyet-egyet a Talmudon… nos, ez a pápa − egyszerűen megtiltotta a Talmud olvasását és birtoklását úgy a zsidóknak, mint a keresztényeknek is! Vajon mit szóltak volna a keresztények, ha valaki megtiltja nekik a Biblia birtoklását, használatát? És most jön egy érdekesség: a technikatörténet, a vallástörténet és az ideológiai találkozása. Ugyanis ekkortájt találták fel a könyvnyomtatási technikát − legalábbis Európában − és nem csoda, hogy a zsidók rögtön a megváltást látták benne. Ne feledjük, akkor már évszázadok óta módszere-sen égették el a Talmudokat, vagyis nagyon kevés példány maradt fenn az eredeti, meg nem csonkított változatból. A hívek értelemszerűen ez utóbbi-akat ismerték el csupán. Egy-egy Talmud, vagy bármilyen testesebb könyv lemásolása a korabeli szinten − kézzel − évekig tartott. Ezért volt az, hogy például a középkori Magyarországon az értelmes, egyben gazdag emberek olykor egész falukat adtak egy-egy könyvért és nagyon, de nagyon gaz-dagnak számított az a nemes úr, akinek esetleg akár tíztizenöt könyve is volt...! Az ilyennek csodájára jártak akkor, amikor még a magyar főnemesek között is általános volt az írástudatlanság. Bizony szégyen-szemre megesett még a tizenötödik, tizenhatodik században is, hogy a Bécsben vagy Velencében, vagy Konstantinápolyban diplomáciai egyezség, megál-lapodás után csak egy-egy főpap tudta a díszes okmányokat aláírni, a történelmi nagy neveket viselő főuraink meg csak egy-egy formás kis keresztet rajzoltak oda… Bizony még Hunyadi János sem tudott írni-olvasni. A könyvnyomtatás nem csak a tudás és a könyv történetét határozta meg. Döntő jelentősége abban állott, hogy attól kezdve nem egymástól mindig valamiben különböző, kézzel írt könyveket állítottak elő. A könyvek idővel szabványosak lettek, egy kiadáson belül mindegyik tartalma betűhíven egyezett, és sok volt belőlük − tehát a könyvből olcsó árucikk lett. De ami ennél is fontosabb volt, és mint majd látni fogják, máig fontos tulajdonsága a nyomtatott műnek (akkor is, amikor a huszonegyedik szá-

zadban a technika már olyan magasságokba emelkedett, hogy nem is mindig nyomtatás a nyomtatás) − az, hogy a könyvekkel ily módon meg lehetett kerülni a cenzúrát. Most már nem egy ember készített kézzel egy máso-latot két év alatt, hanem egy nap alatt akár száz könyvet is lehetett készíte-ni. És sejthető volt, hogy a nyomdák majdan elszaporodnak, mindenfelé lesz belőlük, és nincs az a hatóság, amelyik mindegyiket folyton szemmel tudná tartani! Már 1482-ben megjelent az első héber betűkkel nyomatott könyv a spa-nyolországi Guadalajarában. De tíz év sem kellett hozzá, a spanyol inkvizíció előbb kiűzette a zsidókat ebből az országból, majd egy nagy nyilvános égetésen 6 ezer „mágikus és a zsidó hibákkal teli” könyv vált a lángok martalékává. És ezzel már át is léptünk az 1500-as évekbe. 1509-ben egy zsidóból ki-keresztelkedett német pap, Johannes Pfefferkorn felhívta a német császár uralma alatt lévő fejedelemségeket, hogy pusztítsák el a zsidó könyveket. Értelemszerűen elsősorban a Talmud volt a célpont. Miksa császár úgy érezte, egyedül nem dönthet ez ügyben és felkért egy másik, nagyon is katolikus szakértőt, adjon tanácsot. A szakértő Johann Reuchlin volt, aki maga is foglalkozott a héber nyelvvel, ki is adott egy nyelvtant − keresztények számára. Ő, az igazi keresztény pap meg amellett állt ki: nemhogy el kéne pusztítani a zsidó könyveket, ellenkezőleg. Tanulmányozni kell őket azért, hogy jobban megértsék a Bibliát! Mondhatnánk, ő volt az első − legalábbis aki nyilvánosan kiállt véleménye mellett −, aki felfogta, hogy a két mű valahogyan összefügg: a Talmud a Biblia őse. Mi több, Reuchlin azt is javasolta, hogy a zsidóktól kérjenek könyveket a német egyetemek, és az összes egyetemen kötelezően alapítsanak „zsidótanulmányi szakot”! Mondani sem kell, hogy Reuchlin ötlete egyfelől nagy feltűnést, másfelől még nagyobb felháborodást váltott ki. Ma már nehéz elképzelnünk, de a következő években a német értelmiség két táborra szakadt, ahol a humanisták, felvilágosultabb személyek támogatták a papot, míg egyházi társai és főleg az inkvizíció vaskalaposai ellene szólaltak fel. A vita elgyűrűzött egészen Rómáig, ahonnan aztán 1521-ben megtiltották a katolikus pap írásainak közlését, míg a zsidóból lett pályatársa, Pfefferkorn szabadon közölhette Talmud- és zsidóellenes iratait. De aztán változott a helyzet, mert jött X. Leó pápa, aki nagy műveltségű, humánus férfiú volt, mindamellett a nagy Lorenzo Medici egyik fia, aki pápaként − legalábbis eleinte − felvilágosultan viselkedett és reagált. Később persze, miután háborúkba bonyolódott a franciákkal és meg kellett küzdenie Lutherrel is − már más ember lett belőle. Ám 1520 körül még érzékeny volt az efféle dolgokra − engedélyezte például a Talmud kiadatását! De csak Velencében és korlátozott ideig. Akkor és ott aztán egymás után többször megjelent a szent könyv. Mielőtt valaki azt hinné, hogy Luther és követői mindenben szembefordultak az egyházzal, azoknak megjegyzem: hamarosan ő is a zsidók ellen volt, követelte, hogy deportálják őket Palesztinába, gyújtsák fel a zsinagó-

gákat, égessék el a könyveiket... Alig harminc évvel később egy másik pápa már visszavonta a Talmud nyomtatási engedélyét, következett az ellenreformáció korszaka, amikor az Egyház véres erőszakkal számolt le minden „eretnekkel”. Akkoriban a püspökökre, egyházi szervezetekre bízták, hogy a zsidóktól szedjék össze, kobozzák el az összes könyvüket, elsősorban persze a Talmudot. Amiket aztán éppen a zsidó újév első napján, egy ünnepen égettek el mindenfelé nyilvánosan. Az Egyház kiközösítéssel fenyegette meg mindazokat a nyomdászokat, akik zsidó könyveket nyomnak és terjesztenek. Német és olasz városokban felbecsülhetetlen értékű kéziratokat és könyveket égettek el. Csak a cremonai Talmudiskola felszámolása során 12 ezer pótolhatat-lan héber kézirat veszett el örökre. A reneszánsz korban nem jelent meg egyetlen Talmud sem, a tizenhatodik század vége felé azonban ismét enyhült a szigor − a csonka változatot kiadhatták itt-ott, hosszas utánjárások árán. Attól kezdve, ha meg is jelent valahol Európában, csak a „megtisztított” változat kerülhetett ki a nyomdagépek alól. Érdekes, hogy amikor a Vatikán anyagilag igen megszorult, nem kis zsidó „adomány” elfogadása után engedélyezte egyszer-egyszer a teljes Talmud kiadását is… Hát igen, a pénz nagy úr. 1592-ben VIII. Kelemen pápa ismét a „keménykedés” útját választotta. De mit is várhattunk volna attól az embertől, akinek az utasítására Giordano Brunót máglyára küldték? Kelemen egy külön bullát, azaz pápai rende-letet adott ki, amelyben megtiltotta zsidóknak és keresztényeknek az „istentelen talmudista kéziratok és könyvek” tanulmányozását, birtoklását, vásárlását és terjesztését, azaz igyekezett bezárni minden lehetséges nyílást. Gyakorlatilag minden héber nyelvű írást betiltott, merthogy azok „rej-tetten vagy nyíltan tartalmaznak eretnek állításokat a Szentírás ellenében”. Ő már odáig jutott, hogy a „megtisztított Talmudot” sem engedélyezte és szinte természetes volt számára, hogy megparancsolta minden héber nyelvű könyv elégetését. Igazából a katolikus Egyház egészen a tizennyolcadik század végéig ül-dözte a Talmudot. Egy pápa még 1775-ben is külön rendeletben erősítette meg elődei tiltásait. De ne higgyük, hogy a Talmud „megúszta” baj nélkül a huszadik századot! Amit sokan már nagyon felvilágosult időszaknak hittek, az még akkora bajt hozott nemcsak a zsidókra, de a szent könyvre is, mint a régi századok. A Talmudot elsősorban a hitleri Németországban és az általa megszállt területeken üldözték - no és, amiről kevesebben tudnak: a Szovjetunióban. Abban a nagy országban, ahol az idegengyűlölet általában, és az antiszemitizmus még él és hat, az 1920-as években ideológiai okokból az összes nagy vallás könyveit el akarták tüntetni, megsemmisíte-ni. Ezért minden nyilvános könyvtárból eltávolították nemcsak a Talmudot, de a Bibliát, Koránt és más vallások alapkönyveit is. A második világháború, a náci őrület idején szerte Európában legalább annyi zsidó könyv pusztult el, köztük a Talmud példányainak ezrei, mint a sötét középkori, inkvizíciós időkben. Némi javulást csak az 1960-as évektől várhattak a Talmud hívei, amikor is a katolikus egyház elítélte az antiszemitizmust. A II. Vatikáni Zsinat után és óta az Egyház − legalábbis szavakban − a judaizmus és a kereszténység közös gyökerei mellett foglal állást. De hogy ez az álláspont meddig tart, senki sem tudhatja.

Második könyv: KORÁN A Korán − egy külön világ. Nemcsak azért, mert igen szép arab nyelven íródott, amelynek hangos felolvasása valóssággal extázis-szerű állapotba juttatja a nyelvet értő hallgatót − hanem mert egy, az európai ember számára teljesen más világról tudósít és így válik önmaga is egy kis kozmosszá. Az iszlám is a világvallások egyike. A huszonegyedik század elején, amikor e sorokat írjuk, több mint egymilliárd ember követi az „önátadást” (az iszlám szó eredeti jelentése) az istennek, a hitnek. Vagyis a Földön minden hatodik ember iszlámhívő, és ezzel bizony számolni kell. Ez egy „kinyilatkoztatott” vallás, amelyet a Kr. utáni hetedik században élt próféta, Mohamed hirdetett. Ő bizonyos különleges pszichés állapotok-ban, transzban, magától az istentől, akit az iszlámhitűek Allahnak nevez-nek, kapta a tanítást. A „korán” (kúrán) szó az arab nyelvben „hirdetést, kihirdetést”, és/vagy „recitálást” jelent. Igen, a Koránt Allah sugalmazásai nyomán Mohamed „recitálta”, szavalta elsőnek, és azóta is ezt teszik a hit követői. Így a Korán már a címével is utal a vallás legalapvetőbb tulajdonságára, lényegére: az Allahtól kapott tanítás közvetítésére, továbbadására, értelmezésére. A hit terjesztése itt is, mint minden vallásnál, alapkövetelmény. A Korán nem csak egy vallástörténeti dokumentum, ahogyan sokan látni szeretnék, hanem értékes történeti, politikai, gazdasági forrás, amely annak ellenére, hogy ezerháromszáz évvel ezelőtt keletkezett, rengeteg ember mai nézeteire, sőt, mindennapi életére is kihat. Az iszlám világ, az arab kultúra hagyományainak értelmezésében is segítségünkre lehet a modern időkben. A Korán annakidején sokat segített a széttagolt, egymással nemegyszer ellenséges arab törzsek összefogásában, sőt, egyesítésében. Eleinte persze csak keletkezése helyén: az Arab-félszigeten, vagyis a mai Szaúd-Arábiában, ahol a szent városok is találhatók. Mohamed élt Mekkában és Medinában, bár sokfelé megfordult. Kevesen tudják a keresztény világban, hogy a Korán számos helyen kapcsolódik a Bibliához, nemcsak ótestamen-tumi alakokat említenek benne, de Jézust is. Az európai emberek, elsősorban persze a nagy kitekintéssel rendelkező gondolkodók is elég régóta érdeklődtek a Korán iránt. Hát hogyne foglalkoztatta volna őket annak a vallásnak az alap-irata, amelynek követői akkoriban már rég elfoglalták a Szentföldet, övék volt majdnem az egész Ibériai-félsziget, Észak-Afrika, Európában pedig a Balkán! Törökök, azaz iszlámhitűek foglalták el Európa közepét, felnyomultak majdnem Bécsig és tudni lehetett, hogy valahol messze, napkeleten egész földrésznyi ember él, akik mind a Korán tanításait követik. Már a középkorban is foglalkoztatta a híres gondolkodókat, művelt embereket a Korán, bár a teljes fordítását még nem ismerték. Amikor aztán megismerték, akkor meg sokan csodálták, nem kevesen azonban csalódásuknak adtak hangot, többre számítottak. A teljes fordítások megjelenésével a legtöbben belátták, hogy foglalkozni kell vele. A legújabb korban −

mondjuk így: a huszadik század elejétől kezdve − a vallástörténeti összefüggések mellett egyre inkább odafigyelnek a Koránra úgy is, mint közös-ségszervező, társadalomépítő elvgyűjteményre, erőre… Tovább megyek: mint társadalomintegráló rendszerre is. Egy iszlám hitű számára a Korán, amit kezébe vehet, egy jelképes égi példány másolata itt a földön. Szent könyv, amely kezdetben, írott formában nem is létezett, csak szavalták. Amikor Mohamed előállt ezzel a szöveggel (aki eléggé művelt ember volt ugyan, de ilyen mesteri szöveget önmagától létrehozni nem tudott volna − többek között ez is a Korán isteni eredetének egyik bizonyítéka), akkor pálmalevelekre, kövekre, csontokra (!) és kéregdarabokra jegyezték le a korabeli írástudók. A különféle szöveg-részeket a kalifák gyűjtötték, majd szerkesztették össze. A korán 114 szúrából, azaz fejezetből áll, vannak köztük többoldalasak, és van, amelyik csak pár mondatból áll. A Koránban érdekes lehet számunkra, nem-iszlámhitűeknek, hogy az Isten-Allah mindvégig egyes szám első személyben nyilvánul meg, így „beszél” hallgatóihoz, híveihez. Sokat írhatnánk magáról a Koránról − akár oldalak százain keresztül − de igazából nem ez könyvünk célja. A Korán az arab világban természetesen − legalábbis tudomásunk szerint − sohasem volt betiltott mű, de előre sejtheti még a laikus is, hogy nem ok nélkül került bele ebbe a könyvbe. Bizony, mint minden komolyabb vallási alapmű, ez is szúrta a szemét más, meggyökeresedett vallások, de főleg egyházak vezetőinek. A Korán európai fogadtatásának legnagyobb ellensége a keresztes hábo-rúk voltak. Az a tény, hogy „hitetlenek” foglalták el Krisztus egykori életterét, és a Biblia, vagy legalábbis az Újszövetség helyszíneit, a „pogányok” ellen hergelte az európai keresztényeket. Így azon sem lehet csodálkozni, hogy a Korán ismerete nélkül az Egyház az iszlám hitűeket eleve „pogánynak”, Mohamed prófétát „bitorlónak és eretneknek”, magát az iszlámot pedig eretnekségnek bélyegezte anélkül, hogy belemerült volna a részletekbe. A művet mellesleg már csak azért sem ismerhette, mert a Koránt keletkezése után fél évezreden át Európában tulajdonképpen senki sem olvasta, hisz nem volt lefordítva. Csak az 1100-as évek közepén fordította le latinra egy francia szerzetes a híres Cluny apátságban. Az arabok, törökök, pogányok elleni érzület erős volt az európaiakban, így hát senkinek sem állott érdekében ezt az ügyet „piszkálni”. Nem merte senki magára vállalni a „pogány-barátság” ódiumát, és mivel a Korán eretnek műnek számított, hát fordítása, kiadása, terjesztése is tiltott volt, „természetesen”. 1215 körül már a keresztény világban mindenfelé ugyanolyan szigorú jogszabályokat hoztak a muzulmánok, mint a zsidók ellen. A spanyol inkvizíció, legalábbis spanyol földön, megtiltotta a Korán lefordítását latinra és ez a tilalom egészen az 1790-es évekig érvényben volt.

A Koránt eredeti arab nyelven, a mi földrészünkön csak az 1530-as évek elején tették közzé − de ez semmit sem jelentett, mert a Velencében megjelent könyvet pápai rendeletre azonnal elégették. Csak remélni lehet, hogy valahány példányt megmentettek, ha más nem, hát azok, akik a nagy munkában részt vettek. Tízegynéhány évvel később sem járt sikerrel az a baseli (Svájc) nyomdász, aki egy latin nyelvű Korán-fordítást adott ki. A helyi hatóság azonnal lecsapott és elkobozta az összes példányt. Érdekes módon ugyanaz a Luther, aki a Talmudot (lásd előző fejezet) elégetni parancsolta, a Koránnal szemben jóval engedékenyebb volt. Még pártolta is kiadását, persze csak azzal a céllal, hogy a belőle felkészült keresztény hit-vitázók majd egyszer, valahol, „tönkrezúzhassák a Sátán híve-it, a muzulmánokat”, hogy szó szerint idézzük őt. Mi több, az első engedélyezett Korán kiadásához maga Luther és a másik nagy protestáns reformátor, Melanchton írtak egy-egy előszót! Úgy látszott tehát, hogy legalábbis a Korán tekintetében, ha nem is a katolikus egyház, de a protestánsok jóval türelmesebbnek mutatkoznak. De hát ezen a téren is lassan mozdultak az emberek és az események. Csak a tizenhetedik században jelent meg újabb Korán, az egyik latinul, a másik angolul. Előállt ekkor egy nagyon furcsa helyzet. Az iszlám országokban ugyanis még ekkor sem nyomtattak könyveket, valahogy ez a találmány nem akart átkerülni abba a világba. Ráadásul a vallás számos híve ellenezte, hogy a Koránt egyáltalán nyomtatásban is megjelentessék, még ha más műveket ki is nyomatnak! Nekik úgy tűnt − mellesleg ezzel a nézettel a mai napig lehet találkozni konzervatívabb, ortodox iszlámhitű körökben − hogy a Korán csak akkor Korán, ha kézzel írták, ha nem sokszorosítják, mint bármilyen más árucikket, merthogy ez egy szent könyv. Nos, a régi időkben, amikor Európában és Amerikában is hangosan dübörögtek a nyomdagépek, illetve szorgalmasan pörögtek a sajtó-nyomó szerkezetek (innen a magyar sajtó szó a média egy részére), az iszlám világában nem volt egyetlen nyomda sem! Elvben nem kis szerepet játszott egy lobbi − a „kalligráfusok” céhe, egyesülete. Igen, bármilyen nevetségesen is hangzik, de akkoriban a Korán sokszorosításának monopóliuma szerte az arab világban a szépírók kezében volt. Vagyis azokéban, akik kézzel, szinte festve rótták, kalligrafálták a betűket a pergamenre vagy bármi másra − nekik volt csak joguk Koránt másolni. Képzelhetjük, hogy az 1600-1700-as évek fordulóján és később mennyi belharcot kellett vívnia annak a török nyomdásznak, aki az egész iszlám világban elsőnek alapított nyomdát. Csak a szultán személyes protekciójának köszönhetően érhette el, hogy engedélyt kapott egy nyomda megalapítására. Érdemes feljegyezni a nevét, hisz nehézsorsú úttörő volt: Ibrahim Muteferrika évtizedekig vívta harcát azért, hogy ha már ott van a nyomda, akkor ne csak közönséges, de szükséges műveket, hanem a Könyvek Könyvét, a Koránt is kinyomtathassa!

A kalligráfusok hada elkeseredetten ellenállt, és sikerült is túlnőniök Muteferrikát, alaposan, merthogy végül is az első Korán nyomtatására egy iszlám hitű országban (!) is csak az 1870-es években kerülhetett sor! Persze, egy régi harc is zajlott ekkor még. A kezdetektől védelmezték ugyanis a Koránt azok az ortodoxok, akik szerint a mű eleve és csak és kizárólag arab nyelven legyen elérhető mindenki számára! Ne felejtsük el, hogy már akkor is számos iszlámhívő nép és ország volt főleg Ázsiában, ahol az emberek nem ismerték az arab nyelvet. Sokszor az arab játszotta azt a szerepet az iszlám világában, amit az ókori elrómaiaso-dott, és később a keresztény Európában a latin. Arrafelé az arab volt a nemzetközi nyelv, amit a műveltebbek ismertek. No és különben is − érvel-tek ezek az emberek − az arab nyelv nagyon szép, és Mohamed is ezen a nyelven adta át a művet, tehát nem is szabad más nyelvekre fordítani! Képzelhetjük a tizenkilencedik századi törököket például, akik nem is tudtak arabul, és szerették volna anyanyelvükön élvezni a művet. Ehhez le kellett fordítani és kinyomtatni a Koránt! Elképzelhetetlen ellenállást kellett legyőzniök a saját világukon belül is. Bármilyen hihetetlen is, ahogy mondtuk: a Korán nem volt betiltva egyetlen iszlám országban sem − mégis, reá vonatkozóan kétféle tiltás is létezett egyszerre! Az egyik: nem szabad lefordítani más nyelvre (a középkori európai latin forrásról nem is tudtak akkor már, a korábbi angolt pedig kénytelenek voltak eltűrni) és nem volt szabad kinyomtatni! És ez így volt még az 1800-as években is. Furcsa, de valós, hogy maguk az iszlámhitűek korlátozták a szent könyvek elterjedését, miközben ennek a vallásnak is egyik alaptétele, hogy terjeszteni kell a máshitűek körében is. Így aztán nem is csoda, hogy ha valahol sikerült legyőzni például a nyomtatás tilalmát, akkor is felemás megoldás született. Kőnyomatos (lito-gráfia) módszerrel, kalligrafált módon adták ki a Koránt, ami nem számított nyomtatásnak. Ám míg az egyik egyiptomi pasa erre engedélyt adott, addig hamarosan az utódja ezt is megtiltotta, a még meglévő Korán-készletet pedig elkoboztatta. Aztán jött a harmadik pasa, aki végül engedélyt adott a nyomtatásra is. Így aztán nem csoda, hogy az első, valóban korszerű nyomdatechnikával készült Korán csak 1925-ben jelent meg Egyiptomban! Hihetetlen késés ez, ha figyelembe vesszük, hogy az első nyomtatott könyvek Európában és általában a keresztény világban már majdnem négy és félszáz évvel korábban piacra kerültek… Sokan úgy vélik, pontosan ennyivel van lema-radva az iszlám a világ többi része mögött más tekintetben is. Az iszlám jogban állítólag a mai napig szerepel egy olyan kitétel, hogy a Koránt vallási, liturgikus célokra csak arab nyelven lehet használni. De az élet szétfeszítette már ezeket a kereteket. E tilalmat az ortodoxok különben a negyvenkettedik szúra egy fél mondatára alapozták, ahol is Allah azt sugallja Mohamednek: „Ekképpen sugalltunk néked arab Koránt…”, vagyis hogy a Korán szó az arab jelző

mellé került, összetartoznak, tehát szétválaszthatatlanok. Ez meglehetősen maradi fejtegetés, ami − ha így maradt volna − máig megfosztotta volna nemcsak a „hitetleneket”, hanem magukat az iszlámhívőket is a saját nyelvi változataiktól, azaz a nemzeti nyelven való imádkozás és Korán-tanulmányozás lehetőségétől. Persze azért ne feledkezzünk meg e fejezet elejéről sem − a Koránt az európai, keresztény világban sok száz éven át tiltották, megjelenését minden lehetséges módon akadályozták. A huszadik század végére az iszlám világban elhalt a fordítási tilalom, immár legalább ötven nyelven olvasható ez a mű (magyarul is). Sokfelé az a szokás, hogy a nemzeti nyelvű Korán egy kötetben jelenik meg az arab eredetivel, így ezzel mintegy „elnézést kérnek” a kiadók magától Allahtól, de az ortodox híveket is sikerül jobb belátásra bírni − remélik. Említettük, hogy az egykori Szovjetunióban, az 1920-as években minden könyvtárból kiszedték a vallási alapműveket és csak néhány központi, nagy könyvtár zárt anyagában maradhattak meg, azok is kizárólag kutatási célokkal. Persze, ez komoly gondokat okozott az akkor még nem olyan nagy létszámú mohamedán lakosság körében. Ám amikor jött a második világháború, Hitler megtámadta a Szovjetuniót és a németek jó érzékkel maguk mellé állították az orosz birodalomban élő, elnyomott muzulmánokat, rögtön megváltozott a hivatalos moszkvai politika. Attól kezdve még ki is adták a Koránt és más műveket, csakhogy a maguk oldalára csábítsák (vissza) az iszlámhitű állampolgárok tömegeit. A mai Oroszországban már komoly problémát jelent, hogy az iszlám hitet a lakosság nagy része vallja, és arányuk folyamatosan növekszik az orosz társadalomban. A pekingi Kína sem volt kivétel. Ott is ellenségesen viszonyultak a vallásokhoz. Kínában is tekintélyes számú iszlámhitű élt és él. Az úgynevezett „kulturális forradalom” alatt − amely csak „kulturális” és csak „forradalom” nem volt − természetesen mindenféle vallási iratot betiltottak, sőt nyilvánosan elégettek. A muzulmán lakosság mecseteiben megtiltották a Korán (fel)olvasását. Hallottunk olyan esetekről is, hogy nem engedélyezték a Koránt arab nyelven, de engedélyezték a hivatalosnak kikiáltott kínai nyelvű fordítás felolvasását, amit Pekingben, 1952-ben adtak ki. Csak az volt a baj, hogy a muzulmánok nagyobb része, annak ellenére, hogy Kína területén élt, semmilyen közösséget nem vállalt a kínaiakkal és kormányukkal, így például sokan közülük nem ismerték a kínai nyelvet sem (helyesebben egyik nagy nyelvjárást sem beszélték, értették.) Az 1980-as években, amikor Etiópiában a császárság megdöntése után marxi-lenini kommunista kormány került puccsal hatalomra, napirenden volt, hogy felgyújtották a mecsetek mellett működő Korán-iskolákat, vagy éppenséggel a mecseteket is, megakadályozták a muzulmán istentisztelete-ket, sőt elkobozták a Korán példányait, és iszlámhitűeket arra kényszerítettek, térjenek át a kereszténységre − ami, valljuk be, nem igazán várható el egy kommunista kormánytól, no de Afrikában minden lehetséges. A bibliát a keresztények szokták megtanulni, vagy legalábbis részeket idéznek belőle − emlékezetből. Számos kulturális alkotás alapja lett a Biblia, elsősorban képzőművészetekben (festészet, szobrászat, zene), de az irodalomban is. Társadalmi szokások egész rendszere épült rá szerte Európában is, és mindenütt, ahol európaiak leszármazottai élnek (sőt Amerikában, Ausztráliában és másutt).

Nos, azt kell mondanunk, hogy ugyanilyen mértékben terjedt el és vált alappá a Korán. A Biblia után ez a legnagyobb hatású vallási könyv, amely kezdettől máig formálja a világnak egy meghatározó részét. Harmadik könyv:

DEKAMERON Van abban valami pikáns, sőt talán némileg szentségtörő is, hogy a két fontos vallásos mű után egy meglehetősen frivol könyvre kerül a sor. De ez nem a szerző „hibája” − időrendben haladunk, és ezért következik most Boccaccio tizennegyedik századi műve. Ez kerül a terítékre csupán csak azért, mert az igazán tiltott, betiltott, mellőzött vagy éppenséggel üldözött könyvek között ez volt az első nem vallási jellegű mű, amely már az európai középkorban is hatalmas izgalmakat keltett a tömegek ízléséért, igaz hitéért és erkölcsös életmódjáért felelős vezetők között. Ily módon tehát érthető, hogy voltaképpen ez volt az első olyan könyv Európában, amit nem vallási jellege vagy sajátos pártállása, hanem kizárólag „erkölcsi” okokból tiltottak be. A jelzőt idézőjelbe tettük, és nem véletlenül. Történt ugyanis mindez a tizennegyedik században, azaz az 1300-as évek Itáliájában. Ezer évvel az ókor vége után − de éppen a sokak által „legsötétebbnek” is nevezett középkorban. Akkor még senki sem hallott reneszánszról, pláne nem felvilágosodásról, ezeket az új eszméket még századok választották el ettől az eseménytől. A szex azonban mindig is az emberiség egyik nagy mozgatóereje volt, az őskortól napjainkig. így tehát alapvetően hibás (volt, és ma is az) a keresztény egyházak − de leginkább persze az ezen a téren kétezer éves gya-korlattal rendelkező katolikus egyház − türelmetlensége. A tilalmak ritkán hoznak hasznos gyümölcsöt, ez esetben elmondható, hogy biztosan nem hoztak. A dolgok éppen a felülről irányított „nemes” szándékok ellenében történtek, már akkor is. Az Egyház ugyanis tiltotta az öncélú szexet. Érdekes és az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezt a gyakorlatot sok más egyház is követte, némelyik meg is előzte vele Rómát. Ám a keleti egyházak elsősorban pap-jaik (ha vannak ilyenek) számára tiltják az öncélú szexet, önmegtartóztatásra nevelnek, szorítanak, amellett agitálnak. Manapság például a sok szempontból tiszteletre méltó Krisnás egyház (Krisna-tudatú hívek közös-sége) is amellett teszi le a garast, hogy aki közéjük belép, az mondjon le minden káros szenvedélyről, és ezek mellett vagy (ezek közé sorolva) a nemi életről is. Csak a házasságon belüli, és akkor is csak az utódnemzés érdekében folytatott szexuális tevékenység az egyetlen megengedhető… Nos, a középkori keresztény egyház is ezt követelte meg, nemcsak pap-jaitól, hanem híveinek összességétől, azaz gyakorlatilag az akkori Európában mindenkitől. Hát persze hogy ez a dolog enyhén szólva nem ment, legfeljebb bicegett, sántított, vánszorgott, csúszott-mászott. Az emberek már akkor is rajongtak a szexért és nem tetszett nekik a tilalom. Nem fe-ledhetjük azt sem, hogy akkoriban nem csupán az egyszerű hívők, parasztok, polgárok, urak nem tartották be ezeket a szabályokat, de maguk az egyházi személyek, alacsony és a magas tisztségek viselői sem! Ezer évvel Krisztus után még mindig nősültek a papok, vagy ha ezt legálisan már nem tehették meg, hát szeretőket tartottak. Nemcsak a püspökök palotáiban ját-szódtak le ledér jelenetek, lézengtek buja nők, de még a falusi plébánosok házában is szaladgáltak a paphoz feltűnően hasonlító gyerekek és mindig volt a háttérben egy vagy olykor egymást váltó

„gazdasszonyok”. A polgárok meg élték a maguk életét. Sokan alkalmazkodtak persze az egyházi törvényekhez, betartották a tilalmakat, de ezek ez emberek idővel maguk is tilalomfákká változtak. Vulgár pszichológiai alapon elmondható talán, hogy amitől őket olyannyira tiltották, és amit ők is tiltottak másoknak, az idővel a monomániájuk lett, és már másra nem is tudtak gondolni. Mindig akadtak megszállott papok is, akik az embereket ebbe az irányba tüzelték. Az Egyház ezen az alapon természetesen megtiltotta azt is, hogy bárki a szexet dicsőítse szóban vagy írásban. Az emberek efféle irodalomhoz nem is jutottak hozzá, több okból sem. Az egyik: a lakosság 95, vagy több százaléka nem ismerte az írás-olvasás tudományát, tehát nem juthatott ezek-hez az olvasmányokhoz még akkor sem, ha nagy néha felbukkant valamiféle pajzán, kézzel írott és szájjal terjesztett röpirat. Igen, szájjal, azaz szóval-szóban terjesztettek mindent, a népmeséktől kezdve a kísértettörténetekig, a tanulságos erkölcsi meséktől a politikai mendemondákig minden szájból fülbe terjedt csupán. És akkor jött Boccaccio. Giovanni Boccaccio Firenze környékén látta meg a napvilágot, 1313-ban. Mesélő kedve már korán megmutatkozott, mert például a hivatalosnak kikiáltott és általa kreált önéletrajzában szinte semmi sem volt valós. Lehet, már ekkor is csak mesélt? Később azt állította, hogy Párizsban született és hogy a nápolyi király törvénytelen, vagy ahogyan akkoriban mondták: „természetes” lánya volt a szeretője… legfeljebb álmaiban. Kereskedő apja küldte tanulni Nápolyba, ennyi volt a valóság, a többit kitalálta a csa-pongó fantáziával megáldott ifjú ember. Kereskedőt akartak belőle csinál-ni, de Nápolyban „rázizzent” az irodalomra, a dalköltésre, no meg az udvari élet szövevényes, mocsárként vonzó forgatagára, és attól kezdve e két közegben mozgott, sokszor egy időben. Huszonévesen kezdett írni, de ne feledjük, ez még a könyvnyomtatás (európai) feltalálása előtti időkben tör-tént, úgyhogy a műveit vagy neki magának kellett lemásolnia, vagy másokkal másoltatnia, és pénzes pártfogókat, olvasókat, vevőket keresnie, akik hajlandók voltak a kézírásos példányokért csengő aranyakkal fizetni is. Nem csoda, hogy apjának nem tetszett magzata verskedvelő hajlama, és irodalmi tevékenysége, gyorsan hazahívta fiát a „bűnös Nápolyból”. Persze a métely már benne volt az ifjú emberben, nem szabadulhatott el − igaz, nem is akart szabadulni. Előbb mitológiai és allegorikus idilleket vetett pergamenre. Harmincötödik és negyvenedik éve között vetette papírra a „pajzán” Dekameront, majd egy másik író, az előd Dante felé fordította figyelmét és megírta annak életrajzát is. Boccaccio tudós ember volt, a középkorban az első olyan itáliai író, aki eredetiben olvasta a görög klasz-szikusokat, például Platónt és Homéroszt. Széleskörű műveltsége valósággal átsüt a művein is.

No, de miről is szól a Dekameron? Mai amerikai szakírók (akik a cenzúra történetével foglakoztak egy olyan országban ahol azt lényegében soha nem ismerték…) azt állítják, hogy a Dekameron az Egyesült Államokban legtöbbször kifogásolt vagy megvádolt mű. Be nem tiltották, mert be nem tilthatták − de tény, hogy a középkori monomániás, mindenben csak ártalmas szexet látó-sejtő bigottak szemében ez az egyik legnagyobb szálka. A Dekameron egyik fő témája, vonulata ugyanis a szex, bár messze nem olyan mértékben, ahogyan azt sejtik, vélik, állítják azok, akiknek persze a könyv még nem volt a kezükben (és sejthetően nem is lesz). A kerettörténet szerint valahol egy nagy járvány dühöng és egy, a fertőzéstől óvott és óvó kolostorban tíz utazó gyűlik össze, fiatal nők és férfiak. Hogy a várakozás napjait, heteit érdekesebbé tegyék, nap mint nap sorban mindegyik elmesél egy-egy történetet. Tíz nap alatt tíz ember mesél száz „sztorit”, erre utal a cím is. Akik olvasták a könyvet, azok tudják, hogy még a történetek tized részének sincs erotikus jellege, legalábbis tisztán, kereken, merészen ki-mondva. A többiekben sokszor társadalmi témákat feszegetnek, vagy egyszerűen humorosak. A legtöbbször felmerülő motívum az, hogyan csaptak be valakit. No és - újabb ok, amiért az egyház nem szerethette ezt a művet! − az, hogy gyakorta a szerzeteseken és apácákon köszörülték a nyelvüket. Látszik, le sem tagadható, hogy a szerző enyhén szólva nem kedvelte a papi személyeket. A szex persze jelen van más történetekben is az említett 8-10-en kívül, de ott csak homályosan, allegorikusan. A szex és a paráznaság, a házastárs megcsalása sokszor felbukkan a történetekben, de a legtöbbször nem nevezik nevén a dolgokat, hanem csak utalnak rá − persze úgy, hogy azt a középkori olvasó is értse, aki esetleg nincs szokva finomabb célzásokhoz… A nemi életet olykor a földművelés szakszavaival jelzik, az otthoni szexre a háztartási eszközök utalnak, ritka a közvetlenül, szájbarágósán leírt erotikus jelenet. Ezekben a történetekben a humor gyakorta nélkülözhetetlen elem, a könyv szerves része, és az olvasó még ma, hétszáz évvel később is jót mulat rajtuk. Mint például azon a történeten (a harmadik nap tizedik történe-te), amikor egy szép fiatal apácára fáj egy szerzetes foga és körülménye-sen, „ideológiai alapon” kezdi az akciót, hogy ágyába vihesse a nőt. Bebeszéli az egyszerű leányzónak, hogy ő, mármint a szerzetes, nagyon istenfélő ember, de van benne egy „kisördög”, akit meg kell fékeznie. Már tudja, hogy a megfékező szerepére a leginkább alkalmas éppen a fiatal apáca lenne. Ha beterelhetné az ő ördögét az apáca „poklába”, akkor az ördög ott megszelídülne és idővel talán el is hagyná a szerzetes testét, nem gyötörné őt tovább. És hogy ez minden bizonnyal Isten tetszését is elnyerné! A naiv-ság példaképének is nevezhető apáca, tipikus középkori ember, aki mit sem tud a világról és annak összefüggéseiről, csak isteni alázatot ismer, és persze mindent elhisz egy szerzetesnek, Isten felkent papjának! − enged a kérésnek és attól kezdve együtt „űzik az ördögöt” az ágyban. Persze a dolog nem ilyen egyszerű ebben a történetben, mert a leány annyira megkedveli ezt a tevékenységet, hogy mind gyakrabban és a végén már szinte szünet nélkül kéri a papot, hogy újra és újra „űzzenek ördögöt”, a végén pedig talán még

halálra is fárasztja a szerzetest ebbéli „mennyei akaratot teljesítő” igyekezetében… Nos, szóval efféle és más történeteket gyűjtött össze, talált ki, vetett pa-pírra Boccaccio. A „poén” az, hogy a dolog az Egyház számára szinte észrevétlen maradt, a könyvnyomtatás feltalálását megelőző időben! Nyilván a könyvnek csak kisszámú kéziratos példánya keringett beavatott körökben, és kevesen tudták még azt is, hogy létezik, vagy hogy egyáltalán volt valaha egy Boccaccio nevű író. Ámde a nyomtatás bevezetése után alig telt el fél évszázad, és a könyv felbukkant ebben a formában is, sőt, viszonylag tömegesen kezdték terjeszteni több országban is. No, ekkor aztán lecsapott a cenzúra. IV. Pál pápa 1559-ben egy elegáns mozdulattal feltette a művet a bevezetőnkben már alaposan körülírt Indexre és öt évvel később a tilalmat − nyilván a nagyobb nyomaték kedvéért − megismételték. Úgy látszik, első ízben nem hatott, és a könyv nyomtatásban itt-ott mégis megjelent. IV. Pál ötven éves püspöki lét után hetvenkilenc évesen lett pápa − igazán nem várható el tőle, hogy nagy kedvelője legyen az erotikus műveknek. Habár, ki tudja? Néha van egy olyan érzésem, hogy éppen azok élvez-ték legjobban a betiltott műveket, akik azokat… betiltották − már csak azért is, mert a pápák gyűjteményeiben, a híres-nevezetes vatikáni könyvtárban minden bizonnyal megvoltak a betiltott művek is − ami szép és logikus dolog, hiszen valakinek csak el kellett olvasnia őket ahhoz, hogy elmondhassa: be kell-e tiltani, vagy sem..? És gyanítom, egy pápának öt-száz évvel ezelőtt nem volt olyan sok dolga, mint a maiaknak, jutott idő az olvasásra is. Pláne, ha az olvasás ez esetben a munka részének számított… Érdekes, hogy ez a vénember aszkéta módjára élt (hetvenkilenc évesen ezért ez már nem olyan dicséretes teljesítmény, mint lett volna húsz-harminc éves korban…), viszont Boccaccióhoz hasonlóan ő is folyékonyan beszélte az ókori görögöt, sőt a hébert is megtanulta jól). Ő volt az a pápa, aki kezdeményezte az Indexet és ez a szigorú ember − szintén az Inkvizíció egyik bajnoka − volt az, aki reformjaival, de még inkább háborúival majdnem romba döntötte az Egyházat. Amikor meghalt, Rómában zavargások törtek ki és IV. Pált titokban, lopva temették el, nehogy a tömeg megtudja, hol nyugszik, és holttestét kiássa, éhes kutyák elé vesse… Nos, szóval majd' hétszáz évvel a szerző halála után került indexre, azaz tiltólistára a könyv, ami persze bizonyos körökben csak növelte népszerűségét: hiszen éppen a hivatalosan közölt Indexből szereztek tudomást a létezéséről! Ma már keveseknek jut eszébe, hogy a tizenhatodik századtól kezdve, ha valaki érdekes, izgalmas, tudományos vagy egyéb olvasnivalót keresett, beugrott püspökéhez vagy papjához megnézni a Tiltott Könyvek Jegyzékét − és máris tudta, mit kell keresnie… A korabeli cenzorokban persze a legnagyobb utálatot − igen, ők mondták így − a könyvben leírt közösülései, szexuális jelenetek ébresztették. Vagy ahogyan a hivatalos indoklásban meg is írták: „utálatos nemi aktu-sok”. Persze ne feledjük, az egész könyvön átvonult a szerző egyházellenes szemlélete, amelyik lépten-nyomon nevetségessé tette a papokat, szerzete-seket, apácákat és akár a püspököket is, vagyis gyakorlatilag az egész egyházi szervezetet, szemléletet. Ez jobban fájhatott a nevesincs cenzoroknak, mint a szex-jelenetek a könyvben.

Ám még tíz év sem telt el az utolsó tiltás bejelentése óta, egy olasz nyomdász „nem bírván ellenállni a közönség állhatatos könyörgésének” (!), kinyomtatta a könyvet a tilalom ellenére. Az egyház ekkor mást talált ki. Maga a főinkvizítor és Firenze kormányzója döntöttek úgy, hogy kiad-nak egy „megtisztított” verziót (ezzel már találkoztunk a Talmud esetében is…), hogy a közönség továbbra is vásárolja a művet, benne hagyták az erotikus részeket, de kivették mindenhonnan a papokat, apácákat, szerzete-seket és azokat nemes urakkal és polgárokkal helyettesítették. Magyarul: nagyon durván belenyúltak a műbe, tökéletesen meghamisították. Ezzel több célt reméltek elérni, többek között például azt, hogy a könyv forga-lomban legyen ugyan, de az emberek ne is sejtsék, milyen vallásellenes és egyházellenes volt eredetileg, és az sem volt utolsó szempont, hogy így halála után lejáratják a nekik oly sokat ártó szerzőt. És most figyeljenek: a következő pápák egyikét, V. Szixtuszt még ez a „megtisztított” verzió sem elégítette ki! És ezt is feltette az Indexre… Ami nem is csoda, mert keménykezű ember volt, megreformálta az egyházi államot és a pápaság belső és külső viszonyait. Megparancsolta, hogy a könyvből távolítsák el az erotikus jeleneteket, történeteket (így nem maradt száz „sztori”, de ez a jelek szerint senkit sem izgatott) és akkor és úgy engedélyezte az újabb kiadását. Jellemző különben − tudjuk korabeli jelentésekből, krónikákból − hogy egyre többen kezdték nyíltan is követelni a könyv kiadását. Annyit hallottak már róla, annyira szerették volna elolvasni! Szixtusznak azokban ezzel a teljesen „kiherélt”, minden eredetiségétől megfosztott könyv-pótlékkal is sok baja volt, nem tetszett neki − talán az, hogy annyira népszerű volt? − és a saját maga által cenzúráztatott könyvet is betiltotta. Érdekes módon a pápa többé nem foglalkozott vele, és ettől a ténytől felbátorodva nemcsak a könyvesek árulták tovább, hanem az egyházi hatóságok is behunyták a szemüket. Azt is mondhatnánk, hogy ez volt az első késő-középkori, vagy kora-újkori „bestseller”, amely a maga idejében nyilván rekord-példányszámot ért el − legalábbis az akkori írástudó emberek létszámához viszonyítva. Ezzel tulajdonképpen véget is ért a Dekameron vesszőfutása, a következő századokban egyre teljesebbé, az eredetihez mindinkább hasonlító ki-adások követték egymást. De jobbára csak a huszadik században, és elsősorban az egyházi befolyástól teljesen mentes országokban adták ki végre az eredetit a maga teljességében − az előkerült réges-régi kéziratos példányok alapján. Manapság a Dekameron sokfelé olvasható a maga tizennegyedik századi nyelvezetével, persze minden kiadás alkalmával „modernítanak” rajta egy kicsit, hogy az adott kor olvasója is élvezhesse. Nem így Amerikában! Persze, ha valaki igényli a teljes, csonkítatlan változatot, megrendelhette és meg is kapta, ma is megkapja. Ám ott még 1892-ben is akadt hivatalos intézmény, amely a Dekameron elégetését kö-

vetelte! Volt olyan vállalkozás, amely egy csődbe jutott könyvkiadó raktárában talált pár ezer példányt a Dekameronból és az Ezeregyéjszaka meséiből − és mindkettőt bírósági úton akarta megsemmisíttetni, elégettetni, mint a társadalomra roppant káros olvasmányokat. Amerikában külön társaság ajánlja évről évre az iskolai és felnőtt könyvtárak figyelmébe azokat a műveket, amelyeket minden fajta erkölcsi vagy egyéb félelem nélkül felvehetnek az állományba, átadhatnak kiskorú vagy nagykorú olvasóiknak. Érdekes módon az 1890-es évektől kezdve hiányzott a listáról a Dekameron, együtt számos francia szerző (Rabelais, Balzac, stb.) pajzánnak nyilvánított műveivel együtt. Így jól benne jártak már a huszadik században az amerikaiak is, amikor közülük a legtöbb igazából még azt sem tudta, hogy létezett valaha egy Boccaccio nevű szerző, és annak van egy kötetbe gyűjtött száz ilyen-olyan története a középkorból. Mielőtt lesajnálnánk az amerikaiak tudását (vagy annak hiányát) és ízlését, ne feledjük: ők mindezt angol mintára tették! A huszadik század elején Angliában szinte kötelező irodalomértékelési elv volt, hogy „nem lehet irodalmi remekmű az, ami obszcén”, és ehhez az Atlantióceán mindkét partján keményen tartották magukat. Így azt azon se csodálkozzunk, hogy Angliában is vagy hallgatás, vagy megvetés övezte az efféle könyveket, Amerikában pedig száz évvel ezelőtt a cenzúra egy formáját alkalmazták különféle felizgatott társadalmi mozgalmak, „erkölcsi őrszolgálatok” és hasonlók azon kiadók és terjesztők ellen, amelyek a Dekameront és néhány hasonlóan „obszcén” művet nyomtattak és terjesztettek. Mi több, az ügyet az erkölcsvédők bíróságra is vitték, úgy akarták betiltatni az „erkölcstelen” műveket. De ott szerencsére a könyvesek nyertek. Ám már maga az a tény is, hogy a huszadik században ilyesmire sor kerülhetett, nagy szégyen. De az is, hogy ezzel nem ért véget a dolog, mert 1906-ban egy újabb amerikai bíróság volt kénytelen foglalkozni az üggyel. Az egyik államban az ellenzők bevádoltak egy könyvterjesztőt azzal, hogy „erkölcstelen, pa-rázna és obszcén” könyveket terjeszt, sőt, postán küldi egy másik államba is. Nagy esküdti tárgyalás következett, ahol is a kiadók és terjesztők bemu-tattak a világ minden részéből összeszedett kiadói katalógusokat, jelezve, hogy a Dekameron megtalálható a világ minden jobb könyvtárában és minden terjesztő árusítja azt több földrészen és Amerika más államaiban is. Az esküdtek több mint egy órai tanácskozása után oda lyukadtak ki mégis, hogy a megvádolt könyvterjesztő „erkölcstelen művet terjesztett”, tehát bűnös. A felvilágosult bíró kénytelen volt elítélni a vádlottat (az esküdtek-kel kooperáló angolszász igazságszolgáltatási rendszer egyik nagy hibája rögtön megmutatkozott: az esküdtek nem eléggé művelt és tájékozott emberek, nem tudták, és ami nagyobb baj: nem is akarták tudni és figyelembe venni, mi történik a nagyvilágban). Igaz, csak jelképes 5 dollár büntetést és a perköltségeket kérte a peches könyvterjesztőtől a bíró. A Dekameron a világ más részein − no persze, nem az iszlám országokban, mert ami könyvkiadás terén ott történik, arról egy külön, vaskos könyvet lehetne írni! − szinte zavartalanul vette az akadályokat és a mai napig kedvelt olvasmány. Negyedik könyv:

LUTHER tézisei Ez már némileg eltér a „betiltott könyvek” kategóriájától − ugyanis az említett tézisek, a híres 95 pont kezdetben nem is volt könyv, bár később különféle formákban megjelent nyomtatásban is. Ma már nehezen érthető egy huszonegyedik századi ember számára, miért váltottak ki akkora vihart azok a pontok. De menjünk sorjában. A tizenhatodik század elején Martin Luther, német Ágostonrendi szerzetes, a teológia doktora, vallástudós, ismert prédikátor és egyben a wittenbergi egyetem professzora egy római látogatásán döbbent rá, mennyire romlott és erkölcstelen az Egyház, amelyet ő is szolgált. A főpapságot, a pápa környezetét korrupció és erkölcstelen életmód emészti. Különösen nem tetszett neki az a módszer, ami akkortájt az egész egyházban elterjedt: pénzért árulták a bűnbocsánatot, a pápa vagy a papok bárkit felmenthettek bármilyen szörnyű bűn alól is, ha az illetők nagyobb összeget ajándékoztak az Egyháznak. De a szegények a maguk „Péter-filléreivel” szintén vásárolhat-tak bűnbocsánatot. Legfőképpen ez háborította fel a tudós papot. És nem csak Rómában. Amikor a maga környezetében is érzékelte Luther ezt a pénzéhes, és a vallás tanaival alapjaiban ellenkező tevékenységet, végül nem bírta tovább − fellázadt. Persze, mondjuk meg őszintén: álmában sem gondolta volna, hogy téziseivel, vagy olykor csupán ártatlan kérdéseivel végül a legnagyobb egyháztörténeti szakadást idézi majd elő! Ahogyan az akkoriban szokás volt keresztény, tudós körökben, Luther megfogalmazta ellenérzéseit a pénzért árusított bűnbocsánattal szemben és azokat pontokba foglalta. Kilencvenöt pont lett belőlük, szépen sorban felrótta őket egy nagy árkus pergamenre, majd 1507. október 15-én − szintén régi szokást követve − kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára. Ő maga csodálkozott a legjobban, amikor kiderült, hogy hetekkel később a pontokat ismeretlenek lemásolták és kézírásos, sőt, nyomtatott röp-lapok formájában terjeszteni kezdték nemcsak német földön, de szerte az egész kontinensen! Úgy látszik, sokak értettek egyet az ott szavakba foglalt állításokkal. Először csak latinul és németül keringtek a tézisek, majd számos nyelvre lefordították őket. A vitairat címe Disputatio pro declaratione virtutis indulgentiarum volt. Emlegetik „95 tézis a bűnbocsánat ügyében” címmel is. Luther komoly támadást intézett a pápaság intézménye, és a pápa, mint olyan ellen is. Azt állította többek között, hogy a pápát senki sem hatalmazta fel arra, hogy mások lelke fölött bármilyen hatalmat is gyakoroljon, és tetszése szerint engedje el bűneiket − erre csak Isten képes és jogosult. Ideológiai okokból is kritizálta a pápát. Nemcsak azért, mert a hívők pénzéből építgeti a Szent Péter-bazilikát, és használta a hívek pénzeit egyházi más célokra − hanem mert a pénzért nyerhető bűnbocsánattal tulajdonképpen becsapja a hívőket, akik így azt hiszik: ha fizettek, minden rendben van, bűneiktől megtisztít-tattak, és nem jutnak a pokolra, bármit tesznek is… És most egy érdekes eszmefuttatás következik, a szerző tollából és kút-fejéből. Mi lett volna, ha a korabeli egyházatyák és más vezetők megfogad-ják Luther tanácsait, ha értékelik hitbuzgalmát, ha nem szállnak vele szembe? Persze, talán nem is kellett volna hirtelen mást tenniök, mint amit addig. Ha legalább vitát kezdeményeztek volna, ha meghallgatják Luthert minden ellenséges érzület nélkül,

ha belátják, hogy addig hibás úton jártak és felfüggesztik a „bűnbocsánatot pénzért” − akciókat? Akkor bizony ma sem lennének protestáns egyházak, az eresztékeiben recsegő-ropogó katolikus egyház egyben maradt volna és bizonyos értelemben a világtörténelem is más fordulatot vett volna. Luther nem tartotta kritikai észrevételeit a pápaság elleni támadásnak, még kevésbé a hit elleni lázadásnak. Ő csak tanácsokat adott, logikus kér-déseket tett fel. Persze, az Egyház erre nem úgy reagált, ahogyan kellett volna. Ezért az egész egyházszakadás hibája Rómának róható fel. Az első időkben, Rómában „nem kapcsoltak”, nem voltak tisztában a veszély nagyságával. X. Leó pápa eleinte azt hitte, csak a szerzetesrendek közti szokásos vetélkedésről van szó, Luther Ágostonrendi volt, az egyház elméleti kérdéseiben pedig a dominikánusok vitték a prímet, tehát talán csak ezek vesztek össze egymással − gondolhatta. Már írtunk róla korában is a Talmuddal kapcsolatban, de hamarosan látniuk kellett Rómában is, hogy a tézisek már a parasztok és kisszámú polgárok között is terjednek, mi több, világi emberek, sőt olykor a papság alsóbb rétegei is egyetértettek velük! Nekik sem tetszett a bűnbocsánat árusítása a szabott árakon, de az sem, hogy a kis helyi egyházi szinten összegyűjtött pénzeket Róma magához irányította. A következő évben azonban már látszottak a lutheri tézisek veszélyei, a pápa Rómába hívatta Luthert. Aki azonban sejtve, hogy ott aligha kap megfelelő védelmet, inkább otthon maradt és fejedelme védelme alá helyezte magát. Aki el is érte, hogy Luthert német földön vonják felelősségre, illetve ott vitázzanak téziseiről. Hamarosan egyháztudósok csaptak össze és akadtak köztük olyanok, akik kinyilvánították, hogy a pápai hatalom nem Istentől ered, annak sokkal prózaibb, földibb, hatalmi forrásai és okai vannak… Hamarosan könyvvé formálták a kilencvenöt tézist, de csak Svájcban nyílott alkalom a kiadására. 1529 elején már csak néhány darab maradt belőle, sokat eladtak. A nyomdász esküdözött, hogy még soha egyetlen könyvét sem adta el ilyen gyorsan. A latin nyelvű kiadást nem csak otthon Németországban (amely fogalom, mint ilyen akkoriban nem létezett, csak sok-sok kisebb-nagyobb német állam, királyság, hercegség, fejedelemség létezett), de jól ment a könyv Franciaországban, Svájcban, Spanyolországban, Angliában, de bizony remekül fogyott még… Rómában is! Tudjuk, hogy az ottaniak messze nem mindig értettek egyet a pápával annak ellenére, hogy az volt a pápai állam fővárosa. De beindult az ellengépezet is. Két híres akkori egyetem, Louvain és Köln teológiai fakultása a hitvitának egy gyorsított és egyszerűsített változatát alkalmazta: elintézték, hogy Luther téziskönyvét a világi hatóság nyilvánosan máglyára vesse… Ennyit a szakmai érvelésről. 1520-ban, három évvel a tézisek nyilvánosságra hozatala után már Rómában is látták, hogy ebből nagy baj lehet. Már akkor is tudták, hogy ha probléma van, egy vizsgálóbizottságot kell létrehozni, „aztán majd meglátjuk”. A bizottság Luther művét tanulmányozta elsődleges feladatként. Persze, a pápa sem tétlenkedett. Mintegy megelőzve a vizsgálat eredményét − vagy arra nem is volt szüksége? − máris kihirdetett egy bullát ( Exsurge Domine), amelyben eléggé

átlátszó módon erdei vaddisznóhoz hasonlította Luthert, aki betört az isten szőlőskertjébe és ott garázdálkodik... Luther 41 hibáját sorolta fel a pápa az iratban és a legkedvesebb az volt, amikor őt és/vagy tetteit csak az „eretnek, hamis, sértő vagy megtévesztő” jelzőkkel illették. Mindenesetre oda lyukadt ki a bullában a pápa, aki ezzel természetesen az egész Egyház álláspontját képviselte, hogy Luther a katolikus hit ellensége és ezért bűnhődnie kell. Egyelőre azonban nem őt magát akarták máglyára vetni: a pápai bulla a műveit, téziseit ítélte erre a sorsra. Luther hatvan napot kapott arra, hogy alárendelje magát a pápának, nyilvánosan ismerje be tévedéseit, és persze ünnepélyesen, eskü alatt vonja vissza azokat. Ami minket most jobban érdekel, arra is kitért a bulla. Megtiltotta, hogy Luther műveit kinyomtassák, terjesszék, olvassák és idézzék bármilyen formában, bárhol, bármikor. Luther persze nem adta meg magát, ellenkezőleg, még abban az 1520-as években közzétett három „traktátumot”: akkoriban igen kedvelt megszóla-lási forma volt ez a tanulmány, ez a vitairatröpiratszerű valami. Ezekben már végleg szakított az egyházzal, porba döntve annak fő téziseit és világosan − hol latinul, hol németül − bizonyítva igazát. Akkoriban hihetetlen dolgok történtek a könyvpiacon (már ha annak nevezhetjük a nyomtatás hajnalának korszakát) − a német nyelvű röpiratból egyetlen hét alatt 4 ezer példányt adtak el..! Luther akkor már érezte a kedvező hátszelet − sokan álltak mellé és ez növelte bátorságát. Most már ott tartott, hogy alternatívát kínált az Egyházzal szemben − egy másikat, egy jobbat kívánt és hogy az milyen legyen, sugallta is. A föntebb említett pápai bullára, amikor az végre elérte őt és el is olvashatta, azonnal válaszolt latinul, és írásának ezt a címet adta: „Az Antikrisztus undorító bullája ellen”, ami már önmagában felért egy felség-sértéssel, véresen megtorlandó lázadással. Luther leírta azt is, hogy inkább ezerszer meghal, semmint hogy akárcsak egyetlen tézisét is visszavonja. Még ugyanabban az 1520-as évben beindultak az Egyház által sugallt vagy egyenesen megparancsolt, szervezett könyvégetések. Már persze nem csak a tézisek nyomatott változatait, de a Luther-féle traktátumokat és ellen-bullát is elégették, ahol csak lehetett. Louvian, Liége, Köln és más városok főterén nagy lánggal lobogtak a máglyák, a keresztény türelem és szabadság nagyobb dicsőségére. Válaszul Luther meg Wittenbergben nyilvánosan elégette az őt elitélő pápai bulla egy példányát „ha ők égetik az én műveimet, én égetem az övékét” jelszóval. Amikor a következő év elejére ennek híre eljutott Rómába, a pápa nem volt rest, máris nekiült írni a következő bullát ( Decet Romanum Pontificum) és ennek már a fele sem volt tréfa. A pápa kiközösítette Luthert az egyházból, híveivel együtt, és ismételten felhívta a figyelmet előző utasítására, miszerint Luther könyveit el kell égetni. Luther nagy szerencséje, hogy német földön amúgy is torkig voltak a pápai beavatkozásokkal, ráadásul, akinek volt szeme, láthatta maga is, hogy Luther tézisei igazak. Ezért aztán ő elkerülte a többi nagy eretnek vagy „eretnek” sorsát, főleg, mert hatalmasok is neki adtak igazat, melléálltak, védelmezték. Ám a német-római császár, válaszolta. Károly − bigott katolikus volt ugyan, ami nem akadályozta meg őt abban, hogy a tízparan-csolat közül, jó néhányat folyamatosan és sokszor

megszegjen − szintén eltiltotta őt a további tevékenységtől, megerősítette, hogy ki van közösítve az Egyházból és ő is amellett volt, hogy égessék el valamennyi művét. A tézisek és a vitairatok tehát keményen felkerültek a tiltólistákra ott, ahol az egyház kezében volt a hatalom. A cenzúra megtiltotta nemcsak az eddigi művek kinyomtatását, terjesztését, olvasását és másolását, de minden Luther által a jövőben megírandó műnek is ez legyen a sorsa − döntöttek az egyházi emberek. Luthert is elfogták volna, de vele egyetértő urak elrejtették őt egy várban ahol kihasználva az időt, lefordította a Biblia egyes részeit. Luther munkái élete végén, és főleg a halála után egész Európában szigorú cenzúra alá estek. Számos országban égették el könyveit − bizony, akkoriban még Angliában, Franciaországban és Németalföldön is, vagyis éppen ott, ahol néhány száz évvel később az állam vagy mereven elvált az egyháztól, vagy a tolerancia követendő méreteket öltött. Már akkor kirajzolódott földrajzi értelemben is, hogy hol lesznek a majdani protestáns országok. Luther elleni szankciókat ugyan sokfelé hoztak − papíron − de az észak-német és a skandináv államok területén azokat sohasem tartották be. Arrafelé nagyobb hajlandóság volt a tömegekben és az uralkodó osztályokban is elfogadni Luther tanait. Ott nem égették el a könyveit. De számos dél-német fejedelemségben, hercegségben is melléje álltak. Luther hamarosan meghalt, de művei diadalmenetét nem lehetett megál-lítani. Mint egy korabeli megfigyelő jelentette, a piacokon − bármelyik városban is járt akkortájt az utazó − azt látta, hogy a ponyvákra terítve egymás mellett árulták Luther könyveit − és azokat a császári és pápai rendelkezéseket is, amelyek megtiltották Luther könyveinek árusítását… Több mint húsz év után a bigott Károly császár is kénytelen volt bele-nyugodni, hogy minden német hercegség maga választhatja meg, vajon a katolikus, vagy a protestáns hitet akarja követni − akkori szokás szerint teljes lakosságával egyetemben. (Merthogy amilyen vallású volt a fejedelem, olyan lett népe is, ami sajátos logika volt ugyan, de tényleg így volt.) Luther tanai tehát győztek, ami − ismerjük el − sem addig, sem később nem volt szokásos dolog az egyházakban, az ideológiákban. Az efféle lázadásokat addig mindig leverték. Maga Luther ugyan nem érhette meg a győzelmet, de mint látjuk, tanai sokfelé meggyőzték az embereket és a mai napig hatnak. Ám az Egyház ennél kicsit makacsabbnak bizonyult. Ne feledjük, ez az az egyház, amely Galilei ügyében sem − mint majd hamarosan olvashatják − lépett egészen a huszadik századig, csak akkor ismerve be az elkövetett hibát. Luther esetében is így járt el. Az Indexen bizony ott szerepelt a tiltott szerző, Martin Luther neve egészen… 1930-ig! Csak attól kezdve tűnt el onnan a neve. De ne higgyük, hogy ez már végleges megbocsátást jelentett volna a nagy eretnek számára − dehogy! Hithű katolikusnak a mai napig tilos Luther műveit olvasnia. A cenzúra, a tiltás, ha formálisan nem is, de „informálisan” a mai napig létezik.

Ötödik könyv: GIORDANO BRUNO műve A könyv, amelyről szó lesz, eredetileg a Dell' infinito universo e mondi címet viselte. Érthető, hogy már a cím is sokkolta a kortársakat, hiszen pontos fordításban ezt jelenti: „A végtelen világegyetemről és a világokról”. Az 1500-as évek végén az emberek nem nagyon tudták elképzelni még azt sem, milyen világban élnek. Csak ködös elképzeléseik voltak arról, hogy a Föld nevű bolygó körül kering (!) a Nap, és hogy azon túl mi van odakünn a mindenségben, azt jobbára vallásos leírások határozták meg, vagy sugallták halványan. Ami az ókori tudósokat illeti, hát ők is vallásos befolyás alatt álltak, illetve tanácstalanok voltak. Amin nem is lehet csodálkozni, hisz ki tudta volna empirikusan megtapasztalni a világűrt? Az összefüggéseket a bolygók, egyéb égitestek mozgása és a Nagy Egész között szintén még alig-alig kapizsgálták azon időkben. Ugyanakkor volt egy kötelező érvényű zárt világkép, amit még az ókori görög időszakból, Arisztotelész nyomán tartottak életben. Ebbe belefért az is, hogy a világot teremtették, tehát nem is olyan régi, és a világ minden megnyilvánulása igazából a Teremtőtől függ. A régi arisztotelészi világkép azért is volt zárt, mert a Földet helyezte a középpontba, mindent annak is rendelt alá és ennyi − csak ennyi! − lett volna a Mindenség. Giordano Bruno nem volt csillagász. Filozófus volt, aki meglehetősen animista elképzelésekre alapozta kozmológiáját. Nem számokkal operált, mint korábban Kopernikusz és mások. Ő elképzelte és logikailag levezette, hogy a világmindenség nem lehet ilyen kicsi, amekkorának mondják − már csak azért sem, mert akkor nem lenne mindenség. Mivel egy végtelen világnak nem csak fizikai kiterjedése végtelen, hanem időben is annak kell lennie − vagyis öröktől fogva van, mindig volt és mindig lesz − hát ezzel Bruno meglékelte a Teremtés eszméjét, hitét. Legalábbis a Teremtés teológiai eszméjének tagadását már magában rejtette. Giordano Bruno másban is „vétkezett”. Azt hirdette, hogy világok sokasága van odakünn az űrben. Vagyis nem csak a földi, emberi világ az egyetlen. Hogy ne legyen tévedés, ő maga írta le, hogy más világok is léteznek, azoknak lakóik is vannak − ami ma már érthetetlen felhördülést keltett egyházi körökben. Ugyanis a Biblia tanításának értelmében a keresztények meg voltak győződve (helyesebben, mondjuk ki bátran: meg vannak győződve mind a mai napig!), hogy az Isten csak az embert teremtette a maga képmására. Vagyis más élőlényeket nem teremtett egyáltalán, így Bruno minden szava hazug, ha azt állítja, más lények is vannak valahol. Egyes mai szerzők bizony még azt az állítást is megkockáztatják, hogy Giordano Bruno lényegében az ufológia első földi vértanúja lett volna!

Ugyanis éppen azért kellett meghalnia, mert azt hirdette, hogy nem vagyunk egyedül a Világegyetemben. Áttételesen ez igaz, de persze a tudós szörnyű halálát nem csak ez okozta. Annyi bizonyos, hogy Bruno a korához képest merőben más elképzelésekkel élt és mást hirdetett, mint kortársai − és főleg mást, mint az Egyház! És mintha ez nem lenne elég, a neves férfiú az őt ért támadások hatására írt egy röpiratot az egyház ellen − ebben kifogásolta, hogy a papság politikai szerepet vállal! No, ezt nem kellett volna. Igaz, már a kozmikus elvek hirdetését sem nézték el neki, de ezután aztán vizsgálat is indult a tudós ellen: miután megjelent az említett röpirata, az Egyház lecsapott. Az ötvenkét éves embert előbb megkínozták, majd máglyahalálra ítélték és 1600-ban, Rómában, a Rózsák Terén (Campo dei Fiori) megégették. Ez persze nem az ő teljes élettörténete. Tizenhét évesen lépett be a dominikánusok rendjébe − éppen azok lettek hát a társai, akik élete végén oly nagy szerepet játszottak elpusztításában! De hogy már előbb sem tett lakatot a szájára és renitens eszméket hangoztatott, jelzi, hogy huszonnyolc évesen… kirúgták a rendből! Mégpedig nem is akármilyen indokkal, ami azokban az amúgy is szigorú időkben felért egy életveszélyes váddal: eretnekségért! Vagyis már akkor is olyasmiken járt az esze, olyan vitákat provokált rendtársai között, amelyeket a felsőbbség nem tűrhetett el. Hamar rá kellett jönnie, hogy filozófusnak lenni legalább olyan életveszélyes foglalatosság, mint zsoldosnak egy háborútól sújtott vidéken. Amiket hirdetett, azokra már nem csupán a katolikus egyház reagált negatívan, de a protestánsok is. Róma és a lutheránus meg a kálvinista egyházak is „eretnek panteizmust” láttak tanaiban, ezért nem játszhatta ki egyiket a másik ellen. Senki sem állt melléje, sőt, határozottan szembefordultak vele. Kis túlzással elmondható, hogy az 1500-as évek végén Európa egyes számú ideológiai ellensége Giordano Bruno volt, aki körül egyre jobban szorult a hurok. 1577-ben a nápolyi inkvizíció vizsgálatot kezdeményezett ellene. Az egyházi vezetők mélységes meggyőződése szerint Bruno úr totálisan eltévedt az eszmék útvesztőjében, és amit hirdetett, az nem egy „új filozófia” volt − mint hitte ő maga és sokan a földrész még oly ritka egyetemein − hanem az arisztotelészi eszmék esztelen tagadása. Való igaz, Bruno sokszor csak megérzésre dolgozott, hisz nem voltak kellően megalapozott tudományos érvei Arisztotelész ellen. Ilyent az akkori tudományos színvonalon nem is lehetet produkálni. De Bruno a maga módján zseni volt, és érezte, hogy valami nincs rendben ezzel az ókori okfejtéssel. Meghirdette hát az „új filozófiát”, de még csak kevés érvvel tudta azt alátámasztani, nem is szólva a bizonyítékokról.

Az Egyháznak persze több sem kellett. Róma a szokásos és már oly sokszor bevált eszközhöz, az inkvizícióhoz nyúlt. Amikor Giordano Bruno Nápolyban hírét vette, hogy megkezdődött a vizsgálat és talán máris elindult érte az őrjárat, gyorsan kereket oldott. Akár egy kalandfilmben, sikerült neki az utolsó pillanatban kicsúsznia a katonák kezéből és lóhalálában eltűnt előbb a városból, aztán az állam területéről is. Ahhoz képest, hogy filozófus volt, akiről mi manapság már eleve azt tételezzük fel, hogy a világtól meglehetősen elvont figura, a mindennapi életben segítségre szoruló, gyámoltalan alak − hát, ha voltak-vannak is ilyenek, Bruno biztosan nem tartozott közéjük. Nagyon is életrevaló módon szervezte meg életének következő másfél évtizedét. Huszonkilenc éves volt a nagy menekülés pillanatában. Azt akkor még nem tudhatta, hogy folyamatosan úton lesz, szinte meneküléssel tölti a következő éveket. Igaz, olykor meg-megállt, de igazából életének következő másfél évtizedében Bruno Európában utazgatott − és legfőbb foglalatossága az volt, hogy újra és újra egérutat nyerjen a kegyetlen cenzorok elől. Mert hát ezek és a hatóság mindig ráleltek. Persze német, vagy angol, vagy francia földön senkit sem érdekelt, hogy Nápolyban pört terveztek ellene. Az viszont nagyon is felizgatta a hatósági kedélyeket, hogy ez az ember hol Oxfordban, hol Párizsban, hol Frankfurtban, hol a Lutherről elhíresült Wittenbergben bukkant fel, és igen furcsa dolgokról tartott előadásokat a diákoknak. Például arról beszélt − sőt, írt is, ami ezerszer veszélyesebbnek látszott a szavaknál, mert a szó nem hallik messzire, de az írás mindenhová eljuthat! −, hogy nem csak egy világ van, ez a miénk, hanem sok más világ is létezik. Hét évvel a kalandos nápolyi menekülés után sikerült kiadatnia köny-vét Párizsban, és a mű bizony elég nagy hírnévre vergődött, legalábbis az akkori körülmények között. Arisztotelész egy viszonylag kicsi, bezárt világról beszélt, amiben alig fért bele a Föld meg a Nap és pár csillag − ezzel szemben jött Bruno és „megnyitotta a kozmoszt”! Végtelen térségről beszélt, amelynek fizikai értelemben sehol sincsen vége − hát persze, hogy hallgatói, olvasói szinte beleszédültek mindebbe. A legtöbben − ahogyan ma is − nem tudták elképzelni sem, hogy milyen is lehet a végtelen világegyetem. Hát még, amikor azt olvashatták abban a bizonyos, oly sok vihart kavart könyvben, hogy nem is csak egy ilyen világ van, hanem megszámlálhatatlanul sok, ezek mennyisége éppen úgy végtelen, mint a csillagoké, napoké szerte az űrben! Kopernikusz is forradalmi dologgal állt elő, igaz, és szerencsére, ő nem csak filozófiai spekulációk útján jutott el ide, hanem komoly, fáradtságos és hideg számítások alapján − hogy például nem a Föld a világ központja, hanem a Nap. Ő volt az, aki „megállította a Napot és elindította a Földet”, azaz a Napot tette a „mindenség” középpontjává és a Föld csak egy lett a körülötte keringő bolygókból − amit a kor emberei bolygónk szemtelen és felháborító

degradálásának tartottak… Giordano Bruno azonban ennél is tovább ment. Azt állította nevezetes művében, hogy nem csak ez az egy Nap és ez egy „Föld”, azaz lakott bolygó létezik a Mindenségben − hanem sok, sok, nagyon sok „Nap” és megszámlálhatatlanul sok „Föld”! Mint már említettük, az Egyház, amely mereven ragaszkodott a Biblia tanításaihoz és azokat egyetemes, örökérvényű és kizárólagos igazságnak tartotta − ebbe nem nyugodhatott bele. Sőt, a többi keresztény egyház sem, amelyek ugyanarra a Bibliára építették tanaikat. Addig minden Arisztotelészen és a Biblián alapult, és úgy tűnt, ezt a nyugalmas bizonyosságot semmi és senki sem zavarja meg. Voltak ugyan nyugtalanító jelek már korábban és később is, Galilei, Kopernikusz és néhány másik „okvetetlenkedő” tudós, de Róma alighanem éppen Bruno felbukkanásával szembesült a probléma gigantikus méreteivel és veszélyei-vel. Hogy stílusosan, a témához illő szóhasználatnál maradjunk: kozmikus méretű baj jelent meg a láthatáron. Ha elterjedhetnek Giordano Bruno nézetei, akkor az Egyház és a többi egyházak, nemcsak hogy bajba kerülnek, de akár meg is semmisülhetnek! Ha mindenki számára világosan és érthetően leomlanak a hit fontos tartóoszlopai, akkor nekik végük. (Közbevetőleg, hadd szóljak itt bele a huszonegyedik századból: mára világossá lett minden gondolkodó ember számára, hogy a Biblia állításai nagyobbrészt nem valósak, és lám, még mindig egymilliárd keresztény él a világban, és léteznek egyházak is − ez a félelem tehát az 1500-as évek végén nem volt megalapozott…) Bruno szépen bejárta Nyugat-Európát Toulouse-tól az észak-német területekig és az egyetemeken hol vitatkozva, hol lelkesülten fogadták tanait. Túl sokáig egyik egyetemen sem maradhatott, mert miután a helyi hatóságok rájöttek, hogy mit tanít, beavatkoztak, és neki ajánlatosabb volt szedni a sátorfáját, amíg nem késő. Az egyházak képviselői egy idő után már hallottak róla, külföldön is előtte járt a híre, és felkészültek arra, hogy ez a notórius bajkeverő náluk sem fog nyugton maradni. Nem is maradt nyugton. Nem mindenkinek nyerte el a tetszését az az állítása, hogy a kozmikus világok sokasága miatt a világűr egyetlen pontja sem lehet kitüntetett − és ezzel az emberek elvesztették saját kiválóságukba, kivételezett helyzetükbe és létükbe vetett hitüket is. Nem vagyunk a mindenség kivételes lényei, fogták fel sokan, és ez eléggé elszomorította őket. Bruno volt az első, aki − mint említettük korábban − azt is sugallta, hogy máshol is lehet élet, sőt, értelmes élet is! No, ez megint csak a Biblia tanításaival ellenkezett, százszázalékosan. A tudós filozófus mindezzel persze azt is sugallta, hogy a Mindenségben nincsen semmilyen határ − például a megismerést, a tudást sem gátolja majd semmiféle határ!

Mindezek után gyorsan ide kell írnom még valamit. Nehogy azt képzel-je bárki is, hogy Giordano Bruno egy megveszekedett materialista volt! Hogy istentagadó, hogy vallásellenes, hogy nem hitt Istenben! Éppen hogy hitt. Ne feledjük, jó pár évig szerzetes-pap volt maga is, jól ismerte az egyházi tanokat és hívő ember volt. Éppenséggel abban a meggyőződésben terjesztette felforgató tanait, hogy ezzel is bizonyítja Isten mindenhatóságát. Az ő Istene nem egy aprócska világot teremtett és a fölött őrködött, nem csak pár százmillió embert nevezhetett teremtményeinek és híveinek − dehogy! Bruno istene nagy volt, és mindennél hatalmasabb, hiszen egy végtelen világegyetemet teremtett és uralt! Ahogyan a szerző írta is abban az ezerszer kiátkozott könyvében: „Az isteni lény önnön di-csőségét és hatalma nagyszerűségét nem csupán egyetlen Nap, hanem megszámlálhatatlanul sok nap révén mutatja meg; nem egyetlen Föld, hanem végtelenül sok világ által!” De ez ott és akkor senkit sem érdekelt a hivatalos hatalmasságok közül. Ők csak a maguk szűk érdekei közül láttak ki, és Brunóra mint a hit és főleg a keresztény egyházak ellenségére tudtak gondolni, annak tartották őt, és mivel időnként megeresztett egy-egy egyházellenes röpiratot is, hát tudták: Róma deklarált és elszánt ellenségével állnak szemben, akit előbb-utóbb úgyis el fognak kapni. Igazuk lett, mert Bruno tizenöt éves szakadatlan vándorlás után talán belefáradt a sok utazásba és haza akart térni, úgy hírlik, arra számított, hogy Nápolytól távol már nem figyelnek majd fel rá, illetve az Inkvizíció tizenöt év alatt talán már lemondott róla, mint zsákmányról. Mindenesetre Itália másik végében, Velencében bukkant fel, talán azt hitte, a Köztársaságban majd nagyobb biztonságban lesz? Nem lett, mert egy velencei nemes úr feljelentette őt a helyi inkvizíciónál, amely még evidenciában tartotta a régen kiadott nápolyi körözést-keresést és a filozófus még jószerével szállást sem foglalt magának a lagúnák városában, máris jöttek érte az alabárdosok. Egy lefüggönyözött gondolán vitték a hírhedt börtönbe és 1592. május végén máris a bírák előtt találta magát. A vád: istenkáromlás erkölcstelen életvitel és eretnekség. Három olyan pont, amelyek közül az egyikért is halálra ítélhette őt ez a senki által nem választott „bíróság”. Bruno a bíróság előtt látszólag együttműködően viselkedett, olykor egyetértett az őt ért kritikákkal, de kijelentette: filozófiai tanaiban mindig a természet világosságát követte és soha nem tanított olyat, ami közvetlenül ártott volna a katolikus vallásnak (?). Ugyanakkor hivatkozott saját meggyőződésére is, amely persze ütközött a vallás tanaival. Bejelentette, hogy alárendeli magát az Egyház tanainak − de filozófiai eszméit nem hajlandó megtagadni. Márpedig ellenfelei számára ez lett volna az egyetlen megoldás, és kiút a bonyolult és az Egyház

számára sem túl jó helyzetből. Ha Giordano Bruno ünnepélyesen, tanúk százai előtt, szóban és írásban visszavonja tanait, akkor az Egyház nagy győzelmet aratott volna. Mivel azonban 1592-ben az Inkvizíció előtt kijelentette, hogy erről szó sem lehet, Rómában kellett eldönteniök, hogyan tovább a Bruno-ügyben? Hónapokon át várta Bruno a döntést, aztán átszállították őt Rómába 1593 februárjában, átadták a római hatóságoknak, ahol börtönben töltötte a következő hét évet. Nem engedték meg, hogy olvasson, még a papírt és a tollat is kitiltották cellájából − biztos vagyok benne, hogy ezért fejben dolgozott, és az sem kizárt, hogy régi eszméit tovább fejlesztette, vagy akár teljesen újakat is kidolgozott. Nem fogadhatott látogatókat, viszont az inkvizítorok és fő ideológiai ellenfelei, a papok gyakorta látogatták és próbál-ták rávenni, hogy vonja vissza tanait. Különösen érdekesek lehettek egykori rendtársaival, a dominikánusokkal folytatott vitái, amelyek során − biztos vagyok benne − ellenfelei megszégyenülten kotródhattak el, mert ésszel őt legyőzni nem tudták. 1599-ben már erősítést kaptak az ellenfelek − volt olyan nap, hogy egyszerre több bíboros vonult be a cellájába, hogy meggyőzzék őt. De Bruno velük is összevitatkozott, és mindenki számára világosan kijelentette ismét: nem hajlandó visszavonni tanait. 1600 januárjában már maga a pápa vezette azt a bírósági ülést, ahol kimondták: mivel Bruno hajthatatlan, megátal-kodott és eretnek, el kell őt égetni. És így is történt − örök szégyenére nemcsak az Egyháznak, de minden világi hatalomnak is, amelyik belekontárkodik a tudomány dolgába és magát a tudósoknál okosabbnak hiszi. Giordano Bruno a Világmindenség része volt, igazi ember − ellenfelei pedig névtelen kis törpék, senkik. Ahhoz képest, hogy 1600-ban végeztek Brunóval, a művei kis késéssel, csak 1603 második felében kerültek fel a hírhedett Index lapjaira. És bizony jó sokáig ott is maradtak. Ha valaki nem ismerné a katolikus egyházat, az most kapaszkodjon meg: Bruno könyvét az egyházi cenzorok csak… 1966-ban vették le az Indexről! 363 éven át évről évre újra és újra kinyomtatták azt a listát (amely a későbbi századokban már kisebb könyvvé dagadt) és Rómában senkinek sem jutott eszébe − még a huszadik században sem, sőt annak második felében, sőt az úgynevezett „űrkorszak” beindulása után és az újabb és újabb tudományos közlések ismeretében sem − beismerni, hogy tévedtek. Az Egyház különben sem arról volt nevezetes az elmúlt kétezer évben, hogy régi tévedéseit beismerte volna. Egészen a legutóbbi időkig ez nem volt divat. Pedig sok, nagyon sok bűne volt és igazán lett volna mit beismerni. Ellenben − és ez a tény még az Indexnél is felháborítóbb − hogy az egyház 1930-ban (amikor szintén tudni lehetett már, hogy Brunónak volt igaza) a katolikus egyház szentté avatta… azt az inkvizíciót felügyelő bíborost, aki a Bruno elleni pert felügyelte! Roberto Bellarmino volt az, aki az inkvizíciót vezette és ott volt − merthogy ő parancsolt akkor − a Campo dei Fiorin is. Végignézte, hogyan ég el korának egyik legjobb tudósa csak azért, mert hirdetni merte, amit gondolt. És a huszadik században a katolikus egyház számára ez az ember, ez a bíboros volt a követendő

példakép, őt avatták szentté (!) − és Giordano Brunót még évtizedeken át eretneknek, eltévelyedésnek, az egyház ellenségének, istentagadónak tartották… Ráadásul biztos forrásokból tudjuk, hogy az akkori egyházfőnek esze ágában sem lett volna levenni Bruno könyvét az Indexről még 1966-ban sem. Csak tanácsadói és külső szakértők nyomására cselekedett, hiszen az űrkorszakban, amikor a tudomány és az emberiség előtt már megnyílott a Kozmosz és mindenki számára világossá lett, hogy a Mindenség csakugyan végtelen és Brunónak mindenben, de tényleg minden állításában igaza volt − akkor méltóztattak csak engedni. Azt hiszem, a Vatikánban ma is vannak emberek, akik − ha tőlük függene − a ma is létező Indexre, a tiltott könyvek listájára nagyon szívesen visszatennék Giordano Bruno nevét és könyvének címét. Mellesleg Bruno halála után sem tudott népszerűségre vergődni. Több okból sem. Az egyik, hogy olaszul írott könyvét kevés nyelvre fordították le, inkább csak szemelvényeket közöltek belőle itt-ott. A katolikus országokban, különösen az ő esetében a cenzúra tiltása teljes volt, szorosan zártak a kapuk, még résnyire sem nyíltak meg a következő évszázadokban, legalábbis ami Bruno „szentségtelen” könyvét illeti. De már céloztunk rá, hogy régebbi időkben a protestáns egyházak is megtámadva érezték magukat Bruno által, így ha a protestáns országokban nem is volt a könyv semmiféle „indexen”, azért nem is adták ki, nem forgatták, nem terjedtek a benne lévő „felforgató eszmék”. Ugyanakkor az a néhány ember, aki nagyon nyitott gondolkodású volt − és filozófus maga is, vagyis Bruno kései kollégái −, alighanem mindnyájan hozzájutottak így vagy úgy. Ebben már csak azért is biztosak lehetünk, mert néhány későbbi nagyság, mint Spinoza és Leibniz kezdtek az övéhez hasonló eszméket sugallni a saját műveikben, saját filozófiai rendszerükben is. De ők kevesen voltak és ezért állíthatjuk szomorúan, hogy Bruno túlságosan is megelőzte korát. Hatodik könyv: GALILEI tanulmánya A következő történetben akad majd néhány kísérteties egyezés az előzővel. Akinek könyve miatt szenvednie kellett, szintén olasz, szintén tudós, és ő is az Inkvizícióval került szembe. Nála is a világkép volt a tét, az egyiket, a régit, az elavultat, a hamisat támadta, az újat ismertette. Ezúttal a hősünket, a szerzőt, akit betiltottak, Galileo Galileinek hívták. Ő is hamar meggyőződhetett a mondás igazáról: „Az éles elme több ellenséget, mint barátot szerez”. A közép-itáliai vidéken, ahol az 1564-es évben született, számos családban kézenfekvő volt, hogy az egyik fiút szerzetesnek adják. Apja egy hercegi udvarnál volt zenész, a fiút pedig szerzetesek nevelték. A vörös hajú fiatalember szeretett tanulni és tizenöt éves korára már ő maga is szerzetes szeretett volna lenni, jól tanult az iskolában, főleg a természettudományok érdekelték. Később persze már letett az elhatározásáról, nem akart szerzetes lenni, főleg azután, hogy belemerült a szexbe is

− egy velencei utcalány három gyereket is szült tőle és ez végleg eltávolította őt a szerzetesi életpályától… Apja zenészt faragott belőle, mesteri lantjátékos lett, de egyetemre ment, ahol előbb − ismét családi kérésre − orvost akartak belőle faragni, bár őt a matematika érdekelte. Az egyetemen az ógörög korból fennmaradt anyagot oktatták, ami ellenkezett a valósággal. A Galilei nevű diák persze minduntalan szóvá tette, hogy hamis a tananyag, ezért többször majdnem, aztán végleg kirúgták. Botrány botrányt követett, amerre járt, tanult. Sokan utálták, de elismerték a tehetségét. Még különféle orvosi és egyéb műszereket is készített. Amikor 1600-ban eljutott a hír Firenzébe, hogy Rómában máglyára ke-rült a tudós Giordano Bruno, valami megváltozott Galileiben. Már harminc múlott, felfogta, hogy vannak dolgok, amikről nem szabad beszélni. Mint például Kopernikusz tanítása, miszerint a Nap van a középpontban, a Föld meg körülötte kering. Bruno meghalt, mert többek között ezt is állította. Galilei is meggyőződött minderről, de a hallgatás ugyancsak nem az ő műfaja volt. Ami számos tudomány terén Arisztotelész volt, annak a világkép és a csillagászat terén Ptolemaiosz ókori tudóst tartották. Hogy az ő Föld-középpontú világképe hamis, Galilei rögtön tudta. De azt is, hogy a Biblia szerint Jézus csak a Földön halt meg az emberekért, akiket Isten előzőleg a maga képmására teremtett. Akkor hát a más világokban létező, a miénktől eltérő külsejű lényeket ki teremtette? Netán egy másik isten..? Közben matematikai-tanár lett a pisai egyetemen, de mindig is izgága lévén, sokakkal összekapott ezen vagy azon a tudományos kérdésen. Ugyanakkor vallásos ember volt, aki egyházát is szerette (már ameddig), és nem akarta, hogy a csillagászok által talált új eredmények és elvek készületlenül érjék az Egyházat. Hogy a pápa felsüljön, hogy nyilvánosságra kerüljön: a Biblia nem mond igazat. Galilei tehát hálátlan szerepet vállalt: fel akarta világosítani az egyházi vezetőket, rávezetni őket arra a felismerésre, hogy a biblia nem tudományos fórum (pedig szerintük az maga volt a „természet törvénye”…), hanem majd sorra jönnek a tudósok az ellenkező bizonyítékokkal. Jó lenne, ha az Egyház erre időben felkészülne − vélte. Műszerkészítő házában végre csillagászati távcsöveket is készített és latinul leírta, könyvben is kiadta, mit látott a Holdon, a Vénuszon, milyenek a Jupiter holdjai − egyfelől tudóstársai örvendeztek eredményeinek, hisz azok rögtön az emberiség közös kincsei lettek. De az Egyház vezetői mind komorabban figyelték az „izgága” tudós nyüzsgését és már akkor sejtették, hogy ebből nagy baj lesz. A dominikánusok − azok, akik Brunót is a mág-lyára jutatták − bevádolták volna. De Galileinek magas rangú pártfogói voltak, az egyik bíboros is mellette állt, akiből később aztán pápa lett. Sajnos később már ez az ember sem védhette meg őt. Galilei ravaszabb volt, mint Bruno − előbb engedélyt kért, hogy egy könyvbe összevesse egymással a heliocentrikus és a geocentrikus, vagyis a Napot a „világ” közepére állító modern, vagy ott még a Földet képzelő maradi, hamis álláspontot. Az engedélyt megkapta, nyolc évig dolgozott a könyvön, aztán amikor az megjelent Dialogo… soprai due

massini sistemi del mondo Tolemaico e Copernicano… címmel, persze, hogy kitört a botrány. A kor szokásainak megfelelően párbeszédes formában írta meg, és aki elolvasta, az gúnyirat-ként és ideológiai röplapként is felfoghatta a művet. Ugyanis az Egyház által is képviselt maradi világképet − Galilei műve szerint − csak az ostobák vallhatják a magukénak, és napnál világosabban bebizonyította, hogy az minden ízében hamis, míg viszont a kopernikuszi világkép az igazi, a valódi. 1632-ben, amikor a mű első kiadása Itáliában napvilágot látott, ráadásul pápai engedéllyel − mai szóval csak azt mondhatjuk: azonnal „kitört a bal-hé”. Az ideológiai ellenfelek, akik addig látszólag türelmesen vártak, de közben gyűjtögették az adatokat Galilei ellen − most végre lecsaptak. Az akkor már 68 éves tudóst az inkvizíció elé vitették. Ő nem Bruno volt ám! Hanem egy tapasztalt öreg harcos, aki egyszerűen mindent tudott. A bizottságok hetekig kérdezgették, és próbálták rajta-kapni olyan állításokon, amelyek miatt elítéltethetik. De az ősz szakállú, mesebeli törpére emlékeztető kisöreg mindent tudott a maga tudományága-iban, ott nem tudták megfogni. Bebizonyította, hogy a Föld egy bolygó, amelyik forog, ezt bizonyítja a tengeri apály-dagály is. Hogy a holdfogyat-kozásokat a Föld árnyéka okozza, vagyis úgy a Hold, mint a Föld mozog-nak egy bizonyos pályán − bolygónk tehát nem áll mozdulatlanul az űrben. A szemükbe vágta az öregember, hogy azok az égitestek is, amiket látni a távcsövében, ugyanabból az anyagból vannak, mint amiből a Föld − hát ez már világosan ellenkezett a teremtés tanaival és az egyház tudósainak véleményével. Hát még mekkorát hördültek, amikor a kisöreg a szemükbe vágta: nem a Föld a világegyetem közepe, hanem annak csak egy jelentéktelen kis pontja… A már nagyon beteges öreget azzal fenyegették, hogy az inkvizíció kín-zókamráiba küldik, ezt pedig már nem viselte volna el. Élni akart és tovább hirdetni az igazságát, még ha nem engedik, akkor is. Ekkor úgy tett, mintha visszavonná tanait − nem sejthette, hogy ezt a tényt kinyomtatják, és világ-gá kürtölik, eljuttatják az akkori Európa minden tudományos központjába, egyetemére, tudósához. Az Egyház látszólag elérte célját: a világ attól kezdve úgy tudta, Galilei belátta tévedését, Kopernikusznak sem volt igaza, és tényleg a Föld a világ közepe és egyetlen lakott helye, ahogyan az a Bibliában is áll. Akkoriban a vatikáni trónon VIII. Orbán ült. Ezt a pápát a Vatikán századokkal később „a tudományok nagy barátjának” nevezte, ami csak részben lehetett igaz. Mert Galileivel egyáltalán nem úgy bánt, ahogyan azt a tudományok barátjától elvárhatnánk annak ellenére, hogy személyes ismerősök, sőt egyes források szerint korábban még barátok is voltak. Mindketten firenzeiek, VIII. Orbán „leánykori ne-vén” Barberini volt, azaz a civil életben a gazdag és nagyon ismert kereskedőcsalád sarjának született. Az akkori pápa mellett dolgos rokonok egyengették az útját, az egyetem jogi fakultását végezte el, diplomata és bíboros lett. Tény az is, hogy korának egyik legműveltebb embere volt, óriási könyvtárat használt, verseket is költött. Ha a pápa hivatalos vatikáni életrajzát olvassuk, mintha nem is ugyanarról az Orbánról kapnánk

információkat. Ezekben az iratokban ugyanis VIII. Orbán Galilei nagy barátjaként tűnik fel, aki ugyan elítéltette a „Szent Offíciummal” barátja tanait (a Vatikánban máig így nevezik az Inkvizíciót, mert ezt a szót, a szervezet igazi nevét úgy kerülik, mint − stílszerűen − ördög a szenteltvizet) „ám ez Galilei tudományos munkásságának egyéb területeit nem érintette, sőt, a tudós ezekben az években írta meg fő művét…” stb. Hát ez persze nem így történt. A hivatalos krónikák csak szőrmentén említik, hogyan ítéltette el a pápa állítólagos barátját, miután az Inkvizíció elé idéztette. Arról is megfeledkeznek a hivatalos krónikák szerzői, hogy az Egyház akkor − és még sok hasonló esetben − egy hazugságot védelmezett egy igazsággal szemben és ebben a történetben megint csak az húzta a rövidebbet, aki az igazságot képviselte. Galilei igazából akkor omlott össze, amikor kiderült számára: a csak a békesség kedvéért tett visszavonás nem maradt az Egyház határain belül, hanem azokat − gyaníthatóan éppen „barátja” − a pápa sugalmazására kihirdették az egész akkori tudományos-értelmiségi világban. Ezzel az Egyház elvette Galileitől személyes hitelét, ráadásul elvette a világtól azt az információt, hogy Kopernikusznak volt és van igaza. Az 1600-as években élő embereknek a világ nem olyan volt, amilyennek látták és hitték. Ennek az igazságnak a megismerésére a Vatikán „jóvoltából” még sokáig kellett várni. A hivatalos pápa-életrajzok szerint Galilei nem hogy nem járt rosszul, de élete vége felé írhatta meg a „Párbeszédeket”, élete fő művét… Ez is rosszindulatú hazugság, hiszen éppen ezt a művét, de minden egyéb Galilei-könyvet is összeszedtek és elégettek. A hetvenéves embert, aki a maga idejében rendkívül magas kort ért meg, börtönbe vetették és csak romló egészségi állapotára és magas állású protektorainak könyörgésére voltak hajlandók később azt házi őrizetre változtatni. De akkor is fogoly volt, senki sem látogathatta meg, ő pedig nem hagyhatta el a házát. A világtól elszigetelték, tudták, ez is sietteti halálát. Az az igazság, hogy ebben a korszakában Galilei már elő sem vette a távcsövét és inkább nem is nézett fel az égre. A csillagok eltávolodtak tőle. Még nyolc évet élt teljes magányban. Akkor vetette papírra ezeket a szavakat: A legnagyobb zűrzavar akkor támad, ha az Isten által szabadnak teremtett elmét arra kényszerítik, hogy szolga módjára engedelmeskedjen egy másik akaratnak. Ha megtiltják nekünk, hogy higgyünk a saját szemünk-nek, és azt kell látnunk, amit mások akarnak láttatni velünk! Ha mindenféle hozzá nem értőket tesznek meg bíráknak és ezeknek hatalmukban áll kényük-kedvük szerint ítélkezni tudósok felett..! Ezek bizony máig érvényes szavak. Mint volt róla szó, már Galilei életében működésbe lépett a cenzúra. Az ősz hajú öregúr élete utolsó éveit kétszeres átok alatt élte le. Egyfelől tudta, hogy hivatalosan és nyilvánosan mindent meghazudtoltak, amit életében kutatott, fölfedezett, leírt és érvekkel megtámogatva állított. Másfelől az is tudnia kellett, hogy egész addigi munkásságát éppen szedik össze szerte a földrészen. Hiszen a

kontinensnek majdnem minden országába eljutottak annakidején a művei, főleg a „Párbeszédek”. Mindennap azzal a tudattal ébredt, hogy talán éppen ma is lángra lobbantanak valahol néhány példányt verejtékes munkájából. Márpedig tényleg így volt, hiszen az egyházi cenzúra roppant nagy kiterjedésű intézmény volt, és nem csupán földrajzi értelemben. Az időben is szinte a „végtelenbe” nyúlt − Galilei már rég nem volt ezen a világon, amikor az egyházi megbízottak még mindig kutattak az ő könyvei után is. Az Egyház attól tartott − és tegyük hozzá: joggal! −, hogy aki ezeket elolvassa, az rögtön kételkedni kezd a Biblia állításaiban. Már csak azért is, mert a Galilei-féle könyvekből világosan áradt a sugallat: egy-egy természettudományos hipotézist sohasem szabad régi „tekintélyek” véleményére alapozni és csak arra hagyatkozni. Hanem mindenkinek magának − vagy a tudatának különösen − a jelenséget megfigyelnie kell és csak annak alapján vonhat le érvényes következtetéseket, elveket, megállapításokat. Hát ez már sok volt a Biblia-hívőknek − mert vagy pontosan tudták, vagy legalább a lelkük mélyén sejtették, hogy a Biblia legtöbb állítása a legcsekélyebb mértékben sem igazolódik be a tudományok által. 1616-ban az Egyház elítélte Kopernikusz tanait, mint olyanokat, amelyek a hit elleni merényletet jelentenek. Majd amikor pár évvel később Kepler német csillagász a maga „Új Asztronómia” c. művében szintén kopernikuszi elveket kezdett hirdetni, akkor a soros pápa őt is elítélte, legalábbis szavakban. A nap-központú (heliocentrikus) világfelfogást nemcsak hirdetni nem volt szabad az e tárgyban kiadott 1619-es pápai bulla (rendelet) szerint, de még Kopernikusz és Kepler műveinek olvasását is megtiltották! Galilei persze jól ismerte mindkettőt. Aztán tízegynéhány évvel később, amikor VIII. Orbán kénytelen volt látni, hogy egykori barátja milyen népszerű műben teszi érthetővé a kopernikuszi eszméket, és mennyire nevetségesek az Egyház által is támogatott, ősrégi, és ezek szerint a valósághoz már nem is kapcsolódó ptolemaioszi eszmék − feldühödött. Ne feledjük, történt mindez 1632-ben, vagyis akkor, amikor a protestan-tizmus már jó száz éve elterjedt a világban, és ezen időszak alatt nem egyszer és nem kétszer voltak olyan pillanatok, amikor Róma joggal érezhette, hogy vége „világhatalmának”! Minden áron meg akarták őrizni a katolikus egyház egységét, ami persze akkor már nem is volt meg − de Róma még hitte, hogy sikerül megfordítani a folyamatot, és amit Luther elkezdett, azt egy jelentéktelen kis epizóddá, a régmúlt keserű emlékévé süllyesztheti majd el. Ekkor robbant ez az újabb bomba, amely bizony már nemcsak a katolikus, de az összes keresztény egyház működésének alapkövét, a Bibliát rongálta meg. Vatikáni magaslatokból nézve valóban fölháborító dolog volt ám ez! Jön egy firenzei zenész fia, aki belekontárkodott pár tudományba és most azt hiszi, ő a legokosabb ember a világon! Előtálal egy könyvet, amit kifejezett pápai tiltás ellenére írt, és abban körmönfont módon, nemcsak hogy megismerteti a világgal a betiltott kopernikuszi tanokat, de azokat még fel is magasztalja nagy ravaszul, úgy írja meg, hogy aki elolvassa, az csak kacagni tudjon az elavult, begyöpösödött régieken, akik szerint a Föld a világ közepe − márpedig ezt állítja a Biblia is… Ma már számunkra elképzelhetetlen, hogy ezerötszáz éven keresztül legalább, ha nem tovább, az

Egyház úgy vélte: a természet úgy működik, ahogyan az a Bibliában le van írva. Minden ettől eltérő, sőt ezzel ellenkező működésre utaló jelet vagy nem vettek figyelembe, vagy igen nyakatekert módokon próbáltak mégis megmagyarázni. De amikor előbb Kopernikusz, aztán Bruno, majd Kepler, és a végén Galilei is előhozta az összes érvet, ami a Biblia magyarázatait a földbe döngölte − hát persze, hogy az Egyház ellentámadásba ment át. Tudományos érvei nem voltak, tehát a régi, jól bevált módszerhez folyamodott: az erőszakhoz. Mintha mindez nem lenne elég, Galileinek számos ellensége élt Rómában. Említettük már, hogy a tudós az úgynevezett „nehéz emberek” közé tartozott, vagyis nem volt könnyű együtt élni vagy dolgozni vele, sokakat akaratlanul is megsértett (hát még, akiket akarattal..!). Ezek az emberek, látva az eseményeket, ott sündörögtek a pápa körül. Bejáratosak lévén az egyházi központokba, bebeszélték Orbánnak, hogy a könyv borítóján ábrázolt három hal nem más, mint Orbán három rokona, akiket hivatalba kerülése után magas állásokba helyeztetett (normálisnak számító gyakorlat volt ez évszázadokon keresztül a Vatikánban). Azt elfelejtették hozzátenni, hogy a három hal-ábrázolás annak a firenzei nyomdának a jele volt, amely kiadta a könyvet. De ez sem volt elég, mert azt is bebeszélték neki, hogy a könyvben szereplő Simplicio („szimpla, azaz „egyszerű”, más szóval: primitív…) vitapartner, a jobboldal, a hagyományos nézetek, vagyis a maradi-ság és ostobaság nehézfejű képviselőjét Galilei róla mintázta. Vagyis hát a pápa lenne ez a primitív alak, őt akarta vele Galilei gúny tárgyává tenni… „Akinek nem inge, nem veszi magára”, tartja a népi mondás. Hát a pápa magára vette és attól kezdve még nagyobb gyűlölettel viseltetett egykori barátja iránt. De az igazi bajok akkor következtek, amikor már sem Galilei, sem VIII. Orbán nem volt az élők sorában. Mert a Vatikánban az úgy van, hogy ha egy könyv egyszer felkerült a tiltott művek listájára, akkor onnan igen ne-héz volt leszedni bármilyen indokkal is. Már főleg azért, mert a benne foglalt elvek, ha a kezdetben ellenkeztek az Egyház vagy a hit elveivel, érde-keivel, akkor az Egyház állandósága miatt még századokkal később is ellenkeztek. A mozdulatlanul álló tengerparti kőszirt végig mozdulatlan marad, miközben az őt támadó, ostromló hullámok folyamatosan megújulnak, változnak. Egy évvel Galilei elítéltetése után a „Párbeszédet” hivatalosan is megrótták és megtiltották terjesztését, olvasását − mint minden egyéb Galilei-művet, ahogyan azt föntebb már említettük. Az Index Librorum Prohibitorum 1644-es kiadása egyszerre bélyegzett meg minden olyan művet, amely a kopernikuszi elveket vallotta vagy azokat propagálta, netán továbbfejlesztette. Természetesen ott szerepelt ebben a sajátos, korabeli „rekordok könyvében” vagy mondjuk inkább így: „negatív sikerlistán” Galileo Galilei összes műve. Azt is említette az Index azon kiadása, hogy el kell kobozni minden olyan szentségtelen művet, amely a heliocentrikus eszmét tárgyalja. Vagyis a konkrét műveken kívül a papok − óh, milyen előrelátók

voltak! − már eleve betiltották az esetleg a közeli vagy távolabbi jövőben megjelenő ilyen tárgyú műveket. Amiből az is következik, hogy Rómában sejtették, netán jól tudták is: mostantól kezdve szaporodni fognak az efféle eretnek, világ-felforgató könyvek! Ami egyben arra is utal, hogy nem sikerült megtalálniuk és elégetniök Galilei könyveinek összes példányát! Ezzel az áttételes információval lettünk hát gazdagabbak. Mert ne higgye senki, hogy az Egyház vezetett volna valamiféle statisztikákat az elkobzott művekről! Azokban az időkben az ilyesmi eszébe sem jutott senkinek. Pedig ha kiderítik, hogy egy adott könyvből itt és itt meg amott hány száz vagy ezer példányt adtak ki (akkortájt a pár ezer volt a maximum, amire olvasók, vevők akadhattak), és azt összevetik az elkobozott művek számával, talán néha fel is lélegezhettek volna a bíboros urak Rómában, sőt, maga a pápa is megkönnyebbülten dőlhetett volna hátra trónszékén. De nem, ők sohasem tudhatták teljes bizonyossággal, hányadán is állnak a betiltott könyvekkel. A végén, utólag mindig kiderült, hogy valahol még lapultak példányok, és az sem volt ki-zárt, hogy egy-egy ilyen mű legszaftosabb fejezetét lemásolta valaki és külön kinyomtatott röpiratban terjesztette − amitől a bíboros urak hátán végigfutott a hideg. Ez az általános tiltás csak bő száz évvel később, 1753-ban tűnt el az Indexből. Ebben nyilván nagy szerepe volt XIV. Benedeknek, aki a vatikáni névsorokban „az egyház talán legtudósabb pápája” címet kapta. Igaz, ebből valamicskét levon a „talán” szócska, ám annyi bizonyos, hogy ő belátta: nem tanácsos efféle ötleteket adni az Index világi olvasóinak. Mert hiszen ez a könyvvé duzzadt lista bármennyire is az Egyház belső embereinek szólt, annyi példányban nyomták ki, hogy kézen-közön minden országban jutott belőle pár példány az ideológiai ellenfelek kezébe is. Vagy − ez volt a gyakoribb eset − egyszerű érdeklődő, olvasott és olvasni vágyó polgárok is forgatták. Innen tudhatták meg, hogy valójában mit érdemes elolvasni, mi az, amire az Egyház olyannyira fenekedik. Ha tiltják, nyilván nem ok nélkül − vélekedtek ezek az olvasók. XIV. Benedek teológiai és jogtörténeti műveket írt, majdnem másfél tu-catot, és egész életét a tudománynak szentelte. Hatvanhat évesen került a pápai trónra, amikor azért egy ember már eléggé kiformálódott, jelleme, szokásai, érdeklődési köre megszilárdult. Benedek valóban nem tipikus pápa volt. Mert bizony olyan módon élt és uralkodott, ami még a tizennyolcadik században (1740-1758 között uralta a Vatikánt) sem volt szokás. Testőrök nélkül járkált Róma utcáin, a hozzá fordulókkal kezet fogott és folyton viccelődött − imádta a jókedvet. Egy ilyen embert már elképzelni is nehéz a pápai trónon, ráadásul neki kellett folyamatosan felülvizsgálnia a hírhedt Indexet is, időnként elavult könyveket kihúzni a listáról, másokat meg − amelyek éppen abban a „pillanatban” (évben, évtizedben, évszázadban…) szúrták az Egyház szemét − oda bevezetni. XIV. Benedek pápa volt annyira tudós ember, és talán pszichológus is, hogy első dolga legyen levenni az általános tiltást. Az többé nem is jelent meg az Indexben, viszont azt még ő sem tehette meg, hogy kidobja onnan a kopernikuszi elvek nyomán született Bruno-, Kepler-, Galilei-féle és más könyveket. Mint azt a hivatalos életrajzában is olvashatjuk: „Montesquieu művét, a „Törvények szellemét” ugyan feltette az Indexre, de a tiltott könyvek jegyzékét átdolgoztatta, tudományosabb alapra helyezte megítélésüket”.

Amin már csak azért sem lehet csodálkozni, mert a tizennyolcadik század közepén a tudományok meglódultak és rohamosan fejlődni kezdtek. Nem lehetett már olyan primitíven közeledni hozzájuk, mint száz évvel korábban tette azt Simplicio, akarom mondani VIII. Orbán pápa… Benedek felfogta, hogy milyen nagy összecsapások következnek majd még abban a században, de a következő(k)ben mindenképpen, a tudományok és az Egyház álláspontjai között. Talán ezek élét és erősségét akarta csökkenteni már jó előre. Nem akart újabb támadási felületet adni az Egyház ellenségeinek. Említettük, hogy az 1700-as évek közepétől is tovább élt Galilei műveinek általános tilalma − egyszerűen, aki hívő ember volt, aki nem akart el-kárhozni, az ördög karmai közé jutni, annak nem volt szabad Galileit olvasnia! És ez így is maradt a következő századig, pontosabban az 1824-es évig. Ekkor meglepő, és addig sohasem tapasztalt dolog történt. Az Egyház látván, hogy mind több tudományos mű jelenik meg, amelyekben már evi-denciaként tárgyalják azt, amit Kopernikusz is állított, és mögötte sorban a többi nagy elme − hogy a Nap a központi csillagunk, a Föld és a többi bolygó (amiket kezdtek szép sorban felfedezni, hála a távcsöveknek) körülötte kering − az Egyház meghátrált. Teljesen szokatlan módon az említett évben Róma kihirdette, hogy „elfogadja a mai csillagászok által általánosan hirdetett véleményt”. Ugye, észrevették, hogy Róma még akkor sem „tényekről”, hanem csak „általánosan elfogadott véleményekről” beszélt..? Talán bele is haltak volna a Vatikán urai, ha beismerik, hogy addig tévedtek. Azt, hogy addig tévedtek, sohasem ismerték be − azóta sem. Inkább úgy tettek, mintha csupán haladnának a korral és „ha már manapság ez a véle-mény terjed, hát mi sem ellenezzük”-típusú szájhúzogatós, kelletlenkedő maga-megadással, abszolút módon fanyalogva jelentették be a dolgot. De akkor sem kapkodták el, mert alaposan elhúzták az Index következő kiadásának dátumát. Csak tizenkét évvel később, az újonnan megjelent tiltólistát tanulmányozva vették észre az emberek, hogy végre, végre, több mint két-száz év után eltűnt róla Kopernikusz, Kepler és Galilei neve! Nagy ünnep lehetett ez a szabadgondolkodők számára. De a Vatikán nem lett volna az, ami, ha hivatalosan is rehabilitálta volna Galileit. Erre már „csak” 154 (százötvennégy) évet kellett várni, és lám, máris megtör-tént! Mint valaki kiszámolta Galileinek a túlvilágon az elítéltetése napjától számítva mindössze 359 évet, négy hónapot és kilenc napot kellett várnia arra, hogy a tudományos munkásságát megsemmisítő, az emberi és tudósi hírnevét, végül az életét tönkretevő intézmény, a katolikus egyház végre belássa − tévedett. II. János Pál, a „lengyel pápa” 1992. október 31-én hivatalosan is rehabilitálta Galileit. Nem mintha neki bármikor is szüksége lett volna efféle rehabilitációra, és főleg nem azok részéről, akik annakidején elítélték őt. Galilei az emberiség egyik legnagyobb tudósa volt. Ember, aki oly sokat adott nekünk, amikor meghatározta helyünket a Világmindenségben.

Hetedik könyv:

KOPERNIKUSZ „De revolutionibus…” Szándékosan rúgtam fel az időrendi sorrendet. A két előző fejezetben már szó volt Brunóval és Galileivel kapcsolatosan Kopernikusz alapvető művéről, amely a két, nemzedékekkel később élő tudós szemét felnyitotta. Nézzük hát meg, ki is volt Kopernikusz és mit állított? Meg kell ismerked-nünk vele is, hiszen a fent említettek közül az egyik szörnyű halálát, a másik rettenetes sorsát „köszönhette” neki és állításának. Kopernikusz könyvét formálisan nem tiltották be soha, pedig minden betűje szinte kiáltott a tiltásért. Mégis tiltólistán volt általános értelemben, hisz ez is a heliocentrikus világképet képviselte, sőt, annak helyes voltát bizonyította. Ám tisztán csak tudományos − inkább mondjuk így: matematikai − eszköztárat használt fel ehhez a szerző, ezért nehéz − vagy éppen lehetetlen − volt vele vitatkozni. Kezdjük azzal, amit általában senki sem tud már manapság: Kopernikusz nem is volt csillagász! A tudománytörténészek tudnak erről, de szépen elhallgatják. Hiszen akkor kiderülne, hogy egy teológus és orvos képzett-ségű papi személy − mert az volt − vagyis egy laikus, egy kívülálló, egy amatőr tette meg az emberiség egyik legnagyobb csillagászati felfedezését! Ez az ember egyetemen nem tanult csillagászatot, abból nem vizsgázott sehol, egyszerű műkedvelőként foglalkozott vele. Ha ma lépne fel egy ilyen, minden végzettség nélküli, minden tudományos körön, csoporton, egyetemen és akadémián kívüli ember egy olyan horderejű, az egész eddigi világképet megváltoztató elmélettel, mint tette ezt akkoriban ő − azonnal „áltudományt” és „népbutítást” kiáltanának a derék vaskalapos akadémiku-sok és kiüldöznék ezt az embert a világból is… Sokan jutottak már erre a sorsra. De lássuk előbb, ki is volt ez az ember? Kopernikusz ősei Sziléziából származtak, amelynek népessége igen ke-vert. Így a mai napig nem dőlt el, hogy Mikolaj Kopernik, Nicholas Koppernik vagy Nicolaus Copernicus volt-e valójában, bár ennek arrafelé nem volt jelentősége. Az ősök Krakkóhoz is vonzódtak, meg északon a Visztula-parti Torun városához. Az 1473-ban született gyermek korán el-vesztette szüleit, püspök nagybátyja nevelte, aki tudós ember volt, és elér-te, hogy unokaöccse is a tudományok embere legyen. A nyílt eszű fiatalember előbb a krakkói, majd itáliai egyetemeken jeleskedett, és csak véletlenül ismerkedett meg egynéhány csillagásszal, velük beszélgetett az égi tudományokról. Könyveket szerzett és maga is tanulmányozta az eget. Műszereket hozott magával olasz földről. Papi személy lett egy kis jövede-lemmel, egy nagy egyházi birtokon afféle mindenesként tartották: volt gazdasági szakértő, matematikus professzor, vallástudós, jogász és orvos egy személyben. Háború esetén vezette egy város védelmét, gyógyította a betegeket, jogászként egyházmegyéjét képviselte a lengyel király előtt, ha úgy hozta a szükség. Közben vagy negyven éven át, amikor csak tehette, éjszaka az eget nézte, megfigyeléseket, számításokat végzett. És

a legnagyobb titokban írta azt a könyvet − negyven éven át! − amiről senkinek sem beszélt. És amiben tisztán matematikai számításokkal bizonyította be, hogy a ptolemaioszi világkép nem valós. Arisztotelésznek és Ptolemaiosz-nak nem volt hát igaza − nem is szólva a Bibliáról! − és a régi tudós mondás sem igaz: „Álljon a Föld örökön-örökké, keljen fel és nyugodjék le a Nap”. Tisztában volt állításai veszélyes voltával − azért is hallgatta el őket. Kopernikusz különös ember és különös tudós volt, enyhén szólva sem tipikus. Nem akart az Inkvizíció karmaiba kerülni, ezért egész életében elhall-gatta, amit felfedezett! Persze, ezt azért nehéz lehetett kibírni, és amikor kapcsolatba került más kutatókkal, élete vége felé már nem félt annyira és ezt-azt elhintett közöttük. Ma már nehezen fogjuk fel, sőt a maga valóságában nem is értjük, milyen lehetett akkoriban azzal a tudattal élni, hogy nem a Nap kel fel és nyugszik le, hanem a Föld forog a lábunk alatt. Minden épeszű ember abban hitt, hogy a Föld mozdulatlanul áll, hiszen bárki láthatta, hogy reggel a Nap felkel, végigmegy az égen, majd este lenyug-szik. A kanonok úr sohasem nősült meg, bár évekig együtt élt az általa nagyon szeretett házvezetőnőjével és távoli rokonával, de aztán egy erkölcsvédő kampány során elválasztották őket, a nőt még a városból is kiűzték. A férfi magányos lett, és ezért egyre több időt töltött az ég figyelésével. Gyűltek az adatai, amelyek egyre bizonyosabbá tették, hogy neki, és nem a világnak van igaza. Ne feledjük, az ő idejében még nem találták fel a táv-csövet, minden megfigyelését szabad szemmel végezte egy, a háza melletti toronyból! Mivel amúgy nélkülözhetetlen mindenese volt az egyházmegyének, hát elnézték, amit éjjelente művelt a „bolond kanonok”… Évtizedekkel később néhány, főleg német és olasz barátja már tudta a leveleiből, hogy a férfi megkérdőjelezi a nagynak elismert filozófusokat, természettudósokat, és ezáltal bizony a Bibliát is. Többen óva intették, hogy hirdesse tanait − de szakmai körökben azért már tudtak elméletéről: hogy a világ egészen más, mint eddig hitték! És ezt egy észak-lengyel kisvárosban élő matematikus, orvos, teológus képes be is bizonyítani! Akkor még csak suttogva és barátok között terjedt a hír. Az 1500-as évek első felében jártak akkoriban. Többen titokban tanácsolták neki: írja meg mindezt egy könyvben és adja ki. Kopernikusz száz-szor döntött, és százegyszer visszarettent. Aztán végül úgy határozott, tesz egy próbát. Műve nagyobb és teljesebb változata helyett egy kisebbet adott ki mindössze pár száz példányban − remélve, hogy az inkvizítorok, a dominikánusok és más, erre hivatott személyek ezt talán észre sem veszik, nem kerül a kezükbe a mű egyetlen példánya sem. Ez volt a kísérleti lég-gömb, amit feleresztett Európa egére. A De revolitionibus orbium caelestium az égitestek mozgásának forradalmi, új leírása volt az első lépés az emberiség nézeteinek megváltoztatása felé. Persze, hogy volt oka félni. Saját tapasztalatából tudta: ha az egész város, az egyházmegye, minden barátja és ellensége képes volt összefogni egy jelentéktelen magánügyben − szerelme elűzése tárgyában − hát hogyne ítélnék el őt akkor, ha kenyéradó gazdájával, magával az Egyházzal, a Bibliával, azaz: az Istennel szegül szembe..?

Kopernikusz még nem tudta, hogy nagy léptekkel közeleg feléje a halál. Közel hetven éves volt már, és egyre türelmetlenebb. Azért azt sejtette, hogy nem fog már sokáig élni. Mi vesztenivalója lehet..? Egy fiatal német matematikus barátja, akivel régóta levelezett, felkereste őt ezen a távoli vidéken és megismerve a titokban született nagy művet, rábeszélte, adja ki a kezéből! Ő majd titokban elviszi egy németországi nyomdába, ahol megjelenhet. Kopernikusz hajlott erre, de az óvatosság arra intette, hogy legalább egy előszóban mentegesse magát… Az előszó voltaképpen egy, a pápához címzett levél volt. Ebben a szerző elnézést kér forradalmian új eszméiért, de azt állítja, hogy minden más lehetőséget számba vett, és csak ez az egy bizonyítható matematikailag. Vagyis az, hogy a Föld nem áll, hanem forog a tengelye körül szüntelenül, sőt ezzel egy időben az álló Nap körül is kering. Tisztában van vele − írta − hogy ezért ki fogják őt átkozni, de nem írhat mást, mert ez az igazság. Azzal remélte elkerülni a bajt, hogy ilyen mondatokat írt az előszó-levélbe: „Hogy pedig mind a tudósoknak, mind a tudatlanoknak megmutassam, nem félek senki kritikájától, ezért verejtékes munkám e gyümölcsét Szentségednek ajánlom inkább, mint bárki másnak. (…) Tekintélyed és ítéleted könnyen elnémíthatja a rágalmazó nyelvek vádaskodásait.” Beszélik, hogy a könyvet kinyomtatták, egy lovas az első példánnyal meg is érkezett a lengyel kisvárosba és a haldokló Kopernikusz élete utolsó negyedórájában még megláthatta a nagy művet könyv formájában. Sajnos ebből egy szó sem igaz, még a könyv megjelenése, a „szerzői példányok” megérkezése előtt Kopernikusz agyvérzést kapott és élete végén már csak vegetált, semmiről sem tudott. Valójában azt kell mondanunk: ha addig nem kapott agyvérzést, akkor bizonyára a könyvet lapozgatva kapott volna! Ugyanis a kiadó az ő megkérdezése nélkül átalakította az előszót! Mivel túl kockázatosnak tartotta így kiadni, hát beleírt pár dolgot, ami éppen ellentétes volt Kopernikusz nézeteivel. Többek között azt, hogy mindez, amit ő a könyvben állít, nem más, mint egy elmélet… már pedig erről szó sem volt eredetileg. Az Egyház „vette a lapot” ahogyan mondani szokás az újabb időkben, és ennek megfelelően kezelte is a kopernikuszi állításokat. Mint már láttuk, úgy Bruno, mint Galilei esetében az Inkvizíció és a hivatalos megnyilatko-zások minden egyes alkalommal kivétel nélkül csak a „kopernikuszi elméletet” emlegették. Már csak azért is, merthogy mivel teóriáról van szó, egy hipotézisről, azaz feltételezésről − hát nyilvánvalóan nem kell vele komolyan foglalkozni! Ma már tudható, hogy a könyvet egy nürnbergi protestáns nyomdában adták ki és az előszót azért másították el, nehogy baj érhesse a kiadót és munkatársait. De ez akkor is komoly erkölcsi vétség volt, manapság a szerzői jogok sárba tiprásának neveznénk, és joggal. Ezért nem tették fel a könyvet az Indexre címe, szerzője szerint − de év-századokig ott volt az általános részben, részeként a tiltott témáknak. A fura előszótól eltekintve, amiről már tudjuk, hogy nem teljes egészében Kopernikusz szövege-szerzeménye − a könyv valóban megváltoztatta a világot! És ez az egyházi reakcióktól teljesen függetlenül történt. Nem szabad elfelejteni, hogy az 1540-es évekre, amikor a könyv napvilágot látott, már kezdett bebizonyosodni, hogy a Föld csakugyan gömb alakú − mert hiszen addig ez sem volt „biztos”, sokan hitték a laposföld-elméletet is. Magellán emberei körülhajózták a Földet, márpedig ez csak akkor volt lehetséges, ha ez a világ olyan gömb alakú, mint egy labda. (Kopernikusz a híres előszóban: „Az egész világ gömb-jellegű, így a

Nap, Hold és a bolygók a Föld szintén gömb alakú. Ugyanilyen alakra törekszik a víz is, amit a hajósok igazolnak, mert a szárazföld, amely gyakran nem látható a fedél-zetről, látható az árboc csúcsáról”. Zseniálisan egyszerű, nem igaz? Az égitestek gömb alakúak, és kész. Ám erről akkoriban még kevesen tudtak. A nagy tömegekhez nem hatolt el még az sem, hogy egy Kolumbusz nevű hajóskapitány egy új földrészt fedezett fel (ha erről még ő maga sem volt meggyőződve, mit várhattak a világ többi részétől..?). No és mit várhattak Kopernikusz és a hozzá hasonló nyughatatlan lelkek, ha abban a korban a pápai trónon Borgia-féle, reneszánsz vérből, és nem éppen a tudományokkal törődő férfiak ültek? És ezenközben szerte Európában lángoltak az inkvizíció máglyái. Ráadásul éppen nemrégen szegezte ki Luther a kilencvenöt pontot a wittenbergi templom kapujára − egyszóval, a világ nagy forrásban volt, rengeteg fontos változás előtt állt. Kopernikusz előtt a világ meg volt győződve, hogy a Föld egy mozdulatlan pont, amit Isten azért teremtett, hogy a Mindenség egyetlen gondolkodó lénye, az ember számára lakóhelyet adjon. Nos, mindez romba dőlni látszott, amikor a már halott csillagász „elmélete” napvilágra került és egyre több tudományos érdeklődésű ember olvasta el. Érvelése kristálytiszta volt, a latin nyelvű szöveg világos és (félre nem) érthető. Minden állítását megmagyarázta és megvédelmezte a jövőben esetleg feltámadó, ámde hamis érveléssel szemben. Csakugyan azt tette, amit máig állítanak róla: mozgásba hozta a Földet! Aki elolvasta a könyvet és volt egy csipetnyi képzelőereje, az szinte lát-ta maga elolt a világűrben a mozdulatlan Nap (persze ma már tudjuk, hogy az sem mozdulatlan, de ezt most hagyjuk) körül keringő égitesteket. Degradálta a Földet, ami − a világegyetem kiválasztottaknak készült, kiválasztott helyen lévő, kitűntetett élethelye helyett − csak egy lett a sok-sokezer égitest közül, amelyeket odafönt látunk egy nyári éjszakán… Hát persze, hogy sokaknak nem tetszett ez a lefokozás! És ilyenek akadtak bőven még a művelt emberek között is. Hiába olvasták a könyv végén ezt a mondatot: „Ebben a rendszerben tehát a világűr csodálatos törvényszerűségét fedezzük fel” − őket ez egy csöppet sem elégítette ki. Miután a könyv megjelent, furcsa dolgok következtek. Kétszeresen is − az egyik az volt, hogy a katolikus egyház emberei nem figyeltek fel a mű igazi tartalmára, legalábbis nem azonnal! Őket nyilván megtévesztette a pápához címzett előszó, amely − mint egy pajzs − védelmezte a művet − legalábbis egy ideig. A másik furcsaság: bezzeg a protestánsok azonnal támadni kezdték! És nem akárki volt az első rohamozó, hanem maga Martin Luther! Ő állt a csapat élén, amelynek szószólója barátja, Philipp Melanchton volt, aki így bírálta Kopernikuszt: „Némelyek azt hiszik, hogy nagyszerű lelemény abszurd dolgot kitalálni, mint ez a polyák csillagász is, aki megmoz-dítja a Földet, és megállítja a Napot. Valóban bölcs uralkodók kellenek, hogy legyen, aki büntesse a tehetséggel párosult könnyelműséget”. Vagyis arra céloz a tudós szerző, hogy amit Kopernikusz állít, az csak egy hatás-vadász abszurditás, és ideje lenne, ha valaki fentről, a törvény

szigorával csapna le az efféle alakokra. Hogy még „vidámabb” legyen a történet, nem árt tudnunk, hogy ugyanez a tekintélyes szerző pár évvel később, 1549-ben szakkönyvet adott ki Initia doctrinae physicae, vagyis „Bevezetés a fizika tudományába” címmel. Itt megint ütött egy nagyot a már halott amatőr csillagászon, aki a tudomány történetében a legnagyobb felfedezést tette: „Szemünk tanúsítja, hogy az égbolt huszonnégy óra alatt körbefordul. Néhányan viszont vagy az újdonság iránti kedvből, vagy spekulációra kész tehetségük kimutatására a Föld mozgásán gondolkodnak. (…) A nyilván abszurd állítások mellett makacsul kitartani becstelen és rossz példa. Sokan kinevetik a fizikust, ha isteni bizonyítékokra hivatkozik, mi mégis úgy gondoljuk, hogy méltó dolog a filozófiát az égi kinyilatkoztatásokhoz viszonyítani. (…) A zsoltár nyilvánvalóan biztosít minket, hogy a Nap mozog. Legyen nekünk elég a kinyilatkoztatás”, majd Melanchton idéz néhány zsoltárból, ahol természetesen arról van szó, hogy Isten megerősítette a Földet alapjaiban és így az nem is fog mozdulni az idők végezetéig, majd így folytatja: „Ilyen isteni bizonyítékok birtokában pedig az igazság felé hajlunk, és nem hagyjuk, hogy elcsábítsanak szamárságaikkal olyanok, akik azt hiszik, hogy ha a tudományban zavart okoznak, evvel saját tehetségüket bizonyították”. Rövid elemzés után oda jutunk, hogy Melanchton, a maga idejében nagy tekintélyű tudós férfiú (ezzel a vaskalapos szemlélettel és magatartással ma bizonyára egy tudományos akadémia oszlopos tagja, vagy tán elnöke lenne…) Kopernikuszt tehetségtelen alaknak minősíti, aki szamárságokat írt és ostobaságokat állított, amiket a világért sem szabad elhinni. Igazából ez még mind semmi ahhoz képest, amit barátja, Luther mondott, nem is titkolva a sértő szándékot: „Említettek egy új asztrológust, aki be akarta bizonyítani, hogy a Föld mozog és forog, nem pedig az égbolt, a Nap és a Hold. Éppen mintha valaki kocsin ülve vagy hajón utazva azt gondolná, hogy mozdulatlanul áll, de a föld és a fák haladnak. De így van ez mostanában − aki bölcs akar lenni, kigondol valami egyénit, s az a legjobb, amit ő kiötlött! Ez a bolond az egész asztronómiát szeretné felfordítani! De a Szentírás mondja, hogy József a Napnak parancsolta, hogy megálljon, és nem a Földnek!” Ma már nyugodtan legyintünk minderre, hisz tudjuk, hogy a Föld forog a tengelye, és halad a Nap körül. De akkor ezt nem tudták és sokaknak éppen olyan abszurdnak tetszett a dolog, mint amikor egyes mai kutatók azt állítják, hogy van reinkarnáció (már tudományos bizonyítékokkal is alátámasztva), vagy hogy vannak más dimenziók a térben (erre is akadnak bizonyítékok) − nos, a többség ma is hitetlen. Abban a korban viszont az volt az általános „tapasztalat”, hogy a Föld áll, és erről majdnem mindenki meg volt győződve. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki előálljon efféle „abszurd szamárságokkal”, mint Kopernikusz. Ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, hogy Luther, Melanchton, és a mindenkori pápa olyan megfellebbezhetetlen tekintély volt, akinek véle-ményére százmilliók adtak. Ők pedig ezeket a véleményeket elfogadták, és a magukévá tették. Ha a Biblia azt állítja, hogy a Föld nem mozog − és tényleg azt állítja! − akkor az bizony nem mozoghat, és kész! Ami ma már nevetséges: bizony a kor csillagászai is szembefordultak a „műkedvelő asztronómussal”, gondolkodók, akik ismert emberek, csatlakoztak ahhoz a falkához,

amely a következő századokban támadta a kopernikuszi elveket. Miközben az Egyház − ezúttal szokatlanul bölcsen − in-kább hallgatott és az Index általános tiltása mögé húzódott, a tizenhatodik században, de még később is, egyre-másra születtek a Kopernikusszal polemizáló művek. Vagy olyanok, amelyekben az ég e remek megfigyelőjének művét próbálták a sárba taposni. Az Egyház elégedetten dörzsölhette a kezét: Kopernikusz állítása tényleg annyira abszurdnak tűnt azon időkben, hogy sem a pápának, sem az egyházatyáknak, teológusoknak nem kellett vele foglalkoznia. Megtették ezt maguk a drágalátos tudósok. Mint a francia Jean Bodin, az amúgy jónak tartott tizenhatodik századi filozófus, aki így „érvelt”: „Senki, aki egészséges gondolkodású, senki, akinek minimális fizikai tudása van, nem gondolja azt, hogy a Föld, amely súlya és tömege folytán nehéz és tehetetlen, saját tengelye és a Nap körül forogna. A Föld legkisebb rezdülésénél azt látnók, hogy romba dőlnek a házak és erődök, a városok és a hegyek”. Ez bizony nagyon meggyőző lehetett a korabeli emberek számára. Hogy ne csak Luthert idézzük, ide írjuk a másik nagy protestáló egyházfő, Kálvin szavait is, aki szintén nem volt Kopernikusz elméletének barátja: „Az Úr megerősítette a világ körét, hogy ne mozduljon… Ki merné Kopernikusz tekintélyét a Szentírás tekintélye fölé emelni?” A Kopernikusz elleni támadásokba még „civilek” is bekapcsolódtak, különösen német nyelvterületen egyre-másra születtek a „vidéki Shakespearek” ostoba kis színdarabjai a „buta bölcsről”, a felfuvalkodott és közben nagyon is mulatságos csillagászról, aki ostobaságokat hirdet. Ilyeneket aztán könyvekben is megjelentettek. Ezenközben az egyház már nem annyira Kopernikusszal, mint követőivel foglalkozott. Az 1500-as évek végén, mint már írtuk, Bruno került terítékre éppen, mert Kopernikusz tanai mellett tette le a garast, újabb harminc-negyven évvel később pedig Galileivel kellett Rómának megmérkőznie. Tehát folyt a harc Kopernikusz mellett és ellene, csak már nélküle. Egyes mai szerzők szerint az Egyház csak évtizedekkel Kopernikusz ha-lála után vette észre, miféle bomba rejtőzik a művében, talán az előbb em-lített tudósok magatartása, fellépése és érthetetlen, makacs kitartása az

„elmélet” mellett értette meg az egyházi vezetőkkel, hogy amit az a lengyel vidéki kanonok annak idején papírra vetett, az bizony roppant veszélyes mű. Rómában és szerte Európában megértették: ha a Föld valóban mozog, és csak egy a sok hasonló és egyenrangú égitest között, akkor a Biblia néhány alapvető állítása tovább nem védhető! Márpedig nekik védeniök kellett (védik ma is, csak már „árnyaltabban”), hiszen az egy szent könyv, amit állításuk szerint maga az isten sugallt ismeretlen szerzőinek az idők hajnalán. Ha tehát mindenki számára nyilvánvaló módon kiderül, hogy a főbb állítások sem állják meg a helyüket, azaz nem igazak, akkor azzal kell szembenézniök, hogy 1) a Biblia nem isteni eredetű mű, csak emberek ír-ták össze valaha. 2) Ha nem igaz az isteni eredet, hivatkozni sem lehet rá többet, 3) ha ezek az állítások nem bizonyulnak igaznak, akkor a benne foglalt többi sok száz vagy ezer állításnak sem kell feltétlenül igaznak lenni. 4) vagyis akkor sutba dobható nemcsak maga a Biblia, de az egész katolikus hitvilág, és ami a legrosszabb számunkra: 5) akkor Egyházra sem lesz szükség többé..! Az égitestek mozgásáról szóló könyv nemcsak a Földet mozdította meg és degradálta kicsiny ponttá a végtelen Mindenségben, hanem az egész addigi földi filozófia, fizika, csillagászat épületeit is romba döntötte, csak elég sok időnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy ezt maguk az érdekeltek is észrevegyék. Mire eljött az 1700-as évek kezdete, az egyházi emberek is felismerték a veszélyt. Belátták, hogy a heliocentrikus világképet nem lehet összeegyez-tetni a Bibliával, ezért erre nem is tettek kísérletet. Jó sokáig lapítottak a fűben, nem tudták megoldani a helyzetet. Ehelyett úgy döntöttek, inkább teret adnak Kopernikusz ellenfeleinek, azok hadd zúzzák porrá a lengyel csillagász „elméletét”. Ez nem bizonyult jó stratégiának, mert idővel kiderült, hogy Bruno és Galilei nyomán mind többen ismerték meg Kopernikusz elméletét. És ami ötven vagy száz évvel korábban még abszurd állításnak tetszett, arra egyre több tudományos bizonyíték került elő. Valaki azon morfondírozott, hogy ha fellőnek a magasba egy nyílvesszőt, az sohasem oda esik vissza, ahonnan fellőtték, hanem egy kicsit keletebbre. Ez mintha azt bizonyítaná, hogy ama rövid idő alatt is, míg a felfelé száguldó nyílvessző a levegőben volt, alatta a Föld egy kicsit elmozdult… Aztán jött Galilei a távcsővel, és egyre többen kezdték ilyen műszerrel nézni az eget. És ott bizony különös mozgásokat tapasztaltak, ami után számításokba mélyedtek… a baj tehát csak nőttön-nőtt. Az Egyház azonban csak az általános tiltást vetette be Kopernikusz ellen poszthumusz módon, csak azokat üldözte, akik az ő nevében, rá hivatkozva léptek fel. A könyv különben jó sokáig nem jelent meg ezek után, úgyhogy még a kevésszámú híve is csak ritkán, esetlegesen kaphatta a keze közé a nagy művet. Az Egyház tehát soha nem mondott ki tilalmat erre a műre, és Kopernikuszt − ne feledjük, életében egyházi személy volt! − sem tették tiltólistára, mégis, amit állított, az immár majdnem ötszáz éve szemben áll minden keresztény egyház tanításával. Nyolcadik könyv: HELVETIUS: De l' esprit A tizennyolcadik század második felére a francia enciklopédisták nyomták rá bélyegüket. Ekkortól, és

nagyobbrészt általuk datálódik az, amit később a történészek a „felvilágosodás korának” neveztek el. Vagyis a műveltség robbanásszerűen terjedt szét olyan társadalmi rétegekben is, ahol annak azelőtt különféle okokból nem lehetett helye. Az enciklopédisták műveikben összefoglalták a kor tudományát, előre-mutató módon rendszerezték a világot, nevükhöz híven enciklopédiákat, lexikonokat állítottak össze és terjesztették a tudást, és bizony sokszor az egyházi és világi hatalmak ellenében tették ezt. Jobbára filozófusok voltak, nagy gondolkodók. Nevüket ma minden művelt ember ismeri (vagy ismer-nie kellene): Voltaire, Diderot, Montesquieu és… Helvetius. Akinek igazi neve valóban Helvetius volt! Pedig olyannyira álnévnek néz ki − és ez sem áll távol a valóságtól. Az apja családjában nemzedékről nemzedékre mindenki orvos volt és eredetileg német földön éltek, a nevük pedig Schweitzer volt. De a protestáns német hercegségből a katolikus családnak egyszer csak mennie, menekülnie kellett. Németalföldre mentek és nevüket a nagyon is semleges Helvetiusra változtatták. Úgy az eredeti, mint az új ugyanazt jelentette, ezúttal latinul: „Svájci”. Azután a család későbbi nemzedékei Párizsban éltek, és ott született Claude Adrien Helvetius. Apja jól-menő orvos, aki az udvarba is bejáratos volt, így a családnak anyagi gondjai nem voltak. Claude a jezsuitáknál tanult, nem túl sikeresen, viszont feltehetően ott látott át a szitán és attól kezdve erősen egyházellenes beállítottságú volt. Apja XV. Lajos király feleségének orvosa, protekcióval elintézett egy jövedelmező udvari állást a fiának − a jövendő filozófus főadóbérlő lett. Más szavakkal adószedő, nem túl népszerű foglalkozás akkoriban. Őt arról ismerték, hogy nem engedte megkopasztani a szegényeket. Az 1715-ben született fiatalember harmincegynéhány évesen − ismét csak apai protekcióval, ami arra vall, hogy ő maga nem volt nagyon életrevaló − a királyné udvarmestere lett. Közelről láthatta hát a királyi udvar életét. Harminchárom évesen nősült: egy magánál alig valamivel fiatalabb, előkelő, de szegény, viszont okos lányt vett feleségül. Nyáron vidéken, télen Párizsban éltek és a férfi továbbra is szalonról szalonra járt, művelődött, csiszolódott. Régi vágya volt, hogy könyvet írjon. Régebben is írogatott és Voltaire-hez hordta műveit, aki aztán jól meg is bírálta őket. A földbe döngölő kritikák ellenére Voltaire látta, hogy van a fiatalemberben valami. Claude Adrien író és filozófus akart lenni, erről álmodott, a vidéki harisnyakészítő manufaktúra tulajdonlása nem elégítette ki, ami érthető is. Különféle elvetélt irodalmi próbálkozások: versek, dráma stb. után vége nekiült és 1757-re megírta azt a könyvet, amely aztán később főműve lett − és amely a legnagyobb társadalmi vihart aratta a maga idejében. A „ De l' esprit”, vagyis „A szellemről”, de jobb lenne magyarra „Az elméről”-nek fordítani. Ma már nehéz

felfognunk, hogyan okozhatott akkora vihart egy olyan mű, amelyik látszólag igencsak elvont kérdéseket tárgyalt. Erotika, társadalomfilozófia, esztétika, pedagógia keveredtek benne. De ne feledjük, akkoriban ezek a problémák éppen nagyon is élők voltak, a társadalom javarésze erről beszélt, ekörül (is) forgott a sebesen változó világ. Éppen összecsapott egy múlóban lévő régi és a születő új világ. Az arisztokrácia és az egyház közös hatalma − legalábbis Franciaországban − távolodóban volt, helyette új rétegek törtek felfelé, amelyek újfajta eszméket és gondolkodást hoztak magukkal. És ahogyan jöttek sorban a politikai változások és azok még erősebb igénye, úgy következtek a változások az eszmei „frontokon” is. Helvetius a könyvében pszichológiai irányból köze-lítve egészen meglepő, abban a korban még nagyon újnak számító materialista tanokat fejtett ki. A szenzualista pszichológia alapelve segítette ebben a munkában. Ez az irányzat azt állította, hogy minden, ami az emberben van, az érzékekre vezethető vissza, mindent az érzékelésen át kap az ember, azaz minden ismerete a tapasztalatból származik. A gondolkodás az elme képessége, állította Helvetius, de ez nem volt neki elég, ő továbbment ezen az úton. A fizikai érzékelés révén tudomásunkra jutott dolgokat az elménk meg is őrzi, „ezt emlékezetnek hívják. Az emlékezet nem más, mint tartós, de gyengülő érzet”. Helvetius szerint a gondolkodás egyetlen előfeltétele az érzékelés, és abból ered aztán az ítéletalkotás. Utána kifejtette a művében, hogy nem csak ember és állat képes érzékelni és emlékezni, hanem az anyag is! Csak gyanította, hogy a maga idejében még nem fedezték fel a tárgyak, az anyag minden tulajdonságát, de érdekes dolgok kerültek napvilágra, amikor fel-fedezték a gravitációt például..? Mi van, ha rájönnek, hogy a tárgyak is érzékelnek és emlékeznek? Így az is kiderülhet majd a jövőben − így Helvetius − hogy az anyag is gondolkodik. Vagyis a gondolkodás képességéhez nincs szükség egy szellemi összetevő, rész feltételezésére. Persze ezt tovább gondolva az olvasóknak rá kellett jönniök: ha az anyag gondolkodik és nem a szellem, a „lélek”, akkor a lélek nem szellemi, hanem anyagi. Ha a lélek nem szellemi, akkor nem is halhatatlan, nem él tovább a halál után sem. Ha a halál után nincsen semmi, akkor nincs üdvözülés, megváltás, túlvilági büntetés vagy jutalmazás sem. És ha ez mind nincs, akkor ez nem befolyásolhatja az ember életének folyamatát. Ami a könyv és a Helvetius-féle eszmerendszer pedagógiai részét illeti: azt állította, hogy minden ember teljesen „üresen” születik, semmit sem hoz magával (ezt mára teljesen megcáfolta a genetika, mint tudjuk, az öröklődés igenis nagyon sokat jelent, az ember rengeteg dolgot „hoz ma-gával” az őseitől) és születéskor minden elme egyformán üres. Vagyis bár-kiből lehet zseni vagy hülye, minden a külső körülményeknek tulajdonítható. Nincs itt helyünk a könyv további tartalmi és ideológiai elemzésére. Legyen elég annyi, hogy Helvetius könyve azt sugallta: ideje áttérni egy más-féle államtípusra, amelyben nincs kereszténység, sőt, vallásnak sincs helye, nem lesznek benne szolgák, nem lesz nyoma sem a feudalizmusnak, itt az állam egyetlen feladata az egyéni szabadság és a polgárok tulajdonának biztosítása. A szerző elítélte az önkényuralmat, vagyis mindazt, ami az ő

idejében szerte a világban létezett: egy-egy király, vagy szűk csoport erőszakosan fenntartott uralmát. Ugyanez volt a véleménye vallásról, egyházról. Az egyház: kaszt, amely csak saját érdekeit szolgálja, társadalomellenes szervezkedés, a közérdek kibékíthetetlen ellensége. Helvetius a feudalizmus teljes felszámolását, a tulajdon igazságos − állam általi − elosztását követelte. „Az emberek éle-tének célja nem az üdvözülés, hanem a földi boldogság, ennek elérése nem az imádkozástól, hanem megfelelő törvények alkalmazásától várható”. Jól odamondogat a szexuális erkölcs tekintetében is, isten az ember testi élvezeteinek szabadsága mellett szállt síkra. A vágyakat az emberi élet természetes és szükségszerű velejáróinak hirdette. Minden között a legfonto-sabbnak a szexuális vágyat tartotta. „Az emberi gyönyörnek nem szabad korlátokat szabni” és hozzátette, „csak az lehet erkölcsös, ami a társadalom érdekét szolgálja”. Le az egyházzal, annak tanaival, le a papokkal, az aszkétizmussal, a hamis erkölcsök hirdetőivel! Amikor kész lett a könyv és barátai elolvasták a kéziratot, többen fel-szisszentek, mások borongósan azt tanácsolták a szerzőnek: még véletlenül se adassa ki itthon, mert ezért felfalják őt. Inkább keressen egy külföldi kiadót! Helvetius azonban nem hallgatott a jó tanácsra. Tudnunk kell, hogy az Enciklopédiák akkoriban már kezdtek megjelenni és egyre nagyobb felháborodást keltettek konzervatív körökben. Diderot és társai dacolva minden ellenállással és cenzúrával, keményen kiálltak műveik mellett, amelyek akkoriban felforgatták Európa szellemi életét. Helvetius is közéjük tartozónak vallotta magát, ő is vállalni akarta a kockázatot. Hát inkább cenzori engedélyért folyamodott, remélve, hogy udvari kapcsolatai segítségével legyőzheti ezt az akadályt. Mindenki, aki számított: maga a királyné, de éppenséggel a mindenható királyi szerető, Madame Pompadour, a könyvkereskedelem igazgatója − Helvetius jó ismerősei, vagy éppen barátai voltak. Volt akkoriban egy szabály: ha egy könyvet engedélyeztek és az megjelent, közöljön bármilyen eszmét is, a következő, ugyanolyan dolgokról szóló, ugyanolyan szellemiségű művek megjelenését nem akadályozhatták meg, be sem tilthatták. Helvetius tudta, hogy barátai, az enciklopédiások hasonló műveket akarnak megjelentetni a jövőben − önfeláldozóan vállalta hát a „hullámtörő” szerepét. Ha a „ De l' esprit”-et engedélyezik, akkor társainak mögötte már könnyebb dolga lesz a cenzúrával. Ahogyan az az írókkal lenni szokott, mindenre kész volt könyve kiadatása érdekében − még csalásra is. Megkörnyékezte a legfőbb cenzort, elhitette vele, hogy a könyv lényegében csak irodalmi problémákkal foglalkozik, felolvasott neki pár − előre gondosan kiválasztott, persze ártalmatlan − részletet, mire a főcenzortól megkapta az engedélyt és a könyv 1758 nyarán megjelent. A barátai a szemüket dörzsölték − ezt hogyan érte el? Nem kis füzetecske volt ám „Az elméről”, mert több mint 640 oldalt tett ki, vaskos külleme bizonyára sokakat elriasztott olvasásától. A szerző neve ugyan nem szerepelt rajta − ez már óvatosság volt, mégis! − viszont mindenki láthatta, hogy egyenesen a királyi nyomdában készült, ami a legfelsőbb akarat egyetértését sugallta.

Jól tette, hogy gyorsan osztogatta a saját példányait, dedikálva barátnak, ismerősnek − mert napokon belül kitört a botrány. Felháborodott konzervatívok paprikavörös arccal rohantak a királynéhoz és a könyvkereskedelmi igazgatóhoz és mindenkihez, ordítván, hogy ilyen botrányos könyvet hogyan nyomhattak ki, cenzori engedéllyel, és éppen a királyi nyomdában..? Persze a könyv további nyomását és terjesztését azonnal felfüggesztették. Ám mivel a szerzőnek még mindig voltak barátai az udvarnál, és pro-tektorokban sem volt hiány, hát elérték, hogy egy másik cenzorral olvastas-sák el a művet. Nem árt tudni, hogyan történt, talán fentről rászóltak a cenzorra, vagy megvesztegették − de tény, hogy az kedvező véleményt adott a könyvről. Lehetetlen, hogy ne vette volna észre, mennyire vallás- és egyházellenes a mű, ennek ellenére azt írta véleményében, hogy a szerző a műben „tisztelettel és megbecsüléssel szól a vallásról” − ami abszurd vélekedés, ismerve annak tartalmát. Igaz, odaírta azt is, hogy „akad néhány, a vallást sértő megjegyzés is”, ezeket Helvetius egyetértésével kihúzták a szövegből − és mehetett ismét a nyomdába! Egy hónap sem telt bele és az új kiadást ismét árusítani kezdték. Nem telt bele két-három hét és a korabeli, persze erősen jobboldali, konzervatív, királypárti, vagyis maradi sajtóban egyre-másra jelentek meg a könyvet támadó cikkek. Már az is feltűnést keltett, hogy az 1750-es években egy könyvet két nappal a megjelenés után betiltsanak, de az még inkább, hogy szinte változatlan tartalommal, egy hónappal később újra kiadják! A legnagyobb felháborodást természetesen a könyv tartalma keltette. Így aztán az áskálódások, panaszáradatok ismét megindultak és a könyvet tizenkét nappal az újabb megjelenést követően ismét betiltották. Az akkori parlament (nem azonos e fogalom mai megfelelőjével, a parlament akkoriban afféle legfelsőbb bíróság volt, kötelező véleményt mondott például gazdasági, adóügyi vagy éppen vallási kérdésekben is) a nemesség, elsősorban az arisztokrácia érdekeit képviselte − ha akarta, éppenséggel a ki-rállyal szemben is. XV. Lajosnak elég sok baja volt ezzel az intézménnyel, de nem szüntethette meg, kénytelen volt vele együtt élni. Nos, a parlament akkoriban éppen újabb támadási felületet keresett, amivel ismét meghátrálásra késztetheti a királyt is, és egyúttal bővítheti saját hatáskörét. A De l' esprit-botrány éppen kapóra jött. Most odavághatták, hogy lám, a királyi cenzúra nem elég hatékony, tehát ezt is át kell adni a parlamentnek, az majd rendben tartja a dolgokat! Hogy ne jelenhessen meg többé olyan mű, mint ez a rettenetes könyv! De a királyi udvarban is résen voltak, és Helvetius ottani barátai rábe-szélték a szerzőt, fogadja el az ő megoldásukat: mielőtt a parlament tárgyalná a botrányos kiadatás körülményeit, ők a cenzorral visszavonatják az engedélyt. Ez azt a látszatot kelti majd, hogy a cenzor ugyan hibázott, amikor elolvasás nélkül átengedte a művet a nyomdába, viszont mivel észrevette a hibát, jóvátette a dolgot, és kész. Így a parlamentnek nem lesz miről tárgyalnia és megelőzhető a még nagyobb, immár a politikába beletenyere-lő botrány. Helvetiusnak persze mindegy volt, ki tiltja be a könyvét, nem is tőle függött a dolog − még az is nagy dolognak számított, hogy egyáltalán benézhetett a kulisszák mögé, és barátai továbbra is óvták őt. Hisz ha a parlament tiltja be a művet, vonja felelősségre a cenzort, akkor a szerzőt akár börtönbe csukhatják, vagy jobb esetben száműzhetik az országból! Nemcsak hogy betiltották a könyvet, de rendeletben hirdették ki, hogy aki vásárolt belőle, köteles a

példányát visszavinni és leadni (?) gondolom, ilyent csak azok tettek, akik nem értettek egyet a könyv tartalmával és már megbánták, hogy pénzt adtak érte. Akinél később mégis megtalálják a könyv egyegy példányát, „azt példás büntetéssel sújtják”, fenyegetőzött a hatalom. A magas állású protektorok, élükön a királynővel arra is rávették Helvetiust, hogy vonja vissza állításait. A szerző persze nem bánta meg, amit tett, a nyilatkozat szövege pedig olyan diplomatikus fogalmazású, hogy abban aztán nehéz felfedezni a megbánás jeleit… Úgy rendelkeztek, hogy ezt a nyilatkozatot 4 ezer példányban nyomják ki (többet, mint ahány példányt a könyvből kiadtak…), de Helvetius valahogy elintézte, hogy mindössze… 20 darabot nyomtak! S azt is inkább ismerősöknek adta, akik azt hitték, hogy valóban sok ezer nyilatkozatot küldtek szét az országban, és mindenütt kifüggesztették. Talán mondani sem kell, hogy ha egy könyvről ilyen sokat beszélnek, két kiadásról, két betiltásról szól a hír, majd állítólag a szerző visszavonja, de ez sem biztos, és óriási a felháborodás bizonyos körökben − akkor ez nemcsak manapság kelt a mű iránt felfokozott érdeklődést − akkoriban sem volt másképpen. Élelmes nyomdászok rögtön elkezdték nyomni a könyvet, persze anélkül, hogy odaírták volna nyomdájuk nevét. Éjszakai műszakban, titokban dolgoztak, nyomtak, kötöttek, csomagoltak és szállítottak mindenfelé. Hamarosan Hollandiában is rákaptak a könyvesek a De l' esprit-re. Párizsban persze folyton meg-megújuló támadások érték a könyvet, de ezek már kiterjedtek az enciklopédiákra és azok eszméire is. Úgy tűnt, Helvetius művének megjelenése hatalmas ellen-erőket szabadított fel, és azok össztüzet zúdítottak mindenre, ami nem tetszett az arisztokráciának − mert nem is tetszhetett. A nemzetközi és a francia kül- és belpolitikában zavaros idők voltak azok. 1758-ban sok egyéb baja is volt az országnak, főleg azért, mert a király tehetetlen és döntésképtelen volt, a jezsuiták, a parlament, és más erők pedig erőteljesen támadtak bizonyos intézményeket és elveket. Talán el tudjuk képzelni, hogy a művet milyen elkeseredetten támadták nemcsak az arisztokraták, de az egyháziak is. Elsősorban a jezsuiták keltek ki ellene (nem véletlen talán, hogy pár évtizeddel később számos, erősen katolikus országban is betiltották a jezsuita rendet, birtokaikat elkobozták, és csak jóval később térhettek vissza ezek a nagyon erőszakos és ravasz papok). Néha úgy tűnt, hogy Helvetius könyve csak ürügy arra, hogy egymásnak essenek különféle érdekcsoportok. Mindenesetre azon év második felében mintha egész Franciaországban nem lett volna más megvitatható esemény, folyamat vagy történés, mindenki a De l' esprit-en rágódott, legfőképpen persze az ellenzők. Megszólalt Párizs érseke is, aki persze a jezsuiták mellett tette le a garast és úgy képzelte, hogy véleményével összemorzsolja és lesöpri a könyvet. Amelyből szerinte: „dögletes párák szállnak fel, mint a század hamis filozófiai eszméi, a materializmus abszurd tana, a vallásgyűlölet, a jó és rossz közötti különbség eltüntetésére kitalált ál-okoskodások…” A főpap, mesterségéhez híven sajátos „szaknyelvet” is használt, íme: „a pokol fekete gőzei”, vagy „a sötétség fejedelmének műve ez”, és „pestissel fertőzött doktrína”, és hasonlókat. S azzal is vádolta a szerzőt, hogy fel akarja forgatni a krisztusi tanokat, a Szentíráson alapuló egyházi és világi rendet, el akarja választani egymástól az uralkodót és alattvalóit, sőt, fellázítja az alattvalókat a király ellen. A végén jött az egyházi ítélet, amelynek értelmében a művet „Isten szent nevében elítéljük”. Mivel oly förtelmes tanokat tartalmaz,

amelyek alkalmasak a keresztény vallás alap-jainak lerombolására, mivel alapelve a materializmus utálatos tanítása, mivel megtagadja az emberi szabadságot, meg akarja semmisíteni az erény és az igazság ősi fogalmait. Az evangéliumi erkölccsel merőben ellentétes tanokat hirdet, az egészséges erkölcsöt az érdekkel, a szenvedéllyel, az élvezettel helyettesíti…” stb. De nem csak ezzel vádolták a könyvet és szerzőjét, hanem azzal is, hogy támogatja az ateizmust és hirdeti annak förtelmes eszméjét, mivel az egyház és papjai ellen lázít. Gyűlölködik, istentelen, téves, káromló és eretnek. Ez a vádirat pásztorlevélben is körözött, felolvastatták minden francia templomban a vasárnapi mise után. Helvetius erre persze nem ügyelt túlságosan − sokkal komolyabb ellenfél volt a parlament, amely, ha markába kaparintja az ügyet, képes a szerzőt akár… halálra is ítélni! Az akkori francia főügyész álszent módon csodálkozott is egy társaságban: − Hogyan, hát a De l' esprit szerzője még szabadlábon van..? Csakhogy még az udvarban is voltak haladó gondolkodású emberek − vagy olyanok, akik Helvetius feleségének magas állású rokonai voltak. Ezek összefogtak a szerző érdekében. „Mert hát hogyan is állunk? Mostantól kezdve Franciaországban filozófusokat fognak akasztani?” − kérdezte valaki szándékolt nyersességgel, brutálisan tárva fel a dolgokat. Mások így tüzelték a magas rangúakat Helvetius érdekében: „csak nem hagyjuk, hogy a jezsuitáknak legyen igazuk..?” A következő év januárjában az ügyet felháborítónak tartó Helvetius-pártiak kapcsolataik révén még a királyhoz is eljutottak. Ám hiába állt ki Helvetius mellett Madame Pompadour is, a parlament kitűzte a tárgyalás napját. Helvetius szénája rosszul állt, mert a királyné a megbánó nyilatkozat ellenére sem fogadta őt vissza kegyeibe, sőt, udvarmesteri állásától is megfosztotta. Ugyanakkor a parlamentben január végén már olyan vádbeszéd hangzott el, amely szerint a Helvetiusfélék valósággal összeesküdtek az állam, az egyház és a közbiztonság ellen! Ez veszélyes fordulat volt. Nyilván nemcsak Helvetiusról, hanem egyes enciklopédistákról is szó volt, őket nevezték többes számban „szentségtörő és lázító szerzőknek”. Nem említ-ve a neveket, a parlamenti ügyész azzal vádolta a szerzőket, hogy el akarják pusztítani az államot, mert az keresztény. Hogy ezek a művek, elsősorban persze a De 1' esprit, „borzalommal töltenek el minden hűséges és engedelmes állampolgárt”. Arról nem is szólva − de azért az ügyész persze szólott erről is! − hogy „a mű a szenvedélyek leggyalázatosabb apológiája, dicsőítése mindannak, ami vallásellenes, és alkalmas a kereszténység és a katolikus hit elleni gyűlölet szítására”. A tárgyalás végén a parlament pár héttel elhalasztotta döntését, mert összesen nyolc felforgató mű ügyében egyszerre akartak ítéletet hozni, idő kellett a bíróság tagjainak azok átnézésére. Helvetius tulajdonképpen büsz-ke lehetett, hogy olyan művek, mint az Enciklopédia, és olyan szerzők, mint Voltaire, Diderot és Pascal társaságában került a vádlottak − egyelőre csak virtuális − padjára. Közben azonban már Róma is érdeklődni kezdett a könyve iránt és hamarosan várható volt, hogy a Szentszék, azaz a Vatikán is állást foglal az ügyben. Annak irányzata és hatása pedig nem lehetett kétséges − az egész katolikus világ Helvetiusra fog

támadni! Itt az volt a baj Helvetius számára, hogy egy korszakot lezárva éppen meghalt az előző pápa. XIV. Benedekről már szóltunk ebben a könyvben, ő volt az Egyház legtudósabb pápája, viszonylag felvilágosult ember, aki próbálta a maga módján modernizálni az egyházat, közelebb hozni azt a polgári világhoz. Ő volt az, aki a nevezetes Indexet átdolgozta, a benne szereplő művek megítélését tudományos alapra helyezte. Persze nyilvánvaló, hogy ha ő lett volna még a pápa, amikor Helvetius műve eléje kerül, akkor bizony ő is erősen ellenezte volna… De hát az utódja, XIII. Kelemen éppen azokban a hetekben lett pápa, amikor Párizsban megjelent Helvetius könyve, és elkezdődött a hosszú „vihar”. Kelemen tizenegy évig volt a Vatikán ura, de ez rossz korszak volt az Egyháznak. Erre az időre esett a jezsuiták betiltása számos európai, sőt, latin-amerikai országban, volt olyan is, hogy a rend tagjait − például Para-guayban − deportálták az országból. Tegyük hozzá: nem ok nélkül. Ez a pápa Rousseau egyik könyvét is betiltotta, és bár állítólag (vatikáni források szerint) a művészetek és tudományok patrónusa volt, akit a nép szeretett jótékonykodásaiért − azért ne feledjük: ő volt az is, aki lefedette a Sixtusi Kápolna freskóin a meztelen alakokat, merthogy azok „közsze-mérmet sértenek”… Szóval egy ilyen embertől függött most Helvetius jövője? Hiszen Kelemen éppen elődjét okolta minden bajért, amit az egyre felvilágosultabb világ okozott úgymond az Egyháznak és a hitnek. Szerinte elődje túlzottan liberális volt, de ő majd megmutatja, hogyan kell erősen kézben tartani a gyeplőt! Még az előző évben Kelemen kinyilvánította a világnak azon véleményét, miszerint Franciaországban az enciklopédisták tevékenysége veszélyt jelent az egész hívő világra és azok az emberek mindnyájan gyűlölettel támadnak az Egyházra, céljuk pedig nem több és nem is kevesebb, mint a vallás kiirtása. Ezek után sejthető volt, miképpen fog reagálni az egyház. Tudjuk, a párizsi, vatikáni követ már augusztus elején, a könyv második kiadásából küldött egy példányt Rómába és hetenként újabb és újabb levelekben számolt be arról, hol tart az „ügy” − Helvetius és a felforgató könyv ügye. 1759. január végén aztán megszületett az ítélet. A pápa megállapította, hogy a könyv lábbal tapossa az isteni és emberi törvényeket. A sokfelé kihirdetett pápai levélből idézünk: „a könyv a keresztény vallás megdöntésére irányul, /…/ telítve van istentelen, megbotránkoztató és eretnek állításokkal”. Ezért a régi bevált (?) receptet alkalmazta a pápa: kiközösítés ter-he alatt megtiltotta mindenkinek, hogy a könyvet kinyomtassa, terjessze, elolvassa, vagy akár csak birtokában tartsa.

Helvetiust persze nem ez aggasztotta igazán. Ügyében a párizsi parlament dönthetett, és az is bizonyos, hogy azok a bírák ott szintén értesültek a pápai levélről, ezek után pedig − lévén maguk is keresztény emberek − nem vonhatták ki magukat a pápai vélemény alól sem. Nem dönthettek azzal ellentétesen, ezzel Helvetius számára kihunyt a remény legkisebb szikrája is, hogy esetleg felmentik. Egy héttel a pápai levél kihirdetése után a parlamenti bíróság meghozta döntését. A nyolc vád alá helyezett könyvet elítélte, szerzőik perbe fogását elrendelte, viszont Helvetius esetében kivételt tett − mivel annakidején visszavonta a könyvet és „tettét megbánta”, hát neki nem, viszont könyvének mindenképpen bűnhődnie kellett. Helvetius megkönnyebbült valame-lyest, úgy látszik, a bíróság mégsem hagyta magát befolyásolni a pápai levéltől − vagy a magas állású protektorok végeztek remek munkát? ugyanakkor végig kellett néznie, ahogyan az állami hóhér a törvényszéki palota előtti téren szétszaggatta, és tűzre vetette a De l' esprit néhány pél-dányát, persze inkább csak jelképesen. Érdekes, hogy hátra volt még egy eljárás ellene: a Sorbonne egyetem, amely akkor még nem volt annyira a szabad gondolkodás fellegvára, mint lett később, szintén vizsgálatot indított az ügyben. Nem volt kétséges, mi lesz az eredmény, hiszen egy teológust, azaz vallástudóst bíztak meg a mű szakvéleményezésével. De ekkor Helvetius már felbátorodott, és bár udvari állása már megszűnt, sikerült mozgósítania madame Pompadourt, aki mindig kiállt a szabad szellem védelmében, az asszony aztán mozgósította ma-gát a királyt is! Ilyen hatalmasságok védelmezték a szerzőt. De bár a király kétszer is írásban figyelmeztette az egyetem vezetőit, hogy az ő véleménye szerint a mű nem ártalmas (pedig abban a monarchia, az önkényuralom számos példájáról szinte ordított, hogy azokat a szerző a franciaországi állapotokról másolta és helyezte el a műben) és fel kéne hagyni üldözésével. Ám az egyetem, nyilván azért is, hogy megmutassa a világnak: nem függ a királytól és éppen, hogy merészel ellenében dönteni − Helvetiust elmarasztaló határozatot hozott. Mi több, a szerzőt összeesküvéssel vádolta meg − de persze nem őt egyedül, hanem azt az egész enciklopédista és egyáltalán liberális és szabadgondolkodású társaságot, amely szerintük folyamatosan mételyezi a francia és európai közvéleményt. A tudós urak meglehetősen költői nyelvezetet használtak: „Olyan összeesküvésről van szó, amely mindent fel szándékozik forgatni, és amely feltette magában, hogy ha csak idejében meg nem akadályozzák, kitépi az emberek szívéből az erény tiszteletét, a hazaszeretetet, a legértékesebb érzéseket.” Volt egy olyan vélemény is, ami ma teljesen abszurd módon hangzik, de akkor ezen tudós urak szentül hittek is benne. Kijelentették: a filozófusok egyáltalán nem felvilágosult szellemű liberálisok, ahogyan állítják magukról, hanem egy fanatikus vallási szekta tagjai, akik azért támadják oly erősen a katolikus egyházat, mert azt eltörölnék és helyébe a saját vallásukat tennék, erőszakkal! Hát ez tényleg több volt, mint érdekes − az istentagadókat azzal gyanúsítani, hogy egy fanatikus vallási szekta tagjai… És persze nem csak az enciklopédistákat támadták, hanem külön és név szerint is említik a De 1'

esprit szerzőjét is, akiről ilyen „értékelés” és egyben Sorbonne-i jellemrajz jelent meg: „Hitetlen, mint az ateisták, érzéki, mint az állatok, romlott, mint a libertinusok, arcátlan, mint a leglázítóbb alattvaló”. Az sem maradt el, hogy Helvetius voltaképpen hadat üzent az államnak és meg akarja ingatni a király iránti alattvalói hűséget! A Sorbonne mindezt kinyomatta és szétküldte a különféle intézményeknek. A pápa − mondani sem kell talán − köszönetet mondott az egyetemnek az „alapos bírálatért”. Claude Adrien Helvetius negyvennégy éves volt ekkor, de állítólag a perek végére sokkal idősebbnek látszott a koránál. Mindentől elment a kedve. Visszahúzódott vidéki birtokára, a nagyvárost sem akarta többé látni. Igaz, írogatott még, de már csak a fióknak, vagy az utókornak. Magányában megírta ugyan a De l' homme, azaz „Az emberről” szóló művét, de nem adatta ki, míg élt. „Elég volt az üldöztetésekből”, szokta mondogatni. A magába fordult, megkeseredett, zárkózott ember nem vágyott már semmiféle közszereplésre, így nem akart újabb támadások célpontja lenni. Halála után − amikor aztán ez az újabb munkája is megjelent − derült ki írásaiból: már sajnálta, hogy engedett a rábeszélésnek és annakidején visszavonta a De 1' esprit állításait. Jobb lett volna emelt fővel végigvinni az egész harcot, és ha kell, elszenvedni az üldöztetést, vagy külföldre menekülni. Annyi igaz − látta be − ha hallgat barátai tanácsára és a könyvet külföldön adatja ki, mindez nem történik meg vele, és talán a művel sem. Kilencedik könyv: T. PAINE mű ű vei A „kilencedik könyv” tulajdonképpen két könyv ugyanattól a szerzőtől. Milyen érdekes, hogy az egyiket a politikai okokból tiltottakhoz, a másikat a vallási okok miatt üldözött művekhez sorolhatjuk. Talán még érdekesebb az a tény, hogy a szerző amerikai volt és egyik könyvével otthon, a még nem igazán egyesült, de már efelé haladó amerikai Államokban volt a baj, a másikkal francia földön. Thomas Paine-ről a lexikonokban csak annyi áll, hogy angol származású amerikai publicista és politikus volt, 1737-ben született és 1809-ben halt meg. Az életrajzból eléggé kacskaringós földrajzi, de nagyon is egyenes eszmebeli út világlik elénk. Paine 1774-ben kivándorolt az „Egyesült Államok” területére, de az még nem is létezett. A politikai-katonai konfliktusban, amelynek során az amerikaiak elszakadtak a gyarmattartó angolok-tól és megszületett az USA, Paine angol létére nagyon is az amerikaiak mellett állt, és egy 1776-ban megjelent politikai vitairatával népszerűsítette a függetlenségi pártot. Később a francia forradalom eszméinek hatása alá került, kiadta „Az emberi jogok” c. művét, ami miatt Angliából Franciaországba kellett menekülnie (és nem „száműzték” oda, ahogyan nem egy lexikonban tévesen áll.). Ott annyira lelkesen vetette bele magát az ottani eseményekbe, hogy francia állampolgárságot is kapott és a forradalmi Konvent tagja lett! Ám ott a harcos jakobinusok nem örültek annak, hogy ez az ember deklarált istenhívő, ezért kiutálták soraikból − akkor visszatért az Egyesült Államokba…

Beszéljünk hát először a The Rights of Man vagyis „Az ember jogai” című művéről, amelynek első része 1791-ben, a második a következő évben látott napvilágot az USA-ban. Akkor az Államok már öt éve önálló és független ország volt, amely sok tekintetben élesen szemben állt Angliával és annak megcsontosodott, régies eszményképeivel, intézményrendszerével. Londonban mindent, ami amerikai, fenyegetésként éltek meg, különösen az onnan beáramló eszméket. Paine említett könyve egyike volt azoknak, amelyeket a tizennyolcadik század végén a legerőteljesebben üldöztek „felforgató és rágalmazó” volta miatt. Bizony, abban az Angliában, amely a sajtószabadság őshazájának tekinthető és ahol már az 1600-as években letettek arról, hogy megzaboláz-zák a szerzőket és elméletileg (de még azért nem gyakorlatilag…) bárki azt írhatott és adhatott ki, amit akart − Thomas Paine könyvei a cenzorok különös figyelmének „örvendhettek”. Ebben azokkal polemizált, akik elítélték a nem sokkal korábban kirob-bant francia forradalmat. Az emberi jogok között felsorolt sok olyant is, amit mi ma teljesen természetesnek tartunk és élvezzük, használjuk azt − de akkoriban bizony ezek még nem voltak olyan maguktól értetődőek! Az Ember − amit Paine nagy kezdőbetűvel írt, jelezve rangját − jogai minden embernek jártak, legyen az bárki és szármázzék bárhonnan, viselkedjen bármilyen szokások szerint is. Viszont az arisztokrácia címei felfuvalkodott semmiségek, nullaértékű sallangok csupán. Paine lefektette könyvében az alapjogokat. Minden embernek járnak intellektuális jogok is, vagyis az igazságot olvashatja, kimondhatja, leírhatja, másoknak terjesztheti. Mindenki joga addig terjed, amíg másokban olyan jogait nem csorbítja, stb. Aztán még tovább ment − a következő lapokon azt bizonygatta, hogy az embereknek állampolgári jogaik is vannak és nincs olyan intézmény, amely ezeket megtagadhatná tőlük. Azért alkotunk társadalmat, hogy mindenki számára biztosítsuk az egyenlő jogokat, persze egyenlő korlátokkal is. Ez-után a szerző alapos bírálatnak vetette alá a kormányokat és uralkodási formákat. Szépen sorra bebizonyította, hogy az addig általánosan elterjedt rendszerek: egy-egy király és az arisztokrácia uralma miért ellentétes a logikával és az emberi jogokkal is. Minderről akkoriban kevesen írtak és mivel Paine „forradalmi” módon a megcsontosodott arisztokráciákat és önkényuralmi rendszereket a francia állapotokkal állította szembe − köny-ve érthetően nagy izgalmakat és az ellentáborban rettenetes felhördülést okozott. Az afféle állítások, hogy „azért jobb a francia rendszer, mert ott igazi alkotmány van és a törvényhozók a nép előtt felelnek tetteikért” bebizonyította, hogy magáért tevékenykedik, egyedül a köztársasági államforma az, amely a köz, azaz mindenki javára végzi a dolgát. Azzal fejezi be a könyvet, hogy mintaként közzéteszi az Egyesült Államok alkotmányát és reméli, hogy minél több országban vetnek majd véget az eddigi zsarnokságoknak. Hát mondani sem kell, hogy Angliában enyhén szólva nem örültek a könyvnek. Amely bár Amerikában jelent meg, angol nyelven, és a példá-

nyai kezdtek feltűnni angol földön is. A könyv hamarosan arról híresült el, hogy az angol cenzúra által a leginkább üldözött mű lett, szerzőjét életében bíróságok hajszolták. Mivel az angol törvényhozás nem akarta a könyveket tartalmuk miatt cenzúrázni a sajtószabadság nevében, hát éppen Paine első könyve kapcsán vetődött fel, hogy ha mégis, akkor a „rágalmazó” műveket talán be lehetne tiltani éppen ezzel a váddal. No már most nem volt nehéz a politikai rendszert bíráló könyveket „rágalmazó műveknek” feltüntetni, ha eljárást akartak indítani ellenük. Így is tettek. De nem az Amerikából behozott, becsempészett pár példánnyal volt a baj! Hanem azzal, hogy a művet Angliában is nyomtatni kezdték, az egyik kiadó egyenesen 10 ezer példányt adott ki belőle, ami akkoriban észtve-szejtően hatalmas példányszám volt! És mégis, állítólag egyetlen nap alatt eladták mindet. A londoni kormányzatnak el kellett volna gondolkoznia azon, hogy ha ennyi embert érdekel a könyv, amiről már nyilván tudták, miről szól − akkor ott az emberek talán mégsem csak és kizárólag a király-ságban, mint államformában látják a kívánatos jövőt. De persze nem tették meg ezt, annyira dölyfösen bíztak igazukban. Amikor a mű második része is megjelent Angliában, letartóztatták a nyomdász-kiadót, de ez mit sem változtatott azon, hogy kötött és fűzött, azaz füzetes kiadásban Paine művének első része állítólag több százezer, egyes források szerint milliós példányszámban kelt el. (Ez utóbbi azért eléggé hihetetlen, egész Angliában nem élt akkoriban annyi írni-olvasni tudó ember…)! A kormányzat úgy mert szembeszállni a tömegek hangulatával, hogy fizetett tüntetőket alkalmaztak, akik Paine-ellenes jelszavakkal vonultak fel-alá Londonban és a város több pontján is elégettek, más városokban pedig felakasztottak egy-egy Paine-t jelképező bábut… A királyi udvar attól tartott, hogy a könyv ugyanolyan forradalmat vált ki angol föl-dön is, ami akkor már egy ideje dühöngött Franciaországban. Paine is Angliában volt, a kormány vádolta be őt a bíróság előtt, az első idézéstől a tárgyalásig majdnem fél év telt el, addig nem hagyhatta el az országot. Ezenközben Paine nem tétlenkedett, ahol csak lehetett, elmondta élőszóval, vagy újságokban közölt cikkeiben is sorolta az emberi jogokat, amivel alaposan felbőszítette a kormányt. A barátai már attól tartottak, hogy London bérgyilkost küld ellene. Végül annyira élessé vált a helyzet, hogy nem várva meg a decemberi tárgyalást, már ősszel elszökött az or-szágból − az utolsó pillanatban. A barátai ugyanis megsúgták, hogy már aláírták az elfogatóparancsot, börtönbe akarják zárni úgy, hogy kaució ellenében se engedhessék őt ki. Gyakorlatilag az utolsó órában szökött el Franciaországba, mielőtt a poroszlók letartóztathatták volna. Ám Franciaországban sem járt sokkal jobban. Ott ugyanis a jakobinu-sokkal, a forradalom legradikálisabb és leginkább kérlelhetetlen híveivel tűzött össze. Az emberi jogok harcosa nem akarta, hogy a forradalmárok kivégezzék a királyt, és azt emlegette, hogy ha minden embernek joga van az élethez, akkor a király is ember, neki is élnie kell. Ez már sok volt a forradalmároknak is, Paine-t börtönbe csukták egy időre. Közben Angliában a vádlott távollétében is megtartották a port, ahol Paine-t egy neves és igen jó ügyvéd képviseltevédelmezte, aki már sokszor fellépett a sajtószabadság védelmében. Az ügyvéd a tárgyalás végén egy majdnem négyórás (!) védőbeszédben tárta az esküdtek elé, hogy szerinte mennyire igaza van Painenek és mennyire nincs igaza vádlóinak. A védelem fő vonala az volt, hogy 1) a vád mindig az egészből

kiragadott mondatokat hozza fel, márpedig az egész könyvet kellene értelmezni, és 2) Paine csak megírt egy könyvet, sem a szövegben, sem az életben senkit nem vett rá semmiféle államellenes cselekedetre, tehát bűnt sem követett el. Minden szerzőnek joga van megírni az uralkodó rétegek vagy személyek hibáit. Hogy Paine műve mennyire felizgatta a közhangulatot, jelzi egy olyan eset, amire az angolszász igazságszolgáltatás keretei között igen ritkán akadt példa. Az esküdtek nem is akarták végighallgatni a védőügyvéd be-szédét! És nem annak hossza, hanem tartalma miatt. Annyira meg voltak győződve Paine bűnösségéről, hogy fölöslegesnek tartottak meghallgatni bármilyen mellette szóló érvelést. Ám az akkori törvények értelmében, ha egy mű rágalmazott vagy felforgató eszméket hangoztatott, amelyek során a politikai rendszer is megdőlhetett, akkor nem kellett a bíróságnak figyelembe vennie a szerző szándékait, jó- vagy rosszakaratát, csak magát a szöveget. Így aztán 1793 januárjában Thomas Paine-t bűnösnek találták nem csak rágalmazás, de hazaárulás vádjával is. Ha valaha is angol földre teszi a lábát − szólt az ítélet − azonnal fogják el és végezzék ki! Attól kezdve, éppen a Paine-könyvre hivatkozva, Angliában egymást ér-ték a hasonló perek, „Az ember jogait” pedig számos helyen nyilvánosan elégették. Hasonló sorsra jutott Paine második könyve is, amelyről alább írunk majd. A tizenkilencedik század első húsz-harminc évében sorra zajlottak a perek azok ellen, akik vagy kinyomtatták, vagy terjesztették, vagy ki is nyomtatták és terjesztették is Paine könyveit. Komoly bírságokat vetettek ki, sőt, börtönbüntetések is voltak az ítéletek között. Érdekes módon igen sok kiadó vállalta azt, hogy fél- vagy egy évre a Newgate-börtönbe vonuljon és több száz fontos (akkoriban egész kis vagyon) büntetéseket fizessen ki, csupán csak azért, hogy − mint egyikük mondta − „Thomas Paine eszméi ne merüljenek feledésbe”. A védőügyvéd cseles módon engedélyt kapott a cenzúrától arra, hogy kinyomtassa saját beszámolóját a perről − ennek persze nagyobb részét az a bizonyos majdnem négyórás védőbeszéd tette ki, így az ügyvéd végső soron elkövette mindazt, amiért Paine-t bíróság elé idézték, vagyis a könyv eszméit, az emberi jogokat taglalta hosszan, elősorolva a szerző érveit… Sajátos „poénja” az ügynek, hogy Paine − miután kiűzték Angliából és Franciaországból is, egyikbe sem tehette be többé a lábát − élete végén új hazájában, az Egyesült Álalmokban is megbélyegzetté vált. Míg francia földön deizmusa, azaz isten-pártisága miatt is kegyvesztett lett, élete végén már nem titkolt ateizmusa miatt bojkottálta őt az úri társaság. Istenkáromlónak bélyegezték és megfosztották szavazati jogától. Mi több, még meg is akarták ölni, de túlélte a merényletet… Hát igen, sohasem volt könnyű azok élete, akik megelőzték a saját ko-rukat, akkor még nemhogy nem népszerű, de a többség számára érthetetlen eszméket hangoztattak, ráadásul sohasem rejtették véka alá a véleményüket. Paine ilyen volt. A második könyve, ami hasonló viharokat kavart, The Age of Reason, vagyis „ Az értelem kora” címmel jelent meg. A könyv kéziratát Paine akkor nyomta egy barátja kezébe, amikor a francia forradalom fegyveresei elvitték őt a börtönbe. A mű első része 1794-ben, Párizsban jelent meg. Ez egy filozófiai tanulmány volt, a második részt pedig akkor adta oda a nyomdásznak, amikor az amerikai nagykövet − a későbbi

elnök, Monroe − közbenjárására tíz hónappal később szabadon bocsátották. Az értelem kora Paine szerint az az időszak, amikor az emberek végleg leszoknak a vallásról, és ateisták lesznek. Ez − gyanítjuk − még jó ideig nem jön el, de nem zárható ki, hogy valaha csakugyan bekövetkezik. Paine mindenesetre sokkal közelebb képzelte ezt az időt, mindjárt a francia forradalom eseményeinek hatására, a következő években. Mellesleg a műben elválasztotta az „igazi vallást” a kereszténységtől − ez utóbbit „kegyes hazugságnak” és az „értelem számára undorítónak” nevezte. Mint oly sokan mások az ő idejében, beleértve Voltaire-t vagy éppen Benjámin Franklint − úgy vélte, hogy Isten létezik, de a vallások köré felépített egyházi intézmények, papság, stb. teljesen fölösleges. A könyvet számos kritikusa később „az ateizmus Bibliájának” nevezte, bármennyire is értelmetlen ez az elnevezés. Már csak azért is, mert Paine nem volt ateista, azaz Isten létét nem tagadta, ellenkezőleg. De addig ez a fajta − vallások és egyházak nélküli − istenhit csak kevesek sajátja volt, egy szűk intellektuális réteg majdhogy-nem kizárólagos tulajdona, eszméje. Paine volt az, aki mindezt igyekezett olyan nyelvezettel leírni, hogy azt egy átlagos olvasó is megértse, és magáévá tegye. Persze Paine nem lett volna Paine, ha egyúttal nem ostorozta az emberi ostobaságot, a zsarnokságot és azokat a hamis eszméket, amelyekre a zsarnok rendszerek uralmukat építették. „Az értelem kora” lapjain olyan felforgató eszmék jelentek meg, amelyeket addig nyomtatásban aligha olvashattak az emberek. „Az emberiséget nyomorgató összes zsarnokságok között − írja Paine − a legundorítóbb a vallási zsarnokság. Merthogy a zsarnokság minden más fajtája ehhez a világhoz kapcsolódik, amelyben élünk, de emez még a síron túli létbe és az örökkévalóságba is átnyúlik”. Az egyes vallásokat „szellemi hazugságoknak” nevezte − képzelhetjük azt a felháborodást, amely abban a még szinte teljesen vallásos világban érte a szerzőt! Nem is csoda, hogy élete végére szinte kiközösítette őt a maga kis világa. Paine elismerte, hogy Jézus valóban létezett és nemes ember volt, de szerinte nem volt Isten fia, vagyis maga is isten, a kereszténységet pedig „a ragyogás és bevételek vallásának” nevezte. Az Újszövetséget szerinte nem is az evangélisták írták, a szeplőtelen fogantatást (vagyis azt, hogy Jézus anyja, Mária nem a férjétől, hanem a Szentlélek segítségével szűznemzés útján termékenyült meg) „istenkáromló és obszcén történetnek” titulálta. Nos, a Paine-könyvek megjelenése afféle „társadalmi cunamit” okozott. Ateista társaságok rengeteg példányt vásároltak fel, és vagy ingyen, vagy nevetséges összegekért osztogatták az írni-olvasni tudók között, miáltal az olvasmány hihetetlenül gyorsan terjedt a társadalom minden, kicsit is műveltebb rétegeiben, és egyszerre több országban. Elsősorban persze angol nyelvterületen, az öreg kontinensen és Amerikában. Az Egyház mértéktelenül felháborodott, az ügyben politikai szövetségeseket keresett és talált.

Theodore Roosevelt elnök még száz évvel az eset után is „kis mocskos ateistának” nevezte Paine-t. Nem tetszett viszont a mű azoknak a keresztény szektáknak sem, amelyek leszakadva ugyan az Egyháztól, de ugyan-azon Biblia alapján magyarázták hitüket és a világot − amit Paine oly megsemmisítő kritikával illetett. Mivel még mindig a francia forradalom hatása alatt állt Európa, a brit hatóságok érezték, hogy lépni kell Paine újabb botrányos műve miatt. Persze a szerzőt ekkor már nem érhették el, folyton külföldön élt és ostoba lett volna hazamenni, ahol kész ítéletek várták. Ezért nem rajta verték el a port, hanem brit kiadóin − a következő huszonöt-harminc év alatt ezeket üldöz-ték kíméletlen szigorral, mondhatni könyörtelenül. Nem egy kiadó került nemcsak a vádlottak padjára, de a börtön rácsai mögé is. Néhány forrásunk részletesen felsorolja az érintett és elítélt kiadók neveit, leírja ügyüket. Ne-künk erre itt nincs helyünk, annyit azonban érdemes megjegyezni: Paine eszméi miatt éppen elég ember szenvedett. Meg kell említeni az egyik kiadót, akit ugyan később kilenc év börtönre ítéltek Paine könyvének kiadása miatt, de a védelem a pörben 12 óra alatt felolvastatta az egész könyvet az esküdtszéknek és a közönségnek, mint a per tárgyát − ezzel elérték, hogy az angolszász jogrend szerint most már legálisan kiadhassák a könyvet, belefoglalva a periratokba! Ez igen ravasz húzás volt, ahol az angol jogrendszer a saját csapdájába esett, hisz minden nyilvános perről szabad volt könyveket írni, és abban megjelentetni annak iratait… Ám mindez nem mentette meg a kiadót a börtöntől. Mondani sem kell, hogy a következő évtizedekben a könyvet megelőzte a híre, legalább 20 ezer példányt vásároltak meg és mindegyiket legalább öten elolvasták − könnyű kiszámítani, hogy „Az értelem kora” milyen nagyot formált a ko-rabeliek gondolkodásán. Mint már említettük első könyve kapcsán, Paine-t nemcsak a hatóságok üldözték efféle eretnek nézetei miatt. A társadalom kevésbé gondolkodó − tehát létszám szerint annak túlnyomó − része is éreztette vele, hogy rettenetes dolgot követett el, amikor ateizmusát hirdette. Az az ember, aki ko-rábban oly sokat tett az amerikai szabadságért, abban az országban, 1809-ben teljesen elfeledetten és magányosan halt meg. Tizedik könyv: RAGYISCSEV „Utazása” Voltak országok, ahol a cenzúra sokkal szigorúbb volt és megtalálta a módját még annak is, hogy a szerzőn végzetes bosszút álljon, ha olyasmit írt, ami a felsőbbségnek nem tetszett. Bizony Oroszországban az is megesett, hogy a szerzőnek egy-egy könyvéért halállal kellett lakolnia. És történt mindez nemcsak a huszadik századi Szovjetunióban (sokszor), hanem már másfél századdal korábban a cárok országában is. Alekszandr Nyikolájevics Ragyiscsev 1749-ben született, és mint tizenéves nemesi származék került a szentpétervári cári apród-iskolába, ahol természetesen csak nemesek fordulhattak meg. Nagy Katalin cárnő egyszer úgy döntött, hogy mivel az országnak jogászokra van szüksége, tizenkét nemes ifjút kiküld egy nyugati, német egyetemre tanulni. Az akkor tizenhét éves Ragyiscsev is a tizenkettek között volt és Lipcsében kezdett tanulni a társaival együtt.

Nagy Katalin, bár maga is német földön született, nem is sejtette milyen időzített bombát hozott létre. Orosznak lenni Nyugaton, legalábbis Ragyiscsev számára azt jelentette, hogy nemcsak németül és latinul tanult meg, hanem elolvashatta a nagy francia filozófusok műveit is (történt mindez az 1760-as évek végén, a 70-esek elején). Saját bevallása szerint ezekből, a művekből tanult meg gondolkodni, ami már önmagában is nagy baj volt, hiszen a régi Oroszországban sem volt tanácsos gondolkodni, mert az mindig szembefordította a hatalommal ezeket a „gondolkodókat”. Nyilván azért nem szerette a hatalom a gondolkodókat, mert ő maga nem gon-dolkodott. Az az öt év teljesen megváltoztatta a huszonkét éves férfit, aki hazatérve alig találta a helyét. Reformokról ebben az országban szó sem lehetett, minden szinte még középkori szinten működött, már ami egyáltalán működött. Ragyiscsev is része lett a hivatali gépezetnek, méghozzá fiatal kora ellenére igen magas rangban dolgozott a királyi kancellárián, majd még magasabbra emelkedett. Munkája során elolvashatta az egész országból érkező hivatalos panaszokat, törvényszéki ügyeket és bár a fővárosból ki sem mozdult, kirajzolódtak szeme előtt a nagy országban uralkodó rettenetes állapotok, a hétköznapok nyomorúsága. Megfordult a hadseregnél is, majd a vámhivatali ranglétrán emelkedett tovább. Megnősült és de bár volt némi birtoka, sohasem lett belőle gazdag ember. Miután négy gyereke is született, sok adóssága lett. Már írogatott és felforgató műveket fordított francia nyelvről oroszra, de ezek kiadásáról persze szó sem lehetett. Az orosz cenzúra sohasem hunyta be a szemét, azt megkerülni nem lehetett. Ragyiscsev olyan műveket is fordított, amelyek eleve az orosz közállapotokat és a cárnő tehetetlen politikáját bírálták. A fordítónak ekkor lett végleg elege. Úgy döntött, ő is ír egy ilyen munkát − ne csak külföldiek merjék bírálni az orosz állapotokat! Majd ő megírja eddigi tapasztalatai alapján, milyen rettenetes is az élet abban az országban. Nem tudott már tovább hallgatni, valami arra ösztökélte, hogy tárja a világ elé a szomorú igazságot. Sok éven át írta a művet, közben meghalt a felesége, akkor ab-bahagyta, évekkel később mégis folytatta. Végül is pár hónappal a francia forradalom kitörése előtt, 1789 tavaszán fejezte be. A könyv címe „ Utazás Pétervárról Moszkvába” lett, persze igazából nem a két város közti távol-ság bejárásáról, hanem az orosz középállapotokról szólt. Ragyiscsev volt olyan merész − vagy naiv − hogy magához a rendőrfőnökhöz adta be a könyvet engedélyeztetésre, merthogy Oroszországban természetesen a rendőrség kezében volt a cenzúrahivatal is. A rendőrtiszt azt hitte, útikönyvet kapott, bele sem nézett és engedélyezte a kiadását − főleg, mert azt is hallotta, hogy egy magas rangú „vámos”, a vámhivatal egyik állami tisztviselője írta. Álmában sem gondolta volna, hogy egy állami hivatalnok politikai könyvet merészel írni a rendszer ellen, hát nyugodt szívvel aláírta az engedélyt. De a nyomdászok résen voltak − amint csak beleolvastak a kéziratba, azonnal visszaadták a szerzőnek és még az is csoda, hogy valamelyikük nem rohant azonnal feljelenteni őt − talán, mert volt engedélye ma-gától a rendőrfőnöktől… Ragyiscsev ekkor olyasmit tett, amire ismereteink szerint az egész vi-lágirodalomban nem volt még példa. Legalábbis a könyvnyomtatás feltalálása után nem hallottunk olyan esetről, hogy a szerző maga állt volna neki könyve kinyomtatásának! De bizony ő ezt tette. Megvásárolt egy kisebb nyomdát teljes felszere-léssel, azt a lakásán berendezte, felállította. Sajátos lehetett, ahogyan egy pétervári lakóház második emeletén egyszer csak beindult a könyvnyomtatás. Ragyiscsev és néhány barátja kezelte a gépeket (ezek akkor még nem zajongtak, hisz

semmiféle motor nem hajtotta őket), kézi erővel kellett minden egyes lapot „lesajtolni”, majd vissza, a lapot levenni a formába rakott betűkről, ismét rákenni a festéket, aztán megint rányomni egy lapot, és így tovább sok ezerszer, tízezerszer, míg összeállt belőle egy több száz oldalas könyv és annak pár száz példánya. Az Utazás több mint 450 oldalas mű volt, Ragyiscsev és barátai fél évig dolgoztak rajta. Végül is 1790-ben lettek vele készen − 650 példányt nyomtak ott a második emeleten. Pár tucat példányt sikerült belőle eladni, többeket Ragyiscsev a barátai között osztott szét, azok attól kezdve „meg sem álltak” vagyis kézről kézre jártak. Miről is szólt a mű? Látszólag tényleg csak útikönyv volt, hiszen a főhős Szentpétervárról indult postakocsin és különböző városokon, falvakon keresztül jutott el Moszkvába. Az egyes fejezetek is az út egy-egy állomásának nevét viselték. De már az első oldalakon kiderült, hogy itt nem az utazásról van szó, hiszen a főhős mindenütt olyan emberekkel találkozik, és olyasmiket lát, amelyek a vérforraló orosz valóságot ábrázolják, annak szerves részei. Beszél muzsikokkal, vagyis rabszolgaállapotba kényszerített parasztokkal azok nyomorúságos életéről. Leírja, milyen sok léken át folyik el a kincstár, azaz az adófizetők pénze, és hogy a helyi kiskirályok csak úgy viselkednek, ahogyan azt odaföntről, vagyis a legmagasabb személytől tanulhatják: a cártól, cárnőtől, vagyis a mindenkori zsarnoktól. Magát az uralkodót sem kíméli, róla is rettenetes dolgokat mond, és nem is különösebben felöltöztetve azokat a szavakat, gondolatokat. Nem kímélte a közoktatás állapotát sem, bírálta az adórendszert és általában az élet minden területén talált sok kivetnivalót. (Közbeszúrom: hát lehet csodálkozni azon, hogy ötszáz éve idegengyűlölő az orosz társadalom? Ragyiscsevnek sem nyílott volna ki a szeme, ha nem fordul meg Nyugaton. Rettegett Iván korában erővel zárták el az oro-szokat a Nyugattól és ez így ment egészen a legutóbbi évekig szakadatlanul − hát most is meg vannak győződve az ottani emberek, hogy minden baju-kat az átkozott Nyugat okozza…) Ragyiscsev, az „utazó”, a könyv végén egy külön fejezetben perspektívát is ad − elmondja, mit kellene változtatni, mit és hogyan reformálni abban az országban ahhoz, hogy az életkörülmények végre emberhez méltóak lehessenek. Kimondta − ismétlem, évekkel a francia forradalom előtt! − hogy meg kell szüntetni a nemesség kiváltságait, hisz minden ember egyenlő. Nehezményezte az általános nyomort, azt, hogy az ország polgárainak kétharmada nem is polgár, hiszen nincsenek emberi és polgári jogai! Gondolom, később az is felvitte a cenzorokban a „pumpát”, hogy a cenzú-

rát teljesen fölösleges, sőt, káros intézményként ábrázolta az „utazó”. Ahhoz képest, hogy 1790-t írtak, ez volt a legradikálisabb ellenzéki iromány, ami arrafelé valaha is napvilágot látott. A könyv végén a szerző még a cár meggyilkolását is megengedhető, sőt, szinte szükséges elemnek tartotta azon az úton, amely a forradalomhoz és az ország, a társadalom felszabadításához vezet. Mondani sem kell, hogy akik olvasták, azoknak nagyon tetszett, de akadtak ellendrukkerek is − tudható, miféle körökben találták a művet cár-ellenesnek, egyházellenesnek, hányan kiáltottak aztán kígyót-békát az íróra. Azt is mondták, hogy a parasztok nyomoráról ír az, aki élő muzsikkal talán soha nem találkozott, városi ember lévén a falusi életet sem ismeri, csak a francia szerzők és az ottani események hatására írt valamit, ami persze messze nem igaz, csak a külföld előtt festi feketére a nagy és dicsőséges Oroszországot, melynek polgárai boldogok, hogy Nagy Katalin alattvalói lehetnek… A szerző neve nem szerepelt a könyvön. De a rendőrség − miután Katalin is elolvasta a könyvet − parancsot kapott, hogy kutassa fel, melyik kereskedő árusítja a művet. A szerencsétlen kereskedőt letartóztatták, és három napig vallatták, mire bevallotta, hogy Ragyiscsev hozta boltjába a könyveket. Nagy Katalin ezenközben tovább olvasta a könyvet és állítólag hisztériás rohamot kapott annál a fejezetnél, amely a cárról szólt. Feldühödött és parancsot adott, hogy tartóztassák le az írót. Barátai még időben figyelmeztették Ragyiscsevet, hogy meneküljön, de erre már nem volt elég idő, és különben is, a férfi nem akarta gyermekeit és szüleit otthagyni a titkosrendőrség zaklatásainak (merthogy régi orosz és szovjet szokás szerint, aki valamit elkövetett a rendszer ellen, az nemcsak maga bűnhődött, de egész családja, baráti köre, olykor ismerősei és rokonai is rács mögé vagy koncentrációs táborba, Szibériába kerültek). Mindezt tudván, Ragyiscsev nem menekült el, bevárta letartóztatóit. Igaz, előtte elégette a nála lévő majdnem 600 példány könyvet, ami miatt aztán a titkosrendőrök később igen tanácstalanok voltak, hisz senki sem tudhatta pontosan, hány példányt nyomtak ki, mennyi égett el és főleg: mennyi kerülhetett az olvasókhoz? A rendőrség persze késő este jött érte, házkutatást is tartottak, a férfit letartóztatták, megbilincselték és a politikai foglyoknak fenntartott börtön-erődbe vitték. Ragyiscsev már az első kihallgatásnál beismerte, hogy ő a szerző, bo-csánatot kért a cárnő őfelségétől és kísérletet tett arra, hogy elmagyarázza tettének indítékait. Állította, hogy tiszta szándék vezette, semmiféle gonosz gondolat vagy sanda szándék nem volt mögötte, a valós helyzetre akarta rányitni az olvasók szemét. A kihallgatások heteken át tartottak, maga a cárnő küldte el feljegyzéseit a vérbírónak, aki már sok lázadóval leszámolt igen kegyetlenül. A vérbírónak a cárnő utasításai alapján kellett vezetnie a kihallgatásokat. Minden kihallgatási nap jegyzőkönyvét futár vitte a cárnőhöz, aki azokat elolvasta, jegyzetekkel, véleményével látta el és így került vissza a kihallgatókhoz, akik aztán másnap eszerint folytatták Ragyiscsev kikérdezését.

Ragyiscsev az arrafelé egyetlen életmentő stratégiát alkalmazta: minden pontban elismerte, hogy vagy tévedett, vagy a hiúság dolgozott benne („nagy író akartam lenni”), visszavonta állításait, vagy bocsánatért esede-zett. Egyszóval ahhoz képest, hogy milyen realista és bátor a könyve, maga az író egészen másféle embernek bizonyult. Némelyik fejezet megírását azzal indokolta, hogy akkor éppen pillanatnyi őrület vett rajta erőt. Igazából ez a fajta védekezés elég szánalmas volt, mondjuk ki kereken. Egy évvel a francia forradalom kitörése után az a Katalin cárnő, aki addig mindig felvilágosultnak mutatta magát, és aki Voltaire-ral levelezett, otthon reformokról papolt (semmi sem lett belőlük…), megparancsolta a bíróságnak, hogy ítélje el Ragyiscsev miniszteri tanácsost. Ragyiscsevet úgy kezelték, mint egy közönséges bűnözőt, kezét-lábát megbilincselve vitték a törvényszék elé több napon át, és megint csak jó orosz szokás szerint ügyvédet sem kaphatott (!). Csak az volt a „baj” a bíróság részéről, hogy formálisan véve Ragyiscsev egy olyan könyvet adott ki, amit a cenzúra előtt maga a rendőrfőnök engedélyezett személyesen, vagyis igazából a törvény betűit nem szegte meg. A bíróság nem volt független, a cárnő utasításának engedelmeskedett, nem is tehetett mást. A vádlott bűnös, ez már a tárgyalás előtt eldőlt. Csak azon töprenghettek: milyen paragrafus alapján ítéljék el..? Hetekig kutattak a törvénytárakban, míg találtak pár paragrafust, amit ráhúzhattak erre a különös tettre, végülis mint lázadót ítélték el, „aki a cár őfelsége ártalmára gonosz rágalmakat terjeszt” és „gonosz tettet forral az állam ellen”. A büntetés „természetesen”: halál. És bizony halálos ítélet született. Katalin cárnő elégedett volt − ezt akarta. A Szentpétervárott akkreditált külföldi követek a fogukat szívták. Nyugaton többen is azt kérdezték: ha így reagál a cári hatalom egy könyvre, mint „lázítóra”, akkor mit fog tenni, ha az országban csakugyan valódi lázítók bukkannak fel, és valódi lázadások kezdődnek? Ragyiscsev a börtönben búcsúlevelet írt gyermekeihez, azonban ottani szokás szerint ezt csatolták a per irataihoz − gyerekei sohasem kapták meg. Elveihez a halálos ítélet tudatában is hű maradt a férfi − és ez is érdekes jellemvonása. Amíg nem volt ítélet, próbált kibújni a felelősség alól, próbálta „bűnét” kisebbíteni − de amikor megszületett az ítélet, már semmire sem volt tekintettel, és a bíróság előtt éppen úgy, mint a börtönben, hangoztatta az Utazásban ismertetett nézeteit. Hetekig ült a siralomházban, aztán váratlan fordulattal Katalin cárnő részben megkegyelmezett neki. A halálbüntetést egy távoli erődben letöl-tendő tíz esztendős száműzetésre változtatta. Persze előtte a férfit megfosztották nemesi rangjától, vagyonától, gyakorlatilag mindenétől. Ősszel már úton volt Szibéria felé − abban a nyári ruhában, amelyben letartóztatták... Meleg ruha nélkül, vasra verve vitték egy kocsin, majd szánon, a hónapo-kig tartó hosszú útra. Végül is Irkutszktól keletre ötszáz, Szentpétervártól több ezer kilométerre kellett eltöltenie élete hátralévő

részét. Itt kapott egy darab földet, amelyen maga gazdálkodhatott, mert a fogoly élelmezéséről természetesen nem gondoskodtak. A száműzetésbe özvegy sógornője követte, együtt éltek, gyermekeik is születtek. A civilizációból elűzött író egy lóval, egy rénszarvassal, egy tehénnel és két borjúval kezdte meg új életét, barátai néha a távolból küldtek egy kis pénzt. Gondoljuk csak el: egy írónak és volt miniszteri tanácsosnak kellett így élnie! Tehenet fejt, a földet túrta, olykor meg ki kellett mennie az erdőbe (több ezer kilométeren át mindenfelé csak a végtelen erdők álltak), hogy elejtsen egy ehető vadat. Nagy néha azonban olvashatott messziről küldött újságokat és könyveket, sőt, ő maga is írni kezdett ismét. Mondani sem kell, hogy az ott szerzett műveit sem adták volna ki soha többé abban az országban, hisz már Ragyiscsev neve is kellő éberségre intette volna a cen-zorokat és magas rangú állami hivatalnokokat. Hét évi száműzetés után jött a hír az isten háta mögötti kis faluba, ahol élni kényszerült, hogy időközben Katalin meghalt, idegbeteg fia követte a trónon, aki gyűlölte az anyját és ezért afféle poszthumusz bosszúból megsemmisítette anyja ítéleteit, ke-gyelmet adva mindazoknak, akiket a bíróságok Katalin parancsára ítéltek el. Ekkor Ragyiscsev is otthagyhatta rénszarvasait és teheneit, új családjával elindult. De sógornője útközben meghalt, az apai birtokon pedig, ahol letelepedett, kiderült számára: csak a száműzetést szüntették meg, minden más része az ítéletnek érvényben maradt. Vagyis nem volt többé nemes úr, el sem hagyhatta lakóhelyét, folyton figyelték a titkosrendőrök, leveleit cenzúrázták, látogatóit zaklatták. Itt tehát folytathatta majdnem ugyanazt a nyomorgó életet, amit Dobarában volt kénytelen elszenvedni. Azért írogatott és az akkor született könyveiben megint csak bírálta a rendszert − persze tudta, megjelentetésükre nincs esély. Az asztalfióknak dolgozott, mint oly sokan előtte és utána sokfelé a világban. A nyomorúságos állapoton most egy újabb cár-halál segített: Katalin fiát meggyilkolták és annak fia került hatalomra, aki végre elégtételt szolgáltatott a nagyanyja által elítélt nemes uraknak is. Ragyiscsev (és tizenkétezer másik személy) egy amnesztia révén visszakapta teljes szabadságát, vagyonát, rangját, és Ragyiscsev a miniszteri tanácsosi állását is! Tizenegy éves kínszenvedés után ismét az lehetett, aki volt. De valami véglegesen elromlott abban az emberben. Az új cár refor-mokkal kecsegtette országát, mindenki örült, Ragyiscsev még részt is vehetett a reform előkészítésében. Aztán az egészből nem lett semmi. Megértette: ezen a földön nem győzhet az igazság. Minden elindult ismét azon az úton, ahol Katalin idejében: a reformokról csak beszélnek, aztán az új cár is rájön, hogy itt csak az erőszak segít, ez az egyetlen nyelv, amit ez a nép ért, azért sutba vágják a reformokat, és helyettük megerősítik a titkosrendőrséget, a hadsereget, a cenzúrát − egyszóval: a zsarnokságot. Ragyiscsev egy napon úgy érezte, elege van mindenből − mérget ivott. Ötvenhárom éves korában Alekszandr Nyikolájevics Ragyiscsev öngyilkosságot követett el. A könyvének nem volt további sorsa, hiszen gyakorlatilag nem is maradtak belőle példányok − a félelem

légkörében az is elégette a magáét, aki az első napokban valahogyan hozzájutott. Többé hát nem adták ki, sőt, igyekeztek nem is beszélni róla. Tizenegyedik könyv: Tamás bátya kunyhója Az Amerika szerte ismert anekdota szerint már javában zajlott a polgár-háború (ennek csak egyik célja volt a rabszolgák felszabadítása), amikor az északiak, a „jó fiúk” vezetője, Lincoln elnök fogadta az írónőt a Fehér Házban. Lincoln, mint tudjuk, hórihorgas volt. Harriet Beecher Stowe pedig kistermetű, különösen az égimeszelő elnök mellett, aki tréfásan meg is kérdezte: „Ugye ön az a kicsi asszony, aki ezt a nagy háborút elindította..?” Mert sokan meg voltak róla győződve, és ez ma is érvényes, hogy a rabszolga-felszabadító háborút lényegében a szerzőnő később világhírűvé lett regénye indította el. De menjünk sorjában. Harriet Beecher Stowe végigélte csaknem az egész tizenkilencedik századot. 1811-ben született és 1896-ban halt meg. A legtöbb lexikonban − már ahol egyáltalán megemlékeznek róla! − maximum két mondatot találunk a neve alatt, és persze általában az egyetlen könyve, amit művei közül megemlítenek, az a Tamás bátya kunyhója, amely 1852-ben látta meg a napvilágot. „A rabszolgasors, érzéssel teli ábrázolása”, mondják a könyvről, és persze egyben a szerzőről is, mert ez dicséretnek számít. Hozzáteszik, hogy a könyv nagymértékben erősítette az USA-ban akkoriban kibontakozó rabszolgaságellenes és rabszolgafelszabadító mozgalmakat. Vagy: „regénye a rabszolgaság elleni mozgalom propagandájának egyik leghatásosabb eszköze volt”. A könyv csakugyan jó olvasmány, szívszorító élmény, különösen ha valaki tizenévesként olvassa − az bizonyos, hogy egy életre meghatározza véleményünket a rabszolgatartásról. Fel is tesszük itt és most, hogy szinte mindenki olvasta, ezért nem ismertetjük a tartalmát. Legyen elég annyi, hogy a tizenkilencedik század közepén a vaskos kötet több rabszolga-család életét meséli el egy déli ültetvényen, és igen érzékletesen ábrázolja a rabszolgák, vagyis a korábbi időkben Afrikából Amerikába erőszakkal elhurcolt feketék leszármazottainak reménytelen sorsát. Különféle embertípusokkal ismerkedünk meg, úgy a rabtartó fehérek, mint a fekete rabszolgák között. A mindenbe beletörődő, a vallásba menekülő, az „úgysem lehet tenni semmit” elvet vallóktól egészen azokig, akik az első adandó alkalommal menekülőre fogják, sőt, még fegyveresen is szembeszállnak üldözőikkel. A könyv bővelkedik drámai jelenetekben, a főhős pedig a címsze-replő Tamás, azaz Tom bácsi, aki nem szökik meg, mert úgy érzi, ő tényleg tulajdona a gazdájának, akit nem csaphat be. Amiért persze halállal lakol a végén, amikor egyszer, egyetlenegyszer mégsem engedelmeskedik a gazdájának. Ne felejtsük el: a regény olyan olvasók kezébe került, akik mindnyájan láttak már fekete rabszolgákat, sőt esetleg éppenséggel nekik maguknak is voltak rabszolgáik. Ezt a különös kettősséget nem oldotta

fel az amerikai függetlenségi háború sem. 1776-ban megszületett az USA, lerázta az angol gyarmati igát, az alapító atyák a Függetlenségi nyilatkozatban szép szavakat papoltak arról, hogy minden ember egyenlő − és közben az ablakon át is látták, amint fekete rabszolgáik ott hajladoznak a mezőn hajnaltól estig. És tudták, hogy bármelyiket bármikor agyonlőhetik, megkorbácsoltathat-ják, anyát és gyermekét elválaszthatják, a nőket ágyasukká tehetik, bárkit pénzért eladhatnak. De ez a tény egy csöppet sem zavarta őket abban, hogy úgymond „a világnak példát mutassanak” emberi szabadságjogok terén… (Kétezer ötszáz évvel ezelőtt ugyanilyenek voltak a régi görögök, akik a „demokrácia bölcsőjében” megalapozták a köztársaságot, ahol mindenkinek volt szavazati joga − csak arra nem gondolunk már sokszor, hogy mi-közben ezek az ó-görög demokrácia-bajnokok a piactéren ülve szavazgat-tak ügyeikről, addig a rabszolgáik dolgoztak helyettük…) A külföldiek jól látták ezt akkortájt, főleg az európaiak, mert ők olyan országokból érkeztek, ahol a rabszolgaság régen kiment a divatból, legkésőbb a francia forradalom idején, vagyis majdnem száz évvel Mrs. Stowe regényének keletkezése előtt. Furcsállták is ezt a dolgot, és biztos vagyok benne, hogy azért akadtak jó érzésű emberek nemcsak az amerikai Északon, hanem az Egyesült Államok déli területein is, akik szégyellték ezt a csakugyan szégyenteljes intézményt, és nem vettek benne részt. Most nem térünk ki annak taglalására, miért volt a gazdasági fejlődés ellen a rabszolgatartás, és ennek milyen fékező hatásai voltak, nem is szólva azok politikai vetületéről. Csak egy apró megjegyzés: a katolikus egyház ott és akkor nem ellenezte a rabszolgatartást, pedig az alapvetően szembehelyezkedett a krisztusi tanítással, de még az Ószövetség intelmeivel is. A feketékre valahogy nem értették, és nem alkalmazták az „Isten mindnyájunkat a maga képmására teremtett” állítást. De hát nem ez az egyetlen, ahol az egyház messze eltávolodott saját tanaitól. A regény egyfelől nagyon realista módon mutatja be az amerikai fekete rabszolgák sorsát, bár a mai feketék messze nem azonosulnak Tamás bátyával, éppen ellenkezőleg, kollaboránsnak tartják, és egy időben a fekete mozgalmak a fehérekkel együttműködő fekete társaikat nevezték „Tamás bátyáknak”. Tamás-Tom az, aki a regény vége felé kegyetlen rabtartója szemébe vágja, hogy az megvehette a keze munkáját, a testi erejét, az idejét, mindent − de a lelkét nem. És tehet vele bármit, a lelkét akkor sem adja oda neki. Beecher Stowe asszony erősen hívő keresztény volt, és ez kiderül a könyv szinte minden lapjáról, Tamás-Tom is hívő és sok más könyvbéli rabszolga is a vallásban találja meg az egyetlen vigaszt sanyarú sorsára. De akik igazán tesznek valamit a szabadságukért, nem állnak meg itt, hanem tovább lépnek. Ezzel is azt sugallta a szerző, hogy tenni kell valamit. Tette ezt tízegynéhány évvel a felszabadító háború vége előtt. Talán nem is kell hangsúlyozni, hogy a könyv a megjelenésétől kezdve igen erős érzelmeket ébresztett, mi több, szenvedélyes vitákra adott alkal-mat. Mert bármennyire is „normálisnak” tartották sokan a rabszolgaságot az akkori Amerikában, azért elég nagy volt az ellentábor is. Egyfelől vallási mozgalmak, sőt egész ottani egyházak, elsősorban a kvéker egyház, amely nemcsak elítélte a rabszolgaságot, de tevékenyen vett részt a feketék felszabadításában, vagy a rabszolgatartó államokból

a nem-rabszolgatartó államokba való kimentésében, kicsempészésében, másrészt társadalmi mozgalmak és intézmények is alakultak e célból. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az 1850-es évekre odáig jutott a helyzet, hogy ez volt Észak-Amerikában az egyik legnagyobb ideológiai ellentét. A mai amerikaiak által oly gyakran lenézett Kanada ebben is megelőzte az USA-t, ott már rég nem voltak rabszolgák akkoriban (ezért is menekül a regény több hőse egy határfolyón át északra, Kanada területére, amely az ígéret földje, a szabadság hona volt számukra). Jó, ha tudjuk, hogy az akkor még a mainál sokszorosan kisebb lélekszámú nagy országban öt millió (!) fekete rabszolga élt minimális emberi jogok nélkül. Hát persze, hogy itt húzódott az egyik legmélyebb árok az amerikai társadalomban, és messze nem csak földrajzi − észak-dél − értelemben. Stowe asszony regénye, mondjuk ki kereken, csak olaj volt a tűzre ott, ahol akkor már évtizedek óta éles viták folytak a rabszolgaság megtartásáról vagy eltörléséről. Csak mellékesen jegyezzük meg, de azért fontos: Harriet Beechert tud-tunkkal soha semmilyen incidens nem érte amiatt, hogy ilyen botránykeltő könyvet írt, ami azért jelzi, hogy az amerikai társadalom már akkor is jobban hajlott a pluralizmusra, a liberális szemléletre és a más vélemények iránti türelemre, mint sok más országban akkoriban, vagy éppenséggel manapság. Magának a könyvnek azonban nem volt ilyen könnyű sorsa. Északon sokan éltek, akik soha életükben nem jártak Délen és nem láttak élő rabszolgát a saját szemükkel. Ezek eleinte el sem akarták hinni, hogy ez valóban így van, ilyen könyörtelen a rabszolgák világa, ahogyan a szerző papírra vetette. A cenzúra első állomása természetesen maga a Dél volt. A rabszolgatartó államokban a könyvet a megjelenése után azonnal betiltották, nem volt szabad árusítani, sem olvasni sehol. Ennek ellenére vagy ezért is, a könyv a maga idejéhez képest szokatlan diadalmenetet járt be − mire kitört a szecessziós háború (a Dél kezdeményezte a polgárháborút, mert el akart sza-kadni Északtól), már hárommillió példányt adtak el belőle. Persze, Délen is éltek jobb érzésű emberek, akik meg amiatt emelték fel a szavukat, hogy nem szabadna betiltani a könyvet. Persze ezek az erők a rabszolgafelszabadítás mellett voltak amúgyis. Mint föntebb már céloztunk rá: he-lyesen írják a mai lexikonok, hogy Stowe asszony könyve remek propa-gandafegyver volt a rabszolgák eltörléséért küzdők kezében. Aki azt elolvasta, többé nem akarhatta megtartani a rabszolgaság intézményét, ez biztos. Akik viszont a rabszolgaság mellett tették le a garast, azoknak nem maradt más, mint megtámadni Beecher Stowe könyvét! Próbálták ízekre szedni, kritizálni, sokszor magát a szöveget, és nem csak annak ideológiáját. De most kapaszkodjanak meg: azért nem csak Amerikában akarták sokan betiltani (vagy tiltották is be) ezt a művet − hanem Európában is erőteljesen berzenkedtek ellene! Mert hiszen azt hirdette, hogy minden ember egyenlő, értelemszerűen tehát a feketék is egyenlők a fehérekkel. Ez az öreg földrészen sem tetszett sokaknak. Egy évvel a megjelenése után I. Miklós cár rendeletileg tiltotta meg orosz alattvalóinak, hogy a könyvet a kezükbe vegyék. Tudjuk,

hogy orosz földön régi, mondhatni szinte „ősi” hagyományai voltak a cenzúrának − a hatalom tiltott mindent, ami a vallás, az egyház, az uralkodó személye és családja, az állami intézmények, a hagyományok stb. ellen emelte fel a szavát. Miklós cár ezzel a rendelkezésével akarata ellenére beismerte azt is, hogy a cári Oroszországban tiltott gondolatnak számít a Biblia által is hirdetett emberi egyenlőség eszméje. Míg Oroszországban a muzsikok, a nincstelen és rabszolgasorsban tartott parasztok tízmilliói képviselték azt a réteget, amely Amerikában fekete bőrével az ültetvényeken dolgozott, addig Európa már államaiban is sokan találva érezték magukat a regény által. Például Róma, azaz a Vatikán, vagyis a katolikus egyház, de a többi, valaha belőle kiszakadt keresztény egyház is. Mert hiszen Stowe a regényhőseinek szájába adott, vagy a saját narrációja révén kifejtett véleményében is erősen kritizálja azt az egyházat, amely képes még a Bibliát is kiforgatni, csakhogy a rabszolgáknak azt prédikálhassa: a rabszolgaság Isten által is jóváhagyott intézmény, ennek így kell lennie, nyugodjanak bele a sorsukba. Az Egyház mindig nehezen tűrte a kritikát − főleg akkor, ha az találó volt! Hiszen néhány kivétellel − és itt ismét a kvékereket kell említenünk − a keresztény egyházak Észak-Amerikában, de a déli rabszolgatartó államban mindenképpen egy embertelen intézményt támogattak ahelyett, hogy eredeti hivatásuknak megfelelően felléptek volna ellene az ember védelmében! (Csak zárójelben: Krisztusnál baloldalibb ember nem nagyon volt a maga idejében, ezért hite egy lázadó ember hite volt, amely felrúghatott volna sok világi dogmát és elavult rendszert. De amint Krisztus meghalt a kereszten, a nyomában keletkező egyház azonnal jobboldali lett és mindmáig azt képzeli, hogy csak a hagyományos intézmények képesek őt megvédeni a balról jövő támadások ellen. Ez az Egyház az ördögnél is jobban fél a kozmopolita befolyásoktól − holott ő maga a világ legrégibb és leginkább kozmopolita intézménye.) Így aztán azon sem csodálkozhatunk, hogy az akkor még létező önálló pápai állam az elsők között cenzúrázta a könyvet! A tilalmat természetesen igyekeztek kiterjeszteni Itália más államaiban is, vagyis ott, ahol a katolikus egyháznak a legnagyobb befolyása volt. Érdekes, hogy bár a Tamás bátya kunyhója soha nem került fel a könyvünkben már annyit emlegetett Indexre, azért az egyházi tilalom ezzel egyenértékű volt. A következő évtizedekben hol itt, hol ott találták a művet tilalomra ér-demesnek. Érdekes módon a huszadik század második felében, vagyis száz évvel megjelenése után a könyv még mindig viharos érzelmeket ébresztett, csak hogy most más okból. A magukra találó fekete polgárjogi mozgalmak egyes szélsőségesebb harcosai úgy találták, hogy a mű… rasszista nézeteket propagál! Való igaz, voltak a könyvben olyan jelenetek, ahol az embereket a szerző tipikusan „fehér” és „fekete” tulajdonságokkal ruházta fel. De ne feledjük, hogy a könyvet 1852-ben írták, amikor még más volt a világ. Nem illő efféle vádakkal illetni a szerzőt akkor, amikor könyvével egy igaz ügyért harcolt. Tizenkettedik könyv:

Bovaryné Ez az egyik legérdekesebb eset a betiltott, agyoncenzúrázott vagy más úton-módon támadott könyvek között. Az emberi találékonyság már ezer éve szinte kimeríthetetlen volt akkor, ha egy szellemi mű létrehozói és felhasználói közé kellett korlátokat emelni. Ne higgyük, hogy ez ma már másképpen van. A még meglévő kommunista országokban rendkívül erős állami cenzúra működik, és messze nem csak könyvekről és olvasókról szól a történet. A filmeket is cenzúrázzák még olyan országokban is, mint India, ahol tilos a filmekben a csók, és azt a nyugati filmekből is kivágják − nem is szólva az „erősebb” jelenetekről. De nagyon megdöbbennénk, ha tudnánk, hogy hány helyen van betiltva a műholdas televíziózás (amit, ha egyszer az adás elérte a vevő antennáját, már semmiképpen sem lehet cenzúrázni!) vagy éppenséggel az internet. Az emberiség jelentős részének nemhogy hozzáférése, igazából fogalma sincs a világháló sokszínűségéről, és az azon létező tartalmakról, mivel a politikai rendszer, amelyben élnek, egy-egy nagy börtönt csinált a hazájukból − a huszonegyedik században. Nos, Gustave Flaubert regényét nem politikai okokból érték támadások. Az a mű sokak számára talán még ennél is fontosabb ellenérzéseket ébresztett. De menjünk sorjában. Ki volt a szerző, és hogyan született a nagy mű? Flaubert vidéki fiatalember volt, aki − bár irodalmi ambíciókkal megáldott barátai arra biztatták − nem akart Párizsba költözni. Neves orvos apja korán meghalt, de elég sok pénzt hagyott anyjára és rá, ezért Gustave-nak nem voltak anyagi gondjai. Pár évet elvégzett az egyik egyetem jogi karán, de a paragrafusok világa nem érintette meg. Rengeteget olvasott és már korán írogatni kezdett. Az egyetemen úgy tűnt, epilepsziás, ez remek ürügyet szolgáltatott arra, hogy felhagyjon tanulmányaival. Rouen mellett vettek egy házat az anyjával, ott élt és írt. Kiadó barátja is noszogatta, írjon már végre valamit, ami nagyon hatásos lesz, hogy „befusson”… Ehhez képest Flaubert félénk és csöppet sem sietős fiatalember volt, nem nagyon érdekelte a „befutás”, és a sietség nem az ő műfaja volt. Végre elkezdett írni egy regényt, nem kapkodta el. Naponta pár sort rótt a papírra szép kézírással, azt is javítgatta, csiszolgatta. De ez nem tartott sokáig − a könyv magába szívta őt is, tempót váltott. Délben kezdett el írni és írt éjfélig, olykor még tovább is − tizenhárom órát egyfolytában! Aztán ágyba zuhant, délelőtt kelt fel és máris vibrált benne a boldog izgalom: mindjárt folytat-hatja..! Bár jóval több időt töltött az íróasztalánál, mégsem mondhatjuk, hogy gyorsabban írt. Megesett, hogy egy mondaton órákig gondolkozott, leírta, kihúzta, másképpen írta le, az sem tetszett neki. Volt olyan, hogy egy teljes napon át csak egyetlen mondattal bíbelődött. Előfordult, hogy több tíz, már késznek hitt oldalt egyszer csak kidobott, mert úgy érezte, a dolog nem olyan lett, a történet nem arra ment, amerre akarta, a szereplők sem olyanok, amilyennek szerette volna őket megírni. „Hiába” fordított az írásra sok időt − néha egy héten csak egyetlen ol-dalnyi szöveg született. Így aztán nem csoda, hogy a könyv, aminek írásába 1851 végén kezdett, csak… négy és fél évvel később készült el! Ez az a tipikus eset, hogy az írók sem egyformák és munkatempójuk sem az. Flaubert kortársa, a híres Balzac (a korszak egyik nagy francia bestseller-szerzője) egy év alatt öt könyvet írt, Gustave-unk viszont majd' öt év alatt

− egyet. Ne feledjük el azt sem, hogy Stendhal nyolc hét, azaz röpke két hónap alatt írta meg a vaskos „Pármai kolostort”. Nos, amikor Flaubert elkészült a munkával, elküldte a kéziratot Párizsba egy kiadó barátjának, aki megrémült a sok „fölösleges” szövegtől. Ebből ki kell húzni ezt, meg azt, meg amazt − határozta el rögtön. Nem túlzás azt állítani, hogy Flaubert Bovarynéja, egy feleség története az első cenzorok-kal már akkor találkozott, amikor a szerző éppen hogy kiadta a kezéből egyetlen embernek, a barátjának. Az továbbadta egy másik szerkesztőnek, akinek adott a véleményére, és az is egyet értett vele. Flaubert azonban makacs volt, ő nem fog kihúzni egy szót sem, minden úgy jó, ahogyan megírta, ott az összes szó a helyén van! Erre felajánlották neki, hogy ők majd húznak belőle, csak adjon rá engedélyt − de Gustave nem adott. Nem tartozott azon fiatal szerzők közé, akik mindenre készek, csakhogy első művüket nyomtatásban láthassák. Nem hitt a szakembereknek − vajon tényleg szakemberek voltak? − akik szerint így a műve terjengős, agyonbe-szélt, tele fölösleges részletekkel, amelyek súlya alatt összeomlik benne az, ami csakugyan értékes, amit ki kellene hangsúlyozni. Persze valljuk be: a kiadóknak nem csak ez volt a bajuk. Hanem az is, amiről a könyv szólt. Egy asszony házasságtörése. Érezték, hogy ebből még baj lehet. A regény Emmáról, egy fiatal francia nőről szól, aki egy szorgalmas orvos felesége. Az asszony tele van idealista eszmékkel és érzésekkel a valódi szerelem felől. Hát ennek nyomát sem leli saját házasságában. A férje ugyan imádja, de őt ez nem érdekli, ő egy szenvedélyes szerelemre vágyik − mert hiszen ilyenekről olvasott a regényekben! Meghívó érkezik egy bálba, ahol gazdag emberek között lehet, és ez végleg meggyőzi őt, hogy így kellene élnie, nem eltemetve az isten háta mögött egy orvos felesége-ként. Teherbe esik, egy lányt szül az orvosnak, de a vágyait már nem tudja megfékezni. Titokban pénzt kölcsönöz, hogy luxustárgyakat vehessen. Felbukkan egy férfi, egy hivatalnok, aki hozzá hasonlóan rajong az irodalomért, a művészetekért, és aki szintén elszakadna ettől a semmilyen és re-ménytelen életformától, amelybe a sors kényszeríttette őket. De aztán eb-ből mégsem lesz semmi, ám jön egy környékbeli gazdag birtokos, és bár nem szereti Emmát, meghódítja őt. Emma attól kezdve nap, mint nap maga megy el titokban a férfihoz, ahol megkapja azt, amire olyannyira és már oly régóta vágyott: a szenvedélyes szerelmet, szeretkezést. De később a férfi szakít vele. Akkor az asszony egy sokáig tartó depressziós időszak után visszatér a hivatalnokhoz, és az ő szeretője lesz, ismét a legnagyobb titokban. Közben azonban a tartozásai egyre csak nőnek, már nem képes megadni azt a hatalmas összeget, a hitelező azzal fenyegeti, hogy a férjéhez fordul. Ezért Emma végső kétségbeesésében arzénnal öngyilkosságot követ el. Mint már említettük, a cenzúrázás már akkor elkezdődött, amikor még csak egy ismert, modernkedő, és ezért sokak által nem kedvelt irodalmi újság, a „Revue de Paris” akarta lehozni folytatásokban a történetet. A szerzőt már akkor kérték a szerkesztők egy-két oldal elhagyására, tudván, hogy úgyis sokszor támadják őket, de ha benne marad például az a jelenet, ahol Flaubert leírja: Emma egy fiákerben mit művel a szeretőjével, akkor azzal holtbiztosan kiprovokálják az erkölcsrendészeti cenzorok támadását a lap ellen. Az volt a baj, hogy Gustave szerint éppen ez a rész volt a leginkább realista, a legjobb az egész regényben.

Végre sok huzavona és egy kisebb húzás után a szerkesztők meghajol-tak Flaubert érvelése előtt. A regény így egész, ahogyan van, de ha nem tetszik nekik így, akkor küldjék vissza a kéziratot, és kész. Ez a fiatalember egyáltalán nem úgy viselkedett, mint az „igazi” írók. Nem akart mindenáron karriert csinálni, hírnév, dicsőség nem izgatta túlságosan. Ha megjelenik a regénye, jó, ha nem jelenik meg, akkor sincs semmi baj − vélte, és mondta. És továbbra sem volt hajlandó Párizsba utazni, jól érezte magát otthon, falun. Öt évet áldozott erre a könyvre az életéből, és végül a történet folytatásokban kezdett megjelenni. Flaubert ekkor harmincöt éves volt, és néhány nagyobb utazáson kívül − főleg a Földközi-tenger környékén utazgatott egyik-másik barátjával, Észak-Afrika, közel-kelet és Dél-Európa − addig semmi sem történt vele. Most itt volt a nagy lehetőség. 1856 végén kéthe-tente folytatásokban olvashatták a regényét − sajnos tele sajtóhibával, amiért dühöngött. Viszont hetek múlva kiderült, hogy a könyv… tetszik az olvasóknak! Ez váratlanul érte őt is, de talán a „Revue de Paris” kiadói is meglepe-téssel vették tudomásul a közönség érdeklődését, a regény kedvező fogadtatását. De nemcsak az olvasók, hanem a kritikusok is lelkesen nyilatkoztak róla. Egy ismert könyvkiadó azonnal értesítette Flaubert-t, hogy amint lefut a közlés a lapban, ő azonnal kiadja könyv alakban is − sőt, valamics-ke pénzt még fizet is érte! (Merthogy a „Revue” inkább baráti alapon közölte a regényt és a szerző markát egyetlen garas honorárium sem ütötte.) Persze azért a tetszés nem volt ennyire egyértelmű. Olyannyira nem, hogy előbb az olvasók, aztán a hivatalos személyek is hangoztatni kezdték kritikai észrevételeiket. A regény hat folytatásban jelent meg, de a szerkesztő Flaubert engedélye nélkül a vége felé kihagyta azt a bizonyos fiákeres jelenetet. Bár, aki ma elolvassa azt a másfél oldalt, már fel sem foghatja, mi nem tetszett benne. Arról magáról, hogy mi történt az órákon át az utcákon fel-alá hajtó lefüggönyözött kocsiban, nincs hír − de persze egynéhány félmondatos célzásból a kellő fantáziával megáldott (megvert) olvasó sejthette, hogy bizony a szerelmespár menet közben nemi aktuson esett át. Bár, ismétlem, és nem győzöm hangsúlyozni, erre csak pár szó utalt, kereken a szerző semmit sem mondott ki, nem írt le. Gustave Flaubert felháborodott, de haragja eltörpült a hirtelen bekövetkező események mellett. Az erkölcsrendészet feljelentette a „Revue de Paris”-t a regény közlése miatt, amelynek tartalma a jó erkölcsbe, az ízlés-be és természetesen az érvényes törvényekbe ütközött. Flaubert nem félt, bár természetesen nem örült a könyve körül keltett negatív visszhangnak. A lap szerkesztőjét, a nyomdászt és a szerzőt idézték bíróság elé, a médiában nőtt a felháborodás egyfelől a könyv miatt, másfelől persze azért, amiért a szerző és a kiadó ellen bírósági eljárást indítottak. 1857. január végén megkezdődött „a Bovaryné tárgyalása”, ahogyan a korabeli sajtó nevezte az ügyet. Gustave Flaubert nevét annak előtte senki sem hallotta, de most ott volt mindenki száján. A konzervatív beállítottságú, vaskalapos urak és hasonlóan elmaradott dámáik éppen úgy jelen akartak lenni, mint a felvilá-

gosult, haladó, minden új és jobb mellett lelkesen kiálló emberek. A dolognak volt politikai vonzata is, akár akarjuk, akár nem − Flaubert védője egy politikus-ügyvéd volt, a baloldal ismert harcosa, a „közerkölcsök védelmezőjeként” pedig egy olyan ügyész lépett fel, aki már akkor is a konzervatívok mellett állt, tíz évvel később pedig belügyminiszter lett belőle és a baloldali, haladó szellemű újságok és könyvek könyörtelen betiltásával tette magát népszerűtlenné a francia társadalomban. Az ügyész vádbeszéde órákon át tartott, természetesen csak a regényből kiragadott részletekkel operált, mégis azt sugallta, hogy ilyen ám az egész! Buja, megrontó, fertőzött, erkölcstelen, ezért felforgató és betiltandó. Nemcsak az fájt az ügyésznek és a mögötte álló köröknek, beleértve még − mint kiderült − a császári családot is (akkoriban egy kalandor politikus, Napóleon távoli, de nem vérrokona puccsal átvette a hatalmat és a köztársaság hazájában néhány évig „császárságot játszott”), hogy a főszereplő Bovaryné házasságot tör, nem is egyszer és nem is csak egy férfival. De hogy ezt a szerző nem ítéli el, tehát ellenkezőleg, mintegy felmagasztalja a házasságtörés cselekményét, ez szerintük főbenjáró bűn volt Flaubert részéről. A vádbeszéd végén az ügyész két év börtönt kért Flaubert-re. Aztán következett a védőbeszéd, amely gyakorlatilag porrá zúzta a vád érveit. A bíróság egyheti gondolkodás után hirdette ki az ítéletet, amelyben… fel-mentette mindhárom vádlottat! Azt talán mondani sem kell, hogy a pör igencsak növelte az érdeklődést a regény iránt és nem volt már akadálya annak sem, hogy a folyóirat-folytatások után a mű megjelenhessen könyv alakban is − Gustave mindig is erről álmodott. Ne legyünk álszentek, ismerjük be: bár Flaubert maga meg volt győződve, hogy el fogják őt ítélni, hisz az akkori társadalom nagyobb részének „közerkölcsével” messze nem egyezett a regénye, sőt a Bovaryné szemben ment mindennel, amit a közvélemény nagyobb részt el tudott még viselni − a felmentő ítélet és egyáltalán az azt megelőző pör hihetetlen reklámot csinált a könyvnek. Még akkor sem járt volna jobban a szerző, a kiadó és nem utolsósorban a világirodalom, ha az ügyész és a bíróság szinte a kiadó pénzén rendezett volna egy ál-pört. De hát a pör va-lódi volt, és a konzervatívok − az irodalomhoz nem értő többség lelkes támogatásával − tényleg mindent megtettek, hogy a szerzőt és kiadóját elítéljék, a porba tapossák, megsemmisítsék a művel együtt. Ami a Bovaryné sorsát illeti: még a bírósági tárgyalás előtt Flaubert üzletet kötött a kor legismertebb francia könyvkiadójával, Michel Levyvel, de a pör alatt még pihentek a nyomdagépek. A felmentő ítélet utáni éjszakán azonban beindultak és nyomták, nyomták a könyvet. Két hónappal később kezdték összegezni a sikert − pár hónap alatt 15 ezer példányt adtak el be-lőle, ami hihetetlenül nagy mennyiség volt az 1850-es években. Tegyük hozzá azt is, hogy a felmentő ítélet révén végre a könyv a maga teljességé-

ben, cenzúrázatlan részekkel együtt jelenhetett meg, ezért még azok is érdeklődve nyúltak utána, akik annak előtte folytatásokban már olvashatták azt. Flaubert nagyon hálás volt pörbeli védőügyvédjének − neki tulajdonította, hogy nyertek − ezért a nyári, újabb kiadást már éppen neki ajánlotta, hálásan a védelemért. De külföldön nem oldódott meg minden egy pörrel. Más országokban az erkölcs éber őreit egy csöppet sem hatotta meg, hogy egy párizsi bíróság miként ítélt. Ami Franciaországban oly sokat segített a műnek − a pör és annak reklám-ereje − az külföldön éppen ellenkezőleg hatott. A nagyközönség nem nagyon szerzett róla tudomást, viszont a hatóságok éppen a párizsi bírósági eljárás miatt igencsak éberen kezdték figyelni a külföldről érkező könyveket, postát. Megesett, hogy a határokon elkobozták a Bovaryné példányait, mint „amorális” művet, és minden erejük bevetésével igyekeztek megakadályozni lefordítását, kiadatását helyi nyelveken. Konkrétan tudjuk, hogy az orosz határon még évtizedekkel később sem engedték át az utazók poggyászában rejtőző Bovarynékat, márpedig akkor Oroszország európai határai még a mai Lengyelország közepén húzódtak. Civilizált és kevésbé civilizált országok hatóságai őrködtek állampolgáraik erkölcsi érzéke fölött és tiltottak minden efféle bujaságot − sőt, még az arról való olvasást is… De nem volt ez másképpen Angliában sem! Persze, az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy az angol közvélemény már jóval korábban is a franciákat tartotta felelősnek mindenféle erkölcsi szabadságért, ami Európát elöntötte, és amelynek hullámai olykor átcsaptak Dover fehér sziklái fölött is. A szigetországban sokaknak elegük volt már nemcsak Flaubert-ból, de hát hozzá társult később Zola, Doudet, Maupassant és mások is − ez már emészthetetlen volt a konzervatív körök számára. Úgy érezték, valóságos tömegtámadás indult meg a „jó ízlés” és a közerkölcsök ellen, ezért különféle „önvédelmi szervezeteik” együttesen perelték be a francia regények legismertebb londoni kiadóját. A vád szerint a kiadó „er-kölcsileg káros irodalom elterjesztésében” vétkes. Kampányt indítottak a közvélemény megnyerésére a „pornográfia” ellen, és azt követelték a tör-vényhozóktól, hogy rendeleti úton tiltsák be az efféle irodalmat. Szerencsére a londoni honatyák voltak olyan bölcsek, hogy nem nyúltak ebbe a da-rázsfészekbe és meghagyták a lehetőséget arra, hogy a jövőben, ha valaki valamilyen művet erkölcstelennek talál, a maga nevében − és csak a maga nevében! − bíróság előtt léphessen fel ellene. A bíróságok viszont nem tréfáltak. Persze ez nem is lehetett másképpen, hiszen az 1880-as években, az angolszász világban csak idős férfiak lehettek bírák. Nő egy sem volt közöttük, hisz ők akkoriban még egyetemre sem járhattak nemhogy magas posztokat, tölthessenek be bárhol is, beleértve az igazságszolgáltatást. Ezeknek az idős férfiaknak a tekintélyes része akkoriban, mire elérte azt a kort és azt a posztot − meglehetősen konzervatív eszmei szintre jutott el, ahol minden, amit mások „bujaságnak” véleményeztek, az ő számukra már tényleg erkölcstelennek tűnt. Egy ilyen egysíkú rendszerben ezért a brit kiadót is előbb pénzbüntetésre ítélték, majd egy évvel később, amikor megint kiadott egy francia könyvet, több hónapra börtönbe is zárták. Pedig napnál világosabban

bebizonyította, hogy ő igenis cenzúrázta az angolul kiadott francia irodalmat, a legrázósabb részeket kihúzta belőle − és ezenközben egész Anglia területén más könyvesboltok-ban szabadon lehetett vásárolni az eredeti, nem cenzúrázott francia nyelvű példányokat is! A konzervatív, azaz maradi bírák számára ez nem volt érv. Ha Gustave Flaubert még élt volna és ellátogat Angliába, talán még őt is letartóztatják, mint „pornográf művek szerzőjét és ezáltal terjesztőjét”… Így aztán azt sem lehet csodálni, hogy Amerikában már az 1890-es években enyhén szólva „nem ajánlották” műveit a közkönyvtárak olvasóinak. Hogy ne legyen félreértés: nem a gyerekeknek szánt iskolai könyvtárakból akarták kitiltatni ezzel a „nem-ajánlással” Flaubert Bovarynéját és más könyveit, hanem a felnőttek nyilvános városi könyvgyűjteményeiből! Milyen érdekes, mindig akadnak önjelölt emberek, akik időtől és tértől függetlenül mások erkölcseiért aggódnak. Nem csoda, ha ilyen körülmények között nem marad idejük a saját erkölcseikkel törődni. Mert azzal bizony bajok lehetnek, ha mások világlátását kérdőjelezik meg csupán csak azért, mivel az nem azonos az övékkel. Tizenharmadik könyv:

Mein Kampf Hát bizony időben most egy nagyot ugrunk − innentől kezdve ugyanis már a huszadik században járunk. Annak is egyik legellentmondásosabb korszakában, az 1920-as években, amikor az első világháborút követő nyomor és jelentős politikai, gazdasági és tudati változásokat követő társadalmi zavarok a tetőfokukra hágtak. Adolf Hitlert talán nem kell bemutatnunk olvasóinknak, mint teszik azt gyakorta angolszász vagy latin-amerikai forrásmunkák. Itt Európában őt mindenki ismeri jól − bár persze ez sem teljesen igaz. Ma is felbukkannak olyan fiatalok, akik Hitler eszméit kezdik követni − természetesen anélkül, hogy tisztában lennének azokkal. Hitler az emberiség rákfenéje volt, aki-ami az egészséges test szöveteit roncsolta falánk módon és végül egy egész földrészt rántott a pusztulásba abban az eddig legpusztítóbb világháborúban, amely kitörését nagyobbrészt neki „köszönhette”. A népvezér volt minden, ami csak egy emberrel megtörténhetett a tizenkilencedik század végén, a huszadik század első felében. 1889-ben született egy osztrák kisvárosban, mint az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgára. Vagyis nagyapáink, dédapáink honfitársa volt eredetileg, és nem német. Apja, akiről tisztelettel emlékezett meg a könyvében, valójában egy közönséges gazember volt, aki mellett anyja szenvedett. Hitler volt mun-kanélküli, sőt: hajléktalan, pénzért bőröndöket cipelt a bécsi pályaudvaron, a képzőművészeti főiskolára nem vették fel − pedig de jót tettek volna a világnak a professzor urak, ha ezt teszik! Akkor Adolf Hitlert leginkább mint építészt és amatőr festőt ismernénk, nem másként − már ha ismernénk egyáltalán. Volt katona, volt besúgó a katonai kémelhárításnál, a fasiszta párttal is úgy került kapcsolatba, hogy főnökei annak figyelésével bízták meg. Minderről persze nem sok szó esik az „emlékiratokban” amelyek éppen ezért nem is azok. Nem a szerző életéről szólnak, ez egy politikai propaganda-mű inkább. Van, aki azt mondta, hogy inkább az unalom szülte, hiszen 1924 áprilisában Hitlert egy sikertelen fasiszta puccs szervezéséért és az abban való részvételért várfogságra ítélte egy bíróság, ahol a későbbi Führer leült egy írógéphez, vagy inkább diktálni kezdte emlékiratait. Maga sem titkolta a Mein Kampf előszavában, hogy ha nem kerül börtönbe, talán sohasem írja meg ezt a kétkötetes könyvet. „Hosszú évek munkássága után itt végre alkalmam nyílt egy olyan mű megírására, amelyre sokan buzdítottak, és amelynek szükségszerűségét a mozgalom érdekében magam is éreztem”. Vagyis nem életrajzról van szó, mint hiszik azok, akik nem olvashatták a könyvet. Persze főleg azért nem, mert be volt és be van tiltva a világ legtöbb országában. E sorok írója ehhez a fejezethez érve csak levette a polc-ról az (illegálisan megjelent) könyvet, de a legtöbben ezt nem tehetik meg. Igaz, nem is éri őket túl nagy veszteség. Hitler életéről szinte semmit sem tud meg az olvasó, és ha mégis van benne néhány részlet, azok vagy eleve hamisak, vagy szándékosan elködösítik a valóságot. Aki nem tudná, ki volt Hitler − és a világ nagyobb része 1925-ben, a könyv első kiadása idején bizony

nem tudta − az is sejtheti, miféle ember miféle művét tartja a kezében már a féloldalas kis előszó láttán is: „így határoztam el, hogy két kötetben kifejtem mozgalmunk célját, és vázolom fejlődésének útját”. Bár hozzáteszi, hogy „itt kínálkozott alkalom arra is, hogy saját egyéniségem kialakulásáról is némi képet nyújtsak…”, hát ez tényleg nem túlzás, ma-gamagáról bizony Adolf Hitler igen keveset ír, és ha mégis megteszi, igazából inkább lényegtelen dolgokkal foglalkozik. Mégis és máris helyére teszi azonban saját nézeteit és ezáltal önmagát is, imígyen: „hogy ezzel egyrészt művem megértését könnyítsem meg, másrészt pedig eloszlassam azokat a torz mendemondákat, amelyeket főleg a zsidó kézben lévő sajtó terjesztett rólam”. Nos, helyben vagyunk. Hitler a zsidók ellensége, ez már az előszó ötödik mondatából kiderül annak is, aki mostanában jött a világra és most hall először Hitlerről. Aki ezek után még így magyarázza-mentegeti, miért is fordul ezúttal írásban az olvasóihoz, akik elsősorban nem idegenek, hanem mozgalmi társai. Igen, azok, „akik megértésre, felvilágosításra vágynak” írja a leendő Vezér: „Tudom, hogy az emberek megnyerésére az élőszó hatásosabb az írott-nál. Minden mozgalom nagyarányú kifejlődését elsősorban a nagy szóno-koknak köszönheti, nem a nagy íróknak. Mégis szükség van arra, hogy egy tan alapvető gondolatait az egység és egyöntetűség kedvéért mindörökre leszögezzük.” Hát nem éppen szerény szavak ezek. De mint aztán láttuk a történelemben, Hitler mindezt komolyan gondolta. A Mein Kampf, azaz a „Harcom” két kötete, ami aztán később mindig egy könyvben jelent meg, valóban fundamentuma lett egy rettenetes ideológiának, amely mások kiirtása árán képzelte el saját hatalmának megszilárdítását. Hitler éppen úgy meg volt győződve arról, hogy amit kitalált és hívei elé tálalt, az egy „tan”, és az attól kezdve „mindörökre” szól − miként Marx, Engels és a többi ideológi-ai tömeggyilkos hitte, hogy a „marxizmus”, amelyre a kommunista elveket építették, valóban tudományos eszmerendszer és az emberiség javát szolgálja. Hiszik vagy sem, de Adolf Hitler is meg volt győződve arról, hogy az ő fasiszta eszméi is az emberiség javára szolgálnak majd a jövőben. Különös utakon jár az emberi elme. A Mein Kampf első része a „Beszámoló” címet viseli, és a mű itt még olyan benyomást kelt, mintha mégis és tényleg önéletrajz lenne. „Beszámol” az ifjú Hitler útkereséséről és arról, miféle eszmei áramlatok érték, amelyek nyomán aztán a nemzetiszocializmus, azaz rövidítve a nácizmus felé fordult (nem árt tudnunk, hogy a „náci” kifejezés a „nacionalista” melléknév rövidítéséből keletkezett.). A második rész már éppen a mozgalom címével büszkélkedik: „A nemzetiszocialista mozgalom”. A szerző itt már tovább megy, és csak politizál, szó sincs életrajzról. Ugyanakkor érdekes pszichológiai tanulmány is lehet ez a rész, mert szépen kirajzolódik belőle, hogy a fiatal Hitler hogyan kezdte mindenért a zsidókat okolni. A szociáldemokrata politika áldozatának tartotta magát, és mint a társadalom alján lévő ember − aki még a „Realschule”-t sem volt képes elvégezni, ezért felsőbb iskolákba nem is léphetett, elvileg örökké arra volt ítélve, hogy mint egyszerű segédmunkás tengesse napjait haláláig − csak irigykedni tudott a szerinte tejben-vajban fürdő zsidók láttán. Akik ma is táplálnak különféle összeesküvés-elméleteket, elsősorban persze a zsidók ellen, azok

örömmel üdvözölhetik soraikban Adolf Hitlert is − hiszen könyve második részéből kiderül, hogy szerinte (is) egy világ-méretű összeesküvés áldozata az emberiség, amit a zsidók szőttek ellene. Ugyan kicsit sántít az elmélet, merthogy ő ezt száz évvel ezelőtt kezdte látni, és úgymond tapasztalni − és lám, az elmélet a mai napig sem valósult meg. Hiszen a világ legtöbb kormánya és diktátora nem zsidó, mondhatni „éppen ellenkezőleg”, és az sem állja meg a helyét, hogy a zsidók gazdasági téren tartanák markukban a világot, hiszen a világ ötszáz leggazdagabb embere között pontosan… öt zsidó van, mint kiderült azoktól, akik ennek képesek voltak utánajárni. Egy százalékkal pedig igazán nehéz lenne meghódítani a másik 99 százalékot… De hagyjuk a jelent, maradjunk még Adolf Hitlernél. Aki művében szorgalmasan kielemezte az első világháborút is − nem csodálkozunk, hogy arról és az utána következő eseményekről egészen másféle képet kapott, mint kortársai. Aminthogy számos más témáról is. Hitler könyvét eleinte nem vették komolyan és ez nagy hiba volt. Igaz persze, hogy akkor is, ma is jelennek meg efféle művek szerte a világban, amelyek szerzői hol nagy prófétáknak, hol a jövő nagy politikusainak képzelik magukat és összehordanak hetet-havat − hát tényleg időpazarlás lenne velük foglalkozni. De Hitler mondhatni előre figyelmeztette nemcsak a német társadalmat, de a világot is ezzel a könyvvel, annak tartalmával. Miután lépésről lépésre közelebb került a hatalomhoz, illett volna elolvasni, hogy tudják, mire számíthatnak. Ám mire kezdték volna olvasni, már sokak számára késő volt. Akik viszont idejében olvasták és összevetették azzal, ahogyan a nemzetiszocialista mozgalom német földön mind nagyobb teret nyer − azok rögtön futásnak eredtek és meg sem álltak a világ másik végéig (nemcsak zsidók voltak ők), és így megmenekültek. Ezért jelzem: néha nem árt elolvasni a még csak kevéssé befolyásos politikai szereplők efféle műveit, és tudni fogjuk, hányadán állunk. Hitler világosan leírta: csak a tiszta árja származású germánoknak van joguk teljes állampolgárságra, mindenki másnak vagy el kell hagynia az országot, vagy meg kell halnia. Megírta, hogy a keleti szláv népek rovására fogja növelni a németség „életterét”, és világosan megírta: ha övé lesz a hatalom, akkor milyen sors vár a zsidókra. (Bár a nácik még a hatalomra kerülésük első éveiben sem akarták ezt a népet fizikailag megsemmisíteni, szerették volna őket kiebrudalni Németországból, sőt Európából, és hajlot-tak volna egy kompromisszumra, ha a nyugati hatalmak is beleegyeznek és letelepítik valahol a zsidókat, legyen az Palesztina, Madagaszkár vagy akár Patagónia is. Bármilyen tragikus is, a zsidók pusztulását nemcsak Hitler és a náci eszmerendszer, hanem a nyugati hatalmak ellenállása és értetlensége is okozta.) Hitler komolyan állította, hogy vannak felsőbbrendű emberek és vannak alsóbbrendű emberek. Az előbbi csoportba az árjákat osztotta, Európában ezek a tisztavérű germánok, a skandinávok, az angolszászok − bár nem mindnyájan − a többiek alsóbbrendűek. A magasabb rendűek kultúrát teremtenek, az alsóbbrendűek csak pusztítanak, a legártalmasabb fajta pedig a zsidó, amelyet valamiképpen félre kéne állítani… Mondani sem kell, hogy 1925-ben, amikor a Mein Kampf első kiadása napvilágot látott, nem igazán figyeltek fel rá. De tíz-tizenkét évvel később, amikor már egy hajszál választotta el a világot az újabb

nagy háborútól, nemcsak elővették a könyvet, de kezdték behatóan elemezni a tartalmát − csak éppen már késő volt levonni abból bármilyen tanulságot is. Már nem a könyv volt a főszereplő, hanem a valóság, amely belőle kinőtt. A könyv történetéhez tartozik az a hihetetlen sikersorozat is, amely kísérte − no persze, erős hatalmi hátszél hatására. Hitler pártja, az NSDAP már az 1930-as évek elejére rengeteg hívet szerzett magának, ezek pedig vagy ingyen kaptak egy-egy példányt a könyvből, vagy vásároltak, szinte kötelességszerűen. A jelszó az volt, hogy „Minden német otthonba egy Mein Kampf-ot!” Az a kiadó, amelyik Hitlertől megszerezte a kiadás kizárólagos jogát, hihetetlen összegeket keresett vele. No persze − csak miután leadta a sápot a Vezérnek, vagyis kifizette Adolf Hitler szerzői jogait. Hitler milliói, amelyeket a diktátor nagyobbrészt gyakorlatilag sohasem használt fel, többek közt éppen a könyvek szerzői jogdíjaiból eredtek, másfelől a bélyegekből (a német birodalmi posta minden egyes Hitler-arcképes pos-tabélyeg után bizonyos összeget volt kénytelen fizetni a Führernek, mint „azon arc tulajdonosának, amelynek mását a Posta bélyegekre nyomtatta”). A könyv mennyiségi, nem minőségi sikerre volt ítélve 1933 januárja után. Vagyis miután a náci párt megszerezte a hatalmat és Hitler lett az ország vezetője, a könyvet minden fórumon, szinten és alkalomból nyomták és nyomták, nem százezer, de milliószámra! Gondoskodtak lefordíttatásáról számos idegen nyelvre is, osztogatták a külföldön élő németeknek, próbálták vele elárasztani a világot és az ideológiai piacot. Otthon Németországban is vásárolta boldog-boldogtalan, már csak afféle „villámhárítónak” is, hisz a látogatók előtt egy-egy példány tulajdonosa azt a látszatot kelthette, mintha ő is követné a náci eszméket, tehát a diktatúrában nem lett gyanús. „Mein Kampf ”-okat kötelezően kapott minden fiatal pár az anyakönyvi hivatalban − ez volt az állam ajándéka házasságkötésük alkalmával… Még mielőtt rátérnénk a cenzúra tetteire ezzel a művel kapcsolatban, meg kell említenünk, hogy a nácizmus beérése előtt ezt a „vetést” sokan éretlennek tartották. Több ismert politológus az angolszász világban már az 1930-as évek elején alaposan elemezte a könyvet. Néhányuknak úgy tűnt, ostobaságok halmaza az egész, nincs benne rendszer. Amikor már közeled-tek a háborúhoz és nyilvánvalóvá lett, hogy Hitler nem tréfál, amit mond, vagy amit korábban leírt, az afféle cselekvési programnak is tekinthető, a nyugati szakértők szeme rémülten nyílott rá a könyvben egyáltalán nem titkolt szörnyű tervekre. A New York Times Magazine bírálja, szerinte a könyv tíz százalékban önéletrajz, kilencven százalékban viszont dogma-gyűjtemény, együttesen száz százalékban pedig propaganda. Vagyis minden szava azért íródott le, hogy egy ideát népszerűsítsen, és érződött: szerzője egyszerre akar szólni a kevéssé művelt tömegekhez, de a művelt em-berekhez is. A kritikusok egy része ezt az évszázad propaganda-mesterművének titulálta, ami persze túlzás. Ami a cenzúrát illeti − kezdjük azzal, hogy a könyv a második világháború végéig is rengeteg emóciót keltett. Magyarul: az ellene irányuló felháborodás igen nagy volt.

Ritkán fordult elő eddig a világtörténelemben, hogy egy könyv tartalmát milliárdok szeme láttára valósítsák meg..! Ráadásul, a szabad világban, akik olvasták, döbbenten voltak kénytelenek látni, hogy egy őrült diktátor a tizenvalahány évvel korábban papírra vetett őrült gondolatai alapján épít fel egy embertelen rezsimet, egy országot, amely félelmetes erővel terjesztette ki a hatalmát nemsokára szinte egész Európára, sőt azon túl is. Minden, amit olvashattak a könyvben és ami megvalósíthatatlan ostobaságnak, vagy rémálomnak tűnt, az szépen sorban, ráadásul igen gyorsan vált valósággá a szemük előtt. Akik a háború előtt, vagy pláne Hitler hatalomra kerülése előtt olvasták a könyvet, azok szeme előtt egy embertelen világ kezdett körvonalazódni. Nem csoda hát, hogy szerették volna elfelejteni és elfeledtetni a „Harcom”-at. A ma elérhető szakmunkákban, amelyeket kis részben mi is felhasználtunk (pl. az „Encyclopedia of Censorship”) azt állítják, hogy a Mein Kampf volt a világtörténelem egyik leggyakrabban cenzúrázott és/vagy betiltott könyve. Ez valóban igen gyakran megtörtént, nemcsak egyes országok, de azonos társadalmi rendszerek egyszerre és egyöntetűen, tömegesen tiltották be a könyv kiadását, terjesztését. Érthető módon, nyugaton elsősorban a zsidó szervezetek és személyiségek tiltakoztak a könyv kiadása ellen, de ettől az még megjelent az 1930-as évek első felében itt-ott, az USA-ban is. Egy zsidó szervezet azt ajánlotta 1933 áprilisában a New York Times hasábjain, hogy ha mégis kiadnák a könyvet angolul is, akkor ne fekete, hanem vörös betűkkel nyomtassák, hogy az olvasók minden oldalon láthassák a kiontott zsidó és nem zsidó áldozatok vérét… Tegyük hozzá az igazság kedvéért: a politikailag nem tájékozott átlag-amerikainak fogalma sem volt arról, miért is háborognak a zsidók annyira a könyv ellen. Amerika messze volt Európától és a legtöbb embernek halvány sejtelme sem volt arról, mi történik azon a kis kontinensen. Persze − később ők is megtudták. Európában sem volt más a helyzet. Igazából a Mein Kampf nem volt eléggé ismert 1933 előtt, csak Hitler hatalomra jutásával lett veszélyes fegyverré − a demokrácia védelmezőinek szemében. Amennyire ma ez tudható, elsőként állítólag a Hitler által közvetlenül is fenyegetett Csehszlovákiában tiltották be árusítását és terjesztését − ami persze még nem cseh vagy szlovák nyelvű változatára vonatkozott, mert ilyenek akkor még nem léteztek. Hanem a német nyelvű, mondhatni „eredeti” kiadásokra − ugyanis majdnem két millió fős német kisebbség élt akkoriban cseh földön, akik viszont alapvető jogaik csorbítását látták abban, hogy nem olvashatják nemzettársuk könyvét... Attól kezdve a Führer művét tömegesen csempész-ték át a határon az ottani németajkú olvasók számára. Hasonló volt a helyzet Lengyelországban is, különösen a németek által sűrűn lakott Sziléziában, az ottani német könyvkereskedők még bírósághoz is fordultak, de a lengyel intézményben nem nyerhettek. Érdekes módon nem tudjuk, hogy Hitler könyvét valaha is betiltották volna a Szovjetunióban… De hát a még Hitlerénél is rettenetesebb diktatú-

ra határai szigorúan zártak voltak, külföldről semmi sem juthatott be, oroszul pedig ezt a könyvet soha nem adták ki − tehát tiltásra nem is volt szükség. Mindenesetre a háború előtt Sztálin számára a könyv szolgált ürügyként arra, hogy a szükséget meghaladó módon fegyverkezzen, hisz lám, egy agresszív nyugati hatalom vezére maga közli művében: „kelet felé fog terjeszkedni, az oroszok rovására” − amiben persze igaza volt. Ma már tudjuk, hogy Sztálin már a negyvenes évek elején le akarta rohanni Európát, serege sok éve erre készült és csak arra vártak Moszkvában, hogy Hitler és ellenfelei kölcsönösen legyengítsék egymást − akkor következett volna a szovjet támadás… Nem lehet összeszámolni, hány országban tiltották be ezt a könyvet − egyes cenzúra-szakértők szerint ezek száma meghaladja a százat. Tény az is, hogy mivel Hitler a zsidók deklarált ellensége volt, számos arab országban nincs törvényes akadálya a Mein Kampf kiadásának. Mégsem adják ki, vagy csak nagyon ritkán, és igen kevesen olvassák. Ahhoz ugyanis, hogy valaki megértse a szerző célzásait, nagyon is európainak kell lenni, ismer-nie az előzményeket és Hitler életének számos vonatkozását, eseményét és folyamatát is. A második világháború után érthető volt az ellenszenv a nácik, Hitler, és a Mein Kampf iránt, és az is, hogy ez az ellenérzés a mai napig fennáll. Igazából ugyanígy kellene betiltani az összes többi, írásra vetemedett diktátor: Mao Ce-tung, Sztálin, Castro, Kadhafi, Kim Ir-szen, Kim Dzsong-il és mások (férc)műveit. Hitler könyve manapság csak kevés országban, kevés nyelven hozzáférhető. Az Európai Unió egész területén be van tiltva, nagyritkán engedélyeznek egy igen korlátozott példányszámú kiadást, amelyhez remélhetőleg csupán kutatók férhetnek hozzá. Időről időre valaki megpróbálkozik egy kalózkiadással. Adolf Hitler szerzői jogait az „író” halála után a Bajor Állam, vagyis Németország egyik tartománya kapta felsőbb döntés alapján és ott rendelkeznek arról, hogy kinek, mikor, milyen körülmények között engedélyezik még az ilyen kis kiadásokat is. Évek telnek el úgy, hogy senki sem kap rá engedélyt, és ez így van jól. Nincs még egy könyv a világtörténelemben, amelynek tiltása ennyire általános és ilyen hosszú időn túl is érvényes lenne. A zárlat korántsem tökéletes, mint föntebb láttuk, mégis, egyre inkább lábra kap a civilizált országok, társadalmak között az a meggyőződés, hogy Hitler (és a többi diktátor) könyvét nem illik elolvasni. Arról nem is szólva, hogy nem is érdemes. No és nem kis intellektuális fáradtságot okozó, hisz nem könnyű olvasmány. Nem mintha a szerző olyan égi magasságokban lebegne és a kisem-berek számára nehezen felfogható nagy igazságokat, világítana meg, dehogy. Hiszen egy olyan szerző könyvéről van szó, aki nem lévén elég művelt, igyekszik mégis azt a benyomást kelteni, hogy bölcsességeket mond, amiket az olvasónak meg kéne szívlelnie. Nincsenek világos nézetei vagy elvei, csak úgy tesz, mintha ilyenekkel rendelkezne, és éppen azokat pró-

bálná olvasója szájába rágni. Tizennegyedik könyv: Lady Chatterley szeretője Thomas Edward Lawrence brit katona és író volt. 1888-ban született a szigetországban. Az első világháború előtt régészkedett a Közel-Keleten, megtanult arabul. Amint kitört az első világháború (1914), a hadsereg hír-szerzője és arab-szakértő lett, majd jelentős szerepe volt, abban, hogy Arábiában számos arab törzs a brit politikát támogatta, olykor hadsereggel is. Innen eredt „Arábia Lawrence” elnevezése is. A férfi megírta hadviselésének történetét, majd barátai és olvasói egész kis legendát öveztek a személye köré, amit nehezen viselt el. Odahagyta a hadsereget és a politikát, visszavonult a magánéletbe, írogatott, aztán 1935-ben, egy motorbaleset-ben halt meg. A Lady Chatterley szeretője 1928-ban, Olaszországban jelent meg, mindjárt az is kiderül, hogy miért éppen ott. Lawrence nagyon érzékien tudott írni a szexről, persze afféle brit tartózkodással vegyítve, ami sokak számára igen izgatónak tűnt a két háború között. Lady Chatterley a re-gényben egy fiatal nő, akinek a férje a háborúban megsérült és deréktól lefelé lebénult. Ez természetesen azzal jár, hogy szexuális életük megszűnt, pedig a fiatal és életerőtől duzzadó nő erre is vágyik. Közben az olvasó láthatja, hogy az első világháború után hogyan romlik az élet Britanniában − a technika nagy léptekkel megy előre, kibontakozóban van egy gazdasági-válság, a magasabb társadalmi osztályok az alacsonyabbakkal kevered-nek, amely folyamat egyiknek sem tesz jót. Lady Chatterley is látja mindezt, de nem tud parancsolni a vérének. Különösen miután a férje is azt ta-nácsolja, hogy feküdjön le valakivel, essen teherbe, ő majd az így születő gyereket a sajátjának ismeri el és ráhagyja vagyonukat. A férfi, akit e célra a Lady kiválaszt, nem más, mint a birtok erdésze, (a könyvből készült filmben főleg favágással foglalkozó…) egyszerű férfi, aki nem komplikálja túl az életét. Nem filozofál, természetesen él, a társadalom őt még nem rontotta el… és talán nem is fogja? Az erdész-favágó a szerelmet és a szexet is nagyon természetesen fogadja és műveli, mi több, megtanítja a Ladyt sok mindenre − de főleg arra, hogy ne szégyellje, amit tesz, éljen maga is természetesen, fékek és gátlások nélkül. Ne feledjük, hogy ezt a regényt akkor írták, amikor a világ különösen az irodalomban, de az életben is, még nagyon különbözött a maitól. Ma ez a regény semmiféle visszhangot nem keltene, főleg, mert évente ezer ilyen jelenik meg szerte a világban. De az 1920-as években, amikor új szelek kezdtek fújdogálni a művészetekben, így az irodalomban is − ez még elég merész kezdeményezésnek számított. Főleg ha figyelembe vesszük, hogy a regényben Lawrence a korhoz képest szokatlanul nyíltan ír nemcsak a szexről, nemcsak leírja, amit hősei egymással művelnek, de arra is van gondja, hogy a szereplők mindent a nevén nevezzenek és nyelvileg sem tesz lakatot a szájukra. Ahogyan valaki jóval később megjegyezte a könyvről: „e lapokon minden szó és minden nemi szerv a helyén

van”… A regény végén − merthogy erről se feledkezzünk meg! − a Lady nem akar már Lady lenni, teherbe esik az erdésztől, és úgy dönt, elválik férjétől és annak vagyonától, és feleségül megy az erdészhez. Nem lehet csodálkozni, hogy az amúgy is roppant prűd brit olvasótábornak hasonlóan prűd szabályokhoz ragaszkodó kiadói voltak. Itt az első körben nem valamiféle állami cenzúra (ami nincs) lépett közbe − maguk a kiadók magasodtak fallá Lawrence regénye előtt. Bár a szerző akkor már nagyon híres volt − tudunk a saját hőstetteiről írott könyveiről −, annál inkább fájó szívvel utasították el a kéziratot. Arra hivatkoztak, hogy túl sok a nemiség − mi több, a kimondott, szavakba öntött nemiség − a könyvben. Azon a jeleneten aztán erősen fennakadtak, amikor az erdész a mellette fekvő meztelen Ladyt simogatva a nő ágyékára teszi a kezét és elmagyarázza neki, hogy is hívják azt a szex közben olyannyira fontos női testrészt a felsőbb néposztályok, és hogy az milyen csodálatos dolog, merthogy „az te magad vagy, kedvesem!” A regényben sok hasonló rész van. Miután Lawrence egy ideig hiába vívta harcát a brit kiadókkal, úgy döntött, külföldön adatja ki a könyvet angol nyelven, otthon viszont ügynökök által toboroz vevőket. Azokban az időkben szokás volt „előfizetőket” gyűjteni egy-egy könyvre még annak megjelenése előtt. A tőkeszegény szerzők így szereztek pénzt a nyomdai költségekre, majd a megjelenés után sokszor személyesen jelentek meg a reménybeli vevőknél és átadva az időközben elkészült könyvet, behajtották az ár hátralévő részét. Kelet-Európában sokszor neves költők és írók jártak így házról házra, tömérdek megaláztatásnak téve ki magukat. Angliában ezt ügynökök végezték. Lawrence is őket vette igénybe. Így megkerülhette a sajátos erkölcsi cenzúrát, könyve mégis megjelenhetett, sőt eljuthatott a brit piacra. Lawrence csak arra nem gondolt, hogy az akkori szabályok szerint így megfosztja magát a nemzetközi szerzői jogi védelemtől − és tényleg, rengeteg pénzt veszített. Mert a kalózkiadók hamar felfogták, milyen óriási üzlet rejlik a Lady Chatterley szeretőjében, és villámgyorsan kezdték nyomni a kalózkiadásokat. De minket a tiltás, a cenzúra érdekel. Elsősorban persze angol nyelvű országokban számíthatott a könyv sikerre, és egyben viharos fogadtatásra. Elsőként az USA reagált − már a megjelenést követő évben a hatóság er-kölcsileg elfogadhatatlannak, botrányosnak és obszcénnek kiáltotta ki a művet és megtiltották, hogy az amerikai posta küldeményei között helyet kapjon. Vagyis az arrafelé már akkor másodrendű postai megrendeléseket nem fogadták el, ha egy terjesztő a távol lakó vevőknek postán akarta el-küldeni a könyvet, akkor a posta azt nem vette át. Aki külföldről hazatérve hozott magával „Chatterleyt”, attól a kikötőben vagy határállomásokon a vámosok kobozták el ellenszolgáltatás nélkül. Ahogyan az lenni szokott, a könyvet Európában kísérő cenzori felbuz-dulás és az amerikai tilalom csak még inkább felkorbácsolta az érdeklő-

dést. Lawrence nevétől visszhangzott a könyvpiac az 1920-as évek végén, és már messze nem csak az angolszász országokban. De tegyük hozzá, még az akkoriban felvilágosultnak számító emberekben is némi tartózkodást ébresztett a könyv szexuális jellege, a szókimondása, a leírások közvetlen-sége. Egyszóval − igazi botránykönyv lett a „Chatterley”. Nem volt még olyan irodalmi mű a történelem folyamán, legalábbis nem Amerikában − állapították meg az ottani irodalmi szakértők − amelyben több szexuális leírást olvashattak volna, mint ebben. Nem volt még olyan könyv, amelyben két ember szexuális együttélésének minden apró cselekedetét ennél részletesebben írták volna le. És ráadásul a könyvben mindenről beszéltek is, érthető, mégis nagyon izgató nyelvezettel, amitől az olvasó hátán a hideg szaladgált. Ugyanakkor a kellő fantáziával rendelkező olvasókat szexuálisan is felizgatták és felzaklatták a regény egyes fejezetei, ahol mindez töményen mutatkozott meg. Tegyük hozzá, ahogyan akkoriban egy amerikai bíráló is fogalmazott: „A Lady Chatterley szeretője tiltott helyzeteket írt le tiltott részletességgel, tiltott nyelven” − és ez volt a lényeg. Az emberek szeretik leszakítani a tiltott gyümölcsöt − Lawrence regényének híre hát világszerte terjedt és egyre többen akarták elolvasni. Ennek az áramlatnak, ennek a vágynak az útjában álltak a különféle cenzori hivatalok. Ne feledjük, efféle könyv a világ egyik felében ma sem „menne át”, vagy csak nehezen. Gondolok itt elsősorban a mélyen katolikus, és paradox módon a mélyen iszlámhitű országokra, valamint Kínára, ahol minden, kicsit is szexuális jellegű könyvet pornográfiának tart a diktatórikus hatalom és még a huszonegyedik században sem engedélyezi megjelenésüket. De hát most még csak 1929-ben vagyunk… Amerikában már ősszel beindultak a perek kiadók, terjesztők ellen, amiért ezt a művet árusították, szétküldözték − volna, ha az éber postai ellenőrök nem csapnak le az afféle szállítmányokra. Többen kaptak komoly pénzbüntetést és pár hetes, pár hónapos börtönbüntetéseket. Egy évvel később már az USA szenátusában kötött ki az ügy − a szólásszabadság hívei csaptak össze az erősen jobbos konzervatívokkal, akik természetesen régi szokásukhoz híven most is hát-rafelé akartak menni az időben, vagyis a haladás ellenében tevékenykedtek erőteljesen. Kezdetben a könyv, mint írtuk, csak az angol nyelvterületen ébresztett ilyen erőteljes visszhangot, ellenállást és rokonszenvet egyszerre. (Ha az ember a cenzúra területén amerikai vagy angol forrásmunkát olvas, ezekből az derül ki, hogy csak ott történtek fontos dolgok ezen a téren is, sehol másutt… Mintha az angolul nem beszélők, akik jelenleg az emberiségnek jóval több, mint 90 százalékát képezik, nem is léteznének.) Mindenesetre az alsóbb bíróságok kiadókat, terjesztőket elmarasztaló ítéleteit az USA Legfelsőbb Bírósága is helybenhagyta. Most kapaszkodjanak meg: a könyv az Egyesült Államokban egészen 1953-ig tiltólistán volt! Az utolsó per ellene angol nyelvterületen pedig még később, 1959-ben indult! Amerikában majdnem negyven éven keresztül a könyv csak egy megcsonkított, vagy ahogyan a szerzők szokták mondani, „kiherélt” változatában jelenhetett meg, amelyből éber cenzorok kivagdosták, kihúzatták a

„legszaftosabb” részleteket. Mígnem aztán 1959-ben egy merész kiadónak elege lett a dologból, és bátran kiadta a könyvet úgy, hogy benne maradt minden, amit a szerző odaírt, még az összes négybetűs szó is. És persze ott sorakoztak az erotikus jelenetek is. Talán megint ismételte magát a történelem: az amerikai posta megtagadta a könyv szállítását bárhonnan bárhová, mire a kiadó a bírósághoz fordult. De most már más volt a helyzet, más a társadalmi közeg, a „tiltás” szóra az igazi demokraták zsebében kinyílik a bicska, vörös posztó ez egy köztársaságban. Különösen ahol ennyire adnak a szabadságjogokra, mint éppen az Egyesült Államokban. A bíróság úgy látta, hogy abban a világban „a híres angol regény nem lépi át a toleranciának azt a határát, amelyet a társadalom mutat a szexuális irodalom és más művészetek erotikus tartalmát illetően”. Angliában is nagy viharokat kavart a regény, és még 1960-ban is (!) maga a főállamügyész lépett fel a kiadó ellen, amely merészelte azt publikálni. Mellesleg ez volt az első teljes változat, mert a korábbi harminc évben csak rövidített, megcsonkított változatok láttak napvilágot a szigetországban is. Itt már nagyon nagy kaliberű fegyvereket vetettek be: a védelem, vagyis a neves kiadó nem kevesebb, mint harmincöt irodalmárt, köz-tük recenzenseket, lektorokat, egyetemi irodalomtanárokat hívott a bírság elé, hogy azok igazolják: a „Chatterley” igenis magas irodalmi értékekkel bír. Miközben pedig az ügyész folyton azzal bombázta az esküdteket: „Uraim, önök kitennék ezt a könyvet a lakásukban egy jól látható helyre, a vendégek szeme elé? Vagy odaadnák a feleségüknek vagy a gyermeküknek olvasni?” Három napig tanácskoztak az esküdtek, aztán felmentették a kiadót az összes vádpont alól. (Ide csatlakozik egy vidám kis történet is − a sok komor sztori közepette talán nem árt egy kis humor sem. Újságírók kérdeztek egy angol lordot, parlamenti képviselőt arról, hogy ő vajon odaadná-e a könyvet olvasni a feleségének? Mire a lord így válaszolt: „Nem lenne elle-nemre, hogy a feleségem elolvassa, de abban már nem vagyok biztos, hogy az erdészemnek is odaadnám-e…”) Mi, európaiak általában nem nagyon figyelünk olyan távoli országokra, mint Új-Zéland. Ott bizony még az 1960-as évek közepén is működött egy külön bíróság, amely elé lehetett citálni az „erkölcstelen kiadványok” ki-adóit. Végül is csak az izgatta a bíróság tagjait: megakadályozható-e, hogy ez a rázós mű tizennyolc évnél fiatalabb személyek kezébe kerüljön? Olyasmin akadtak fenn, ami másutt nem volt akadály: a kiadó a könyvet egyszerre két kiadásban jelentette meg: egy drágább keménykötésűben, és egy olcsóbb, puhafedelű kiadásban („pocket book”, azaz „zsebkönyv” formátumban). Ami mellesleg régi szokás sok országban. De az új-zélandi bírák azon filozofáltak, hogy vajon a keménykötésű kiadásnál háromszor olcsóbb puhafedelű ára nem teszie lehetővé az ifjúságnak, hogy megvegye és elolvassa azt? Végül is a bíróság úgy döntött, hogy mivel a kemény bo-rítójú drágább kiadást amúgy sem lehet korlátozni, azt bárki megveheti, hát az olcsóbbal meg nincs értelme foglalkozni. A bíróság tehát elég bölcsnek bizonyult ahhoz, hogy belássa, hol vannak saját tevékenysége és szerepe határai (ami, ismerjük el, kevés intézménynek szokott sikerülni). A regény ellen másutt is felléptek, de még a két háború között. Ne feledjük azt sem, hogy éppen már az akkoriban is igen katolikus Olaszországban jelenhetett meg − igaz, nem az itáliai olvasóknak szánták, nem olaszul nyomták ki − akkor. Később viszont a „Chatterley” már változatlan, eredeti formájában jelent meg szerte Európában és másutt is − manapság pedig senki sem lát benne semmi

kivetnivalót. Változnak az idők − így a réges-régi közmondás − és velük együtt változunk mi is. Tizenötödik könyv: Nyugaton a helyzet változatlan Már maga a cím is ironikus volt, különösen a német eredetiben, „ lm Westen nicht neues ”, azaz „ Nyugaton semmi újság” − az első világháborús regény utolsó mondata egy olyan 1918. októberi napra vonatkozik, amikor az összes fronton álltak a harcok, hiszen gyakorlatilag már vége volt a háborúnak. És az „ismeretlen katona” mégis azon a napon esett el, állítólag az egyetlen halottja volt annak a fél Európára kiterjedő hadszíntérnek. Ez olyan kevés elesettet jelentett, hogy a hadijelentések sehol sem jegyezték fel az egyetlen katona halálát − helyette azt írták: „a nyugati fronton nem történt semmi, nincs újság, a helyzet változatlan…” Nem ez az egyetlen névtelen katona a regényben − elég sok bukkan fel belőlük. Erich Maria Remarque franciásan hangzó (ál) neve ellenére valójában német volt (Kramer − ezt írta visszafelé, francia kiejtés szerint, jelezve, hogy ő egyszerre német és francia is, vagyis e két nép nem ellenség, ha egy személyben is egyesülhet), és az előző század végén, 1898-ban született Osnabrückben. (1970-ben, Svájcban halt meg). 1933-ban, Hitler hatalomra jutásával egyidőben (más források szerint már 1931-ben) emigrált hazájából. Az első világháborús saját élményeit az 1928-ban, Németországban megjelent regényben dolgozta föl. Talán ő volt a legjobban meg-lepve, amikor a regény néhány év alatt világsiker lett, alig volt olyan nagyobb nyelv, amelyen ne adták volna ki. Később is folytatta annak leírását, amit önmaga élt át − a harmincas években az emigránsok sorsa izgatta. „ A diadalív árnyékában” már a második világháború után látott napvilágot, az 1950-es évek emlékezetes nagy sikere a „ Szerelem és halál órája” volt. Egyes irodalom-kritikusok szerint a kései regényei már nem haladják meg a „szórakoztató irodalom” színvonalát, mások viszont esküsznek rá, hogy azok is éppen olyan magas színvonalat képviselnek, mint az előzőek. Tény, hogy legelső könyve az itt tárgyalt „ Nyugaton a helyzet változatlan” hozta meg neki a világhírt. A hábo-rú kegyetlen és értelmetlen szenvedéseit olyan visszafogottan, mondhatni tárgyilagosan ábrázolja, hogy attól a hideg futkos az olvasó hátán − és éppen ettől lett a regény pacifista. Milliók óhajával találkozott ez a könyv, hiszen éppen az első világháború után még tíz vagy több évvel is élénken élt mindenki emlékeiben a Nagy Háború, és akkoriban senki sem akart ismét ilyen értelmetlen tömeges öldöklést. A „ Nyugaton a helyzet változatlan” egyszerű katonák között játszódik a frontvonal mindkét oldalán. Az egész könyvről szinte süt a kiábrándulás és az elkeseredettség, amely pár oldal elolvasása után átszáll az olvasóra is. Valódi optimistáknak nem ajánlott olvasmány, mert elveszi az életkedvet még tőlük is. A harc, a háború folyamatosan termeli sebesültjeit és halotta-it, rettenetes sorsok kerülnek az olvasó szeme elé, majd tűnnek el ismét, hogy átadják helyüket még szörnyűbb sorsoknak. Egyszóval, a könyv azokat is pacifistának neveli, akik azelőtt éppenséggel úgy elméletileg megen-gedték a háborút, mint a konfliktusok elrendezésének egyik bevett, megszokott módját. Azokról nem is szólva, akik ezt a sok

szörnyűséget addig csak sejtették, de ilyen közelről, ilyen részletesen, ilyen hideg kegyetlen-séggel leírva még soha sem láthatták, nem olvashatták. Nos, ezek után talán mondani sem kell, hogy szép számmal akadtak or-szágok, kormányok, cenzúrahatóságok és hadseregek, amelyek tüzet okádtak a könyv hallatán vagy láttán, pláne olvastán. Hiszen a regény azonnal lerombolta a háborúkra épített hamis mítoszt. Európa egyik oldalán, a győztesek oldalán arra volt jó a háborús irodalom, hogy önnön dicsőségükben fürödjenek a diadalittas hatalmak, és utólag mindent szentesítse-nek. A másik oldalon meg azok kezéből ütötte ki a fegyvert, akik revánsra, bosszúra készülve máris szervezték, erősítgették az újabb hadseregeket. 1928-ban, amikor a regény megjelent német földön, a Hitler-féle nemzetiszocialista (náci) párt és mozgalom már igen erős volt, még ha a napi politikát nem is az diktálta. De érezhető volt, hogy hónapról hónapra közelebb kerül a hatalomhoz, hiszen az 1918-ban megvert, megcsonkított, megalázott Németországban mind többen szerettek volna visszavágni a tíz évvel korábbi győztes hatalmaknak. Ugyanakkor nem kevés volt azon polgárok száma sem, akik nem akartak több háborút, pacifisták, vagyis békepártiak voltak, a legszívesebben leszereltek volna minden hadsereget. Ilyen körülmények között szinte törvényszerű, hogy egy pacifista könyv megjelentése a legjobban azt a pártot gerjesztette haragra, amelyik éppen a nagy fegyveres visszavágásra készült, és amelyik ennek reményében és zászlaja alatt tudott megmozgatni milliós tömegeket. Remarque könyve hetek alatt felkapott olvasmány lett − minden egyes példány, minden egyes újabb olvasója csak a náci párt esélyeit és hitelét csökkentette a tömegek szemében. A náci párt tehát hamar ráébredt a veszélyre, és egész Németországban, főleg a nekik kedvező sajtóban, cikkek százait jelentette meg Remarque személye, könyve és a regényben hirdetett eszmeiséggel szemben. Mint már egyéb könyvek kapcsán említettük e lapokon, ekkoriban kezdődött az az időszak, amelyet zsidó származású, vagy annak nevezett szerzők könyveinek nyilvános elégetése jelzett. Oly nagy erővel érkeztek a támadások Kramer-Remarque ellen, hogy 1930-ban a német hatóságok nem bírták már a nyomást és betiltották a művet egész Németország területén. 1933-ban, azután, hogy Hitler és pártja került hatalomra, minden nyilvános könyvtárból összeszedték Remarque könyveit is és azokat sajátos náci népünnepélyek keretében elégették a városok főterén (egyszóval, ismét tombolt a középkor Európa szívében). Hadd tegyük itt hozzá: nem egyszer gyerekeket vezényeltek ki ehhez a pokoli látványossághoz, sőt, velük hor-datták a könyveket a magasan lobogó máglyákra. Egy ilyen napon a nácik parancsára Münchenben 5 ezer gyermek állta körül a könyvmáglyát és szerzett ezzel egy életre szóló élményt… Remarque-ot állítólag nem rendítette meg a dolog. Hisz akkor a nácik még nem voltak a hatalom teljes birtokában, úgy érezhette, még nem kell tőlük rettegnie. A cenzúra és az égetések sem késztették hallgatásra. 1933-ban újabb könyvvel jelentkezett, de ez olaj volt a tűzre és gyakorlatilag veszélybe került az élete. Innentől kezdve forrásaink össze-vissza adatokat közölnek. Egyesek szerint 1930-ban, mások szerint 1931-ben, megint más lexikonok és irodalomtörténeti szakmunkák szerint csak 1933-ban emigrált. Az sem egészen világos, hogy azonnal Svájcba ment-e, vagy − mint itt-ott olvashatjuk − először az Egyesült Államokba, és onnan költözött vissza később Svájcba? De mindennek nincs különösebb jelentősége. Any-nyi minden bizonnyal tény, hogy később haláláig

Svájcban élt és 1970-ben Locarnóban halt meg. Ahol német vagy egyszerűen csak fasiszta befolyás érvényesült Európában, ott a „pacifizmus Bibliájaként” emlegetett könyvet betiltották. Nem olvashatták nemcsak a német, de a spanyol vagy az olasz polgárok sem. Akadtak országok ahol érdekes módon a „lopakodó cenzúra” elve uralkodott. Például már a megjelentést követő évben, a független Ausztriában megtiltották a katonáknak, hogy olvassák ezt a könyvet. Vagyis a hatóságok jó érzékkel felfogták, hogy az a katona (persze nem a tiszt, hanem a közkatona), aki elolvassa Remarque művét, már nem lesz olyan biztos a dolgában, és hiába nyomják tele a fejét politikával, doktrínával és vasfe-gyelemmel, a kétség kicsiny piros ördöge már örökre ott marad a tudatában, és pacifista eszmék kezdenek sarjadni a lelkében. Ennél szörnyűbb dolgot egy hadvezetés el sem tudott képzelni, mint pacifista eszméktől gyötört egyenruhás katonákat… De érdekes módon a nemhogy nem fasiszta, de egyenesen a fasizálódó Németország ellenségének tartott Csehszlovákiában is megtiltották a katonáknak, hogy ezt a könyvet olvassák. A laktanyai könyvtárakból sebesen ki is irtották az ott fellelhető példányokat. A Mussolini-féle Olaszországban egy kis ideig még haboztak, és csak pár évvel az olasz fordítás megjelenése után tiltották be, de akkor az egész országban, mindenki számára. Civilek-nek éppen úgy, mint katonáknak. Már csak azért is, mert a kormányszervek „háborúellenes propaganda-anyagnak” tartották, és ezért a hivatalból üldözendő művek közé sorolták… A könyvet rögtön lefordították angolra és már 1929-ben megjelent az Egyesült Államokban is. Érdekes módon bár azonnal elnyerte a „Hónap Könyve” megtisztelő címet (amely rögtön megdobja az eladott példányok számát is, jelentősen) − egyes önjelölt cenzorok „bizonyos változtatásokat” javasoltak a szövegben. .. Hogy honnan vették maguknak a bátorságot, fel nem foghatom. (Az íróembert az ilyesmi mértéktelenül felháborítja, érthetően). Ezek tényleg bele is nyúltak a könyv következő kiadásába, előbb néhány szót, aztán pár mondatot, a végén már több hosszabb részt is kiraktak a szövegből, kényükre-kedvükre garázdálkodtak egy idegen szerző művében − ők, a szólásszabadság szószólói! Akik ezt a jogot saját alkotmányukban mindenki számára kikötötték, és elhelyezték a „szent” szövegben, az okiratokban olyan mondatok mellett, mint például „minden ember egyenlőnek születik”… a jelek szerint a külföldi szerzőnek nem járt a szólás szabadságának joga, ő nem született egyenlőnek másokkal! De ez mind semmi, mert még ugyanabban az évben Remarque egy másik, Európában jelentős sikert aratott könyvét azért nem adta ki a legneve-sebb (és máig létező) nagy amerikai kiadóvállalat, mert annak egyik főnöke pökhendi módon odavágta: ő bizony nem adja ki egy hun könyvét..! (Itt egy kis megjegyzés: ha az

itthoni magyarok tudnák, hogy a hunoknak ezer éve milyen rossz sajtójuk van nyugaton, nem hivatkoznának folyton erre a − mellesleg nem is létező − rokonságra. Már csak azért sem, mert a második világháborúban, az angolszász sajtóban a fasiszta németeket „hunoknak” nevezték és ez így is maradt meg. A „hun” arrafelé mind a mai napig barbár, germán, világuralomra törő népet és személyt jelent − a vele való állítólagos rokonság tehát egyáltalán nem teszi az erre hivatkozó magyaro-kat rokonszenvessé az ottani emberek előtt…) A regényben kétségtelenül vannak olyan részek, amelyek az 1920-as évek előtt senki sem vetett papírra. Háborús élethelyzetek és egyéb dolgok leírása olyan nyelvezettel, amelyek megrázhatták az akkori embereket − sőt, még harminc-negyven évvel később is így hatottak az olvasókra, erre már én is emlékszem. Remarque könyve az 1960-as években újra és újra felfedezett remek olvasmány volt a világtól elzárt kelet-európai olvasóknak is − mit sem számított, hogy egy „régi” eseménnyel, az első világháborúval foglalkozott. A tábori latrina leírását elolvasva bizony az olvasó is érezhette azt a rémisztő bűzt, ami ott uralkodott. Vagy az a jelenet, amikor végre találkozik a feleség a frontra küldött férjével − két éve nem látták egymást, nem voltak együtt az ágyban, és a szerző leírja, hogyan szeretkeznek a hadikórházban… Nos, Amerikában az efféle jelenetek sokkolóak lehettek az irodalom-kedvelők számára, hiszen az ő könyveikben és a piacon olykor kapható idegen nyelvekből fordított művekben az ilyesmi addig nem volt olvasható. Ezért próbálták meg ezeket a jelenetetek vagy kihúzni a műből, vagy ezek miatt, ezekre hivatkozva tagadták meg a kiadásukat. Igazából tehát Remarque könyveit nem tiltották be az USA-ban, azok sokszor mégsem voltak kaphatóak, vagy eleve meg sem jelenhettek. Az 1920-as évek végén, az 1930as évek elején több amerikai államban „obszcénnek” mondták a könyvet, ezért ha valahol véletlenül mégis megjelent, vagy Angliából hoztak be példányokat, azokat nem volt szabad elhelyezni közkönyvtárakban sem. Ez utóbbi példányokat a szövetségi vámhivatal a határállomásokon és a postákon simán elkobozta. Bár szinte hihetetlen, de igaz: Remarque egyes könyveit Amerikában még ma is „sértő nyelvezetűnek” tartják, és elolvasását nemhogy fiatalok-nak, de még felnőtteknek sem ajánlják az erre szakosodott irodalombíráló szervezetek. Egyes szakírók állítása szerint a „ Nyugaton a helyzet változatlan” a huszadik század egyik legtöbbet cenzúrázott könyve volt. És érdekes módon az évtizedek során még ugyanabban az országban is folyamatosan változott a hivatalos indoklás, ami miatt a könyvet tiltották. Még az is megesett, különösen a hidegháborús korszakban, de annak legvégén, az 1980-as években is, hogy a könyvet hol „globalizmussal” vádolták (mintha ez valami negatív dolog lenne), sőt „kommunizmus hirdetésével” is, ami teljesen értelmetlen és semmi köze a könyvhöz. A pacifizmus egy szép eszme, aminek semmi köze sem volt eddig egyetlen bejáratott társadalmi, gazdasági, politikai eszmerendszerhez, hisz mindegyik éppen a nyers katonai erőt propagálja és alkalmazza mindig, mindenhol. A pacifizmus ezekkel szemben áll. Aminthogy Remarque könyve sem szolgált ki efféle érdekeket. Tizenhatodik könyv:

Lolita Ez az a mű, amely címének hallatán még az is felszisszen, aki ugyan nem olvasta, de nagyjából sejti, miről is szól. Azon túlmenően is, hogy a „lolita” szó az eredeti becézett keresztnévből („Lola”) átment egy fogalom jelentésébe. Mióta ez a könyv megjelent és milliók olvasták, a „lolita” szexuálisan túlfűtött kamaszlányt jelent, akinek csak egy dolog jár az eszében: hogyan csábítsa el az idősebb urakat… Előbb ejtsünk néhány szót az íróról. Vladimír (vagy ahogyan oroszosan írják és ejtik: Vlagyimir) Nabokov érdekes életpályát futott be. Mivel alapelvünk, hogy a szerző élete igenis hatással van műveire − még akkor is, ha a kettő között első pillantásra nem fedezhető fel semmilyen kapcsolat sem időben, sem térben, sem a társadalmi viszonyok vagy a pszichológia terüle-tén − érdemes megnéznünk, milyen utat járt végig ez az ember. 1899-ben Szentpétervárott született egy akkoriban és ott neves értelmiségi családban. A Néva-parti városban kezdett egyetemre járni, de a szovjet „forradalom”, vagyis katonai puccs közbeszólt. Apjának azonban volt némi szerepe a bolsevik mozgalomban, ezért pár évvel később, már németországi emigrációjuk során egy utcai merénylet áldozatául esett. A fiatal Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov már Németországban írogatott, amellett angolta-nár és teniszoktató (!) volt Berlinben, de a második világháború kitörésekor az Egyesült Államokba emigrált. Sokat tett a klasszikus szépirodalom népszerűsítésért, mint amerikai és kanadai egyetemi tanár. Egyes könyveit oroszul írta és maga tette át angolra, de fordítva is dolgozott, angolul írott könyveit maga fordította oroszra. A fekete humor nagymesterének is tartják, de sohasem a hahotát, inkább a visszafogottabb, rejtettebb humort kedvelte. Már németországi évei alatt megjelentek első könyvei, de igazi irodalmi működése a háború utáni USA-ban bontakozott ki. A legnagyobb sikert kétségtelenül egy nem is annyira irodalmi, mint in-kább pszichológiai remekművével aratta. Mint egy helyütt olvashatjuk, „bestseller elemekből ügyesen felépített regénye zajos sikert aratott”. Ez volt az 1955-ben megjelent „Lolita”. Amely voltaképpen nem is a tizenkét-tizenhárom éves kamaszlányról szól elsősorban, hanem egy középkorú férfi lelkéről. Arról a férfiról, aki sokakban ott lapulhatott régebben is, manapság is, minden bizonnyal lapul majd a jövőbeli férfinemzedékek ezreiben is. Mivel Nabokov írásait nagy nyelvi leleményesség, erő és fantázia jellemzi, hogy az olvasó hátborzongva ismerheti fel egy ilyen deviáns férfilélek különféle, olykor esetleg rá is jellemző részleteit. A főhős minden gyereklányban már-már csábító nőt lát, akkor is, ha azok tényleg még gyerekek, és fogalmuk sincs a kacérkodásról, a nőiesség-ről. A már több idegösszeomláson, szanatóriumi kezeléseken átment főhős most Lolitára veti ki hálóját, benne látja a nimfomán leányzót, aki bizonyá-

ra el akarja őt csábítani. Csak tenné már..! Merthogy ő egyáltalán nem til-takozna ez ellen. Hogy közelebb kerüljön hozzá, udvarolni kezd az anyjának, sőt, feleségül is veszi, és több módon teszi apró lépéseit a lány meghódítására, miközben folyamatosan úgy képzeli, hogy az efféle lányok, és élükön Lolita, nem is gondolnak semmi másra, csak arra, hogyan szerezzék meg maguknak ezeket az öregedő férfiakat, mint ő is. És amikor a lány anyja meghal, a férfi és a kislány nagy utazásra indul-nak át Amerikán. Persze van a regényben még néhány más esemény is − Lolita végül is másé lesz, egy másik, szintén középkorú férfitól esik teherbe, és a főhős megkeresi és megöli a vetélytársát… Most képzeljük el a szerző helyzetét! Aki ilyen mélyen ismeri egy pedofil, egy szexuálisan a többség által nyilván aberráltnak nevezett férfi lelki-világát, aki ráadásul maga is éppen ebben a korban van (Nabokov ötvenhat éves volt a regény megjelenésekor) − bizony magára vonhatja az olvasók gyanakvását, nem is szólva a hatóságokról. Ráadásul az író akkor tanár volt egy nagyon jó hírű egyetemen. Tudhatta előre, hogy pornográfnak fogják nevezni a művet és ez még csak az egyik baj lesz vele. Igaza volt − bizony a könyvet évekkel az első megjelenés előtt írta és próbálkozott vele számos kiadónál − álnéven. Talán a szerző húzódozása is szerepet játszott abban, hogy a kiadók sem lelkesedtek. Elolvasva a kéziratot égnek állt a hajuk, mert efféle művet addig azon a piacon − de másutt sem − olvashattak. A tény, hogy a szerző maga sem meri valódi névvel vállalni a művet, még óvatosabbá tette őket. Senkinek sem hiányzott egy nagy per, amin esetleg százezer dollárokat lehet veszíteni, és igencsak káros lett volna a kiadó hírneve számára is, ha meghurcolják ország-világ előtt egy ilyen „nyálas”, „pornográf”, „pedofil” kiadvány miatt. Mondjuk úgy: nem tolongtak a re-gény kiadási jogáért. Nabokov viszont érezte, hogy ez egy jó könyv, ha másféle is, mint amiket addig kiadtak tőle. Nem mondott le róla, éveken át próbálkozott kiadásával, újra és újra. Persze amerikai viszonylatban ez nem úgy működik, mint Kelet-Európában, ahol a szerző maga házal a műveivel. Ott irodalmi ügynökségek helyettesítik a szerzőt, látják el ezt a feladatot, és mindent megtesznek a könyv megjelentetése, majd minél több országban és nyelven való kiadásért, már csak saját érdekük, azaz a majdani honoráriumokból nekik járó százalékért. A legtöbben tisztában voltak a veszéllyel − és ez valójában azt jelenti, hogy Nabokov könyvét már megjelenése előtt cenzúrázták, tiltották. Mert hiszen valójában ez történt akkor is, ha nem így nevezték a folyamatot. Valaki azt tanácsolta, vigye a könyvet Franciaországba, ott adja ki − ez a recept már bevált amerikai és nemcsak amerikai szerzőknek. Franciaország egy frivol hely − így képzelik az amerikaiak, és pláne az angolok − ahol „az ilyesmi megszokott, vagy legalábbis elmegy”. Érdekes végigolvasni azon kiadók listáját, amelyek nem merték vállalni a művet − bizony ezek akkor is, többségükben ma is a legnagyobb, leghíresebb kiadóvállalatok, amelyek számos értékes művet jelentettek meg.

Miután tényleg nem volt több lehetőség az Egyesült Államokban, az ügynök átküldte a kéziratot az óceánon az első francia kiadónak, amit valószínűleg a telefonkönyvből nézett ki − és az máris kiadta két kötetben. A Lolita tehát megjelent! És máris megkezdődött a könyv vesszőfutása. A francia kiadó angol nyelven jelentette meg a művet, éppen azért, mert tudta, hogy ennek így elsősorban az angol nyelvű országokban lesz „kapása”, angolok, ausztrálok, kanadaiak, amerikaiak vásárolják majd elsősorban, főleg, ha kap egy kis hírverést. Eléggé váratlanul érte a „frivol” országban működő kiadót, hogy egy évvel később, 1956-ban, Franciaországban a könyvet… betiltották! A kiadó magához a szerzőhöz fordult segítségért, aki írt egy tanulmányt „A Lolita című könyvről” címmel, amiben azt bizonygatta, hogy aki ebben erotikát keres, az téved, mert a mű másról szól (később egyes amerikai kiadásokban ezt a regény végére tették). A francia kiadó persze perre ment a hatósággal és azt egy évvel később meg is nyerte. 1958 elejétől kezdve a regényt ismét árusították, és igazi diadalútját akkor kezdte meg, mert a per éppen elég nagy hírverést csapott neki. Ám a hatóság nem adta fel − akkor volt a De Gaulle-féle hatalomvál-tás − és még ugyanabban az 1958-as évben a könyvet ismét betiltották! Betiltották az angol nyelvű kiadást − okoskodtak a francia kiadók − de nem tiltották be a francia nyelvűt! Hát persze, nem is tilthatták be, merthogy az akkor még nem létezett. Nosza, gyorsan lefordították franciára és a világ egyik legrangosabb kiadója, a párizsi Gallimard szépen megjelentette. Már 1959-et írtak, három éve folyt a harc különféle párizsi bíróságok előtt. A francia nyelvű kiadó arra hivatkozva lépett ismét szorítóba, hogy micsoda dolog ez: a franciául tudók elolvashatják a könyvet, az angolul tudók viszont nem? Hát hol itt a jogegyenlőség elve? Végül is azon év őszén a hatóság feladta, és többé nem akadályozta a Lolita megjelenését, lett-légyen az bármilyen nyelven… De másutt a hatalom nem adta fel ilyen könnyen vagy gyorsan. Akadtak országok, még LatinAmerikában is, ahol a katolikus egyház fokozódó nyomása miatt hallani sem akartak a mű lefordításáról spanyol vagy portugál nyelvre. A legrosszabb helyzet e téren Argentínában alakult ki. A franciaországi angol nyelvű megjelenést követően Buenos Airesben a kormányhű cenzorok közölték, hogy ez a mű egy erkölcstelen történet, és az argentin olvasókat minden eszközzel meg fogják védeni a regénytől. Sok éven át így is maradt a dolog. Más kontinenseken sem volt jobb a helyzet. Az akkor még erősen fajvédő Dél-Afrikai Köztársaságban nem csak az emberi „fajokat” rekesztették el egymástól, hanem erősen ügyeltek az állampolgárok erkölcseire is… Oda ugyan a könyv csak az 1970-es évek közepén jutott el, de máris betiltották, és ez a tilalom az 1980-as évekig érvényben volt. És akkor is csak egy zsebkiadásra, puhakötésű verzióra kapott

engedélyt az egyik kiadó. Új-Zélandon 1960-ban maga a belügyminiszter tiltotta meg, hogy a könyvet a szigetországba behozzák és ott terjesszék. Ehhez egy ötven évvel korábbi rendeletre hivatkozott, amelynek alapján azonban nyilván az Ezeregyéjszaka meséit sem szabadott volna importálni abba a szép országba. Az ottani állampolgárok azonban emiatt jogukban korlátozva érezték magukat, és hogy ez ellen tegyenek is valamit, és az államot harcra kényszerítsék, Londonban megrendeltek pár példányt. Amelyek természetesen fennakadtak a repülőtéri vámhivatalban − ekkor a megrendelők pert indíthattak e konkrét cselekmény ellen. Követelték, hogy adják ki nekik a könyveiket. A hatóság kénytelen volt perbe szállni az állampolgári jogok tanácsával, merthogy az állt a könyvrendelések mögött. Az ügy egészen a legfelsőbb bíróságig vándorolt − a felsőbbség és a belügyminiszter jogi képviselője minden fórumon arra hivatkozott, hogy a könyv „illetlen”, ezért a régi törvény alapján igenis ki lehet tiltani az országból. Végül is az olvasók számára kedvező ítélet született. A felnőtt újzélandi polgároknak attól kezdve jogukban áll kézbe venni és elolvasni Nabokov regényét… Mondhatni a brit vámhivatal már abban a pillanatban reagált, amikor híre jött, hogy Párizsban angol nyelven megjelent ez a regény. Azonnali ha-tállyal kitiltották a könyvet Nagy-Britannia területéről. Ez a jelek szerint nem akadályozta meg a legjobb irodalomkritikusokat abban, hogy valami úton-módon hozzáférjenek. Vagy becsempészték nekik szolgálatkész barátok, vagy maguk ugrottak át érte az óceánon túlra és Párizsban olvasták el − tény, hogy a legnagyobb példányszámú napilapokban jelentek meg recenziók, bírálatok a Nabokovkönyvről − és gyakorlatilag mind a mű di-cséretét zengedezte. Persze, nem mindenki volt elragadtatva tőle. Az egyik ismert irodalmár ugyanis ezt írta: „Ez a legmocskosabb könyv, amit valaha olvastam. Tiszta, nyílt pornográfia”. Több brit kiadó azonnal beállt a sorba − szerették volna kiadni a művet és feszegették a kereteket, a határokat. Sejthető volt, hogy itt is bírósági perre kerül majd sor, viszont más művekkel ellentétben itt a hatóság állt nyerésre: egyre-másra jelentkeztek azok az irodalmárok, szakértők, akik a regény ellen voltak és véleményüket nem rejtették véka alá. Mások úgy vélték: csak akkor lehetne betiltani a regényt, ha megjelenése után kiderülne, hogy egy bűnöző pedofíl ezt olvasva, a regény olvasmány-élményének hatása alatt rontott meg egy kislányt. Erre persze semmi esély sem volt, már csak azért sem, mert a könyvhöz Angliában akkor nem lehetett hozzáférni. Különféle politikai pártok is beléptek ebbe a harcba. A konzervatívok természetesen ellenezték a mű megjelentetését, a keresztény egyházak sem tapsikoltak örömükben − mindez persze úgy zajlott, hogy a könyv mellett harcolók éppen úgy nem olvasták a szóban forgó, vitatott művet, ahogyan annak ádáz ellenzői sem! Amelyik kiadó aztán végül mégis megkockáztatta a kiadást, különféle ellenakciókkal volt kénytelen találkozni a következő években.

De még furcsább helyzet alakult ki az Egyesült Államokban! Minden fordítva lett, mint ahogyan korábban lenni szokott. Az amerikai vámhivatal, amely addig gyakorta éppen afféle szemellenzős, konzervatív intéz-ményként, szinte cenzúraként működött hasonló esetekben és első dolga volt megtiltani egy-egy ilyen könyv behozatalát − most nagyon liberálisan jelezte, hogy semmi kifogása a mű ellen. Talán azért, mert már tudták, hogy egy amerikai egyetemi tanár a szerzője, vagy más okból? Viszont most meg a nagy ország kiadói húzódoztak a Lolita kiadásától! Vagyis az amerikai érdeklődő olvasók, akik külföldi forrásokból, itt-ott megjelent újságcikkekből vagy rádióadásokból értesültek már a regény létezéséről, és nagyvonalakban azt is tudhatták, miről szól − csak úgy juthattak hozzá, ha elutaztak Franciaországba, és ott megvették. Igaz, egy kis bibi itt is volt, ugyanis azokban az években meg éppen a francia hatóságok tiltották a re-gény kivitelét, átszállítását a határokon − így ha egy amerikai turistánál a francia vámosok találtak belőle egy példányt, elkobozták. De ha nem vették észre, akkor a „tiltott gyümölcsöt” a bátor olvasó már gond nélkül be-vihette az USA területére, ebben őt senki nem akadályozta meg… Végül is három-négy évvel az első franciaországi megjelenése után Nabokov műve odakerülhetett az amerikai olvasók könyvespolcaira is. Nem kétséges, hogy mindmáig ez a mű élvezi a legnagyobb sikereket, és ez övezi a legszélesebb körű érdeklődést Nabokov minden könyve között. A szakirodalomban is van ennek fokmérője: a Lolitával igen sok szakmun-ka foglalkozik. Sokak szerint máig nem írtak ehhez fogható könyvet, pedig több mint fél évszázad telt el azóta. Néhányan úgy vélik, éppen azért nem született még egy ilyen könyv, mert Nabokov annakidején olyan jól írta meg, olyan mélyen szántotta végig a témát, hogy aki hasonló erőfeszítésre adná a fejét, az is elveszti a kedvét. Vlagyimir Vlagyimirovics ugyanis jó, sőt szinte „túl jó” munkát végzett − amit felülmúlni szinte lehetetlen… Tizenhetedik könyv: N. Mahfuz regénye Hajlamosak vagyunk azt hinni, mi európaiak, hogy igazi nagy regények csak az európai, vagy az európai kultúrkörből elvándorolt népek nyelvén, területén szoktak születni. Nem csodálkozunk, ha egy latin-amerikai író világhírnévre vergődik (és az utóbbi évtizedekben több ilyen is volt), hisz spanyolul vagy portugálul ír, vagyis „a mi emberünk”, valamilyen értelemben innen való ő is. Az ausztrál, az újzélandi, az amerikai, a kanadai, a dél-afrikai szintén. Tudjuk, hogy van kínai, japán, koreai stb. irodalom is, ezen nem csodálkozunk. De az iszlám országokat a mi kultúránktól nagyon eltérőnek tartjuk, ezen belül az arab irodalomból csak néhány réges-régi művet tartunk számon − Korán, Ezeregyéjszaka meséi − és ezzel számunkra vége is van ennek a sornak. Pedig a huszadik századi modern arab irodalom sokkal érdekesebb, mint hinnénk. Európai irodalmi befolyásra is születtek művek, létezett vagy száz éve egy szír-amerikai irodalmi iskola, és erősen eltér egymástól az Európához közelebbi, valaha gyarmati sorban levő észak-afrikai, és a fehérek befolyásától mentesebb egyéb arab országok irodalma. Nem árt tudnunk azt sem, hogy ahogyan nem létezik „kínai nyelv” sem − csak négy nagyobb nyelvjárás, amelynek beszélői csak minimális szinten értik meg egymást, inkább írásban érintkeznek, lévén, hogy az írásjelek azonosak mindegyik nyelvben − úgy az arabban is erős

eltérések vannak, és csak főbb dialektu-sából van legalább hét (délarab, iraki, szír, palesztinai, egyiptomi, maghrebi /észak- és nyugat-afrikai/, máltai), és akkor még nem is említettük a kisebb, elszigeteltebb tájnyelveket. Az 1930-as évektől, főleg Észak-Afrikában megindult egy modernebb, realista irányzat is − ennek egyik harcosa volt e fejezet egyik főszereplője, Mahfuz. Egyiptomi, szíriai, iraki szerzők mellett a modern arab irodalom a huszadik század második felében még a volt francia gyarmatokon, Tunéziában és Marokkóban is fejlődött, nem szólva a jordániai és szudáni ágazatáról. Érdemes megjegyezni, hogy az észak-afrikai, vagyis az úgynevezett Maghreb-országokban nemcsak arabul, hanem az ismertebb írók franciául is írtak, írnak. Nadzsib (Nagib) Mahfuz (a nevet írják hosszú ú-val is) Kairóban született 1912-ben és 1988-ban Nobel-díjat is kapott. Vagyis az „európai kultúra” is elismerte a teljesítményét. Az egyiptomi író főleg történelmi és mai témájú regényekkel tűnt ki. El-sősorban saját városa, Kairó érdekli, az ott lakók közül pedig az úgynevezett „kispolgárok” élete. Legfőbb műve az a trilógia, amelyben egy kairói kereskedőcsalád három nemzedékének történetét mutatja be korszakokon átívelő módon. A többi könyve is jobbára a kairói utcákon, házakban, a Nílus partján játszódik. Nem árt hozzátenni, hogy ő volt az első arab író, aki Nobel-díjat kapott. Az „ A-hlad haratina” című regényét általában „ Gyerekek a mi utcánk-ból” címmel fordítják és adják ki. Van neki még ezen felül közel negyven másik könyve is. Sok novellát ír, ezek is népszerűek. Igazából azt lehet mondani, hogy még a huszonegyedik század elején is ő a legismertebb arab író − nemcsak a maga nyelvi közösségében, de azon kívül is. Ez utóbbi téren kétségtelenül sokat segített neki a megérdemelt Nobel-díj. A „Gyerekek a mi utcánkból” egy elképzelt utcáról szól, de persze tele van allegóriákkal, így szerepelnek benne Ádám és Éva, Mózes, Jézus, Mohamed, Káin és Ábel is… A regényt a szerző több cselekményszinten ját-szatja. Ugyanakkor a könyv tele van nosztalgiával, hiszen az idősödő író saját gyerekkorát is felidézi benne. Ráadásul fel-felvillan a három nagy vallás: a judaizmus, a kereszténység és az iszlám története. Ugyanakkor felfogható úgy is, mint egy, az arab világban igen kedvelt mese − felnőtteknek is. A szerző kiáll a vallási türelem mellett és a politikai elnyomás ellen. A regény szereplői nemcsak nevükben hasonlítanak bizonyos bibliai és Biblián kívüli hősökre, hanem sorsukban is. A könyv igen mozgalmas, egész nemzedékek harcolnak, élnek, szeretnek, gyilkolnak és halnak meg benne. Itt-ott néha felismerhető Jézus vagy Mohamed és más „próféták”, akik itt most egyszerű városnegyedbeli emberekként bukkannak fel. A regény eleinte folytatásokban jelent meg egy lapban. Mondhatni „természetesen” azonnal szálka lett a konzervatívok szemében. 1959-ben az „ Al-Ahram”, vagyis a „ Piramisok” című politikai napilap kezdte közöl-ni, amelynek az akkori kormánnyal is voltak kapcsolatai. Nem ok nélkül nevezték ezt az újságot akkoriban „félhivatalosnak”. Könyvek ritkán váltanak ki utcai tüntetéseket − de Kairóban ez történt nem sokkal később. Az ortodox iszlámhívők fenyegető tömegben jelentek meg az utcákon, felvonultak a lap szerkesztősége elé, és

erőteljesen követelték: azonnal hagyjanak fel a regény közlésével! A legjobban az fájt nekik, hogy Mahfúz − szerintük − azt sugallta, hogy az Isten (nevezzék bár-hogyan és bármelyik hívő tartsa is őt a magáénak) már halott! Ezzel az ortodox hívők semmiképpen sem tudtak kibékülni. Nem is tehették, hisz ők voltak azok, akik minden kultúrában a legjobban ragaszkodnak a hagyományokhoz, ezért nekik van a legnehezebb dolguk, hisz minden kisebb változást ellenezniük kell. Tudják ugyanis tapasztalatból, hogy a kis változás engedélyezése hamarosan még több kicsi és végső soron nagy változásokat vonz maga után. A dolog odáig fajult, hogy magának az államelnöknek, Nasszernek kellett közbelépnie! És Nasszer ezúttal pozitívan nyilvánult meg. Utasítást adott a főszerkesztőnek − aki mellesleg régi barátja és politikai szövetsége-se volt −, hogy ne engedjenek a fundamentalistáknak, közöljék a regényt az utolsó betűig, minden húzás, változtatás nélkül! Addigra ő már végigol-vashatta a kéziratot és tudta, mit csinál. Az „Al-Ahram” tehát kitartott és a könyvet bárki elolvashatta, aki azokban a hetekben megvette a napilapot. Ez persze nem fékezte meg a fundamentalistákat. A nagytekintélyű kairói Al-Azhar mecset vallástudósai − az ő véleményük az egész iszlám világban számít − a könyvet istenkáromlónak, a szerzőt eretneknek bélyegezték. (Nem hangzik ez ismerősen..? Hisz ugyanezt nyilatkoztatta ki pár száz évvel korábban a katolikus egyház is Galilei, Bruno és mások esetében. Mégis igaza lenne azoknak, akik szerint az efféle magatartás oka bizonyos történelmi párhuzamban keresendő. Az európai középkorban a keresztény egyház 1300-1400 éves volt, vagyis középkorát élte − a hetedik században indult iszlám vallás pedig most van a maga középkorában, tehát azért reagál pontosan ugyanúgy..!) Az iszlám tudósok lesújtó véleménnyel voltak hát a regényről. Ez mintegy felhatalmazta a harcos fundamentalista csapatokat, hogy valóságos propaganda-kampányt kezdeményezzenek a szerző ellen. Annyit elértek, hogy Egyiptomban a következő évtizedekben, sőt, a huszadik század végéig ez a mű könyv formájában meg sem jelenhetett! Nem akadt kiadó, amely vállalkozott volna, nem akadt nyomda, amelyik kockáztatta volna, hogy a csőcselék feldúlja, lerombolja, elpusztítsa. A hatvanas években az akkor a közel-kelet Svájcának számító Libanonban adták ki egy valame-lyest cenzúrázott változatát, attól kezdve azt úgy kellett becsempészni Egyiptomba és ott titokban vándoroltak ezek a kötetek kézből kézbe. A „fundik” persze őrjöngtek, és azon mesterkedtek, hogy megakadályozzák a könyv behozatalát. Mahfuz attól kezdve az ortodoxok nyílt ellenségévé vált. Húsz évvel később megint alaposan összetűzött velük, ezúttal nem könyv, hanem egy politikai tette miatt: támogatni merészelt egy Egyiptom és Izrael között megkötött békét. Emiatt büntetésül számos arab országban attól kezdve nem adták ki a könyveit. Ami Európában a legnagyobb kitüntetés egy írónak, és a világ más ré-

szein is azonnal felemeli őt hihetetlen szakmai magasságokba és a társadalmi megbecsülés emelt szintjére, vagyis a már többször említett 1988-as Nobel-díj − csak olaj volt a tűzre! A konzervatívok nem szeretik a nemzetközi díjakat, elismeréseket, mert nem szeretnek igazából semmit, ami nemzetközi − ők csak a nemzeti dolgokért rajonganak. A saját nemzetüket persze mindig többre tartják más nemzeteknél, akkor is, ha ezt nem vallják be, vagy hazaszeretetnek akarják álcázni. Azt, hogy Mahfuz munkásságát a világ legrangosabb irodalmi díjával jutalmazták, alapos fricskát jelentett számukra. Fel kellet fogniok, hogy a világ nem ért egyet velük, a világ számára Mahfuz igenis jó író, sőt a legnagyobb élő író az egész arab világban, aki jó könyveket ír − ezért kapta a díjat. A fundamentalisták dühe persze határtalan volt, haragjuk mérhetetlen. Az általuk olyannyira támadott könyv tiltólistán volt, az egymást követő kormányok és elnökök a békesség kedvéért inkább listán tartották, nem akarták élezni az amúgy is rázós politikai helyzeteket. A Nobel-díj után tarthatatlan lett a tiltás. Milyen dolog az, hogy amit az egész világ elismer, azt éppen az író hazájában nem ismerik el? Sajnos a Nobel után a fundamentalisták felújították támadásukat nemcsak Mahfuz, hanem a szóban forgó könyve ellen is. Így aztán erre a „tömeges felháborodásra” hivatkozva a hatóság továbbra sem engedélyezte a könyv megjelentetését… Minden lehetséges fórumon, a saját újságjaikban és egyéb médiában folyamatosan támadták az írót és elmondták őt mindennek. A kiadók mégis próbálkoztak − hiszen hovatovább csakugyan tűrhetetlennek tartották azt az állapotot, amikor van saját Nobel-díjasuk, de annak főművét, amelyért többek között a díjat is kapta, csak más arab országokban árulják, de az író szülőhazájában nem kapható sehol! Harminc évvel az első folytatásos köz-lés után végre egy lap megint vállalkozott ugyanarra, vagyis a folytatásos közlésre − de akkora felháborodást és olyan durva akciókat szerveztek a lap és a mű ellen a „fundik”, hogy végül is a már idős író kérte, hagyják abba a közlést: nem akarta, hogy tragédiákba torkolljon ez az ügy. Mintha mindez nem lenne még elég, Mahfuz ismét összerúgta a port az ortodox iszlámmal, és ismét egy politikai jellegű nyilatkozata miatt. Akkoriban történt, hogy Rushdira, a „Sátáni versek” írójára Khomeini ajatollah vér-díjat tűzött ki és minden igazhitűt arra próbált rávenni: öljék meg az írót. No, ezt Mahfuz már nem nézhette tétlenül, és nemcsak azért, mert egy pályatársa életére törtek a konzervatívok, hanem mert ellenkezett a véle-mény-szabadságról alkotott nézeteivel is. Nyilvánosan kikelt az ajatollah lépése ellen, amivel csak annyit ért el, hogy a fundamentalisták most már az ő nevét is felvésték Rushdié mellé, és együtt kezdték őket emlegetni azok között, akikkel végezni kellene… Itt már csakugyan veszélybe került az élete. Ezt az ellenfelek sem titkolták. „Ha nem kértek bocsánatot, meg kell halnotok! ” − harsogta az ortodox média. Sőt, ezekben a konzervatív körökben egyesek visszamenőleg sajnálni kezdték, hogy harminc évvel korábban nem mondtak ki egyházi átkot Mahfúzra − mert akkor Salman Rushdie (akiről még lesz szó a könyv végén) már nem írta volna meg a „Sátáni verseket”, amelyekkel úgymond oly nagy károkat okozott az iszlámnak. Most aztán itt az akkori mulasztás gyümölcse: egyszerre két ilyen istentagadó eretnekkel kell megküzdeniök..! És hogy a „fundik” egyáltalán nem viccelnek, annak legjobb bizonyítéka az volt, amikor 1992-ben az ortodoxok agyonlőttek egy másik kitűnő

egyiptomi írót, F. Foudot, aki Mahfuzhoz hasonlóan kiállt az emberi értékek mellett, és ő is határozottan síkraszállt a vallási vagy bármilyen cenzúra ellen. Nem sokkal később a hatóságok egy ortodox összeesküvés nyo-maira jutottak, és megtalálták azok névsorát, akiket a fundamentalisták ilyen vagy olyan, de leginkább vallási okokból akartak megölni. A halállis-tán természetesen szerepelt a Nobel-díjas író is… És később meg is támadták! 1994-ben, a kocsijában ült a háza előtt, amikor több merénylő megrohanta és egy késsel a nyakába szúrtak. A tette-seket elfogták, a főbb gyilkos-jelölteket fel is akasztották, a többi börtönbe került. Mahfúz majdnem úgy járt, mint Bruno: a nézeteiért, a könyveiért halállal lakolt volna, ha nincs több szerencséje. Annyit azonban elértek a merénylők, hogy a tőrdöfések idegeket sértettek. Attól kezdve az öreg író nem írta, hanem diktálta újabb műveit. Amikor végre néhány tiltott művét kiadták Egyiptomban, azokat két arab ország kivételével mindenütt betiltották és nem volt szabad terjeszteni… Ennyit a „felvilágosult iszlámról”, amely a jelek szerint még mindig nem ismeri (el) a szólásszabadság jogát, amely pedig kijár minden embernek. Arrafelé csak azoknak, akik az iszlámmal nem ellentétes véleményeket hangoztatnak… Tizennyolcadik könyv: A Gulag-szigetcsoport Ma már senki előtt nem titok az, hogy − szakemberek véleményével egyezően − a Szovjetunió fennállása idején, vagyis körülbelül 75 év alatt ebben a nagy országban a hatóság sokkal több embert hurcolt börtönökbe, koncentrációs- és kényszermunkatáborokba, és azokban sokkal többen vesztek oda, mint a második világháború előtt és alatt a német megsemmisítő táborokban zsidók és nem zsidók együttesen. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin 1918-ban született, matematika-fizika szakos tanár volt már, amikor kitört a második világháború (ami a Szovjetunióban két évvel rövidebb volt, mint a világ többi részén, hisz számukra csak a nácik 1941-es támadásával vette kezdetét) és a fiatalember bevonult a seregbe. Tüzérszázados rangot ért el, de alighogy vége lett a háborúnak, politikai bűncselekménnyel vádolták meg és elhurcolták egy szovjet koncentrációs táborba, ahonnan csak nyolc év múlva szabadult. És még örülhetett, hogy egyáltalán sikerült kiszabadulnia, mert a foglyok jelentős része már sohasem került ki a szögesdrótok mögül. Az akkori Szovjetunió szinte minden nevezetesebb ipari és egyéb léte-sítményét több tíz millió rab építette, bár erről persze sehol sem esett szó a hivatalos propagandában. Aki akárcsak a legjelentéktelenebb módon is szembeszegült a rendszerrel, az 12 éves kortól a GULAG-ra kerülhetett. Ezekből, a táborokból több tízezer volt − Szolzsenyicin szavaival élve − „A Behring-szorostól a Boszporuszig”, mint egy szigetcsoport elszórva a hatalmas ország lakatlan területein. Más statisztikákból tudjuk, hogy az 1930-as 1940-es években, amikor Sztálin utasítására a szó szoros értelmében milliószámra hurcolták oda nemcsak a rendszer ellenségeit, de „tisztogatás” címén azoknak híveit, sőt, egész népeket deportáltak vagy megsemmisítés céljából hurcolták őket a Gulagra − egy időben 4 millió fegyveres őr 18 millió rabot őrzött és dolgoztatott. A náci módszert követve az őrök ösz-szefogtak a közönséges bűnöző rabokkal, így tartották féken a politikai foglyok tömegeit.

Szolzsenyicin persze sokáig nem gondolhatott arra, hogy megírja mindezt, hiszen a legszigorúbb diktatúrában élt. De mivel író akart lenni, ez a dolog nagyon sokat foglalkoztatta. Végül egyik könyvében − „Iván Gye-nyiszovics egy napja”, 1962 − már pedzegette a témát. Ez a kisregény egy ilyen táborban játszódott, persze az író kerülte a politikai motívumokat és szigorúan csak ahhoz ragaszkodott, hogy egyetlen tábor egyetlen foglyának egyetlen napját írja le. Sok utánjárásba került, míg a Sztálin utáni olvadás keretei között ez a könyv megjelenhetett, de persze a hivatalos kritika nem-tetszését fejezte ki. Pedig abból a könyvből nem derülhetett ki a szomorú valóság, mi is történt abban az országban, és főleg a „gulágon”, az állami munkatáborokban. A legtöbb szovjet állampolgár sem ismerte a részleteket, csak akik megjárták e poklokat. Míg a nácik annakidején Zyklon-B gázzal és krematóriumokkal semmisítették meg ideológiai vagy politikai ellenfe-leiket, addig a szovjeteknél ugyanazt a sarkkörön túl létesített kényszermunkatáborokban, a foglyokat mínusz 75 Celsius fokban dolgoztatva érték el. Csakhogy a nácik alig pár évig tehették mindezt, szerencsére, addig a szovjet táborok több mint 70 évig léteztek (az elsőket mindjárt 1918-ban az ötletgazda, bizonyos Lenin építette meg… Iszonyatos kép rajzolódik az olvasók elé Szolzsenyicin könyvét olvasva. „A Gulag-szigetcsoport” három kötetéből világossá válik, hogy az egész szovjet rendszer csak egy hatalmas álca. Ott semmi sem volt igaz, az or-szág mellesleg a tizenhatodik század − Rettegett Ivan − óta folyamatosan sodródik a zsarnokságok tengerén és ez a huszonegyedik századig sem változott. Ott semmi sem igaz, minden csak „festett”. Szavakban gyönyörű, a valóságban vagy nincsen semmi, vagy ami van, az elrémisztő, kegyetlen és üres. A szerző nemcsak a saját, de több mint kétszáz másik fogoly emlékezései, levelei, beszélgetései alapján állította össze művét. Tehát nemcsak arról a nyolc évről van szó, amit személyesen tapasztalt. Másoktól tudja, és kutatásokat is végzett, hogyan zajlott az élet a táborokban, mennyire nem ért semmit az emberélet, mennyire ki voltak-vannak szolgáltatva a rabok a hatalomnak, amely viszont senkit és semmit nem kímélt. A sztálini időkben volt olyan év, amikor milliószámra végezték ki az embereket vagy küldték ezekbe a „halálgyárakba”, nemcsak férfiakat, de nők és gyermekek millióit is! Hogyan lehetséges, hogy erről a szovjet sajtóban megjelenhetett akár csak egyetlen cikk, novella, vagy kisregény is? Hát úgy, hogy Sztálin buzgó kiszolgálója, sok téren helyettese és cinkosa, Hruscsov, hogy magát és a szovjet rendszert mentse, megtisztítsa a világ szemében, elhitette úgy az országon belül, mint kívül, hogy megindult egyfajta olvadás az ötvenes évek végén, le lehet szállni a „múlt hibáiról”! No persze, azért nehogy sokat mondjanak az elvtársak, meg akárki szóhoz juthasson, abból csak baja lenne a diktatúrának, amely továbbra is ugyanazokat a módszereket alkalmazta, csak most csöndben. Akkor kapott a KGB több mint ezer (!) pszi-chiátriai kórházat szerte az országban, ahová a politikai lázadókat, másként gondolkozókat zárták be és gyógyszerekkel, kínzásokkal roncsolták szét a személyiségüket − miközben persze több ezer tábor továbbra is működött. Szolzsenyicin túl későn vette észre, hogy ő maga is áldozata lett ennek az újabb akciónak. Azt hitte, Hruscsov pártfőtitkár alatt most már mindent szabad, és egyre-másra írta könyveit. Moszkva persze fékezte a kritika lelkesedését, és amikor 1964-ben Hruscsovot kedves elvtársai egy belső puccsal kibuktatták a hatalomból, már Szolzsenyicinnel sem bántak kesz-tyűs kézzel. Nem tudhatta az író, hogy Hruscsov őt is felhasználta a pártbe-li ellenfeleivel vívott közdelemben − sőt, hogy az egész

„olvadás” nem volt más, mint a pártfőtitkár hatalommegtartási küzdelmének része. Amikor aztán Hruscsov veszített és kirúgták, Szolzsenyicinre teljes publikálási tilalom várt. Ismét ugyanolyan korszak következett, amit már ismertek az orosz emberek. Nyugati, „normális” országba belépő ember el sem tudja képzelni, mi az, amikor valakit elhurcoltak egész falujával, vagy családjával és barátaival együtt, majd elválasztják férjet feleségétől, feleséget férjtől, mindkettőjüket a gyerekeiktől, persze bírósági tárgyalás vagy ítélet nélkül, és lehet, soha többé nem találkoznak, és hírt sem adhatnak egymásnak. Egy koncentrációs táborban találják magukat, majd egy idő után közlik velük, hogy tíz évet kaptak. Tíz évig szenvednek kényszermunkán, úgy bánnak velük, mint az állatokkal, majd amikor végre letelik a tíz év, a tábor parancsnoka saját hatáskörében közli velük, hogy újabb tíz évet kaptak… és így tovább! Sok rab, ha egyszer elhurcolták, élete végéig nem szabadulhat. Akiket pedig mégis kiengednek végre a táborból, az sem térhet vissza a civilizációba, kényszerlakhelyet jelölnek ki számára ugyan-ott Szibériában, vagy más, embertelen éghajlatú helyen, és attól kezdve ott dolgozhat egy kolhozban, vagy élhet az erdőben, de lakóhelyét nem hagy-hatja el. Abban a hatalmas országban a polgárok csak különleges és nehezen beszerezhető engedéllyel utazhattak, úgynevezett „belső útlevél” nél-kül senki sem hagyhatta el a lakóhelyét. Mint Szolzsenyicin írta − hisz maga is így járt − a „szabadság” csak a két letartóztatás közötti időt jelölte, nem jelentett soha igazi szabadulást − a szovjet rendszerből nem volt szabadulás. A szerző a legnagyobb titokban írta ezt a művet, és nem felejtette ki belőle azt sem, hogy miután a sztálini rendszerben Hitler akkor még hűséges szövetségese, Sztálin a Führer engedélyével és egyetértésével elfoglalta a balti köztársaságokat − amelyek természetesen „önként csatlakoztak a dicsőséges Szovjetunióhoz”! − milliószámra hurcolták el azokról a területekről az észteket, litvánokat, letteket, lengyeleket, zsidókat − ez utóbbiaknak később a Távol-Keleten egy barát-ságtalan zord tájon kényszerlakhelyet jelöltek ki „zsidó autonóm körzet-ként”. Egész népek tűntek el a Gulag-szigetcsoport feneketlen, halálos bugyraiban. Megírta azt is, hogyan működtek a táborok. Azt sem hallgatta el, hogy voltak lázadások is a táborokban − és hogy a hatóság a hadsereg bevetésével hogyan zúzta szét ezeket, százával gyilkoltatva le a foglyokat. Talán itt az ideje, hogy jelezzük: a Szovjetunióban és a hozzá hasonló, néhány helyen máig létező kommunista diktatúrában (Kína, Kuba, Viet-nam, Észak-Korea, Laosz, Kambodzsa) a cenzúra fogalma mást jelent, mint a nyugati, vagy egyáltalán bárhol elhelyezkedő demokratikus országokban. Itt, aki szembekerül a diktatúra bármilyen kicsi és jelentéktelennek tetsző intézményével, az azonnal szemben áll az egész rendszerrel − és a rendszer ezt haladéktalanul bünteti is. Ilyen helyen nem úgy van, hogy valakinek megjelenik a könyve, aztán akinek nem tetszik, az felléphet a bíróságon és követelheti a könyv betiltását − akár magánszemély, akár intéz-mény, akár maga az állam. Demokráciában az állam is kénytelen alávetni magát a játékszabályoknak, például egy bírósági ítéletnek. De a kommunista diktatúrában az állam maga a bíróság, ezért bíróság használatára nem is kerül sor, magas rangú hivatalnokok döntenek mindenben. Vagyis ha az állam úgy látta jónak: Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin nevű állampolgára, aki írónak tartja magát, újabb könyvet írt, de az állam azt a könyvet nem tartja alkalmasnak arra, hogy az olvasók elé kerüljön, akkor az a könyv

nem jelenhet meg. Mivel csak állami könyvkiadók vannak, hát a tiltás azonnal érvénybe lép, és egyetlen kiadó sem fogadja el a kéziratot, nem adja ki, a könyv nem jelenik meg. Ilyen egyszerű. Az író nem fordulhat bírósághoz egy diktatúrában, mert az állam nem kényszeríthető − ilyen pereket a bíróság nem is vállal. Hiszen a bírók is párttagok − mind, kivétel nélkül, különben nem lehetnének bírák. Viszont, mint párttagok, a kommunista párt utasításait kötelesek teljesíteni bíróként is, és mivel az összes vezető pozícióban párttagok ülnek (így volt ez Magyarországon is egészen 1989-ig, ne legyenek illúzióink!), tehát ez egy zárt rendszer, amelyben nincsenek kitörési pontok. Az állam vezetésétől kezdve lefelé egy kisvárosi könyvtári igazgatóig, sőt egy gyári művezetőig csak párttag tölthet be vezető állást, legyen az bármilyen jelentéktelen vezető állás is. A cenzúra tehát nem szorul rá, hogy elolvassa a kiadásra szánt művet, mérlegelje, majd döntsön. Itt a cenzúra a gyökereknél kezdődik: bele van építve az emberek fejébe. Mindenki tudja, mit szabad és mit nem. Legfeljebb olykor-olykor, jobbára belső politikai játszmák eredményeképpen időről időre lehet egy kicsit tágítani a korlátokon, de az efféle akciókra is mindig reakció a válasz előbb vagy utóbb. Mivel maga az író is tudja, mi az, amit nem szabad megírnia, vagy meg sem írja − hisz nemcsak hogy nem adják ki, de emiatt még baja is eshet! Ha mégis megírja, próbálja azt valahol másutt kiadatni. Ehhez már csak azt kell tudnunk, hogy a Szovjetunióból engedély és ellenőrzés nélkül még telefonálni sem lehetett külföld-re, nemhogy levelet küldeni − minden küldeményt felbontottak a határokon, akár kifelé ment, akár befelé jött. De mivel ez sem volt titok, hát akinek igazán fontos volt valami küldemény vagy információ külföldre juttatása, más utat-módot volt kénytelen keresni. Egy ilyen szorosra zárt rendszerben természetesen nem volt esélye az írónak. Már csak azért is, mert tudhatta, hogy a hatalom bármikor lecsaphat rá. Otthon megírta a „Gulágot” és kicsempésztette a kéziratot (valószínűleg valamelyik nyugati nagykövetség diplomáciai postája révén). Az ilyesmit persze a rendszer nagyon nehezményezte, hiszen lám, az a ravasz és nyilván ellenséges szándékú − tehát ellenség − polgár megtalálta a rést a rendszer falán. Aljas, államellenes szándéka tehát bebizonyosodott, nyilván kapcsolatban áll a Szovjetunióval szemben álló erőkkel, vagyis minimum kém és hazaáruló, amiért halál jár. Szolzsenyicin a könyv írását 1968-ban fejezte be. Sikerült a kéziratot lapról lapra mikrofilmre felvenni és úgy juttatni külföldre. Valamivel később a KGB felderítette a mikrofilm útját, csak már túl későn − a kézirat kijutott nyugatra. Minderről akár egy kalandfilmet is lehetne forgatni, ugyanis a film útját emberek vére is kísérte. Sok emberé. 1973 szeptemberében Párizsban − orosz nyelven! − megjelent „A Gulag-szigetcsoport” első kötete! És Szolzsenyicin még mindig otthon, orosz földön élt. Mondani sem kell, hogy a hatóság hamarosan lecsapott rá. Letartóztatták, de mivel felmerült a lehetőség, hogy nyugaton elfogott szovjet kémekért kicserélhetik, hát otthon gyorsan megfosztották állampolgárságától és kiengedték nyugatra. Gyakorlatilag kicserélték őt, bár erről akkor nem sok szó esett sem Keleten, sem Nyugaton. Ettől kezdve a könyv kettős életet élt. Még létezett a Szovjetunió és léteztek a kelet-európai csatlós államok, amikor a „Gulag” így vagy úgy kezdett terjedni ezekben az országokban is. A több nyelvre lefordított könyveket becsempészték, vagy eleve − mint pl. Lengyelországban is a Szolidaritás-mozgalom idején és később − titkos földalatti nyomdákban helyi

nyelveken is újranyomták. Másfelől a legtöbb nyugati ember − már aki vette magának a fáradtságot, hogy elolvassa a háromkötetes és bizony nem egy regény izgalmát kínáló művet −, rádöbbenhetett, mi is történt és történik tovább folyamatosan a Szovjetuniónak nevezett iszony területén. Természetesen a könyvet nem engedték be a Szovjetunóba, sem a csatlósok-gyarmatok területére, de a híre eljutott mindenhová, többek között a rádióadások révén. A cenzúra falai repedezni kezdtek. A világ kezdte fel-fogni, hogy nem csak Sztálin idejében történtek rettenetes dolgok a Szovjetunióban, hanem azok folyamatosan végigkísérték Lenintől Brezsnyevig, vagy talán tovább is. A hivatalos propaganda tehát összeomlott a könyv megjelenése után, hisz napnál világosabbá vált, hogy nem csak a beteges lelkületű diktátor személyes szeszélye okozta az 1930-as és 1940-es évek tragédiáit, hanem azok szerves részei minden kommunista rendszernek! Ahogyan soha sehol katonai, fegyveres erőszak nélkül nem jött létre a kommunista államforma, úgy az nem is maradhatott fenn erőszak alkalmazása nélkül egyetlen óráig sem. Aki elolvassa a „Gulágot”, az megérti vég-re, miért is volt a kommunista diktatúra sokkal rosszabb a fasizmusnál. És talán sokak szemét felnyitja a mai Kína, Kuba, Észak-Korea stb. helyzetére is. Az még csak érthető volt − a kommunista rezsimek szempontjából − hogy irtották a Szolzsenyicin-életművet. Az író egyéb könyveit visszamenőleg is kivették a könyvtárakból. Annakidején a nyugati sajtóban (mert hát hol másutt, ha a keleti sajtó teljes egészében a pártállam kezében volt) megjelent néhány információ arról is, hogy a hatóságok képesek voltak rendőrjárőrt küldeni azokhoz az olvasóhoz, akiknél a könyvtári regisztráció szerint a betiltás pillanatában éppen kint volt olvasásra az „Iván Gyeniszovics egy napja”, és a rémült olvasótól az egyenruhások kobozták el a művet. De ez mind semmi, mert még az is megesett, hogy nyugati államok vagy intézmények akarták betiltatni „A Gulág-szigetcsoportot!” Méghozzá nem másutt, mint az ENSZ-ben… A hihetetlen történet számos eleme máig nem világos. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (amely már saját nevének sem felel meg, a benne csoportosuló százkilencvenegynéhány ország, vagyis háromnégy kivéte-lével a világ összes országa jelen van, de a legkevésbé sem egyesültek szinte semmilyen cél elérése érdekében, mindenki másfelé húz) volt az, amelynek könyvesboltjaiból − úgy New Yorkban, mint Genfben, és talán másutt is − kitiltották a Szolzsenyicin-könyvet! Egyszerűen megtiltották, hogy azokat ott is árusítsák. A szemfüles sajtó persze neszét vette a dolognak és kitört a botrány. Kiderült, hogy valóban tilos az ENSZ területén, intézményeiben árusítani ezt a művet − a Szovjetunió követelésére. Kurt Waldheim, az ENSZ akkori osztrák főtitkára (akiről később kiderült, hogy a második világháború alatt a megszálló német hadsereg tisztjeként bizonyos „tisztogatásoknál” segédkezett a Balkánon, ezért le kellett mondania minden funkciójáról és visszavonulnia a magánéletbe) 1974 nyarán, egy sajtókonferencián kénytelen volt bevallani, hogy az ENSZkönyvesboltok kaptak bizonyos „útmutatást” arra nézve, hogy bizonyos műveket ne áru-sítsanak. Kiderült, hogy a nagy szervezet amúgy is eléggé átláthatatlan működését olyan szabályok is irányítják, amelyek addig nem kaptak nagyobb nyilvánosságot − értsd: addig nem derültek ki, elhallgatták őket. Ilyen volt például az, hogy bármelyik tagállam kérhetett ilyen akciót, ha róla valamilyen leleplező adat, információ, könyv, film stb. került elő. És itt is ez történt. A belső szabályozás értelmében „egy tagállam érdekeit, sértő publikációt” bármikor betilthattak az ENSZ intézményeiben. Az még-is

vigasztaló, hogy Waldheim már eleve azért kényszerült összehívni a sajtótájékoztatót és ott elárulni ezt a belső szabályt, mert csaknem háromszáz újságíró a világ minden részéből tiltakozott az ENSZfőtitkárnál az efféle eljárás miatt. Voltak, vannak hát még olyanok, akik érzékenyen reagálnak a demokrácia minden csorbítására. A legérzékenyebben maga Szolzsenyicin reagált és azért kis híján a legmagasabb árat fizette. Tizenkilencedik könyv: A kémvadász Mindjárt előre kell bocsátani, hogy a magyar cím nem pontosan fedi az eredetit, amely Spycatcher volt, de megközelíti azt. Tudomásunk szerint ez a könyv magyarul nem is jelent meg, de ez nem ment fel minket a nyelvi pontosság követelménye alól. Mindenesetre, mint majd látni fogják a könyv rövid tartalmi ismertetéséből, kémeket elfogó kémekről (is) van szó, vagyis elhárítók, ellenkémek világában játszódik a mű. Az időben már nagyon is közeledünk a huszonegyedik századhoz, hiszen az 1980-as évek végén járunk ebben a pillanatban. Egyes olvasók számára talán furcsának tűnhet, hogy egy „kémregénnyel” folytatódik a cenzúra története, amelyben eddig igazán fontos művek szerepeltek jobbára. Olyanok is, amelyek megváltoztatták a világ, a civilizáció, egyes vallások vagy más ideológiák sorsát, egyszóval tényleg fontos munkák voltak. Hogy kerül hát ide most egy kémtörténet..? Higgyék el, jó okunk volt rá, hogy bevettük ezt a művet is. Először is azért, mert nem kémregény, hanem dokumentált történet, a valóságot írja le. Másfelől pedig azért, mert egy olyan demokratikus intézményről szól − vagy ha úgy tetszik: annak tekintélyét ássa alá! − amelyet sokfelé a világban addig is, azóta is halálosan komolyan vesznek. Harmadik okunk pedig még jobb: itt ugyanis egy demokratikus berendezkedésű ország, egy régi hagyományokon alapuló demokrácia kezd küzdeni intézményeivel egyetlen ember ellen, ami már önmagában is pikáns, de legalább annyira tanulságos. Az „utólagos cenzúra” követelménye ebben a történetben átmegy valamiféle „előzetes cenzúrába”, ami már komoly kétségeket ébreszt ama demokrácia gyakorlata iránt. Hogy a történet teljesen átlátszó és érthető legyen, pár szóval ismertet-nünk kell a körülményeket és főképpen azt a szervezetet, amelyről szól a könyv. Peter Wright Kémvadásza valóban kémekre vadászik, mivel igazi kém volt maga a szerző is, és valóban tagja volt az angol kémelhárításnak. Angliában valaha csak a katonák kémkedtek, ők is csak azért, mert a szükség rákényszeríttette őket. Egy igazi gentleman nem leskelődik mások után, vélték sokáig a britek, igaz, ez még Conan Doyle és műve, a Sherlock Holmes-történetek megjelenése előtt volt. A britek később is csak ímmelámmal fogtak bele a kémkedésbe, igazi kémszolgálatuk az első világhábo-rúig nem is volt. Ezt azért bocsátottam előre, mert meg kell magyarázni, hogy a mai angol polgári kémszolgálat és elhárítás neve miért kezdődik mindkét esetben az MI (ejtsd: em-áj) betűkkel. Az MI a „military intelligence”,

„katonai felderítés” szavakból származik. Valami okból aztán az egyiknek az angolok az 5-ös, a másiknak a 6-os fedőszámot adták, így lett a brit biztonsági szolgálat, a „Security Service” fedőneve MI5 (ejtsd: em-áj-fájv), amely otthon próbálja elkapni a kémeket, vagyis ez az elhárítás. Ezzel szemben a külföldön folytatott kémkedést végző „Secret Service”, vagyis titkosszolgálat rövidítése az MI6 (ejtsd: em-áj-szix). Mivel ezt a könyvet kevesen olvashatták, egy kicsit részletesebben ismertetjük a tartalmát. Már csak azért is szükség van erre, hogy megindo-koljuk vele, miért is reagált a brit kormányzat később Wright könyvére olyan hevesen, és miért harcolt ellene oly kitartóan, jobb ügyhöz méltó makacssággal, sőt dühvel, amikor kezdtek napvilágra kerülni az MI5, vagyis a hazai kémelhárítás titkai. A szerző, Peter Wright ennél a szolgálatnál kezdte pályafutását az 1950-es évek elején. Vagyis akkor, amikor a hidegháború már javában „dübör-gött” és a nyugati kémelhárítóknak rengeteg munkája lett. A Szovjetunó akkoriban szabadította rá a nyugati világra a KGB-ügynökök ezreit. Nekik komoly tapasztalatuk volt már a Nyugat elleni kémkedésben és aknamun-kában, hiszen egy részük már az 1920-as és 1930-as években is Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban tevékenykedett. Elég, ha csak a Trockij-gyilkosságot megszervező KGB-hálózatra gondolunk, amelynek egyes tagjai később nagy energiákkal vettek részt előbb az amerikai atom-titkok, majd a hidrogénbomba terveinek ellopásában. Európában számos politikai gyilkosságot követtek el nemcsak a háború előtt, de utána is, éppen az 1950-es években. Szovjet, és náluk nagyságrendekkel ügyetlenebb kelet-európai kémek nyüzsögtek Moszkva megbízásából szinte minden katonai objektum, nemzetbiztonságilag fontos intézmény, kikötő, stb. kör-nyékén. Volt hát dolguk a brit kémvadászoknak, elhárítóknak is. Az ötvenes évek közepéig Wright afféle tudósként szerepelt a kémszervezet fizetési listáján. Műszaki eszközöket szerkesztett a kémek használa-tára. Nem volt nehéz dolga, mert − mint maga vallotta be később a Spycatcher lapjain − a brit titkosszolgálatok akkoriban még olyan elmaradott műszaki színvonalat képviseltek, hogy először el sem akarta hinni. Nem túlzás kijelenteni, hogy a kevés műszaki eszközük, ami volt, az is rég elavult (itt ütött vissza az a brit mentalitás, amely annak előtte olyannyira elhanyagolta a kémszolgálatokat). Wright odakerülése idején például a brit titkosszolgálatoknak csak olyan lehallgató mikrofonjaik voltak, amiket el kellett előbb helyezni a lehallga-tandó objektumok területén, majd valahonnan a közelben felállítani egy bázist, ahonnan a szerkezetek által közvetített hangokat lehallgathatták és regisztrálhatták. Wright azt javasolta főnökeinek, hogy ő készít olyan érzékeny mikrofonokat, amelyekkel egyáltalán nem kell bemenni a lehallga-tandó objektumba, például egy idegen nagykövetségre vagy szállodába, vagy bárhová, nem kell előbb becsempészni bonyolult módon − növelve a lebukás veszélyét − hanem kívülről, sokszor esetleg száz méterről (yardról) is lehet majd hallani, amit odabent beszélnek a gyanús személyek. Amikor elkészült az eső ilyen szupermikrofon, Wright a mennyekbe ment − mindenki neki gratulált, ő volt az intézmény hőse. 1955-öt írtak akkoriban és jutalmul teljesítették a technikus-tudós kívánságát: igazi ügy-nökké nevezték ki. Több mint húsz éven keresztül aztán tette a dolgát, mint a brit elhárítás ügynöke − úgy, hogy közvetlen környezete semmit sem tudott arról, hol is dolgozik valójában és mi az igazi foglalkozása.

A Spycatchernek ez a része tele van mindenféle sztorival. Való igaz, Wright eszközei is sokat segítettek az elhárítás munkájában, no meg az is, hogy idővel aztán a britek belejöttek a dologba és egyre több szovjet kémet sikerült elfogniok. Az efféle akciókban olykor Wright is részt vehetett, némelyiknek szinte főszereplője is volt. Például Wright volt az, aki kidolgozta a tervet, hogyan lehet behatolni az egyiptomi köztársaság londoni követségére, és az ottani rejtjelező gépet lehallgatva, megfejtették annak kódrendszerét, így aztán, amikor eljött 1956 ősze és a szuezi konfliktus ideje (angol, francia és izraeli katonák tettek kísérletet a Szuezi-csatorna visszaszerzésére, amit Nasszer egyiptomi elnök államosított és egyiptomi tulajdonba vett), London pontosan tudta előre, mit tervez a kairói kormányzat. Ahogyan később − jóval később, persze! − a brit kormány kifejtette: „az elhárítás akkori akciója rendkívüli módon megkönnyítette a kormány dolgát”. Hát ez kétségtelen − ha tudjuk az ellenfelek minden lépését előre, és azt is, hogy a mi lépéseinkre hogyan reagálnak, akkor igazából nincs nehéz dolgunk… Később, az 1960-as években valami megváltozott, és ezt elsősorban a könyv olvasói érzékelhették. A szerzőnek az akkoriban kinevezett új főnökkel volt baja, aki szerinte nem értette a dolgát, fogalma sem volt a kémelhárításról. Az a bizonyos főnök vagy eleve lemondott a merészebb akciókról, vagy nem tett eleget az idegen kémek elfogásáért. Wright sugallta is, hogy az illetőt talán „megvette az ellenség”, mert ennyire tehetetlen és tehetségtelen valójában nem is lehet egy ember − ezt csak tettetheti… (Később a hatóságok, éppen a könyvben foglaltak hatására, igyekeztek rehabilitálni az akkor már nyugdíjas volt főnököt.) Wright könyvében nem csak „sztorik” voltak, hanem ezeknél sokkal véresebb állítások is, amelyek még évekkel, évtizedekkel később is rossz fényt vethettek és vetettek is a brit kormányra. Például a szerző leírta a könyvben, hogy az MI6 felsőbb utasításra kidolgozta egy Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök elleni ha-lálos merénylet tervét. Mi több, Wright azt is állította, hogy az akkori brit miniszterelnök, Eden jóváhagyta ezt is, a többit is − mert több alternatív merényletváltozatot dolgoztak ki Nasszer ellen! Idővel a lehallgatások kedvelt módszerré lettek az MI6 számára és a későbbiek folyamán már az intézmény arra is vetemedett, hogy nem csupán a szovjet intézményeket, a londoni nagykövetséget és más helyeket hallgat-tak le a brit ügynökök − hanem saját szövetségeseik, elsősorban Franciaország londoni nagykövetségét is! Hogy erre mi szükség volt, nem egészen világos − de az annál inkább bizonyos, hogy minderre csak a legfelsőbb engedéllyel, azaz utasítással vállalkozhatott a szervezet. Igazából ez manapság már − teszem én hozzá a huszonegyedik században − nem meglepő. Gyakorlatilag minden titkosszolgálat túlterjeszkedik a számára megállapított korlátokon és határokon. Ezt meg is teheti, éppen azért, mert titkos szolgálat. Az első jelző biztosítja számukra azt, hogy csak nagyon ritkán derülhetnek ki a disznóságok, amiket elkövettek, és arra is csak általában sok évvel a tettek után kerül sor, amikor a felelősök már nem igazán lelhetőek fel. A másik szó, a „szolgálat” azért nem stimmel rájuk, mert az esetek többségében bizony nem a

hazájukat vagy a kormányukat szolgálják − nincs a világon még egy szakterület, ahol annyi lehetősége és értelme volna az öncélú játszmáknak, mint éppen a titkosszolgálatok és elhárítók területén. Néhány igazán nagy és a világ sorsát itt-ott befolyásolni képes titkosszolgálaton kívül − CIA, KGB (és utódszervezetei), az izraeli Moszad stb. − a többiek, a kicsik a legtöbbször csak önnön túlélésükért cseleked-nek. Tevékenységük 90 százalékban abban merül ki, hogy mesterséges ügyeket kreálnak, amiket aztán „sikeresen megoldanak”, így jelezve a mindenkori kormányoknak, parlamenteknek, hogy milyen nagy szükség van rájuk, és a következő költségvetési évben se feledkezzenek meg azokról a milliárdokról, amelyek okvetlenül szükségesek azért, hogy a titkosszolgálatuk fennmaradjon. Kemény szavak ezek, de aki sokat foglalkozott a kémszervezetekkel, az óhatatlanul erre a belátásra juthat. Wright könyvét forgatva is támadnak efféle gondolatok az olvasó fejében. Visszatérve a könyvhöz: Wright számos botrányos állítást kockáztatott meg a műben. Például az előbb említett francia követségi lehallgatást. Később azzal magyarázták ezt az akciót − amikor persze már kénytelenek voltak bevallani londoni kormánykörökben, hogy a szerző valóban igazat írt − hogy akkoriban próbált Nagy-Britannia bekerülni a Közös Piacba (az Európai Unió elődjébe) és ott a legnagyobb akadályt Franciaország jelentette − valahogyan el akarták oszlatni a franciák félelmeit a brit tagságtól, ehhez kellettek taktikai érvek. És azokat a legjobban úgy próbálták meg-szerezni, hogy lehallgatták a francia követség összes ki- és bemenő tele-fonvonalait, valamint az éterben elfogdosták a kódolt diplomáciai rádióüzeneteket a párizsi külügyminisztérium és a londoni követség között! A Spycatcher igazi szenzációi azonban inkább arról szóltak, hogy meny-nyire könnyű volt az ellenségnek behatolnia a brit titkosszolgálatokba! Nem csak a hírhedt „ötökre” célzott ezzel, azaz Kim Philbyre és társaira, akik mind a legjobb angol egyetemeken végzett, jó családból származó úriemberek voltak − legalábbis annak hitték őket régi barátaik, akik egyre magasabb posztokra nevezték ki őket, nem is sejtve, hogy ezeket az urakat vagy megfertőzte a kommunista eszme, vagy a szovjetek átállították őket a maguk oldalára (például volt, akit titkolt homoszexualitásával zsarolva). Ezek az urak sok-sok éven át kettős ügynökök voltak, látszólag a brit titkosszolgálatnak, az elhárításnak dolgoztak, eközben viszont nemcsak mindent elárultak a szovjeteknek, de még be is hozták a saját embereiket az MI5-ba és az MI6-ba! Minden akció, amit a brit kémek terveztek és végre-hajtottak a szovjetek ellen, az „ötök” működésének idején gyakorlatilag a szovjetek tudtával, nemegyszer azok ellenőrzése alatt zajlott le… Wright maga aktívan részt vett ezen a nagyszabású, sok éven át húzódó kémvadászaton − mert hiszen a fentiek ellenére azért a brit titkosszolgálat egy idő után csak rájött, hogy valakiktől minden információ kiszivárog, és sokáig keresték az „ötöket”! Wright azt sugallta könyvében − merthogy amikor írta, az ötök közül négy személyazonossága már ismert volt, de az ötödik még valahol ott lapult a testületben − hogy az a bizonyos hiányzó személy csak egy nagyon magas állású valaki,

titkosszolgálati főtiszt, vezető lehet. Erre egyrészt abból is következtetett, hogy milyen szintű információk szivárogtak át az oroszokhoz − gyakorlatilag csak olyanok, amelyeket a szolgálatban az egyszerű ügynökök nem ismerhettek és ezért nem is ismertek. Másfelől csak egy ilyen magas állású személy értesül időben minden akcióról, amit a szolgálaton belüli elhárítás indít a „lék” felkutatására − így aztán mindig időben reagálhat, eltörölheti a hozzá vezető nyomokat. Mindez persze egyben azt is okozta, hogy a szervezetnél dolgozó ügy-nökök nem a legjobb kedvvel végezték munkájukat. Hiszen mindenki tudta, mindenhol suttogták, hogy a főnökök között árulók vannak, akik közül időnként egyik vagy másik le is bukott. Ne felejtsük el − mondom ezt azoknak az olvasóknak, akik efféle könyveket nem szoktak a kezükbe venni, és a titkosszolgálatok élete és munkássága a legkisebb mértékben sem érdekli, pláne nem izgatja őket − hogy itt szoros a kötelék. Ha egy ügynök az ellenségnek dolgozik titokban, azzal veszélyezteti az összes többi ügy-nök életét. Ha egyikük elmondja az ellenségnek (teszem azt az 1960-as évek valóságát, vesszük alapul), elárulja a szovjeteknek, hogy ma éjjel a brit ügynökök itt és itt lesznek ekkor és ekkor, és ilyen módon próbálnak behatolni valamely szovjet intézmény területére − a szovjetek időben felkészülnek és lebuktatják, esetleg meg is ölik a behatoló ügynököket. De van ennek véresebb változata is: ha egy ügynök kétfelé dolgozik, kiadhatja a szovjeteknek azon brit ügynökök névsorát, akik Prágában, Varsóban, Moszkvában, Budapesten, stb. dolgoznak nekik! Akkor azokat az ottani cseh, lengyel, orosz, magyar stb. ügynököket a KGB elfogja és rettenetes kínzások után kivégzi. Az árulás itt tehát azonnal és konkrétan emberéletekben mérhető. Így aztán nem csodálhatjuk, hogy az efféle események tudatában a brit ügynökök még otthon, Angliában sem érezték magukat biztonságban, nemhogy külföldön. Ráadásul a külvilág előtt is nevetségessé váltak később, amikor Wright megírta ezt a könyvet, hiszen ország-világ megtudhat-ta belőle, hogy bizonyos időszakban az MI5 olyan volt, mint egy szita − tele „lékekkel”, lyukakkal, kettős ügynökökkel. Vagyis olyan titkosszolgálat, amely lényegében a szakma szégyene. Olyan emberek gyülekezete, akik nem tudnak titkot tartani, akiket aránylag könnyen át lehet állítani az ellenség oldalára, akik képesek habozás nélkül elárulni bajtársaikat és ha-zájukat… A Spycatcher másik, később rettentő nagy botrányt kiváltó állítása az volt, hogy a titkosszolgálat a későbbi saját miniszterelnöküket, Harold Wil-sont is lehallgatta. Mert azt a hírt kapta az amerikai CIA-tól, hogy Wilson miniszterelnök szovjet befolyás alatt áll, valahogyan zsarolják őt a szovjetek, és ezért nekik dolgozik. A hírről jóval később kiderült, hogy egy olyan magas rangú CIA ügynök adta át a briteknek, aki később maga is gyanúba került, hogy a szovjeteknek dolgozik. Könnyen lehet tehát, hogy ezt az egész bonyolult akciót Moszkvában agyalták ki, és Washingtonon keresztül sugallták Londonnak, így hihetőbb volt. A szovjetek célja egyfelől a Wilson-kormány megbuktatása lehetett, másfelől az, hogy majd alkalmas pillanatban nyilvánosságra hozzák a dolgot, és ezzel hatalmas rést ütnek a brit titkosszolgálat tekintélyén, szervezetén. Az ellenfélnek mindig jól jön, ha régi ellenségüket a saját hazájukban kinevezik, átszervezik, megrendszabá-

lyozzák, megfegyelmezik. Ilyenkor sok ember eltűnik a süllyesztőben, nyugdíjba megy, újak bukkannak elő, akik viszont nincsenek „képben”, és így Moszkva minden bizonnyal jelentős előnybe került volna az MI6-el szemben. Wright mindezt világosan látta és le is írta, miután nyugdíjba ment. A Spycatcher is ekkor ért véget. És most lássuk mit tett a cenzúra..? Itt ismét egy olyan rendhagyó esettel kerültünk szembe, amelynél az állami cenzúra tevékenysége nem a könyv megjelenése után, hanem jóval korábban, vagyis a megjelenés előtt vette kezdetét. Abban is különbözik ez a könyv az eddigiektől, hogy kétféle cenzúrát alkalmaztak vele szemben. Az egyik a könyvformában való kiadatását próbálta megakadályozni, ugyanakkor és ezzel párhuzamosan indult kormány-zati akcióval azt is szerették volna elérni, hogy egyetlen napilap, hetilap, folyóirat, egyszóval semmilyen sajtótermék ne hozhasson le belőle részleteket. Hiszen ha ezek napvilágra kerülnek, az majdnem ugyanolyan káros lett volna a kormány szempontjából, mintha a mű könyv alakban kerül a piacra. Említettük, hogy miután Wright nyugdíjba ment, megírta ezt a könyvet és elküldte egy ausztráliai kiadónak. Nem véletlenül − a londoni megjelenést maga sem tartotta lehetségesnek. Ausztrália viszont, bár formálisan brit birtok, majdnem száz százalékig független állam. A kézirat egy példányát az ausztrál kiadó azonban − némi indokolt óvatosságtól vezéreltetve elküldte Londonba a brit főügyésznek. Egyrészt azért, hogy majd a londoni hatóságok kihúzzák belőle azokat a részeket, amelyek miatt szerintük nem adható ki a könyv, másfelől így elkerülhető lenne egy esetleges utólagos cenzúra-per. Így okoskodhatott a kiadó, és történt mindez még 1985-ben. Ám a főügyész elolvasva a könyvet − gondolom, égnek állt a haja tőle! − arra a belátásra jutott, hogy szerinte nemcsak, hogy részleteket kéne kihúzni belőle, hanem úgy, ahogyan van, „egy az egyben” nem jelenhet meg, mert akkor a brit kormányzat súlyos károkat szenved. Az sem utolsó szempont ebben az ügyben, hogy akkoriban éppen Margaret Thatcher, a „Vaslady” volt a miniszterelnök. A politikus asszony éppen nem sokkal korábban nyerte meg a Falklandi háborút (amikor Argentína váratlanul és szovjet logisztikai segítséggel inváziós hadsereget küldött a dél-atlanti szigetek ellen, amelyek régóta brit birtok voltak − a brit flotta és légierő pár hónappal később kiverte onnan az argentin katonai junta seregét, komoly veszteségeket okozva ezzel Buenos Airesnek) és erősen támaszkodott a hadseregre, a titkosszolgálatokra. Így hát a főügyész a kormányhoz fordult: mi most a teendő? A brit vezetés összehívta a válságtanácsot, és az három okot is látott arra, hogy a könyv megjelenését „minden eszközzel” megakadályozzák. Az első: az állampolgárok elveszítik a titkosszolgálatukba vetett bizalmukat (?), a má-

sodik: kárt okoz a nemzetbiztonsági érdekeknek, és a harmadik: a szerző megsérti az elhárítás dolgozóira kötelező titoktartási fogadalmat, amely „természetesen” még a nyugdíjba vonulás után is érvényes. Azt hiszem, a harmadik izgatta a legkevésbé a „Vasladyt” és a válságbi-zottság tagjait. Sokkal inkább az a kép, amely a könyv olvasása közben kibontakozhatott. Az, hogy a brit titkosszolgálatok általában semmibe veszik a törvényeket (megjegyzem kajánul: mint minden titkosszolgálat szerte a világban), lehallgatnak idegen diplomatákat, köztük szövetséges or-szágok képviselőit is, végrehajtanak piszkos akciókat, adott esetben ilye-neket terveznek saját kormányuk feje ellen is. Gyilkos merényleteket terveznek idegen államfők ellen, és ehhez megszerzik miniszterelnökük jóváhagyását is… Nem tudnak titkot tartani, minden információ kicsorog-kiszivárog, és éppen a legnagyobb ellenségük képes beépülni a soraikba… Egyszóval, ez a titkosszolgálat nem igazi titkosszolgálat − sugallhatja a könyv − hanem szánalmas amatőrök gyülevész serege, akik szinte semmire sem képesek..! De el kell ismernünk, hogy a brit titkosszolgálat és a kormány nem folyamodott erőszakos eszközökhöz − a demokrácia igénye azért nagyon is beleívódott már a brit polgárokba. Bár megtehette volna a kormány, hogy titokban parancsot ad Peter Wright meggyilkolására, mondjuk egy jól szabott „baleset” áldozatául vélik − de nem ehhez a módszerhez folyamodott. Hanem egy ausztráliai bírósághoz fordult és kérte, addig tiltsa meg a könyv kiadatását, míg az ezzel kapcsolatos bírósági eljárás folyamatban lesz. Mire idáig jutottak a dolgok, már 1986 vége felé jártak − lám, a bíróságok máshol sem dolgoznak túl gyorsan. A bíróság helyet adott a brit kormány kérésének. A könyv tehát addig nem jelenhetett meg, míg el nem dől, kinek van „igaza”: a szerzőnek, aki ki akarja adni a saját könyvét, vagy a kormánynak, amely ezt ellenzi, és a könyvet betiltatná? Lényegében már ez történt előzetesen is: a könyv „tiltás alatt volt”, a megjelenését akadályozták, blokkolták. Amivel persze a hatóság ismét a szokásos hibát követte el: reklámot csapott a műnek. Hiszen írt a sajtó a Spycatcherről anélkül is, hogy bárki olvasta volna − de tudni lehetett, miről van szó. A Thatcher-kormány Londonban nyilván mérlegelte mindezt a kockázatot, és úgy vélte, még ez is jobb, mintsem hogy megjelenhessen a mű. A brit kormány jogászai tehát hamarosan Sydneyben, ebben a szép ausztrál városban, a bíróság termében találkoztak Wright ügyvédeivel, a fehér parókás ausztrál bírák előtt. Addigra a kormány két okot jelölt meg, ami miatt a mű nem adható ki. Az első természetesen a nemzetbiztonsági érdek volt, a másik − mégis − az, hogy Wright meg akarta szegni titoktartási esküjét, kötelezettségét. Az angolszász világban az efféle kötelezettségeket igen szigorúan veszik és volt rá esély, hogy a nemzetbiztonsági érdek emlegetése nélkül, kizárólag az utóbbi ok miatt is megtilthatja a bíróság a könyv kiadását! (Mi persze, itt Kelet-Közép-Európában ilyesmit hallva azon törjük a fe-jünket: minek volt ez az egész

hercehurca? Wright miért ment bele hossza-san elnyúló perekbe? Csak azért, hogy aztán, ha legálisan jelenik meg a könyve, akkor azt akadály nélkül árusíthassák annak várható legnagyobb piacán, NagyBritanniában is? Mi, a világnak ebben a felében 1 perc alatt kitaláltuk volna, hogy a könyvet Máltán vagy Szingapúrban, vagy Pakisz-tánban nyomatjuk ki, és elárasztjuk vele akár a brit könyvpiacot is, aztán mire a hatóság felébred, már jó sokan megvették a könyvet és ezért további tiltása értelmét veszti. No igen, mert mi nem tiszteljük a törvényeket, és − történelmi okokból − biztosak vagyunk benne, hogy a törvényeket ellenünk hozták, azok idegen érdekeket szolgálnak (törököt, tatárt, németet, oroszt, osztrákot) és ezért nemcsak meg kell azt kerülni valami kiskapuk révén, hanem a megkerülésük egyenesen hazafias, követendő és dicséretes cselekedet…) A védelem arra hivatkozott, hogy a könyvben szereplő adatok tekintélyes része egy évvel korábban kiadott, másik szerző által írott és a brit titkosszolgálatokról szóló könyvében már megjelent, és akkor bezzeg a londoni kormány nem tett a mű ellen semmilyen lépést. Ez azért volt fontos, mert ha így van, akkor a második érv kiüthető: Wright már nem fed fel semmilyen titkot, nem sérti meg titoktartási fogadalmát, ha arról szól a könyvében, amiről mások is írtak már korábban. De a kormány jogászai ennek ellenében felhozták azt az érvet, hogy Wright állami hivatalnok volt, köztisztviselő, akire a titoktartás élete végéig vonatkozik attól függetlenül, hogy mások mit tettek vagy nem tettek korábban. És különben is, az a bizonyos korábbi könyv a Spycatcherben tárgyalt eseményeknek csak egy kisebb részére vonatkozott, Wright viszont itt elég sok egyéb titokról is le akarja rántani a leplet. A bíróság tempóját illetően: e két vélemény konfrontálása több mint egy hónapot vett igénybe, aztán a döntés 1986 karácsonya előtt megszületett − mégis csak a következő év márciusában hozták nyilvánosságra! Ennek lényegét csak röviden foglaljuk össze. Ugyanis csupán az ítélet indoklása csaknem 300 gépelt oldalt tett ki! A bíróság nem látta indokoltnak, hogy teljesítse a brit kormány kérését, vagyis hogy határidő nélkül gyakorlatilag örökre tiltsa meg a könyv kiadását. Úgy találta a bíróság, hogy amit Wright leírt, az a közben eltelt idő − sokszor húsz-huszonöt, sőt több év − alatt aktualitását veszítette, legalábbis abban az értemben, hogy az árthatna Nagy-Britannia jelenlegi nemzetbiztonsági érdekeinek. Abban igaza van a kormánynak − így az ítélet − hogy Wright-nak meg kell őriznie a titkosszolgálat titkait, ugyanakkor az is sokat nyom a latban, hogy olyan információkat közöl, amelyek szerint a titkosszolgálatok annakidején törvénytelen eszközökkel is tevékenykedtek. Ez pedig fontosabb érdek, mint az, hogy egy volt kémnek van-e joga felemlegetni a régi eseményeket. Mi több, nemhogy nem tilthatják be a könyvet, hanem még a kormány feladata lett volna nyilvánosságra hozni, miket művelt a titkosszolgálat, ugyanis az állampolgároknak joguk van tudni arról, ha a titkosszolgálatok tilosban járnak! Hát ez bizony Peter Wright és a Spycatcher teljes győzelmét jelentette. A kormány viszont bedobta, amit még lehetett. Fellebbezett az ügyben, de fél évvel később azt is elveszítette. Még akkor is elmentek egészen a legfelsőbb igazságügy intézményéig, remélve, hogy valahol majd csak elisme-rik London igazát. A fellebbezésekre nem várva az ausztrál kiadó elkezdte nyomni a könyvet − mire az ügy a legfelső fórumot is megjárta, negyedmillió példányt (!) adtak el belőle! Az embernek néha olyan érzése van,

hogy ezt az egész per-dolgot azért rendezték, hogy a könyv ingyen hírverést kapjon, és utána tízszer annyi példányt adhassanak el belőle, mint amennyi elfogyott volna a per nélkül. Bizonyára csakugyan vannak ilyen esetek is. És most lássuk a beígért másik cenzúra-ügyet. Hiszen nyilvánvaló, hogy amint híre ment a könyv létezésének, és pláne a gyorsan kezdődő, de egészen 1988-ig elhúzódó pernek, a média rávetette magát a témára. Csakhogy ezen a pályán a kormány volt előnyben, hiszen nem ausztrál vagy indiai, vagy kanadai új-ságoknak kellett megtiltatnia a közlést, hanem hazai, saját lapjainak. 1986 júniusában a lapok már hírt adtak az ausztrál perről, de még nem közöltek részleteket a kéziratból − bár elég erőteljesen célozgattak a leendő könyv tartalmára. A londoni bíróságon a kormány elérte, hogy nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva betiltottak minden közlést a Wright-könyvvel kapcsolatban! Mondanom sem kell, nagy feltűnést keltett az ügy, hiszen ez a vér-lázító eset éppen a szólásszabadság hazájában történt. Az akkori mértékadó legnagyobb lapok mindegyike belekeveredett az ügybe, mert a bírósági tiltást figyelmen kívül hagyva azért csak közöltek részleteket a könyvből. A „Sunday Times” még ahhoz is elég bátor volt, hogy a tiltás ellenére 1987 nyarán elkezdte részletekben közölni − a szerzőtől nyilván drága pénzen megszerzett − művet. Persze ekkor megint betiltották ezt is. A kormány résen volt, és ahol csak felbukkant bármi is, a bírósági segédlettel igen gyorsan, sokszor egyetlen nap alatt (!) kieszközöl-te a bírósági tiltást. Végülis felemás helyzet alakult ki a sajtóban, mert csak Wright könyvéből nem lehetett idézni és a mellette szóló érvekkel nem lehetett cikkeket megjelentetni. Ellenben amelyik újság Wright ellen szólalt fel, azt nem tiltották be. Ez már érthető módon alaposan felkorbácsolta a hidegvérű angol médiát is. A lapok egyre felsőbb köröknél tiltakoztak az ügyben, ám érdekes módon minél magasabb bírósági döntés szintjére ke-rült az ügy, annál egyértelműbben álltak az intézmények a kormány mellé, annak érvelését fogadták el a „nemzetbiztonsági károkról”, amelyeket állítólag a mű megjelentetése okozna, és melyek ezek szerint szinte végzetes káoszba és pusztulásba taszítanák a britek államát… Persze ahogyan az ausztráliai perek zajlottak, úgy találtak a tiltáson réseket a brit lapok. Tudósítóik jelentették a per minden részletét, így azokat is, ahol a könyv tartalmáról vitáztak a felek a bíróság előtt. így szépen be lehetett csempészni: mi is van a könyvben? Még London sem tilthatta meg, hogy az újságok beszámoljanak egy külföldön zajló perről… No persze a világsajtó ekkor már régóta „rágta” az ügyet nagyon részletesen, paradox módon csak a brit újságolvasók nem tudhatták meg, mi is történik. A kormány itt is határidő nélküli tiltást akart elérni, vagyis hogy a brit sajtó soha, sehol, semmilyen ürüggyel ne foglalkozhasson a Spycatcherrel. Ebbe viszont már a bíróságok nem mentek bele. A bírák úgy látták, a sajtónak az a dolga, hogy megírja, mi történik, és ez súlyosabban esik a latba, mint az, hogy a kormány a saját intézményeinek hibáit próbál-ja leplezni, rejtegetni. Végül is két és fél évig tartó küzdelem után a kormány a sajtó frontján is veszített. Mire odáig jutottak, külföldön már százezrével árulták a Wright-könyv példányait. Aztán eljött az idő, amikor győzött a józan ész, és a Spycatcher megjelenhetett végre a brit könyvesboltok polcain is.

Huszadik könyv: Sátáni versek Ha száz évvel később, mondjuk valamikor a 2100-as években valaki tanulmányozza a huszadik század irodalmi és politikai életét, aligha fogja elhinni, hogy ilyesmi lehetséges volt, hogy meg is történt. Egy szürrealista, fantáziadús író, aki Indiából származott el Angliába, ott él régóta és angolul írja érdekes könyveit − hirtelen a világérdeklődésnek a központjába kerül, mert egy könyve miatt egy fanatikus vallási vezető, az iráni ajatollah − aki ott egy sajátos „forradalom” nyomán a legsötétebb vallási erők segítségével került hatalomra − nyilvánosan megbélyegzi őt. De nem csak megbélyegzi, hanem felszólítja a világ iszlámhívőit, hogy keressék meg az írót, és végezzenek vele! A biztosabb hatás kedvéért több millió dolláros vérdíjat is felajánl annak, aki végez az íróval. Ha mindez évszázadokkal korábban történik, tudjuk, meg is esett pár-szor − nem szólhatunk semmit, azok primitív idők és primitív emberek voltak. De hogy valaki a huszadik század végén − az eset 1989-ben történt! − járjon így, az nem fér a fejünkbe! Salman Rushdie az író, a műve pedig a Sátáni versek címet viseli. Tör-ténete sok szálon fut és meglehetősen bonyolult, egyszerre játszódik több-felé a Földön és különböző idősíkok is fellelhetőek benne. Szóba kerülnek a modern terroristák, indiai emigránsok, mint maga a szerző is volt − a szerző későbbi kommentárja-magyarázata szerint ez a könyv „egy emigráns szemével láttatja a világot”. Főhősei között vannak, akiknek énjét széttépi a kivándorlás, nem élnek már ott, ahol felnőttek, és amit szerettek, de nem igazán élvezik az életet abban a másik, nyugati világban sem, ahová meg saját akaratukból költöztek. A végén már egyik világban sem tudnak élni, sehol sem érzik magukat igazán otthon, mintegy lógnak a semmi-ben Kelet és Nyugat között. A könyvben a két főszereplő, akik a jó és a rossz harcát személyesítik meg, különféle kalandokat élnek át sokfelé. A regény közben Mohamed próféta korába is visszaviszi olvasóit, illetve egy Mohamedhez és sorsához hasonló személy jelenik meg, amint felsőbb sugallatra vallást alapít. Ez itt kétségtelenül az iszlámvallást megalapító Mohamed próféta története, bár persze kissé „átöltöztetve”. Csak hát nem mindig Allah sugallja a Prófétának a leendő Korán szövegét, megesik egyszer, hogy a Sátán is belép az ügybe és néhány részletet ő sugall, mintha az is Istentől származna. Ezek a regény címét is adó „sátáni versek”. A regényben Mohamed környékén feltűnnek a prostituáltak is, sőt, az ősi mesterséget űző nők közül egy a Próféta egyik felesége lesz. Itt csak tizenkét feleségről esik szó, a Mohamed-életrajzokból tudjuk, hogy tizennégyen voltak (nem egyszerre, az évtizedek során „átfedésekkel”, de sokszor volt egyszerre több is) és azt is tudjuk, hogy bizony Mohamed prófétának volt két keresztény és egy zsidó felesége is! Érthető (?) okokból ezeket a tényeket nem szokták túlságosan hangsúlyozni, és ezért iszlámhitűek milliói nem is tudnak erről. Hát mondani sem kell, hogy a prostituált feleség, meg az egész könyvből áradó hangulat, Mohamed próféta kigúnyolása − mert az ellenfelek ezt így érzékelték − máris szembefordította az iszlám

fanatikus, ortodox híveit az íróval. Mások nem láttak benne semmi sértőt, még sokszor maguk a muzulmánok sem. A Sátáni versek 1988 őszén jelent meg Angliában. Mivel a szerzőt előzőleg három jól fogadott regényéről ismerték új hazájában, hát a kritikusok alig várták már a beharangozott könyv megjelenését. Az első recenziók máris nagyon dicsérték a művet. Egyes kritikusok nem haboztak a „remekmű” szót használni. De aztán rögtön elolvasták olyanok is, akiknek enyhén szólva nem tetszett a mű, mégpedig annak „vallásgyalázó tartalma” miatt. Érdekes módon elsőre éppen Rushdie egykori hazájában, Indiában tört ki ellene bizonyos zaj, botrányt kiáltottak még parlamenti képviselők is. Rögtön kampányt kezdtek a könyv betiltása érdekében. Kilenc nappal a könyv angliai megjelenése után (!) India kormánya − nehogy az ország iszlámhitű lakosai zavargásokban törjenek ki − máris betiltotta a könyvet. Egy vámügyi rendeletre hivatkozva megtiltották a könyv importját Angliából. Aztán beindult a sajátos „verkli” − az iszlám szervezetek előbb angliai híveiket mozgósították. Rushdie fenyegető leveleket és telefonhívásokat kapott, a londoni arab nyelvű sajtóban (mert olyan is van, nem is kicsi) sorra jelentek meg a könyvét és őt bíráló cikkek. Az amerikai iszlám szervezetek nemcsak a könyv betiltását szorgalmazták, hanem azt is el akarták érni, hogy a szerző kérjen bocsánatot, és amit a könyvvel addig keresett, azt fizesse be iszlám jótékonysági szervezetek számlájára. Az angliai muzulmánok csúcsszervezete bíróság elé akarta citálni Rushdie-t, de hát nem volt olyan paragrafus, amely miatt az iszlám vallást sértő egyént a vádlottak padjára lehetett volna ültetni. Margaret Thatcher és kormánya, amelyik alig egy évvel korábban még keményen és sokáig küzdött, hogy a Wright-könyvet betiltsák, és az soha ne jelenhessen meg (lásd az előző fejezetet), most kijelentette, hogy nem lát okot a Sátáni versek betiltására (talán tanul-tak az előző esetből?). Nemcsak a szerzőt, a könyvet is elmondták mindennek az iszlámista szónokok. Majd a legfelső iszlám vallástudományi fórumnak tartott kairói Al-Azhar mecset vezetői is ellene nyilatkoztak meg − ők is tömény vallásgyalázásnak, a Próféta emléke megbecstelenítésének látták a művet. Szerte mindenfelé − nemcsak muzulmán országokban − beindult egy gépezet, amely tömegeket vitt az utcára. Még Amerikában is bombamerényletekkel fenyegették meg azt a kiadót, amely jelezte, hogy hamarosan kiadja a könyvet. Olyan országokban is betiltották a könyvet „elővigyázatosság-ból”, ahol az még meg sem jelent. Szerte a világban tömegek vonultak az utcára tűntetni a szerző és műve ellen. Az iszlám országokban rendre betiltották a könyvet úgy, hogy azt ott senki sem olvasta, nem is juthatott hozzá. Persze azért az is jellemző, hogy mely országok voltak ezen a téren az el-sők: Szaúd-Arábia, Szudán, Banglades és hasonlók, amelyek a világban nem éppen haladó szellemiségükről ismertek − még iszlám mércével mér-ve sem. És miközben a következő hetekben és hónapokban a könyv irodalmi díjakat kapott, addig vidéki angliai könyvesboltok előtt nyilvánosan égették Rushdie műveit − az iszlámhívők. Maga Rushdie hiába adott ki közleményeket arról, hogy könyve nem vallásellenes − magyarázataira éppen azok nem voltak kíváncsiak,

illetve éppen azokhoz nem jutott el, akiknek szánta. A legtöbben már a könyv címében is azt a sugallatot látták, hogy a Próféta minden szava, amit úgymond sugalltak neki, az a sátán szava volt, tehát az egész vallásuk alapjaiban hamis pilléreken nyugodna − bár Rushdie semmi ilyesmit nem írt le. Voltak nyilvánvaló félreértések is: Rushdie nem azt állította és nem azt írta a könyvében, hogy Mohamed feleségei prostituáltak voltak, csak azt, hogy egy bordély tizenkét prostituáltja felvette a Próféta feleségeinek nevét, miközben az igazi feleségek otthon voltak a háremben és senki sem állította, hogy ők lettek volna prostik… Rushdie végső soron azt állította, amin egyetlen európai sem csodálkozik: nincsenek tabuk a vallás terén sem, sőt, isten és a próféták terén sem. 1989 elejétől kezdve az ügynek halottai is lettek, ami − el kell ismerni − ritkaság. Egy könyv nem szokott tömegtüntetéseket kiváltani. De Pakisz-tánban sok embert eltapostak a tiltakozó tüntetések alkalmával, aztán ilyesmi Indiában is történt. Ekkor jelent meg Khomeini iráni államfő és egyben ajatollah, azaz iszlám vallási vezető a nyilvánosság előtt és jelentette be, hogy meg kell ölni a szerzőt és vérdíjat is kitűzött a fejére. Először egymillió dollár volt a díj, amit később több ízben megtoldottak, végül elérte a 2,5 milliót. Iránban akkora haragot ébresztett a könyv, hogy nem csak a brit nagykövetség előtt tüntettek egész tömegek éjjel-nappal, hanem a könyvet Angliában megjelentető kiadó összes egyéb könyvére is bojkottot mondtak ki. Rushdie két nappal a vérdíj kitűzése után rejtekhelyre vonult − a brit titkosszolgálat őriztette ismeretlen helyen, éveken át. Csak később kezdett fel-felbukkanni, de igazából még manapság is − majd' húsz évvel az események után − bujkálni kényszerül, nem mozoghat szabadon a világban. Valamiféle őrizetre mindig szüksége van és ritkán jelentik be előre, hogy hol fog a legközelebb felbukkanni. Olyan tömegjelenetek játszódtak le világszerte, különösen iszlámhitű országokban, ahol ismét sok ember vesztette életét. Amikor pedig megjelent a könyv az USA-ban, akkora felháborodás fogadta iszlám részről, hogy néhány nagy könyvterjesztő hálózat „részben visszavonta” a terjesztést. Kaliforniában több könyvesboltot fel is gyújtottak azok közül, ahol mégis árusítani merték a művet. (Gondolom, az átlag amerikai mit sem értve állt a történtek előtt, hiszen ő már az óvodától kezdve ahhoz szokott, hogy mindenki szabadon kifejtheti a véleményét. Remélem, az égő könyvesboltok látványa azért őket is elgondolkoztatta, miért is ennyire türelmetlen az iszlám, amely pedig igen megengedő vallásnak hirdeti magát?) Aztán már folyt a harc a mérsékelt és a fanatikus iszlám szervezetek között is. A mérsékeltek ellenezték a Rusdhie-ra kimondott halálos ítéletet, míg a fanatikusok ezt olyannyira komolyan vették, hogy még Európában is agyonlőttek néhány mérsékelt iszlám mozgalmi vezetőt… Az iszlám szervezetek csúcsintézménye ugyan nem értett egyet a halálos ítélettel, viszont

felhívta csaknem ötven tagállamát, hogy tiltsák be a Sátáni versek terjesztését, olvasását. Egyes afrikai muzulmán országokban három év börtönt helyeztek kilátásba annak, akit rajtakapnak a könyv olvasásán, vagy akár csak birtoklásán. Volt, ahol csak egy hónapot adtak ezért (Indonézia), volt, ahol börtönéveket és sok ezer dolláros büntetést kaphatott az elvetemült olvasó (Malajzia). Olyan országok is betiltották a könyvet, ahol csak egy iszlám kisebbség élt, éppen az ő kérésükre − ilyen országok több kontinensen is akadtak. Végső soron azt lehet mondani, hogy talán a könyv feltalálása óta ez volt az egyetlen mű, amit egyszerre csaknem minden harmadik országban tilos volt olvasni. És nagy szégyen, hogy erre éppen a huszadik század végén került sor. Persze, az iszlám naptárakban, mint már említettük, még a 1400-as éveket írják (az ő időszámításuk 622-től datálódik, amikor Mohamednek az ellenfelei elől Mekkából Medinába kellett „fut-nia”, azaz menekülnie). Még olyan országokban is tiltották a könyvet, ahol alig élnek muzulmánok. Venezuelában csaknem másfél éves börtönt kockáztatott az, aki olvasta. Japánban be is tiltották az angol nyelvű verzió árusítását, még néhány, éppen a szabadság felé menetelő kelet-európai, még éppen szovjet csatlós országban is betiltották a művet. Ugyanakkor azokat a brit és angol hetila-pokat, folyóiratokat is betiltották, amelyek egyes számaikban a regényről írtak, annak tartalmát taglalták, netán − pláne! − idéztek is belőle kisebb részleteket… Ahogyan az lenni szokott, akadtak szépszámmal az említett „tiltó” or-szágokban is, akiknek a kíváncsiságát csak azért is felkeltette a könyv. Sok pénzt kerestek azok, akik vállalták a kockázatot és becsempészték a könyv példányait a tiltó országokba. Mondani sem kell talán, hogy ahol meg nem volt betiltva, ott valóságos bestseller lett belőle. Csak az angol nyelvű ki-adásból az első pár hónap alatt több mint egymillió példányt adtak el! Khomeini ajatollah ugyan hamarosan meghalt, de ítélete érvényben maradt, sőt, később kiterjedt azokra a nem angol nyelvű kiadókra is, amelyek úgy döntöttek, hogy más nyelveken is kiadják a művet. Több országban halálos merényletek áldozatául estek a Sátáni versek fordítói is. Az igazsághoz tartozik, hogy tíz évvel később már egy másik iráni kormányzat elhatárolódott Khomeini egykori ítéletétől, de egyes fanatikus és roppant maradi iszlám szervezetek továbbra is állítják, hogy kifizetik a két és fél millió dollárt annak, aki végez Salman Rushdie-val, a Sátáni versek szerzőjével. Minden jel arra mutat, hogy ez a tragikus „játszma” még nem ért véget.

TARTALOM Előszó Első könyv: Talmud Második könyv: Korán Harmadik könyv: Dekameron Negyedik könyv: Luther tézisei Ötödik könyv: Giordano Bruno műve Hatodik könyv: Galilei tanulmánya Hetedik könyv: Kopernikusz: „De revolutionibus…” Nyolcadik könyv: Helvetius: De Tesprit Kilencedik könyv: T. Paine művei Tizedik könyv: Ragyiscsev „Utazása” Tizenegyedik könyv: Tamás bátya kunyhója Tizenkettedik könyv: Bovaryné Tizenharmadik könyv: Mein Kampf Tizennegyedik könyv: Lady Chatterly szeretője Tizenötödik könyv: Nyugaton a helyzet változatlan Tizenhatodik könyv: Lolita Tizenhetedik könyv: N. Mahfuz regénye Tizennyolcadik könyv: A Gulag-szigetcsoport Tizenkilencedik könyv: Kémvadász Huszadik könyv: Sátáni versek Nemere István és a Kiadó többi érdekes könyvéről szerezhet tudomást a www.nemere.hu * www.konyvbarlang.hu * www.ingyenkonyv.hu honlapokon, ahol a régi és újabb könyveket is megrendelheti. Minden jogot fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Minden jog fenntartva.

Kiadó: Pallas Antikvárium Kft., 3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. (06-37/311-028) Felelős kiadó a Kft. vezetője. Borítóterv − tipográfia * Miroe Design, 2008. Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. − 281406 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató Készült Caxton betűvel, 14 ív terjedelemben ISBN 978-963-7524-93-6