Nemere István. Minden jog fenntartva

Pallas Gyöngyös, 2005

© Nemere István

© Pallas Antikvárium Kft., 2005 Minden jogot fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elõadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetõen is Minden jog fenntartva

HA MÁR TITKOKRÓL VAN SZÓ…

Ezt a kis részt elõszó helyett iktattam be könyvembe. Arra kérem az olvasót, ne lapozzon tovább, még ne. Aki elolvassa a Legújabb titkok könyvét, annak tudnia kell, hogyan is kezdõdött ez a folyamat. A történet nagyon tanulságos azok számára, akiket érdekel az emberi gondolatok fejlõdése és az, hogy egyes társadalmak hogyan bánnak a titkokkal, hogyan fogadják vagy utasítják el a „titokfejtõket”? És a tudomány titkaira hogyan reagálnak az állami szervek? Miért érzi magát fenyegetve egyik-másik ideológia, ha egy magányos szerzõ kifejti nézeteit a világ és a természet kevéssé ismert tulajdonságairól, jelenségeirõl? Egyes emberek bámulatos képességeirõl? Amikor 1984-ben felmerült, hogy kiadassam a Titkok könyvét, a késõbbi kiadóval együtt jól tudtuk, hogy ez nem lesz könnyû dolog, nem lesz rövid és diadalmas küzdelem. De ami akkor következett, felülmúlta elképzeléseinket a nehézségi fokokról. Persze ebben én is ludas voltam, nemcsak a „rázós témák”, amelyeket a könyvben az olvasók tudomására akartunk hozni. Már csak azért is, mert alig egy évvel korábban látott napvilágot „A rejtélyes elõdök” c. kicsiny, mindössze talán száz oldalas dolgozatom. Ez eléggé megrázta az olvasókat, a hatóságot pedig figyelõ álláspontra késztette. Ez a figyelés persze már régóta tartott, csak akkor még nem tudtam róla. Két ország titkosrendõrsége nem az írásaim, hanem a viselkedésem, a kapcsolataim miatt kezdett figyelni az 1960-as évek végén. Magyarországon 1974-ben „alapították” 5

a dossziémat és mindösszesen körülbelül 23 éven át figyeltek meg, provokáltak, küldték rám ügynökeiket és jelentették sokfelé a beépített spiclik (akikbõl sokkal több volt, mintsem azt ma el tudjuk képzelni), miket mondtam X-nek és Y-nak. Ismétlem, én minderrõl csak az 1990-es évek végén szereztem tudomást, amikor már kikérhettem az aktáimat és elolvashattam mindazt, amit rólam jelentettek, ami velem és körülöttem történt az eltelt bõ másfél évtizedben – de amirõl akkor nem tudtam. Mindenesetre nekem papírom van arról, hogy a kommunista rendszer ellensége voltam, sõt mint az aktámra rótt jegyzet bizonyítja, „társadalmi veszélyességem” csak 1989 végén, már a köztársaság kikiáltása után szûnt meg… Arról viszont tudtam, hogy olykor engem is „helybenjárásra” ítéltek. Ne higgye senki, hogy a volt „szocialista”, állampárti rendszerben írókat csak politikai okok miatt ítéltek szilenciumra, vagyis idõszakos hallgatásra, amely idõben mûveik nem jelenhettek meg. Történt ilyesmi tudományos, népszerû ismeretterjesztõ témákban is, elsõsporban persze akkor, ha valaki az UFO-kat vagy a nem hagyományos gyógymódokat feszegette. Magam elsõ ízben 1977-ben estem ennek áldozatául. Azon év õszén ugyanis egy ifjúsági havi lapban pozitív cikket merészeltem írni az UFO-król! Ma már nehéz felfogni, miért volt ez oly nagy bûn. De akkoriban az ilyen esetekben a Magyar Tudományos Akadémia (rossz nyelvek szerint: Kakadémia…) illetékesei felhívták a pártközpont illetékeseit és addig sírtak-ríttak, panaszkodtak és vádaskodtak a vonal túlsó végén, míg az innensõn a pártvezetés megígérte, hogy az illetõ szerzõt egy idõre „hidegre teszi”, a fõszerkesztõt pedig meginti. Így is történt minden alkalommal. Akik ma arra panaszkodnak, vagy olyan „hõsi múlttal” dicsekszenek, hogy õk politikai okokból nem írhattak nemegyszer évekig, 6

azok jó, ha tudják: nincsenek ezzel egyedül. UFO-ügyben is megesett ez, és nem is egyszer. Tehát az történt 1977 és 1984 között, hogy többször is helyben járásra ítéltek, a lapok nem közölhettek tõlem ilyen tárgyú cikkeket. Én szerencsére mindig több lábon álltam, írtam könyveket is, ezeket persze – efféle elõzmények után – már gyanakodva leste a hatalom. Ne feledjük el, az egy paranoiás korszak volt – a pártvezetés amúgy is hajlamos volt arra, hogy minden, az irányvonalától eltérõ témájú véleményben ellene szóló támadást lásson. Saját érdekében tehát igyekezett ezeket korlátozni, nehogy az emberek rájöjjenek, hogy még gyógyászati vagy tudományos vagy egyéb téren is korlátozva vannak az ideológia által. Ma már büszke lehetnék rá, hogy elsõnek nekem sikerült bevinni a köztudatba olyan fogalmakat, mint például: akupunktúra. Vagy hogy tõlem tudhatták meg az olvasók, az emberek, nagyképûen szólva: a magyarok – hogy UFO-k igenis vannak, hogy az ázsiai és egyéb gyógymódok a világok részén elfogatott egyetemi tantárgyak, hogy komolyan kell venni a gömbvillámot vagy a telepátiát – merthogy ezeknek még a létét is tagadta az akkor igencsak pártszolgálatos Akadémia és annak korifeusai. Visszatérve az elõkészületekre: 1984-ben úgy döntöttünk a kiadóval, hogy nekifutunk a Titkok könyve kiadásának. Elsõ lépésben megírtam a kéziratot, amely lényegében tizenöt fejezetbõl állt. Ilyen címekkel: „A tudat mélyén”, „A másik orvostudomány”, „Akik a bõrükkel látnak”, „Érzõ növények” stb., és szó volt a „varázsvesszõrõl”, a loch ness-i lényekrõl, az UFOkról, a Bermuda-háromszögrõl, a jetikrõl és egyéb rejtélyekrõl. Amelyekrõl addig és minden szócsövön keresztül „ezerrel” azt állította a hivatalos tudomány és a pártállami 7

média, hogy vagy nem is léteznek, vagy a kapitalista áltudomány mûvei és csak szélhámosok hirdetik, no persze, Nyugaton. Elhallgatni igyekeztek, hogy a Szovjetunióban is „ezerrel” kutatták egy némely témát, mi több, abban jelentõs eredményekre jutottak, mint például a telepátiás kísérletek, az alternatív gyógyítás stb. terén. Minden fejezet egycsapás volt annak az ideológiának, amely eleve hazugságokra épült, kezdve Marxtól és folytatva a többi szakállas és szakálltalan „nagyon” keresztül. Volt egy fejezet, amelyet azért tettünk bele, hogy majd a cenzúra-bizottságnak legyen mit kivennie belõle! Hiszen tudtuk, ha ezt meglátják, azonnal elfeledkeznek az összes többirõl és csak erre koncentrálnak majd roppant nagy és õszinte felháborodással. Ez a fejezet a regresszív hipnózis eredményeirõl szólt. Vagyis arról, hogy ha a szakemberek a kísérleti felnõtt alanyokat hipnotikus állapotban mintegy „elviszik” a múltjukba, akkor nem csak a gyermekkorig mehetnek velük vissza, hanem az azt megelõzõ idõkbe – vagyis régebbi életeikbe is! Mivel számos ilyen alany olyan régi korokról, helyszínekrõl, eseményekrõl, személyekrõl és egyéb körülményekrõl számolt be, amiket ellenõrizni lehetett. Így minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy kell lennie reinkarnációnak, lélekvándorlásnak, és az elõzõ életek egyes emlékei (nyilván csak töredékesen), valamilyen genetikai úton öröklõdhetnek. A bajt a Moszkvában nevelkedett ideológusok számára nem annyira a genetikai emlékezés létezése, mint inkább a lélekvándorlás jelentették. Ugyanis ha csakugyan van lélekvándorlás, akkor van lélek is! Miközben a marxizmus azt állította, hogy csak az anyag létezik és minden a puszta anyagból épül fel. Az anyag ilyen vagy olyan szintû 8

szervezõdései hozzák létre az életet, sõt az értelmes életet, a tudatot is. Viszont nincs és nem is lehet semmi, ami ennél több lenne. Valami, ami nem az anyagiakból eredne. Márpedig bizony a lélek ilyennek tûnik. Nos, a párt zsoldjában álló ideológusok, köztük ezek a könyvcenzorok (intézményüket eufémikusan: „Kiadói Fõigazgatóságnak” hívták, mellesleg egyik akkori vezetõje ma is nem kis szerepet játszik a média megfékezésében, persze már messze nem akkora sikerrel) a másfél éves harc során fõleg erre a fejezetre koncentráltak. Bekapták a horgot, mindent megtettek, hogy ez kikerüljön a könyvbõl. Mi meg úgy tettünk, mintha a fogunkat szívnánk, nagyon sajnálnánk a dolgot, védelmeztük is egy ideig a fejezetet, aztán látványosan megadtuk magunkat és 1986 tavaszára a könyv megjelenhetett. Ez volt az elsõ titkok könyve, amit még több követett. Az már csak mellékzönge, hogy a következõ hónapokban valóságos sajtókampányt szerveztek a mû ellen. Ez akkoriban úgy ment, hogy sorban megkerestek minden idevágó szakembert és publicistát, támadják meg a könyvet. Néhányan biztosan voltak annyira naivak és azt hitték, majd jó kis vita lesz, hisz a szerzõ meg nyilván védekezni fog… Én is azt hittem. De kiderült, hogy a párt kulturális-ideológiai vezetõi kezében volt a dolog, õk vezényelték le a „vitát” – amelyben én meg sem szólalhattam. Nekem nem osztottak lapot, a szó szoros értelmében sem kaptam lapot, vagyis újságot, újságoldalt, ahol védekezhettem volna az abszurd rágalmak ellen. A korabeli magyar publicisztika (igencsak pártos, ideológiailag felvértezett harcosai) nagy ászai nevezték a Tikok könyvét vécépapírnak, szellemi merényletnek, népbutításnak és akadt olyan is, aki ügyészi beavatkozásért kiáltott (hasonlóan tette egy évvel késõbb, amikor megjelent az Új titkok 9

könyve is. Dicséretes ez a következetesség – csak az a kár, hogy ma õ is a szabad gondolatközlés bajnokaként tûnik fel a médiában…) Csak hónapokkal késõbb jutottak szóhoz olyanok is, akik ha nem is személy szerint engem, inkább azt a jogot védelmezték, hogy más vélemények is megjelenhessenek a lapokban… Végsõ soron mellettem igazán csak Popper Péter állt ki. Ennél valamivel részletesebben írtam meg a dolgot Az elsõ 150 regényem c. könyvemben. Akit érdekel, lapozza fel az Élet és Irodalom 1986 tavaszi számait, de más média-termékek is foglalkoztak az üggyel. Másik érdekessége a történetnek, hogy akik akkoriban a könyv által hirdetett nézeteket támadták úgymond a „tudomány védelmében” és a „népbutítás ellen”, akik a könyv és a benne hangoztatott vélemények betiltását követelték, azok közül többen a rendszerváltás után váratlanul (?) egészen más húrokat pengettek. A tudománytörténész, aki annak idején az egyik pártnapilap vezércikkében figyelmeztette a mit sem sejtõ olvasókat Nemere István nézeteinek roppant káros voltára, amelyekkel aláássa nemcsak a tudomány, de a szocializmus alapjait is – ma a jobboldalnak dolgozik. A másik korabeli párt-újságíró, aki mindent megtett a kulisszák mögött, hogy elhallgattassa mindazokat, akik UFO- és egyéb kérdésekben a Párt Központi Bizottságától eltérõ véleményeket képviseltek – a rendszerváltás után nem sokkal egy liberális hetilapban mint a vélemény- és szólásszabadság védelmezõje (!) lépett föl… Ennyit az úgynevezett parafaemberkékrõl, akiket a legnagyobb hullámok sem tudnak alámeríteni, õk mindig felül maradnak. Mert súlytalanok. Végezetül: ezzel csak jelezni akartam, hogy az elsõ két titkok könyve milyen nagy nehézségek árán született. De megérte annyit bajlódni vele – valóságos bombaként hatott 10

az elsõ, egymást követõ két kiadása összesen a ma már elképzelhetetlen 150 ezres példányszámban. Az emberek innen értesülhettek elõször arról, hogy amirõl maguk között csak suttognak vagy külföldi, becsempészett újságokban kis cikkeket olvastak, azok a témák valósak, kutatások tárgyát képezik, és íme ezek a kutatások eredményei. Megtudhatták, hogy a pártállammal oly szorosan összefonódott tudósok és más diplomás ismeretterjesztõk hazug állításaival ellentétben igenis létezik bõrlátás, történnek gyanús dolgok a Bermudaháromszögben (mi több, azt éppen a magyar kommunistákat védelmezõ és hadseregével a hatalomban tartó szovjet kormány is kutatja), megtudták, befolyásolni lehet a születendõ gyermek nemét és történnek csodák az emberi tudat mélyén. Hogy van értelme a varázsvesszõs víz- és érckeresésnek, hogy akadnak emberek, akik ma még megmagyarázhatatlan képességek birtokában vannak – de hát ez is része a természetnek és a tudományoknak ezekkel is foglalkozniok kellene – nálunk is… Ma már más idõket élünk, szerencsére. E könyvünk megjelenése után már aligha fogja bárki is azt követelni a médiában, hogy törvényes eljárás induljon a szerzõ ellen „népbutítás” címén (ezért sokkal több politikust zárhatnának be…) Így aztán a „Titkok könyve 3” a kilencvenes évek közepén már szinte nem is kapott visszhangot. Pedig abban is érdekes témákat boncolgattam (dinoszauruszok, piramisok, Atlantisz stb. titkai). A negyedik „titkok könyve” nem kevésbé érdekes, mint az elõzõ három. Aki elolvassa, maga is meggyõzõdik errõl.

11

12

IDEGENEK A NAPRENDSZERBEN

Számos olyan esemény történik a közeli világûrben, amelyrõl az átlagembert nem értesítik. Persze a nagy többséget ez a téma nem is érdekli. De mi, akik folyton titkokat fürkészünk, rejtélyes események nyomában járunk, felfigyelünk ezekre is. Valahogyan mindig kijutnak azok a hírek is a tudomány berkeibõl, amit pedig a bent ülõk valahogy nem szeretnének kiszivárogtatni. A tudomány sáncai mögött ülõ, meglehetõsen szkeptikus, olykor megfáradt, máskor meg csak a tudományosságban hívõ szakemberek nem örülnek annak, hogy a laikusok is foglalkozzanak az õ „szent”, belsõ ügyeikkel. Amelyek oly sok elõzetes tanulást és hozzáértést, affinitást és bizonyos érzéket követelnek. Ennek ellenére, mint említettem, kijutnak a hírek. Nem lehet véletlen, hogy rengeteg információ szivárog ki – tehát odabent is vannak, akik erre törekszenek, no és vannak hanyag emberek is, akiknek az információkezelés terén még lenne mit tanulniok. Ugyanakkor azt sem tartom véletlennek, hogy bár nyilvánvalóan csak a titkos információk egy kisebb része szivárog ki – mégis milyen sok van belõlük már idekint is! Akkor még mennyi lehet „odabent”? A kormányhivatalokban, a katonai intézményeknél, a titkosszolgálatoknál és nem utolsósorban egyes akadémiáknál és/vagy tudományos kutatóintézeteknél? Ami minket érdekel – az idegenség jelei. Vagyis arra utaló jelek, hogy a Földhöz oly közeli bolygók és más égitestek között, rajtuk, bennük vannak-e bizonyítékai annak: idegenek éltek vagy élnek itt? Tudom, egy úgynevezett „igazi” csillagász 13

eleve és zsigerbõl tagadja azt, hogy idegen lények, más civilizációk egyedei vagy csoportjai befészkelték volna magukat a Földre vagy az ahhoz viszonylag közel esõ kozmikus térbe. Mi meg csak annyit állítunk: vannak erre is utaló jelek. És vannak olyanok, amelyeket józan ésszel senki sem tulajdoníthat természetes jelenségeknek, eseményeknek, folyamatoknak – még az sem, aki soha nem tanult csillagászatot és nem foglalkozott bõvebben a világûrrel. Végigmegyünk a Naprendszer összes területén szépen sorban és mint majd látni fogják, alig van olyan bolygó vagy más térség, övezet, égitest-fajta, amelyek körében ne találnánk a normálistól, a fizikailag elvárhatótól nagyon is eltérõ viselkedésû testeket. Amelyeknek viszont – ha igazak az általunk ismert fizika, ballisztika, ûrfizika stb. törvényei – nem szabadna lenniök. És azt is jegyezzék meg: minden adat tudományos forrásokból származik! Egyet sem az ujjamból szoptam. Mindegyikhez olyan forrásból jutottam, amely legálisan hozzáférhetõ. Nem mendemonda, nem suttogott propaganda vagy ellen-propaganda terméke egyik sem. Mindez megjelent már valahol, olykor csak óvatosan említve, máskor meg gondtalanul elhintve a kétkedés magját. Biztosan vannak köztük olyan adatok, amelyek kiszivárgásának nem örültek annakidején a sajátos tudományos „titokgazdák”. Akiket – ne felejtsük el ezt az apróságot – senki sem jogosított fel arra, hogy az ehhez hasonló információkat titokban tartsák. Különösen nem a csillagászokat, akik mindnyájan az adófizetõk pénzébõl tevékenykednek és nekünk, a társadalomnak tartoznak beszámolni munkáik eredményérõl. Az egész társadalomnak, nem pedig csak egy kicsiny csoportnak. 14

A Merkúr egyik nagy rejtélye a múltban gyökerezik. A 19. század második felében a csillagászok már elég jó távcsöveket használtak. Nagyon érdekelte õket a naprendszer kicsi, de a Naphoz legközelebb elhelyezkedõ bolygója, a Merkúr. Ez jóval kisebb a Földnél és olyan közel kering a Naphoz, hogy azt alig 88 nap alatt kerüli meg. Ráadásul úgy forog, hogy gyakorlatilag mindig ugyanazt az oldalát mutatja a központi csillag felé, ezért a napsütötte oldalán több száz fok a hõmérséklet, a másikon – amely viszont mindig a sötét ûrbe néz – mínusz százvalahány fokos jeges hideg uralkodik. Ám mi nem ezt találjuk különösnek. Az égitest igen furcsán mozog, nagy ellipsziseket ír le a csillag körüli rohanása során, egyesek ma is azt állítják, hogy a pályavonala minden egyes alkalommal változó, nem szabályos. Egy másik bolygóra gyanakodnak, amely a közelében lehet és amely így zavarja a mozgását. Az efféle gravitációs hatást számtalan esetben megfigyelhetjük nemcsak a Naprendszerben, de azon kívül is. A furcsa az, hogy az 1860-as évektõl kezdve a század végéig több csillagász is látott vagy látni vélt egy vagy több sötét égitestet a Merkúr közelében! Mivel a Merkúr oly közel kering a Naphoz, hát ritkán figyelhetõ meg. Ennek ellenére volt olyan csillagász, aki 24 alkalommal látott a Merkúr vidékén valamilyen sötét égitesteket elhúzni a Nap korongja elõtt. Ha azok UFO-k lettek volna, hát igen nagynak kellett lenniök, hogy a Földrõl is látszódjanak. Lehettek persze valamilyen ûrtárgyak, kisbolygók például. De azok is kötött pályán mozognak, késõbb vissza kellett volna térniök. Vagy csak egyszer haladtak el ott, és a Nap berántotta õket? Akkor hogyan láthatta az a csillagász 214-szer egymás után? Utána több csillagász látni vélt egy bolygót, amelynek 15

azonban mára se híre, se hamva. Az 1870-es években az akkori világ elismert, nagy csillagászai közül többen hitték és hirdették, hogy a Nap és a Merkúr között található egy Vulcan (Vulkán) nevû másik égitest, netán bolygó is. Akadt olyan is közöttük, akinek sikerült lefényképeznie azt a halvány pontocskát a messzi ûrben. Innen több mint száz millió kilométerre… Akkor hát csakugyan kellett ott lennie valaminek. Ami igazi titok: 1878 után miért nem látták többé azt a rejtélyes égitestet? Amely pedig a kutatók szerint a Nap körül keringett. Vajon magához vonzotta, „beszívta” volna a Nap? Évmilliókig keringett ott, aztán éppen akkor, amikor a Földön beindult a távcsöves, rendszeres égbolt- és ûrfigyelés – eltûnt onnan, örökre? Gyakran megesik, hogy a tudósok elhallgatják a kívülállók elõtt azokat a jelenségeket, amelyeket tudásuk akkor érvényes szintjén még nem tudnak megmagyarázni. Ez kényelmes álláspont. Baj csak akkor történik – szerintük és számukra baj – ha az információ kiszivárog és holmi laikusok vagy e könyv szerzõjéhez hasonlatos „népbutítók” kezére kerül. Akik képesek és a még megmagyarázatlan, sõt akkoriban még megmagyarázhatatlan információt közlik a tudatlan laikusokkal és ezzel zavart okoznak közöttük, vagy valamilyen egyéb aljas célra használják fel…! Most is ez fog történni, bár hogy a cél aljas lenne – azt erõsen vitatom. Egyszerûen elmondom, leírom Önöknek, mi minden történik a Merkúron (is), amirõl a tudomány emberei kevés kivétellel elfelejtettek minket felvilágosítani. A bolygó közelébe küldött Mariner-10-es ûrszonda mûszerei figyelték meg a jelenséget. A szonda több ezer felvételt készített viszonylag közelrõl. A képeken egy, a Holdhoz igen hasonlító kietlen felszínt látni, a felvételeken már a 100 16

méteres tereptárgyak is jól megkülönböztethetõk. Nos, a felvételeken itt-ott fényfelvillanásokat tapasztaltak. A rejtélyes fények szabálytalan idõközökben villantak fel és a bolygó felületének számos pontján voltak láthatóak. Mivel intenzitásuk idõben változó volt, a kutatók egyszerûen kijelentették: ezek bizony természetes eredetûek – és kész. Én ebben nem lennék olyan biztos. Az, hogy nincs rendszer a felvillanásokban, még nem zárja ki, hogy van ott rendszer, csak azt mi nem látjuk át. Merthogy az egy másik rendszer szerint mûködik, amit helyi tényezõk is befolyásolhatnak. Nem merem határozottan állítani, hogy a Merkúron egy idegen civilizáció egyedei telepedtek meg – de a fényjelek miatt nem is zárom ki. Élhetnek ott hidegtûrõ vagy melegtûrõ lények, vagy olyanok, amelyeket nem érdekel a felszín hõmérséklete, mert õk már a felszín alá építettek támaszpontokat. Erre persze nincs semmiféle bizonyíték. De az tény, hogy a Merkúr felszínén olykor rejtélyes fények villognak… De miért élnének idegenek a Merkúron? Mi van ott, ami odacsábítaná õket? Azon túlmenõen, hogy megfigyelhetik a Naprendszer belsõ bolygóit és az ott történõ eseményeket, lehetnek ennél sokkal prózaibb indokaik is. Például az irgalmatlan hõséget alakítják át valamilyen szállítható vagy elküldhetõ energiává és azt így eljuttatják az ûr sokkal rosszabb adottságú, hideg pontjaira. Netán oda, ahonnan eljöttek, vagy amit most akarnak gyarmatosítani, lakhatóvá tenni a maguk számára. Az sem lenne utolsó dolog, ha a felszín alatt valamilyen ércet bányásznának, az irgalmatlanul forró felszín energiája segítségével. Igaz, a nagyon közeli Nap roppant kártékony sugarakkal bombázza a felszínt, ám ez nem jelenti azt, hogy egy másféle fizikai adottságokkal rendelkezõ csoport egyedei 17

ne élhetnék azt túl. Például azért, mert létezhet az ûrben olyan lénycsoport, amely eleve ehhez hasonló helyen született és fejlõdött ki. Ne feledjük, lehet, vannak olyan lények, akik eleve csak ilyen környezetben tudnak élni, biológiailag erre az életformára és környezetre determináltak. És õk éppen a Földön nem tudnának élni, ahol sok a levegõ, a víz, a nyirkosság, és így tovább. Vagy lássuk a következõ bolygót, a Vénuszt. A Naptól mért távolság sorrendjében ez a második (ha az annyit keresett Vulkán tényleg nem létezik…) Ez a bolygó arról híres, hogy az évszázadok alatt sok csillagász távcsövekkel is megfigyelhette egy holdját. Ez azért különös, vagy több mint különös, mert a Vénusznak jelenlegi ismereteink szerint nincs egyetlen holdja és amennyire tudható, soha nem is volt! Nem akárkik látták a holdat, a csillagászat történetének több nagy alakja is ezek közé sorolható. Végsõ soron százhúsz éven át láttak a csillagászok egy körülötte keringõ égitestet. Kicsi rá az esély, hogy az egy UFO lett volna – képzeljük el, milyen gigantikus méretûnek kellett volna lennie, hogy a Földrõl is lássák (igaz, csak távcsõvel, de akkor is). Ha pedig az egy kisbolygó volt, amit valami szerencsés vagy szerencsétlen véletlen folytán a Vénusz „befogott” és maga körüli körpályára kényszerített – akkor hogyan tûnhetett el késõbb? Hisz ez esetben még ma is ott kellene keringenie. Számos csillagász a kor tudományos lapjaiban roppant részletesen leírta, hogyan és milyennek látta a holdat. Vajon ez is olyan rejtélyes tárgy lehetett, mint a merkúri „Vulkán”? Netán csakugyan egy hihetetlen méretû idegen objektum volt, És ha „objektumot” mondok, idegenek mesterségesen 18

készített, nagyméretû ûrhajójára gondolok. Logikus a feltételezés, hogy lehetnek olyan civilizációk, amelyek számára nem jelent mûszaki nehézséget efféle ûrhajók készítése. Vagy ami kézenfekvõbb és egyszerûbb: megszállnak valahol, valamelyik naprendszerben egy tekintélyes méretû kisbolygót és azt alakítják át. Addig fúrják-faragják, addig telepítenek bele akár hajtómûvet és energiaterelõ telepeket és lakórészeket és mûszereket, amíg az lakhatóvá, irányíthatóvá – vagyis ûrhajóvá válik. Kérem, majd gondoljanak erre a továbbiak folyamán, ugyanis nincs kizárva, hogy ilyenek ma is vannak itt körülöttünk… Az ilyen kozmikus jármûvel aztán haladhatnak az ûrben, ha nem is túl gyorsan. Bár ki tudja…? A világûrnek vannak olyan, ma általunk még nem ismert tulajdonságai, amelyek nyilván igen gyors haladást is lehetõvé tesznek. Néha egy-egy pillanatra az UFO-k haladásában is tapasztalunk ilyen jelenségeket, amelyek már-már a szubatomi világ sebességeire és tulajdonságaira emlékeztetnek. Nos, feltételezhetjük éppenséggel, hogy ilyen gigászok is röpködnek az ûrben és azokat értelmes lények irányítják a saját céljaik érdekében. Ha így van, akkor mind a két bolygó esetében ezt is láthatták a csillagászok. Ki tudja, hány helyen jártak már azok a lények csak a mi Naprendszerünkben is? És lehet, százhúsz (földi) éven át a Vénusz volt megfigyeléseik tárgya, vagy ott termeltek ki valamilyen nyersanyagot, vagy végeztek tudományos kísérleteket vagy ki tudja, mi egyébbel foglalkoztak. Egy korabeli csillagász próbálta megállítani az ismeretlen égitest méreteit is. Távcsövében persze a közeli Vénuszhoz mérte és arra a belátásra jutott, hogy a „hold” a Vénusz negyedrészét tette ki. Az akkor már létezõ Francia 19

Tudományos Akadémia 1761-ben az egyik legjelentõsebb felfedezésként adta közre az adatokat a Vénusz újonnan felfedezett holdjáról. Azt pár évvel késõbb még látták, majd 1768 után – soha többé, senki! És ma sem látható, amikor nemcsak modern mûszerekkel, de a Naprendszer szinte összes tagjához elküldött kémlelõ, fotózó, filmezõ és ezer módon mérõ ûrszondákkal is figyeljük a földközeli ûrvidéket. A dolog azért is érdekes, mert a 19. század végén ismét feltûnt egy Vénusz-„hold”! Olyan neves csillagászok, mint E. Barnard is látták a saját szemükkel, no persze távcsövön keresztül. Akkoriban és késõbb sokan azt beszélték, hogy igenis volt ott egy hold, de mint mesterséges építményt, a vénusz-lakók egyszer csak szétszedték, mert már többé nem volt rá szükségük… Nevethetünk, hisz honnan is tudták volna ezt azok az emberek? Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy hozzánk bármiben is hasonló, szénalapú biológiai lények kibírnák a Vénuszon uralkodó 500 fokos meleget, a légkörben terjengõ mérgezõ gázokat és a nagy nyomást. Ugyanakkor – gondoljunk csak a Merkúrra – nem zárható ki, hogy akadnak (idegen) lények, amelyek ezt is kibírják. Mi több, ez egyenesen lételemük is lehet éppenséggel, ha egy hasonló bolygóról származnak eredetileg? Vagy éppen azért volt szükségük egy, a bolygó körül keringõ „holdra”, hogy onnan irányítsák a felszínen vagy a bolygó légkörében folyó munkálatokat? Tudom, sokan azt mondják erre (és szinte joggal): túlságosan fantasztikus. Én meg azt mondom erre: egy csöppet sem az. Lehet, éppen ez a reális magyarázat. Bizonyítékunk persze nincsen rá. Még nincs.

20

A Naprendszer belülrõl kifelé számított negyedik bolygója a Mars. (A Földet egyelõre hagyjuk ki ebbõl a felsorolásból és a leírásokból. Az itteni rejtélyek adataival egy külön kötetet tölthetnénk meg.) Nos, a Marssal aztán sok „baj” volt már eddig is. Az ókorban „vörös bolygónak” látott és éppen ezért a harcias Mars-istenrõl elnevezett égitest körül mindig is voltak furcsaságok, titkok. Amúgy a Mars nem sok tekintetben hasonlít a bolygónkra. Mivel távolabb van a Naptól, a felszínén a fizikai körülmények rosszabbak, kevesebb a fény és a hõ, rideg és kemény világ az. Légköre van ugyan, de az sem úgy viselkedik, mint a miénk. Majdnem pontosan csak feleakkora, mint a Föld, kisebb a sûrûsége, így a tömegvonzása csak 38 százaléka a Földének. A Mars két sarkán több száz kilométer átmérõjû havas övezetek vannak, „hósapkák” láthatóak. Az egyik ilyen rejtély: miért olvad el „nyáron” a hó? Ha földi nyarakra gondolunk, az itteni melegre, akkor érthetõ a dolog. De mert a Mars olyan távol van a Naptól, hát fele annyi fényt és meleget sem kap a központi csillagtól, mint mi. A Marson az átlagos hõmérsékletet mindig kemény mínuszok jellemzik. Az átlagos hõmérséklet ott egész évre vetítve alig mínusz 60 fok! Nyáron csak az egyenlítõ közelében, ott is csak a déli órákban megy föl plusz 20 fokra – de nem a sarkokon. Akkor hát a marsi „nyárban”, aminek a hõmérséklete rosszabb, mint nálunk a legszigorúbb télen – hogyan indulhatnak olvadásnak a nagy hómezõk? Mínusz 50 fokon hát hogyan lehetséges, hogy egészen kicsire összezsugorodnak és amikor jön az õsz, akkor kezdenek ismét kiterjedni? De hagyjuk a marsi természet titkait, hiszen azt ígértük: olyan jelek után kutatunk, amelyek valamiféle idegenek 21

egykori vagy mai beavatkozásaira, jelenlétére utalnak. Nézzük hát meg a Mars holdjait. Ezek valódiak, bizonyítottak, létezõek. Kezdettõl nem is vonták kétségbe. Mindkettõvel „gond” volt és van. Már a mozgásuk is olyan rendellenes, hogy ez úgy a szakembereket, mint az amatõröket a legfantasztikusabb hipotézisek kiötlésére késztette. Ha röviden akarunk fogalmazni, ki kell jelentenünk: az egyik hold túl gyorsan, a másik túl lassan halad a bolygó körüli pályáján. A Deimos („Félelem”) olyan távolságban van a bolygótól, hogy gyakorlatilag mindig ugyanazon pontja fölött függ, akár egy földi mesterséges tévémûsor-közvetítõ mûhold. Majdnem „áll”, vagyis igen lassan mozog, ezért a Mars felszínérõl nézve hihetetlenül lassan halad a pályáján. Beletelik 60 óra is (látszólag), mire egyszer megkerüli a bolygót. Még érdekesebb, amit társa, a Phobos („Iszonyat”) mûvel. A földi napnál alig fél órával hosszabb marsi nap alatt a Phobos háromszor kerüli meg az anyabolygót! Bár mivel a bolygó forgásirányát követi, azért optikailag úgy látszik, mintha a valóságosnál lassabban haladna. Ám a Marsról nézve huszonnégy óránként kétszer kel fel és kétszer nyugszik le! A vele kapcsolatos másik rejtély: fordítva halad, mint az egész naprendszer legtöbb égitestje. A rendszer bolygói és holdjai igen kevés kivételtõl eltekintve keleten kelnek fel és nyugaton nyugszanak le. Kivéve a Phobost, amely fordítva „jár”. Felmerül a kérdés: honnan kapta ez a hold ezt a nagy sebességet? És miért jár „szemben a forgalommal”? Mivel a Naprendszer mai bolygó- és hold-tagjai valaha egyetlen közös anyaghalmazt képviselt, egyazon tömeget alkotott és abból alakultak ki a mai részek – logikus feltételezés, sõt 22

bizonyosság, hogy a benne tapasztalható mozgások sebességkorlátai elég közel vannak egymáshoz. Csakugyan furcsa hát, hogy míg a bolygó 24 óra 37 perc alatt fordul meg a tengelye körül, addig a tõle 6 ezer kilométerre lévõ kicsiny holdja ugyanezt háromszor gyorsabban teszi. Aztán éppen olyan gyanús a Marstól távolsága is. A fizika szabályai és a tömegvonzás már ismert törvényei alapján a Phobos nem lehetne olyan közel a bolygóhoz! Hisz a szabályok szerint a Marsnak már régen magához kellett volna õt rántania (vonzania) és egyre közelebb kerülve a holdnak már régen rá kellett volna zuhannia, szét kellett volna törnie a Mars felszínén. Ez a szabály különben érvényes az egész Naprendszerben – kivéve a Phobost! Õ szinte mindenben a törvényeken kívül áll, azokat rendre „megszegi”. Nem 6 ezer, hanem többször 6 ezer kilométerre kellene keringenie a Marstól ahhoz, hogy egyben maradjon. Millió évek óta le kellett volna zuhannia – de lám, „õ” errõl mit sem tudva kering keményen, semmibe veszi a dinamika törvényeit és nem zuhan le. Rosszak tán a törvényeink, pontatlanok, nem mindig és mindenhol érvényesek? De akkor miért ez az egyetlen ilyen kivétel az egész rendszerben? Nem csoda hát, hogy bár errõl tudnak a szakemberek, a laikusok, a nagyközönség felé a marsi holdak egyikének ezt a tulajdonságát sem reklámozzák túlzottan. Pedig ezzel még nem értünk a rejtélyek végére. A huszadik században többször lemérték a Phobos pályaadatait. Negyven év elteltével egészen más eredmények születtek, mint korábban! Kiderült, hogy a négy évtized alatt a Phobos közelebb került a Marshoz. Vagyis mûködne a törvény és a hold úton lenne a megsemmisülés felé? De hiszen éppen ez bizonyítja, hogy nem mûködik: sokkal 23

távolabb kellene haladnia, mégis túl közel halad – és még ezen belül is közeledik a Marshoz, ami már teljesen érthetetlen! Bajok vannak persze a holdak eredetével is. A Deimos a „normális”, vele nincsenek elméleti bajok. Talán valóban ugyanakkor alakult ki, amikor az anyabolygó, anyaguk közös és idõvel átvette a Mars forgási sebességét és irányát. Mivel pályavonala a Mars egyenlítõjének síkjában helyezkedik el, nyilvánvaló, hogy ez történt. Ám a Phobos is ott helyezkedik el, mégis ellentétesen viselkedik. A Deimos azzal a sebességgel jár, amit az anyabolygótól kapott még keletkezésük pillanatában. A Phobos viszont, mint írtuk, háromszor gyorsabb, ráadásul ellenkezõ irányban kering. A huszadik század végén egy földi szondával megmérték a két hold anyagsûrûségét is és kiderült, hogy a Phobos sûrûsége alig a fele a Deimosénak és a Marsénak. Vagyis már az anyaga sem onnan származik. Ha viszont tehát a Phobos idegen volt, arra repült mint egy megtermett kisbolygó és a Mars befogta, maga körül pályára állította – hogyan lehetséges, hogy ez is pontosan az egyenlítõje fölé állt és a pályasíkja attól kezdve pontosan ugyanolyan lett, mint a már meglévõ régi holdjáé! Nos, mint az várható volt, felmerült az ötlet vagy elmélet: a Phobos mesterséges eredetû égitest! Több, igen neves csillagász szignálta ezt az ötletet a maga idejében, a huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben. Merészen állították, hogy ha más az anyaga, más a mozgása, ám mégis pontosan egyenlítõi pályán kering, akkor azt valakik elkészítették, majd pályára állították a Mars körül! A Phobosnak különben az alakja sem gömb, hanem primitív krumpli-forma, kráterekkel tarkított, természetesen légkör 24

nélküli otromba kõdarab. Felmerült a további gyanú: azért feleakkora az anyagsûrûsége, mint a Marsé és a Deimosé, mert belül üres! Hát ez nagy szenzáció volt a maga idejében. És gyorsan tegyük hozzá: a mai napig nem cáfolták meg. Erre csak akkor kerülhet majd sor, ha az emberek személyesen jutnak el a Marsra, sõt onnan a két holdra is. Hát ez nem holnap lesz, de nem is holnapután. Megint másoknak az tûnt fel, hogy míg a Földtõl sokkal távolabbi bolygók kisebb méretû holdjait már régen felfedezték – a szomszédunk, a Mars két nem is olyan kicsi holdját csak 1877-ben fedezték fel az akkor már jó távcsövekkel ellátott csillagászok? Amibõl azt a következtetést vonták le: korábban azért nem látták õket, mert akkor még… nem voltak ott! Még nem keringtek a Mars körül! Különben értelemszerûen régen észre kellett volna õket venni, hiszen a Marsot legalább annyian és oly gyakran figyelték, mint a sokkal távolabbi Szaturnuszt, Jupitert vagy mondjuk a Vénuszt. Például nem találták 1864-ben sem, amikor Föld-Mars együttállás volt, a két bolygó egymástól alig ötvenvalahány millió kilométerre haladt el (máskor ennek többszörösére vannak egymástól, a legtávolabbi pontokon a két bolygó közötti távolság 400 millió kilométert tesz ki…) Okvetlenül meg kell jegyezni, hogy 1864-ben ugyanolyan méretû és felbontóképességû távcsövekkel figyelték az eget a csillagászok, mint amilyennel 13 évvel késõbb meglátták a holdakat – messzebbrõl… Bizonyítani persze nem lehet azon hipotézis igazságát, hogy 1877 elõtt ezek a holdak nem is léteztek. Pedig ha belegondolunk, elfogadható: nagyon fejlett idegen lények 25

számára nem jelent nehézséget vagy felépíteni egy kis holdat (vagy akár többet is), vagy átalakítani a fentebb vázolt módszerrel egy létezõt és azt tetszõleges bolygó körül nekik tetszõ pályára állítani. Ha elfogadták volna ezt az elméletet (amit a maga idejében a legnagyobb élõ szovjet csillagász képviselt kitartóan), akkor megoldódtak volna a Mars-holdak rejtélyei. Minden különös tulajdonságukat egy csapásra megmagyarázta volna a mesterséges eredet. Nem lepett meg senkit, hogy „a hivatalos tudomány botosispánjai” (copyright by Beöthy Mihály, huszadik századi magyar ûrhajózási szakértõ, aki maga is merész gondolatokat képviselt és szembe ment az akadémikus áramlatokkal) mindent megtettek, nehogy elterjedjenek ezek a nézetek. Mindenáron bizonyítani akarták, hogy a Marsnak és bolygóinak nincs köze semmiféle idegen civilizációhoz – de hát ez a mai napig sem sikerült. Éppen ellenkezõleg, egyre szaporodnak a gyanús jelek, mi több, olykor bizonyítékok is. Elég voltaképpen elfogadnunk azt a gondolatot, hogy létezhetnek más civilizációk is. Másféle biológiai, értelmes élõlények. Ha ezen túl vagyunk, éppen olyan könnyû belátni: a többiek között lehetnek nálunk elmaradottabbak és lehetnek fejlettebbek is. Kinek milyen sors és fejlõdési sebesség adatott meg, azzal létezett eddig is. Akadhattak, akik elõbb kifejlõdtek és már akkor eljutottak az ûrcivilizáció szintjére, amikor nálunk még az õsök éppen hogy kipróbálták az elsõ kõbunkót, vagy azt sem. Nem érdem az egyik és nem szégyen a másik. A fejlõdés és különösen az értelmes fejlõdés sokféle utat járhat be megszámlálhatatlanul sok kozmikus helyszínen, és idõben. Ha ezt elfogadtuk, már csak egy lépés elfogadni azt a gondolatot is: a nálunk sokkal régebben létezõ és fejlõdõ 26

civilizációk egyedei vándorolhattak és vándorolnak az ûrben és abban a maguk céljainak megfelelõen ideiglenesen vagy tartósan berendezkedhetnek. Ha pedig mindezt megtehetik (és miért ne tehetnék meg? Hisz mi is ezt fogjuk tenni hamarosan), akkor bárhol felbukkanhattak a múltba és felbukkanhatnak a jelenben vagy a jövõben, az ûr akármelyik pontján és tájékán. Így például a mi Naprendszerünkben is, amely – nehogy félreértés legyen – nem a „miénk”. Attól, hogy esetleg széles e környéken mi vagyunk az egyetlen értelmes (?) civilizáció, még nem következik az, hogy másoknak nincs joguk itt tevékenykedni, hiszen az ûr mindenkié. Ha eddig eljutottunk, akkor nincs helye további csodálkozásnak, de hitetlenkedésnek sem. Valakik valaha járhattak a Mars környékén is. Csinálhattak furcsa (vagyis: a mi számunkra furcsának tûnõ, mert általunk egyelõre érthetetlen) dolgokat. Végezhettek akár nyersanyag-kitermelést, vagy energiatermelést, folytathattak tudományos kutatást száz vagy ezer éveken keresztül – és mi még mindig csak õsemberek voltunk, vagy akár egysejtûek… Számukra mi nem is léteztünk. Felejtsük el, hogy az idelátogató idegenek csak miattunk, csak értünk jöttek-jönnek ide. A mi civilizációnk szellemi és erkölcsi fejlettségi színvonala még messze alatta marad azokénak, akik dönthetnének egy nyilvános látogatásról, kapcsolatfelvételrõl. Ha megismernénk a két marsi hold eredetét, de különösen a Phobosról szaporodnának meg az információink, abba talán beleremegne a tudomány és számos karrier dõlne romba, egész csillagász- és más tudósnemzedékeknek kellene szemléletet változtatnia. Ma az a hivatalos álláspont, hogy a Naprendszerben csak a Földön van értelmes élet, másutt a rendszerben nincs és nem is volt soha! Nos, ha a Mars 27

felszínén vagy a Phoboson (Phobosban…) ezzel ellenkezõ jeleket, bizonyítékokat találnánk, az nagyobb csapás lenne a tudomány számára, mint volt az egyháznak Kopernikusz, Galilei és Kepler állításai együttvéve. Ne feledjük, lehet, hogy valamiféle idegenek a Marson évmilliókkal ezelõtt voltak csupán! Azóta elhagyatott az a hely. Ám lehet, 1877 elõtt azért nem fedezték fel a holdakat, mert azok csakugyan nem léteztek, és azóta is ott vannak az idegenek! Hogy ennek az ûrszondák semmi jelét sem találták? Rájuk még visszatérünk. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a Phobos nem a mi Naprendszerünkben, hanem egy másikban készült, akár egy hajó a sólyán, a hajógyárban, a dokkban. Aztán elengedték, vagyis hajtómûveket is beleépítettek, beszálltak és elindultak. Lehetett ez lakóhely, kutatóbázis, ûrjármû-támaszpont, raktár és mindez együtt – ez logikus. Míg a felfedezõk elõtte jártak és sebes ûrhajóikon (UFO-k…?) felderítették az egyes naprendszereket, addig ez a krumpli-alakú „égitest” a maga lassúbb módján ment. Elvihetett magával akár egy egész kivándorló civilizációt, amely például lakhatatlanná vált anyabolygójáról, naprendszerébõl menekült. Amíg új lakóhelyet kerestek, addig egy (vagy több) ilyen égitestben-hajóban éltek mesterséges körülmények között. Nem lehetett nehéz megteremteni a fényt, a hõt, a mesterséges gravitációt, megtermelni a szükséges tápanyagokat stb. Aztán a „hajó-világuk” sokfelé horgonyzott, oda-oda tapasztották egy-egy bolygóhoz és azok körül keringett, amíg az hasznos és szükséges volt. Aztán „elkötötték” és tovább vándoroltak vele.

28

Akkor most mit csinál a Phobos a Mars körül? – kérdezhetnénk, már persze ha a fenti elmélet igaz. Lehet, valami okból már nem volt rá szükség, találtak és építettek egy jobbat, nagyobbat, ezt pedig itt hagyták. Ez a kevésbé izgalmas magyarázat. A másik változat érdekesebb: mi van, ha most is lakott és mûködik? Ha eredeti céljának megfelelõen most is lakóhely, raktár, kutatólaboratóriumok összessége, és ûrhajótámaszpont? Felhívom a figyelmet arra a kevéssé ismert tényre, hogy az 1870-es évektõl kezdve szerte a világban, de különösen az egyesült Államokban nagyon sok rejtélyes repülõ szerkezetet láttak, a korabeli észak-amerikai sajtó kis túlzással „tele van” a róluk szóló hírekkel – akkoriban született és jelent meg nyomtatásban elõször a „repülõ csészealj” kifejezés is. Tehát nem az 1940-es években, hanem egy századdal elõbb. Lehet, összefüggés van az akkori UFOinvázió, a két Mars-hold 1877-es felfedezése és az idegenek között? Bizony könnyen meglehet, hogy akkor érkeztek ide a szó szoros értelmében vett „szomszédunkba”. Az is lehetséges, hogy már régen ki- és elhasználták a Phobost mint bázist, letelepedtek valahol másutt, tõlünk akár több galaxissal távolabb is. De arra gondoltak, érdekes lenne ezt jelzésként otthagyni egy éppen fejlõdõ civilizáció közelében. hogy amikor azok is eljutnak az ûrhajózás szintjére és kezdik felkeresni naprendszerük bolygóit, ráleljenek és megértsék az üzenetet: nincsenek egyedül. Ennyit megérhetett nekik egy kiszuperált, már nem használatos egykori ûrtámaszpont. Amely úgyis eleve úgy nézett ki, mintha egy bolygó holdja lenne. Aztán azt valami ügyes módszerrel már eleve úgy állították pályára, hogy minden jellemzõje feltûnõ és illogikus legyen: szemben megy a többi holddal, könnyebb azoknál, túl közel keringve megszegi a 29

dinamikai és ballisztikai és egyéb ûrfizikai törvényeket… Minderre persze – jelenleg még – nincs semmi bizonyítékunk. De hát gondolkodjunk csak: a Deimos sûrûsége 1,7 gramm köbcentiméterenként. A Mars majdnem 4 gramm. A szabálytalan alakú Deimos felülete tele van sziklatörmelékkel. Ez a kõzet sokkal nehezebb, mint a fenti érték. Hát hogyan lehetséges: a Deimos sûrûsége alig valamivel több, mint a vízé…? Sokan vélik úgy: ha majd hamarosan emberes ûrexpedíciókat szerveznek a Marsra, bizony elõbb nem a bolygó felszínére, hanem a Phobosra, Deimosra kellene leereszkedniök az ûrhajósoknak. Ott olyan adagban kapnák a mellbevágó adatokat, hogy mire eljutnának a Marsra is, már sokkal felkészültebbek lennének az „idegenek” címû tantárgyból… Hosszan sorolhatnánk mindazokat a rejtélyeket, amelyek a Mars felszínén jelentek meg akár csak az utóbbi száz évben. Csillagászok láttak és leírtak számos érthetetlen jelenséget. Színes fények és foltok tûntek fel, majd el. Egy-egy terület ismeretlen okból felragyogott, majd a fénynek nyoma veszett. Aztán megtalálták egy ûrszonda képein az úgynevezett Marsa-arcot, amely azóta bevonult az irodalomba, a filmmûvészetbe is. Alighanem a hamisítások történetében is találkozhatunk majd vele. Ugyanis még az elsõ idõkben készült hivatalosan közzé nem tett NASA-fotókon szabályos emberi arcot látunk, addig a huszonnegyedik század elején a NASA által közölt fotókon már láthatóak a retusálás jelei… A tisztelt tudós urak egy része mindent megtesz hát, hogy a Marsi Arcot ugyanolyan sziklának, erodált felszínû kõzetdarabnak mutassa be, amilyenekkel amúgy tele van a vörös bolygó. Mindenesetre a kutatók bátrabbik része a hetvenes években készült két fotó alapján a mintegy másfél kilométeres hosszúságú emberi arc-ábrázolást számítógépesen 30

is feldolgozta és meglelték benne a pupillát, a félig nyitott szájban a fogak rajzolatát, sõt az egyik szem sarkában egy könnycseppet is! Nos, ha ez természeti jelenség, a szél és az erózió munkája (amilyenekkel a Földön is találkozhatunk), akkor felettébb különös erózió mûködhetett ott. Ezért gyanúsak a legújabb felvételek, ahol mindennek úgymond nyoma sincs. Ha igazak a NASA ma érvényes fotói, amelyeken a Marsi arc helyén csak alaktalan sziklaképzõdmény látható, akkor hogyan készülhettek az 1970-es években az Arc akkori, részleteiben is embert mutató fotói? Egy szétfolyó, ormótlan és alaktalan sziklától? Ha valós a Marsi Arc, akkor viszont érdekes elméleteket gyárthatunk – most még csak azokat. Az egyik: idegenek jártak ott, már abban a korban, amikor nálunk kifejlõdött a modern ember. Lehet, hogy pár ezer évvel korábban, lehet, az atlantiszi idõkben, de az sem zárható ki, hogy a tizenkilencedik században. Aztán elmentek, de valami jelet akartak maguk után hagyni. Az sem zárható ki, hogy a Marson vagy valamelyik holdján egy hatalmas raktár vár ránk, tele információkkal a kozmoszról, a számunkra még ismeretlen tájairól, tulajdonságairól, törvényszerûségeirõl és a benne élõ lényekrõl. Vagy más, gyakorlatias tudnivalókról. Az idegeneket elszólították feladataik és lehet, hogy soha többé nem találkozhatunk velük, netán nem is ebbõl a dimenzióból érkeztek és egy másikba mentek vissza… A Marsi Arc ebben az esetben figyelemfelkeltõ jelzés, hívás, de az sincs kizárva, hogy egy „kulcslyuk”: amikor oda szállnak melléje az ûrhajósok, megtalálják a behatolás módját a nekünk hátrahagyott tudásanyaghoz. Én a magam laikus eszével arra gondoltam: ha egyszer 31

eljön az ideje és legalább ember nélküli kutatójármûveket telepítenek a Marsra, hát azok közül legalább egyet okvetlenül a Marsi arc és a mellette állítólag látható „piramisváros” mellé küldenek, hadd fedezzék fel azokat. De nem, az új század elején a Marsra küldött két ûrjármûvet természetesen az Arctól a lehetõ legtávolabbi pontokra vezényelték! Azt is felvetették sokan, hogy talán szó sincs idegenekrõl. Talán a Marson is kialakult az élet, ott is élt évmilliókon keresztül egy civilizáció. Bár ha akkor is olyan mostohák voltak a felszíni, fizikai körülmények, ezt nehéz elhinni – már persze ha hozzánk hasonló lényekre gondolunk. Itt most helyhiány miatt nem megyünk bele abba, hogyan létezhettek ott emberhez hasonló lények – vagy éppen olyan emberek, mint mi? És az emberiség részben vagy egészben a Marsról származna? (Ezekrõl és hasonló témákról más könyveimben részletesen olvashatnak.) Maradjunk a Mars mai rejtélyeinél. Bizony olyanok is akadnak, akiknek feltûnt: egyetlen más közeli égitest esetében sem mutatkozott olyan furcsa „ellenállás” az emberi kutatóeszközökkel szemben, mint éppen a vörös bolygó esetében. Az emberiség az utóbbi évtizedekben a Marsra körülbelül 32-35 ûreszközt küldött. Ezek nagyobb részének az volt a feladata, hogy minél közelebb kerülve a Marshoz és Holdjaihoz, ott kutatómunkát végezzen a Föld számára. Számos eszköznek le kellett (volna) szállnia a vörös bolygó felszínére. Nos, az odaküldött eszközöknek csaknem a 70 százalékával valami történt. Valami olyasmi, ami megakadályozta mûködésüket, lehetetlenné tette a feladat sikeres teljesítését. Az eszközök egy tekintélyes része nyomtalanul eltûnt még az ûrben, vagy a Mars közelében! 32

Tucatjával sorolhatjuk azokat az amerikai és szovjet ûreszközöket, amelyek 1960 és 2000 között startoltak. Lényegében alig volt köztük olyan, amelyik sikerrel járt volna. A huszonegyedik században végre majdnem egy idõben két Mars-járó ûrlaboratóriumot is sikerült leszállítani a bolygó felszínén. Persze, gondosan vigyázva rá, hogy a Marsi Arctól és más gyanús felszíni objektumoktól, tájaktól a lehetõ legmesszebb érjenek talajt… Több, a Marson leszállt ûrszonda igen különösen viselkedett. Voltak, amelyek hosszan sugározták az adatokat, mások vagy mindjárt az elején, vagy késõbb minden érthetõ ok nélkül elhallgattak. A legtöbb ott leszállt egység érthetetlen módon elhallgatott egy idõ után. A Mars körül keringõ mûholdak ugyanakkor szorgalmasan készítették a felvételek százait és ezreit, ezeken semmi gyanús nem látható. Már persze ha elhisszük az illetékeseknek, hogy az összes ott készült felvételt nyilvánosságra hozták! A Jupiter nagyon messze van a Földtõl. A naprendszer legnagyobb bolygója valóságos óriás, különösen a Földhöz viszonyítva. Hiszen bolygónknál 318szor nagyobb! Ötször messzebb van a Naptól, mint mi, ezért majdnem 12 (földi) év kell ahhoz, hogy egyszer megkerülje a Napot. Hogy ott vannak-e valamiféle Idegenek, persze nem tudhatjuk. Erre nincs semmilyen bizonyíték. Vannak viszont furcsa rejtélyek, amelyek elgondolkoztatóak. Az egyik ilyen titok a gyûrûkhöz kapcsolódik. A Jupitert, mint tudjuk, gyûrûk veszik körül, ezekben kozmikus törmelék járja örök útját a bolygó körül. Viszont a gyûrûk egy része nem engedelmeskedik a gravitáció törvényeinek. Akik egyetemi tanulmányaik után meg vannak gyõzõdve arról, 33

hogy a gravitáció a világûrben mindenütt egyformán érvényes és ugyanúgy mûködik – az a Jupiter esetében alighanem nagy „tudományos pofont” kap. A felszíntõl különféle távolságban a bolygót övezõ gyûrûk ritkák és könnyûek. Mivel pedig nagyon közel vannak ehhez az igen nagytömegû bolygóhoz – a szabályok értelmében már régen le kellett volna zuhanniok a Jupiter felszínére. De nem! Csak keringenek tovább szorgalmasan, és – gyorsan. Az a gyûrû például, amelyik a felszíntõl 57 ezer kilométerre helyezkedik el, sokkal gyorsabban forog a bolygó körül, mint maga a Jupiter. Például a gyûrû mindössze csupán 7 (hét!) óra alatt tesz meg egy fordulatot, és senki sem képes megmagyarázni, hogyan, mikor, honnan kapott ekkora sebességet? Egy másik jupiteri rejtély: a bolygó a méréseik szerint sokkal több hõt sugároz ki az ûrbe, mint amennyit a Naptól kap. Nem is kevés ez a mennyiség, mert a két-, sõt a háromszorosa annak! Az óriásbolygó méreteit tekintve egyetlen nagy fûtõmû benyomását kelti. Olyan energiát sugároz az ûrbe, mintha a felületén 50 ezer Hiroshima-típusú atombombát robbantanának fel – másodpercenként! Nem csoda, hogy akadnak csillagászok, akik a Jupitert nem is bolygónak, hanem „kis csillagnak” nevezik, nem hivatalosan. Kardoskodnak, hogy a Jupiterben termonukleáris folyamatok zajlanak, akár a Napban. Ha én Idegen lennék, biztosan nagyon érdekelne ez a különösen viselkedõ hatalmas bolygó. Olyan fûtõanyagot tartalmazhat, amely egy egész civilizációnak sok tízezer vagy százezer évre elegendõ energiát adhat. Sokat mesélhetnénk a Jupiter érdekes holdjairól, különösen az Io-ról vagy az Európáról. De akad itt olyasmi, ami a számunkra most sokkal fontosabb lehet. 34

Ezek pedig a Jupiterrrõl származó gyanús rádióadások. A rádiócsillagászok elõször 1950 októberében és novemberében észleltek rejtélyes adásokat a bolygó felõl, majd 1951 februárjától áprilisáig egyfolytában többet, de eleinte földi adások visszaverõdésének hitték õket. 1955 elsõ három hónapjában többször is vettek gyanús jeleket és akkor végre kiderült az is: csakugyan a Jupiter felõl érkeznek a jelek! Végül a kutatók abban maradtak, hogy természetes rádióhullámok ezek, amelyek három különbözõ hullámhosszon jönnek és egyetlen pontból jön az adás, amelyik „beforgása” és „kiforgása” a Föld felé egyben lehetõvé tette a tudósoknak, hogy megállapítsák a gáznemû bolygó tengelykörüli forgásának sebességét. Csak az a baj: milyen állandó pontról jöttek a jelek, ha ilyen nincs és nem is lehet a Jupiteren? A bolygó felületén sok száz, mások szerint sok ezer fokos a hõmérséklet, így semmilyen szilárd, állandó pont nem létezhet. Márpedig a mérések szerint egy több száz méter átmérõjû valami sugározta a hullámokat, egyszerre hallható hang és ultrahang formájában, igen keskeny frekvencián. Feltesszük, hogy a három különbözõ hullámhosszon sugárzott adás már évezredek vagy tízezredek óta szüntelenül megy ki az ûrbe és érkezik a Földre is. Ne várjunk valamiféle kódolt, értelmes üzenetet – itt maga az adás az üzenet! Vagyis ha jártak valaha régen ott Idegenek, netán kitermeltek valamilyen számukra fontos anyagot, már tudniok kellett, hogy ebben a Naprendszerben lesz valaha értelmes élet. Ezért hagyták ott azt a helyi energiával táplált rádióadót. Más magyarázat nincs arra, hogy olyan szélsõséges körülmények között egy szilárd burkolattal nem is rendelkezõ bolygón mégis van egy pont, ahonnan rádiójeleket sugároznak a világûrbe. Egyszer – ki tudja, mikor? – az emberek 35

eljutnak oda, megfejtik a rádióadó titkát és talán útmutatást is kapnak arra, hol és hogyan találhatnak rá az Idegenekre…? A Szaturnusz inkább ismert a gyûrûirõl, mint a Jupiter. A gyûrûk itt is szabályellenesen viselkednek. A Naprendszerben jól látható, hogy a törvény az: ha egy kisebb test közel van egy nagyobbhoz, akkor akörül körpályán kering. Ha közel jár hozzá, gyorsabban tesz meg egy kört, nagyobb a sebessége, ha távolabb van tõle, lassabban kering és egy kör megtétele több idõt vesz igénybe. A bolygókon is látszik ez: a Naphoz oly közel lévõ Merkúr szinte „rohan” a csillag körül, míg a tõle oly igen messze lévõ Uránusznak egy kör megtételéhez 84 földi évre van szüksége! Nos, így van ez sokfelé az univerzumban. De nem a Szaturnusz gyûrûivel. Ezek a bolygótól különbözõ távolságra lévõ kõzet- és jégrétegek, alaposan szétterülve. A Szaturnuszhoz közeli, mert alig 600 és 900 kilométer körötti gyûrû lassabban forog, mint a tõle 12-16 ezer kilométerre lévõ másik, külsõ gyûrû! És a harmadik, amely 100 ezer kilométerre van a felszíntõl, még ennél is sebesebben forog! Ezt még egyetlen földi csillagász, ûrfizikus, semmilyen szakember nem volt képes megmagyarázni. Ellentmond a józan észnek, a fizika törvényeinek, nem is szólva a gravitáció szabályairól. Vajon ez is egy üzenet lenne? Két automatikus kamerákkal felszerelt ûrszonda haladt el a Szaturnuszhoz elég közel. Fényképfelvételeikbõl kiderült, hogy a felszín egy pontján egy szabályos hatszögletû építmény található. Lehet, nem jó szó az „építmény”, de van-e jobb? Annak a valaminek nem helybeli, hanem idegen eredetûnek kell lennie. De hogy mi az, nem tudhatjuk. Már csak 36

azért is nehéz ott elképzelni bármilyen állandó objektumot, mert hát a Szaturnusz sûrûsége kevesebb, mint a vízé! Egy köbcentiméter szaturnuszi anyag ott csak 0,705 grammot nyom. Ez a Naprendszer legritkább anyagú bolygója, szilárd felszíne – akárcsak a Jupiternek – ennek sincsen. Mondanom sem kell, hogy ez az óriásbolygó is háromszor annyi meleget sugároz ki magából, mint amennyit a Naptól kap. Vajon valahol belül ez is egy csillagként mûködik? Kísértetiesen ismétlõdtek itt is azok a dolgok, amiket a Jupiteren egyszer már felfedeztek az emberek. Amikor 1975ben a két Voyager-szonda a közelbe ért, elég sokáig tartózkodtak a bolygó mellett. Összesen mintegy 500 napra tehetõ ez az idõszak. Az 500 nap alatt a két szonda mûszerei – egymástól függetlenül! – 12 alkalommal vettek nagy energiával érkezõ rádióhullámokat, „adást”. Ezek érthetetlennek voltak, voltaképpen elektromos zajként is felfogható „adás” volt ez. Mielõtt önök közül valaki most rálegyintene, hogy ezek is természetes eredetûek voltak, hadd jegyezzük meg: az adások szabályos idõközökben ismétlõdtek. Pontosan 10 óra 10 percenként érkeztek a bolygó vagy környéke felõl. Annyit már tudunk, hogy a Szaturnusz nem 10 óra 10 percenkét fordul meg a tengelye körül, ez az idõ 12 órát tesz ki és nincs egyetlen pontja sem, amely 10 óra 10 perc alatt kerülne ugyanabba a pozícióba. A felszínrõl azért sem jöhetnek a rádiójelek, mert olyan, hogy felszín, nem is létezik. Feltehetõ tehát, hogy valamelyik gyûrûn lehet egy rádióadó. Tudunk olyan gyûrû-rétegrõl, amelynek forgásideje 10 óra 10 perc, tehát ha oda telepítették azt az adót, akkor onnan jöhettek a jelek. Viszont a gyûrûkön kizárható a természetes rádióforrás, aminthogy a holdakon is. Csak mesterséges adóról lehet szó! 37

Mellesleg ha természetes rádióforrásról lenne szó, akkor az folyamatosan sugározná a jeleit. Ám 500 nap alatt a földi szondák csak 12 alkalommal vették a jeleket, ezek olykor 10 óra 10 percenkét követték egymást – majd elhallgattak és hónapokig nem szólaltak meg. Ilyen természetes rádióforrás aligha képzelhetõ el. Van egy olyan feltételezés is: a rádióadókat a Szaturnuszon arra programozták be, hogy válaszoljanak? Ha azért kapcsoltak be néhányszor, mert érzékelték, hogy idegen ûrszondák közelítenek a bolygóhoz? Amúgy meg, amíg nem jött arra senki (és azóta is, hogy nem jártunk a Szaturnusz közelében) hallgattak és hallgatnak? Amíg ismét nem járunk arra? Az Uránuszon nem találtak még rádióadót, sem más gyanús dolgot. Viszont van egy holdja, az Umbriel, amely roppant módon különbözik minden más égitesttõl. A kb. 400 kilométer átmérõjû szabálytalan kis holdon… nincs semmi! Úgy értem, egy karcolás sem. Vagyis míg a milliárd éve az ûrben keringõ égitesteken – a kis holdakon is – sok kráter, becsapódás, ütközés nyomait láthatjuk, az Umbriel szûziesen tiszta, érintetlen. Feltehetjük tehát, hogy ez egy mesterséges bázis? Amelyik irányítható is. Ha pedig lakói, a „személyzete” képesek azt irányítani, akkor kitérhetnek minden ütközés elõl, hisz mûszereikkel arról jó elõre tudomást szerezhetnek. A Naprendszerben jelenlegi ismereteink szerint már lassan hatvannál is több holdról tudunk (csak a Szaturnusznak eddig vagy 25 holdját fedeztük fel…) és ezek között ez az egyetlen, amely így néz ki. Talán azért, mert ahol jár, az Uránusz körül, az még kívül esik a kisbolygók övezetén, kevesebb meteorral találkozhat? De akkor nézzük csak meg 38

az Uránusz többi tizennégy (!) holdját! Azok tele vannak kráterekkel, ütközésnyomokkal. Pedig ugyanott keringenek, ahol az Umbriel. Sugallom hát, hogy az Umbriel talán nem hold, vagy nem csak az. Lehet éppenséggel mesterséges ûrbéli támaszpont, netán egy ûrjármû…? A Neptunusz volt az elsõ olyan bolygó, amit nem távcsõvel, hanem matematikai számítások alapján fedeztek fel. A Földnél négyszer nagyobb égitest olyan messze van a Naptól, hogy azt csak 165 földi év alatt képes megkerülni (mióta 1846-ban felfedeztük, még egyszer sem kerülte meg a Napot). Mivel legalább 900-szor kevesebb hõt kap a Naptól, mint a Föld, hát a felületén a hõmérséklet mínusz 200 fok körül lehet… Barátságtalan vidék. Rejtélyekben itt sincs hiány. A bizonytalan felületû – mert jobbára ez is gázos óriásbolygó, ez is több hõt sugároz ki, mint kap, vannak gyûrûi is, egyszóval igencsak hasonlít a Jupiterhez és a Szaturnuszhoz, ha nem is olyan nagy, mint azok – bolygó sûrû légkörében felhõk vonulnak. Ez még nem lenne különleges – de ezek a felhõk a „menetiránnyal”, vagyis a bolygó forgásával szemben haladnak – másodpercenként 400 méteres sebességgel! Mi hajtja õket? Netán szél? De ilyen gyorsan? Jelenlegi ismereteink szerint négy holdja van a Neptunusznak. Ezek közül három szabályosan kering – de egy, a Triton a „forgalommal szemben” halad. A Triton más szempontból is gyanús. Van légköre (!), rózsaszínû hó borítja, sõt van ott egy vulkán is, amelyik mûködik! Amikor egy földi ûrszonda buzgón fényképezve elhaladt mellette, a vulkán éppen kitört. Ha az Idegenek errefelé kerestek valaha is támaszpontot, a 39

Triton mélyén éppenséggel rálelhettek, vagy csinálhattak maguknak olyant. Bár a felszínen csaknem mínusz 240 fok van és minden összefagyott, a hold belsejében a vulkánok jó meleget tarthatnak. A Plútó kicsi és nagyon távoli, mostoha sorsú bolygó. 248 év alatt tesz majd meg egyetlen kört a Nap körül. Csak 1930ban fedezték fel, azóta olyan keveset mozdult el, hogy ebbõl még a pontos pályaadatait sem tudtuk kiszámítani. 6 milliárd kilométerre van a Naptól! Van egy kis holdja, a Charon (lehet persze, hogy van több is, de azokat még nem fedeztük fel ebbõl az irdatlan távolságból). Nem valószínû, hogy az Idegenek egy ilyen helyen telepednének le akárcsak ideiglenesen is. A Plútó túl messze van a rendszer központjától, és önmagában sem érdekes bolygó. Persze nincs kizárva, hogy tévedünk. Van egy ún. kisbolygó-övezet a Naprendszerben, ennek nagyobb része az a sok millió kisebb-nagyobb törmelék, égitest, amely a Mars pályavonalán kívül kering. Nagy a valószínûsége, hogy itt valaha volt egy másik bolygó, amelyik valami okból, valaha nagyon régen felrobbant és számtalan apróbb darabra szakadt. Meg kell mondani, hogy az újabb kutatások ezt az elméletet nem erõsítették meg. A kisbolygók eléggé „szedett-vedett” társaság, különféle eredetûek, jellemzõik erõsen különböznek egymástól. A pályaadataikból kiszámították, honnan indultak útjukra valaha régen – nos, ez is sok ûrbéli pontot eredményezett. Mégsem tartoztak hát valaha össze, nem voltak és nem is lehettek egyetlen bolygó alkotórészei. A Planetoida – vagy aszteroida-övezetben – amirõl most 40

beszélünk – kering néhány nagyobb kisbolygó, némelyik a több száz kilométeres átmérõt is eléri. A nagy többsége persze kicsi, pár száz vagy pár tíz méteres szabálytalan kõdarab – igaz, a nagyobb kisbolygók is krumpli alakúak, egyik sem gömbformájú. Majdnem az összes kisbolygó nap körüli keringési ideje valahol a 3 és 7 év között van. Vannak, amelyek a Földet is megközelítik rendszeresen, mások elnyúlt pályán keringenek, eljutnak még a Szaturnusz pályavonaláig, sõt azon túl is. Van-e a kisbolygók között olyan, amit meggyanúsíthatunk? Bizony nem egy ilyen akad. Nézzük csak, milyen különösen viselkedõ kisbolygókat ismerünk, ami valamiféle idegen beavatkozásra enged következtetni? Például arra figyeljünk, hogy valamelyik kisbolygó pályája nem kerül-e gyanúsan közel a Földéhez? Ilyesmi majdnem minden évben történik, de azért, mert több százezerre tehetõ ezen ûrben száguldó tárgyak száma. Hát szinte biztos, hogy ezek közül néhány nagyon közel is kerülhet a Földhöz, a múltban történtek is ütközések, némelyik hatása nagyon pusztító, globális volt. Most induljunk ki az Idegenek észjárásból – ahogyan mi azt elképzeljük. Tegyük fel, nemrégen érkeztünk erre a környékre, hosszú idõre szeretnénk berendezkedni, hogy megfigyeljük ezeket a földi, többé-kevésbé értelmesnek tûnõ lényeket. Telepedjünk le a Holdjukon? Nem jó, túl közel van, folyton figyelik. Ha a másik, a Földrõl nem látható oldalára építjük bázisunkat, akkor meg mi nem látjuk õket. De mert a földiek folyton mûszereket lövöldöznek ki a világûrbe, felfedezhetnek bennünket. A legjobb tehát, ha elrejtõzünk, ha álcázzuk magunkat. Hol, mivel? Hát ott és azzal, ami amúgy is ott van és természetes dolog, ami nem tûnik fel, de folyton mozog, 41

bejárja a Naprendszer egy-egy darabját. Ideális tehát egy kisbolygó, amely szintén a Nap körül kering, de közben megközelíti a belsõ bolygókat, olykor a külsõket is. És folyton Föld-közelben van, no persze csillagászati mértékek között. Tehát ha mi Idegenek vagyunk, megszállunk egy pár tíz kilométeres, vagy akár annál is kisebb kisbolygót, oda telepítjük mûszereinket. Figyeljük a környezõ ûrt és persze a Földet is. Ha a földiek valamilyen megfigyelõ-fényképezõ-méricskélõ szondát küldenek a közelünkbe, bevonjuk mûszereinket és a felszín alatt lapulunk – ahogyan máskor is. Ily módon a megfigyelés a földiek idejében számolva veszélytelenül eltarthat évtizedekig, de századokig vagy akár évezredeken keresztül is! A feladatunk tehát, kedves olvasó, olyan kisbolygót keresni, amelyik ennek ellenére gyanúsan viselkedik, valami szokatlant tapasztalunk nála. Hiszen megeshet, hogy az idegenek hatással vannak a kisbolygó forgására, pályavonalára, sebességére vagy bármi másra is! Ha ezen szempontok szerint nézünk körül a tudományos, csillagászati szakirodalomban, érdekességekre lelünk. Ott van például a Hermes kisbolygó, amely néhányszor már nagyon közel jött a Földhöz. Olyan nagy, hogy sokkal régebben kellett volna felfigyelnünk rá – de csak 1987-ben látták meg, amikor szinte a Hold távolságáig közelítette meg bolygónkat. Azelõtt miért nem látták, ha nála sokkal kisebbeket is felfedeztek már? Vagy régebben valakik távol tartották a Földtõl? A Hermes egy kilométer átmérõjû, de nála sokkal kisebbeket is felfedeztek már évtizedekkel korábban, pedig azok nem is jártak ilyen közel a Földhöz. Lehet, addig a Hermes sem járt ilyen közel…? Vagy ott van a Mathilde. A nõi nevet viselõ kisbolygó több 42

mint gyanúsan viselkedik. Ezt a Földhöz nyugtalanítóan közeledõ Eros kisbolygó megfigyelésére indított ûrszonda teljesen véletlenül vette észre és ha már a közelében járt, küldött róla adatokat. Addig a Mathilde-nek neve sem volt, csak száma. Egy volt a sok látszólag egyforma kisbolygó közül. 1200 kilométer távolságból készültek róla a rutinszerû fotók. Ami azonnal feltûnt a kutatóknak: a Mathilde… tökéletes gömb! Ilyen szinte nincs is az ûrben. A bolygók alakja deformált, ismeretes, hogy a Föld sem gömb, inkább kissé körte alakú, sõt a Nap sem tökéletes gömb alakú. Természetes körülmények között fel sem veheti ezt az alakot, hiszen nincsenek a felületét formázó erõk – szél, víz, erózió stb. Annak, hogy miért majdnem tökéletes gömb a Mathilde, a mai tudomány semmilyen logikus magyarázatát adni nem tudja. A gömbön látszanak kisebb-nagyobb kráterek is, hiszen az évmilliók (?) során ütközött már más testekkel az ûrben. De bizony a Mathildén vannak olyan kráterek is, amelyek egyszerûen túl nagyok. Ahhoz, hogy egy 52 kilométer átmérõjû test ne szakadjon szét, kisebb kráterek lehetnének csak rajta. A nyomok azt mutatják, hogy igen nagy testekkel ütközött – és lám, mégsem szakadt ketté! Ami pedig oly gyakran megesik más kisbolygókkal. Az igazi kráterek csak akkor mélyek és kiterjedtek, ha igazi nagy frontális ütközés történt egy másik testtel. De lám, a Mathilde, egyben maradt, a fizika törvényeit meghazudtolva „vígan” repül tovább. Ráadásul nem is egy, hanem több ilyen túl nagy kráter van rajta! Lehet, nem is igaziak? Nem is igazi az egész kisbolygó, hanem mesterséges gyártmány, amelyre „gyárilag” vitték fel a horpadásokat, a kráter alakú nyomokat? Hogy réginek, az ûrt sokmillió éve járó testnek nézzen ki? De akkor miért 43

adtak neki majdnem tökéletes gömbformát, hisz láthattáktudhatták, hogy ilyenek erre nincsenek? Az is lehet: sokáig használták, aztán valamikor – pár millió éve, vagy régebben? – eldobták, elhagyták, továbbmentek, a „kisbolygó” meg itt maradt és azóta ugyanaz a sorsa, mint az igaziaknak: ütközik mindennel. De lám, nem törik szét, mert nem ugyanabból az anyagból van, mint a többiek! Vagy azért, mert eleve úgy gyártották valamilyen ötvözetbõl, vagy az ûrbéli sziklás anyagot erõsítették meg valamivel a támaszpont céljai és mûködése miatt. Ezért lehetséges, hogy bár ütközik az idõk során, de nem törik szét, nem esik darabjaira. Az ûrben keringõ testek forognak. Ki lassabban, ki gyorsabban, vannak össze-vissza bukdácsoló testek és akadnak, amelyek lassúak. De olyan lassúval, mint a Mathilde, a szakemberek még nem találkoztak a Naprendszerben. Csaknem tizenhét és fél napig tart, míg egyszer megfordul! Több mint egy hónap kell neki ahhoz, hogy két fordulatot tegyen a tengelye körül. Miközben még a nagy, több száz kilométer átmérõjû kisbolygók is pár óra alatt fordulnak egyet. Nos, felmerül persze a gyanú, hogy ezt a forgási „sebességet” („lassúságot”) valakik mesterségesen hozták létre, mert az ûrben végzett megfigyelésekhez ez volt az optimális… A sor végére hagytam a Holdat. Igen, azt az égitestet, amely olyan közel van a Földhöz és amirõl a laikusok azt hiszik: „No, ott aztán nem lehet semmi rejtély, hisz ez van a legközelebb és régóta figyeljük, mindent tudunk róla…!” Nos, csak annyit bocsátok elõre: nem így van. A Hold a Naprendszerben az ember számára mindeddig a legrejtélyesebb, legtitokzatosabb égitest. Ahol a legtöbb titok lapul. Hogy hosszabb ideje mi mindent látnak a jó és egyre jobb 44

távcsövekkel felszerelt kutatók a Holdat figyelve, arról kötetet lehetne írni. Mi most csak néhány jellegzetes esetet említünk, általában olyant, amely többször is ismétlõdött. Ne feledjük el azt sem, hogy bármilyen sok profi és amatõr csillagász van a Földön, azért a Holdat sem figyelik éjjel-nappal. Tehát bármi is történik ott, csak azon események egy kisebb részérõl értesülünk. Nem csak a felültén szoktak látni fura fényeket és mást is. A hold belseje üreges, mint azt szeizmikus mérésekkel megállapították. A Holdnak anyaga alapján másképpen kellett volna viselkednie, ha tömör lenne. A jelek és a kísérletek arra mutatnak, hogy belül sok, nagyon sok az üres rész. Emlékszünk még, hol találkoztunk ilyennel? A Mars különös holdja, a Phobos is ilyen. Az sem olyan sûrû állagú, mint kéne lennie, de nem is zuhan a bolygó felszínére, hanem vidáman köröz mellette. A legdöbbenetesebb rejtélyt az eltûnõ kráterek jelentik. Csillagászok hónapokon keresztül, éjszakáról éjszakára figyeltek egy bizonyos krátert, amelynek külseje rohamosan változott, miközben a többi kráter (több ezer van belõlük, a legtöbb 4 milliárd éve néz ki ugyanúgy) nem változott egy jottányit sem. Az egyik megfigyelt kis kráter pár hónap alatt teljesen eltûnt, szétfoszlott a talajon. De volt egy másik, ez nem olyan kicsi, mert az átmérõje meghaladta a 11 kilométert (!) – és egyszercsak a kráter nyomtalanul eltûnt. A helyén kétszáz éven át csak egy homályos foltot láttak, majd a 19. század közepén ismét megjelent – hogy aztán 20 évvel késõbb váratlanul és gyorsan nyoma vesszen, és mind a mai napig csak egy gyanús folt látható a helyén. Fél évszázaddal késõbb pedig egy még sokkal nagyobb, mert 30 kilométeres kráter tûnt el! 45

Láttak holdi kráterbõl füstöt gomolyogni – holott igazi légköre a Holdnak nincs, tehát füst sem szállhat fel. De láttak ködöt, párát lebegni. Mégis lenne légkör? Ám az ûrhajósok ilyent nem találtak. Az 1960-as években megesett, hogy az egyik kráterben hatalmas narancsszínû folt bukkant fel, területe 20 négyzetkilométert tett ki, hetekkel késõbb ugyanott alig több mint egy órára vörös foltot láthattak a remek távcsövekkel felszerelt kutatók. Számos kráterben vagy mellettük láttak már fel-felvillanó párhuzamos vörös és zöld fényeket (mintha valaki egy holdi autó fékjére lépett volna és bekapcsoltak a féklámpák…). Tapasztaltak már egy kráterbõl kiömlõ gázt is, de olyan „természeti” jelenségeket, amelyek szabályos idõközönként, 17 naponként ismétlõdtek. Lehet, vannak ott vulkánok is. Az évek során több mint ezer arra utaló jelenséget észleltek. Hol mintha vulkánok törtek volna ki, hol meg – 1964-ben – az egész tõlünk látható holdfélen 500 esetben észlelték a talaj váratlan hõmérsékletemelkedését, legalább 50 fokkal (ezt már innen a Földrõl is mérni tudjuk). De találtak a Holdon más, értelmes tevékenységre utaló jeleket is. Például száz kilométeres él-hosszúságnál is nagyobb, talán mesterségesen épített földhányás-négyzetet 75-100 méter széles nyílegyenes falakkal. Vannak olyasmik, amit utaknak látszanak, és van olyan nagy négyzet, amit a közepén két egymást keresztezõ vonallal szabályosan négy részre osztottak. Vajon ez is a természet játéka lenne…? A kutatók távcsövek segítségével találtak már alagutakat, hidakat (többet is), több mint 100 kilométer hosszú, több száz méter magas nyílegyenes falat. Találtak obeliszkeket is, olyan sziklatornyokat, amelyek ilyen formában aligha jöhetnek létre a természet erõi következtében, ráadásul mind egyformán csiszolódott volna le…? 46

Immár lassan háromszáz éve látják a csillagászok a Holdon a különféle fényjeleket. Már a 19. században láttak furcsa fénylõ pontokat, amelyek gyorsan mozogtak a talajon vagy afölött, majd eltûntek egy-egy sziklafalban. Az ezekrõl szóló beszámolókat korabeli akadémiai, tudományos kiadványokban olvashatjuk – akkor ugyanis még nem mûködött az a cenzúra, ami miatt manapság már nem lehet ilyen meg figyeléseket közzétenni a szakirodalomban. Megesett már az is, hogy hónapokon keresztül éjszakáról éjszakára megfigyelhettek a földi csillagászok különféle rejtélyes fényeket, fénycsoportokat, heteken át növekvõ, majd csökkenõ fényforrásokat, szinte fény-orgiákat egyes kráterekben. Azután száz évvel késõbb az Apollo-ûrhajók korában a sorozat összes ûrhajósa látott különféle fényeket a Hold felé repülve, vagy a közeli ûrben száguldva. Megesett, hogy fél év különbséggel ugyanazon kráterbõl észleltek fényfelvillanást az egyes ûrhajók pilótái… Aztán készültek olyan fényképek közel elrepülõ ûrszondákból, amelyeken tipikus… hangárok láthatók. Teljesen olyanok, mint a földön. De majdnem ötven nyomvonal-fajtát is felfedeztek. Azt állítja a tudomány, hogy a lejtõkön leguruló sziklák hagytak lánctalphoz hasonló nyomokat a holdporon. De hogy mi lett az állítólag legördült sziklákkal, nem tudható – ugyanis ilyeneket nem látni ott, ahol véget érnek a „lánctalpas nyomok”: Különösen az a furcsa, amikor e nyomok párhuzamosan futnak egymás mellett, mintha csakugyan egy jármû hagyta volna õket maga után…. És akadnak sík terepen is, ahol semmilyen szikla nem gurulhat (ha érvényesek a Földön is ismert törvények).

47

Láttak már olyan árnyékokat is, amelyek a fénnyel szemben haladtak, mozdultak el a talajon – ami ismét a fizika arculcsapását jelenti. Egyáltalán az is kérdéses, hogy a Hold csakugyan a mi Naprendszerünkbõl származik? Vagy talán nem is kétséges. A holdkõzet-minták arra utalnak, hogy egyrészt a rajta lévõ por nem itt hullott rá, hanem valamelyik másik naprendszerben vagy galaxisban. Az anyaga nem egykorú a Földdel, hanem annak két- sõt háromszorosa is az idõben, vagyis többszörösen régebbi. Azonkívül kiszámították: a Föld egy ilyen égitestet nem is tud befogni az ûrben, ehhez a Hold túl nagy (a Föld tömegének körülbelül a negyede). Egy Föld méretû bolygó csak egy kb. 50 kilométer átmérõjû másik testet foghatna be és kényszeríthetne maga körül pályára – de akkor is az Egyenlítõ körül kellene annak keringenie. Nos, egyszóval minden másképpen van és a Hold olyan sok szempontból idegen itt, „viselkedése” pedig annyi titkot takar, hogy nyugodtan elmondható: ott bizony most is történik valami. És mivel azt nem mi, emberek csináljuk immár több száz éve (vagy régebben, csak annak elõtte távcsövek híján nem tudtuk megfigyelni), akkor ott mások vannak és tevékenykednek. Összefoglalásul csak annyit állapíthatunk meg: minden bizonnyal történik valami a szomszédban, azaz a Naprendszerünkben. Rejtélyes fények, titokzatos rádióadások, különleges tulajdonságú és mozgású objektumok, építmények ott, ahol nem szabadna lenniök, furcsa jelenségek, különös tárgyak… Van hát miben válogatniok azoknak, akiket érdekelnek az efféle rejtélyek. Ugyanakkor az lenne a jó, ha a tudomány emberei is nagyobb figyelmet fordítanának mindezekre a jelenségekre. 48

…ÉS ELINDULT A VILÁG?

A világ kezdetének kérdései évezredek óta foglalkoztatják a tudományos elméket. És persze nem csak azokat. Nagyon sokan töprengtek már ezen, bár azt kell mondanunk: nem elegen, és nem töprengtek eleget. Az a baj, hogy a nagy tömegek kezdettõl elfogadtak egy mások által kijelölt gondolatsort és nem töprengtek tovább semmin. Ez évezredeken keresztül az egyházak által közölt teremtésmítosz volt. Manapság pedig milliárdok fogadják el minden kritika nélkül a tudomány (vagy ahogy a rossz nyelvek becézik: „a Tudomány nevû vallás”…) téziseit ugyanerrõl. Talán nem árt röviden felidézni, mit állít az egyik és mit a másik. A vallásos változat (több világvallás és több tucat kisebb egyház elõadásában) arról szól, hogy volt valaha egy mindenható lény – „isten” – aki egyszer csak gondolt egyet és megteremtette a mindenséget. Afféle logikus kérdésekre, hogy ha nem volt semmi, akkor addig a Lény hol volt, nem kapunk válaszokat, vagy mint gyerekes dolgot ütik el az érdeklõdést. Végsõ soron igazuk van – ugyanis ha létezne olyan mindenható lény, akkor annak nem okvetlenül kell térbeli hollétével foglalkoznia, ha akarja, nincsen szüksége térbeli kiterjedésre, aminthogy létezéséhez semmilyen fizikai feltétel sem szükséges, mégis létezhet. A vallásos változat tehát azt állítja, hogy ez az idõkön és tereken túl és egyben azokon kívül is létezõ, alapjaiban igen filozofikus és jóságos lény teremtette meg „a világot”. Már itt kezdõdnek a problémák, merthogy melyik világról van szó? 49

Erre mindjárt visszatérünk, lássuk most tovább. A mindenható lény megteremtette az összes földet, bolygót, eget, óceánt, magát a nagy kozmoszt persze, és abban az élõlényeket, no és a végén a „teremtés koronáját”, az embert, vagyis az értelmes lényt. Ebbe a teremtésbe – vagy inkább azok tudatába, akik ezt az egészet így kitalálták? – nem fért bele, hogy a kozmosz más pontjain más világokat is teremtett volna, és ott más értelmes lényeket. A katolikus egyház például ezért tagadja intézményesen az UFO-k létezését, nem hajlandó elfogadni sem az érveket, sem a tényeket arra nézve, hogy más, értelmes civilizációk is létez(het)nek a világûrben – mert hogyha vannak, akkor azokat nem az Isten teremtette, ergo azok a Sátán mûvei… És mondja ezt nem a középkorban, hanem a huszonegyedik században! De más egyházak hozzáállása sem pozitív. A tudomány sok küzdelem és harc, no meg kísérletezés és megfigyelés alapján felismerte a világot mozgató törvényszerûségek egy részét. Jellemzõ a régebbi és a mai tudósokra is, hogy e részigazságok és részinformációk birtokában máris a mindenségre kiterjedõ elméleteket, mi több: törvényszerûségeket állítottak fel és azokhoz görcsösen ragaszkodnak. A tudománytörténet számos példával igazolja, hogy ez milyen káros volt. Soha nincs végpont semmiben – így a törvények, szabályok és összefüggések megismerésében sem. Vagyis egyszerûbben fogalmazva. a világ soha nem volt olyan, amilyennek a tudósok látták és „megállapították”. Mert minden újabb felfedezés újabb törvényeket hozott, a régiek egy része megdõlt, mások szélesebb területekre nyíltak szét, átfogóbbak lettek, ugyanakkor mindig van néhány olyan „törvény”, amelyet csak mi hittünk annak fejlõdésünk, tudásunk egy bizonyos szakaszában. 50

Vagyis sok tekintetben a mai tudomány is dogmákkal operál. Nem bizonyítható, ezért nem is bizonyítandó elméletekre épít hatalmas várfalakat, aztán csodálkozik, ha egy idõ után azok porrá omlanak. Ám a hibát újra és újra elköveti. Egyre-másra bizonyosodik be – fõleg a kvantummechanika felfedezései révén – hogy sem a mikro- sem a makrovilág nem olyan, amilyennek eddig hittük. Az ok és okozat összefüggése, az egyidejûség, a logika legalapvetõbb és nyilvánvalónak tûnõ „törvényeirõl” bizonyosodik be azok ideiglenes vagy félreértett volta, netán csak korlátozott körülmények közötti érvényessége. Dogma a fénysebesség kérdése, dogma a darwini evolúciós elmélet és még sorolhatnánk. (A szerzõ e kérdések némelyikével már külön könyvben foglalkozott). Nyugodtan kimondhatjuk: a két alapvetõ irányzat közül egyik hívei sem tudnak semmit a világ keletkezésérõl. Nem is tudhatnak, hiszen az egyik elfogadja azt, amit milliárd évekkel késõbb keletkezett elmék találtak ki visszamenõleg egy mindenható lényrõl. A vallásos változat kétségtelenül a legkényelmesebb megoldás, amelyben kevés tere marad a töprengésnek, de erre nincs is szükség – itt hinni kell, feltétlenül. Másképpen nem is lehet, hisz ha valaki kezdi boncolgatni a vallásos változatot, a teremtés-mítoszt, ezer illogikus dologra lel és megrendülhet a hite. De nem járunk jobban a másik változattal sem. A tudósok sem tudják, hogyan keletkezett az élet, még kevésbé azt, hogyan jött létre az értelmes élet. Nem tudják (nem tudjuk), miképpen kezdett létezni a ma körülöttünk lüktetõ és kétségtelenül létezõ bonyolult világ. Õk egy másik dogmát adnak elõ, amit nem ellenõrizhetünk, amiben feltétel nélkül hinnünk kell. Náluk az istent az Anyag helyettesíti, ez a 51

kezdetben primitív materializmus persze mára kifinomultabb lett. Vagyis itt meg azt hallhatjuk, hogy kezdetben vala az anyag, amely egy ismeretlen erõ miatt elõbb egy hihetetlenül sûrû, nyomású és hõmérsékletû gömbben állt össze, majd egy szintén ismeretlen okból felrobbant és terjeszkedni kezdett. Ez a terjeszkedés azóta is tart, ezenközben az anyag – ismét csak ismeretlen indokok miatt! – felvette a ma a kozmoszban látható alakzatokat. Számos részén napok, bolygók, naprendszerek, galaxisok alakultak ki, majd egyes égitestek központi csillagként kezdtek mûködni, mások bolygókká lettek, egyiken van élet, a másikon nincsen és egyes bolygókon kialakultak a biológiai feltételei annak, hogy az anyag magasabb módon szervezõdjön össze, lettek növények, állatok… És legalábbis a Földön – lett ember is. Nem célunk e fejezetben a vallásos verzió(k) támadása. Nyilván azoknak is van gyenge pontjuk, nem is kevés. Ma azonban – legalábbis Európában és Észak-Amerikában – a tudományos világnézet a legelterjedtebb, alternatíva nélkül ezt tanítják csaknem minden iskolában és végül minden gyerek elhiszi, hogy ez az igazság, csakugyan ez és így történt, ahogyan a tankönyvekben áll. Mi most ismertetjük halvány kétségeinket ezzel kapcsolatosan, ahol felhasználunk néhány egyházi ellenérvet is. Méghozzá nem annyira a keresztény, hanem inkább néhány ázsiai hitvallás érvei közül. No és persze jó nagy adag logikát, másképpen fogalmazva „józan paraszti ész”-érvet is bevetünk. Az Õsrobbanás, vagyis a mindenek kezdete címû állítólagos történés sem olyan bizonyos és tiszta ügy, ahogyan elõ szokták adni. Mostanában már nem is nagyon magyarázzák, egyszerûen elvárják vagy megparancsolják, hogy fogadjuk el 52

mint axiómát, bizonyításra nem is szoruló, merthogy oly nyilvánvaló tételt. Pedig itt-ott jókora lékeket lehet ütni a „Big Bang teória” hajóján. Hogy világos legyen a dolog: természettudományos kételyeinket fogjuk hangoztatni elsõsorban. Az egyik baj mindjárt az elején az, hogy a világegyetem keletkezését matematikai úton nem lehet leírni. Már a kiindulóponttal is baj van: a „végtelenül sûrû és kicsi”-ként ábrázolt akkori anyaghalmaz sem a matematika, sem a fizika eszköztárával nem megközelíthetõ. A fizika nem tud nyilatkozni a Világmindenség kezdeti feltételeirõl. Az õsrobbanás feltételezett jelenség, amely természetébõl adódóan nem modellezhetõ, laboratóriumban elõ nem állítható, kísérleti céllal újra le nem játszható, így nem vizsgálható – vagyis nem is bizonyítható! Így hát nem marad más, mint az elméleti feltevéseken való rágódás, ami nem éppen gyönyörteli foglalatosság. És sokszor nem is vezet sehová, mint majd látni fogják. Nem csoda hát, ha errõl az idõszakról a tudományos munkákban is csupa feltételes mód olvasható. maga a tudomány szinte semmit sem tud, de ezt ügyesen leplezi, az Õsrobbanásról és az azt követõ másodpercekrõl és hosszabb idõszakaszokról vaskos kötetek olvashatók. Az egyenletekkel megspékelt szövegek azonban árulkodóak, egymást érik bennük a „feltételezhetõen”, a „talán”, a „lehetséges” az „esetleg” és a „valószínûleg” szavak. Az értõ számára ezek nemcsak árulkodóak, hanem leleplezik azt is, hogy a szerzõk olyasmirõl írnak és adnak elõ, amiben maguk sem biztosak, és akkor még finoman fejeztük ki magunkat. A tudomány azt állítja, hogy a mindenség örök. Mindig volt és mindig lesz, hiszen idõbeli korlátokat nem szabhat neki. Aminthogy nem szabhat térbeli korlátokat sem, vagyis az 53

Univerzum szót éppen azért fordítják magyarra a „mindenség” szóval, mert abban benne van – benne kell legyen – minden. Ahogyan a Kozmosznak nem lehetnek határai a térben – mert hogyan nézne ki az a határ, és mi lenne a szerepe, és fõleg: mi lenne a határ mögött…? Egy másik Kozmosz? De hát az is része kell legyen a Mindenségnek! – úgy nincs határ idõben a múltban és nincs határ idõben a jövõben sem. Mindig volt, mindig lesz. Ehhez képest nevetséges az az állítás, hogy „a világegyetem egy meghatározott idõvel ezelõtt képzõdött” – pedig ezt nem más, mint maga a nagy Stephen Hawking írta vala… Az õsrobbanás elmélete éppen a kezdetekrõl nem árul el semmit, csak ötletek halmaza. Lehet, ennél érdekesebbet találtak ki más civilizációk tudósai? Mert ne legyenek kétségeink, vannak 1) más értelmes lények az Ûr más pontjain, 2) azoknak is olyan egyedeik voltak és vannak és lesznek, akik a tudást gyûjtik, azzal foglalkoznak, hogy megismerjék az õket körülvevõ világot, és 3) nyilván próbálták valahogyan megmagyarázni, hogyan keletkezett az élet. Kár, hogy még jó ideig nem találkozunk velük és nem ismerjük meg az õ – talán éppen olyan nyakatekert – elméleteiket ugyanerrõl! Ha az Õsrobbanás-elméletet és folytatását olvassuk, a világ meglehetõsen egyszerûnek tûnik. Az sem bonyolult, ami aztán az anyaggal a robbanás után történt. A tudósok képesek olyan szavakba csomagolni az elméletet, mintha bizonyosság, mintha valós történés lenne – holott erre nemhogy nincs bizonyíték, de még az sem tudható, miféle erõk tették a világot olyanná, amilyennek azt ma ismerjük. Mert való igaz, az általunk megtapasztalható univerzum-darabkában valaha régen alighanem csakugyan történt egy robbanás, ami széthajtotta az anyagot a tér minden pontja, iránya felé. 54

Legalábbis repülünk, mi is, más anyagdarabok – galaxisok, naprendszerek stb. – is. De ami aztán történt, már nem olyan egyszerû. Nem tudható igazán, minek köszönhetõ az anyag eloszlása a világegyetemben? Hogyan alakultak ki a szuperforró és szuper nagy nyomású (gáz)gömbbõl a robbanás után a ma látható égitestek és azok anyagcsoportosulásai? Ugyanis létrejött egy olyan Univerzum, amely meghatározott szabályok szerint mûködik. Nem lehet elégséges válasz az, hogy elegendõ idõ (milliárd évek) alatt ezek a szabályok maguktól kialakultak, a fizikai körülmények létrehozták õket stb. A kozmoszunkban uralkodó feltételek olyan hihetetlenül pontosan szabályozottak, hogy azt nehéz lenne a véletlenek, vagy véletlenek sorozata számlájára írni. Elég, ha azt a logikát használjuk, amit éppen a tudomány dolgozott ki számunkra, egyszerûen el sem fogadható, hogy mindez csak úgy magától, vak fizikai és egyéb erõk kölcsönhatásaként jött volna létre! Szerencsére akadnak már európai tudósok is, akik alternatív megoldásokat keresnek. Vagy ha azt nem is lelik fel, azért felsorolják tudományos ellenérveiket az Õsrobbanáselmélettel kapcsolatosan, illetve az ellen. No és persze élénk segítõtársakat találnak ehhez egyes ázsiai vallások jól képzett tudósaiban is. A Big Bang, vagyis Nagy Bumm-elmélet szabályosan ellentmond a termodinamika második fõtételének. Vagyis, mielõtt kifejtem kissé részletesebben, kapaszkodjunk meg. Arról van szó, hogy a tudósok egyik fele egy olyan elmélet mellett tör lándzsát, amely a tudósok másik fele szerint egy alapvetõ tudományos tétellel pontosan ellenkezik, tehát el nem fogadható, nem helyes, hibás, eldobandó… Az említett fõtétel 55

ugyanis kimondja, és erre a fizika területén számos példa van, hogy a zárt rendszerek az idõk során egyre rendezetlenebbé válnak. Ha valamilyen külsõ beavatkozás, például energia- vagy információ-bevitel nem állítja meg a romlás folyamatát. Ha nem, hát a káosz egyre nõ és végül minden összezavarodik. Nos, amit az õsrobbanás-elmélet hívei állítanak, az viszont éppen az ellenkezõje. Hogy a kozmoszban egyre növekszik a rend minden külsõ beavatkozás nélkül. Itt valami nyilván nem stimmel – vagy az egyik, vagy a másik elmélettel, hisz mindkettõ elfogadott, de kölcsönösen kizárják egymást. Különösen akkor döbbenetes a dolog, ha figyelembe vesszük: elõbb volt ez a robbanás, aztán lett belõle egy hatalmas káosz – de mára, a folyamat egyik pontján, kialakult például az emberi agy. Amely önmagában is egy hihetetlenül bonyolult, sokra képes szerkezet, és nehezen hihetõ, hogy mindez a kaotikus folyamatok egyik eredménye lehetne… De menjünk tovább, hisz az ellenoldalnak vannak egyéb – ismétlem: tudományos! – érvei is. A másik pont, ahol mindez támadható, ez a rendszerelmélet és rendszertechnika. Ez kimondja – nem véletlenül, hanem tapasztalatok alapján – hogy a robbanások rombolóak, nem pedig építõek. Senki sem tud felhozni egyetlen példát sem arra, amikor egy robbanás egy anyaghalmazban azt okozta volna, hogy az az anyag szervezõdni kezd, intelligens folyamatok mennek benne végbe és végül kialakul ebbõl egy totálisan rendezett, szabályok szerint mûködõ bármilyen méretû egység vagy világ… A folyamat éppen ellenkezõ hatást ért és ér el, akármilyen közegben akárhányszor kipróbáljuk. Miféle robbanás lehet(ett) az, amelynek eredményeképpen folyamatosan növekvõ információmennyiség, rendezettség, hasznos 56

struktúrák (naprendszerek, például) jöhetnének létre…? A Big Bang elmélete informatikai szempontból is képtelenség. Az információ elmélet kimondja, hogy információ soha sehol nem keletkezik véletlenül. Azt mindig kívülrõl viszik be egy adott rendszerbe. Az információ létrehozása pedig intelligenciát feltételez. Az Õsrobbanás-elmélet hívei azonban el akarják velünk hitetni, hogy miközben a minket körülvevõ bonyolult világ kialakult évmilliárdok során, egyszer sem került bele intelligens információ… A kulcsmondatot elrejtettem néhány sorral feljebb: „Az információ létrehozása intelligenciát feltételez”. És az ellenzõk szerint itt van az eb elásva, itt van mindennek a lényege, a sarokpont, amellyel kifordítható alapjaiból ez a szerintük is életképtelen, bizonyíthatatlan, még csak nem is valószínû elmélet, amely a mai tudomány egyik dogmáját, kötelezõen elfogadott (?) pontját alkotja. De elõ lehet hozni ennél nagyobb kaliberû fegyvereket is. A Big Bang teória- kimondva vagy kimondatlanul – azt feltételezi, hogy a mai világ keletkezésének kiindulópontjában már jelen volt minden anyag és minden információ ahhoz, hogy ebbõl az anyagból megszülessen például a biológiai élet és ezer más dolog is. Nos, a vallásos emberek ezen hamar túllépnek. Mert a késõbb szükséges információbevitelt egy csakugyan szuper-intelligens lénytõl, magától a Teremtõtõl származtatják. Szerintük nem kellett ott lennie semmilyen infónak a forró, nagy nyomású, sûrû anyaggömbben, ami akkor a Világ volt, hanem azt mind az Úr vitte bele késõbb kénye-kedve szerint. De a Tudomány nem hivatkozhat az Úrra, éppen ellenkezõleg, mindent csak az anyaggal kell megoldania. Így hát bajban van. Mert ha így fogadnánk el a dolgot, fel kéne 57

tételezünk, hogy az õsrobbanás-kori anyag magába hordozta azokat az információkat, amelyekbõl a mostani kozmoszunk, annak minden bolygója, azokon a biológiai élet minden lénye kialakult. Mi több, magában kellett hordoznia a fizikai információkat is, vagyis azt, hogy hány fokon kell égnie egy csillagban a gázoknak – és azoknak milyen arányban kell ott együtt lenniök ahhoz, hogy az égési folyamat pár milliárd éven keresztül fennmaradjon! De azt is, hogy egy-egy bolygó összetétele milyen legyen, az milyen pályán mozogjon központi csillaga körül, mibõl álljanak a tengerek és hogyan legyen ilyen vagy olyan idõjárás az egyes bolygókon. Nem is szólva a majdani értelmes lények egész fejlõdésérõl és azok felfedezéseirõl, élet-perspektíváiról stb. Ehhez persze a tudománynak arra is válaszolnia kellene, hogy eme állítólagos véletlenek halmazában honnan erednek a létezõk. Vagyis ha már akkor léteztek ezek az információk, amelyek révén a késõbbi világunk és életünk ilyenné lett, amilyenné – akkor azokat ki vagy mi vitte bele az õsanyagba? Minden jel szerint erre még nem kaptunk választ és a kérdés tudományos, szigorúan csak természettudományos alapon nem is válaszolható meg. Így aztán azt sem fogjuk megtudni (az Akadémiáktól), hogyan is képzelik azt a lehetetlen dolgot: az idõ nélküli, tehetetlen állapotból egyszerre csak kialakult egy rendkívül dinamikus és szervezett fizikai állapot? Ne húzzuk tovább az idõt, vége a puszta kérdésfeltevésnek, állítani is kell valamit. Nos, azt állítjuk, hogy sokkal elfogadhatóbbnak látszik egy tudatos tervezés, semmint a teremtés, vagy az Õsrobbanás mint kezdet. Lehet, ezzel a vallásos kutatóknak sem okozok örömet, hiszen voltaképpen õk hozták elõ az Intelligens Tervezõ fogalmát. A tudósok ezzel a 58

kifejezéssel szépen megkerülhetik, hogy be kelljen ismerniök: egy Isten teremtette a világot. Ám a vallásos kutatók, különösen az ázsiai vallások követõi, kik egyben képzett szakemberek és néhányan közülük itt élnek közöttünk Magyarországon is – aligha elégedettek ezzel. Az õ számukra ugyanis az „Intelligens Tervezõ” természetesen nem más, mint maga az Úristen. Akit õk neveznek Krisnának, Buddhának és számos más néven is. Mi maradjunk ennél a szónál. Az intelligens tervezésre megszámlálhatatlan mennyiségû jel utal. Gyakorlatilag körülöttünk az egész világ törvények szerint mozog (fizika, ûrfizika, ballisztika, biológiai törvényszerûségek, szabályok stb. stb.) és az ismert mondás szerint „ahol törvények vannak, ott volt (van) törvényhozó is”. Ez megint csak arra utal, hogy ezt a világot valakinek vagy valakiknek meg kellett tervezniük. Méghozzá hosszadalmas és nagyon aprólékos munkával, mert csak így sikerülhetett összehozni a mai viszonylagos rendet is. A mai tudomány emberei – köztük még a legokosabbak is! – képesek azt állítani, hogy egy roppant bonyolult rendszer a maga milliárd szabályával és összetevõjével, amelyek szinte egymáshoz vannak csiszolva a jobb mûködés érdekében – csupáncsak a véletlennek köszönhetõen jött létre…! Hát miben különböznek õk a középkori (vagy akár a mai) papoktól? Egyik is, másik is olyan állítással hozakodott elõ (1. Isten. 2. Õsrobbanás-elmélet), amelyeknek semmilyen részlete nem alapul tényeken és kézzelfogható bizonyítékokon, éppen ellenkezõleg, mindegyik csak puszta szavakon nyugszik és csupáncsak szószólóik hitét tükrözik. Ha tudományosan közelítjük meg a problémát, még rosszabb eredményre jutunk az Akadémiák nézõpontjából. Hiszen a 59

tudomány ma azt állítja, hogy egy jól szervezett és mûködõ rendszer pusztán a véletlenek eredményeképpen jött volna a világra… Ennél még a teremtés-elmélet is koherensebb, sokak számára meggyõzõbb. Manapság, amikor bármilyen tárgy létrehozásához szükség van elõbb arra, hogy valaki megérezze az illetõ tárgy hiányát, aztán hozzáértõen megtervezze, majd elkészítse azt – miért hisszük és hogyan is hihetjük, hogy a Világmindenség csak úgy magától jött létre? Itt ne lett volna szükség Tervezõre, már az elsõ lépcsõben? Hogy aztán az értõ kivitelezõkrõl ne is beszéljünk. Nem irigylem az ateistákat sem, akikhez mellesleg majdnem besorolom magamat is. Hiszen azt állítják (állítjuk), hogy nemcsak világunkat, de saját létezésünket is a természet ok nélküli, céltalanul létrejött törvényeinek köszönhetjük… Ez megalázó is egyben, túl azon, hogy nem látszik valószínûnek. Hihetetlen is egyben. Ugyanakkor minden porcikánk lázad az ellen, hogy elfogadjuk: volt egy Istenszerû lény, az megtett mindent és a továbbiakban is bármit megtehet velük. Vagyis nem vagyunk senkik, semmik… Vegyük olybá tehát, mintha az Intelligens Tervezés elmélete egy harmadik, közbülsõ teória lenne és nem a teremtéselmélet egyik alváltozata. Így érdekes következtetésekre juthatunk. Akik arra voksolnak, hogy a világ nem jöhetett létre puszta véletlenek sorozataként, amiket ráadásul vak fizikai és egyéb, de mindenképpen lélektelen erõk vezényeltek le, azok hajlamosak elfogadni azt, hogy Isten teremtette a világot (bárhogyan is nevezzék azt az Istent). Vannak azonban, kik ennél többre vágynak, ugyanakkor materialistának hiszik magukat és nehezen fogadják el egy felsõbbrendû, mindenható lény létezését és munkálkodását. Valahol azonban 60

meg kell hajolniok a szerteszét látható törvények elõtt, amelyek – mint írtuk fentebb – valamiféle törvényhozót vagy legalábbis tervezõt sejtetnek, valószínûsítenek. Õk belekapaszkodnának az Intelligens Tervezés elméletébe, ha nem sejtenék, hogy amögött is ott lapul valahol valamilyen isten… Tökéletesen érthetõ emberi törekvés, hogy szeretnénk megismerni eredetünket. Nagyon örülnénk, ha valaki bemutatná nekünk azt az elméletet – és lehetõleg a mellette szóló bizonyítékokat is – amely egy logikus és egységes rendszerben mutatná be keletkezésünk történetét. A teóriának választ kéne adnia persze arra a kérdésre is, miképpen keletkezett a kozmosz, létezésünk nagy kerete? És hogy az elõbb volt-e, mint a benne lévõ anyag, vagy a kettõ egymástól elválaszthatatlan? Olyan elméletre várnak (várunk) hát, amelyben még csak elõ sem fordul a véletlen szó. Amely megválaszolja a talán legfontosabb kérdést: miért létezik a világ? Miért létezik benne az értelmes lény, van-e valami szerepünk, lehetõségünk, most vagy a jövõben arra, hogy változtassunk a világ sorsán? Meg kell magyaráznia, mi áll a mindenfelé jól látható tervezettség hátterében. Az elméletnek tartalmaznia kell a világ keletkezésének, létezésének és esetleges jövõbeni elpusztulásának idejét. Nos, ezek bizony komoly kérdések, mondhatni létkérdések számunkra és nyilván így vannak ezzel más galaxisokban élõ értelmes lények is. Még inkább így van ez, ha igaz a feltételezés a más dimenziókról. Vagyis amely elmélet szerint a világegyetem számtalan más tulajdonságú térre oszlik és mindegyikben van egy legalább ugyanekkora – vagyis a fizikai térben végtelen méretû – újabb és újabb Univerzum. Így egyikbõl a másikba átlépve egy újabb, az elõzõtõl 61

különbözõ hatalmas Mindenségben találhatjuk magunkat – ha rálelünk az átjutás módjaira, eszközeire. Az ázsiai vallások követõi – beleértve jól képzett tudósaikat is – a védikus Írásokban vélik megtalálni a magyarázatot. Ezekben például a Krisnának tulajdonított gondolatok egyértelmûen közlik, hogy õ volt a teremtõ és a világ neki van alávetve, az õ törvényei szerint mûködik. Legfeljebb annyiban különböznek Krisna nézetei a keresztény istenéitõl, hogy Krisna szerint nem egyszeri aktus a teremtés, hanem ciklikusan ismétlõdõ. A vallásos magyarázatok hol logikusan, hol illogikusan, de adnak egy végsõ képet világunk kezdeteirõl. A Big Bangrõl sajnos ez sem mondható el. Inkább az, hogy több kérdést vet föl, mint ahányat „megválaszol”. Ebbõl a dogmából ugyan nem tudjuk meg, honnan származott ez a kezdeti energia, amely a világ akkori összes anyagát összepréselte abba a „kicsiny gömbbe”. Nem derül ki, mitõl aktiválódott az õsi pontocska, az a gömb? Valaminek történnie kellett, hogy az egyik folyamat félbeszakadjon, bekövetkezzen a robbanás és létrejöjjön egy másik, láncreakciószerû folyamat. Vajon ki tartotta kezében a gyújtózsinórt? Ki gyújtotta meg a kanócot? – kérdezhetnénk csöppet sem tréfásan. Már említettük a másik kérdést: az anyag ilyen forró, sûrû és nagynyomású állapotában hogyan volt képes magában hordozni a további, majdani fejlõdéséhez szükséges információkat? Miféle program vezényelte a kialakulás egymást követõ lépéseit, szakaszait és azok valóságos sorozatait? Hiszen ez egy nagyon bonyolult mozgássorozat lehetett. És a fõ kérdés: hogyan lehetséges, hogy a tudatlan, érzéketlen anyag egészen másképpen viselkedett akkor, mint ahogyan ma viselkedik hasonló helyzetben? Manapság ugyanis az 62

anyag ilyen esetben rendezetlenné válik és egyre primitívebb formákká rendezõdik – önmagától. Ott és akkor viszont – ha igaz az állítása – egyre komplexebb, mind bonyolultabb formákká rendezõdött és törvények szerint kezdett viselkedni. Világnyi méretû rend keletkezett – világnyi kozmikus káosz helyett. Mi hát a magyarázat? Nos, magyarázat egyelõre nincsen. Az intelligens teremtés hívei is valamiféle felsõbbrendû lényben hisznek, aki mindenképpen isten kellett legyen, ha képes volt megteremteni egy egész világmindenséget. Legalábbis így hisszük most. Ám ha elfogadjuk a dimenziók létét, sõt ki tudja, hányféle módon sokasodhat még a jövõben az általunk (is) felfedezhetõ világok száma – akkor talán nem ilyen bonyolult és nagy léptékû a dolog. Mi van, ha több százezer vagy millió a „világegyetemek” száma? Akkor bizony még az is elképzelhetõ, hogy akár egyazon térségben is több „univerzum” létezik. Itt a mi terünkben, amit sokáig egyetlennek hittünk, is olyan hatalmasak a távolságok, hogy tõlünk elképzelhetetlenül messze, ahová a leggyorsabb ûrhajóval sem érnénk el százmilliárd év alatt – valakik egészen másféle világokban élnek. Azok az idegen lények is azt hiszik, hogy teremtették õket, és náluk is vannak olyanok, akik valamiféle véletlenekre gyanakodnak… Lehetséges, hogy magasabb rendû lények idõnként valamelyik dimenzióban akár kísérleti jelleggel, akár feladatként, akár életcélként (!) létrehoznak egy-egy kisebb Univerzumot. Egy világot a maga anyaghalmazával, törvényeivel, beléje kódolt biológiai és egyéb törvényszerûségeivel, az élet elrejtett és majdan kifejlõdõ csíráival. Az is lehet, csak egy holt anyaghalmazt építenek a maguk eltervezett módján, amelyet aztán késõbb „feldíszítenek” primitív és fejlettebb életformákkal, végül pedig 63

trónjára ültetik az ottani értelmes lényt is. Talán azért, hogy az majd idõvel elérve fejlõdése magasabb régióit, maga is csatlakozzon ezekhez a felsõbbrendû lényekhez, világteremtõ istenekhez, és attól kezdve majd együtt építsenek világokat a még szûziesen üres, tiszta, anyagtalan, csak életre váró terekben…?

64

„GYERE VELEM MÚLTBA, JÖVÕBE!”

Ez a fejezet természetesen az idõutazásokról szól. Felfoghatjuk az idõutazásokat teljesen valótlannak és soha meg nem valósulónak. Felfoghatjuk úgy is, mint egyes sci-fi regényekben – valakik nagy nehézségek árán megvalósítják és már az elsõ kirándulásukon számos baj éri õket. Vannak szerzõk, akik a szatíra felé vették az irányt és úgy képzelték el, hogy a 2000-es években megvalósulnak az idõutazások, azok egészen tömegesek lesznek és az ezekrõl visszatérõk külön erre a célra szervezett televíziós show-mûsorokban mesélik el kalandjaikat az idõben, a távoli vagy nem is olyan távoli múltban (érdekes, a jövõbeli idõutazásokról kevés szó esett, esik.) Megint mások – sokkal komolyabb szándékokkal – áttanulmányozták az emberiség eddigi történetét idõutasokat keresve. Õk abból indultak ki, hogy a jövõben valamikor (számukra mindegy, mikor) felfedezik majd az idõben hátrafelé történõ utazás módjait és eszközeit, tehát egykor majd csak elindulnak a jövõbeli emberek visszafelé, a múltba. Márpedig a múltnak mi is részei vagyunk, a mi mostani jelenünk azon idõutasok számára a régmúlt is lehet éppenséggel. Tehát ide is visszajönnek majd. E kutakodó elmék két irányban haladtak. Az egyik a jelenben keresett olyan eseményeket, embereket, viselkedéseket, eseményeket, jelenségeket, képességeket, amelyek arra vallanának, hogy egyes személyek ide a jövõbõl érkeztek. Volt már olyan, aki Uri Gellert, az ismert parafenomént gyanúsította meg azzal: egyszerû ember a jövõbõl, aki az ott már 65

mindennapos képességeit csillogtatva éldegél itt a múltban, méghozzá fényesen. (Mint ismeretes, Geller nemcsak televíziókban és show-mûsorokban, hanem tudományos laboratóriumokban is bemutatta rendkívüli képességeit – távolról tud hatni az anyagra, érintés nélkül is szétrobbant kristályokat, meggörbít fémtárgyakat, távolból megállít lifteket, sífelvonókat és más jármûveket, vagy éppenséggel a londoni Big Ben óráját. Ezen túlmenõen mintegy „belelát a földbe”, vagyis képes egy terület fölött elrepülve nyilatkozni a szakembereknek arról, hogy a föld mélye milyen ásványi kincseket, érceket rejt és milyen mélyben, milyen mennyiségben – így azok próbafúrások nélkül eldönthetik, hogy érdemes-e bányát nyitni az adott területen vagy sem. Geller ez utóbbi szolgáltatásai révén úri módon éldegél, hisz vagyont kerestet érvkutatással. Sokakat talán ez irritál és ezért gyanakodnak rá, mondván, jövõbeli technológiákat és képességeket fialtat anyagilag egy számára primitívebb világban.) A másik kutatási ágazat arra irányul, hogy az eddig a Földön élt és elhíresült – mert nagyon különleges képességû – embereket „megvádoljon” azzal: a jövõbõl érkeztek ide, azért voltak képesek arra, amire. Való igaz, akad néhány olyan ember, aki egyszerûen nem illett bele a maga korába, attól sok tekintetben teljesen elütött. Úgy viselkedett, olyasmiket tudott, amit az õ korában senki nem tudhatott és persze ily módon az illetõ idõutas (?) sok esetben elárulta magát… Bevallom, az Új titkok könyvében én is meggyanúsítottam ezzel például Leonardo da Vincit. Aki nemcsak festõ volt, hanem vagy száz másik foglalkozás mûvelõje és egészen modern, szinte huszadik-huszonegyedik századi ötlet gazdája. 66

Valóban furcsa, ha egy korban valaki olyasmikrõl álmodik, vagy azokat hirdeti, netán neki is fog megvalósításuknak – amire az adott korban még semmiféle igény nincsen, az emberek azt sem tudják, hogy az illetõ mirõl beszél…? Nos, ilyen volt Leonardo és akadt még rajta kívül néhány hasonló tulajdonságú és viselkedésû ember Európában az elmúlt századokban. Nincs kizárva, hogy más kontinenseken is felbukkantak ilyenek. Egy másik, szintén tragikomikus vélekedés szerint a jövõben már olyannyira elterjedt az idõutazás, hogy léteznek „idõutazási irodák” is. Ezek szervezik a tömeges idõturizmust, a csoportos látogatásokat a Föld különbözõ korszakaiba és földrajzi pontjaira. Egy ilyen történet szerint igen nagy igény mutatkozik arra, hogy idõszámításunk után a 33. évben megtekinthessék Krisztus keresztre feszítését. A végletekig elhumorizált irodalmi változatból az derült ki: a tömeg, amely végigkíséri Jézus Krisztust utolsó útjára, nem akkori és ottani helyi lakosokból áll, hanem szinte kivétel nélkül… idõ-turistákból! A helybeliek ezt tudván már ki sem mozdulnak lakásaikból, a megfeszítést eleve egy idõutazási szuperiroda szervezi, ráadásul azt eljátszák minden héten egyszer vagy kétszer, olyan nagy rá az igény és olyan sokan fizetnek be erre a fakultatív programra… Persze ezen az úton-módon igen nehéz lenne bebizonyítani, hogy az idõutazás már létezik, valakik valahol a jövõben feltalálták és azt gyakorolják, ûzik is. Még ha találunk is itt olykor egy-egy embert, aki mintha „kilógna a maga idejébõl” – lehet az illetõ éppenséggel egy igazi mai zseni is. A zsenik egy kicsit (vagy nagyon) mindig is kilógnak a sorból, éppen azért, mert gondolkodásuk az áramlattal szemben megy, a kötelezõ irányoktól, szokásoktól, viselkedéstõl szándékosan 67

vagy ösztönszerûen térnek el vagy azért, mert ezeket a szabályokat nevetségesnek tartják, nem foglalkoznak velük. Sokkal fontosabb dolgok – új elméletek, paradigmák, találmányok járnak az eszükben. Tehát soha nem lehetünk bizonyosak abban, hogy akár a múltban, akár a jelenben felbukkanó, különösen viselkedõ embertársaink csak azért ilyenek, merthogy idõutasok lennének. Akkor hát van-e valamilyen módozat arra, hogy biztos információkat szerezzünk e tekintetben? Tovább kell keresgélnünk. Az egyik támpontunk a tudomány lehet, a másik a múltban történt események egy része. A tudomány egyelõre nem kényeztet el bennünket a lehetséges megoldások ecsetelésével. A legtöbb fizikus, mint már volt róla szó, mereven elzárkózik az idõutazások lehetséges volta elõl is. Így aztán nem markolják fel a krétát és feszülnek neki a képzeletbeli fekete táblának, hogy azt teleírják egyenletekkel. Amelyek értelemszerûen mind-mind arra vonatkoznának, hogyan lehetne mondjuk a hátrafelé történõ utazást megvalósítani. Persze azért akadnak olyan fizikusok is, akik a nyilvánvaló „lehetetlenség” ellenére is el-eltöprengtek már ezen a témán. Az egyik közkeletû megoldás szerint már Einstein óta tudjuk, hogy megoldható a dolog, csak nem úgy, ahogyan a többség elvárná. Manapság, a huszonegyedik században is akadnak már olykor egészen neves fizikusok, akik ki mernek állni a nyilvánosság elé idõutazás-tervvel – no persze, biztonságos sáncok mögül érvelnek. A biztonságot az egykori nagy fizikus néhány megállapítása és olyan közkeletû fizikai tények, ismeretek, szabályok adják, amelyek mögött állva – hiszik e fiatal kutatók – nem érheti õket bántódás idõsebb kollégáik és a roppant merev akadémiák részérõl. 68

De mirõl is van itt szó? Arról, hogy eme „bátrak” azt állítják: hamarosan megoldódik a kérdés, a tudomány segítségével kialakulhat egy olyan ûrhajózási gyakorlat, amely akkor is lehetõvé teszi az idõutazásokat, ha nem ez az eredeti cél. Ilyen esetekben az idõutazás csak mintegy afféle sajátos „mellékterméke” lesz a kozmosz felkutatását célzó programoknak, akcióknak, ûrbéli-térbeli utazásoknak. Való igaz, már Einstein is közölte azt a látszólagos paradoxont, hogy ha egy ikerpár egyik tagja itt marad a Földön, míg a másik iker egy szupergyors ûrhajóban elhagyja a Földet és azzal a jelentõs sebességgel halad az ûrben, majd késõbb visszatér – akkor õ maga (az ûrhajós) jóval fiatalabb marad, mint az ikertestvére, aki idõközben itt a Földön sokat öregedett. Vagyis míg egy bizonyos, nagy sebességgel haladó ûrhajóban az idõ lassabban múlik egy biológiai lény számára, addig a maga pályáján lassan baktató, vagyis az ûrhajóhoz képest szinte „álló” Földön valósággal repül az idõ. Olyan ez, mintha az ûrhajózás, legalábbis a benne az igazán nagy sebességgel történõ haladás afféle idõutazás lenne – elõre az idõben! Vagyis aki gyorsan repül a kozmoszban, az elõremehet az idõben, míg aki nem repül, az az eddigi, megszokott, valós idõben marad. Mégis ez megy gyorsabban, legalábbis ahhoz képest, akinek az ideje a gyorsan száguldó ûrhajóban telik el. Ily módon tehát egy számunkra manapság nem igazán kedvelt dolog jönne létre. Ez nem az az idõutazás, amire gondoltunk. Csak földi viszonylatban valósítható meg, ugyanis a Földrõl elrepülõ kozmonauta lenne az idõutas – akkor is, ha õ azt nem akarja! Nem akar idõutas lenni, nem az a célja, a mestersége, õ csak elmegy valahová messzire az ûrben, hogy ott elvégezzen egy, még számára a Földön kijelölt feladatott. 69

Amikor onnan visszajön, akkor válik idõutassá, mert mire hazaér, a Földön nagyon sok idõ telt el. Itt már nem találja meg rokonait, szeretteit, barátait, hisz azok idõközben mind meghaltak. Eltelt ezer, ötezer vagy tízezer év, mondjuk. Ez rettentõ sok, a világ már egészen más és valljuk be, a visszaérkezés pillanatában az ûrhajója roppant elavult szerkezet, olyan, mintha a modern autópályán egyszercsak egy tizenhatodik századi parasztszekér bukkanna fel… De a legrosszabbul maga az ûrhajós-idõutazó járna. Hiszen alaposan lemaradt mindattól, ami közben itt a Földön történt. Visszatérne egy õsember – a többiekhez képest a szellemi színvonala és fõleg az információismerete olyan lenne, mint ami fennáll egy mai, huszonegyedik századi ember és egy ókori pásztornép tagja között. Ez olyan idõutazás lenne, ami alaposan lerombolná a belõle visszatérõ idõutas lelkét. De rosszul fogalmaztam…! Mert ezt az idõutazást kényszerû résztvevõje sohasem fejezhetné be. Miután visszajött, az idõutazás lényegében akkor kezdõdne és az utas élete végéig tartana. Már csak azért is, mert a szerencsétlen ûrhajóst-idõutazót szinte élete végéig rezervátumban tartanák, ahol nem fenyegetik majd õt az új kor veszélyei, betegségei, sokkjai. Milyen élete lenne hát…? Minden visszatérõ azonnal karanténba kerülne, nyugdíjassá lenne akár huszonévesen is, és élete végéig a társadalom bizonyos mértékû számkivetettjeként volna kénytelen élni. Sokszoros paradoxon, hogy amikor idõutazásban vesz részt és valóban utazik a térben is, akkor ebbõl semmit sem érzékel. Az igazi idõutazás akkor kezdõdik, amikor úgy hiszi, véget ért az út, hazatért. Innen kezdve az élete egy vesszõfutás lesz, mert egy számára túl modern, sok tekintetben idegen és ellenséges (mert érthetetlen) világban kell majd élnie. 70

Egy olyanba, amelybe nem született bele, még kevésbé alakította maga is olyanná, amilyenné az lett. Arról nem is szólva, hogy a modern kor emberei majd vajon hogyan viselkednek ezekkel a múltból visszatért „õsemberekkel” szemben? Lehet, kellõ toleranciát tanúsítanak irántuk – amíg csak egy-kettõ vagy tíz van belõlük. Ámde ha egy idõ után csapatostul mennek az ûrhajók nagysebességû és hosszú utakra? Ha évrõl évre több ezer „õs-ûrhajós” jelentkezik a Földön valamilyen régebbi kor szülötteként, itt és most azonban idegenként? Valóságos idõ-táborokat kell majd létesíteni, mondjuk „A-táborban” lesznek azok, akik csak pár száz évig nem voltak itt, „B-táborban” azok, akik ezer-háromezer évet töltöttek ily módon a Földön kívül, „C-táborban” azok, akik öt ezer évnél is tovább hiányoztak, a „D-táborban”… satöbbi, elég hosszú az ábécé… Nyilvánvalóan nem ez a módja azoknak a tervezett, célzott idõutazásoknak, amelyekre mi most gondolunk és amelynek kétségtelen hasznai lennének. Az elõre történõ idõutazás valamiféle fogadókészséget kell hogy feltételezzen a jövõbeli társadalom tagjai részérõl. Kérdés, lesz-e ilyen? Persze ha mi majd már elõre tudunk utazni, akkor onnantól kezdve az összes jövõbeli társadalom ismeri majd ezt a technikát és mindennapos, sõt már az unalomig ismert és gyakorolt dolog lesz az idõutazás elõre. Vagyis minden jövõbeni társadalomban a gyerekek már az iskolában (?) megtanulják, hogyan kell bánni azokkal a furcsa idegenekkel, akik néha teljesen váratlanul jelennek meg itt és vagy nem is ismerik a nyelvet, vagy ha mégis, hát nagyon szerencsétlenül mozognak itt és folyton kérdezõsködnek, mert semmit sem tudnak, semmihez sem értenek, csak éppen roppant kíváncsiak… „De bánjunk 71

velük jól, gyerekek, mert amikor majd mi utazunk el a jövõbe, mi is rászorulunk az akkoriak segítségére, kései utódaink velünk is úgy bánhatnak!” – hangzik majd a jóindulatú figyelmeztetés. De ezer más dolog is lesz itt, amire majd akkor gondolni kell. Jogi, szokásbeli, etikai és száz más problémakör vetõdik majd fel azzal kapcsolatosan, ha emberek mennek elõre a jövõbe. Például mi lesz azzal a régimódi emberrel, aki a maga szerkezetével átmegy a jövõbe és ott elüti, halálra gázolja egy jármû? Lesznek-e majd térbeli beléptetési pontok, és valamilyen rendszer eme biztonságos helyekre irányítja a múltból érkezõket? Vagy csak úgy kaotikusan, mindenki akkor jön és oda érkezik, ahová akar, vagy ahová a vakvéletlen sodorja? Képzeljük el, amikor egy ilyen idõutas az újabb, modern korban hirtelen elõbukkan a tér egy pontján – ahol éppen egy óránként ezer kilométeres sebességgel száguldó szupervonat száguld a mágneses síneken és mielõtt az illetõ egyáltalán megtapasztalná, milyen érzés a jövõben lenni, már szét is kenõdött a mozdony orrán. A vonatvezetõ pedig unott mozdulattal mosatná le a vért a szélvédõrõl és dühösen-fásultan morogná: „No, ez már megint egy idõutazó volt, neki aztán annyi…” És mi lenne, ha az idõutazók bûntényt követnének el? Például átjönnek a múltból, mert valaki a jövõbõl felbérelte õket, hogy öljenek meg valakit most? Átjönnek, meglelik az illetõt, végeznek vele és hipp-hopp, máris visszatértek a múltba. Soha senki nem találhatná meg õket, mert hiszen az idõutazásuknak sehol sem maradt nyoma. De az sem rossz, hogy eljönnek a múltból és itt betörnek, rabolnak, fontos tárgyakat szednek össze és visszamennek a maguk idejébe. Elvihetnek rossz szándékkal olyan szereket, 72

amelyek tömeghalált okoznak a múltban – de ellenkezõleg, olyanokat is, amelyek éppen fordítva, tömeghaláltól mentik meg a múltbeli embereket. Mindez egyáltalán tolerálható-e, és ha igen, hát hol az a határ, ameddig elfogadható és honnan kell feltétlenül megtiltani? Lesznek-e orvosok, akik kezükben a rákellenes szerrel nem jönnek vissza 2200-ból 2010-be, hogy megmentsenek itt több száz millió beteget? A hippokratészi eskü meddig érvényes? Vajon az idõhatárokon nem nyúlik-e át, ha egyszer valaki arra esküdött: válogatás nélkül segít minden betegnek, aki arra a segítségre rászorul, akinek az életét csak az a segítség mentheti meg…? Persze, ismét szögezzük le: ez nem az a fajta idõutazás, amire gondoltunk, gondolunk. Mi úgy képzeltük el – különösen sci-fi olvasmányélményeink, majd késõbb az errõl készült filmek alapján – hogy itthon beülünk egy gépbe, amelynek idõ-skáláján – vezérlésén – beállítjuk, mikor és hol szeretnénk találni magunkat pár perccel késõbb, aztán hipphopp, a szerkezet valamilyen módon (hogy pontosan miképpen, milyen fizikai és egyéb elvek alapján, az õszintén szólva sohasem érdekelte az olvasókat, filmnézõket…) elrepít bennünket a kívánt korba és helyre. Szinte bizonyos, hogy a legtöbben a nagy történelmi eseményeket szeretnék látni, tehát visszamennének arra a napra, amikor Kolumbusz úgymond „felfedezi” Amerikát (amit elõtte már számosan felfedeztek), amikor Julius Caesarral végeznek a merénylõk, okvetlenül látni akarják Kleopátrát, valóban olyan szép volt-e, mint azt késõbb állították, milyen volt az õsember, a mamut és a kardfogú tigris, hogyan épült a kínai Nagy Fal? Lesznek természetesen sajátos „idõ-ínyencek” is, akik 73

különleges eseményeknél szeretnének jelen lenni. Egyesek a nagy történelmi fordulópontokban akarnak majd asszisztálni szinte láthatatlanul, csak mint szemtanúk. Mint például leszállni a Holdra az Apollo-11 utasaival együtt! (Érdekes kérdés: ez vajon megoldható lesz majd csupán az idõutazótechnikák birtokában? Ha az nem csupán a Földre korlátozódik majd, akkor szédületes távlatok nyílnak meg a kutatókedvû emberek, mi több, a profi kíváncsiak, vagyis a természettudósok elõtt is. Hiszen ebben az esetben megtekinthetnék a naprendszer születését, sõt visszamehetnének szinte az állítólagos Õsrobbanásig is…!) Azt mondtuk pár oldallal elõbb, hogy a jövõbeli utazásnak ez az egyik módja. A másik természetesen az lenne, ha egy idõgéppel vagy bármilyen más szerkezettel haladnánk át a korlátokon és úgy jutnánk el a jövõbe. Persze akkor is ugyanazok a problémák kerülnének elénk. Azt ne higgye senki – ami pedig a leggyakrabban szerepel a regényekben – hogy a jövõbelieket sikerül meglepni egy ilyen utazással, ottani megjelenésünkkel. Hiszen ha egy olyan módszert használunk, amely késõbb (a mi jelenünkben és közeljövõnkben késõbb) elterjed, akkor arról már eleve tudni fognak a jövõlakók. Ahogyan mi is tudjuk, hogy a tizenkilencedik században kezdtek az emberek gõzhajókon és vasúton utazni. Ha azt akarjuk tudni, hogy létezik-e máris az idõutazás – a mi idõnkben, illetve a múltunkban keresgélhetünk. Így került szóba fentebb Leonardo da Vinci is, mint a leggyanúsabb illetõ, aki talán idõutas volt. Megeshet, hogy valakinek elromlik az idõgépe, amikor visszatér a múltba, és ott reked. Ez csak az idõgép alkalmazásának kezdeti szakaszában lehetséges, amikor talán még csak egyetlen ilyen szerkezet van, vagy az emberek nem ismerik kellõen annak használatát, 74

mûködését, ezért maguk is követhetnek el hibákat. De van itt egy logika bökkenõ: ha akkor mindjárt nem is tudnak rajta segíteni, késõbb visszamehetnek érte és átmenthetik az illetõt a saját idejébe, vissza a jövõbe, vagyis természetes jelenébe! Mi több, visszamehetnek érte úgy, hogy akár öt perccel az idõgép lerobbanása után már ott vannak (bármikor is indultak el késõbb, a jövõbõl visszafelé) és elvihetik az illetõt innen. Tehát nem lesz kénytelen az illetõ afféle idõ-számûzöttként, idõhajó-töröttként élni egy számára idegen világban sokáig. No persze, ez csak akkor lehetséges, ha az illetõ nem maga rendezte így a dolgokat. Igenis, el tudunk képzelni olyan embert, aki egy maga építette vagy ellopott idõgéppel illegálisan visszament a múltba, egy adott helyre és korba, mert ott akart élni! Mert arról a korról sokat tudott, szinte szóról szóra megtanulta már annak nyelvét, szokásait, viseletét, törvényeit és ezért remélte, hogy feltûnés nélkül bele tud majd illeszkedni. Bizony ahogyan megyünk elõre az idõben (és már ma is), egyre inkább vannak olyan emberek, akiknek nem tetszik modern korunk ridegsége, nem mindig emberbarát ideológiája és viszonyai. Nem akarok ebbe a fejezetbe behozni egy másik (hasonlóan fantasztikusnak tetszõ) témát, de le kell szögeznünk: lehet, ebben szerepet játszik a reinkarnáció. A genetikus emlékezet õrizhet kellemes emlékeket egy régebbi életünkbõl, amely ma is okoz afféle „honvágy-szerû” vonzódást bizonyos helyekhez, idõkhöz. Az elsõ pillantásra abszolút ide nem illõ dolog jut eszembe: az UFO-k. Ezekrõl mindjárt lesz még szó, de most egy olyan középkori UFO-katasztrófára gondolok, amely történelmi tényként maradt meg az emberiség információtárában. 75

Mi most nem megyünk bele a pontos adatok közlésébe, mert azok megtalálhatóak számos UFO-val foglalkozó könyvben. A lényeg, hogy egy középkori francia püspök vetette papírra az egyházmegyéjében megesett fura dolgot. Az egyik falu parasztjai azt látták, hogy egy fémgömb repül az égen, ami egyre alacsonyabban, majd a falu melletti nádas bozót mellett földet ért. A rémült, de éppen ezért botokat, kaszákat ragadott falusi férfiak szeme láttára megnyílt a gömb, kijött belõle egy ember és ész nélkül elrohant a bozótba. Egy perccel késõbb a furcsa, gömbszerû valami felrobbant… Nos, sok minden elképzelhetõ itt. Csak az nem, ami sok ufológus számára leginkább kézenfekvõ: hogy a szemtanúk egy igazi, a csillagközi térbõl érkezett Föld-idegen jármûvet és annak vezetõjét látták. Már csak azért is, mert a leírás arra enged következtetni, aki a gépbõl kiszállt igencsak sietve, aligha kis zöld emberke, inkább egy normális földi ember volt. Lehet, szerkezete elromlott és a detonáció bármikor bekövetkezhetett – a vezetõ ezt tudva igyekezett gyorsan elhagyni a jármûvet és még a közelébõl is eltûnni. Ez sikerült is neki, mert a püspök leírása szerint hiába keresték õt késõbb a parasztok, nem lelték föl. De az is lehet, hogy az a szerkezet egy jövõbõl érkezett idõgép volt és a történet itt ismét kétfelé ágazik. Vagy meghibásodott a gép és beindult az önmegsemmisítõ program, vagy az utasa döntött úgy, hogy itt marad és maga indította el azt a programot, persze úgy, hogy õ még idõben elhagyhassa a szerkezetet. Bár ez az utóbbi nem látszik valószínûnek, hiszen ha el volt szánva, hogy itt marad, akkor szemtanúk nélkül, lakatlan vidéken kellett volna felrobbantani hajóját, hogy ne okozzon fölösleges és káros szenzációt, ne induljanak üldözésére a benne magát a Sátánt sejtõ 76

babonás és mûveletlen parasztok. Hiba volt egy falu mellett leszállni – már ha, ismétlem, tõle magától függött a földet érés helye. Erre a dokumentált esetre azonban csak ez a két magyarázat létezik: vagy idegenbõl jött UFO, vagy a jövõbõl érkezett idõgép volt. Más magyarázatot jelen tudásunkkal adni nem tudunk. Az UFO-k mint idõgépek elég régóta szerepelnek a köztudatban. Ez a változat ugyanis sokat megmagyarázna furcsa viselkedésükbõl. Bizony lehet, hogy nem is idegenek ülnek benne, hanem olyan nagyon távoli utódaink, akik több tíz- vagy százezer évvel ezután születnek majd és visszajárnak a múltba. Ezért van az, hogy ezek már a külsejükkel is alaposan eltérnek a mai embertõl, soha nem „veszik fel a kapcsolatot” velünk mint egy idegen civilizáció képviselõi – mert hát persze nem is idegen civilizációról van szó. Ezek a mi ük-ük-ük-ükunokáink, önnön leszármazottaink, akik elsajátítva a hátrafelé történõ idõutazás elvét és gyakorlatát, annak módszerét és eszközét – egyszerûen eljátszogatnak a lehetõséggel. Talán olykor kissé felelõtlenül viselkednek itt, de hát õk is emberek és ahányan vannak, annyifélék. Nem hihetõ, hogy a távoli jövõben igen szigorú szabályokkal, törvényekkel köteleznék õket egyféle és csak olyan viselkedésre. Ezért van az, hogy annyi furcsaságot hallani azoktól, akik már összefutottak velük, akik átéltek valamiféle „közeli találkozást” az idegenekkel. Ne feledjük, a viselkedésük a mi számunkra azért is lehet éppenséggel furcsa, különös – mert hiszen õk a szó egy másik értelmében idegenek. Nem idegenek a földi kultúra számára, hiszen õk is itt élnek (jelen idõben használom e szót, hiszen ha most jönnek vissza, akkor onnan a jövõbõl nézve velünk egy 77

idõben léteznek, minden elmúlt korszak az idõgép feltalálói számára egyszerre él, létezik, bármelyik bármikor elérhetõ, mintha most lenne…) – mert õk a nagy idõkülönbség miatt azért mégiscsak eléggé mások, másmilyenek. Pár ezer év különbség manapság, amikor már ilyen hihetetlen gyorsasággal fejlõdik és változik a világ, óriási változásokat tud okozni nemcsak a fizikai életkörülményekben, a világban, de az emberek tudatában, lelkében is. Az lenne a furcsa, ha a jövõbeliek úgy néznének ki, úgy viselkednének és gondolkoznának, mint mi. Akik nehezen tudják elképzelni, vagy akárcsak elhinni is, hogy létezhet idõutazás akár hátrafelé, akár elõre az idõben és ennek számos fizikai törvényben látják akadályát – azoknak csak pár mondatot „küldök” itt. Az értõk nyilván tudni fogják, mire gondolok. Akik mostanában a szabályokra, a fizika törvényeire hivatkoznak, jusson eszükbe: az eddigieket is megingathatatlanoknak hittük. Végig szinte az egész huszadik századon meg voltunk gyõzõdve, hogy nincs és nem is lehet nagyobb gyorsaság a fénysebességnél. A kvantumfizika ismerõinek megemlítem hát a tachionokat, vagy G. Feinberg professzor kísérleteit 1967-ben a fénynél gyorsabban mozgó részecskékrõl, a Cservenkov-sugárzást és az alagút-effektust, Nimitz professzor nevét (aki a megfelelõ részecskéket a fénysebesség 4,7-szeresével mozgatta meg laboratóriumában!), akkor már semmin sem szabad csodálkozniok. Legfõképpen pedig nem ellenkezhetnek, mert ha mindez megtörtént, akkor már bármi más is megtörténhet! Tudjuk például, hogy igazából Einstein sem azt állította: nincs nagyobb sebesség a fénysebességnél. A nagy fizikus egyenletei egy olyan mozgást írnak le, amelynek nehézségi pontja a fénysebesség. Az egyenletek minden matematikus 78

álmai, olyan szépek és szimmetrikusak. Annak a részecskének, amely a fénynél lassabban mozog, végtelen mennyiségû energiára van szüksége, hogy elérje a fénysebességet, hogy arra felgyorsuljon. De ez még nem minden! Einstein elmélete azt is kimondja, hogy ha létezik a fénynél gyorsabban mozgó részecske, az bizony mindig a fénynél gyorsabban fog mozogni – merthogy végtelen mennyiségû energiára lenne szükség ahhoz, hogy lefékezze õt a fénysebességre. És most jön az, ami miatt ezt az eszmefuttatást itt elhelyeztük. A fizikusok mai, inkább még csak tapogatózó sejtései szerint a fénysebességen túl egy nagyon különös világ kezdõdik. Ahol minden fordítva történik, mint a fénysebességen innen. Azt is mondhatnánk: „odaát” fordítva járnak az órák. A fénysebességnél gyorsabban mozgó részecske számára az idõ visszafelé kezd múlni. Ez logikus is. Mert ha a fénysebességhez még csak közelítõ részecske számára az idõ egyre lassabban múlik („nyúlik”), akkor a fénysebességet elérve az idõ megtorpan és áll. Nem múlik semmilyen irányban, mondhatnánk úgy is, hogy ott és akkor idõ nem létezik…! Amint tehát a részecske átér a túlsó oldalra, vagyis már a fény sebességénél gyorsabban mozog, hát logikusan az idõnek még lassabban kell múlnia. Miképpen múlhat lassabban, mint az álló idõ? Úgy, hogy visszafelé halad! És minél gyorsabban mozog a tárgy, a részecske a fény sebességénél, az idõ annál gyorsabban múlik – hátrafelé. Vagyis azt kell mondanunk, hogy ha valakinek sikerül áttörnie a fénysebesség határán és azon túl, annál gyorsabban haladni a térben – akkor idõben visszafelé fog menni! Minél több mozgási energiát használ fel a részecske, annál gyorsabban megy számára az idõ – hátrafelé. A dolgot sokan 79

úgy értelmezik: a kapott energia révén a tachion (részecske) egyre közelebb kerül a fénysebesség határához. Aztán még adunk neki mozgási energiát, így át is lépi a korlátot, a határt. Ekkor elveszti az energiát, mégsem áll meg – most már egyre gyorsabban száguld – az idõben hátrafelé. Persze egyelõre még a tachionok, ezek a szupergyors részecskék létezése is bizonytalannak tûnik, legalábbis nem minden fizikus hisz bennük. Az is tény, hogy ha mindez így van, ahogyan fentebb leírtuk – és nincs okunk kételkedni a tudományos beszámolók hitelességében – akkor igencsak fura dolgoknak leszünk, lehetünk szemtanúi a következõ évtizedekben. Könnyen megeshet, hogy fejre állnak az okoksági kapcsolatok, hiszen lám, a fizika elõtárt egy módszert, amellyel vissza lehet menni az idõben. Ha nem is embereket tudunk átküldeni az „alagutakon”, hanem csak szubatomi részecskéket, (amelyek egy atomnál is kisebbek…), de hát ezek csak az elsõ lépések. Akadnak merész gondolkodók, akik azt vallják: ha ma csak szubatomi részecskék vándorolhatnak a fénysebességet meghaladó módon, holnap már atomok, holnapután kisebb tárgyak, azután meg akár emberek is. És persze itt nem napokról, hanem évekrõl és évtizedekrõl van, lehet szó – de hát ennek nincs jelentõsége. Ha egyszer mûködik ez a dolog, az egyéb körülmények megoldása már csak részletkérdés lesz. És akkor az ember számára is elõállhatnak nagyon különös esetek. Ami ma logikus, elfogadott és úgy tûnik, másképpen nem is lehet – az megváltozhat. Bizonyos körülmények között például az okozat megelõzné az okot! Elõbb jönne létre valamilyen határ és csak utána fejtené ki azt a hatóerõt, amely azt létrehozza… Képzeljük el: sikerül az embert a fénysebességre felgyorsítani, 80

hogy ily módon tegyen ûrutazást. A cél az Epszilon Eridani csillag valamelyik bolygója. Ezek 12 fényévre vannak a Földtõl. Vagyis a fénysebességgel utazó embernek 121 évet kellene az ûrben töltenie egyik irányban, és ha visszaindul, ugyanannyit, míg hazaér. Ám ha a fénysebességnél gyorsabban küldjük el, akkor belefutna a negatív idõbe, vagyis az számára visszafelé folyna. Az ûrhajós fiatalodna és 121 évvel fiatalabbként érkezne meg. Mondjuk kamaszgyerekként szállna ki a hajóból az Eridani bolygóján. Ám amikor visszafelé utazna, és megint túllépné a fénysebességet, akkor tovább fiatalodna és csecsemõként érkezne vissza a Földre…? De az sem rossz ötlet, ha elképzeljük, hogyan mûködne a tachion-telefon. A tachionok hihetetlen sebességgel mozognak a térben, hisz gyorsabbak a fénynél is. Csak az a baj, hogy a múltban mozognak, abba száguldanak bele – hiszen gyorsabbak a fénynél, tehát egy visszafelé haladó idõben mennek és minél nagyobb az energiájuk abban a pillanatban, amikor átlépik a fénysebesség határát – annál gyorsabban mennek az idõben visszafelé. Vagyis az (egyelõre csak) képzeletbeli tachion-telefonnal… a múltba lehetne telefonálni! Most tegyük félre azt a kínos mellékkörülményt, hogy ezt csak akkor lehetne megcsinálni, ha a múltban is létezne egy ugyanilyen készülék, amit felhívunk. De a múltban nem lehet, mert hiszen akkor még senki sem tudott a tachionokról, azért nem is készíthetett ilyen telefont. Amikor meg eljutott odáig a tudomány és elkészítette az elsõ példányt, hát annak nem lehetett technikai elõzménye, korábbi példánya. De a logikai játék kedvéért képzeljük el, hogy van hová telefonálni a jövõbõl. Megtörténik a hívás és az üzenetet – ahogyan ma az elektromosság – úgy ott és akkor a szuper81

gyors részecskék szállítják. Ez azt jelenti, hogy a jövõbõl lehet telefonálni a múltba! Vagyis az üzenet még elküldése elõtt célba érne! No, még egy pofon az ok-okozati összefüggésnek, a logikánknak. Ugyanakkor ne feledjük el: a tachionokon alapuló információküldés – ha az maximum csak a fénysebességgel történik – ideális kommunikációs eszköz lenne az idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvételre és -tartásra. De térjünk vissza az idõutazásokhoz. Fentebb néhány olyan lehetõséget vázoltunk fel, amelyek meglehetõsen fantasztikusak (az UFO-k tulajdonképpen idõgépek) vagy ellenkeznek a ma ismert fizikai törvényekkel (a fénysebesség átlépése). Van-e még valamilyen mód, amely sejtésünk szerint lehetõvé tenné ezt a fajta közlekedést? Szóba került az is, hogy a kis fekete lyukakat lehetne idõutazásra is felhasználni. Való igaz, bizonyos sajátosságaik utalhatnak arra, hogy bennük elõre vagy hátrafelé mozoghatnánk az idõben. Csak hát a nagy, kozmikus fekete lyukakkal ellentétben – amelyek nagyon stabilak, évmilliók vagy milliárdok óta ugyanott vannak – a mini-lyukak igen kevéssé stabilok. Például csak olyan rövid idõre nyílnak meg, hogy az szinte érzékelhetetlen, még az elõbb emlegetett szupergyors részecskék sem tudnának annyi idõ alatt beléjük szaladni. Szóba került az is, hogy mesterséges antigravitációs tér segítségével hozzanak létre ilyen mini-fekete lyukakat, de persze a próbálkozások még sokáig fognak tartani. Biztató kísérletek folytak és folynak az ún. Casimir-jelenséggel. Aztán az is szóba került, hogy a mindenségben lehetnek olyan folyosók, alagutak, „húrok”, egyszóval a térnek olyan 82

folyamatos részei, amelyek éppenséggel az idõ folyását szabályozzák. Tehát hogy lehetnek olyan láthatatlan tér-részek, amelyekben elõre, és olyanok is, amelyekben hátrafelé folyik az idõ. Ha egy ember (ûrhajó) belekerülhetne valamelyikbe, akkor vagy elõre a jövõbe, vagy hátra a múltba hajózhatna-juthatna úgy, hogy ezenközben a térnek ugyanazon a pontján vagy annak viszonylagos közelében marad. Mondanom sem kell, hogy legjobb tudomásunk szerint még nem találták meg ezeket a „húrokat” – de keresik õket. Egyelõre az sem biztos, hogy egyáltalán van mit keresni. Más fizikusok szerint még ha léteznek is ilyen „húrok” (amelyek létezését a világegyetem keletkezéséhez, az Õsrobbanáshoz kötik), akkor is olyan nagy mennyiségû energia kellene ahhoz, hogy azokba egy ûrhajó „beszálljon” és vitesse magát elõre vagy hátra az idõben – amennyi egyszerûen nem létezik tán még a Földön sem, nemhogy rendelkezésére állhatna egy ûrben száguldó jármûnek. Mások arra hivatkoznak, hogy míg a szubatomi világban az ok-okság kapcsolatok összezavarása nem okoz gondot, az emberi társadalomról ez nem mondható el. Márpedig az idõutazások elõbb vagy utóbb – még valamiféle szigorú szabályok betartása és betartatása esetén is – valamiféle összeomláshoz vezethetnek, ezért kerülendõk. Ami azt illeti, az elméleti szakemberek gyakorlati sugallatai szinte hihetetlen dolgokat sugalltak. Az egyik bebizonyította – persze csak elméleti úton-módon – hogy a nagy kozmikus testek forgása lezáratlan téridõ-hurkokat hoz létre az ûrben. A másik ezt továbbfejlesztve rájött, hogy a körkörös mozgás – amely különben az ûr szinte minden fizikai testjére érvényes – bizonyos esetekben felhasználható mesterséges 83

téridõ keltésére, és ami ezzel együtt jár: akár idõutazásra is. Ez a fizikus (F. Tipler) közölte is, hogyan lehetne idõgépet építeni, amely kihasználná a fenti körülményeket. Az általa javasolt szerkezet nem éppen kisméretû. 100 kilométer (!) hosszú és 10 kilométer átmérõjû fém hengerrõl van szó. Valamilyen módon ezt a hengert elképzelhetetlenül gyors forgásba kell hozni hossztengelye körül. Még egy „apróság”: a henger tömege el kell hogy érje legalább a Nap tömegét…! Tipler úgy vélte, ennek a hengernek a belsejében kialakulna egy olyan állapot, ahol a zárt idõ-hurkok kialakulhatnak. Az idõutazónak egy ûrhajóban kellene tartózkodnia, de korántsem viselkedhetne passzívan. Éppen ellenkezõleg, neki a hengerhez a lehetõ legközelebb csavarpályán kellene keringenie. Az egyik változat szerint attól függõen, hogy közel van-e a hengerhez, mehet a múltba, ha pedig tõle eltávolodik, akkor átkerül a forgással létrehozott, megváltoztatott téridõben a másik részbe, ahol a jövõbe távozhat. A Tipler-elméletnek van egy másik al-változata is. Itt az dönti el, az utas a jövõbe vagy a múltba megy-e, hogy melyik irányban forog a henger? Itt is Einstein a hivatkozási alap. A nagy tudós ugyanis zseniálisan meglátta, hogy egy elegendõen nagy tömegû test a maga gravitációs hatásával képes megváltoztatni vagy deformálni a téridõt. Ezt az elméletet fejlesztette tovább Tipler és azt állította: ha egy megfelelõen nagytömegû objektum a fénysebesség felével képes lenne forogni a tengelye körül a téridõt szép spirális alakban deformálná. Ez esetben két olyan pont a térben, amelyek azelõtt igen messze voltak egymástól – most találkoznának a térben, vagyis gyakorlatilag egybeolvadnának. És ez az momentum, amelyben és ahol az idõutazás lehetségessé válik. 84

Vagyis azt a 100 kilométer hosszú hengert másodpercenként 150 ezerszer (!) kellene megfordítani a tengelye körül (ez a fénysebesség fele) ahhoz, hogy ez mozgásba hozza az idõt a henger körüli térben. Végsõ soron a henger tehát úgy viselkedne, mint egy mesterséges fekete lyuk, amely szintén nagymértékben deformálja maga körül a téridõt. Végsõ soron ugyanis a fekete lyuk körül is egy hihetetlenül gyorsan forgó „gyûrû” található, amelynek funkciója ezek szerint ugyanaz lehet. Az idõutas a maga ûrhajójával ebben a változatban aszerint dönthetne, a múltba megy-e vagy a jövõbe – hogy a henger forgásával ellentétesen kering körülötte (ekkor juthat el a múltba) vagy azzal egy irányban (ami a jövõbe jutást eredményezi) – legalábbis Tipler elmélete szerint. Ne feledjük persze, hogy a gigantikus méretû és Nap-tömegû henger egyelõre csak matematikai formulákban létezik, az egyenletekben pedig nincs utalás arra, hogyan lehetne egy ilyen szerkezetet elkészíteni… Bajok persze itt is vannak bõven, persze. Például az, hogy aki a múltba megy, nem mehet messzebbre az idõben, mint addig a napig, amikor a… henger elkészült! Hiszen itt még érvényes az a mi világunkbeli logika, hogy az eszköz, ami lehetõvé teszi az ûrutazást, nem lehet késõbbi, mint maga az utazás. Ez komoly bajokat okozhat, alapjaiban döngölheti földbe az egész idõutazást. Lehet, mégis azoknak a fizikusoknak (és biológusoknak) van igazuk, akik szerint azért nem lehet elmenni a múltba, mert sem az arra szolgáló eszköz, sem a mi szervezetünk akkor még nem létezett? Tehát maximum a saját születési évükig mehetnének vissza? De még azt is csak akkor, ha már az idõgép, amelyet használunk, több nemzedék, sok évtized vagy évszázad óta szolgál és így nem kell oda visszatérni, ahol az idõgép egyszercsak 85

megsemmisül alattunk-körülöttünk… Hát ez kemény dió, nem kétséges. Ha a Tipler-hengerrel csak maximum egy-két évre mehetünk vissza, vagyis addig, amikortól a henger létezik – akkor mi értelme lenne a múltba történõ utazásoknak? Ráadásul ennek a botnak van még egy vége. Lehet, hogy a jövõbe is csak addig mehetünk, ameddig a henger létezett? Vagyis ha beszállunk az egész kísérletbe, ûr- és idõutazásba X. évben azzal, hogy most irány a jövõ – meddig mehetünk el veszélytelenül? Hiszen eleve nem tudhatjuk, meddig létezett a jövõben a henger, azt mikor vonták ki a forgalomból vagy mikor semmisült meg. És ha csak megsaccoljuk, hogy ugyan tíz-húsz évig csak léteznie kell majd, tehát nem megyünk messzebbre az idõben? De amikor áthágjuk a henger létezésének idõhatárát (akár a múltban, akár a jövõben) – mi is elpusztulunk, megsemmisülünk? Ûrhajónkkal együtt semmivé válunk a kozmoszban…? Tény, hogy az egész idõutazás értelmét veszíti, ha csak az idõutazó életének biológiai határai között lenne használható. Ha pedig még az eszközök élettartama is egy újabb határvonalat húz, akkor az egész dolog már csak játékká válik, amiben nincs semmi komoly és amit fel sem lehet használni semmilyen értelmes célra. Vannak persze olyan tudósok, akik a problémát a kvantumfizika határai között látják megoldhatónak – no nem mostanában, hanem majd e tudományág szédületes fejlõdését követõen, leghamarább valamikor a huszonegyedik század végén vagy még késõbb. Rengeteg paradoxon kapott lábra nemcsak fizikusok, de sci-fi szerzõk és tehetséges amatõr gondolkodók között is. Az egyik ilyen – legismertebb – az úgynevezett nagymamaparadoxon. 86

Vagyis ha létrejönnek az idõutazások, bárki megteheti, hogy visszamegy az idõben mondjuk hetven évre, felkeresi azt a tizenéves kislányt, aki a nagyanyja volt-lesz. A kislány persze nem tudja, hogy ez a bácsi a jövõbõl érkezett. Elmennek kirándulni a hegyekbe és ott baj történik: a kislány lezuhan egy szakadékba és meghal. Vagyis nem ment férjhez nagypapához, nem szült neki gyerekeket – azt sem, amelyik az idõutazó apja lett (volna). Akkor most mi van? Valamiféle biológiai-fizikai logika értelmében az idõutazónak abban a pillanatban, amikor meghalt a „nagymama”, azonnal holtan kéne összeesnie. De még a holtteste sem maradhat meg, mert hiszen õ tulajdonképpen sohasem létezett! A nagymama-kislány halálával ugyanis az az egész sorsvonal, élet-vonal, ember-vonal megszûnik létezni, amely pedig õt annak elõtte létrehozta. Viszont ha nem ez történik, még nagyobb a (logikai) baj. Ugyanis ha a nagymamája gyermekeként meghalt, akkor õ, az idõutazó, sohasem létezett. Ha viszont nem létezett, hogyan tudott megszületni, felnõni és idõutazásokra vállalkozni, majd visszajönni a régebbi korba…? Ez olyan paradoxon, ami megfejthetetlen. Így van ez, amikor a logika ütközik újabb emberi találmányokkal, csakhogy eddig még sohasem voltak olyan találmányok, amelyek ilyen ütközéseket okoztak volna. Ilyen mélyen még nem nyúltunk bele a természet úgymond „rendjébe” (mert korántsem biztos, hogy az az igazi és megkövetelt rend, amit most annak hiszünk. Hiszen még az elején tartunk a szabályok, törvények felfedezésének, megismerésének. Ami a paradoxonokat illeti, van azokból több is. 87

Akadtak már olyan fizikusok, akik – talán éppen azért, hogy bemutassák a világnak, mennyire és milyen számos okból lehetetlen az idõutazás az emberek számára – ennél is jobb paradoxonokat találtak ki. Az egyik, egy oxfordi angol tudós, David Deutsch mûve rászolgál a megismertetésre. A józan ésszel mindenféle módon szembehelyezkedõ, Deutsch-féle idõutazási paradoxon így foglalható össze: tegyük fel, hogy egy idõutazó 2005-ben, amikor már megvan a módszer és az eszköz, elindul a jövõbe. Nem megy „messzire”, csak mondjuk 2012-be, ahol is mindenki arról beszél, hogy végre elkészült a régóta várt téridõ-elmélet. Egy tudományos szaklapban közölték is az új, forradalmi felfedezést, amely alapjaiban ad majd új kutatási irányokat és segít megérteni világunkat, a kozmoszt, a Földet, a teret, az idõt és ezek sajátos együttmûködését, együttlétezését. (Mellesleg egy nagy egységes elméletre és annak matematikai megfogalmazására régóta várunk a valóságban is.) Az idõutazó a híres fizikai folyóiratban meglátja a cikket és megtudja, hogy szerzõje a senki által még nem ismert fiatal tudós, a neve legyen mondjuk Kovács Béla. Az idõutazó lemásolja a cikket és amikor visszajön saját jelen idejébe, hozza magával. Itt meg nekivág a világnak, hogy megkeresse a jövendõ nagy fizikusát, Kovácsa Bélát, aki hét évvel korábban, azaz ma még egy vidéki egyetemen elsõéves fizika-szakos hallgató és persze senki sem sejti, hogy mi és ki lesz belõle röpke hét évvel késõbb…! Az „idõtörést”, a logikai bukfenc elõkészületeit az idõutazó követi el azzal, hogy odaadja a cikk másolatát Kovács Bélának (gondolom, gondosan levágja a fénymásolatról a megjelenés eredeti idõpontját), majd eltûnik. Kovács Bélában nyilván van egy adag hajlam, igazi fizikus õ, tehát elkezd 88

töprengeni az elméleten, de mint diák még nem mer vele elõrukkolni. Megvárja, míg elvégzi az egyetemet, addigra teljes egészében megérti a témát és egyre inkább azonosul a cikk tartalmával, már minden részletét meg tudja magyarázni és védeni bármiféle szakmai támadástól. És amikor úgy látja jónak, hogy már közölheti, akkor 2012-ben közzé is teszi a jó nevû fizikai tudományos folyóiratban… Nos, itt olyan kérdés merül fel, amihez képest a nagymama korai halála semmiség. A kérdés ugyanis mostantól kezdve az: ki írta a cikket…? És itt már régen nem csak a cikk szerzõi jogi tulajdonáról van szó. Azt tudjuk, hogy nem írta azt az idõutazó, akinek fogalma sem volt a fizikáról ilyen mélységekben. De nem írhatta Kovács Béla, a diák sem, mert hiszen õ készen kapta azt egy visszatérõ idõutazótól. Akkor valójában ki volt a szerzõ…? Az efféle kérdések meglehetõs nyugtalanságot ébresztenek és csakugyan kezdik megkérdõjelezni egyfelõl az idõutazások szükségességét, másfelõl azok hasznát. Ráadásul ugyanakkor rengeteg veszélyt is elõre jeleznek. Lássunk egy harmadikat, mi szintén gondolkodásra késztet majd. Most tételezzünk fel egy magányos tudóst – sok regény és film kedvenc fõszereplõjét, aki persze eme mûvészi alkotásokban sohasem teljesen normális, kihangsúlyozzák a zseni és az õrült közti alig észlelhetõ különbséget. Magyarul: meglehetõsen hibbantnak mutatják be a megszállott, monomániás, mindent a találmányának alárendelõ tudóst, akinek ráadásul sikerül egy ilyen bonyolult feladatot megoldania egyedül, tudóstársak nélkül, ráadásul a komoly ipari hátteret feltételezõ idõgépet is el tudja készíteni magányosan, és a legnagyobb titokban… De lépjünk túl ezen, hisz minket most csak maga a meztelen paradoxon 89

érdekel. Tudósunk tehát a kész szerkezettel elindul a jövõbe. Elsõ útján az a célja, hogy anyagilag rendbe hozza ügyeit, sok a tartozása, pénzhez kell jutnia. Tehát elsõ útján mindössze egyetlen héttel megy elõre az idõben és megnézi a lottózóban, hogy volt-e ötös azon a héten. Nem volt. Ám õ mégis feljegyzi a nyertes számokat, majd visszajön és itt kitölt egy szelvényt azokkal a számokkal. Amelyekkel természetesen megnyeri a fõnyereményt. A kérdés: ha megnyerte, miért nem szerepelt a jövõbeli hirdetésekben az õ ötös találata? Mert akkor még nem tudták, hogy játszani és nyerni fog? De hiszen tudniok kellett, mert lám, megnyerte! A kérdés úgy is feltehetõ: ha eleve ez volt a szándéka, hogy nyerni fog, akkor már a jövõben tett látogatása alatt ott kellett volna állnia a hirdetésekben, a heti eredményekben, hogy 1, azaz egy darab öttalálatos volt, a nyertes szelvény száma ez és ez… Mondani sem kell, hogy a kérdéscsoport, amit az egyelõre csak elméleti idõutazások felvetnek paradoxonok formájában, ötletlavinát indított el a fizikusok körében, amihez aztán más tudósok is csatlakoztak. Manapság az egyik igen népszerû elmélet szerint nem úgy kell felfognunk a világot, ahogyan eddig – és ezt sugallják a kvantum-területen – a kvantumvilágban tett újabb felfedezések is. Vagyis a világ nem csak olyan lehet, amilyennek mi feltételezzük, hisszük, látjuk és tapasztaljuk, netán átéljük – hanem számtalan másféle is, egyszerre. A sokvilág-elméletet támasztja alá mindaz, amit a tudósok a kvantumfizikában találtak és még találni fognak. Ez azt állítja, hogy a kvantumfizikai területén minden létezõ lehetõség egyaránt reális és mindegyik teljesül is a maga világmindenségében… Vagyis: az Univerzum létezésének minden pillanatában számtalan világmásolatra bomlik, akár 90

az atomok egy robbanás idején, egyre újabb és újabb „maghasadások” (világ-hasadások) jönnek létre, felfoghatatlanul rövid idõ alatt születnek az alternatív világ-másolatok. Ezt röviden így lehetne alátámasztani: nincs abban semmi paradox, hogy fiatalon meghalt a leendõ nagymama. Abban a világban, ahol a kislány lezuhant a hegyrõl és meghalt, nem lesz õ már semmilyen nagymama és nem kezdeményez egy új biológiai vérvonalat saját gyermekein és unokáin keresztül. De sebaj! Mert az a halál csak arra a világra vonatkozott, világok pedig vannak milliárd-számra, tehát van legalább egy másik, ahol a nagymama felnõ, férjhez megy és gyerekeket szül. Van egy harmadik is, ahol meghal a fia, egy negyedik, ahol meghal a lánya… egy tizenötezredik, ahol a nagymama egyik unokája elkapja az influenzát és egy tizenötezeregyedik, ahol meg nem. Vagyis az elmélet azt állítja, hogy minden, akár a legapróbb változás is létrehoz egy egészen másik alternatív világot, ahol attól kezdve azért nem pontosan ugyanúgy mûködnek és történnek a dolgok, mint abban a másikban, amely az e változás elõtti, változatlan világot viszi tovább. A világok száma tehát – ha igaz az elmélet – annyi, ahány mozdulat, ahány fordulat, kicsi vagy nagy változás akár csak egyetlen ember életében – plusz mindez szorozva az összes egyszerre létezõ ember számával! És akkor még nem beszéltünk az állatvilágban, a növényzetben, a klímában, a geológiában stb., stb., bekövetkezõ változásokról, amelyek értelemszerûen szintén egy-egy újabb világ-változatot szülhetnek és szülnek is…

91

Mi köze mindennek az idõutazásokhoz? Lehet, hogy semmi, lehet, hogy nagyon is sok. Ugyanis mindinkább felmerül a kérdés – és már nem csupán filozófiai síkon – hogy mi van akkor, ha a jövõ nem is létezik? Vagyis azért nem lehet(ne) abba elutazni semmilyen idõgéppel, mert az ha van is, nem úgy van, ahogyan mi képzeljük. Ha az is csak egyike az alternatív lehetõségek milliárdjainak? Így, ha valakinek sikerül majd megalkotnia az idõgépet és ellátogat a jövõbe, sohasem fogja megtudni, voltaképpen melyik jövõben jár? Hisz ha a jelenek alternatív módon milliárdszámra vannak, és mindenki csak azt érzékeli belõle, amelyben õ maga él, akkor ez ugyanúgy lehet a jövõkkel is. Az idõutas elmegy elõre a sok közül az egyik jövõbe, visszajön és mesél róla. Ám lehet, ezt a jövõt a többi ember, a társadalom soha nem éri el, nem tapasztalja meg, mert ez csak az a változat volt, amibe az idõutas teljesen véletlenszerûen (vagy saját élete által determinált, meghatározott módon) belecsöppent. Másoknak más jövõjük lesz, sõt a jövõ egész társadalmak, az egész Föld számára is létezhet megszámlálhatatlan verzióban. Az idõutas visszajön, elmeséli, mit látott és mikor és hol – mi meg, a nagy többség, aki sohasem fog idõutazni, csak éli az életét és maga is együtt megy elõre a lassan múló reális idõvel – soha nem ér oda, ahol az idõutazó járt. Mert az a mi számunkra nem létezik, vagy nem úgy létezik (majd). Az nem a mi jövõnk. De nehogy azt higgyék, hogy ez csak a jövõre vonatkozik. Ha minden idõpillanatban milliárdszor milliárd változat létezik, sõt folyton újak születnek, a történelem percenként elágazik – akkor bizony a múlt is ilyen volt. Tehát ha ma visszamegyünk a múltba, a kérdés ismét felmerülhet: melyik múltba? Abba, amelyikben megkaptuk a 92

kanyarót kiskorunkban vagy abba, amelyikben nem? Abba, amelyikben Kleopátrának pisze orra volt vagy abba, ahol alacsony volt, kövér és csúnya, és Julius Caesar szóba sem állt vele? Vagy abba a múltba, amelyben Napóleon nem is vesztette el a waterloo-i csatát és még huszonnégy éven át ült a francia birodalom trónján…? De van itt még valami más is. Ettõl a kép még árnyaltabb, vagy pesszimistán kifejezve: még bonyolultabb lesz. Ez pedig a természetes idõutazás. Mert állítólag ilyen is van. Szavahihetõ emberekkel megesett már, hogy váratlanul visszatértek a múltba. Ez általában csak néhány percre, ritkán ennél hosszabb idõre történt meg velük. Az élmény teljesen valószerû volt, az illetõk pár száz évvel korábbi korba kerültek, majd ugyanolyan megmagyarázhatatlan módon, ahogyan ott találták magukat, úgy tértek vissza egyszercsak a maguk korába. Ez az esetek nagy többségében a múltba tett kirándulás volt, csak nagyritkán jutottak el a jövõbe. Rengeteg ilyen történetet olvashatunk különféle forrásokban. Erõs a gyanú, hogy ezek fele sem igaz, de ha csak a tíz százalékuk igaz – márpedig annyi biztosan az – akkor a jelenség már létezõnek fogadható el. Más kérdés persze, hogy az akadémikus tudomány erre így sem hajlandó. Ez a legkényelmesebb álláspont, mert ellenkezõ esetben ki kellene vizsgálnia azokat és bizony kényelmetlen, a mai tudomány számos dogmáját azonnal romba döntõ következtetéseket kellene levonnia az esetek alapján. Fel kell tételeznünk – mint annyi más eset alapján oly sok más téren is – hogy a világ messze nem olyan, vagy nem csak olyan, amilyennek mi ismerjük. Az a pár ezer éves megismerési korszak, amelynek során tudósok százezrei vagy akár milliói is szorgoskodtak és rajtuk keresztül megismertük az 93

anyagot és oly sok minden egyebet a Föld és az emberiség eddigi történetében – csak egy (kicsiny) része lehet a teljes valóságnak. Egyfelõl az anyag megismerési folyamatának is csak az elején tartunk még, nagy meglepetések és eredmények ezután várnak ránk. De van itt egy nagyobb baj: szinte teljesen elhanyagoltuk a „másik oldal” kutatását és ezért állunk most sokszor meglepetten egy-egy döbbenetes(nek tetszõ) jelenség elõtt. Mirõl is van szó? Arról, hogy a lélek, a szellem, a tudat története nyilvánvalóan nem azonos az anyag történetével. Az ott használatos megismerési, kutatási, kísérletezési módszerek itt nem alkalmazhatóak. Még konkrétabban közelítve a problémához: mostantól kezdve vizsgálni kellene a szellemvilágot is! Vagyis ideje lenne utánajárni az ókori jósdák mûködésének, a középkori mágikus szertartásoknak, de a kísértethistóriáknak és a modern parapszichológiai jelenségek magyarázatát is meg kell már lelni. Vagyis fel kell(ene) térképeznünk az emberi szellem tevékenységét az utolsó minimum ötezer évben. Megtudni, miképpen mûködnek a különleges képességek és azt is, hogy mi lehet a világnak abban a másik részében, amit csak szellemi úton lehet megközelíteni? Vagyis feltárni a spiritizmus rejtélyeit éppen úgy, mint megtudni, hogyan tudnak egyesek a távolból fémeket hajlítani, órákat vagy jármûveket állítani meg. Hogyan képesek egyesek megjósolni a jövõt (errõl van egy fejezet ebben a könyvben is) és hogyan látnak a távolba azok, akik ki sem mozdulnak otthonukból és mégis tudják olykor, mi történik a világ másik végén…? Ha mindezzel végzünk, talán már azt is tudni fogjuk, mi a helyzet az „idõsíkokkal” (a szó közkeletû, de nem biztos, 94

hogy használata helyes és valóban fedi a tartalmát) és akkor már az sem lesz meglepõ, hogy magyarázatot kapunk a természetes idõutazásra. Egyelõre annyit tudunk errõl, hogy általában nem azok jutnak el oda, akik azt nagyon akarják. Véletlenszerûen kiválasztott személyek véletlen helyszíneken egyszercsak más idõben találják magukat – és ennyi, errõl többet nem tudnak. Maga az esemény – a hirtelen belecsöppenés egy másik korba – önmagában nem ad nekik semmilyen magyarázatot. Nem tudnak meg belõle semmit a spontán idõutazások céljáról, módszereirõl, lehetõségeirõl – gyakorlatilag semmirõl. Csak egy különös élmény jut nekik osztályrészül, amit aztán többé nem felejtenek el. Furcsa érzés fogja õket gyötörni egész hátralévõ életükben, mert soha nem derül ki, ki és miért csinálta ezt velük…? A dolgot még nehezebben élik át a vallásos emberek. Egy ilyen spontán esemény nem fér meg a keresztény vallásokban, nincs ott helye, ezért automatikusan, dogmaszerûen és eleve a Sátán mûvének tekintendõ. Pedig hát a vallást, a hitet ebbõl a dologból is nyugodtan kizárhatjuk, mint az emberi szellemtörténet ezer más területérõl is. Sõt mi több, ki is kell zárni, ha annak igazi mélységeivel, tiszta tartalmával akarunk foglalkozni. És akkor még nem beszéltünk az idõutazásoknak egy ma is tapasztalt, de nem testi változatáról. Egyesek azt állítják, képesek a tudatukat elõre küldeni az idõben és onnan hoznak különféle információkat. Néha jó kis történeteket hallunk arról, hogy a világ négy-öt nagy titkosszolgálatának egyike vagy másika ilyen személyeket rövid idõre alkalmaz és információkat gyûjt a (közelebbi) jövõrõl. Mindez tulajdonképpen hihetõ is – a titkosszolgálatok sok forrásra támaszkodnak, a világért sem elégednek meg azzal, hogy egy tárgyban, egy 95

témáról mindössze egyetlen forrásból tájékozódjanak. És elég pénzük is van arra, hogy akár a legbonyolultabb, legköltségesebb kísérletsorozatot is finanszírozzák, ha érdekeik úgy kívánják. Vagyis arról van itt szó, hogy a világ két részbõl áll. Ennek egyik fele az, ami anyagi és ami viszonylag gyorsan megismerhetõ. A másik fele szellemi, olyan dolgokkal kapcsolatos, amelyek semmiképpen sem ismerhetõk meg egyhamar, hisz még most sem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá a kutatásukhoz. Ráadásul egy pszichés korlát is akadályoz bennünket: a legtöbben nem hisszük, hogy van itt valami kutatnivaló. Hiszen akik nem hitték-hiszik el, hogy voltak és vannak kísértetek (vagyis hogy a már egyszer elhunytak világa valamilyen szinten érintkezik a mi világunkkal), azoknak eszükbe sem jut pénzelni kísértet-kutatásokat, de még ilyeneket engedélyezni sem hajlandóak. Így aztán a „másik világ” egyik fontos területe máris kiesik a kutatásokból. De hasonlóképpen jár a jóslás, a halálközeli élmények, a telepátia, a horoszkópok, az UFO-látások és így tovább – van még legalább tucatnyi terület – ez mind kiesik a rostán. Így aztán egyelõre egy nagyon is egyensúly nélküli világban élünk. Már szinte mindent (?) tudunk az atomról, a közeli világûrrõl, száz tudományág legrejtettebb területeirõl – de semmit sem arról, ami legalább olyan fontos lenne: a Másik Oldalról. Így aztán az idõutazások kérdése is egyelõre ide sorolódik. Igaz, e téren vannak legalább fejtegetések, töprengések, olykor valaki elõáll egy-egy érdekes teóriával vagy legalább gondolatébresztõ paradoxonnal. Ez is valami. De ettõl még az idõutazások kérdése az utóbbi évtizedekben szinte semmit sem haladt elõre. 96

Hacsak… Hacsak nincs valami igazság abban, amit olykorolykor suttognak bizonyos körökben. Hogy a világ egyik vagy másik nagyhatalmának „pincéiben”, a titkosszolgálatok által felügyelt, a világtól elzárt laboratóriumaiban hihetetlen kísérletek folynak. Valamiféle gépezetekrõl is hallani, amelyek csoda dolgokra lesznek képesek… Lehet, már régen épül egy vagy több idõgép? Lehet, valakik már nagyon is ígéretes kísérletekben vettek részt, netán küldetéseket teljesítettek és már vissza is jöttek a… jövõbõl?

97

98

EGY KÜLÖNÖS EMBER: RERICH

Szakítsuk most meg a nagy problémák tárgyalását – azért, hogy egy nagy emberrõl is beszélhessünk. Akit viszont a magyar olvasók nagy többsége nem ismer, még a nevét sem hallotta sohasem. Akik viszont ismerték és ismerik, sõt írtak is róla, azok szájából-kezérõl oly könnyen szakadnak le a legnagyobb dicsérõ jelzõk is, hogy már azon is csodálkozunk. „Rerich elvarázsolt királysága”, „Mester és a Hegyek Bölcse” és hasonló kifejezések jelennek meg a Rerichrõl írott cikkeknek már a címében is. Bölcs volt, szinte próféta, egyben festõmûvész, filozófus, gyógyító, diplomata, földrajzi felfedezõ, és száz más funkciót is betöltött élete során. A „másik oldal” megismerése terén õ is elég messzire jutott és kár, hogy nincsenek sokan a hozzá hasonlók. A képei olyanok, hogy azokat bárhol és bármikor felismeri az, aki egyszer látott már Rerich-festményt. Valami olyan lelki tisztaság látszik rajtuk, olyan egyszerûségükben is sokat mondóak, hogy azt szavakkal le sem lehet írni. A képein a kövek jelképek, bele vannak égetve az emberi és isteni alakokba. Valami mérhetetlen természet- és világszeretet sugárzik ezekbõl a tulajdonképpen meglehetõsen egyszerû eszközökkel operáló képekbõl. De lássuk az életét. Különös család különös gyermekeként 1874. október 9-én született Szentpétervárott. Orosz volt ugyan, de családja folyton azt hangoztatta: õk egyenes vonalban attól a viking-„varég” Ruriktól származnak, akit állítólag Kr. u. 862-ben az egymással folyton torzsalkodó 99

orosz törzsek hívtak be Novgorodba és fejedelmükké választottak. A skandináv leszármazottak, Rurik utódai jól megülték az orosz trónt és lassan elszlávosodtak. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az orosz fejlõdést idegenek kezdeményezték és pátyolgatták – sokan feltételezik, hogy a skandináv vezéreken és szakembereiken múlott az orosz államiság, nélkülük az oroszok még évszázadokig csak marakodtak volna egymással és semmire sem vitték volna… Nos, akár így volt, akár nem, akár valóban a Rurikoktól származtak a Rerichek, akár nem – tény, hogy a kisfiút már a születése egy nagyívû pályára állította. Apja, korának egyik legmûveltebb embere volt, és mint ügyvéd, sok pénz fölött rendelkezett. Fiát, Nyikolaj Kostantinovics Rerichet is úgy nevelte, hogy a gyerek már korán igen mûvelt lett. Megtanult több nyelvet perfekt és válogathatott a más gyerekek által sosem látott szórakozásokban. Vidéki birtokuk maga volt a paradicsom, ahol a kisfiú nemcsak lovagolni tanulhatott meg, de ásóval kezében saját régészeti ásatásokat is folytathatott. Nagyon érdekelte az emberiség õstörténete. Persze apja pontos beosztást készített neki, amit a kisfiú nemegyszer felrúgott – egy-egy szellemi kaland kedvéért. Hamar kiderült, hogy elsõsorban a régészet és a festészet érdekli, ezek viszont apja tervei között nem szerepeltek. Végül is a kamasz fiú és apja között egyezség született. Rerichnek elõbb el kellett végeznie a jogi egyetemet, utána tanulhat még mást is, amit akar – apja azt is finanszírozni fogja, legyen bármi. Sejthetõ volt már akkor, hogy a makacs fiú a „második fordulóban” a festõakadémiára gondol. Végül is úgy lett, hogy a páratlanul tehetséges fiatalember egyszerre járt két egyetemre. Egyszerre tanulta a római jogot és a festészet csínját-bínját. Elég jól ment mindkettõ, bár 100

sejtette, hogy jogi tanulmányainak nem veszi sok hasznát. Már huszonévesen kiállított és egynémely képét azonnal meg is vásárolták. Amikor aztán Tretyakov a késõbb róla elnevezett képtárba vitette egyik elsõ festményét, már mindenki tudta, hogy ebbõl a fiatalemberbõl egyszer még híres festõ lesz. Bár ekkor éppenséggel ennek nem sok jelét adta – ugyanis vándorútra indult. Annyira izgatta a történelem, a múlt, hogy bejárta a hatalmas Oroszországot. 1904 táján indult el Rerich és mindenfelé a régi múlt nyomait kutatta. Nemcsak az oroszokét, hanem az arrafelé régebben élt más népekét is. Nemcsak régészeti feltárásokat keresett fel, hanem lefestette a régi idõk általa elképzelt embereit, viszonyait. Az évekig tartó vándorlás során nemegyszer inkognitóban mint vándor ikonfestõ jelentkezett kolostorokban és vállalt is efféle munkákat. Akkoriban már sokfelé hirdette újszerû eszméit arról, hogy minden ember testvér és mindenkinek békében kéne élnie másokkal. Kezdték Rerich név mellé odatenni, hogy „filozófus”, „humanista”. A mûvészt az 1900-as évek elején többször hívták Nyugatra is. Végül 1909-10-ben tett egy nagy körutazást Európában. Sokfelé már úgy fogadták õt, mint a kor egyik nagy emberét, prófétáját. Pedig alig múlott harmincöt éves. Valóságos diadalmenetben vonult végig Itálián, Németországon, Hollandián, Anglián és ünnepelték számos nagyvárosban, Zürichtõl Brüsszelig, Londontól Rómáig. Sokáig maradt Párizsban és ott egyik képet a másik után festette. Közben megnõsült, az egykori híres Kutuzov tábornok egyik leszármazottját, Helenát vette feleségül. A hosszúra nyúlt nászút ismét egy nagy dél-európai körutat eredményezett. Rerich akkor már megérezte, hogy háború lesz. Még szinte senki sem sejtette, amikor az õ lelkét ellepték a baljós képzetek. 101

Festményekkel is igyekezett figyelmeztetni az embereket a rossz idõkre, amelyek kétségtelenül bekövet-keznek majd. Valamiféle lángoló szemû jóst képzelhetünk el a szakállas, bajuszos fiatalemberben? Lehet. De nem volt igazi látnok és fõleg nem volt próféta, aki akkor már megmutathatta volna a kiutat. Pedig éppen elégszer szónokolt arról, hogy csak a béke mentheti meg az emberiséget. Nem hallgattak rá (sem). Éveken át „a festõvászon prófétájának” is nevezték, de elsõsorban mûvészi, nem politikai berkekben. Ugyanis már a század elejétõl festette figyelmeztetõ képeit. Már 1901-ben vászonra vitte a Veszedelem címû képet, amit késõbb sokan az eljövendõ huszadik század legrövidebb, legtragikusabb összefoglalásának neveztek. A festményen egy fekete holló repül szürke sziklák, sötét tenger és erõsen felhõs ég elõtt. Az 1912-es Utolsó angyal már egy háborúban elépusztult Európa kellõs közepén áll, mindenfelõl lángok veszik körül. A következõ képek fõleg 1913-ból és 1914 elejérõl szintén a mind közelebbi, rendkívül pusztító háború képeit hozták az emberek elé. Fõleg olyanok nézték döbbenten a képeket, akik akkor már vagy fél évszázada éltek békében és biztonságban – rájuk szörnyen hatottak e festmények, mindazonáltal éppen tragikus voltuk miatt szinte senki sem akarta elhinni, hogy mindez valóság lehet, méghozzá hamarosan. Volt olyan képe, amelyen nagyon is világosan megjósolta, hogy a hamarosan kitörõ háború során koronáját veszíti a három nagy dinasztia: a német, az osztrák és az orosz. Itt kezdett elõbukkanni Rerich, a jós. Mások szavakkal jósolnak, õ képekkel (is) tette ezt. Egy másik képen megjósolta, hogy a németek megtámadják Belgiumot – négy hónappal a háború kitörése elõtt – és ez is teljesült. 102

Mindig Indiába vágyott, de akkoriban erre még nem kerülhetett sor. Nyikoláj Konsztantinovics Rerich a világháborús éveket Finnországban töltötte. A front elvágta õt a hazájától, amely különben egyre kevésbé kezdett emlékeztetni az egykori, általa annyira szeretett Oroszországra. Otthon ugyanis a bolsevikok puccsal magukhoz ragadták a hatalmat és Rerich arról értesült: leégett az a múzeum is, amelyben legtöbb képét tárolták. Mindent elölrõl kezdhetett. Megírta „Lángok” címû regényét és elhatározta, Indiába költözik. Már csak azért is, mert haza már nem mehetett. A szovjetektõl uralt orosz földön a hozzá hasonló „arisztokratákra” számûzetés, börtön és halál, de mindenképpen nyomor várt, hiszen a birtokokat és palotákat elkobozták, azokba gyakran kommunista vezérek költöztek. De mielõtt elment volna Indiába, Anglián keresztül az USA-ba látogatott. Lerakta saját múzeumának alapköveit és hosszabb ideig ott maradt, festett. A képeit nagyon vették, ez adott neki anyagi lehetõséget a talpra állásra. Hiszen mint oly sok orosz, a hazai nagy politikai fordulat után õ is ott maradt minden vagyon és megélhetés nélkül. Az amerikai képeladások után azonban már tehetõs emberként tervezhette tovább az életét. Amerikában és Európában számos elõadást tartott ezoterikus témákról. Most is fanatikusan békét akart és már 1923-ban egy esetleges elkövetkezõ második világháborúra figyelmeztetett. Megérzés, vagy a reáliák tökéletes ismerete késztette erre? Mindenesetre akkoriban az Egyesült Államok egész területén, a nagy ország szinte minden államában egyremásra alakultak meg a „Rerich-klubok”. Akik idejártak, azok a szépet, a békét, a mûvészetet és a tudást propagálták és azt is kapták. Rerich szárnyakat kapott és sorra írta könyveit, 103

amelyek igen népszerûek lettek (csak néhányat említünk: „Áldott ösvény”, „Láng a kehelyben”, „A fény országa” meghozták a hírnevet is). Nyikoláj Rerich voltaképpen ott is maradhatott volna az USAban, élete végéig kényelmesen élhetett volna festményeibõl és könyveibõl, a megszolgált világhírbõl. Õ azonban nyugtalan ember volt. Folyton azt hitte, valahol várnak rá – emberek és feladatok, tájak és események. Egyszerre mindenhol szeretett volna lenni, nem tudott hosszabb ideig megmaradni sehol sem. Végre hát elindult Indiába. Ahol feleségével és két fiával együtt olyasmit akart szervezni, amire még nem volt példa: Tudományos-mûvészeti expedíciót indított India, Kína, Mongólia, Tibet és Oroszország felé. Karavánt szervezett, amely lassan átvonult Ladakhon, Kasmiron, a Klarakorum-sivatagon és végül az egyik oázisban, amely a buddhisták valamikori központja volt, Rerich festmények egész sorozatát alkotta meg. Ezeken a buddhista legendák és víziók világát ábrázolja. De nem ragad le egyetlen vallásnál. Egyik víziójában például a Himalájában… Krisztussal találkozik. A „Himalájai ciklus” képei fantasztikus színvilágot mutatnak. Nicolas (mert ekkor már ez a nyugatias keresztneve) Rerich UFO-t is látott a hegyek között. Az egyik fia szintén festõ lett, a másik egy Himalája-kutatással foglalkozó intézmény vezetõje. A sokfelé már-már prófétaként tisztelt, hosszú fehérszakállú férfi bejárta egész KözépÁzsiát és több mint 500 képet festett a vidékrõl, a hegyekrõl, az emberekrõl. Ne feledjük, hogy New York-i múzeumában is hagyott vagy háromszázat. A képek egy részén a sárga szín dominál, no meg az a speciális kék, ami itt-ott lilába megy át és ami olyannyira jellemzõ a Rerich-festményekre. Majdnem mindegyiken 104

hegyeket látunk, olykor fantasztikusan meredek csúcsokat, máskor szelíden elfekvõ lejtõket. Látszik, ezeket csak olyan festhette, aki maga is ott élt közöttük. Nos, az expedíció öt évig bolyongott Ázsiában, amely alatt régészettel, kézmûiparral, biológiával, orvostudománnyal, botanikával és számos más dologgal is foglalkozott. Azt állították, hogy éjjelente fényesebb az ég a hely fölött, ahol Rerich lakik. Minden szavát feljegyezték és biztosak voltak abban, hogy aki beteget õ megérint, vagy akár csak ránéz, az visszanyeri egészségét. A nagy, hosszú és fáradtságos expedíciónak a mûvészeti és tudományos célokon túlmenõen – mint az késõbb kiderült – volt egy másik, rejtett feladata is. Rerich abban reménykedett, megtalálja a legendák elveszett városát, a titokzatos „Shamba-la-országot”. Bármerre is vonult a nagy karaván, Rerich ezt kérdezte az emberektõl, ezután érdeklõdött. Titkon nyilván azt remélte, valahol a hatalmas földrész egyik eldugott sarkában még létezhetnek olyan emberek, akik egy elõzõ kultúrából maradtak fenn. Egy elõzõ emberiség, egy el nem süllyedt „Atlantisz” nyomait kereste oly buzgalommal és fáradhatatlanul. Ugyan nem találta meg, de továbbra is meg volt róla gyõzõdve, hogy ez a kultúra, ez a civilizáció valahol most is létezik. A Himalájában látott UFO is errõl gyõzte meg – egy villámgyorsan szálló tárgy kerülte meg a lent haladó expedíciót, majd elszáguldott két hegy között. Attól kezdve Rerich meg volt gyõzõdve, hogy az UFO „amazoknak” a jármûve volt, afféle küldött, aki utat mutatott neki… Tovább haladt hát, fáradhatatlanul. Pedig nem volt már fiatal. De hatvanévesen is visszatért Európába és éveket töltött azzal, hogy a maga módján megakadályozza a második világháborút. Most azt vette a 105

fejébe, hogy olyan nemzetközi egyezményeket kell kidolgozni, amelyek révén egy háború esetén megmenthetõk a kulturális javak, a mûkincsek, szentélyek. A késõbb róla elnevezett, de eleinte munkacímként éveken ét „Békepaktumnak” is nevezett egyezségen nemzetközi jogászok dolgoztak az akkori ENSZ, a Népszövetség égisze alatt. Meglehetõsen naiv elképzelés volt ez, ma már tudjuk. De akkor még sokan hitték, hogy ha egy múzeumra speciális zászlót tûznek ki, akkor azt nem bombázzák, majd nem támadják és fõleg hogy nem rabolják ki az ellenséges katonák, hisz minden állam aláírta a kulturális javak védelmérõl szóló egyezményeket. Rerich nyilván nem tudta, miféle emberek a nácik és azt sem, hogy saját egykori hazájának katonái végigrabolják majd fél Európát és bizony nem kímélik a múzeumokat sem… Végül is 1935-ben a Rerich-paktumot számos ország aláírta. Rerich pedig megnyugodva visszament Indiába, ahol a Kuluvölgyben talált magának egy szép házat. Aztán megint az történt, ami már pár évtizeddel korábban is megesett: kitört a világháború, fél Európa lángokban állt. Rerich pedig a háborús területtõl távol, Indiában töltötte azokat az éveket. Képeket adott el, hogy a befolyt összeggel a megtámadott országokat támogassa – többet ott és akkor igazán nem tehetett. Azt is látnia kellett, hogy a „Rerich-paktumot” szinte minden harcoló fél semmibe vette, a mûgyûjteményeket kirabolták. El volt keseredve, de azért tovább festett és írta könyveit az idõközben már teljesen „keleti prófétává” vedlett férfi. Mire Európában béke lett, Indiában kezdõdtek a harcok. Az ország kettészakadt, sok politikus Rerichtõl kért tanácsot. De már nem sokáig jöhettek hozzá, hiszen 1947-ben – hetven106

három évesen – meghalt. Hindu szokást követve egy máglyán elégették holttestét. A Himalájai Kulu-völgyben, utolsó lakhelyén csak egy nagy szürke kõ van most az egykori máglya helyén. A mi számunkra azért fontos Nyikoláj Konsztantinovics Rerich, mert pontosan tudta, milyen fontosak a lelki dolgok. Egész életében tudatában volt annak, hogy a tapintható mellett létezik egy másik világ is, amely nem tapintható, nem kutatható oly könnyen – viszont sokkal fontosabb, mint az a reális, a fizikai, a közönséges létezés jeleivel teli anyagi világ.

107

108

AKIK ELÕRE LÁTJÁK A JÖVÕT

A jóslás éppen olyan régi, mint az emberiség. Az, hogy valaki tudomással bírjon olyan esetekrõl, amelyek még meg sem történtek, nyilvánvalóan lehetetlen – gondolnánk. Gondoltuk volna, ha az utóbbi pár ezer év során nem történt volna meg már elég sokszor, hogy valaki valamit mégis tudott a jövõrõl. Felhozhatnám itt a saját példámat is – nem mintha jós lennék. De amikor 1999-ben megírtam (és kiadták) A XXI. század története címû könyvemet, olyan sok (500-nál több) jóslatot halmoztam fel benne, hogy azok között bizonyosan akadnak majd olyanok is, amelyek „bejönnek”. Így hát talán már csak a nagy számok törvénye alapján valószínû, hogy eltalálok jó néhány eseményt vagy folyamatot. Persze igazából ez a fejezet nem az efféle jóslásokról szól. Hanem arról, amikor valakik elõre látnak bizonyos eseményeket, nagyon konkrétan jósolják meg azokat és késõbb a valóságban ez pontosan úgy is lesz. Amikor pedig ezt már valamilyen formában kutatni is lehet többé-kevésbé egzakt tudományos módszerekkel, akkor a dolog kezd érdekes és fontos lenni. Vannak szakemberek, akik a jóslást kalandnak tekintik, akik pedig ezt kutatják vagy errõl írnak, azok számára a „lehetetlen dolgok értelmének keresése” zajlik. Elvileg minden, ami paranormális – az a tudomány szerint egyben lehetetlen is. Ami kicsap a meglévõ keretek közül, ami áthágja (vagy áthágni látszik) a már megállapított és valóban mûködõ törvényeket, az lehetetlen – hirdetik az akadémiák. A tudományos megközelítés – mert van ilyen akkor is, ha az 109

akadémiák ez ellen intenzíven prüszkölnek – többféle jóslást ismer. Vannak már definíciók az egyes cselekvésekre, képességekre. Ha például egy ember olyasmirõl rendelkezik információval, ami majd csak a jövõben fog megtörténni – de erre jelenleg még semmilyen „info” nem létezik! – akkor ezt latinosan prekogniciónak nevezik, amit nem túl szabatosan „elõ-ismeretnek”, elõre tudásnak fordíthatunk. Ha az egyén tud valamit, ami most történik, de nem ott, ahol õ van és amirõl egyéb módokon abban az idõpontban nem szerezhet tudomást és a rendelkezésére álló egyéb információkból sem vezethetõ le az a történés, ezt hívják telepátiának – „távolérzésnek”. Vannak kutatók, akik azt állítják, hogy mindez része az ESP-jelenségnek, vagyis az érzékeken kívüli érzékelésnek. A mi mostani érzékszerveinket meghaladó ismeretszerzési, információszerzési folyamatok tehát nem történhetnek a szemünk, a fülünk, a tapintásunk, a szaglásunk, az ízlelésünk segítségével – valami más módszer mûködik itt, amelyek révén az erre alkalmas egyének információhoz jutnak vagy egyidejûleg a térben másutt zajló eseményrõl, vagy olyanról, amely ebben az idõpontban még meg sem történt. De valóban nem történt meg…? Nos, erre a kérdésre majd a fejezet végén próbálunk valamelyest kimerítõ választ adni. Bármilyen ókori munkát tanulmányozunk át, legyen az történetírói, költõi vagy egyéb teljesítmény, észre kell vennünk, hogy a jóslatok és a jóslás, sõt maguk a jósok is gyakori szereplõk voltak akkortájt. Szinte nincs olyan irodalmi mû az ókorból, amelyben ne szerepelnének jósok, és tudjuk a történetírók komoly és olykor igencsak vaskos munkáiból, hogy a jósok nemegyszer alaposan befolyásolták egyes 110

uralkodók életét, országok, hadseregek, vállalkozások sorsát. Ezek a jósok nemegyszer intézményesedtek, a régi görögöknél a Delphoi jósda, a rómaiaknál a Sybillák intézménye már-már hivatalos rangra emelkedett. Egészen az európai középkor végéig a jósok gyakran voltak nélkülözhetetlen tagjai a társadalomnak és a királyi udvaroknak. Jósolni tehát régen tisztes foglalkozást jelentett. A jós mint olyan eleve szükséges ember volt. Mondhatnánk ma azt is, hogy információszerzésre használt személyként kezelték, akinek volt – ha volt, persze – egy ritka képessége: a még meg sem történt eseményekrõl tudott híreket kapni. A „hírszerzés a jövõbõl” mûködött is, kisebb-nagyobb hibaszázalékkal. Az a „jós”, aki csak annak nevezte magát, de eredményeket nem tudott felmutatni, hamar „lapátra került” és a helyét egy másik „kolléga” vagy „kollegina” foglalta el. Ez egyben arra is utal, hogy jóslással sokkal többen foglalkoztak, mint manapság, amikor ez a foglalkozás (szakma) már jórészt az üzleti életre, a tõzsdei jóslások területére szorult vissza a fejlett államokban (is). A római állam egyenesen jóslás céljaira tartott papokat. Ezek voltak az úgynevezett augurok vagy madárjósok, akik hol a madarak röptébõl, hol a leölt áldozati állatok beleibõl és más belsõ szerveibõl jósolták meg, mit lépjen az államfõ kritikus helyzetekben. Nagy csaták elõtt kötelezõ volt efféle béljóslást tartani. Késõbb persze a hadvezérek nem reklamálhattak, ha a jósok tanácsait követve – elvesztették a csatát, a háborút. Az ókor leghíresebb jósdája több mint ezerötszáz éven (!) keresztül a görög Delphoi volt. Az antik Hellász közepén, a Parnasszosz-hegy déli lábánál, ahol – mint azt már akkoriban leírták – némely ponton kábító gázok törtek elõ a föld mélyébõl. 111

A Kr. e. 12. századtól kezdve mûködött itt egy mind híresebb jósda, ahová a kor vezetõ államférfiai, mûvészei jártak rendszeresen. A jóslatokat eleve ott élõ, névtelen jóstársaság tagjai szolgáltatták. Ez a sajátos „munkaközösség” folyamatosan létezett és tagjai a kábító gázt beszívták, majd e révült állapotban úgymond látták a jövõt. Hogy milyen hatásfokkal dolgozott Delphoi, az ma már persze megállapíthatatlan. Mint ahogyan az mindig is lenni szokott, a környezet és az utókor jobbára csak a beteljesült jóslatokra emlékezett, azokat hirdette. A jóslatoknak pedig nyilvánvalóan csak egy része volt pontos és életút-mutató jellegû. A többi rossz volt, vagy csak részben jó. A legrégibb delphoi jóslat az irodalomból ismert. Szofoklész tragédiájában mindent egy jóslat indít el és vezet a bukásig. Delphoi ugyanis azt jósolja a királyi csecsemõ, Oidipusz születésekor, hogy meg fogja ölni tulajdon apját, majd feleségül veszi saját anyját. Erre a rémült szülõk inkább kiteszik a csecsemõt a hegyre, hadd falják fel a vadállatok. Ám mivel a jóslat egyszer már elhangzott, annak teljesülnie kell – ezt sugallja az egész ókori kultúra, az akkori gondolkodásmód. Ma fel sem foghatjuk már, hogy a jóslatoknak nemcsak az ókorban, de pár száz évvel ezelõtt is milyen nagy hatásuk volt. Királyok tartották magukat a szabályaihoz, a jóslat tartalmához, ha az nekik kedvezõ sorsot ígért – és sorsuktól igyekeztek szabadulni azok, akiknek egy-egy kóbor jóslat valamilyen nagy tragédiát, korai halált villantott föl. Volt Delphoi-nak egy olyan aspektusa is, amirõl ma már kevés szó esik. Minden ókori forrás, amely a jósda lokalizációjáról beszél, a feltörõ gázok mellett említ egy másféle „hely szellemét” is. Vagy inkább hangulatát? Arról van szó, hogy Delphoi a régi görögök szerint egy olyan pontja volt a világnak, 112

ahol a „hatások egyesülnek”. A tudomány által ma még szintén félrelökött, komolyan nem vett és ezért kellõen nem kutatott földmágnesességi és egyéb hatások itt egyesülhettek, erõvonalaik itt metszették – metszik – egymást. Ezen hatások jó része persze a szokványos mûszerekkel nem mérhetõ. Azonban érdekes lenne kideríteni, hogy a Föld egyes pontjain miért szaporodnak el a paranormális képességû emberek, vagy bizonyos helyeken az addig „normálisan középszerû”, semmivel ki nem tûnõ emberekbõl miért bukkannak fel õsi és döbbenetes képességek. Amelyek más földrajzi pontokon soha nem jöttek volna elõ. Nehéz elhinni, de az ókori görögök minden fontosabb lépésük elõtt konzultáltak a jósdával. Mielõtt egy városállam hadserege elindult valahová harcolni, vagy a felszaporodott városlakók egy része elindult, hogy új várost (gyarmatot) alapítson valahol, vagy amikor például az európai kontinensen az elsõ törvényeket hozták – a jósdák ezekbe is beleszólhattak és bele is szóltak. Persze elsõsorban tanácsadás folyt, de ez elkerülhetetlen volt jóslatok nélkül. A római Sybillánknak pedig még inkább elõre kellett látniok a jövõt, mert õket elsõsorban efelõl kérdezték. Az akkori és késõbbi jósoknak sok rendkívüli teljesítményét feljegyezték. Jószerével az egyetlen, máig ismert név: Nostradamus. pedig ott volt egy másik jós, aki máig ható teljesítményével messze felülmúlta a francia doktort. Malachiás ír szerzetes ugyanis bizonyíthatóan még a 12. században megjósolta az összes következõ pápa jellemzõit, nevét, sorrendjüket és fõbb tulajdonságaikat! A bizonyítás alapja maga a dátum. Ugyanis fennmaradtak az akkoriban elõbb kézzel írott, 113

késõbb nyomtatott könyvek, amelyek egészen a huszonegyedik századig sorolják a pápákat. Kevés bennük a tévedés, azt is jobbára az okozza, hogy a középkorban akadtak valódi és ellen-pápák is, olykor egyidõben kettõ vagy három is tevékenykedett és csak utólag dõlt el, melyiket ismerik el majd igazinak és kiket törölnek a névsorból. Mivel más jósok gyakori fogása, hogy nem mellékelnek pontos adatokat a jóslataik mellé (Nostradamus például nem írt évszámokat, így aztán ugyanaz a jóslata több korban, több eseményhez is illeszthetõ…), Malachiás viszont a pápák sorrendjével évszámok nélkül is lekötötte õket idõben – hát nagyon tanulságosak ezek a jóslatok. Bõvebben errõl az Új titkok könyvében (1987) olvashatnak. Az ír szerzetes esete azért is különös, sõt egyedülálló a jóslások történetében, mert õ egy másoknál alig található sorozatjóslást alkalmazott. Nem egy vagy két pápa jellemzõit jósolta meg, hanem több mint száztíz pápáét! (Mellesleg II. János Pál szerinte az utolsó elõtti második pápa, utána már csak kettõ következik, és ezzel véget ér a római pápák sora…) Mindenképpen ki kell jelentenünk, hogy még Nostradamus teljesítménye sem ér fel Malachiás jóslat-sorozatával. Persze Nostradamus is megtette, ami tõle tellett. De mert a történelmi eseményeket jósoló, javarészt négysoros versikéi mellé sehol sem írt dátumot, így a dolog meglehetõsen komolytalanná, és ami egy jóslásnál még nagyobb baj: bizonytalanná, hiteltelenné válik. Nostradamusnak voltaképpen csak egyetlen jóslata vált be igazán, még életében, amivel aztán elérte a „világ”-hírnevet. Legalábbis hazájában, Franciaországban ettõl kezdve befutott jós lett, a királyi udvarban nyert alkalmazást és attól kezdve jóslataival, véleményeivel, tanácsaival alaposan befolyásolhatta 114

a Medici Katalin-féle politizálást. II. Henrik király párbajozott egy lovaggal, sima lovagi tornának indult a dolog, de a lovag kopjája beleszaladt a király aranyozott sisakjának arcvédõ részébe, azt áttörte és a szemébe fúródott. Mivel akkoriban igazi orvosi segítségre még egy király sem számíthatott, lévén hogy a medicina gyermekcipõben tipegõ tudomány volt – hát hamarosan belehalt a kegyetlen sérülésbe. Nostradamusnak ezen kívül nem voltak igazán falrengetõ jóslatai – legalábbis még életében. Késõbb aztán a lelkes rajongók hada a fennmaradt vagy ezer jóslatot alaposan szétcincálta, évszázadokon keresztül fordították õket száz nyelvre és magyarázták így meg úgy, sõt amúgy. Olykor szemrebbenés nélkül hamisítottak is állítólagos Nostradamus-jóslatokat – mint például 2001. szeptember 11 után, amikor az egész világsajtót elárasztották egy Nostradamusnégysorossal az óceán másik partján „madarak által” lerombolt két nagy toronyról… vagyis a WTC kettõs székházáról. Késõbb persze bebizonyosodott ez a csalás is. De most ne a csalókról, hanem a valódi jósokról beszéljünk. Anglia John Dee-vel dicsekedhet. A tizenhatodik század második felében és a tizenhetedik elején élt tudós, térképész, matematikus, kém, asztrológus, hajózási szakértõ és jós elsõsorban csillagászati és matematikai munkáival nyerte el a tudomány megbecsülését – ami egy csöppet sem akadályozta meg õt abban, hogy minden lehetséges alkalommal jóslatokat adjon közre. Az is megesett, hogy kegyetlenül reális, az uralkodónak semmi jót sem sugalló jóslatáért börtönbe vetették és halálra ítélték, de megmenekült. Szintén Angliában, még VIII. Henrik korában élt Mrs. Shipton, akinek jóslatai ezernyi folyton megújuló, újra kiadott korai nyomtatvány formájában keringtek az országban. 115

Az asszony állítólag mindig elõre megjósolta a kor katasztrófáit: a tûzvészeket, a pestisjárványokat. Olvashatunk késõbbi, huszadik századi jósokról is. Volt köztük olyan, aki a hitleri idõkben a náci párt és államvezetés félhivatalos jósa lett, meg olyanról is, aki egy-két évvel az elsõ atomrobbantás elõtt már megjósolta annak hatásait, de még azt is, hogy az atombomba gomba alakú felhõt produkál majd… Voltak és vannak szélhámosok, hamis jósok is. De azok általában hamar leleplezõdnek. Hiszen itt mérhetõ a teljesítmény. Akinek egyetlen jóslata sem jön be, az nem jós, ergo mehet, amerre lát, többé nem lesznek kliensei, elveszti esetleges ismertségét és népszerûségét, mehet kapálni – ahogyan mondani szokták. A tudomány szkeptikusai általában éppen erre nem szoktak gondolni. Ahogyan a fülöpszigeteki pszichosebészek között is akadnak persze szélhámosok (miért éppen ott ne fordulnának elõ, ha amúgy tele van velük a modern világ minden szegmense?), azért a többség évtizedekig lakik ugyanabban a városban, ott „rendel”, fogadja és gyógyítja a betegeit. Ha nem gyógyítanának meg senkit, vagy igen alacsony hatásfokkal dolgoznának, már rég nem járna oda senki és azt is elfelejtették volna, kik voltak és hogy egyáltalán ott laktak valaha. Nos, a jósok is ilyenek. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak forgalomban hamis bankjegyek is, de azért nem vetjük el a pénzt mint fizetõeszközt, azt továbbra is használjuk és ritkán gondolunk a hamisítványokra. Nyilvánvaló, hogy néhány szélhámos létezése, tevékenysége miatt nem szabad elvetni magát a jelenséget, a képességet. Nem önthetjük ki a fürdõvízzel együtt a gyereket is.

116

Azt már nagyon kevesen tudják, hogy a jóslásokkal, az efféle képességeket felmutató személyekkel rendeztek és olykor manapság is rendeznek tudományos kísérleteket. Még laboratóriumokban is! Figyelmükbe ajánlom ezt a hírt azoknak az úgynevezett „szkeptikusoknak”, akik ezt is lesöpörték az asztalról, mondván, hogy amit mi „jóslásnak” nevezünk, az voltaképpen csak egy vásári mutatvány, afféle bûvészkedés, és tudományosan nem ellenõrizhetõ, nem igazolható. Érthetõ persze, ha az ezzel foglalkozó maroknyi tudós nem évtizedeket vagy századokat átívelõ jóslatokkal foglalkozik. Az egzakt módszerek alkalmazása arra kényszeríti õket, hogy sokkal kisebb léptékû kísérleteket végezzenek. Az egyik például egyszerre jelent jóslást, meg nem is. Már több egyetemen elvégezték, általában frissen bekerült diákok csoportjai az alanyok. De mûködik középiskolákban is. A kísérletet vezetõ személy – általában kutató – elõbb kitöltet a résztvevõkkel egy rövid kérdõívet. Néhány figyelmet elterelõ, megtévesztõ kérdés között bújik meg az igazi: „Hiszel-e az érzékeken kívüli érzékelés lehetõségében?” Van, aki igennel, van, aki nemmel felel (harmadik, köztes válaszra nincs lehetõség, csak az igent és a nemet lehet aláhúzni, bekarikázni.) Aztán közlik a jelenlévõkkel, hogy másnap különleges kártyákat fognak húzni, ezek sorrendjét próbálják meg eltalálni elõre. Egy másik lapot kapnak, amelynek rubrikáiba az elsõ, a második, a tizedik stb. kártyasorsolásnál megjelenõ lapok sorrendjét kell feltüntetni. Vagyis el kell találni – „meg kell jósolni”! – hogy huszonnégy órával késõbb egy bizonyos esemény hogyan fog bekövetkezni? Ahhoz, hogy tudományosan értékelni lehessen az eredményt, ilyesmit kell elvégezni. Bár tudunk másféle kísérletekrõl is, ám azok nem ennyire egzaktak, nem ennyire mérhetõek. Másnap 117

aztán következnek a kártyalapok is. Amelyeket elõtte többször összekevernek, a jelenlévõk is besegíthetnek, no meg a kísérlet vezetõjének asszisztensei is emelgetik a lapokat, sokszor összekeverik, így senki sem hozhat létre titkos, elõre eltervezett sorrendet. Aztán sorban felmutatják a lapokat és jegyzik az egyes sorozatoknál a sorrendet. Vajon csupa jós ül a teremben? A diákok hány százaléka találja el a kártyák sorrendjét? Voltaképpen nem ez a lényeges. Mindig akad néhány kísérleti alany, aki a többieket jóval felülmúló arányban találja el. A matematikailag kiszámítható, véletlenszerû eredménynél nagyobb arányú találatot mondhat a magáénak. Ami ennél sokkal, de sokkal érdekesebb: jó eredményt gyakorlatilag csak azok tudnak felmutatni, akik korábban a „hiszel-e az érzékeken kívüli érzékelés lehetõségében”? – kérdésre igenlõ választ adtak! Akik nem hittek benne, azok nyilván sokkal jobban igyekeztek, több energiát fektettek bele, hogy már egy nappal korábban megjósolják a helyes sorrendet. Ma már nem meglepõ, hogy egyes amerikai és európai, a legtöbbször angolszász nyelvû és szokású ország tudományos intézeteiben folytatnak efféle kísérleteket. Nem viszik túlzásba õket, és akadnak francia, német, holland és olasz intézmények is, ahol ezekre olykor-olykor – mondjuk, tíz évente egyszer – sor kerül. Kivéve persze azokat az egyetemeket, ahol van parapszichológiai tanszék (mint például Glasgow-ban is, éppen a magyar Arthur Koestler végrendeleti adománya révén), vagy számos egyesült államokbeli, kanadai egyetemen. Mint utólag megtudtuk, számos kísérlet zajlott le az egykori Szovjetunióban is, de ezeket szinte kivétel nélkül a legnagyobb titokban folytatták le, ugyanis a politikai-katonai szervek azt remélték, hogy a 118

jövõben felhasználhatnak jósképességû személyeket a kapitalizmus megdöntésére irányuló, csöppet sem titkolt törekvéseikben. Éppen egy kelet-európai, akkoriban totálisan szovjet befolyás alatt álló országban zajlott le a következõ kísérlet. Az alanyok szintén egyetemisták voltak, akikrõl már elõzõleg kiderült, hogy van érzékük a para-dolgokhoz. Mindegyik tanújelét adta már – például a fentebb leírt kártya-jósoló kísérletek során – hogy képes az átlagosnál jobb eredményeket produkálni. Hogy vannak bizonyos „érzékeken kívüli érzékeik” és azt be is tudták bizonyítani. Az a helyzet e téren, hogy gyakorta megesik: egyazon ultra-érzékeny személy több különféle para-dologban is erõs, míg másokból mindegyik hiányzik, de teljesen. A természet tehát ezt a képességet sem osztotta el igazságosan, nem kapott mindenki valamilyen minimális, de azért neki is „járó” mennyiséget. A tudományosság szempontjából itt is huszonnégy órás elõretartással dolgoztak a kutatók. Kivitték a fiatalokat egy nagyváros egyik parkjába. Olyan helyre ültették le õket, ahonnan csak részben látták a közeli fontos útvonal – utca és tér – forgalmát. Aztán megkérték õket, hogy „szálljanak magukba”, képzeljék el, hogy már a következõ nap van. Egy-egy diák ilyenkor a többiektõl távolabb ült le, majd mondani kezdte, hogy másnap délelõtt tíz és fél tizenegy között van most és azt látja, hogy… Vagyis egy félig révült állapotban, afféle nem egészen komoly „transzban” megpróbáltak elõre menni az idõben, hogy megjósolhassák, mi lesz ugyanott másnap. „A” diák szerint tíz óra után váratlanul lecsökken a forgalom. Nem tudta megmondani, miért, de abban bizonyos volt, hogy ott, ahol egész délelõtt óránként ezernél több autó halad át, most valami okból nem lesz szokásos forgalom. „B” diák 119

a közeli térrõl azt mondta: még nem lesz tizenkét óra, amikor sok szirénázó autó szalad össze a környéken. Õ ezt „látta” és hallotta, elõre. „C” diák(lány) pedig döbbenten közölte, hogy valaki meg fog halni a tér szélén, de nem közlekedési balesetben. Ezek után a kutatók és alanyaik hazamentek. Másnap fél tízkor mindnyájan ismét összegyûltek, néhány asszisztens kiment a térre, hogy közelrõl figyelje az eseményeket. Egy ideig nem történt semmi. Már majdnem elmúlott az az idõ, amit „A” diák jósolt. Háromnegyed tizenegy is elmúlott már, amikor lám, a forgalmas úton egyre kevesebb autó jött, szemmel láthatóan csökkent az áthaladó autók száma. Kiderült, hogy az utca távolabbi, a parkból nem látható részén leszakadt egy troli felsõ vezetéke. Két trolibusz torlódott egymás mellé, ezzel elzárták az utat, csak egy sáv maradt szabadon az egyik, és nem volt szabad sáv a másik forgalmi irányban. A hiba elhárítása 17 percig tartott. Háromnegyed tizenkettõkor egy öngyilkos jelent meg az egyik ház tetején, le akart ugrani. Hamarosan mentõk, rendõrök és tûzoltók érkeztek a térre, csak úgy visszhangzott a sok szirénázás. Az öngyilkosjelölt, mielõtt még bárki szót válthatott volna vele, a mélybe vetette magát. A halált érzõ diáklány jóslata is beigazolódott… A tizennyolcadik század egyik tudós elméje, kit neveznek „misztikusnak” is – Emanuel Swedenborg volt. 1688-ban született Stockholmban és kezdetben mint filozófus, kutató, de egyben halottlátó is mûködött. Kezdetben nagyon is gyakorlatias ember volt, az egyetemen matematikát tanult, késõbb mérnök lett, beutazta Európát és a kor nagy tudósaival érintkezett. Voltaképpen õ alakította meg az elsõ svéd 120

tudományos társaságot (majdnem Akadémiát), egzakt tudományok, mint a fémkohászat és bányászat királyi szakértõje és felügyelõje volt, bevezette az új, tízes alapú pénzrendszert. Ám nagyon is jól tudta azt, amire e könyvben már céloztunk: hogy világunknak csak egyik fele (vagy annyi sem…) a megfogható dolgok halmaza, ezért kezdettõl sokat foglalkozott a „másik oldallal” is. Nagyon érdekelte a tudat és az emberi lélek. Egyre gyakrabban támadtak látomásai, találkozott rég elhunyt személyekkel, sõt egyszer – állítólag – magával Jézus Krisztussal is. Hamarosan úgy érezte, mindent tud már a holtak világáról. Bizonyíthatóan hozzájutott olyan információkhoz, amelyeket csak a holtak ismerhettek és életükben – mivel nem találkoztak, nem ismerték egymást – neki át nem adhattak. Egyre szaporodtak az olyan események Swedenborg körül, amelyek azt bizonyították, hogy a férfinak igenis van köze a holtak világához, vagy ahogyan egyszerûbben mondják: beszélget a halottakkal. Olyan információkat szerzett meg azoktól haláluk után, amiket senki más nem tudhatott, csak a halott. Így például egy elõkelõ özvegyet nyomra vezetett azzal, hogy a halottat kikérdezve közölte az özveggyel, a férj íróasztalának melyik rejtekén van eldugva egy fontos irat, amit már annyiszor kerestek, de sehol sem leltek. Egy másik esetben itt maradt testvérének üzent általa egy hallott – és ismét olyan információ került elõ, amelyrõl „csak isten tudhatott”, mint azt az egyik érdekelt kimondta. 1759-ben, mint azt sokan tudják, Swedenborg nyilvánosan is tanújelét adta különleges képességeinek. Ezt persze nehéz lenne jóslásnak nevezni, hisz nem egy jövõben bekövetkezõ eseményt mondott meg elõre – mégis, valahol mégis annak határán állt. Nem kétséges, hogy a férfi ezúttal is érzékeken 121

kívüli érzékelés útján szerzett tudomást arról, hogy a háromszáz mérföldre lévõ Stockholmban nagy tûzvész tombol. Swedenborg itt az egyidejû információszerzés remek példáját adta és erre rengeteg tanúja volt. Egy egész nagy fogadás vendégserege értesült a furcsán izgatott férfitól arról, hogy a fõváros lángokba borult. Mivel akkor nem voltak távírók, se futár nem érkezhetett szinte az eseménnyel egyidõben (300 mérföld az legkevesebb 500 kilométeres távot jelent…!), egyszerûen bizonyítottnak vehetjük az ESP – az érzékeken túli érzékelés – esetét. Mellesleg azt is tudta a távolból – pár órával késõbb – hogy a tûzvészt sikerült eloltani még mielõtt az elérte volna az õ házát, ettõl megnyugodott. Swedenborg másnap délelõtt a hivatalos szerveket is értesítette a stockholmi tûzvészrõl, amelynek hírét csak harmadnap erõsítették meg, egyenesen Stockholmból. Voltak jóslásai is. 1762 júliusában Amsterdamban járt és egy baráti társaságban egyszercsak azt mondta: vegyenek elõ papírt, tollat és írják, amit most mond – majd hamarosan olyan híreket fognak kapni, amely pontosan azonos lesz azzal, amit most jósolni fog. Engedelmeskedtek neki, és akkor Swedenborg szépen és pontosan elmondta, gyilkosai hogyan fognak végezni néhány nap múlva III. Péter orosz cárral. Õ maga azt állította, hogy egyszercsak víziószerûen „látta” maga elõtt az egész jelenetet, amit persze majd sok ezer kilométerrel keletebbre fognak elkövetni. Mi ez, ha nem jóslás? Méghozzá nagyon is pontos jóslás. Érdekes, hogy más államfõk meggyilkolása, fontos emberek elleni merényletek is kiváltottak már ilyesmit. Annak idején akadt, aki pontosan látta elõre és még az esemény bekövetkezte elõtt írásba is adta az 1914-es szarajevói 122

merénylet lezajlását annak minden fontosabb részletével együtt. Volt, aki megjósolta több amerikai elnök halálát. A Lincoln elleni halálos kimenetelû merényletrõl egyik álmában – pár nappal korábban – maga… Lincoln elnök értesült! De szinte minden nagyobb merényletet megjósolt valaki, elõre, beleértve Kennedy elnök 1963-as erõszakos halálát is. Úgy tûnik hát, mintha bizonyos, nagy port felvert erõszakos halálesetek valami módon már elõre jeleznék létüket, no persze csak az erre érzékeny emberek számára. Akik soha nem voltak és ma sincsenek túl sokan. Vagyis itt merül fel az a problémakör, amit Swedenborg is pedzegetett: lehet, mindennek sok köze van a „holtak világához”, vagyis ahhoz a másik oldalhoz, amirõl már többször tettünk említést? Ha az emberek a haláluk után nem múlnak el véglegesen, és Swedenborgon kívül ezt állítja számos keleti vallás is – akkor még sok minden történhet velük. De hol…? Hát a „másvilágon”, vagy a „túlvilágon”. Ám az milyen lehet és ott milyen létezési formák lehetnek? Könnyen lehet, a két dolog: a jóslás és a holtak világa – összeköthetõ. Már csak azért is, mert ezek ketten és még számos más dolog mind „odaát” vannak. Abban a számunkra láthatatlan, de létezésérõl olykor ilyen-olyan bizonyítékokkal szolgáló másik világban. Lehet, innen ered a telepátia, a jóslás, a halott-látás, a „tisztánlátás” és számos más olyan képesség vagy lehetõség, amely azon a másik oldalon egészen természetes, ama világ velejárója, tulajdonsága, építõanyaga, létének értelme. Mi megszoktuk azt hinni, hogy a mostani, fizikai létezésünk a fontosabb, sõt az egyedüli fontos és lényeges. Csak ez számít, ami pedig a halál után jön, annak már nincs akkora jelentõsége, vagy éppen semmi jelentõsége sincsen.. 123

De mi van akkor, ha ez fordítva igaz? Ha csak az ebbe az anyagi világba tett röpke kirándulásaink a mellékes események? Afféle tesztek sorozata, próbák, epizódok gyûjteménye? Ha van reinkarnáció (errõl is lesz még egy fejezet), akkor nyilván az a hosszú folyamat a fontos, nem annak egyes kicsi részei. Mint például a mostani életünk. Hiszen az is beleilleszkedik egy hosszú folyamatba, aminek az értelme és jelentõsége „odaát” mérhetõ, odaát számít csak igazán, nem itt, nem most… Visszatérve a jósláshoz, meg kell vallanunk: sok kérdésre nem adhatunk választ. Mert a válasz ma még ismeretlen. A fizikával is kacérkodó tudós elmék között szépszámmal akadnak olyanok, akik a parapszichológia ösvényein bandukolva ezzel kapcsolatban egy másik elmélethez nyúlnak. Azt feszegetik: az idõ mint olyan messze nem lineáris lehet csak, amilyennek hisszük és amilyennek hétköznapjainkban megéljük. Az idõutazásokról szóló fejezetben voltak már célzások arra, hogy ahogyan a teret megváltoztathatja a gravitáció, úgy ez megeshet valamiképpen az idõvel is. Annál is inkább, merthogy a „téridõ” fogalompárja elégséges mértékben összekovácsolta ezt a két dolgot, a két tényezõt. Már persze akkor érvényes ez a megállapítás, ha igaz az elmélet, hogy a tér hozta létre az addig nem létezõ idõt. Ha igaz, ismétlem nagyon szkeptikusan, hogy volt egy Õsrobbanás és ha igaz, hogy annak elõtte nem volt idõ. (Már miért ne lett volna? – kérdi logikus lelkem, lázadó tudatom, értetlen, de a „józan paraszti észre” támaszkodó elmém.) Ismeretesek tehát azok az elméletek, amelyek szerint minden idõsíkokon történik. Az idõ tehát nem csak egyféle, nem csak olyan, mint a miénk, ahol a múltból folyik a jövõ felé és visz bennünket magával, mi pedig ez ellen semmit sem 124

tehetünk. A fizikusok bebizonyították, hogy ahogyan a tömeg meghajlítja a teret, úgy a sebesség hatást gyakorol az idõre. Ahogyan egy igen nagy gravitációs tömeg körül meghajlik a téridõ, úgy egy közel fénysebességgel száguldó ûrhajóban az idõ lelassul. Minél gyorsabban halad egy ember a térben (ûrhajóban, persze, de ezt mint magától értetõdõt most ne emlegessük), annál lassabban múlik az ideje. Amit õ maga nem vesz észre, de ha a gyors haladás hetei vagy hónapjai vagy évei után visszatér a „mozdulatlan” kiindulópontjára, mondjuk a Földre, akkor észreveszi, hogy közben itt igen sok idõ telt el. Annál több, minél gyorsabban haladt és ezzel a sebességgel minél tovább volt távol. Mások azzal álltak elõ, hogy az idõsíkok mindenütt léteznek az Univerzumban, tehát nem kell ahhoz a kozmoszban utazni, hogy megtapasztaljuk ezek különbözõségét, egyéb furcsa tulajdonságait. Úgy képzelik el, hogy vannak a térben láthatatlan területek, amelyeken az idõ folyik ide és oda. Lehetnek olyan térrészek, amelyekben az idõ visszafelé folyik, és olyanok, ahol ugyan elõre megy, de különbözõ sebességekkel. Elvileg az sem zárható ki, hogy vannak „idõmentes” vagy idõ szempontjából „semleges” térségek is – vagyis ahol nincs idõ. De éppen olyan alkalmatos lehet a „síkvilág-elmélet” is. Ez arra épül, hogy világunkat rengeteg dimenzió alkotja. Volt már róla szó e könyvben. Ha ez így van, akkor a különbözõ tulajdonságú terek gigantikus – mert Univerzum-méretekben – át- meg átszövik ezt a mindenséget. Mindegyik akkora, mint maga a kozmosz, vagyis térbeli kiterjedése végtelen. Mi van akkor – mondják a jóslással (is) foglalkozó kutatók – ha az idõsíkok ráadásul más és más terekben helyezkednek el? A terek összecsúszhatnak, amint a bennük zajló idõk és események is. 125

De a könnyebb megértés kedvéért menjünk vissza a mi egyterû, sima, egyszerû világunkba és próbáljuk meg elfelejteni a sok-sok dimenziót. Foglalkozzunk most az idõvel és csak vele, rá összpontosítsunk. Azt állítjuk tehát, hogy az idõ nem az, aminek ismerjük. Nem olyan, amilyennek ismerni véljük. Nem egyszerû lineáris, vagyis vonalas haladvány, amely mindig egy irányba folyik, mindig egyforma sebességgel. Hanem úgy is elképzelhetõ, mint sokféle irányokba tartó csíkok, folyosók bonyolult szövete, összessége. Itt bizony megeshet, hogy egyes események már megtörténtek, amelyek még nem, és fordítva. Azt mondják, akik halálközeli élmény után vannak, akik már-már „odaátról” tértek vissza, hogy az idõt kiterítve látták. Ebbõl sokan arra következtettek, hogy miután meghalunk, a saját és mások életének eseményeit is látjuk, láthatjuk, méghozzá egyszerre. Vagyis itt hagyott, még élõ szeretteink életének eseményeit is látjuk, így természetesen azokat az eseményeket is, amelyek majd ezután történnek meg. Csak az a gond – mesélik a visszatérõk – hogy az események ott, onnan nézve – nem lineárisan láthatóak. Nem úgy vannak egymás utáni sorrendben, ahogyan itt már megtörténtek és ahogyan majd az itteniek, a még élõk számára meg fognak történni. Hanem rendetlenül „összehányva”, egymásra dobálva, minden logikai sorrendet nélkülözve. Tehát egyszerre szemügyre vehetõek a kisgyermekkor eseményei éppen úgy, mint a felnõttkori történetek, mi több, még a születés és a halál sincsenek a folyamat két végén. Ez a káosz alighanem csak látszólagos. Egy másik logika szerint vannak ott elrendezve a dolgok, más szempontok fontosak odaát – vagy semmi sem fontos. Könnyen lehet, az egészen kicsi, nekünk jelentéktelennek 126

tetszõ eseményeknek odaát nagy súlyuk van és fordítva. Könnyen lehet: nagyobb súllyal esik valamilyen értékelõ latba az, ha egyszer eltaposhattunk volna egy bogarat, de nem tettük meg, kicsit hosszabbat léptünk, nehogy baja essen annak a nevesincs bogárnak. Lehet, odafent beszámították, hogy megmentettünk egy életet! És ez afféle „jó pont” lett, az esemény megõrzõdött, mintegy dokumentálva azt, hogy ott és akkor nem voltunk rosszak, sõt éppen hogy jónak bizonyultunk. De mi köze ennek a jósláshoz? Csak annyi, hogy ha ott, ahol feltétlen rendnek kell lenni, az események mégis idõtlenül összekeverednek – akkor ez része kell legyen annak a rendnek. Vagyis feltehetõen a mi földhöz ragadt szemléletünk az oka, hogy az események, az élet folyását és eseményeinek történését csak egyféleképpen, vonalasan, elejétõl a vége felé tudjuk elképzelni. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ennek így kell lennie! Hogy ez az egyedüli helyes szemlélet, módszer. Az sincs kizárva, hogy mindez természetes okokban keresendõ. Vagyis hogy már eleve a Természetben sem csak olyan lehet az idõ, amilyennek mi ismerjük, és az emberek „másik világát” (is) intézõ, rendezõ, felügyelõ rendszer is átvette az idõsíkokat, mint természetes rendezõ elvet. Így hát elképzelhetõ, hogy valahol a mi életünk, és a mások életének eseményei, a Föld és a világegyetem történései sincsenek sorba rendezve. Merthogy logikus sorrend nem is lehet köztük, az csak késõbb alakul ki. A jós pedig az a személy, aki valamilyen érthetetlen és különleges képessége révén néha el-elkap egy-egy kóbor idõsíkot és azon belül valamilyen eseményt, amit aztán elénk tálal, tudván: ez valamikor a jövõben zajlik majd le. Ha szerencséje van, azt is 127

megtudja, hogy pontosan hol és mikor. Nostradamus vagy nem tudta a „hol-okat” és „mikor-okat”, vagy valami okból elhallgatta az utókor elõl. Mások meg tudják, több-kevesebb találati pontossággal meg is mondják.

128

A 21. SZÁZAD TITKA

A cím csak annyiban nem igaz, hogy a titok már századok óta rejtély. Viszont a megfejtésére minden bizonnyal ebben az új évszázadban sor kerül. Jó lenne ott lenni, ahol és amikor ez bekövetkezik majd a remélhetõleg nem is olyan távoli – jövõben. A gabonakörökrõl van szó. A jelenségrõl, amely régen kezdõdött és ma egyáltalán nem akar véget érni. Mi több, az egész folyamat egyre szerteágazóbb lesz. Csakúgy, mint a „körök”. Amelyek ma már egyáltalán nem (csak) körök, egyáltalán nem primitív ábrák, hanem mind bonyolultabb rajzolatok, mondhatni képek. Nemegyszer térhatásúak, háromdimenziós benyomást keltõ „rajzok”. Nem csoda, ha zavarban vagyunk és nem találjuk erre a megfelelõ szót. A jelenség ugyanis roppant módon eltér mindentõl, amivel a Földön általában találkozni szoktunk. Bizonyos értelemben ugyanolyan, mint az UFO-jelenség – amellyel mellesleg nagyon sokan rokonítják is, és talán nem ok nélkül. Egy olyan valami, aminek keletkezését sem értjük, nem hogy felfoghatnánk a célját! Ha a gabonakörökre, a földi növényzetbe „vésett” vagy „nyomott” vagy ki tudja, hogyan készített ábrákra gondolunk, már csak azért is az UFO-k jutnak az eszünkbe, mert ezt sem tudjuk megmagyarázni. A gabonakörök körül is rejtõzik valamilyen második réteg, valami, ami megmagyarázhatná, miért készülnek ezek az ábrák. Ezzel szemben ahogyan nem tudjuk, kik utaznak az UFO-kban, miért járnak ide, mit akarnak tõlünk, egyáltalán akarnak-e bármit is – 129

hasonló bajunk van a gabona-ábrákkal kapcsolatban is. Itt is éppen a legfontosabb három kérdésre nincs válaszunk: Kik készítik? Hogyan készítik? Miért készítik õket? Márpedig amíg legalább az egyikre nem lesz válaszunk, addig a siker igen csekély reménye nélkül indulunk neki a kutatásnak. Amit itt alább javasolok, az persze nem kutatás még, csak annak elõkészítése. Gondolkozzunk majd el a dolgon, miután megismertük azt, ami eddig történt. Miután eljutottunk arra a (kétségtelenül még alacsony) szintre, amit az emberek már tudnak vagy tudni vélnek a gabona-ábrákkal kapcsolatban. Lássuk hát elõbb a múltat, aztán idõrendben haladjunk elõre. Olyan országokban, ahol a mezõgazdasággal mindig is sokat foglalkoztak és már az 1600-as években kezdték feljegyezni évrõl évre, milyen volt az idõjárás, melyik haszonnövénybõl mennyi termett és egyéb érdekes, fontos vagy annak vélt dolgokat jegyeztek fel a gazdák – ami késõbb nyomtatott kalendáriumokban is megjelent – érdekes dolgokat találunk. Dániában, Angliában, Franciaországban és Itáliában már bizony négyszáz évvel ezelõtt forrásokban említés tétetik a… gabonakörökrõl! Olykor rajzok is kísérik ezeket a korabeli feljegyzéseket. Gazdák íráshoz, tollhoz nem szokott keze mozdulhatott nehézkesen és vetette pergamenre a kör alakú bemélyedéseket, amiket nagy döbbenetükre a gabonatáblákon találtak. A késõbbi idõkben, különösen a 19. században még gyakoribbak voltak az ilyen feljegyzések – mindazonáltal ne feledjük el hozzátenni rögtön: szó sem volt olyan sok gabonakörrõl, mint amennyivel manapság találkozunk! 130

Ez a jelenség tehát a történelmi idõkben is ritka volt. Csöppet sem általános – de nem is teljesen ismeretlen. Írásos nyomok is fellelhetõek a régi korokból. Egy 17. századi krónikás mintha már egyenesen az… UFO-ra utalt volna, amikor e sorokat írta: „Az ördög, mely vörös gömb alakját vette fel, egyetlen éjszak leforgása alatt számos kört rajzolt a gabonába, de olyan pontossággal, amit egy egyszerû halandó egész élete alatt sem lett volna képes utánozni”. Manapság gyakorta halljuk, hogy egy vagy több ember azt állítja: õ csinálta ezt vagy azt a gabonakört. Talán még elõ is fordult egyszer vagy kétszer, hogy egy primitív kört az éjszaka leple alatt néhányan kitapostak. Ezzel kapcsolatban azért ne felejtsünk el néhány „apróságot”: 1) Ezek a körök még csak nem is hasonlítanak az igaziakhoz. Azokat ugyanis nem durva emberi lábak tapossák és törik-zúzzák a gabona szárait, hanem igen nagy pontossággal végzik el azt „valakik” úgy, hogy a gabonaszárak nem törnek, hanem egy ismeretlen erõ szinte megcsavarva egy irányban, fekteti õket a talajra. 2) a gabonába bemenõ és onnan kijövõ ember óhatatlanul nyomot hagy, valóságos ösvényt tapos kényszerûségbõl a gabonába, amit könnyû felfedezni. Az igazi gabona-ábrázolatoknál ilyeneket nem találni. 3) Ahol ilyesmivel elõáll néhány tréfáskedvû személy, ott egyazon éjszakán, egymástól földrajzilag messze is több gabonakör keletkezik. Arról sohasem beszélnek, hogy akkor azokat ki taposta ki? 4) Az eddigi állítólagos taposók alaposan leleplezõdtek, sokszor bebizonyult már, hogy ezek a személyek csaltak, hazudtak – bizony jártak így magyar „szkeptikusok” is… 131

5) Még ha lehetséges volt is éjszaka, a tulajdonos tudta nélkül, szemtanúk távollétében rejtve kitaposni egy-egy kört – az utóbbi tizenöt év ábrái már olyan bonyolultak és összetettek, sokszor egyáltalán nem is koncentrikus köralapúak, hogy azt nappal, nagy asszisztenciával sem tudná kitaposni egy vagy több ember. 6) Amikor még nem létezett a média, már akkor is voltak gabonakörök. Azokat is szerepelni vágyó, vagy az UFOkutatókat leleplezni akaró korabeli „tényeket tisztelõk”, „szkeptikusok” taposták volna…? Nos, mint látjuk, az ellentábor érvei nem sokat érnek. Nem is érhetnek, mert nagyon izzadságszagúak – érezni rajtuk, hogy csak a rombolási szándék rejlik bennük. Vagyis akik azt állítják, hogy minden gabonakört emberek tapostak, azok nagyon erõlködnek, hogy a téma élét elvegyék. Hogy „bebizonyítsák”, sokan hiába és fölöslegesen hisznek a gabonakörök valamiféle „földöntúli” eredetében, az nem úgy van. Ha pedig a gabonaköröket még az UFO-üggyel is összekapcsolják a média vagy a kutató elmék, akkor már teljesen elveszítik önuralmukat. Ilyenkor mindenáron szeretnék bizonyítani, hogy ez egy modern kori szélhámosság, avagy tréfa, de semmi esetre sem egy kozmikus eredetû rejtély. Ám szánalmasak a próbálkozásaik. Az, hogy gabonaköröket századok óta tapasztalnak, kizárja állításukat, hogy ez egy modern szélhámosság. Az, hogy a körök mára már nem is körök, hanem igen bonyolult ábrák, máris kiütötte kezükbõl azt az érvet, hogy ezeket éjszaka egy középen levert karó és egy kötél segítségével bárki is megcsinálhatja csak úgy „házilagosan”. 132

De ezzel még nincs vége a dolognak. A régi korokból vannak egyéb bizonyítékok is. Ingeborg Drewitz Märkische sagen – a címet kissé szabadon fordíthatjuk éppenséggel „Brandenburgi meséknek” is, bár a német nyelvû szöveget látva itt aligha mesékrõl van szó – érdekes említést tesz egyik történetében. Ebbõl az derül ki, hogy 1559 nyarán, aratás idején Berlin közelében, „amikor is zabot kaszáltak, egy csodálatos arc bukkant fel a gabonában”. Az emberek azt mesélték, hogy furcsa „kaszásokat” láttak, akik azon a helyen, ahol a nagyméretû, emberi arcot ábrázoló kép megjelent, mintha a zabot kaszálták volna. A beszámoló szerint nyilván egy „gabonakör” jelent meg több mint 440 évvel ezelõtt Berlin mellett a gabonavetésben. Akkoriban mellesleg a gabonák még nem nõttek olyan magasra, mint manapság, a nemesítés még gyerekcipõben járt, gyomirtás sem volt. Az emberek tehát éppenséggel a gabonaföld szélérõl is beláthattak az alig térdig érõ vetésbe és képzelhetjük, hogy az ott felbukkanó ábra milyen döbbenetet keltett. Ne feledjük hát a dátumot – 1559-et írtak. Amikor a babonás emberekben az ilyesmi kellõen nagy félelmet és aggodalmat is kelthetett azon túl, hogy nem értették, mi akar az lenni. Mint a korábbi idézetbõl tudjuk, hol magának az ördögnek tulajdonították a döbbenetes ábrát, hol meg nem létezõ, emberhez hasonló lényeket véltek látni, amelyek „kikaszálták” az ábra helyén a gabonát, így keletkezett volna a „kör”. Az amatõr kutatók (mert úgymond „igazi szakember”, diplomás kutató nem foglalkozik ilyen „ostobasággal”…) nem voltak restek és kutatásaikat kiterjesztették mind az öt kontinensre. Hiszen ilyen vagy olyan vetés, gabona mindenfelé van, tehát ha voltak gabonakörök régebben is, akkor kellett hogy maradjon errõl valami híradás. 133

Az okoskodás nem is tévesztett célt. Szinte mindenütt a Földön találtak hol régebbi, hol nem annyira régi nyomokat arra nézve: az emberek máskor, máshol is láttak már gabonaköröket. Mivel itt olyan jelenségrõl van szó, amely nagyon illékony – hiszen az érintett növényzet vegetációs fejlõdése folytán a „körnek” is el kell tûnnie és legalább egy évig nem lesz már látható. Az is csak akkor, ha „valakik” ismét gondoskodnak egy ábráról. Lehetnek vidékek, ahol egyszer volt egy gabonakör mondjuk 1711-ben, pár megyével arrébb egyszer volt 1899-ben, száz kilométerrel távolabb meg 1978-ban – aztán semmi: A régi korok parasztjai, még ha tapasztaltak is ilyet a falujuk határában, nem voltak annyira mozgékonyak, hogy ennek hírét elvigyék más megyékbe, pláne nem más országokba. Ezért feltételezhetõ, hogy szép számmal voltak gabonakörök más vidékeken, más kontinenseken is az utóbbi évszázadokban, de azoknak csak úgy maradhatott fenn a híre, ha valahol azt leírták vagy lerajzolták. Az az érdekes, hogy több kontinensen maradtak ilyen híradások és azokban egymáshoz nagyon hasonló módon magyarázták a régi emberek a gabonakörök keletkezését. Például Európa és Ázsia egyes vidékein „vörös gömböt” emlegettek, amit – akárcsak elsõ idézetünkben – az ördöggel, vagyis magával a Sátánnal azonosítottak. Azon persze senki sem töprengett el évszázadokkal korábban, vajon mi értelme van ennek az ördög részérõl? Miért fáradozna a Sátán, hogy éjnek idején valamilyen sötét machinációk révén, varázslatok árán kör alakú jelet hagyjon a gabonatáblán? Kinek, minek…? De ismétlem, érdekes, hogy többfelé említik az éjszakában látható vörös fénygömböket. E mögött már kell lennie valaminek. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy manapság nem látunk vörös fénygömböket – bár az UFO-k köze a 134

gabonakörökhöz nem zárható ki. Errõl majd még szó lesz ebben a fejezetben. Kapaszkodjunk meg: régi krónikákban emlegetnek kis szürke embereket is, mint tetteseket, a gabonakörök elõidézõit, készítõit. Ez már megörvendezteti az UFO-hívõk népes seregét, hisz lám, szinte egyértelmû kapcsolatra utal ismét. Köztudott, hogy akik találkoztak az UFO-kat irányító lényekkel, azoknak komoly hányada minden esetben kicsi és szürke, meglehetõsen alacsony és furcsa, emberhez hasonlító, de mégsem azzal azonos lényekrõl számolt be eddig is. Több ezer ilyen beszámoló áll már rendelkezésre a világ gyakorlatilag minden sarkából, tájáról. Volt még itt-ott egy harmadik tettes is – egynémely felhegyezett történetben „vad hordákat” emlegetnek. Valamilyen vad, sem azelõtt, sem azután nem látott népséget, amely emberekhez kissé hasonlító lényekbõl áll, de tudható, hogy ezek bizony nem emberek. De akkor kicsodák…? Erre nincs válasz a régi feljegyzésekben. Ám van itt még egy dolog, amire okvetlenül ki kell térnünk. Talán éppen azért, mert a jelenséget a régi emberek szerint „sötét erõk”, ismeretlen, tehát tisztátalan erõk idézték elõ – a gabonakörökrõl szóló korabeli feljegyzéseket negatív szövegek kísérik. Mintha azt sugallnák, hogy ott és akkor valami rossz történt, valami, ami negatívan befolyásolja az emberek életét. A szemtanúk mintha arra panaszkodnának, hogy pszichésen ártalmas lények érintik õket, elromlik a kedvük, talán még betegek is lesznek tõle…? Ezért lehet az, hogy mint minden rosszat, a gabonaköröket is sokfelé a Sátántól eredeztették. A Drewitz-történetben a zabot kaszáló idegeneket az emberek megközelítették. Nem is titkolták szándékaikat: meg akarták õket verni – tudjuk meg a 16. századi „sztoriból”. 135

Hiszen kárt tettek a gabonában, amellyel annyit törték magukat annak idején! És mit láttak világos nappal? Eljött az aratás ideje és valamiféle roppant különös idegenek hajlonganak ott a mezõn. De csak egyetlen kör alakú területen belül. Amikor aztán a feldühödött parasztok arrafelé kezdtek futni – gondolom, nem üres kézzel, hanem mindenki azzal a szerszámmal, ami éppen a keze ügyében volt – az idegenek állítólag „elszaladtak, de még futás közben is mintha kaszáltak volna…” Lehet, csakugyan „kis szürkék” voltak? Olyan alacsonyak, ahogyan manapság találkoznak velük az emberek – vagyis maximum 90-120 centiméter magasak, ezért hitték õket a parasztok messzirõl „fejetlennek”? Mert azt is olvashatjuk az 1559-es történetben, hogy az idegenek „alacsonyak voltak, mert nem volt fejük”…. Induljunk el az egyik irányba. Abba, amelyik ma a legnépszerûbb a magyarázók között is, Ez pedig nem más, mint az UFO. Elõre kell bocsátanom, hogy az ellenoldal – a hitetlenek, az érveket lesöprõk – ezen az úton eleve nem követnek minket. Õk ugyanis azt állítják, hogy a gabonakör-pártiak itt egy csúnya cselt alkalmaznak: egy nem létezõvel próbálnak magyarázni egy másik nem létezõt… Nos, azt kell mondanunk: aki ma még azt állítja, hogy az UFO-k nem léteznek, az voltaképpen semmit sem tud errõl a kérdéskörrõl. Az még mindig az 1950-es évek sztalinilag bezárkózott Magyarországán él gondolatban és azt hiszi, csak olyan, csak annyi UFO-esetrõl tud az emberiség, ami nekik akkortájt eljutott a tudatukba. A helyzet ennél ma már sokkal bonyolultabb: számos elektronikus és egyéb eszközzel gyõzõdhettünk meg az azonosítatlan repülõ tárgyak fizikai létezésérõl – de arról is, hogy technikai jellemzõik, paramétereik alapján teljesen biztos, hogy nem a földi technika termékei. 136

Ha pedig így van, akkor egyértelmû, hogy UFO-k vannak és nemegyszer itt repkednek körülöttünk. Az is érthetõ, hogy egy, a miénknél fejlettebb tudomány és technika hozta õket létre. Ha pedig így van, bátran próbáljuk meg összekapcsolni azzal a másik jelenséggel – amely szintén létezik, és már nem is csak tegnaptól, hanem több száz éve ismételten felfelbukkan a Földön. Már csak azért sem tagadható, hogy valamilyen összefüggés van a két dolog között, mert régen és manapság nagyon gyakran akkor fedeznek fel gabonakört, ha ott elõzõleg – órákkal vagy napokkal korábban – UFO-t vagy UFO-kat láttak. Mindezek ellenére mégsem biztos, hogy egy gabonakör keletkezéséhez elengedhetetlenül szükség van UFO-kra! Mi több, van egy harmadik lehetõség is. Számos esetben észrevették fõként az utolsó évtizedben – hogy léteznek láthatatlan UFO-k is. Amelyeket az emberi szem nem láthat, ám azok attól még ott vannak, ahol éppen vannak. Fényképeken és filmfelvételeken utólag veszik észre, hogy ott voltak, amikor a felvétel készült – ám akkor senki sem látta õket. Ennek magyarázata az a hihetetlen sebesség, amellyel ezek a tárgyak mozognak. Emberi szem e sebesség miatt nem láthatja õket. Más kérdés, hogy mivel anti-gravitációs módon haladnak, hát nem keltenek sem zajt, sem légmozgást. Így aztán – mint kiderült ilyen felvételek tucatjaiból – ott repkednek a légi bemutatóinkon, a katonai támaszpontok meg a békés tájak fölött is. Nem zárható hát ki, hogy minden gabonakört UFO-k hoznak létre, csak ezek egy részét nem látjuk. Én magam, és velem együtt sokan, láttuk viszont egy amatõr videós felvételét, amely emlékezetem szerint 137

Angliában készült a 1990-es években. Az UFO-kutató szervezetek találkozóin ma is szokták vetíteni. Ezen két UFO látható egy szelíd, lankás dombvidék fölött. Repdesnek a kellemes, valószínûleg nyári napon. Olyanok, mint két madár, elõzik egymást, közelednek, majd ismét eltávolodnak egymástól. Aztán egyszercsak… amerre elszálltak, ott alattuk hirtelen megszületik egy gabonakör! Méghozzá nem is olyan primitív, egyszerû kör, hanem „mintás” (ezekrõl lesz még szó). De legyen az a kör bármilyen – a dolog szinte hihetetlennek tûnik. Akik megnézik a filmet, azok meggyõzõdhetnek róla, hogy nem tapossa azt ki senki, nincs ott semmi mesterséges, nincs semmiféle csalás. Egyszerûen a gabonaföld fölött elrepülõ azonosítatlan repülõ szerkezet (jármû) csinált valamit! (Persze ne kérdezzék, mit. Ha tudnám, már nem itt tartana az emberiség). Nyilván kibocsátott valamilyen sugarakat, erõteret, mágneses vagy másféle hatást. Amelyek egy elõre elkészített „minta” szerint nyomták a földhöz a gabonaszárakat. Sok kérdés merül fel. Nemcsak a „hogyan ?”, hanem a „miért?” is. Mi célja lehet ezzel egy nálunk fejlettebb lénycsoportnak? Miért jelennek meg, sõt a 2000-es években szaporodnak is az egyre bonyolultabb ábrák? Még nincs válasz. Próbáljunk elvonatkoztatni most az UFO-któl. Keressünk más erõket, amelyek ilyesmit létrehozhatnak. Próbáljunk hát „selejtezni”, válogatni. Milyen egyéb erõk léteznek és azok milyen valószínûséggel lehetnek okozói a jelenségnek? Az egyik talán olyan erõ, ami a Föld mélyében rejlik. Nyilván valamiféle geomágneses vagy ehhez hasonló határról lehet szó. Amely feltehetõen természetes úton keletkezik és 138

hat minden irányban. Hatást gyakorol a felszínre is. Ha az a felszín például víz – folyó, tó, tenger, óceán – akkor nem történik semmi látható, maradandó. Ha az alulról a felszínre ható sugárzás, erõ hóra, jégre hat, akkor sem. Ha õserdõre, akkor sem érzékelhetõ, nem hagy nyomot. Viszont kellõen megnõtt fûben már találtak ilyen jeleket, és talán éppen a termesztett gabona az, amelyben e hatás látványosan érvényesülhet. Már csak azért is, mert a gabonaföldön egyöntetû az ültetvény, csupa teljesen egyforma külsejû, korú, minõségû, fajtájú növény sorakozik egymás mellett, sûrûn. Az elmélet tetszetõs. Ám ellene szól az, hogy nem mindig csak kör alakú, hanem mind komplikáltabb ábrák jelennek meg. Manapság már – nyugodtan kijelenthetjük – szinte nincs is olyan régimódi, sima kör alakú gabona-„kör”, mint amilyeneket évtizedekkel ezelõtt szerte a Földön látni lehetett! Valamiféle fejlõdésrõl beszélhetünk tehát. A fejlõdés azonban ilyen viszonyok között aligha lehet természetes. Hisz nem arról van szó, hogy a maga természetes útján fejlõdik egy állatfaj vagy egy növény. Itt az, amit a hatás létrehoz, egyre inkább szellemi terméknek tûnik! Vagyis olyasminek, aminek létrehozásához ÉRTELEM kell. Próbálták persze magyarázni a gabonakörök keletkezését légköri anomáliákkal, felszíni vagy légi mágneses, (mikro)klimatikus és egyéb hatásokkal. Ezek mind elfogadható magyarázatoknak tûntek még tíz évvel ezelõtt is. Magam is hajlottam rá akkortájt, hogy ne UFO-kkal vagy más értelmes ráhatással, inkább valamilyen földi fizikai hatással magyarázzam. Ám ami azóta történt és történik, egyre inkább más irányba viszi el gondolkodásunkat. 139

Akadnak, akik valamilyen közelebbrõl nem ismert fénylõ gömböcskékkel, repkedõ mini-tárgyakkal oldanák meg a rejtélyt. Plazmagömbökrõl is beszélnek és valóban léteznek olyan felvételek, amelyek ilyenek létezését bizonyítják. De ezzel aligha kerültünk közelebb a gabonakörök titkához. Vannak országok, ahol a gabonakörök minden évben megjelennek, újra és újra felizzítva az errõl szóló vitákat. Vannak országokon belül olyan helységek, tájegységek, sõt falvak, amelyek mezein évrõl évre rendszeresen feltûnnek az ábrák – méghozzá mind bonyolultabbak. Ez utóbbiakra remek példa a lengyelországi Wylatowo falu, amelyrõl majd még ejtünk pár szót. Ahhoz, hogy többet tudhassunk, alapjaiban át kell rendeznünk a nézõpontunkat. Azt hiszem, senki sem vitatja, hogy itt nagy változtatásokra van szükség. jelenleg az ember nevû élõlény számára az a valóság, amit érzékszervein keresztül tapasztal. Az erre a célra szolgáló öt érzékszervünkkel azonban csak igen korlátozott módon érzékelünk, ezért nyilván a valóság sem csak annyi, amennyit mi ebbõl megtapasztalunk. Annak, ami az univerzumban körülöttünk történik, csak igen kicsike, 1 százalékánál is kisebb részét vesszük észre. Ma ott tartunk, hogy korlátozott fizikai állapotunk miatt csak korlátozottan vesszük észre még a háromdimenziós, „valóságos” világ eseményeit, folyamatait is – hát még azokat, amelyek ezeken kívül esnek! Mert nem kétséges, hogy vannak események a mi idõnkön, fizikai törvényeinken kívül is. Létezik ezer olyan hullámhossz, amit nem érzékelünk, millió törvényszerûség, amit még nem fedeztünk fel – de az ezek révén mûködõ dolgok ma is történnek pillanatonként.

140

Egy, a miénknél magasabb intelligenciaszint olyan erõket használhat fel, amelyeket mi nem érzékelünk (még mûszerekkel sem). Más energia-struktúrákat alkalmaz, amelyek létezését legfeljebb sejtjük, de mibenlétük számunkra még mindig nagy titok. Olyan frekvenciákat ismerhetnek és használhatnak ezek a más, fejlettebb lények, amely frekvenciák nagyon különböznek a mi elektromágneses rezgéseink spektrumától. Ha tehát meg akarjuk érteni, milyen idegen civilizációkkal állunk szemben, akkor legalább gondolatban meg kell engednünk magunknak egy magasabb rendû valóság létezését. El kel fogadnunk, hogy nem csak a mi fizikai világunk és annak már részben ismert törvényei, szabályai léteznek, hanem vannak magasabb rendû létezési formák, más fizikai erõk és hatások, más törvényei ennek az Univerzumnak. Bármilyen furcsa, de el kell fogadnunk azt is, hogy a paranormális világ „mutatványai” is valós természeti törvények alapján mûködnek – azzal az apró feltétellel, hogy azokat a törvényeket még nem ismerjük. De bizony lehetséges, hogy az emberek annak idején (és ma is) valóban láttak-látnak kísérteteket, lehetséges, hogy a holtak tovább élnek, mert nem csak egyetlen (testi) létezési forma van. Lehetséges, hogy el lehet tûnni a tér egyik pontján és zéró idõ felhasználás múlva – vagyis gyakorlatilag ugyanakkor – felbukkanni a tér egy másik pontján. Lehetséges a lélekvándorlás és valósak a halálközeli élmények. Lehetséges, hogy emberek pusztán lelkierõvel, tudati energiával változásokat idézzenek elõ a fizikai, anyagi világban – és még sok minden másnak lehetségesnek kell lennie. Már csak azért is, mert mindezeket megtapasztaltuk már sok ezerszer eddig is, legfeljebb sokan nem akarják elhinni, maradéktalanul megmagyarázni pedig senki sem tudja. 141

A gabonakörök keletkezése nem mindig zajlik észrevétlenül és fõleg zavartalanul. Megfigyelték, hogy egy-egy környéken sokszor viharok is kitörnek, kimarad az áramszolgáltatás. Zavarok keletkeznek az elektromágneses szerkezetek (telefon, mobiltelefon, rádió- és televíziós készülékek) mûködésében. Mindezek persze arra utalnak, hogy szó sincs itt UFO-król és/vagy idegen lényekrõl, hanem éppen ezek az igencsak földi elektromágneses anomáliák hozzák létre a gabonaköröket. Ám ugyanakkor rengeteg ellenkezõ esetrõl is tudunk, vagyis amikor a gabonakörök keletkezését nem kísérik a szokásostól eltérõ légköri jelenségek, zavarok. Magyarországon is voltak, vannak gabonakörök. Évrõl évre felbukkannak most is. Érdemes megjegyezni, hogy a pártállami idõkben errõl is kevés szó esett, azonban a politikai rendszerváltás után – mint ezer más téren – itt is fordulat történt. Azóta ezekrõl is szabadon lehet írni, megalakultak (általában az UFO-kutatók körein belül) a gabonakör-kutatók is. A huszonegyedik század elejére nyaranta már telefonos forródrótokkal felszerelt kutatóhálózat is rendelkezésre áll, amelynek tagjai természetesen nem egyetemi professzorok, hanem jobbára önjelölt kutatók. Ezek egy része szakmailag olyan területen mozog, amely kapcsolatban áll(hat) a gabonakör-jelenségek egyes, feltételezett okozóival. Riasztás esetén egy-két óra alatt elérik a helyszínt. Az európai országok között, természetesen eltérõ mértékben, de szinte mindenütt fellelhetõk a körök. Nagyon sok gabonakör mutatkozik például Lengyelországban. Itt az nagyon érdekes jelenség – túlmutatva a körökön – hogy évrõl évre ugyanazon falu mellett is jelentkeznek az egyre bonyolultabb ábrák. Wylatowo helységbe akár be is költözhetnének 142

a gabonakör-kutatók, mert minden nyáron, a vegetációs idõszak megfelelõ szakaszában, néhány hét alatt ugyanazokon a földeken bukkannak fel a bonyolult ábrák. A Mogilno melletti faluban 2000 nyara óta bukkannak fel a mind nagyobb körök. Természetesen az a szó, hogy „gabonakör” itt már teljesen értelmét veszítette, hiszen a mai ábrák nagyobb része már nem is emlékeztet körre. Ezzel egyben a mesterséges voltukat is kizárjuk, hiszen olyan bonyolult, sokszor a régi hímzésmintákra, vagy a mai geometriai tankönyvek ábráira emlékeztetõ (de azokkal sohasem azonos!) minták eleve kizárják a tréfáskedvû éjszakai „ábra-taposók” tevékenységét. Ráadásul ezek mérete is akkora, hogy száz fõre lenne szükség, ha egy ilyen mintát mindössze egy-két óra alatt akarnának elkészíteni, és az eredmény akkor sem lehetne ilyen szabályos, szép. Ráadásul az utóbbi években – így 2004 nyarán is – az elõzõ évihez hasonlóan a legnagyobb, legbonyolultabb ábra a június 25-rõl június 26-ra virradó éjszakán szokott felbukkanni. Ez meglehetõsen kényelmessé teheti a kutatókat, hiszen majdnem teljes bizonyossággal tudják, mikor kell ott megjelenniök. És ez nem azt jelenti, hogy elég odamenni 26-án reggel és megszemlélni a friss ábrát! A legtöbb kutató a gabona érését napokig, olykor heteken át figyeli, a közelben táborozva. Már csak ezért is kizárható, hogy a wylatowoi gabonaköröket valakik mesterségesen kitapossák – mert hiszen a környéket éjjel és nappal valósággal „megszállva tartják” az UFO-kutatók, a gabonakörök keresõi. Ráadásul tömérdek mûszerrel és kamerával felszerelkezve állnak lesben több négyzetkilométernyi területen. Elképzelhetetlen, hogy ilyen körülmények között bárki is észrevétlenül hozzáfoghatna a körök mesterséges elkészítéséhez… 143

Azért hozzuk fel példánkban Wylatowót, mert mind a mai napig ez világon egyedülálló jelenség. Más gabonakörök – mint írtuk fentebb: pár száz éve! – hol itt, hol ott jelennek meg. Az teljességgel kiszámíthatatlan elõre, hogy hol fognak felbukkanni. Kivéve Wylatowót. A közép-lengyelországi falu mellett nemhogy hetekre vagy napokra, de szinte órákra elõre megjósolható: – például: június 25-26-án – bizonyosan megjelenik majd egy vagy több ábra a gabonatáblákban! A dolgok odáig jutottak már, hogy a wylatowói gabonaköröknek saját honlapjuk van a világhálón (www.mogilno.pl.), sõt a helyiség elõtt jókora többnyelvû tábla figyelmezteti az arra járó autósokat, hogy egy különleges „Zéró Övezet”-ben járnak. A táblán egy landoló UFO is látható… Ez utóbbi sem véletlen. A környéken nappal és éjszaka elég gyakran figyeltek meg, sõt fényképeztek le azonosítatlan repülõ tárgyakat. Ezek mind a már-már „hagyományos”, korong alakú, nem túl nagyméretû UFO-k voltak, mint arról bárki meggyõzõdhet a képek alapján. Említettük, hogy a kutatók egy része Wylatowo határában számos éjszakát van talpon, estétõl reggelig ott töltik idejüket és mindenféle mûszerrel figyelik a tájat. Nem kétséges, hogy a „gabonakörös” éjszakákon (amelyek után reggel megláthatják a frissen készült „terméket”) olykor különös dolgok esnek meg – máskor viszont nem történik semmi és reggelre mégis ott vannak a körök. Az USA-tól Japánon és Nagy-Britannián keresztül bármelyik európai országig – ahol szintén tömegesen figyelhetõk meg a körök, ábrák a gabonafajták vegetációs idõszakában – ez az egyetlen hely, ahol teljes bizonyossággal elõre megjósolható: minden évben itt lesznek az ábrák. Eddig legalábbis így volt. 144

Természetesen a kutatók nemegyszer tévedtek, zsákutcába futottak. Számos éjszakai fényt fotózva és filmezve megállapítást nyert, hogy távoli lámpákat vagy csillagokat rögzítettek. Ugyanakkor számos esetben gyorsan repülõ gömböket és klasszikusnak mondható UFO-kat filmeztek le. Az is megesett, hogy világos nappal készült közömbös felvételeken bukkantak késõbb a képeket elemezve („kockázva” például a videofelvételeket) a környéken repdesõ, ámde szabad szemmel láthatatlan UFO-kra. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy a legtöbb kutató és laikus a két jelenséget összekapcsolja. Meg vannak gyõzõdve: ahol gabonakörök, ábrák bukkannak fel, ott valamivel korábban – és netán késõbb is – UFO-k jártak. De Wylatowo abban is különbözik más efféle rejtélyes helyektõl, hogy nem csak gabonaérés idején tapasztalhatóak ott UFO- és egyéb jelenségek. Jó példa nekünk arra is, hogy nem kell folyton távoli kontinensekre hivatkoznunk, amikor ilyen dolgokról van szó. UFO-támaszpontok (?) nem csak az USA 51-es körzetében, vagy Ausztrália kietlen vidékein, netán az amúgy is titokzatos dél-amerikai Andok tájain létezhetnek (ha csakugyan vannak?). Hanem tõlünk pár száz kilométerre is (Wylatowo Magyarországtól légvonalban még 500 kilométerre sincsen). 2003 tavaszán – már hónapokkal az elsõ az évi gabonaábrák megjelenése elõtt, amikor a wylatowói határban a gabona még térdig sem ért – a kutatók a szó szoros értelmében csak a fejüket kapkodhatták, annyi rejtélyes jelenség sûrûsödött össze a környéken. Nem csoda, hogy a legtöbben már akkor kijártak elõre meghatározott cél nélkül. Wylatowo mellett minden nap, minden éjszaka történhetett valami – bármi! – és az esetek nagyobb részében történt is. Ma már nyugodtan megállapíthatjuk, hogy nincs – és 145

évtizedek óta nem is volt – a világnak olyan pontja, ahol a rejtélyes légköri és egyéb események, jelenségek ilyen tömegesen fordultak volna elõ, és ilyen széles skálán…! Mert hiszen megesett, hogy miután heteken át mindenféle rejtélyes fények röpködtek éjszakánként, nappal meg UFO-kat és repülõ gömböket láttak, éjszaka rövid idõre fura köd ereszkedett azokra a földekre, amelyeken aztán hajnalban – nyáron – gabona-ábrák keletkeztek. Ha a jelenségek számát összevetjük más tájakon ennyi idõ alatt tapasztalt jelenségekkel, akkor nagyon is kiugró statisztikai adatokat kapunk. Természetesen, ahogyan az lenni szokott, minden száz felvételbõl, minden száz látott dologból kilencvenvalahányra találunk természetes magyarázatot. Mindez nem azt jelenti ugyanis, hogy bármit is lássanak az emberek, a lakosok, a kutatók Wylatowo környékén (avagy bárhol másutt a világon), az mind UFO. Csupáncsak azért, mert furcsa, mert szokatlan a megfigyelõ számára. Persze más a helyzet, ha arra gondolunk, hogy heteken keresztül szinte minden nap UFO-kat látni, lefotózni, lefilmezni ugyanazon a környéken ezért már több lehet egyszerû véletlennél. Ezen esetek többségérõl viszont nem bizonyítható – és nem is bizonyult be – hogy természetes dolgok, vagy más, emberi kéz által készített jármûvek, repülõgépek lennének. Láttak nem csak gyorsan vagy lassabban száguldó azonosítatlan repülõ objektumokat, amelyek repülés közben irányukat, sebességüket és magasságukat változtatták (tehát értelem által irányított szerkezetek voltak), hanem például különös alakú felhõket, amelyek minden valószínûség szerint megsûrûsödött (összesûrített?) energia-gócok voltak. 146

A környékbeli ipari üzemekben akadnak ipari kamerák, amelyek folyton ugyanazt a környéket mutatják. Nemegyszer megesett már – különösen 2003 májusában és júniusában – hogy átnézve másnap az elõzõ éjszakai felvételeket, a szalagokon különös fényeket láttak. Mintha itt-ott a föld fölött színes energiagócok, meghatározhatatlan, „cseppfolyós” (plazma?) valami ugrálna a levegõben. Amely hol szétesik darabjaira, hol ismét egyesül. Az egyik legfontosabb megfigyelés olyan bizonyítékot adott a kutatók kezébe, amihez foghatóhoz másutt még nem jutottak. 2003. május 18-án néhány lengyel UFO-kutató azért utazott Wylatowóba, hogy a június 20-a után várható gabonaábrakeletkezésekhez elõkészítse a kutatói bázisokat. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy szobákat bérelnek a környéken, felkeresik a legjobb helyeket, ahol majd digitális ultramodern kamerájukat felállítják és ahonnan éjjel-nappal figyelik, filmezik a környéket, a földet, a légteret. Így jött létre a lehetõség, amikor is lefilmezhettek egy olyan „csodát”, amit a fizikusok körömszakadtáig tagadnak: láthatatlan erõ hogyan hoz létre egy látható hatást? Az egyik kutató szóba elegyedett azon földek bérlõjével, akinek a területén évek óta mindig felbukkantak a gabonaábrák. Ez délután 16 óra körül történt, a beszélgetés ott folyt le a gabonaföldek szélén. A kutatók azt akarták megbeszélni a parasztgazdával, hol létesíthetnének egy állandó „magaslest”, vagyis megfigyelõ helyet a gazda földjén. A felvevõkamerát közben egyik társuk már bekapcsolta, mintegy dokumentálva ezt a beszélgetést is. És akkor történt. A két beszélgetõ észre sem vette, hogy elõször néhány fényes, aprócska gömb tûnt fel – közvetlenül mellettük. 147

Tán akkorák sem voltak, mint egy-egy pillangó. Ezek a gömbök körberepülték õket, mintha csak „letapogatnák”, „szkennelnék” a két férfit. Az operatõr sem látta õket, erre csak késõbb, a felvételek kockázása idején derült fény. A lényeg azonban más volt. A világos nappal a rejtélyes gabonaföld szélén beszélgetõ két ember mögött váratlanul a magasba startol egy kb. 3 teniszlabda-nagyságú repülõ gömb. Amely addig mintha a gabonában rejtõzött volna és most, hogy a közelben elindult egy elektronikus szerkezet, mozgásba jött. Menekülni igyekezett? Nem tudható. A gömb – mint az jól látható a felvételen – rendkívül gyorsan, közben irányt is változtatva több száz méternyit repült a gabonaföld fölött, majd valahol a láthatáron tûnt el. Mint azt késõbbi mérések igazolták, a gömb sebessége minimum 200 kilométer (!) lehetett óránként. Mondanom sem kell, hogy a láthatatlan erõ a gömb volt, amelyet ugyanis sem az operatõr, sem a két beszélgetõ nem látott – akkor. Csak késõbb a filmen. A látható hatás maga a gömb volt. Amely aztán a lassított felvételek tanúbizonysága szerint igencsak fizikai tárgy benyomását keltette. Mi több, szemmel láthatóan egy technológia produktum, vagyis ipari termék volt. Nem szétfolyó, alig látható valami, hanem igenis egy, fizikailag mindenképpen létezõ, feltehetõen fémbõl készült tárgy. A dolog azért érdekes, mert ilyesmit eddig a világban kétszer örökítettek meg. Az elsõ esetre harminc évvel korábban került sor. Az elsõ ilyen gömböket 1973-ban Közép-Afrikában sikerült lefilmezni. Az akkor még nagy technikai újdonságnak számító Concorde (hangsebességet meghaladóan repülõ utasszállító gépek) prototípusát tesztelték akkor a lakatlan sivatagi terület fölött. A gépet más gépek kísérték és filmezték. 148

Nos, a hangsebességet túllépõ Concorde törzse mellett bukkantak fel akkor ilyen kis gömbök! A film érthetõ szenzációt keltett szakmai körökben, eleinte azt hangoztatták a „szkeptikusok”, hogy a gömbök valami fényhatás, érzékcsalódás csupán, mígnem a NASA különlegesen felszerelt laboratóriumában megállapították, hogy a kis gömbök fizikailag létezõ tárgyak voltak és követték a tesztelt repülõgépet. Hogy mik voltak azok, senki sem tudhatta. 1996. augusztus 11-én Oliver Castleban készült a már említett felvétel, ahol egy ilyen gömb repül el egy gabonaföld fölött és a másodperc töredéke alatt „bevési” az ábrát az alatta elterülõ gabonatáblába. Nos, harminc évvel a kis gömbök elsõ bizonyított feltûnése és lefilmezése után a lengyelországi Wylatowóban véletlenül ugyan, de sikerült lencsevégre kapni a harmadik alkalommal ezt a jelenséget. Amely elõtt – mondanom sem kell – egyelõre teljesen tanácstalanul állunk. Nem mondom, hogy a tudomány áll tanácstalanul – hisz a tudomány tudomást sem vesz a három felvételrõl, mint oly sok más dologról sem. Mondani sem kell, hogy a 2003-as és a 2004-es években már heteken keresztül éjjel-nappal mûködõ kamerák regisztráltak minden mozgást Wylatowo környékén. A készült felvételeket kivétel nélkül alapos ellenõrzésnek vetették alá. Mindegyiket megnézték lassítva, sõt ha kellett, „kockázva”, mert már tudható, hogy különös jelenségek tapasztalhatóak az emberi szem felbontóképessége alatt vagy fölött is. A két említett év késõ tavaszán, kora nyarán gyakorlatilag minden éjjel legalább tucatnyi ember és majd’ annyi mûszer vigyázta Wylatowo környékét nemcsak nappal, de éjjel is. És mindennek ellenére – a gabona-ábrák ismét megjelentek! Ha afféle éjjeliõrnek képzeljük ezeket az embereket, akkor azt is 149

mondhatnánk, hogy rosszul teljesítették megbízásukat. De vajon tehettek-e bármit is? Nem az lett volna a legnagyobb teljesítményük, ha megfigyelik, hogyan születnek a gabonaábrák? Ha észrevesznek valamilyen rejtélyes dolgokat, netán azokat filmre is veszik? Vagy például éppen azt a pillanatot, amikor egy ilyen ábra létrejön…? Hát nem láttak semmit – és az ábrák mégis megjelentek! A „csúcs-éjszakán”, vagyis a június 25-rõl 26-ra virradó éjjelen – mint már volt róla szó – rövid ideig tartó furcsa köd lepte el a szóban forgó gabonaföldet. Ilyen köd júniusban teljesen szokatlan, gyakorlatilag soha sehol nem szokott lenni ebben az évszakban. A köd éjjel 1 óra körül jelent meg és az általa betakart terület átmérõje nem volt több 2-300 méternél minden irányban. A köd teljesen váratlanul és illogikusan bukkant fel és csak ott terült szét, sehol másutt a közelebbi vagy távolabbi környéken. Ez mindenképpen arra utal, hogy azok a „valakik”, akik a köröket készítik, létrehozzák, képesek lokális méretû, vagyis kicsiny klímaváltozásokat is elõidézni. Ahhoz ugyanis, hogy valahol köd keletkezzen, a levegõ hõmérsékletének, összetételének meg kell változnia. Mondani sem kell, hogy a kutatók õrjárata azonnal elindult arrafelé, de semmire sem ment. Ugyanis a köd azon a helyen olyan sûrû volt, hogy szinte az orrukig sem láttak, kénytelenek voltak visszavonulni. Aztán amikor eljött a hajnal, egy közeli katonai repülõtérrõl felszálló elsõ gyakorló vadászgép pilótája máris jelenthette a bázisnak (rutin volt ez már az ottani pilótáknak annyi év után minden júniusban…), hogy a wylatowói gabonatáblák egyikén egy nagyméretû ábrát észlelt. Az ábra olyan nagy volt, és olyan finom vonalvezetésû, tele mindenféle kacskaringókkal és jól 150

kidolgozott részletekkel, hogy azt csak nagy magasságból lehetett élvezni. Ezért megjegyezzük itt, hogy a legtöbb gabona„kör” képe, amit látunk a sajtóban, csak emelõdaruról vagy közeli domboldalakról készül szerte a világban, ezért azok igazi méretei és bonyolultsági fokuk, netán mûvészi értékük – nem igazán élvezhetõ. A szóban forgó ábra hatalmas volt és úgy keletkezett, hogy senki sem vette észre. Pedig majdnem a falu szélén jött létre, és a kutatók meg a kameráik is ott voltak, figyeltek, mûködtek a mûszerek. Mégsem látott senki semmit. Ami megint csak kizárja a tréfáskedvû „circlemaker”-ek („körcsi-nálók”, angolul) tevékenységét. Az ábra 43x70 méteres volt, vagyis körülbelül 3 ezer négyzetmétert foglalt magában! Ez egyharmad hektárt jelent és igazából egy futballpálya méreteinek felel meg, ha nem is pontosan. Az ábra több részbõl állt. Az elsõ három kört ábrázolt, amelyeket folyosók kapcsoltak össze, viszont középen az „üres” helyek – ahol a gabonaszárak úgy a talajra nyomódtak, hogy szinte eltûntek – több ellipszis alakzat hozott ki egy négyszárnyú pillangó-alakzatot. Wylatowóban az elsõ pillanattól kezdve nem csak lengyel, hanem külföldi megfigyelõk, kutatók is voltak. Együtt éjszakáztak a lengyel várakozókkal. Jellemzõ különben, hogy amikor késõbb egy tévécsatorna egy valódi fizikust, az Akadémia tagját hozta a helyszínre, az illetõ megszemlélve az ábrát kijelentette: vannak már olyan robotok, amelyek kisebb úthengerrel összekapcsolva képesek ilyen ábrát készíteni elõre bevitt program alapján. Csak azt felejtette el e derék „tudós”, hogy egy ilyen szerkezetet teherautóval kell a helyszínre szállítani és daruval leemelni – ami azért aligha történhetett volna csöndben és észrevétlenül ott, ahol 151

annyian állnak lesben és térfigyelõ kamerák rendszere mûködik… Ennyit a „tudomány” válaszáról a problémára. 2003-ban még júliusban is egyre-másra keletkeztek a gabonaábrák (Lengyelországban a vegetációs idõszakok körülbelül hat héttel követik a magyarországit, az aratás július végén, augusztus elsõ felében kezdõdik, az aratásvégi ünnepet augusztus 20-án szokták tartani – a színes fényképeken a június végi gabonatáblák még zöld színûek!) és nem volt ez másképpen 2004 nyarán sem. A lengyel UFOkutatók és gabonaábra-szakértõk valóságos diadalünnepet ülhetnek Wylatowóban minden évben. Ami persze nem jelenti azt, hogy a nagy ország más területein ne bukkannának fel a gabonaábrák. Mosat térjünk vissza az általános dolgokhoz. Próbáljunk meg levonni valamiféle következtetéseket, valamilyen szintézist a jelenségbõl. Mik a tények? 1. Gabonaköröket láttak már századokkal ezelõtt is, de a legtöbbet a huszadik században, sõt annak is a második felében. 2. Az ábrákat gyakorlatilag az egész világon láthatták. 3. Minden évben, a vegetációs idõszakoktól függõen, újra és újra felbukkannak. 4. Az ábrák csak kezdetben voltak egyszerû kör-formájúak, manapság egyre bonyolultabbak. 5. A kitartó megfigyelés bebizonyította, hogy számos ábra születését – már azt megelõzõen, alatta és késõbb is – különös, tudományosan egyelõre nem magyarázható fizikai jelenségek kísérik. 6. A gabonaábra-keletkezések egyéb része kétségtelenül összekapcsolható valamiféle UFO-tevékenységgel is. 152

Az utolsó pont igazából gyenge lábakon áll, lehet, hogy azt csatlakoztatni kellene az 5-ös ponthoz. Mindenestre a fentiek tények, amelyekkel szemben ma már nehéz lenne vitatkozni (a hivatalos tudomány és az úgynevezett „szkeptikusok” álláspontja ezért az, hogy nem vesznek tudomást a fent leírt eseményekrõl, jelenségekrõl és tényekrõl, valamint a rendelkezésre álló bizonyítékokról sem.) De mi ettõl függetlenül töprenghetünk hát azon, mi is történik itt voltaképpen? Egyetlen magyarázat sem kerülheti meg azt az „apró” tényt, hogy minden bizonnyal a földi fizikai törvények áthágása révén keletkeznek a gabonaábrák. Ha pedig így van, logikusan olyan erõ(ke)t kell keresnünk, amelyek erre képesek. A legkézenfekvõbb magyarázat tehát az, amely földön kívüli erõket tételez fel. Nem ragadhatunk le annál, hogy vannak a földön különleges képességû emberek, vagy feltalálók, akik valamilyen általuk már uralt technika segítségével készítik a gabonaköröket. Miért tennék? Persze a „miért?” kérdésre akkor sincsen értékelhetõ, elfogadható válaszunk, ha földön kívüli erõket tételezünk fel. Ám ezt annak a számlájára írhatjuk, hogy nem ismerjük egy idegen civilizáció értékrendjét, tudományos vagy egyéb módszereit és fõleg nem a céljait. Így tehát gyakorlatilag bármi történhet a Földön, amit õk kezdeményeznek – és amit mi nem értünk. Többszörös titokról van tehát szó. Nemcsak az ábrák keletkezésének fizikáját nem értjük, de – és fõleg – azt nem, kik teszik ezt, és miért? Nos, be kell vallanunk, egyik kérdésre sincs igazán jó válaszunk. Még olyan sem, amit a fantaszták elfogadnának, nemhogy olyan, amilyenre az értelmes, gondolkodó, nem 153

okvetlenül tudós embereknek szükségük van. A gabonaábrák jelensége világszerte foglalkoztatja a közvéleményt, de erre még annyi válasz sem született, mint az UFO-ügyre. Talán azért, mert ezekkel csak viszonylag nem régen kezdtek el többet foglalkozni. Nem „futotta ki magát”, mint az UFO-kérdés, amelyre az eltelt közel hatvan évben (mióta bekerült a médiába) azért több száz elméletet szültek alappal, vagy alaptalanul. Mindenesetre a dolog jellemzõi valamilyen értelemre mutatnak, ahogyan a fejezet elején már említettem. Néha úgy tûnik, hogy egy idegen értelem ezen a módon (is) üzen nekünk. Az üzenet egyik része az, hogy már senki sem találkozik primitív gabonakörökkel. Hanem ma már egyre bonyolultabb ábrák születnek, és ezek nem mindig csak geometriai formák vagy azok ügyes ötvözései. Néha úgy tûnik, valamiféle információkat próbáltak kódolni beléjük. Ahogyan mi is küldtünk már a világûrbe rádiójelekbõl „formázott” üzeneteket. Ezekben igyekeztünk valamilyen logikus, egy idegen elme számára is érthetõ módon kódolni azt, hogy kik vagyunk, hol lakunk, hogyan nézünk ki stb. Lehet, a gabonakörök egy része válasz ezekre az ûrbe küldött üzeneteinkre? Vagy lehet, ez túlságosan fantasztikus feltételezés és valahol közelebb kell keresnünk a választ? Nincs logikus válaszunk. Már csak azért sem, mert ha valóban van itt valamilyen idegen értelem, akkor az ennyi száz éves megfigyelés, valamilyen fokú jelenlét után már nyilván érti nagyjából a mi jelrendszereinket, tudja, hogyan lehetne hozzánk „szólni” akár vizuálisan, akár más módokon. Nem értjük tehát, minek ez a bújócska? Minek küldözgetne valaki mindig csak gabonaérés idején holmi ábrákat, amelyekbõl semmi sem derül ki? 154

Még ha az évek, évtizedek során mind bonyolultabbá váló ábrák együttesen, folyamatukban közölnének valamit…! Persze lehet, így van, csak mi még nem jöttük rá a jelek összességének értelmére, a bennük lévõ közös dolgokra. Pedig már megjelentettek minden kontinensrõl összeszedett gabona-ábrákat, tehát aránylag széles képünk van ezekrõl „üzenetekrõl” (?). És mégsem megyünk velük semmire. Van egy feltételezés, amely szerint nem földön kívüli erõkrõl van szó, hanem földiekrõl. Ez az elmélet kapcsolódik egy másikhoz. Eszerint a körülbelül 12500 évvel ezelõtt megsemmisült(nek hitt) atlantiszi kultúra túlélõi üzennek a modern kor emberének. Az elmélet hívei ugyanis azt állítják, hogy Atlantisz nem pusztult el, lényei túlélték a katasztrófát, de hagyták a primitív emberiséget abban a tudatban élni, hogy õk eltûntek, tán nem is voltak… Közben valahol felfedezetlen tájakon léteztek, majd késõbb, amikor mi már kezdtük bejárni a bolygót, sõt repültünk is, leköltöztek a föld alatti támaszpontjaikra, ahol nagyarányú ipari és egyéb tevékenységet folytatnak (Bermuda-háromszög és más, rejtélyes helyek a földön). De szerintem ez akkor is ostobaság, ha valóban léteznek az atlantisziak. Õk sokkal közelebb állnak hozzánk fizikai formájukat, lelkivilágukat, eredményeiket, gondolkodásukat tekintve, mint a kozmoszból érkezõ idegenek. Akkor hát – ha üzenni akarnak, ha valamire felhívnák a figyelmünket – miért nem teszik meg azt egyszerûbb, közvetlenebb, hogy ne mondjam: emberibb módon? Megint mások szerint a gabonaábrákkal valakik arra hívják fel a figyelmünket, hogy a természeti törvényeket még csak hiányosan ismerjük. Évrõl évre újra és újra bebizonyítják, hogy lám, milyen keveset tudunk… Ha ezt elfogadjuk, akkor érdekes idegenek lehetnek ezek. Ízig-vérig pedagógusok, akik 155

tanítják az embert és nem sajnálnak rá akár több száz évet is, hogy a fejünkbe verjenek egy ilyen igazságot… No és akkor az UFO-kon repkedõ idegeneket is ezekhez sorolhatjuk, akik ráadásul sokkal látványosabban és minden évszakban ugyanezt teszik. Lehet, hogy a két csoport egy és ugyanaz? Megint mások arra hivatkoznak: azért változnak és lesznek egyre bonyolultabbá ezek az ábrák, mert ily módon akarják valakik felhívni a figyelmünket a hamarosan bekövetkezõ nagy változásokra. Hogy nagy dolgoknak leszünk tanúi hamarosan kozmikus méretekben is, nemcsak a Földön. Ha ez igaz, akkor az ábrák afféle tesztek, taneszközök. Arra szolgálnak, hogy tudatunk egyre szélesebb, befogadóbb, nyitottabb legyen minden új információ, új esemény felé. Ily módon tehát – állítják az elmélet hívei – voltaképpen egy gigantikus, elméletileg az egész Föld lakosságára kiterjedõ lélektani kísérlet vagy folyamat részesei, alanyai vagyunk: átalakítják tudatunkat. De hogy milyen eseményre vagy folyamatra készülünk, továbbra sem tudható. Egy biztosnak tûnik: ha így is lenne, nem az ábrák milyenségében keresendõ a magyarázat. Itt ennél sokkal többrõl lehet szó. Az emberi tényezõt – a hamisítást – a legtöbb esetben kizárhatjuk. Különösen azután, hogy gabonakörök jelentek meg a legismertebb angol csillagvizsgáló kerítéssel elzárt területén, vagy – szintén Nagy-Britanniában – a kilencvenes években egyszer 80 méterre a brit miniszterelnök nyári rezidenciája, a Buckingham grófságban lévõ Chequers mellett, amit éjjel-nappal kommandósok õriznek és ötszáz méternél közelebb még egy légy sem repülhet. Leszámítva tehát mindezt, azt kell mondanunk: csak annyi bizonyos, hogy idegeneknek van közük a gabonaábrákhoz. De azt sem felejthetjük el: nem 156

lettünk okosabbak még a huszonegyedik század elsõ felében sem. Továbbra is éppen olyan sötétben tapogatózunk a tetteseket, célokat, módszereket illetõen, mint például az UFO-ügyben. Pedig abban sokkal nagyobb erõk kutattak, mégis – jelenleg úgy tûnik – még mindig nem látunk be a kulisszák mögé. Nincs ez másként a gabona-ábrákkal sem.

157

158

A PSZICHO-FÉNYKÉPÉSZEK TITKAI

Ma náluk nagyon kevéssé ismert – a para-dolgokkal foglalkozó sajtótermékek is ritkán és csak felületesen említik – a pszicho-fényképészetet. Vagyis azt a képességet, amikor egyesek kizárólag az agyukkal, a tudatukkal, a benne termelt energiával képesek fényképeket elõhozni a semmibõl… Vagyis akaraterõvel rávinni a fényérzékeny lemezre, vagy manapság már inkább a mágneslemezre azt a látványt, azt a képet, amit akarnak. Elsõ hallásra a dolog természetesen lehetetlennek tûnik. És ne szégyelljük, hogy még mi, az amúgy nyitott elméjû emberek is kétkedve fogadjuk az efféle híreket. Igenis az a normális álláspont, hogy hitetlenek, kétkedõk vagyunk! Nem szabad elfogadni, elhinni semmit anélkül, hogy azt be ne bizonyítanák. Viszont ha bebizonyítják még a látszólag legképtelenebb és minden szabállyal ellenkezõ dolgot is, akkor azt viszont higgyük el. Hiszen a magyarázat egyszerû: még nem ismerünk minden törvényt, még mindig oly rettentõen keveset tudunk a minket körülvevõ anyagi világról! Nem is szólva a nem-anyagi világról… Mielõtt a különleges képességû emberekre rátérnék, hadd mondjam meg: a fényképezés technikájának feltalálása a tizenkilencedik században sokakban új reményeket ébresztett. Az egyszerû emberek annak örültek, hogy a technika révén egyetlen perc alatt megörökíthetik magukat az utókor számára. Hogy olyan képek készülhetnek róluk viszonylag egyszerûen és viszonylag olcsón (jóval olcsóbban persze, mint a portréfestõk mûvei), amelyeket elküldhetnek rokona159

iknak és amelyek valósághûen ábrázolják majd õket és szeretteiket. Késõbb annak is, hogy megörökíthetik életük különféle eseményeit, a helyeket, amelyeket felkerestek stb. De volt egy másik embercsoport, amelynek különös oka volt az örömre és amely igen nagy reményeket fûzött a fotózáshoz. Bármilyen meglepõ, ezek a… spiritiszták voltak. A szellemidézõk. Akik elõzõleg már sok harcot vívtak a szkeptikusokkal, vagyis azokkal, akik ugyan soha nem jöttek el egyetlen spiritiszta szeánszra sem, viszont folyton azt állították, hogy az egész folyamat szélhámosságokon, hazugságokon, beképzeléseken alapul… Most azt remélték, a megjelenõ szellemek lefényképezésével végre megnyerhetik az addig meddõnek bizonyuló vitákat. Valóságos sors-adománynak, a Mindenható ajándékának tekintették ezt a technikai vívmányt. Úgy tûnt számukra – akkor – hogy az új eszköz révén meggyõzhetnek mindenkit és egyben a saját céljaikra is rengeteg elõnyük lehet majd a fotó-dokumentációkból. Hamarosan létre is jött az „asztrális fotográfia”, mint mûfaj vagy mint tevékenységi kör, és egyben az állítólagos bizonyítékok gyûjteménye. Már 1872-ben készültek „asztrális fotók”, ahol a jelzõ az asztráltestek – vagyis szellemek, már elhunyt emberek evilági, megtapasztalható, láthatóvá tett formáit jelentette. A dolog akkoriban annyira komolynak látszott, hogy már az elsõ évben szaklapok is közöltek szellemképeket. A bristoli Beattie nevû fotós képei például megjelenhettek a British Journal of Photography lapjain. Tízegynéhány szellem-portrét közöltek, persze a kor technikai és nyomdai színvonalán, ami azért nem volt túl magas. Viszont mindjárt felbukkantak a csalók is. Az elsõt, a londoni Frederick Hudsont azon kapták rajta, hogy roppant 160

ügyes (de lám, nem eléggé…!) módon manipulálta a fényképeket, helyesebben a filmeket az elõhívás során, így vitt fel rájuk „szellemeket”. Akadtak persze mások is, akik például ugyanarra a lemezre két felvételt készítettek, így varázsolták oda a képen látható személy elhunyt rokonait, stb. Volt olyan is, aki New Yorkban nyitott sajátos szellemfotóboltot és bárkinek készített ilyen képet 10 dollárért (ami akkor igen nagy összeg volt). Be is vádolták hamar. Azon bukott le, hogy mindig ugyanazt a pár embert alkalmazta „szellemnek”, õket fotózta rá arra a lemezre, amin a képet rendelõ egyén arca is volt. Ezek a személyek aztán nemegyszer az utcán találkoztak a „szellemekkel”, akik bizony nagyon is élõk voltak… Igaz, a bíróságon egy ügyes ügyvéd úgymond bebizonyította, hogy sok megrendelõ valóban elhunyt családtagját, rokonát vélte felismerni a szellemképen, márpedig ez nem lehet szándékos csalás. Végül is a bíróság tagjai között is akadt állítólag egy spiritiszta és ennek révén a fotóst, bizonyos William Mumlert felmentették. A leghíresebb szellemfényképezõ azonban a századforduló nagy írója, Sir Arthur Conan Doyle volt. A híres regényíró már a fényképezés korai szakaszában beleszeretett ebbe a tevékenységbe, rengeteget fotózott és azt állította, nagyon sok szellemképet is csinált. 1922-ben meg is írta mindezt a The Case of Spirit Photography címû híres könyvében. Róla is készültek olyan fotók, amelyeken „létszám feletti” személyek, azaz szellemek jelennek meg – már az említett könyv címlapját is egy ilyen fotó díszítette. Manapság a londoni egyetemi könyvtárban tekinthetõ meg az a hatalmas asztrálfotó-gyûjtemény, amit Harry Price gyûjtött össze több évtizedes kitartó munkával. A legtöbbet 161

vagy kétszeres megvilágítással, vagy két negatív összeragasztásával hoztak létre a csalók. Maga Conan Doyle azt állította, hogy rengeteg olyan fotót készített, amelyeken szellemek, sõt kicsi tündérek (!) is láthatóak. És csakugyan közölt számos ilyen fotót. Õ maga szentül meg volt gyõzõdve, hogy ezek valódiak – legalábbis ilyen benyomást keltett a híres író. Élete végéig kitartott amellett, hogy lám igenis nem hazudnak a mesék, vannak szellemek és vannak tündérek, mert lám, olykor felbukkannak a fotókon is…. Ugyanakkor ne feledjük: a véleményünk nem lehet kategorikus tagadás. ugyanis szinte lehetetlen, hogy az összes fotó, ami az elmúlt százötven évben készült és amelyen szellemalakok is felbukkannak, mind csalás lenne. Különösen az utóbbi évtizedben. Jobb híján az UFO-val foglalkozó folyóiratokban és néhány parapszichológiai lapban megtekinthetõek idõrõl idõre azok a képek, amelyek már digitális kamerával vagy fényképezõgéppel készültek. Bizony ilyenkor nehéz lenne azt mondani, hogy kétszer exponáltak vagy az elõhívásnál csaltak – mivelhogy „elõhívás” mint kémiai folyamat, amelybe az ember be tud avatkozni, már nem is létezik. Viszont szépen szaporodnak a furcsa felvételek, valahol a világban szinte minden hónapban elõkerülnek újabbak és újabbak. Bizony manapság is megesik, hogy a modern készülékekkel készült felvételeken azt látjuk. az ott ülõ, álló, beszélgetõ vagy bármi egyebet csináló emberek mellett, mögött mintha látnánk még valakit. Nemegyszer ezek a képeken ábrázolt, vagy a felvétel idején jelen lévõ más személyek elhunyt szerettei voltak… Nos, csakugyan ott voltak ezek az illetõk? Ha az emberi szem nem láthatta – mert nem látta – õket, akkor hogyan 162

kerülhettek rá a fotókra? Megannyi kérdés, amelyre ma még nem tudunk válaszolni. Mindenesetre megalapozottnak látszik az a vélekedés, hogy a spiritiszták vagy mások által készített több tízezer szellemképes felvétel mindegyike csalás lenne. Éppen az utóbbi évek hasonló, de véletlenszerûen készült felvételei bizonyítják, hogy a „szellemek” (bármik is legyenek azok), képesek megjelenni a vizuális eszközökön. Mindenesetre ahány leleplezett csalás, annyi újabb érv a szkeptikusoknak. Õk ugyanis azt állítják, hogy a fényképezés terén sem létezik a „psi”-képesség, vagyis minden ilyen állítás csaláson alapul. Vagyis: ha elõkerül egy olyan fénykép, amelyen nem lehet bebizonyítani a csalást, akkor õk úgy érvelnek: lám, ez egy nagyon, de nagyon ügyes csaló! Vagyis az õ számukra csak csalók léteznek és minden fotó csalás, amelyen szellemalak látható. Innen persze már csak egy lépés afelé, hogy elhiggyék: para-jelenségek nem is léteznek, csak ügyes vagy kevésbé ügyes csalók léteznek. Szerintük Uri Geller is csaló, hiába bizonyította be három egyetem jól felszerelt laboratóriumában, steril, tudományosan ellenõrzött körülmények között, hogy képes tárgyakat meghajlítani, elmozdítani a távolból, érintés nélkül is (errõl persze tudomást sem vesznek a „szkeptikusok”) – mert hiszen valami olyasmiket produkál, ami a tudomány szerint „lehetetlen”, és ezzel kész, számukra vége a bizonyítási eljárásnak úgy, hogy az el sem kezdõdött. Nos, a magukat szkeptikusoknak nevezõk valahogyan így vannak a pszicho-fényképezéssel is. Az a tény, hogy egy kép gondolati úton, pusztán akaraterõvel is felvihetõ egy fényképlemezre, bevihetõ egy fényképezõgép belsejébe, 163

annak gépi vagy elektronikus rendszerébe – teljességgel hihetetlennek tûnik számukra. Valljuk be õszintén: ezzel mi is így vagyunk. És ezért nagyon kétkedve fogadjuk az errõl szóló híreket, de mint majd mindjárt látni fogják, tudósok laboratóriumi körülmények között is ellenõrizték azt a néhány embert, aki ilyesmire képes volt. Ám elõbb nézzük meg ennek is a múltját. Mert bizony ez sem a huszadik században, hanem régebben kezdõdött. 1896-ban dr. Hypolyte Baraduc francia orvos-kutató értesítette a párizsi Orvostudományi Akadémiát, hogy sikerült lefényképeznie az emberi gondolatokat. A bejelentés érthetõ szenzációt váltott ki, ugyanakkor persze szép számmal akadtak olyanok is, akik tiltakoztak e „merénylet” ellen. Való igaz, úgy akkor, mint akár manapság is sokan kifejeznék nem tetszésüket, ha azt hallanák, hogy lehetõség nyílott belelátni a gondolataikba. Persze Baraduc doktor találmánya ennél sokkal ellentmondásosabb volt. Korántsem egyértelmû, hogy vajon jól fogalmazott-e, amikor „lefényképezett gondolatokról” beszélt. Õ ugyanis a következõt tette: kiválasztott pácienseit leültette egy elsötétített szobában, fényképlemezeket adott a kezükbe és felkérte õket: nagyon erõsen gondoljanak valamire, azt mintegy próbálják bele-sugallni a lemezbe… Valami tárgyat vagy személyt válasszanak és erõsen arra gondoljanak! Az alapötlet nem rossz, a kivitelezés meg… hát olyan, amilyen. A lemezeken itt-ott fel is tûnt valami alaktalan folt, vagy ábra, amibe ezt-azt belemagyarázhattak. Természetesen felmerül a kérdés: ha a szoba nem volt kellõen lesötétítve, akkor a lemezek fényt is kaphattak. Aztán az emberi kéz melege, az izzadtság stb. is. Ezzel aztán véget is ért a kísér164

letsorozat és meg kell mondanunk: a derék doktor lelkesedése és a bejelentés visszhangja nem állt arányban a tényleges teljesítménnyel (és akkor nagyon finoman fogalmaztunk). De Baraduc itt nem állt meg. Arra is kíváncsi volt, hogy nem lehet-e ugyanazt fizikai érintés nélkül elvégezni? Arra gondolt, hogy esetleg egyesek a távolból tudnának valamilyen ábrát, képet produkálni egy-egy lemezre. Egy Istrati nevû román orvoskollégával megbeszélte, hogy az illetõ 300 kilométerrõl „küld” egy ábrát a Baraducnél lévõ lemezre. A kísérlet állítólag sikerült is (?), a kolléga a saját arcképét küldte el gondolati úton. Egy másik francia, bizonyos Darget 1910-ben hasonló úton járt. Fejébe vette, hogy feltalálja a gondolati fényképezést sokkal egyértelmûbben és valóságosabban, mint korábban Baraduc. Õ a sötétkamrában a homlokát nyomta egy fényképlemezhez (kliséhez) és ilyenkor egy konkrétan létezõ tárgyat képzelt maga elé, erõsen arra koncentrált. Például egy vázát, sétabotot, cipõt, virágot stb. Körülbelül 20 percig összpontosított. Késõbb a feleségét is bevonta a kísérletekbe, az asszony egyszer egy sast képzelt el – és a lemezen megjelentek egy madár körvonalai! Hogy ebben milyen szerepe volt a klisé fizikai érintésének, az emberi bõr melegének (aminek elvileg nem kéne hatnia a fényérzékeny lemezre!) – nem tudjuk. Mindenesetre az ismert amerikai (magyar) pszichoanalitikus, Fodor Nándor híres parapszichológiai enciklopédiájában többet olvashatunk errõl. Az 1920-as években komoly tudósok, jobbára orvosok kísérleteztek a gondolatok képi megjelenítésével. Végsõ soron egyre erõsebb lett az a meggyõzõdésük, hogy a gondolat maga is egy energia-fajta. Méghozzá olyan, amelyik egyszerre lelki és fizikai energia! 165

Persze az elsõ világháború után (és miatt) ismét elterjedt spiritizmus is a maga hasznára akarta fordítani a fényképezést, mi több, az efféle kísérleteket is. Most az volt a módi, hogy fényképeket készítettek a szeánszok alatt. Való igaz – a szkeptikusok most legyenek erõsek! – számos ilyen alkalommal készített fotókon valóban felbukkantak a szellemek. Néha fehéres, alaktalanul szétfolyó valamik lebegtek az emberi alakok között, mellett, mögött, fölött – vagy jól felismerhetõ arcvonásokkal is rendelkeztek! Magam számtalan ilyen fényképet láttam és meg kell vallanom: némelyik nagyon meggyõzõ volt, mások viszont kevésbé – és akadtak bizony olyanok is, amelyekrõl ordított, hogy hamisítvány. Ám mint már említettük egy másik fejezetben: attól, hogy valamit hamisítanak is, még létezik eredeti, hamisítatlan, értékes is. Mindenesetre azok a képek, amelyek valódiak voltak, túlmutattak az eseteken magukon. Mert ha csakugyan megjelentek a fényképlemezen ezek az alakok, az csak két dologra utalhatott: 1. Léteztek a valóságban is. 2. Csak a jelenlévõk képzeletében léteztek, de akkor is felkerültek a fényképezõgép lemezére, a filmre. Az elsõ esetben a dolognak semmi köze a fényképezéshez, de még a pszicho-fényképezéshez sem. Itt akkor bizony arra nyerünk bizonyítékot, hogy szellemek valóban léteznek, mi több, azoknak valóságos rendszerük van és akik valamennyire is ismerik a rendszert (médiumok), azok bele tudnak nyúlni, onnan szellemeket „kihívni”, lehívni, elõidézni és azok a szellemek képesek ebben a világban is mûködni (ha csökkentett mértékben is). 166

A második eset még érdekesebb: mert ha nincsen szellemvilág, nem jönnek át ide szellemek, nem történik valamiféle materializálódásuk – akkor mi van a fényképeken? Akkor az ábrák (százai, ezrei…) hogyan kerültek a filmekre? Lehetséges lenne, hogy egy-egy spiritiszta, szellemidézõ szeánsz összes résztvevõje ugyanakkor, ugyanazt látta? Mindenki számára teljesen egyforma „szellem” bukkant elõ a semmibõl – aki nem is létezett, mert minden jelenlévõ csak képzelte magának? Ha ez így lenne, örülhetnénk. Mert ez lenne a legcsodálatosabb bizonyítéka a pszicho-fényképezésnek! Ha az emberek képesek a másodperc tört része alatt (míg egy fényképezõgép blendéje megnyílik és becsukódik) gondolati úton felvinni egy nem is létezõ alak képét a filmre…! Ez egy logikai, de egyben és fõleg tudományos csapda. Jelenleg nincsen a Földön olyan ember, aki ismerné a választ a fenti kérdésre: melyik változat történhetett? Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy a tudomány ezzel sem foglalkozott soha. Márpedig azok a fotók, amelyeken emberi alakok ülnek egy szobában, teremben vagy szabadban, és köztük-mellettük felbukkannak ezek a furcsa, nem odavaló, néha mégis olyannyira természetesnek tûnõ alakok a maguk elmosódott körvonalaival, túlvilági megjelenésükkel – bizony tények. Olyan tárgyak, amelyeket bármikor a kezébe vehet(ne) egy-egy kutató. Olyan klisék, filmek, lemezek és persze kész képek maradtak fenn, amelyeket bármikor megvizsgálhatnának az erre hivatott, ehhez nagyon értõ kutatók. Már csak azért is, hogy egyszer s mindenkorra megerõsítsék vagy kizárják a csalásokat. Minderre azonban máig nem került sor.

167

És most lássuk a modern kor eredményeit. És néhány nagyon is érdekes kísérlet leírását. Amely leírásokat persze hiába keresnénk az úgynevezett „komoly”, tudományos folyóiratokban, szaklapokban. Már csak azért is, mert idestova száz éve döntött úgy például a pszichológusok világszövetsége, hogy efféle témákat nem enged be lapjaiba. Így tiltották le annak idején elsõként a telepátiát, aztán más, azóta felmerült kérdésköröket. Ezek közös jellemzõje, hogy még inkább megfoghatatlanok, bizonyíthatatlanok, homályosak, mint amivel eme tudomány (vagy ahogyan sokan vélik orvosi, tudósi berkekben is: „tudomány”) képviselõi elõ szoktak állni… A huszadik század második felében ismét fellendültek a parapszichológiai kutatások. Fõleg azért, mert beszálltak az amerikaiak is. Ott a tudományos élet nem annyira kötött, mint Európában. A kutatók, ha sikerül finanszírozót („szponzort”) találniok kutatásaikhoz, mindenféle akadémiától és hivatali kötöttségtõl mentesen tevékenykedhetnek. Ehhez képest az európai, sõt ezen belül a kelet-európai kutatók még a feudális korszakban élnek (akárcsak e régió orvosai, például). Így aztán nem csoda, hogy ezen a szokatlan területen is amerikaiak kutattak amerikaiakat. Már csak azért is, mert 1) az amerikai egy nyílt társadalom (ilyen lesz a világ jövõbeni társadalma, régióktól függõen pár évtized, fél évszázad vagy legkésõbb száz év múlva), másfelõl 2) mert ott hamar híre terjed annak, ha valakinek különleges képességei vannak. Ez utóbbi alatt nem csak a médiaszereplések lehetõségét kell érteni, hanem azt is, hogy maga a társadalom nem viszonyul ellenségesen a különleges képességû egyénekkel szemben, hanem ellenkezõleg, mintegy „felkarolja” õket. 168

Ami persze sokszor csak abban nyilvánul meg, hogy az ilyen embereket egy (rövid) ideig sztárolják, futtatják, bemutatják, mindenhová meghívják – aztán éppoly gyorsan el is dobják, hiszen már fel is bukkant a következõ heti szenzációs alak… De ahol egyszer egy ilyen személy felbukkan, ott nem is veszik el véglegesen. Azok, akik komolyan érdeklõdnek képességei iránt, késõbb is megtalálják. A pár oldallal elõbb már említett Uri Geller az 1970-es években egy fiatal srác volt, aki a képernyõk elõtt kanalakat hajlítgatott. Hihették bûvésznek – vagyis csalónak – is, de hamar bebizonyosodott, hogy nem az és attól kezdve egyre fontosabb feladatokat kapott, ahol rendre helyt állt. Aztán valaki rájött, hogy vannak kevésbé látványos, de roppant hasznos képességei is. Például az, hogy mintegy „belelát” a földbe és egy terület fölött elrepülve meg tudja mondani, vannak-e odalent ércmezõk vagy olajtartalékok, milyen mélyen, mekkora mennyiségben, érdemes-e hozzáfogni a kitermelésükhöz? Ez nem volt szenzáció a média számára, bemutatni sem lehetett. De hatalmas profitot hozott a bányászati cégeknek – és magának Gellernek is. Nos, Amerikában elõbb-utóbb a kísérletezõ kedvû tudósok is lecsapnak azokra a különleges képességû személyekre, akik valaha, akár csak öt percre is, felbukkantak az ismeretlenség homályából. Így bukkant fel a pszicho-fényképésznek nevezett Ted Serios is. Az 1960-as években néhányszor tévé-show mûsorokban láthatták a nézõk, ahol Serios rendkívüli dolgokat produkált. Nyilván a nézõk többsége nem is hitte el, amit lát. De meglátta ezeket a mûsorokat Jule Eisenbud professzor (aki 1998-ban, 90 éves korában halt meg) és Nile Root. Root akkor a rochesteri technológiai intézet kutatója volt, több 169

egyetemen biolokációt és bio-kommunikációt adott elõ. Amellett vizsgázott fényképész, mi több, az akkor már létezõ, bár még nem nagyon ismert Biológiai Fényképezés Társasága (FBPA) nevû tudományos szervezet tagja. Root professzor 2002-ben adta közre emlékiratait és onnan (is) vehetjük most az anyagokat a híres Ted Serios-féle pszicho-fotó kísérletekrõl. Mindezek után talán meglepõ, de Root egyáltalán nem hitt a paranormális fényképezés lehetõségében. Ezért amikor 1966-ban meghívták egy Serios-bemutatóra, szkeptikus alapállással ment el. Mindezt csak fokozta az, amit ott látott. Különösen Serios viselkedése lepte meg õt is, másokat is. Ugyanis minimum kétféle kísérleti alany, sajátságos „médium” vesz részt a tudományos kísérletsorozatokban. Az egyik a mindenre kész, engedelmes alany, akinek ez alaptermészete, azért itt is úgy viselkedik, mint máshol: szerényen, csöndesen, igyekvõen. Minden percben látni rajta, hogy különleges képességét szinte szégyelli, nem dicsekszik vele, elviseli, ahogyan tudja és csak mások kérésének engedve mutat be olykor néhány dolgot, amire képes. De sajnos van egy másik alaptípus, az izgága, minden lében kanál, ingerült és veszekedõs „nehéz eset”. Az olyan különleges képességû ember, aki tudatában van annak, hogy száz millió közül egy tudja azt, amit õ – vagy éppen senki más az egész világon! Ettõl fejébe száll a dicsõség. Voltaképpen ez így természetes, hiszen attól, hogy valaki képes a bõrével olvasni vagy tárgyakra távolról hatni – még ugyanolyan a természete, a tudata, mint másoké. Vagyis az amúgy is meglévõ emberi tulajdonságait, különösen parafenomén léte kezdetén, nem befolyásolja semmi más. A para-képességû ember is lehet angyali szelídségû jóságos lány, vagy egy kolerikus alak, aki maga körül mindenkinek megkeseríti az 170

életét. Lehet éppenséggel közönséges bûnözõ vagy egy zseni is. És ezernyi más arcát is mutathatja. Nos, Ted Serios – alkoholista volt. Nemcsak a tudományos kísérletsorozatok alatt (amelyeket aztán a két említett professzor vezetésével kezdett vele folytatni egy magánpénzekbõl szponzorált laboratórium és kutatóintézet) ivott, hanem a szabadidejében is. Fõleg sört vedelt, nem kis mennyiségben – a laborban, a kísérletek alatt is! Amúgy is furán viselkedett. A kísérletek alatt fel-alá járkált, nemegyszer kiabált, sõt ordított. Mondjuk ki kereken: Serios egy neveletlen, primitív alak volt, akit nem nagyon érdekelt a világ, csak a maga sorsa. Persze valamennyire érthetõ, ha ez a szabadsághoz szokott – olykor valóságos hajléktalanként élõ, önmagát mûvésznek képzelõ, ám valójában tehetségtelen ember – éveken át szinte laborról laborra járt. Nem zárták be, de olyan sok kísérletet folytattak vele, hogy talán rég megbánta már: elárulta egykor a képességét. Szerette volna visszasírni régi függetlenségét, azért szidalmazta a kutatókat. Azért itta le magát nemegyszer ott elõttük, azért ordított mindenkivel? Azért viselkedett elviselhetetlen módon? De mire is volt képes Ted Serios? Nos, a férfi az évekig tartó kísérletsorozatok alatt több ezer fényképet készített gondolati úton. Vagyis úgy, ahogyan a fizikusok, szkeptikusok és minden más komoly tudós szerint lehetetlen fotókat készíteni. Csak nézte a fényképezõgépet, vagy a fénymentesen lezárt, fotólemezt rejtõ tartályt. Erõsen koncentrált – ez is kikészíthette az idegeit! – majd hosszas erõlködés, sõt szinte szenvedés után, amely jól látható volt az arcán, végre jelezte, hogy kész a kép. Amit aztán késõbb elõhívtak és megtekintettek. Nemegyszer valóságos „vizsgabizottság” elõtt volt 171

kénytelen mindezt elismételni, amely vagy fitymálta a „mûvet”, vagy döbbenten és elismerõen nézte azokat. Vagy éppenséggel magyarázatot követelt: mi a fene látható a képen…? Mert némelyik képen nem volt semmi – a „mûvész” erõlködése ellenére sem sikerült a „mutatvány”, nem lett „termék”. Minden koncentrálás után Serios azonnal az újabb sörösüvegért nyúlt, és az eredménytõl függõen élvezte a dicsõséget, vagy alaposan lehordta a kutatókat, veszekedett, sõt kiabált velük és félelmetes jeleneteket rendezett… Lássuk elõbb a sikeres eseteit. Ma már szinte minden, e témával foglalkozó (szak)könyvben látható néhány híresnek is mondható Serios-kép, amelyek gondolati úton készültek. Például amikor a kutatók azt parancsolták a férfinak, hogy a washingtoni Capitolium épületét vigye fel a lemezre, amelyhez persze nem érhetett hozzá, az tõle pár méter távolságban, egy lezárt fényképezõgépben volt. Serios emberfeletti erõfeszítést produkált, majd amikor a lemezt elõhívták, azon… csakugyan látszott a Capitolium jellegzetes kupolájának és az alatta lévõ oszlopsornak egy részlete! Persze mint szinte minden gondolatfotón, ezen is volt néhány jól látható, kemény részlet, aztán a többi körös-körül ködbe veszett, „elúszott”. Jellemzõ különben, hogy a pszicho-fotó sohasem lesz olyan, mint egy normális kép. Vannak rajta homályos területek, a szélek sokszor nem élesek. Mintha az, aki különleges képessége révén ezt elkészíti, csak egy-egy részletre koncentrálhatna. A legjellegzetesebbre. Voltak más pszicho-fotósok, akik még feliratokat is tudtak produkálni – érdekes módon nemegyszer hibás szöveggel, más betûkkel, felcserélt betû-sorrenddel! Mások egy-egy részletet nem a valóságnak megfelelõen vittek fel. Ez azonban olyan tényezõ, ami nemhogy rontaná a dolog hitelét, hanem 172

ellenkezõleg! Mert azt bizonyítja, hogy az ügyben nem történt csalás, nem a valódi épület fotóját „cselezték rá” valahogyan a képre, netán a médiummal titokban összejátszó személy a kutatók között – mert hiszen akkor ilyen kép nem készülhetett volna. A csalással létrehozott képen minden részlet valódi, megegyezik az eredetivel, hiszen létezõ minta alapján készül. Ám a gondolati úton a lemezre sugárzott kép éppen olyan, mint a mi fejünkben lévõ emlékkép: zavaros, nem pontos, homályos. Hányszor láttuk már a budai Halászbástyát vagy a jáki templomot vagy a siklósi várat, vagy legalább az ezekrõl készült fotókat? Hányszor láttuk az Eiffel-tornyot vagy a Golden Gate hidat vagy a kínai Nagy Falat – fotón, filmen, tévében? Mégis, ha most papírt, ceruzát nyomnának a kezünkbe azzal az utasítással-kéréssel, hogy tíz perc alatt rajzoljuk le ezek bármelyikét – bajban lennénk, és nem csak hiányos rajztehetségünk okán. Rögtön kiderülne: emlékeink mennyire hézagosak, nem csak jelentéktelen, de fontos részletekre sem emlékszünk. Vajon milyen széles is a Golden Gate, hogyan kanyarodik a Nagy Fal, hány tornya és bástyája van a Halászbástyának, a siklósi vár kapuja felül mennyire félköríves és milyen várfal van ott, nem is szólva a jáki templom vésett kis szobor-alakocskáiról… Persze Serios sem csupán épületeket fotózott a maga különös módján. Olykor kívánságra tárgyakat, állatokat, növényeket, emberalakokat is. Gyakorlatilag bármit, amit kértek tõle. Az eredmény ennek ellenére is ellentmondásos, hiszen megesett sokszor, hogy bár nagyon erõlködött, semmit sem tudott produkálni. Mellesleg ez ismét csak bizonyíték arra, hogy nem csalásról volt szó. A gondolati fényképezés éppen olyan természetes dolog, mint bármi más, ezért hol sikerül, hol nem. Mivel nagyban függ az erre képes személy pszichés 173

helyzetétõl, kedvétõl, aznapi diszponáltságától vagy éppen indiszponáltságától, hangulatától és lelkiállapotától, talán még az idõjárástól is – bizonytalan az eredménye. Serios esetében a férfi alkoholizmusa nyilván gyengítette a képességét, bár õ maga egy idõ után azt hitte, csak akkor dolgozhat jól, ha iszik. Ezt azonban az eredmények nem igazolták. A férfi a legtöbbször azokat a képeket, festményeket „fotózta” – vitte fel az elzárt lemezekre – amelyeket elõzõleg valahol látott. No és a kedvenc autómárkáit! Ugyanis megrögzött autóbolond is volt. Egy idõ után aztán Serios híre elterjedt és már nem csak a laboratóriumokban, hanem tévémûsorokban, sõt vendéglátó-ipari helyiségekben is fellépett képességével. Mondani sem kell, hogy itt már nem a tudósok vitték a fõszerepet… A legtöbb komoly kutató, akit Eisenbudnak sikerült rávennie, hogy akár csak egyszer is eljöjjön egy Serios-féle bemutatóra, meg lett gyõzve – de õk nagyon, nagyon kevesen voltak. Akárcsak Galilei idejében a mûvelt fõpapok, akik a világért sem néztek volna bele a tudós távcsövébe, nehogy azt lássák, amit az is látott, vagyis ami az igazság – az akadémikusok és más neves tudósok nem mentek el megnézni, mire is képes Ted Serios. Sok gyanúra adott okot a gizmó. Ezt a rejtélyes tárgyat a felvételek készítése közben is a markában szorongatta Ted. Õ maga nevezte el ezzel a különös szóval (gismo) és azt állította, hogy ez a kabalája. Mielõtt arra gyanakodnánk, hogy ebben valamiféle adókészülék volt – felejtsük el. A gizmó ugyanis bármi lehetett, és mindig más és más tárgy volt. A leggyakrabban összegyûlt félkemény papír, vagy szalvéták, vagy egy üres polaroid-film kiskazettája, vagy bármilyen tárgy, ami elfért Ted tenyerében. Feltehetõen ez is egyike volt számos 174

mániájának, valamit a kezében kellett tartania, ez segített a koncentrálásban. Mondani sem kell, hogy ez is sok gyanút ébresztett a kutatókban, de bármennyien is próbálták õt lebeszélni a gizmó alkalmazásáról, nem hagyta magát. A Serios-féle bemutatók különben önmagukban is érdekesek voltak. Kicsit a színházra emlékeztetett az egész. Miután a tudósok felszerelték amit kellett, a laborban – vagy a tévéstúdióban – megjelent maga az alany. Aki olyan öntelten és ellenszenvesen viselkedett, ahogyan csak képes volt rá. És bizony ehhez is nagyon értett… Perceken belül megutáltatta magát minden jelenlévõvel. Úgy járt-kelt a színpadon, mint aki otthon van, ellenben mindenki más csak jogosulatlan jöttment – ezt néhányszor az emberek tudomására is hozta. A közönség persze nevetett, mert azt hitte, ez is csak egy színjáték – nem tudták, hogy Serios valóban ilyen, utál mindenkit. Persze már amikor bejött, akkor is egy sörösüveg volt a kezében, abból hajtogatott fel sûrûn, miközben beszélt, vagy beszéltek hozzá. Tény, hogy az 1960-as és 1970-es években meglehetõsen szokatlan jelenség volt. A jelenlévõ kutatók vagy a közönség is hozott magával otthonról Polaroid-gépeket, ezekkel volt a legegyszerûbb és leggyorsabb elvégezni a kísérleteket. Kisorsolták, kinek a gépével megy majd az elsõ kép készítése, kinek a gépével a második és így tovább. Kis „bizottság” rakta be a filmeket, helyesebben lemezeket a gépekbe, nehogy csalás történjen. Aztán behozták a gépet, letették egy kis asztalkára. Akkor jött Ted Serios, aki úgy öltözött, akár egy rock-sztár, néha csak trikóban, vagy sötét pulóverben, aminek ujját felgyûrte. Amúgy eredetileg festõ volt, jobb korszakaiban, amikor volt lakása és mûterme, festett is képeket. De mint festõmûvész, sohasem vitte semmire. 175

Nos, most viszont ismét szerepelhetett és ezt az alkalmat ki is használta. Jött-ment a színpadon, a kamerák elõtt, többször meghúzta az üveget, aztán megtorpant az asztal elõtt, tekintetét a fényképezõgépre meresztette és rettenetes arckifejezések közepette erõsen koncentrált. A közönséget elõzõleg felkérték, ne nevessen, ne keltsen semmilyen zajt. A sötéthajú férfi olyan tudósokkal került szembe, akik egyáltalán nem hittek neki. És ez garanciát jelentett a sikerre! Mert például a denveri orvosegyetem pszichológia-professzora, Eisenbud ugyanolyan szkeptikus volt, mint Root. Mindketten úgy kezdtek Serios-szal kísérletezni, hogy meg voltak gyõzõdve: a férfi egy közönséges szélhámos, csaló! Eisenbud már elõzõleg is a szkeptikusok táborában volt, több tudományos cikkben bizonygatta, hogy a parapszichológiai jelenségek és képességek nem léteznek… Mivel Seriost is csalónak hitte, éppen azért szerzett pénzt a kísérletekre, hogy leleplezze õt (Többen így jártak el Gellerrel is, aztán lám, mi lett az eredmény – a „csalók” a mennybe mentek, megdicsõültek, miután kiderült, hogy képességük valós.) Serios a komoly laboratóriumi kísérletek során általában azt kérte, hogy ha a film egy fényképezõgépben van, akkor az objektívet fordítsák feléje, majd egészen közel ment a géphez, mintegy „belenézett” az objektívbe, és összpontosított. Ilyenkor nemcsak az arca torzult el az erõlködéstõl, hanem a két halántékán jól láthatóan kidagadtak az erek. Az elsõ kísérletsorozatnál hétszer egymás után csak sötét lemezt találtak a gépben. Egy kérdésre – „akkor ez most mit ábrázol?” – Ted Serios gúnyos vigyorral azt felelte: – Fekete macskát az éjszakában. A kutatók már-már azt hitték, tényleg csalóval akadt dolguk. Lehet persze, hogy Serios nem bízott bennük, azért 176

nem produkált semmit. Vagy éppen nagyon igyekezett, túlontúl is, ezért nem jött létre semmi. Ám amikor a nyolcadik alkalom is eljött, valami megváltozott. Akkor még nem rendelésre dolgozott – vagyis a kutatók ezen a bemutatkozó látogatáson nem kívánták meg elõre, hogy mi legyen a képen. Csak azt, hogy a lemezen legyen bármi! Bármilyen ábra, kép, látvány, amivel Serios azt bizonyítaná, hogy képes képet „varázsolni” a bezárt fotólemezre. És ezen a nyolcadik képen, ha halványan is, de megjelent a chicagói víztorony, a város egyik jelképe. Vagyis annak a várnak az egyik mûtárgya, ahol ez a kísérlet éppen zajlott. Eisenbud attól kezdve több éven (!) keresztül Seriosnak szentelte minden idejét. Nemcsak fotózási kísérleteket végzett vele – mindig megfelelõ tudományos apparátussal, szemlélettel, tanúk elõtt, dokumentálva stb. – hanem próbálta õt megfigyelni, az agyát kutatni. No és persze a tudat által keltett gondolati energia is érdekelte, de nagyon. Persze a görög származású Ted agya nem volt komplikált, az észjárása sem különbözött másokétól. Amikor észrevette, hogy milyen fontos lett õ a tudós számára, vérszemet kapott és máris afféle sztárnak képzelte magát. A tudomány csillagának és hõsének…! Attól kezdve a nyilvános kísérleteket már valóságos színjátéknak fogta fel és mint fentebb leírtuk, nagyokat „alakított”. De a legrosszabb az alkoholizmusa volt. Sör nélkül nem tudta elképzelni az életét. Ami a legrosszabb – bebizonyosodott, hogy valóban csak alkohollal a szervezetében képes elvégezni a kísérleteket. Ha megtagadták tõle az italt, ez annyira lefoglalta a gondolatait, annyira dühöngött, hogy nem tudott koncentrálni. Így aztán bár kissé nevetséges, de az történt: ahogyan az állatkísérleteknél nélkülözhetetlen a fehéregerek vagy patkányok tápláléka, 177

úgy a Ted Serios-féle emberkísérletek fõ „hajtóanyaga” a laborba ládaszám beállított sör volt… Ha sokat ivott, akkor a laboratóriumi produkciók igazi „cirkuszi” vagy színpadi produkciók kezdtek lenni. Megcsinálta, hogy a fényképezõgépeket felfüggesztette a mennyezetre, vagy egyszerre több géppel körberakatta magát és mint egy szimultán sakkbajnok, géptõl gépig járt és mindegyikben létrehozott egy-egy képet – vagy éppen semmit. A nagy hang nem pótolta a koncentráció idõleges hiányát, az elfogyasztott sör mennyiségével arányosan nem nõtt a tehetsége – legfeljebb maga hitte azt. Az viszont igaz, hogy minden újabb és újabb kép, amit ezen a rejtélyes úton létrehozott, felvillanyozta a kutatókat. Mind többen kezdtek hinni Serios képességében és ez sokat segített a parapszichológiai jelenségek és képességek általános megítélése terén. Eleinte csak az Egyesült Államokban, ahol elég széles visszhangja volt a Serios-kísérleteknek, késõbb pedig az egész mûvelt világban. Seriosnak sok újságot, albumot adtak. Rengeteg látvány jutott be az agyába, fõleg épületekrõl, elsõsorban persze az észak-amerikai földrész híresebb építményeit kedvelte. A kutatók nemegyszer megkérték arra, hogy gondolati úton vigyen fel fotóira ezek közül egy meghatározottat, általuk vagy Ted által kiválasztottat. Itt érdekes dolgokra derült fény. Például a képen megjelent több olyan ismert épület, amelynek képét a férfi elõzõleg megnézte egy lapban – de a feliratot, az intézmény nevét a saját képén hibásan, betûket felcserélve „helyezte el”! Voltak még cifrább esetek is, amelyek Serios képességét összehozták valamiféle, éppen olyan rejtélyes idõ-tényezõvel is. Ugyanis reprodukált a fényképlemezen egy ismert 178

épületet, de az nem olyan volt, mint manapság. Nem is olyan, amilyennek a jelen idõben készült fotókon õ maga is láthatta elõzõleg. Hanem egyes ablaksorai be voltak falazva… Egy mûvészettörténész utánajárt és kiderült, hogy fél évszázaddal korábban valóban befalaztak ott egy ablaksort! De arról akkor nem maradt fenn fotó, így azt Ted sohasem láthatta. Nem is tudhatott volna arról – elméletileg – hogy azok ott valaha befalazott ablakok voltak! Milyen idõben látta hát Ted azt az épületet? Mivel addig senki sem kötötte össze a pszicho-fotózást az idõutazásokkal, sem bármi más, az idõhöz kapcsolódó vagy kapcsolható egyéb jelenséggel, volt min töprengeniök a kutatóknak. Erre a dologra különben mindmáig nem derült fény, továbbra sincsen magyarázat. Az is fura volt, hogy nemegyszer Ted – a kutatók engedélyével, vagy anélkül – két épületet összemontírozott. Ez már alaposan meglepte még azokat is, akik amúgy kezdték megszokni, mi mindenre képes ez az ember. Elõre megmutatta az albumokban azt a két mûemlék-jellegû épületet, amibõl õ most „egyet fog csinálni” – és csakugyan, a születõ fényképen az egyik emelet az egyik, a másik a másik épületbõl volt „kivéve”. Soha nem másolta szolgaian az eléje tett fotókat. Vagy a fény esett másképpen az általa kreált épületekre, vagy tornyot tett a tetejére, ahol eredetileg nem volt, vagy valamilyen egyéb részleten változtatott. Lehet persze, hogy ez utóbbiak egyszerûen elkerülték a figyelmét. Voltak kedvenc épületei és fotói, amiket szívesen reprodukált gondolati úton, és voltak olyan épületek, amelyek gondolatfotózására a világért sem vállalkozott. Azokkal úgymond „haragban volt”. Lehet persze, hogy ez is csak része volt annak a folyamatnak, 179

amely a tudatában játszódott le és amely azt parancsolta neki: legyen szeszélyes, mert arról ismerszik meg az igazi sztár…! Voltak félreértések is, ami abból eredt, hogy a görög bevándorló nem teljesen uralta a nyelvet. A kutatók egyszer arra kérték, gondolatfotózza le a Diadalívet. Természetesen a francia fõváros ismert mûemlékére gondoltak. A „diadal” angolul „triumph” – Serios pedig szinte azonnal sugallt is egy fotót a lemezre – amelyen azonban egyik kedvenc autómárkája, a „Triumph” volt látható… Aztán az is megesett, hogy tévedésbõl másik épületet fotózott le. Megkérték egyszer, hogy a chicagói Hilton-szálló képét tegye egy lemezre. Õ pedig a…denveri Hiltont varázsolta a lemezre! Arról se feledkezzünk meg: a fényképek egy része olyan méretekben készült – vagyis a rajta lévõ tárgyat úgy mutatta be a kép – hogy az semmiképpen sem készülhetett volna azzal a Polaroid-géppel, amelyben a film lapult a kísérlet alatt. Vagyis még ha valami csalás is lett volna a dologban, akkor sem készülhetett volna az a kép természetes úton, a gép révén, mert annak objektívje alkalmatlan volt ilyen kép készítésére. A másik dolog – ami eleinte idegesítette is a tudósokat – hogy az épületek nagyobb részét Ted… felülrõl fotózta le! Mintha madártávlatból nézné. Mintha valami módon „rárepülne” a levegõbõl, olyan szögben jelentek meg az ismert építmények azokon a fotókon. Azt kell mondanunk, hogy végsõ soron erre sem született magyarázat az elmúlt évtizedekben. 1967 májusában Eisenbud professzort az érdekelte, vajon Ted képes lenne-e a távoli múltban játszódó jeleneteket is lefotózni? 180

Ezért elvitte õt a denveri természettudományi múzeumba és azt remélte, az ott kiállított anyagok majd kellõ hangulatba ringatják kedvenc kísérleti alanyát. Mint a kémiában a katalizátor, úgy hatnak majd rá. Eisenbud remélte: a régi tárgyak, szobrok, képek stb. valamiféle inspirációt adnak Tednek. Aki késõbb egy ott látott neandervölgyi õsember-képet sikeresen reprodukált is gondolati úton a laborban, de az õ képén az õsember más szögbõl látszott. Természetesen Serios személyeket, emberalakokat is felvitt képeire. Olykor éppen a laborban jelen lévõ személyek bukkantak fel a képeken – de egészen másképpen öltözve, mint ahogyan ott a teremben voltak! Lehet, Ted tudat alatt azért „öltöztette fel õket” másképpen, nehogy azzal vádolják meg: valami rejtélyes módon egyszerûen lefényképezte azokat az embereket? Mondanunk sem kell, hogy már az elsõ évtõl kezdve támadásba lendültek mindazok, akik nem hittek a pszichofényképezésben. Ezek egy része tudós volt, mások nem. A kutatók gyakorlatilag már 1967-tõl kezdve tönkretették Eisenbud professzor egész tudományos hírnevét és addig szerzett tekintélyét. Mert bár õ nem közölhette a Tedrõl és képességérõl szóló szakcikkeit a tudományos lapokban (kénytelen volt egy külön könyvben számolni be minden kísérletükrõl), addig ugyanezek a szaklapok agyba-fõbe támadták az addig szakmai kiválóságnak tartott és nagyon elismert férfiút. Elõször is azzal vádolták, hogy fogalma sincs arról, hogyan kell tudományos kísérletet végezni – pedig hát a Teddel folytatott vizsgálatok minden ízükben megfeleltek a logika és a tudományosság követelményeinek és mindegyiket kellõen dokumentálták is. Akadt olyan világhírû szakmabeli, 181

aki nemcsak azzal vádolta meg õket, hogy Ted egy bûvész, aki valami észrevétlen és roppant ügyes módon becsempészte a kész képeket, filmeket a gépekbe, hanem hogy Eisenbud is csaló, Ted cinkosa… Más kutatók onnan indultak el, hogy próbálták bebizonyítani: nem volt itt semmi gondolat-fényképezés, ellenben Ted ügyes bûvészként tevékenykedett, az ivással, kiabálással, ide-oda járkálással elterelte a figyelmet, és hírhedt „gizmó”-jával valamilyen még ismeretlen módon „megbütykölte” a gépben lévõ filmet. De hogy ez valójában hogyan mehetett (volna) végbe, arról senki sem tudott. Azonfelül a bírálók vagy megfeledkeztek egy alapvetõ dologról, vagy rosszindulatúan úgy tettek, mintha nem tudnának róla (pedig lám, éppen õk nyafogtak arról, hogy a laborkísérleteknél be kell tartani bizonyos szabályokat…). Ez pedig az volt, hogy Ted Serios sohasem tudhatta elõre, milyen képet fognak kérni tõle. Eltekintve azoktól az esetektõl, amikor, rábízták, hogy gondolatfotózzon már a lemezre valamit, bármit – ez inkább csak kezdetben fordult elõ – késõbb a kutatók már szinte „bizottságilag” tevékenykedtek. Nem álltak Serios pártján, sõt igyekeztek magukat tõle távol tartani. Eisenbud professzornak sem lehetett befolyása arra, hogy egyik vagy másik napon milyen témát válasszanak az alanynak, milyen feladatot adjanak neki. A kutatók vagy elõre összebeszéltek, hogy ma miket fognak kérni a férfitól, de azt Teddel sohasem közölték. Milyen ábrát vigyen a lemezre? Személyt, épületet, jelenetet, alakot, bármit? Így, még ha lett volna is bármi a „gizmóban”, amivel egy lezárt fényképezõgép belsejében exponálásra várakozó filmre képet lehet rávinni (hadd jegyezzem meg, ilyen szerkezetet azóta sem találtak fel, pedig majd’ negyven év telt el azóta) – akkor sem megy vele Ted semmire, hisz a 182

világon sok ezer épület van, és tízezernyi más lehetõség, téma, amit kérhettek tõle. Arról nem is szólva, hogy miután véget ért egy kísérletsorozat (sokszor napi nyolc órán át zajlottak), a már kellõen italos Ted a sarokba vágta aznapi gizmóját és tántorogva indult a kijárat felé… A gizmóban pedig soha nem találtak semmit, ami gyanús lett volna, hogy alkalmas bármiféle csalásra. Mellesleg tudunk olyan esetrõl is, amikor szkeptikus tudósok és bûvészek voltak jelen Ted valamelyik bemutatóján és menet közben rávetették magukat a férfira, kicsavarták kezébõl a gizmót és belenéztek, megmutatták a tévékameráknak is. Nagyot csalódtak, ugyanis az csak egy papírfigura volt, belül teljesen üres. Persze ekkor sem adták fel, kijelentették: Ted csaló, akinek sikerült közben elrejtenie azt a bizonyos „optikai berendezést”. Az nem gyõzte meg õket hogy aznap Tednek olyan képeket kellett felvinnie a fényérzékeny lemezekre, amiket a közönség követelt tõle! Vagyis hogyan készíthetett volna elõre bármiféle képet akár azzal a szerkezettel is (ami nem létezett), ha egy perccel a gondolatfényképezés elõtt tudta meg, mit is kell felvinnie a lemezre…? Mondani sem kell, hogy az egykor híres, ám késõbb meglehetõsen lecsúszott és elfeledett bûvész, James Randi is belegázolt az ügybe. Ez a tehetségtelen, „profi szkeptikus”, aki például más hasonló ügyekben a durva csalásoktól sem riadt vissza (errõl írtam már vagy húsz évvel ezelõtt egyik könyvemben). Arról nem is beszélve, hogy hiszen nem Ted Serios volt az egyetlen ember, aki gondolati úton képeket tudott filmre vinni! Az 1990-es években szinte mindnyájan láttuk a tévékben azt a japán fiatalembert, aki ugyanerre volt képes mindenféle „gizmó” nélkül is. És másokról is hallottunk az utóbbi évtizedekben. 183

Végül szakadás következett be a két kísérletezõ professzor között. Míg Eisenbud a haláláig kitartott amellett, hogy Ted valóban képes volt arra, amit bemutatott, Root-ot meggyõzték a kedves szkeptikus kollégák és bûvészek és õ meg azt állította sokáig, hogy Ted egy közönséges csaló volt, Eisenbud pedig nem látott át a szitán. Mellesleg egy idõ után a professzor kérésére Ted olykor lemondott a gizmó használatáról – és lám, a képek akkor is sikerültek! Ezzel eleve megdõlt a szkeptikusok fõ érve. Arról nem is szólva – említettem már – hogy nem is készülhetett fel a sok tízezer lehetséges kívánságra, de jegyezzük meg: az általa kreált képeken majdnem mindig volt valami részlet, ami eltért a valóságostól. Vagy a feliratok betûinek sorrendje, vagy az ablakok, oszlopok száma az épületeknél, vagy ha hirtelen egy emeletes londoni buszt kívántak látni, akkor annak ajtaja vagy lámpája nem hasonlított az eredetihez. Tehát Ted nem az eredeti mintákat követte. Ezért jogos az a kifejezés, hogy azokat a képeket õ kreálta, szinte mûvészi termékként hozta létre õket. Nem véletlen, hogy ezt az „apró” részletet úgy Randi, mint az évtizedek óta ezen rágódó egyéb ellenzõk (ellenségek) és szkeptikusok is gondosan elkerülik. Soha sehol nem említik, nem térnek ki rá, elhallgatják – mert hiszen már önmagában ez az egy dolog is romba döntené egész érvelésüket. Arról is csönd van, hogy Eisenbud pár év után átadta alanyát a virginiai orvosegyetemnek, ahol – ó, milyen furcsa ez egy kelet-európai számára! – volt parapszichológiai tanszék. Itt más kutatók éveken keresztül kísérleteztek a férfival és akár hiszik, akár nem – ott sem fedeztek fel semmiféle csalást! Pedig amikor csak lehetett, meghívtak kívülállókat, egyszerû nézõket és egyetemi tudósokat, kutatókat. 184

Ez utóbbiak belefolyhattak a kísérletekbe, bármikor bármit ellenõrizhettek menet közben is. Végsõ soron azzal akarták lehetetlenné tenni Eisenbud professzor egész tudományos pályafutását, hogy etikai bizottság elõtt azzal vádolták meg: egy kísérleti alanyt leitatott… Vagyis azt a tényt, hogy Ted Serios majdnem kizárólag csak alkoholos állapotban volt képes sikeres kísérletet végezni (nyilván valamelyik agyfelének segített ez az állapot), azt bûnként rótták fel neki. De ezzel csak megkerülték a valós problémát: van-e gondolati fényképezés? Lehetséges-e akaraterõvel és koncentrációval egy lezárt, hozzá nem férhetõ fényképlemezre vagy digitális gépre hozzáférés nélkül, csak gondolati úton képet vinni fel? Megjegyezzük: a mai pszichofotósok sikerrel használják e célra a digitális gépeket is, ahol pedig nincsen film. De menjünk még tovább az idõben. A stafétabotot Walter Uphoff és felesége, Mary vették át. Korábban õk is a Colorado Egyetemen dolgoztak Denverben. Bár mire õk képbe kerültek, Ted Serios – aki állítólag ma is él még – egyre ritkábban volt képes gondolatfotókat készíteni. Lehet, a sok alkohol végzett az agyában olyan mértékû pusztítást, hogy az majdnem végzetes lett, talán mégsem, mert úgy hírlik, néha ma is képes rá. A ma már csak vegetáló, lecsúszott alkoholista – ha felkeresi egy újságíró és interjút készít vele, egy láda sörért bármikor készít neki pszicho-fotót… Szóval az Uphoff-házaspár már nyugdíjba vonulásuk után kezdett foglalkozni a pszicho-fotózással. Masuaki Kiyota Japánban élt. 14 éves korában látta a tévében, hogy Uri Geller érintés nélkül meghajlítja a kanalat. A kisfiú azon csodálkozott, hogy mit látnak ebben az 185

emberek? Nincs ebben semmi rendkívüli, jelentette ki, hisz erre õ is képes. Mert csakugyan meg tudta csinálni. Nemcsak õ, hanem még több gyerek Japánban, Németországban, Itáliában – mindenhol, amerre Geller akkoriban járt. (Csak mellesleg jegyzem meg: ezt a Geller képessége mellett szóló érvet is elhallgatták a szkeptikusok, mert hiszen ez rögtön aláásta volna azt a hamis érvelést, hogy Geller csak egy bûvész, aki halogénekkel preparált kanalakkal dolgozik… A kisgyerekek otthon bezzeg rögtön kiragadták az evõeszközt a fiókból, halogénekrõl vagy más vegyszerekrõl, preparálásról nem is hallottak soha, egyszerûen az akaratukkal hajlítgatták a kanalakat…) Mivel Kiyota több más paranormális dologra is képes volt, szülei vele együtt úgy döntöttek: „átadják” a kisfiút a tudósoknak, állapítsák meg, mitõl van ez neki és mi lehet belõle, ha felnõ? Kiyotát végigfuttatták néhány ismert japán egyetem parapszichológia tanszékén, megfordult több laborban és akkor derült ki: többek között van pszicho-fotografikus képessége is. Mivel éppen akkor Japánban feltûnt egy másik fiatalember is, aki szintén a pszicho-fotózás terén jeleskedett (Yukio Ishi), hát a gyereket felkeresték az amerikai kutatók és egy filmes csoport, amely attól kezdve a vele folytatott összes japán kísérletet felvette. Attól kezdve Kiyota az Uphoff-házaspár védõszárnyai alatt fejlesztette képességét. Egyelõre nem mutatták meg õt a médiának. A szülõk és a kutatók úgy vélték, jobb, ha különleges képességeirõl még nem tud a világ és nem nehezedik a gyerekre a média nyomása. Kiyota minden nehézség nélkül hajlítgatta a kanalakat a távolból, érintés nélkül, aztán nekilátott „pszichofotózni”. Nem ismételjük meg itt mindazt, amit fentebb Ted Serios kísérleteirõl írtunk. Tény, hogy Uphoffék is betartották 186

a legszigorúbb tudományos kötelmeket és szabályokat. Kiyotáról hamarosan kiderült, mennyivel tud többet Tednél – õ ugyanis nemcsak fotókat volt képes felvinni a zárt gép fényképlemezére, hanem a videoszalagra mozgóképet is kreálhatott! A részleteket bárki elolvashatja az Uphoff-házaspár könyvében („Mind over matter”, vagyis: „Az elme az anyag fölött”). Kiyota is erõsen koncentrált (persze alkohol nélkül), majd amikor úgy érezte, kész a kép, egy hatalmasat kiáltott. Mondhatni szinte ordított. (Amikor elõször láttam és hallottam ezt a kiáltást, alaposan meglepõdtem magam is.) Késõbb a filmesek egy neves tévétársaság számára az azóta elhunyt nagy színész, Burt Lancaster vezetésével nemcsak filmre vették, hogyan születnek ezek a képek, hanem kommentálták is az eseményeket (a 90 perces film 1977-ben készült és olykor még ma is felbukkan valamelyik természetfilm- vagy ismeretterjesztõ csatornán, a szkeptikusok érthetõ bosszúságára…). Mondani sem kell, hogy a pszicho-fotózás alapját jelentõ esemény – hogyan készül a kép a lezárt dobozban, ahová fény nem jut be? Ez eleve ellenkezik a fizikával, hiszen csak a lemezre esõ fény kreálhat ott képet! – nagyon érdekelte a Kiyotával foglalkozó kutatókat is. Kiyota mindig azt állította: erõsen elképzeli a képet, amit kértek tõle, majd 30 másodpercig ült a fényképezõgép elõtt vagy mellett. Az erõs koncentrálás után szinte felszabadítja õt az a hatalmas kiáltás. Közben a kísérletek során – amit például az NBC-tévé 1977-es filmjében is láthatunk – látjuk, elõzõleg hogyan biztosították be a szerkezetet, a filmet rejtõ dobozt, hogy senki se férjen hozzá. Ha fény érné a kísérlet elõtt vagy alatt, egy érzékelõ ezt kijelzi. Ami nagyon érdekes: 187

amikor Kiyota koncentrál, majd eljön a pillanat, hogy ráviszi a képet a lemezre – a riasztó megszólal. Pedig a gépet vagy a dobozt nem nyitották ki! Tehát a fény, ami ott bent megjelenik és a fényérzékeny lemezre a képet „odateszi”, létrehozza – az nem kívülrõl jött! Mondani sem kell, hogy a fizikusok ilyenkor a hajukat tépik és minden egyetemet végzett ember – vagy legalábbis a túlnyomó többségük – egyetlen szót hajtogat: „Lehetetlen!”. Persze, hogy lehetetlen – az általunk eddig megismert törvények szerint. De hát a világ folyton halad elõre és a mai törvényeket részben vagy egészben hamarosan felülírják olyan új szabályok, új törvényszerûségek, amelyeket eddig még nem ismertünk meg. És mivel nem ismerjük õket, csak itt-ott találkozunk velük. Például éppen efféle „természetfeletti” jelenségek kapcsán. Ami persze eleve rossz kifejezés, mert hiszen semmi sem lehet a természet fölött, sõt éppen annak része. A Ted Serios vagy a Masauki Kiyota-féle képességek is. Csak érdekességként jegyezzük meg: míg Ted Serios gyakorta készített képet a különféle építményekrõl „madártávlatból”, mintha repülne a magasban – Kiyota ilyent sohasem csinált, az õ építményei a képeken középmagasságból vagy alulról nézve jelennek meg. Viszont a legtöbb kép fordítva keletkezik. A gépekbõl kivett fényképeken, ugye, alul van a föld és felül az égbolt. Nos, a Kiyota-féle felvételeken az ábrázolt tárgyak, épületek mind „fejjel lefelé” jelennek meg a képeken. Kiyota képes volt mozgóképeket is kreálni. Ezek annyiban voltak „mozgók”, hogy statikus képek jelentek meg a videofilmen, amit lezárva tartottak. Az így felvett film mintegy három percig tartott. Statikus látképek sorozata volt ez, tehát nem emberek vagy jármûvek mozogtak rajtuk. 188

Mindegyik kép, látvány mozdulatlan volt, pár másodpercig létezett, aztán a képernyõ elsötétült, majd ismét kivilágosodott és megjelent a következõ, majd ismét a következõ kép. Némely képen felismerhetetlen volt, hogy milyen épületet ábrázol és az hol található – de megjelent Kiyota kedvenc témája, a Tokyo Tower nevû torony, néhány tokiói ház, de olyan is, ami Londonban áll, bár ott Kiyota elõzõleg sohasem járt. A sajátos film végén három képen megjelent maga a New York-i Szabadságszobor is, de részletekben – elõbb az alja, aztán a teteje és egy rövid idõre a szoboralak arca is. Ez utóbbi képek kissé rezegnek, mozognak, mintha az operatõr (?) keze remegne felvétel közben. Mondani sem kell talán, hogy rengeteg teória született és születik ma is arra nézve, hogyan mûködhet ez a dolog, Mert leszámítva a szkeptikusok mélyen elítélendõ álláspontját („ez nem is létezik”…), a dolognak meg kell majd találni a tudományosan elfogadható magyarázatát. És minden valószínûség szerint az izgalmas kérdésre nem is egy laikus, talán nem is para-kutató, hanem egy úgynevezett „igazi tudós”, valamelyik természettudomány sokoldalúan képzett embere fogja megadni a választ. Reméljük, minél hamarabb.

189

190

A REINKARNÁCIÓ TUDOMÁNYOS RENDSZERE?

Talán az emberiséggel egyidõs az az elvárás, hogy ne haljunk meg. Ez a két lábon járó lény, amióta csak gondolkodik, folyton arra vágyott, hogy élete a végtelenségig, de mindenképpen a lehetõ legtovább tartson. Bizonyos értelemben ezért is idegen (ideológiai) az emberi lélekhez a keresztény vallás, amely azt állítja, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer élünk, aztán meghalunk és folytatásra legfeljebb csak pokolban, tisztítótûzben vagy a mennyekben lelhetünk. Természetesen attól függõen, hogyan viselkedtünk idelent. Ezen az állításon nagyon is tetten érhetõ – mondhatnánk, kilóg a lóláb – a pedagógiai szándék. Vagyis azért állítja a keresztény, elsõsorban a katolikus vallás, hogy nincs második esély, csak a bûnhõdés vagy a jutalom az egyszeri alkalom után – hogy ennek megfelelõen viselkedjünk itt a Földön abban az állítólagos egyetlen életünkben. Mint tudjuk, a módszer nem vált be, az emberek viselkedése semmiben sem jobb a katolikus világban, mint ott, ahol mindenki sok-sok esélyt kap, mert hisz a lélekvándorlásban. Tehát nem ettõl függ az, hogyan viselkedünk életünkben. Mellesleg a katolikusok meg vannak gyõzõdve arról, hogy a Biblia azért szent könyv („Szentírás”, „Szent Biblia”), vagyis valamilyen nagyon magasztos írásmû – mert szerzõje maga az Isten. Aki a kezdeti, névtelen szerzõknek sugallta a szöveget. Ez persze nem magyarázza meg az apokrifok létezését, vagyis az olyan, szintén biblikus írásmûveket, 191

amelyeket késõbbi emberek tiltottak ki a szent könyvbõl. Mondhatni, korabeli szerkesztõk – vagy inkább cenzorok…? Azt se feledjük el, hogy más vallások hívei a maguk könyvét szintén szentnek vélik és azokat is az Istentõl származtatják. No már most, ha csak egyetlen isten van, akkor az miért írt több könyvet és ha mégis, akkor azok miért nem hasonlítanak egymásra? Mi több, egyes részeik kifejezetten ellentmondanak a többi könyv hasonló részeinek… Vagy több isten lenne…? Több isten nem isten, hiszen teljhatalmú, vagyis mindenható, mindennek alfája és omegája csak egyetlen lehet. Ahol már kettõ van, azok nem mindenhatóak, többrõl nem is szólva. A buddhisták és számos más, általunk ázsiainak nevezett vallás nem azt tanítja, amit a Bibliában olvashatunk. Hanem többek között azt is, hogy az emberek lelke egy szinte végtelennek tetszõ (bár nem vég nélküli) folyamatban vesz részt. Ebben egyre csak tökéletesedik és amikor eléri a tovább már nem fejleszthetõ, tehát legtökéletesebb állapotot, akkor jut egy menyország-szerû valamibe, helyre vagy folyamatba, végállapotba, amely persze a tökéletes boldogságot sugallja. Ez így eddig jobbára csak ideológia vagy elméleti fejtegetés. Bár nagyon sokan vannak, akik ezt állítják – az emberiség legnagyobb vallási tömbje szerint igenis van reinkarnáció és a lelkek folyton úton vannak, különféle létezési formákban jelennek meg újra és újra –tudományos bizonyíték mindeddig nagyon-nagyon kevés került elõ. Mi több, azok is megkérdõjelezhetõek, vagy olyan kisszámú esetrõl tudunk, amelyek alapján messze menõ következtetéseket levonni nagyon nehéz, sõt szinte lehetetlen. Lássuk mégis azokat a tényeket (?), amelyek a lélekvándorlás mellett szólnak. 192

Az egyik ilyen, bár szintén nem perdöntõ bizonyítékként szolgálnak a halálközeli események. A megrögzött szkeptikusok természetesen ezt is tagadják, illetve igyekeznek valamiféle tudományos, vagy úgy hangzó érvrendszert felsorakoztatni. Való igaz, nagyon nehéz elhinni, hogy a mûtõasztalon fekvõ beteg – amikor beáll nála a maximum egy-két percig tartó klinikai halál állapota – akkor a lelke kiszakad a testébõl, elmegy valahová, ott mindenféle élményei vannak, majd visszajön és amikor az illetõt az orvosok ismét életre térítik, akkor már megint itt van, ebben a testben, de emlékezik arra, ami vele azokban a percekben történt. A „baj” csak az, hogy – mint azt évtizedekkel ezelõtt már dr. Raymond Moody, késõbb más orvosok, szakemberek kutatásai is bizonyították – azok az emberek szerte a világban, éljenek bárhol, ugyanazt élték át. Ez azért fontos, mert régebben a tudomány – köztük magyar szkeptikus kutatók is – azt állították: halálközeli élményeik csak a keresztény hitvilágban felnõtt embereknek vannak, akik az eszméletvesztés idején nagy fényességet, valamilyen fényes és jóságos Lényt, természetesen a keresztények istenét vélik látni, merthogy gyerekkorukban és késõbb „beléjük verték” a hittanórák anyagát… Amikor késõbb kiderült, hogy ugyanezt látják vagy vélik átélni a buddhisták, mohamedánok, lámaisták és tucatnyi más kisebb és nagyobb vallás hívei, nem is szólva az egyre szaporodó ateistákról – attól kezdve ezt az érvet valahogyan elfelejtették a szkeptikusok. De kitaláltak helyette mást. Például azt, hogy a halálközeli állapotban az agyban zajló kémiai folyamatok miatt képzeleg a beteg! Ilyesmi is elõfordulhat persze, de ha mindenki ugyanazt „látja”, tapasztalja, éli át ebben a különleges állapotában, akkor abban kell lennie valamilyen közös 193

kiváltó oknak, sõt folyamatnak. Ez az, amit a szkeptikusok görcsösen tagadni igyekeznek. A másik komoly ellenérv a szkeptikusok lesújtó (ámde mint már tudjuk: igazságtalan és alaptalan) állításaival szemben: a „lélek” információszerzõ képessége. Nemegyszer megesett ugyanis, hogy a lélekvándorlás küszöbén álló, de abba még be nem engedett tudat olyan információk birtokában tér vissza errõl a rövidke „kirándulásról”, amely információkat semmilyen megmagyarázható, tudományosan vagy logikusan indokolható módon nem birtokolhat. Néhány példa. Az egyik: a halálközeli élmény után az illetõ azt meséli: amikor az orvosok a mûtõasztalon fekvõ teste fölött dolgoztak – éppen próbálták õt újraéleszteni – lelke kiszakadt a testébõl, ennek szemével mintegy látta önmagát ott a mûtõasztalon. Aztán ez a lélek – ha annak nevezhetõ – emelkedni kezdett, áthatolt a falakon, látta a kórház tetejét, az udvarát és az ott történõ dolgokat. Látott más helyiségeket is és azt is, ami ott akkor zajlott. Hallotta a személyzet hangját, beszédét – nemcsak abban a helyiségben, ahol a teste feküdt, hanem számos más helyiségben is. Látott olyan dolgokat, amiket csak egy, fizikailag a kórház fölött elhelyezkedõ ember láthat ebbõl a sajátos és ritka nézõpontból! Amikor az ilyen beteg visszatér és szóvá teszi, hogy ideje lenne kitisztítani az épület ereszcsatornáit, mivelhogy tele vannak falevelekkel – nem veszik komolyan. Hiszen az orvosok és más szakemberek szerint nem láthatta az ereszcsatornákat felülrõl, mert hiszen egész idõ alatt itt feküdt a mûtõasztalon, ráadásul eszméletlenül… Ezt nevezik „földhözragadt gondolkodásnak”, ami sajnos sok tudós sajátja. Pedig hát tõlük – éppen ellenkezõleg – a szárnyalást, a minden eshetõség számbavételét várnánk el. No persze, ha igazi tudósok lennének…! 194

Az is megesett, hogy a lélek olyan információk birtokában tért vissza, amelyekkel a halálközeli élményt megelõzõen nem rendelkezett, mert nem is rendelkezhetett. Mondok erre is példát. A halálközeli élmények során megszokott, mondhatni minden esetben törvényszerû dolog, hogy a lélek eltávolodik a testtõl, majd egy alagútszerû valamibe repül bele, amelynek a túlsó végén hatalmas fényesség várja. Ez egy nagyon jó hely, úgy érzi. Itt minden szép és gyönyörû és biztonságos. Fénylény, amelyhez közeledik, nagyon jóságos és nagyhatalmú. Ám azt közli az illetõvel, hogy még nem jött el az ideje, mehet vissza. Ám sokszor ezt megelõzõen a lélek ott találkozik mindazokkal, akik már meghaltak elõtte, rokonai, családtagjai lelkei üdvözlik õt szívélyesen. Amikor a Fénylény visszatérésre utasítja, a lélek igen szomorú lesz, de engedelmeskedik és egy pillanattal késõbb a mûtõasztalon ébredõ, túlélõ testében találja magát, ismét. Nos, nem is egy olyan esetet jegyeztek fel, amikor a fény birodalmában járó lélek olyan hozzátartozókkal találkozott ott (mint már megholtakkal), akiket itteni létében még élõknek tudott. A klasszikus alapeset, hogy autóban utaztak mondjuk hárman, a nagy baleset miatt mindenki megsérült, a sérülteket a mentõk különbözõ kórházakba szállították. Az egyik sérült meghalt. „A” sérült eszméletlenül került a mûtõasztalra, mit sem tudhatott hát arról, mi van „B” sérülttel és „C” sérülttel. Õket más kórházba vitte a szirénázó mentõautó. Ám miután „A” sérült kis híján életét vesztette, klinikai halálból hozták vissza az orvosok, magához térve közölte a környezetével, hogy „B” beteggel nem találkozott „odaát”, õ tehát nyilván él – viszont „C” már „odaát” van, ott beszélt vele… 195

A környezet – család, kórházi személyzet, orvosok – meg van gyõzõdve, hogy az illetõ össze-vissza beszél, a gyógyszerektõl, a sokktól, az átélt tragédiától van ilyen állapotban. Kérdés, mit szólnak akkor, ha megtudják, hogy „A” sérült igazat mondott „C” haláláról? Hiszen errõl nemcsak õ nem tudhatott, de mások sem. Amikor õ a klinikai halál állapotába került, ebben a kórházban senki sem tudhatta és fõleg ott bent a mûtõben nem is tudta, hogy mi van „A” rokonaival, akik vele együtt voltak a kocsiban. Sõt azt sem tudhatták, hogy több sérült volt. De hogyan lehetne mindezt bizonyítani? Nagyon kevés ilyen eset van, olyan kevés, hogy ezek is általában csak a bulvárlapok szenzációs rovataiba kerülnek bele. Tudományosan értékelt bizonyítékként, esetleírásként igen ritkán találkozunk velük. De attól bizony még voltak, vannak és nyilván lesznek is. A lélekvándorlás másik – bár szintén meglehetõsen bizonytalan lábakon álló – bizonyítéka az, amikor születik valahol egy gyerek és amint elkezd beszélni, azt állítja, hogy õ bizony nem az, akinek szülei és környezete hiszik, hanem X.Y., aki itt és itt, ekkor és ekkor így és így vesztette életét. Tehát már egy pár éves kisgyerek is tudatosan azt állítja magáról, hogy õ valaki más – és információkkal rendelkezik azon illetõ életének eseményeirõl, viszonyairól! Számtalan hasonló történetet hallani – de ezek 99 százaléka Indiában és csak ott történik, sehol másutt. A huszadik században különösen sok volt belõlük. Hogy miért éppen ott, arról több elmélet létezik. Az egyik szerint azért, mert ugye ott él közel egymilliárd olyan ember, aki a lélekvándorlásban (is) hisz, hiszen az ottani legelterjedtebb vallások egyik alaptétele ez. 196

Csak az a baj – mint azt kimutatta egy felmérés – hogy az esetek jelentõs részében az ily módon újjászületett lélek egy szegény, nélkülözõ, sõt nyomorgó családban látta meg a napvilágot. Akinek életét viszont a magáénak vallotta, az szinte minden esetben gazdag ember volt… Vagyis nem zárható ki az anyagi elõnyszerzés, a manipuláció esete sem. Voltak szép számmal, akik lebuktak a lélekvándorlási „sztorijukkal”. Kiderült, hogy rokonaik jártak utána a gazdag, de szerencsétlenül járt fiatalemberek történetének, majd azt a kisgyerek szájába adták és az így nemegyszer – mint a gazdag szülõk elveszettnek hitt fia, annak reinkarnálódása – emelkedhetett villámgyorsan a gazdagságba, az aranyéletbe. Amibõl természetesen az ügyes szülõk és rokonok is profitáltak, méghozzá nem kis mértékben. De ne legyünk igazságtalanok, hiszen nem csak ilyen eseteik, nem csak szélhámosságok voltak. Való igaz, hogy voltak igen elgondolkoztató eseteik, amikor minden jel arra mutatott, hogy az újjászületett lélek egy másik testben él tovább, miközben megvolt minden emléke az elõzõ életérõl. Itt az a gyanús, hogy mi, normális emberek milliárdjai, nem rendelkezünk emlékekkel az elõzõ életekrõl. Vagy mégis…? Náluk ez csak mesterségesen létrehozott különleges lelkiállapotban jön elõ. Akkor hogyan lehetséges, hogy az indiai gyerekek mindenre emlékeznek normális állapotukban is? Nagyon gyanús ebben az egész ügyben az, hogy egyfelõl szinte csak ott történnek ilyen esetek, másrészt az egész emberiség létszámához viszonyítva rettentõen kevés. Még ha feltesszük azt is, hogy nem minden esetrõl szerez tudomást a média, lehet, hogy kétszer vagy háromszor annyi, mondjuk ötven vagy száz is van évente – azért ez statisztikailag mérhetetlen ahhoz képest, hogy jelenleg már hat és fél 197

milliárd (!) ember él a Földön. Ha a lelkek valóban vándorolnak, akkor az ilyen „mûszaki hibákból” vagy sajátságos „üzemi balesetekbõl” (amikor a más testet öltött lélek, tudat pontosan emlékezik az elõzõ életének fontos részleteire) sokkal többnek kéne lennie. Mert ha azt tételezzük fel, hogy van lélekvándorlás, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy az nem csak egyesekre, kivételezett kevesekre vonatkozik, hanem demokratikusan magába ölel minden valaha élt és ma élõ embert (ez a két halmaz voltaképpen egy és ugyanaz a halmaz lehet, természetesen). Ha viszont így van, akkor egyesek miért emlékeznek elõzõ életeikre, mások pedig miért nem? Ez az emlékezés valóban afféle rendszerhiba lenne…? Van egy harmadik dolog is, ami a lélekvándorlás létét látszik bizonyítani. Ez pedig nem más, mint a regresszív hipnózissal elõhozható „genetikai emlékezet”. Az idézõjel magyarázat: a tudomány régóta keresi a genetikai emlékezet nyomait, bizonyítékait, de mindeddig – úgy véli – nem találta meg. Nem is tudja elképzelni, hogy 1) létezik reinkarnáció, 2) hogy ha mégis, akkor az elõzõ életek emlékei valamiképpen hatnak a mában is, és hogy 3) a mai ember emlékezhet arra, amit elõzõ életeiben átélt. Ezt valóban nehéz elhinni. Mert hiszen ma úgy tudjuk: ha van is reinkarnáció, az emlékek nem rakódnak egymásra, még kevésbé a tapasztalataink. Nem összegzõdik tehát az elõzõ életek haszna, ily módon az egésznek nincs sok értelme. Vannak gondolkodó emberek, nem is kevesen, akik ebben a pontban látják azt az érvet, amely kiforgathatja a lélekvándorlás híveinek egész hitét és érvelését. Mert miért létezne a dolog, ha nincs semmi haszna? Egyelõre tegyük félre ezt az érvet és nézzük meg, mi derül 198

ki a hipnotikus állapotba „merített” emberek vallomásaiból. A legtöbb ember nem is sejti, milyen hatalmas, félelmetes dolgok rejlenek benne. A tudatalatti nagy úr. Sokfelé a világban ma már szinte rutin-cselekvés számos pszichológus, pszichiáter és más szakember számára, hogy a hipnotizált beteggel elmondatják elõzõ életét vagy életeit, mindezt közben videóra is veszik és a beteg késõbb hazaviheti a felvétel másolatát („Az ön életei, vigye haza õket!”). Röviden annyi történik: számos páciens (nem mindegyik!) beszámol legalább egy életrõl. Ami a legtöbbször a történelmi múltban zajlott le, ritkán a jövõben (ami egy újabb bizonyíték arra, hogy „ott valahol, odaát” az idõ nem lineárisan, a mi logikánk szerint halad, a múlt és a jövõ eseményei összekeveredhetnek). A páciensrõl furcsa dolgok is kiderülhetnek. Például akadnak, akik szerint a régi életek fájdalmas, sokkoló eseményei, élményei máig hatnak. Egyeseknek azért vannak rémálmaik vagy bizonyos fizikai fájdalmaik, mert az elõzõ életükben erõszakos dolgokat éltek át, szörnyû betegség kínozta õket vagy erõszakos halállal haltak (pl. kivégezték õket). Számomra ez meglehetõsen primitív magyarázatnak tûnik – de attól még igaz is lehet éppenséggel. Sokkal fontosabb az, amikor valódi bizonyíték kerül elõ. Például nem egy olyan esetet feljegyeztek és tudományos igénnyel dokumentáltak is, amikor egy itteni középkorú, enyhén szólva egyszerû szellemiségû parasztasszony hirtelen õsi nyelven szólalt meg, a világ másik végén élõ nép dalaiból énekelt, ékírással vagy hieroglifákkal tudott írni és egyáltalán, egy egészen más – olykor már rég kihalt! – kultúra nyelvi és egyéb emlékeivel rendelkezett, amit itteni életében, lévén egyszerû, mindig falun élt földmûves, bizony nem 199

rendelkezhetett. Nem tanulhatta, még véletlenül sem szivároghatott a tudatalattijába az ónorvég nyelv, amit századok óta senki sem beszél, csak néhány nyelvésznek van róla fogalma. Nem tanulhatott meg ékírással írni, nem tudhatott régi szingaléz népdalokat stb. Számomra a lélekvándorlásnak ez a legfontosabb bizonyítéka, nem az elõzõ életükrõl (és mindig csak egyrõl) mesélõ indiai kisgyerekek vagy felnõttek. Elgondolkoztató még a halálközeli élményen átment személyek információ-szerzése is, amit szintén érdemes a bizonyítékok közé sorolni. De akad más is, ez egy negyedik fajtája ezeknek a dolgoknak. Az alaphelyzet a következõ: állítólag nagy mûvészek „odaát” sem nyughatnak. Ki tudja, talán ott nincs mûvészet, és ezzel együtt nincs lehetõségük arra sem, hogy tovább folytassák azt, amit itt a Földön elkezdtek? Vergilius odaát nem költhet verseket, Mozart nem alkothat zenét többé, Courbet nem festhet már képeket, Defoe nem írhat több regényt? De lám, szaporodtak egy idõben a jelzések arról, hogy Defoe és mások nem adták fel. Valahol a világban egy ember – akinek addig semmi köze sem volt az irodalomhoz, a betûvetéssel is gondjai voltak! – hirtelen ismeretlen eredetû késztetést érez. Valamilyen erõ, amelyet nem ismer, nem tud megmagyarázni sem – arra kényszeríti, hogy leüljön és írjon. A szegény, mit sem értõ ember csak rója a sorokat, amit valaki diktál neki valahonnan, valahogyan – aztán egyszercsak jelzést kap, hogy kész, vége. A kész mû pedig nem más, mint mondjuk egy neves, több száz éve halott író egykoron tragikusan félbemaradt, eddig befejezetlenként ismert regényének a befejezése, a második fele! Amikor aztán sok kaland és nehézség után sikerül kiadatni ezt a könyvet, az író stílusjegyeit, szokásait, nyelvi fordulatait stb. jól ismerõ 200

szakértõk örömmel és egyben döbbenten állapítják meg, hogy ez valóban olyan, mintha a nagy író fejezte volna be a könyvet. Ilyenkor aztán megindul a nagy vita, hogy csalással állunk-e szemben, vagy… reinkarnációval? Pedig ez egyik sem. Minden jel szerint „odaát” az író nem tudott belenyugodni, hogy könyve befejezés nélkül maradt. Más esetekben ismert és elismert nagy zeneszerzõk jelentkeznek itt és ma, hogy folytassák, amit elkezdtek. Ismert Rosemary Brown esete, akinek errõl szóló könyve magyarul is megjelent („A halál utáni élet – Hangok a túlvilágról”, 2002.). Könyvében elgondolkodtató, néha mulatságos történeteket olvashatunk arról, hogy a közepesen zongorázó brit háziasszonyt egy idõben valósággal „megtámadták” a híres elõzõ századi zeneszerzõk, akik között Liszt Ferenc volt a legaktívabb és aki hamarosan odahozta neki összes kollégáját, Chopintõl Beethovenig, akik mind-mind az új mûveiket diktálták az asszonynak. Majd el is játszatták vele e mûveket. A dolog odáig fejlõdött, hogy Brown asszony koncertezett is, ahol e rég holt zeneszerzõk túlvilágon írott darabjait mutatta be az értõ közönségnek – amely azt többnyire nagy lelkesedéssel fogadta… Nem minõsítjük az esetet, annál is inkább, mert hasonlókra sor került az irodalomban és a festészetben is. Akadt olyan festõ, aki kívánságra élõ tévémûsorban bármelyik ismert festõ stílusában percek alatt (!) volt képes megalkotni egy, csak arra a festõre jellemzõ képet. Azt állította, hogy õ nem is tud festeni, a kezét ilyenkor valaki vezeti. Valaki, aki nem látható, de aki félelmetes biztonsággal, villámgyorsan készíti a képet az õ kezével, ecsetjével. (Ez a gyorsaság ismét elgondolkoztató és az idõ mint olyan változatosságára mutat. Lehet, a már meghalt festõ a túlvilágon normális sebességgel 201

fest, de ez a gyorsaság itt ilyen sebes mozgássá alakul át…?) Ez utóbbi példák csak áttételesen bizonyítanák a lélekvándorlást. Legalábbis addig a pontig, hogy valami megmarad az emberbõl azután is, miután itt meghal és a teste elenyészik. Valahol tehát a lelkek vagy tudatok tovább élnek és tevékenykednek? A fejezet címében azt ígértük, hogy a lélekvándorlásnak talán van valamilyen rendszere és ha igen, akkor annak a mûködése szinte „tudományosan” leírható. Ez persze egyáltalán nem biztos – legalábbis mai tudásunkkal ezt nehéz lenne megvalósítani – de azért megpróbáljuk. Elõször is azt kell feltételezünk – az eddigi szerény tudásunk alapján – hogy ha a rendszer mûködik, akkor vajon csak emberek lehetnek a részei, alanyai? A kérdés kétfelé mutat – egyrészt a Földre, másrészt a Kozmoszba. Ugyanis mi zárná ki, mi fékezné le, mi szorítaná a reinkarnációt egyedül egy ilyen kicsi, amúgy jelentéktelen porszemre a Mindenségben, mint a Föld? Egyszerûbben fogalmazva: a rendszer nem kozmikus méretû-e? Ha igen, akkor hatalmas távlatok nyílnak meg elõttünk – anélkül, hogy tudatában lennénk. Hiszen ha ez a Világmindenség méreteiben mûködik, akkor az elõzõ és az ezután következõ életeinkben nem csak emberek lehettünk és leszünk, hanem akár ötven méteres lila színû bálnák is, amelyek civilizációt építettek fel egy idegen bolygó metántengerében. De lehetünk galaxisok között vándorló szuperfejlett fénylények vagy apró hangyaszerû valamik valahol, akik ott az értelmes létet képviselik… És így máris a következõ kérdésnél vagyunk: csak értelmes lények lehetnek részesei a lélekvándorlásnak? A földi keleti 202

vallások szerint messze nem így van a dolog. E tanok azt állítják, hogy aki egyszer ember, az a következõ életében lehet éppenséggel kutya vagy teknõsbéka, mi több, fûszál vagy fa is. Sõt, lehet élettelen tárgy: például kõ vagy folyó is! Persze az, hogy „élettelen-e” egy kõ, vitatható. Az európaiak szerint az, sok ázsiai szerint pedig abban is lakozhat szellem. Mivel a jelenség nevét mi adtuk és azt lélekvándorlásnak neveztük el – valahogy úgy képzeljük, hogy az értelemszerûen csak a „lelkekre” vagy „tudatokra” vonatkozik. Ebbõl kifolyólag kimondatlanul is elvárjuk, hogy csak a lélekkel, vagyis valamiféle (ön)tudattal rendelkezõ lények lehessenek alanyai, az õ számukra és velük együtt és általuk létezzen, mûködjön. Ez lehet nagyon logikus, de lehet teljesen hibás elképzelés is. Mert ki tudhatja – csak itt a Földön is – hogy mi rejtõzik a delfinek, kutyák, majmok tudatában? Hogy csak az emberhez legközelebb álló itteni lényeket említsem. És akkor még nem szóltunk a világûrben tenyészõ, megszámlálhatatlan élõhely lakóiról. Akik között bizony lehetnek, vannak (és majd mi is találkozunk velük) olyan lények, amelyeket igen nehéz lesz besorolni a mi merev rendszerünkbe: vajon állatok-e még, vagy „ottani emberek” tehát értelmes lények? Az „értelmes lény” kategória határai is igencsak rugalmasak lehetnek más világokban, azt hiszem. Az egyszerûsítés kedvéért határozzuk el, hogy a reinkarnációs rendszert lehozzuk a Földre és csak az embereket vesszük bele. Így képzeljük el, anélkül, hogy erre bármilyen bizonyítékunk, gondolati támaszunk lenne. Ekkor a következõ nyugtalanító kérdések merülnek fel. 1) Vajon mindenki részese ennek? 2) Ha nem, miért nem? 3) Ha igen, akkor honnan veszi a rendszer az egyre újabb és újabb „lelkeket”, amelyeket a folyton születõ testekbe „tesz bele”? 203

Van több kérdés is, de most maradjunk ezeknél. Az elsõre a válasz: feltehetõen igen. Mert hát miért is lenne diszkriminatív a rendszer? És milyen alapon döntené el, hogy ki méltó vagy alkalmas az újjászületésre és ki nem? Hiszen ha hihetnénk a keleti vallásoknak, az egésznek éppen az a lényege, hogy mindenkinek el kell jutnia a megtisztulásig, a tökéletes állapotig, és ahhoz az út a földi lét szenvedésein és tapasztalatain át vezet. Vagyis nem lehetnek „lógósok”, kívülállók, akik voltaképpen akkor micsodák lennének? Fölösleges biológiai anyag? Csupán genetikai anyag, amely arra szolgálna, hogy a folyton reinkarnálódó emberek genetikai minõségét szinten tartsa, feljavítsa? Hogy a kevés kiválasztottnak legyen kikkel keverednie, szaporodnia? Ez kevéssé hihetõ, bár – mint már céloztam rá – semmi sem zárható ki. Lehet, hogy a Természetet – akár egy apróhirdetésben – „minden megoldás érdekel”? És itt nem véletlenül említettem a természetet, majd késõbb visszatérünk rá. Válasszuk ismét az optimális és demokratikus verziót, vagyis azt, hogy minden emberre vonatkozik. A nemleges válasz nagyon rossz lenne, szerintünk senki sem maradhat ki belõle, a rendszer automatikusen vonatkozik minden értelmes lényre. A harmadik kérdés látszólag csupán mennyiségtani dolog. De kedvenc érve azoknak, akik nem hisznek a reinkarnációban. Elsõ pillantásra csakugyan furcsa, majdhogynem megmagyarázhatatlan, hogy lám, honnan is jönnek az újabb lelkek? Hiszen percenként kb. 200 gyermek születik a világra, kiszámítható, hány millióval vagyunk többen minden évben annak ellenére, hogy eléggé sokan meg is halnak. Több a születések száma, mint az elhalálozásoké. Ezért néhányan ebbõl – egy egyszerû matematikai mûvelet, a kivonás 204

segítségével – azt bizonygatják: nincs annyi lélek, mint ahány új ember a világra jön. Azok tehát „lelketlenek” lennének? Dehogy, csak hát nem már „használt” lélekkel költöznek beléjük… Nos, két dologról feledkeznek meg az így érvelõk. Az egyik: a világon eddig körülbelül 70 milliárd ember élt, akik már nincsenek! Mert bár igaz, hogy soha nem voltunk annyian egyszerre élõk e bolygó felszínén, mint ahányan most vagyunk – de több mint tízszer ennyien éltek már a demográfusok, történészek számításai alapján. Van tehát bõven tartalék. Akár úgy is elképzelhetjük, hogy van valahol egy „lelkek raktára”, afféle „lélektár”, ahol az aktuálisan éppen nem testben idõzõ lelkek várakoznak. Ez lehet éppenséggel a nagy Fénylény által vezetett „odaát” is, amirõl a halálközeli élmények megtapasztalói szoktak beszélni. De lehet, mindez igen naiv feltételezés részünkrõl. Könnyen lehet, hogy világunk másik fele – amirõl az egyik fejezetben már szóltunk – egészen másképpen van berendezve, másképpen mûködik, mint azt legmerészebb vagy legfurcsább álmainkban is el tudnánk képzelni. És így persze nincs is „lélektár”, az élet nem csak akörül forog odaát is, hogy mi van a mi valós világunkban, milyen itt az élet, a lelkek talán nem is kifejezetten várnak arra, hogy végre itt testet ölthessenek. Lehet: az a másik, test nélküli világ sokkal érdekesebb a miénknél? Sokkal izgalmasabb és szebb ott az élet lélek formájában, mint itt „gyarló földi porhüvelyünkben”? A másik ellenérv: a dologhoz semmi köze annak, hány ember és hány lélek volt, élt eddig és az egésznek nincs is matematikája – mert teljesen másképpen mûködik. Úgy, ahogyan mi azt most és itt elképzelni sem tudjuk. Még azt is 205

hihetjük, hogy odaát van valamiféle „lélekgyár”. Vagy éppenséggel a lelkek korlátlan számban állnak rendelkezésre, éppen azért, mert a rendszer kozmikus méretekben dolgozik és „létszámproblémái” ezért sohasem akadhatnak? De kik irányítják a rendszert? Egyáltalán, hogyan épül fel? És akkor még nem hangzott el a legérdekesebb kérdés: miért? Miért létezik? A mi itteni eszünkkel ugyanis semmilyen magyarázatot nem találunk arra, hogy egyáltalán kell-e léteznie egy lélekvándorlási rendszernek. Úgy véljük, már az is nagy dolog a természet részérõl, hogy így létezhetünk itt mindnyájan, a moszattól a lucernán át a vadnyúlig és a varacskos disznótól a delfinig, majd az emberig. Néha valóban fölösleges „cifrázásnak” tûnik ehhez az amúgy is roppant bonyolult, milliárd életet mûködtetõ ökoszisztéma, amely ezen a bolygón létezik. Akkor ráadásul mindehhez még járulnak ilyen megfoghatatlan, alig ismert, szinte hihetetlen tényezõk is, mint túlvilág, lélek, vándorlás, fénylény, továbbélõ és alkotó holtak…? És ki tudja, mi még? Vannak, akik úgy képzelik el, hogy bár a lélekvándorlás az egész Univerzumban mûködik, de alrendszerekre bomlik és minden bolygó, minden civilizáció saját külön reinkarnációs körrel rendelkezik, amelybõl nincs átlépés másik (al)rendszerbe. A regresszív hipnózisba vitt emberek, akik egynél több elõzõ életrõl számoltak be, csak mint emberek születtek újjá és éltek minden alkalommal – legalábbis ezt állították abban az állapotukban, amikor nem tudnak hazudni, amikor mindenféle módon csak az igazat vallják. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a lélekvándorlás csak egy az emberi lélekre – tudatra – ható folyamatban, amelynek 206

mindnyájan részesei vagyunk. Lehet, mi egy idõben (és talán térben is) korlátozott alrendszeri jelenséget tekintünk az EGÉSZ-nek? Mert úgy is elképzelhetõ a dolog, hogy van itt a Földön reinkarnációs folyamat, de ez csak egy közbensõ állapot, amibõl majd a lelkek továbbjutnak egy sokkal nagyobb, általánosabb, másik folyamatba? Egy valóban univerzális folyamatba, ahol aztán ki tudja, mi történik velük? Amikor már nem a földi dolgokkal foglalkoznak majd, hanem kinyílnak a kozmoszra? Ottani ügyekbe, ottani életekbe „vetik be õket”, egészen más világokba kerülnek? Így az is elképzelhetõ, hogy a pár száz vagy ezer évvel ezelõtt a Földön élt híres – és ismeretlen emberek – lelkei azóta már kozmikus távolságokban végzik a dolgukat, valahol? Másféle szerepet játszik ma Themisztoklész, Giordano Bruno vagy Nikola Tesla? És több száz millió vagy milliárd másik, egykor itt élt és a földi létet sokszor megjárt ember lelke? Aztán az is elképzelhetõ, hogy a lélekvándorlás csak egy lépcsõ egy folyamatban, talán éppen az utolsó. Valami okból szüksége van rá a természetnek, vagy valakiknek. És ha teljesítette a feladatát, egyszerûen megszûnik létezni, attól kezdve majd a lelkek nem vándorolnak tovább? Hisz lehet, régen sem vándoroltak, csak egy ideje…! Mert azt sem zárhatjuk ki, hogy a rendszer nem öröktõl fogva létezik. Nagyképûen mi, emberek, még oda is vethetjük a dölyfös kérdést: miért is létezett volna akkor, amikor mi még nem voltunk…? Vagyis feltehetõ, hogy csak az ember létrejöttével állt fel a rendszer is. Mert ha nincs lélek, akkor mi vándoroljon? És akkor minek ennek valamiféle rendszert felépíteni, létrehozni – majd mûködtetni? Mindez persze azt feltételezi, hogy van valamilyen nagyobb hatalom, amely a rendszert vezeti, irányítja, mûködésének 207

alapfeltételeit biztosítja, azt ellenõrzi. Ebben az esetben nyilván ez a hatalom hozta azt létre. De ki lehetett? Egy isten? Már megírtuk, hogy isten léte földi viszonylatban is mennyire bizonytalan és ellentmondásos, hiszen az állítólag általa írott utasítások jegyzékébõl (szent könyvek, bibliák) is több van és azok tartalma fontos kérdésekben egymással ellentétes. Tehát akkor nem isten. De akkor ki? Vajon csak úgy létezne, mintegy „magától”, ahogyan a fû nõ a mezõn vagy ahogyan a baktériumok is létrejöttek e világon? A vallásos emberek szerint ha létezik, akkor azt csakis isten teremthette, mert mindent õ teremtett és semmi sem létezhet akarata ellenére. Ez kényelmes álláspont, csak nem logikus. Persze nem jobb a másik sem, amelyik az egész földi világot, de akár az egész univerzumot is vak erõk játékszereként, véletlenül létrejött anyaghalmaznak tekinti. Ezt a rideg álláspontot az a tudomány képviseli, amely aztán a darvinizmus nevû, bizonyítatlan dogmát is elénk tálalta, ugyanaz, amely nem képes megmagyarázni az õsrobbanást és a földi élet keletkezését sem. Tehát sok itt a bizonytalanság. Elképzelhetõ a rendszer úgyis – és itt válik érdekessé, sõt izgalmassá már maga a feltételezés is – hogy azt idegen lények hozták létre. Egy olyan civilizáció, amely a maga idejében – még a Föld születése idején vagy valamivel késõbb – már fejlett volt és többek között azzal foglalkozott, hogy az életet terjesztette el a világûrben. Eleinte automata szerkezeteket küldtek ki az ûr szinte minden irányában, aztán ezek a szerkezetek évmilliók alatt elõbb-utóbb, egyszerkétszer bizonyosan olyan égitestek közelébe jutottak, amelyek a mûszeres letapogatás eredményeképpen érdemesnek bizonyultak az életre. Ha azt mutatták az automata szonda 208

mûszerei, hogy a szóban forgó bolygón létezõ körülmények között életben maradhatnak a csírák, sõt fejlõdhetnek is – akkor a szerkezet kicsiny tartályt juttatott el a bolygó felszínére. Ebben életcsírák, nagyon egyszerû életformák, mondjuk egysejtûek voltak. Akkor az életadók szerepe ebben ki is merült. Az ûrjáró szerkezet legfeljebb hazaküldött egy rádióüzenetet arról, hogy hol, melyik galaxisban, melyik naprendszerben melyik bolygóra telepített életet, majd repült tovább. Ezek a szerkezeteik nyilván még ma is repülnek valahol és a feladatuk sem változott. Amikor eltelt pár tíz vagy száz millió évnyi idõ, maguk a lények is eljöttek azokra a helyekre, ahol valaha egysejtûeket telepítettek. Ott most vagy volt élet, vagy nem – hiszen kipusztulhatott az már az elején is. Vagy célba sem érkezett. Ahol volt, ott az idegenek azt megtekintették. Lehet, be is avatkoztak, és az értelemhez legközelebb álló lény fejlõdését genetikailag felgyorsították, hogy minél elõbb fejlett, értelmes lénnyé váljon és benépesítse a bolygót, átvegye ott a hatalmat, társadalmat építsen fel mihamarább. De lehet az is, hogy nem volt szükség vagy szándék a közvetlen beavatkozásra, hagyták a dolgokat menni a maguk természetes útján. Õk csak a kezdõ lépést adták meg. Könnyen lehet, hogy a földi társadalom egy bizonyos fejlettségi szint – és erkölcsi magaslatok – elérése után maga is ezt fogja tenni. A régi civilizációk által létrehozott újabb civilizációk megkezdik a harmadik generáció, az „unoka-társadalmak” telepítését az addig még élettelen világûr-részeken. (Persze nincs kizárva, hogy már a minket is létrehozó generáció sem az elsõ vagy a második, hanem a tizedik vagy a századik volt…?) De térjünk vissza a reinkarnációs rendszerhez. Ha igaz az az állítás, hogy világunk nem csak fizikai, megtapasztalható, 209

érzékelhetõ részbõl áll, hanem a természetnek ugyanolyan részét képezi a másik fele, amely láthatatlan – akkor ez utóbbi világnak nagyon könnyen része lehet a reinkarnációs rendszer is. Mi több, tökéletesen, „csont nélkül” beleilleszthetõ. Ha nem csak nyolcvan kiló hús vagyunk e földi létünk folyamán sem, hanem valami több is akad bennünk, akkor létjogosultsága van az „odaát”-nak, annak a másik világnak. Amely állításom szerint szerves része ennek az itteninek is, mintegy a másik fele, tartozéka, elengedhetetlen része. Az egyik nem létezhet a másik nélkül, a másik az egyik nélkül. Mit ér a test, ha nincs benne tudat, ha nincs benne elme? Akkor az csak állati szinten képes érzékelni és élni, léte tehát szellemi értelemben teljesen céltalan. De maga a szellem is hiába létezik, ha nincs fizikai teste, világa, ha nincs egy társadalom, amelyben fejlõdhet gondolatvilága, és amelyet maga is alakíthat magatartásával, találmányaival, mûvészetével, jóságával, viselkedésével. Így tehát a kétféle létforma egymásra van utalva, legalábbis az általuk ismert (földi) viszonyok között. Mert nem tudhatjuk, miféle létezési formák vannak szerte a Világegyetemben, amelyek erõsen eltérhetnek a miénktõl és bizonyosan el is térnek. Ha tehát van szellem és van test, nem azonos törvények vonatkoznak rájuk. Mivel a test földi, könnyen romló, hamar átváltozó anyagból van, ez a kisebb értékû a kettõ közül. A szellem, a lélek, a tudat – nevezzük bárhogyan – viszont tartós, és nem sebezhetõ. Nem semmisíthetõ meg. Ha pedig nem pusztul el és felsõbbrendû dolgokra is képes (értelem…!), akkor ez az értékesebb, ezt kell megõrizni mindenképpen. És voltaképpen ez történik, ha igazak sejtéseink. Az értelem hordozója a „lélek”, vagy nevezzük akárhogyan. Ez nem 210

pusztul el akkor sem, ha fizikai hordozója, a test odaveszik bármilyen módon. A lélek tehát halhatatlan – mondják és az állítás igaznak tûnik. Olyannyira az, hogy emberi viszonylatban nem is egyszer, hanem sokszor él (és még ki tudja, mi egyebekre is képes ezen kívül?) Ha pedig annyi minden történhet egy testtel, a születése és a halála között – akkor még több minden megeshet egy lélekkel, hisz az összehasonlíthatatlanul tovább létezik (nincs kizárva, hogy sohasem pusztul el, örökéletû, mint oly sok minden a kozmoszban). Logikus, hogy legyen egy rendszer, amiben él és mozog, feladatokat kap és végez el, céljai vannak. A testünket földi anyagok építik fel bonyolult biológiai folyamatok révén, az lélegzik, mozog, emészt, ilyen vagy olyan mozgásokra képes, bizonyos sebességhatárok között halad stb. Ezek a test jobbára fizikai és biológiai keretei, rendszere. A lélek rendszerét még csak sejtjük, de igazából e rendszernek még a körvonalai sem látszanak. Csak találgatunk annak a pár adatnak, hírnek, sejtésnek alapján, ami eddig a rendelkezésünkre áll. Ha idegenek hozták létre a földi életet, késõbb bármikor eljöhettek ismét és itt lehetnek most is. Egyáltalán nem biztos, hogy UFO-kon vagy más jármûveken, ilyen vagy olyan külsejû idegen lények képében száguldoznak itt fel-alá. Azok, akikre én gondolok, láthatatlanok, mert már rég megoldották ezt is. Olyan energia-lények, amelyek a mi eszközeinkkel és érzékszerveinkkel megtapasztalhatatlanok. Jelenlétükre csak olyan dolgok utalnak, mint például… éppen a reinkarnációs rendszer. Õk gondoskodnak a lelkükrõl. Az is lehet, hogy nem éppen csupa jóakaratból. Lehet, ez a kozmoszban rájuk rótt feladat, vagy önként vállalt munka. Magasabb rendû tevékenység. 211

A rendszerrõl tehát csak sejtéseink lehetnek. Feltételezzük, hogy benne van minden lélek és mióta emberek, értelmes emberek élnek a Földön, azóta mûködik az itteni alrendszer. Valahol valakik minden élõlényrõl feljegyeznek mindent, ami azzal a lénnyel élete folyamán történik. Tehát nincs kivétel, tudnak minden egyes bacilusról, minden vírusról, minden egysejtûrõl. Tudnak minden fûszálról, minden búzaszálról, minden parlagfû-tõrõl. Tudnak minden állatról mindent, élt az bármikor is. Lehetett õsló, kardfogú tigris, mamut vagy pocok, mai csótány vagy holnapi panda – mindegy. Mindenki benne van a rendszerben. Mert ne úgy képzeljük el, hogy külön mûködik a reinkarnáció és külön ez az információs rendszer és külön még vagy száz hasonló al-rendszer. Mindez egyetlen irányítás és ellenõrzés alatt áll. Mi a haszna? – kérdeztük pár oldallal elõbb. A válasz elõtt egy közbevetett másik kérdés: kinek a haszna? Az emberé biztosan nem, hisz õ egyelõre csak alanya ennek a folyamatnak. Talán nem kísérleti nyúl, de alanya, akinek nincs lehetõsége beleszólni a rendszerbe. Még nincs. Ám úgy hisszük, azért a rendszer értünk is létezik. Ha majd „felnövünk”, ha nem leszünk az a vérszomjas vadállat, ami még most is vagyunk sokszor, sokfelé, túl sokan – akkor beléphetünk a rendszerbe és mi is élvezõi lehetünk ennek a gigantikus információtárnak. Azt hiszem, egyszer majd részesei lehetünk a reinkarnációs rendszernek is. Ha eljutunk egy olyan magasabb értelmi szintre, amelyen most még nem vagyunk, akkor a rendszer gazdái elõbb betekintést adnak a rendszerbe, majd késõbb talán ránk bízzák az egészet. Õk pedig továbbállnak, hogy másutt, ezer egyéb bolygón is felépítsék ugyanezt vagy hasonlót. Aztán majd eljön az idõ, amikor a mi lényeink 212

(akiket nem is merek már embereknek nevezni, hisz többek lesznek annál) is beengedik a rendszerbe az akkori embereket, maguk pedig elmennek másutt kiépíteni a rendszert. Vagyis amikor maguk az emberek is beléphetnek majd az igazán fejlett lények jelképes klubjába, társadalmába. Akkor majd megtudjuk, hogyan, és azt is, hogy miért létezik a lélekvándorlási rendszer? Teljes bizonyossággal állíthatom viszont már ma is, hogy az is része a természetnek, mi több – a tudománynak. Persze, majd az akkori tudománynak, amely megfejti a rendszert és megérti mûködését, elfogadja céljait. Hiszen eddig is ebben a folyamatban élt a tudomány. Mindig volt néhány, néhány száz, néhány tízezer vagy millió ember, akiket roppant módon érdekelt a minket körülvevõ világ és annak titkai. Minél inkább megismerték – és a többiekkel megismertették – azokat a titkokat, annál több újabb ismeretlen, újabb titok került eléjük, elénk. A Föld és a Kozmosz megismerése végtelen folyamat. Eljön tehát az az idõ, amikor maga a szigorú tudomány kezd foglalkozni a lélekkel, mint az ember szerves részével. Aztán lassanként bebizonyosodik a lélekvándorlás ténye, minekutána a kutatók az azt szabályozó, irányító és ellenõrzõ Rendszer felé fordulnak. És persze szaktudományos munkákban egyre több részlet jelenik majd meg róla. Akkor már persze senki sem lesz annyira materialista, hogy ne higgye el: életünknek ebben a másik felében eleve nem a materiális, tehát anyagi dolgok számítanak. Ahogyan minden ember két részbõl áll, úgy az ember világa is ilyen. A látható, a fizikai mellett van a láthatatlan, nem- fizikai létforma is. Hiszen ha nem így lenne, ez a könyv sem született volna meg, és nem lenne senki, aki elolvassa, mert tudat, vagyis 213

lélek nélkül közülünk senkit sem izgatnának ezek a rejtélyes, testen és fizikai valóságon túli dolgok. Ily módon tehát – bármilyen furcsa is – azt kell mondanom: már maga ez a könyv is bizonyíték a lélek létezése mellett. (És sok más könyv is, természetesen.) Az pedig még nagyobb bizonyíték, hogy sok ezren elolvassák, gondolkoznak rajta, vitába szállnak vele vagy elismerik a fenti állítások igazságát.

214

A BETEGSÉGIPAR HIÉNÁI

2003-ban megjelent Magyarországon egy könyv, amely – ha eljutott volna már mindenkihez, „akit illet” – valóságos bombaként hatott volna. Dr. Lenkei Gábor „Cenzúrázott egészség” címû mûvérõl jogosan állították: ehhez a könyvhöz fegyverviselési engedélyre lenne szükség, annyira veszélyes mû. Látszólag persze ez is csak olyan könyv, mint a többi. De amit tartalmaz, az körülbelül olyan, mintha valaki a világot markában tartó olaj-lobbi vezetõirõl írná meg az összes botrányos tudnivalót. A könyv a gyógyszeriparról szól – helyesebben arról, hogyan élnek vissza nem milliók, hanem százmilliók, sõt milliárdok egészségével azok, akik ezt megtehetik. És meg is teszik. Magyarországi viszonylatban is veszélyes a mû, hisz nálunk is vannak gyógyszergyárak, van egészségügy – olyan, amilyen – tehát a könyv éle ezek ellen is irányul. Vérlázító történetek is akadnak benne, de nem ez a lényeg. Amirõl a korábban gyakorló orvos ír, azt persze nem õ vette észre elsõnek. Nyugaton bizony már több mint egy évtizede jelennek meg hasonlóan bátor cikkek. Olykor egy-egy könyv is napvilágot látott. Közös jellemzõjük, hogy elhallgatták õket, hogy nem volt meg a kellõ visszhangjuk. Most hát nyugati források és a Lenkei-könyv adatai alapján én is segítek nagyobb lármát csapni. Már csak azért is, mert a szó szoros értelmében az életünkrõl van szó! Azzal játszanak a rosszakaratúak. Arról van szó, hogy erõteljes ipari nyomásra – ne kerteljünk, a gyógyszeriparról van szó! – az orvosok és az 215

országos, nemzeti egészségügyi ellátó szervezetek nagyobb része a civilizáltnak tekintett országokban teljességgel ráállt a gyógyszerközpontú gyógyításra. A gyógyszerlobbi igen tekintélyes és sokak által félve tisztelt szervezet, amely már eluralta a nagy nemzetközi egészségügyi központokat is. Többek között teljesen uralma alá hajtotta a WHO-t, vagyis az ENSZ Egészségügyi Világszervezetét is. Errõl nem csak Lenkei doktornál olvashatunk érdekes adatokat, hanem más források is említést tesznek róla. Márpedig a WHO irányítja a tagállamok efféle ügyeit. Tanácsol, beleszól, irányt szab, sõt a tagállamokra nézve kötelezõ szabályokat hoz. És ne feledjük, az ENSZ-nek két-három ország kivételével tagja valamennyi állam. Jelen pillanatban 196 ENSZ-tagállam létezik… A folyamatnak két része volt. Az egyik az, amikor már jó ideje az európai és az azt követõ észak-amerikai és részben ázsiai orvoslás elfogadta a kémiát, mint szinte az egyetlen módszert arra, hogy ezzel orvoslási szereket állítsanak elõ. Idõvel minden egyéb módszer háttérbe szorult még akkor is, ha azokat több ezer éves tapasztalat támogatta. A hagyományos, „népi” gyógyászat eszközeinek (csontkovácsolás, akupunktúra, gyógynövények, fõzetek, pszichoterápia stb.) nem voltak káros mellékhatásai, amit persze a modern vegyszerekrõl-gyógyszerekrõl nem lehet elmondani. A módszer tehát az volt, hogy mindent egy lapra tegyenek fel: a vegyészetre, a tablettákra, folyadékokra és egyéb készítményekre. Ehhez el kellett sorvasztani a népi gyógyászatot, legalábbis a „civilizált világból” kitiltani, majdhogynem kiirtani a sok ezer éves egyéb gyógymódokat és gyógyító szereket. Hiszen azokat nem a gyógyszeripari lobbi állította elõ, következésképpen nem is részesült a hasznából. 216

Ne legyenek illúzióink – a gyógyszergyártás száz évvel ezelõtt és ma is elsõsorban, vagy kizárólag üzlet volt. A haszon reményében tehát meg kellett szabadulni a konkurenciától, ami Ázsia kivételével nagyjából sikerült is. Persze még ma is vannak olyan területek, ahol a bennszülött orvoslásnak nagy a hatalma. Vagy ott van India, ahol a kormány az éves egészségügyi keretet 50-50%-os arányban felosztja. Az egyik fele jut a hivatalos orvoslásnak, a kórházaknak, a gyógyszervásárlásra, az orvosok eszközeire, bérére stb. Ám a másik felével az ottani egészségügy a „népi orvoslást” támogatja. Azokat a „mezítlábas orvosokat” (így nevezik õket ott helyben), akik egyetlen táskával a vállukon indulnak gyalog az utaktól távol esõ falvakba és gyógyítanak a legjobb tudásuk szerint – no persze nem tablettákkal… De sajnos India példája nem valósult meg más, még nála szegényebb országokban sem. A legtöbb új országban is az európai mintát akarták utánozni, mert az volt a „korszerû”. A gyógyítás a modern szerekre korlátozódott. Tabletták, pirulák, injekciók, infúziók stb. Ez volt az elsõ szakasza ennek a véget nem érõ támadásnak. A folyamat már vagy száz éve zajlik és még nincs vége. Csak éppen közben kiteljesedett egy olyan irányba, amely már-már emberiségellenes, közösségellenes bûncselekménynek is nevezhetõ. Ez pedig az, hogy mivel még mindig nincs elég sok hasznuk a gyógyszergyáraknak ebbõl a mai állapotból – hát szakembereik új betegségeket találnak ki, amelyek valójában nem is léteznek – csak azért, hogy azok ellen is ezer tonnaszámra adhassák el „gyógyszereiket”! Ezek persze súlyos vádak, de nem alaptalanok. Minderre bizony akadnak bizonyítékok is. 217

Lássunk elõbb egy teljesen mindennapi, magyar példát arra, hogy a gyógyszerek sokkal többe kerülnek, mint amennyit érnek. Ezzel sokan sokfelé és már régen vádolják a gyógyszergyárakat. Sajnos ki kell jelentenünk, hogy ez igaz. Mert bár hihetõ, hogy egy gyógyszer árában nem csak azt kell megfizetni, amennyibe annak közvetlen legyártása kerül – hanem azt a sokéves elõzetes procedúrát is, aminek során laboratóriumokban, jól fizetett tudósok drága nyersanyagokat használva sok éven át kísérleteznek, míg elkészül a hatóanyag, aztán azt újabb éveken keresztül klinikai próbáknak, kísérleteknek vetik alá, stb. Mégis ez nem lehet ok arra, hogy egy gyógyszer a több tízszeresébe kerüljön annak, amennyit a benne foglalt anyagok ára ér! A magyar példa egyszerû és korántsem egyedülálló. 2004 augusztusában írta meg a honi sajtó, hogy az állami támogatás nélküli fenolftalein tabletta ára 1015 forint. Ehhez tudni kell, hogy hazánkban ezt az anyagot vegyszerboltokban is forgalmazzák. A gyógyszertárakban árusított fenolftalein tabletta – 10 darab van egy levélen, ez kerül több mint ezer forintba – tablettánként 0,5 gramm anyagot tartalmaz. Vagyis a tíz tablettában 5 gramm fenolftalein található. A vegyszerboltokban azonban ugyanez a mennyiség… 158 forintért kapható! Gyors számolás után kiderül, hogy a gyógyszergyárak a hatóanyagot tablettába tömörítik és ezért a mûveletért – mire a tabletta a vevõhöz (beteghez) eljut, útközben 642 százalékos felár rakódik rá. Ennek nagyobb részét, sejtéseink szerint közel 500 százalékot (!) tesznek zsebre a gyógyszergyártók. Az ipar mely ágazata engedhet meg magának ekkora hasznot? Még a tized-, sõt huszadrészét sem! Ha valahol tíz 218

százaléknál nagyobb a kereskedelmi haszon, ott már gazdasági nyomozás indul. Érdekes módon sohasem hallottunk olyant, hogy Magyarországon vagy külföldön a gyógyszeripart efféle szigorú vizsgálatnak vetették volna alá. És ez még nem minden. Mert hiszen ha utánanéznénk a többi gyógyszernek, akárcsak az igen kis piacnak számító magyar viszonyok között is – biztos vagyok benne, hogy még minimum száz vagy több olyan szert találnánk a patikákban, amelyeknek ára rég elszakadt a valóságos tartalomtól. Különösen ott, ahol a hatóanyag mennyisége egy tablettában a milligramm körül van. Persze ebbõl nagyon messze menõ következtetésekre lehet jutni, méghozzá jogosan. Ugyanis ha csak egy ilyen kis piacon ilyen szemtelenül magas a gyógyszergyárak haszna, akkor milyen magas lehet világviszonylatban…? Nem véletlenül mondogatják egyesek, hogy a gyógyszeripar nagyobb haszonkulccsal dolgozik, mint az olajtermelõk! És persze arra is következtethetünk a fenolftalein-tabletta árából, hogy miért áll így a magyar egészségügy, ahogyan áll. A sok egyéb, valós probléma mellett minden bizonnyal a gyógyszerárak azok, amelyek a legtöbbet viszik, szívják ki belõle. Mivel már régóta az a tendencia, hogy mindent tablettákkal gyógyítsunk, hát azzal gyógyítanak. A tabletták pedig a látszat ellenére nem olcsók, különösen nem az államnak – vagyis az adófizetõk zsebének. Így aztán ott tartunk, hogyha a gyógyszerek árát sikerülne a valóságos, reális szintre leszorítani, ha a gyógyszergyártók nem tennének zsebre minden gyógyszer után minimum 50, 100, 200 és több százalékos, meg nem érdemelt, inkább kizsarolt hasznot – akkor a magyar vagy bármelyik másik ország egészségügye nem állna azon a nyomorúságos szinten, ahol áll. 219

Így már érthetõ, miképpen lehetséges az, hogy a gyógyszergyár elõre megegyezik az orvossal és ha az a betegeinek – az egyezség szerint – mondjuk egy év alatt felír x mennyiséget abból a szerbõl, amire szerzõdött, a gyógyszergyár konferencia ürügyén elviszi õt és családját Hawaiira – nyaralni. Ez több millió forintot jelent, de lám, a gyógyszergyáraknak mégis megéri. Ha minden doboz gyógyszeren csak 10-15 százalékos hasznuk lenne (mint más gyártóknak bármilyen más termékén), akkor ez nem lenne lehetséges. És tegyük hozzá: a doktor és családja elutazásának költségei még mindig vidáman beleférnek a kalkulációba, hiszen ezen túlmenõen is rengeteget keresett a gyár azzal, hogy az orvos ezt a szert annyiszor írta fel! Az állam – vagyis mi – pedig fizetett, mint a katonatiszt. Majdhogynem számolatlanul szórják a pénzt a gyógyszergyártók elé, azok meg elnyelnek minden összeget, legyen az bármennyire is csillagászati. Nehogy azt higgye valaki, hogy a gyógyszergyárak titkait most és itt, én fedeztem fel. Forrásaim alapján tudható, hogy erre már Amerikában és Nyugat-Európában is rájöttek és küzdenek. Ne értsék félre a dolgot – itt nem arról van szó, hogy ezek a tabletták valóban hatnak-e vagy sem? A legtöbbjük hat, de akadnak hatástalanok is. Most csak a haszonkulcs érdekel minket, fõleg azért, mert érzésünk szerint itt egy hatalmas erkölcstelenségrõl, ugyanakkor üzleti csalásról van szó. Ráadásul olyan emberek százmillióinak becsapásáról napról napra, újra és újra – akik betegek! A csaló gyógyszergyártók beteg embereken élõsködnek – ezt ne felejtsük el, ha szembenézünk a következõ számokkal. Kedvelt trükk, különösen a legnagyobb piacnak számító 220

Egyesült Államokban – hogy a gyógyszerek hatóanyagát másutt szerzik be, gyártják le és mint félkész produktumokat hoznak be az USA területére. Vagyis olcsón szerzik be õket és olcsón dolgozzák fel õket olyanná, hogy aztán a modern amerikai gyárakban villámgyorsan készíthessenek belõlük szereket. Amerikában különben általánosan elfogadott nézet, hogy nem szabad bízni a külföldi árukban, fokozottan érvényes ez az oly érzékeny gyógyszeriparban. Az átlagamerikai idegenkedik minden olyan szertõl, amit be kell vennie – és amit nem ott gyártottak, hanem valahol a világban. (Már csak azért is, mert az átlagosan mûvelt amerikainak sokszor halvány fogalma sincs a világról, amelyben él. Nem tudja, mely országok mely világrészekben találhatóak, kik laknak ott, milyen nyelven beszélnek, milyen a kultúrájuk. Ne feledjük: az egyetemre jelentkezõ 17 éves amerikai fiatalok közül csak minden ötödik tudja a világtérképen megmutatni a saját hazáját…!) Ezt tudják a gyógyszergyárak is, ezért titokban tartják, hogy az alapanyagokat, a hatóanyagokat külföldrõl hozzák be. De ennek más oka is van, mintsem a fent említett pszichológiai ok. Ugyanis így az egész szerért amerikai árakat kérhetnek – és kérnek is. Mivel senki sem tudhatja, hogy az egyik vagy másik gyógyszer elõállítása valójában mennyibe került, mindenütt amerikai árakat számolnak. Mintha a hatóanyagokat is ott állították volna elõ. Ezzel teszik elfogadhatóvá, megmagyarázhatóvá az ott sem alacsony árakat. Ha száz tablettára vetítjük ki az árakat, akkor azt látjuk (az Egyesült Államokban), hogy akad olyan gyógyszer, amelynél a haszonkulcs mindössze… 28 százalékos. Ez a legkisebb az ismert, nagy mennyiségben használt, népszerû tabletták között. Egészen átlagosnak tekinthetõ, hogy a gyógyszer221

gyártó a szeren 40, 70, 80 százalékot kertes. De bizony a leggyakrabban használt 16 amerikai gyógyszer közül 10 esetében a haszonkulcs 100 százalék fölött van, vagyis kétszer annyiért árusítják, mint amennyit ér. Sõt, nem ritka a 300. 500, 700, 800 százalékos haszonkulcs sem! A csúcsot mindenképpen azok a szerek jelentik (Norvasc, Prozac és Xanax), amelyeknél a haszonkulcs az elõbb említett sorrendben 1350, 2250 és… 5700 százalékos! És ezt nem mi találtuk ki. Erre amerikai kutatók hívták fel a világ figyelmét. De nehogy azt higgyük, hogy ettõl bármi is változott. Ahogyan a dohánygyárak is kibírják a rájuk zúduló új és újabb csapásokat és tovább prosperálnak, mert mindig találnak maguknak elég balekot, akit becsaphatnak és akiket rávehetnek arra, hogy tõlük vásárolják meg saját halálukat, részletre – úgy a gyógyszergyárak is prosperálnak. Ráadásul ne feledjük – az igazságosság kedvéért ezt meg kell mondani – hogy a gyógyszergyárak elsõsorban nem halált árulnak. A világon elõállított szereknek legalább a fele valóban a gyógyulást szolgálja. A másik fele – az üzletet. Akkor is, ha nem használ, sõt fõképpen akkor! Mert eljutottunk a következõ, nagyon „meredek” állításig. Ugyanis sokan – és szerencsére egyre többen – úgy vélik: a gyógyszergyáraknak nem is érdekük, hogy az emberek meggyógyuljanak! Gondoljunk csak bele és nézzük meg ezt egy kisebb példával. Tegyük fel, van valahol egy sziget, él ott 50 ezer ember, akik mind nagyon fehérbõrûek. Van egy gyár, amely viszont napolajakat, barnító szereket árusít. Neki az az érdeke, hogy az emberek legyenek minél barnábbak, napozzanak és ehhez használjanak napolajat. Mit tehet a menedzsment? 222

Természetesen megbíz egy erre szakosodott reklámcéget, hogy kezdjen napozási kampányba. A sziget tévéjén, az utcai plakátokon stb. egyre-másra jelennek meg olyan szereplõk, akik valami okból irigylésre méltóak, követést érdemelnek, példaképül szolgálhatnak. Hogy, hogy nem, ezek mind napbarnított bõrûek. Mivel a nagy tömeg nem utánozhatja õket – nem lehet mindenki filmsztár, sikeres üzletember, sportoló – hát legalább a külsõségekben kezdik õket utánozni. Ilyen többek között az üzletember nyakkendõviselete, a sportoló homlokpántja vagy ruházatának más részei, a filmsztár viselkedése stb. Egy idõ után szaporodni kezdenek a lebarnult emberek, mert egy másik, ügyes kampány elhiteti velük: csak az egészséges igazán, aki nem fél a naptól. Egy másik kampány azt sugallja majd a középkorúaknak és idõsebbeknek, hogy a napfény az élet, erõ, egészség, aki barna, az fiatalabb. Természetesen szépen növekszenek a napolajok eladási mutatói, a gyár prosperál. Eljön az a pillanat, amikor a menedzsmentnek stratégiai döntést kell hoznia, majd végrehajtania. A kérdés: meddig növelhetõ az eladás? Ugyanis rájönnek, hogy már a szigetlakók tekintélyes része egyszerûen lebarnult és a napolajok eladásai csökkenni kezdenek. Mi hát a napolajgyár érdeke: az, hogy mindenki hamar lebarnuljon, szinte véglegesen – vagy az, hogy igazából még senki se legyen túl barna? Hogy még mindig el lehessen adni nekik olajat? Minden tavasszal új kampány, de nyár végén meg szinte le kell állítani a gyárat, mert akkor meg senki sem vásárol napolajat? A gyár érdeke az, hogy kialakuljon egy „természetes” fogyasztás, amely viszonylag egyenletes. Az lenne az ideális, ha senki sem lenne túl barna, ha mindenkinek mindig 223

szüksége lenne napolajra. És ügyes marketinggel, valamint reklámkampányokkal el is érhetõ ez az állapot és a gyár sok-sok hasznot hoz tulajdonosainak. Vetítsük ki mindezt a gyógyszeriparra. Itt sajnos meg kell állapítanunk: a gyógyszergyártóknak nem lehet az a célja, hogy mindenki meggyógyuljon, egészséges legyen – ilyen esetben hónapok alatt tönkremennének mindnyájan. Nekik tehát az az érdekük, hogy az emberek éljenek, de mindig betegek legyenek! A lehetõ legtöbben folyton szenvedjenek valamilyen nyavalyákban. Ilyenkor fogy a legtöbb gyógyszer, legyen is az bármilyen. Egy teljesen egészséges ország a gyógyszergyártók rémképe, rossz álma, félelme lehet csak. Ezért van az, hogy a gyógyszergyártók ellenzik a megelõzést, az arra irányuló kampányokat sohasem támogatják – gyaníthatóan inkább akadályozzák. A gyógyszeripar a civilizált országokban már száz évvel ezelõtt elhitette a kormányokkal, az egészségügy mindenkori vezetõivel, hogy a gyógyítás = gyógyszerezés. Hogy vegyszerek nélkül nem lehet betegeket gyógyítani (ami jelenleg még sok esetben igaz is, de messze nem mindig…!), tehát a gyógyszeripart támogatni, félteni, védeni kell. A féltés és védelmezés közé sajátos észjárással beiktatták a sérthetetlenséget is. Vagyis ennek eredményeképpen ma ott tartunk, hogy az európai, amerikai, ausztrál, japán stb., gyógyszergyártás afféle szent tehén lett, a vegyipar óriása, amelynek machinációit nem illik észrevenni, ellene vizsgálatokat indítani nem tanácsos, mert keményen vissza tud ütni. Hát persze, hogy visszaüthet az az ipar, amely nagy átlagban több száz százalékos haszonnal dolgozik! Annak aztán mindig van és lesz pénze arra, hogy bármit megvásároljon, bárkit félreállítson, sõt. 224

Régi trükkje ennek az iparnak, hogy bár veszélyes szereket állít elõ, e veszélyeknek csak kis részét – vagy azt sem – közli az érdekeltekkel. Régebben idegen forrásokban (most pedig Lenkei doktor említett könyvében) olvashatunk vérlázító példákat arra, hogy a gyógyszergyártók egy-egy szer káros mellékhatásaiból mennyit közölnek az orvosokkal és mennyit a betegekkel? Látható, hogy még az orvosoknak sem mondanak meg mindent – de amit az ismertetõ szövegeken a betegekkel közölnek, az már nevetségesen kevés és az is általában megkerüli a lényeget. Így aztán elmondhatjuk: a gyógyszergyártók még potenciális szövetségeseiket, az orvosokat is becsapják. Azok meg sokszor segítenek nekik becsapni a… betegeket. Tudunk olyan gyógyszerekrõl, amelyeknek 40 mellékhatásuk van, és nem is akármilyenek. Forgalomban vannak olyan gyógyszerek, amelyek „mellékhatásai” között szerepelhet a leukémia vagyis vérrák, látászavarok, tromboembólia, vagyis vérrögképzõdés, amely halált is okozhat. Ugyanaz a gyógyszer ugyanakkor keringési összeomlást is okozhat, valamint máj- és epe-károsodást, többféle allergiát, szívburokgyulladást és hirtelen halált… Ezek után kinek van kedve ezt gyógyszernek nevezni? Persze valahol nyilvánvaló: ha vegyszerekkel nyúlunk bele az emberi szervezetbe, amely nagyon bonyolult „mûszer”, akkor ami „itt” szükséges és hasznos hatást okoz, „ott” éppenséggel megbolygat valamit, árthat is. És persze arról sincsen szó, hogy ezért aztán mától senki se szedjen semmilyen tablettát, mert mind káros. Csak éppen arról beszélünk, hogy a logikus és elkerülhetetlen mellékhatások olykor nagyobb kockázatot jelentenek, mintha nem szednénk az illetõ szert. De legfõképpen arról van szó, hogy a gyógyszergyártók 225

számos úton-módon csapják be az államokat, az egészségügyi ellátórendszereket, az orvosokat és a betegeket is. Gyakorlatilag mindenkit, akivel kapcsolatba kerülnek és akik rájuk szorulnak (vagy azt hiszik…). Az USA-ban, ahol igen erõs a fogyasztóvédelem, már nem egy esetben folytattak pereket a gyógyszergyártók ellen a fenti okok miatt. Néha gyõztek, néha veszítettek az ellenfelek. Ugyanakkor független orvos-szervezetek vizsgálatai kimutatták, hogy az Egyesült Államok lakosságának halálokai az utóbbi évtizedekben így alakulnak: a legtöbben a szív- és érrendszeri nyavalyákba haltak bele. Második helyen áll a rák, ami érthetõ. A harmadik leggyakoribb halálok az agyi vérkeringési zavar – és a negyedik ok: a gyógyszerek mellékhatásai! Vagyis évente százezer-számra halnak meg emberek – csak a világ legfejlettebb egészségügyi szolgáltatását nyújtó országában is – azért, mert a gyógyszergyártók nem kielégítõen közlik szereik lehetséges káros hatásait! Milyen esélyei lehetnek akkor valakinek Kelet-Európában – hogy ne is beszéljünk az egykor „harmadik világ országainak”, ma pedig „fejlõdõ országoknak” becézett államok polgárairól…? És még mindig nincs vége a dolognak. Említettük a fejezet elején, hogy a gyógyszergyártók orvosbarátaik segítségével bármikor új betegségeket kreálhatnak! Új célcsoportokat találnak maguknak. Így volt ez szintén az USA-ban – majd az összes kontinensen. Amikor az ilyesmire mindig oly szolgálatkész pszichiáterek szövetségei, szervezetei készséggel segítve a gyógyszer-lobbit, egyre újabb és újabb betegségeket szavaztak meg kézfeltartással (!) a kongresszusaikon. Ezt követõen persze a hálás gyógyszergyártók százszámra 226

kísérletezték ki az újabb és újabb szereket. Ilyen volt a Ritalin is, amely több millió károsodást okozott szerte a világban. Õk „ketten”, a pszichiátria és a gyógyszeripar találták ki az utóbbi évtizedekben azt, hogy a túl élénk gyerek voltaképpen beteg gyerek, akit le kell nyugtatni, kezelni pszichésen és gyógyszeresen. Ez hihetetlen tragédiákat okozott szerte a világban, amelyekrõl szerencsére bõségesen van anyag az ezzel foglalkozó emberjogi szervezeteknél. Az élénk gyerekek normálisak, különösen ha az iskolában unatkoznak, mert hiszen ott a tanulás menete a leglassabban haladók, a legnehezebb felfogásúakhoz igazodik, az okos gyerek meg unatkozik. Ha ennek jelét is adja, akkor drogtartalmú Rulaint vagy más szert adnak neki – sok országban, sok millió gyereknek. Akiknél aztán a szerek visszafordíthatatlan pszichés és agyi károsodásokat okoznak. De nem hallottunk róla, hogy ezért bárhol bárkit is felelõsségre vontak volna. No és ha igen – hát az sohasem a gyógyszergyártó, aki ugyebár csak teljesíti az orvosok, kutatók méréseit és kielégíti az igényeket… A gyógyszergyártók – néhány kivétellel? Ismer valaki kivételeket? – a mai világ egyik leghatalmasabb maffiája. És mint ilyenek, méltán kaptak helyet ebben a könyvben, amely a legújabb kor titkait tárgyalja. Ez a maffia azért is hatalmas, mert egyfelõl hihetetlen pénzeket mozgat a világpiacon, a gazdaságban és persze így vagy úgy a politikában – de azért is, mert képes az ellene indított akciókat visszaverni. Számos forrásunk van arról, hogy az utóbbi egy-két évtizedben hogyan próbálták civil szervezetek, sõt olykor kormányzati intézmények is korlátozni hatalmukat – sikertelenül. Igaz, voltak olyan esetek is – nem is olyan régen, 2003-ban – amikor egy világszerte ismert nagy gyógyszergyár beismerte 227

bûnösségét és több száz millió dollárt fizetett ki kártérítésként a szerei miatt pórul járt betegeknek. Az államok akkor mernek csak szembeszállni a maffiával – és ez is fõleg csak az USA-ban történik meg – amikor azok az egészségügyi lelátó rendszert csapják be. Ilyen „átverések” rendszeresen történnek számos országban, nyilván nálunk is. Tudunk olyan példát, ahol a gyógyszereket engedélyezõ bizottság évek óta keményen kitart függetlensége mellett – pedig a gyógyszergyártók szövetsége mindent megtesz, hogy beférkõzzön a bizottságba és emberei is ott lehessenek, amikor az engedélyezõ vagy eltiltó döntések megszületnek. És ebben bizony még az illetõ nagy ország orvosi kamarája is, a gyógyszergyártók szövetségese is ott „irtja” a gyógyszerbizottságot, ahol csak lehet… Mint minden maffia, a gyógyszergyártók is igyekeznek politikai kapcsolatokra szert tenni. Ez a legtöbbször sikerült is nekik. Többet is elértek. Mivel az Egyesült Államokban a legnagyobb a befolyásuk – ott a huszonegyedik században már a Fehér Házat is befonták. Amerikát használják védõpajzsként. Ha valahol a világban, valamelyik országban az ottani gyógyszergyártók ellen készülnek törvényt hozni, vagy a meglévõ törvényeket a gyógyszergyártók kárára szigorítani – az ellenvetés egyenesen Washingtonból érkezik. Így érték el, hogy minden Amerikával szövetséges országban szabadon garázdálkodhassanak. A „garázdálkodásnak” számos formája van, a finomaktól egészen a durvákig. A legtöbb helyen persze nem kerül sor durva beavatkozásra, mert erre nincs is szükség. Csak az a kár, hogy amikor itt vagy ott – nemrégen Magyarországon is – az egészségügyi kormányzat összerúgta a port a gyógyszergyártókkal, akkor itt sem az igazi problémákat tárták a 228

nagyközönség és a média elé. Azok, akiknek a bõrére megy a játék: mi, betegek – nem tudhattuk meg, hogyan is zajlott, zajlik tovább ez a játszma. Mert hát pénzrõl van szó. A gyógyszergyártók általában nem mondanak igazat, amikor azt harsogják, hogy „nekik is többe van”, hogy szereik árát nem fizetik meg az ellátórendszerek, a betegbiztosítók… A valóságban, mint fentebb láttuk, a hasznuk nagyon nagy. Ezt bizonyítja az is, hogy üstökösnél ritkább jelenség a tönkremenõ gyógyszergyár. Ha ilyesmire mégis sor kerül és egy-egy ismertebb gyógyszergyárról elterjed: tönkrement, bezárta kapuját – akkor azok a kapuk ismét megnyílnak hamarosan, mert egy másik gyógyszergyártó vásárolta meg az illetõ üzemet. Csupán helycserékrõl van hát szó, a háttérben. Egyszerûen nem mehet tönkre az olajipar, mert olyan óriási a haszna, hogy mindig vannak tartalékai, sõt beruház más iparágakban is. Nem mehet tönkre a gyógyszergyártás, mert gyakorta több száz százalékos haszonnal adhat túl termékein. És nem megy tönkre a maffia sem, mert az is minden sajátos „iparágában” több száz százalékos haszonra tehet szert. És tesz is, nap mint nap. Végezetül szögezzük le: a 20. század elején a gyógyszeripart eleinte néhány, késõbb több száz élelmes ember nagy pénzekért azért hozta létre, hogy ellenõrizhesse a világ egészségügyi ellátó rendszereit. Tehát nem a gyógyszergyártás önmagában volt a cél, és ma sem ez a cél. Hanem hogy szabadalmaztatott, vagyis nagy összegekért árusítható, nagy nyereséget hozó szereket állítsanak elõ és tömjék bele ezekbe a rendszerekbe, amelyek azokat elosztják a betegek milliárdjai között. Ennek a lobbinak ma sem érdeke és nem lesz az a jövõben sem, hogy természetes szereket állítson elõ, 229

hisz azokat nem lehet szabadalmaztatni és ezért igen drágán árusítani. A szintetikus szerek piacán viszont ez a maffia gyakorlatilag 100 százalékos befolyást szerzett és azt folyamatosan fenntartja. Elõáll ebbõl az az érdekes helyzet, hogy már nyilvánosságra került: ha nem lenne a gyógyszergyártó maffia, akkor a világ összes országában sokkal, de sokkal olcsóbb lenne az ellátás. Még a szegényebb országok is képesek lennének biztosítani összes betegük számára a lehetõ legteljesebb ellátást. Növekedne a gyógyulás esélye és végsõ soron kevesebb lenne a beteg. Csökkennének az adóterhek is. Nem arról van szó persze, hogy a világ minden bajáért a gyógyszergyártó maffia a felelõs. De az bizonyos, hogy ha sikerülne õket megfékezni, megrendszabályozni, áraikat letörni, akkor a világ fellélegezhetne – és az emberiség egészségesebb lenne. Most egy olyan szervezet karmaiban vagyunk, amely pontosan tudja: az általa elõállított szerek piaca nem más, mint az emberi test. Tehát mint gyártó és mint piacról élõ vállalkozás arra törekszik, hogy ez a „test” életben maradjon, de sohase legyen egészséges, ezért folyamatosan mindig újabb és újabb, általa gyártott szerekre szoruljon. Aki ezt nem látja be, az hadilábon áll már a puszta logikával is. Nem kell mélyebb összefüggéseket keresni, összeesküvés-elméletekben hinni – elég a józan paraszti ész is. Bárki beláthatja, hogy amíg õk és csak õk látják el a betegeket „gyógyszerrel”, addig nem lesznek más lehetõségek az életben tartásunkra, maradásunkra. Miért nem terjednek el az alternatív üzemanyagok? Miért nem járják az utakat a vízhajtású autók, a nem olajszármazékokkal mint üzemanyaggal hajtott jármûvek? Pedig 230

mindenki tudja, hogy ezek különféle fajtáit már a huszadik században felfedezték, be is mutatták õket a nyilvánosság elõtt. Mégsem látjuk õket az utakon, viszont nap mint nap irreálisan drága, sokszor már fantasztikus, a realitásoktól messzire elszakadt összegekért tankoljuk továbbra is az elavult üzemanyagot, a benzint, a gázolajat. Nos, az olajmaffia ugyanúgy mûködik, mint a gyógyszermaffia. Vannak alternatív gyógymódok az emberek számára. Lehetséges lenne más módon meggyógyulni, sõt meg sem betegedni…! De ha így történne, akkor a gyógyszergyártók éhen halnának, és bizony senki sem szeret éhen halni. Mi meg csak tûrünk tovább és szenvedünk, akár egész életünkben is. A legtöbben úgy, hogy nem is tudnak róla. Még lelkiismeret-furdalásom is lehetne voltaképpen, hiszen akik most elolvasták ezt a fejezetet, nagyon elszomorodhattak. Nem tudták eddig, mekkora a baj. Talán azzal sem voltak tisztában, hogy mi mindnyájan, még a magukat egészségesnek hívõk is – áldozatai vagyunk ennek a maffiának. A karmaikban vergõdünk és csak olykor-olykor merül fel a kérdés, hogy mit lehetne tenni? Mert valamit bizonyosan kéne tenni…

231

232

TARTALOM

HA MÁR TITKOKRÓL VAN SZÓ… ...................................................5 IDEGENEK A NAPRENDSZERBEN ..................................................13 …ÉS ELINDULT A VILÁG? ...............................................................49 „GYERE VELEM MÚLTBA, JÖVÕBE!” .............................................65 EGY KÜLÖNÖS EMBER: RERICH ..................................................99 AKIK ELÕRE LÁTJÁK A JÖVÕT .....................................................109 A 21. SZÁZAD TITKA ...................................................................... 129 A PSZICHO-FÉNYKÉPÉSZEK TITKAI .......................................... 159 A REINKARNÁCIÓ TUDOMÁNYOS RENDSZERE? .................. 191 A BETEGSÉGIPAR HIÉNÁI .............................................................. 215

233

234

IRODALOMJEGYZÉK (fejezetek szerint)

IDEGENEK A NAPRENDSZERBEN Drake, Frank: Is Anyone Out There? The Scientific Research for Extraterrestrial Intelligence. 1992. Galilei, G.: Sidereus nuntius. é.n. Hall, Asaph: Observations and Orbits of the Satellites of Mars, 1880. Nemere István: Idegenek a szomszédban? A Naprendszer titkai. 1999. Schiaparelli, Giovanni: Sulla rotazione di Mercurio, 1889.

…ÉS ELINDULT A VILÁG? Bowden, M.: Ape-Men: Fact or Fallacy? 1977. Buttlar, Johannes von: Drachenwege. Strategien der Schöpfung, 1992. Cremo. Michael: Az emberi faj rejtélyes eredete. 1997. Csányi Vilmos: Evolúciós rendszerek. 1988. Darwin majmot csinált belõlünk? 1999. Leach, M.: The Beginnig. Creation Myths around the World. 1956. Nemere István: Evolúció vagy teremtés? 1992. Siku Andrea: Inverz evolúció. 1997. Tasi István: Ahol megáll a tudomány. 1999.

235

„GYERE VELEM MÚLTBA, JÖVÕBE” Chapman, Barry: Reverse Time Travel, 1996. Heffern,. R: Time Travel: Myth or Reality, 1977. Macvey, John: Time Travel: the Prospect of Travelling Through Time, 1988. Randles, Jenny: Time Travel – Fact, Fiction and Possibility, 1994. Tipler, Frank: The Physics of Immortality, 1995.

AKIK ELÕRE LÁTJÁK A JÖVÕT Fodor, Nandor: Encyclopedia of Psychic Science, 1966. Garrett, E.: Adventures in the Supernormal, 1949. LeShan, Lawrence: The Meddium, The Mystic and the Physicist. Toward a General Theory of the Paranormal, 1974. Nemere István: A XXI. század története. 1999.

A REINKARNÁCIÓ TUDOMÁNYOS RENDSZERE? Cummings, Geraldine: The Road to Immortality, 1967. Iverson, Jeffrey: More lives than one? 1977. Moody, Raymond: Life after Life, 1977. Nemere István: Hányszor élünk? 1992. Nemere István: Holdösvény. 2002. Rátai János: A szellem kalandjai. Életen innen és túl. 2000. Toynbee, A. – Koestler, A.: Life after Death, 1976. Wilson, Ian: Mind out of Time? 1981. Wilson, Ian: The after death experience, 1987. 236

A BETEGSÉGIPAR HIÉNÁI Lenkai Gábor dr.: Cenzúrázott egészség. A betegség-ipar futószalagján, 2003. A szerzõ hasonlóan „népbutító” könyveibõl ajánljuk a „titkok” iránt érdeklõdõknek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23.

Titkok könyve, 1986. Új titkok könyve, 1987. A rejtélyes elõdök – A világûr vonzásában. 1989. UFO a láthatáron. 1989. Tények és talányok. 1989. Hol vagytok, Idegenek? 1990. Gagarin – kozmikus hazugság? 1990. Rejtelmes óceánok. 1991 Kiléphetsz testedbõl? 1991. Mit akarnak az UFO-k? 1992. Igazat mond-e Däniken? 1992. Õsember szupersztár. 1993. Titkok könyve, 3. 1997. Parajelenségek könyve, 1997. UFO-k a tudomány határán. 1998. Rejtélyes elõdök, 2. 1998. Anti-Nostradamus. 1998. Holtak keringenek a kozmoszban. 1998. UFO és tudomány, 2000. Egy trónörökös második élete, 2000. Jeti, jeti…! 2002. A Kennedy-gyilkosság rejtélye, 2003. A Bárka nyomában. Noé és a Vízözön. 2004. 237

Kiadó Pallas Antikvárium Kft., 3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. (06-37 311-028) Felelõs kiadó a Kft. vezetõje Borítóterv és tipográfia © Miroe Design, 2005 Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelõs vezetõ Pogány Zoltán, ügyvezetõ igazgató Készült Caxton betûvel, 15 ív terjedelemben ISBN 9639504-75-0

238