4
Tartalomjegyzék
Tigrisszem.................................................................................................................. 5
Eljött… ....................................................................................................................... 10
Segélyhívás ............................................................................................................. 21
Egyszer az életben ............................................................................................... 30
Téglák........................................................................................................................ 43
Patkószeg................................................................................................................. 49
Panka és a csengettyűmanók .......................................................................... 58
A szultán és a vadrózsa...................................................................................... 67
4
5
Tigrisszem
– Jó éjszakát, Jamie! – köszönt el Anya, és becsukta az ajtót. Juj,
de
gyűlölte
ezt
a
minden
este
ismétlődő
elbúcsúzást! Mindig az a mese jutott eszébe, a kisfiúról meg a csodalámpájáról. Persze, ezt anya is tudta. Egyszer viccből mondta így, ezzel a hangsúllyal, aztán azóta minden este, csakazértis! Csakhogy Jamie semmiben sem hasonlított arra a kisfiúra a meséből. Ő ez után a mondat után egy csodálatos helyre szökött el Sajó kutyájával, neki viszont nem volt se kutyája, se csodalámpája. Bár lett volna! Akkor csak egy gombnyomás, és bármikor eltüntethette volna azt a valamit. De nem volt ez ilyen egyszerű. Hány, de hány éjszakán látta! Ott lesett rá a sötétben, fényes szemekkel, ugrásra készen, s Jamie reszketve, csatakosan ébredt. Ilyenkor Anyát hívta visítva, aki rögtön ott volt, és megnyugtatta, csak egy rossz álom volt, nincs itt semmi. Bár ilyen egyszerű lett volna! Mostantól minden másképp lesz! Hét gyertyát fújt el Jamie egy közel negyvendolláros marcipános túrótortán. Ez volt a kedvence. Anya ebéd után hozta be, rajta az égő gyertyákkal. Négyet fújt el elsőre, egy levegővel. A többi csak másodikra sikerült. Apa barackot nyomott a fejére és azt mondta: – Most már nagyfiú vagy, Jamie! Ősszel iskolába mész!
5
6 Igen, most már nagyfiú. Nem szabad hagynia, hogy az a valami megijessze! Majd ő megmutatja, hogy most már nagyfiú! – NAGYFIÚ! A hang a szokott helyről jött. Az ablak felől. Gúnyos volt és elnyújtott. Jamie érezte, hogy szép lassan felkúszik a torkába a gombóc, mint mindig, ha meghallotta a hangot. – NAGYFIÚ! NAGYFIÚ! NAGYFIÚ! Jamie a fejére húzta a párnát és erősen szorította. Várt. Hallgatott. Mostanában ezt csinálta. Várt. Hogy elmenjen, hogy békén hagyja. – NEM HAGYLAK BÉKÉN! - NEM HAGYLAK BÉKÉN! - NAGYFIÚKAT SEM HAGYOK BÉKÉN! Jamie
tudta,
semmi
más
nem
segít.
Csak
várni.
Reszketve, fülére párnát szorítva várni. Míg az meg nem unta, míg abba nem hagyta, míg el nem jött a reggel. Régebben azonnal Anyát hívta. Visítva nézte az izzó szemeket, míg Anya be nem jött, aztán az a valami a lámpa fényétől el nem menekült.
Jamie
csodalámpája.
Milyen
jó
lenne!
Egy
gombnyomás… – NEM HAGYLAK BÉKÉN EGY GOMBNYOMÁSRA! - NEM HAGYLAK BÉKÉN NAGYFIÚ! Nem jött el minden éjszaka. Volt, hogy egy hétig sem látta, máskor meg napokon át minden éjjel. Jamie aztán egyszer már nem visított, csak megpróbált nem odafigyelni rá. –
FIGYELNED
KELL
RÁM!
RÁM
KELL
FIGYELNED
NAGYFIÚ! EGY GOMBNYOMÁSRA! De ez sem segített igazán. Ott maradt. Ugyanúgy hallotta. Beszélt hozzá, ő pedig reszketett a félelemtől. Hogy egyszer majd elindul. Kijön a sarokból, és akkor neki vége!
6
7 – VÉGED VAN NAGYFIÚ! EGY GOMBNYOMÁSRA VÉGED VAN! NAGYFIÚ! Nem tudta elképzelni, mit tesz vele. Mi lesz, ha odajön. Ha rátámad. Csak érezte, félni kell tőle. Rémisztő volt az a két izzó szem. Vajon mit tenne velem? Nem bánthat, nagyfiú vagyok. Apa is megmondta, mától nagyfiú vagyok. – MÁTÓL, JAMIE! EGY GOMBNYOMÁSRA, JAMIE! Fejét lassan dugta elő a párna alól. Ott volt. A két szem világított a sötétben. Jamie belenézett a világító szempárba. Mit tud velem tenni? Vajon mit tenne, ha idejönne? – ODAJÖVÖK, JAMIE! MIT TESZEK, JAMIE? – Semmit nem tehet. Meg tudom védeni magam. Nagyfiú vagyok. – VÉDD MEG MAGAD JAMIE! EGY GOMBNYOMÁSRA! - VÉDD MEG MAGAD! – Meg is védem! Gyere, megmutatom, hogy megvédem! Soha nem szólt még hozzá Jamie. Sokkal jobban megijedt, mint máskor. Mi lesz, ha most tényleg idejön? – IDEJÖVÖK! TÉNYLEG IDEJÖVÖK JAMIE! – Gyere! Azonnal mozdult. Jamie először csak a két szemet látta előremozdulni, aztán követte a hatalmas test is. Egyetlen ugrással Jamie-re vetette magát. Fúj, de büdös! Ez volt az első, amit Jamie érzett. Aztán az erős szorítást. A torkában a félelemtől, a testében a hatalmas mancsoktól. Összetör! Ez volt a második, amit érzett, mégsem mozdult. – ÖSSZETÖRLEK, JAMIE! - ÖSSZETÖRLEK NAGYFIÚ! – Nem tudsz! – kiáltotta Jamie. – Nagyfiú vagyok már! Nem félek tőled! Nem bánthatsz! – BÁNTHATLAK, JAMIE! - EGY GOMBNYOMÁSRA ÖSSZETÖRHETLEK, JAMIE!
7
8 Jamie
most
megmozdult.
Igyekezett
kiszabadítani
magát az erős mancsok közül. Már tudta, ez az ő éjszakája. Megvédi magát. Soha többé nem fél már. Kezeit kihúzta a szorításból, és a két világító szem felé csapott. – NEM TUDOD MEGVÉDENI MAGAD! - VÉDD MEG MAGAD, NAGYFIÚ! Jamie újra felé csapott, az hátrahőkölt, és bűzös lehelete
Jamie
arcába
csapott.
Undorító
volt,
bűzös
félelemszaga volt. Fél tőlem! – NEM FÉLEK TŐLED, NAGYFIÚ! - NEM TUDOD MEGVÉDENI MAGAD NAGYFIÚ! Jamie egész testével elrugaszkodott tőle, majd ismét a szemek felé csapott. Ekkor csapott le rá másodszor. A tarkóján érte az iszonyatos erejű csapás. Éles, forró fájdalom öntötte el, ahogy az óriási karmok kiszakítottak belőle egy jókora darabot. Forró vér öntötte el a nyakát. Egy pillanatra elszédült. Aztán ismét rávetette magát a hatalmas testre. – Az enyém vagy! Soha többé nem félek tőled! Nem is létezel! Bármikor elpusztíthatlak! Csak álmodlak! Álom vagy! Álom vagy! Álom vagy! – NEM CSAK ÁLMODSZ, NAGYFIÚ! - NEM ÁLMODSZ, JAMIE! - NEM PUSZTÍTHATSZ EL, JAMIE! A
szemek
vörösen
izzottak,
a
test
viszont
egyre
zsugorodott. Jamie a nyakát szorította, és érezte, ahogy kicsúszik kezei közül. Aztán a hatalmas test elkezdett hátrálni. Vissza oda, ahonnan minden este figyelt. Az ablak felé. – Legyőztelek! Igenis, nagyfiú vagyok! Már csak a két szem világított az ablaknál. Nem szólt többet. Csak a szemei világítottak. Aztán kihunytak azok is.
8
9 Jamie csatakosan, fáradtan ébredt. Csak feküdt az ágyban, fel sem bírt kelni. Amikor Anya bejött, rögtön látta rajta, hogy megint rosszat álmodhatott. – Anya, most már minden rendben van! Legyőztem! Elbántam vele! Soha többé nem jön vissza! Nem kell többé félnem, anya! Most már nagyfiú vagyok, ugye anya? Anya nézte Jamie elgyötört kis arcát. Ó dehogy nagyfiú ő! Ő az én kicsikém! Gyűlölöm az álmait, amik kínozzák! – Nagyon bátor vagy, Jamie! – mondta, és szorosan magához szorította az izzadságtól csuromvíz, erőtlen kis gyermektestet. Szorította, ringatta, simogatta. – Igazán bátor vagy, Jamie! Nagyon szeretlek! Megsimogatta a fiúcska fejét, aztán keze a nyakára kúszott. Némán felsikoltott, és kihúzta kezét a vértől ragacsos, tátongó sebből.
9
10
Eljött…
Sam leült a szőnyegre, és folytatta a játékot. Amikor leereszkedett, hirtelen úgy érezte, óriássá vált, pedig amúgy Sam csak egy átlagos háromévesforma kisgyerek volt, babás arccal és testalkattal. Ha játszott, úgy érezte, az egész világ az övé, kicsi világán kívül semmi nem létezik. Órákig képes volt a kisautóit tologatni, vagy a LEGO-ból egyre komolyabb városkát építeni. Ritkán szedte szét. Mindig ott folytatta, ahol előző alkalommal abbahagyta. A háttérben szólt a tv, de őt egyáltalán nem érdekelte. Ilyenkor délelőtt amúgy is unalmas műsorok vannak, talán majd később, ha mese lesz, abbahagyja a játékot. Most azonban még nagyon benne volt. Olyan átéléssel tolta a piros kisautót az úton, hogy észre sem vette, hogy még a nyál is folyik a szája szélén. Kathy és Mike ezen a reggelen korán indultak. Jennynek táncórája lesz, a fiúk meg, mint minden reggel, ma sem bírtak időben elkészülni. Tom nem találta a piros melegítő felsőjét, ami nagyon fontos volt, hisz ez volt a kedvence. És ma talán Eva végre észreveszi őt a matekszakkörön. Robint meg nem is látta még ma reggel. Talán csak nem aludt el megint? - Mike! Nem hallottad, mi volt ez? - Kathy fél füllel figyelt csak oda a háttérben zörgő tv híradására, és mintha valami rossz hírt közöltek volna. Semmi nem jutott el az agyáig a kapkodásban, abból, amit a műsorvezető mondott, csak a hangsúlyra kapta fel a fejét.
10
11 - Aaaaanyaaaa! Megnézted a szennyesben iiiis???? Tom nem tágított, más felsőben el sem tudta képzelni a mai napját. Mike a fürdőszobában épp a reggeli borotválkozását igyekezett minél hamarább megejteni, mikor Kathy kiáltását meghallotta. - Mike!! Gyere gyorsan! – Felesége hangja olyan volt, amire azonnal mozdulni kellett. Félig habos fejjel kilépett a nappaliba,
ahol
az
asszony
dermedten
bámult
a
tv
képernyőjére.( A Golf-hegy éjszakai hirtelen megmozdulása aggállyal tölti el a környék lakóit, van, aki komoly veszélytől tartva úgy döntött elhagyja a várost.) - Szerinted ez komoly? - Hülyeség – válaszolta Mike -, hány meteoritnak kellett volna már elpusztítani az egész földet, ha minden ilyesmit elhittünk volna! - Na de ez itt van felettünk, és ha tényleg? A városka érdekessége, a Golf – hegy a környékbeliek tudomása szerint, mióta világ a világ ott állt, ahol most is. Fura képződmény volt, olyan, mintha egy vékony, hosszú pohár tetején egy óriási golflabda csücsült volna. Hogy kik és mikor nevezték el így, ki tudja, valószínűleg nem lehetett túl régen, mivel ezt a játékot nem nagyon valószínű, hogy ősidők óta űzik, a névválasztás pedig teljesen egyértelmű volt. Az itteniek soha, semmilyen veszélyt nem éreztek abban, hogy egy fél városnyi golyóbis alatt élnek. Megszokták, sőt szerették, hisz egész szép kis idegenforgalmat bonyolítottak évről-évre
a
hegy miatt. Most meg azt mondják, az éjszaka megmozdult a hegy. Vagyis nem is igazán a hegy, inkább csak az a fura óriási gombóc a tetején. Mintha le akarna gurulni onnan. A híradó a helyszínt mutatta, a tudósító, mint egy hangya, olyan kicsinek tűnt a mögötte tornyosuló hegy lábánál. Elmondta, hogy a mozgás egészen kicsi, volt, nem érzékelhető, csak a hegyen
11
12 elhelyezett műszerek jelezték. Ez persze már elég volt ahhoz, hogy pánikhangulatot keltsenek. - Kathy! Kelj már fel az elől a rohadt tv elől, el fog késni az egész banda emiatt a baromság miatt! - Mike időközben elkészült, és valahogy sikerült a család többi tagjának is összeszedni magát, mind ott toporogtak indulásra készen. Tom persze nem találta a piros felsőt, Kathy pedig megfogadta magában, este tényleg megkeresi. A városka a szokásos reggeli nyüzsgő képét mutatta. Áthajtottak a Zöld sugárúton (ami nevét a végtelen hosszú fasorról kapta), aztán letették Jennyt a tánciskolánál. A fiúkat a szomszédos iskola előtt tették ki, mint minden reggel, majd továbbmentek a szemközti iroda parkolója felé. Kathy és férje, Mike itt ismerkedtek össze, lassan tizenöt éve. A férfi már évek óta ott dolgozott, mikor Kathy gyakornokként megjelent. Azelőtt se esett nehezére Mike-nak a gyakornok csajok felszedése, de ez valahogy más volt. És szinte rögtön érezte. Kathy-vel lehetett beszélgetni olyan dolgokról is, amikről eddig senkivel nem tudott. Tipikus esete a szerelembe esésnek. Aztán nem egészen két hónapi járás után összeköltöztek, a többi meg a megszokott menetben jött, mint a lavina. Házasság, gyerekek, reggeli őrületek, soha véget nem érő fáradtság. Majd, ha nagyobbak lesznek – szokták mondani. De valahogy mintha ettől semmivel se lett volna nyugisabb az élet. Sőt. Az irodába beérve úgy érezték, mintha egy nyüzsgő hangyaboly közepébe pottyantak volna. Mindenki a közeledő „katasztrófáról” beszélt, egyik a másik szavába vágva adta elő, mi a véleménye az egészről. Mike mosolyogva bevonult az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót.
12
13 Anthony Smith napja éppúgy indult, mint máskor. Felkelt és bekapcsolta a számítógépét. Anthony viszonylag szürke kis életében ez volt az egyetlen igazi színfolt. Három éve, hogy 25 évesen egy szörnyű balesetben elvesztette az anyját ( az apját sosem ismerte), és vele együtt az életkedvét, és nem mellékesen mindkét lábát. Anthony annak ellenére, hogy már felnőtt férfi volt, el nem tudta volna addig képzelni az életet az anyja nélkül. Valahogy mindig egymásra voltak utalva, ketten, apa nélkül, testvérek nélkül. Lányokkal sem nagyon ismerkedett, félénk, visszahúzódó, magának való fiú volt. Sose felejti el, amikor másodikban a vékony, szeplős kis Betty Donovan odabújt hozzá, és szájon csókolta. Mindig is érezte, hogy ez a lány valahogy furán néz rá, de gőze nem volt, hogy szerelmes belé. Aztán egyik nap, csak úgy, a nyálas nyelvét a szájába dugta. Anthony undorodva ugrott el, és mind a mai napig nem hitte el, hogy a csók másmilyen, ne adj’ isten jó is lehet. Persze voltak még suta próbálkozásai lányokkal, vagy inkább lányoknak vele, hisz ő sosem érzett bátorságot, ahhoz, hogy valakit felszedjen, inkább őt szedték fel. Julia Andersonnal például kerek 1 hónapig járt. Igaz, csak egymás kezét markolászták a pad alatt, nagyjából eddig jutottak el, de ez általánosban már járásnak számított! Aztán rájött, hogy elvan ő lányok nélkül is. Kicsi korától fogva a számítógépek bűvöletében (és világában) élt, és ki sem kellett mozdulnia otthonról,
hogy
pénzt
kereshessen
kedvenc
elfoglaltsága
segítségével. Ez volt a baleset után az egyetlen szerencsés dolog, úgy érezte. A haverok egy ideig jöttek, persze néha most is akad, hogy rányit valaki, de egyre ritkábban. Az internet segítségével felépítette a maga kis világát, ahol gátlások nélkül cseverészhet akár lányokkal is, ahol kitárul a világ, akár lábak nélkül is. Anthony bekapcsolta a gépet, és
13
14 elkezdte olvasni a híreket. Aztán villámgyorsan bekapcsolta a tv-t, és megtudta, hogy hamarosan itt a világvége!
Elisa ma reggel már a második réteg alapozót kente meggyötört arcára. Ma éjjel is már szinte hajnalodott, mikor haza keveredett, most meg megint ki kellene néznie valahogy. De hiába minden erőlködés, és réteg, újra megbizonyosodott afelől, hogy az alapozót nem erre találták ki. Talán egy vasaló segíthetne ezeken a gyűrődéseken. Elisa ezerszer elhatározta már, hogy ez lesz az utolsó nap, aztán felkerekedik, itt hagyja ezt az unalmas kisvárost, és szerencsét próbál. Ügyes pincérnő volt, hamar megtalálta a hangot a vendégekkel. Arra gondolt, ha valahol délen, a tenger partján találna egy kis éttermet, ahova normális emberek járnak, és netán a borravaló is kicsit több, talán megcsinálhatná a szerencséjét. Elisának ez maga volt a rózsaszín álom. Soha nem tette ki a lábát a városból, és lehet, hogy maga sem hitte el, hogy ez valaha is bekövetkezik, de csak ezzel az álommal a fejében és a szívében tudott reggelente felkelni, és beállni a pult mögé. Utálta a sok mocskos szájú, piától bűzlő férfit, akinek nap mint nap jó pofiznia kellett. Egy kiskocsma törzsközönsége olyan, mint egy nagy család. És egy családban is mindenkinek illik minden hülye helyzetben mosolyogni. Sietősen kapta magára ruháit, és piros kisautójába vágta magát, hogy nekikezdjen egy újabb utolsó napjának a pokolban. - A mai tényleg az utolsó lesz – fogadkozott magában, ahogy ráfordult a Zöld – sugárútra. És akkor még egyáltalán nem sejtette, hogy tényleg eljött az a nap.
- Huh, ez nagyon durva volt! - Jenny és barátnője Lilla lehuppantak az iskolaudvar egyik eldugott padjára. A táncóra után frissen zuhanyozva, átöltözve átsétáltak az iskolába, és
14
15 időmilliomosok voltak. Ilyenkor keddenként ugyanis az ő osztályuknak délután kezdődtek az órák, a délelőtt a táncé, a várakozás pedig a csajos fecsegésé volt. Tizenéves lányokhoz illően természetesen most is a fiúk voltak a fő téma. Na és Nancy. - Hát ja, nem semmi volt, ahogy lerázta Nick. Alig bírtam ki röhögés nélkül. – válaszolt Jenny, de gondolatban mintha nem igazán lett volna itt. A téma Nancy és Nick volt. Nancy volt a suli bombázója a maga 45 kilójával és 13 évével. Szőke, bodros hajú Barbie-baba, akire tapadtak a fiúk. Hogy nem vették észre, hogy belül egy buta liba, és igazából, ha jobban megnézzük nem is olyan szép. A barátnők ezt sosem értették. Ők átláttak rajta, és váltig állították, ha ők fiúk lennének, sokkal előbb felfigyelnének egy maguk fajtára, mint egy ilyen cicababára. A mai nap szenzációja pedig az volt, hogy Nick, akit Jenny és Lilla bálványozott, (hogy nem vették észre, hogy
ugyanaz
fiúban,
mint
Nancy
lányban!)
elegánsan
lepattintotta Nancy-t. Nancy régóta kerülgette a fiút, de valamiért ő volt az egyetlen, aki nem esett hasra előtte. És ezt ma elég nyilvánvalóan a tudtára is adta. - Hallottad amit reggel a tévében mondtak? – kérdezte hirtelen témát váltva Jenny. -
Aha,
anya
szerint
nem
kell
bedőlni
az
ilyen
rémhíreknek. - Igen, apa is ezt mondta, de azért kicsit ijesztő, nem? Mi lenne, ha tényleg ránk gurulna az a nagy izé? Fasírttá lapítana minket. - Ja, elképzeltem Nancy-t, mint egy kivágós babát. Ezen egy jót vihogtak, ahogy a tizenéves lányok általában szinte mindenen, és a Golf – hegy témáját ejtették. Soha többet nem beszéltek róla.
15
16 Elisa megrázta a haját, ahogy belépett a kocsmába. Egy hirtelen jött és ugyanolyan gyorsan távozó zápor kapta el, amikor kiszállt az autóból. Két csepp volt az egész, de ahhoz épp elég, hogy a haja még szánalmasabban nézzen ki, és ő még cefetebbül érezze magát ma. A délelőttök elég csendesek voltak, ilyenkor szokta nagyjából kipihenni az előző éjszakákat. Bekapcsolta a tévét, aztán elkezdte rendbe rakosgatni a székeket. Záráskor már abszolút nem volt hozzá energiája. Így hát mostanra hagyta. Komótosan kirázogatta a terítőket, Amit nagyon foltosnak talált, leszedte, hogy majd újat hozzon rá, amit
kicsit
foltosnak
talált,
azt
meg
vagy
elegánsan
átfordította, vagy a kis virágkompozíciót helyezte odébb rajta. A sok suttyónak jobb, mint tökéletes így is! – gondolta. Nem vitte túlzásba ma reggel. Semmi hangulata nem volt az egészhez. Az ajtón megszólalt a kis csengő. Tom lépett be a szemközti irodaházból. Az egyike a normális vendégeknek. Hozzá szinte órát lehetett igazítani. Minden délelőtt pontban tíz órakor megjelent egy kávéra. - Szia, Elisa, mi újság? Elég nyúzottnak tűnsz. - Na bumm! Mást se szeretett volna hallani. Ezek a pasik nagyon jól tudják, mivel lehet elcseszni egy nő egész napját. - Ja, egész éjjel itt szobroztam, Jimmy épp tegnap lett 42, és úgy gondolta a kis társaságával, hogy ez nekem is épp akkora szám, mint neki. Mindegy, sokáig már úgysem szívok itt. Elhúzok jó messzire innen. - Tudom, mintha már említetted volna. – mondta Tom, halvány kis mosolyfélével a szája sarkában. - De most tényleg. Nagyon elegem van már ebből a porfészekből. Még egy normális pasit se foghat itt magának az ember. Ismersz mindenkit, sehol egy új arc. Rémes! - És akkor én kitől kapnám meg a délelőtti kávémat?
16
17 - Jaj, menj már! Meginnád az irodában, mint a többi normális ember. - Az nem ugyanolyan. A kávézás, szertartás. Azt ilyen helyen kell megejteni, és slussz. - Fura dolgaid vannak, mondhatom. – mosolyodott el Elisa (ezen a napon először), és felhangosította a tévét.
Anthony felvette a kispokrócot az ágyról és letakarta vele lábcsonkjait. Erre mindig ügyelt, ha kiment a házból. Most pedig erre készült. A lakása teljesen akadálymentesített volt, sőt az utcára is minden nehézség nélkül ki tudott menni. Elment bevásárolni, néha meg csak úgy „sétálgatni”. Ő maga hívta így magában a kis csavargásait. Általában a közeli parkba ült ki, amikor már előbukkantak az első igazán meleg tavaszi napsugarak. Az előbb mintha pár csepp esőt látott volna, de talán nem lesz belőle zuhé. Ölébe kapta a laptopot, és kikerekezett az ajtón. Bezárta. Átsuhant az agyán egy olyasféle gondolat, hogy minek is bezárni, hisz hamarosan világvége! De aztán kellemeset kacarászott magában, és kigurult az utcára. Szerette a tavaszt. A Zöld-sugárutat szegélyező fák már szépen kizöldültek, madarak csiripeltek, és tavasz-illat érződött a levegőben. Hamar elérte a kis parkot, Még nem gurult be a szokásos fa alá, élvezte kicsit a napsütést. Tudta, ha nekiáll dolgozni, muszáj lesz
árnyékot
keresnie,
ezen
a
fránya
laptopon ugyanis napsütésben semmit nem látni. Nézte az embereket,
ahogy
jöttek-mentek
az
utcán.
A
közeli
kiskocsmából a jólöltözött férfi épp most lépett ki. Sokszor látja őt, a szemközti irodaházban dolgozik. Aztán feltűnt az ajtóban egy lány. Kis köténykéjéről rögtön beazonosította, ő lehet a „személyzet”. Fura – gondolta, - hogy őt még sose látta. Igaz, a kocsmában sem járt még. Ha néha megiszik egy sört, azt a bevásárláskor viszi haza, és otthon ejti meg az ivást. Furán
17
18 venné ki magát, ha begördülne egy kocsmába. Nem hiányzik neki
az
a
sok
szánakozó
tekintet.
Itt
a
parkban,
így
délelőttönként, nem nagyon járnak emberek, a megszokott helyein, a boltban, a kispostán, és ameddig elmerészkedik, ott pedig már ismerik. Jólesett a kora tavaszi napfény, mégis begurult a nagy hársfa alá, és felnyitotta a laptopot. A hírek még mindig a hegy éjszakai
megmozdulásáról
szóltak,
de
már
sokkal
higgadtabban. Minden és mindenki megnyugodott, sőt egyesek azt is feltételezték, talán csak a műszerekkel volt valami gond. A kisváros a megszokott arcát mutatta, a nyugalmas, lassú hétköznap délelőtti arcát.
Elisa kilépett az utcára. Jólesett a napfény, szinte simogatta az arcát. A tv-ben hallottakra gondolt. Soha eszébe sem jutott, hogy ezen az unalmas helyen bármilyen katasztrófa érhetné. Mindig arra gondolt, ahhoz, hogy vele bármi is történjen, neki kell elmennie innen. Jólesett a napfény, és tekintete a közeli parkra esett. Aztán elindult. Nem érdekelte, hogy nyitva hagyta a kocsmát, hogy nincs ott senki, aki a pultra vigyázzon, mint egy holdkórost, úgy vonzotta a park, a tavasz, az élet. Aztán megpillantotta a fiút. Tolószékében ült az egyik fa alatt. Messziről látszott, hogy mindkét lába hiányzik. Szegény - gondolta – milyen élete lehet így. Aztán a magáéra gondolt, és rájött, lehet, hogy inkább saját magát kellene sajnálnia. Ahogy közeledett a fiúhoz, már tudta, le fog ülni a mellette levő padra. Egész kedves arca volt, ezt már az előbb megállapította.
A
fiú
tolószéke
melletti
padot
nézte
ki
magának, és hamarosan le is ült. - Szia! - köszönt a fiúra. - Szia! – köszönt vissza a fiú. Egy darabig ültek, kínos csendben. Kínos volt, merthogy Elisa túlságosan közel ült le
18
19 ahhoz, hogy megszólalás nélkül el lehessen ütni így az időt. Ezt ő is érezte, tudta, hogy meg kell szólalnia. - Itt laksz a közelben? – Úristen, gondolta magában, ekkora baromságot is csak én kérdezhetek! Valószínűleg nem a világvégéről gurult ide szegény. És mivel Anthony életkedvvel nem túlzottan, de humorérzékkel azért kicsit meg volt áldva, rögtön
elkezdett
nevetni.
Aztán
Elisa
rémült
arca
is
megenyhült, elmosolyodott (ezen a napon immár másodszor), majd belőle is kitört a nevetés. Ültek a tavaszi napsütésben, és nevettek. Milyen egyszerű minden - gondolta a lány, és nem gondolt a kocsmára sem, arra sem, hogy elmegy messzire, csak a MOST volt fontos semmi más.
Az
egész
pillanatok
alatt
történt.
Mintha
tövestől
szakították volna ki, a Zöld – fasor fái dominókként dőltek össze. Aztán megszólalt az a furcsa visító hang. Mint valami iszonytató szirénahang. Aztán csend. Aztán újra az a borzalmas hang. Épp csak annyi idő maradt ezután, hogy a városka lakói rádöbbenjenek: nincs tovább. Tudták. Mike átölelte Kathy-t, aki arra gondolt, most már soha nem keresheti meg Tom piros felsőjét. Jenny és barátnője az iskola végében levő kispadon rémülten bújtak össze, és nem gondoltak semmire. Anthony pedig hirtelen abbahagyta a nevetést, magához vonta a kocsmáros lányt, és sután szájon csókolta. Ez ilyen is tud lenni? – erre gondolt épp, amikor megindult a hegy…
Sam felállt a játékából és szörnyű dolog történt! A nadrágja szára beleakadt a LEGO-város utcája melletti egyik fába, ami feldöntötte a mellette állót, az meg a másikat…Sam hirtelen
éles
összedőljenek
visításban a
fái.
tört
ki.
Merthogy
Az
nem
lehet,
Sam
csak
egy
hogy átlagos
háromévesforma kisfiú volt, és szörnyű hisztis tudott lenni, ha
19
20 valami nem úgy történt, ahogy elképzelte. Eszébe jutott, mekkora ijedség volt, mikor éjszaka kiment pisilni, és anya jógalabdája majdnem leesett az esernyőtartóról. Nem is értette miért annak a tetejére biggyesztette rá azt a hatalmas labdát. Mikor nekiment a sötétben, és azt hitte összedönti az ő kis városát,
szörnyen
megijedt.
Szerencsére
sikerült
visszabillentenie a helyére és nem történt baj. Most viszont igen. Sam újra elkezdett visítani, és mivel csak egy átlagos háromévesforma kisfiú volt, feszült benne a düh, és egy hirtelen
mozdulattal
leütötte
az
esernyőtartóról
anya
jógalabdáját. Holnap újraépítem - gondolta. Aztán leült a tévé elé. Kezdődött a mese.
20
21
Segélyhívás
Christine
álmosan
kikászálódott
az
ágyból.
Lisa
egyértelműen jelezte, hogy éhes, és nem hajlandó tovább a kiságyban maradni. Christine beletúrt kócos hajába, aztán a szemét dörzsölgette. - Igazán aludhattál volna még egy kicsit, szívem! – gondolta, miközben
a
kiságyhoz
ment,
hogy
arcát
egy
csapásra
mosolygósra változtatva felvegye a kicsit. Lisa a maga fél évével roppant öntudatos volt. Bármit akart, azt azonnal! Ez a bármi egyelőre nagyjából az evésre és a Mamira korlátozódott. Egyéb
igényei
még
nem
nagyon
akadtak.
Christine
a
pelenkázóra fektette, és elkezdte vetkőztetni. A kis Lisa nagyokat sikongatott örömében, imádta a Mami érintését. Ha Christine
épp
nem
érezte
magát
halálosan
kimerültnek,
ilyesmiket játszottak. Amikben az érintésé volt a főszerep. Előfordult, hogy csak feküdtek a nagy ágyon egymás mellett, oldalra fekve, nézték egymást, és ő a kicsi hátát simogatta. Ha épp volt energiája, akkor a kicsi Lisa az égbe repült, a Mami pörgette, forgatta, ő pedig hangosan kacagott a boldogságtól. Egyik nap úgy telt, mint a másik. Ébredés, evés, altatás, házimunka, evés, altatás, és így egész nap, majd este nyúzottan ágyba zuhanás, és szerencsés esetben reggelig alvás. Előfordult, hogy Lisa többször is felsírt éjszaka, de szerencsére egyre kevesebbszer, és Christine mostanában kezdte azt érezni, kicsit könnyebb. Hányszor, de hányszor
21
22 feladta volna, de ez az a játék, amit nem lehet feladni. Ha elkezdted, életed végéig játszanod kell! Tom eleinte rengeteget segített. A fellegekben járt, mikor megtudta, hogy gyerekük lesz. Csodálatos férjnek mutatkozott a terhesség alatt is, és bár Christine alapvetően jól viselte
a
várandósságot,
folyton
körbeugrálta,
minden
kívánságát leste. Aztán megszületett Lisa, és Tom ismét a fellegekben járt. Repült haza a munkából, és a kicsi akár aludt, akár nem, kivette az ágyból, és ringatta, szeretgette. Aztán szép lassan lecsendesedtek a dolgok, Újra jöttek a túlórák nem könnyű anyagilag egy gyerekkel -, és Christine úgy érezte foglya a háznak, a gyerekének. Lisa
kezdett
türelmetlen
lenni,
így
hát
gyorsan
befejezte az öltöztetést, és mellére tette a bébit. Nézte, ahogy a kicsi szopik, és az az érzése támadt, mintha valaki azért küldte volna ezt a kis lényt, hogy a mellén keresztül kiszívja belőle az életet. Tekintete a falon függő naptárra tévedt. Április 28. Április huszonnyolc, április huszonnyolc- ismételgette. Igen! Ez az a nap, amikor Tommal először ment el randizni. A fiú régóta csapta neki a szelet, ő viszont nem akart belebonyolódni egy kapcsolatba. Alig volt túl egy szakításon, és a háta közepére sem kívánta a férfiakat. De Tom nem engedett. - Csak egy vacsora! – mondta. - Semmi kötelező, egyszerűen eszünk egyet, jó?
- És Christine engedett. Aztán azon az éjszakán
még kétszer. Remekül kijöttek egymással, egyenes út vezetett a
házasságig.
A gyerek
pedig csak úgy
érkezett.
Nem
tervezték, de nem is tettek ellene semmit. Ha jönni akar, majd jön! – mondogatták, és a kis Lisa elég hamar be is toppant az életükbe. Christine gondolataiban az eddig együtt töltött évek viharos, őrült kalandjai tolultak elő. Hány és hány ilyet átéltek!
22
23 Amire
barátaik
fejcsóválva
mondták:
-
Nem
vagytok
normálisak! – Persze a kijelentést mosolyogva tették, és ki tudja, talán kicsit irigykedve is, hogy lám, ők ezt is meg merik tenni! A kicsi születése óta az élet teljesen megváltozott. Hol voltak már a hirtelen ötlettől vezérelt, hihetetlen utazások, a legnagyobb téli hidegben az udvaron bográcsban fortyogó, fűszeres illatú forralt bor mellett toporgás, vagy az éjszakai hócsaták!
Egyszerre
minden
olyan
kiszámítható
lett!
Kiszámítható, unalmas, és felemésztő! – Felemészt! – gondolta Christine, miközben egy őrült terv kezdett körvonalazódni agyában. -
Ez az! – gondolta, - épp valami ilyesmire lesz
szükségünk a mai évfordulón! Lisa időközben jóllakott, és édesen szunyókált a Mami mellett. Christine most már tervszerűen, alaposan átgondolta, mi is a teendő mára, hogy a meglepetés igazán nagyot szóljon. Először az anyját hívta. - Ó drágám, milyen jó hallani a hangodat! Minden rendben? Lisa? Mit csinál épp? -
Épp
édesen
alszik,
anya.
Azért
hívlak,
hogy
megkérjelek egy nagy szívességre. Tudod, Tommal épp ezen a napon randiztunk először, és egy igazán ütős évfordulóra készülök. Lisát elvinném hozzád délutánra, ha vállalod. - Ó, végre! Nagyon vártam már, hogy eljöjjön a nap, amikor erre kérsz! Remekül elleszünk! - Jól van, összepakolom, fejek neki tejcit, és olyan kettő körül érkezünk. - Na és meddig maradhat velem az én kis unokám? - Úgy gondolom, legkésőbb nyolckor megyünk érte. - És elárulsz valamit a titkos tervedből? - Inkább nem – mondta mosolyogva Christine -, majd utána elmesélek mindent, de most csak én tudhatom! Váltottak még néhány szót, Christine az anyja lelkére kötötte,
23
24 hogy Tom semmit nem sejthet abból, hogy valamit tervez. Bármikor is hívja, azt kell mondania, hogy nem beszéltek, nem tud róla semmit. A délelőtt gyorsan eltelt, és fél kettő alig múlt néhány perccel, mikor a bébivel már az autóban robogtak a nagyi felé. Christine gondolatai már csak a meglepetés körül forogtak. Afelől kétsége sem volt, hogy a legmegfelelőbb ajándék a jelen helyzetben egy forró délután. Mióta a kicsi megszületett, nem voltak együtt, és Tom bizony elég sokszor a tudtára adta, hogy neki ez mennyire hiányzik. De hát hogy is érthette volna meg, hogy neki pedig ez a legutolsó gondolata most. Mire a férfi hazaért, ő már hullafáradt volt, és a teste sem volt még a régi. Hiába telt el lassan fél év a szülés óta, közben még mindig érezte a sebeket, és el nem tudta képzelni, hogy őt most ott bárki is piszkálgassa. Tudta, hogy nagyrészt csak a fejében épül ez a gát közte és Tom között, ha a szexre gondol, és hogy lassan ideje lesz leküzdenie félelmét. Mikor jönne jobban ez, mint épp ma. Persze tudta, hogy este, ha a kicsi Lisa folyton felsír, vagy egyszerűen csak értük dünnyög, nem lesz valami eget rengető a dolog, mire meg elalszik, ő tuti megint kidől. Na meg egy szimpla szex, bármennyire is kiéhezett már Tom, az olyan snassz, kell valami, amitől az egész olyan őrült lesz, mint a régi kalandjaik! És aztán ahogy tervezgette a dolgot, hirtelen eszébe jutott az a bizonyos sms! Lassan két éve már, hogy új telefont vett. Modern okos telefont, haladni kell a korral. Millió hasznavehetetlen funkció tolult elő minden újabb áttanulmányozásnál. Aztán ráakadt a segélyhívó sms funkcióra. Egy előre megírt szöveget küld el a megadott
telefonszámra,
egyetlen
gombot
kell
hosszan
nyomva tartani. – Mi legyen a szöveg, drágám, mire fogsz egyszerre ugrani nekem, ha bajban leszek? – kérdezte Tomot, aki épp laptopjába bújt, és csak annyit mondott: - Mit tudom
24
25 én, írj csak annyit, hogy gyere! - És ő, Christine ma ezt az sms-t fogja elküldeni. Kicsit izgult, hogy hogyan sül majd el a dolog, hogy nem fordítva-e esetleg, hisz Tom mégiscsak a munkahelyén
van,
és…Aztán
elképzelte,
ahogy
a
világ
legszexisebb hálóingjében találja majd őt a nagy ágyon, és tudta, a férfi nem lesz képes rá, hogy megharagudjon! Mikor hazaért, tudta, nincs sok ideje, hogy mindent előkészítsen. Kapkodva összeszedte a házban fellelhető összes gyertyát. Az ágyon körbefutó széles párkányra helyezte őket. Az ágy melletti asztalkára pezsgősvödör került jéggel, benne egy üveggel a kedvenc száraz pezsgőjükből, mellette két pohár. A nagy komódhoz ment, majd kihúzta a felső fiókot, és elkezdett kotorászni benne. Azt a hálóinget kereste, amit két éve kapott Tomtól Valentin napon. – A világ legszexisebb hálóinge a világ legszexisebb nőjének – mondta mosolyogva a férfi, mikor ő kibontotta a csomagot. A mellette lapuló marcipános csemegének valahogy jobban örült, de igyekezett, hogy ez lehetőleg ne látszódjék rajta. Az édesség pillanatokon belül elfogyott, a lenge ruhadarab pedig a fiókban landolt. Azóta sem vette elő. Nem illett hozzá. Christine mindig sportosan öltözködött, többre becsült egy kényelmes farmert bármilyen flancos kosztümnél. Hálóing pedig soha életében nem volt rajta. Egy kényelmes póló sokkal jobb szolgálatot tett az alváshoz. Ahogy keze ráakadt a hálóingre, alatta valami keményet tapintott. – Á, a bilincs – kuncogott magában, és bár kicsit idegenkedett a dologtól, a kezében volt a hálóinggel együtt, amikor betolta a fiókot. A bilincset természetesen szintén Tom ötletére vették, de együtt. Ez is egyike volt a közösen elkövetett őrültségeiknek, amiken utána napokig jókat lehetett derülni. Amikor a hatalmas, körbe párkányos, míves fejvégű hófehér fémágyat vásárolták, akkor fordultak be hirtelen ötlettől vezérelve egy „olyan” boltba. Christine kicsit
25
26 feszengett, de játszani jöttek, le kellett győznie sutaságát. Az eladónak hosszan ecsetelték, milyen is az új ágy, amihez a kiegészítőt keresik. Nekik ez egy izgalmas játéknak tűnt, meg azt gondolták rém jópofák lesznek, aztán ők voltak legjobban meglepődve, hogy az eladó rezzenéstelen arccal viseltetett egészen addig, míg meg nem vették a bilincset. Néhány hétig az
ágyon
lógott
a
díszesen
kacskaringózó
kovácsoltvas
tulipánok egyikén, a barátok ízes poénjainak céltáblájaként, aztán Tom anyjának egyik látogatása előtt a fiók mélyére került. Minden készen állt. Christine felmászott az ágyra, és elkezdte
meggyújtani
a
gyertyákat.
Mikor
mind
égett,
elhelyezkedett az ágyon. Egyik kezét az ágyhoz bilincselte, a kulcsot
az
asztalra
tette,
elérhető
közelségbe.
Hatalmas
vigyorral az arcán emelte fel az asztalról a telefont. Tom már órák óta autózott. A forgalom nem nagyon kedvezett a gyors vezetéshez, a városból is alig keveredett ki. Épp egy érdekes munka kellős közepén volt, amikor Pete, a főnöke belépett az irodájába. –
Tudod, hogy nem kérnék ilyesmit tőled, de Mike
nincs, mást meg kit küldjek? – Jó, jó, átmegyek Pete, de utána akkor már nem jönnék vissza, hanem mennék egyenesen haza, ha lehet. – Persze Tom, hogyne! Én is így gondoltam. Menjél céges autóval, aztán reggel visszahozod! – Az út, amire főnöke kérte, egy közel négy órás kiruccanás volt, a szomszéd járás kisvárosában levő irodájukból kellett elhozni néhány térképet. – A holnapi munkához mindenképp kellenek, emiatt kérlek rá ilyen hirtelen. – mondta Pete, mielőtt kilépett a szobából. Tom összepakolta a holmiját, és elkérte Jazmintól a Ford kulcsát és iratait.
26
27 - Te is lelépsz? – kérdezte a titkárnő. – Ma mindenki itt hagy. Mindegy, vigyázz az úton, viszlát holnap! - Szia Jazmin! – köszönt vissza az ajtóból és az alagsorba sietett, beült az autóba és kihajtott a mélygarázsból. Ragyogó napsütés volt. - Remek idő egy kis vezetéshez – gondolta
-,
legalább
nem
kell
az
irodában
poshadnom.
Bekapcsolta a rádiót és élvezte a zenét, miközben fogalma sem volt, mit hallgat, mert gondolatai Christine-en és a kis Lizán jártak. Hálás volt a nőnek, amiért világra hozta a gyermeket,
akivel
igyekezett
minél
több
időt
tölteni.
Bármennyire is szerette volna, ez nem ment mindig, hisz helyt kellett álljon a munkájában is, és míg az elején Pete elnézte neki, ha néha kicsit előbb hazament, érezte, ez nem mehet a végtelenségig. Christine persze időről-időre totál kiakadt. Mire ő hazaért, rendszerint egy nyúzott, kialvatlan feleség várta, akinek igyekezett a kedvében járni. De valahogy sosem sikerült. Míg régebben minden rezzenését érezte, értette, most fogalma sem volt, mi bántja, mi járhat a fejében. Volt, hogy ha próbált
hozzábújni,
ellenkezést
váltott
megmerevedett,
és
vagy
ha
ki
a
tudta,
átkarolta,
egyszerre
mozdulataival.
jobb,
ha
nem
heves
Christine próbálkozik.
Próbálkozik! Ugyan, dehogy próbálkozott, ilyesmi eszébe sem jutott. Illetve dehogynem, csak az nem, hogy előrukkoljon vele.
–
Időre
van
szüksége
–
gondolta
ilyenkor,
és
beletörődött, hogy egy darabig semmi sem lesz a régi. Már
visszafelé
autózott,
mikor
mellette
az
ülésen
pittyent a telefon. Sms Christine-től. Az üzenet egyetlen szóból állt, és Tom hirtelen úgy érezte, megáll a szívverése. Gyere! – Úristen, mi baj lehet otthon? – Fejében össze-vissza kavargott mindenféle rossz érzés, gyomra a torkába kúszott és Christinet tárcsázta, miközben lába a gázpedált padlóig nyomta. Hosszú percekig hívta a számot, de semmi. Aztán Christine anyját
27
28 hívta, aki feltűnően vidáman közölte, nem beszélt ma a lányával. Cinkosság bujkált hangjában, miközben a férfit nyugtatgatta: - Ne aggódj, nincs semmi baja! Ugyan mi történhetett volna? Tom gondolatai össze-vissza cikáztak. Még közel egy óra, mire hazaér, és ki tudja, mi várja. Christine bajban van. De ha meg odacsődítem mondjuk a mentőket, és mégsem? – viaskodott önmagával. - Mit csináljak? Mike. Fel kell hívnom Mike-ot. Ő megnézi, mi történt. - Szia Tom, hallom, te is otthagytad a munkát -, vette fel a telefont vidáman Mike, de hamar beléforrt a szó, ahogy meghallotta barátja hangját. - Mike! Azonnal pattanj autóba, és menj hozzánk! Christine lehet, hogy bajban van! – Aztán elmagyarázta, milyen üzenetet kapott, és hogy felesége nem veszi fel a telefont. - Persze öregfiú, pár perc és indulok, ha szerencsém van negyed óra, húsz perc alatt ott vagyok. – Húsz perc, Mike? Az rengeteg! Taposs bele, és bármit tudsz, azonnal hívj! Én is próbálom még hívni, hátha! Tom őrült tempóban
szelte
a
kilométereket.
Telefonja
folyamatosan
tárcsázott, de mindhiába. Nem érkezett válasz. Christine
pezsgőt
töltött
az
egyik
pohárba,
és
belekortyolt a kellően hűvös italba. Tűzként árasztotta el testét az alkohol rég nem érzett hatása. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, és újra kézbe vette a telefont. – Elküldjem az sms-t, vagy inkább felhívjam? – ezen morfondírozott. Hirtelen inába szállt a bátorsága. Nem merte ennyire megrémíteni Tomot. Nagyot kortyolt a pezsgőbe és elképzelte, ahogy a férfit a nem várt sms éri. Megrémült, halálra vált arcú Tomot látott maga előtt, és nagyon megsajnálta. Úgy érezte, nem tud ekkora ijedelmet okozni neki. – De mégis! El kell küldenem, így lesz
28
29 igazi a meglepetés! – szállt vitába önmagával. - Pár perc alatt hazaér,
addig
csak
nem
kap
szívinfarktust
–
kuncogott
magában. Újra töltötte poharát, és elképzelte, milyen arcot vág majd Tom, ha betoppan, és őt így találja itt. Hirtelen nevethetnékje
támadt,
ahogy
végignézett
magán.
–
Szerencsém van, ha addig nem toppan be valaki – kacagott fel hangosan. Egyre jobban fejébe szállt az alkohol. Letette az asztalra a poharat és végső elhatározással a telefon felé nyúlt. Egy pillanat alatt kapott bele a gyertyaláng a finom, könnyű szatén anyagú hálóing hosszan lelógó ujjába. Christine bódult fejjel megpróbált felugrani az ágyról, csakhogy a keze nem engedte. – A francba! Az az átkozott bilincs! A kulcs az asztalon volt, csakhogy közben valahogy sokkal messzebbre került. Furcsán kitekeredett pózban próbálta elérni, miközben a világ legszexibb hálóingjének selyme égő fáklyaként tapadt bőrére. Sikolyai tőrként hasítottak a szoba csendjébe, egyre nehezebben vette a levegőt. A szaténba öltöztetett ágynemű szintén remekül éltette az őt körbenyaldosó lángokat. Végső kétségbeesésében a telefont kereste. Ott volt az ágyon, messze elrúgta, miközben a szabadulásért
küzdött. Szeme
égett a füsttől, testének fájdalmát lassan elnyomta a kábulat. Lábával hosszas erőfeszítés árán feljebb lökte a telefont. Utolsó erejével megmarkolta, és hosszan megnyomta a segélyhívó sms gombját, aztán már nem tudott semmiről.
29
30
Egyszer az életben
Kettő Kate felöltöztette a kicsit, és kivitte a babakocsiba. Kicsikate ide-oda forgolódott benne. Utálta a kocsit, nem látott belőle semmit, zavarta a rengeteg ruha, no meg a sapi! Kate mégis tartotta magát ahhoz, hogy ezt minden nap eljátsszák. Úgy vélte, a friss levegő nagyon fontos a babájának. Általában evés után hozta ki, amikor tudta, hogy hamarosan elalszik, és így kellemesen eltölthetnek akár másfél órát is idekinn. Elkezdte ringatni a kocsit, a baba rögtön megnyugodott. Kate nézte lassan lecsukódó szemecskéit, a gyönyörű kis arcocskát, és nem bírt betelni vele. Mióta megszületett, Kate élete fenekestül felfordult. Illetve, dehogyis fordult fel! A helyére fordult! Sose tudta elképzelni, milyen lesz majd anyának lenni, de nagyon várta kislányuk érkezését. Eric és ő már 7 éve éltek együtt, és csak most jött el ez a pillanat. Először még halogatták a gyermekvállalást, lakás kell, kocsi kell, normális fizetés kell… Aztán, mikor mindez meglett, a baba nem akart érkezni. Hány és hány átsírt éjszakán, és netről kinézett tuti kúrán voltak túl, amikor tavaly nyáron Kate megérezte, hogy babát vár. Még semmi fizikai nyom, bizonyosság nem volt, ő mégis tudta! Gyorsan elrohant a patikába tesztért, és egész úton azon cikáztak a gondolatai, hogyan tudatja Ericcel. Poénosabbnál poénosabb dolgok jöttek-mentek, Kate pedig a 30
31 fellegekben járt. Megvette a tesztet, megcsinálta, és az eredmény őt igazolta. Csodás babaképeket és óriáspocakokat töltött le a netről, vicces feliratokat gyártott rájuk. Szerkesztett kivágott, ötletelt, és mikor este Eric hazajött a munkából, nem bírta ki, hogy a szokásos ölelésnél a fülébe ne súgja: - Sikerült, drágám! Gyerekünk lesz! - Aztán másnap törölte a gépéről az arra már idiótának tűnő „poénos” képeket. Eric elmondhatatlanul boldog volt. Látszott az első pillanattól fogva, hogy remek apa lesz, akire mindenben lehet majd számítani. A boldogság azonban nem tartott sokáig. Kate kilenc hetes terhes volt, mikor egy délután iszonyatos szúrást érzett az oldalában. Lepihent, a fájdalom kicsit enyhült is, de mikor Eric hazajött, rögtön autóba ültette, és az orvosukhoz mentek. Dr. Fredrikkson az ultrahangon hamar megtalálta a baj okát, egy ökölnyi méretű cisztát a petevezetéken. – Mi a teendő vele? A babámmal nem lesz semmi gond ugye? - Kérdezte riadtan Kate. Az orvos megnyugtatta, hogy ezek a ciszták a terhesség alatt nőhetnek ekkorára, és nagyrészt minden gond nélkül fel is szívódnak. Kate kicsit megnyugodott, de a hazaúton végig remegett a lába. Észre sem vette, de a fájdalom teljesen elmúlt. Lefeküdt pihenni, azonnal el is aludt, és borzalmasakat álmodott, hólyagfejű, kifordult végtagú csecsemőkről, akik maminak szólították. Csatakosan ébredt, az álomból semmi nem maradt a fejében, csak a rossz hangulata, és a fájdalom. De a fájdalom nem múlt a rossz hangulattal. Itt volt az oldalában, szúrt, égetett. Ericet hívta, aztán irány az orvos, aki épp ügyeletes volt a helyi kórházban. Kapott egy kórházi hálóinget, és befektették egy szobába. Egyedül volt, reszketett a fájdalomtól és
a
félelemtől.
Aztán
lassan
beindult
a
gépezet.
Dr.
Fredrikkson közölte vele, hogy azonnal megműti, a cisztából le
31
32 kell szívni a folyadékot, valamit nyomhat, ettől ez a nagy fájdalom. Kate kínjában már-már a falat kaparta, de sajnos egy jégakkun, amit a hasára szorított, más fájdalomcsillapításról szó sem lehetett a bébi miatt. Nővérek jöttek-mentek, katéter felhelyezés, vérvétel, és várakozás és nyugtatgatás: - Mindjárt megyünk, csak meg kell várni a véreredményt! Tudjuk, hogy fáj, de mindjárt mehetünk! - Kate
próbált csak magára és a
babára gondolni, kizárni az egyre elviselhetetlenebb fájdalmat, de nagyon nehéz volt. Aztán mikor végre meghallotta a félre nem
ismerhető
zörgést
a
folyosón,
megkönnyebbült.
A
betegszállító betolta a kocsit, ráfektette, lift, műtő, néhány kérdés, félig kábultan néhány aláírás és a semmi. Néhány
óra
múlva
ébredt
a
szobában,
azonnal
megnyomta a beteghívót. A beérkező nővér csak annyit mondott, hogy hamarosan jön az orvos, és elmond mindent, de nyugodjon meg, aludjon egy kicsit, a baba jól van. Kate csak erre volt kíváncsi. A fájdalomtól megszabadult teste és a félelemtől
felszabadult
lelke
nagyon
kívánta
a
pihenést,
átaludta a fél napot. Pár nap múlva hazamehetett a kórházból, és most már minden gondolata csak a kislánya körül forgott. Érezte, és tudta, csakis egy kicsi lány élhette ezt ilyen hősiesen túl. - Kicsi Kate! Már most mennyire szeretlek! Köszönöm, hogy itt maradtál! – sóhajtotta. Kate-et meglepték az ilyen, és ehhez hasonló érzelmi kitörései. Sosem volt érzelgős, nem szokott filmeken bőgni, meg ilyenek, de ha a gyermekére gondolt, ha a növekvő pocakjára tette a kezét, mindig elérzékenyült. Magazinokat lapozgatott, a netet bújta, kiságyat, babakocsit, kisruhácskákat keresgélt, babaszobát tervezgetett. Minden pillanatát kitöltötte a
boldog
gyermekvárás.
Aznap,
32
amikor
betöltötte
a
33 tizenkettedik
terhességi
hetet,
megvette
Kicsikate
első
rugdalózóját. A legrózsaszínűbb, legcukibb kicsi rucit. Este boldogan mutatta Ericnek, mosolyogva próbálták elképzelni, milyen is lesz az a falatka kicsi lány. A férfi mellette feküdt az ágyban, és békésen aludt. - Mint egy kisgyerek -, gondolta Kate. Melegség töltötte el szívét, és arra gondolt, tényleg teljesen belesziruposodik ebbe a babavárásba. Furcsa, és jól ismert érzése támadt hirtelen. És rögtön tudta, hogy baj van! Pontosan ilyen érzés az, amikor a havibaja megjön. Valami elindul ott benn, és pillanatokon belül egy buggyanással előtör. Érezte. És megtörtént. Felpattant az ágyból, kirohant a vécére, és két nyitott lába közt a csészébe bámulva nézte, ahogy folyik belőle a vér. Sok. Eric az első szóra pattant. Törölközőt dobott az ülésre, Kate üres tekintettel beszállt, és remegett, és imádkozott, hogy addig ne legyen nagy fájdalma, amíg a kórházba nem érnek. Mire beértek, a vérzés szinte teljesen abbamaradt. A nővér kedves volt, és rém nyugodt. Közölte, hogy az ügyeletes orvos majd reggel megvizsgálja, addig aludjon. Megkapta a kórházi hálóinget, és az ágyát. Lefeküdt, és egész éjjel forgolódott. Valami új, valami fura rebegést érzett ott lenn a pocakjában. - Kicsikate – sóhajtotta, - te vagy az? Maradj velem Kicsikate! - Tudta, hogy a babáját érzi mozogni, mégis félt. Haláltusa! Egész éjszaka ez a szó ismétlődött a fejében. Reggel szerencsére megérkezett a saját orvosa. Dr. Fredriksson megnyugtatta, hogy a vérzés, bármilyen ijesztő is tud lenni, önmagában még semmi rosszat nem jelent. Aztán behívta a vizsgálóba, felfektette az ultrahangos vizsgálóasztalra, és felé fordította a monitort. Kate kíváncsian várta, mit fog látni. A múltkori vizsgálatnál valami petezsák, meg hasonló dolgok hangzottak el, és fekete-fehér maszlagot látott, amitől persze
33
34 halálosan boldog volt! Most viszont… Úristen! Ott feküdt előtte a babája. Egy pirinyó, hatalmas fejű kis lény. Mint egy mackó. Felül a háta, feje, keze, lába lefelé lógott. Mozdulatlan volt. Kate halkan, suttogva kérdezte: - Ugye, már nincs meg? - Dehogynem - mosolygott dr. Fredriksson –, nézze, az ott a kis szíve. Látja, hogy ver? Mindjárt meg is hallgatjuk! A méhen belül semmiféle vérzésnek nyoma sincs. Nincs semmi gond, a babája teljesen jól van! - Aztán tényleg meghallgatták. A világ legszebb zenéje csendült fel surrogva, döngve, zajosan. Kate elmorzsolt egy könnycseppet, és némán elsusogott egy köszönömöt. Most is benn kellett maradnia pár napot. Mielőtt hazaengedték, dr. Fredriksson egy névjegykártyát nyomott a kezébe. - Egy nagyon jó barátom, szerintem menjenek el, végeztessék
el
a
vizsgálatot,
hogy
teljesen
nyugodtan
várhassák a babát! – győzködte őket. A vizsgálat történetesen egy magzati kromoszómaszűrés volt. Bár Kate még nem volt a veszélyeztetett korban a maga harminckét
évével,
tényleg
úgy
gondolta,
nem
árt,
ha
utánajárnak. Egy vérvétel, és egy ultrahang. Ennyi az egész. És persze örült, hogy Eric és ő végre elmennek egy komoly ultrahangos
vizsgálatra,
ahol
egy
csomó
ideig
gyönyörködhetnek a babában. Dr. Rendell szívélyesen fogadta őket süppedőfotelos rendelőjében. Először beszélgettek egy kicsit, majd átmentek a vizsgálóba. Kate kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, Eric a mellette levő fotelben ült feszengve, és várták, hogy a szemközti falon levő óriási LCD-n megjelenjen a csoda. És megjelent! Nyoma sem volt a kórház elavult berendezésén látottaknak. Ott volt a kicsi babájuk, és vidáman lubickolt. Az orvos hosszan nézelődött, közben mindent elmagyarázott, mit látnak éppen. Minden tökéletes volt. Majdnem egy óra hosszat
34
35 gyönyörködtek a kicsi babában. Egy valamit nem sikerült elcsípni, a baba profilját. - Szégyenlős - mosolygott Kate. Aztán egy kis piszkálás, mozgolódás megtette a hatását, egy pillanatra megmutatta oldalról az arcocskáját. Hirtelen eltűnt a szobából az eddigi vidámság. Dr. Rendell homlokráncolva nézte a kivetítőt. – Valami baj van? – tette fel a kérdést Kate. – Nem látom az orrcsontot – felelte dr. Rendell. - Ez egy fontos dolog, de azért a hiánya még önmagában semmi rosszat nem jelent. A magzatnál a tizenkettedik hétre általában szépen kifejlődik az orrcsont, ez a down- kóros magzatok esetében késik. Többek közt a tarkóredő megfelelő vastagsága, a normális szívműködés és egyebek mellett ez egy fontos tényező.
Nem
számítógépen
kell a
emiatt
múlt
még
héten
aggódni,
végzett
összevetjük
vérvételnek,
és
a az
ultrahang vizsgálatnak az eredményét, és abból együttesen kapjuk meg azt a százalékot, ami genetikai rendellenesség előfordulására
utal.
-
Kate
letörölte
a
hasáról
a
gélt,
begombolta a nadrágját, és reszketett. A számítógép és dr. Rendell gyorsan dolgozott, pillanatokon belül előttük volt a kegyetlen szám. Egy a négyhez. Ekkora az esélye, hogy baj van. Ez nagyon nagy! A doktor nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy ez nem azt jelenti, hogy egy a négyhez az esélye, hogy baj van, hanem azt, hogy öt ilyen eredmény után megszületett babából négy egészséges, és egy beteg. Kate nem nagyon értette a különbséget, és egyre rosszabbul érezte magát a kényelmes süppedős székben. A doktor egy telefonszámot adott Ericnek, ahol jelentkezniük kell a magzatvíz vizsgálatra. Kate még az ajtóig tartotta magát, odakinn kitört belőle a zokogás. - Miért pont velünk történik ez a sok szarság?! Eric, mondd meg, miért? - Eric nyugtatgatta, de tudta, mindhiába.
35
36 Este Kate zokogva aludt el, másnap azonban szokatlanul vidám volt. Tudta, hogy minden rendben van. Kicsikate egészséges és gyönyörű! Így kell lennie, hisz másként az egésznek, ami eddig történt, semmi értelme! Két hetet kellett várniuk a vizsgálatra. Egy másik kórházban megkapta a hálóingét, az ágyát, és várta a szúrást. Kicsit félt, de nem akarta, hogy Kicsikate ezt megérezze. Nyugtatgatta, elmondta neki, mi fog történni, hogy ne féljen, ezt is túlélik. A szúrás fájt! Hiába mondták a neten a mindenféle fórumokban, amiket átolvasgatott, hogy semmiség, szinte meg sem érezni.. De! Viszont egy pillanat alatt vége volt. Az orvos azt mondta, a kicsibaba is és az anyuka is nagyon nyugodt volt, ezért ment ilyen gyorsan és könnyen. Kate lefeküdt, pihenni próbált, és ekkor mozdult meg Kicsikate odabenn igazán! A múltkori kórházasdi óta is érezte azt a kis rebegést, de ilyen határozott mozdulást most először! Lehunyta szemét, mosolyogva aludt el. - Jól van kicsim, jól vagy, kicsim. - Gyorsan eltelt az a négy hét, amíg az eredmény elkészült. Egy genetikusnőhöz kellett elmenniük, aki boldogan közölte velük, hogy minden rendben
van.
Kate
arcán
nem
nagyon
látszott
hirtelen
boldogság. Nem érte váratlanul. Tudta. Mint ahogy azt is, amit még közölt vele a nő: leányt vár. Ezt is tudta. Az elejétől. Mégis, itt, ekkor, ennél a kijelentésnél robbant rá hatalmas erővel az elérzékenyülés. Olyan erővel, és olyan idegenül, ami még magát is meglepte. Nem emlékezett rá, hogy elköszönt-e kifele jövet, arra sem, hogy hogyan ért ki az autóhoz. Semmire. Boldog volt, és nyugodt. Tudta, hogy most már minden rendben lesz! Kicsikate
elaludt
végre,
abbahagyta
hát
a
kocsi
ringatását, és az ablak alá tolta, ahol bentről rálát. Odabenn nekiállt
összeszedni
az
esti
36
edényeket,
bepakolta
a
37 mosogatógépet és elindította. Aztán a fürdőbe ment. Épp a vécén ült, amikor Kicsikate élesen felsírt. – Jövök, jövök! – mondta, aztán befejezte a dolgát, felrántotta a nadrágját. Kicsikate amilyen hirtelen visított bele a csendbe, olyan hirtelen el is hallgatott. - Visszaaludt – gondolta Kate, aztán kezet mosott, és elindult kifelé, hogy megnézze a babát. Kilépett az ajtón. – Úristen Tui! Mi a szart csináltál?! – visította eszét vesztve. Ott ült a kutya a felborult kocsi mellett, előtte ott feküdt Kicsikate furcsán kitekeredett végtagokkal. Tui felnézett rá, ijesztő tekintettel. Kate eszelősen felüvöltött, magához szorította kicsi lánya halott testét, térde reccsenve koppant a járda betonján. – Istenem! – sóhajtotta. De nem mondta tovább. Tudta. Nem tudta honnan, de tudta! Már nem tehet semmit!
Egy Tui búsan lógatta fejét a kutyaházban. Kate már vagy ötödször próbált beletukmálni valami kis kaját kézből, de nem. Mi történhetett? Eric hétvégi szemináriumra utazott, és most neki lett volna gondja a kutyára. Mindent úgy csinált, ahogy Eric szokta, kivéve, hogy este elfelejtette becsukni a kaput. De hát Kicsikate egész este olyan nyűgös volt, hogy még a vécére is alig tudott tőle kimenni. Talán a fogacskája bújik már? Eddig egy angyalka volt, csak aludt, mosolygott, gügyörészett, és rengeteget szopizott. Pár napja azonban, mintha kicserélték volna. Folyton ölben lenne, lóg a nyála, ezerrel tömi a kezecskéjét a szájába. Mindegy, mi az oka, nyűgös, és Kate
37
38 soha egy pillanatra sem hagyta sírni, amióta megszületett, és most sem fogja, pláne nem egy kutya miatt. El nem tudta képzelni, hogy lehet annyira rajongani egy állatért, ahogy ezt Eric teszi. Órákat tud vele bohóckodni, ilyenkor igazán nem egy komoly üzletember benyomását kelti. - Lehet, hogy valami kimaradt a gyerekkorából, amit ilyenkor, négykézláb pótol be? – gondolta Kate, miközben elfojtott egy mosolyt, ahogy megjelent előtte a kép Ericről és Tuiról. Ő sosem tudott egy kutyát ilyen módon szeretni. Mindig is tisztelte az állatokat, felháborította, ha a látta, hogy mások rosszul bánnak kutyájukkal, vagy bántanak egy állatot. Tuit is szereti persze, de egészen hétköznapi módon. Eteti, beszél hozzá, ha elmegy mellette, és most nagyon sajnálja, ahogy néz rá. Igen, valami történt. - Valami mérget ehetett valahol? Vagy nekiment egy autó? – cikáztak fejében a kérdések. Egy elég forgalmas út mellett laktak, és a kutya még sosem maradt éjszakára szabadon. - Á nem, akkor vér lenne valahol – nyugtatgatta önmagát, - az pedig nincs. A francba, hogy ennek is épp most kellett megtörténni!- gondolta, miközben azt is tudta, hogy Eric egyelőre jobb, ha nem tud semmiről. Nem fogja emiatt felhívni. A kutya szomorú, ki se dugja a fejét a házából, és nem akar enni, de ennyi. Lehet, hogy szerelmes. Lánykutyákkal sem volt még eddig dolga, lehet, hogy most összeakadt egyel. Kate nem morfondírozott tovább a dolgon, bement a házba. Kicsikate végre elaludt, még mindig maszatos volt kis arca a sírástól. Kate fölé hajolt, és nézte. Igen, őt lehet ennyire szeretni! Tui is pont ilyen esetlen kis maszat volt, mikor elhozták. Eric azóta hajtogatta, hogy kutya kell a házhoz, amióta beköltöztek a
bájos kis falusi
portára.
Eric a
városban
dolgozott, üzletkötő volt egy jól menő cégnél, felfelé ívelt a
38
39 karrierje. Egyezett az elképzelésük, hogy ki kell szabadulni a város fojtó zajából, és valahol egy közeli faluban kell házat venni. Rögtön beleszerettek. Sok házat megnéztek, mire rátaláltak. Nem volt nagy udvara, de az tele volt rejtett zugokkal, bokros rész volt a ház mögött, amely egy kis pihenőhelyet ölelt körül. Nagy közös baráti hangoskodások helyszíne lett. És a ház is. Sok barátjuk volt, akik szívesen jöttek. Közös főzésekre, éjszakába nyúló kártya partikra. A kutyatéma Kate-et egyáltalán nem érdekelte. Sőt! Elképzelte, ahogy kikotorja a növényeit, amiket az évek során ültetgetett, hogy kutyapiszokban kell járkálnia az udvaron, hogy nem jöhet ez után nyugodtan bárki, hisz egy kutya mégiscsak egy kutya, van aki tart tőlük. Mindezek ellenére nem nagyon hangoztatta ezt, Eric hadd álmodozzon róla, aztán majd csak elfelejti! Eric el is felejtette volna, Kate viszont egyik nap beállított egy kis dobozzal, benne egy gombóccá dermedt rémült kiskutyussal. Maga sem értette mi történt, de amikor meglátta egy háznál, rögtön beleszeretett. Vagyis inkább megsajnálta. Szép napsütéses, sétára csábító idő volt, Kate engedett is a csábításnak, hatalmas sétát tett a faluban. Kis nyüszítő gombóc gurult egyszer csak a lába elé, majd a gazda, mentegetőzve. Ő is szinte gurult, félhülyére itta magát a korai időpont ellenére. Felvette a kiskutyust, elnézést kért, hogy a kis dög itt zavarkolódik. Szegény kutyus fészkelődött, nagyon nem tetszett neki a helyzet, mire a férfi lazán eldobta. Aztán újra ölbe kapta. Kate hirtelen tette fel a kérdést, és épp ilyen gyorsan kapta is a választ: - Persze, vigye csak! - Hazament, keresett egy nagyobb dobozt, betette az autója hátsó ülésére és elhozta a kutyust. Eric lélegzete elakadt a döbbenettől, mikor este betoppant. Tudta ő nagyon, hogy nem nagyon kell erőltetni ezt a kutyadolgot,
Kate
nem
rajong
39
érte.
Azért
néha
persze
40 mondogatta, hátha…És erre épp ő hoz ide egy kiskutyát? Szerelem volt első látásra. Mindketten nagyokat kacagtak a kis állat esetlenségén, mókás járásán. Igazán szeretnivaló kutya volt. Kate persze nem mindig gondolta így. Amikor mondjuk a kiteregetett ruhákat rendre lecibálta a szárítóról és az ajtó elé hordta, mindenre gondolt, csak a mérhetetlen szeretetre nem. Eric rengeteget foglalkozott vele. Munka után már nem Kate volt az első, hanem Tui. Négykézlábra ereszkedve ugrált, visongott, birkózott vele. Mint egy gyerek. - Nem is kell neked gyerek! Azzal majd biztos nem játszol ennyit! – mondogatta sokszor durcásan, mert bizony megesett, hogy féltékeny volt, amiért Eric nem vele van épp. Máskor meg pont a közös játszásokat elnézve gondolt arra, milyen remek apa
válik
majd
Ericből,
ha
csak
fele
ennyit
lesz
is
a
gyermekükkel. Bizony, szinte el sem hitte, hogy valaha megérkezik a várva várt gyermekáldás, és lám, Kicsikate odabenn szuszog az ágyikójában, és minden szép és csodálatos lenne, ha nem történik ez az ostoba dolog Tuival. Kate-et nem hagyta nyugodni, újra kiment, mert a kutya még mindig nem mászott elő a házából. Ilyenkor már rég itt szokott lenni az ajtóban, farkával ütemesen dobolva az ajtófélfán,
vagy
csak
békésen
pihenve
az
első
idesütő
napsugarak melegében. Jól sejtette, még mindig a házában volt. Szomorú bulldogszemekkel bámult Kate-re, és most sem fogadott el egy kevéske ennivalót sem. Kate vizet tett elé és néhány falatot is elérhető közelségbe, majd bement a házba. Kicsikate felébredt és játszani akart. Kivette a kiságyából, a nagyágyra terítette a játszószőnyegét, ráfektette a kicsi lányt, lerúgta a papucsát és feltelepedett mellé. Énekelt neki, amit ő lázasan
próbált
leutánozni.
Kicsi
száját
formálgatta,
és
nagyokat visongott hozzá. Virághímzéses kis szoknyácskájában kész kishölgy volt már. Hatalmasat nőtt, mióta megszületett,
40
41 és napról-napra változott. Mindig előhozakodott valami nagyon kedves új dologgal, amitől Kate és Eric elolvadt. Igen, Eric valóban nagyon jó apa lett! Persze Tuira is mindig volt idő, de most Kicsikate volt az első. Rengeteget foglalkoztak vele, sosem hagyták sírni, vagy unatkozni. Eric késő délután ért haza. Egyszerre tudta, hogy valami nincs rendben. Tui alapesetben már a kapuban várta volna, ehelyett nem volt sehol. Kate ahogy meghallotta az autó ajtajának csapódását, rögtön kisietett. – Nem tudom, mi lehet vele, ma egész nap csak benn fekszik. Reggel nyitva volt a kapu. Szerintem elfelejthettem bezárni, és kiment éjjel. - Kate csak mondta, mondta, Eric pedig hallgatott. Tuihoz ment, simogatta a fejét, beszélt hozzá, próbált a szájába tukmálni egy darab kutyatápot, de semmi reakció. A kutya csak nézett búsan. Eric felvette a földön hagyott táskáját és bement a házba. – És a kis tündérke? – kérdezte. – Végre elaludt – válaszolta Kate. – Olyan nyűgös, nem tudom, mi
lehet vele.
Tegnap is egész nap
csak vele
foglalkoztam, nem lehetett egy percre magára hagyni. Ezért is maradhatott nyitva az az átkozott kapu. Ne haragudj rám kérlek, szerintem nincs semmi komoly baja Tuinak! Lehet, hogy egyszerűen csak volt egy forró éjszakája és most piheni ki - hadarta önmagát védve és a férfit nyugtatgatva. Arcán hirtelen cinkos mosoly jelent meg. – Nekünk nem járna egy kis ilyesmi, mit gondolsz? – kérdezte, de Eric úgy tett, mintha meg se hallotta volna. – Holnap reggel kihívom az állatorvost, ha addig nem változik semmi. – szólalt meg kis idő múlva. - Szerintem ha nagy baja lenne, akkor nyüszítene, vagy vérezne, vagy mit tudom én – próbálta nyugtatgatni, aztán rájött, jobb, ha ma este meg sem szólal.
41
42 Az
éjszaka
fárasztó
volt.
Kicsikate
félóránként
ébresztette, mikor végre úgy gondolta, végre alhat, elölről kezdődött minden. Kate az éjszaka közepén úgy döntött, maga mellé veszi. Így egy kicsit tudott pihenni, de reggel úgy ébredt, mint egy kifacsart citrom. Eric már nem volt mellette. Biztos Tuinál van – gondolta, aztán pár perc múlva bejött a férfi a szobába, leült a fotelba, fejét a kezébe ejtette, és kitört belőle a zokogás. Kate tudta. Hajnalban hallotta őt. Őt és a többi kutyát a környéken. Tui sírt. A közelből pedig mintha válaszként érkezett volna, több kutyavonyítás hallatszott. Búcsúzott, és búcsúztak tőle. Eric hirtelen kifakadt: - Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen felelőtlen vagy! Hogy ennyit nem lehet elvárni, hogy az ember két napra nem teheti ki a lábát itthonról! - És csak mondta, mondta, Kate pedig hallgatott. Kicsikate pedig visított. Aztán a férfi felpattant és kirohant a szobából. Mint egy eszelős. Sosem látta Ericet ilyennek. Kate magához vonta a babát, és a mellére tette. Rövid hüppögés után elfogadta a cicit, és elégedetten szopizott. Mikor jóllakott, tisztába tette, és berakta a kiságyba. Ericet az udvar végében, a bokroknál találta. Ásott. Mereven maga elé nézve törte, vágta a földet, és potyogtak a könnyei.
Mellette
pokrócba
csavarva
a
mozdulatlan
kutyatetem. Kate úgy szeretett volna segíteni neki, megölelni, vele sírni, de inkább visszament a házba. Tudta, ez a legjobb, amit tehet. Sajnálta Tuit és sajnálta Ericet, és megijedt attól, amilyennek Ericet reggel látta. – Istenem! – suttogta maga elé – bárcsak egyszer, egyetlen egyszer az életben vissza lehetne menni az időben! Ha ezt meg nem történtté lehetne tenni! Esküszöm, állandóan azt a hülye kaput csukogatnám! Bár lehetne! Tényleg csak egyszer! Egyszer az életben.
42
43
Téglák
Edit
elégedetten
Mostanában
egyre
nyújtóztatta
többször
fájt
ki
a
fáradt
háta,
derekát.
amit
annak
tulajdonított, hogy az élete már nem a régi mederben folyt, és másféle
dolgokkal
foglalkozott,
mint
azt
a
teste
addig
megszokta. Fél éve vásárolták a házat egy csendes, dunántúli kis falucskában, ő azóta csak a felújításnak, a fészekrakásnak szentelte
minden
szakemberre.
idejét.
Remek
Szinte
érzékkel
semmit
alakítgatta,
nem
bízott
csinosítgatta
a
házikót. Az előszobából nappali lett, narancsos árnyalatokkal, messzi,
mediterrán
országokbéli
utazásainak
emlékeivel,
hangulatával. Nagyszoba nyílt belőle a ház egyik végében, ide került a hatalmas, hófehér franciaágy, mellette a régi, egykor unalmasan barna szekrény, kissé megújítva. Elefántcsont színűre festette, amit hatalmas fejű, kacskaringózó szárú, lebegő pipacsok díszítettek. A nappaliból a másik oldalt tágas konyha nyílott. Ez volt az épp aktuális munkaterület. Edit gondolataiban mostanra teljesen összeállt a kép, mit, hogyan szeretne kialakítani. A lényeg a régi téglák keltette ódon hangulat
keveredése
a
hideg,
modern,
fém
konyhai
eszközökével. Tudta, hogy remek hatást fog elérni vele, amit a padláson talált egykor használatos tárgyak még egyedibbé varázsolnak majd. Az
udvarban
ott
állt
még
a
korábbi
lakók
régi
parasztháza. Fagerendás falát gondos kezek sárral tapasztották
43
44 be, friss, hófehér meszelést kapott, nem sokkal azután, hogy Edit és férje, Feri birtokba vették a portát. A kis ház végében disznóólak épültek. A házikó egy konyhából és egy szobából állt, amik a fedett tornácról nyíltak. Edit úgy tervezte, ezt szépen rendbe hozzák, és hangulatos kis kuckó lesz a hozzájuk látogató barátoknak, szülőknek. Az ólakból, amik már téglából készültek,
kis
udvari
nyitott,
fedett
pihenőt
álmodott,
kemencével, grillasztallal, padokkal. Innen bontogatta ki a konyhában felhasználni kívánt téglákat Ferivel. -
A
falak
maradnak,
az
elejét
megnyitjuk,
a
válaszfalakat kidobjuk, és ennyi – mondta kacagva, mintha az olyan egyszerű lett volna. Jókat derültek egymáson, ahogy a bontás
közben
hajukra,
szemöldökükre
rakódó
por
aggastyánná változtatta őket. A téglákkal rengeteg munka volt ezután még, ami már Editre várt. Drótkefével letisztította őket a portól, maltertól, ezután egy ecset segítségével sósavas átkenés következett, ami a még rajta maradt piszkot lemarta. Jókora tégla halom állt az udvaron, mire elkezdődhetett az építés. Edit ezen a reggelen úgy döntött, folytatja a munkát, amit
pár
megszokott
napja
abbahagyott.
hátfájása
mellé
Az
addigra
hirtelen
már
rá-rátörő
majdnem hányinger
párosult. Abban biztos volt, hogy gyermeket nem vár, így csak arra gondolhatott, elrontotta a gyomrát valamivel. Kezdte ezt is megszokni. Korán kelt, de Ferit már így sem érte otthon. Behordott néhány téglát, és a sütőnek készülő részt kezdte el felrakni. Annyi segítséget kapott, hogy Feri előre félbevágott jó néhány téglát, ezt mégse neki kelljen. Hamar eltelt a délelőtt, a habarcs is elfogyott, gyorsan bekapott egy szendvicset, és erős rosszullét fogta el. - Mi a franc van velem? – gondolta. – Lehet, hogy a sósavat belélegzem, vagy valami ilyesmi, és ettől vagyok ilyen szarul?
44
45 Olyan érzése volt, mintha napról-napra egyre gyengébb volna, mintha valaki módszeresen szívná ki belőle az életet. Este Feri már ágyban találta, mikor hazaért. - Holnap elviszlek egy dokihoz. Beszéltem vele, régről ismerem, tök jó fej. Kicsit utána kell járni, mitől vagy mindig rosszul. Puszit nyomott az arcára, de Edit ezt már nem érezte, hirtelen elnyomta az álom.
Veron
nehezen
ébredt.
A
lomha,
szürke
hajnalba
kezdett belopózni az élet. A vén almafa ágán ülő szajkó versenyt rikoltott a kakassal, a csendet a hajnali munkához készülődés hangjai törték meg. Lassan
gyülekeztek
a
rokon
férfiak,
akik
segíteni
érkeztek Veron apjának. A takaros kis ház frissen meszelt fala vakítóan verte vissza az első előlopakodó napsugarak fényét. A ház előtt álldogált István, az apa, és kimért lassúsággal, halkan mondta el, kinek mi lesz a dolga. - Holnap megöntjük az alapot – mondta előző este. Ennyit és nem többet. Keveset beszélt, mindenki tudta, mit miért. Veron és anyja értette az utasítást, főzni kell, több emberre, mint máskor, és elkel az ő segítségük is. Nehéz az élet falun, nem tud mesterembereket fizetni, mint ahogy mások sem. Egymást segítik a munkában, így jutnak kicsit előbbre. Veron miután felkelt, vizet tett a sparheltre, majd nekilátott
a
konyhai
munkának.
Kislány
kora
óta
ott
lábatlankodott anyja mellett, mára ő főzött, ha anyja oda volt a telekben, vagy az állatoknál. Hamar eltelt a délelőtt, a férfiak keze gyorsan járt, drága volt az idő mindenkinek, amit az otthoni munka elől rabolt el.
45
46 - Mit gondolsz, Mari? El tudunk látni még két jószágot emellett a kettő mellett? – tette fel a kérdést István az asszonynak néhány hete. Veron mióta az eszét tudta, mindig két disznó volt a háznál. A kis gerendaház folytatásaként felhúzott ólakba sokat járt már gyerekként is. Szerette az állatokat, imádta, amikor kismalac volt a háznál. A moslék kihordása is sokszor őreá várt. Anyja hányszor kinevette, mikor azon kapta, hogy etetés közben az állatokhoz beszél! Cserfes kislány volt, az évek fojtották belé a szót. Elég volt egy pillantás az apjától, hogy érezze, mikor kell elhallgatni. Ahogy nővé serdült, úgy fogytak el a mondatok, már nem kellett az a nézés sem. Tudta, munka van, amit tenni kell, a fecsegésnek nincs sok értelme. Pedig hányszor kívánt egy kicsit több törődést! Milyen sokszor szeretett volna kérdezni! Mennyi olyan pillanat volt, amikor egyedül érezte magát! -
Kell
a
jószág
a
házhoz!
–
erősítette
meg
az
elhatározást az apa, és Veron ekkor is mennyire szerette volna, ha folytatja: - Nemsokára eggyel több éhes szájat kell etetni. De nem folytatta. Veron pedig tovább küszködött, rejtőzködött titkos terhével. Az új ólak alapja elkészült, a munkások megebédeltek, és szétszéledtek. Veron kivitte a moslékot az állatoknak, s ahogy a vályúba öntötte, hirtelen, mintha kést feszítettek volna a bordái közé. Összegörnyedve várta a következő görcsöt, ami majdnem ledöntötte a lábáról. Egy kukoricatorzsát kapott fel a földről, fogai közé szorította, és némán rikoltozva szenvedte ki magából a disznóól mocskában gyermekét. - Eszünk - mondta apja, mikor belépett a házba. Némán, lehajtott fejjel kanalazták a levest. Senki nem szólt, súlyos csend ült a picinyke, sötét konyhára.
46
47 - Dőlj le egy kicsit lányom, sokat dolgoztál ma! – mondta később az anyja. Veron úgy, ahogy volt,
ruhástól
zuhant le a konyha szegletében levő ágyra. Harmadnapra elvitte a láz. Senki nem kérdezősködött, a temetésen némán álltak a koporsó mellett. A faluban egy darabig találgattak, mi lehetett a hirtelen haláleset oka, többen eltitkolt terhességről beszéltek, meg hogy István fél vagyonkáját elvitte az orvos hallgatása. Aztán elcsendesültek. A falu élte tovább megszokott mindennapjait.
Edit a konyhaasztalnál ült, és elégedetten nézett körül. Az asztalos nemrég ment el, a konyha elkészült. Tekintete körbejárt a helyiségben. Minden épp olyanra sikerült, ahogy megálmodta. A régi téglák ódon hangulata, a natúr fa melegsége, és a hideg fémek eleganciája remekül megfértek egymással. A fal halványsárga színt kapott, tökéletes lett a hatás. Edit gyomrába hirtelen erős kéz markolt bele. Szorította, és a torka felé húzta. Lehunyta szemét, várta, hogy elmúljon a roham. - Pánikbetegség, semmi más nem lehet, minden leleted tökéletes, szóval, szervi oka nincs a rosszulléteknek. Adok egy gyógyszert, ezt egy ideig folyamatosan szeded, később már csak, ha rosszullétet érzel. Ez volt a diagnózis alig két hónapja. Kicsit javult is az állapota azóta, de ma már a harmadik tablettát kapta be. A szorítás nem enyhült. Fejébe zsibbadás kúszott, az asztalra dőlt, és álmodott. Kislányként, kócos hajjal, mezítláb rohant a hatalmasra nőtt fűben, hogy el ne késsen az érettségiről, ahova már ünneplőbe öltözve érkezett, majd hófehér ruhában kilépett a templomajtón Feri oldalán, boldog, felszabadult kacagással az ajkán, aztán körülölelte a sötétség.
47
48 Kifelé vágyott. Ki a sötétségből a fényre, az életbe. Ki tudja, honnét, de jól ismerte az utat. Hirtelen indult el rajta. Minden porcikája áhította a világosságot, eddig pihenő tüdeje levegőért
kiáltott.
koromfekete
Elrugaszkodott
világát,
melyben
és
megindult.
eddig
létezett.
Elhagyni
Az
áhított
világosságot azonban nem lelte. Érezte, megérkezett, de a világ, amelyben fényt remélt csak homályos, mocskos, bűzös mása volt az álmaiban látottnak. Tüdeje millió apró bimbója kinyílni
kívánt,
megtelni
az
éltető
tisztasággal.
Remegő,
bizonytalan kezek ragadták meg. Szemét újra kinyitotta, még mielőtt körbefogta a sűrű, hideg amelybe taszították. Szemét marta a súlyos anyag, tüdeje bimbói kipattantak, de az éltető levegő helyett hűvös nehézség áradt a kinyíló rózsákba. Menekülését az immár határozottá vált kezek akadályozták. Nyomták lefelé, míg el nem lazult a test.
Elmúlt a gyász a falu takaros kis portáján, de a csend maradt. Az alapokra egyik nap erős téglafal került, szorgos kezek nyomán tört az ég felé. És ahogy emelkedtek a falak, úgy szállt egyre magasabbra a hideg betonsírjában nyugvó kis lélek minden keserűsége. Tégláról téglára kúszott egyre feljebb a harag, a falak minden apró szegletét átitatta a bosszúvágy a világ felé egy soha meg nem élhetett életért.
48
49
Patkószeg
„Egy szög miatt a patkó elveszett; a patkó miatt a ló elveszett; a ló miatt a lovas elveszett; a lovas miatt a csata elveszett; a csata miatt az ország elveszett máskor verd be jól a patkószeget!” /régi angol rigmus/
Álmos, szürke napnak indult. Nyúlós köd szitált, ami a fák már lehullt leveleit átnedvesítve alattomosan csúszóssá tette a macskakövet. A reggeli szél papír fecniket gurgatott a lábak alatt. Az ősz és a szmog alattomosan telepedett a városra. Kovács Béla kilépett a bérház kapuján. Ötvenes éveiben járt, ritkás, feje tetején már megkopott szöghaja a láthatóan gondos fésülés ellenére is ápolatlannak hatott. Karvalyszerű
orra
jellegtelen
szemüveget
tartott,
hajlott
testtartással, kezében viseltes aktatáskával munkába indult. Morgolódhatott volna a barátságtalan időjárás miatt, de ő nem tette.
Összébb
húzta
magán
barna,
könyökénél
enyhén
pókhálószerű kardigánját, és elindult a járdán. Kovács Béla soha nem elégedetlenkedett semmin. Precízen kiszámítható napirendben élte kicsinyes, üres mindennapjait. De ezen a reggelen olyasmi történt, ami fenekestül felforgatta egész eddigi, nyugalmasnak és tökéletesnek vélt életét.
49
50 A fehér limuzin megállt a járdaszegélynél. A sofőr kiszállt, kapkodva megtett léptekkel a hátsó ajtóhoz sietett, majd szélesre tárta. Először egy valószínűtlenül hosszú láb nyúlt ki a gondosan elsötétített autóból, majd hamarosan követte a hozzá tartozó jelenség is. Egy pillanatra megállt körülötte az élet. A nyálkás, undok, szeptemberi ködbe napfénycsíkot húzva maga után, ringó, kecses léptekkel elindult a járdán Wágner Eleonóra Blanka kisasszony. Wágner Eleonóra Blanka a város jó nevű bankárának, Wágner Pepinek az egyetlen leánya volt. Ennek tökéletes tudatában élte eddigi tizenhét esztendejét. Kiállhatatlanul elkényeztetett kislányból készült nővé érni, a múltját meg nem hazudtoló
jellemvonásokkal.
Ezen
a
reggelen
a
város
legelegánsabb cipőszalonjába sietett. Mára ígérték az új téli kollekció megérkezését, és az első akart lenni, aki néhányat hazavisz a méregdrága lábbelikből, hogy aztán a hatalmas gardrób mélyén várják a következő szezon előtti selejtezést. Egész reggel be nem állt a szája, ritkán kelt fel ilyen korán, és ettől még szeszélyesebben viselkedett. - Irma! A piros kistáskámat viszem! Hozd ide még a fekete Channel minit, és a fekete-fehér pepita mellényt! - Hideg lesz abban az aprócska szoknyában, nem gondolja? - Ugyan már, ne járjon a szád, csak hozzad! Ki hallott már ilyet! Nem értesz te a női dolgokhoz. Csizmát próbálni csakis miniben lehet, a hosszú lábak hangsúlyozzák ki az igazán elegáns formákat. Ezt sem tudod, te szamár? - Maga tudja, hozom – nyelt nagyot Irma, mint annyiszor, mióta a kisasszony mellett volt. Először, mint dadus, aztán szép lassan mindenessé emelkedett a házi ranglétrán.
50
51 A
kisasszony
pedig
hol
barátnőként,
hol
anyaként,
alkalomadtán pedig a kutyájaként használta ki Irma sokrétű tudását. - Ma érkezik az új kollekció! – kiabált ki a gardrób felé. – Annyira izgatott vagyok. Remélem, nem özönli el a boltot ilyen korán a csőcselék! Semmi kedvem ott lökdösődni, és idegenekkel viaskodni egy jobb darabért! A limuzinnal megyek! Szólj Edének, járjon a bejárathoz, mire kiérek. Még eláztatja a frizurámat ez a gusztustalan köd! Irma behozta a kért ruhadarabokat, és Wágner Eleonóra Blanka nem egészen fél óra múlva beszállt a hófehér autóba, melynek ajtaját Ede, a sofőr erőltetett művigyorral tárt szélesre. - Sietünk, oda kell érnünk, mire kinyit a bolt! Ha elbaltázod, véged! Torkig vagyok a bénázásaiddal! Ugye tudod, hogy a múltkor is majdnem lemaradtam miattad életem legnagyobb bulijáról. És csak mondta, mondta, merthogy Wágner Eleonóra Blanka feltűnően híres volt sok más egyéb mellett szószátyárságáról is. Messze a városban nem volt, aki túl tudta volna szárnyalni, ha üres, semmitmondó fecsegésről volt szó. Az autó alig negyed óra alatt, nyitás előtt néhány perccel fékezett a bolt bejáratától néhány méternyire, és a kisasszony elindult a járdán, hogy élete egyik legfontosabb eseményét, történetesen az új kollekcióval teli üzlet nyitását el ne szalassza.
Kovács
Béla
megszaporázta
lépteit.
Kissé
kényelmetlenül érezte magát, mert velúrbőr cipője az évek alatt
egyre
növekvő
számú
és
hosszúságú
repedéseken
keresztül szép lassan beeresztette a csúnya őszi nedvességet. Alattomos ilyenkor a köd, az ember esernyőt még nem vesz elő
51
52 miatta, de rövid időn belül még a lelke is átnedvesedik tőle. Kovács Béla még mindig nem morgolódott, hisz nem volt szokása,
de
minden
porcikája
a
kényelmes
munkahely
megnyugtató melegére vágyott. Ahogy kissé sietős lépteivel a körút járdáján lépdelt, hirtelen megtorpant. Az a fránya cipő egyre jobban nedvesedett, és viselője, hogy a további átázástól legalább egy időre megmentse, laza oldalra kirúgó mozdulattal lerázta róla a vizet. Ekkor következett be a katasztrófa. A jelenés (ezen a napon az első) pillanatok alatt, a semmiből termett
mellette.
Méltóságteljes
testtartással,
égre
néző
tekintettel vonult, egészen addig, míg Kovács Béla mellé nem ért. Akkor azonban – ó, jaj! – az a hanyagul oldalra vetett lábfej a másodperc töredéke alatt megváltoztatta az addig meglehetősen határozott vonulási irányt.
Wágner Eleonóra Blanka kifejezetten élvezte a hatást, amit a járdán szökellve érzékelt. Léptei nyomán tavaszi virágok törtek elő a nyálkás aszfaltból, ablaktáblák nyíltak, mögülük elvarázsolt arcú emberek néztek a csoda után szájtátva, s haloványan, mégis határozottan hallhatóan pacsirta trillázása csendült fel a végtelenül messzi erdők felől. Ehhez hasonló érzése támadt, ahogy az éhes férfi, és irigykedő női tekintetek kereszttűzében célja felé sietett. Alig néhány méterre volt a cipőbolt
bejáratától,
amikor
a
véletlenek
szerencsétlen
együttállásának köszönhetően megnyílt alatta a föld. Illetve úgy érezte, bár nyílt volna! Mert ez az igen ritka természeti jelenség bizony nem következett be. Wágner Eleonóra Blanka kisasszony, a város jó nevű bankárának, Wágner Pepinek egyetlen leánya, egyszerűen csak hasra esett egy eléje nyúló, undorítóan csatakos cipőben rejtőző lábban. - Maga szerencsétlen barom! – így kezdődött az a végeláthatatlannak induló szóáradat, ami a kisasszony száját
52
53 elhagyta,
miközben
méltóságát
valamiképpen
megőrizni
igyekezve feltápászkodott a közel fél méteres csúszás után. A részletek felesleges taglalásától most megóvnám a tisztelt olvasót, legyen elég annyi, hogy Wágner Eleonóra Blanka a történtek után úgy döntött, a legcélszerűbb, ha visszafordul, és talán majd, ha kedve is úgy engedi, egy későbbi időpontban visszatér a cipőbolthoz.
Kovács Béla lehajtott fejjel, szenvtelenül hallgatta végig a reá mért válogatott sértéseket, és a körúti nagymonológ alatt egyre csak azt mondogatta magában, hogy amennyiben a kisasszony nagyon hosszúra nyújtja mondandóját, akkor ő, aki ilyet még élete során soha nem tett, el fog késni a munkából. Szerencsére a szóban forgó hölgy méltósága nem engedte, hogy hosszan időzzön ilyetén állapotban a budapesti utcán, így körülbelül a harmadik cikornyás mondatot hirtelen elharapva sarkon fordult, és a járda mellett várakozó limuzinba szállt. Visszavonulásában elvesztette addigi eleganciáját, és mintha az általa hallani vélt, távoli pacsirtaszó is hirtelen elhalt volna. Kovács Béla türelme nem látszott veszni, határtalan nyugalma még ezen a hihetetlenül képtelen helyzeten is sikeresen átlendítette. Megszaporázta lépteit, és kisvártatva a város legelegánsabb cipőboltja mellé ért. A jelenés (ezen a napon a második) pillanatok alatt, az égből termett előtte.
- Csakhogy! – Lane felpattant az asztaltól és kezével a levegőbe csapott. - Tudtam, hogy meglesz ez a játszma! - Egy hajszálon múlt, ugye tudod? – kérdezte Nane. - Hajszál vagy nem hajszál, vége a játéknak. Na? Melyiket ajánlod fel?
53
54 - Nézzük csak! – vakarta a fejét Nane. – Itt van ez a Föld nevű, talán ezt. Lane egy kártyaasztal mellett sétálgatott fel-alá, Nane pedig izgatottan figyelte. Egész heti kártyaparti sorozatukra tette fel a koronát ez az este. Általában nagy tétben játszottak, de ez a mostani mindet felülmúlta. Hosszú évek során felépített, szeretett, dédelgetett tulajdonuktól, egyik virtuális valóságuktól
készültek megválni.
Illetve csak egyikük,
a
vesztes. Lane hosszan, élvezettel kortyolta a jégtől deres poharában
gyöngyöző,
aranybarna
whiskey-t,
és
kaján
vigyorral odavetette: - Ha gondolod, játszhatunk még egy kicsit. - Dehogy játszok! Elegem van már abból, hogy folyton veszítek! - Nem is a kártyára gondoltam. Hanem, mondjuk kapnál egy lehetőséget, hogy mégse kelljen kikapcsolnod ezt a… mit is mondtál, hogy hívják? - Föld. - Föld nevű valóságot. - Mire gondolsz? - Odamegyünk és egy kicsit játszunk velük. Nane hirtelen visszanyerte a játszma végén elillanó jókedvét.
Hatalmas
veszteség
volt
kilátásban,
és
most
megcsillant a remény, hogy talán mégsem kell megszabadulnia a
Földtől.
Tizenöt
éven
keresztül
fejlesztette,
nagyon
a
szívéhez nőtt. Emberekkel töltötte meg, akik mindenben az igaziakhoz
hasonlítottak,
viszont
rengeteg
esetlenséggel,
véletlenszerűen elejtett hibával ruházta fel őket. Ettől vált mulatságossá, érdekessé, kiszámíthatatlanná ez a világ. Mint szinte mindenkinek, neki is több ehhez hasonló játéktere volt. Sok-sok év munkája feküdt mindegyikben. Sajátos életterekbe helyezett, érdekes élőlényekkel töltötték meg őket, és féltve
54
55 őrizték
avatatlanok
elől.
Néha
versenyeztették,
máskor
különleges feladatok megoldására ösztönözték őket, illetve nagyon ritka esetekben, mint ez a mostani is volt, igazi értéket képviseltek. - Milyen játékot találtál ki? - Kutatnak a lakóid más világok után? - Igen, elég gyerekcipőben jár a dolog, de nyitottak rá. - No, akkor előlépünk, mint egy idegen civilizáció, és egyetlen ember fogja eldönteni, mi lesz a Földük sorsa. - Hogyan választjuk ki, ki legyen az? - Hasra ütés szerűen. Kijelölünk egy koordinátát, ott száll le az állítólagos ufó. -
Rendben,
akkor
kezdjük!
De
ne
számítógéppel
generáltassuk, csináljuk magunk, így izgalmasabb lesz! Számokat
írtak
felváltva
egy
papírlapra,
majd
találomra
kihúzgáltak belőle. Egészen addig tették, amíg egy megfelelő formátumú számsort kaptak. - Lássuk, hova utazunk! – mosolygott Lane, és az adatokat most már a gépre bízta. - Nézzük csak! Egy Magyarország nevű hely, a város Budapest. Itt pedig a pontos hely! A kijelzőn megjelent a helyszín, a patinásan felépített város egy széles utcája, egészen pontosan egy cipőbolt bejárata. - Rendben, megvan a helyszín. Hogyan tovább? - Megérkeznek az idegenek, és megszólítják az első embert, aki épp odaér, és feltesznek neki egy kérdést. Te értesz hozzá, hogyan kell kinézni a járművüknek, és a lényeknek. Rajta, csináld! Szólj, ha kész, addig kitalálom a kérdést.
Hatalmas ragyogással nyílt meg a szürke égbolt. Egy kávéscsésze-alátét
alakú
hatalmas
55
pergő-forgó
jármű
56 ereszkedett alá. Furcsa, semmihez se hasonlíthatóan elegáns lebegéssel tette mindezt. Amit látott, annyira hasonlított ahhoz a képhez, ami minden ember tudatában ott lapult, ha ufókról volt szó, hogy Kovács Béla már meg sem lepődött, amikor a jármű alja megnyílt, és két kicsi zöld emberke úszott elé, lábukkal alig néhány centivel a járda felett lebegve. Csak abban reménykedett, hogy akármi is a céljuk, őt kihagyják ebből az egészből. Van neki jobb dolga is ennél! Sajnos egyre inkább úgy tűnt, a két idegen egyenesen őt szemelte ki, és egyikük határozottan a szemébe nézve megszólította: - Üdvözöllek földlakó! – Majd feltette a kérdést, amin a Föld további sorsa múlott. Kovács Béla a pillanat törtrésze alatt gondolta át, mit is kell tennie. Egy ideig tátott szájjal állt az előtte megjelenő furcsa kinézetű idegenek előtt. Miután meghallgatta kérésüket, egy röpke pillanatig cipőjét bámulta, ami egészen sötét és fényes
lett
a
rárakodó
nehéz
nedvességtől.
Aztán
az
idegenekre pillantott, és tudta, hogy amennyiben most beszélni kezd, tényleg soha nem éri el úti célját. Egy egészen rövid ideig még viaskodott önmagával, miszerint talán mégiscsak illetlenség, amit tenni készül, de hamar felülkerekedett a józan ész, és Kovács Béla egyetlen vállrándítással, mintegy átnézve az előtte állókon szó nélkül továbbsietett.
- Megvan, végeztem – szólt Nane. - Én is kitaláltam. Nem is a kérdés lesz a lényeg, hanem a válasz! Illetve, persze, hogy a válasz, csak nem a tartalma, hanem… Lane elégedetten vigyorgott maga elé, mikor Nane befejezte a mondatot. Remélte, hogy ezen a hétköznapon egy háziasszony, egy mindentudó tanárember, vagy (erre szinte kéjesen gondolt) ne adj isten, egy politikus téved arra, de úgy
56
57 gondolta, szinte mindegy, kit vet a sors eléjük, nyert ügye van. Kovács Bélával azonban sajnos nem számolt…ahány szóban válaszol a kiválasztott a kérdésre, annyi év haladékot kap a Földed. Na, mit szólsz hozzá? - fejezte be a mondatot Lane.
57
58
Panka és a csengettyűmanók
Varázslatosan csillogó ködfátyol ölelte körül Pankát. Idegen volt még számára ez a világ, ahogyan az a másik is, itt mégis jobban érezte magát. A távolból hirtelen millió apró csengettyű hangja közeledett felé. - A csengettyűmanók! – ujjongott. – Hát itt vannak! Eljöttek! Londra jött elöl. Hosszú ezüst haja, mint menyasszonyi uszály suhant
mögötte,
arany
színű
ruhája
vakítóan
csillogott.
Mosolya sok száz emberöltőn át semmit sem veszített bájából. Kitárt, ölelésre hívogató karral közeledett az újszülött felé. Mögötte az apró, pajkos csengettyűmanók ugráltak. Be nem állt a szájuk, megállás nélkül csacsogtak. - Londra, Londra, ugye milyen gyönyörű? - És milyen csöpp kezecskéje van! - Látod azt a kis göndör fürtöcskét a hajában? - Ugye Londra, ez mind közül a legédesebb? Londra mosolyogva hallgatta őket. Évezredek óta újra ugyanaz a gyermeki ujjongás, öröm sugárzott arcukon, valahányszor új jövevény érkezett. - Vártalak benneteket – suttogta Panka. - Üdvözlünk Panka, örülünk, hogy megérkeztél! – köszöntötte Londra, a tündérasszony.
58
59 - Értem amit mondasz. Őket nem. Folyton beszélnek nekem. Tudom, hogy csupa kedvességet, de nem jutnak el hozzám a szavaik. -
Ne
félj,
kicsi
Panka,
hamarosan
megtanítunk
mindenre! A csengettyűmanók alig bírtak nyugton maradni. - Londra! Ugye játszhatunk vele? - Ugye hintáztathatjuk? - Látjuk, hogy szeretné! - Hintázzunk! – suttogta Panka, és feléjük nyújtotta két kicsi karját. A csengettyűmanók körülállták, felemelték kezüket, és a kicsi lány magasba emelkedett. A manók ide-oda ingatták fejüket, Panka pedig repkedett, hintázott a levegőben. Magasra repült, ezüstös fény és lenge szellő cirógatta az arcát. Felkacagott, és vele együtt kacagtak a manók, a ruhájukon fickándozó megannyi apró csengettyű zenéje kísérte táncukat.
- Nézd, drágám, milyen édesen mosolyog! Vajon mit álmodhat?
- No, elég legyen, huss pajkos népség! Londra
hangja
nyugalmat
és
kedvességet
árasztott,
a
csengettyűmanók mégis tudták, vége a játéknak. Kacarászva elengedték a kicsit, és hagyták, hogy Londra odalépjen hozzá. - Sokat kell még tanulnod, amíg megérted az Ő világukat. Azért jöttünk, hogy segítsünk. - Honnan tudom, mit mondanak? Hogy mit szeretnének tőlem? Hogyan kell viselkednem? – faggatózott Panka. - Érezni fogod! – mosolygott Londra. - Látod, amikor így elhúzzuk a szánkat, ez mutatja, hogy boldogok vagyunk. Ez az első, amit meg kell tanulnod.
59
60 Tudod
már.
Láttak
is
téged
mosolyogni,
csak
azt
kell
megtanulnod, hogy ha Ők szólnak hozzád, akkor is csináld, ne csak ha velünk vagy! - De honnan tudjam, hogy mikor? - Ó kicsim, mindig, valahányszor beszélnek hozzád! Meglásd, nagyon hálásak lesznek érte! - Miért nem lehetek mindig veletek, hisz titeket értelek? - Mert az Ő gyermekük vagy, vártak téged, szeretnek. Ők a te szüleid. - Szeretnek? Az mit jelent? - Te is tudod! Amikor a Mamád a karjába vesz, és magához szorít, mit érzel? - Finom az illata, jó meleg van az ölében, mindig ott lennék! - Mert szereted! És ha nagyon figyelsz rá, hamarosan megérted majd az ő szavait is, ahogy ő már most érti a tieidet! - De hisz nem is tudok hozzá beszélni úgy, ahogy hozzátok! - Dehogynem tudsz! Csak máshogy! A mamád pedig nagyon jól megérti! Vigyáz rád, megetet, ha éhes vagy, elringat, ha elfáradtál, énekel, ha szomorkodni lát. - Hát tényleg ennyire szeret? - A legjobban a világon! A csengettyűmanók egy pillanatig sem maradtak nyugton, végig ott toporogtak a kicsi körül. Jókedvük egy pillanat alatt elillant, amikor Londra bejelentette, hogy indulniuk kell. - Újra eljöttök majd? – kérdezte Panka. - Hát persze! Valahányszor szeretnéd. - Honnan fogjátok tudni? - Meghalljuk, ha hívsz – mosolygott Londra, majd lágy csókot lehelt a kicsi homlokára, és manóival tovasuhant a végtelen, ezüstös ködben.
60
61
- Jó reggelt, Panka, de nagyot aludtál! Panka kinyitotta álmos szemecskéit és felnézett. Ő volt az, a Mami! Olyan kedvesen beszél, nem is számít, hogy nem értem a szavait – gondolta, aztán eszébe jutott, amit ott, abban a ködfátyolos világban Londra tanított neki. Többször is próbálgatta már, de valamiért nem sikerült. Visszaidézte magában a csengettyűmanók táncát, a hintázást, hátha akkor előjön a kacagás is, de ami ott olyan egyszerű volt, itt valahogy nem ment. Sírásra görbült a szája a mosolygás helyett, amit annyira szeretett volna. - Mi a baj, kicsim, mi történt? - kérdezte Mami, majd énekelni kezdett, és lassan ringatta. Olyan finom volt az ölelése! Panka elmélyülten nézte az arcát, élvezte a kedves dalt és a hintázást. Igen, pontosan olyan volt, mint a csengettyűmanóknál! Ide-oda, ide-oda, hinta-palinta. Egyre jobban élvezte a játékot, vitték, repítették a biztonságot adó karok, és Panka kacagott. - Apa, gyere gyorsan, Panka rám mosolygott!
Panka nagyon várta az újabb találkozást, de hiába. Ott a domb mögött, az ezüst ködön túl hallatszott ugyan a távoli csengettyűszó, de a manók most nem voltak sehol. - Azt ígértétek, valahányszor szeretném, eljöttök – szipogta szomorúan. Fejét a hang irányába fordította és figyelt. Hívogató volt az a csilingelés. Teljesen elbűvölte. Lábacskáit a magasba emelte, és az oldalára gördült.
- Jaj, de édes! Nézd drágám, mint egy kis gombóc. Látod? Mindjárt teljesen oldalra fordul!
61
62
Hirtelen felemelkedett a teste, könnyűvé vált, és hasra fordult. Majd a hátára és újra a hasára. Pörgött, forgott, gurult a
kicsi
lány,
egyre
közelebbről
hallotta
már
a
manók
hívogatását. Színes virágok járták körülötte táncukat, az aranyló napfény csillámcsíkot húzott körbe-körbe, ahogy Panka kacagva gurult lefelé a dombon. - Megcsinálta! - Eljött! Látod, Londra? - Milyen ügyes a mi Pankánk! Tapsikoltak, ugrándoztak a csengettyűmanók, Panka nagyon boldog volt, hogy újra láthatja őket. - Azt mondtad, eljössz – fordult durcásan Londrához. - Eljöttél te – mosolygott bölcsen a tündérasszony. – Megtanultál hasra fordulni és vissza. Ez nagyon nehéz feladat. Most itt sikerült, de sokat kell gyakorolnod, hogy ott is menjen. Így már tudsz haladni, eléred a játékaidat, sokkal ügyesebb leszel majd abban a másik világban. - Ott miért nehezebb minden? - Itt könnyebb. Ez egy egyszerűbb világ. Ebben tanul minden ember, amikor kicsi. Benn a Mami pocakjában pont ilyen könnyed lubickolással mozogtál. Ugye, emlékszel még? - Kicsit – válaszolta Panka bizonytalanul. - Hamar elfelejtik. -
Ahogy
minket
is
–
mondták
bánatosan
a
csengettyűmanók. Panka kíváncsian nézelődött. Most járt itt először, eddig mindig ők jöttek hozzá. Varázslatos világ volt. A terebélyes fák ágain megszámlálhatatlan manó ücsörgött. Lábukat lóbálták, hintáztak az ágakon, fel-le ugráltak. Folyton fickándoztak, egy percig sem maradtak nyugton. A fák levelei gyémántként csillogtak, és apró csengettyűk lógtak rajtuk. Épp olyanok, mint
62
63 a manóké. A megannyi kis hangszer zenéje megnyugvást adott ebben a csillogó, ködös, mesés világban. Langyos szellő lengedezett, az ezüstös fűszálak mégis katonás rendben meredtek az ég felé. Csak a tarka virág fejek bólogatása mutatta a szél útját. Jó volt itt játszani. Panka ezután sokszor eljött. Az itt begyakorolt mozdulatokat egyre könnyebben ment ott, az igazi világban megtanulni.
Kiadós sétán voltak túl. Panka nagyon szerette a parkot. Tekintete ámulattal időzött a faágakon táncoló leveleken. Ha Mami kicsit közelebb tartotta, néha el is ért egyet-egyet. Nagyon jól értette, hogyan kell őket villámgyorsan levadászni, és azonnal a szájába gyömöszölni. Már az ágyon feküdt, pelenkázás következett, élvezte, hogy szabadon rugdalózhat. Mami csiklandozta, simogatta, ő pedig kacagva hasra fordult. - Te kis zsiványlány! Folyton elszöksz előlem – mondta kacagva mamája. Aztán ölbe kapta, és körbe-körbe forgatta. - Nagyon szeretlek, te kis zsivány! - Szeretlek – ízlelgette magában a szót Panka. Ezt is megértette. Egyre több kifejezés kapott jelentést ebben a világban is. - Na, gyere! Biztosan megéheztél! Panka átölelte Mami nyakát, és szorosan hozzábújt. Tudta, mi következik. Az egyik legjobb dolog a világon. Már előre érezte szájában az édes, langyos tej ízét, aztán mohón enni kezdett.
Azt mondta szeret – újságolta Londrának, amikor ezen a délutánon Csengettyűországban járt. Már megtette mindkét világban az első lépéseit, egyre cseperedett, ügyesedett.
63
64 - De hisz ezt rengetegszer mondja. Te vagy a kicsikéje – mosolygott
Londra.
A
csengettyűmanók
persze
egymást
túlharsogva fecsegtek. - Mi is szeretünk! - A mi kicsikénk is vagy! Panka vidáman nézett hol egyik, hol a másik manócskára. Igen,
nagyon
szerette
őket
is.
De
napról-napra
egyre
erősebben kötődött ahhoz a másik világhoz, a Mamihoz, a többiekhez, akiktől mind azt hallotta, mennyire szeretik. - Én is akarom mondani nekik, hogy szeretem őket. Hogyan tudok majd beszélni? -
A
legkönnyebb
és
legcsodálatosabb
szóval
kell
kezdened! Mami. Ezt fogod először kimondani. Aztán jön a többi.
Hidd
el,
épp
olyan
könnyű
lesz,
mint
ahogy
a
mozdulatokat is megtanultad! Sokszor kimondtad már itt nálunk, ott van a szívedben, a gondolataidban, egyszer csak észre sem veszed, és hopp ott terem az ajkadon. - Ilyen egyszerű volna? – kérdezte Panka. - Igen, épp ilyen egyszerű – válaszolta kedves mosollyal Londra.
Ideje lefeküdni Panka, nagyon álmosak már a szemeid – suttogta a fülébe kedvesen Mami. Beesteledett, túl volt a pancsoláson, a vacsorán, a szemét dörzsölgette. Mamája a kiságyba fektette, és leült mellé a fotelba. Kedves altatódalt dúdolt, az arcát simogatta. Panka minden este így aludt el. Élvezte ezt a törődést, mosolygott a tekintete, ahogy a megnyugtató hangot hallgatta. Már-már magával ragadta az álom, amikor még egy pillanatra kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt: - Mami –, majd mély álomba merült.
64
65 - Kimondta – suttogta Londra. A
csengettyűmanók
hirtelen
abbahagyták
az
ugrándozást, és némán, lehorgasztott fejjel állták körbe a tündérasszonyt. - Ne búslakodjatok, ez a világ rendje! – törte meg a csendet Londra, de ő is szomorú volt. Vége, Panka elmegy. Megtanulta kimondani a világ legszebb szavát, az ő küldetésük a végéhez ért. - Nagyon fog hiányozni, Londra! - Ő volt a legaranyosabb mind közül. - Soha többé nem hintáztathatjuk már. Londra kedvesen arcon cirógatta az egyik manócskát. - Mindig ezt csináljátok. Persze, nem könnyű elengedni őket. No, de indulás! Vége a búslakodásnak! Vár már minket egy tündéri kisfiú, Tomi. - Hol lakik? - Te már láttad? - Aranyos? - Juj, de izgulok! Londra
végignézett
a
csengettyűmanókon,
és
elindult.
Nyomában az izgő-mozgó vidám kis sereggel. Amerre mentek, halk muzsikaszó kísérte útjukat.
Panka a jól ismert hangra ébredt. Az ablak felé fordult, a csengettyűszó irányába. - Cseng – mondta. Folytatni akarta, de nem tudta, hogyan. Mi is ez a csengés? Honnan is ismeri? Mami az ágyához lépett. - Hát felébredtél, kicsim? - Cseng – mondta még egyszer. - Cseng. Igen, cseng. Ez a villamos, tudod? - Villamos – ismételte Panka.
65
66 Tudta, hogy nem ezt akarta mondani, valami mást, de hogy mit, arra nem tudott visszaemlékezni. Aztán már nem is volt fontos. Kinyújtotta két kicsi kezét, a Mami ölbe kapta, kacagva emelte a magasba, sebesen pörgött-forgott velük az egész világ.
66
67
A szultán és a vadrózsa
Valahol, egy távoli mesés vidéken élt egyszer egy ifjú szultán. Gyönyörű erdeiben terebélyes fák nőttek, áldásukat nap, mint nap élvezhette. Amikor kisétált, az összes fa felé nyújtotta karját, a lombok közül finom gyümölcsök kellették magukat édesen, illatosan.
Az
ifjú
legjobban
az
öreg
szantálfát
szerette.
Hatalmas, árnyat adó lombkoronája alatt jól esett megpihenni, s a levelekből áradó csodálatos illat mindig megnyugvással töltötte el. Valahányszor az erdőben járt, elégedettség fogta el. - Az én fáim! Lám, mennyire szeretnek! Mind nekem termi édes gyümölcsét, mind nekem növeszti árnyas lombjait! S a fák susogva felelték: - A tied vagyunk! Téged szeretünk! Csak neked érnek lédús gyümölcseink! Csak téged óvnak,
dédelgetnek enyhet
adó lombjaink. Egyik nap, amikor épp az oly kedves, illatos szantálfa alatt pihent, egy aprócska rovar szállt a kezére. Felpattant, s vadul hessegetni kezdte. -
Ki
vagy
te,
és
hogy
mered
megzavarni
a
nyugalmamat? A kis méhecske még sosem találkozott ebben a békés erdőben ilyen durvasággal, s nagyon megijedt. - Én csak egy méhecske vagyok, és nem akartalak megzavarni, épp csak erre jártam – felelte riadtan.
67
68 - Ez az én erdőm, és ha én pihenni vágyom, senki nem zavarhat! – kiáltott rá a szultán az aprócska állatra, és ütésre lendült óriási keze. A méhecske ösztönösen védekezett, amikor kieresztette fullánkját, s a támadó kézbe mélyesztette. Ahogy félelme elszállt, úgy szállt ki belőle az élet is. Egyetlen sóhajtásnyi idő alatt. Az ifjú szultán fájdalmában és haragjában fejvesztve rohangált fel-alá, s esztelen viselkedése egy vadrózsabokor karjaiba vetette. A szúrós ágak összevissza horzsolták a karját, s mérge egyre erősebb lett. - Ki vagy te, és mi jogon szurkálsz össze? – kiáltott a vadrózsabokorra. - Én a vadrózsa vagyok, nem bántok senkit, aki nem rohan ágaim közé, hogy letörje zsenge hajtásaimat. - Ez az én erdőm! – kiáltotta az ifjú. – Itt nincs szükség senkire aki engem megszúr! Mit képzelsz, hogy mersz a saját erdőmben engem bántani? Itt engem mindenki szeret, és aki nem, annak nincs helye a fáim közt! - De én is szeretlek, és az a méhecske is szeretett… kezdte a csipkebokor. - Hallgass! Te engem ne oktass ki! – Folytatta az ifjú dühös kitörését, s a vadrózsabokrot meg sem hallgatva palotájába rohant. Azonnal kiadta a parancsot, hogy az erdeiben minden csipkebokrot vágjanak ki, és hányjanak tűzre. Aztán eszébe jutott minden bajok okozója, a csöpp kis rovar, és gyorsan hozzátette még, hogy minden méhcsaládot fel kell kutatni, és az utolsó kis állatot is el kell pusztítani. Telt-múlt az idő, eljött az ősz, majd az erdő téli álomba merült. Aztán eljött a tavasz, virágruhába öltöztek a fák, lágy, buja illatfelhőbe burkolták az alattuk sétálgató ifjú szultánt.
68
69 - Meglásd, hamarosan eljő a nyár, s újra kényeztetünk lédús, mézédes gyümölcseinkkel! – susogták felé édesen. A nyár eljött, de a fákon egyetlen gyümölcs sem termett. Nem voltak ott a szorgos méhecskék, akik a virágok porait szerteszórták volna, egyik fáról a másikra, hogy azokból gyümölcsök fejlődhessenek. A szultán hitetlenkedve nézte kopár fáit, az erdőt, mely most alig nyújtott valami felüdülést. Egyedül a hatalmas szantálfa volt, amelynek öreg, sokat látott ágai alatt elnyújtózva még jól érezte magát. Ahogy múlt a nyár, úgy múlt a derű a szultán szívéből is. Ereje elhagyta, finom gyümölcsei nélkül kezdett elszállni belőle az élet. S amikor egy napon sárgálló levelet fújt be ablakán a csípős őszi szellő, már úgy érezte nem bír felkelni ágyából. Csak a szantálfa illatában bízott, úgy hitte, attól majd új erőre kap. Megparancsolta hát, hogy vágják ki a fát, és hozzák be ágait a szobájába. Minden úgy történt, ahogy óhajtotta. Az öreg fa sírva, könyörögve nyújtóztatta az ég felé vénséges vén ágait, de nem menekülhetett. A szultán szobáját szinte teljesen elborították a faágak, s ő mélyen lélegezte gyenge tüdejébe az imádott illatot. Csakhogy az a kedves illat egyre halványult, s egyik nap, mikor az első hópehely az ablaka párkányára hullt, elillant az utolsó cseppje is. Nem volt mit tenni, orvosokat hívattak a szultánhoz, csodaszerek garmadáját próbálták ki rajta, de semmi sem segített. Egyik reggelen egy távoli országból érkezett doktor kopogtatott a palota ajtaján. A szultánhoz vezették, akiben már alig volt élet. - Tudom, mitől gyógyulhat meg a test, amely így kiüríti minden tartalékát. – mondta a szultánnak. – Nem kellenek ide csodaszerek, a természet két kézzel szórja kincseit, s te kiváltságos vagy, hisz hatalmas erőidben megtalálhatod a
69
70 gyógyító erőt. Épp megcsípte az első dér az erdőd mélyén pirosló csipkebogyókat, szedess belőlük sokat, idd főzetét, s meglásd, hamar erőre kapsz! A teádat pedig a fáid odvában élő kicsiny méhecskék mézével ízesítsd, amely többet ér minden orvosságnál, hisz ott van benne a napfény ezernyi simogató sugara! A szultán most ébredt rá, mit is tett. - Nincsenek csipkebokraim, nincsenek méhecskéim, fáim soha többé nem teremnek már édes gyümölcsöket nekem, s a megnyugvást adó öreg szantálfám ágai is itt lobbantak el kandallómban. Nincs már élet az erdőmben, már nem élhetek én sem. Nem becsültem a körülöttem levő természetet, nem akartam megismerni az élet, a világ rendjét, csak a szépet fogadtam el – sóhajtotta. – Bár csak meghallgattam volna a csipkebokrot, hisz azt mondta, hogy ő is szeret! De nem tettem, s így nem tudhattam meg, milyen kedves ajándékot tartogat ő nekem minden ősszel. S nem hallgattam meg a kicsi méhecskét sem, aki minden télen elhozta volna nekem a nyári napfény éltető sugarait! - Már minden hiába, most már késő – sóhajtotta a szultán. És egyetlen hosszú sóhajtással elszállt belőle is az élet, ahogy egykor a kicsi méhecskéből, a csipkebokorból, s a szívének oly kedves vén szantálfából is.
70
