New Mona új szenvedés alkonyaitól újholdig
A Tvájfájt Saga paródiasorozat első könyve
Stephfordy Mayo
EGMONT Az első kiadás a Michael O’Mara Books Limited gondozásában jelent meg 2009'ben.
Copyright © Stephfordy Mayo 2009 All rights reserved. A könyv hivatalosan teljesen független Stephenie Meyertől, az író sem engedélyt, sem jóváhagyást nem kért - persze nem is kapott volna. Tilos a művet vagy bármely részletet bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, fotó-vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosíta továbbítani, vagy közvetíteni és tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: New Moan - The first book in the Twishite Saga - A parody Kiadja az Egmont Hungary Kft. Budapest, 2010. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Fordította: Bottka Sándor Mátyás Szerkesztette: Endreiné Szemők Ildikó Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu
előszó Nem akarom túllihegni a dolgot, de tisztára haldokoltam. Mégis hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe? Miért feküdtem a hátamon, és kapkodtam levegőért, miközben egy árnyalak fölém magasodott és a küzdelmemet figyelte? Igaz, amit mondanak. Életének utolsó pillanataiban valóban lepereg az ember előtt az élete. Az enyém nem volt egy nagy durranás, amíg Spatulába nem költöztem. Attól fogva viszont, az utolsó néhány hónapban minden megváltozott. Majdnem túl sok dolog is történt velem – mindenesetre több, mint amit egy átlagos tinilány el tudna viselni. Stephfordy Mayo tisztára kicsinált, csak mert szerinte vonzom a bajt. Oxigénhiányos agyamban összemosódtak a cikázó emlékképek. Az egyik pillanatban még a suli ebédlőjében ettem, a másikban már egy székhez kötöztek. Hangzavar töltötte meg a fejem – az egyetlen zaj, amit felismertem, az életemre törő szörnyeteg vihogása volt. Még egy ugrás, és már az ágyam szélén ültem, mellettem pedig a szerelmem, aki a tenyerét csúsztatta a combomon egyre feljebb és feljebb… De nem élvezhettem ki a pillanatot, az emlékeim tovább kavarogtak, újabb képek villantak fel: erdőben bolyongó zombik, akik meg akarták enni az agyamat; egy angolóra, ahol újra és újra Shakespeare-t tanultunk; egy férfi, aki farkassá változik; egy rakás pattanásos gyerek, akik a ruhámat rángatják…
És mindig, újra és újra felbukkant a szerelmem, a lelki társam, az én márványangyalom, Luke Warm alakja. - Mona Liba! - Mi van? – morogtam, még mindig a zuhogó emlékképekbe merülten. - Mona, ha nem veszel levegőt, el fogsz ájulni! Lehúztam hát fejemről a műanyag zacskót és kelletlenül lélegezni kezdtem. - Pedig már éppen ahhoz a részhez értem, amikor leveszed az inged – mérgelődtem. – Különben is, ha nem egy ilyen visszapergetett jelenettel kezdem a könyvet, honnan tudják az olvasók, hogy jön majd ez a csomó izgalmas rész is?! Egy rakás fejezet másról sem szól, mint arról, hogy mi ketten megbeszéljük, mi a kedvenc színünk, meg ilyenek. Megérdemlik, hogy előretudják: azért lesz majd egy kis akció is! Luke megnyugtatóan a kezemre tette kemény, hűvös tenyerét. - Talán tévedek, de azt hiszem, a legjobb az lenne, ha egyszerűen a történet elején kezdenéd. Akárhogyan is, biztosan elbűvölöd majd az olvasót, hiszen a kettőnk története örökérvényű, örökkévaló és… - Örökletes? – javasoltam. Luke összeráncolta a homlokát. Néha annyira merev tudott lenni, bár ezt a tulajdonságát általában nagyon élveztem. Persze, azt hiszem, igaza volt. Mint mindig, hiszen ő volt a legeslegtökéletesebb teremtmény, aki valaha is a Földön élt. Újra becsuktam hát a szemem, és felidéztem a napot, amikor minden elkezdődött…
első fejezet nyirok Sunnytownban nőttem fel, Nevadában. Ott nem esik az eső. Soha. Az év háromszázhatvanöt napján szikrázik a napfény. nem úgy, mint Spatulában, egy meghatározhatatlan északi állambeli kisvárosban, ahol viszont esik az eső. Mindig. Tökéletesen megértettem, hogy anya miért akart onnan mindenáron elmenekülni. Hatéves koromban jöttem rá, hogy a világ igenis körülöttem forog. Onnantól kezdve az apámnak kellett Sunnytownba utaznia, ha látni akart engem, mert én ugyan be nem tettem a lábam egy olyan nedves és kényelmetlen helyre, ahol soha nem süt a nap. Most azonban minden megváltozott. - Biztos, hogy ezt akarod, Liba? – kérdezte anyám, amikor a sunnytowni reptéren búcsúzásul megölelt. - Tudod, hogy nem muszáj menned. Maradhatsz velem és Hulk (Harmadosztálybeli) Focistával. Lenne saját szobád, és nekem tényleg nem kell olyan sokat utaznom. - Anyu, hányszor mondjam még el neked? Én túl nemes és önfeláldozó vagyok ahhoz, hogy veletek maradjak, értsd már meg végre! – fakadtam ki. – Ahh! - Rendben, drágám – nyugodott bele anyám.
Ő volt a legjobb barátnőm, olyan volt, mintha a testvérem lett volna. De kiakasztott, hogy mindig meg kellett mondanom, hogy mi a legjobb a számára. Én elköltöztem, mert most már volt egy férfi az életében, aki a gondját viselte. Most már Hunk (Harmadosztálybeli) Focista fogta meg a kezét, amikor átkeltek az úttesten, én pedig apámhoz, Chuckhoz költöztem. Más szülőm nem maradt, aki maradéktalanul nekem szentelhetné a figyelmét. Pedig erre szüksége volt a törékeny kis lelkemnek. Anya még egyszer megölelt. - Ha bármikor szükséged lenne rám – búcsúzott -, ott vagyok a telefonvonal másik végén. - Felőlem! De most már nyugodtan leválhatsz rólam. Nem néztem hátra, miközben felszálltam a repülőre. Nem bírtam volna elviselni a szipogó, elérzékenyült anyám látványát. Chuck Port D’Angerous repterén várt rám. Anyával ellentétben az ő szókincse kellemesen korlátozott volt. Egyik kedvenc mondatával üdvözölt: - Szia, Mona, hogy ityeg a fityeg? - Mégis mit gondolsz, hogy?! – mordultam rá, miközben bemásztam a terepjárójába. – Anyám összeállt egy szteroidfüggővel, az életem kilátástalan, most ide kellett költöznöm a nagy büdös semmi közepébe, hozzád. Ne gondold, hogy megkeseredett vagyok, vagy ilyesmi. De csak hogy tisztázzuk, én egyáltalán nem akartam a világra jönni. Az apám magánnyomozónak nevezi magát, de ezzel engem nem tud megtéveszteni: tudom, hogy nem kell emögé semmi izgalmas hátteret képzelni. Azt hiszem, csak túl sok Humphrey Bogartfilmet nézett gyerekkorában. Még egy kalapot is beszerzett, egy ilyen puhakalapot. Cakhogy Spatula olyan béna hely volt, ide még egy bűnöző sem jött soha. Az apám, azt hiszem, leginkább eltűnt cicák után nyomozott. - Hát errefelé tényleg semmi különös nem történik – jegyezte meg Chuck vidáman. Nem válaszoltam, csak néztem kifelé az ablakon, míg a város felé hajtottunk. Spatulát vörösfenyőerdő vette körül, a hatalmas szálfák olyan sűrűn törtek az ég felé, hogy közöttük egyetlen fénysugár sem szűrődött át. A kemény, meredő, nedves fatörzseken áporodott patakokban csordogált le az esővíz. Felriadtam, amikor Chuck megérintette a karomat. Biztos voltam benne, hogy majdnem egy felnőtt gondolatom lett volna, éppen, amikor megzavart. - Mit akarsz? – ripakodtam rá édesdeden. - Csak azt mondtam, ez a hely egy nagy állóvíz – fejtegette, de hál’ Istennek alig hallottam, amit mond, mert a szavait elnyomta a mellettünk elrohanó három rendőrautó, két mentő és egy tűzoltókocsi szirénájának hangja. A távolban valahonnan füst gomolygott vastag oszlopban. – Itt, Spatulában aztán soha nem történik semmi érdekes. Attól félek, unatkozni fogsz. - Nahát, erre magamtól soha nem jöttem volna rá – húztam el sokatmondóan és kifinomultan a szám. – Most meg mire vársz? Zöld van, mért nem megyünk már? - Ja, azt gondoltam, megvárom, amíg leviszik az útról azt a férfit – válaszolt. – Valami baleset történt, de biztos nem súlyos ez sem. Jobban megnéztem, mi folyik előttünk. A mentősök éppen akkor emeltek hordágyra valami vértől csöpögő pasast, a rendőrök meg egy csajt igyekeztek megfékezni, aki egy késsel hadonászott és eszeveszetten üvöltött. Most tényleg egész nap itt kell várnunk a semmire?!
- Egy újabb nyugis nap a jó öreg Spatulában – mosolygott Chuck, miközben az üvegcserepeket kerülgette. Felsóhajtottam. Teljesen igaza volt. Ez a város tisztára halott. A helyi bolt sarkán, a buszmegállóban egy csapat srác mellett haladtunk el. Szánalmas gyülekezet volt. Ruhájuk tiszta fekete, hosszú és sötét hajuk kócosan és zsírosan lógott a vállukra, arcuk mogorva. Az egyikük meglátott, oldalba bökte a haverját, és egy pillanat múlva az egész banda engem bámult. Ilyen messziről nem tudtam megállapítani, hogy az arcuk az ámulattól, a megrökönyödéstől vagy a sminktől volt falfehér. - Apa, már megint mindenkinek elmondtad, hogy jövök? – kérdeztem mérgesen. Soha nem állta meg hogy ne áradozzon az ő csodálatos kislányáról. Hogyan tudjak én így beilleszkedni? - Miért tettem volna? – kérdezett vissza, miközben dühösen méregette a srácokat. Persze megértem, nagyon féltett engem mindentől. Chuck még mindig abban a szakadt kétemeletes viskóban lakott, amiből anyám annak idején kiköltözött, amikor rájött, hogy apámból soha nem lesz igazi filmbeli noir detektív. Persze ennél rosszabb családi körülmények között is felnőhettem volna – az én szüleim legalább elváltak -, de sok esélyt nem láttam arra, hogy hátborzongató családi titkokra derüljön még fény. Komolyan, a szüleim annyira önzőek! Olyan nehéz lett volna árvaházba adni engem? Az árva gyerekek karakterei mindig a legjobbak, a hülye jellemfejlődés miatt. Befordultunk a ház elé. - Mutatni akarok neked valamit, Mona – szólt vigyorogva Chuck, és úgy tűnt, nagyon elégedett magával. – Csukd be a szemed! Becsuktam. - Ugye, egy kocsi? – kérdeztem. – Mert nekem egy kocsi kellene. Ugye vettél nekem egy kocsit? - És… kinyithatod! Kinyitottam. - Vettél nekem egy buszmegállót?! – néztem egy nagyot. - Rávettem a város önkormányzatát, hogy erre vezessék a buszjáratot – mondta lelkesen, és teljesen meg volt elégedve magával. – Így már nagyon könnyen el tudsz jutni a suliba reggelente. - Hú, apu, köszi! – nyögtem fel, és bementem a házba. Természetesen nem fogok busszal menni a suliba. Sajnálom, de így az ő kocsiját kell majd elvinnem, ha szükségem van rá. Chuck bepakolta a cuccaimat a házba, majd így szólt: - Oké, én akkor megyek, és megnézem a meccset. Ezzel el is tűnt a nappaliban, bekapcsolta a tévét, engem pedig végre magamra hagyott, hogy felfedezzem a terepet. Felmentem az első emeletre. A szobám túl kicsi volt. Hova tegyem így a hatalmas műveltségemet jelző, vastag és bonyolult regényekből álló könyvtáramat? És a válogatott, ritka cédékből álló gyűjteményemet? A sok kütyüt és posztert, amik a bohém oldalamat mutatják? Az egómat? Nem, ez így egyáltalán nem volt jó. Eldöntöttem, rá kell vegyem Chuckot, hogy bontsa le a falat. Így legalább elfoglalhatom az ő szobáját is. Ő majd alhat a kanapén – ez a legkevesebb azok után, hogy én mindent feladtam és hozzá költöztem! De ezzel ráértem később is, most ennél sokkal fontosabb dolgom volt. Meg kellett bámulnom a tükörben a saját arcom, hogy végre leírhassam, hogy nézek ki.
Nem mintha lett volna az arcomon bármi különös. Bár Sunnytownban soha nem szűnő napsütésben éltem eddig, minden időmet vagy a zárt szobában, vagy árnyékból árnyékba ugrálva töltöttem. Így megőriztem érdekes, tökéletesen fehér bőrszínem, ami nagyon jól kiemelte fekete hajamat és mély, sötét szemeimet, amelyek sötét medencéjében éjféli árnyak kavarogtak. Ettől felsóhajtottam és elfordultam. Hiába, nem tagadhattam: nem voltam csinos. Még akkor sem, ha az voltam. Abban bíztam, hogy a házimunka majd jobb kedvre derít, ezért nekiláttam kicsomagolni. A hátizsákom legmélyéről a kezembe akadt egy kis képeskönyv. Ez a könyv nagyon sokat jelentett nekem, és ez volt az oka annak is,hogy most Spatulába költöztem. Belelapoztam. Minden oldalon egy fekete copfos kislány mosolygott boldogan, körülötte színes állatkák és sütemények táncoltak, és a képek alatt kavargó sorokban futott a szöveg: Csoki kell és cukor még, zöld fű kell és piros ég, fókák és rókák és vicces manócskák, és kis hableányok, és banános shake!
Ez a mesekönyv, a Mona megkapja, ami neki jár évente egymillió példányban kelt el, a folytatása, a Mona még többre vágyik pedig még az elsőnél is sikeresebb volt. Akkoriban rajzfilmek, mintás pólók és uzsonnásdobozok készültek belőle… igen, volt idő, amikor az egész világ ismerte a nevemet. De a dolgok megváltoztak, a Mona gimibe megy már senkit nem érdekelt. Mostanra egy átlagos, szürke tinilány lettem. De egyszer már belekóstoltam a sztárságba, és ezt vissza akartam szerezni mindenáron. Nekem ez jár. És vissza is fogom kapni! Spatula – az apámon, néhány vörösfenyőerdőn és évi több száz milliméter csapadékon kívül – a Képzelt Hősök Továbbképző Akadémiájának is otthont adott. Ennek a sulinak a specialitása az volt, hogy a gyereksztárokat felkészítsék a további karrierjüket. Ők voltak a legjobbak. Ők futtatták fel Drew Barrymore-t, ők csináltak a Louisa May Alcott Kisasszonyaiból Jó feleségeket, és ők juttatták be Alice-t Wendy-t, sőt még Gilingalangot is egy szuperhősös Alan Moore- képregénybe. Én tudtam, hogy mit akarok: egy főszerepet egy rendes felnőtt, vagy legalább egy filmesadaptációgyanús tini regényben. Izgatottan vártam, hogy az Akadémiára járhassak, de előre tudtam, hogy a társaim úgyis utálni fognak – csakúgy, mint eddig Sunnytownban. Azt mondták, azért, mert lenézem őket, és mert némelyiket egy életre megbénítottam, de én tudtam, hogy a zárkózottságomnak és az esetlenségemnek ehhez semmi köze. Az igazság az volt, hogy egyszerűen nem illettem közéjük, és tudtam, hogy soha nem is tartozhatom hozzájuk. Én egy különleges, egyedi kis hópehely voltam, akit sokkal magasröptűbb dolgok kötöttek le, mint azokat, akikkel együtt élni kényszerültem. Én nagyobb dolgokra voltam hivatott, talán még egy Pulitzerre is! Nehéz volt mindezt magamban tartanom, de megadóan és csendben tűrtem magányosságomat. Közben azért vártam, hogy találjak valakit, aki a szerény külső alatt meglátja a belső ragyogásomat! Talán majd itt, Spatulában…
- Hé, Mona, az anyád szeretne veled beszélni – jelent meg apa az ajtóban, kezében a telefonnal. Elvettem a távbeszélő kagylóját – Stephfordy fogalmazás tankönyve azt írta, hogy kerülni kell a szóismétlést, még akkor is, ha a helyettesítő kifejezés tisztára idétlen -, és vidáman beleszóltam: - Mit akarsz már megint? Nem tudod, hogy éppen egy nagy ívű jellemfejlődési gondolatsor közepén tobzódom?! - Csak meg akartam tudni, hogy jól repültél-e. Ugye, tudod, hogy nem kell olyan messzire utaznod? a Válassz Saját Kalandot gimi például itt van Sunnytownban, és biztos vagyok benne, hogyha át akarnád kérni magad, meg lehetne oldani. Ők nem bánják, ha valaki a döntő pillanatban határozza el magát. - Hányszor mondjam még el neked?! – förmedtem rá. – Nekem most a karrierem a legfontosabb, muszáj, hogy arra összpontosítsak. Én kész vagyok meghozni ezt az áldozatot, mert a világnak szüksége van rám, a művészetemre. Ezt kell tennem. Különben is, a Válassz Saját Kalandotba csak a vesztesek járnak. Vagy kilencven százalékuk még az első félévben meghal legalább egyszer. - Rendben, Mona, ha ez tesz boldoggá, ha Spatulában akarsz lenni, akkor biztosan ez lesz neked a legjobb. - Anya, tudod, hogy te vagy a legjobb barátom, és erre joggal lehetsz nagyon büszke, de néha tényleg az agyamra mégy. Nem hagynál békén csak öt percre? Megfojtasz ezzel a sok szeretettel és kedvességgel. Nem kapok levegőt tőled! Tudod mit, majd három fejezet múlva írok neked egy egysoros e-mailt, hogy szállj le rólam, jó lesz? A falhoz vágtam a telefont és az ágyra vetettem magam. Ideje volt, hogy sírjak egy jót. Tudom, az én döntésem volt, hogy ide költözzek, de egy kicsit azért elkeseredhettem tőle, nem? Dühöm és fájdalmam késő éjszakáig kitartott, sokáig keseregtem még. A zúgó szél a túlságosan körülírt metaforában mély együttérzéssel válaszolt keserveimre. Még soha senki nem szenvedett ennyire, mint én. Persze tudom, hogy a Föld összes tinédzsere szenvedett már legalább ennyire életében, de ennyire akkor is csak én szenvedtem. Még szerencse, hogy én nem vagyok olyan narrátor, aki verset ír a sanyarú sorsáról, mert annál én sokkal, de sokkal érettebb vagyok. De ha olyan lennék, akkor ezt írnám:
Eső Zuhog az ablakon túl Eső Zuhog a szívemben benn Köd És keserűség Vesz körül engem Cseppenő esőcsepp, Azt hiszem, esni fog. Miután ilyen szívbemarkolóan sikerült megfogalmaznom a tizenhét éves lányok szívfájdalmát, elégedetten elaludtam.
második fejezet az első találkozás
Másnap reggel lemondással vegyes várakozással (én ilyen összetett vagyok) ébredtem. Várt rám Spatula a maga kopár, nyirkos, szürke pompájában. Az ablakhoz léptem, elhúztam a függönyt és kellemesen meglepődtem. Egy szikrázó, aranyszínű homokos tengerpart látványa fogadott, amit egyik oldalról buja pálmafák, másik oldalról pedig kék tenger zárt le, amihez foghatót még soha nem láttam. Egy pillanatra a remény szikrája gyúlt ki bennem, de ki is aludt, amikor megláttam a tökéletes égen az Üdvözöljük a Kanári-szigeteken! feliratot. Mérgesen letéptem az ablakról a plakátot, összegyűrtem és a falhoz vágtam, miközben Chuck beteg humorérzékét szidtam. Igazán tudhatná, hogy milyen érzékeny a kis lelkem, és mennyire nincs humorérzékem! Egy ilyen vicc akár az életébe is kerülhet valakinek, aki olyan komoly és sápadt, mint én! Később azonban rájöttem, hogy biztos csak meg akarta törni a jeget közöttünk, amolyan férfias vicceskedéssel, amit én nyilván nem érthetek, mert más a kromoszómakészletem. Ezért emberfeletti béketűrésemmel, amire mindig is kimondottan büszke voltam, megbocsátottam neki. Éreztem, Spatula jót tesz majd nekem. Még csak egy napja voltam itt, de a lekem máris finomabban rezdült, mint eddig. A valódi kép, amit az ablakon keresztül láttam, már sokkal kevésbé volt szívvidító. Az eső nagy cseppekben esett és nagyon nedves volt (azt hiszem, az eső leírását még gyakorolnom kell – az itteni időjárási viszonyokat látva biztos, hogy dogát is kell majd írni ebből a suliban), és a ház körülifákról csepegett a víz. Hatalmas, egyenes törzseik nedvesen törtek az ég felé, az izmos törzseken mint lüktető erek, kúsztak és kanyarogtak az indák, és a törzsek tetején a tejszerű, fehér, sűrű felhők ültek. Ez a kép valamiért nagyon izgatottá tett, de nem tudtam rájönni, miért. Az alsó szinten, a konyhában Chuck éppen újságot olvasott, amikor beléptem. Valamin nagyon bosszankodott, de amikor meglátott, azonnal összehajtotta a lapot, így csak a főcím egy részét tudtam elolvasni: valamit lecsapoltam, gondolom egy tavat, vagy ilyesmit. - Szia, Mona, milyen volt a trópusokon? – kérdezte vidáman, de én nem válaszoltam neki. Reméltem, hogy a hallgatásomból megérti, hogy az ő vidékies humora soha nem érhet el az én mélyen összetett és kifinomult lelkemig. Biztos indulni készült, mert az öve a kezében volt, és én észrevettem a bőrszíj végén a harapásnyomokat. - Chuck, te az övedet rágod? – kérdeztem viszolyogva. - Hát, haha, tudod, csak reggelizek épp egy kicsit, mielőtt munkába indulok. - És szerinted ez rendes reggeli?! – gúnyolódtam aggódó hangon. - Mona, drágám, elhiheted, hogy én sem erre vágyom. De, tudod, az életem eléggé összezavarodott, mióta anyád elhagyott, tizenöt éve, és még nem szedtem össze magam annyira, hogy lemenjek a boltba kajáért.
- Ó, te szánalmas, megvetendő alak! De ne aggódj, most már gondodat viselem! Suli után megyek és bevásárolok. Főzni nagyon szeretek, anyánál is sokat főztem, mert ő is éppolyan hasznavehetetlen, mint te. És így legalább gyakorolhatom a leíró részeket a különböző kaják jellemzésével, ettől rögtön sokkal színesebbnek tűnik majd a regény narratívája, és az ételeket metaforaként is használhatom majd. Izgi lesz! Láttam apám arcán, hogy a magyarázat megértése jóval meghaladta a szellemi képességeit, de azért boldogan mosolygott, mert annyit megértett, hogy lesz itthon kaja. - No, akkor mi lesz már? – szólaltam meg türelmetlenül. - Mivel, drágám? – kérdezte. - A pénzzel, Chuck. Tudod, az élelmiszereket nem adják ingyen. Komolyan, néha annyira csak magadra gondolsz! - Hát persze, drágám – válaszolt és a kinyújtott kezembe nyomott egy marék papírpénzt. – És még… - gondolkodott zavartan, amikor nem mozdultam. - Kocsikulcs? - Hát persze. Azt is ideadta, én pedig kivonultam az ajtón. - Szia, Chuck. – kiáltottam vissza. – Megyek, nem akarok első nap elkésni a suliból. A becsukódó ajtón keresztül még hallottam a hangját: - Hé, Mona, én akkor hogy menjek munkába? Jelentéktelen problémái leperegtek rólam, a kocsihoz szaladtam az esőben, beültem és indítottam. A motor halkan felberregett. Miközben a zuhogó esőben az iskola felé tartottam, azon gondolkodtam, vajon milyen lesz majd az Akadémia. Biztos voltam benne, hogy az ottani diákok sem tudnak majd velem mit kezdeni, és itt is – akárcsak a korábbi sulijaimban – kívülálló maradok. Ezt utáltam, még akkor is, ha azt bizonyította, hogy a hétköznapi külső mögött, amit az emberek láttak belőle, milyen különleges is vagyok belül. Abban azért biztos voltam, hogy az itteni tanárok legalább majd felismerik és kiteljesítik a képességeimet. A korábbi tanáraim ugyanis csak elküldtek, mert állítólag megfájdult tőlem a fejük. Piha! Ezek a jobb híján tanárnak állt tehetségtelenek még akkor sem ismernék fel az írózsenit, ha az az orruk előtt kanyarintana oda egy ültő helyében egy háromoldalas körmondatot központozás nélkül! Lelassítottam, mert egy útelágazáshoz értem, és meg kellett néznem a jelzőtáblát. Egyenesen az Áruház és esti találkozóhely (kizárólag mozi) feliratú út indult, jobbra az Iskola jelzésű, balra az Összes többi irány jelű út indult. Spatula elég kicsi egy hely, gondoltam, de legalább nem tévedhetek el. Az Iskola irányba indultam. Útközben a köd az összes, a cselekmény szempontjából elhanyagolható jelentőségű épületet eltakarta előlem, úgyhogy ezekről nem tudok beszámolni.Egy dolog azért feltűnt. nem messze a sulitól, az út szélén egy gyerek üldögélt egymagában. Éppen elég közel értem hozzá, hogy jobban megnézzem a zöld haját, szakadt farmerét és a biztosítótűt az orrában, amikor hirtelen, egy hangos ordítással felém hajított valamit. Lebuktam, amikor a gitár hangos zendüléssel a kocsi oldalához vágódott, darabokra tört, és húrok, faszilánkok repültek szerteszét. A srác félelmetesen mérgesnek tűnt, nem értettem, hogy miért. Persze csak egy punk volt, azok meg néha nem nagyon tudják, mit miért tesznek, de
azért mégis. Csak arra tudtam gondolni, hogy a fiú nekem akarta adni a hangszerét ajándékba, és mérges volt, amiért az eltörött. Még így is fura volt, de az legalább kiderült, hogy Chuck tényleg mindenkinek mesélt az érkezésemről, és láthatóan ez volt a legizgalmasabb dolog, ami hosszú ideje Spatulában történt. Boldogan visszaintegettem hát legújabb rajongómnak, aki két ujját feltartva intett vissza – gondolom, sikert kívánt a sulihoz. Milyen kedves tőle! Még akkor is ezen mosolyogtam, amikor befordultam az Akadémia parkolójába. Az iskola sokkal nagyobb volt, mint amilyennek elképzeltem. Előttem egy hatalmas, füves rét húzódott. Jó messzire tőlem négy gyerek és egy kutya izgatottan vizsgált egy térképnek tűnő lapot. Az egyikük azt mondta: - Szóval itt kell lennie Kim Dzsongil rakétasilóinak… Ám ekkor egy hatalmas dörrenés vonta el a figyelmemet róluk. Nem messze egy hatalmas középkori torony emelkedett ki a földből, az ablakaiból furcsa fények villogtak és szikrák törtek elő. Olvastam én, hogy az Akadémiának fantasy-tagozata is van, de nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, mert mint az köztudott, csak a kiforratlan karakterek kötelezik el magukat egyegy műfajban. Balra tőlem egy bevásárlóközpontnak tűnő épület előtt egy lány állt, a haját csavargatta és így szólt: - Szóval, Johnny akkor tisztára, izé, azt mondta, hogy, izé, hogy tisztára elhívott a bálba… Ez most milyen volt, Ms. Ephron? A megszólított, talpig Dolce & Gabbanába öltözött nő jegyzetelt valamit a füzetébe. - Már sokkal jobb volt, Ashley – válaszolt -, csak egy kicsit még mindig sokszor használod az izé és a tisztára szavakat. Ha nem akarsz megbukni a Romantikus vígjáték kezdőknek kurzuson, akkor figyelned kell, hogy ne úgy beszélj, mint ahogy a tinifilmekben megszoktad. Próbáljuk meg még egyszer, rendben? A bejárat mellett a hirdetőtáblán egy csomó szakkör hirdetése és jelentkezési lapja lógott. Lehetett jelentkezni például az Egyél meg engem, igyál meg engem! című, haladó pszichedelikus próza kurzusra, vagy az Egyetemes tudatfolyam szemináriumra, aminek a tantervleírása akkora részt elfoglalt a lapon, hogy a jelentkezők nevének már nem is jutott hely. Szinte hallottam, ahogy kreatív szikrák pattognak a levegőben, tudtam, hogy jól fogom itt érezni magam, és biztos voltam benne, hogy engem is megszeretnek majd. Először is be kellett jelentkeznem a tanulmányi irodán, ami az udvar másik végén volt. A diákok kisebb csoportokban igyekeztek a főépület felé, és miközben átvágtam a tömegen, éreztem, hogy szándékosan nem vesznek észre engem, hiába hadonásztam a kezemmel és kiabáltam, hogy: - Nézzetek jól meg, én vagyok Mona Liba, az új lány! No, jellemző, gondoltam. Még csak fél perce vagyok itt, de ezeknek máris sikerült nem meglátni a belső értékeimet. Hiába, a tinik annyira felületesek. Megadóan sóhajtottam egy nagyot és beléptem a tanulmányiba. Ott egy rémesen vén és ronda nőt találtam, aki éppen űrlapokat töltött ki az íróasztalnál. Undorító volt az aszott arca, de én elővettem legcsillogóbb mosolyomat, és biztos voltam benne, hogy ez a vén szipirtyó nem veszi észre, hogy csak tettetem a kedvességet. - Jó napot! Én vagyok Mona Liba, az új diák, a Mona megkapja, ami neki jár sztárja, már biztosan nagyon várták, hogy megérkezzem! – jelentettem be magam.
- Igen, kedves, már mind nagyon izgatottak voltunk. Spatula egy olyan álmos kisváros, gondolhatod, hogy nekünk nincs itt semmi más szórakozásunk, mint azon tűnődni, milyen is lehet a híres Mona Liba – válaszolt, majd néhány lapot nyújtott felém. – Itt egy térkép az iskolaépületről, enélkül lehet, hogy eltévednél. Van néhány nyúlüreg errefelé, azokat jó, ha kikerülöd. És itt az órarended. Gyorsan átfutottam a lapokat, amiket kaptam. - Elnézést, az órarend szerint nekem minden délelőtt csak angol- és tesiórám van. Más óráink nem is lesznek? A banya arcán az undor a dühnek adta át a helyét. - Ide figyelj, csillagom! Nem tudom, hogy mihez szoktál otthon, a puccos Sunnytownban, de mi itt szeretjük, ha a dolgok egyszerűen mennek. Délelőttönként angol- és testnevelés órák vannak, délután pedig a többi fontos foglalkozás, mint Bevezetés, Tárgyalás, Befejezés, a Korszellem megragadása és a többi. Most rajtam volt a sor, hogy felháborodjam. - Na de mi lesz a többi általános tantárggyal? Mikor tanulunk kémiát, vagy franciát, ne adj Isten földrajzot? Nem kellene széleskörűen képzetteknek lennünk? - Angol és tesi. Ez van. Figyelj, bogaram! Tudod, milyen nehéz dolog meggyőzően írni a suliról? Elvégre Stephfordy már nagyon régen járt iskolába. Sokkal egyszerűbb és fájdalom-mentesebb mindenki számára, ha maradunk két igazi tantárgynál és a többi kitaláltnál, érted? Amúgy is, ki akar franciául tanulni? Mégis mekkora az esélye, hogy találkozol egy franciával itt, Spatulában? - Na jó, rendben. Azért szólok, hogy szerintem ez nem valami életszerű. - Na most már aztán csend legyen, indulás az igazgatónőhöz! – zárta le a beszélgetést a tanulmányis. És ezzel ki is tessékelt az ajtón. Megnéztem a térképen, hogy merre kell mennem. Az igazgató irodája a főépület túlsó végén volt. Könnyen megtaláltam, bár kicsit elbizonytalanodtam, amikor megláttam, hogy egy folyondárral benőtt kis kunyhó az, a kertjében rózsákkal. Éppen kopogtam volna, amikor nyílt az ajtó. Az igazgatónő éppen egy sárga színű, piros inges kismackót tessékelt ki az irodájából. - Nem hiszem el, hogy megint megvágott! – méltatlankodott a medvebocs, engem szó nélkül félrelökött az útból és elviharzott. - Próbálkozik – sóhajtott az igazgatónő -, de hiába, elég együgyű teremtmény. – Egy vörös hajtincset kisimított az arcából, és rám mosolygott. – Én Ms. King vagyok, az igazgatónő, te pedig bizonyára Mona Liba. Isten hozott a Spatula Akadémián! Eddig hogy tetszik? - A szobám túl kicsi, az apám azt akarja, hogy busszal járjak suliba, a sok béna gyerek mind engem bámul, itt a suliban mindenki úgy tesz, mintha nem ismerne meg, pedig nagyon jól tudom, hogy tudják, ki vagyok, a tanulmányis nő nagyon gonosz volt velem, pedig nagyon nehéz nekem ilyen átlagosnak lennem, miközben tudom, hogy nagyon nagy dolgokra vagyok hivatott. – Itt levegőt kellett vennem. – És… - Azt hiszem – szakított félbe Ms. King, és az előtte lévő dossziét lapozgatta -, itt valami tévedés van. A papírokban az áll, hogy tizenhét éves vagy. - Igen, és? Összeráncolta a homlokát.
- Nos, az elején inkább alapozó tantárgyaid lesznek, hogy felmérjük, mire van szükséged, de azt már most javaslom, hogy vedd fel az Érzelmi fejlődés kezdőknek tantárgyat. Biztos vagyok benne, hogy átesel majd a pubertáson, mielőtt még kimondanád, hogy „Váratlan utazás”. És most, ha megbocsátasz, azt hiszem, végre megérkezett a következő diák. Megfordultam és elindultam. Ekkor egy fehér nyuszi szaladt lélekszakadva velem szemben a kerti ösvényen az iroda felé. Még hallottam, ahogy Ms. King a lihegő kisállatot dorgálja: - Nem érdekel, hogy kaptál egy szerepet egy sci-fi filmben, ami a valóság értelméről szól, és sok napszemüveges lövöldözik benne, az iskolából akkor sem késhetsz! Nagyon szigorú volt, az igaz, és nem tudom, mire is gondolt, amikor azt mondta, hogy pubertás, de az volt az érzésem, hogy tudja, mit csinál. Elhatásoztam, hogy egy év alatt felkészülök itt az első, felnőtteknek szóló könyvszereplésemre, vagy legalábbis egy kevert stílusú tinitörténetre. A terem előtt, ahová megérkeztem az angolórámra, egy nagyon pattanásos, buta tekintetű, de vidám srác üdvözölt elsőként. - Helló, biztosan te vagy Mona. Én Chip vagyok, Chip Board, és remélem, hogy egyszer a romantikus komédiák nagy sztárja leszek. Örülök, hogy megismerhetlek! Ahogyan a mélyen ülő, kifejezéstelen szemébe néztem, azonnal tudtam, hogy ez a fiú soha nem lesz méltó a barátságomra. De nem akartam megbántani, ezért az övéhez hasonló lelkesedéssel válaszoltam. - Ne túráztasd magad, kráterarcú, már most szólok, hogy soha nem fogok veled randizni, ha ez lett volna a célod. - Tök jó! – mosolyodott el. – Szóval arra gondoltam, hogy nagyon szívesen elkalauzollak itt a suliban, elsőre elég nehéz lehet megtalálni mindent. Ha segítség kell, csak sikíts! - Rosszul hallasz? Én egy férfi főszereplő keresek, te meg még egy legjobb barát szerepre sem vagy elég. És mégis, mit gondolsz, egész nap itt fogok állni, vagy kinyitod végre nekem ezt az ajtót, ahogy egy úriember tenné a helyedben? - Ja, persze, bocs, Mona! Kitárta előttem az ajtót, és keresztbefeküdt a küszöbön. Én alaposan beletöröltem a lábam, mielőtt átléptem volna rajta: nem akartam rossz benyomást tenni azzal, hogy sáros cipővel végigtrappolok az osztálytermen. A helyiség már tömve volt, az összes osztálytársam rám bámult. Elpirultam. Hallottam, ahogy az egyik fiú megjegyzi: - Nézd, milyen éterien finom rózsaszín az arca! Nagyon zavart, hogy mindenki engem néz, ezért leszegtem a fejem, és gyorsan egy hátul álló üres padhoz siettem. Titokban persze hálás voltam, hogy így megbámultak, bár semmi okuk nem volt rá. Ekkor becsöngettek, és megérkezett a tanár, Mr. Fallacy. - Jó reggelt, osztály! – csendesítette el a termet. – Amint látjátok, új osztálytársatok érkezett ma. Nem fogom Mona Libát arra kérni, hogy mutatkozzon be az osztály előtt, az bizonyára nagyon ciki lenne neki, de biztos vagyok benne, hogy szívesen fogadjátok majd. Ennyi elég is volt, hogy megállapítsam: Fallacy és én nem fogunk jól kijönni egymással. Ez az ötperces spontán bemutatkozás tökéletes lett volna arra, hogy a csillogásomat látni vágyó
osztálytársaimat megigézzem bájos esetlenségemmel. Elég sok időbe telt, míg át tudtam lépni ezen veszteségen. Épp sikerült, amikor a szomszéd padban ülő lány hozzám hajolt. - Szia, Mona! Én Wanda vagyok, Wanda Mensional. Egész biztos, jó barátnők leszünk! Alaposan végigmértem Wandát, tetőtől talpig. A ruhája, a haja, a mézesmázos mosolya alapján éppen az a középszerű, átlagos fiatal lány volt, akinek jót tenne, ha néhány pillanatra az én szememmel is láthatná a világot a maga bonyolultságában és mélységében. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy elfogadom barátnőnek, de közben a kellő fenntartással mindig is megmosolygom magamban szánalmas középszerűségét. - Szia, Wanda! Én is nagyon örülök, hogy megismerkedtünk, hamis mosoly. - Mit mondtál? Hamis mosoly? – nézett bután. Hát ez szép! Egy perce vagyunk barátnők, és már nem tud követni. Mr. Fallacy mentett meg, amikor felszólított valakit, hogy az aktuális olvasmányból olvasson fel hangosan egy részt. Elkeseredtem, amikor megtudtam, hogy mi az. A Finnegan’s Wake-et már az óvodában tanultam, nem volt semmi kedvem egész évben ennek az üresfejű gyülekezetnek magyarázni, miről szól. Óra után Chip kísért el a tesiteremhez, és közben be nem állt a szája. Mesélt arról, milyen az élet Spatulában, és arról, milyen sekélyes vidámságokon élvezkednek a barátaival. Türelmesen hallgattam, mert reméltem, hogy előbb-utóbb valami érdekesebb témáról is szó lesz, mondjuk rólam. - Na és te, Mona, mit szeretsz csinálni suli után? - Na végre! Ha egy kicsit is tovább kell hallgassalak, tuti feldobom a talpam! Chip, a te életed, tisztára értelmetlen. Kíváncsiskodni pedig nem illik, az, hogy mit csinálok a szabadidőmben, egyáltalán nem tartozik rád. Ez majd elrettenti, gondoltam én. Egy ilyen sekélyes valaki soha nem tudná eléggé értékelni az én előkelő időtöltéseimet, mint Jane Austen-könyvek olvasása vagy a nagybevásárlás. Ezek a dolgok sokkal jobban illenek egy középkorú, megkeseredett főhőshöz, amilyen lenni szeretnék, mint az ilyen éretlen kölykökhöz, miért is említeném hát neki ezeket? A tesióra még bénább volt, mint az angol. Chip végig engem bámult, miközben körbe-körbe futottunk a pályán. Én utáltam, hogy figyel, ezért megpróbáltam elijeszteni. Az ujjaimmal többször is beletúrtam hosszú, fekete, érzéki hajamba és hátradobtam, de – érthetetlen módon – ettől csak még jobban guvadtak a szemei. Féltem tőle, hogy ebből később gond lehet, ezért úgy döntöttem, hogy ebéd előtt tisztázom vele a dolgot. Átkeltem azon a nyáltócsán, amit maga köré csorgatott, karomat összefontam dús keblem felett, és kedvesen így szóltam hozzá: - Chip, nézd, te egy egészen ártalmatlan idiótának tűnsz, és ez jó, de tudd, hogy engem most nem érdekelnek a fiúk. Istenem, hiszen még csak tizenhét éves vagyok! Milyen perverz bolond lóg ilyenkor fiúkkal?! Ettől eléggé levertnek tűnt. Elégedettem hagytam magamra, és örültem, hogy ilyen tapintatosan sikerült ezt elintéznem. Amikor Wanda meglátta, hogy beléptem az ebédlőbe, odaintett magukhoz, egy közeli asztalhoz. Én visszaintegettem neki, ő bizonyára úgy gondolta, hogy nagyon barátságosan. Aznap tartáros szték volt a menü, de én úgy döntöttem, csak egy kis gyümölcsöt veszek. Egy banán mindig jól jön.
Amint kikértem az ebédem, elindultam Wanda és barátai felé az asztalhoz, és már előre készültem az újabb adag személyeskedő kérdésre. Komolyan, miért nem hagynak már végre békén az emberek? Wanda néhány barátnőjével beszélgetett éppen, a mellette ülő fiúk pedig éppen azt vitatták meg, hol szerezhetnének egy macskát. A tálcámat letettem az asztalra, magam alá húztam egy üres széket és leültem. Vártam néhány másodpercig, azután felálltam, felemeltem a tálcám, ledobtam az asztalra, hogy csak úgy csattant. A többiek ijedten néztek rám. Jaj, Istenem, most jönnek a kérdések, gondoltam, és megadóan leültem. Belenyugodtam már, hogy mindig én állok a figyelem középpontjában. - Mona, hadd mutassalak be a többieknek! – fordult hozzám Wanda. – Ez a lány, aki nem olyan csinos mint én, Kristina Shy. Ő a támogató legjobb barátnő szerepekre hajt. Mellette, ő Piper Thinne, ő most végzi a Szemét ribancság haladóknak kurzust. Ez a srác itt a tesóm, Tudor Mensional, mellette Justin Case és Dan Druff. Ne aggódj, ha nem tudod megjegyezni a neveiket, ők itt mind csak mellékszereplők. A többi diáknak nem is tudom, van-e egyáltalán neve. Büszke voltam magamra, hogy ilyen gyorsan megtudtam mindent, amit tudnom kell az új, úgynevezett barátaimról. Érdeklődő arckifejezést öltöttem hát, és alaposabban körülnéztem az étkezőben. Wandának igaza van, tele volt mellékszereplőkkel. Volt azonban egy asztal, a terem távoli végében, amin megakadt a tekintetem. Az asztal körül a legszokatlanabb középiskolás társaság ült, amit valaha is láttam, pedig én néztem a Beverly Hills 90210-et. A két fiú és a lány előtt egy-egy sztékkel magasan megrakott tányér állt, ők pedig olyan sebesen ették a nyers húst, hogy a villájukból csak egy elmosódott csík látszott. Az állukról csöpögött a piros szósz, amit elégedetten nyaltak le az ujjaikról is. Már említettem, hogy az arcbőröm mennyire fehér volt. Hát mellettük az én arcom színe teljesen közönséges volt, nem tűntem sápadtabbnak, mint Wanda vagy akárki más. Az ő bőrük olyan makulátlan elefántcsont színű volt, úgy néztek ki, mint egy csapat albínó pantomimszínész. Csakhogy ez még nem minden. Mindannyian lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak. Egyikük lenyűgözőbben nézett ki, mint a másik. Ekkor vettem észre, hogy a szinonimaszótáramat a teremben hagytam, ezért most nem tudom leírni a szépségüket elég költőien, de higgyétek el nekem, hogy nagyon dögösek voltak. A sokktól teljesen megszédültem. Már éppen Wandához fordultam, hogy megkérdezzem, kik azok ott, amikor észrevettem, hogy az asztaluk alól szárazjég füst kezd gomolyogni. Az étkező fokozatosan elsötétült, míg már csak az ő asztalukat világította meg néhány rejtett reflektor. Körbenéztem, de úgy tűnt, hogy a többiek az egészből nem vettek észre semmit. Wanda továbbra is vidáman beszélgetett a barátnőivel valami béna című filmről, amit előző héten látott a moziban. Hirtelen lüktető tánczene töltötte meg a termet, mire a furcsa, sápadt lány felugrott az asztalra. Csak ekkor vettem észre, milyen különleges, egyedi tervezésű ruhát hord. A lány fel és le lejtett az asztalon, a lelkesen tapsoló barátai előtt meg-megállt és bepózolt. Néhány tánclépés után a lány visszaugrott a székére, és a helyébe egy fiatal srác penderült az asztalra. A feszülős farmerjában, fehér pólójában, bőrdzsekijében és széles karimájú kalapjában, melybe egy hosszú fácántollat főzött, táncra perdült. A társai lelkesen ünnepelték, ahogy lassított felvételben az asztalon sasszézott. Elkaptam Wanda állát és a fejét az asztaluk felé fordítottam.
- Wanda! – kiáltottam rá. – Kik. Azok. Ott? - Kik? – kérdezte zavartan. - Az a társaság ott, akik úgy lejtenek fel és le az asztal tetején, mintha a topmodell leszek próbafelvételén lennének épp – sikítottam. - Ó, azok a földöntúlian szép, titokzatos, lélegzetelállító ruhájú, elképesztően lenyűgöző család? Nem is tudom, eddig még senkinek nem tűntek fel igazán. Tudod, annyi minden történik itt, az Akadémián. De azt hiszem, Warmnak hívják őket. Kristina egy kicsivel többet tudott róluk. - Igen, azok ott a Warm család. Az apjuk, Joseph, a hentes a városban, van egy nagyon jó üzlete. A többiek nevét is tudtam régen, várj! Az alacsony, vagány lány Bobbi, a fiú a széken Jack, és az, amelyik melletted áll és leplezetlen utálattal liheg a nyakadba, az Luke. - Ááá! – perdültem meg a széken, és ekkor megláttam a világ legszebb arcát, a enyémtől néhány milliméterre. Igyekeztem alaposan végignézni Luke Warm arcát: a hegyes, markáns állát, a tökéletesen egyenes orrát, a vastag, oldalt elválasztott haját. Ő nem moccant, továbbra is ellenségesen nézett rám azokkal az álomszép, éjfekete szemeivel. Az utálatot már megszoktam, de furcsa volt, hogy általában kellett egy-két nap, míg ezt elértem, vele pedig még egy szót sem váltottam eddig. Furcsa, gurgulázó hang tört fel a torkából, majd alabástrom ajkai megnyíltak, és a Warm fiú telibe lehányt. Megrökönyödve álltam ott, a pulcsimról csöpögött a tartár öntet, Luke Warm a furcsa, hegyes fogai között rám sziszegett, a szája gonosz grimaszba húzódott. Majd sarkon fordult, és kisurrant az ebédlőből, fekete, hosszú köpenye lobogott utána a szélben. - Örülök, hogy találkoztunk – rebegtem, mielőtt a félig emésztett hús szagától elájultam. Arra eszméltem, hogy Chip egy tankönyvvel legyez. - Szállj le rólam! – köszöntem meg neki a segítségét. A pólóm tiszta mocsok volt, haza kellett mennem átöltözni. Ez azt jelentette, hogy ellógok a Romantikus dialógok órámról, de nem bántam, nem valószínű, hogy erre a közeljövőben szükségem lesz, gondoltam. Elindultam a suliból, és a kereszteződésnél az Áruház és Esti találkozóhely (kizárólag mozi) útra kanyarodtam az áruházba, bevásárolni. Csak amikor már a bevásárlókocsimat tologattam a gondolák között, akkor rohantak meg a gondolatok. Milyen bizarr volt ez az első találkozás Luke Warmmal. Én csak egy hétköznapi, egyszerű lány vagyok, ő pedig egy különleges fiú, miért reagált hát így rám? Lehet, hogy allergiás rám? És akkor már minden alkalommal ez lesz, amikor találkozunk? És különben is, hol van ebben a rohadt áruházban a folttisztító? Elkeseredésemben túl erősen tolhattam meg a kocsit, mert az hirtelen elszabadult. Ahogy rohantam utána, egyszerre repültünk bele egy gondosan felállított konzervpiramisba. A befőttek szanaszét repültek, valaki fájdalmasan felordított. Jaj, Istenem, mit tettem? Annyira bíztam benne, hogy az esetlenségemet magam mögött hagyom Sunnytownban, de meg kellett állapítanom, hogy nem volt akkora szerencsém. Ez úgy megkeserítette az életemet! Fizettem és továbbálltam. Nem törődtem az eladókkal, akik meg akartak állítani, és beszélni akartak velem valami törött lábról. Annyi ember van, aki csak egy kis feltűnésre és gondozásra vágyik!
A kijáratnál egy csapat hosszú hajú, kockás favágóinges srácba botlottam, akik épp valami szlogent fújtak festékkel a falra. Vonyíts, ha a farkasokkal vagy! Hát ennek meg mi értelme van? Abban a pillanatban semmi esélyt nem láttam arra, hogy ebben a városban valaha is értelmes emberi kapcsolatot alakítsak ki valakivel. Hazaértem, és nekiláttam marhasültet sütni sült krumplival. Éppen elkészültem vele és feltálaltam, amikor Chuck hazaért. - Szia, Mona! Hogy ityeg a fityeg? Milyen volt az első napod a suliban? - Tök jó, köszi! – válaszoltam. – A suliban mindenki nagyon kedves, úgy tűnik, könnyen manipulálható lesz mindenki, kivéve azt az egy srácot, aki ma lehányt. Ő nagyon vonzó volt. Tudod, apa, nem lepődnék meg, ha ő és én… - Jól hangzik, Mona! Na, én akkor megyek és megnézem a meccset – vágott a szavamba, fogta a tányérját és átvonult a nappaliba, Én ott maradtam és szomorúan turkáltam a marhasültemet. Arról ábrándoztam, bárcsak lenne itt Spatulában valaki, akivel beszélgethetnék. Magamról.
harmadik fejezet kishalál Másnap, amikor felébredtem, a szürke és unalmas Spatula a szokottnál is szürkébb és unalmasabb volt. Most már minden fejezet azzal kezdődik, hogy felébredek? Nem ugorhatnánk át a béna reggeli beszélgetést Chukkal csak egyetlenegyszer?! A kedvem csak rosszabb lett, amikor kinéztem az ablakon, és megláttam a gomolygó, sűrű ködöt. Az én kétballábasságom és a rossz látási viszonyok elég balesetveszélyes kombinációnak tűntek. Csak abba bíztam, hogy átvészelem a mai napot töretlen emberi méltósággal és önbecsüléssel. És azt hiszem, az sem lenne rossz, ha másokban sem okoznék maradandó kárt. Mire a földszintre értem, Chuck már elment munkába. Gyorsan összeütöttem reggelire egy marhasültet, elmosogattam, kivasaltam Chuck ingét, felporszívóztam és felmostam. Arra már nem jutott időm, hogy a mosogatót és a tűzhelyet is lesikáljam, ezt későbbre kellett halasztanom. Gyorsan írtam egy cetlit Chucknak, amiben érzékletesen leírtam, milyen keményen dolgoztam reggel – mindig sajnálja, ha elfelejti kellőképpen kifejezni a háláját – és elindultam a suliba. A bejáró ma szélesebbnek és üresebbnek tűnt, mint eddig. Először azt hittem, csak a köd téveszt meg, de gyorsan rá kellett ébrednem: Chuck képes volt elvinni a kocsit! Egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen hálátlan lehet valaki, azután, amennyit dolgoztam, hogy valamelyest lakhatóvá tegyem a viskóját. Végre megérkezett a busz, ami tele volt visongó, sivítozó tinikkel. A bárdolatlanságuk a szívembe mart, szinte fájt. - Nincs véletlenül egy másik busz a fontosabb diákok számára? – kérdeztem a dagadt, varangyos békaszerű sofőrtől, aki toronymagasan a város legundorítóbb, bibircsókos látványossága volt. - Fogjadbe és üjjélle! – mordult rám, és beletaposott a gázba, amitől én majdnem elzuhantam. – Azt akarod, hogy utolérjenek a zsaruk? A szirénák hallatán nagyot káromkodott, és olyan sebességgel vette be a kanyart, hogy én a
legközelebbi üres ülésbe zuhantam, egyenesen Chip mellé. A fiú bizakodóan elmosolyodott.
-
Nézd, Mona, köd van! Igen, látom, Chip, de azért nagyon hálás vagyok, hogy felhívtad erre a figyelmemet.
Istenem, az időről folytatott udvariassági beszélgetés a társasági élet legalapvetőbb eleme volt. Most tényleg nem várhatok magasabb műveltségi szintet Amerika legelőkelőbb szereplőképző iskolájában? Újra megátkoztam a napot, amikor ilyen különleges tehetségekkel születtem meg. Ez nagyon megnehezítette, hogy megtaláljam az emberekkel a kapcsolatot. Justin Case hajolt előre a mögöttem lévő ülésről, és vidáman így szólt: - Szia, Mona! Nézd: köd! Fiúk, itt majdnem minden nap köd van! – jegyezte meg Piper.
-
Igen, de most Mona itt van, szóval egyszerre szuperfontos lett ezt emlegetni, érted? -
válaszolt Justin. - Figyu, Mona, van kedved suli után bújócskázni velünk a ködben? Már épp azon voltam, hogy válaszoljak a kedves, ugyanakkor szánalmas próbálkozásra, hogy velem töltsenek egy kis időt, de ekkor hatalmas csattanás hallatszott. A busz frontálisan ütkö- zött az Akadémia falával. A sofőr kiugrott a törött szélvédőn, és rohanni kezdett, miközben így kiáltott:
-
Akkor sem kaptok el, szemetek!
Mi kimásztunk a bezúzott ajtón át a suliudvarra, és elindul- tünk angolra.
-
Ebédszünetben játszhatnánk a ködben Csibészek és Zsebtolvajokat - javasolta Chip az úton.
- Mindig Artful Dodger csapata nyer, de azért jó lenne, ha a kezemet a szűk és puha zsebedbe csúsztathatnám, nem, Mona? Nem is válaszoltam erre a felvetésre, biztosan nem is gondolta komolyan, hogy engem is bevegyen a játékba. Mit is tehetne hozzá a szórakozásukhoz egy ilyen szép, okos és kedves lány, mint én? Különben sem szerettem az ilyen játékokat, ezekhez én túl ügyetlen voltam. Arról nem is szólva, hogy akár még le is izzadhattam volna, és akkor vége a tökéletes bőrömnek. Nem, köszönöm! Egész nap csak az járt a fejemben, hogy talán újra láthatom Luké Warmot. Lehet, hogy tévedtem, de azt hittem, hogy meg- éreztem valami kapcsolatot kettőnk között, amikor a pulcsimra ürítette az ebédjét. Az itt tanuló diákok közül azonban biztosan ő volt az egyetlen, aki megérthette az én érzékeny lelkemet, és eltávolodásomat az emberektől. A következő két órát transzszerű állapotban vészeltem át, ami nagyban segítette a dolgomat, mivel így nem kell a leírásukkal bajlódnom. Mire felocsúdtam, már ebédidő volt. Chip nagy
bánatára a köd eloszlott.
-
Jellemző, mindig megváltoztatják az időt, nehogy egy kicsit jól érezzük magunkat -
zsörtölődött Chip. - Nem értem, az Akadémia Egészségügyi és Biztonsági Bizottsága miért ilyen merev.
-
Ez nem az Egészségügyi és Biztonsági Bizottság miatt van, hanem azért, mert Stephfordy
nagyon nem tud mozgalmas ak- ciójeleneteket írni. Inkább kihagyja őket - magyarázta Wanda. Mona, te tényleg átlőtted Susan Pevensie karját egy nyílvesszővel tesiórán? Nem emlékszem - válaszoltam. Most, hogy mondja, valóban rémlik, hogy volt valami sikoltozás és rohangászás az órán, de én akkor éppen azt igyekeztem eldönteni, milyen árnyalatú Luké Warm szeme, szóval nem nagyon figyeltem, miről is volt szó. - Jössz délután ének-zene órára?
-
Én, izé - habogott Wanda. - Nem mehetek, el kell intéznem valamit az apámnak.
Nagyon reméltem, hogy megúszom a napot anélkül, hogy Luké emberfeletti szépségét kelljen bámulnom, de nem volt ekkora szerencsém. A fiú már ott ült a teremben, amikor megérkeztem az aláfestőzene órára. Amint meglátott, öklendezett egy picit. Én álltam a tekintetét. A terem többi része eltűnt körülünk, aláfestőzeneként pedig beúszott egy áradó vonószene. A levegőben szikrázott a feszültség, áradtak a rossz megérzések, és én tudtam, hogy igazam volt. Kettőnk között volt valami megmagyarázhatatlan kapcsolat. Chip csettintgetni kezdett az orrom előtt.
-
Hé, Mona, ébresztő! Már öt perce bámulod Luke Warmot!
Észre sem vettem, hogy ennyi idő eltelt. Ha vele voltam, az idő nem számított. Ereztem, ahogy Luke teljes lényem, létezésem értelmévé, életem középpontjává vált - legalábbis a második középpontjává. A vonósok egyre hangosabban fűrészelték a hangszereiket, körülöttem világítani kezdtek a szálló porszemek... és ekkor a tanár kikapcsolta a magnót.
-
A zene - kezdte az órát. - A hangulatteremtés legegyszerűbb és legolcsóbb eszköze. Legyen
az feszültséget fokozó hegedűvibrálás vagy a szereplő halálakor felharsanó Halleluja, a zene a dráma egyik legfontosabb eleme. Mona, miért állsz ott a terem közepén, és bámulod a kalapos, sápadt fiút? Menj és Ülj le! Lehuppantam a Luke melletti székre és olyan közel csusz- szantam hozzá, hogy a karjaink majdnem összeértek. A fiú igyekezett kisimítani az arckifejezését. így, hogy nem nézett olyan
mogorván, egyszerűen szívdöglesztő volt. Vonzó, csábító, igéző, elragadó (előző este tanulságos kutatásokat végeztem a szinonimaszótáramban). Hirtelen megszédültem, meg kellett kapaszkodjak a padban, eközben véletlenül hozzáértem a combjához. Megérintettem! Éppen olyan volt, amilyennek álmaimban képzeltem: durva és kemény. És ez csak a farmerja volt.
-
Helló! - szólt kelletlenül. Szia! - válaszoltam, de abban a percben már átkoztam is magam, hogy nem jutott valami
frappánsabb az eszembe. De legalább már hozzám szólt! Levette a kalapot a fejéről és meglengette maga előtt. Elnézésedet kell kérnem, hogy tegnap úgy elvesztettem az ellenőrzést az emésztőrendszerem felett.
-
Semmi gond - válaszoltam és igyekeztem nem kibökni, hogy azt a pulcsit már soha többet
nem vehetem fel. - Máskor is lehányhatsz, ha akarsz!
-
Azt hiszem, erre nem kerül többet sor - jelentette ki. Nagyon különösen beszélt, lenyűgöző
választékossággal, de elég modorosán és kimérten. Az volt az érzésem, hogy még soha nem hallott igazi, hétköznapi embert beszélni, és ezért nem tudta, hogyan kell. Mr. Demoll megköszörülte a torkát, muszáj volt odafigyelnem az órára, de nagyon nehezemre esett levenni a szemem a mellettem ülő szépségről.
-
Osztály, ma a világfájdalmas tinirockról tanulunk. Ezt a stílust szokták mostanában
alkalmazni az elidegenedés ábrázolására. Most kiosztok nektek egy csomag tinimagazint, a feladatotok az, hogy azonosítsátok a címlapon szereplő bandákat, és helyezzétek el őket egy skálán, amelynek egyik végpontja a sóvárgó, másik az érfelvágósan lehangoló. Érthető a feladat? Felsóhajtottam. Ezt már tanultam egyszer Sunnytownban, mint ahogy minden mást is, amivel itt a tanárok eddig előjöttek. És különben is, még az az anyag is nagyon könnyű volt nekem, amit még nem tanultam, mert már elolvastam az összes könyvet a helyi könyvtárban, kétszer. Más lehetőségem nem is nagyon volt, ha nem akartam megszállott pasizós csajokkal vagy unalmas fiúkkal társalogni. Elég unalmas volt, hogy ennyivel műveltebb voltam a korosztályombeli gyerekekhez képest, de legalább a tanáraim voltak elég tapintatosak, és úgy tettek, mintha ezt észre sem vennék. Ez kedves volt tőlük. A tanár kiosztotta az újságokat. Elég volt egy pillantást vetnem az elsőre, hogy megállapítsam:
-
My Chemical Románcé.
Luké meglepődött, hogy ilyen tájékozott vagyok, és elismerően bólintott.
-
A második pedig a Muse - folytattam. - Azt hiszem, leginkább a keserves vonyítás
kategóriába tenném őket. Ezután én felismertem a Fali Out Boyt - szorongásos álelmé- lyült sopánkodás -, ő a Paramore-t - melodikus keserűség -, a sort pedig én zártam a Cure-ral. Luké elámult.
-
Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen fiatal lány, mint te, ismeri Róbert Smith
munkásságát. Elpirultam.
-
Tudod, én ezt már tanultam korában. De a Cure-t nagyon szeretem. A Never Enough mintha
rólam szólna?
-
Teljesen megértelek - sóhajtott. - De nem gondoltam volna, hogy találok valakit
Spatulában, aki ugyanúgy érez, mint én. Milyen zenét szeretsz még? Nem gondoltam, hogy valóban érdeklem, biztosan csak udvarias akar lenni. A biztonság kedvéért azonban úgy döntöttem, maradjunk meg szigorúan hivatalos szinten.
-
Tudod, én azért költöztem ide, hogy a karrieremet fellendítsem. Most nem akarok
beleszeretni senkibe. Persze kivéve, ha valami nagyon különleges dolog történik, és véletlenül megtalálnám itt a halhatatlan szerelmet, mondjuk valakiben, aki mellé véletlenül leülök énekórán. Mit gondolsz, most ez történt? Előrehajoltam, egészen közel hozzá, és megrebegtettem a szempilláimat. Már több filmben láttam ezt, és ott mindig bejött.
-
Nem valószínű - nevetett fel idegesen főleg, hogy halhatatlan dolgok nincsenek is, milyen
vicces ötlet ez, ha-ha. Nagyon hirtelen lett ilyen feszült, biztos voltam benne, hogy valamit titkol. Ugyanakkor egy pillanatra elhittem, hogy olyan- nak lát, amilyen igazából vagyok, a mély érzésű és mélyértelmüen narráló Mona. Mélyen a szemébe néztem. Ügy emlékeztem, fekete szemei voltak, de ma élénk foltok táncoltak a szemeiben. Olyan volt, mintha két kaleidoszkópba néztem volna. Már éppen azon voltam, hogy bevalljam neki, mennyire megihletett a brutális választék a hajában, és hogy mi mindent alkothatnánk mi ketten egy kis brillantinnal, amikor váratlanul felpattant.
-
Most mennem kell - bukott ki -, nem tudok tovább ellenállni a véred illatának. A vérem illatának? Úgy értem, a tollad illatának. Igen, a szagos tolladénak
-
vágta rá, és elviharzott. Olyan gyorsan mozgott, hogy a speciáliseffekt-költségvetés
követni sem bírta, így a végső összhatás elég bénára sikeredett. Utánakaptam, de már nem értem el, csak lesodortam az asztalról a magazinokat és tarkón vágtam Dán Druffot.
-
Koszi, Mona! - fordult hátra fájdalomtól eltorzult arccal Dán.
De én már nem is válaszoltam neki. Magamban újra és újra lepergettem az eseményeket. Valóban ilyen meghitt közelségbe kerültem Luke-kal, vagy csak álmodtam? Nem tudtam megmagyarázni, mitől tűnt olyan furcsának, régimódinak. És mivel bőszíthettem fel? Miért kell hánynia vagy elrohannia, ahányszor csak meglát? Talán egyszerűen túl tökéletes volt hozzám, az ő tökéletessége mellett nem lett volna hely egy ilyen hétköznapi lánynak, aki nem tud felnőni az ő szintjére. Nekünk nem volt közös jövőnk. Szomorúan visszatettem a táskába azt a két befőttesgumit, amit eddig az ujjaimon csavargattam, hogy a kellő pillanatban közös gyűrűként használhassam, és elhatároztam, hogy örökre kiverem őt a fejemből.
A következő órán egy különleges előadásra mentünk, az előcsarnokban a felsőbbévesek tartottak bemutatót Spontán együtt zenélési gyakorlat címmel. Miközben a csarnokban gyülekeztünk, én a tekintetemmel életem mágnesét kerestem. Akkorra teljesen megfeledkeztem a fogadalomról, amit az előző bekezdésben tettem, annál sokkal vadítóbb volt a srác. Meg is láttam őt az erkélyen, a testvérei között. A tekintetünk találkozott. Az idő megállt. A semmiből zene hallatszott... Kezdődik a koncert - rángatta meg a kabátom ujját Kristina. Egy csinos, fiatal srác állt a színpad közepén. Sziasztok, srácok! Én Troy Onshop vagyok. A háttérzenekarommal, a Dögös Szentfazekakkal eljátszunk nektek egy dalt, ami nagyon sok kérdésben utat mutat majd nektek. Olyankérdésekben, amik felvetődtek bennetek most, hogy felnőtt szerepekre készültök. A virágokról és méhecskékről, meg ilyesmik. Spatulában nincsenek is méhek. Ahhoz túl hideg van - súgta nekem Kristina, és láttam rajta, hogy nagyon nem érti a dolgot. Rajta, szentfazekak, csapjunk bele! A háttérénekesek becigánykerekeztek a srác mögé, ő pedig vartyogni kezdett a mikrofonba:
Furán érzed magad1 A melled egyre dagad? Randikésznek érzed magad, mert egyre több a szőr rajtad? ha nem vársz, azt kell tudni, pokolra fogsz jutni!
A színpadra, Troy mellé egy csinos barna énekesnő vonaglott be. Kristina izgatottan megszorította a karom. Nem hiszem el! Az a lány ott a híres szupersztár, Winona Arizona! Te jó ég! Nekem ez a Winona Arizona nagyon ismerős volt valahonnan. Te, az ott nem Wanda Mensional egy ronda parókában? Miről beszélsz? Wanda szőke, Winona meg barna! Tudom, ezért mondtam: parókában.
-
Sss! - pisszegett le mérgesen Kristina. - Nem tudok figyelni tőled a koncertre.
Bűn, ha gumit használsz, ha tablettát zabálsz, az abortusz nieg gyilkosság, egy út marad, a tisztaság!
-
Mi az, Troy? - tette magát Winona. Egyszerű dolog, Winona - vigyorgott Troy, a szentfazekak csatlakoztak, és öten süvöltötték a
refrént:
Várj még, fordulj vissza, maradj szűz és tiszta!
Egy hátraszaltóval a hatalmas felfújható pénisz mögé ugrottak, amit a vokalisták tartottak és tovább énekeltek. Kínoz a vágy téged? Pokol tüze éget? Fojtsd a lángot vissza, maradj szűz és tiszta!
A három Dögös szentfazék sietve letakarta a nemi szervet egy fehér lepedővel, majd az ártatlanságukat jelző ezüst gyűrűiket a magasba tartva énekelték:
Kokszos ribanc élvez, a sok leszbi kéjenc, csinálják és visítoznak, de tudd, hogy ők elkárhoznak, te csak fordulj vissza (hidd el, ez a titka) maradj szűz és tiszta!
Troy Onshop megint dobott egy hátraszaltót, a vokalisták egymás vállára ugorva emberpiramist alkottak, aminek a tetején Winona Arizona integetett boldogan. A parókája kicsit félrecsúszott, néhány szőke hajtincs villant elő alóla. Ekkor vettem észre, hogy már egy oldalnyi szöveg eltelt anélkül, hogy bárki is rám figyelt volna, ezért gyorsan Chipre kacsintottam, aki azonnal elalélt. Hálás közönség.
-
Van valakinek kérdése? - szólalt meg Troy.
Piper keze a magasba lendült. -Mi az a randizás? - kérdezte. Troy hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. - Hát, tudod, amikor egy fiú és egy lány több időt tölt egymással kettesben, mint a többi barátjukkal...
-
Úgy, mint Bobbi és Jack? - vágott a szavába Piper. Gondolom, igen... Az nem baj, hogy testvérek? Oöö - Troy a homlokát ráncolta. - Nincs olyan fiú, akit jobban tetszik neked a többieknél? O, nekem Chip tetszik. De Chipnek Mona tetszik. Minden fiúnak Mona tetszik. Ez fura, úgy
tűnik, mielőtt ő a városba költözött, senkinek eszébe sem jutott ez a fiú-lány dolog, pedig mi itt már évek óta ismerjük egymást, és tizenhét évesek vagyunk. Piper engem bámult, én pedig felsóhajtottam. Elvégre nem én tehetek róla, hogy jobban tetszem az összes fiúnak, mint ő vagy a barátnői. Én aztán igazán nem bátorítom a fiúkat, egyszerűen csak sápadt vagyok, buta és furcsa.
-
Van még valakinek kérdése? - kérdezte Troy, némileg kétségbeesetten.
Rudy jelentkezett:
-
Mi az a pénisz? Oké, azt hiszem, itt mi végeztünk is - jelentette ki gyorsan.
A zenészek és énekesek lázasan csomagolni kezdtek, a nézők
tömege pedig lassan özönleni kezdett kifelé az ajtón.
-
Ez nagyon lelkesítő volt - szólt Justin, amikor mellém ért, én pedig meggyorsítottam a
lépteimet, hogy megszabaduljak tőle. A lépcső aljáról visszanéztem, és megláttam az erkélyen Luke- ot. Engem nézett, én pedig egy pillanat alatt elvesztem a szeme sötétjében.
-
Mona, vigyázz!
A Dögös Szentfazekak a kellék péniszt cipelték lefelé a lépcsőn. Egyikük megcsúszott a lépcsőn. Megfagyott bennem a vér, amikor megláttam a felém zuhanó hatalmas hímtagot. Esélyem sem volt, hogy kitérjek az útjából, a pénisz teljes hosszában rám zuhant és ledöntött a lábamról. A fejem koccant a hideg kövezeten, ugyanakkor furcsa melegség öntött el a merev, duzzadó gumi hímvessző alatt. Meleg, biztonságos, bizsergő érzés volt. Egy pukkanást hallottam, majd sistergést. Amikor kinyitottam a szemem, Luké arcát láttam meg.
-
Mona? - hajolt fölém a fiú. Megmentetted az életemet - motyogtam, miközben a felfújható pénisz leengedett és
leemelték rólam. - Várj csak! Te nem az erkélyen voltál? Hogyan értél ide ilyen gyorsan? Es miért ilyen nagyok a szemfogaid?
-
Mem if nabok - tapasztotta a szájára a tenyerét Luké. - Es nem is az erkélyen voltam.
Biztosan sokkot kaptál. Vagy képzelődsz. Vagy megbolondultál, hallottam, hogy a regényhősnőkkel történik ilyesmi a nagy érzelmi nyomás miatt.
-
De én... Ne beszélj! Lehet, hogy megsérültél - mondta Luké. - Elviszlek az apámhoz, ő majd segít
rajtad. A karjaiba kapott. A teste kemény volt és hűvös, én mégis azonnal biztonságban éreztem magam. Elernyesztettem a testem és csücsörítettem a számmal, de ő nem törődött vele, csak átvágott az összesereglő fiúkon, akik mind látni akarták, jól va- gyok-e, és a kocsijához vitt. Óvatosan letett az ülésre és lehajolt, hogy bekapcsolja a biztonsági övemet.
-
Magam is be tudom csatolni magam - mondtam. Mona, te még az utcán sem tudsz végigmenni anélkül, hogy egy hatalmas gumipénisz rád
ne zuhanjon, úgyhogy hallgass, és bízd rám magad! A lekicsinylő szavai nagyon rosszul estek. De ennek a könyvnek én voltam a főszereplője, tehát biztosan most következett az a rész, hogy ő is elkezd olyan csodálatosnak tartani engem, mint a
többiek.
-
Ha ennyire utálsz, miért mentetted meg az életem? - kérdeztem. Nem tudom. Bárcsak ne tettem volna! Azt kívánod, bárcsak meghaltam volna? Igen. Nem! Rossz hatással vagy rám, Mona! Furcsa bizsergést érzek a gatyámban. Akarom
mondani, a szívemben, amikor a közelemben vagy. Nem tudom, mit jelent ez. Még az is gyönyörű volt, ahogyan összevissza habogott. Az ajkait szorosan összezárta, minden porcikája merev volt. Egy szót sem szólt többet, miközben végighajtott az úton, én pedig jobbnak láttam, ha nem provokálom tovább. Ehelyett egész úton a férfias mellkasát, a fehér bőrét és a szemfogainak ajkai között kilátszó hegyét csodáltam. Chuck már a hentesnél várt rám. Persze, hogy önző módon mindent félbehagyott és rohant, csak hogy beleavatkozhasson a cselekménybe. Elszakított Luke-tól és bevitt a hentesüzletbe.
-
Egy jó kis szték kell, és azonnal rendbe jön - szólt Joseph Warmnak, aki szórakozottan
nyalogatta az egyik kampón lógó kibelezett állattetemet.
-
Azonnal hozom, Mr. Liba - válaszolt szolgálatkészen Joseph, és lenyalta a vért tökéletes
metszésű szája széléről. - Szóval ő lenne Mona?
-
Istenem, hát neki senki sem szólt előre? Persze, hogy én vagyok Mona. Istenem! - szedtem
össze az erőmet, hogy válaszolni tudjak neki.
-
Az őrületbe kergeted a fiamat - jegyezte meg őszintén Joseph. - Mióta megérkeztél, Luké,
mint a megszállott, éjjel- nappal gyártja itt az ő különleges kolbászát.
-
Milyen különleges kolbászról beszél maga? - horkantam fel. O, ez egy régi családi recept, még Angliából hoztuk magunkkal. Veszel egy köteg bőrt,
megtöltöd vérrel, majd belemé- lyeszted a fogad és addig szívod, amíg... Mindegy is, a lényeg, hogy mindig akkor gyártja a kolbászait, amikor valami nyomja a lelkét. Mostanra te lettél a legfontosabb dolog Luké életében. Mi nagyon örülünk, hogy itt vagy, az agyunkra ment már a szüntelen búskomorságával.
-
Na persze - húztam el a szám. Ez a leírás egyáltalán nem illett ahhoz, ahogy velem
viselkedett. - Inkább meghaltam volna.
-
Ami azt illeti... - kezdett a mondatba Joseph, de Chuck szokásához híven a szavába vágott. Na de Mona! Tudd meg, hogy Joseph az Egyesült Államokban bárhol vághatná az állatokat,
és mi nagyon hálásak vagyunk neki, hogy a szakértelmét és a rengeteg henteskését itt használja nálunk. Legyél hát vele sokkal kedvesebb!
-
Semmi baj - szólt Joseph, és szórakozottan felmarkolt egy sztéket, miután átadta a
csomagot Chucknak. - Monának bizonyára nehéz napja volt, tele gyengén kódolt szexuális izgalmakkal, biztosan nagyon elfáradt. Josephnek igaza volt. Amint hazaértünk, én azonnal ágyba bújtam. Számítottam rá, hogy nehezen tudok majd elaludni, és így is lett. Amint becsuktam a szemem, elárasztottak az emlékképek. Luké arca, nagyon közel az arcomhoz, a márvány testének képe, ahogyan felemelt... Ám ekkor Stephfordy rám szólt, hogy bele kell férnünk a tizenkét éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott kategóriába, ezért itt abba is hagytam, és inkább elaludtam.
negyedik fejezet lehull a lepel Másnap napsütéses reggelre ébredtem. Még csak néhány napja voltam Spatulában, de máris annyira hozzászoktam a boron- gós időjáráshoz, hogy a napfény meglepetésként ért. Elhúztam a függönyt, hogy megbizonyosodjam róla, nem apu újabb vicceskedéséről van szó. Nem, valóban a Nap ragyogott a reggeli égbolton. A szemben lévő fák éppannyira megörültek a napfénynek, mint én - úgy tűnt, aznap sokkal határozottabban és büszkébben merednek az ég felé, mint korábban akármikor. Az én kedvem is jobb volt, a mellkasomon a zúzódások is gyorsan gyógyultak. A tegnapi ijesztő lilából mára szomorú sárgára változtak. Úgy tűnt, Mr. Warm sztékje tényleg hatásos volt a sebekre. Nagyon kedves volt tőle, hogy ingyen adott néhány szelet húst. Milyen kár, hogy a fia korántsem volt ilyen barátságos. Eszembe jutott, milyen arcot vágott, amikor leemelte rólam a péniszt. Csak úgy sugárzott a tekintetéből a harag, mintha legszívesebben hagyta volna, hogy agyonnyomjon az a hímvessző. De aznap ragyogóan jókedvem volt, és nem hagytam, hogy ezt elrontsam azzal, hogy a hülye Luké Warm tegnapi zsémbes viselkedése miatt rágom magam. A konyhában kikészítettem Chuck reggelijét, sőt még segítettem is neki, hogy biztosan
eligazodjon: a tejre Öntsd ezt a fehér izét..., a zabpehelyre ...ezekre a sárga izékre! feliratú post- iteket ragasztottam. Ezután elégedetten markoltam fel a kocsikulcsot az asztalról és a pénzt apu pénztárcájából, hogy elindulhassak az Akadémiára az önfejlesztés és kiteljesedés út-
Persze már eddig is nagyon meg voltam elégedve az eddigi fejlődésemmel. Hiszen, például milyen odaadóan gondoztam az arra érdemtelen szegény apámat?! Azt hiszem, szólok Ms. Kingnek, hogy léptessen egy évfolyammal feljebb. A napsütés kitartott továbbra is, mialatt én a suliba hajtottam. Bár elég furcsa volt, úgy éreztem, mintha sokkal közelebb, közvetlenül felettem lenne, és nem néhány ezer kilométerre vagy mennyire, mint általában szokott. Ez biztos csak valami érzéki csalódás volt, amit az idézett elő, hogy Spatula sokkal északabbra volt. Minden világos lett, amint behajtottam a suli parkolójába. Szó szerint is: megláttam a Napot. A suliudvar felett úgy harminc méter magasan lebegett. Érdekes volt, de nem álltam meg megvizsgálni, mi történt, nem akartam belenézni, mert végül még egy vak zseni lányról szóló keserédes tévéfilmben végzem. Ekkor jelent meg az ablakban Wanda. Most is bárgyún vigyorgott. Már éppen érdeklődni szerettem volna, mi foglalkoztatja éppen, de mielőtt megszólalhattam volna, hogy „Na mi van már megint, te tyúk?”, odadobott nekem egy jelmezt.
-
Gyorsan, vedd ezt fel! Ma végre megrendezik az Arab Éjszakák Napot!
A kezemben egy bíbor selyempantallót tartottam és egy gyöngyökkel kivarrt ruhát egy derékövvel. Hát ez csodás, gondoltam magamban, úgy tűnik, a mai órán le kell égnünk a napon. Legalább ebben a ruhában látszani fognak a zúzódások a mellkasomon, hátha ezzel legalább fel tudom magamra hívni a figyelmet. Miközben átöltöztem a lenge öltözetbe, amit kaptam, azon gondolkodtam, vajon Luké Warm milyen távol-keleti figura lesz. Az ő bőrével egy perzsa herceg szerepében, hát ez elég hiteltelennek tűnt. Tegnap, ahogy felemelt, éreztem, hogy elég izmos lehet. Elképzeltem őt félmeztelen harcosként, amint olajozott bőre csillog a perzselő arab nap fényében. Na nem mintha egy kicsit is érdekelt volna izmos felsőteste és kemény, férfias ölelése. A kocsiját sem láttam a parkolóban, hiába sétáltam tíz percig fel és le az úton. Az iskolaudvart addigra sivataggá változtatták, tele pálmákkal, tevékkel és homokdűnékkel (amik távolról nagyon jól mutatnak, de közelről a homok bele megy a hajadba, a ruhádba, ami nagyon tapintatlan és idegesítő dolog tőle).
Ms. King éppen egy csoportnak tartott előadást egy pálmafa árnyékában. Arra indultam, hogy csatlakozzam hozzájuk.
-
És jól jegyezzétek meg, gyerekek - fejezte be éppen az okítást az igazgatónő -, a
legfontosabb, hogyha találkoztok egy dzsinnel, aki három kívánságotokat teljesíti, először mindig kivánjatok sokkal több kívánságot. Így nagyon könnyen át lehet őket verni. Ezt nem értettem. Minek ez a kívánság dolog? Én eddig amúgy is mindig mindent megkaptam, amire vágytam! Ms. King ekkor szabadjára engedte a csoportot. Rendben, gyerekek, most siessetek az óráitokra. A napgép egész délelőtt be lesz kapcsolva, a szünetekben majd még játszhattok a fényben. Ja, és még egy dolog. A vendégelőadónk, Ms. Seherezádé elég szórakozott néha, és könnyen megeshet, hogy befejezi az órát anélkül, hogy bármilyen tanulságot levonna, ezért csak akkor tudjátok meg a teljes sztorit, ha mind az ezer- egy órájára bementek. Miközben Wandával és Chippel az első óránkra mentünk, könnyedén és félvállról odavetettem nekik a kérdést:
-
Nem mintha engem érdekelne, de nem láttam a Warmék kocsiját a parkolóban, pedig
általában mindig ugyanazon a helyen állnak, a B-12-n, ami szerintem a legeslegjobb hely az egész parkolóban, hát nem tuti, hogy pont azt választották maguknak, szóval nem tudjátok, hogy miért nincsenek ma itt, ugye nem énmiattam, vagy a tegnapi péniszes kalandom miatt, és ugye Luke most nem utál engem, mert azt nemélnémtúljajj! Wanda leemelte a válláról a kezemet, amivel eszelősen markoltam a húsába, és a parkolóra pillantott.
-
Hé, Chip, nézd már, a Warm gyerekek tényleg nincsenek itt! Melyik hülye hagyná ki az Arab
Éjszakák Napot? Alig van olyan alkalom, amikor máskor beüzemelik a napgépet!
-
Tényleg fura - bólintott Chip. - De most, hogy mondod, ők soha nincsenek itt, amikor a
napgépet használjuk. Emlékszel tavaly, amikor a homokférgekről tanultunk? Wanda összerezzent és elsápadt (magához képest).
-
Hogyne emlékeznék! Néha még eszembe jut szegény Paul és Alia Atreides. Szörnyű volt,
ami történt! Chip némán bólintott és vigasztalóan átkarolta Wandát. Úgy tűnik, nagyon komolyan vette ezt a plátói barátság témát.
Beültünk angolórára, ahol Mr. Fallacy kiosztotta a művet, amit aznap tanultunk. Valami Rómeó és Júlia volt, egy béna dráma valakikről, akik nagyon régen éltek valahol nagyon messze (Velencében, vagy hol, Olaszországban). Ennek ugyan mi köze lehet az én életemhez? Hülyeség. Megadóan sóhajtottam, és felkészültem egy unalmas órára. Már semmi olyat nem fogok az Akadémián tanulni, aminek hasznát vehetem az életben? Mr. Fallacy részleteket kezdett olvasni ebből a színdarabból, de nem nagyon figyeltem, inkább kifelé bámultam az ablakon és a jegyzetfüzetembe firkáltam. A többiek ráharaptak Mr. Fallacy csalijára, és figyeltek. Főleg a fiúk jegyzeteltek szorgalmasan, és láttam, hogy közben újra és újra rám pillantanak olyan arccal, mintha éppen valami nagyszerű ötletük támadt volna. Te jó ég, srácok! Én itt éppen Luké Warmot próbálom lerajzolni félmeztelen harcosként, és soha nem kapom el a hatalmas fegyverét, ha így bámultok! Amint kicsengettek, a táskámba gyűrtem a füzetemet meg a béna darabot, és elindultam. Az ajtónál Justin Case várt rám, és hiába viharzottam el mellette, követni kezdett.
-
Tudod, Mona, én néztelek az órán, és... - idegesen keresgélt a jegyzeteiben, én pedig úgy
döntöttem, hogy meghallgatom, mire készül. - Te olyan édes vagy, mint egy rózsa, tudod? Persze te nem vagy egy rózsa, te Mona Liba vagy, de attól még olyan vagy, mint egy rózsa. Csak másmilyen. Értesz? Mit akart ez ezzel a rózsával? Most akkor szerinte szép vagyok vagy nem? Úgy döntöttem, nincs nekem arra időm, hogy játszogassak a fiúkkal, szóval a legjobb, ha rögtön tisztázom a dolgokat. Finoman rávetettem magam és mind a tíz ujjammal végigkarmoltam az arcát.
-
Justin, én csak annyit tudok a rózsákról, hogy a szép fejük alatt tele vannak tüskékkel.
Szóval ha nem akarsz egy ilyen tüskét a szemedbe, akkor azt ajánlom, sürgősen vonulj vissza, megértetted? Meglepődött, az arcához kapott, majd amikor az ujjai között szivárogni kezdett a vér, motyogni kezdett.
-
Hát, akkor, szia Mona, majd találkozunk.
Kedvesen utána integettem és elindultam tesiórára. Aznap teniszeztünk az órán. Kislány korom óta nagyon szerettem a teniszt. Volt ebben a sportban valami férfias, ami ellenállhatatlanul vonzott, és a fehér ruha is nagyon jól illett a bőröm alabástrom színéhez. Sajnos a Képzelt Hősök Továbbképző Akadémiájának tornaruhája a narancssárga és a zöld egy rettentő kombinációja volt, de én azt képzeltem, hogy szikrázó fehér
ruhában libbenek a wimbledoni központi pályára. Nagy szerencsénk volt, egy hivatásos teniszező tanított bennünket, akit vendégoktatónak hívott meg az iskola. Guy Haines Kristinával állított párba aznap, párost játszottunk a névtelen diákok közül kettővel. A meccs elkezdődött, és én nagyon elégedett voltam az erős, magabiztos ütéseimmel. Aznap nyoma sem volt az esetlenségnek és kétbalkezességnek, ami néha megakasztotta atlétikai szárnyalásomat. Láttam, hogy Mr. Haines elégedetten temeti a tenyerébe az arcát, bizonyára azután, hogy meglátta, hogy én milyen mesterien teniszezek, nem bírta volna más gyenge játékát nézni. Azt hiszem, az ellenfeleink nagyon nem voltak sportszerűek. Akárhányszor visszaütöttem a labdát, mindig megpróbálták elvonni a figyelmemet a játékról. Ilyeneket kiáltoztak, hogy „Jaj, az orrom!”, meg „Vigyázz a bíróra!”, és hogy „Mi a rohadt élet, Mona, én még gyerekeket is szeretnék egyszer, tudod?!” Már éppen szóvá akartam ezt tenni Mr. Hainesnek, amikor a meccs idő előtt hirtelen, véres véget ért. Boszorkányos ügyességgel visszaadtam egy szervát egy nagy ívű lecsapással, de a lendülettől kicsúszott a kezemből az ütő, és a földre zuhant. Olyan gyorsan történt minden! Hallottam a fa reccsenését, és láttam, ahogy a szilánkok több irányba szétrepülnek. Egy másodperc múlva már nevettem - jellemző, hogy sikerül széttörnöm egy keményfa ütőt, milyen kis kétbalkezes vagyok. Az osztálytársaim abbahagyták a játékot, de nem nevettek velem, sőt még csak rám sem néztek, pedig milyen bájosan esetlen volt a jelenet! Ok inkább mind Kristinára bámultak, aki akkor már a földön feküdt, a mellkasából az ütőm egy nagyobb darabja állt ki, a ruháján pedig gyorsan terjedt a vörös folt, ahogy a vér ömlött a komolynak látszó sebből. Egy gyerek sem tudott megmozdulni, úgy megdöbbentek, de mivel ilyesmi gyakran előfordult az előző iskolámban is, én képes voltam átvenni az irányítást az ilyen kényes helyzetben is.
-
Hátrább, mindenki, menjetek messzebbre, ne tömörüljetek itt, hadd kapjon levegőt
szegény! - intézkedtem. - Játsszatok Csak tovább nyugodtan! Előbb-utóbb megszűnik majd a vérzés, vagy így, vagy úgy. Kristina nagyon furcsán nézett rám, mintha megdöbbent volna a hallottakon. Valószínűleg tényleg meglepődött, milyen hatékonyan kezembe vettem az irányítást. Hát igen, barátnőm, én még annál is sokoldalúbb vagyok, mint amilyennek képzeltél! Mr. Haines Kristina kezét szorongatta, és Justinnak ordibált valamit a mentőkről. Nagyon
kétségbe volt esve, látszott rajta, hogy nem tudta jól kezelni a vészhelyzeteket. Annyira azért megőrizte a lélekjelenlétét, hogy amikor felajánlottam a segítségemet, udvariasan azt válaszolta, hogy már így is eleget tettem az ügyben, és beküldött az öltözőbe, ahol biztonságos távolságban voltam. Hiába, a teniszezők mind úriemberek. Elindultam az öltöző felé, de még bátorítóan visszaintegettem Kristinának, aki éppen rángatózott, amikor egy hordágyra emelték.
-
Akkor találkozunk ebédnél, Krissie!
Kicsengettek, én gyorsan átöltöztem és lelkesen igyekeztem lelkesedni az ebédlői beszélgetésekért. Amint beléptem, belebotlottam a fiúkba, akikkel együtt voltam angolon.
-
De csitt, Mona, fényes angyal, ma nagyon... ööö... szépséges vagy ebben a
háremnadrágban. O, bár lehetnék nadrág a Monán, hogy az arcához érjek! Csakugyan, jövő szombaton lesz egy rave parti az elhagyatott indián kaszinóban kint, a La Trina rezervátumban, nem jössz el? Velem? Még egy meghívás? Már nagyon kezdtem unni. Először Justin, most meg ez a gyerek, akinek még neve sincs, szerintem. Miért kell minden fiúnak rám mászni ezzel a romantikus maszlaggal? Na mindegy, most legalább volt egy jó ötletem, hogyan vághatom ki magam ebből a helyzetből.
-
Rave parti? Az csodás lenne! Csak add meg a neved és a telefonszámod, és megbeszéljük! A... a nevem? A nevem... izé... - egy kis ideig küzdött a helyzettel, majd megadóan leejtette
a vállait és elsomfordált. Már nagyon elegem volt az Arab Éjszakákból, de a szenvedéseim még nem értek véget. A büfé előtt több srác csoportosult. Nagyon igyekeztek úgy tenni, mint akik nem várnak senkire. Amint az egyikőjük meglátott, eszelősen integetni kezdett és így kiáltott:
-
De csitt, mi fény nyilall a sötét étkezőn át? Ebédszünet az, és napgépe, Mona!
De ez még csak a kezdet volt, amin felbuzdulva a többi fiú is nekilendült, és mielőtt bármit tehettem volna, mind körülöttem tolakodtak, és szemérmesen mosolyogtak. Néhányuk jegyzetpapírokat szorongatott és hülye szavakat ismételt, mint „néked”, „ily” és „esdve kérlek”, míg mások a tenyeremet akarták a szívükhöz szorítani vagy elém akartak térdepelni. A cingár kamasz testeik körülvettek, és olyan szorosan kavarogtak körülöttem, hogy szédülni kezdtem. -Tűnjetek el az intim szférámból! - kiáltottam fel. Nem tudom pontosan, hogyan sikerült megszabadulnom tőlük, de a könyököm és térdem néhány érzékeny részükre történő célzott elhelyezésével végre szabad lett az út. Kitörtem közülük, és visszamenekültem a lányöltöző
védett öblébe. Lerogytam a pádra, s levegő után kapkodtam. Ez a dolog kezdett nevetségessé válni. Azt tudtam, hogy Chipnek az első pillanattól fogva tetszem, de most úgy tűnt, mintha a suli összes pasija eszeveszetten rám hajtana. Sorban, minden oldalról bombáztak a randiajánlataikkal: mozi, vacsora, kirándulás a Jóreménység fokára... és fogalmam sem volt, hogy mindezt miért. Oké, hogy Spatula egy kisváros volt, de azért biztosan itt is akadt néhány lány, aki sokkal csinosabb volt nálam, gondoltam, miközben igyekeztem rendbe szedni magam. Leomló, ragyogó hajamat megtépázták az őrült rajongóim, a ruhámat pedig addig rángatták, hogy veszélyesen sokat engedett látni fiatal, feszes testemből. A tükörben alaposan megvizsgáltam sima, jellegtelen arcomat. Kecses metszésű szemöldököm most felhősödött, és tiszta tekintetemben a tanácstalanság tükröződött hosszú, rebbenő szempilláim alatt. Osszeszorítottam cseresznyepiros ajkamat és így szóltam magamhoz:
-
Mona, te tökéletesen átlagos vagy. Biztosan az Y hormonjaik miatt van az egész.
Kristinával is éppen így viselkednének, ha ő nem pihenne éppen az intenzív osztály egy biztonságos, meleg zugában. De miért lettek éppen ma ilyen felajzottak? Semmi kétség, a ruhám nagyon vonzó volt, de hát én minden nap nagyon dögös voltam, mindegy, hogy mit vettem fel éppen. Egy pillanat, hol is van a szövegkönyv az angolóráról? Az a Roméró és Júliász? A srácok azt bújták az órán, lehet, hogy amiatt van ez az egész? Negyven perc sem tel el, és mindent megértettem. Egyértelmű, hogy én voltam Júlia. O éppen ilyen egyszerű és kedves teremtés volt, mint én, és szerette nézni, ahogy a férfiak megölik egymást a kegyeiért. Egy dologra még nagyon kíváncsi voltam: hogyan vette rá a férfiakat arra, hogy párbajozzanak érte. Ez nem volt pontosan leírva a darabban, csak ment a csomó blabla, aztán hirtelen előkerültek a kardok. A táskámba dobtam a könyvet. Ezt később kellett kitalálnom, kezdődtek a délutáni órák. A napgépet már kikapcsolták, az ég újra borongós lett, de nekem ez jól is jött. A szürkeség leple alatt, egyik árnyékból a másikba szökve igyekeztem a következő órára, az Improvizált és elő' re megírt dialógusok címűre. Igyekeztem kerülni a feltűnést, de a lopakodás és. a pontosság nem őri barik, ezért elkéstem óráról. A tanárnak, Mr. Davidnek ez nagyon nem tetszett.
-
Nahát, Ms. Liba, milyen kedves, hogy megtisztel minket a jelenlétével - üdvözölt
szarkasztikusan. Ezen az órán nagyon jó akartam lenni, ezért keményen törtem a fejem egy csípős válaszon, miközben tátott szájjal álltam a terem közepén. A pontosan érkezők már mind választottak maguknak pár a gyakorlathoz - folytatta de szerencséje van, hogy nem ön az egyetlen, aki nem rendelkezik sem a pontosság erényével, sem pedig karórával. Kérem, fáradjon ide és csatlakozzon Mr. Luké Warmhoz! És valóban, a sarokban ott ült Luke Warm, feszesen, de előkelően. Lila szemével rám meredt, a szája szélén mosoly bujkált, és biztos voltam benne, hogy magában kinevet. A tekintetétől azonnal magabiztosnak éreztem magam, majd ügyetlennek, amikor elindultam felé. Könyörgöm, csak ezt az órát éljem túl anélkül, hogy bárkinek életveszélyes mellkasi sérülést okozzak, gondoltam. O válaszolt először a tanárnak.
-
Ami azt illeti, nekem van karórám, de soha nem venném fel az iskolába. Többe került, mint
amennyit a tanár úr egy évben keres. Elég jókedvűnek és kedvesnek tűnt, és még nem is öklende- zett, amikor leültem mellé, ezért bízni kezdtem benne, hátha mégsem lesz teljes csőd ez az óra.
-
Nem voltál ma délelőtt suliban - igyekeztem a legtermészetesebb hangon beszélni. - Már
azt hittem, az egész napot ellógod.
-
O, nem, csak azért nem jöttem, mert ma nagyon fényesen világított... akarom mondani, ma
nem nagyon fényesen éreztem magam. Tudod, hogy van az, amikor végre hazaérsz az éjszakai portyázásról és úgy érzed, mintha valaki lobotómiát végzett volna rajtad az éjjel. Ismered az érzést?
-
Azt hiszem... Ezért hát úgy döntöttem, hogy otthon maradok délelőtt és inkább olvasgatok kicsit. Az e
havi Elle Manbe még bele sem néztem. Sok mindenről lemaradtam angolon?
-
Egy új színdarabot vettünk, a Roboto és Juliánt. Hallottál már róla? Minden idők leghíresebb szerelmi történetéről? A reménytelen kamaszszerelem
archetípusáról és örök forrásáról, amit Shakespeare tökéletes verslábakban megénekelt, és 1590-es bemutatója óta több ezer követő másolt le, de megközelíteni nem tudta az eredetit?
-
Igen, igen, ez az. Na mindegy, a lényeg, hogy először azt hittem, elég béna a darab, de
utána megpróbáltam elolvasni, és képzeld, rájöttem, hogy nagyon megértem, mit érezhetett Júlia, amikor állt az ablakában és Románó után epekedett. Te éreztél már ilyet valaha, Luke? Úgy tűnt, nem értette meg, ezért igyekeztem rávezetni. Ismered azt a szenvedélyt, amit Júlia érzett? Vagy esetleg Rómeóét? A kezem egyre közelebb csúsztattam az övéhez, míg már csak milliméterek választottak el attól, hogy megérintsem a hosszú, kecses ujjait. Egyenesen a szemembe nézett a kobalt szemeivel, amelyek a zavaron kívül semmilyen más érzelmet nem tükröztek.
-
Szenvedélyt? Igen, Mona, azt hiszem, ismerem. Arra gondolsz, amikor már a nyakánál
megragadtam az állatot és feltépem az... Ekkor hirtelen köztünk termett Mr. Dávid és megveregette a vállunkat.
-
Nem rossz, egyáltalán nem is volt rossz. Mona, látom nagyon élvezted, hogy irodalmi
párhuzamokat használj arra, hogy a saját érzéseidről beszélj, de máskor azért valamivel eredetibb darabot is találhatnál erre. Luké, óra után kicsit beszélgethetnénk arról, hogyan kell észrevenni a célzásokat. Miután kicsöngettek, Mr. Dávid félrevonta Luke-ot a terem sarkába, hogy komolyan megbeszéljen vele valamit, amitől azonban Luké arcáról nem oszlott el a zavart kifejezés. Engem is sok minden zavart, ami a nap folyamán történt. Boldog voltam, hogy a nap végre véget ért. Elgondolkozva sétáltam a parkolón át, azon töprengtem, vajon Luké mit mondott volna, ha befejezheti a mondatot. Be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon izgatott ez a fiú. Persze, nagyon jól nézett ki, de nem csak emiatt. Volt benne valami gyermeki egyszerűség, amilyenhez foghatót a többi fiúban még nem találtam, ugyanakkor a felszín alatt veszélyes erő lappangott benne. Olyan volt, mintha egy kísérleti gyilkoló robot lett volna, aki elmenekült egy szupertitkos katonai laboratóriumból, és most megpróbál a normális emberek között élni. Lehet, hogy tényleg így van? Lehet, hogy Luké egy szerelemre vágyó acél gyilkológép, aki a maga esetlen módján keresi a boldogságot? Abban a pillanatban ez sem' tűnt kevésbé valószínűnek, mint akármelyik másik magyarázat. Nagyon megijedtem, amikor valaki hirtelen megszólított a hátam mögül.
-
Szia, Mona!
Ez Chip.
-
Mi van? - kérdeztem. Figyu, csak, mint a barátod, óvni szerettelek volna ettől a Warm gyerektől. Láttam, hogy
délután beszélgettetek, ezért figyelmeztetlek, hogy tartsd távol magad tőle. Csak bajt hoz rád.
-
Hiszen te nem is ismered! Miért mondasz ilyeneket róla? Ugyan már, csak gondold végig! Rengeteg bizonyíték van! Hosszú, hegyes körmei vannak. Nincs abban semmi rossz, ha valaki ad a manikűrözésre. Metroszexuális, ennyi az egész. Észrevetted már, hogy néz a biológiateremben a hörcsögökre? Mintha az ebédjét
méregetné.
-
Szereti a szőrös kis állatkákat, na és? Szerintem ez cuki. És az, hogy nincs tükörképe, hosszú szemfogai vannak, gyakran harap torkon embereket,
és tavaly megpróbálta elérni, hogy a folyosón felállítsanak egy vérautomatát? Neked ez nem furcsa? Tudtam, hogy tetszem Chipnek, és részben csak azért mondja ezt, mert féltékeny Luke-ra, de be kellett látnom, hogy néhány dolog azért tényleg elég fura.
-
Chip, csak nem azt akarod mondani, hogy Luke valójában... egy titkos kísérleti kiborg? Nem, te nagyképű kis liba, azt mondom, hogy Luke vámpír. Értesz? Vámpír. Vámpír? Halhatatlan szörnyeteg? Vérszívó éjszakai vadász?
Ekkor Chip már fel és alá ugrált és a kezeivel hadonászott - gondolom azért, hogy megijesszen. Velem forgott a világ, szóhoz sem jutottam, amikor Chip hirtelen elvesztette az egyensúlyát. De nem elesett, hanem a karjaival hadonászva és a levegőbe kapaszkodva elsiklott, mintha egy láthatatlan erő eltaszította volna mellőlem, mintha súlytalan lett volna. Magam mellé néztem és megláttam Luké Warmot dagadó pofazacskókkal, ahogy éppen fújja el mellőlem Chipet, egészen a parkoló túlvégében lévő bokrok közé. Látod, nagyokos, gondoltam, a vámpíroknak nincs szuperlevegőfújó tüdejük! Ennyit tudsz, okostojás! Luké arca elernyedt, majd egy széles mosoly jelent meg rajta.
-
Láttam, hogy zaklatott ez a fiú. Remélem, Mona, nem zavar, hogy követlek és figyellek,
akarom mondani figyelek rád.
- Ugyan, dehogy, ez nagyon gáláns dolog tőled. Köszönöm, Rómeó, vagyis Luke. - Akkor jó. Mona, holnap órán találkozunk, addig is vigyáz: magadra! - Intett, majd a kocsijához ment. En a sajátom mellett álltam és néztem, ahogy elegánsan kitolat, egy elegáns ipszilon fordulóval megfordul, és állandó tizenöt kilométer per órás sebességgel kihajt az útra. Bú issza ki vérünket. Isten áldjon, Luke- om!
-
Az a nap annyira zavaros volt! Azt sem tudtam, hogyan kezdjek neki feldolgozni mindazt,
ami velem történt. Eszembe jutott, hogy felhívhatnám anyámat, de tudtam, hogy akkor meg kellene hallgatnom a sok bugyuta dolgot, ami vele történt azóta, és vagy tíz másodpercig nem is jutnék szóhoz, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis időre van szükségem, amikor csak magammal foglalkozhatok. A hazaúton megálltam az áruháznál és vettem egy csomag női magazint, egész estés pletyka- és életmódtipp-ellátmánnyal.
-
Otthon gyorsan összeütöttem egy marhasültet krumplival, majd bevettem magam
a szobámba, hogy boldogan kárörvendjek az unalmas sztárok szerencsétlenségén. Már három lapon átrágtam magam, amikor a negyedikben megláttam a tesztet, amitől úgy meglepődtem, még az üdítőmet is kiöntöttem.
-
„Az osztály jópasija tényleg vámpír?”, állt nagy betűkkel az oldal tetején. Gyorsan
végigszaladtam az árulkodó jelek listáján. Hegyes szemfogak, még hegyesebb körmök, ellenállhatatlan vágy a vérre - bejelöltem mindet. Te jó ég, lehet, hogy Chipnek igaza volt?
-
Lehet, hogy Luke Warm tényleg vámpír? Ez megmagyarázná, hogy én miért
találom annyira érdekesnek, amikor senki más észre sem veszi. Csak én vagyok elég figyelmes és mély érzésű (és csak nekem van magazinom) ahhoz, hogy meglássam, Luké mennyivel több, mint amennyi a felszínen van. Habár, még ha ember is lett volna, nagyon dögös ember, szóval azt gondolná az ember, hogy valakinek csak feltűnt volna, mielőtt én megérkeztem. Istenem, elég volt rá gondolnom, és máris nedves és ragacsos lett az ölemnél a ruhám. Ja, nem, az az üdítő volt, amit kiöntöttem.
A magazin tesztje megcáfolhatatlan bizonyíték volt, de ne- kém még ennél is többre volt szükségem. Ereztem, hogy különleges kapcsolat kezdett kialakulni kettőnk között, és elég nehéz volt összeegyeztetni a róla kialakult képet a gondolattal, hogy egy halott, lélek nélküli szörnyetegről van szó. Ha közelebb akarunk kerülni egymáshoz, és én meg akarok nyílni neki, minden értelemben, akkor többet kell tudnom erről a vámpír dologról. Kipattantam az ágyból és lementem a nappaliba, ahol az apám nézte éppen a meccset.
- Apu, szükségem van a tévére egy házi feladathoz, és kérlek szépen, menj ki a szobából, mert nagyon elvonja a figyelmemet, ha azt kell hallgatnom, ahogy a szádon keresztül veszed a levegőt hadartam, miközben végignyálaztam a meglepően bő DVD-gyűjteményét.
Amint Chuck kiment, betettem az első lemezt, leültem a kanapé szélére és igyekeztem megérteni, amit láttam. Hét órával és három filmmel később ágyba bújtam. Sikerült megnéznem Bram Stoker Drakuláját, az Alkonytájt és, csak hogy biztosra menjek, a Terminátort. Sokkal tanácstalanabb voltam, mint amikor nekikezdtem. Sokáig vergődtem álmatlanul, és csak két dologban voltam biztos. Az első, hogy Francis Ford Coppola filmjétől hánynom kellett, a második, hogyha biztosan meg akarom tudni, vajon Luké vámpír-e, határozott lépésre kell rászánnom magam. Át kell szúrnom a szívét egy karóval. Vagy ez, vagy meg kell kérdeznem tőle. Valamelyik a kettő közül, nem tudom még, melyik. Talán a legjobb, ha alszom egyet rá...
ötödik fejezet végre történik valami Péntekenként csak fél nap volt tanítás a spatulai Képzelt Hősök Továbbképző Akadémiájában. Ennek örültem is, ugyanakkor el is keseredtem, mert így kevesebb esélyem volt rá, hogy újra összefussak Luke-kal, és valami nagyon fura dolog történjen. Az eszem azt súgta, hogy ez talán nem is baj, azok után, hogy feléledt bennem a gyanú, hogy Luké talán kevésbé van életben, mint a korabeli fiúk általában. A szívem azonban mást mondott. Azóta nem éreztem ilyen jól magam, hogy először felkerültem a New York Times bestsellerlistájára. Ereztem, ahogyan a szívem gyorsabban ver, ahányszor csak az ő szépségére gondolok. A puha hajára, az elefánt- csont bőrére, a vasalt élű gatyájára... A szívem vadul kalimpált, és olyan helyekre pumpálta a vért, amikről korábban nem is tudtam, hogy léteznek. Olyan helyekre, amikről nem látsz képeket a gyerekkönyvekben, az egyszer tuti. Ereztem, hogy napról napra érettebbé válók. Tudtam, jó döntés volt, hogy ideköltöztem. Késztetést éreztem, hogy felhívjam anyámat, és közöljem vele: „ugye, megmondtam?” Az órarendem szerint aznap csak egyetlen órám volt, ami elég fontos ahhoz, hogy ebben az elbeszélésben szó essék róla. Suli után a spatulai városi könyvtárba készültem, hátha találok még némi információt a vámpírokról. Előző este rengeteg mindent megtudtam, és biztos voltam benne, hogy a magazinok
és a filmek elmondtak mindent, amit érdemes tudni a témáról, de hátha ül ott majd egy könyvtáros, aki kifejezetten érdeklődik a természetfeletti dolgok iránt. Általában szokott. Már alig vártam, hogy odaérjek, ezért úgy döntöttem, hogy ugróm az órakezdésig eltelt időt.
- Jó reggelt, én Mr. Wellbord vagyok, az Elbeszélésfajták kezdőknek kurzus tanára. Az életetek során sokfajta történetben előfordultok majd, és ahhoz, hogy sikerre vigyétek azt, tudnotok kell a műfajnak megfelelően játszani. Ki tud megnevezni nekem egy történetfajtát? Chip?
-
Izé, van az, amikor van egy nő, aki szerelmes két férfiba, és nem tudja, hogy melyiket
válassza, de van neki egy nagyon bölcs barátja, egy fiú, aki egy éjszakai bárban táncos, és ő úgy tesz, mintha a nő férje lenne, csak hogy kiderüljön, hogy a két szerelme közül ki, mennyire lesz féltékeny, és végül a nő hozzámegy ahhoz.
- Köszönöm, Chip, ez teljesen úgy hangzik, mint egy romantikus komédia, méghozzá nem is a jobbik fajtából. Másvalaki? Már öt perce tartott az óra, és Mr. Wellbord még nem kérdezett rá az én egyéni meglátásaimra. Kezdtem komolyan aggódni a szakmai fejlődéséért és előmeneteléért, ezért jelentkeztem. Cserébe hátha a saját helyzetemről megtudok tőle valamit.
- Mi van a szörnyes történetekkel, Mr. Wellbord? Nem a gyerekeknek szólókra gondolok, hanem a felnőtt sztorikra, szellemekről, hullarablókról, vagy esetleg... vámpírokról?
-
O, igen, Mona Liba, igaz? Nos, köszönöm, szépen rávezettél minket mai fő témánkra.
Ezeket, amiket említettél, horrortörténeteknek nevezzük. A hozzátok hasonló tinédzserek nagyon könnyen találhatják magukat horrorsztorikban, ami nagyon jó terep arra, hogy olyan alapvető készségeket gyakoroljatok, mint a futás, a sikítás, a kibeleződés. Ez a horror dolog nagyon biztatóan hangzott.
- Mr. Wellbord, honnan tudjuk, hogy horrorsztoriban vagyunk? - Egy újabb jó kérdés, Mona. Lehet, hogy nem is vagy olyan sötét, mint amilyennek tűnsz. Ami azt illeti, ezt néha nem könnyű megállapítani. Általában kezdetként valami teljesen szokványos dolgot csináltok, például nyári táborba mentek, belógtok egy öreg, félelmetes házba, vagy könyörtelenül szekáljátok egy osztálytársatokat, aki médium, amikor hirtelen, arrrrgh, rátok támad egy kegyetlen természetfeletti pszichopata gyilkos, akinek nyesőolló vagy csákány, vagy ki tudja, mi minden van a keze helyén.
Körbenéztem a termen. A srácok bőszen írtak, Mr. Wellbord adott is nekik jegyzetelnivalót. Én azonban még mindig nem voltam benne biztos, hogy Luké és én ebben a műfajban játszunk. Láttam már, hogy a fogai milyen erősek, néhány napja, a péniszharapós jelenetnél. És a hangulatingadozásai is kimerítették a kegyetlen természetfeletti pszichopata fogalmát. Csakhogy én nem akartam egy újabb, sikító áldozata lenni. Én máris úgy éreztem, hogy egy fontos része belém költözött, és biztos voltam benne, hogy már én is sokat jelentek neki. Mindenesetre többet, mint egy lefejezendő, sikító, menekülő préda, amilyenekkel a horrorfilmek tele vannak.
-
Mr. Wellbord? Lehetséges az, hogy a fajták keverednek? Például lehet olyan horrorsztori,
amiben benne van Chip története is?
-
Úgy érted, egy szerelmes horrorsztori? Nem tudom, lehet. Gondolom, lehetséges, de abban
nem lehet túl sok izgalmas vagy félelmetes rész, mert attól megijednének a főleg lány olvasók, akik a románcra kíváncsiak. Nem hiszem, hogy ez egy életképes kombináció, de hát ki tudja, még az is lehet, hogy nagyon népszerű lenne. Megvonta a vállát, majd a táblához fordult.
- Felírom ide nektek a természetfeletti lényeket, amikkel egy horrortörténetben találkozhattok. Nagyon figyeljetek, ez még egyszer megmentheti az életeteket! írni kezdte a táblára a listát. Zombik, vérfarkasok, múmiák, és végül vámpírok. Most majd mindent megtudok róluk! Néhány perc múlva Mr. Wellbord mindent felírt a táblára. Csak azt olvastam el, ami a vámpírok alatt állt. Ez állt a listában: meghalnak a nappali fénytől, nagyon rossz barátok, és nem szoktak iskolába járni. Ezek közül egy sem illett Luke-ra. Ez tiszta szenvedés volt. Minél többet tudtam meg a vámpírokról, annál kevésbé értettem, mi történik.
-
És Mr. Wellbord, kérem, ezek a szabályok mindig igazak? Ügy értem, létezhet olyan vámpír,
aki nappal is szabadon járkál, és ígéretes barátalapanyag?
-
Gondolom, igen, Mona, végül is az irodalom elég képlékeny dolog. Lehet, hogy az író egy
szörny egy-egy hagyományos tulajdonságát rossznak tartja, esetleg egy vonása nem illik az elbeszélésbe, akkor azt megváltoztathatja. Sőt, az is megeshet, hogy sok tulajdonságot egyszerűen figyelmen kívül hagy. A tanár elnevetgélt még egy darabig ezen az ötleten, én pedig szorítottam, hogy Stephfordy hallja, amit Mr. Wellbord mondott.
Ebédnél Luké és a testvérei a szokott helyükön ültek. En alig tudtam tartóztatni magam, hogy azonnal oda ne menjek és kérdőre ne vonjam. Hogy bírt olyan nyugodtan ücsörögni ott, és a sztékjéről nyalogatni a vért, miközben az én fejemben és lágyékomban vihar dúlt, miatta? Wanda és Justin ragaszkodott hozzá, hogy az ő asztaluknál ebédeljek, és én egy kis gondolkodás után beleegyeztem. Hiszen még mindig nem tudtam biztosan, hogy Luké vámpír-e vagy kiborg, vagy csak egy gonosz férfimo- dell, és nem akartam hülyét csinálni magamból az egész suli előtt. Azt terveztem, hogy megkérdezem az ő véleményüket a dologról, de még mielőtt erre sort keríthettem volna, elvonta a figyelmemet egy hangos szóváltás az étkező másik végében. Ms. King éppen komolyan oktatott négy fiút, akiket nem ismertem. A srácok magasak voltak, hosszú, zsíros barna hajuk volt, és mind a négyen kockás inget és undorítóan koszos farmert viseltek. Vastag, dús pofaszakálluk volt, kettőjüknek szakálla is. Sokkal szőrösebbek voltak, mint a többi diák, kivéve talán a kis sárga medvét a piros ingben. Lehet, hogy testvérek voltak, vagy még valószínűbb, hogy egy bandába tartoztak. Nem hallottam, Ms. King mit mondott nekik, de azt láttam, hogy a srácoknak az nem tetszett. A legmagasabbik felkiáltott.
-
Maga csak ne oktasson ki minket, nem csinálunk mi semmi rosszat a drágalátos pincéjében,
csak gyakorolunk. Azt is megtiltja majd, hogy levegőt vegyünk, maga rohadt fasiszta!
Ezzel, hogy nyomatékosítsa az érvelését, felborította a legközelebbi asztalt, majd kirontott a teremből. A falkája követte, Ms. King pedig aggodalmas vagy inkább kétségbeesett arccal csóválta a fejét. Úgy tűnt, Wanda itt mindenkit ismert, ezért megkérdeztem tőle, mit tud ezekről a furcsa, szőrös ismeretlenekről.
-
Őket a La Trina suliból helyezték át ide, az indián rezervátumból. Azt hiszem, az igazgatóság
azt gondolta, ad nekik egy mellékszálat a cselekményben, de én nem gondolom, hogy elég erősek ehhez. A magas, amelyik ordibált, ő Joe. Joe Cahontas. Folyton csak lógnak, azt hiszem, valami bandát alapítottak, zenekaruk is van, a Lármázó Védelmezők, vagy mi. Én megértem, hogy ők a szociális realista vonal itt, a suliban, de úgy látom, Ms. King egyre rosszabbul tűri őket, és, mit mondjak, megértem. Ezzel a csípős megjegyzéssel Wanda visszafordult Piperhöz, én pedig elgondolkodtam azon, vajon ez a Joe Cahontas fontos-e a történetben. Lehet, hogyha nem jönnek össze a dolgok Luke-
kal, akkor az átvezető részben szívtelen leszek, és összejövök vele. Persze még egy szót sem beszéltünk, de biztos voltam benne, hogy ő is akarna velem járni. Ki ne akarna?! Suli után a könyvtárba indultam. Jó volt az idő, a látótávolság néha tizenöt méter is volt, és csak szemerkélt az eső. Nem nagyon bíztam benne, hogy bármit is megtudok a könyvtárban, de maga az épület a városka parkjának a túlsó végén volt, én pedig abban bíztam, hogy egy kellemes séta a formára vágott bokrok között biztos segít, hogy a bennem dúló vihar lecsendesedjen. Aznap egyáltalán nem jutottam közelebb az igazsághoz. Vajon hinnem kellene a bizonyítékoknak, amelyek szerint Luké valóban vámpír? Vagy egyszerűen csak szereti a nyers húst, és néha beleharap az emberekbe? És ha vámpír, vajon el kellene kezdenem hegyezni a karót? Hirtelen a lábaim is elfáradtak, legalább annyira, mint az agyam, így hát leültem a fűbe, hogy megpihenjek kicsit. Üres tekintettel bámultam a park közepén álló medence sző- kőkútját, és ahogy néztem a habzó, hullámzó vizet, amely bár melyik pillanatban túlcsordulhatott a medence káváján, ráébredtem, hogy nem számít mi is Luke igazából. Akár vámpír, akár nem, meg akartam őt szerezni magamnak. Erezni akartam, ahogy mohó ajka az enyémhez ér, ahogy kemény alabástrom karja átölel és a keze véletlenül a farmerem öve alá csúszik... Furcsa nedvességet éreztem a lábaim között. Felugrottam. A rohadt fű tiszta víz volt, teljesen átázott a nadrágom. Komolyan, már nevetséges volt, mennyire nyirkos ez a város. Most, hogy eldöntöttem, hogy Luké és én örökké összetartozunk, hirtelen kinyílt körülöttem a világ. Mintha egy filmben az aggódó arcomról készült közeli után hirtelen egy emelőről készült széles tájképet vágtak volna be a parkról. Körös-körül mindenhol tinik csoportja vett körül. Életemben nem láttam még ilyen zsúfolt parkot. Gondolom, itt Spatulában nem sok hely volt, ahová mehettek volna. Lehet, hogy javasolni fogom Chucknak, hogy nyisson egy bevásárlóközpontot, tuti tarolna vele. Megláttam Joe Cahontast és a haverjait is a kis színpadon. Most kicsit még szőrösebbnek tűntek, mint az ebédlőben. Joe a dobogó szélén ült, és szórakozottan hangolgatta a gitárját, míg a banda többi tagja az erősítőket és más zenei cuccokat cipelte. Biztosan ez volt a Lármázó Védelmezők banda. Úgy döntöttem, lófrálok még a környéken egy kicsit, hogy meghallgassam, hogyan játszanak. Biztos voltam benne,
hogy Joe örülne, ha elmondanám neki a véleményemet a zenei hiányosságaikról. De eltelt vagy egy év, és ők még mindig hangoltak, így a figyelmem elkalandozott. Észrevettem, hogy kicsit távolabb másfajta srácok kezdtek gyülekezni, akik nem kockás ingben járkáltak, mint Joe-ék, hanem hátrafordított baseballsapkában és melegítőben, amiknek a gatyája középen tíz centivel a föld felet ágazott el Ök egy ütött-kopott magnóból bömböltették a zenét, ami, bár nem hallottam jól, de a lüktető basszusa és a folyamatosan trágár szövege alapján biztos, hogy hip-hop volt. Leterítettek egy darab linóleumot és egyenként mutatták be rajta az akrobatikus tánclépéseiket. Az biztos, hogy ügyesek voltak, az övékéhez képest Troy Onshop lábai a színpadhoz voltak szögezve. Ezek a srácok mégis mások voltak, mint a hiphoposok, aki- két eddig láttam. Ok is bemutatták ugyan a fejen pörgést és a többi mozdulatot, de sokszor ismételtek egy másik táncot is, amit még soha nem láttam. Megálltak a szőnyeg egyik sarkában, a kezeiket egyenesen maguk elé tartották, mint az alvajárók, csak nem olyan feszesen, a lábaikat beroggyantották és a testsúlyukat jobbról balra átbillentve botorkáltak a szőnyeg másik végéig. Amikor átértek, boldogan gratuláltak egymásnak olyan kézfogásokkal, amik sokkal bonyolultabbak voltak, mint maga a tánc. Ahogy ott ültem egyedül, és néztem ezeket a bandázódó gyerekeket a furcsa, csoporton belüli szokásaikkal, újra eszembe jutott, mennyire különbözők én tőlük: hogy az ő számukra mindig is rejtély maradok, ők pedig az én szememben mindig is sekélyesek lesznek, mivel nem rendelkeznek az önhittség forrásával, amely engem ilyen utolérhetetlenül különlegessé tesz. Mekkora szerencsém volt, hogy találkoztam Luké Warmmal! Ö éppolyan magányos volt, mint én (a szerető családtagok nem számítanak), és ő sem illett ebbe a világba, mert a szépsége földöntúli volt, a beszéde tizenkilencedik századi, a szíve pedig nem vert. Lásd be, Luké, gondoltam, minket egymásnak teremtettek, már soha nem szabadulhatsz meg tőlem! És ekkor, mintha az univerzum (vagy Stephfordy Mayo) is en- gém igazolna, abban a pillanatban, hogy ezt gondoltam, megláttam Luke-ot. A könyvtárból lépett ki, és sietős léptekkel haladt a parkon át. A kezében könyvek voltak, és én azt kívántam, bárcsak az én gerincemet törné be, és engem nyitna ki a könyvek helyett. Fejét széles vállai közé húzta, és úgy tűnt, nagyon siet. Én természetesen azt gondoltam, hogy Luké meglátott és most felém siet, de észre kellett vennem, hogy inkább menekül. Egy csapat talpig feketébe öltözött gyerek rohan és kiabál utána.
-
Hé, könyvmoly, hova rohansz?
Láttam, ahogy a vezetőjük lehajol, hálókesztyűs kezébe vesz egy követ és Luke-hoz vágja. A kő a
térdhajlatát találta el hátulról, Luké a földre bukott, a könyvei szétszóródtak a füvön. A fiúk azonnal körbevették, és eltakarták előlem Luke-ot. Elöntött a méreg. Éppen, hogy rátaláltam, nem fogom hagyni, hogy egy csapat randalírozó dark-gót elvegye őt tőlem! Ahogy feléjük siettem, hallottam, ahogy a csapat vezetője tovább gúnyolja az én Luke-omat.
-
Nézd csak, a kis nyuszika romantikus könyvet olvas! Egy Nóra Roberts-regényt? O, csak nem fel
akarod fedezni magadban a törékeny nőt, szépfiú? Haragosan furakodtam át a fekete srácokon, hogy meglássam Luke-ot, miközben a srácok tovább cikizték:
-
Mindent tudunk rólad és a nyámnyila családodról, Warm! Azt hiszitek, jobbak vagytok nálunk, és
nektek már nem jó a fekete Avenged Sevenfold póló, amit mi hordunk? Már régóta az utunkban vagytok, itt az ideje, hogy végre eltakarodjatok innen, de örökre! Berobbantam a kör közepére, ahol Luké feküdt a földön. A bandavezér felette állt, keze ökölbe szorítva, az ujján csillogott a halálfejes gyűrű. Luké egyik karjával a fejét védte, de az arca kifejezéstelen, nyugodt volt.
-
Állj, ne bántsátok az én helyes barátomat! - kiáltottam, amilyen félelmetesen csak tudtam, azzal
Luké és támadója közé vetettem magam. Ekkor a gúnyolódó gótok egy csapásra elhallgattak. A vezérük rám nézett, a megvető gúny helyett csodálkozó arckifejezés öntötte el az arcát. Az egész csapat síri csendben bámult, én pedig a szünetet kihasználva Luke-ra néztem, aki gyengén, de mosolyogva intett.
-
Nézzétek az arcát, milyen sápadt! - szólalt meg áhítattal az egyik gót. Még soha nem láttam ilyen fekete hajat. Teljesen természetesnek látszik - tette hozzá egy másik.
A srácok fojtott, izgatott hangon tanácskozni kezdtek, né- hányuk pedig egyenesen térdre esett előttem. Kérdőn néztem Luke-ra, de ő csak megvonta az állát, jelezvén, hogy neki sincs fogalma sem, hogy mi történik. Nos, ez az egész egy kicsit furcsa volt, de nem kellemetlen. Ügy tűnt, mintha... imádnának engem. Végre, egy kis elismerés! A vezér felemelte a kezét és megszólított.
-
Te vagy Mona Liba, ugye?
Bólintottam.
-
A bőröd fehér, mint a Hold, hajad sötét, mint az éj. Érzem a belőled áradó magányt és a vágyat,
hogy tartozz valahová. Egy csoporthoz, akármilyen béna is legyen. Mi tudunk segíteni rajtad, Mona.
Velünk kell jönnöd, ez a sorsod. Csatlakozz hozzánk, válj te is góttá! Nemsokára elérkezik az Újraosztás Napja, és akkor együtt tartjuk majd rettegésben egész Spatulát! Nagyon meghatott, hogy ennyire szerette volna, ha csatlakozom hozzájuk. De én úgy gondoltam, hogyha aznap sor kerülne bármiféle csatlakozásra, akkor azt Luke-kal szeretném átélni. Úgy döntöttem tehát, a legjobb lesz, ha udvariasan visszautasítom őket.
-
Még hogy én, egy gót? Mégis hogy képzelitek, hogy ilyen egy sablonos tininek néztek? Ti, a mázolt
képetekkel, festett hajatokkal és morbid önteltségetekkel, egyszerűen szánalma- sak vagytok! Mégis miből gondoljátok, hogy bármi közös van bennünk? Én egyéniség vagyok, ha nem vettétek volna észre. Először meglepődött, majd fenyegetően elmosolyodott.
-
Félreértettél, Mona. Ez nem egy ajánlat volt, ez a te sorsod- szólt, majd hátrafordult a
bandájához. - Fiúk, kérem a legfeketébb rúzsotokat! Ti ketten, fogjátok le a karjait. Mona a csatlakozás fájdalmasabb útját választotta. Fokozatosan hátráltam a rúzzsal közelítő srácok elől, de tudtam, hogy egyre szorosabbra fűzik körülöttem a kört. Lehetetlennek tűnt, hogy elmeneküljek, hát felkészültem. Talán nem is lesz olyan rossz, gondoltam. Végül is a Cure-nak is volt néhány egész jó száma.
-
No-árrgh! - Luké torkából a tiszta, brutális gyűlölet hangja fakadt fel. Már talpon is volt, arcán a
tébolyult düh tükröződött, a száját kitátotta, szabaddá téve hosszú, hegyes szemfogait. Egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Földbe gyökerezett lábbal álltam, és néztem, ahogy minden korábbi sejtésem beigazolódik. Nekifutott, ráugrott a vezetőre és a földre döntötte, majd egyetlen harapással, olyan könnyen, ahogy egy óvszer csomagolását tépi fel az ember, felszakította a gyerek torkát. A trancsírozott artériákból spriccelő vér szökőkútjában a többi gót srác Luke-ra vetette magát. A szerelmem eltűnt egy gomolygó fekete embertömeg alatt. A gótok öklei záporesőként zuhogtak rá, és én nagyon féltem, hogy egyenes vonásai örökre eltorzulnak. Fölöslegesen aggódtam. A fekete domb megrázkódott, és a vér és belsőség csak úgy spriccelt szerteszét, ahogy középen feltört Luké, áttörve támadóin. Úgy éreztem, most látom először Luké valódi énjét, talpig véresen és cafrangosan. Megigézett rettenetes szépsége. Az ugrása legmagasabb pontján bíbor szemével az enyémbe nézett, és lassan lenyalta a szája széléről az alvadt vért. Megborzongtam a gyönyörűségtől, és elraktároztam magamban ezt a képet, biztosan jól jön még valamikor. Térdelve ért földet, majd két karját vízszintesbe emelte és előrelendült. Csuklóinak egy enyhe
legyintésével lefejezett két menekülő gótot - a körmei hegyesebbek voltak, mint gondoltam. Újra a magasba lendült, és egy látványos, bár valamelyest hatásvadász előreszaltóval előttem termett, aggódó arccal.
-
Mona, őszintén remélem, hogy nem izgattalak fel feleslegesen. Nem kellett volna
közbeavatkoznod, tökéletesen ura voltam a helyzetnek. Azzal, hogy belekeveredtél, szükségtelen veszélybe sodortad magad. Ugyanakkor, bár nagyon élveztem ezt a kis mészárlást, sajnos túl rövid volt, így attól tartok, hogy téged is darabokra kell tépjelek ahhoz, hogy kielégítsem a vágyaimat.
-
Mmmm, tépj, elégítsd, Luké! - ragadott el a hév, ahogy a tökéletes arcán lecsorgó vért néztem.
A meghitt pillanatot fékcsikorgás törte meg. Egy fekete teherautó száguldott felénk nagyon gyorsan. A motorháztetőre a fekete egy világosabb árnyalatával egy denevért festettek, a kormánynál egy gót vezetett, arcáról virított a bosszúvágy. A kocsi platója tömve volt gótokkal, mind egy-egy ezüstpengével hadonászott.
-
Még több gót - szólt Luke. - Mona, gyere, menekülnünk kell innen. A kocsim itt áll, nem messze.
Keményen megragadta a csípőmet, felemelt és száguldani kezdett a könyvtár parkolója felé, át a parkon. Az érintésétől megszédültem, gondolkoztam rajta, hogy el is alélok egy kicsit, de végül úgy döntöttem, nem akarok lemaradni semmilyen kalandról sem. Könnyedén ledobott a karcsú, lehajtható tetejű kocsijának anyósülésére, maga pedig egy kecses mozdulattal a kormány mögé ugrott. A teherautó vészesen közeledett. Luké beindította a motort, a színpadon Joe felkiáltott, hogy „Egy, két, egy-két- há-és!”, és a banda végre valahára zenélni kezdett. A teherautó mellénk ért, amikor Luké a gázra lépett. A kocsink kilőtt, az oldala szikrázott, ahogy végigsúrolta a teherkocsi platójának szélét. A Lármázó Védelmezők trash-grunge-rock keverék zenét játszottak, és én arra gondoltam, milyen jó aláfestő zene ez egy autós üldözéses jelenethez. Luké kikanyarodott a parkolóból és ráfordult az országútra. A kocsink jól gyorsult, de a teherautó végig a nyomunkban volt. Már az útkereszteződéshez közeledtünk, és Luké még mindig aggodalmasan nézett a visszapillantó tükörbe.
-
Ez a teherautó nagyobb sebességre képes, mint azt a külleme alapján az ember feltételezné róla.
Talán a part menti úton el tudjuk őket veszíteni. Erősen kétlem, hogy olyan fürgén tudják venni a kanyarokat, mint az én gyönyörű acéljárgányom. Kicsit ijesztő volt, ahogy megpaskolta a kocsija műszerfalát. A kereszteződéshez érve egy haláli pontosan kiszámított farolással az Összes többi irány útra állított bennünket.
Életemben először hagytam el a várost ebbe az irányba, de a környék most is olyan gyorsan suhant el mellettem, hogy nem is érdemes leírnom. Hátranéztem, és láttam, hogy a teherkocsi még mindig a nyomunkban van. Még a sofőrt is láttam, és le tudtam olvasni a szájáról, ahogyan a járgányával ordít, amiért az nem tud gyorsabban menni. Úgy másfél kilométer után az út emelkedni kezdett, baloldalon elmaradt mellőlünk az erdő, és helyette egy meredek sziklafal rohant mélyen a tengerbe. Meg- ijedtem, meg akartam ölelni Luke-ot, ugyanakkor nem akartam a vezetésben sem akadályozni, ezért a műszerfalba kapaszkodó tam, ami hideg volt és merev, de azért mégsem az igazi. Az út a sziklafal peremén tekergeti, több éles jobbkanyarral, Luke-nak pedig le kellett lassítania, hogy biztonságosan az úton tudjon maradni. A gótok teherautója beért minket, és mellettünk száguldott. Felsikítottam, amikor megláttam, hogy az egyik pengelengető készül átugrani a mi kocsinkra. Luké ekkor balra rántotta a kormányt és nekiütközött a teherautó oldalának. A sofőr elvesztette uralmát a jármű felett, még láttam a villanó félelmet az arcán, mielőtt az egész társaság lezuhant volna a sziklafalról a mélybe. Luke fékezett, hogy megnézhessük, ahogy a zuhanó kocsi röp- pályája a kecsesen ívekből végzetesen függőlegesbe vált. A teherautó a part menti sziklákra zuhant, és egy fekete füstgomolyagot elengedve felrobbant. Megvártuk, amíg elér minket a lökéshullám. Vége volt. Luké úgy tett, mintha megkönnyebbülten felsóhajtana, és így szólt:
-
Hú, ez valamelyest pezsdítő élmény volt!
Valóban, belőlem is kitört a felpezsdülés.
-
Hú, azta, ez az volt! Egy véres csata, utána autós üldözés és a végén felrobbanó kocsi. Soha sem
gondoltam volna, hogy ebben a történetben lesznek ilyen izgalmas jelenetek is! Fogadjunk, hogy ebből egy nagyon látványos jelenetet csinálnak majd, amikor megfilmesítik a történetünket! Ez az ötlet aztán igazán pezsdítően hatott rám.
-
Igen, biztosan, bár ahogy elnézem a sérüléseket a kocsim oldalán, ez elég drága jelenet lesz. A
legegyszerűbb talán az, ha ezt az egész részt kihagyják, és helyette betesznek még néhány nyálas dialógust. - Majd, amikor látta, hogy megnyúlik az arcom, nevetve hozzátette: - Azért ne keseredj el, biztos vagyok benne, hogy Mr. McClane megengedi, hogy előrehozott vizsgát tegyünk az Akciójelenetek kezdőknekből. Hirtelen elkomorult az arca, és szigorúan szegezte rám zöld szemeit.
-
Mona, az imént nagy veszélybe sodortad magad. Ez nagyon meggondolatlan tett volt. Tudom,
hogy mi még nem régen ismerjük egymást, de úgy érzem, valami nagy dolog van alakulóban kettőnk között. Soha nem bocsátanám hát meg magamnak, ha veled valami baj történne.
-
O, Luké, én is érzem, a te jelenléted hatalmas változást hozott az életembe. Ne haragudj, kérlek,
én csak meg akartalak menteni a srácoktól, akik téged cikiztek. Édesen mosolygott, és várta, hogy véget érjen a jelenet, de nekem még volt némi mondanivalóm a számára.
-
Ha már a cikiző gyerekeknél tartunk, miért hagytad, hogy bántsanak? Elvégre te egy szupererős
vámpír vagy, nem? Luké arca megmerevedett, annyira meglepődött.
-
Mona, te leleplezted a legsötétebb és legféltettebb titkomat! Hogyan jöttél rá?
Felsóhajtottam. Semmi baj, majd lerajzolom, vagy elmutogatom.
hatodik fejezet tiszta vizet a pohárba
Az úton hazafelé csendben ültünk egymás mellett a kocsiban. Vajon készen álltam rá, hogy kiöntsem Luke-nak a szívem? Életemben eddig egyetlen ember előtt nyíltam meg teljesen, az édesanyám előtt, de ő családtag volt, vele bármiről könnyedén tudtam beszélni. Megmondhattam neki, hogy „kell pénz sminkre”, vagy hogy „öreg vagy te már ehhez a felsőhöz”, vagy akár „az új barátod stíröl”. Közöttünk soha nem voltak tabutémák, és mindig meghallgatott, bármennyire fájt is neki, amit mondtam. Lehet-e valaha is ilyen kapcsolatom Luke-kal? Az izgatottan kalapáló szívem arra sarkallt, hogy mindent elkövessek ennek érdekében. Éreztem, hogy Luke-ot és engem egymásnak teremtettek, akármennyire is úgy tűnt, hogy hatalmas közöttünk a távolság. Mit keresnénk különben együtt a plakátokon mindenfelé? De mégis: én, a hétköznapi tini lány, egy ilyen hátborzongató kriptaszökevény parazitával? Mégis hogyan működhetne ez? Ezt meg kellett beszélnünk.
-
Azt hiszem, beszélnünk kell - jelentettem ki azon nyomban.
Luké összerezzent.
-
Késő van már, Mona, már otthon a helyed. Majd összefutunk valamikor a suliban, jó? Nem, Luké, nagyon korán van még a fejezetben az alvás- hoz. Különben is, ha a te lelked is annyira
tele van, mint az enyém, akkor meg kell nyílnod nekem és szabadjára kell engedned az érzéseidet. Nem, nem hiszem, hogy ez várhat holnapig. Tovább száguldottunk. A hajamat összevissza cibálta a szél, Luké féloldalt baltával elválasztott haja azonban éppúgy nem rezdült, mint az arca. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megszólalt, és még akkor sem nézett rám.
-
Rendben, igazad van, sok mindent meg kell beszélnünk, és ezek közül egy-kettő még fontos is.
Nem messzire innen van egy hely, a suliban hallottam, ahogy a srácok beszéltek róla. A neve alapján éppen megfelelő lenne egy tisztázó és előrevivő beszélgetés számára. Jóreménység fokának hívják. Ez ígéretesen hangzott, lelkesen rábólintottam. Reméltem, hogy ott majd végre elmondhatom neki, hogy az inge nem illik a dzsekijéhez. Egyre sötétebb lett, Luké felkapcsolta a fényszórókat, és én néztem, ahogy a fehér csíkok eltűnnek a kocsi alatt, és azon törtem a fejem, vajon mivel kezdjem. A kezdet kezdetén elmondjam neki, hogyan érzek iránta? Vagy kezdjük ezzel a halhatatlan démon dologgal? Esetleg az inggel? Jaj, miért ilyen nehéz ez?! Luké rákanyarodott egy enyhén emelkedő földútra, amelyet mindkét oldalán sűrű fák szegélyeztek. Néhány száz méter után azonban egy sima tisztáson bukkantunk ki, amit három oldalról sűrű bokrok és bozót zárt, a negyedik oldalon azonban hirtelen bukott a mélybe a sziklafal, és onnan gyönyörű kilátás nyílt az alattunk elterülő vidékre. Spatula egy jelentéktelen folt volt a képen, a főutca fényei halványan pislákoltak csak a messzeségben. Nem mi voltunk az egyetlenek a tisztáson, a miénken kívül még vagy egy tucatnyi kocsi volt ott. Nem egymás mellett álltak, mint a parkolóban, hanem szétszórva az egész területen, mintha az lett volna a cél, hogy egymástól minél messzebbre kerüljenek. Senki sem állt kint, a tisztáson, ezért arra következtettem, hogy az emberek a kocsijaikban vannak, de nem tudtam semmi biztosat megállapítani, mert minden kocsi ablakai nagyon bepárásodtak. A kocsik közül néhány békésen imbolygott jobbra-balra. Ez az ütemes mozgás a festői környezettel együtt mágikus együttest alkotott. Minden feszültség, ami korábban bennem volt, elszállt, és a helyét valamifajta izgatott várakozás vette át. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, és nem tettem keresztbe a lábam. Luké azonban olyan arckifejezéssel nézett rám, amihez foghatót még soha nem láttam rajta. Abban bíztam, hogy éppen a megfelelő helyet keresi, ahol megállhat a kocsival, de a szavai azonnal rácáfoltak erre a reményemre.
-
Nos, a kilátás valóban kellemes, bár nem különös, ilyet találni más helyeken is a környéken. A szag
azonban... van valami a levegőben, amitől furcsán érzem magam. Feszült leszek, és erőszakos - ismerte be. - A legjobb lesz, ha továbbállunk innen, ez a hely túl zsúfolt ahhoz, hogy komolyan tudjunk beszélgetni. Hátramenetbe vágta a kocsit, megfordultunk, és leereszkedtünk a földúton. Én az ülésbe süppedtem, karba fontam a kezem, és kezdtem magam kínosan érezni. Ez a kapcsolat dolog annyira bonyolult volt! Mért nem maradhatott minden olyan egyszerű, mint amikor először találkoztunk? Nagyot sóhajtottam, Luké pedig töprengve ráncolta a homlokát. Hirtelen csettintett egyet.
-
Már tudom, hol beszélgethetnénk nyugodtan kettesben! Ott biztosan nem lesz ilyenkor senki sem,
ez egy nagyon félreeső hely, és nincs is messze innen. Tökéletes! Beletaposott a gázba. Tovább száguldottunk a város felé. Néhány perc múlva megérkeztünk, Luké izgatottan vezetett végig egy szűk fasorban.
-
Csak arra vigyázz, hogy meg nem botolj és néhány másodpercig még ne ki törd a nyakad!
Egy széles, nyílt terepre értünk. Majdnem teljesen sötét volt, de a Hold lágy fényénél ki tudtam venni néhány furcsa formát magam körül. Néhány kecsesen nyúlt az ég felé, mások laposan terültek el a föld felett. Hunyorogva próbáltam rájönni, mik ezek, ám ekkor Luke hirtelen, diadalmas arccal fordult felém:
-
Isten hozott a játszótéren, Mona!
Erre azonnal rájöttem, hogy mik ezek itt körülöttem: egy hinta, egy libikóka és néhány rugós játék. Tényleg egy játszótéren voltunk.
-
Én meg azt hittem, hogy valami titkos szent vámpírtisztásra viszel, vagy valami ilyesmi. Luké, most
komolyan, hét éves vagy, vagy mi? Mit csináljunk egy játszótéren? Ez szíven ütötte.
-
Én... azt hittem, hogy tetszeni fog neked, Mona. Én nagyon szeretem ezt a helyet. Nézd, hinta is
van, meg minden!
-
Hát, legalább nyugis hely. Bár én soha nem értettem, miért szeretnek az emberek annyira
szórakozni. Sokkal jobban szeretek szomorúan merengeni egymagamban. Azt hittem, ez lég- alább közös bennünk. Te is szeretsz szomorúan merengeni egy- magadban, nem?
-
Hogyne, de még mennyire, szomorúan merengeni nagyon jó. Csakhogy vámpírnak lenni nem csak
azt jelenti, hogy jelentőségteljesen nézünk és gyötörjük magunkat magunk miatt. Mi szeretjük élvezni a képességeinket, tudod? Várj, megmutatom! Luké elkezdett futni a hinta felé. Amikor felgyorsult, igazából el is tűnt, és csak egy fekete csíkot láttam helyette, ami egyik játszótéri játékról a másikra szökkent. Először a hintára kapaszkodott fel és magasabbra lökte magát, mint bárki, akit eddig hintázni láttam, majd libikókázni kezdett saját magával, a rúd egyik végéről a másikra szaladt, még mielőtt földet ért volna, majd vissza. Olyan gyors volt, nézni is alig bírtam. És végig nevetett, egyszerű, vidám, gyöngyöző kacajjal, amit szívesebben hallgattam, mint egy Mozart dal Tori Amos-féle feldolgozását. Beleszédültem, olyan gyorsan mozgott, mégsem tudtam levenni a tekintetem erről a vámpírakrobatikáról. Elképesztő, milyen gyors volt! Hát így mentett meg engem a hatalmas pénisztől! Most, hogy őszintén visszagondolok, a speciális effektek nagyon bénán néztek ki, és egyáltalán nem voltak meggyőzőek. Ez viszont nem olyan probléma, amit a második rész megnövelt költségvetésével ne lehetne kiküszöbölni. Annyira lenyűgözött, hogy le kellett ülnöm a körhintára, és el kellett takarnom az arcom a tenyeremmel, hogy le tudjam venni a szemem ennyi szépségről. A következő dolog, amire emlékszem, hogy Luké ott ült mellettem. Még csak nem is lihegett, ami jó jel volt. Egy férfinak legyen jó állóképessége. Bár, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem is lélegzett.
-
Luké, ez lenyűgöző volt! - szólaltam meg. - Tudok még néhány mutatványt, amit ki tudnánk
próbálni együtt. Közelebb bújok, és megmutatom, mire gondoltam, jó? Az arca azonnal elkomorult. Még mindig nem tudtam magamban hová tenni a hirtelen hangulatváltozásait.
-
Mona, azt hiszem, fontosabb dolgokat kell most megbeszélnünk, mint a jóga.
Vajon a vámpírok izzadnak? Nem úgy tűnt, mintha Luké le- izzadt volna, de lehet, hogy csak nem erőltette meg magát eléggé. Ezen is könnyen segíthettem volna...
-
Mona Liba! - a magentaszínű szemei türelmetlenül szikráztak. Jól van, na, a vámpír dolog. Gondolom, jó lenne, ha először ezt megbeszélnénk, mielőtt
továbblépünk.
-
Igen, határozottan jó lenne - válaszolt. - Nem tudom, hogyan jöttél rá, de igazad volt. Vámpír
vagyok.
-
És a tesóid, Bobbi és Jack? Ok is vámpírok? - kérdeztem. - És az apád?
Luké bólintott.
-
Azért néhány dolgot még nem értek. Ti egyáltalán nem olyanok vagytok, mint amilyennek Mr.
Wellbord leírt benneteket. Először is, te egyáltalán nem vagy félelmetes. Na és mióta mozognak a vámpírok szupergyorsan és szaladgálnak nyugodtan nappal is?
-
O, a válasz egyszerű. Amikről te beszélsz, azok az igazán izgalmas történetekben játszó vámpírok.
Azok a sztorik élet és halál kérdéseiről, az ember és az örök gonosz küzdelméről szólnak. Mi, Warmok sokkal jobban szeretünk békésen éldegélni, lézengeni és fanyalogni. Mi nem veszünk részt semmiben, ami túl izgalmas, vagy túl nagy költségvetéssel lehet csak belőle filmet készíteni. így éldegéltünk, amíg te fel nem bukkantál. Most, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, milyen történetben játszom épp, de attól tartok, hogy ez itt egy... egy szerelmes regény. Boldogan ugrottam a nyakába. A teste kemény volt, mint Hulk Hogan bicepsze. -O, Luke, igen, igen! En is érzem, hogy ez egy szerelmes történet! Mi már örökre együtt leszünk, mint Rómeó és Júlia!
-
Hát, azért remélem, nem pontosan úgy, mint ők. Miért? Még nem olvastad végig, ugye? Nem, és nehogy lelődd itt nekem a poént! Azt a részt viszont olvastam, amikor csókolóznak. Csókolj
meg, Luke, az ajkaim szomjazzák a te ajkaidat! Felpattant és elhúzódott tőlem.
-
Nem, Mona, ez nem jól van így! A mi szerelmünk soha nem teljesedhet be! Miért? Mi? Hogyan? Miért mondod ezt? Miattam van? Azért van, mert én olyan hétköznapi és szürke
vagyok? Vagy azért, mert túl kövér? A macim miatt van? A nadrág az oka, ugye? Sokkal nagyobbnak látszik benne a seggem. Tudtam, hogy az anyám hazudott, az a ribanc! Soha nem lett volna szabad megvennem ezt a hülye nadrágot! Én hülye, hülye, hülye!
-
Nem, dehogy, nem te vagy az oka, hanem én! Te nem vagy hétköznapi, te különleges vagy, és szürke
sem vagy, hanem ragyogóan szép! (Ha, tudtam én!) Felém nyújtotta a karját, én felálltam és megfogtam a kezét.
-
Es a segged, a segged minden farok beteljesült vágyálma. De én vámpír vagyok, Mona! Egy
vérnősző pokolfajzat, aki a halál völgyében járok. Arra születtem, hogy gyilkoljak, és élvezettel teszem. Láttad, mi történt a könyvtárnál. Mellettem soha nem lennél biztonságban. Egy pillanat alatt bekattan-
hatok, és olyankor gyilkos tombolásba kezdek. Ami azt illeti, most is jól pofán szeretnélek vágni. A karjaiba vetettem magam.
-
O, Luke, azt már megszoktam! En nem törődöm a veszélyekkel, én tudom, hogy minket
egymásnak teremtettek, és hogy mi örökké együtt leszünk, mint Ben és Jerry!
-
Igen... örökké... - a hangja tele volt aggodalommal. Mi a baj, szerelmem? Nem szeretnéd, hogy örökké együtt legyünk? O, dehogynem. Nagyon is vonzódom hozzád, bár nem tudom, miért. Talán, mert te vagy a
narrátor. Mona, mi két külön világból származunk. Lehet, hogy te azt gondolod, hogy én egy izmos tizenhét éves vagyok, én már évek óta ugyanígy nézek ki, és még akkor is így fogok festeni, amikor te már rég porrá lettél a földben. A vámpírok nem öregszenek, Mona, az emberek viszont igen. A francba, erre nem is gondoltam.
-
Hány éves vagy?
Leültetett, mielőtt válaszolt volna.
-
Már jó néhány éve vámpír vagyok, de azelőtt ember voltam. Sok-sok éve már, hogy
megszülettem, 1979-ben.
-
Harminc? Te jó ég, te harminc éves vagy? Az öreg, az már őskori! Jaj, most, hogy belegondoltam,
kicsit fel is kavarodott a gyomrom. Elfordult, de én mögé léptem és a vállára tettem a kezem.
-
Nem számít, én akkor is veled maradok, Luké Warm. Kimaradok az Akadémiáról, és nem fogok
felnőtté válni sem. Én is tizenhét maradok, és akkor örökké együtt lehetünk. Megfordult, a csodálatos arcán és terrakotta szemeiben zavar látszott.
-
Tizenhét? Te... te tizenhét éves vagy? Azta, nem gondoltam volna. Abból, ahogy viselkedsz és az
emberekkel beszélsz, sokkal fiata... - hátrált néhány lépést. Mire gondolhatott pontosan? - Nos, azt hiszem, mindenki számára az lesz a legjobb, ha te egy kicsit még a suliban maradsz. Ügy értem, a tanulmányaid nagyon fontosak, és én nem venném a lelkemre, ha miattam visszamaradnál a szükséges jellemfejlődésben.
-
Ó, oké. Akkor mit szólnál ahhoz, ha vámpírrá változtatnál engem? Úgy tűnik, vámpírnak lenni
egész jó, látom, te élvezed. Akkor én sem öregednék, és örökké együtt maradhatnánk. Luké elsétált a hintákig, kényelmesen nekitámaszkodott az oszlopnak, karját a feje alá tette. Nagyon fontos, hogy a beszélgetős jeleneteket megtörjük időnként egy kis mozgással.
-
Már mondtam neked, hogy mi, Warmok mások vagyunk, mint a többi vámpír. Bár együtt kell
élnünk ezzel az átokkal, megtanultuk tartóztatni magunkat a gyilkolászástól... Általában sikerül. A lényeg, hogy békében élünk a húscafatok... akarom mondani, emberek között. Mi nem iszunk belőletek, kivéve azt a néhány hobót, aki úgysem hiányzik senkinek. Keményen képezzük magunkat, kirándulni járunk a családdal, még a Sierra Természetvédő Klubnak is tagjai vagyunk. Mi- érzékenyek vagyunk.
-
Érzékeny vámpírok? Te jó ég, olyanok vagytok, mint Angel? Az a pasi hatalmas! Ti is üldözitek a
bűnözőket? Luké összerezzent. Odajött a körhintához, egészen közel hajolt hozzám, és így szólt:
-
Nem tudom, ki ez az Angel, akiről beszélsz. Soha nem hallottam róla, a DVD-it pedig végképp nem
néztem végig, hogy ötleteket merítsek belőle, hogyan lehet a legjobban meglesni a fiatal lányokat... Szóval, hol is tartottam? Mi érzékenyek vagyunk, jó vámpírok. De a többi vámpír teljesen más. Ok a hosszú bőrkabátot meg a feltűnő ékszereket szeretik, és vadásznak az emberekre, hogy kiszívják a vérüket.
-
Mint Spike? Ne gyere itt nekem olyan tévésorozatokkal, amiket soha nem láttam, és amik egyáltalán
semmilyen hatással nem voltak Stephfordy Mayóra, amikor ezt a könyvet írta, jó? Most elég ijesztő volt, ezért inkább ejtettem a témát.
-
Azok a gótok. Ok is vámpírok voltak, igaz? Azért akartak elkapni, hogy belőlem is vámpírt
csináljanak? Ettől egyszerre lettem izgatott és sértődtem meg.
-
Nem, azok nem vámpírok voltak, csak a követőik, egyszerű vámpírszolgák. Kezd zavarni, hogy
ennyien vannak itt, Spatulában. Lehet, hogy van a környéken egy másik vámpírcsalád is. Erről mindenképpen kell beszélnem Bobbival. O bölcs és néha előre tud dolgokat. Én igyekeztem elkerülni a gótokat, de amikor téged megtámadtak, kénytelen voltam lépni.
-
Mindet megölted, de rendesen. Te sem vagy egy Ghandi, már ha engem kérdezel. Tudom, de mentségemre szóljon, hogy a gótok maguk a gonosz megtestesítői, nem engedhettem,
hogy te is közéjük állj.
-
O, Luke, annyira cuki vagy!
Megöleltem, és ő is átkarolt. Becsuktam a szemem. Sokáig álltunk így, a térdem csukladozott, szívem pedig úgy vert, hogy az elég volt mindkettőnknek. Attól a perctől fogva tudtam, hogy szerelmes vagyok
Luké Warmba, mindörökkön- örökkön-örökké. Később arra lettem figyelmes, hogy valahonnan nagy fényesség tör elő. Kinyitottam a szemem és megláttam, hogy felkelt a Nap.
-
Nézd, Luke, átbeszélgettük az éjszakát! Ha továbbra is ilyen romantikusak maradunk, ez végre egy
szép nap lesz! Még a Nap is kisüt!
-
A Nap? - riadt fel Luke, és ellökött magától. - Mona, nézd, tudom, hogy hosszú volt ez az éjszaka,
és sok mindent megtudtál, amit még meg kell emésztened, de attól tartok, van itt még valami. Tudom, hogy a suliban mindenki arról beszél, hogy a Warmok miért nem mennek soha a suliba, ha süt a nap. Hát, most majd meglátod, hogy miért! Luke Warm széttárt karokkal megállt a játszótér közepén, és nézte, ahogy a Nap egyre magasabbra mászik az égre, míg fel nem ér a fák fölé. Ahogy a kelő nap első sugarai megérintették a testét, valami elképesztő dolog történt. Először csak a nadrágja hátsó része kezdett világítani, majd egy vakító fénysugár tört elő a farpofái közül. Én boldogan fürödtem a csillogó fényben, mintha aranyesőben álltam volna!
-
Te jó ég, neked a seggedből süt a Nap! - kiáltottam magamon kívül, és éreztem, hogy a
lágyékomban izgatottan mocorognak a szerveim.
-
Igen, így van. Nem elég, hogy egy magas és csinos, szupererős, de érzékeny gyilkológép vagyok,
Stephfordy biztosra akart menni, hogy mindenki felfogja, milyen nagyon dögös vagyok.
-
Az, vagy, Luke, dögös vagy, Luke, a tiéd vagyok, vigyél magaddal! - kiáltoztam magamon kívül.
Rám nézett azokkal az égszínkék szemeivel, és úgy láttam, meglepődött, milyen merész vagyok.
-
Vigyelek magammal? Hát persze, Mona! Magammal viszlek! Máris indulunk haza. Te jó ég, egész
éjjel itt voltál velem, az apád már biztosan halálra aggódta magát. Máris viszlek. Mielőtt még tiltakozhattam volna, nekiiramodott, engem a hóna alá kapott, mintha én lennék a reggeli újság, és egy pillanat alatt a kocsinál teremtünk. Luké minden további nélkül lehajított engem az anyósülésre, majd rohant, hogy felhajtsa a kocsi tetejét, ami majd megvédi őt a naptól. Mire néhány perccel később befordultunk a házunk elé, a Nap arany korongja már eltűnt a felhők mögött, az ég újra a szokásos borongós szürke volt. Luke és én a küszöbön álltunk, és a fejem csak úgy zsongott a rengeteg mindentől, ami azóta történt, hogy előző reggel elindultam otthonról. Vajon igaz volt mindez, vagy csak álom? Luké tényleg lemészárolta azt a rengeteg embert? Es vajon valóban úgy érzett irántam, mint én őiránta? Meg kellett tudnom.
-
Csókolj meg, Luke! Ha igazán szeretsz, megcsókolsz. Igazán szeretlek. Tényleg.
Es akkor megcsókolt, a kamera pedig vadul körözni kezdett körülöttünk. Az ajka hideg volt, mint a jég, és kemény, mint a, ööö, mint a jég. Soha nem éreztem még az öleléséhez foghatót. Többre vágytam. Elkezdtem a tenyeremmel simogatni a farmerja közepét. O a kocsiban volt, mielőtt észrevettem, hogy abbahagyta a csókolózást.
-
Fúj, pfű, Mona, a számba toltad a nyelved! Ez undorító, Mona, miért csináltad? A szerelmesek ezt csinálják. Mi szerelmesek vagyunk, nem?
Reménykedve csücsörítettem az ajkam, de ő változatlan rémülettel nézett rám.
-
Mona, ha nem tudsz higiénikusan viselkedni, akkor én inkább megyek. Találkozunk a suliban, jó?
Pá! Ezzel elrobogott és otthagyott engem a tornácon. Nagyon üresnek éreztem magam. Na, ezzel több munkám lesz, mint gondoltam.
hetedik fejezet a nagy Chuck „A szobámban voltam, amikor Mona hazaért. Hallottam, ahogy végigtrappol a lépcsőn és bevágja maga mögött a szobája ajtaját. A lá~ nyomról sok jót el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy finom és figyelmes. Az óra szerint reggel hét óra volt. Eszerint Mona vagy ténylég talált magának egy állást és újságkihordó lett, vagy nem töltötte itthon az éjszakát. En az utóbbira tippeltem. Ezért még biztosan előveszem a lányt, de majd csak később. Mona nagyon érzékeny lány, és Spatula általában biztonságos hely. Általában. Ahol véget ér az áltaIában, ott jövök a képbe én. Chuck Liba, szolgálatukra. Spatula első számú (és egyetlen) magánnyomozója. Tudom én jól, hogy az ilyen történetekben a szülők jobbára a háttérbe szorulnak, csak követik az eseményeket, és néha van egy-egy jelenetük, amiben aggódnak a gyermekeikért. De nekünk is van ám munkánk, amit nap közben végzünk, és az enyém mocskos egy hivatás. Monát annyira lefoglalja Luké, hogy észre sem vette: Spatulában sokkal több dolog folyik, nem csak az esővíz. Stephfordy és én úgy gondoltuk, megmutatjuk az olvasónak a kisváros másik arcát is. Ha önt csak az
epekedés és a síron átívelő románc ér dekli, inkább lapozzon! Ez most elég rázós és kemény lesz, és lehet, hogy nem is tudják majd követni a cselekményt. Csak szólok, hogy később ne panaszkodhassanak... Aznap reggel, ahogy kiléptem a házból, megcsapott az erdő megszokott illata. Más körülmények között mindig szívesen fogadom a rothadó avar szagát, akár egy régi barátot, aki beállít néhány üveg sörrel a kezében. Aznap azonban a hideg futkározott tőle a hátamon, és a nyakszirtemen felállt tőle a szőr: Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy valami nincs rendjén. Mintha nemcsak a fatörzsek és az avar rothadt volna, de az egész város oszlásnak indult volna az éjjel Igyekeztem szabadulni az érzéstől, miközben beültem a négykerék-meghajtásos kocsimba, de hiába. Lassan hajtottam keresztül a városközponton, hogy meggyőzzem magam arról, minden a szokott rendben ment A főutca ébredezett, az emberek lassan szállingózni kezdtek, kezdetét vette egy újabb nap. Joseph Warm a hentesüzlete előtt locsolta a járdát, egy eladó az áruház előtt rendezgette a bevásárlókocsikat egy sorba. Már éppen megnyugodtam volna, amikor megpillantottam valamit a barkácsbolt falán, ami nem illett oda. Beletapostam a fékbe, odaszaladtam, hogy kinyomozzam, mi lehet az, de alig hittem a szememnek. Pedig tényleg az volt, aminek hittem: egy graffiti. Egy hátborzongató kék és zöld arc képe nézett szembe velem. A figurának vérszomjas, dülledő szemei voltak, száját éhesen tátotta, karjait felém nyújtotta, mintha el akarna kapni. A rajz alatt pedig ez a felirat állt: „A zombik győzni fognak” A gyomrom összeszorult, és én reméltem, hogy csak azt jelzik, aznap nem kell reggeliznem. Közelebb léptem, hogy jobban megvizsgáljam a rajzot. Véletlenül belerúgtam valamibe, ami fémes hangot adott és arrébb gurult a járdán. Lehajoltam és felvettem. Egy fújófesték, „Gennyzöld” színű, még meleg. A falon a festék is friss volt még. Ezek szerint éppen csak, hogy meglógott a kis szemét, aki ezt csinálta. A francba is! Újra megvizsgáltam a zombifejet. Nagyon rossz rajz volt, és ez bántotta a szépérzékemet. Ezen kívül a graffitizés bűncselekmény, ettől pedig a jobb mutatóujjam kezdett rángani. De volt még valami, ami nem hagyott nyugodni. Maga az üzenet: A zombik győzni fognak. Tapasztalatom szerint a graffitizők általában jelen időben firkálnak, és kijelentő módban, például Metallica a legjobb!, vagy Piper egy ribi. Ez
viszont jövő időben volt. Valami nem stimmelt, de ennél többet a helyszínen nem lehetett kinyomozni. Az irodámba hajtottam és igyekeztem rendbe szedni a gondolataimat. A bolt nem ment valami jól mostanság, itt, Spatulában jobbára törvénytisztelő és hűséges emberek laktak, ami nagyon meg tudta keseríteni egy magánnyomozó életét. Jól gondoltam, aznap sem volt egy levél sem a ládában és egy üzenet sem a rögzítőn. Néha sajnáltam, hogy otthagytam a rendőrséget, de így legalább soha nem kellett magyarázkodnom nyápic tintanyaló ügyészeknek, amikor egy-egy gyanúsított megmagyarázhatatlan módon eltűnt, majd később kilyuggatott bőrrel bukkant fel lejjebb a folyón. Átlapoztam az asztalomon heverő aktát, a Gundersen ügyét. Ezen dolgoztam éppen, és reméltem, hogy ezzel keresek egy kis zsetont. Sőt, a francba, talán még azt a gyereket is megtalálom! Róbert Gundersen éltanuló volt, de drogosok közé keveredett. Két hete senki sem látta. Valószínűleg már hetedhét határon túl volt, de Mrs. G. legalább fizette az összes kiadásomat, amíg a fia nyomát követtem. Az aktát visszahajítottam az asztalra. Túl korán volt még ahhoz, hogy végiglátogassam azokat a helyeket, ahol bármit is megtudhatok a srácról, és még mindig nem hagyott nyugodni az a graffiti. A zombik győzni fognak?! A nap hátralévő részében telefonálgattam, régi informátorokat szorongattam meg, kelletlen PRmenedzserek karjait csavartam ki - egyszóval mindenkinek az agyára mentem, akinek csak tudtam. Jones tiszteletes és Zennfor atya is azt állította, hogy a temetőikből senki sem hiányzik. A katonaság határozottan titkolta, hogy a környéken bármilyen ideggázzal kísérleteztek volna a héten. A NASA tudatta velem, hogy mostanában egy műhold sem tért le a pályájáról, és nem zuhant le a Földre idegen kórokozókat hurcolva a légkörünkbe. A Fölöslegesen Veszélyes Kutatóintézet az elején éppolyan gyanakvóan válaszolt, mint mindig, de végül beismerte, hogy az őrületet okozó baktérium biztonságosan el van csomagolva egy rézusmajomba. Még Colin Blunstone-t, a The Zombies frontemberét is felhívtam Londonban, de úgy tűnt, hogy éppen nem volt kedve hülye kérdésekre válaszolni. Hát ennyi volt: semmi infó zombikról vagy olyan emberekről, akik zombik teremtésén dolgoztak volna. Nem tudtam meg semmit, de így van ez: néha az élet rossz lapokat oszt az embernek. Ilyenkor orrba kell vágni a krupiét, ott kell hagyni az asztalt és átmenni a bárhoz még egy italért. Ideje volt, hogy ejtsem a graffiti ügyet és elinduljak megdolgozni a pénzemért. Fogtam a Gundersen-aktát és a kalapo-
mat, és elindultam a város bűzös negyedébe, hogy kihorgásszak magamnak néhány szemetet. A városnak ez a része tele volt sötét utcasarkokkal és kanyargó sikátorokkal. Már két órája kocsikáztam, de nem találkoztam mással, csak Joseph Warmmal, aki éjszakai egészségügyi sétáját végezte, és néhány szerelmespárral, akik koituszát durván és alaposan megszakítottam. Éppen a mozi előtt hajtottam el, és azt fontolgattam, hogy aznapra befejezem a portyát, amikor egy sikátorból egy kissrác támolygott a kocsim elé. Megálltam és felsegítettem, de a kis mocsok, úgy tűnt, azt sem tudta, hol van. Csak rám vigyorgott, és továbbtámolygott, miközben valami furcsa gyászindulót dúdolt. Nem tudom, milyen anyagon volt, de az biztos, hogy nem a háziorvosa írta fel neki. A sikátor vaksötét volt, de jártam én már elég sötét helyen életemben, ettől sem hatódtam meg. Ellenőriztem, hogy a fegyverem töltve van-e, és elindultam befelé. A lépteim zajára előttem egy árnyalak kivált a sötétségből, de még mielőtt jobban megnézhettem volna magamnak, zajt hallottam a hátam mögül. Hátrafordultam, éppen időben, hogy kihajoljak az arcom felé száguldó vascső elől. Vaktában eleresztettem az öklömet, és jóleső érzéssel töltött el az ismerős hang és érzés, ahogy a bütykeim átrendezik a támadóm szájában a fogsorát. A fájdalmas kiáltásából arra következtettem, hogy át fogja gondolni, tovább folytatja-e a sötétben bujkáló lesből támadó karrierjét, egy időre mindenesetre felhagy vele. így nyugodtan fordítottam neki hátat, és törődtem az árnyalakkal. Előrántottam a fegyveremet és magam elé tartva közeledtem hozzá. Az alak hátrálni kezdett, míg egy második emeleti ablak rávetülő fényében meg nem állt. Fiatal srác volt, húszévesforma. Tiszta feketében volt, a haja és szeme is feketére festve. A sminkje nem volt ugyan az esetem, de jól kihangsúlyozta a rettegést a szemében, amikor a pofájába nyomtam a fegyverem csövét. A r-r-rohadt életbe, ember, megölted Donnyt! - motyogott. En ugrottam a beszélgetésnek ezt a részét, és a tárgyra tértem:
-
Pontosan öt másodperced van, hogy mindent elmondj nekem Róbert Gundersenről, amit csak
tudsz. Kezdhetsz is énekelni, rohadék, mert ha nem, úgy kicsinállak, hogy hozzád képest Donny Disneylandben érezheti magát. Egy időre megkukult, én pedig már azon gondolkodtam, melyik ujját törjem el először, amikor
kibukott belőle:
-
Nem tudom, ember! Én csak eladtam neki a cuccot, tiszta áru volt, esküszöm, ő nem bírta az
anyagot, nyápic kis pöcs volt. Mondtam neki, hogy mindegy, mert úgyis mi fogunk az Újraosztás Napján... Ekkor megtorpant és két tenyerét a szájára tapasztotta, amiből én arra következtettem, hogy van még mit mondania. Ezért közelebbről is megmutattam neki a 44-esemet.
-
Hogy hívnak, fiam? B-Boz. Boz Pogue. Ember, könyörgöm, ne ölj meg, én csak azt tettem, amit az Úrnő parancsolt.
Gondolhattam volna, hogy nő is van a dologban.
-
Figyelj, Boz, nem tetszel nekem, és nem tetszik, amit csinálsz. Milyen árut terítesz? Csak tahikat, itt vannak a zsebemben. Esküszöm, ember, semmi komoly!
Na, azt majd én eldöntőm. Kivettem a zsebéből a zacskót. Valami ragacsos anyag volt rajta kívül, és tele volt tablettákkal. Mindegyiken egy jel, amit nem ismertem, úgy nézett ki, mint egy köcsög. Nem ismertem ezt az anyagot, és nem is akartam kipróbálni.
-
Mesélj ezekről! - parancsoltam rá. Ez tompítja kicsit a dolgokat - nyivákolt a kis szemét. - Tudod, hogyha nem akarsz annyit
problémázni az élet dolgain... Elhallgatott, amikor a falnak kentem. Pontosan tudtam, miről beszél, és nagyon zabos voltam érte. Hallottam már erről a szerről, Port DAngerous tele volt vele, de nem gondoltam, hogy már Spatulába is eljutott. Úgy tűnik, mindig tanul az ember, még ha rossz dolgokat is. Ez azonban elég rossz hír volt ahogy elnéztem, mennyi tabletta volt a srácnál, nagyon rossz. Körülbelül ezer dollár értékű anyagot tartottam a markomban. Tiszta, vegyi úton előállított emót. Ez nagyon kemény anyag. Más volt, mint a többi drog. Nem dobott fel, és nem is tompította le a világfájdalmat - legalábbis nem azét, aki szedte. A világ fájdalmát tompította le, úgy érezted tőle magad, mintha te lennél a világ közepe, csak neked lennének érzéseid a világon, csak a te fájdalmad számítana. Ugyanakkor óriási magabiztosságot adott, úgy érezted tőle, hogy te vagy a legfontosabb ember a világon. Nem értettem, miért akarna bárki is így érezni, de hát azt sem értettem, miért szeretik mások a heroint, a balettet vagy az Abbát, szóval lehet, hogy csak én voltam földhözragadt típus.
-
Kitől kapod ezt a szart? - ordítottam. Nem tudom, sose találkoztam vele. Az Úrnő szervezi meg a szállítást. Úgy hívják, hogy Medve,
ennyit tudok róla, semmi mást, esküszöm! - És hol találom ezt a Medvét?
-
A francba, ember, szerinted hol laknak a medvék?
Nem tetszett nekem ez a hangnem, csakhogy ebben a pillanatban kiszakította magát a kezeim közül és menekülni kezdett, ki a sikátorból Nem hagyhattam, hogy az egyetlen nyomom eltűnjön! Kétszer lőttem rá, mire elesett. Higgyék el, nekem sem esett jól, hogy jégre tettem a kissrácot, de nem volt más választásom. Vagy lelövöm, vagy üldözni kezdem, márpedig nem sportcipő volt rajtam. A hátán feküdt, még lélegzett, de már nem sokáig.
-
Nem baj... - hörgött. - A halál... már nem sokáig lesz... úr rajtam.
Vártam még egy kicsit, hátha kibök még néhány frappáns utolsó gondolatot, de gyorsan kimúlt. Zsebre vágtam a tablettás csomagját, és a kocsimhoz siettem. Közben azon gondolkodtam, amit a srác mondott. „...szerinted hol laknak a medvék?” És ekkor beugrott. Ideje volt szétnéznem az erdőben. Biztosan követtek, amikor kiértem a sikátorból. Éppen a kocsiajtó kilincséért nyúltam, amikor meghallottam a siető lépteket a hátam mögött, majd hasító fájdalmat éreztem a bal fülem mögött, és ellenállhatatlan késztetést, hogy közelebbről megismerkedjek a járdával. Először elhalványult a szemem előtt a világ, majd teljesen elsötétült minden. Halk hangot hallottam, mintha valaki nagyon távolról vagy egy falon keresztül beszélt volna hozzám. Egyáltalán nem volt kedves hang, mintha parancsolgatott volna nekem, ezért úgy döntöttem, visszabukom a sötétbe. Két nagy pofon miatt változtattam meg az elhatározásomat. Egy faházikóban voltam. A kandallóban tűz égett, az asztalon egy olajlámpa állt, az világította meg a szobát. Bántotta a szemem ez a világosság, ezért újra becsuktam. A tarkóm együttérzőn lüktetni kezdett. Ekkor egy furcsa hangot hallottam, olyan volt, mintha egy sértődött kisgyerek morgolódott volna.
-
Felébredt végre? Ön rengeteg gondot okozott nekem, Mr. Liba.
A hang irányába fordítottam a fejem és kinyitottam a szemem. Egy apró sárga medvét láttam meg, aki az asztal szélén ült, és egyáltalán nem barátságos ábrázattal meredt rám. Piros inge felgyűrődött a
kövér pocakján, rövid lábai pedig nem értek le a földig, idegesen lóbál- ta őket. Kitaláltam, mert anyám nem buta kölköket nevelt fel: ez itt a Medve. Egy pillanat alatt felmértem a terepet. Az egyik falat padlótól plafonig polcok borították, amelyeken mézesbödönök sorakoztak. Ajtót nem láttam, az biztosan a hátam mögött van. Engem egy székhez kötöztek, két karom a hátam mögé feszítve. Nem volt más választásom, ki kellett dumálnom magam ebből a helyzetből.
-
Nos, Mr. Medve, őszintén bocsánatot kérek. Soha nem állt szándékomban az ön... Pofa be, béna kopó! Ez itt egy hatalmas üzlet, látja? En majdnem ingyen kapom az emót, és
továbbadom annyi mézért, amennyit még nem látott egy rakáson. A gyerekek meg törik érte magukat. Már csak néhány hétig kell a kölköket az anyagon tartanom, és nem hagyom, hogy egy hülye zsernyák keresztbe tegyen nekem. A Gundersen gyereket meg kicsináltuk, érti? Nem kell tovább aggódnia miatta.
-
Nos, ez esetben az én munkám itt véget is ért. Csak megyek és megmondom Mrs. Gundersennek,
hogy a fia elhagyta a várost. Ehhez mit szólsz? Mérgesen az asztalra csapott a mancsával.
-
Hülyének néz engem, vagy micsoda?! Maga alattomos kis punk!
A dolog nem ilyen egyszerű. Maga megölte a díleremet és elvitte az anyagomat. Ez nagyon nem tetszett az úrnőnek. Maga sem tetszik neki. - Közelebb hajolt hozzám és kárörvendő mosollyal a szemembe mondta: - Ami azt illeti, megparancsolta, hogy tegyem jégre magát. Na, ehhez mit szól, nagyokos kopókám? Hogy mit gondoltam? Azt gondoltam, ez elég kellemetlenül hangzik, de még nem adtam meg magam. Ha mennem kell, meg fogom mondani a magamét előbb. Felemeltem a fejem, hogy egyenesen a Medve szemébe nézhessek.
-
Azt gondolom, hogy te, pöttöm, és a főnököd feldughatjátok a seggetekbe az anyagotokat.
Mindent tudok rólatok és a szerről, amivel megrontjátok az ártatlan gyerekeket, akik nem akarnak mást, csak egy kicsit szenvedni és fürdeni a világfájdalomban. Azt látom, hogy jól keresel az üzleteden, de mondd, mennyi mézet tud megenni egy medve egymagábanl A hogy elnézlek, már így is elég dagadt vagy. Tudod mit, csak rajta! Tegyél jégre, ha ezt akarod, én inkább százszor is meghalnék, csak hogy megvédjem a lányomat, Monát az olyanoktól, mint te!
Úgy tűnt, az elevenébe találtam. Meglepetten egyenesedett fel, mintha arcon csaptam volna.
-
Mona? Mona Liba? - felugrott és fura kis hangján rikoltozni kezdett. - A suliból a csaj a maga
lánya. Én szerelmes vagyok a lányába! Ez volt az esélyem a szökésre. Hirtelen felemeltem mindkét lábam az asztal felé. A jobbal lerúgtam a Medvét, aki magával sodorta az olajlámpát is, és a földre zuhant. A bal lábammal pedig ellöktem magam az asztal lapjától hátrafelé. Felborultam a székkel, ami legalább ötvenéves lehetett, mert úgy tört szét a súlyom alatt, mint a gyufaszál. Erre számítottam. Ekkor forróság csapta meg az arcom. Felnéztem és megláttam, hogy a széttörött lámpából kifolyt az olaj, és ettől lángra kapott az egész szőnyeg. A tűz két részre osztotta a házikót, a túloldalon láttam, ahogy a Medve a polcokhoz rohan és próbálja menteni a mézét a lángoktól Levett egyet, de nem tudta, hogy mit csináljon vele. A kijáratot keres- te, és amikor meglátta, hogy nem tud merre menekülni, mérgében hozzám vágta a bödönt.
-
A francba, Chuck Liba, miért fájt az neked, hogy egy medve egy kis mézet keres? Én nem akartam
semmi mást, csak egy felnőtt szerepet!
-
Akkor gratulálok! - kiáltottam neki. - A felnőtteknek szóló törté- netekben ugyanis éppen ez
történik a bűnözőkkel. A lángok kifelé szorítottak, az ajtó felé. Ha ki akartam jutni a házból, indulnom kellett. A medve szőre már kezdett perzselődni, de még mielőtt a lángok és a füst eltakarta volna előlem az arcát, úgy láttam, mintha önelégülten vigyorgott volna. Amint biztonságos távolságba értem, lerogytam a földre, hogy kifújjam magam. Néztem, ahogy a lángok felemésztik a házikót, míg a te- teje be nem omlik. Onnan biztosan nem jött ki senki élve. Gondoltam, hogy a füstöt és a lángokat nemsokára észreveszi valaki, és nem akartam itt lenni, amikor a tűzoltók és a rendőrök megérkeznek. Ezúttal a szerencse mellém szegődött: a kocsim a tisztás szélén állt. Odavonszoltam magam és beültem. A műszerfalon az óra szerint késő délután volt, úgy tűnt, hogy a nap nagy részét eszméletlenül töltöttem. Elindultam hazafelé. Az utat nem ismertem, de folyamatosan lefelé gurultam, míg végül kiértem a főútra.
Hosszú és eseménydús volt ez a harminchat óra. Ugyan gazdagabb nem lettem, mint azelőtt, de legalább megszakítottan az emo elosztóhálózatát, úgyhogy egy ideig egy gyerek sem jár úgy, mint szegény Bobby Gundersen. Erről Mona jutott az eszembe. Büszke voltam, hogy Spatulát biztonságosabbá tettem a számára, és büszke voltam rá is. Rendes gyerek volt, nagyon érzékeny és okos is. És éppolyan gyönyörű, mint az a hűtlen anyja. Mivel néhányszor már a halál torkában voltam, mióta utoljára láttam, arra gondoltam, elmondom neki, hogyan érzek iránta, amíg még tehetem. Befordultam a ház elé és berohantam az ajtón. A szívemben túláradt a szeretet egy szem lányom iránt. Mona a hallban volt éppen.
-
Mona... - szóltam, de torkomat a könnyek szorították. Ó, szia, apa! - nézett vissza a lányom a lépcsőről. - A sütőben van a marhasülted, a meccs mindjárt
kezdődik a tévében, nekem még matek házit kell csinálnom, úgyhogy megyek a szobámba, holnap találkozunk, szia! Magamra maradtam a folyosón. Nők!”
nyolcadik fejezet egyre mélyebbre Azt gondoltam, a varázslatos éjszaka után, amikor Luke így megmutatta nekem igazi énjét, minden megváltozik majd. Boldogan aludtam át a következő napot és éjszakát, az álmaim tele voltak lassított felvételben csattanó csókokkal, Luké mélyen a lelkemig hatoló tekintetével és más, egyéb helyekre hatoló dolgokkal is. A rákövetkező nap viszont még csak össze sem futottam Luke-kal, egyszer sem jelentkezett. Ez igen zavaró volt, nem vártam volna ezt tőle éppen most, amikor már tökre együtt jártunk! A nap végére tisztára kivoltam, és nem értettem, hogy telhetett el két nap egyetlen bekezdés alatt, mikor máskor Stephfordy sokkal aprólékosabban leír minden lelki nyavalygást. Nyílt a bejárati ajtó és belépett rajta Chuck. Úgy festett, mint aki verekedett: a szeme körül fekete véraláfutás, a ruhája szakadt volt. De komolyan, ez az ő baja, az én gondolataimat lekötötte Luké, nem tudtam még vele is foglalkozni.
-
O, szia, apa! - néztem vissza rá a lépcsőről. - A sütőben van a marhasülted, a meccs mindjárt
kezdődik a tévében, nekem még matek házit kell csinálnom, úgyhogy megyek a szobámba, holnap találkozunk, szia! A házi feladat rész persze tisztára kamu volt. Az ablakhoz siettem, hogy epekedve bámuljak ki rajta és a szerelmemért sóhajtozzak, de biztos voltam benne, hogy bármit is akart mondani apa, az nem lehetett ilyen fontos. Először azonban kevertem magamnak egy martinit. Az én koromban egy rendes lánynak nem lenne szabad innia, de még a legjobbjaink is meginognak néha. Ez a mai nap elég vicces volt, de nem úgy vicces, hogy ha-ha vicces. Ekkor megállt bennem az ütő. A tükörbe néztem és nem ismertem magamra. A szám sötétvörösre volt rúzsozva, fejemen egy barett, egyik kezemben cigarettaszipka, az arcomon pedig valami érzékeny, keserű kifejezés. Valami femme fatale-lá változtam! Lehet, hogy Luke megharapott anélkül, hogy észrevettem volna? Vagy...
-
Apaaa! Igen, drágám? - kérdezte idegesen, és a fotelba hajította a puhakalapját. Te belenarráltál a történetembe? Hogy merészelted? Ez az én sztorim! Az enyém, az enyém, az
enyém! - hangosan toporzékoltam a lábammal, míg vissza nem tért a felsőbbséges hangulatom. - Nem csoda, hogy az elmúlt két nap olyan gyorsan telt el, elloptál tőlem egy egész fejezetet! Komolyan, apa, hogy tehettél ilyet?! Ezt az időt Luke-kal tölthettem volna!
-
Ne haragudj, kicsim, csak nem úgy tűnt, mintha nagyon sok mindent csináltál volna. Azt akarod, hogy csináljak valamit? Ezt akarod? Akár le is ugorhatok a sziklaszirtről a vízbe, ha ezt
akarod! Na, az hogy tetszene? - Mély levegőt vettem, hogy tovább magyarázhassam neki ésszerűen és nagy hangerővel, mennyire tapintatlan és önző dolog volt, amit tett, amikor két erős kar felkapott.
-
Luke? Akármi is történjen, én mindig ott leszek, hogy elkapjalak, ha megbotlasz - ígérte szenvedélyesen.
- Ezen kívül figyelmeztetnélek, hogy igyekezz nem abbahagyni a be- és kilégzést, továbbá nyugodj meg, mert az adrenalin biztosan nem tesz jót neked. Arra nem is gondolsz, hogy mi történik, ha szívinfarktust kapsz, és én nem vagyok itt, hogy vámpírrá változtassalak?
-
De hiszen azt hittem, kerülsz engem. Hát, kerültelek is. De most meghallottam gyönyörű hangodat és tudtam, hogy melletted a helyem.
Elérzékenyülten pilláztam rá. Hát nem csuda gondoskodó és figyelmes?
-
Elnézést, de nem a konyhaajtó mögött bújtál el? - szólt bele Chuck. - Én úgy emlékszem, ott
láttalak, te pedig pisszegtél és intettél nekem, hogy maradjak csendben, és menjek tovább, mintha nem vettelek volna észre. Emlékszel?
-
Nem, uram, bizonyára téved - fújt apámra a szemfogai között Luke, és a szeme vörösen villant, én
pedig mérgesen néztem apámra. Nem rontott még el elég dolgot? - Éppen csak benéztem, hogy megbizonyosodjam róla, Mona ép és egészséges.
-
Lemaradtam valamiről? - kérdezte viccesen Chuck. Gondolom, azt hitte, ez olyan apás, vagy
milyen. Szegény pára, minthogyha azzal, hogy eltart és gondoskodik rólam, már ki is érdemelné, hogy bármit elmondjak neki. Lenézően csóváltam a fejem, és a szobámba irányítottam Luke-ot.
-
Biztos vagy benne, hogy ez jó így? - kérdezte Luke. - Azt hittem, a lányok szobája amolyan féltett
búvóhely, ahová nem léphet be más. Csodáltam a magas erkölcsi mércéjét.
-
Te, Luké, bármikor behatolhatsz az összes féltett helyemre
mosolyogtam rá. Hirtelen átvágott a szobán és fél kézzel keményen megszorította a torkomat.
-
Sajnálom, hogy korábban olyan elutasítóan viselkedtem. Megijedtem attól, mekkora hatalmad
van felettem. De rájöttem, hiába tagadom: a cselekményszövés arra kényszerít, hogy feladjam minden függetlenségemet, és soha többé ne távolodjak el mellőled. Mona, én melletted leszek akkor is, amikor alszol, tusolsz, pisilsz vagy... ,
-
Hé - sikerült kinyögnöm végre, miután lefejtettem az erős kezét a nyakamról -, néhány alapszabály
azért van. Szerintem az nem annyira bájos, ha egy fiú meglesi a lányt fürdés közben, vagy a vécén. Tulajdonképpen az sem tetszik, ha nézed, ahogy alszom. Ekkor újra aggódni kezdtem. Mi van akkor, ha Luke egy ilyen gyilkos, aki felveszi az áldozata ruháit és ártatlan lányokat szurkál meg a tus alatt? Persze, ha azt vesszük, ott is meg- szurkálhat néha...
-
Ha már itt tartunk - folytattam -, szeretsz beöltözni? Nagyon megtisztelnél, ha elkísérhetnélek a jelmezbálba a könyv végén, ha erre gondolsz - hajolt
meg. - Ami azt illeti, most is hoztam neked egy ruhát, remélem, tetszeni fog. Ezzel egy váratlanul fehér és valószínűtlenül fodros ruhát húzott elő a szatyorból, amit eddig szorongatott. Meglepődtem, azt hittem, ő a fekete bőrszerkós típus, és inkább egy motoros dzsekit hoz majd.
-
A legtisztább pamutból készült, hogy megvédje a testedet, amikor én nem vagyok a közelben. Köszi - válaszoltam és igazán kedvesen megtartottam magamnak a véleményemet arról, milyen jó
szolgálatot is tehet egy vékony pamut ruha Spatula zord időjárásában. Lehet, hogy ez a kártya még jól jön később, egy veszekedés alkalmával. - Hű, egy csapásra hogy elálmosodtam! Azt hiszem, most ágyba bújok. Csak lassan, nagyon lassan kibújok ezekből a szoros ruhákból, közben fel és lelejtek a szobában, és ezután...
-
Rendben van, drágám, én addig magadra hagylak - mondta komoly hangon Luke. - De egy percig
se félj, kedvesem, mert itt ólálkodok majd a környéken, és visszatérek, amint elaludtál, és bámullak, amíg alszol. Ezzel kilibbent az ablakon és beleveszett az éj sötétjébe. Valami azt súgta, hogy Luké még nem teljesen nyugodott bele, hogy elvesztette a függetlenségét, de sebaj, nemsokára úgyis megtöröm. Ezzel a kellemes és csábító gondolattal behunytam a szemem és mosolyogva álomba merültem. Amikor kinyitottam a szemem, a Nap már magasan járt a fák felett. Pislantottam, és a Nap lement. Újra pislantottam, feljött, pislantottam, lement. Valami itt nagyon nem stimmelt. Ezek a gyors vágások nagyon nem illettek a történetbe.
-
Mona - szólított meg Luke, miközben az ágyamhoz lépett
- siess, mert elkésünk.
-
Elkésünk? Honnan? - kérdeztem, miközben a karjaiba vett, felemelt és megindult velem a lombos
ösvényen.
-
Hát a partiról, te butus - nevetett fel enyhe rosszallással a hangjában, miközben félrehajtott
néhány lelógó borostyánágat. Alaposabban körülnéztem, de nem láttam semmi mást, csak egy asztalt, ami körül kutyák ültek és kártyáztak. Vagyis valami kutyaszerű állatok. Egy kicsit nem értettem, mi folyik, majd rádöbbentem: a furcsa díszlet, a száguldó idő, a szürreális vendégek a partin - de hiszen ez az első álmom a könyvben! Milyen izgi! Már alig vártam, hogy meglássam, milyen jeleket, jóslatokat vagy tanácsokat fogok kapni a jövőre nézve! Sajnos azonban semmi más nem történt, mint hogy az egyik kutya rám nézett, elvigyorodott, majd felém fordította a lapjait és megszólalt:
-
Kártyák, látod, Mona? Jegyezd meg: a Hatalom Kártyái! Jól van, jól - kiáltottam. - A Hatalom Kártyái, hát legyen! Nagyon igyekezni fogok, hogy el ne
felejtsem - válaszoltam, bár volt egy olyan érzésem, hogy ezt azonnal el fogom felejteni, és csak akkor jut majd eszembe, amikor valami hirtelen felidézi bennem. De legalább lehet, hogy ebből lehet egy jó kis baljós előjelet csinálni. De a kutya folytatta:
-
Ami azt illeti, lehet, hogy mi nem is kutyák vagyunk. Nézz csak fel az égre!
Felnéztem. A sötét égbolton egy telihold lengedezett, mintha egy zsinórral kötötték volna fel. Ezt az álmot nagyon gyengén rakták össze, el is határoztam, hogy panaszt fogok tenni valahol. Hirtelen a kutya átváltozott Joe Cahontas-szá, és felkiáltott:
-
Nálam van a piros szíves királynő, én nyertem!
A következő pillanatban kézen fogva álltam Joe-val egy görbe tükör előtt, a tükörben azonban Joe helyett egy vigyorgó farkasszerű lényt láttam, mellette pedig egy nagy, kövér, fehér ludat. Megértettem, mit akar nekem üzenni a tudatalattim: fogyókúráznom kell. Ekkor egy félelmetes szisszenést hallottam, és Joe mellett ott termett Luké, csakhogy neki nem volt tükörképe. A szeme fekete volt, a szemfogai csillogtak a sötétben. Joe és Luké mindketten éhesen meredtek rám, majd összehúzták magukat, és készültek, hogy rám ugorjanak és felfaljanak. Felkiáltottam volna, de csak gágogni tudtam, a fejemet a szárnyam alá dugtam, miközben a támadóim felugrottak, és... Felébredtem. Csak egy álom volt. Tényleg egyre jobb vagyok az elbeszélői eszközökben, a tanáraim büszkék lehetnek rám.
-
Luké, nem fogod elhinni, mit álmodtam - kiáltottam, és úgy terveztem, hogy a következő két
bekezdésben részletesen el is mesélem, nehogy bárki is lemaradjon egy-egy fontos részletről, de csak a hideg, üres szobát láttam. Elment, nem tartotta be az ígéretét, hogy egész éjjel őrzi az álmomat. Az életemnek nem volt többé értelme. Hogyan válhatott ez a tökéletes pillanat ennyire keserűvé? A szívemre szorítottam a tenyeremet és felkészültem egy hosszú és keserves életre, melyben egy csepp vigaszom sincs ezen a világon. Ekkor láttam meg az üzenetet a párnán: „Elmentem a kocsiért, hogy elvihesselek reggel a suliba. Emellett túl nagy is lett a kísértés, hogy feltépjem a torkodat és a véredben fürödjek... csak vicceltem. :) Kicsit rendet is raktam itt. Szomorúan merengő örök szerelmed, Luke.” Húha, a vámpírok is használnak emoticonokat? Ezt nem is gondoltam volna. Viszont gondosan két nagy szemfogat is rajzolt a smiley-ra, hátha néhány óra alatt elfelejtettem, mi is volt ő igazából.
Körülnéztem, hogy mit rakott itt rendbe, és alig hittem a szememnek. Mindent portalanított, a könyveimet ábécérendbe szedte, és még egy nagy csokor virágot is tett az asztalra. Ez hihetetlen volt, minden lány ilyen pasasról álmodott. Hátha még arra is rá tudom venni, hogy megfőzze helyettem Chuck vacsoráját... már kezdtem unni ezt a szívélyes és önzet- len rabszolgamunkát, amit végezni kényszerültem. Felkeltem és lefürödtem, közben rácsodálkoztam a csillogó tükörre, az élére hajtogatott törölközőkre és a finom liliomillatra, ami a fürdőben terjengett. Amikor elkészültem, felöltöztem és lementem a földszintre, hogy reggelit készítsek - és a sütőben egy kész rántottát találtam! Egy újabb cetli várt mellette, amiben Luké arra figyelmeztetett, hogy a sütő melegen tartja a tojást, de ne felejtsem el kikapcsolni, mielőtt belenyúlok. A szöveg mellett egy rajz is volt egy lángoló lányról, csak hogy biztosan megértsem, mire célzott. Ez a kapcsolat dolog nagyon bejött. Különösen annak örültem, hogy soha többé nem kell majd buszoznom. Első lépésnek jó volt, hogy reggelente elvisz a suliba, de biztos voltam benne, hogy rá tudom venni, hogy sok más helyre is elfurikázzon még. Az is megkönnyebbülés volt, hogy végre nem marhasültet kellett ennem - úgy tűnt, Stephfordy végre beruházott egy szakácskönyvbe. Luké tartotta a szavát, és reggeli után a ház előtt várt rám a kocsival.
-
Sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor felébredtél - üdvözölt. - De féltem, hogy zavarom az
álmod. Folyamatosan azt kérted, hogy valamit durvábban, erősebben csináljak. Teniszedzést tartottam neked álmodban? Elindultunk, ő egész úton csak a megengedett sebességgel hajtott, nehogy a szél összezúzza a finom bőrömet. Elmeséltem neki az álmomat, majd másra terelődött a szó. Nem fogom most a részletekkel untatni az olvasót, legyen elég annyi, hogy mindenben egyetértettünk, mindenben összeillettünk, és hogy ezek mind nagyon mély és fontos dolgok voltak. Még mielőtt a suliba értünk volna, Luké hozzám fordult és még egyszer szerelmet vallott.
-
Te vagy az első nő, akivel találkoztam, akinek a serdülőkori nyavalygásain csak az érettkori
érzelgőssége tesz túl. Azt hiszem, meghalnék, ha elveszítenélek.
-
Soha nem fogsz elveszíteni - ígértem neki. Elvégre éppen aznap reggel adott nekem egy GPS
nyomkövetés karperecet. Begurultunk az Akadémia elé, Luké kiugrott a kocsiból és a férfias karjaiba kapott. Az emberek furán néztek ránk, de én azt gondoltam, ha a barátom meg akar óvni azoktól a veszélyektől, amik járás közben
leselkednek rám, ez csakis rám és őrá tartozik, így elolvadtam a karjaiban, és kizártam a sok kérdő tekintetet. Luké a kocsiból még elővett egy kézi megafont.
-
Utat! - kiáltott a gyülekező tömegnek, akik mind az óráikra igyekeztek. - El az útból! Utat!
Figyelem, Mona Liba az épületbe ért, mindenki nyisson utat Monának! Egy pillanatra azt hittem, álmodom. Itt feküdtem, egy tökéletes pasi izmos mellkasán, és mindenki más utat nyitott nekem. De ez nem valami gyerekes álom volt, hanem a valóság! A suli legjobb sráca, aki mellesleg egy szuperhős, ő volt a barátom, és teljesen oda volt értem, leste minden kívánságomat. Ez hihetetlen volt, de én minden pillanatát élveztem. Ha még arra is rá tudom venni, hogy párbajozzon értem, akkor aztán minden romantikus vágyam beteljesedik. Ezzel tutira lenyomnám Júlient vagy kicsodát az örök szerelmes szerepben! Túl gyorsan értünk az osztályterembe. Elkeseredtem. Hogy tudnék most az órára koncentrálni, amikor a Luké és köztem tomboló örök szerelmen is járhat az eszem?
-
Egy óra múlva találkozunk, drágám - búcsúzott tőlem Luke. - Csak egy óra az egész, ki fogjuk bírni! Már alig várom, hogy újra láthassalak, kedvesem! Várni fogom a pillanatot...
Mr. Fallacy megköszörülte a torkát.
-
Befejeznék végre? Jól vigyázzon az én angyalomra - parancsolt rá komolyan Luke -, különben furcsán vérszegénynek
fogja magát érezni, aminek az lesz az oka, hogy nem marad egy csepp vére sem. Ja, és Mona természetesen ötöst kap év végén, mert ha nem, komolyan el kell, hogy tegyem láb alól... azaz komolyan el kell beszélgetnem majd önnel. Mr. Fallacy idegesen pislogott, de szótlanul félreállt Luke útjából. Még egy jó dolog is volt hát abban, hogy a szerelmem egy vérengző vadállat. Az összes tanáromat meg tudta fenyegetni, hogy jó jegyeket kapjak. Én csúnyán ki is használhattam volna ezt, mert tudtam, hogy annyira kedves, édes és aranyos, hogy bármit meg is tenne értem. Persze én is őérte. Aznap Luke minden óra végén várt rám, hogy átkísérjen a következő terembe, ezért nagyon megijedtem, amikor tesiről korábban kiküldtek (nem én tehettem róla, hogy a súlylökő állások olyan csúszósak, és különben is biztos voltam benne, hogy Rudy lába meg fog gyógyulni), és ő nem volt még ott. Már éppen kezdtem azt hinni, hogy van ezen a világon valaki, aki csak nekem szentelte az életét. Fájdalmas volt
ráébredni, hogy tévedtem. Gyászos arccal, vigasztalanul és kétségbeesetten róttam a folyosókat, minden cél nélkül. A pincébe vezető ajtó előtt valaki álldogált.
-
Tablettákat, porokat, farkasfogat tessék! Mindent megszerzünk, ami csak kell - motyogott a bajsza
alatt, amint elhaladtam előtte. - Mona Liba, ugye?
-
Joe Cahontas - fordultam vissza. Magasabb és szőrösebb lett, amióta utoljára láttam a parkban, de még mindig ugyanazzal az édes kiskutyatekintettel nézett rám. Tökéletes lesz, hogy elszórakoztasson, amíg Luké ide nem ér. - Hogy szólnak a Lármázó védelmezők?
-
Lármáznak - válaszolt. - Tudod, elég idegesnek tűnsz. Nem kérsz valamit, amitől megnyugszol? Nem is tudom, ez nem illegális? - kérdeztem. Dehogy, száz százalék természetes alapanyagból készült bio étrend-kiegészítő. Bízz bennem!
Követtem a pincébe. Amint beléptünk, gyorsan elrejtett egy Playwolf magazint és egy indiánpipaszerű valamit, aminek egy üstszerűség volt a végére erősítve. Nohát, gondoltam, érdekli a természet, az antropológia és még rendet is rak miattam - milyen figyelmes!
-
Szóval, min dolgoztok éppen, fiúk? - kérdeztem, nem mintha nagyon érdekelt volna, de azt
gondoltam, egy beszélgetéssel jobban ki tudom tölteni a tátongó űrt, amit Luké hiánya okozott bennem. Sőt azt is reméltem, hogyha beszélgetünk egyet, nem kell majd fizetnem a biogyógyszerért, ami amúgy is úgy nézett ki, mint egy csokis süti. Azért beleharaptam, mert kedves akartam lenni.
-
O, semmi különösen, csak néhány szupertitkos farkas- ügyön, ez minden.
Hamis ez a fiú, állapítottam meg magamban. Aggódni kezdtem. Az életemben csak egy furcsa és titokzatos férfi számára volt hely, Joe-t éppen vicces ellenpontnak választottam, és egy B tervnek, ha netán Luké váratlanul és megmagyarázhatatlan módon eltűnne. Erre most jön ezzel a szupertitkos cuccal! - Farkasügy? Miféle farkasügy? Joe megijedt. - Mona, ez egy nagy titok. Nem mondhatom el neked, mi történik velem teliholdkor, mert a falka megöl! - Teliholdkor? Micsoda? Most már tényleg nem értettem semmit. Joe megvakarta a szőrös tenyerét és lihegett. Valami nagyon ismerős volt nekem ebben az egészben, de nem tudtam rájönni, hogy miért.Joe közelebb hajolt hozzám és suttogva hozzátette: -Na, gyerünk! Szőr, telihold, falka... hát nem olvastad a Harry Pottert? Mi rímel arra, hogy kakasember?
Ekkor hirtelen megértettem mindent. Nem is tudom, hogyan nem jöttem rá korábban, hisz’ mindenkinek egyértelmű lehetett, aki olvasta az álmomat. - Te jó ég, te farkasember vagy! Ez nagyon furcsa volt. Vámpírok és farkasemberek együtt Spatulában? Pedig az ember azt hinné, hogy az Underworld és a Van Helsing óta egyértelmű, hogyha ezeket összehozod, a végeredmény mindig nagyon szánalmas lesz. - Jaj, ne, Mona, te annyira okos vagy, rájöttél - csúfolódott. - De komolyan, örülök, hogy megtudtad. Nagyon bántott, hogy hazudnom kell neked. Nem mintha valaha is beszéltünk volna egy szót is, de a lelkemben hazudnom kellett neked, amikor az ebédlőben bámultalak. Annyira édes vagy! - Jaj, Joe, tudod, hogy köztünk soha nem lehet több barátságnál! - sóhajtottam. - Nekem egy nálad sokkal előkelőbb barátom van, és hogy őszinte legyek, te amúgy is túl alpári vagy hozzám. Nagy átok, hogy ennyire vonzó vagyok. Abban bíztam, hogy Joe kivétel lesz, aki képes lesz csak barátként kezelni majd engem, vagy legalábbis nem mutatja ki ilyen szánalmasan, hogy én vagyok a legkülönlegesebb ember, akivel életében valaha találkozott, és hogy nem tud nélkülem élni. - Ne aggódj - szólt Joe, miközben lenyelte a férfias könnyeit -, feláll a... szóval felállok ezután a csapás után is, és egyáltalán nem bánom. Én mindig itt leszek neked, ha egy mellékszálra van szükséged a cselekményben, vagy ha mesélni akarsz valakinek a szenvedéseidről, vagy ha egyszerűen szét kell marcangolni valakit.
-
Ahh, ez annyira édes tőled! - Ha ő nem bánja, hogy harmadik kerék legyen a szerelembiciklimen,
hogyan is tilthatnám meg neki? Néha majd dobok neki egy-egy koncot: néhány szempillarebbenést, hátbaveregetést, vagy, hiszen vérfarkas, igazi koncot. Vagy csontot. Bár, ahogy elnéztem, csont az volt nála elég, a farmerje zsebébe is tett egyet, gondolom, eltette későbbre. Szomorú lettem, amikor kicsöngettek ebédszünetre. Jó volt Joe-val lógni, a sütik és a tabletták, amiket adott, pedig isteniek voltak. A természetgyógyászat nagyon tuti dolog! Egyáltalán nem voltam már feszült. Sőt, nagyon meglazultam, a világ szép volt, főleg a szivárványok mindenfelé. Ugyan minek kell a sok tulajdon, meg a szabályok meg ilyesmik? Nem kell más, csak szeretet! Na meg egy kis pénz, ezek a tabletták nagyon sokba kerültek. Egymásnak támaszkodva másztunk fel a lépcsőn, mert a lábaim valamiért elég puhák lettek, ezért amikor Luké az ajtóban termett és ellökte mellőlem Joe-t, hogy megvédjen, majdnem pofára estem.
-
Nem hiszem el, hogy ilyen mélyre süllyedtél, Mona! - kiáltott rám.
A szívem összetört. Luke kiabált velem, Luke már nem szeret, Luke utál engem! Hogy lehettem olyan hülye, hogy azt higgyem, ez a szerelem örökké tart? - Mi közöd van neked ehhez, Luke Warm? – horkant fel Joe. - Téged meg ki kérdezett, Joe Cahontas? – támadott rá Luke. - Te nem vagy Mona főnöke, Luke Warm! - Te még kevésbé, Joe Cahontas! Egy ideig elragadtatva néztem őket, majd hirtelen megértettem, mi történik. Luke nem utál engem! Luke csak féltékeny, amiért egy másik pasival voltam! Ahogy a jó pasiknak illik! És most teljes néven szólongatták egymást, érezni lehetett, hogy dagadnak az izmaik és spriccel a tesztoszteron. Lehet, hogy a végén még párbajozni is fognak értem? -Fiúk - szóltam szerényen -, nem kell ám a kis Monáért verekednetek, csak ha nagyon akartok. - Ez most nem csak rólad szól, Mona - bökte oda Luke. - Az apja tartozik az apámnak ötszáz dollárral a húsért! - Az a hús rohadt volt! - vágott vissza Joe. - Az ilyen korcsoknak éppen jó - válaszolt gonoszán Luke. Izgatottan legyeztem magam. Ez az egész annyira drámai volt! Két család viszálya, két férfi szerelmes ugyanabba a nőbe... minden együtt volt egy hosszú szappanoperához vagy egy Isabel Allende-regényhez. Csak el ne felejtsem megkérni Telenovella professzort, hogy mentsen fel a melodráma órákról az év hátralevő részére. Ha nem hajlandó rá, Luké biztosan szívesen letépi mindkét karját. - Nem fogok harcolni veled, Luke Warm - jelentette ki Joe -, nem akarom elszomorítani Monát. Különben sem számít már: nemsokára eljön az Újraosztás Napja, és akkor belőled és a családodból nem marad más, csak egy marék por. A francba! Utáltam Joe-t a földhözragadt nemes elveiért. Ó, milyen jó lett volna, ha láthatom őket küzdeni! Annál már csak az lett volna jobb, ha meztelenül küzdenek, de ezt már biztosan el tudtam volna intézni valahogy. Bár ismerősen hangzott, nem tudtam, mi az az Újraosztás Napja, de ez meg biztosan valami fiús dolog volt, úgyhogy nem is törtem rajta sokáig a fejem. - Jól vagy, Mona? - kérdezte Luke, amikor Joe már elment. - Nem sértett meg az otromba mancsával vagy a bárdolatlan modorával?
-
Jól vagyok - biztosítottam. - Joe rendes kölyök, de fel sem érhet hozzád és ahhoz a lángoló
szerelemhez, amit irántad érzek. Nem kell aggódnod, én örökké veled maradok, vagy legalábbis addig, míg valami jobb nem adódik, de ez nem valószínű.
-
Én csak téged akarlak megóvni - motyogott. - Már az is elég veszélyes, hogy velem vagy,
mindenképpen meg akarom akadályozni, hogy bárki más árthasson neked. Belékaroltam és így lejtettünk végig a folyosón.
-
Soha semmi nem állhat közénk - emlékeztettem. - És rengeteg időnk van.
Elképzeltem, hogy sok-sok éven át mellette ébredek, és ő gondomat viseli. Törődik velem és kényeztet, és a kemény karjaiba zár. Megráztam magam, hogy kiverjem a fejemből a képet, elvégre a suli előtt ücsörögtünk a pádon.
-
Talán nem kellene elsietnünk a dolgot - javasoltam. - Kezdjük lassan, az elején csak egy kis
orálissal.
-
Beszélgessünk? Hát ja. Akár.
Rámosolyogtam. Talán nem is volt rossz ötlet, hogy jobban megismerjük egymást, megbeszéljük, ki mit szeret és mit nem, mielőtt továbblépünk a kapcsolatunkban. Eddig még nem is beszéltünk másról, csak a vámpírságról és a mély érzelmeinkről.
-
Szóval mondd, mi a kedvenc pozíciód? Nem nagyon érdekel a foci, de azt hiszem, egész jó hátvéd vagyok - válaszolt. Majd közel hajolt
hozzám, és fenyegetően nézett minden diákra, aki a látómezőmbe merészelt kerülni. Ráébredtem, hogy nem is lesz olyan könnyű megismernünk egymást, de ez nem is baj, mert erre még rengeteg oldalunk volt hátra.
-
Mindent akarok tudni rólad, Mona - folytatta ő. - Mindent a csodálatos, törékeny, különleges
lelkedről. Azt sem tudom, hol kezdjem. Például mi a kedvenc fagyid? Be kell vallanom, ennél azért tartalmasabb kérdésre számítottam. Kicsit gyors volt a váltás a lelki társ-veszély-halál témakörről a szívesen fogyasztott tejtermékre. De végül is én kihagytam a Romantikus dialógus órát, szóval még az is lehet, hogy ez volt a dolgok rendje.
-
Bármi, kivéve a vaníliát - válaszoltam hát. - Mik a hobbijaid? A vadászaton és azon kívül, hogy arról ábrándozok, hogy a liliomfehér nyakadba harapok, és
fotókat készítek rólad a gyűjteményembe, szeretek verset írni, és a lét elviselhetetlenségéről gondolkodni. Ki a kedvenc íród?
-
Sylvia Plath, Virginia Woolf, Emily Bronté. Ok mind mélyen az érzékeny lelkemig hatolnak. És ott
van még annak az „O” nevű nőnek az önéletrajza, az nagyon nagy hatással volt rám. Mélyen és epekedve néztem a szemébe, mialatt mindketten összeszedtük a gondolatainkat. Ez a kérdezz-felelek dolog egyszerűen csodálatos volt! Nagyon alaposan kiismerhettem a mély, magvas gondolatokkal teli világát, és ő is az enyémet. Bárcsak még vagy három fejezeten keresztül folytatnánk!
-
Általában én csendes vagyok és visszahúzódó, de veled nem tudom megállni, hogy ne tegyek fel
újabb és újabb kérdéseket! - lelkesedett Luké is. - Melyiket szereted jobban, a Pepsi vagy a Coca Colát?
-
A Pepsit. Mindig a kevésbé egyértelmű lehetőséget választom, ettől vagyok olyan kiismerhetetlen.
Mi a kedvenc filmed.7 A Psycho és az Amerikai Psycho is jó - mesélte csillogó szemmel -, de a Megőrülve is nagyon tetszett. Mi a tied? - Interjú a vámpírral - mosolyogtam rá kedvesen, ám ekkor meghallottam valami zajt, ami megtörte a varázst. - Te is hallod ezt?
-
Ne haragudj, mit mondtál? - kiáltott Luke, de a vonószenekar hangja elnyomta a hangját. Te is hallod a zenét? - ordítottam torkom szakadtából, de ő csak széttárta a karját és csóválta a
fejét, jelezvén, hogy nem érti, amit mondok, mert az aláfestő zene egyre hangosabb és hangosabb lesz körülöttünk. Ezzel együtt Luke alakja kezdett elsötétülni. Majdnem kétségbeestem, de ekkor rájöttem, hogy mi történik velünk. Stephfordy Mayo úgy döntött, hogy lekeveri ezt a jelenetet, ráküldi az aláfestő zenét és áttűnéssel vált a következő jelenetbe. Alig hittem el, hogy ezt meg meri tenni. Éppen most, amikor Luke-kal végre ápolhattuk a kapcsolatunkat, amikor végre mindent megtudhattunk egymásról és közel kerülhettünk egymáshoz, és amikor éppen meg akartam kérdezni, hogy be tud-e osonni éjszaka a szobámba, hogy még közelebb kerülhessünk, akkor úgy dönt, hogy a beszélgetésünk kihúzható. Tudtam, hogy ezt soha nem tudom majd kiheverni. Másrészről persze az, hogy egy későbbi jelenetre ugrunk, csak közelebb visz minket a szerelmünk beteljesedéséhez, szóval talán nem is olyan nagy baj. Hátradőltem hát, és hagytam, hogy a kamera lassan távolodjon tőlünk.
kilencedik jelenet vacsora
-
Ez volt életem legjobb hete! - jelentettem ki pontosan egy héttel később. Spatula egyetlen
telefonpóznájáról néztem épp le. Az oszlop tetején Luké kuporgott, én pedig rajta lógtam kapaszkodva. Persze kicsit mást képzeltem, amikor azt mondta, hogy olyan csúcsokra juttat el, ahol még soha nem jártam, de azért ez sem volt olyan rossz. Az vigasztalt, hogy most legalább tényleg lenézhettem mindenkit a városban, szó szerint. Nagy kár, hogy a regény sebesen sodró cselekménye és narratívája nem engedi meg, hogy részletesen elmeséljem, mi mindent éltünk át együtt az elmúlt héten, mennyit viccelődtünk és mennyi érdekfeszítő és sziporkázó beszélgetést folytattunk, így bemondásra el kell, hogy higgyék nekem. Luke és én lelki társak voltunk, ez bizonyossá vált. Semmi más nem számított. Sőt, mi több, néhányszor már az is előfordult, hogy egy pillanatra nem is gondoltam magamra, csak rá. Óráról órára érettebb lettem, komolyan mondom.
-
Sokat gondolkodtam - szólalt meg. Angyali arca olyan volt, mint egy szoboré. Persze nem a
vízköpőkre gondolok, hanem az angyalszerűségekre. - Tépelődtem, vajon megérett-e már erre az idő, és most úgy érzem, meg kell kérdezzem. Becsuktam a szemem. Végre előáll a nagy kérdéssel? Bátorításul szorosabban megmarkoltam az izmos combját, és vártam.
-
Eljönnél a családomhoz vacsorára? - bökte ki.
Nagyon izgatott lettem. Tutira vettem, hogy Luke családja nagyon menő estélyeket rendez, és most én is bekerülhetek a sztárok közé! Végre kiszakadok a kispolgári környezetemből és bejutok az előkelő társaságba! Luké félreérthette, hogy az örömtől szóhoz sem jutok, és biztosan azt gondolta, hogy hezitálok, mert így folytatta:
-
Tudom jól, hogy ez egy nagy lépés a kapcsolatunkban, a Nóra Roberts-könyvekből
megtanultam, de én úgy érzem, készen állunk erre, a kettőnk szerelme elég érett már. Elhessegettem a gondolatokat a többi lépésről, amire szerintem már megérett a kapcsolatunk, és így válaszoltam:
-
Nagyon szívesen vacsoráznék a családoddal, persze csak ha nem én leszek a fő fogás.
Tudtam, hogy milyen sokat jelent neki a családja - persze nem olyan sokat, mint én -, ezért elhatároztam, hogy igyekszem kedves lenni velük. Különben is, amint Luké vámpírrá változtatott engem is, egy nagy, szerető család leszünk majd mindannyian. Persze miért is ne szeretnének, amikor én olyan önfeláldozó vagyok, gyakorlatilag a nyitott ablakban állok éjjel egy szál fehér
hálóingben. A kocsival kihajtottunk a városból, az Összes többi irány irányba. Nem tudtam, melyik vendéglőbe visz, de abban biztos voltam, hogy az elegáns és felkapott lesz. O, ez az egész annyira izgalmas volt! Már nagyon sokszor elképzeltem magam egy hatalmas, kerek tölgyfa asztalnál, amint okítom a többieket, melyik bor illik leginkább az ételükhöz, és a végén hagyom, hogy valamelyik hódolóm fizesse a számlát. És most végre mindez valóra válik, része leszek ennek a csillogó-villogó világnak! Még attól sem féltem, hogy nem tudok majd mit kezdeni az evőeszközökkel, éppen elégszer megnéztem a Micsoda nőt. Lefordultunk az útról egy parkolóba, egy nagy, ormótlan, kő- utánzat ház elé. Megrökönyödtem, amikor megláttam a nagy molinót az épületen: Vendéglő a jó öreg anyaföldhöz házias ízek, hagyományos ételek, hatalmas adagok! Csupa móka, kacagás! A be* járat mellett egy műanyag George Washington kortyolhatott egy korsó sört egy űrhajós és egy gladiátor társaságában. Egy táblán hatalmas, villogó neon betűkkel ez állt: Csak ma! Ehetsz, amennyi beléd fér!!!!! Csak $10!!!!!!!! A harsány világítás, a sok felkiáltójel és a műanyag bábuk mind arra utaltak, hogy ez a hely egyáltalán nem volt sem elegáns, sem felkapott. Ez a hely ciki volt! Iszonyodva néztem Luke-ra. Lehet, hogy végig rosszul ítéltem meg? Lehet, hogy ő is csak egy béna vesztes volt, mint az összes korabeli fiú?
- Hogy hozhattál engem ide? - kérdeztem halkan. - Ez apám kedvenc vendéglője - legyintett Luké lemondóan. -
És ma brit est van. Azt mondja, a szottyos pudingtól egy csapásra otthon érzi magát. A bejáratnál egy pacák üdvözölt minket álszakállban, cilinderben és szalonkabátban.
Megköszörülte a torkát és így rikkantott:
- Nyolcvan és hét hónapja már, hogy a nagy Dirk felszabadított bennünket a magas árak és a rossz kaják elnyomása alól. Legyetek üdvözölve, vendégek! Luke szívélyes lesajnálással, mely oly jellemző volt nagy szívére, intett neki. Elindultunk befelé, elhaladtunk egy Lincoln- hasonmás mellett, Roosevelt mögött, aki a tolószékével igyekezett kivinni egy asztalhoz egy tálcát tele italokkal, két Elvis között és egy Marily Monroe előtt, aki széles mosollyal köszöntötte Luke-ot. A szégyentelen ribanc. Szorosabban fogtam meg a karját, hogy mindenki lássa, velem van, miközben beléptünk a brit terembe. A skót kockás szőnyeggel borított terem falait Viktória királyné képei díszítették, a szobát köd,
valamint rossz szájhigiénia szaga és csendes kétségbeesés töltötte meg. Vili. Henrik vigyorgott ránk, amikor meglátott minket, majd felnevetett volna, de valami a torkán akadt, ezért gyorsan kitántorgott az ajtón, miközben a mellénye alá tömött párnát igazította meg és a karóráján megnézte, mennyi az idő. A Rettenthetetlen óta nem láttam ennyi anakronizmust egy helyen. Bobbi, Jack és Joseph egy sarki asztalnál ültek.
-
Bobbi, Jack, apa, mind ismeritek Monát, a lelki társamat - vezetett hozzájuk Luké, majd
leültetett és a szalvétát a pólóm nyakába gyömöszölte.
-
Mivel mostanában semmi másról nem is beszélsz, igen - villantott rám Bobbi egy huncut,
ugyanakkor megszállott őrült mosolyt, és azonnal újra belefeledkezett a szögletes, ezüstszínű elektronikus ketyerébe, amit eddig bőszen pötyögtetett. Jack szégyenlősen elmosolyodott, de fel sem nézett, nyelvét kidugva elmélyülten színezte az előtte, az asztalon lévő alátétet. Ekkor jutott eszembe, hogy még soha életemben nem is beszéltem Jack-kel, mindig csak azt láttam, hogy úgy mered maga elé, mintha szorulása lenne. Nem is csodálkoztam: az a sok nyers hús fura dolgokat művelhetett a beleiben.
-
Kérlek, bocsáss meg a gyermekeimnek - szólalt meg simulékony hangon Joseph. - Jack személyisége
sajnos nagyon nincs kidolgozva, folyton megbukik az Akadémián is, még az ostoba, de hűséges szolga szerepek sem mennek neki. Bobbi pedig alig néz fel a legújabb generációs mobiljából (amin internet és egyéb alkalmazások is vannak, de ezek nevét nem említem, mert akkor a regény elvesztené az időtlen dráma jellemzőt).
-
Mi az a mobil? - néztem körbe értetlenül. A mobil? Egy hordozható telefon? - csóválta meg a fejét Bobbi. - Én még soha nem is
hallottam ilyenről. Hány konfliktust lehetett volna megelőzni, vagy legalábbis gyorsan lerendezni, ha lett volna egy ilyenem?! Persze, gondolom, akkor Stephfordynak nagyon nehezére esett volna összehozni a cselekményt, úgyhogy talán jobb is így. Joseph mérgesen nézett a lányára.
-
Volnál szíves eltenni ezt a nemördögi találmányt? De apuuu! Ha nem frissítem elég gyakran a Stawkert, akkor még lemaradok valamiről!
Tudod, hogy a Stawker a lég- véresszájúbb bulvármagazin az egész vámpír blogoszférában! Pierce Biltong mindig kiszivárogtatja a legfrissebb híreket a halhatatlan társasági életből. Nagyon rosszindulatúnak és kirekesztőnek tartottam, ahogy ezekről a dolgokról beszélt, és már
készültem, hogy én is dobálózzak néhány ismert netes névvel, hogy én is fontosnak és trendinek tűnjek, amikor Jack felnézett a menüből és megszólalt - ez mindenkit nagyon megzavart. Arcára kiült a koncentráció, a homloka ráncokba szaladt, ahogy összpontosított a mondanivalójára:
-
Én... egy... hamburgert kérek - nyögte ki, és büszkén elvigyorodott.
Egy percig némán ültünk. A Warmok tényleg lenyűgözők voltak - szépek, intelligensek és végtelenül kifinomultak, éppen illettek hozzám. Azaz legalább Luké ilyen volt, és én biztos voltam benne, hogy a többiekkel is könnyen el tudom rendezni a nézeteltéréseket. Ekkor Joseph, bizonyítva, hogy valóban milyen úriember, közelebb hajolt hozzám és így szólt:
-
Nos, Mona, mesélj egy kicsit magadról!
Két fogással később, amikor már nagyjából összefoglaltam nekik addigi életem legfontosabb történéseit, úgy gondoltam, hogy barátságos gesztus lehetne, ha egy kicsit átadnám nekik a színpadot. Megkérdeztem hát:
-
Annyira menő dolog lehet vámpírnak lenni! Hogyan változtatok azzá, és mikor változtattok
át engem is? Joseph Warm udvariatlanul nem is vett tudomást a kérdésem második feléről, hanem hátradőlt és mesélni kezdett.
-
Emlékszem a szörnyűséges napra. VIII. Henrik ült akkor a trónon, és négy pennyért
fejedelmi ebédet kaphatott az ember. Kemény, de szép idők voltak azok...
-
Mesélj Monának rólam, apa! - vágott a szavába Bobbi. Még szerencse, mert látszott, hogy
különben Joseph még hosszan beszélt volna magáról. Néhányan annyira szeretnek a középpontban lenni.
-
O, igen. Szóval 1927-nek egy napján egy kisvárosban sétáltam, miután jól belakmároztam
néhány bővérű táncoslányból... azaz velük. Ekkor láttam meg egy szegény, elveszett lelket. Szaladt a sínek felé, a távolban pedig már hallottam a közeledő vonat zaját. Futni kezdtem utána, és még szerencse, hogy ott voltam, mert ekkor megbotlott és elesett. Megsérült a nagylábujja, a sérülés el is fertőződhetett, és az halálos, ezért gyorsan cselekednem kellett.
-
Tehát vámpírrá változtatott i szólt közbe ismét vidáman
Bobbi. - Vicces, én csak azért szaladtam, mert nem akartam elkésni a munkából.
-
Luké tüdőgyulladásban haldokolt, ezért változtattam át... Egy buszmegállóban kifújtam az orrom. Télen - súgta a fülembe Luke. Jack pedig himlős lurgiában szenvedett.
-
Apu, pontosan tudod, hogy ilyen betegség nem létezik - kiáltott fel Bobbi.
Egy I. Erzsébet királynőnek öltözött pincérnő jött, leszedte az asztalt és kávét hozott. Joseph sóvárgón nézett utána.
-
Hogy ez a nő mi mindenre képes lenne egy krumplival! - motyogta maga elé. - Emlékszem,
egyszer Raleigh-vel... Megköszörültem a torkom, mielőtt még egy újabb sivár sztoriba kezdhetett volna. Meg akartam őrizni a benyomást, hogy Luké családja nemes és a hősiesség mintaképe, még akkor is, ha egyértelmű volt, hogy a múltban történt velük néhány furcsa dolog.
-
Szóval azt mondja, hogy csak azért ölte meg és változtatta őket vámpírrá, mert olyan kedve
volt? Joseph megvonta a vállát.
-
Még Szentpétervárott megfogadtam, hogy nem iszom több emberi vért. Valamivel
kénytelen voltam elfoglalni magam!
-
Ez annyira önző... akarom mondani, önzetlen dolog magától! - tátottam el a szám őszinte
elismeréssel. - És ők nem bánták? Mit is beszélek, miért is bánták volna, amikor nem kell emberi vért inniuk és simán kimehetnek a napra is, és gyakorlatilag semmi hátránya nincs, viszont örökké élhetnek? Említettem már, hogy engem is átváltoztathat! Simán átváltoztathat engem is! Akkor együtt lehetek Luke-kal örökkön-örökké, a világ végéig, ahogy azt mindig is akartuk múlt péntek óta! Luke szomorú arccal nézett rám, mint egy megtépázott, megkínzott hős. Éppen úgy festett, mint Byron a háta mögött lógó portrén! Hogy ez a Byron hogy lenyúlta a szerelmem stílusát!
-
Ez nem ennyire egyszerű, Mona - szólt. - Megértheted, hogy itt még be kell hoznunk néhány
nagyon erőltetett és gyenge akadályt, hogy egy kicsit tovább nyújthassuk a vajon megteszik-e drámát. Nem minden vámpír tudja úgy tartóztatni ma- gát, mint mi, akik csak időnként mészárolunk le egy csomó embert. És különben is, mi átkozottak vagyunk, egy rettenetes szubkultúra tagjait kell elviselnünk.
-
Az eurotrash-re gondolsz? Nem, Mona. A gótokra! - Eszembe jutott az a sok gyerek, akik a könyvtárnál támadtak ránk,
a sápadtra festett arcaikkal, a szörnyű frizuráikkal és a kapadozó, csipkébe bújtatott kezeikkel, és végigfutott a hátamon a hideg. Luké folytatta: - Mi mind gótok voltunk, de elvesztettük a Halhatatlan Menőségünket, és most egyszerű nyavalygó tinikként kell éljük az életünket. Ezért
járunk az Akadémiára, hátha itt egy kicsit fel tudunk nőni. Ekkor összeállt a kép.
-
Hát ezért jártok iskolába! Komolyan, ezt sosem értettem. Ha én vámpír lennék, tutira nem
tanulnék, hanem azt csinálnám, amihez kedvem van.
-
Ó, ez nagyon feltűnő lenne. Az emberek kíváncsiak lennének, néhányan gyanakodni
kezdenének és a nyakunkra küldenék a gyámügyi hivatalt - magyarázta Joseph.
-
Tényleg? - ámultam el. Egyáltalán nem - válaszolt lemondó hangon Bobbi. - Apa csak azért akarja, hogy suliba meg
dolgozni járjunk, hogy barátkozzunk másokkal. Ezt megint nem értettem. Nem vettem észre, hogy egy picit is megpróbáltak volna barátkozni bárkivel a suliban, akkor meg mire volt jó ez az egész? Luke-nak feltűnhetett a tanácstalanságom, mert újra hozzám hajolt és a fülembe súgva elmagyarázta:
-
Tudod, a baj csak az, hogy a barátainkat elég gyakran érthetetlen módon a hentesüzletben
találjuk meg, és furcsamód a vérük nélkül.
-
Ez szörnyű - kiáltottam. - Az ellenségeitek teszik ezt veletek?
Bobbi ekkor félrenyelt, Jack a hátát kezdte ütögetni, én pedig ezalatt azon gondolkodtam, vajon tényleg vámpírrá akarok- e változni. Megéri-e az örök életet választani, ha cserébe elveszted a Halhatatlan Menőségedet. Végül is arra jutottam, igen. Úgy értem, komolyan, ki ne döntene így? Charles Dickens megérkezett, hogy elvigye a kávéscsészéinket.
-
Ó, a jótékony köd borította London - kezdett szónokolni Joseph. - Mennyi árva, aki
senkinek sem hiányzik, menynyi éjjeli pillangó, akit senki sem siratott, ha kibelezve rájuk talált a folyóparton. Természetesen mindez még akkor volt, mielőtt megszervezték a rendőrséget. Emlékszem, egyszer DArcy D’Aculával becserkésztük azt a fiatal drágaságot... Luke hangosan köszörülni kezdte a torkát, Bobbi pedig egy nagyot ásított, majd így szólt:
-
Igen, apu, ismerjük a sztorit. Vér szaga terjengett a levegőben, satöbbi, satöbbi. Nem
tudnál egyszer nem a múltban élni, hanem itt, a rohadt jelenben, velünk? Ma este tűzijátékot rendeznek, mehetnénk játszani.
-
Honnan tudod? - kérdeztem, mert nem emlékeztem, hogy bárki is említett volna tűzijátékot
mostanában.
-
Láttam - kacsintott rám a lány.
Elgondolkodtam, mit jelenthet ez. Nagyon nem volt szép dolog Luke családjától, hogy meg sem próbáltak beavatni a házi vicceikbe, és nem is mesélték el ezeket a vérfürdőkről és halálról szóló bájos családi történeteket. Ekkor észrevettem, hogy Bobbi a falra mutat mögöttem. Megfordultam és megláttam a plakátot a falon, amelyen nagy betűkkel ez állt: Tűzijáték - ma este.
-
Mit szoktatok játszani? - kérdeztem. - Én tudok egyet, Luke, amit kipróbálhatnánk, nem kell
más hozzá, csak egy kis tejszínhab és egy kígyóuborka...
-
Gondolkodj egy kicsit, Mona! Mi lehet az a játék, ami olyan hangos, hogy csak egy tűzijáték
tudja elnyomni a zaját? Erősen gondolkodni kezdtem. Lehet, hogy arra gondolt, hogy... a családja előtt?! Nem, ezt biztosan nem, az én szégyenlős, gyengéd és halálosan féltékeny Luke-omnak ilyen biztosan nem jutna az eszébe. De hát akkor mi? Hiába törtem a fejem, csak egyre nevetségesebb ötletek jutottak az eszembe.
-
Foci? Kosárlabda? Baseball? Nem, egyik sem - nevetett Luke. - Egy ősi vámpír vér játékot játszunk, amit időtlen idők óta
űztek már az eleink: a szöcskejátékot! Ezzel felkapott a hátára, és két oldalon a két testvérével felrohantunk a hegyoldalba, át az erdőn, ki egy tisztásra, ahonnan Spatula mind az öt kivilágított utcáját lehetett látni. A puding furán mocorogni kezdett a gyomromban, le kellett üljek, hogy magamhoz térjek egy kicsit.
-
Persze régen korongok helyett parasztokkal játszottuk ezt, de ezzel évekkel ezelőtt
felhagytunk - magyarázta Luké tovább a játék lényegét, miközben előkeresett négy eldugott csatornafedőt a tisztás széléről és felállította mellettem. - Ezek a squidgerek, ezekkel kell a winkek, vagyis korongok szélét megütni úgy, hogy azok felpattanjanak, és vagy a pótba essenek, ami a lyuk a pálya közepén, vagy megakadályozzák a másik csapatot abban, hogy ők juttassák a winkjüket a pótba. Mindeközben Jack és Bobbi visszatért az erdőből egy hatalmas fatörzzsel, Jack tartotta, a lánya pedig a tenyere élével egyenletes, lapos korongokat csapott le belőle,
-
Általában én és Jack vagyunk Bobbi és apa ellen - mondta Luke. - Nem bánod, ha te csak
nézed, amíg mi megszöcskézzük egymást? Ekkor jutott eszembe, mennyire szeretek elpirulni, ezért gyorsan arany alkonyszínt öltöttem.
-
Ami azt illeti, nagyon is szívesen nézném, ahogy megszöcskézitek egymást - válaszoltam.
Luke odadobott a társainak egy-egy csatornafedőt, és a vámpírok játszani kezdtek, amint
elkezdődött a tűzijáték, ami színesre festette felettük az eget. Minden egyes ütés, amit a squidgerrel a winkre mértek, olyan hangos volt, mint egy-egy puskalövés, de ők ügyesen időzítették őket a petárdák robbanásához. A játék igazán felvillanyozó volt, nemsokára már elismerően ásítoztam, ahogy Jack és Joseph squoppolták a winket, Bobbi véletlenül subolt és megpróbált egy félresikerült bristolt, Luke winkje scrunge-olt, és Joseph egy csodálatos scrudot játszott. Én ebből az egészből egy szót sem értettem, de Stephfordy rengeteg időt töltött a wikipedián, amíg megtanulta a szabályokat, és most mindenképpen hasznát akarta venni az összes új szónak, amit olvasott. Feszült szundikálásomból Bobbi ébresztett fel, amikor a vállamra tette a kezét. Épp ideje volt, kezdtem furákat álmodni a szöcskézésről.
-
Valaki jön - szólt.
Körülnéztem, de nem láttam senkit sem, aki jött vagy ment, vagy akár szöcskézett volna.
-
Biztos vagy benne? Igen - válaszolt. - Láttam. Ott, a fák alatt.
Odanéztem, amerre mutatott, és valóban: a tűzijáték lila fényénél megláttam, ahogy egy csapat halad nehézkesen felénk. Nagyon furcsán mozogtak, egyenetlenül, majdnem, hogy rángatóztak. Előrebotorkáltak néhány lépésnyit, majd megtántorodtak és hátrabotladoztak. A kezüket mereven maguk előtt tartották, és mintha mondtak volna valamit, de a hangjukat elnyomták a tűzijáték robbanásai.
-
Luke! - kiáltottam. - Hol a fenében vagy, amikor szükségem van rád? Gyere, szerelmem, és
ments meg engem, de most rohadtul azonnal! Nem láttam őt sehol. Elhagyott engem! Megszorítottam Bobbi karját, aki viszont azzal volt elfoglalva, hogy lefényképezze ezeket a félig ember, félig szörnyetegeket. Valami ilyesmit hajtogatott, hogy Biltong megőrül majd ezekért a fotókért. Ahogy a rémségek közelebb értek, egyre kivehetőbb volt a motyogásuk a tűzijáték zaja és a sok arany nyaklánc és karkötő csörgése felett, amit a lények magukra aggattak.
-
Nagy... fagy... hagy... agy!
Ahogy közelebb értek, egyikük kivált a csoportból. Ekkor megláttam, hogy nem csak a bő, térdüknél elváló zsebes gatyák miatt mozognak ilyen furán. Az arcuk szürke volt, több helyen mállott le a bőrük. Zombik! Itt, Spatulában? Akkor most már három természetfeletti erő játszik itt,
ebben a játékban. Azt gondolná az ember, hogy a pokol bejáratánál vagy hol vagyunk. Igyekeztem felidézni, amit a horrorórán tanultam, de nem sok minden jutott eszembe. Csak az járt a fejemben, hogy ezek engem akarnak elkapni. Agyat akartak enni, és, nem akarom magamat fényezni, de tudtam jól, hogy a társaságban én voltam az egyetlen, aki ilyennel rendelkezett. Ekkor végre meghallottam a hangot, amire annyira vágytam: Luké dallamos orgánumát, ahogy egy őrült csatakiáltással ott termett. Na végre, épp’ ideje volt már! A zombik már csak néhány száz méterre voltak tőlem! Én itt halálos veszélyben forgók, és még csak nem is miatta. Hát hogy hagyhatta eddig, hogy más éji teremtmények rám törjenek és az agyamat akarják? Luke egy hatalmas lendítéssel elhajította a squidgerét, mint egy diszkoszt. A korong süvítve száguldott a levegőben, majd tisztán lecsapta az első zombi fejét a nyakáról. A szörny egy rakat nyakláncmedál között engedte ki magából zöldes gennyes vérét a földre. Bobbi izgatottan felkiáltott, a testvére mellé ugrott és szépen manikűrözött körmeivel nekilátott lecsapni a zombik fejét jobbról, balról, majd középen. Még Jack is - miután megpróbálta megharapni először a zombikat, majd a testvéreit és saját magát - ráérzett a dologra, és addig csapkodta a büdös lények fejét a földhöz, amíg ki nem loccsant a szürkeállományuk. Én azonban csak Luke-ot figyeltem, ahogy szúrt, vágott és kaszabolt, át a zombik tömegén, a testéről csöpögött a sár és hullottak a húscafatok, az izmai megfeszültek, férfias alakját eltorzította az ádáz düh és az erőszakos indulat. Csodálatos volt nézni, ahogy szabadjára engedte a benne szunnyadó vad brutalitást. Már alig vártam, hogy ezt az erőt az én törékeny alakomra irányítsa. Ahogy ezen gondolkoztam és legyeztem magam, az utolsó zombi is a földre bukott. Luke lerázta magáról a szövetdarabokat, és hozzám rohant.
-
Mona, nem sérültél meg? Nem, de majdnem. Meddig kell várjak, amíg a segítségemre sietsz? És még te nevezed
magad gondos barátnak? Alig hittem el, hogy ő az összes szupererejével hagyta, hogy csak percekre legyek attól, hogy bajom essen. Hát egyáltalán nem is számítok neki?! Várjunk csak, emiatt már aggódtam egyszer, ez már unalmas lenne. Csak egy kicsit csiga, ennyi az egész.
-
Azonnal el kell innen menekülnünk! - jelentette ki férfiasán Luke. - Mona veszélyben van!
Apa, te utazz nyugatra, hogy a te szagodat kövessék! Bobbi, te vegyél egy fekete parókát és tégy
úgy, mintha te lennél Mona, Jack, te utazz dclre, majd fordulj meg, hogy még jobban összezavarjuk őket, én elbújok Mona szekrényében, és csak vészhelyzet esetén jövök elő. Ezalatt Monának Argentínába kell utaznia, megváltoztatnia a nevét Ethelre, hogy senki ne ismerje fel! Ezután Jack úgy tehetne, mintha ő lenne Mona, majd felvehetné az én ruháimat és a frizurámat, Belorussziába utazhatna és bányásznak állhatna. Csodálattal néztem rá. Egy ilyen bonyolult, végletekig kidolgozott és tökéletesen értelmetlen terv csak jól sülhet el! És ez az egész annyira izgalmas lesz! Sajnos Joseph elrontotta az egészet, pedig Luke éppen térképeket rajzolt Jack számára a homokba.
-
Minden támadó meghalt, Luke. Megértem, hogy ideges vagy, de nézd, senki nincs, akitől
meg kellene védeni Monát. Mit szólnál, ha inkább befejeznénk a játékot, amíg még tart a tűzijáték, és amíg a tetemek csak ennyire bűzlenek?
-
Nem tehetem, biztonságban haza kell kísérnem a szerelmemet. Különben is, egy wink sem
áll már ott, ahol hagytuk, képtelenség lenne ugyanoda visszatenni őket. Egyezzünk ki döntetlenben! Milyen nemes és fondorlatos is volt Luke, amiért megállapodott egy döntetlenben, pedig már nagyon vesztésre állt!
-
Utálja beismerni, ha veszít - kacsintott rám Bobbi cinkosan. Mélyen a szemébe néztem és
megláttam benne, hogy mi ketten rokonlelkek vagyunk. Ő is éppen olyan kedves a felszínen, de a mélyben könyörtelen és ellenséges. Annyi közös volt bennünk! Rájöttem, hogy akár a húgommá is fogadhatnám: ellophatnánk egymás ruháit és pasijait, és közben úgy tehetnénk, mintha szeretnénk egymást! Abban a pillanatban megértettem, hogy nekem a Warmokkal kell maradnom. Anya és apa biztosan csalódottak lesznek majd amiatt, hogy dobtam őket, de végül majdcsak belenyugszanak. Egyikőjük sem tudott úgysem egy dologra koncentrálni három másodpercnél hosszabb ideig, és úgysem voltak nekem soha elég jók. Warmék viszont szerények voltak, rosszindulatúak és hiúk... Éppen közéjük illettem.
tizedik fejezet emberrablás
A házunk sötét volt, amikor Luke-kal megérkeztünk. Chuck biztosan egy ügyön dolgozott megint. Ahogy a kocsiajtó kilincséhez nyúltam, hogy kiszálljak, Luke elkapta a csuklómat.
-
Mona Liba, én még mindig féltelek egy kicsit, és nem szeretnélek magadra hagyni. Nem
tudom, mit akarhattak azok a zombik tőled, de több is lehet errefelé belőlük, ezért azt hiszem, az lenne a legjobb, ha melletted maradnék.
-
Végignéztem a sötét házon. Úgy tűnt, minden rendben volt. A szélcsengők halkan
csilingeltek a tornácon, a délutáni újság a küszöbön feküdt és várta, hogy bevigye valaki. Még mindig remegtem a zombitámadás után (az egy dolog, hogy ezek élőhalottak, de miért muszáj ennyire undorítónak lenniük?), és jó lehetőséget is láttam arra, hogy bebizonyítsam, milyen jól kezelem a veszélyes helyzeteket. Ms. King különben is folyton azzal jön, hogy nem vagyok elég dörzsölt. Hát tessék, ha dörzsöltséget akar, akkor most meg is kapja, bármit is jelentsen ez.
-
Minden rendben lesz, szerelmem, tényleg. Ne aggódj, Chuck nemsokára hazaér, én addig
magamra zárom az ajtót és otthon várom. Hol lehetnék nagyobb biztonságban?
-
De azok a zombik kifejezetten téged akartak elkapni,
Mona. Mi van, ha nem öltük meg mindet? Mi van, ha felbukkannak itt, és én nem vagyok a közelben, hogy megvédjelek? Mona, azt hiszem, én nem tudnék nélküled élni tovább. Jó, tudom, hogy most sem élek, de akkor is.
-
Annyira édes vagy! Én is így érzek irántad, meghalnék, ha el kellene válnunk egymástól.
De neked most vissza kell menned a családodhoz! Te vagy a legokosabb és a legdögösebb közülük. Ok mind csak mellékszereplők, nélküled soha nem jönnének rá, mi okozza ezt a sok természetfeletti jelenséget. Az arcán láttam, hogy nem győztem meg, de azért elengedte a csuklómat. A bőrömön a keze nyoma hideg volt. Kinyitotta előttem az ajtót.
-
Azt hiszem, igazad van, drágám - szólt. - Különben sem valószínű, hogy a zombik egy
félreeső házat támadjanak meg. Mr. Wellbord szerint a bevásárlóközpontokat szeretik inkább. Lehet, hogy a hazaúton elnézek arrafelé. Megpusziltam.
-
Látod, ez a jó hozzáállás! Te kezdeményezz! Emlékezz, mit tanított nekünk Mr. McClane
Akcióhősség kezdőknek órán! Bólintott és becsapta mögöttem a kocsiajtót. A verandán álltam, integettem neki, és néztem,
ahogy elhajt, arcán egy kifejezéssel, amiről bizonyára azt gondolta, hogy eltökéltséget tükröz. Amint beléptem a házba, azonnal felrohantam a fürdőszobába. Hosszú volt a nap, és én meg akartam győződni róla, hogy ez nem látszik meg az arcomon. Luké azt mondta, szeret, és én hittem is neki, de akkor sem lehetett félvállról venni a kettőnk közötti korkülönbséget. Mármint hogy nekem volt korom, ő viszont kortalan. Biztos voltam benne, hogy meggondolja majd magát, ha megereszkedik a testem, árkos lesz a szemem vagy ráncos a homlokom. Miután egy óra hossza alatt megbizonyosodtam róla, hogy éppolyan sápadt és érdekes az arcom, mint mindig, átöltöztem a melegítőmbe, ledobtam magam az ágyra és gondolkozni kezdtem. Annyi minden történt aznap velem! Warmék egy csodálatos család! Nagyon nyitottak voltak, gyorsan befogadtak, és annyi mindent elmeséltek nekem magukról! Látszott, hogy értik, milyen fontos vagyok én, mint a narrátor. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy Luké apja, vagy gyilkosa, vagy mije tiszta őrült volt, de nagyon keveset tudtam még a világukról, hogyan ítélhettem volna el? Azon gondolkodtam, vajon mikor ébrednek rá, hogy csak velem lehet teljes a családjuk. Nem nagyon aggódtam amiatt, hogy elvesztem a Halhatatlan Menőségemet, mert ez volt az egyetlen módja, hogy örökre Luke-kal maradhassak. Warmék elég bizonytalannak tűntek, amikor a vacsoránál ezt megemlítettem, de biztos voltam benne, hogy meg tudom győzni őket. Végül is én voltam ennek a történetnek a hősnője! Azt is biztosan tudtam, hogy nagyon jó vámpír lenne belőlem. Olyan szomorúan tudnék merengeni, mint a legjobbak közülük, és ha nagyon muszáj lenne, még olyan artikuláltan is tudnék beszélni, mint Warmék. Ráadásul a család küllemét is nagyon feldobnám. Bobbi közelről nem is volt olyan szép, csak a smink tette. Komolyan, egy tízes skálán magamnak tutira két ponttal többet adnék, mint neki. Magamban elképzeltem, hogyan változtat majd át Luke. Rajtam hosszú, fekete ruha lesz, Luké az oltárnál fog rám várni. Én bevonulok és felfekszem az oltárra, Luké rám mászik, az arca egyre
közelít az enyémhez. Kinyitja a száját, előbukkannak a szemfogai. Én félrehajtom a fejem, hogy szabaddá tegyem a fehér nyakam. Ő egyre közelít, közelít, majd... Zajt hallottam az alsó szintről. Biztosan csak az apám ért haza. Vagy Luke az. Vagy valami rosszabb? Akárki is volt az, jól belerondított az ábrándozásomba, és ezért kapni fog, amint leértem. Kihúztam a kezem a melegítőalsómból és megtöröltem a lepedőben. Felálltam, és keresni kezdtem valamit, amit fegyverként használhatok. Felvettem a tükrömet a szekrényről. Ezt a tükröt anyámtól kaptam ajándékba, a nyele tömör ezüst volt, és tudtam, hogy nagyot üt, mert többször is használtam, amikor el kellett neki magyaráznom, hogy miért kell megvennie a többi dolgot is, amire vágytam. Amilyen csendesen csak tudtam, lementem a földszintre. Kezemben ütésre készen a tükör, hogy azonnal lesújthassak bármilyen zombira, szomszédra vagy egyéb szörnyetegre, ami várt rám. Na, milyen dörzsölt vagyok most, Ms. King? A hallban, a lépcső alján sötét volt, de láttam, hogy a nappali ajtaja alatt kiszűrődik a fény. Az a lámpa biztosan nem égett, amikor hazaértem. A zombikat legalább kihúzhattuk, ők nem bajlódnának azzal, hogy felkapcsolják a villanyt. Közelebb lopóztam a nappali ajtajához, halkan beszóltam, hátha apám az, de miután nem jött válasz, a kilincsért nyúltam és berontottam a szobába. Minden tökéletesen rendben volt. Egy nyitott csipszes zacskó hevert a földön apám kedvenc karosszéke mellett, a dohányzóasztal terítve volt fegyver- és sportmagazinnal, és a szokásos helyén állt a szőnyegen, amit még anyámék szülei adtak nekik nászajándékba. A tévé távirányítója a fotel karfáján feküdt, éppen ott, ahol azelőtt hagytam, és a fotelben ülő nő nyugodtan méregetett engem, miközben én körbenéztem a szobában. Egy pillanat, egy nő a karosszékben, az nem való oda! Megnéztem még egyszer. Öreg volt, már a harmincas évei végén járhatott, de még nagyon jó formában volt. A bőre sápadt, még az enyémnél is fehérebb. Fekete ruhát hordott, ami nagyon jól illett az ébenfekete hajához. Megismertem a rúzsát is: Éjféli kábulat Úgy ült ott a nappaliban a fotelban, mintha oda tartozna, és a nyugalma rám is átragadt. Leengedtem a tükörbuzogányomat, és beléptem a szobába. Rám mosolygott.
-
A, bizonyára te vagy Mona Liba. Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk. Gyere beljebb
és foglalj helyet! A hangja olyan volt, mint a koktélpohárban csilingelő jégkockák zenéje. Átvágtam a szobán és leültem apám karosszékébe. Egy hang a fejemben nem hagyott nyugodni, azt súgta, hogy valami itt nagyon nincs rendben, de én nagyon nyugodtnak éreztem magam. Igyekeztem összeszedni magam.
-
Mi a fenét keres a nappaliban, hölgyem? - kérdeztem. Érted jöttem, Mona - válaszolt. - Azért jöttem, hogy felajánljam neked életed nagy
lehetőségét. Ez elég ígéretesen kezdődött. Akár meg is hallgathattam, mit akar, mielőtt felkapom Chuck szamurájkardját.
-
Folytassa, hadd halljam! /
-
En vagyok Ms. Crabtree, a Winslet Egyetemen tanítok. Talán már hallottál is róla?
A Winslet Egyetem! Hogy hallottam-e róla?! A világ legrangosabb képzelthős-képző intézetéről? Nem volt irodalmi hős, aki meg ne adott volna bármit, hogy oda bekerüljön! Egy winsleti bizonyítvány belépő volt az irodalmi panteonba! Akármilyen buta történetben is kötöttél ki, tutira besöpörted vele az összes díjat, mielőtt ki tudtad volna mondani, hogy Rose DeWitt Bukater. Lelkesen bólogattam és előrehajoltam, hogy minden szavát halljam.
-
Mona, te már mindent tudsz, amit Ms. King megtaníthat neked. Gyere velem a Winsletbe,
még ma este elviszlek magammal egy elvarázsolt vonaton! Ott végre beteljesítheted a sorsodat! Micsoda lehetőség! Azóta erről álmodtam, hogy először megjelentem nyomtatásban! Már éppen felsikítottam volna örömömben, amikor a kétkedő hang a fejemben újra megszólalt. Miért toborozna egy egyetem diákokat az éj közepén úgy, hogy betör hozzájuk? Valami itt nem stimmelt.
- De miért jött ide ma este? Nincs egy kicsit későn ahhoz, hogy nekiálljunk jelentkezési lapokat kitölteni?
- Ó, ez egyszerű dolog. Hallottam, hogy a Streep is érdeklődik irántad, és én akartam lenni az első.
- A Streep? Az is egy jó iskola... - Na ne nevettess! Tényleg azzal akarod tölteni a következő évet, hogy sálakat tekersz a fejedre és a belorusz akcentust gyakorlód? Vagy az eladási listák élére akarsz kerülni? Gyere velem,
Mona, és én ígérem, hogy velem olyan eladási mennyiségeket érsz el, amihez képest a Biblia számai alig különböznek majd Dick Cheney Bevezetés az alkotmányelméletbe című könyvétől. - Egy iratcsomagot nyújtott felém. - Ezek a jelentkezési lapok, fogd, az úton kitöltheted. Még hajnal előtt oda is érhetünk. Abból baj nem lehet, gondoltam, ha beleolvasok a lapokba. Ms. Crabtree bátorítóan mosolygott rám.
- Jól van! Nemsokára már velünk leszel, biztonságban, távol azoktól a nyavalyás Warméktól. Megtorpantam. Hogyan is feledkezhettem meg ilyen könnyen Luke-ról? Hát tényleg ennyire sekélyes lettem volna? (Ne is válaszoljatok!) Ms. Crabtree rezzenéstelenül tartotta a bőrmappát, és várakozóan nézett rám. Zavart, hogy így bámul, ezért elkaptam a tekintetem. Az asztalra néztem, amin ott feküdt a tükröm. Ebben megláttam a kezem, ami egy dossziéért nyúl, ami látszólag a levegőben lebeg! Felnéztem, és láttam Ms. Crabtree vékony kezét. Lenéztem: a kéz sehol. Nem volt tükörképe.
-
Maga egy vámpír! - kiáltottam fel.
Abban a pillanatban talpon volt, és a fotel fölé hajolt, amibe én igyekeztem minél mélyebbre süllyedni. Fekete ajka széles mosolyra húzódott, két oldalt elővillant a két hegyes szemfoga.
-
Pontosan, te szerencsétlen kis Mona. Még örülök is, hogy észrevetted, mert így legalább
alkalmam van ezt csinálni! Az utolsó, amire emlékszem, a felém süvítő bőrdosszié képe volt. A szemem előtt minden elsötétült, de még hallottam a nő démoni kacaját. A következő dolog, amit éreztem, a dohos levegő áporodott szaga volt. Kinyitottam a szemem. Egy hatalmas, sötét, kőfalú teremben találtam magam. A kis fény, ami beszűrődött, egy koszos rózsaablakon hatolt a terembe mind a négy oldalon. Mi lehet ez? Talán egy templom? A levegő hűvös volt, és nedves. Ezek szerint még mindig Spatulában vagyok. Ahogy a szemem hozzászokott a sötétséghez, megláttam, hogy a terem túlsó végében emberek mozognak. Nehéz ládákat cipeltek, a bőr bakancsaik tízcentis talpa nyiszogott a padlón. Gótok! Rémülten kapkodni kezdtem volna, de a kezem és a lábam nem mozdult. Egy székhez kötöztek vastag, fekete kötelekkel. Megpróbáltam kiszabadítani magamat, de a köteleim nem lazultak, csak annyit értem el, hogy magamra vontam a figyelmüket.
-
Úrnő, a fogoly felébredt - jelentette az egyik gót.
Lépteket hallottam. Ms. Crabtree állt meg előttem összefont karokkal és nézte, ahogy a kötelekkel viaskodom. A terem másik végéből odalépett egy hosszú hajú gót, akit felismertem: Boz volt az, ő vezette a csapatot, akik megtámadtak minket a parkban. Nagyon megváltozott azóta. Az arca sápadtabb volt, a lépte kecses és elegáns.
-
Látja, úrnő? Ahogy mondtam, tökéletes. Engedni kellene, hogy csatlakozzon hozzánk -
szólt. Ms. Crabtree fújt egyet a srácra, és lenyomott neki egy tockost.
-
Hallgass, te tökfilkó! Egy hete vagy vámpír, és már meg akarod mondani nekem, hogy mit
tegyek? A fiú visszakozott.
-
Nem, úrnő, csak azt akartam mondani, hogy nagy erőt érzek benne, és most, hogy mindjárt
itt az Újraosztás napja, azt gondoltam...
-
Te gondolkozol? - vakkantott rá a nő. - Hülye! Gyere, szagold csak meg!
Mindketten közelebb léptek, Boz pedig hozzám hajolt. Az arcát a nyakamhoz szorította, és mélyet szippantott. A bőre hideg volt, nem szépen, simogatóan, puhán hideg, mint Luke-é, hanem fájóan, mint amikor az ember nyelve hozzáragad egy jég- csaphoz. Elhúzódtam tőle, amennyire csak tudtam.
-
Cukor, fűszerek és még több minden kellemes illatát érzem - emelte fel Boz a fejét és
kihívóan pillantott rám.
-
Hát éppen ez az! - kiáltott fel a nő utálkozva és fintorogva - Kellemes az illata! Túl sok időt
töltött Warmékkal, most már soha nem állhat közénk. Ő is éppen olyan szánalmas vám- pír lenne, mint azok, és az Újraosztás napján csak hátráltatna minket. Ekkor lett elegem ebből az egészből, nem tűrhettem tovább, hogy kikötözzenek és úgy vizsgálgassanak, mint egy darab húst. Ilyet csak Luké tehetett velem! Ha a kezeim szabadok lettek volna, most rosszallóan összekulcsoltam volna őket. Különben is, ki itt a narrátor, ha szabad kérdeznem? Márpedig én a felét sem értettem annak, amit nyavalyogtak. Ennek véget kellett vetnem.
-
Ms. Crabtree, miért vesztegetjük itt az időnket? És miért kötöztek ehhez a székhez?
Induljunk, én már fel akarok szállni a varázsvonatra, ami elvisz minket a Winslet Egyetemre, ahogy megígérte!
-
Attól tartok, Mona - csóválta meg a fejét -, te ma nem fogsz utazni a varázsvonaton. Még
nem volt Gonosz tettek órád, ugye? Hát akkor most ingyen felvilágosítalak: amikor azt mondtam, hogy a Winslettol vagyok, akkor azt tettem, amit mi, gonosz szereplők úgy hívunk: átverés. Átverés? Hát ez elég egy ocsmány dolognak tűnt. Eddigi tapasztalataim alapján még soha nem hallottam olyanról, hogy egy szereplő motivációja ne lett volna tökéletesen nyilvánvaló és sekély. Hogy merte ez a nő ilyen gonoszul kihasználni ezt?
-
Akkor mit akarnak tőlem? - kérdeztem sértődötten.
Hosszan és hangosan felnevetett. Tőled? Mi nem akarunk tőled semmit. Nekünk az apád kell! Nagyon is kényelmetlenné vált számunkra, hogy körülöttünk szaglászik, és beleüti az orrát az emo üzletünkbe. Te leszel a csali, amivel idecsalogatjuk. Na álljunk csak meg egy icipici pillanatra! Ez itt az én sztorim, eddig legalábbis az volt, most pedig lefokoztak egy szerencsétlen tússzá? Egyszer már rá kellett szólnom apámra, amiért narrálni kezdett, most pedig itt üljek és nézzem, ahogy elhappolja előlem az összes dicsőséget, amikor begaloppozik ide és megment? Vagy ami még rosszabb, ahogy megöletteti magát a vámpírokkal? Na azt már nem. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
-
A francba is, Ms. Crabtree, az apámat nem hagyom! Ne, soha! Ó, milyen nagyon önfeláldozó vagy! - vigyorodott el az úrnő. | Számítottam erre. Akkor
sajnos meg kell, hogy győzzünk erről, nem igaz, Boz? Boz eltűnt a hátam mögött, és egy pillanat múlva egy magnóval a kezében tért vissza, amit az oltár szélére, tőlem nem messze balra tett le. Feltekerte a hangerőt, kárörvendően elvigyorodott és megnyomta a playt. Ekkor rám tört a sikító elektromos gitárok és pergő dobok hangzavara. Éreztem, ahogy a füleim igyekeznek becsukódni és egyre beljebb nyomódnak a fejembe, hogy biztonságos helyre bújjanak. A világ elmosódott a szemem előtt, a hatalmas lármától úgy éreztem, a szemgolyóim is kiugranak a helyükről. A fejemet egyik oldalról a másikra dobáltam, a testem rángatózni kezdett, és görcsösen boltívbe feszült. Végül tizenkét másodperc után nem bírtam tovább, kiszakadt belőlem a sikítás:
-
Oké, megteszem, csak ezt kapcsolják ki, könyörgöm!
A kakofónia elült, Boz pedig valami mobiltelefon-szerűséget tartott a fülemhez.
-
My Chemical Románcé - jegyezte meg önelégülten. - Mindig használ.
A telefon kicsengett, és egy másodperc múlva meghallottam, ahogy apám beleszólt. Reszketett
a hangom, alig bírtam ki- nyögni:
-
Apu, hála Istennek, hogy felvetted. Elraboltak! Segíts ne- kém, ments meg, apu, meg
akarnak ölni! Egy rövid ideig csend volt a vonal túlvégén, majd egy nagy sóhaj:
-
A francba, drágám, ezt majdnem bevettem. Ez nagyon jó volt, hallatszik, hogy sokat
gyakoroltad. Tényleg, majdnem elhittem, nem úgy, mint amikor folyton felhívtál otthonról azzal a mesével, hogy anyád bezárt a pincébe, emlékszel? Ez most tényleg meggyőző volt, látszik, hogy sokat fejlődsz az Akadémián. Csodás! Na még egyszer.
-
Nem, apu, most nem játszom. Tényleg elraboltak! A vámpírok. A város végén, a régi
templomban húzták meg magukat, és már meg is kínoztak. Ki tudja, mi mindenre képesek, mit tesznek velem, ha nem jössz ide azonnal! Chuck felnevetett.
-
Hát persze, hogy elraboltak. A vámpírok. Na vigyázz magadra, drágám, most mennem kell.
Mrs. Pierce azzal hívott, hogy szerinte valami nagy kutya kóborol a birtokán, megyek és megnézem. Találkozunk este marhasültkor, jó? Puszi! És letette.
-
No, jön? - kérdezte türelmetlenül a magát Crabtree-nek nevező vámpír. Hát, nem annyira - motyogtam. Ah, te egy fokkal haszontalanabb vagy, mint a béna Warm barátaid! Nem is értem,
Stephfordy minek vesződik itt ilyen nevetséges tervekkel... Emberrablás, kínzás, csali... Ebben a városban mindenki túl hülye ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű cselekményt kövessen! Fel-le járkált egy darabig, majd megtorpant, mint aki elhatározta magát.
-
Rendben, felejtsük el a csapda dolgot. Te, te és te menjetek az irodájába és intézzétek el!
Semmi feltűnősködés, csak simán öljétek meg! Három, fekete köpenyt viselő gót gyereket küldött, akiknek az arcát eltakarta a csuklya. A gótok letették a dobozokat, amiket eddig cipeltek, egyszerre megfordultak, és kimentek a templomból.
-
A többi csatlós rakodja csak tovább a dobozokat! Nem azért fizetlek benneteket, hogy
ácsorogjatok! - parancsolgatott tovább a nő. - Boz, a vendégünk biztosan örülne még egy kis ze-
nének. Ezúttal ne olyan hangosan, élve van rá szükségünk. Különben is szörnyű ez a zene. Komolyan, mi a bajotok a Sisters of Mercyvel? Fiatal vámpírok, nincs nektek semmi ízlésetek! A srác nagyon elszomorodott, de engedelmeskedett, és lejjebb tekerte a hangerőt. Magamra hagytak, hadd szenvedjek ettől az elviselhetetlen nyüszítéstől. A fejem lüktetett, a hátam borsódzott tőle, de úgy tűnt, a dobozokat pakoló srácokat felvillanyozta a zene. Néhányan még énekelni is kezdték a refrént, és ekkor megértettem, hogy Luke-nak igaza volt. A gonosz markában voltam. Luke... vajon viszontlátom-e őt valaha? Ki kellett innen szabadulnom, méghozzá gyorsan, mert éreztem, hogy egyre kevésbé tudok védekezni a zene ellen. Megrángattam a köteleimet, de azok alig egy millimétert lazultak. O, bárcsak jobban figyeltem volna arra a részre, amikor Chuck narrált. Öt is egy székhez kötözték, nem? Igyekeztem összeszedni az emlékeimet, de a zene már túl hangosan dübörgött a fejemben, a gondolataim szerteszaladtak. Mit tegyek? Lehet, hogy segítene, ha kék csíkokat huzatnék a hajamba? És hol vetted ezt a tök jó övét, igazi pisztolygolyókból van? Vajon a búcsúlevelemet a saját véremmel írjam, vagy az túl sokat fröcskölne? Nem... tudok... összpontosítani... Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de nagyon közel voltam ahhoz, hogy örökre teljesen elveszítsem a személyiségemet. Olyan volt, mintha egy nagy, fekete óceánban dobálnának a hullámok ide-oda, de volt két dolog, amiben meg tudtam kapaszkodni, hogy el ne süllyedjek. Az első a Mona megkapja, ami neki jár borítója volt, amin az akkori önmagamat láttam: összefűzött karokkal, pici arcocskámon a könyörtelen önteltséggel. Ez segített megtalálni mai magamban is az eltökéltséget. A második dolog Luke Warm arcának képe volt, ahogy akkor nézett, amikor először megcsókoltam. Annyira megrémült és megbotránkozott ezen az egész csók dolgon, pedig én még csak akkor kezdtem bele. Ez az emlék hajtott, hogy a part felé ússzak. Az nem lehet, hogy elsüllyedjek! Be akartam fejezni, amit elkezdtem. Nem fulladhattam meg... A tudatom hirtelen kitisztult, és bár még mindig hallottam Boz pokoli zenéjét, az már nem volt rám olyan agyfacsaró hatással, mint azelőtt. Az akaraterőmmel úrrá lettem rajta, legyőztem végre! Persze még mindig oda voltam kötözve a székhez. Ekkor a főbejárat kapujának szárnyai kivágódtak, és fellöktek néhány gótot. Az ajtón belépett a
három csuklyás gót, akiket Crabtree az apám meggyilkolására küldött. Végigsétáltak a padok között, egyikük elöl, ketten kicsit lemaradva a két oldalán. Nagyon igyekeztem, hogy valamit leolvassak az arcukról, ahogyan felém közeledtek, de a félhomályban és a palástjuktól egyáltalán nem láttam a fejüket. Ms. Crabtree mellém lépett az oltár elé. A három gyilkos megállt előtte, de egyikük sem szólt egy szót sem. A többi gót kíváncsian köréjük sereglett. Továbbra is mély csend volt, és én azt kívántam, bárcsak maradna ez így. A következő szavaik taIán árvává tesznek engem. Persze, ha nem számítjuk anyámat, de hát vele meg ki törődik?!
-
Nos? - kérdezte Ms. Crabtree. - Megtaláltátok?
A csapat szótlanul állt. Lehet, hogy nem találták meg apámat, és most nem merték megmondani? Az úrnő nyugodtan állt és várt, úgy látszik, a türelem együtt jár az örök élettel. Ekkor az egyik merénylő alig észrevehető, de vidám mozdulattal intett nekem az ujjával. Jobban megnéztem, és ekkor láttam meg, hogy a csuklya alatt Luke Warm rejtőzik! Rám mosolygott, majd az ujjával tőlem balra mutatott. Odafordítottam a fejem, de csak Boz magnóját láttam. Visszanéztem Luke-ra, hogy biztosan arra gondol-e, ő bólintott. Majd az ujjával hirtelen a földre mutatott. Bólintottam, és elkezdtem a székkel az oltár felé araszolni, míg a fejemmel el nem értem a magnót. Csak néhány nagyobb szökkenés kellett, és pár másodperc. A fő merénylő ekkor mély, dörmögő hangon megszólalt.
-
Hogy megtaláltuk-e? Hogy mi... megtaláltuk-e... őt? No várjunk csak... Te jó ég, ember! - kiáltott fel a nő. - Most megtaláltátok vagy sem? Ha nem mondod meg
most rögtön, én letépem a... De már soha nem fogjuk megtudni, melyik testrészét tervezte leszakítani Crabtree, mert ebben a pillanatban én a fejemmel lelöktem a magnót az oltárról. A doboz hatalmasat csattant a kemény kövön és elhallgatott. Crabtree rám nézett.
-
Mi a fene?
Amint hátat fordított, a három szótlan gyilkos hirtelen lekap- ta magáról a fekete köpenyt. A többi gót felordított, Crabtree pedig visszafordult feléjük. Előtte ott állt Jack, Bobbi és Luke Warm, és vigyorogva nézték a vámpírnő ámult arckifejezését. Ha Crabtree meglepődött azon, hogy ők felbukkantak itt, vajon mit gondolhatott a
ruházatukról? Bobby piros lakkcsizmában volt és egy sárga és zöld virágmintás miniruhában, Jack pedig egy lila, csillámmal díszített melegítőben feszített. Középen pedig ott állt Luké, az én egyetlen Luke Warmom. Trapézgatya volt rajta, magasított talpú cipő és egy batikolt smileymintás póló. A gatyáját egy szivárványszínű öv tartotta a derekán, kezében pedig egy akusztikus gitárt tartott. A gótokat láthatólag elvakította ez a színkavalkád, néhányan a szemük elé kapták a kezüket, mások idegesen hátráltak. Crabtree fájdalmasan felkiáltott:
-
A szemem! Oké, banda, csapjunk a húrok közé! - kiáltott Luké, megpengette a gitárt és énekelni
kezdett, a többiek pedig becsatlakoztak a vokállal. A hatás nem maradt el: a gótok a földre roskadtak, a kezüket a fülükre szorítva vinnyogtak fájdalmukban, de a Warmok csak tovább dalolták vígan: A Napocska felteszi a kalapját, hip- hip'hip hurrá... És amikor a halálhörgés és siralom hangosabb lett, ők is hangosabban virnyákoltak. En ugyan nem szerettem nézni, ahogyan mások szenvednek, de most boldogan pattogtam a székemmel. Csak azért persze, mert örültem, hogy végre hallottam Luke-ot énekelni. Ám ekkor a szék első lába lecsusszant az oltárlépcső szélén, én pedig fejjel előre lezuhantam, végig a lépcsőkön, egészen a földig. O, igen, már emlékeztem, így szabadult ki apám is! Eltörte maga alatt a széket, jutott eszembe, ahogy a fejem a padlón csapódott. Luké hangját hallottam meg először, mintha nagyon, de nagyon messziről szólna hozzám.
-
Ébredj, Mona, az izgalmas akciójelenet véget ért, a vásznon kívül lerendeztük az összes
gonoszt, hogy benne maradhassunk a tizenkettes karikában, de most már folytatnod kell a narrálást! Most, amikor olyan kényelmes volt feküdni itt, a mélyben és a sötétben?! Hagyj békén, Luke, próbálj meg egy kicsit te narrálni, jó? Ekkor Bobbi hangját hallottam meg:
-
Hagyd, Luke, nincs értelme. Látod azt a nagy sebet a fején és ezt a hatalmas vértócsát
körülötte? Szerintem meg fog halni. Hát, könnyen jött, könnyen ment.
-
Nem, Bobbi, ő nem halhat meg! Szeretem! Nem hagyom, hogy meghaljon! Hívj mentőt!
Csak addig kell életben tartanunk, ameddig az orvos ideér. Vérre van szüksége, édes, éltető vérre.
Nincs más hátra, be kell vezetnem belé az én különleges kolbászomat! Ekkor nagyon közel éreztem magamhoz Luke-ot, közelebb, mint bármikor azelőtt. Hallottam magamat, amint azt motyogom:
-
A különleges kolbászodat?
Majd minden hang elhalt. Képeket láttam magam előtt: tűzijátékot, gyorsított felvételben nyíló virágot, alagútba berobogó vonatot... Majd semmi mást, csak sötétséget, miközben elöntött az elégedettség mély, meleg érzése. A spatulai kórház egyik magánkórtermében ébredtem. A fejemen kötés, ami alatt a zúzódás később még jó néhány napig meglátszott, de az orvos biztosított róla, hogy nem szenvedtem maradandó károsodást. Elmenőben még így motyogott a doki:
-
Még szerencse, hogy a fején sérült meg, ahol egyetlen szerve sincs!
Amint kiment, Luké és Chuck rontott be az ajtón.
-
Hála Istennek, már azt hittem, elveszítettelek! - kiáltott apám, elkapta a kezem és
csókolgatni kezdte. Bár csak homályosan emlékeztem a múlt fejezet eseményeire, azt pontosan tudtam, hogy apám tisztára cserbenhagyott, és nem jött, hogy megmentsen engem. Persze nem akartam ezt felemlegetni, láttam rajta, hogy így is teljesen zaklatott. A szabad kezemet gyengéden a vállára tettem, és kedvesen megkérdeztem:
-
Most már elhiszed, hogy elraboltak?
Bűnbánóan bólogatott.
-
Persze, hogy elhiszem, Mona - mondta. I Luké mindent elmondott. Még szerencse, hogy a
húga olvasta a neten, a Stawkeren a hírt: Helyi vámpír úrnő elrabolta a Titokzatos Iskoláslányt. Máskülönben soha nem találtak volna rád.
-
így van, apa, Luké megmentett engem. Jó tudni, hogy legalább egy férfi van az életemben,
akire számíthatok. Chuck szomorúan mosolygott, majd a zsebébe nyúlt és egy borítékot húzott elő.
-
Ezt az anyád küldte, ma reggel érkezett. Egy képeslap? Én majdnem meghalok, ő pedig küld egy képeslapot? Mikor én annyi
mindent tettem érte?! Várj, lehet, hogy pénz is van benne! Nyisd ki, apa! Mennyi? Egy ötvendolláros? Húszas? Néhány dollár legalább?
Apa rosszallóan csóválta a fejét, gondolom ő is megütközött anyám érzéketlenségén, és a levelezőlapot az éjjeliszekrényemre állította. Gyógyulj meg, állt a kártyán. Elég kiszámítható. Luke megköszörülte a torkát, mire apám az órájára nézett.
-
No, Mona, akkor én most már megyek. Még be kell ugranom a boltba fagyasztott
marhasültért, míg talpra nem állsz, és negyven perc múlva kezdődik a meccs. Örülök, hogy jobban vagy, holnap majd még benézek, jó?
-
Köszi, apu! Holnap hozz nekem csokit! Nem elég, hogy majdnem meghaltam, azt akarod,
hogy még éhen is haljak?
-
Oké, drágám! Szia! - mosolygott, miközben becsukta maga mögött az ajtót.
Végre újra kettesben voltunk, Luké és én. Csak feküdtem és bámultam őt, újra megtanulva minden vonását. A kemény, sisakszerű, baltával elválasztott haját. A nemes, szögletes szemöldökét. A nemes, szögletes száját. A többi nemes, szögletes részét. A fehér bőrét, vörös ajkát, szürkésbarna szemét. Ő engem bámult. Neki sokkal több ideig tartott, míg megvizsgálja az összes dögös testrészemet, nekem olyan sok van. Csak nyugodtan, Luké, ráérsz. El ne feledkezz a lábujjaimról, egyik aranyosabb, mint a másik! Na, kész is vagyunk.
-
Drága Mona, te vagy az én életem! Ha bármi történt volna veled, azt soha nem
bocsátottam volna meg magamnak. Tudtam, hogy nem kellett volna magadra hagynom téged egy percig sem! Mérgesnek tűnt.
-
Luké, te megmentettél engem! Most már biztonságban vagyok, veled. Csak ez számít.
Szorosan megöleltük egymást és egészen addig így maradtunk, míg a hirtelen egyre szaporábban pittyegő szívmonitor sípolása már nagyon az idegeinkre nem ment.
-
Csak még egy kérdés - szólaltam meg. - Mi történt, miután elvesztettem az eszméletemet?
Luké zavarában a cipője orrát kezdte vizsgálgatni (hahó, itt vagyok fent, butus, nem ott lent). Befejeztük a dalt, azután eljátszottuk a Felkel a Napot, Az élet Napos oldalát és az Én vagyok az arany Napot, hogy biztosan ártalmatlanná tegyünk mindenkit, és én még ráadásként a Stairway to Heavent is, aminek semmi jelentősége, de én nagyon szeretem azt a dalt. Na mindegy, akkor megöltük a vámpírokat meg a szerencsétlen gót szolgálóikat. Ezután... idehoztunk téged. Nagyjából ennyi történt.
-
Ó, hú! Olyan különös érzésem volt, mintha valami nagyon fontos dolog történt volna
kettőnk között, mialatt nem voltam magamnál. Azt álmodtam, hogy... No, mindegy, még a fejem is megfájdul, ha belegondolok. Butaság az egész. Szóval megöltétek a vámpírokat? De kár, hogy erről lemaradtam! Biztosan nagyon izgi volt. Amúgy hogyan lehet megölni egy vámpírt?
-
Hogyhogy hogyan? - nézett értetlenül. - Természetesen egy karót kell döfni a szívébe.
Néha annyira lenéző tudott lenni. Nem én tehetek róla, hogy Stephfordy túl lusta volt kitalálni egy új vámpírtörvényt! En csak igyekeztem úgy tenni, mint akit érdekel a barátja hobbija.
-
Na mindegy, örülök, hogy mind meghaltak, mert nagyon, de nagyon rosszul bántak velem.
Odakötöztek egy székhez, és folyton valami újraosztásról beszéltek, meg hogy nekem semmi hasznomat nem veszik benne, mert én egy szánalmas vámpír leszek. Ugye te nem gondolod, hogy én egy szánalmas vámpír leszek? Megfenyegetett az ujjával. No-no, ilyen könnyen nem jársz túl az eszemen, Mona Liba! Lehet, hogy te még nem jártál a Gonosz tettek kezdőknek órára, de én már elvégeztem a kurzust, nem tudsz átverni. Utoljára mondom, nem változtatlak téged vámpírrá! Először is nem engedhetem, hogy elveszítsd a Halhatatlan Menőségedet, másod- szór pedig, nézd, milyen sok oldal van még hátra a könyvből! Még annyi minden szörnyűség történhet veled, és ha már vámpír lennél, nem lenne rá szükséged, hogy megvédjelek. Én viszont szeretlek megvédeni, és ezt akarom csinálni örökké. Erről eszembe jutott a zombihorda, akik az agyamat akarták megenni. Velük mi van? Es mi az az Újraosztás Napja? Es hogy vegyem rá Luke-ot, hogy ne aggodalmaskodjon többet, hanem változtasson szépen vámpírrá? De ezek a kérdések ráértek. Most egyszerűen boldog voltam, hogy életben vagyok, és örültem, hogy itt áll mellettem az én halhatatlan szerelmem, az élőhalott Rómeó, az én Luke Warmom. Lágyan rámosolyogtam, majd kinéztem az ablakon. Az üveget az esőcseppek verték, az égen fekete fellegek gomolyogtak, egy villám lecsapott az égből, és láttam, ahogy lángra kap a fa, amit eltalált. Véget ért egy újabb kellemes és békés nap Spatulában, az én édes otthonomban.
tizenegyedik fejezet hátra arc! Az idő gyorsan haladt, mint egy folyó. Minden más is olyan volt, mint egy folyó. Nedves és tele veszélyes örvényekkel. És mint egy folyóban, itt is fürödhettél meztelenül. És alig vettem észre,
máris elérkezett az egyhónapos évfordulónk, és éppen most kaptam kettest Szövegértelem és hasonlatokból. Természetesen azonnal rohantam Ms. Kinghez megkérdezni, mégis mi folyik itt. Végignarráltam egy egész könyvet, közben veszélyben forgott az életem, rátaláltam az örök szerelemre, és még mindig rossz jegyeket kapok stilisztikából?! Ezt nem tudtam elhinni! Bekopogtam a házikó ajtaján. Ms. King, aki éppen egy mellékszereplőt vigasztalt, amiért az harmadszorra is megbukott a névvel rendelkező szereplővé minősítő vizsgáján, felnézett, felsóhajtott, amikor meglátott, majd intett a mellékszereplőnek, hogy tűnjön el a jelenetből.
-
Mit tehetek ma önért, Ms. Liba? - kérdezte. Kettes Szövegértelem és hasonlatokból? Kettes?! Komolyan mondom, ez majdnem annyira
nevetséges, mint a „sötét jel”. Komolyan, ki a fene hordana olyan tetoválást, amiről mindenki láthatja, hogy a viselője egy titkos gonosz társasághoz tartozik?
-
Ms. King arca megrándult, és ettől még öregebb, rondább és ráncosabb lett.
Ez alapján azt csodálom, hogy nem buktál meg. Mona, komolyan aggódom az előmeneteled miatt. Úgy tűnik, mintha egész nap csak álmodoznál. En megértem, hogy a kórházban voltál, de most már itt az ideje, hogy összeszedd magad, és tör- ténjen is valami. Nem telhetnek el hónapok egyetlen leíró rész, egy cseppnyi jellemfejlődés nélkül. Ki kell próbálnod valami újat mutatni. Kísérletezz egy kicsit! Alig hittem a fülemnek. Komolyan ezt kérte tőlem? Hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy az eredeti, az új dolgok elriasztják az olvasót. Annál százszor jobb, ha az ember összeszed mindenből egy kicsit! Komolyan azt akarta, hogy kezdjek el posztmodern lenni, és például ne egyes szám első személyben írjak? Akkor inkább meghalok!
-
Pedig én nagyon igyekszem. Mindig megcsinálom a házi feladatot, közben igyekszem
rávenni Luke-ot egy komoly kapcsolatra, hogy elkötelezze magát, és nem tudom, mit tehetnék még! Sírva fakadtam. Ezzel mindig rá tudtam venni a tanárokat, hogy jobb jegyet adjanak - mármint azokat, akiket Luké még nem fenyegetett meg, hogy azonnal beírják az ötöst.
-
Mona, drágám, én már ősidők óta vezetem ezt az iskolát. Ha engem meg akarsz hatni,
valami komolyabbal kell előállnod, ezt már mind láttam. Figyelj, én tudom, hogy több minden rejlik benned, de végre valami mást is kell csinálnod, mint telefirkálni minden füzetedet azzal,
hogy Mona Warm. Tudod, nem használhatod örökké a serdülőkori érzelmi kavarodást, valamit tenned is kell már. Bátorítóan mosolygott rám, de már elkésett. Összetörte a szívem és összezúzta az álmaimat. Már soha nem épülök fel, és akkor majd sajnálhatja. Kedvesen az ajtóhoz kísért.
-
Értékeld át kicsit az érzelmi reakcióidat. Ha a legkisebb csalódástól is kétségbe esel, nem
tudom, hogyan segítsek rajtad. Hogyan tévedhetett ekkorát? En nem estem kétségbe a legkisebb csalódástól, csak ha igazán fontos dologról volt szó, mint például ha Luké elkésett egy randiről, ha nőtt egy pattanás az arcomon, vagy ha Chuck nem vett meg nekem azonnal valamit, amire vágytam - csak ilyen világrengető dolgok miatt. Kezdtem úgy érezni, hogy Spatula nem tud nekem megadni mindent, amire vágyom. Bárcsak Luké félretenné végre azokat a csodálatosan önzetlen aggályait és vámpírrá változtatna! Akkor nem lenne szükségünk senkire sem, és továbbállhatnánk. Ahogy kiléptem a suliból, a parkolóban megláttam Luke-ot, aki rám várt, egyik kezében egy csokor rózsával, a másikban egy ajándékkal. Tényleg ő volt a legjobb barát a világon!
-
Ezeket nekem hoztad? - kérdeztem. Hát persze. Nem te hagytad reggel azt az üzenetet, amiben figyelmeztettél, hogy ma van az
első hónapfordulónk, és ezért nekem virágot kell hoznom, és egy szabadon választott ajándékot, és el kell vinnem téged szórakozni valami különleges helyre? Hát nem felejtette el, hogy ma különleges nap van! Boldogan a nyakába ugrottam.
-
És mi az ajándék? És hová viszel? Biztos vagyok benne, hogy akárhová viszel is, az éppen
olyan tökéletes lesz, mint te magad.
-
Mona, nem kellene ilyeneket mondanod - szólt, miközben a kocsiba emelt. | Én nem
vagyok tökéletes. Én halálos vagyok. Imádtam, ahogy emésztette magát, csak mert féltett engem. Ez azt mutatta, hogy mennyire szeret és aggódik, persze ugyan- akkor elég unalmassá is vált egy idő után. Hányszor kell még elmondanom neki, hogy sokkal szívesebben adom oda magam neki, mint bárki vagy bármi másnak? Cinóber szemei olyanok voltak, mint a márványdarabok: hidegek és ridegek. Végigszaladt a hátamon a hideg. Egy pillanatra baljós előérzetem támadt. Az elmúlt egy hónap tökéletes volt,
eltekintve a gótoktól és a zombiktól. De vajon meddig tarthat a boldogságunk? Örökké együtt lehet-e egy vámpír és egy emberlány? Mi van, ha rámun? Ez persze nem volt valószínű, de azért megeshetett. El sem tudtam képzelni, mihez kezdenék nélküle. Hideg szél söpört végig a kocsin. Megborzongtam. Luké feltekerte az ablakot, és elindultunk.
-
Úgy hallottam, ti fiatalok kedvelitek a mozgóképet - mondta. - Elgurulhatnánk Port
DAngerousba a filmszínházba? Na, hogy hangzik? Ez úgy hangzott, mintha nem törődött volna eléggé a randink megszervezésével. Persze ez az egész neki még nagyon új volt, ezért hát ezúttal futni hagytam. Különben is, egy sötét mozi, mi ketten az utolsó sorban, némi popcorn - ezek ígéretes körülményeknek tűntek ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A szerelem kávézaccában című filmet néztük, amelyben egy kis kávézó morcos tulajdonosa megismerkedik egy félőrült lánnyal egy kávékiállításon. Csakhogy kiderül, hogy a lány az ő üzlete melletti Starbucksot, a hatalmas kizsákmányoló kávéházláncot vezeti, ezért nem áll vele többet szóba, és a szerelmük csak akkor teljesedik ki néhány karaoke jelenetben, amikor a lány felmond és hozzá megy dolgozni. Luke nagyon élvezte a filmet, még jegyzetelt is annál a résznél, amikor Cassiopeia elmagyarázza Gregnek, hogy a szerelem olyan, mint a kávé: a tetején a hab tele van levegővel, de alul ott a fekete töménység.
-
Nem gondolod, hogy Cassiopeia nagyon meggyőzően érvelt arról, hogy a szerelemben nem
számít a kor, ,ha a mérleg másik serpenyőjében az igaz szerelem van, és hogy ezt nagyon érzékletesen mutatta be a kávémérlegekkel és a muffinnal? - kérdeztem Luke-tól a hazaúton. Ez a film nagyon tanulságos volt. Azon gondolkodtam, hogy más narrátorok hogyan tudják érdekes, új megvilágításba helyezni az aktuális történéseket és helyzetüket, ha az élet nem látja el őket párhuzamos narratívákkal, kész történetekkel a történetben, amihez viszonyítani tudnának. Gondolom, akkor maguknak kell kitalálniuk valami eredetit és érdekeset. Szegény szerencsétlenek.
-
Igen, és arról is, hogy a nagyvállalatok igazából támogatják a kisvállalkozásokat, és hogy
mindenki számára van hely ebben az országban. Ez nagyon lelkesítő volt. Ó, az én Luke-om, mennyire intellektuális! Néha azt kívántam, bárcsak lealacsonyodna néha hozzánk, halandókhoz, akik néha nevetünk, néha sírunk, és néha intim kapcsolatokat létesítünk. Beszaladtunk a hálószobámba, éppen csak hogy elkerültük apámat, aki a nappaliból bőszen
integetett nekünk, hogy menjünk oda hozzá. Komolyan, hogy képzeli, hogy megakadályozhatja a mi tiltott szerelmünket? Luké szégyenlősen átadta az ajándékát. Egy régi pergamen volt, rajta piros írás.
-
Ez vér? - kérdeztem elhűlve.
Dehogy, a vér használhatatlan tintaként, olyan gyorsan megszárad - okított. - Ez piros golyóstoll. - Majd így folytatta:
-
Nehezen tudom szavakba önteni az érzéseimet, ha veled vagyok. Te olyan emelkedett vagy,
az én írásom soha nem érhet fel a te letisztult stílusodhoz. Ezért úgy gondoltam, versben fogalmazom meg a gondolataimat.
-
Jujj, gyorsan mutasd, akarom mondani, olvasd fel nekem! Luké megköszörülte a torkát és
félénken belefogott.
-
Lukeusz és Monala, egy Shakespeare-i szonett, írta Luke Warm.
Máris imádtam! Biztos voltam benne, hogy én vagyok Monala! Hatéves korom óta először szerepelek egy versben! Az álmom valóra vált! Luke olvasni kezdett. Szép kicsi rózsa, Mónala az volt, Lúkeusz ekkor látta meg őt, Szép lugasából rózsát szakasztott, Gyors kocsiján le-föl hordta e nőt.
Jajj, de mily gyorsan róhad a rózsa, Vágja a párka a lét fonalát, Lúkeusz gyorsan lemondhat róla, Mert kis idő, és meghal a lány.
De nem baj ez, mert szerelmük tiszta Nem böki tüske szűz bimbaját, Óvja a férfi, vérét nem issza, Csak simogatja nője haját.
Lukeusz ígéri Monalának szóval, akkor is szereti, ha má’ van vagy, nyócvan. Szóhoz sem jutottam. Meghatott, ahogy megígérte, hogy örökké szeretni fog, még ha fonnyadt és aszott is leszek. De ne- kém nem muszáj fonnyadtnak és aszottnak lennem! Mért nem fogta fel, hogy van más megoldás is?
-
Luké, soha életemben nem hallottam még ehhez fogható szavakat, de én félek. Nem látod,
hogy készen állok megtenni a következő lépést? Hogy bebizonyítsam, mennyire így van, tettem egy lépést felé, csakhogy az esetlenségem, amely mindig jó mankó a sztori megfordításában, megint közbeszólt. Megbotlottam és elestem, a könyökömmel megütöttem az asztalt, amiről a váza a rózsacsokorral lezuhant. A következő pillanatban sérülten és csuromvizesen feküdtem a padlón a váza cserepei között.
-
Látod?! - kiáltott fel Luke. - Elég csak egy szobában lenned velem, hogy halálos veszélybe
sodord magad és majdnem elveszítsd a Halhatatlan Menőségedet. El kell mennem!
-
Csak egy horzsolás - motyogtam kétségbeesetten, miközben a törött váza közül
összeszedtem magam. Nagyon reméltem, hogy ez nem egy metaforikus előjele annak, hogy más dolgok is össze fognak törni (lásd: a szívem). Luke nem lehet ennyire kegyetlen, és Stephfordy sem lehet ennyire átlátszó! Am ekkor Luke kimondta a szavakat, amelyek darabokra törték a lelkemet, ahogyan a váza megjövendölte néhány másodperccel ezelőtt.
-
Azt hiszem, jobb neked, ha nem vagyok a közeledben.
Talpra ugrottam. Először nem értettem meg, mit akar mondani ezzel, de amint a szavak leülepedtek, tudtam, hogy ilyen hatalmas hírre csak egyféleképpen reagálhatok. Sajnos nem tudtam megrendelésre elájulni, ezért addig kellett hiperventillálnom, amíg el nem sötétedett a szemem előtt minden. A háttérben hallottam még Luké szavait, de már mindegy volt, mit mond. A mondatai nem jutottak el hozzám. Készültem elájulni, már majdnem... még egy kicsit... már majdnem... na most.
NAGYON
NAGY GÁZ VAN Semminek nem volt semmi értelme. Az életem véget ért. A múlt már nagyon régen volt. Azt sem tudtam, mennyi idő telt el azóta, hogy Luké elhagyott. Talán évek, talán hónapok, talán csak napok. Ismertem-e valaha a boldogságot? Azt hiszem, igen, bár csak egy villanásnyi időnek tűnt a végtelen keserűség örvénylő nagyságához képest. Még a versét is magával vitte, az egyetlen bizonyítékát annak, hogy valaha is szeretett, persze az emlékeken kívül, amikben számtalanszor mondta ezt. Soha nem múlik már el ez a szenvedés, soha nem térek magamhoz többet. Soha nem mozdulok ki ebből a szobából, nem bánom, hány év telik el. Úgy éreztem, hatalmas lyuk tátong a fejemben, egy vérző, nyílt seb, ami már soha nem forr össze többé, és amin keresztül az agyam lassan kiszivárog, míg már csak árnyéka leszek régi, eleven önmagamnak.
-
Mona? Mit akarsz, apa? Nem vagy éhes? Aggódom érted. Mikor ettél utoljára egy rendes marhasültet?
Hogyan is gondolhattam volna most kajára, amikor többmilliárd évnyi szenvedés után bukkantam egy pillanatra a felszínre? Persze, ő lebecsülte az én fájdalmamat. Milyen jellemző, észre sem vette az ablakot csapkodó esőt, sem a fekete ruhámat, sem a táblát az ajtón, hogy Ne zavarj, gyászolom az életet. Bár, ami azt illeti, ez a nagy búsulás elég kemény meló volt, és én egy kicsit megéheztem. Lementem hát a földszintre. Még a lépcsők is a veszteségemet gúnyolták: mindegyik fok egyre lejjebb és lejjebb vitt. Chuck felkapcsolta a villanyt a konyhában, amikor odaértem, úgyhogy most még a szemem is káprázott.
- Jól vagy, Mona? - kérdezte. - Az életemnek vége. Valószínűleg megölöm magam, akkor legalább Luké majd bánhatja -
mondtam neki, elvégre nem akartam megijeszteni. Furán megveregette a vállamat.
-
No nézd csak - mondta. - Tudom én, hogy most úgy tűnik, ennél rosszabb már nem
történhet veled, de higgyél te csak az öreg apádnak! Túl leszel rajta. Nekem is csak tizenöt évig tartott, amíg kihevertem, hogy anyád elhagyott. Ezeknek a dolgoknak megvan a maguk rendje.
-
Komolyan, apa, hogy hasonlíthatod ezt össze azzal, hogy a feleséged háromévi házasság
után elhagy? Már ne is haragudj, de te és anya nem éppen azok vagytok, akikről a hollywoodi filmeket szokták forgatni. Ez teljesen más, Luke-ot a sors rendelte mellém. Chuck összeráncolta a homlokát, láttam, hogy parányi agya igyekszik befogadni igaz és gyönyörű szavaimat.
-
De ha a sors rendelte melléd, akkor nem fog a végén minden jóra fordulni köztetek?
Aú! Semmi értelme nem volt, hogy egy ilyen sivár és földhözragadt emberrel próbáljam megértetni ezt. Persze, hogy a végén minden elrendeződik, elvégre Stephfordy egy szerelmes regényt ír, meg minden, de most az önmarcangolós, drámai konfliktusokkal teli középrésznél tartottunk, amikor nem Iá- tóm a fényt az alagút végén, csak a konyha plafonján. Kerestem valamit, bármit, amit tehetnék, hogy még szerencsétlenebbül érezzem magam, így még erősebben jelezzem, mennyire szenvedek. Nem akartam ezen spórolni, elvégre számomra VÉGE VOLT A VILÁGNAK, így, csupa nagybetűvel. O, megvan! Elmehetnék Luké elhagyott házába, hogy sétáljak a folyosókon, amelyeken ő járt, ücsörögjek a bútorain és megcsókoljam a villanykapcsolót, amit az ujja megérintett. Ettől még egy további hétig kínlódhattam volna. Felkaptam Chuck kocsijának kulcsait és elindultam, ki Spatulából. Azelőtt soha nem jártam még Warmék házában, de Luké rajzolt nekem régen egy részletes térképet, hogy odataláljak, ha netán megtámadnának és az ő védőszárnyai alá kellene menekülnöm. Ahh... A házuk a városon kívül volt, kicsit távolabb. Először azt gondoltam, hogy azért költöztek ide, hogy ne tűnjön fel senkinek a furcsa, éjszakai életmódjuk, de később rájöttem, hogy csak azért, mert Jack szerette bömböltetni a zenét. Nem szerette hallgatni Joseph látogatóinak halálhörgését. Az úton elképzeltem, milyen lehet a házuk. Bizonyára elhagyatott, üres és sötét: Bobbi már nem pötyög ott az interneten folyton, Jack nem veri a dobjait, Joseph nem készít amatőr videókat a pincében, és nincs ott Luké, nincs ott Luké, nincs ott Luké, ez a tény maga annyira szomorú volt, hogy muszáj volt háromszor leírnom. Az is eszembe jutott, hogy egyszerűen nekihajtok egy fának, de végül úgy döntöttem, bátrabb leszek ennél. A világnak szüksége van az én egyedi
karakteremre, nem foszthatom meg magamtól, csak mert az egyszerűbb megoldást akarom választani. A ház egy hosszú és kacskaringós felhajtó végén állt. Nem is ház volt az, inkább vár - illett ahhoz a fejedelmi családhoz, amely egykor lakta. A szívem összeszorult, az agyam megállt, a testem reszketett a vágytól, és a fejemben tátongó üresség fájdalmasan lüktetni kezdett. Kikászálódtam a kocsiból és a ház felé indultam, ami messziről hatalmas és lenyűgöző volt, ám közelről egy kicsit kisebbnek tűnt. Valamiért Disneyland jutott róla eszembe, életem legjobb nyaralása, amikor az egész felvonulást megállítottam, és ragaszkodtam hozzá, hogy én utazzam a hintón, mert én vagyok az igazi hercegnő. Megkopogtattam a falat. Üresen kongott. Először azt hittem, hogy még az élettelen kő is együtt érez velem, az egész világ kiüresedettségével, de aztán rájöttem, hogy a magyarázat ennél sokkal egyszerűbb. Warmék vára papír- máséból épült. Egy újabb csalódás! Azt hiszem, még egy ilyen kiábrándulást nem bírnék elviselni. Először Luké elhagy, aztán kiderül róla, hogy nem is igazi herceg az igazi kastélyból. Egyáltalán vámpír?! Már ebben sem voltam biztos, lehet, hogy mindvégig becsaptak? Már csak az hiányzott, hogy jöjjön valaki és azt mondja, hogy nem én vagyok a legkülönlegesebb lány, akivel valaha is találkozott! Összerogytam és elkeseredésemben az öklömmel kezdtem verni a falat.
-
Miért, miért, miért? Mona, ne csináld, még megfájdul a kezed!
Na tessék, már csak ez hiányzott. Már képzelődöm is. Beleőrültem a fájdalomba, már Luké hangját hallom. Ez biztosan tetszene Ms. Kingnek! Nesze neked, jellemfejlődés! Valaki megfogta a csuklómat. Hú, ilyen erős hallucinációim lennének? Kinyitottam a szemem és megláttam Luke-ot.
-
Ez tutira hallucináció - szaladt ki a számon. Nem, Mona, nem képzelődsz. Itt vagyok, melletted. Visszajöttél értem! O, szerelmem, szerelmem, soha többé ne hagyj el engem! En nélküled
meghalok, érted? És akkor el kellene jönnöd a temetésemre, és mindenki tudná, hogy miattad haltam meg, és utálnának, és neked örökre együtt kellene élned a bűntudattal. Luké értetlenül nézett rám. Hát nem látta, hogy mit tett velem? Egy roncs voltam, az arcom sápadtabb, mint valaha, meg sem fésülködtem, még csak nem is sminkeltem ki magam, annyira
itt volt a világvége!
-
Visszajöttem? Ez még ugyanaz a nap, Mona! Elájultál, mielőtt befejezhettem volna, amit
mondani akartam. Dehogy hagylak el örökre, hogy juthatott ilyen az eszedbe. Csak arról van szó, hogy mostanában nagyon nehezemre esik melletted lennem, mostanában még... csábítóbb az illatod. Lehet, hogy ez azért volt, mert éppen megjött? Furcsa volt, hogy bár egy vámpírral jártam, akit megőrjített a vér szaga, soha nem említettük, milyen hatással van rá a havi ciklusom. Ez elég ciki dolog, talán jobb is, hogy nem került szóba. Mindegy is, a lényeg nem ez volt, hanem az, hogy azt mondta, elhagy, és a legmélyebb kétségbeesésbe taszított egy évtizedre, vagy egy délutánra, mindegy, aztán meg egyszerűen kijelenti, hogy az egész egy félreértés volt? Hát mit gondolt, mi ez, valami játék?
-
Szóval elmegyek cseregyereknek egy romániai családhoz néhány hétre - folytatta
komolyan. - Azt mondják, ott még vannak őserdők, amikben valódi fenevadak tanyáznak, és Jack azt olvasta a neten, hogy vannak ott olyan hotelek is, ahová ölni lehet menni. Nekem épp erre van most szükségem, egy kis kikapcsolódásra, hogy leengedjem a gőzt kicsit, és utána nyugodtan és felfrissülve térhessek vissza hozzád, hogy megint örökre együtt legyünk. Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, de a mérhetetlen önuralmam ezt megakadályozta. Miatta megjártam a poklok poklát, nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyen elintézze a dolgot.
-
Én meg azt hittem, örökre elhagysz - pityeredtem el, és lassan lemállott az arcomról a
szenvtelen és előkelő álarc.
-
De hát Mona, hogyan gondolhattál ilyet? Mondtam neked, hogy azt hiszem, mi lelki társak
vagyunk. Hogyan hihetted egy percig is, hogy elhagylak, csak hogy valami gyenge és olcsó feszültségforrást vigyek a történetbe, vagy hogy felhúzzam az oldalszámot? - mondta, miközben az arcomat simogatta. - No, most már ne szomorkodj! Visszatérek, mielőtt még észrevennéd, hogy elmentem, főleg, ha néhány oldalban elintézel néhány hetet. De ígérd meg nekem, hogy nem esik semmi bajod, amíg nem vagyok melletted! Tudom, hogy nehéz lesz az én csillogó tökéletességem nélkül töltened ezt a kis időt, de ha mindketten meghozzuk ezt az áldozatot, attól a kapcsolatunk csak erősebb lesz, vagy valami ilyesmi. Higgy nekem! Letörölte a könnyeimet, majd mohón lenyalta őket az ujjá- ról. Visszakísért a kocsimhoz. Talán
igaza volt. Az ösztönöm azt súgta, hogy menjek vele mindenhová, de eszembe jutott, hogy Troy Onshop azt mondta, megéri várni. Lehet, hogy kipróbálom. Ahogy távolodtam a Warm-kastélytól és az én büszke lovagomtól, egyre messzebb kerülve a mesebeli, romantikus szerelemtől, újra visszacsúsztam a búskomor hangulatomba. Luké dobott engem, és nem érdekelt, hogy örökre vagy csak néhány hétre, a lelkem összetört, és soha, soha, de soha többet nem lehet megragasztani... soha, egészen addig, míg Luke vissza nem tér és meg nem csókol, vagy inkább, meg nem harap.
tizenkettedik fejezet farkas módra
A következő napokban a véget nem érő világfájdalom és önsajnálat tengerében fuldokoltam. Ezt a szenvedést senki más nem élhette volna túl, biztos voltam benne, hogy csak én rendelkezem ilyen csodálatos kitartással, hogy szó nélkül tűrjem az ekkora megpróbáltatásokat. Biztos voltam benne, hogy senki más nem érzett még ilyen kínt és fájdalmat, mint amilyet én most. Hogyan is juthatott volna bárki más ilyen mélyre, mint ahová én zuhantam? Végül is engem elhagyott a lelki társam, kettő egész hétre! Örök életet vártam tőle, és csak örök szenvedést kaptam tőle. Nem tudtam tisztán gondolkozni, úgy éreztem, mintha egy zombi leharapta volna a fejem tetejét és kihörpintette volna az agyamat. Igyekeztem ugyanúgy folytatni a mindennapi tevékenységeimet, mintha nem lenne semmi baj - nem akartam, hogy bárki aggódjon miattam -, és ez a teljesen fölösleges önfeláldozás még pikánsabbá tette a szenvedéseimet. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy tudtam: Luke még akkor is aggódik miattam, ha távol van, és soha nem tér vissza (jövő vasárnapig). Fásultan botladoztam egyik napi tennivalómtól a másikig, és minden a korábbi szerelmemre emlékeztetett. A több száz gondoskodó cetli, amit Luké mindenfelé hagyott nekem, keserédes érzelmeket ébresztett bennem. Ahányszor csak megláttam egyet, belesajdult az űr a fejemben, de nem tudtam elfordítani a tekintetem, mert mind őrá emlékeztettek. Egyik reggel a sminkasztalkámnál ültem. Annyira meg voltam zavarodva, azt sem tudtam már,
milyen nap van aznap. Az, ami a kedd után jön, kit érdekel? A tükrön két üzenet volt Luke-tól. Az első így hangzott: Vigyázz, az üveg éles lehet! Nehogy véletlenül összetörd a tükröt, és utána felsértsd egy szilánkkal a verőeredet! Csók! A második cetlire pedig ezt írta: Ellenőrizd, hogy megvan-e még a tükörképed. Ha nem, lehet, hogy vámpírrá változtál. Csók. Kitöröltem egy könnycseppet a szememből. Hogy lehet az, hogy valaki ilyen gyengéd és figyelmes, ugyanakkor ilyen kegyetlenül magamra hagy? Luke többször figyelmeztetett az ördögi természetére, de arra nem is gondoltam, hogy a világ másik végéről is képes összetörni a szívemet. Elkeseredetten hajítottam el a szempillaspirálomat, amivel hiába próbáltam szalonképessé tenni magam a külvilág számára. Ezt a gyötrelmet egyszerűen nem lehetett elrejteni. Szó szerint, egyetlen barátom sem kérdezte még meg, hogy jól vagyok-e. Lehet, hogy túlságosan is jól magamba zártam a kínt, ezért nem vettek észre semmit? Fogtam a rúzsomat és két oldalt lefelé meghosszabbítottam a szám élét, hogy szomorúbbnak tűnjön. Talán ezzel ki tudok majd váltani belőlük némi csajos együttérzést. A suliban az angolóra borzalmasan lassan telt. Én csak ültem a padban egyedül, körülöttem gyűrött papírzsepik szétszórva mindenfelé, a fejemet a padra hajtottam és készültem, hogy zokogni kezdjek, amint valaki megkérdezi, hogy minden rendben van-e. De senki sem kérdezte meg. Azt hiszem, az én keservem olyan különleges volt, hogy azt a hétköznapi emberek észre sem vehették. Ok, akik soha nem éreztek még ehhez fogható kínt, az átlagos kis kapcsolataikkal és átlagos kis kinézetükkel, hogyan is érthették volna meg, hogy én mi mindenen megyek keresztül? Csak ezzel tudtam megmagyarázni, miért nem érdeklődtek irántam egy picit sem. Kicsöngettek. Nem volt elég erőm tesire menni, és már nem is volt értelme, hogy karban tartsam a testem. Összepakoltam a könyveimet, füzeteimet és a Kérdezzétek meg, hogy érzem magam, miután Luke lehagyott! táblát, felálltam, kirohantam és üvöltve rohantam végig a suli folyosóján, miközben az alvadt vérrel teli űr a fejemben fájdalmasan lüktetett. O, Luke, kárhozott szerelmem, miért hagytál el engem? Végül egy falnak ütköztem, és fájdalmasan nyüszítve lecsúsztam az aljára, ahol összekuporodtam és úgy maradtam, bár senki sem volt a környéken, aki észrevegye a szenvedésemet, így maradtam néhány percig, de mivel végképp senki nem jött arra, felálltam és megpróbáltam rendbe szedni magam.
A folyosó végén volt egy ajtó Hőközpont felirattal. Most, hogy már nem zokogtam feltűnően, meghallottam az onnan kiszűrődő beszélgetést és harsány nevetést. Felismertem Joe Cahontas és a hülye kábszeres haverjai hangját. Éppen rájuk volt szükségem! A vérszívó kedvesem elhagyott, de én nem fogok emiatt szívni, egy ilyen kikapcsolódás éppen jókor jött! A suli pincéje meleg volt, és megtöltötte a terem nagy részét elfoglaló gépek halk duruzsoló hangja. A hangok a kályhák mögül jöttek, én óvatosan követtem őket. A terem közepén megláttam Joe Cahontast és három lógós barátját. Kopott karosszékeken döglöttek, az, amelyik beszélt, éppen befejezte a mondatot:
-
Egy dalmata, amelyik leégett a napon!
Ettől mind megfeküdtek, úgy röhögtek. Lehet, hogy az ő jókedvük ragadt át rám, vagy csak a levegőben volt valami, ami felderített, de én is nevetni kezdtem velük. Észrevettek, mind felém fordultak, de tovább heherésztek és rám mutogattak. Úgy látszik, a jelenlétem nagyon mulattatta őket. A fiúkból újra feltörő kacagástól nekem még jobban nevetnem kellett. Nem is emlékszem, mikor kacagtam utoljára. Ereztem, ahogy elpárolog belőlem a feszültség. Már fájt az oldalam, de még mindig nem bírtam abbahagyni. Odatámolyogtam a kanapéhoz, Joe arrébb húzódott, hogy helyet adjon nekem és vigyorgott és a könnyeket törölgette a szeméből, én pedig lehuppantam mellé. Végre összeszedtük magunkat. Joe így szólt: - Jaj, Chainsaw, ez nagyon jó volt, de most függeszd fel kicsit, nem hiszem, hogy ez a Liba sokáig bírná szuflával! A Chainsaw nevű srác megrántotta a vállát, és visszadobta magát a kanapéra. Felmarkolt egy magazint a stóc tetejéről és mohón lapozgatni kezdte. - Hé, az az e havi Playwolf? Hadd nézzem már meg, ember! - kelt fel egy másik fiú és Chainsaw mögé hajolt a kanapé támlájára. Bőszen mutogatni kezdtek egymásnak dolgokat az újságban és helyeslően bólogattak, miközben ilyen megjegyzéseket tettek:
- Nézd ennek a hosszú piros lakk-kabátját! Ezt nézd, milyen állkapocs! Joe jól szórakozott egy darabig rajtuk, majd hozzám fordult.
- Jó látni téged, Mona! Hol bujkáltál mostanában? - Hát, tudod, sok időt töltöttem Luke-kal, de ő most... - itt megtorpantam, mert éreztem, ahogy a sírás szorongatta a torkomat. Túl fájdalmas volt ez még ahhoz, hogy beszéljek róla. Joe
vigasztalóan átölelt és megveregette a vállam.
-
Értem én, nem is kell tovább mondanod. Az a szemét élő- halott jól kicsinált téged! De
kellett neked az ilyennel kezdened, ezek aztán nem tudják, hogy kell hűségesnek lenni. Azért jó, hogy megszabadultál tőle, én mondom neked, higgyél te csak az öreg barátodnak, Joe-nak. Bólintottam. Lehet, hogy neki volt igaza. Luké elhagyott és összetörte a szívem, hát milyen lelki társ az ilyen?
-
Különben is, vámpírok, na ne röhögtess! Mindenki azt mondja, milyen félelmetesek, de
kérdem én, ugyan mi rajtuk olyan rémisztő? Ügy néznek ki, mint a rendes emberek, akiknek nem figyelt eléggé oda a fogorvosuk. Állíts csak szembe egy háromméteres nyáladzó farkasemberrel, megnézném én, melyikük barnít majd bele a gatyájába, ha érted, mire gondolok. Az emberek azt gondolják, a vámpírok a nagy gyilkosok, de ez csak duma! Mi, vérfarkasok százszor félelmetesebbek vagyunk, és ezt be is bizonyítom majd neked egyszer! A haverjai hirtelen elcsendesedtek, és úgy meredtek rá, mintha épp egy nagy titkot árult volna el nekik. Joe megköszörülte a torkát, és a szemembe nézett.
-
Na most, a vérfarkasok arról is híresek, hogy nagyon hűségesek. Ha egy farkas egyszer
megtalálja a nőjét, akkor az a nő készüljön fel arra, hogy élete végéig szedegetheti a kabátjáról a szőrt. Még akkor is, ha rémisztőén csúf sebhelyes arcú nőről van szó, vagy éppen egy újszülöttről. Nem igaz, fiúk? A többiek erre teljes szívükből helyeselni, bólogatni és vigyorogni kezdtek Joe-ra. Ez biztos valami titkos farkastörvény volt. Joe karja kellemesen melegített. Már el is felejtettem, milyen érzés egy igazi, élő férfi ölelése. Jobban befészkeltem magam.
-
Köszi, Joe, hogy veletek lóghatok! Nagyon szomorú és magányos voltam mostanában, azt
hiszem, most nagy szükségem van rátok, srácok. Chainsaw ledobta az újságot, és az ujjával megfenyegette Joe-t.
-
Várj már egy percig, haver! Vendéget fogadni, az egy dolog, de azt ugye nem hagyod, hogy
ez a csaj végig itt rontsa a levegőt? Mi lesz a bandával? Massacre bőszen helyeselt.
-
Ráadásul nézz rá, ez nem éppen a leglazább rongybaba!
Joe eleresztett, felállt, tetőtől talpig végigmért, majd bocsánatkérően megrántotta a vállát.
-
A fiúknak igazuk van, bocs, Liba. Egy az, hogy mi vérfarkasok vagyunk, és ha ez nem lenne
elég, veszélyes rockzenészek is. Mi kívül élünk a társadalmon, tudod, te meg csak egy rendes apuci kislánya vagy, nem illenél közénk. Éppen csak, hogy újra felbukkantam Joe életében, és ő máris le akar rázni, mert nem vagyok neki elég laza? Hát, ha ezek a szőrgombócok azt hitték, hogy ilyen könnyen meg tudnak tőlem szabadulni, nagyon elszámították magukat! Nem tudják, ki is az a Mona Liba! Felpattantam, és amilyen eltökélten csak tudtam, toppantottam egyet a lábammal.
-
Ti nagyon gonoszok vagytok! Én igenis laza vagyok, és tudok olyan veszélyesen élni, mint
akármelyikőtök. A francba, elvégre egy idegbeteg vámpírral jártam, ez már csak számít valamit, nem? A fejüket csóválták, Chainsaw pedig tüntetőleg el is fordult. Joe még rám figyelt, és láttam a szemén, hogy igazából szeretne bevenni a bandába. - Ha olyan veszélyesen élsz, mégis mi van ott, a cipődön? - kérdezte Massacre. Lenéztem, és megláttam Luke egy újabb post-it üzenetét: Ne felejtsd el bekötni a cipőfűződet, különben megbotlasz és elesel! Uh, koszi, de ezzel most nem segítettél, Luké. Odavonultam Massacre-höz, és az orrába toltam a mutatóujjam.
-
Oké, ha azt akarjátok, hogy bebizonyítsam, mennyire veszélyes vagyok, találkozzunk suli
után a parkolóban! Fenekestül felforgatjuk ezt a várost! Nem válaszoltak. Joe büszkén vigyorgott, a többiek megrökönyödtek. Hallottam, ahogy becsengetnek az első délutáni órára, ezért összekaptam magam és kirohantam. A vállam felett még odavetettem nekik:
-
Rohanok, nem akarok elkésni az óráról! Este találkozunk, de készüljetek: minden
megtörténhet! Alig figyeltem az órákra. Végig ördögi terveimet fabrikáltam, a füzeteimbe jegyzeteltem a haditerveket, hogyan dönthetjük ezt az álmos kisvárost a teljes anarchiába. Tanítás után rohantam a parkolóba, ahol már várt rám Joe és három szőrös barátja a banda kisteherautója mellett. Nagyon bizalmatlanul néztek rám.
-
Szállj átok be, fiúk! - rikkantottam. - Irány a teljes káosz!
Nagyon szíven szúrt, hogy kissé kockafejűnek tartanak engem. Abban igazuk volt, hogy eddig mindig hallgattam a szüléimre és figyeltem is az órákon. De alig akartam elhinni, hogy ilyen
keveset számított az, hogy volt már egy barátom, ráadásul egy vámpír. Ügy éreztem, valami eszementűl felelőtlen dolgot kell elkövetnem, ha azt akarom, hogy bevegyenek a vérfarkas klánba.
-
Merre menjünk, Mona? - kérdezte a kormánynál ülő Joe. Csak előre, kis pamacs, amíg nem szólok!
Joe bólintott és elindult. Körbe-körbe kocsikáztunk Spatulában, Joe az utat figyelte, én pedig az ablakon néztem kifelé, és valami megfelelően veszélyes dolgot kerestem. Már tíz perce furikáztunk, amikor végre megláttam egy ígéretesnek tűnő házat. Magányosan állt az úton, és nem volt benne semmi különös, csak az a néhány tucat rozsdás, elhanyagolt motor az udvaron.
-
Itt húzódj le, Joe! Srácok, remélem, figyeltek, mert valami nagyon radikális dolog fog itt
most történni! Kiugrottam a kisbuszból és beléptem a ház kertjébe. Úgy tűnt, azokat a motorokat már régóta nem használta senki, de nem volt olyan nagy bajuk, amit egy hozzáértő kéz ne tudott volna helyrehozni seperc alatt. Felléptem a tornácra és megálltam. Rendben, Mona, most már végig kell ezt csinálnod, gondoltam. Ha ezek a fiúk veszélyeset akarnak, hát most kapnak valami totális őrültséget! Becsöngettem. Ezután megfordultam, és rohantam át a kerten, amilyen gyorsan csak tudtam. Bevetődtem a kocsiba és felordítottam:
-
Indulj, Joe, taposs a gázba, gyerünk, gyerünk, gyerünk!
A gumik megcsikordultak az aszfalton, mi kilőttünk, mögöttünk csak a büdös benzingőz maradt az úton. Visszanéztem és láttam, ahogy egy pacák áll a tornácon és idegesen rázza felénk az öklét. A srácok a kocsi hátsó ülésén röhögve ordítottak és tapsoltak. Chainsaw hátba veregetett.
-
Mona, öreg, ez állati volt! Láttad, hogy nézett a pacák? Becsengettél, öregem, ez meg azt
hitte, hogy a postás vagy, vagy valami, és kiment, hogy kinyissa az ajtót, de te nem is voltál ott! Massacre izgatottan hozzátette:
-
Tök állat, képzeljétek, a vacsorája meg közben jól kihűlt, amíg az ajtóban volt!
Joe csendes maradt, az utat figyelte. Lehet, hogy megharagudott rám? Talán túl messzire mentem? Tényleg, mi van, ha az az ember kihívja a rendőröket? Luke-nak igaza volt, nem tudok magamra vigyázni. Biztosan elment az eszem.
Joe lehúzódott az út szélére, komoly arccal rám nézett és így szólt:
-
Mona, ez... állati volt! - Kinyújtotta a karjait és megölelt, hogy a szusz is kiszorult belőlem,
olyan keményen, mint egy medve. Akarom mondani, farkas. - Látjátok, megmondtam, hogy nem lett tök vesztes, csak mert a béna vámpírokkal lógott! A többiek bőszen helyeseltek, én belecsaptam a tenyerükbe. Befogadtak a bandába, én meg vigyorogtam, mint egy vadalma. Ereztem, hogy minden perccel, amit Joe-val és a haverjaival töltök, egyre kisebb lesz az űr a fejemben. Minden nagyon jól alakult. Ugyan kinek kellett Luké és a hátborzongató vámpírcsaládja? Hála a kegyetlen önzésüknek, még megvolt a Halhatatlan Menőségem, ideje volt, hogy hasznát is vegyem. Elvégre most már a Lármázó Védelmezőkkel lógtam. Végre tagja voltam a bandának! Igazi groupie lettem! Már csak arra kellene rájönnöm, mit is csinál pontosan egy groupie. Merengésemből Joe riasztott fel.
-
Hé, srácok, én most hazadobom Monát, utána csatlakozom hozzátok, okés?
A többiek kiszálltak a kocsiból, és magunkra hagytak bennünket.
-
Ó, koszi, Joe - búgtam lágyan. - Ez nagyon kedves tőled. Nagy változás az önző vámpírjaidhoz képest, mi? - kérdezett vissza.
A tenyerem a karjára tettem, és lágyan beletúrtam a szőrébe.
-
Felejtsd el, kérlek Luke-ot, jó? Most itt vagyok, veled, nem igaz? - Elmosolyodott. - Persze
kettőnk között nem lehet más, csak barátság. Luké még mindig a lelki társam, érted? Csalódottan bólintott és beindította a kisbuszt. En nem akartam félreérthető jeleket küldeni Joenak, ő mindig is jó barátom volt, csak a forró ölelése olyan jólesett, annyira más volt, mint Luke-é. Nem akartam neki fájdalmat okozni, ezért úgy döntöttem, hogy egy kicsit ugráltatom még, amíg végleg be nem forr a lyuk a fejemben, és utána, amikor már tisztán tudok gondolkodni, eldöntőm, melyikük érdemel meg jobban engem. Hazaértünk, befordultunk a ház elé, és szótlanul ültünk, élveztük azt a plátói szexuális feszültséget, ami kettőnk között vibrált. Végül Joe törte meg a csendet.
-
Mona, te szeretsz öldökölni? Nem is tudom... megöltem már néhány virágomat, és talán egy vagy két fura háziállatot is...
Felnevetett.
-
Nem, nem így gondoltam, butus. Úgy értettem, hogy földönkívülieket meg ilyeneket. A
videojátékokban.
-
Videojáték? Sosem hallottam még ilyenről.
Ez is biztosan valami modern elektronikai kütyü volt, amiről Stephfordy úgy gondolta, jobb, ha letagadja a létezését.
-
Öregem, imádni fogod! Gyere, megmutatom! Fogd azt a táskát az ülés alatt. Tévétek az van,
nem? Bementünk a lakásba. Apa a nappaliban nézte a meccset.
-
Szia, apa! Ő itt Joe. Most, hogy Luké dobott, lehet, hogy vele fogok járni, de az is lehet, hogy
csak maradunk jó barátok, még nem döntöttem el. Mindenesetre most nekünk kell a tévé, a meccsednek már úgyis mindjárt vége, nem? Felmennél akkor a szobádba? A rádión meg tudod hallgatni, ami még hátravan. Koszi, szia! Joe integetett az apámnak, aki kivánszorgott a szobából, majd elkezdett a tévé háta mögött molyolni a kábelekkel. A kezembe nyomott valamit, amit joypad-nek hívtak, és bekapcsolta a fura szürke dobozt, amit a tévéhez kötött.
-
Oké, a játék neve Phalo. Mind a ketten egy-egy kigyúrt űrfasisztával vagyunk, a lényeg meg az,
hogy folyamatosan lőjük egymást, amíg valamelyikünk epilepsziás rohamot nem kap. Érted? . Bizonytalanul bólintottam, ő pedig elindította a játékot. Csak úgy rohan az idő, ha az embert meglövik, megkéselik, gránáttal felrobbantják és megmogyorózzák újra és újra. Ez az egész nagyon zavaros volt, de láttam, hogy Joe nagyon élvezi, én meg örültem, hogy örömet szerezhettem neki. Egy ideig még küzdöttem a távirányítóval, de azért boldog voltam, amikor csörgött a telefon, és abba kellett hagynunk egy kicsit. Joe ment, és felvette a kagylót.
-
Halló? Hogyan? Nem, sajnos ő meghalt. Hogyan? Igen, ezt mondtam. Tökre meghalt. A fejét
szétlőttem egy puskával, és biztos, ami biztos, még egy plazmagránátot is lenyomtam a torkán. Oké, koszi, hogy hívtál, szia!
-
Ki volt az, Joe? - kérdeztem kíváncsian. Abból, amit mondott, valaki könnyen téves
következtetést vonhatott volna le az egészségi állapotomat illetően, ezt pedig nem szerettem
.;
volna. Megvonta a vállát, én pedig már éppen azon voltam, hogy kifejezzem zaklatott lelkiállapotomat azáltal, hogy a fejéhez vágom a távirányítót, de ekkor újra megszólalt a telefon. Joe ugrott érte.
-
Halló, jó, hogy újra hallom. Nem, nem komolyan mondtam, nem szó szerint halt meg. Igen, egy
videojátékról beszéltem. Igen, azt hiszem, tényleg félrevezető volt. Nem, ez azért nem igaz, nagyon hülyének kellene lennie valakinek, hogy abból a sok sületlenségből, amit összehordtam, elhiggye, hogy Mona meghalt. Jó, hogy újra hívott, és tisztáztuk ezt a dolgot... Oké, megmondom neki. Viszlát még egyszer!
-
A telihold szerelmére, ki volt az? - kérdeztem. Hogy? Ja, a telefonban? Valami Luke. Luke Warm, vagy mi. Örül, hogy nem vagy halott, és
üdvözöl. Aú! - kiáltott még fel, amikor a távirányító a homlokához csapódott.
-
Miért nem hagytad, hogy én beszéljek Luke-kal, te szőrös idióta?! Azt hiszem, jobb, ha most
mégy. Ennyi szórakozás éppen elég volt egy napra, és jobban szeretném, ha nem lennél itt, ha Luke újra telefonál. Joe szomorúan szedte össze a cuccait.
-
Oké, Liba, amúgy is mennem kell, várnak a többiek.
Kikísértem, és az ajtóban azért igyekeztem felvidítani, hátha később még szükségem lesz rá.
-
Azért jó móka volt, Cahontas. Holnap találkozunk. Addig kitalálhatsz valami más játékot is, amit
ketten játszhatnánk. Ettől rögtön jobb kedve lett, és én még azt is megengedtem neki, hogy adjon egy búcsúnyalást a homlokomra. Rossz érzéseim támadtak. Ez tényleg egy mókás nap volt, és én nagyon jól éreztem magam, egy perccel azelőttig teljesen meg is feledkeztem Luke-ról, és mindez Joe-nak volt köszönhető. De akkor telefonált Luké. Még az is lehet, hogy tényleg szeret, Joe pedig eltakarodhat a francba. Ez az egész nagyon bonyolult volt, éreztem, hogy aludnom kell rá egyet. Ágyba bújtam, de nem jött álom a szememre. Mi van, ha Luké újra hív? Nem akartam kockáztatni, hogy újra elszalasszam. A darab jutott eszembe, amit angolon kezdtünk tanulni,az Antonius és Kleopátra. Úgy tűnt, sok nagyon jól használható hasonlóság volt a cselekménye és az életem között. Luké épp olyan volt, mint Antonius, ő is könyörtelenül elment Rómába vagy Romániába,
vagy hová, és magamra hagyott engem, Kleopátrát. Ha vissza akartam kapni, nekem is be kellett bizonyítanom, mennyire szeretem őt, és halottnak kellett tettetnem magam. Megint csengett a telefon. Én felvettem, és azonnal megismertem Luké hangját a vonal másik végén.
-
Halló, jó estét, elnézést, az előbb elfogyott az apróm. Beszélhetnék, kérem, Monával? Nem, sajnálom - mondtam elváltoztatott hangon. - Mona meghalt. Mellbe szúrta magát egy
áspiskígyóval, és meghalt. Az utolsó szava az volt: Antonius.
-
Antonius? Ó, nem Antonius, bocsi. Az utolsó szava az volt: Luke. No, ez már jobb egy kicsivel. De mondd, miért ragaszkodsz ehhez a buta játékhoz? Van
fogalmad arról, mennyibe kerül innen, Romániából felhívni Spatulát? Csak azért hívlak, hogy megtudjam, nem tettél-e valami meggondolatlanságot, mióta nem vagyok otthon, például nem akartál-e bázisugrani, vagy ilyesmi. Átlátott a fortélyomon, ez milyen ciki! Ugyanakkor tényleg úgy tűnt, mintha aggódna, szóval mindent egybevetve örültem, hogy nem voltam halott.
-
Luke, miért hagytál itt engem? Annyira uncsi itt nélküled! Én ezt már nem bírom! Mikor jössz
haza?
-
Nemsokára, kedvesem, már nemsokára. Csak mindig tartsd észben, amit...
Ekkor megszakadt a vonal. Jellemző, még a román telefonvállalat is el akar bennünket választani egymástól. Újra hallani Luke hangját édes kínszenvedés volt. Az összes érzés, amit sikerült elfojtanom magamban, amíg Joe-val voltam, újra a felszínre tört. Az űr a fejemben visszatért, hatalmasabb és fájóbb volt, mint valaha. Évekig hánykolódtam az ágyban, míg végre zavart, felületes álomba merültem.
tizenharmadik fejezet tömegdulakodás Másnap nem futottam össze Joe-val. A délelőttöt azzal töltöttem, hogy nyugodtan végiggondoljam az elmúlt nap eseményeit. Jól éreztem magam Joe-val, úgy tűnt, fontos neki, hogy én boldog vagyok, és tudják, ott volt, amikor szükségem volt rá. Luke viszont a lelki
társam volt. Ő azonban elment Romániába, és magamra hagyott két teljes hétre. Nem tudom, hogy elvárható-e egy kapcsolattól, hogy túléljen egy ilyen megrázkódtatást. Felkerestem Ms. Kinget az irodájában. Ő általában józanul gondolkodott és átlátta a dolgokat. Ms. King, tanácsot szeretnék öntől kérni. Hogyne, Mona, ülj csak le - mutatott maga mellé, az ablak előtti padra. Én szeretem a barátomat, Luke Warmot, de ő nagyon elszomorított engem, mert elutazott. Az baj, ha közben én ráhajtok az egyik fiú barátomra, hogy féltékennyé tegyem a barátomat, hogy visszajöjjön? Nem gondolod, hogy ezzel azt kockáztatod, hogy mindkettőjüket elveszíted? Nem lenne jobb őszintén elmondani nekik, mit érzel, ahelyett, hogy szívtelenül és számító módon ide-oda rángatnád őket, mintha csak sakkbábuk lennének? Rám ripakodott ugyan, de a tejszerű, öreg szemeiben láttam, hogy szeretetből teszi. Ő csak jót akart nekem, nem tehet róla, hogy az ő régimódi erkölcse már tisztára kiment a divatból ebben a média uralta, túlszexualizált világban. Már látom, hogy magamnak kell megoldanom ezt a problémát is. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha Lukéinak nem beszélek arról, mi történt Joe és énközöttem. Ez egy életszerű és egyszerű megoldásnak tűnt. Megköszöntem Ms. Kingnek, hogy megpróbált segíteni, és továbbálltam. Még mindig nem voltam benne biztos, mi len- ne a legjobb dolog. De ki máshoz fordulhatnék? Apámhoz? Ő csak kétfajta érzést ismert: örült, amikor a csapata nyert, és szomorú volt, amikor nem. Az osztálytársaimhoz? A tapasztalatom azt mutatta, hogy ők erősen a hűség oldalára állnának, és nagy valószínűséggel még egy csattanós dalt is ismernének erről. Hirtelen megvilágosodtam! Hát persze! A bugyuta női lapok! Ezekből rengeteg mindent megtudtam a vámpírokról, biztos voltam benne, hogy most is megadják majd a morális útmutatást, amire szükségem volt. Elindultam a suliból, és az áruházba hajtottam, ahol megvettem a kedvenc magazinjaim legfrissebb számait. Ahogy jöttem ki a boltból, megláttam Joe Cahontast, Chainsawt és a többieket, amint épp egy pattogólabda-automatát igyekeztek felfeszíteni. Nagyon elmerültek kisstílű bűnözői munkálkodásukban, és nem vettek észre engem, én pedig nem akartam kínos beszélgetésbe bocsátkozni, ezért leszegtem a fejem és a kocsimhoz siettem. Már a parkoló felénél jártam, amikor valaki hátulról megragadta a vállamat. Elejtettem a lapokat, megperdültem és felnéztem.
Azt hittem, Joe lesz az, de helyette egy ismeretlen szőke fiút láttam meg. Arca napbarnított volt, kék vászoninget és sportzakót hordott. Mellette két másik szőke, kirittyentett, jól fésült fiatal állt. A gazdag és okos benyomást csak egy kicsit rontotta a kezeiken lévő koszos kötés. A szemeiket takarta a Ray-Ban-jük, de mind a hárman rám villantották kedves és tökéletesen csillogó mosolyukat. Te vagy Mona Liba, ugye? - kérdezte a srác, aki az előbb megérintett. Bizalmatlanul bólintottam. Mindenképpen el kellene jönnöd velünk egyszer a spatulai country clubba! Nagyon jól éreznéd ott magad! És boldogan elvinnélek a tóra is a jachtomon. Azt hiszem, összetévesztetek valakivel - válaszoltam, és megfordultam, hogy otthagyjam őket, de ők elém ugrottak. Nem, nekünk éppen rád van szükségünk, Mona Liba. Az Újraosztás Napja már a küszöbön áll, és te vagy csatlakozol hozzánk, vagy meg kell halnod. Újraosztás? Ezt a szót már hallottam. Ms. Crabtree-től? Vagy Joe-tól? Mi lehetett a közös a vámpírokban, vérfarkasokban és magániskolái tanulókban, és mi közöm lehetett nekem ehhez. Nem nagyon akartam meghalni, ahogy a gumitalpú vitorláscipő sem állt volna jól nekem. Ám mielőtt még válaszolhattam volna, az egyik úrigyerek felkiáltott: Brad, nézd! Az utca túloldala felé mutatott. Én is odanéztem, és legnagyobb rémületemre egy csapat zombit láttam meg, ahogy befordultak a szerszámüzlet mellett és egyenesen felénk tartottak. A lábain a főidbe gyökerezett félelmemben. Zombik, fényes nappal itt, a város közepén, a védelmezőm pedig a világ másik végén! A három előkelő srác éppolyan tanácstalan és riadt volt, mint én. Amikor a zombihorda átkelt az úttesten és a parkolóba ért, már hallottam, ahogy a vastag arany nyakláncaik a csoszogásuk ütemére csilingelnek. A vezérzombi rám mutatott és felhördült, gondolom a csapatát bíztatta: Azzzz ő agggyaaa keeell! Afrrrranc! Luke, hol van a post-it, ami ebben a helyzetben megsegít? Brad, az úrigyerek magához tért és így szólt: Nem hagyhatjuk, hogy ezek a zombik rátegyék a koszos mancsaikat! Gyertek, testvéreim, kapjuk el és vigyük a testvériség főhadiszállására, ott egy kicsivel nagyobb biztonságban lesz!
Mielőtt még ellenkezhettem volna, a két srác megragadta a kezem és vonszolni kezdtek Brad után, egy ezüstszínű luxuskocsi felé. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de hiába, keményen fogtak. Sokkal erősebbek voltak, mint amilyennek kinéztek, biztos sok tornaórájuk volt a magánsuliban. Odaértünk a kocsihoz, és miközben igyekeztek betaszigálni engem a kocsiba, megláttam Joe Cahontast és a haverjait, akik még mindig csak magukkal és a hülye automatájukkal voltak elfoglalva, és észre sem vették, mekkora bajban vagyok. Felkiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. Joe, segíts, el akarnak rabolni! Nagy megkönnyebbülésemre mind a négyen felnéztek. Joe intett a többieknek, és azonnal akcióba léptek. Joe és Texas felém rohantak, Chainsaw es Massacre pedig a közeledő zombihorda felé rohantak. Amikor néhány méterre megközelítették az élőhalottakat, fejjel előre felugrottak a magasba, karjaikat kinyújtva Nem láttunk mást, csak egy jótékonyan eltakaró szürke speciális effekt port, mielőtt földet értek volna. De ahol egy perccel azelőtt még Chainsaw és Massacre nyúlánk, szőrös alakja volt, most már két hatalmas, nyáladzó vérfarkas állt. Négykézláb álltak, és így is majdnem két méter magasan volt a válluk. Lenyűgözően néztek ki, bár nekem az jutott eszembe, hogy azért sokkal menőbb lett volna, ha ehelyett a porfelleg helyett megmutatják az egész átváltozást. Azonnal a zombikra vetették magukat, a karmaik és agyaraik úgy hatoltak át a rothadó húson, mint Joseph Warm hentesbárdja a báránycombon. Nem bírtam nézni, annyira undorító volt. A vérfarkasok brutális marcangolása hatásos volt, de ádáz és vadállati, teljesen hiányzott belőle a Warm család kecses táncossága. Joe és Texas is átváltoztak közben és néhány lépésre tőlünk megálltak. Éhesen méregették az úrigyerekeket. A hatalmas fekete farkas, amivé Joe változott, felmordult és vicsorogni kézdett. Brad intett a két barátjának, hogy engedjenek el, és a két fiú nagyon boldogan teljesítette az utasítást. Ezután lassan hátrálni kezdtek a kocsi felé. Beszálltak és elhúztak. Amint kifordultak, még hallottam, ahogy Brad így szól: Chad, kérlek, gurulj a ruhabolt felé, azt hiszem, szükségem van egy új szövetgatyára. Eközben Chainsaw és Massacre is csatlakoztak hozzánk. A zombikkal vívott küzdelmük épp
olyan rövid volt, mint amennyire egyoldalú. Odarohantam a nagy fekete farkashoz és megöleltem a pofáját. -
Jaj, köszönöm, Joe! Már azt hittem, tutira vége az életemnek. Ha majd visszaváltozol ember
alakba, vár rád egy nagy hálacsók! A farkas elvigyorodott, a nyelve kilógott a pofájából. Vártam. A négy farkas ott állt előttem, magasak voltak, szőrösek és fenségesek. Joe-farkas ekkor megköszörülte a torkát és a fejével intett. -
Ja, persze, bocsi - kuncogtam, és hátat fordítottam nekik.
Egy kis adag árváltozási por csapta meg az orromat, majd egy másodperccel később Joe emberi keze kocogtatta meg a váltamat, és átnyújtott egy köteg bankjegyet. -
Bemennél, kérlek, az áruházba, és vennél nekünk egy pár ruhát? - kérte. - Elég hűvös van itt
kint. -
Hogyne, csak egy perc - válaszoltam és próbáltam nem belegondolni, hova lehetett ez a pénz
eddig begyűrve. -
Mi itt várunk a kuka mögött - tette hozzá Chainsaw. - És kérlek, hozz egy kis gyomorkeserűt
is, azt hiszem, romlott húst ettem. Berohantam a boltba. Igyekeztem nem ránézni semmire, nehogy elköltsem a fiúk pénzét. Tíz perc múlva már Joe kocsijában ültem, és hazafelé tartottunk. Hálás voltam neki, amiért megmentett, és biztonságban éreztem magam mellette, de nem voltam boldog. Joe, ez már a második alkalom. A nyomomba szegődnek a zombik, arról nem is beszélve, hogy eddig megtámadtak a gótok, elraboltak a vámpírok, és molesztáltak az úrigyerekek. Valami nagyon fura dolog folyik itt, Spatulában, és én azt hiszem, te tudod, mi az. Ha azt akarod, hogy ez a kocsikázás boldog véget érjen, légy oly kedves, és avass be abba, amit rajtam kívül már nyilvánvalóan mindenki tud. Mindent elmondok neked, amit csak tudok válaszolt Joe sokkal lelkesebben, mint amire számítottam. Oké. Először is mindenki folyton valami Újraosztás Napjáról beszél, ami már mindjárt eljön. Az micsoda? Nem tudom biztosan. Hallottam, ahogy a törzs vénei beszéltek róla, de szerintem tök hülyén
hangzik. - Ne húzd az időt, Cahontas! Rám nézett, majdnem bocsánatkérően, majd vett egy nagy levegőt. - Szóval, én vérfarkas vagyok, ez megvan, ugye? És már mindent tudsz a vámpírokról és a zombikról is. Bólintottam, ő pedig folytatta. - Na most, a világon a természetfeletti lények kapcsolatban állnak egymással, egyfajta... Mi is az a szó?... Hierarchiában élnek. A fontosabb lényeknek vannak előjogaik és hatalmuk a gyengébbek felett. Eddig tudsz követni? - Ezért utáljátok annyira a vámpírokat? Mert magasabban vannak a ranglétrán, mint ti? Csak tippeltem, de Joe indulatos reakciójából azonnal rájöttem, hogy beletaláltam a közepébe. - Komolyan, én egyáltalán nem is foglalkozom ezzel a hülye rangsorral. Szerintem ez egy cseppet sem számít, de azok a H fuvalkodott vámpírok annyira nagyra vannak magukkal. Hatalmaskodnak és felvágnak, csak mert előrébb vannak valami hülye listán. Tök béna az egész. - Oké, oké, értem, te nem törődsz a rangsorral. De még nem mondtad el, mi az Újraosztás. - Én csak azt tudom, hogy minden csoportnak megvannak a maga rajongói, a maga szubkultúrája, csoportjai. Minél több gyerek követi azt a stílust, annál erősebbek az a természetfeletti lények, és azok, akiknek a legtöbb rajongója van, azok lesznek az elsők az Újraosztáskor. - Hát persze! Ez megmagyarázza, hogy az a randa Ms. Crabtree miért lógott azokkal a gót munkásokkal. Ők voltak a támogatói, igaz? - Pontosan. A vámpírok már hetek óta etetik a gyerekeket az emóval, hogy így hozzanak össze egy csapatot. A hiphopos srácok, akik folyton a parkban lógnak, a zombikat támogatják. Ok a Thriller óta nagyon szorosan együttműködnek. A punkok a sikítószellemekkel vannak, imádnak sikoltozni és hangoskodni. - És mi van az úrigyerekekkel, akik megpróbáltak elrabolni? Ők milyen szellemet támogatnak? - A magániskolások? Ők totál múmia-fanok. - Te jó ég, akkor már mindent értek! Ez az Újraosztás már nemsokára itt van, nem? Már lépni sem lehet a városban a fiatalok különböző csoportjaitól. - Gondolom. Bármi is legyen ez az Újraosztás, nagyon valószínű, hogy a következő hatvan oldalon
belül megtörténik. Elgondolkodtam. Sok mindent helyre kellett tenni, ezek a természetfeletti dolgok itt történtek az orrom előtt, Spatulában, amióta csak megérkeztem, és én még csak észre sem vettem őket. Persze az is igaz, hogy eddig nem kerültem velük közvetlen kapcsolatba. Hacsak... - Ez az egész rólam szól, nem? Ma a magántanulók és a zombik is engem akartak elkapni, és az Újraosztásról is akkor hallottam először, amikor a gótok be akartak szervezni. Valamiért mindenki azt gondolja, hogy én segíthetek nekik megnyerni az Újraosztást, nem? - Ezt a részt én sem értem, de nagyon úgy néz ki, hogy igen - vallotta be Joe. Szóval Spatula tele volt szörnyekkel és démonokkal, akiknek egyetlen közös vonásuk volt: mind énrám vadásztak. Ez mekkora tapintatlanság már tőlük! Nem vagyok én valami sakkbábú, hogy ide-oda tologassanak! Én a narrátor vagyok! Kirázott a hideg, úgy éreztem, mintha ezer démon táncolna a síromon. - Félek. Joe elmosolyodott, és egy pillanatra tényleg úgy éreztem hogy nincs miért aggódnom. - Egy percig se félj, Mona, mert itt van neked Joe Cahontas és félelmetes farkasfalkája, hogy megvédjen. - Tényleg, hol vannak a ti rajongóitok? - Ó, mondtam, hogy mi nem törődünk ezzel az egész hülyeséggel, ezért nem is törtük magunkat, hogy rajongókat szerezzünk. Ugyan mit számít, ki az első számú szörnyeteg? - Hú, Joe, te annyira laza vagy! Nem lepődnék meg, ha ennek ellenére ti nyernétek. Koszi, te is jó fej vagy - viszonozta a bókot, és komoly arccal felém fordult. - De nekem azért ott vagy te, igaz? Te az én rajongóm leszel? Ránéztem Joe arcára, belemerültem édes, kiskutyás tekintetébe, és majdnem olyat mondtam, amit később nem tudtam volna visszavonni. Ám ekkor felvillant bennem Luke képe, ahogy csöpögött róla a vér, amikor a gótokkal harcolt. Végül nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy előbb-utóbb választanom kell a férfias vámpírom és az elragadó vérfarkasom között. Aközött, hogy elveszítsem a Halhatatlan Menőségemet vagy hogy használjam újra és újra, egyre felelőtlenebbül. Persze az is lehet, hogy a zombik előbb eszik meg az agyam.
tizennegyedik fejezet A harminc és kétharmad
éves fiatal Luke naplója ELSŐ NAP MONA NÉLKÜL. Megölt emberek száma:0 (Gyönyörű, csak így tovább!) Megölt macskák száma:3 (De valószínűleg mind vad volt.) Fájdalomban elmerülve töltött órák száma: 18 (Szomorú, de hát ez az első nap.) Egész éjjel tartó repülőút után Berlinen át megérkeztem Romániába. A reptéren körülöttem csupa véreshurkától bűzlő ember. Elhatároztam, hogy gyakorlom az önuralmat. Bobbi még otthon azt javasolta, Mona egyszerűen kikötözhetne, de én nem vagyok biztos benne, hogy ez működne, lehet, hogy kiszabadulnék. Bobbi szerint ha én nem tudom, ő sem segíthet, és ezután még egy ideig Jackkel nevettek rajtam. Ők ketten annyira éretlenek még. Mona csak tizenhét éves, de már sokkal komolyabb, mint bármelyikük. Persze apa sem tudott tanácsot adni, rögtön elkezdte mesélni az egyik történetét egy lányról, akit egyszer megharapott. A családom annyira fárasztó! Ez a kis kikapcsolódás jót fog tenni, bár fáj a szívem az én Monámért. Ahányszor kiléptem a vécéajtón, az egyik stewardess mindig leszólított, és megkérdezte, nem akarok e csatlakozni egy csoporthoz. Érdekes, bár román volt, német szót használt: gruppe vagy gruppen. Mondtam neki, hogy én már tagja vagyok a világ legfélelmetesebb csoportjának (t.i. a vámpírokénak, de akkor titokzatosabb voltam). Megvonta a vállát, és azt mondta, ő arra gondolt, hogy meleg vagyok, de azért próbálkozott. Nem értem, hogy gondolhatott ilyet, mert ha megérintett volna, biztosan észreveszi, hogy kifejezetten hűvös a bőröm, és biztosan nem tűntem lázas betegnek sem. Az élők néha nagyon furcsán viselkednek. Nagyon vágyom Mona után! Csak ő ért meg engem. Ma délután arra gondoltam, hogy egyszerűen fogom magam és hazamegyek, de el kell szenvednem ezt az önkéntes száműzetést, hogy bebizonyítsam neki, mennyire szeretem. Legalábbis úgy emlékszem, ezzel győztem meg magam. Most, hogy ilyen távol vagyok tőle, ez elég gyenge érvelésnek tűnik. Mi lesz, ha talál magának valaki mást, amíg távol vagyok? Nem hiszem, hogy túlélném, ha megtudnám, hogy mással van. Meg kellene ölnöm maga, vagy őt, vagy mindkettőnket. Akárhogy is, nagyon véres ügy lenne. Apa büszke lenne rám. A cserecsaládom háza kiábrándító. Zsúptetős házat vártam egy tisztás közepén, helyette a taxi egy szürke lakótelepi ház előtt tett le, ami körül szürke lakótelep volt. Egyáltalán nem megnyugtató, az egész nagyon ronda. A sötét sikátorok előny, jól lehet majd bennük vadászni. A cslád mentegetőzésképpen valami kommunát emlegetett, amikor megemlítettem, milyen fertelmes itt minden, de nem értem pontosan, miért mentség az, hogy hippik, arra a borzalomra, amit itt elkövettek a betonnal. Körös-körül nagy sivárság.
A legközelebbi erdő a család szerint nyolcvan kilométerre van. Elég fárasztó ilyen messzire utazni az ebédért, ezért három vézna macskát ebédeltem, amit a lépcsőházban találtam. Éhes maradtam, de Bobbi mindig macskadiétát tart, ha fogyni akar, én is hozzászokom majd. A vendéglátó anya hatalmas kiabálást csapott, amikor hazaért, pedig én biztos voltam benne, hogy a kanapéból kijönnek azok a vérfoltok. Vissza kellett vonulnom a szobámba, hogy ne halljam a sikítozását. Ez nem pihentető. Egész éjjel az ágyon fekszem, és azon gondolkodom, vajon hiányzom-e már Monának. Nem fogom hívni, megvárom, míg ő telefonál először. 2. NAP M.N. Vadászattal töltött órák száma: 7 (4 medve, 7 farkas, 18 nyúl, 25 kecske, 3 ember – hopp, holnap tehervagonban utazom majd). Fájdalomban elmerülve töltött órák száma:5 (Ami nagyon jó. A vadászat kikapcsol.) Szomorú nap. Mona nem telefonált. Azt hiszem, elfelejtettem, megadni neki a számom, amikor elszakítottam magam tőle. a franc! A kedvem még rosszabb lett, amikor a család túlreagálta a macska-vér-kanapé ügyet. Félek, hogy az egyik cica az anyáé volt. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy csak baleset volt, de ők tovább lengették a kereszteket, a fokhagymát meg a szenteltvízet. Megpróbáltam meggyőzni őket, hogy én romantikus hős vagyok, nem gonosz, és hogy ők elvileg a komikus epizódszereplők. Hiába, csak tovább átkozódtak és hadonásztak a karóikkal. Komolyan, nagyon freudi volt az egész. Nem tudom, mi volt a bajuk, de úgy döntöttem, rájuk hagyom. Azt hittem, az európaiak kedvesek és vendégszeretők. Nagyot tévedtem. Most hajléktalan vagyok. A belvárosba indultam, hogy kikapcsolódjak, de senki sem tudta, merre vannak errefelé a titkos kínzókamrák, sőt úgy láttam, még meg is rémültek a kérdéstől. Nem volt szerencsém a helyi utazási irodában sem, de ott legalább kaptam prospektusokat a környék barlangjairól, vidámparkjairól és DrakuLandról, szóval nem hiába mentem oda. Úgy döntöttem, elhagyom a várost, és kellemesebb társaság után nézek. Eddig a nyaralás nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Lehangoló volt utazni a romániai vidéken, megálltam és bevetettem magam egy erdőbe, hogy kiengedjem a gőzt. Itt még vannak medvék! És farkasok is! Néhány óra vadászat után jelentősen javult a kedvem, bár lelkiismeret-furdalásom volt a kirándulók miatt – nehéz megkülönböztetni a bundát az anoráktól, ha az ember siet. Végül is jó nap, a baljós kezdet ellenére. Alig gondoltam Monára, amíg az állatokat téptem ízekre. Bobbinak igaza volt, a vérfürdőnek nagyon jótékony hatása van, és még a bőrnek is jót tesz. Sokkal fiatalabbnak érzem magam tőle.
3. NAP M.N. Meglátogatott a turistalátványosság. I. Újonnan megismert vámpírok: 0 (Sajnos). Újonnan megismert amerikaiak: 20. Meggyilkolt amerikaiak: 0 (Ez az!) Mély kétségbeesésben töltött órák:9 ½ Megint elkeseredtem. DrakuLand óriási csalódás volt. Csak azért aludtam azon az ifjúsági szálláson, hogy elmehessek oda kirándulni. Vagy húsz fiatal, szőke amerikaival együtt felzsúfoltak egy buszra. Körülöttem mindenki vihorászott, idétlen akcentussal beszélt és a többiek nyakát harapdálta. Eszembe jutott, hogy elmagyarázom nekik, milyen tiszteletlenség ez a mi kultúránkkal szemben, és utána megölöm mindet, de meggondoltam magam, mert a) Mona valószínűleg csalódna bennem, és b) Drakula bizonyára zokon venné, hogy a házhoz szállított ebédjét megenném út közben. Milyen okos ötlet egyébként: ráveszi a leendő áldozatait, hogy maguk menjenek el hozzá! A kastélyoz érve kiábrándultan állapítottam meg, hogy az is betonból volt, mint itt minden. Azért ennél kicsit többet vártam a Sötétség Hercegétől, de azzal magyaráztam a dolgot, hogy nehéz idők járnak mindannyiunkra. Idegesítő, olcsó köpenyes, gyenge parókás paraszt vezetett minket körbe. Úgy láttam, a púpja nem eredeti. Ismét csak megmagyaráztam a dolgot magamnak azzal, hogy bizonyára nehéz jó alkalmazottakat találni manapság, de azért elhatásoztam, hogy panaszt teszek a vendégkönyvben. Mindennek ellenére már alig vártam, hogy találkozzak az öreggel. Talán még egy vérrel írt autogramot is tudok tőle szerezni Monának. Őt nagyon érdeklik a vámpíros dolgok, biztos voltam benne, hogy örülne neki. Már nem is emlékszem, mikor kezdett derengeni, hogy Drakula nem is él itt, és a plakátok átvertek. Először akkor fogtam gyanút, amikor az idegenvezető elmagyarázta, hogy Vlad életéből fakadnak a vámpírmítosz (MÍTOSZ?) gyökerei, és több változatát is elmesélte a legendának(LEGENDÁNAK?). Ekkor egy terembe terelt minket, ahol baldachinos ágyban egy sápadt nő feküdt. Ez már sokkal valósághűbb volt. Végre egy hely, ahol még tartják a régi szokásainkat. Azon tanakodtam, mikor fedjem fel kilétemet – titkon abban bíztam, marasztalnak majd vacsorára -, amikor egy EMBER parókában, palástban és béna, fehér arcfestékkel előugrott és felkiáltott: „Most kiszífom a féredeeet!” Egy-két amerikai sikított, de láttam, hogy nem gondolják komolyan. Úgy éreztem, megaláztak! A mi nagy kultúránkat olcsó, agyatlan szórakozásként kínálják fel a hülyéknek! Még attól is elment a kedvem, hogy megöljem a Drakula név bitorlóját, ezért csak ültem a busz végében és hallgattam, ahogy a turisták azon nevetgélnek, milyen silány volt itt minden, és hogy ki kibe verné bele szívesen a karóját. Azt hiszem, nem szó szerint értették ezt, de nem jöttem rá, mire gondolnak igazából.
Nagyon hiányzik Mona! Ő olyan jól bánik a szavakkal, többször célzott is rá, hogy milyen jól forog a nyelve. Ő biztosan el tudná nekem magyarázni, miért olyan vicces gondolat az, hogy az emberek hosszú, kemény karókat döfködnek egymásba. Most befejezem, mert valaki kopog az ablakon, azaz be fogom fejezni, amint leírtam, hogy valaki kopog az ablakon…Jaj, ez a naplóstílus nagyon nehéz. *** Az amerikaiak csuda viccesek. Most később van, este, elmentem velük egy bárba, ahol mutattak egy italt, a nevére nem emlékszem, de nagyon zöld volt, biztosan egészséges. Elmondtam nekik, milyen gonosz éjjeli, vérszomjas vadállatnak lenni, nagyon megértőek voltak, tapsoltak és ünnepeltek, nagyon kedvesek, imádom mindegyiket! Martha azt mondta, bármikor zaklathatom az éjjel, milyen drága, lehet, hogy szaván fogom. Most már álmos vagyok, furcsa, pedig nem is szoktam aludni. Mona… milyen szép a haja, fekete mint a denevér szárnya, ilyesmi, szeretlek, Mona, kedvesem… 4. NAP M.N. Gyilkolás: 0. Vágyakozással töltött percek: 8. Szomorú merengéssel töltött órák: 15 (Nem szégyellem, a mai nap szörnyű volt.). Úgy érzem, mintha valaki egy kalapáccsal beverte volna a fejem. Szörnyű. Napvilágnál már nem is tűnnek olyan kedvesnek az amerikaiak. Azt hiszem, az italba alkoholt tettek. Mindet megölném, ha fel tudnék állni anélkül, hogy a szoba forogna körülöttem. Hogy állhatok így Mona színe elé? Alkoholista lettem! Ekkora szégyent! Fel kell hívnom, hogy bevalljam neki a gyengeségemet. vajon megbocsát? SOHA ILYEN SZÖRNYŰ NAPOT! MONA HALOTT! AZ ÉLETEMNEK NINCS ÉRTELME! MEG KELL HALNOM! Helyesbítek. Mona él. Nem tudom, dühös legyek-e, vagy boldog. Nagyon zavaros ez az egész. Felhívom, hogy bevalljam neki a botlásomat a zöld itallal. A telefonba egy ismeretlen hang szól bele. Kérdezem, beszélhetnék-e életem értelmével, lényem másik felével, a női nem tökéletes példányával. Ismeretlen hang: „Nem, sajnálom, meghalt. Teljesen halott, fejbelőttem egy puskával.” Könyörögtem, hogy mondja azt, ez az egész nem igaz, de az ellenfelem kőszívűen tovább részletezte, mit művelt Monával. Azt hiszem, kínozni akart, de én már nem is hallottam, amit mondott. Hisztérikus kín tört rám. Végre megtaláltam a lelki társamat, és most odalett. Ó, sors keserű iróniája!
Szavakkal nem tudom kifejezni a fájdalmat, amit éreztem. Olyan volt mint egy sötét, sötét, sötét, sötét, sötét, sötét, sötét lyuk a mindenség közepében. Két percig a síremléket terveztem, amit szerelmem emlékére állítok majd, és a múzeumot, amelyben csodás testét konzerválhatom örökre, vagy talán egy csillagot nevezek majd el róla, vagy egy rózsakertet. Ezután tovább élem majd céltalan és keserűséggel teli életemet, éppen úgy, ahogyan azt ő szerette volna. Meg szerettem volna tudni a halálának részleteit, szükségem volt rá az elbeszélő költeményhez, amit már félig meg is írtam, ezért újra telefonáltam. Kiderült, hogy csak valami modern videojátékról beszéltek, a world of warcraftról vagy miről. Olvastam az újságban, hogy ez gyilkolásra készteti az embereket, most már azt is értem, hogy miért. De nem szabad mérgesnek lennem, ez az egész csak egy ártatlan félreértés, egy hihetetlen, szerencsétlen véletlen. Mona életben van. Még jó, hogy ellenőriztem a dolgot, ki tudja, mi történt volna, ha nem. Mégis azt hiszem, hogy valami nincs rendben, lehet, hogy megátkozták. Amikor harmadjára is telefonáltam, csak hogy halljam búgó hangját és megbizonyosodjam róla, hogy minden rendben van, el akarta hitetni velem, hogy meghalt. Megint! Nagyon aggódom miatta. És ki a fene az az Antunius? Lehet, hogy van egy riválisom? Rohadtul bonyolult ez az egész, komolyan mondom, belefájdul a fejem. Azt hiszem, ideje lassan hazatérnem. Mona túl jól érzi magát nélkülem. Vissza kell mennem hozzá, hogy újra nyűgös lehessen, és az enyém. Lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet az, ha vámpírrá változtatom. Legalább az életéért nem kellene tovább aggódnom, ha már egyszer megöltem. Ennek van értelme. Vadászom még néhány napig, azután hazaindulok. 5.NAP M.N. Megtett kilométerek száma: 500 (Rohadt kamionos!). Megölt vámpír: 1. (Hah!). Baljós hír: 1. Monáért való aggódással töltött idő: EGÉSZ NAP. Igen baljós és félelmetes nap! El sem hiszem, mire jöttem rá! (Mély levegő, Luke, a légzés, ha fölösleges is, megnyugtat.) Az elején kezdem, el kell rendeznem a gondolataimat, hátha így jobban megértem őket. Kora reggel vadászni indultam. Szagot fogtam, azt hittem, vaddisznó szagát, azt követtem egész délelőtt. Kiderült, hogy csak egy kamion volt, ami vágósertést szállított Pozsonyba. Attól tartok, néha nem megy olyan jól a vadászat, de legalább lelkes vagyok. Visszavonultam a közeli erdőbe, ahol egy boldog fél órát töltöttem azzal, hogy Monának szerencsehozó nyakláncot fűzzek nyúlbélből, amikor vihogás hangja ütötte meg a fülem.
Felnéztem és megláttam a spatulai vámpírt, Bazt vagy Bozt. Még inkább kételkedni kezdtem vadászati képességeimben, mert még csak nem is hallottam, amint közeledett. Akárhogy is, azonnal lelkesen rázendítettem, a Te vagy a Napsugaram című dalra, amitől azonnal leolvadt a képéről a mosoly. Ezt kapd ki, te vihogó pokolfajzat! Amikor végeztem a második versszakkal is, (amit nagyon elragadóan sikerült eldalolnom, ha szabad ezt mondanom), ő már egy fának szorította a hátát és kezeit a fülére tapasztva könyörgött, hogy hagyjam abba. Nem értékelik ezek a szép zenét! Még rázendítettem a Ha feljön a Nap első sorára, majd odaléptem, hogy kivégezzem. Szóról szóra leírom, mit mondott, mert biztos vagyok benne, hogy a szavai jelenthettek valamit, csak én nem értem őket. Én: Helló! A nevem Luke. Luke Warm. Bántottad az én Monámat, ezért most meg kell halnod. Ő: Atyaég, pontosan tudom, hogy ki vagy, te utánozó majom! Hát nincs olyan műfaj, amibe bele nem rondítasz, te vámpírok szégyene! Én: Majd nem buzog így a véred, ha kiontom, és nem marad a testedben egy csepp sem! (Be kell vallanom, erre a képre elég büszke voltam.) Ő: Ugyan, gyerünk, szúrj már le! Nem számít! Nemsokára úgyis eljön az Újraosztás Napja, és a New Mona átveszi a hatalmat, akkor majd megszabadulunk tőled és a kis barátnődtől is. Én: Akkor most ki utánoz itt kit? Várj, mit beszélsz? Ő: New Mona? Újraosztás Napja? Te jó ég, hát ti annyira béna vámpírok vagytok, még csak nem is szólt nektek senki? Sajnos ekkor a düh legyőzte bennem a jobbik részt, véletlenül kitéptem gyökerestül egy közeli fát, egy-egy véres csomóvá vertem szét a karjait és lábait, majd a fát átszúrtam a fekete szívén. Talán egy kicsit elhamarkodtam a dolgot. Ha egy kicsit még várok, megtudhattam volna még tőle egy-két részletet. Így viszont lesz néhány elvarratlan szál, amihez Stephfordy nyugodtan visszanyúlhat, és még a feszültséget is növeltük. Továbbá így legalább van egy homályos és titokzatos veszély, amitől meg kell védenem Monát. Ha kinyomozom és megoldom a rejtélyt, az talán száz oldal után végre eljuttat a könyv végére, ahol feloldódik ez a szexuális feszültség, ami a könyvben van. Tehát mi az a New Mona? Visszatértem a szállóba és a tükör előtt próbáltam eltökélt arcot vágni, amíg el nem tökéltem magam. Erre jutottam: meglátogatom D’Arcy D’Aculát, a leglazább és legromantikusabb vámpírt a világon. Ha ő méltónak talál minket rá, biztosan tanácsot tud majd adni és tud segíteni Monának
és nekem. Még szerencse, hogy innen néhány kilométerre lakik csak. Holnap neki is vágok az útnak, és nem nyugszom, amíg válaszokat nem kapok! 6. NAP M. N. Ölés:0 (Éljen, nagyon jó!). Félmeztelenül töltött idő: 1 óra (De csak a művészi alkotás érdekében!). D’Arcy D’Acula a romániai kisvárosban, Seggesváron lakik. Az útikönyvek szerint ez „Románia egyik legstimulálóbb környéke, szép borairól, asszonyairól és dalairól híres, és ha arra járnak, mindenképpen látogassanak el Szent Volupta ünnepére, amit látni kell, leírni lehetetlen, el sem hinnék”. Hát persze, D’Acula csak a legfelkapottabb helyeket választja ki. Kora reggel rohantam is oda, és nem csalódtam. Mindenfelé macskaköves utcák és vöröstéglás házak voltak helyes kis spalettákkal. Meg is állítottam egy arra járó parasztot és gratuláltam neki otthona autentikus kelet-európaiságához. Ő csak megvonta a vállát és elmondta, hogy a díszlet általában tetszik az amerikaiaknak, de ő természetesen a külvárosi panelházakban lakik, mint minden seggesvári. Miért kellett összetörnie az illúzióimat? Kértem, mondaná meg, merre találom D’Aculát. Paraszt az órájára nézett, majd azt mondta, valószínűleg forgat, és megmutatta az utat a stúdióhoz. Nem értettem, mire gondol, mit forgathat D’Arcy, de nem akartam aljanéppel vitatkozni, így elindultam arra, amerre a „stúdiót” mutatta. Innetől a nap egy nem várt, nyugtalanító fordulatot vett. A stúdió kívül esett a városon, két kupolás hangárszerű épület volt. A kapuban találkoztam néhány vidám fiatallal, a nők nagyon illetlenül voltak öltözve, a fehérneműjük kilógott a ruhájuk alól, és olyan sok bőr látszott ki rajtuk, hogy nehezemre esett türtőztetnem magam. A férfiak erősen kölniszagúak voltak, a hajuk belőve, némelyiknél szerszámosláda. Gondolom, ők eldugult lefolyókat jöttek javítani, meg ilyenek. Végül kinyílt a kapu és beengedtek minket. Én követtem a férfiakat. Valahogy egy szobában találtam magam, amiben egy nagy ágy volt, bársonytakaróval leborítva, és a falról pórázok és nyakörvek lógtak. Szörnyű, miért engedik be az emberek a háziállataikat a hálószobába? Ez annyira nem higiénikus. Drágám, igen, ez csodás! Micsoda alakja van! Ezt hallottam a hátam mögül, megfordultam, és megláttam magát D’Arcy D’Aculát! Fehér inget hordott és bőrnadrágot. Finoman vágott vonalvékony bajsza volt, és elegánsan csillogó haja. Intett az asszisztensének: - Arpatz, vizet!
Egy durcás pacák kunkorodó homlokfürttel egy vödör vizet öntött a fejére, hogy a fehér inge átlátszóvá váljon. D’Acula megrázta magát, ezüst vízcseppek szálltak széjjel, a tapadó ing alatt látni lehetett feszülő izmait. Be kell vallanom, eléggé megilletődtem, hápogtam kicsit, mielőtt ki tudtam nyögni, amit akartam. - D’Arcy! Azért jöttem, hogy a lábaid elé vessem magam és a segítségedet kérjem! – Ezt kiáltottam. - Vesd magad valahova máshová, és talán jutunk valamire – válaszolta ő ismert eleganciájával és bájával, majd rám meredt. – Várj, te vámpír vagy? Elmagyaráztam neki, hogy én Joseph Warm fia vagyok, és azért jöttem, hogy halaszthatatlan ügyben a tanácsát kérjem, mert hallottam egy közeli eseményről, az Újraosztás Napjáról és azzal kapcsolatban a New Monáról, és nagyon aggódtam szívem hölgyéért, Mona Libáért. Megkérdeztem, segítene-e. D’Acula ködös tekintettel nézett rám. - Ó, az Újraosztás! Bárcsak fiatal lehetnék újra! Nem is tudtam, hogy megint jön egy. És hogy van a drága Joseph? Mondd, még mindig ragaszkodik a nevetséges ölésmentes elveihez? - Nagyon is – válaszoltam büszkén. – Legalábbis általában. Könyörögtem D’Aculávnak, világítaná meg, mik ezek a rettenetes események. Elgondolkodott, a bajuszát simogatta, majd megkérdezte, mennyit érne ez meg nekem. Természetesen mondtam neki, hogy mindenre kész vagyok az én Monámért! D’Acula karon fogott és kivezetett a stúdióból. Elmondta, hogy halhatatlanságában azzal foglalja el magát, hogy romantikus ismeretterjesztő filmeket készít vámpíroknak és élőknek egyaránt. Micsoda nemes lélek, hogy egyenlőként kezeli az élőket és halottakat! És micsoda művész és úriember! Nagy tisztelettel néztem fel rá. Elmesélte, hogy az egyik főszereplőjét éppen elvesztette, a férfi túrázni ment a hegyekbe és nem tért vissza. Megkérdezte, nem lenne e kedvem beugrani a helyére? Ha én megteszem neki ezt a szívességet, ő válaszol az összes kérdésemre. Természetesen készséggel vállalkoztam a feladatra. Bevezetett egy szobába, ami úgy volt berendezve, mint egy étterem. Mindent bársony és szatén borított. Milyen jó ízlése volt ennek az embernek! Megkérdeztem, mi a karakterem motivációja ebben a jelenetben, ő pedig azt válaszolta, képzeljem el hogy nagyon, de nagyon éhes vagyok. Egy fiatal hölgy lépett a szobába, fekete szoknyában, gondolom, a pincér volt. - Mivel szolgálhatom ma önt? – kérdezte.
Először is az étlapot kértem, mire D’Acula mérgesen nézett rám és odadobott nekem egy szövegkönyvet. A címlapon ez állt: Hullamerevség. Tehát ez egy biológiai tárgyú ismeretterjesztő film lesz. - Most nincs idő elolvasni a szöveget! Csak vedd le az inged – kiáltott rám D’Arcy. Ez nagyon figyelmes volt tőle, valóban meleg volt a szobában. Még vagy egy óra hosszáig próbáltuk a jelenetet. D’Acula rendezői utasításai elég egysíkúak voltak: éhes vagy, éhes vagy, majd éhen halsz! Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel segített megérteni a szerep benső mozgatórugóit. A lány szemmel láthatóan nem volt egy képzett színész. Ha tanulta volna a szakmát, biztosan nem hajolt volna be olyan mélyen, amikor letette elém az evőeszközöket, és alig hiszem, hogy van pincér, aki megpróbálná megnyalni a vendég nyakát. Értelmetlenül mondta el a szöveget, akkor is, amikor a napi menüt sorolta, majdnem úgy hangzott, mintha nem is az ételt, de ő magát kellene megennem. Persze ez egy idegen ország volt, stb., és a film is bizonyára valami művészfilm, nem is kell, hogy értelme legyen. Holnap majd visszamegyek és felvesszük a zárójelenetet. Nem tudom, fogok-e végül ebben az étteremben enni, mert D’Arcy azt mondta, hogy majd meglátom, hogy elmegyek a végén. Visszatértem a szállásomra, hogy leírjam az eddig történteket. Be kell vallanom, kicsit csalódott vagyok. Azt hittem, D’Acula majd egyszerűen elmondja, amit tudni akarok. De gondolom, be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok a támogatására. Gondolkoztam, elmondjam-e Monának, ami történt, de nem szeretném felzaklatni. Mindjárt mindent megtudok, addig pedig semmi baj nem történhet.
tizenötödik fejezet
hosszú út (Romániába) Egy újabb szenvedéssel, bánattal és bizonytalansággal teli nap telt el. Éppen azon gondolkoztam, lehetett-e bárkinek valaha ekkora balszerencséje, mint nekem, amikor Bobbi robbant be az ajtón és felriasztott elmélkedésemből.
-
Hála az égnek, hogy itt vagy! - hadarta. - Vészhelyzet van!
Komolyan, nem hallott még arról, hogy kopogni is szokás? Éppen egy önismereti lelki utazás közepén voltam, hát nem ismeri ez a lány az illemet?
-
Mi az, és miért nem várhat holnapig? Ez a késő esti drámázás komolyan nem tesz jót a
bőrömnek, látom, hogy folyamatosan öregszem. Nem is tudom, Chuck hogy engedheti majd meg magának azt a sok krémet, amire szükségem lesz.
Bobbi szikrázó tekintettel nézett rám, minden nyugalma és lazasága odavolt. A haja kócos, a cipőfűzője nem volt bekötve, tisztára úgy nézett ki, mint egy őrült.
-
Rossz híreket kaptam... Luke-ról.
Jó volt, hogy éppen ültem, máskülönben biztosan összerogytam volna. A fejemben gyorsan végigszaladt minden rossz, ami csak történhetett vele. Lehet, hogy talált magának valaki mást, egy romániai csábító elcsaklizta tőlem. Vagy elfogták és eladták rabszolgának. Vagy kimosták az agyát. Meggyilkolták. Nem lepődtem volna meg semmin. Azok az európaiak mindenre képesek. Valahogy sikerült kiböknöm a legszörnyűbb dolgot, amit el tudtam képzelni.
- De nem halt meg, ugye? Úgy értem, még jobban, mint eddig. Mondd, hogy nem! - Még nem - válaszolt Bobbi kapkodva. - De tartok tőle, hogy hamarosan meg fog. - Azzal a kezembe nyomta a mobilját, és én elolvastam a Stawker wapoldal főcímét: D’Arcy pikáns filmjeinek új sztárja: az amerikai szívtipró.
-
Mit jelentsen ez? - sikítottam és kidobtam az ördögi szerkezetet az ablakon. Hú, koszi, azon akartam felhívni Luke-ot, hogy lebeszéljem róla. Most személyesen kell
odamennünk, hogy megállítsuk. Hát ami azt illeti, biztos izgi lesz versenyt futni az idővel.
-
Milyen verseny? Mondd már el, mi történik! Hát nem érted? Luké szerepelni fog D’Arcy DAcula egy filmjében! Az pornó, Mona!
Azokról szerintem még te is hallottál. Ezzel romba dönti a karrierjét, ez öngyilkosság! Azonnal Romániába kell repülnünk, hogy megakadályozzuk. Megszédültem, a világ forgott körülöttem. Az én Luke-om ilyen mélyre süllyedt volna? Hogy tehetett velem ilyet? Én egy közismert sztár leszek, nekem soha nem lehet semmi közöm olyasvalakihez, akinek az IMDb-oldalán egy mocskos film szerepel. Az emberek még azt gondolnák, hogy nekem is közöm volt hozzá. Ezen kívül Luke intim részei az enyémek voltak, nem tudtam volna elviselni a tudatot, hogy osztoznom kell rajtuk az egész világgal. Ez biztosan csak valami félreértés lehetett, de Bobbinak igaza volt. Az idő nagyon fontos tényező, meg kellett akadályoznom ezt, mielőtt Luke szakmai öngyilkosságot követ el.
-
Gyorsan, Bobbi, segíts ezeket kicipelni! Pénzt kell szereznem a repülőjegyre, nincs más
lehetőség. Gyorsan kipakoltuk apám tévéjét, zenelejátszóit, hangfalait, ritka lepkegyűjteményét és a Humphrey Bogart legjobb filmjei DVD-gyűjteményt a ház elé a fűre. Kapkodva firkantottam egy
cetlit, hogy az előttünk elhajtó kocsikból is lássák: „Ezt mind 500 dollárért!” Bobbi nagylelkűen felajánlotta, hogy megveszi nekem a repülőjegyemet, de én természetesen visszautasítottam az ajánlatát. Nagylány voltam már, meg kellett állnom a saját lábamon, és összeszednem a pénzt az utazásra. Egy órával később elég pénz gyűlt össze. Most már csak el kellett mondanom az egészet Chucknak. Tudtam, hogy csak tapintatosan és értelmesen el kell neki magyaráznom, miért kellett ezt tennem, és meggyőznöm, hogy jó ügy érdekében cselekszem, és akkor megértő lesz és elfogadja. Chuck éppen akkor lépett be az ajtón, amikor indulni készültem. Bután bámult az üres helyre, ahol azelőtt a bútorai álltak.
-
Mondd csak, Mona, nem volt itt azelőtt egy... előszoba? Nincs idő a részletekre, Chuck, el kellett adnom mindent. De amúgy is elég öreg volt már
minden, fogd ezt fel úgy, mint egy nagy lehetőséget a ház felújítására! - közöltem finoman.
-
De Mona, ma este meccs lesz, hogyan nézzek meccset tévé nélkül?
-
Hogy lehetsz ilyen szívtelen, apa? Vészhelyzetről van szó! Te jó ég, nem csoda, hogy anya
elhagyott, neked mindig minden csak magadról szól, nem igaz? Én, én, én, én... Én most elmegyek, és nem is mondom meg, hová, és az sem biztos, hogy valaha visszajövök. Tessék, most már sajnálhatod! És ezzel bevágtam magam mögött az ajtót. Bobbi odakint várt rám. Azt hiszem, ez egész jól ment. Persze, hogy apámnak muszáj volt fájdalmassá tennie a búcsú pillanatait, de én úgy döntöttem, erős leszek, és nem fogom ezt emlegetni a riportokban, amiket majd adok, csak egyszer-kétszer. Igyekeztem megnyugtatni apámat, amennyire csak lehet, de tudtam, hogy amúgy sem aggódna értem egy percig sem. Nagyon rossz apa volt. Chuck néhány kilométeren keresztül még futott a kocsi után, majd szerencsére a mellkasához kapott és összerogyott. Végre! Már annyira fárasztott, hogy mindig a középpontba akart kerülni. Bobbi már le is foglalt nekünk két repülőjegyet Romániába egy éjszakai járatra. Végre hasznát vehettem annak az útlevélnek, amit akkor váltottam ki, amikor osztálykirándulásra mentünk az előző sulimmal. Honnan tudhattam volna, hogy Rhode Island nem külföldön van? Most azonban végre már okom is volt rá, hogy az útlevéllel rendelkező amerikaiak szűk táborába tartozzam. Az utazás elviselhetetlennek tűnt számomra: aludni nem tudtam, és a repülőn a Bratz-filmet
vetítették. Már azt sem értettem, egy ilyen film hogy készülhetett el egyáltalán: a szereplők annyira önzőek, bénák és üresfejűek voltak, fogalmam sincs arról, mit szeretnek ebben a gyerekek. Végül azzal foglaltam el magam, hogy kitaláltam, mit mondok majd Luke-nak, amikor újra látom. Annyira hiányzott nekem, valószínűleg még évekig hanyagolnom kell, és flörtölnöm még egy kicsit Joe Cahontas-szal, csak hogy megértse, mi mindenen mentem keresztül miatta. Miután leszálltunk a repülőről, gyorsan átszaladtunk a vámügyintézésen (szó szerint, az ott állók csak egy csíkot láthattak belőlünk), és beálltunk az autókölcsönzőnél kanyargó sorba.
-
Nem tudnál egyszerűen lopni nekünk valamit? - kérdeztem, miközben izgalmamban fel-le
ugráltam. - Vagy csak előre- ugrani a sorban? Nincs neked szupererőd? Gyerünk már, gyerünk már, gyerünk már, nem érünk rá itt várni!
-
Azt akarod, hogy letartóztassanak minket, mielőtt Seggesvárra érkeznénk? Maradj szépen
csendben, ha jó leszel, veszek neked egy fagyit. Ettől lecsillapodtam egy kis időre, és nemsokára már a bérelt Vulvo G-pontunkban szeltük át a romániai erdőket. Az itteni fenyőket össze sem lehetett hasonlítani a Spatula-beliekkel, vékony, sápadt, fejletlen példányok voltak azokhoz képest, közöttük nyeszlett kis bokrok borították a talajt. A látvány nagyon kiábrándító volt. A gondolataim elkalandoztak a nagy amerikai fenyőkhöz, amik között Luke-kal barangoltuk be az erdő minden szegletét.
-
Közel vagyunk már? - kérdeztem. Nem.
Vártam úgy egy percet, majd ismét megkérdeztem:
-
Es most? Most már közel vagyunk?
Bobbi felsóhajtott.
-
Éppen időben fogunk odaérni, érted? A regényírás szabályai ezt írják elő, csak az utolsó
pillanatban szabad odaérnünk, mert ez fokozza a feszültséget. Mi lenne, ha csendben olvasnád az útikönyvet és engem hagynál vezetni? Nem tudok jól bánni ezzel a bottal itt középen. Hát, ebben azért erősen kételkedtem azok után, ahogy néha Jack-kel egymásnak estek, de nem szóltam egy szót sem, és a parancs szerint nézegetni kezdtem az útikönyvet. Hé, itt azt írja, hogy éppen ma van Szent Volupta ünnepe, egy búcsú. A tizenötödik században egy rablóbanda meg támadta a seggesvári apácazárdát és meg akarta erőszakolni apácákat. Szent Volupta mentette meg a nővéreket úgy, hogy megmutatta a rablóknak a melleit, és amíg így
elvonta a figyelmüket, fejbe verte őket egy schlongával, egy nagy román gyertyával. Ennek emlékére ma mindenki műmelleket vesz fel, a férfiaknak pedig a schlongájukat kell lóbálni egész nap, az ünnépség végén pedig egy orgiát rendeznek a főtéren. Milyen különösek ezek az európaiak! És milyen édes már, hogy így ápolják a szokásaikat, még az ilyen furcsákat és idétleneket is, mint ez. Nagyon reméltem, hogy miután megmentet- tűk Luke-ot, itt maradunk megnézni az orgiát. A hagyományőrzés nagyon tiszteletreméltó dolog, és biztos voltam benne, hogy sok ötletet is meríthetünk majd belőle. Ó, igen, Szent Volupta. Olvastam, hogy DArcy DAcula 1950 körül találta ki őt viccből, de a helyiek úgy gondolták, ezzel jó sok turistát ide lehet csábítani, azon meg jól lehet keresni. - Bobby rám nézett és meglátta a csalódott arckifejezésemet. - Jaj, ugye nem hitted el, hogy ez igazi? Ugyan már, Mona, ez a leghülyébb fesztivál a világon, egyértelmű, hogy kitalált az egész! Tudtam én! - húztam fel az orrom. Ugyan mit gondolt, tiszta hülye vagyok? Az viszont már egy érdekes véletlen volt, hogy ezt a fesztivált éppen ma rendezték meg, amikor mi Seggesvárra jöttünk. Ha nem én lennék itt a narrátor, azt gondolnám, ez írói irónia, csakhogy abban a történetben, amelynek én állok a középpontjában, nincs helye az iróniának. Egy történet kicsi a kettőnk számára. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg megérkeztünk, de végre odaértünk. Ezután évekig tartott, amíg találtunk parkolóhelyet, és én már majdnem kibújtam a bőrömből idegességemben. Végre beléphettünk a város schlonga alakú bástyákkal tarkított falán. Az utcák tele voltak emberekkel. Meglett férfiak büszkén sétáltak Szent Volupta kebleivel a mellkasukon vagy a fejükön, nők pimaszul lejtettek az utcán fedetlen mellekkel, a kisfiúk pedig schlongautánzatokkal kardoztak. Azt sem tudtam, hová nézzek a termékenység ilyen buja ünnepén.
- Oda süss, milyen ciki cicik! Muszáj lőnöm néhány fotót! A Stawkeren van egy teljes szekció, Cikizd a külföldieket! a címe. Ezek a képek ott aranyat érnek majd! Hogy juthatott ilyen az eszébe éppen most? Kikaptam egy arra járó kissrác kezéből a schlongát és fejbevágtam vele Bobbit.
- Figyelj, előbb meg kell találnunk Luke-ot, mielőtt végzetes hibát követne el! - Ja, igaz is! - jutott eszébe, és azonnal a schlongalengető pa- rasztok közé vetette magát önfeledten csapkodva és lökdösődve. En a sarkában mentem az úton, amit a vad dulakodásban szabaddá tett. Nem is törődtem morgással és jajgatással, amit a fesztiválozók csaptak, akik igyekeztek összeszedni a testrészeiket a földről, mögöttünk. Úgy kell nekik, minek állnak az igaz szerelem útjába!
- Hol a stúdió? - ordítottam utána. - Nem tudom, azt hittem, te tudod! Ó, egek, hát mindent magamnak kell csinálnom?! Megálltam és körülnéztem. Nem messze megláttam egy hatalmas plakátot ezzel a felirattal: „DAcula filmek - olyan izgatóak, feltámadsz tőlük halottaidból!” Milyen szellemes! Arrafelé rohantam, és hamarosan a kapuknál találtam magam. Egy őr megpróbált megállítani, de egyszerűen tökön könyököltem és futottam tovább.
Luké, Luké, itt vagyok, várj meg! Befordultam a sarkon és megláttam őt. Ott állt, keményebb volt, mint valaha, az én angyalom. Az idő lelassult. Tényleg fáradt voltam a sok rohangálástól, és a lábam, úgy tűnt, a földhöz ragadt, de ez most igazán nem volt megfelelő időpont egy lassított felvételhez! De nem tudtam mit tenni. A lassú drámai pillanatok egymást követték, ahogy futottam... ...a lihegésem hangja... a csapó csattanása... D’Acula felkiált Tessék! Dobd le, Luke fiú!... a kedvesem keze a nadrágján... a
szív e m
kalapálásának hangja... Luke ujja az első gombon...
Neeeeeee! - kiáltottam. Más lehetőségem nem volt, a finomkodás ideje már elmúlt. Amikor a dolgok dőltbetűsre váltanak, az már nagyon komoly. Előrevetődtem és éppen azelőtt döntöttem le Luke-ot a lábáról, mielőtt letolta volna a nadrágját. Teljes súlyommal ráestem. Az izmai éppen olyan hidegek és kemények voltak, amilyennek megőriztem őket az emlékeimben. A kezemet az ő kezére helyeztem, ami véletlenül éppen a sliccén volt, és megszorítottam. Éreztem, ahogy megugrik az érintésemtől. Ó, Luke, Luke, majdnem elveszítettelek! És te milyen közel jártál ahhoz, hogy nélkülem maradj, szegénykém!
-
Mona? - nézett rám értetlenül. - Mit keresel te itt? Elrontottad a jelenetet! D’Acula most már
soha nem mondja el nekem, hogy mi az az Újraosztás!
-
Hát nem érted, hogy ezzel tönkreteszed a karrieredet?
Luké nem válaszolt, csak óvatosan felsegített és alaposan átvizsgált, hogy nem sérültem-e meg, és hogy a ruhám vagy a hajam nem koszolódott-e össze a padlón. Csak ezután szólalt meg.
-
Hogy érted ezt? Ez egy művészfilm, nagyon nagyra becsülik őket mindenfelé, főleg azokat,
amikben végig mindenki meztelen.
-
Ó, kedvesem, milyen elragadóan naiv vagy! Nézz csak körül! Ez az olcsó hálószoba-díszlet, ezek a
lengén öltözött nők, a film címe... mégis mire gondoltál, mit jelent az, hogy hullamerevség?
-
Azt hittem, lesz benne egy ismeretterjesztő rész is... - láthatóan szégyellte magát, gondolom a
gyermeki ártatlansága miatt. Gyorsan témát változtatott. - Azért jöttél el egészen idáig, hogy megments engem? Szorosan magához ölelt, én pedig a mozdulatlan szívére hajtottam a fejem. Hát hogyne, drágám. Azon kívül tudom, hogy neked alig van esélyed, ha egyáltalán, arra, hogy karriert csinálj, de gondolhattál volna rám is, mielőtt leszerződtél egy pornóba. Tudod, milyen hatással lett volna a jövőmre, ha ez egyszer kiderül? - Ó, Mona, meg tudsz nekem bocsátani? - kérdezte és felemelt magához. /
^
Ó, Luke, hát persze! - kiáltottam. Ő megpörgetett a levegőben, és egy percre úgy tűnt, mintha a madarak énekelnének, a levegőben csillámok repkednének és felettünk a Nap... Állj, állj, állj! - kiáltott valaki hangosan és durván. - Mi ez itt? Ez nem egy rohadt romantikus film! Ki nyúlt a speciális effektekhez? Luke letett a földre, megfordultunk és megláttuk D’Arcy D’Aculát, amint épp egy szerencsétlen technikus felett áll. Végignéztem rajta. Hát ez volt az az alak, aki az én Luke-omat a fertőbe rántotta! Egy kiélt, bukott, zsíros hajú matinésztár idétlen ruhákban.
- Nagyot csalódtam benned! - fordult felénk. - Azt hittem, találtam egy igazi férfit a filmembe, de akkor megjelent ez a nő, és rögtön egy nyálas, erőtlen, vértelen tiniszívdöglesztő bé- nagyerekké változol. Pfúj, hánynom kell tőled! - Luke-hoz vágta a szövegkönyvet, de nem találta el. - Takarodj, ebben a városban soha többet nem kapsz munkát!
-
*
De először el kell mondania mindent az Újraosztásról! - mordult fel Luké, és vicsorogva D’Acula
felé indult. Lenyűgözően festett, ahogy félmeztelenül, macsósan támadt. Felvettem a szövegkönyvet, és legyezni kezdtem magam vele. Lehet, hogy ők ketten végre párbajozni fognak?
-
Hah, meg kellene ölnöm téged, te vámpírok szánalmas szégyene! Persze, kár lenne egy ilyen
helyes fiúért. Na jó, gyertek, megteszem nektek ezt a szívességet. Követtük. Szorosan fogtam Luké kezét, már nem mehet sehová nélkülem. Lehet, hogy meg kell majd védenie attól az izmos, olajos bőrű férfitől, egészen megszédültem tőle. Elhagytuk a stúdiót. D’Acula egy hatalmas betonmedencéhez vezetett, amely tele volt büdös papírdarabokkal, kincses térképekkel, warp-meghajtókkal, McGuffinokkal és antianyagkondenzátorokkal. A medencében, térdig gázolva a szemétben munkások dolgoztak, válogatták a rothadó anyagot.
-
Mi ez? - fintorogtam a bűz miatt.
Ez a végkifejlet-lerakó - jelentette be büszkén DAcula. Félig kidolgozott cselekmények, túlbonyolított magyarázatok, sületlen indokok gyűjtőhelye. És most szálltunk be a techno-blabla bizniszbe is. Meglepődnétek, ha tudnátok, egyesek mennyit képesek fizetni egy fordított polaritásért. No, mi is volt a kérdés? f
-
Egy vámpír, akivel nemrég találkoztam, említette az Újraosztás Napját, és fecsegett valami New
Monáról is. Mi ezen dolgok természete? - kérdezte Luké.
-
Ez az egész valahogy kapcsolatban áll egy csomó más lény- nyel is, akik mind meg akarnak
engem ölni - tettem hozzá. - Mondd el, mi a fenéről szól ez az egész! D’Acula intett a medence felé, ahonnan kisvártatva felbuk- kant egy munkás, és egy ragacsos kötélcsomót nyújtott át a mesterének, aki alaposan szemügyre vette a tárgyat.
-
Ha létezik valaki, aki számára ez a gyengén szőtt cselekmény még hihető, akkor valóban eljön
majd a New Mona. Készen álltok, hogy meghalljátok a magyarázatot? Megszorítottam Luké kezét, ő szorosan magához ölelt. Bólintottunk és felkészültünk a részletes cselekményleírásra. r
-
ff
Az Újraosztás Napja egy Ősi és Rettegett Esemény, a Számvetés Ideje... - kezdte DAcula. Jaj, lehetne nagy kezdőbetűk nélkül? - könyörögtem, mert a fülem is csengett a sok
fellengzősségtől.
-
Na jó. Szóval az Újraosztás Napja egy ősi és rettegett esemény, a számvetés ideje. Minden
generációban egyszer a természetfeletti lények összegyűlnek, hogy meghatározzák, melyiküket mekkora becsben tartják majd az emberek az egész világon. A küzdelem véres és ádáz, néha rettentő félszerzetek, korcsok és iszonyatos műfajkeresztezések születnek a harc során, de végül egy faj mindig győzelmet arat és felülemelkedik a többin. Aki nyer, az fogja ugyanis uralni a popkultúrát a következő időszak- // bán. Ok lepik el a tévét, a mozikat, a könyveket, a zenét... ez mind az ő uralmuk alá tartozik majd. Ez alkalommal azonban valami új dolog fog történni. A próféciák szerint egy új erő van születőben, ami olyan hatalmas, hogy átírja majd az összes szabályt. Akárki oldalára is áll ez a hatalom, az fog győzni. A neve New Mona, és két éjszaka múlva jelenik meg Spatulában. Amikor befejezte, összecsuklottam, csak Luké tartott meg. A fejem zúgott a rengeteg információtól, amit egy bekezdésen belül kellett befogadnia.
-
És mindez Spatulában történik majd? Hát persze. Nem gondoltad, hogy máskülönben egy kicsit fura a természetfeletti jelenségek
sűrű előfordulása ott? Vala- minek történnie kell! Egy ismeretlen érzés kerített hatalmába.
-
Jaj, Luké, ez szörnyű! Mi van, ha történik velem valami? Vagy veled? Vagy gondolom, ez
érintheti Joe-t és apámat is, mindketten elég bolondok, megtalálják maguknak a bajt. Haza kell mennünk, hogy megmentsük őket! Luké először csak értetlenül nézett, majd a tenyerét a homlokomra tette.
-
Mona, mondd, jól vagy? Ez már majdnem... önzetlen volt!
Megráztam magam.
-
Most nincs idő analizálgatni a hirtelen jött kedvességemet, épp elég időt vesztegettünk már
el! Meg kell találnunk Bobbit, és el kell tűnnünk ebből a városból! Megfogtam Luké kezét, és vonszolni kezdtem magam után. Ez tök jó volt: kezembe vettem az irányítást, én hoztam meg a döntéseket! Ilyet már évek óta nem csináltam! Figyelitek, hogy irányítom a cselekményt? Bobbit a kijáratnál találtuk meg. Ott állt, meredt a levegőbe. Szörnyen nézett ki, tele volt piros csíkokkal. Hol voltál? - kérdeztem. - És hol lettél ilyen koszos? A seggesváriak nem túloztak, amikor azt mondták, hogy orgiát rendeznek a főtéren. Életemben nem láttam még ennyi schlongát! - motyogott, majd a vörös foltos ruhájára nézett. - Es akkor, izé, akkor elkezdtek egymásra paradicsomlevet meg ketchupöt locsolni. Ketchupöt? - ráncolta a homlokát Luké, és szigorúan nézett a húgára. Ősi szokás - bizonygatta Bobbi. - Az biztos, hogy én nem csináltam darálthúst az emberekből, és ha azt mondod, hogy de, akkor majd én is elmondom apának, hogy te mit csináltál a kis romániai vakációdon. Én türelmetlenül hintáztam egyik lábamról a másikra. Most nincs idő veszekedni, indulnunk kell! A kocsi felé vettük az irányt, Luké és Bobbi követtek, és én örültem, hogy mögöttem jönnek, mert így nem látták a vívódó kifejezést az arcomon. Mélyen ugyanis tudtam, hogy a nagy rohanás nem volt annyira önzetlen és nemes, mint amilyennek tűnt. Persze, hogy sietni akartam haza, hogy megmentsem az apámat, és életem végéig kihasználjam, hogy hálás nekem, de ennél fontosabb volt, hogy előbb vagy utóbb komolyan beszélnem kellett Luke-kal. És abban a pillanatban nem tudtam biztosan, mit is akarok mondani neki. Most, hogy újra együtt voltunk, az űr eltűnt a fejemből, és engem ismét öröm és önteltség töltött el. Csakhogy amíg külön voltunk, én sok mindenre rájöttem az életemmel kapcsolatosan. Nem Luké volt az egyetlen, akit addig tudtam manipulálni, hogy végül mindent megtett értem. Vajon tényleg szükségem volt Luke-ra, hogy tejben-vajban fürösszön, amikor ott volt erre négy vérfarkas is? Sokáig másról sem álmodoztam, mint arról, hogy Luké átváltoztat majd, most azonban már nem voltam annyira biztos abban, hogy ezt akarom. A kérdés az volt: eljutok-e vele valaha a csúcsra.
tizenhatodik fejezet csak egy kis szúrás
A hazaút áldott békében és nyugalomban telt. Mivel egy nap- pali járatra kaptunk csak jegyet, Luke és Bobbi úgy döntött, inkább bezárkóznak együtt a repülő egyik pici vécéjébe. Így legalább tudtam egy kicsit lazítani, és nem kellett azon aggódnom, hogy a gép száz ablakán beszűrődő napsugarak leleplezik a Warmok fura származását. A tömött repülőn nem nagyon lett volna hová rejtőzniük a dühös, támadó tömeg elől, és én tudtam jól, hogy Luké inkább lemészárolt volna mindenkit, minthogy hagyja, hogy a titkukra fény derüljön. Nem akartam, hogy ennek a sok embernek a vére az én lelkemen száradjon. Vagy a ruhámon. Luké és Bobbi csak akkor jöttek elő, amikor a gép leszállásra készült a Port DAngerous-i reptéren. Utáltam, hogy Luke- kal nem volt időnk rendesen örülni a viszontlátásnak, leszállás után sok bepótolnivalónk volt. Bobbi és én már a kijárat felé tülekedtünk, amikor a repülőgép még nem is gördült oda a kapuhoz, de Luké nagyon nem akart kiszállni. Valami olyasmit mormogott, hogy kér még valamit inni a stewardesstől, és vagy öt percre el is tűnt. Atviharzottunk a vámellenőrzésen, részint, mert csak kézi poggyász volt nálunk, részint pedig, mert Stephfordynak semmi értelmes dolog nem jutott az eszébe, amit a repülőterekről írhatna. Bobbi kocsiját kihoztuk a parkolóból, és elindultunk hazafelé. Boldogok voltunk, hogy újra Spatula szürke ege alatt lehettünk. Az ég most még szürkébbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá, és ahogy közeledtünk a városhoz, egyre határozottabban éreztem, hogy valami nagyon nem volt rendjén.
-
Az ott füst? - hajolt előre Bobbi a hátsó ülésről, és a belváros felett emelkedő fekete oszlopokra
mutatott. Luké lelassított, hogy jobban szemügyre vehessük a dolgot.
-
Igen, Bobbi, azt hiszem, az az. Vagy hirtelen nagyon népszerű lett a téli szalonnasütés, vagy
valami nagy baj történt. Valami nagyon megijesztett a látványban, nem bírtam tovább nézni. Megálltunk a Szent István templomnál. Az épület elhagyatott volt, ilyenkor ez nagyon különös volt. Ahogy kutattam, hátha találok valakit, a temetőre tévedt a tekintetem és elborzadtam. Megszorítottam Luké karját.
-
Nézd, a sírok! Üresek. Mindegyik üres!
Luké ugyan nem tudott elsápadni, de a hangján hallatszott, mennyire aggódik.
-
Zombik. Több száz ember volt itt eltemetve. És a városban még hat másik temető van. Lehet,
hogy mostanra vagy ezer zombi is rohangál a környéken.
-
És ne feledkezz meg az áldozataikról! Azok is mind zombivá váltak! - tette hozzá a kelleténél
kicsit hetykébben Bobbi. Mélyen Luké cián szemeibe néztem, és azt reméltem, hogy megnyugvást találok bennük.
-
Most mi lesz, Luké? Ez az Újraosztás Napja? Ez most van? Nem tudom. Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket. Lehet, hogy csak nagyon alapos
hullarablókkal van dolgunk.
-
Menjünk már a főutcára, nézzük meg, mi van ott! Hátha egy kicsit öldökölni is tudunk! - Bobbi
élvezte ezt az egészet. A főutca teljesen elhagyatott volt, nem láttunk ott semmit, csak a pusztítás nyomait. A legtöbb kirakatot hevenyészetten bedeszkázták, de mindegyik be volt törve. Az úton a sok fel- fordított, szétvert kocsi miatt csak nehezen lehetett közlekedni, Luke-nak kerülgetnie kellett őket. A barkácsbolt kiégett, az utolsó mérgező füstgomolyagok akkor szálltak fel az ég felé. Az áruház érintetlen volt, de csak azért, mert a bejáratot eltorla- szólta egy kamion. A kocsiban érezhető volt a feszültség. Lassan haladtunk, és kémleltük az utcát, hátha látunk valaki élőt vagy élettelent. Senkit sem találtunk. Bármi is történt itt, a harcvonal továbbvonult innen.
-
Húzódj le - ütögette meg Luké vállát Bobbi. Kipattant a kocsiból, és odaszaladt egy szétvert
újságosstandhoz. Összeszedett egy csomó lapot és visszatért. Győzedelmes mosollyal osztotta szét a példányokat.
- Nézzétek meg a címlapot! Az első oldalon ez állt: „Eljön az Újraosztás Napja! A polgármes' tér azt javasolja, mindenki adja meg magát, és dőljön szolgasorba! ” -
Ez a tegnapi újság. Ezek szerint a dolog rögtön azután kezdődött, hogy elutaztunk Romániába.
Luké ekkor úgy tett, mintha ijedtében nagy levegőt venne.
-
Nézzétek apa boltját! Földig rombolták! - Odaszaladt Warm Mesés Húsáru boltjához, ami
most romokban hevert, de nemsokára visszatért. Tökéletes arca koromtól volt foltos. A bolt tiszta rom, a gépek, a készlet, minden odaveszett, de apának nyoma sincs. Haza kell mennünk! Remélem, hogy ott biztonságban el tudott bújni. Megmarkolta a kormányt, én pedig megnyugtatóan a kezére tettem a kezem.
-
Ne aggódj, szerelmem, biztos vagyok benne, hogy az apád jól van.
Gyászosan bólintott, és beletaposott a gázba. A kanyargós erdei úton robogtunk Warmék háza felé. A fenséges torony sziluettje fel-feltűnt a fák között. Az út keskeny volt és kanyargós, de Luké nagyon gyorsan vette be a kanyarokat. Reméltem, hogy azért, mert ismeri a terepet, és nem azért, mert ilyen vakmerő. Bobbi aggodalmas arckifejezése nem sok jóval biztatott. Végre kibukkantunk a fák közül. Luké gyorsított a tisztáson, és befékezett a ház előtt, majd kiugrott a kocsiból, és ember- feletti gyorsasággal rohant át a felvonóhídon, be a várba. Mi Bobbival utánaszaladtunk. A mű kőfalak bátran magasodtak a fejem fölé, és bár tudtam, hogy papírmaséból vannak, mégis úgy éreztem, hogy nagyobb biztonságban leszek ezen falakon belül. Ahogy átkeltünk a hídon, megláttam a névtáblát a csengőzsinór mellett.
-
A Warm-vár csak terád vár! Milyen édes! Igen, apu vicceskedése - válaszolt Bobbi. - Nagyon szereti a vendégeket, csak sajnos nagyon
kevesen jönnek hozzánk látogatóba. Gyorsan betuszkolt a kétszárnyú fakapun és bevágta magunk mögött. Hallottam, ahogyan rátolja a reteszeket. A szoba, ahol találtam magam, egyáltalán nem az a márvány fogadóterem volt, amit ideképzeltem. Egy egyterű kis kunyhó volt ez, ami tele volt pakolva szőnyegekkel, mély, kényelmes karosszékekkel és mindenféle falusias kütyükkel. A falon kitömött trófeák sorakoztak.
-
Hú, az ott egy víziló? - kérdeztem, miközben a vidáman pattogó kandalló felé sétáltam és
nézelődtem.
-
Nemtom, gondolom - vonta meg a vállát Bobbi, ledobta magát egy fotelbe és bekapcsolta
a tévét. Ekkor Luké hangja csendült fel a hátam mögött.
-
Hogy tetszik a mi kis otthonunk, szerelmem?
Már mosolygott, arcán nyoma sem volt a korábbi aggodalomnak. Odaszaladtam hozzá.
-
Jaj, nagyon! Annyira lakályos és meghitt. És a trófeagyűjte- mény a hátborzongató
taxidermia remeke! Nagyon megtévesztők a papírmasé falak! Luké karon fogott és kivezetett azon az ajtón, amin azelőtt belépett. Közben magyarázni kezdett.
-
Joseph maga építette a házikóját ezen a tisztáson, majdnem egy évszázaddal ezelőtt.
Amikor bezárt a spatulai vidámpark, ő megvette a várat, ideszállíttatta és ráemeltette a házikójára. Azóta építkeztünk felfelé és oldalra is, hogy kitöltsük az üres kastélyt. Most nincs idő a nagy körsétára, apám beszélni akar velünk.
-
Ezek szerint életben van? Hála az égnek! Hát, legalábbis nem halottabb, mint amilyen volt, amikor itt hagytuk - kuncogott Luké. -
Gyere, a dolgozószobában vár minket. Warmék házában a folyosók szűkek voltak és kanyargósak, sok sarokkal, ahol jobbra, balra vagy felfelé kanyarodtak, és kerülgették az újonnan épült szobákat. Ezek maguk sötétek voltak, zsúfolásig rakva bútorokkal. Végighúztam az ujjam egy gyönyörű mahagóni tálalószekrényen, és megállapítottam, hogy a gyér világítás kevésbé a hangulat miatt kell, inkább hogy a Warmék házimunkájának minőségét jótékonyan eltakarja. Mélyen jártunk a vár útvesztőjében, és már teljesen elvesztettem a tájékozódó képességemet, azt sem tudtam volna megmondani, melyik emeleten voltunk. Luké bekopogott és beléptünk Joseph dolgozószobájába. A folyosó félhomályával ellentétben itt nagy volt a fényesség, a fehér világosság visszaverődött a fehérmárvány kőről, ami a padlót és a falakat is borította. A teremben rengeteg belezett állattetem lógott a húskampókról, amik egy, a szobát behálózó sínen szaladtak körbe. A szoba közepén egy márványasztalnál állt Joseph, vidáman fütyörészte A felkelő Nap házát, és végezte a dolgát: henteskedett, kaszabolta a húsokat, én pedig nagyon reméltem, hogy azok csak marhaoldalasok.
-
Apunak sikerült áthozni az összes húst a boltból, mielőtt lerombolták azt. Hát nem csodálatos?
- örvendezett Luke. Joseph, amint meghallotta a hangunkat, letette a csontozókést, és széttárt karokkal jött velem szembe, hogy megöleljen. Kicsit jobban bűzlött a tetemektől, mint ahogy az nekem jólesett volna, de azért megható volt ez a meleg fogadtatás.
-
Luké mindent elmesélt, ami Romániában történt, és én bele sem merek gondolni, mi történt
volna, ha te nem érkezel oda időben. Az a DArcy DAcula egy trükkös vén csirkefogó, abba’ nincs hiba! Emlékszem, még 1897-ben, amikor Whitbyben voltunk abban a kocsmában, és neki kellett volna fizetnie, és... Luké megköszörülte a torkát.
-
Nagyon szeretnénk hallani ezt a történetet, tényleg kíváncsiak vagyunk rá. Ám ebben a
pillanatban, ha szabad hinnünk a Spatula belvárosában látott jeleknek és az újságok címlapjának,
sajnos nincsen időnk a szívfacsaró visszaemlékezésekre. 1 Joseph nagyon elszomorodott, de Luké nem hagyta magát. | Az Újraosztás, emlékszel, apa? Tudjuk, hogy közeleg, de meg tudod mondani, pontosan mikor történik?
-
Igen, holnap éjfélkor lesz. Tudod, kaptam én erre meghívót is, meg minden - matatott agy kis
ideig a zsebeiben, majd előhúzott egy kártyát. - Egy bagoly hozta ma reggel.
-
Egy bagoly, ami levelet szállít? - kérdeztem hitetlenkedve. Tudom, de nézd meg magad, ha nem hiszed!
Egy megkopasztott kis testre mutatott, ami az egyik húskampóról lógott a sarokban. Megvontam a vállam, és elvettem a meghívót. Hangosan felolvastam, ami rajta állt:
-
Szeretettel meghívjuk az Újraosztásra, ahol örökre újjáalkotjuk a kozmikus rendet. Ez
leírhatatlan és kataklizmaszerű következményekkel jár majd. Régi spatulai vidámpark, holnap éjfél. Frissítőket és szendvicsfalatkákat fél tizenkettőtől szolgálunk fel. Megjelenés rémületkeltéshez illő öltözetben. Kérjük, részvételi szándékát jelezze.
-
Arról, hogy a bagoly a hurkatöltő felett lóg, arra következtetek, hogy nem jelezted a
részvételi szándékunkat - jegyezte meg Luké. Joseph szégyenlősen megvonta a vállát.
-
Tudod, nem voltam benne biztos, hogy lesz-e kedvem elmenni. Ott lesz az összes vérfarkas is,
és tudod, milyen furcsák tudnak azok lenni. Különben is, a héten minden nap későig kimaradtam... Láttam, ahogy Luke egyre dühösebb lett, és éreztem, hogy mindjárt mérges kirohanásban tör ki, ezért megnyugtatóan a vállára tettem a kezem. Bár még sosem láttam két vámpírt harcolni, és ez ugyan biztos nagyon tuti lett volna, de nem akartam, hogy Warmék miattam kapjanak hajba. Luké szép homlokán dühös ráncok jelentek meg.
-
Apa, ez tűrhetetlen! Csak néhány napra hagyunk magadra, és amikor hazaérünk, máris azt
kell látnunk, hogy te elszalasztod az évszázad természetfeletti eseményét! Luké megragadta a karom, és kivonszolt a szobából. Végighúzott a vár folyosóin, míg végül a Luke szobája feliratú ajtó előtt álltunk meg. A szívem a torkomban kalapált. Nemsokára belépek a szent helyek legszentebbikébe! Hányszor álmodoztam erről a pillanatról! Legalább néhányszor, és ezt mosodai számlákkal is tudom bizonyítani. Luke kitárta az ajtót, és intett, hogy lépjek beljebb. A szobája hatalmas volt, mint egy hangár, de a leglenyűgözőbb mégis a kilátás volt. A terem egyik fala végig üveg volt, az erdő fölött, a távolba nyílott. Nem emlékszem, hogy egyetlen lépcsőfokot is másztunk volna, és most mégis a fák lombjai
felett voltunk. A lombkorona a lábam előtt terült el, lágyan ringatózott a szélben, a lemenő nap utolsó sugara gyengén megvilágította a hullámzó lombtengert. Biztos voltam benne, hogy van valami külön neve ennek a napszaknak, csak most éppen nem jutott az eszembe. Alig tudtam levenni a szemem a kilátásról, hogy végre meg nézzem a kedvesem, Luké szobáját. A falak és a padló betonból voltak, hidegek és kemények, mint az én drágám. A hatalmas terem gyéren volt bútorozva, néhány székkel - elegáns fém- és bőr garnitúrák - és egy üveg dohányzóasztallal volt csak berendezve, amin művészi rendetlenséggel szétszórva divatlapok hevertek. Az egyik falat, a szoba fő helyét egy fantasztikusan bonyolult szórakoztatóközpont foglalta el, szemben vele rengeteg CD sorakozott a falon. Beleszédültem, amikor megpróbáltam felmérni, hány lemez is lehetett ott, lehet, hogy több ezer is. A szoba összhatása menő, bonyolult és drágán elegáns benyomást keltett, de nem volt hivalkodó. Tisztára olyan, mint az én Luke-om. Az üvegvitrinhez léptem és megvizsgáltam. Tele volt elegáns kis figurákkal. Színesek voltak, mind egyedien és nagy odafigyeléssel festettek. Értékesnek tűntek. Luke suttogva szólalt meg a hátam mögött. Gyönyörűek, nem igaz? Kisfiúkorom óta gyűjtöm őket. Az a nagy álmom, hogy egyszer az egész sorozatot megszerzem áhítattal mutatott az egyikre a polc hátsó részében. - Nézd, ez Luké, a Jedi lovag eredeti csomagolásban! Hadd mutassam meg neked a kedvenceimet! Elismerően bólintottam, de akkor hirtelen ólmos fáradtság tört rám, le kellett ülnöm az egyik székbe, amiről kiderült, hogy inkább szép, mint kényelmes. Felvettem egy fényképalbumot az asztalról és lapozgatni kezdtem. Volt benne néhány kép a várról és Joseph hentesboltjáról, de a legtöbb felvétel Spatula körül, az erdőkben és dombokon készült. Csodálatosan sivárak voltak.
-
A természetfotóid csodálatosak, kedvesem. A kopár ürességük kifejezi a lelked kínjait és
lényed mélyén rejlő magányosságot. Luke bocsánatkérően elmosolyodott.
-
Hát, igazából ezek a családi fotók - rámutatott az egyikre, ami egy erdei tisztáson készült, és
egy leterített kockás takarón kívül nem volt rajta semmi. - Ez a tavalyi szülinapi piknikemen készült. Nem is tudom, miért vallom ezt be neked, de szóval, a vámpírok és a fényképek, hogy mondjam, nem nagyon jönnek ki jól egymással. Egy kis ideig elgondolkodva járt fel és alá a szobában, majd leült az egyik sarokban lévő ágy szélére. Meglapogatta az ágyat maga mellett.
-
Mona, idejönnél, kérlek, mellém, az ágyra?
Az arca komolyabb volt, mint amilyennek valaha láttam, a homlokán a barázdák olyan mélyek, hogy egy földműves búzát vethetett volna oda. A levegő szikrázott a feszültségtől, amint átvágtam a szobán, és leültem mellé. Mélyen az ezüst szemeibe néztem, amelyeket már olyan jól ismertem, és vártam, hogy a szerelmem elmondja nekem, mi nyomja a lelkét. Mona, te vagy nekem a legfontosabb az életben. Mindenemet odaadnám érted, az összes figurámat, mind a kétezer-egy- százharminchét AC/DC CD-met, még a Halhatatlan Menőségemet is feláldoznám érted, ha tehetném. Nem tudom, mi fog történni holnap éjjel, de azt tudom, hogy nemsokára véget ér a regény, és hacsak Stephfordy nem akarja kiábrándítani az olvasókat egy gyenge végkifejlettel, akkor az Újraosztás egy különösen veszélyes esemény lesz. Lehet, hogy veszélyesebb, mint amit a nyavalyás kis emberi alakodban túlélhetnél. Közelebb húzódott hozzám, és a remegő combomra tette hűvös tenyerét. Tudtam, mit fog mondani, mielőtt még megszólalt volna.
-
Beléd akarok harapni, Mona. Mélyen beléd akarok harapni. Vámpírrá akarlak változtatni, így
biztonságban leszel az Újraosztás alatt, és örökre együtt maradhatunk. Nem válaszoltam, Luke keze pedig egyre feljebb vándorolt a combomon.
-
Te is ezt akarod, nem? Azt mondtad, akarod. Tudom, hogy ezt akarod, látom a szemeidben.
A fejemben kavarogtak a gondolatok. Hónapok óta csak erre a pillanatra gondoltam, könyörögtem, hogy egyszer megtörténjen, és most, hogy elérkezett, nem éreztem azt az örömöt, amit éreznem kellett volna. Hát persze, hogy szerettem Luke-ot, ő volt a lelki társam, és örökre vele akartam lenni, de a vámpírság nem csak abból állt, hogy gyöngyös fűzőket hordok, és túl sok szemceruzát használok. Ennél komolyabb következményei is voltak. Valóban készen álltam feladni a családomat, hogy örökre az árnyékban éljek? Oké, ez egy elég egyszerű kérdés volt. De volt valami ennél sokkal értékesebb is, amit elveszíthettem: a Halhatatlan Menőségemet. Nem gondolkodtam el ezen komolyan, amikor Luké először figyelmeztetett, mert soha nem voltam elég menő ahhoz, hogy ez számítson. De a múlt héten, amíg Luke Romániában volt, és én ]oe Cahontas-szal lógtam, megváltoztak a dolgok. Amíg a Lármázó Védelmezőkkel voltam, láttam az embereken, hogy irigyelnek minket a szabadságunkért és gondtalanságunkért, csodálták az értelmetlen, de nagyon okosan megfogalmazott szlogeneket a pólóinkon. Egyszerűen túl cool-ok voltunk mi az Akadémiára. Mindig is arra vágytam, hogy a többiek féltékenyek legyenek rám, és most azok voltak! Most kész voltam
mindezt feladni? Nem voltam benne biztos. Es amíg nem voltam biztos a dolgomban, csak egy dolgot válaszolhattam Luke-nak:
- Sajnálom, Luké, de még nem állok készen. - Nem állsz készen? De hát azt hittem, erre vágysz! Nem fog fájni, ígérem! Ha tényleg szeretsz, megengeded. Jaj, Luke, hát persze, hogy szeretlek! És akarom is, hogy megharapj, de... szóval ez bonyolult. Azt akarom, hogy ez egy különleges alkalom legyen, hogy sokat jelentsen mindkettőnknek. Nem szeretném, ha csak azért harapnál meg, mert lehet, hogy holnap eljön a világvége. Ez egy nagyon nagy döntés, olyan, amivel remélhetőleg nagyon sokáig együtt kell élnünk majd. Nem kell elsietni. Várjunk még, és nézzük meg, mit gondolunk erről az Újraosztás után! Már ha túléljük. Luke keresztbe fonta a karját és felállt. Láttam rajta, hogy elkeseredett, de állhatatosnak kellett maradnom, amíg nem voltam biztos a dolgomban. Nem akartam, hogy úgy gondoljon rám, mint egy kis harapnivalóra, amit bármikor megcsócsálhat.
-
Na jó, ha így érzel, rendben van. Gyere, hazaviszlek, hogy összekuporodhass a saját kis
ágyadban, mint egy kislány. Követtem, és meg sem próbáltam elmagyarázni a dolgot. A legjobb, ha megvárom, amíg lenyugszik kicsit. Néhány perc múlva visszataláltunk a kényelmes terembe a bejáratnál. Bobbi és Jack ott pihentek. Luke még akkor sem szólt egy szót sem, csak intett nekik, hogy kövessenek. Mind a négyen beültünk a kocsijába és elindultunk. Széles körben elkerültük a városközpontot. Az utak kihaltak voltak, de a távolból láttuk a belvárosban fel-felcsapó lángokat. Bobbi néha megpróbált megszólalni, de Luké mindig durván lepisszegte, ezért az egész úton hazafelé kínos csendben ültünk, amit csak a távoli sikítások és puskadörrenések zaja szakított meg néha, amit a szél felénk hordott. Luke csak akkor szólalt meg, amikor végre a házunkhoz értünk.
-Bobbi, Jack, ti itt maradtok Monával, hogy megvédjétek, Joseph és én elmegyünk az Újraosztásra. Utána én vagy visszatérek ide, vagy mindannyiunknak nagyobb problémái lesznek. Sokkal nagyobb, végső problémák, ha értitek, mire gondolok. Bobbi komoran bólintott, Jack az orrát túrta. Luke hozzám fordult: Te pedig, Mona Liba, itt maradsz. Nem fogsz megpróbálni elszökni Bobbitói és Jacktől, és eszedbe sem jut végigmenni a kilences úton, ki a városból a volt vidámparkba, ami a domb tetején van, nem
lehet nem észrevenni. Megértetted? De akkor lemaradok az Újraosztásról! Hogyan lesz akkor a sztorimnak végkifejlete? Én megadtam neked a lehetőséget, hogy velem gyere, de te visszautasítottad. Ha emberként beteszed a lábad az Újraosztásra, biztosan halál fia vagy. Ezt pedig, annak ellenére, hogy ily kegyetlenséggel utasítottad vissza a harapásra vonatkozó ajánlatomat, nem tartom kívánatos kimenetelnek. Ezért neked családi hajlékodban kell maradnod mindazon ideig, míg a veszély el nem múlik. Tisztán fejeztem ki magam? Bólintottam, de nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy Luké csak az én kedvemért teszi ezt, és ha szerinte az a legjobb, ha egy időre elzárkózom a világtól, hát így fogok tenni. Megfogtam a kezét, megcsókoltam és kiszálltam a kocsiból. Jack és Bobbi utánam. Luké igyekezett mosolyt erőltetni az arcára.
-
Miattam ne aggódj! - szólt. - Egyszer már meghaltam, nem is olyan nagy dolog.
Ezzel elhajtott. Sírva fakadtam. Bobbi megölelt, Jack pedig együttérzően ütögetni kezdte a fejem tetejét. Ettől bömbölni kezdtem, az elmúlt napok összes elfojtott érzelme egyszerre szakadt ki belőlem. Az egyetlen szerelmem elment, ki tudja, viszontlátom-e még valaha, és az is lehet, hogy holnap vége lesz a világnak. Mit tehettem volna? A bőgés tűnt az egyetlen értelmes reakciónak. Hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó. Kitöröltem a könnyeket a szememből és megláttam apámat a tornácon. Kedves volt Bobbitói és Jack-től, hogy vigasztalni próbáltak, de a lány ölelése hideg volt, a fiú érintése pedig durva. Ok nem voltak test és vér, mint apám. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy az ő karjaiba vessem magam és hagyjam, hogy elringasson, mint amikor kisbaba voltam. Chuck leugrott a verandáról és fura csoportunk felé indult. Valami fekete páncélzat volt rajta, mellén több tölténysor keresztbe átvetve. Bal keze a csípőjére erősített pisztoly agyán nyugodott, jobbjában egy vadászpuskát tartott. Rám mosolygott, és a vastag szivarját a szája egyik sarkából a másikba gurította.
-
Szia, Mona, sajnálom, de most nem érek rá. A belvárosban elszabadult a pokol, szó szerint.
Mennem kell zombit irtani. A konyhaasztalon van egy puska, ha szükséged lenne rá, de ne felejtsd el az utolsó töltényt a magad számára tartogatni. Viszlát később, kislány! Egy hatalmas füstfelhőt pöffentett felénk, majd elindult és felült a fekete motorjára. A hátsó
kerék kipörgött a salakon, ahogy beindította a gépet és elviharzott. Minket beterített egy nagy adag kaviccsal. Néhány másodpercig még álltam ott, és bután bámultam utána, amíg Bobbi be nem kísért a házba. Az óra éjfélt ütött, még huszonnégy óra volt az Újraosztásig. Szerettem Luke-ot, amiért ennyire védelmezett engem, de ennek a történetnek még mindig én voltam a főhőse. Az apám odakint mészárolta a zombikat, Luké az apjával arra készült, hogy kiálljon, ki tudja, mi ellen, én sem akartam itthon kuksolni. Elhatároztam, hogy ott leszek az Újraosztáson. Először azonban el kellett szöknöm a két vámpírtól. Ok tele voltak természetfeletti képességekkel és érzékszervekkel, ez nem is volt olyan könnyű feladat. Részletesen meg kellett terveznem a szökésemet. Bejelentettem, hogy aludni megyek
-
úgy tudtam a. legjobban elaltatni a gyanújukat, ha megtartottam a mindennapi szokásaimat.
Bobbi vidáman integetett búcsúzóul, Jack pedig tovább hintázott a széken. Éppen a bejárati ajtó előtt mentem el, amikor kopogtak. Ki- nyitottam az ajtót. Joe Cahontas állt a küszöbön. Elég rossz- kedvűnek tűnt, és az én látványom sem vidította fel éppen. Még mielőtt köszönhettem volna, az arcom elé emelte hosszú, karmos mutatóujját és így szólt, a farkasvonyításnál alig halkabb hangon:
-
Nem maradok sokáig, érzem a koszos vámpír barátaid szagát, szóval azonnal hagylak, hogy
visszatérhess a Marilyn Manson-albumaidhoz, csak ezt el akarom mondani. Mona, mi eddig barátok voltunk, de nemsokára itt az Újraosztás, és ezért minden megváltozott. Tudom, hogy korábban nem törődtem ezzel, de most a La Trina-i vének tanácsa mindent elmagyarázott és megértettem. Mona, a vérfarkasoknak ott kell lenniük az Újraosztáson, és győzniük kell mindenáron. Tudom, hogy te csipázod a vérszívókat, ezért ha holnap este ott leszel a vidámparkban, azt kell feltételeznem, hogy az ő oldalukon állsz. / Es ha elszabadul ott a pokol, és te az utunkba kerülsz, akkor meg foglak ölni. Ez nagyon szar lenne, szóval te csak maradj szépen itthon, jó? Megteszed? A kedvemért? Egy újabb férfi, aki meg akarja nekem mondani, mihez kezdjek az életemmel. Gyönyörű! Kezdett nagyon elegem lenni ebből, és szegény Joe-ra zúdítottam az összes dühömet.
-
Mit akartok ti, fiúk, tőlem? Nem vagyok a tulajdonotok, tudod? Oda megyek, ahová csak
akarok, és azzal lógok, akivel csak akarok, és amikor csak akarok. Megértettél, bolhazsák? Nem elég, hogy a világ összes természetfeletti lénye engem akar kicsinálni, még azt is megtiltják, hogy a történetem csattanójában benne legyek. Hát tudod mit? Ezt azonnal felejtsd el! Szűnj meg, és csóváld máshol a farkad! Rávágtam az ajtót a szőrös pofájára, és felrohantam a szó* bámba.
Rosszul aludtam az éjjel, és a szökésemet tervezgettem. Ho- gyan tudnék megszabadulni Bobbitói? Végiggondoltam a le* hetőségeimet. Nem tudtam legyőzni, és nem tudtam elszaladni sem előle. Talán apu vadászpuskája megoldaná a dolgot, de nem tudom, Luké mit gondolna arról, ha megölném a húgát. Ezt a lehetőséget kizártam hát, csakis vészhelyzetben használom majd. Nem jutottam semmire. Eljött a reggel, én kikászálódtam az ágyból, és idegesen járkáltam körbekörbe. Elhúztam a függönyöket, és akkor rájöttem, hogy a megoldás végig itt volt az orrom előtt. Elmosolyodtam. Letusoltam, felöltöztem és lementem a nappaliba, ahol Bobbi és Jack épp ugyanúgy ültek, ahogy este otthagytam őket.
-
Mit szólnátok egy finom reggelihez? - kérdeztem. Lelkesen bólogattak, én pedig nekiláttam,
hogy kiemeljem a hálóval, ami a horgomra akadt. - Ehetnénk kint a piknikasztalon, most éppen nem esik az eső. Kimentünk a házból, és letelepedtünk az udvarban. Jack egy kolbászt csócsált elmélyülten, Bobbi pedig finnyásan piszkálta a sertésoldalasát. Ekkor egy napszemüveget vettem elő a zsebemből és a kezemben forgatni kezdtem.
-
Ügy láttam, unatkoztatok, amikor lejöttem.
Bobbi megvonta a vállát.
-
Érdekes - folytattam -, hogy az emberek milyen könnyen beleunnak a dolgokba. Vegyük
például Stephfordy Mayót! Bobbi érdeklődve nézett fel rám, Jack pedig még a kolbászát is kiejtette a kezéből, úgy figyelt. Kitalálja ezt a sok vámpír szabályt, tudjátok, hogy a napfénytől a seggetekből fény tör elő, és ez nagyon izgalmas meg új... az elején. Utána, ahogy bonyolódik a cselekmény, szépen megfeledkezik az egészről. Például Romániában végig sütött a Nap, amíg ott voltunk. Egy hőhullám közepén voltunk, és egyszer sem említette meg az egészet. Bobbi és Jack felpattantak, és ijedten néztek rám. En felmutattam az égre, ahol ragyogott a Nap.
-
Nézzétek, most éppen tűz a nap, és a seggetekben nyoma sincs még egy szikrának sem.
Abban a pillanatban, amikor rávilágítottam a történetnek erre a nagy hiányosságára, a vámpírok hátsója felől égett szag kezdett terjengeni, majd ahogy a sugarak átégették a nadrágjaikat, vakító fehér fénypászmák csaptak ki. Bobbi és Jack szaladgálni és kiabálni kezdtek, én komótosan feltettem a napszemüvegemet és alámerültem a lyukba, amit a cselekményszövésben vágtam magamnak.
tizenhetedik fejezet tetőpont A spatulai vidámpark a város feletti dombokon, nyolc kilométerre volt a várostól. Több mint tíz éve bezárták már, miután a kelleténél eggyel több alkalmazott perelte be őket munkahelyi baleset miatt. Azóta a berendezései csendben rozsdásodtak, mostanra valószínűleg még veszélyesebbé váltak, mint valaha, mert a rothadás nem tett jót az olyan hírhedt berendezéseknek, mint a Tántorgó Mángorló vagy a Fejvesztő 3000. Az erdőn át indultam arrafelé, igyekeztem minél messzebbre elkerülni a várost. A szokatlan napsütés végigkísért az úton, ahogy utat vágtam magam a félig benőtt ösvényeken. Örültem, hogy sütött a nap, így legalább az élőhalott lények, akik a véremre/agyamra/testemre áhítoztak, nem voltak annyira aktívak, és én nyugodtabb lehettem. Csak egy út vezetett a vidámpark bejáratához, és abban biztos voltam, hogy ott nagy lesz a tömeg, mert a zombik, sikító- szellemek, meg még ki tudja, milyen lények mind azon fognak igyekezni az Újraosztásra. El kellett hát kerülnöm azt az utat, mert nem akartam, hogy lemészároljanak, mielőtt odaérnék. Nagyon elfáradtam, mire felkaptattam a sziklákon, de ez volt az egyetlen lehetőség, hogy odaérjek. A Nap lebukott a nyugati égbolton, én pedig a hegytetőn feküdtem, és néztem, ahogy eltűnik a szemem elől. Az Újraosztás Napja volt ez. Ki tudja, valaha fel fog-e még kelni ez a kedves, sárga golyóbis? A legjobb lesz kiélvezni a fényét, ameddig még lehet. Arról nem is beszélve, hogy majd’ leszakadtak a lábaim. Már jól ismertem Stephfordy rögeszméjét a drámai időzítésről, ezért biztosra vettem, hogy éjfélig semmi fontos nem fog történni a vidámparkban. Abból nem lehetett semmi baj, hogy egy kicsit megpihentetem fáradt, sajgó tagjaimat... Távoli farkasüvöltésre riadtam fel. Alig hittem el, hogy ilyen fontos, drámai pillanatban képes voltam elaludni. Mit akart ez a Stephfordy? Hogy lemaradjak az egészről? Ez nem ér! Az órám szerint éjjeli tizenegy volt, a sarlós Hold már magasan járt az égen. Az Újraosztás egy órán belül kezdődött valahol a vidámparkban. Indulnom
kellett, hogy megtaláljam! A szendvicseket fél tizenkettőkor kezdték felszolgálni, nekem pedig már kilyukadt a gyomrom. Egy közeli tábla mutatta, merre kell menni a valamikori látványosságok felé. Nem tűnt valószínűnek, hogy a Szerelembarlangban tartanák az Újraelosztást, és még a holtak sem voltak olyan bátrak, hogy a Fejvesztő 3000 közelébe menjenek, ez a két hely tehát eleve kiesett. Hát persze! A Szellemkastély! Erre, hatszáz méterre. Átlagos sorbanállási idő: negyvenöt perc. Ajjaj, sietnem kellett. Elindultam, de kisvártatva hangokat hallottam magam előtt, ezért letértem az útról és macskaszerű ügyességgel, csendesen közelítettem a Szellemkastélyhoz. Egy romos, kétemeletes fatákolmány volt, ami valószínűleg aranykorában sem volt valami biztonságos, most pedig egyenesen halálos lehetett. Elhatároztam, hogy ha lehet, a közelébe sem megyek. Nem akartam tetanuszt is kapni, épp elég volt, ha az élőhalottak megölnek. Több száz ember... és nemember gyülekezett az épület körül. Kisebbnagyobb csoportokban álldogáltak, némely csoportban csak néhányan, másikban egész sokan. Fojtott hangon beszélgettek egymás között, bár a csapatok amúgy is tisztes távolságra húzódtak egymástól. A levegőben érezni lehetett a várakozás feszültségét. Én egy játékbarlangba húzódtam be, ami szemben állt a Szellemkastéllyal, és meresztettem a szemem, hogy meglássam Luke-ot, az én kedvesemet, de nem találtam meg őt a tömegben. Csendesen felmásztam egy fémlétrán, és a játékterem tetején lévő tábla mögé bújtam el. A rejtekhelyemről jobban megvizsgáltam a csoportokat. Néhány lényt fel is ismertem, vagy azért, mert emlékeztem rájuk Mr. Wellbord órájáról, vagy azért, mert már megpróbáltak egyszer megenni. Megláttam Joe Cahontast és a Lármázó Védelmezőket is, farkasformában, egy körben ácsorogni vagy egy tucat másik vérfarkassal az ajándékbolt közelében. Halkan beszélgettek, gondolom, a harci taktikájukat egyeztették. A hullámvasút mellett egy hatalmas csapat zombit láttam. Ok nem tűntek izgatottnak, úgy látszott, teljesen boldoggá teszi őket, hogy össze-vissza lófrálhatnak és egymásnak mehetnek. Elrémültem, amikor megláttam, milyen sokan vannak. A pokol meg biztosan tök üres. A lélegzetem is elállt, amikor megláttam a bőrkabátos vámpírokat a körhinta mellett. Luké még a tizedik fejezetben kivégezte a vezetőjüket, Ms. Crabtree-t, de azért itt voltak vagy harmincan. Volt, aki a körhinta lovain ücsörgött, mások ezek
lábainál. Némelyek idegesen járkáltak fel és alá, és az izmaikat tornáztatták. Egy magas, szőke, cigiző vámpír utasításokat osztogatott, de nem nagyon figyelt rá senki. Tovább nézelődtem, láttam sikítószellemeket, múmiákat, trollokat, sőt még egy csapat, enyhén ide nem illő cowboyt is, csak az én Luke-omnak és az apjának nem volt nyoma sem. Közvetlenül a lábam alatt egy második, kisebb csoport zombi ácsorgott. Csodálkoztam is, hogy ők miért nincsenek a többi zombi között, de azon még inkább, miért van mindegyiknél jegyzetfüzet. Amikor jobban megnéztem, felismertem az egyiküket: Wanda Mensional volt az, zombinak öltözve, parókában. Akkor a többi társa is biztos csak néhány gyerek a suliból! Mit keresnek ezek itt? Hát nem tudják, mekkora veszélynek tették ki magunkat? Bár korábbi tapasztalataim alapján ezek azt sem nagyon tudják, melyik államban vannak éppen. Figyelmeztetnem kellett őket, meg kellett őket mentenem! Főleg, ha ez azt jelentette, hogy önzetlenül kockára teszem az életemet az övékért. Lemásztam a létrán, és odamentem hozzájuk.
-
Wanda, mi a fészkes fenét kerestek ti itt? Nem tudjátok, hogy itt a
természetfeletti versenyzők lemészárolják a szurkolóikat?
-
Ki az a Wanda? - kérdezte Wanda a rothadó hús maszkja alól. - Én Winona
Arizona vagyok. Zombi Winona Arizona.
-
Na hagyd ezt, Wanda, és tűnjetek el innen, amíg még tud-tok! Az Újraosztás
perceken belül elkezdődik!
-
Ah, tudjuk, éppen ezért vagyunk itt. Ms. King szerint jó, ha gyakorlati
tapasztalatokat is szerzünk kémkedésből. A többiek bólogattak, Chip, a zombi vidáman integetett. Az arcomba temettem a kezem. Vannak, akiken nem lehet segíteni. Nekem muszáj volt itt lennem, narrálnom kellett, és besepernem a dicsőséget, amennyiben véletlenül megmenekülne a világ. De ezek? Nem sokkal voltak többek, mint statiszták, ezek itt mind meg fognak halni! Hát nem tanultak semmit Mr. Wellbord óráján?! Mintha csak engem akarna igazolni, Kristina felsikított nem messze. Egy csuklyás alakkal hadakozott, aki egy injekciós tűt akart a karjába szúrni. A suttogásban felismertem Joseph hangját.
-
Csak egy kis szúrás az egész, alig érzed, és utána elmúlik a lázad, megígérem.
Kristina tovább sikítozott.
-
Asszem, békén kellene hagynod a kis hölgyet, haver - lépett hozzájuk egy magas
cowboy, kezeit a pisztolyai gyöngyház markolatán pihentetve. Joseph támadásra készen összehúzta magát, a cowboy keze picit közelebb csúszott a fegyveréhez. Ekkor közöttük termett Luke, nyugtató gesztusokkal és békéltető hangon így szólt:
-
Minden rendben, cimbora, nem akarunk bajt. Ez csak egy szerencsétlen
félreértés volt, az apám azt hitte, hogy a hölgy haldoklik, de amint mindannyian láthatjuk - Josephre meredt teljesen jól van. Semmi vész. Hosszú még az éjszaka, ne lőjük el idő előtt a töltényeinket, rendben, pajtás? A cowboy megvakarta a borostás állát. Hát, most az egyszer még elengedhetlek benneteket, de vigyázzatok, mert figyelni foglak. Ezt jól jegyezzétek meg, halljátok? Luke bólintott, és miután oldalba bökték, Joseph is. A cowboy megfordult, és visszaindult a társaihoz. Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem, amint elhaladt mellettem:
-
Maguk miért vannak itt? Zombi cowboynak tetszik lenni, vagy micsoda?
Felnevetett. -Nem, kis hölgy, mi csak amolyan rendes, régimódi tehenészlegények volnánk. Tudja, régen, az ötvenes években mink uraltuk a popkultúrát. A magányos lovas, John Wayne, tudja. A cowboyok voltak itten az urak. Mink nem vagyunk ilyen csicsás természetfeletti népek, mint ezek itten, de ki tudja, lehet, hogy a gyerekeknek már elegük van a goblinokbul meg szellemekbül. Lehet, hogy az Újraosztás visszatesz minket a csúcsra. Abbó’ baj nem lehet, ha idegyövünk oszt megnézzük, igaz-e? Ennek sem volt kevesebb értelme, mint a többi dolognak itt a környéken, így hát sok szerencsét kívántam neki, és a szerelmemhez szaladtam.
- Hol a csudában voltál, már mindenhol kerestelek! - Biztos távolságból figyeltem az események alakulását, ahogy neked is kellene, ha már itt vagy. Egyébként miért vagy itt? Nem megegyeztünk, hogy otthon maradsz, amíg nem szólok?
- Nem, nem egyeztünk meg, ezt csak te döntötted el. Nézd, én megértem, hogy te 1997 óta csapdába estél ebben a testben, de a modorod azért haladhatna a korral, te hímsoviniszta disznó! - Luké megrökönyödve hallgatta a
kirohanásomat, és én azonnal igyekeztem is jóvátenni. - Jaj, ne haragudj, hogy kiabáltam veled! Azért ugye még szeretsz? Mondd, hogy szeretsz! Luké azonnal megölelt, és én belefagytam hideg karjai közé. Végre újra együtt voltunk, és már semmi sem szakíthatott el minket egymástól. Ekkor Kristina megrángatta a kabátom ujját.
-
Bocs, gyerekek, de azt hiszem, lebuktunk.
Felnéztem, és megláttam, ahogy egy hatalmas természetfeletti lény-tömeg közeledik lassan kis betolakodó csoportunk felé. A fogak vicsorogtak, a karmok csikorogtak, a szarvak hegyesen csillogtak. Lehet, hogy elkiabáltam ezt a „semmi nem szakít el egymástól” dolgot. A vezérmúmia szólalt meg először.
-
Itt van, ő az! A próféciák szerint csatlakozni fog hozzánk. Ugye, hozta valaki a
pótgyolcsokat? Egy kék hajú púnk elkiáltotta magát:
-
Nem! A mi próféciáink szerint hozzánk fog csatlakozni, és a sikítószellemeket
vezeti győzelemre! Egy zombi felém nyújtotta a karját:
-
A mi próféciáink szerint finom az agya.
A szőke vámpír megvonta a vállát.
-
Felőlünk azt csinálhattok vele, amit akartok, amíg nem hozzátok a közelünkbe. A
mi próféciáink szerint csak baj van vele. Egyre közelebb értek hozzánk, és közben dulakodtak és lökdösődtek az első helyért. Luke elém állt, hogy megvédjen a közelítő természetfeletti- szörny-tömegtől, de az arcán bizonytalanság tükröződött. Nagyon sokan voltak, talán többen, mit amennyivel el tudott bánni. Hátrálni kezdtünk. Nem éppen ilyen végkifejletet képzeltem el a regénynek, de legalább újra én voltam a figyelem középpontjában, és nem hanyagolhattak el többet. Ez azért jó volt. Szorosan megmarkoltam Luké karját. Ekkor valaki vékony, fuvolázó hangon felvisított a hátunk mögött.
-
Azonnal abbahagyni ezt a hülyéskedést!
A teremtmények egy csapásra elhallgattak, és térdre estek, szemeiket lesütötték. Luke és Joseph is így tett. Megfordultam, és szembenéztem - a halállal. Egy csontváz volt. Egy nagyon alacsony csontváz. A játékterem ajtajában állt, egyik kezében egy halom negyeddolláros érme, a másik hóna alatt egy díszesen faragott
kőládikót szorongatott. Jó tizenöt centivel volt alacsonyabb nálam, körülbelül
olyan magas, mint egy tizenkét éves gyerek. Üres, fekete szemgödreivel egy pár vastag szemüveg mögül meredten nézett rám. Apró mellkasának törékeny bordái között láttam a játékgépek villogó fényeit. Vajon miért volt ekkora hatással a félelmetes, hatalmas szörnyekre ennek a kis szerencsétlen csontvázgyereknek a belépője? Néhány pillanattal ezelőtt még azon versenyeztek, kié lesz a megtiszteltetés, hogy kibelezhet engem, most meg mindenki erre a balfékre figyelt? Nagyon vegyes érzelmekkel fogadtam ezeket a fejleményeket. Már éppen azon voltam, hogy javaslom, térjünk vissza az aktuális problémára, azaz rám, amikor Luké megragadta a karom, és visszarántott.
-
Ne menj olyan közel hozzá! Mutass egy kis tiszteletet a Kódex Őre iránt! A fura kis figura az érméit az élére vasalt farmere zsebébe dugta, és a bal kezét a feje
fölé emelte. A térdelő tömeg halkan felmorajlott.
- Csendet! - rikkantott a kis csontváz. Néhány másodpercig síri csend lett, a zombik, démonok és egyéb leírhatatlan, a tér és idő különböző bugyraiból szalajtott szörnyek egy rémséges élőképbe merevedtek. Vagy nem is annyira élő képbe. A csendet a Kódex Őre karórájának pittyegése törte meg. Tizenkét sípolás, éjfél. Elérkezett az Újraosztás ideje. Nem úgy, mint a szendvicseké. - Mind tudjátok, miért gyűltünk itt most össze, sötét testvéreim - szónokolt a kis krapek. - A figyelmetlenek számára azonban, akiknek amúgy vissza kellene lapoznia a tizenötödik fejezetre, itt egy rövid összefoglaló. Generációnként egyszer ősszegyűlünk mind, a rettentőek regimentjei, a félelmetesek falkái, a szörnyek... izé... szervezetei, az Újraosztás éjszakáján. Ezen éjjelen a Kódexet újraírjuk, a természetfeletti világ hierarchiáját megváltoztatjuk. Minden törzs toborzott magának támogatókat, rajongókat. Most összemérik azt az erőt, amit belőlük merítenek, és a győztes lesz az uralkodó. A popkultúra a győztes lábai előtt hever majd. Megasikeres filmek, tévésorozatok, bestseller regények, mindenütt jelen lévő marketingelemek - a győztes rendelkezhet majd mindezek felett. Az emberek istenítik majd, és a lelkesedésük életben tartja a győztest, a többiek meg harcolhatnak azért, hogy epizódszerepet kapjanak az Odaátban. A tömeg felmorajlott a lehetséges iszonyatos következmény hallatán. A Kódex Őre kezébe vette a kődobozt és ünnepélyesen a magasba emelte.
-
íme, a Kódex ládája!
Kinyitotta a ládát és kiemelt belőle egy fekete csomagot, abból pedig egy pakli kártyát vett elő. Minden kártyalapon egy- egy teremtmény képe volt, a kép alatt pedig valami szöveg, amiről először azt hittem, hogy varázsige. A tömeg lélegzet-visszafojtva figyelte a kártyapakli leleplezését, de engem nem any- nyira nyűgözött le ez az egész.
-
Ez most komoly? - súgtam oda Luke-nak. - A Kódex tényleg egy ilyen fantasy
Hatalom Kártyái pakli? Egy ilyen bugyuta gyerekjáték? És ekkor leesett. Hát ezt jelentették a kártyák az álmaimban! A Hatalom Kártyái. Hát ez elég idétlen jel volt, ennek aztán nem vettem hasznát. Köszi a semmit, Stephfordy! Luke nem válaszolt, és ahogy megláttam szikrázó kék szemét, tudtam, hogy őt is lenyűgözte ez a szent „Kódex . Nekem személy szerint sokkal jobban tetszett ez a fejezet, mielőtt a kis Kódex Őre megjelent. Volt ugye egy sor prófécia, ami rólam szólt, és ezért mindenki engem akart megölni, de itt volt ne- kém Luké, hogy őrülten erőszakos, de csodálatos módon megmentsen, ehelyett most itt állunk és azt bámuljuk, hogy egy nyeszlett csontváz kártyatrükköket mutat be. A kódexes gyerek megkeverte a pakliját, és nyiszlett kis hangján így sipítozott:
-
Készüljetek, természetfeletti testvéreim! A tizennegyedik Újraosztás első
mérkőzésének első harcosa... - kihúzott egy lapot a többi közül - A Hiányzó Láncszem! Erre egy gargarizálásszerű hang hallatszott a tömeg hátsó részéből, majd valaki udvariasan törtetni kezdett a kör közepe felé. Kisvártatva egy érdekes zöld lény bukkant elő, és bőszen integetett. Nem tudtam pontosan megmondani, mi volt az: sárga szemei voltak, nagy, vörös ajkai, és a nyakán kopoltyúszerű lebenyek. Valami tengeri szörny lehetett. Megállt balról a Kódex Őre mellett, aki bejelentette:
-
A Hiányzó Láncszem 1954-es debütálása óta minden évben harcba szállt, de soha
nem került a második fordulóba. Száznyolcvan centiméter magas, félelemfaktora harminchét, és allergiás a szigonyokra. Nagy tapsot neki! A tömeg meg is tapsolta. Ereztem, ahogy nő a lényekben a feszültség. A Kódex Őre kihúzta a második kártyát:
-
Ellenfele pedig nem más, mint a Láthatatlan Ember!
A nézők csendben várakoztak valami zajra, ami elárulná egy láthatatlan entitás jelenlétét. De semmi. Végül, amikor a csend már ciki lett, a Kódex Őre megszólalt:
-
Látta valaki mostanában a Láthatatlan Embert?
Na jó, adjunk még neki néhány percet. Láthatatlan Ember? Itt vagy, Láthatatlan Ember? Valaki fel tudna dobni a leve- góbé egy adag festéket, vagy valami? Nem? Nincs Láthatatlan Ember? Na jó, ez esetben kijelentem, hogy a Hiányzó Lánc- szem a legfélelmetesebb, ő jutott tovább a második fordulóba. A zöld szörnyeteg összecsapta a feje felett az úszóhártyás tenyerét, és valami érthetetlen dolgot gurgulázott boldogan. A közönség megeresztett egy gyenge udvariassági tapsot, de éreztem, hogy nem volt valami lelkes. A Kódex Őre megpróbálta feldobni a hangulatot, és azonnal húzta is a második forduló lapjait. Első kártya... máris itt van... a vérfarkasok! Az összes faj közül az egyik legeredményesebb! Ok nyerték az ötödik, a kilencedik és a tizedik Újraosztást. Közkedveltek, tapasztaltak, és a félelemfaktoruk kilencvenkettő! Nagy tapsot... a vérfarkasoknak! Vad taps fogadta a hírt! A vérfarkasok egyértelműen az est fö látványosságának számítottak. A tömeg szétnyílt, hogy utat engedjen nekik, és kisvártatva egy hatalmas emberfarkasokból álló csapat sorakozott fel a Kódex őre előtti szabad téren. Joe is ott volt közöttük, oda is kiáltottam neki bátorítóan:
-
Gyerünk-gyerünk, Joe! Tépd szét őket! A vérfarkas a menő, aúúúúú!
Luké mérgesen nézett rám, de nem érdekelt. Joe a barátom volt, és én azt akartam, hogy úgy semmisítse meg az ellenfelét, mint a kormány a bizalmas dokumentumokat.
-
És a vérfarkasok ellenfele... - a Kódex Őre drámai hatás- szünetet tartott - a vámpírok!
Meghűlt bennem a vér. Vérfarkasok a vámpírok ellen? Joe Luke ellen? Életre-halálra. Megszorítottam Luke karját, és könyörögtem neki, hogy ne menjen. Rám nézett, és láttam sárga szemében a kemény elhatározást. Kirántotta a karját a kezemből, és elindult. Én csak nyögni tudtam utána:
-
Ne, Luke, kérlek ne...
De ő már éppen a küzdőtérre lépett... volna. Ekkor azonban a szőke vámpír a Kódex Őréhez fordult.
-
Mielőtt elkezdjük, egy dolgot tisztázzunk. Kis Luke itt, meg a fura apja nem igazi
vámpírok, okés? Megcsúfolták legszentebb hagyományainkat a csini ruháikkal és a bugyuta vegetarianizmusukkal. Ők nem harcolhatnak mellettünk. Mi vámpírok
vagyunk, három Újraosztás óta veretlenek, kilencvenhetes félelemfaktorral, nem fogjuk hagyni, hogy ez a két nyámnyi- la kis homokos visszahúzzon minket. Ez így rendben van, Kódex Őre? A Kódex Őre bólintott, Luké pedig leejtette a vállát és meg- semmisülten visszafordult.
-
Szerintem nem is vagy nyámnyila, ne hallgass arra a csúnya, nagy vámpírra! -
simogattam meg a fejét. A vámpírok felsorakoztak a vérfarkasokkal szemben, és fújni kezdtek a nyáladzó ellenfeleikre. Ez ugyan még csak a verseny második mérkőzése volt, de mindenki tudta, hogy minden bizonnyal ennek a küzdelemnek a nyertese lesz a végén a bajnok. A Kódex Őre felemelte a karját, majd leejtette, és elkezdődött a harc. A felek a Hold fényében álltak egymással szemben, és méregették az ellenséget. A vérfarkasok nagyobbak voltak és erősebbek, de a vámpírok többen voltak, és magabiztosnak tűntek. Joe-tól tudom, hogy a farkasok nem nagyon törődtek a rajongók gyűjtésével, a vámpírok azonban már hónapok óta készültek erre az alkalomra. Egy csomó befolyásolható tinédzsert felsorakoztattak maguk mögé gótnak. Most pedig használhatták az összes erőt, ami a sok fekete pólóból és öngyilkosságról íródott béna versből származott. A szőke felkiáltott:
-
Rajta, vámpírok, hívjuk ki a sintért!
Az ellenfelek egymásnak estek. Csak nagyon nehezen tudtam követni a harcot, de legalább most már nem ájultam el, ez azért haladás. A vérfarkasok éles karmaikkal a vámpírokra vetették magukat, de azok felfoghatatlan gyorsasággal mozogtak, ahogy Luké mutatta nekem a játszótéren, amikor leleplezte magát előttem. Csak egy csík látszott belőlük, elugrottak és kitértek a farkasok elől, mindig csak egy pillanattal voltak gyorsabbak, mint a támadóik félelmetes állkapcsa. Párokban támadták meg a farka- sokat: az egyik elvonta a figyelmét, míg a másik hátulról pró- bált meg lecsapni a farkasra. A másik lény morgott, üvöltött és csapkodott, a küzdelem hangja fülsüketítő volt. Egy vámpírnak sikerült felugrania egy vérfarkas hátára. A farkas csapkodni kezdett, dobálta magát, hogy megszabaduljon az ellenfelétől, és közben rázuhant néhány nézőre. Láttam, ahogy Wanda és Chip a zuhanó test alá kerül. A farkas felkászálódott, és visszatért a küzdőtérre, a tömeg összezárt a helyen, ahol Wanda és Chip is állt, de őket
nem láttam sehol. Ez szörnyű volt! Én és Luké oldalt ácsorogtunk, míg a barátaim hősi halált haltak a küzdelem közepében! Ah! Joe-t kerestem a szememmel, és meg is találtam a küzdelem sűrűjében. Hatalmas mancsával éppen egy vámpírt szegezett a földhöz, és láttam, ahogy tisztán leharapja a fejét. Igyekeztem felfogni a dolgot: az a Joe Cahontas, akit én ismertem, egy vidám kis haver volt. Most pedig vagy hat vámpír ugrott rá, és ő igyekezett visszaverni a támadásukat. Szúrt, mart, harapott minden éles vagy hegyes részével. Az egyik ellenfele mögé került, és felhasította mindkét lábát. Joe megingott, és minden erejével igyekezett talpon maradni. Nem bírtam tovább. Nem volt erőm itt állni, és nézni a rettenetes eseményeket. Luke-ra néztem, és ő tudta, mit akarok, mielőtt még kimondhattam volna.
-
Nem lehet, Mona - szólt tehetetlenül. - A Kódex Őre megtiltotta, hogy küzdjek.
Hát, lehet, hogy a szőkének igaza volt, ez egy kicsit tényleg nyámnyila dolog volt. Na mindegy, a Kódex Őre nekem nem tiltotta meg, hogy tegyek valamit. Kiszakítottam magam Luké szorításából, és a cselekmény középpontjába vetettem magam.
-
Állj! - kiáltottam, az anyámmal folytatott veszekedések összes felgyülemlett
energiáját beleadva. A hangom tisztán és hangosan csengett, biztos voltam benne, hogy a harcolók is hallották, még ha nem is hagyták abba az öldöklést. 1 Hagyjátok abba, ez nem helyes! Ölitek itt egymást valami bugyuta természetfeletti hatalomért, és közben, nézzetek csak körbe, kínt és fájdalmat okoztok egymásnak! Ügy tűnik, megfeledkeztetek arról, ami igazán fontos... A közönség tagjainak arcán enyhe szégyen suhant át, láttam, hogy most már rám figyelnek. A harc is csendesedni kezdett, néhány vámpír és vérfarkas már megállt, hogy meghallgasson.
-
Rólam. Én vagyok az, ami igazán fontos. Nem ez a hülye Üjraosztás! Persze,
nagyon jól kezdődött az egész, azt meg kell hagynom nektek. Megérkeztem, és ti mind rólam beszéltetek, meg a próféciákról, amik rólam szóltak. Tök jó, ezt szeretem: Mona Liba végre megkapja a figyelmet, ami neki jár. Csakhogy akkor feltűnik ez a kódexkölyök, és mind megfeledkeztek rólam. Hát ilyen keveset jelentenek nektek a próféciáitok? Aztán meg elkezdetek itt küzdeni, és engem még csak be sem vesztek? Állhatok itt oldalt, és narrálhatom a küzdelmet, ami, csak úgy közlöm, nagyon nehéz dolog. Azt kívánom, bárcsak Stephfordy ne tette volna bele ezt az akciójelenetet, vagy fejbe veretett volna előtte, hogy átaludjam az egészet, mint a múltkor. Harci jelenetet
leírni nehéz, és én utálom! Itt a hatás kedvéért toppantottam is egyet a lábammal. A rém- rengeteg teljesen rám figyelt, ez jó. Még csak most melegedtem bele.
-
A barátom sem harcolhat, pedig már egy csomószor harcolt, és tényleg jól csinálja.
Azt akartam, hogy ő is benne legyen, mert mindig olyan jól bizsergek meg nedves leszek, amikor látom, hogyan öldököl. De persze neeem, ő nem elég jó nektek, hogy részt vegyen a ti különleges Újraosztásotokban! Aztán a hülye barátaimnak, Wandának és Chipnek jut egy tök menő haláljelenet, összezúzza őket a tomboló vérfarkas. Ráadásul a dobott barátom, Joe harcolhat, és bár most úgy néz ki, hogy mindjárt legyőzik, én biztos vagyok benne, hogy fordítani fog és győz majd. Akkor majd ő lesz a hős, és az én Lukeom még szánalmasabban fest majd, mint amennyire most, és ez nagyon nem tetszik nekem. Az egyik zombi felmutatott az égre és elkiáltotta magát:
-
Nézzétek!
Nem hagytam, hogy félbeszakítsanak.
-
És ha már itt tartunk, ez az egész Újraosztás dolog tisztára összezavarta az életem.
Már évek óta nem volt egy rendes fejezet, amiben iskolába mehettem volna, meg minden. Én azért vagyok itt, hogy tanuljak és érettebb legyek, erre jön egy csomó zombi meg a többi izé, és elrontják az egészet. Ez nem ér!... Ja, amúgy ma van a születésnapom. Ezt nem említettem eddig, mert itt mindenki annyira elfoglalt volt, de azért örültem volna, ha legalább az egyikőtöknek eszébe jutott volna. Levegőt kellett vennem, hogy elmesélhessem a történetet arról, hogy az anyám leégetett a hetedik szülinapi partimon, de ekkor történt valami, ami megzavarta a kitárulkozásomat. A szörnyek már nem engem néztek (erről lett is volna néhány keresetlen szavam hozzájuk később), hanem az égre meredtek. Követtem a tekintetüket. A Hold még mindig sarló alakú volt, de a csúcsai most lefelé konyultak, mintha a sarló elfordult volna kilencven fokkal. A Hold egy szomorú arc volt! Luké mellettem termett és így szólt a tömeghez:
-
Látjátok az eget? Ez a New Mona jele, éppen, ahogy a jóslatokban
megjövendölték! Először mindenki eltátotta a száját, majd izgatottan elkezdték megbeszélni a dolgot
maguk között. A Kódex Őre emelkedett szólásra.
-
A gyáva vámpír igazat szól. A próféciák megjövendölték, hogy eljön majd a New
Mona, egy teremtmény, akinek akkora hatalma van, hogy senki sem állhat ki ellene. Vagy, más fordítások szerint, akit senki sem állhat ki. Erről eltérnek a vélemények. Akárhogy is, mind láttuk a jelet az égen, és hallottuk a mindent elsöprő gyermeki nyűgösködést néhány perccel ezelőtt. Semmi kétség, ez az ember, Mona Liba a New Mona! Csontos karjával rám mutatott. Még mindig nem értettem pontosan, mi is folyik itt, de végignéztem a szörnyeken, akik mind csodálattal bámultak engem, és most sokkal kevésbé tűntek éhesnek, mint korábban megszoktam tőlük, szóval boldogan mentem bele a játékba.
-
Íme, a New Mona lett az univerzum középpontja. Bármely fajt támogassa is, az ő hatalma hozzáadódik a csoport hatalmához, így kétségtelenül ők nyerik meg az Újraosztást. Nincs szükség további küzdelemre, most már csak az ő választása számit. Válassz, Mona Liba, és a küzdelem bevégeztetik! Na végre, ezt már szerettem! Ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes élni. Körbenéztem az összesereglett szörnyetegeken. A zombik nem mertek rám nézni, azt hiszem, felfogták, hogy korábbi igyekezetük, hogy megegyék az agyamat, nem tett jó benyomást rám. A múmiák arca kifürkészhetetlen volt, persze, a gyolcsok alatt, de azt hiszem, az egyikük megeresztett felém egy behízelgő mosolyt. A Hiányzó Láncszem meredten bámult, úszóhártyás kezei összekulcsolva, és ajka folyamatosan némán mozgott. Leolvastam a szájáról, hogy azt motyogja: légyszi, légyszi, légyszi. Joe Cahontas visszaváltozott emberi formájába, éppolyan szőrös és éppolyan dögös volt, mint eddig. Rám nézett, és lemondóan intett egyet, ő már tudta, kit fogok választani. A Warm családhoz fordultam. Ott állt Luké, az én szerelmem most és mindörökre. Mindene az enyém volt, és én teljesen az övé voltam, örökre.
-
Luke. Luke-ot választom - jelentettem ki halkan. A fiú megszorította a kezem, és
elmerültünk egymás tekintetében. A Kódex Őre bejelentette:
-
A New Mona választott. Az Újraosztás bevégeztetett. Ettől a pillanattól kezdve a
Warm család az univerzum legerősebb és leghatalmasabb ere... A szőke vámpír odaugrott Luke-hoz, szívélyesen átkarolta a vállát és a Kódex Őrének
szavába vágott.
-
Szóval, Melvin, emlékszel, hogy azt mondtam, a Warmék nem igazi vámpírok? Ez
azért volt, mert, izé, mert ők a vezetőink! Nem igaz? Igen, így van, nem engedhettük küzdeni a vezéreinket, nehogy megsérüljenek. De mi egy nagy, boldog, összetartó család vagyunk, tehát aki őket választja, a mi fajtánkat választja. Ez így rendben van, Melvin? Vagy szeretnéd, ha mesélnék az anyukádnak arról a második, titkos pakli kártyáról, amit a dobozodban rejtegetsz? A Kódex Őre leforrázottan pillantott a kődobozra, majd gyorsan beleegyezett a dologba.
-
Ügy legyen! Újra a vámpírok a legfontosabb fajta. Jó szerencsét mindenkinek.
Azaz, van itt még egy feltétel. A választás csak akkor érvényes, ha a lányból is vámpír lesz. Nem kell, hogy ez ebben a könyvben történjen, de könyörgöm, ne várjatok, amíg mind bedilizünk, mert annyit nyavalyogtok róla! - Az órájára nézett. - Na, most már mennem kell, az anyukám nem szereti, ha későig kimaradok. Ezzel felkapta a kőládikáját és eltűnt a játékbarlangban. A távozása jelezte az esemény végét. A lények szétszéledtek, komótosan ballagtak ki a vidámparkból, beszélgettek egymással, és élvezték a béke utolsó pillanatait, mielőtt az örök harc a természetfeletti főhatalomért újrakezdődött volna. Körbenéztem, hátha meglátom Joe-t, de ő addigra már eltűnt. El akartam mondani neki, hogy ha nincs Luké, akkor őt választottam volna. A második hely sem olyan rossz, gondoltam, nem akartam, hogy elkeseredjen. Joseph Warmot azonban rögtön megláttam. Odarohant, ahol Wandát összelapította a farkas. Nem vagyok egy képzett elsősegélynyújtó, de úgy láttam, hogy mesterségesen lélegeztetni kezdte. Luké és én kézen fogva sétáltunk ki a parkból, kedvesen köszöntünk mindenkinek, akivel találkoztunk. A szőke vámpír a kapuban várt ránk.
-
Te még mindig egy kis hülyegyerek vagy, de a mi kis hülyegyerekünk.
Nagyot szívott a cigijéből és a füstöt Luké képébe fújta, majd megfordult és elindult.
-
O, koszi, majd hívlak! - kiáltott utána Luké őszinte, boldog lelkesedéssel.
A kocsijához sétáltunk, csendesen, és előre örültünk, hogy nemsokára kettesben lehetünk, biztonságban. A cowboyok éppen akkor oldozták el a lovaikat egy oszlop- tói, amikor odaértünk.
-
Asszem, jól tette, hogy a fickóját választotta, kis hölgy. Maga tudja. Csak
most aztán teli lesz a padlás a klisészerű vámpíros történetekkel. Remélem, szereti a fekete borítós könyveket. Mostan máj’ lesz belőlük bőven.
tizennyolcadik fejezet alkonypír
-
És így győztem le a sötétség erőit és mentettem meg a nyavalyás kis életeteket -
foglaltam össze büszkén. Vártam, hogy kitörjön az elismerő tapsvihar az osztályteremben. De a teremben csend volt. Az osztálytársaim annyira csodáltak, tisztára leesett az álluk. Tudtam én, hogy az előadásom erőteljes, hát persze, hogy az, de nem is vettem észre, hogy eny- nyire. Úgy magával ragadta őket a narrátori teljesítményem, lehet, hogy észre sem vették, hogy vége van.
- Most már nyugodtan tapsolhattok - engedélyeztem nekik nagylelkűen, de ők nem mozdultak. Persze, mi mást is várhattam volna. Nagyon sok mindent kellett egyszerre befogadniuk és megemészteniük, és ahogy az már ezelőtt többször kiderült, a diáktársaim éles eszével ugyan nehéz lenne felvágni a reggeli zsömlémet. Én nem kínoztam őket tovább, meghajoltam, és a helyemre mentem.
-
Khm, nos, köszönjük, Mona, hogy ilyen drámaian oldottad meg a házi feladatot -
törte meg végre a csendet Ms. King. Óra után beszélhetnék veled egy kicsit? No, ki a következő? Wanda? Ja, ő még a kórházban van, ugye? Akkor Tudor. Ültem, és sorban hallgattam a szánalmas próbálkozásokat, amelyekben a többiek megpróbálták összefoglalni, hogy Mit tanultam ebbe a félévben. Egyik jött a másik után, de egyértelmű volt, hogy a többiek közel sem fejlődtek annyit, mint én. Ennek ellenére mindegyikőjüket lelkesen megtapsolták. Nem is értettem. A tinik néha annyira gonoszak. Óra után némán és méltóságteljesen tűrtem, hogy Ms. King a homlokomat fogdossa, hőmérőt dugjon a számba és belevilágítson a szemembe. Végül az igazgatónő a saját homlokát is ellenőrizte és eltette a hőmérőt.
-
Mona, amikor azt mondtam, hogy fejleszd a képzelőerődet, nem arra gondoltam,
hogy hazudozni kezdj! - jegyezte meg. - Jól érzed magad?
-
Ms. King, ez mind igaz - bizonygattam. - Ha itt lenne Luké... vagy az apja... Ha Chip
és Kristina és Wanda itt lennének, és nem kómában, ők elmondanák magának. Esküszöm, minden így történt, ahogy elmondtam.
-
Hát persze, kedvesem - válaszolt, de én éreztem, hogy igazából nem hitt nekem.
Üjra kiközösítettek, és most nemcsak a velem született felsőbbrendűségem, a csodás arcbőröm és a dögös barátom miatt, hanem azért is, mert olyan helyekre jutottam el, ahová egy halandónak nem lenne szabad, olyan dolgokat láttam, amit egy halandónak nem lenne szabad, és mert tisztára jobb voltam mindenkinél. Rámosolyogtam Ms. Kingre. Nem tehetett róla, ő már mindig is egy vidéki öreglány marad, aki tisztára nem látja át a dolgokat, és rücskös a bőre. En viszont elég érett voltam ahhoz, hogy ne nehezteljek rá, amiért nem hitt nekem. Magam mögött hagytam őt és továbbléptem. A félév majdnem véget ért, már csak a díjak kiosztása maradt hátra. Tudtam, hogy én is kapok majd valami díjat a bátorságom elismeréseként, bár pontosan tudtam, hogy az egész csak az üres népszerűség-hajhászásról szól, és hogy a zsenit soha nem ismerik el a maga korában. Még szerencse, hogy nemsokára vámpír lesz belőlem, így az emberiségnek sok emberöltő áll rendelkezésére, hogy felismerje a valódi értékeimet. Az Akadémián másról sem beszéltek, mint hogy ki, kivel megy a bálba, és hogy ki milyen díjat kap majd. Én természetesen mindezek felett álltam. Egy héttel az ünnepség előtt az ebédlőben ültem és úgy tettem, mint akit érdekel Piper áradozása arról, hogy még az is lehet, hogy Rudy őt hívja el magával. Bobbival és Luke-kal kellett volna lennem, és sokkal magvasabb dolgokról beszélgetnem, csakhogy aznap volt az Olvasmányok a strandra vizsga, és ezért beüzemelték a napgépet. Mint ilyenkor mindig, Warmék nem jöttek suliba, hanem elmentek vadászni, Joseph már nagyon várta, hogy bővíthesse trófeagyűjteményét. Azok, akiket Piper általában fárasztani szokott, mind ott voltak az Újraosztáson, és ennek következtében vagy a kórházban pihentek, vagy békében nyugodtak, Piper tehát kénytelen volt hozzám fordulni.
-
És te, Mona, Luke-kal mégy a bálba? - kérdezte, mert észrevette, hogy nem
figyelek rá, amikor az iPodomat hallgattam.
-
Hogyan? Ja, elhívott, de én mondtam, hogy majd meglátom. Abból baj nem lehet,
ha egy kicsit játszom az elérhetetlent. Amúgy nem is vagyok benne biztos, hogy el akarok menni.
Magamban jót mosolyogtam, ahogy Piper törte magát, hogy rávegyen, menjek el a bálba. Annyira átlátszó volt a drága! Egyértelmű, hogy valami meglepetést terveztek a számomra. Es még szép, hogy Luke-kal elmegyünk! Mi értelme lenne, hogy mi vagyunk az Akadémia legnépszerűbb párja, ha néha nem élveznénk ki a köz szeretetét? A szünet előtti utolsó napok nagyon lassan teltek. A diákok, akik túlélték az Újraosztást, visszatértek a suliba, és minden együttérzést begyűjtöttek a mankóikkal és a kerekes székeikkel Akárhová mentem, mindenhol útban voltak, elfoglalták a folyosókat, botladoztak a lépcsőkön. Annyira tapintatlanok voltak: évekig tartott, míg eltakarodtak az utániból, egyszerűen kénytelen voltam félrelökni őket vagy átmászni rajtuk. Eközben persze néha a falnak kentem őket, néha pedig elestek, de ezek nagyon jó fizikoterápiás gyakorlatok voltak nekik, nem is tudom, miért háborogtak folyton. Végre elérkezett a bál napja. Hajnali ötkor keltem, hogy időben elkészüljek. Megfürödtem, szőrtelenítettem, lekenekedtem és meghintettem magam rózsaolajjal, ezután felhívtam Luke- ot, hogy biztosan ideérjen időben.
-
Akkor hatra itt leszel értem, igaz? - kérdeztem a telefonban. Ott leszek? Hát persze, hogy ott leszek. Nem felejtettem ám el! - Majd kis szünet
után: - Hová megyünk? Felkacagtam és letettem a telefont. Milyen drága, úgy tesz, mintha nem tervezné, hogy elvigyen táncolni. Azon sem lepődnék meg, ha limuzint bérelt volna, meg minden. A következő néhány órát azzal töltöttem, hogy tökéletesre beállítsam a frizurámat, kisminkeljem magam, és elrendezzem a redőket a rózsaszín hercegnőruhámon. Pontban hat órakor a kanapén pózoltam és vártam az én hidegvérű, dögös hercegemre. Chuck körbefotózott, egyik képet lőtte a másik után, nem lehetett leállítani.
-
O, Mona! - lelkendezett. - Milyen gyorsan felnőttél! Es éppen olyan gyönyörű vagy,
mint az édesanyád! Emlékszem, amikor először megláttalak, abban a pillanatban tudtam, hogy teljes lett az életem, hogy...
-
Apa, nem bírod ki, hogy egyszer ne csak magaddal foglal- kozz? Ez egy különleges
este, és ne fotózz már annyit, mert a vakutói könnyezni kezd a szemem! - Ekkor meghallottam, ahogy egy kocsi gördült a ház elé. - Luké az? O az, ő az, ő az? Limuzinnal jött?
-
Nem, úgy látom, csak a kocsijával - szólt Chuck, és elmorzsolt egy könnyet.
Megérezte a csalódásomat, amiért Luké ilyen alkalomhoz nem illő járművet választott.
Az ajtóhoz libbentem, hogy üdvözöljem az én mesebeli hercegemet, és abban a pillanatban ledöbbentem, amikor megláttam.
-
Szervusz, drágám, ma még fejedelmibben nézel ki, mint ál- talában! Es milyen
tökéletesen rózsaszín vagy! Mi alkalomból öltöztél így ki? Nagy erőfeszítésembe telt, míg megtaláltam a hangom.
-
Luke, te... te... az ott egy farmer rajtad?
Luke végignézett magán, mintha ellenőrizni akarná. Farmer- gatya, edzőcipő, fehér póló, még csak meg sem próbált elegáns lenni. Minden álmomat, minden jövőbeli szép emlékemet erről az estéről egy pillanat alatt porrá zúzta.
-
Hogy tehettél ilyet?! Ma van a bál, Luke, a bál! Az év legnagyobb eseménye! A
nagy esélyünk, hogy lassított felvételben libbenjünk el a rajongóink előtt, akik rózsákat szórnak a fejünkre. És te elfelejtetted!
-
Nem felejtettem el - ellenkezett álmaim gyilkosa. - Azt mondtad, nem akarsz
menni. Vagy húszszor megkérdeztem.
-
Csak szemérmeskedtem, te idióta! Már harminc éve itt rohangálsz, és még
mindig semmi érzéked a nőkhöz? Hogy lehet valaki ennyire lassú felfogású?! A hangom sikításba csapott át, éreztem, ahogy a mellkasom furcsán beleremeg. Luké fájdalmasan összehúzta magát és félve pillantott az égre. Valóban, a Hold sarlója kezdett elfordulni a középpontja körül, két végét ellenállhatatlanul húzta léteié a haragom ereje.
-
Ne tedd, Mona, csak megerőlteted magád. Pillanatok kérdése, és helyrehozom a
hibámat. Azzal egy halk dörrenéssel eltűnt. Türelmetlenül topogtam. Sokkal jobban nézett ki, amikor tíz perccel később megjelent. Haja zselézve, csokornyakkendőben, övkendővel, szmokingban.
-
Ez már elfogadható - jelentettem kegyesen -, de ne gondolja, hogy ma este a
kegyeimbe férkőzhet, fiatalember. A kocsihoz vonultam. Mire odaérünk, már biztosan elkezdődik a díjkiosztó, és ott fognak rám várni a meglepetésemmel. Ahogy számítottam rá, mire odaértünk, a rengeteg diák már mind ott tolongott a teremben, a színpad előtt. A levegőben érezni lehetett a nemi hormonok szagát. Átsiklottam a tömegen, fel a színpadlépcsőkön. Ms. King éppen azokról a diákokról em-
lékezett meg, akik nem végezték el, és nem is élték túl a tanévet.
-
Most már ugorhat, igazgatónő, megérkeztem, kezdhetjük azt a díjkiosztót! -
kiáltottam vidáman.
-
Ms. Liba, hogy képzeli ezt...? Nézze, nem kell itt kéretnie magát, oké? Megmentettem ezt a várost, és
ellenálltam a gonosz erők kísértésének. Hol a díjam? - Végignéztem a bálteremben összegyűlt statisztérián, akik most pusmogtak és mormogtak és pisszegtek. Ereztem, ahogy újra előtör belőlem a New Mona ereje, ha nem kezdik el a műsort nagyon, de nagyon gyorsan. - Na, mi lesz?
-
Itt a díj! - kiáltott Bobbi, aki hirtelen bukkant fel a színpad oldalán, mintha
belökték volna. - A különleges... tulajdonságaidért, és az odaadásért, amivel vagy... a bátyámért... a közösségért, ezennel átnyújtom neked ezt a díjat. Átvettem a díjat, amit a kezembe nyomott. Kicsit furcsa volt, úgy nézett ki, mint egy alufóliába tekert schlonga, de persze megértem én, biztos nem tudták még összeszedni a pénzt a diákoktól az igazi ajándékra. Addig jó lesz ez is.
-
Ó, köszönöm, Bobbi! És köszönöm nektek, mindannyi- ótoknak. Szeretnék még
köszönetét mondani magamnak, a szépséges Luke-omnak, a Warm családnak, akik néha mellettem álltak, bár sok hasznukat nem vettem. Az anyám és az apám egyáltalán nem segített, ha csak nem számítjuk, hogy ők adták a DNS-emet, amit azért egyszer még le kell teszteltetnem. Ó, és... - Köszönjük, Mona! - vágott közbe Ms. King, nagyon furcsa arckifejezéssel. A fogait összeszorította és úgy motyogta: - Te tényleg a legönteltebb és legönzőbb diák vagy, aki valaha is ebbe az iskolába járt, és ez nagy szó ám! Kedvesen ránevettem. Tudtam én, hogy különleges vagyok, de jólesett tőle is hallani. Bobbi levezetett a színpadról, Ms. King pedig folytatta a díjkiosztót.
-
És akkor most jöjjön az első... azaz, második díj kiosztása. A legminimálisabb
álruháért járó Clark Kent-díj idei nyertese: Wanda Mensional! Vagy mondjam inkább úgy: Winona Arizona? Wanda, ahogy a színpad felé igyekezett, hogy átvegye a díjat, elhaladt mellettem. Eléggé megváltozott, ahhoz képest, ahogy utoljára láttam, amikor félholtam feküdt a földön, és Joseph Warm lélegeztette. Nem emlékeztem, hogy régen is ilyen erősen húzta volna ki a szemeit tussal, és biztos, hogy nem hordott ennyi ezüstékszert. És
tényleg ujjatlan csipkekesztyű volt rajta? Na mindegy, mindenkinek megvannak a korszakai... Luke-ot kerestem, és csak fél füllel hallottam, ahogy belekezd a köszönőbeszédébe:
-
Hajoljatok meg előttem, halandók... Gratulálok, Mona! - mondta Bobbi. - Nézd, kitaláltak egy új díjat, csak neked! Na
de most, ha nem bánod, én lépek, Jack-kel, izé, vegyülünk egy kicsit. Viszlát később!
-
Mona! - szólított meg valaki. Chip. O, jaj, miért nem tudott csak egy kicsit tovább a
kórházban maradni? Most annyira nem volt kedvem ehhez! - Sokat gondolkodtam mostanában, és rájöttem valamire, amit neked szeretnék először elmondani.
- Tudom, Chip, tudom, hogy belém vagy zúgva. Ugyan elég undorító már a gondolat is, hogy te rám nézel és rólam képzelődsz, de azt hiszem, szabad országban élünk, és...
- Nem, tévedsz. Erről akartam veled beszélni. Troy Onshop sokszor meglátogatott a kórházban, rengeteget beszélgettünk, és én elgondolkodtam, hogy mit akarok kezdeni magammal. Azt hiszem, megtaláltam a helyemet. Én énekelni akarok. És piszkálódó, felvágós párbeszédeket akarok. Divattanácsokat akarok adni az embereknek. Mona, én nem vagyok főszereplő! Én egy Meleg Legjobb Barát vagyok! Szeretetteljesen megveregettem a vállát.
- Hát, ha te olyan szerepet szeretnél, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal, lelked rajta. Megértem, hogy nem mindenki érhet el a jellemrajz olyan mélységeire, mint én. Na szaladj gyorsan, és kérdezd meg Pipert, nem akar-e a fiúkról beszélgetni! Boldogan bólintott és elszaladt. Na, ez megvolt. De hol van Luké? Mona? - Joe Cahontas volt az. Te jó ég, hol van egy vámpír lovag, amikor szükség lenne rá? Joe-val az Újraosztás óta nem beszéltem, széles ívben elkerült engem. Abból ítélve, hogy milyen görcsös volt a válla, milyen borostás az álla és milyen erő' sen borzolódott a nyakszőre, még mindig mérges lehetett rám. Joe, nagyon sajnálom, hogy nem ti nyertetek. Még akkor is, ha mindannyiunknak szakadt farmerban kellett volna onnan- tói Nirvánát hallgatnunk... - próbáltam meg kiengesztelni. Ugyan, mit törődsz vele? - húzta el keserűen a száját. - Neked ott van az élőhalott szépfiúd, akivel végiglejthetsz a városon, akivel a környék királyát és királynéját játszhatjátok. Mi viszont lent kuksolhatunk a pincében az X-Boxunkkal! Húsz éve vártam erre, Mona, húsz éve! Már kihúztam a szövegemet az Egy spatulai vérfarkas a
Bermudákonban, és készen álltam a forgatásra, de te gondoskodtál róla, hogy
megvetett és lenézett videojátékosok maradjunk még egy generációra. Ez nem fair! Megvakartam a nyakát, ő pedig halkan nyüszögni kezdett. Milyen kedves tőle, hogy engem és Luke-ot királynak és királynénak tart! Biztos voltam benne, hogy gyorsan elsimítjuk majd ezt a kis nézeteltérést kettőnk között, vagy ha nem is, nemsokára már egyáltalán nem fog érdekelni. Abban bíztam, hogy találok majd egy regényt vagy drámát, ami jól leírja azt a viszonyt, ami köztem, Luké és Joe között volt, abból majd rájöhetek, hogyan maradhatnánk mindhárman barátok. Shakespeare ebben nem sokat segített, lehet, hogy át kell állnom a tizenkilencedik századi romantikus regényekre, hátha azokban lesz valami.
- Khöm - jelent meg mellettünk Luke. Joe rámordult, de én az orrára koppintottam a díjammal. - Ő az enyém, kutyafiú, vedd le róla a mocskos tappancsaidat! - mutatta ki Luke azt a patologikus birtoklási mániát, amit annyira szerettem benne.
-
Később találkozunk, Joe - köszöntem el, és szomorúan néztem, ahogy
elsomfordál. Luke magához rántott, és ingadozni kezdett velem ide-oda. Ez a lágy hullámzás teljesen elvette az eszemet, szorosan a mellkasához simultam, a tenyerem lecsúszott feszes, formás hátsójára...
-
Mona? - súgta Luke. Igen, szerelmem? Gondolkodtál az ajánlatomon?
Ellöktem magamtól. Engem aztán nem fog ilyen könnyen megkapni! Hát persze, hódítsd meg a lányt, puhítsd, míg ki nem tárulkozik neked, aztán elő a szemfogakkal! Hát ezt Mona Libával nem lehet eljátszani!
-
Luke, megmondtam már! Még nem állok készen. Le akarok érettségizni. Van egy
csomó dolog, amit szeretnék csinálni veled, de ahhoz először fel kell nőnöm. Miért sürgetsz ennyire? Nem azt mondtad, hogy akkor is szeretsz majd, ha már nyolcvan éves leszek? Luke zsémbesen lebiggyesztette az ajkát, én pedig odahajoltam, hogy megcsókoljam. De ellökött.
-
Tizennyolc, Mona. Azt mondtam, tizennyolc, nem nyolcvan! Fúj, nyolcvan évesen
már tiszta ráncos és szikkadt leszel! Milyen hülye ígérne ilyet?! Ha felnősz, rá fogsz jönni, hogy csak üres, romantikus klisé vagyok, a tökéletes férfi, ahogy egy tizenhárom éves lány elképzeli. Ha felnősz, egyáltalán nem foglak érdekelni, nem tartasz majd vonzónak, és én nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek. Csak rád gondolok, Mona. Nem alszom...
Na jó, amúgy sem alszom, de ha aludnék, akkor biztosan nem aludnék... Nem eszem a sztékemet, még a tavaszi férfi divatkollekciókat is alig néztem át, csak te jársz a fejemben. Ha nem vájhatom beléd a fogaimat, én nem tudom, mi lesz velem!
-
Ó drágám, én soha nem unlak meg téged! Asszem. És tudod, a szerelem nem csak
a harapásról szól. Annyi minden mást is csinálhatunk együtt! Belekaroltam a szerelmembe és kivezettem a teremből. Mögöttünk a srácok táncoltak, beszélgettek, és egy kupacban hevertek a földön Wanda körül. De én csak az én Luke-omat láttam.
-
Mire gondolsz? - kérdezte. Azt hiszem, Joseph mindent elmagyarázott erről.
Találkozol egy lánnyal, megismered, udvarolsz neki, belemártod a fogaidat és szívod, amíg van vére, és vége. - Ne vedd zokon, édesem, de az apád lenne az utolsó, akitől először párkapcsolati tanácsokat kérnék. Tudod, nem muszáj a szexuális vágyainkat egy túlméretezett vámpírmetafora mögé rejtenünk. Egyszerűbb lenne, ha csak szexelnénk egyet.
- Szexelhetnénk? - kerekedett el Luke szeme. Láttam az arcán, mennyire megzavarodott és megrémült. - Nem túl gyors ez így? Biztosan nem szeretnéd, ha előtte megharapnálak?
- Biztosan nem - válaszoltam, és a kistáskámból elővettem a Hullamerevség forgatókönyvet, amit kimondottan erre az alkalomra tartogattam. - Mit szólnál, ha most lemennénk a pincébe? Korrepetálnálak egy kicsit. Hidd el, most megtanítalak valamire, amitől újra megered a véred! Beléptünk az üres sulifolyosóra. Luke megtorpant.
- De Mona, ugye emlékszel, hogy nekem nem ver a szívem? Így nem lehet vérkeringésem sem, érted? Átkaroltam és finoman vonszolni kezdtem. - Akkor, drágám, jobb, ha hozod a schlongát
174
-
177
