NÉPRAJZI KÖZLÉSEK IV

NÉPRAJZI KÖZLÉSEK IV. SZEMELVÉNYEK A CSEMADOK KÖZPONTI BIZOTTSÁGA NÉPRAJZI SZAKBIZOTTSÁGA TAGJAINAK GYŰJTÉSEIBŐL

SLOVENSKÉ PEDAGOGICKÉ NAKLADATEĽSTV0

NÉPRAJZI KÖZLÉSEK IV.

SZEMELVÉNYEK A CSEMADOK KÖZPONTI BIZOTTSÁGA NÉPRAJZI SZAKBIZOTTSÁGA TAGJAINAK GYŰJTÉSÉBŐL

NÁRODOPISNÁ PRÍRUČKA IV

UKÁŽ KY Z PRÁC Č LENOV NÁRODOPISNEJ ODBORNEJ KOMIS IE PRI ÚSTREDNOM VÝBORE CSEMADOKU

SLOVENSKÉ PEDAGOGICKÉ NAKLADATEĽSTVO BRATISLAVA1988

Szerzők - Autori

(c)

Kemény József, Csókás Ferenc, Battáné Gáspár Jolán, Dávid Mihály, Dobainé Kiss Ilona, Gáspár István, Böszörményi István, Liszka József, Csáky Károly, Babcsan Ágota

Lektorálták - Lektorovali: Liszka József, Márkus Mihály, Halgašová Karolína Szerkesztők - Redaktori: Liszka József, Kaprálik Zsuzsanna A kiadványért felelős - Za publikáciu zodpovedá: PaedDr. Lukács Tibor Első kiadás Prvé vydanie Megjelent a Csemadok Központi Bizottságának célkiadványaként, megrendelési szám: 407/87 Vychádza ako ú čelová publikácia Ú stredného výboru Csemadoku, číslo objednávky: 407/87 Ez a kiadvány nem árusítható. Beszerezhető a Csemadok K özponti Bizottságán és járási bizottságain. Táto publikácia je nepredajná. Možno ju dostať na okresných vý boroch a na Ústrednom výbore Csemadoku.

CSEMADOK ÉRSEKÚJVÁRI JÁRÁSI TITKÁRSÁGA MELLETT MŰKÖDŐ NÉPRAJZI SZAKCSOPORT

KISÚJFALU NÉPRAJZÁBÓL c. dolgozatai

4

Együtt tanulva... (Bevezető sorok egy néprajzi szakcsoport munkájához) Amennyiben a népi kultúra ismerete műveltségünk egyik legfontosabb alkotóelemét jelenti (s kell-e még e tétel helyességét bizonygatni?), akkor érthető, hogy alaposabb megismeréséért nagyobb és nagyobb erőfeszítéseket teszünk. Igaz, hogy a paraszti műveltség legszebb produktumaiból már sok mindent "rögzítettek" az utókor számára, de képünk nagyszüleink világáról még így sem lehet teljes. Gyűjteni kell hát, mégha a huszonnegyedik óráról beszélők vésztjóslása kissé történelmietlen is: lassan egy évszázada verik félre a harangot, s még mindig kincsesbányára lelhet az, ki komolyabban "beleássa magát" egy faluközösség hagyományos kultúrájába. Viszonylag sokan gyűjtenek, nagyrészt magányos farkasokként - közkeletű szóval: amatőr gyűjtőkként. Az "amatőr" szónak újabban persze van egy enyhén pejoratív mellékzöngéje. Éppen ezért, hogy ezt elkerüljem, hangsúlyozni szeretném, hogy egyszerűen az "önkéntes gyűjtő" szinonimájaként, mindenféle hátsó gondolat nélkül használom e kifejezést. Mit is jelent pontosan a szó: amatőr? Bakos Ferenc: Idegen szavak szótára imígyen határozza meg: "amatőr... műkedvelő, aki nem foglalkozásszerűen, hanem kedvtelésből foglalkozik valamivel". Nos, ilyen szemszögből vizsgálva a dolgot, "profi" (tehát: profeszionális, hivatásos) magyar néprajzkutatóink száma valóban a minimálisra csökken (hat-nyolcnál többet sehogy sem tudok összeszámolni). A szlovákiai magyar néprajzi kutatások jövője tehát az amatőrökön áll vagy bukik. A Csemadok É rsekúj vári Járási Bizottsága égisze alatt működő Néprajzi Szakcsoport létrehozásának fő oka éppen a fentiekben keresendő. Célunk: közös ügyért, közös erővel, egységes módszerekkel dolgozó munkacsoport létrehozása volt, azokból az emberekből, akik már vagy végeztek ilyen gyűjtéseket egyénileg, vagy megfelelő módszertani irányítás hiányában csak szerettek volna. A csoport tevékenységét talán a közös tanulás jellemzi a legjobban, ami a népi kultúra megismerése (-tetése) érdekében tartott előadásokban, beszámolókban, ill. a gyűjtési kérdőívek közös megbeszélésében, kiértékelésében nyilvánul meg. Hogyan is néz ki ez a gyakorlatban? Az alakuló összejövetelen, amely 1982 júniusában volt, javaslattal álltam elő, ami egy néprajzi felmérésre kiszemelt falut és a gyűjtendő témaköröket tartalmazta. Ez utóbbiakból aztán mindenki választott az érdeklődési körének megfelelőt, vagy újabb ötletekkel állt elő; majd a legközelebbi összejövetelig kidolgozta a választott téma gyűjtéséhez használandó kérdőívet. E kérdőívek többszöri kölcsönös megvitatása-javítgatása után került sor az első közös gyújtőutunkra, Kisújfalun, amit aztán továbbiak követtek. o

-

5

-

A Kisalföld északkeleti peremén, a Párisi csatorna völgyében elterülő községről tájékoztatásképpen annyit el kell mondani, hogy viszonylag fiatal településről van szó. Első írásos említését 1460-ból ismerjük. Megjegyzendő azonban, hogy - a régészeti leletek tanúsága szerint - az Árpád-korban, a falutól keletre, a "Paprík- (Paprít) domb" térségében már virágzó település volt, amely a 13. században pusztulhatott el. A két falu közti kontinuitás, más leletek hiányában, egyelőre nem bizonyítható. Kisújfalut 1609-ben a törökök, 1783-ban viszont a felszabadító seregek pusztították. Egyes források szerint a török kiűzése után a szomszédos Köbölkútról érkeztek ide telepesek. Mások viszont azt állítják, hogy Bottyán János éppen innen vitt Köbölkútra telepeseket. Református temploma 1787-ben épült. Az 1874-es nagy tűzvész, amely szinte az egész falut elpusztította, a néphagyományban is él. Az 1980-as népszámlálás adatai szerint a lakosság száma 965, ami állandó csökkenést mutat az előző, 1970-es (1056) és 1961-es (1075) összeírások eredményeihez képest. A község néprajzi besorolása meglehetősen problematikus, ugyanis éppen olyan területen fekszik, amely a magyar népcsoportok és kisebb tájegységek között mintegy üres foltot képez. A Mátyusföldtől és Csallóköztől keletre, a palócságtól, annak legnyugatibb ágától, az Alsó-Garam völgyétől pedig nyugatra fekszik. Amennyiben valahová mégis csatolni kívánnánk, akkor nagyon óvatosan inkább "palócosnak" mondhatnánk népi kultúráját. A falu gazdálkodására a legutóbbi időkig az állattenyésztéssel kiegészített földművelés volt jellemző. Ehhez járultak még olyan kiegészítő foglalkozások, mint a nádkitermelés és feldolgozás, valamint a szőlőtermesztés. -

o

-

Gyűjtéseink eredményét a különböző témakörökből (nádkitermelés, kenderfeldolgozás, állattartás, bortermelés, népi építkezés, földrajzi nevek, népszokások stb.), az idős emberek nyomán lejegyzett adatokat több-száz cédulán rögzítve a csoport "mini-adattárában" (amely persze örvendetesen növekszik!) őrizzük. Megjegyzendő még, hogy viszonylag nagy mennyiségű tárgyi anyagot is számba vehettünk. Összegyűjtése azonban már csak egy megfelelő helyiség biztosítása után lehetséges. Érdemes lenne például a helyi hagyományos bortermelés még elég szép számban föllelhető tárgyi anyagát megnenteni, a egy állandó kiállításon mindenki számára hozzáférhetővé tenni. Mindezt talán össze lehetne kötni valamelyik, építészetileg értékes présház (bőven van belőlük) műemlékké nyilvánításával. Ehhez viszont már a helyi közigazgatási szervek, valamint a műemlékvédelmi szakemberek segítsége is szükségeltetik. Az eredmény dolgozatokban is testet öltött részét, amely a dolog természetéből adódóan persze néhol még botladozó, esetleg kiegészítésre szorul, itt veheti kézbe az érdeklődő. Hangsúlyozni szeretném, hogy a faluközösség egész népi kultúrájának a rögzítése eleve nem volt célunk, tehát ne is várjon ilyen komplex leírást az olvasó. Tervünk az, hogy viszonylag rövid idő alatt (ami persze még így is hosszú éveket jelent!) legalább vázlatos képet kapjunk az egész környék népi kultúrájáról, amit aztán - az ebből nyert előzetes ismeretek alapján - követhetnek majd az egy községre vagy kistájra összponto-

sított monografikus igényű vizsgálatok. Nem látom túl sok értelmét, hogy külön-külön bemutassam a szerzőket. Az egyébként különböző munkaterületeken (pedagógus, munkás, mérnök, diák stb.) dolgozd munkatársainkat egy közös cél vezérli: megmenteni, rögzíteni valamit népi kultúránkból, hogy a rég elfeledett, a most újrafölfedezett "hajdanvolt dolgok" valamilyen módon visszakerüljenek kultúránk vérkeringésébe. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy a csoport nevében is köszönetet mondjak a Csemadok járási bizottsága és alapszervezete vezette vezetőségének munkánk hathatós támogatásáért, és minden kisújfalusinak, akik információikkal, útbaigazításaikkal kutatásainkat segítették. L i s z k a József a néprajzi szakcsoport vezetője -

o

-

A falu, ill. közvetlen környék néprajzára és történetére vonatkozó főbb források: Borovszky Samu szerk. Magyarország vármegyéi és városai. Esztergom vármegye. Budapest é.n. Gedai Sándor Nádaratás és feldolgozás Hét 1982/3, 24. o. Gyurikovics György Köbölkúti tóról, rajta létezett úszó szigetekről és annak lecsapoltatásáról. Tudományos Gyűjtemény 1839/XI, 40. o. Hanusz János Úszó szigetek Földrajzi Közlemények 1893, 189-195. o. Liszka József Archeologické prieskumy a záchranné výskumy v okrese Nové Zámky. In: Archeologické výskumy a nálezy na Slovensku v roku 1982. Nitra 1983, 159-161 és 358-361. old. Liszka József Népi építkezés a kisújfalusi szőlőhegyen In: Castrum Novum II. Az Érsekújvári Járási Múzeum Évkönyve. Nové Zámky 1983, 197-213.o. Liszka József A lyukpincétől a présházig (A kisújfalusi szőlőhegy népi építményei) Élet és Tudomány 1984/41, 1298-1299. o. Méryné Tóth Margit Szlovákiai magyar népviseletek (Kisújfalu) Hét 1978/8, 24. o. Vályi András Magyarország leírása... I-III. Buda 1796-1799 Villányi Szaniszló Néhány lap Esztergom város és megye múltjából Esztergom 1891 Vlastivedný slovník obcí na Slovensku. I-III. Bratislava 1977-1978

-

7

-

Kemény József: Földrajzi nevek

A község nevéről az adatközlők csak annyit tudtak mondani, hogy valamikor volt egy másik falu, amelynek a nevét már nem ismerik. Ezt a falut a törökdúlás idején felprédálták. A megmaradt lakosság valamivel távolabb, a közeli erdő alján épített egy újabb községet. Innen, mivel közel volt az erdő, könnyebb volt az ingóság és az élet mentése a sűrű fás rész védelmébe. A régi falu helye a mai község délkeleti végétől nem messze lévő Paprít dombon volt. Ezen a helyen valóban kivet az ott szántók ekéje cserépdarabokat. A falu ősi magját a Gurgyal nevezetű rész alkotta. Ez a mai falu közepén helyezkedik el, a vasútállomás közelében. Gurgyalban van a református templom is. Ennek egyik falát állítólag egy régi török mecset maradványa alkotja. A község egyutcás község. A házsorok feltehetőleg a régi postaút kétoldalán épültek. A régi postaút vonalán épült később az érsekújvár-párkányi műút egy része. Ezt az utat a falu területén csak egy út metszi. Ez Bátorkesziről Gurgyalon keresztül Arad pusztára vezet. Arad puszta a Hodža-féle telepítési program keretében épült ki. Lakói szlovák telepesek. A szlovák telepesek többsége 1938-ban, további része pedig a második világháború után elvándorolt. Ma a puszta lakói túlnyomó többségben kisújfalusiak. A falun keresztül vezető utca név nélküli. A főútról leágazó Kis utca hosszabbítja ma a Felszeggel. Ebből az utcából ágazik egy út a Sáravaló dűlőbe. A Sáravaló dűlő neve állítólag onnan kapta a nevét, hogy egyszer a grófnak (hogy melyiknek, ki tudja) a lánya, akit Sárának hívtak megsajnálta a szegény embereket és ezt a területet kiosztotta. Erről azonban csak egy adatközlő tudott. Az Alszeg folytatása a Masaryk utca, amely az első köztársaság idején végrehajtott házhelyosztáskor népesült be. Valamikor a Masaryk utca helyén volt a hercegprímási birtokon épült Hatháza rész. A többi házhelyet a Kenderesekből szakították ki. A főútvonal Párizs patak felé eső, lapájon épült házsorát - Sársornak, a szemben levő sort, amely a dombosodó részen épült, Hegysornak hívják. A két sor egymással többé-kevésbé párhuzamos. A falut a szántóföldek ovális alakban veszik körül, amelynek közepében van a község. Az 1900-as évek kezdetéig a földek 3 forgóba (nyomásba) voltak osztva. Az első forgóban gabonaféléket termeltek: búzát, rozst és árpát, néhol kevés zabot. A második forgóba kapásokat vetettek: cukorrépát, takarmányrépát, kukoricát, cirkot és kendert. A harmadik forgóban egyéves takarmányok: baltacim, here, lednek és hasonlók voltak. Kerti vetemények, káposzta és egyebek a falu körüli földeken és a kertekben kaptak helyet. A falu minden egyes gazdájának mind a három forgóban volt földje. Az alap, vagyis a legkisebb földterület a fertály volt. Egy fertály 12 magyar holdnak felelt meg. Egy fertályhoz járult az erdőből egy egész rész. A szőlők nagysága független volt a szántóföldek nagyságától olyannyira, hogy szőlője lehe-

8

tett a földnélküli zsellérnek is. Az első forgóhoz tartoztak : Kővágók Sűrű oldal Sűrű oldal alja Hangás Hosszú földek Telek völgyek A második forgóhoz : Öreg földek Hegyalja Erdő alja Cirok földek : Sára való A harmadik forgóhoz Községföldek Papföldek A község határához tartoztak még a Párizs (Páris) patak mentén húzódó rétek. Ma jó részük fel van szántva. Ezeket(észak felől délkelet felé haladva) így hívják: Felső rétek Meszesek Alsó rétek Község rétje Urak rétje Tiszttartó rét Paprét (Paprít, Paprik) Arad puszta körül elterülő földek Ullmann báró uradalmához tartoztak, így a község ezeket a földeket csak mint urasági földeket ismerte és semmiféle néven nem nevezte. Az 1919-20-as földosztás után az egyes dűlőket az azokon gazdálkodó telepesekről nevezték el, pl.: Nalláz dűlő Ivanics Novák rét A háromforgos gazdálkodási rendszert az 1900-as évek elején fokozatosan az ún. piaci gazdálkodás váltotta fel. Az árutermelést mindig a kereslet irányította. Lassan előtérbe kerültek az ipari növények. Az egyes dűlőnevek a földterületek földrajzi helyével, formájával, esetleg a termelt növényekkel vagy jellegzetes gyomnövényével vannak kapcsolatban. Kivételt jelentenek a Kővágók. Itt követ szedtek a házak alapjaihoz, pincékhez, de főleg az itt található homokkőből kaszakövet és köszörűkövet vágtak. Ezt többen is állítják a faluban. Hogy ezt a követ eladásra vagy cserére is vágták volna, erről a megkérdezetteknek nem volt tudomása. A homokkőből készült fenőköveket kiszorították az öntött korund kövek. A felsorolt dűlőneveknél színesebb és több érdekességet rejtenek a szőlőhegy dűlőnevei. Kapusok: nevét a szőlőhegy bejáróútjánál elhelyezett kapuról kapta. A szőlőket ugyanis a falu felől egy mély úton lehet megközelíteni. Ebben a mély útban volt a kapu, amelyet minden nap este 8 után és vasárnap délelőtt zárva tartottak. A kapu lakatját a kisbíró zárta és nyitotta. Az esti zárórát Varga

-

9

-

László 82 éves adatközlő nagyapja oldotta föl, aki az 1800-as évek végén a falu bírója volt. Szerette a bort és szívesen volt a hajlokokban éjfél után is. Nyáras Szilvás völgy: az itt található fák után voltak elnevezve. Bagó völgy: a völgybeli fákon fészkelő baglyokról kapta a nevét. Borjús Öregek: azokon a területeken telepített szőlők neve, ahol valamikor a falu szőlői voltak, amiket a filoxéra kipusztított. Újár: a szőlővész után telepített első szőlők. Nagyobbrészt amerikai direkt termő hibridek. Főleg homokos terület, amelyet a filoxéra nem szeret. Búcsi dűlő Dómány oldal: a kijárogató öreg gazdák legtöbbször rézgombos dolmányt viseltek. Egyszer az egyik gazda kapatosan az egyik fára akasztotta a dolmányát és ott is hagyta. Hogy a dolmány ott maradt-e vagy ellopták, arról nem szólt a fáma, de a dűlőt azóta így nevezik. A határutak nagyrésze azoknak a dűlőknek a nevét viselte, amelyhez vezettek vagy amelyeket érintettek. Kivétel a Nyolcöles út, amely az EFSZ telepe mellett vezet. Nevét a szélességétől kapta. Széles út a Kis utcából vezet a Sára való dűlőbe. Adatközlők: Cséplő István, szül. 1910; Fodor Lajos, szül. 1907; Mátyás Lajos, szül. 1910; Varga László, szül. 1901; Magasházi István, szül. 1915.

Csókás Ferenc: A nád kitermelése és feldolgozása

A nádas a kürti határtól mind jobban szélesedve egész a köbölkúti hatá rig terjed, annak is elég nagy részében, az ott található Páris majorig. Régebben több rétterület volt, csak az utóbbi években nem kaszálták rendszeresen, így nagy részét benőtte a nád, a káka és a gyom, ezáltal a nádas terület jóval nagyobb lett. Kisújfalu határának összterülete 1.400 ha. Ebből a rét és a nádas terület 142 ha. A nádas nagy része védett, az itt található ritka madár- és rovarvilág miatt. A múlt század közepéig ezen a területen tó volt. A kisújfalusi határ jó felétől lenyúlt egész a köbölkúti határban lévő Páris majorig. Vizét a Kürttől belefolyó patak és források táplálták. A tavat akkor keskenyebb nádas szegélyezte és rajta elég nagy területű úszó nádas sziget volt. A szájhagyomány szerint ez hosszú ideig, valószínűleg évszázadokig tartott, amíg létre jött: nádgyökerekből, hódvárakból, vizimadarak fészkeiből, ürülékéből és szélhordta porból. Jó minőségű, erős szárú nád termett a szigeten. Ha a tél elején "felső szél" (északnyugati) fújt és az úszó szigetet a tó köbölkúti felébe vitte, akkor ott fagyott be. Ebben az esetben a köbölkútiak vágták le rajta a nádat. Ha ellenben "alsó szél" (délkeleti) fújt és a szigetet a tó kisújfalusi felén érte a fagy, akkor a kisújfalusiakat illette meg a nádvágás.

-

10

-

A tó nagy része az uraságé volt, tehát a nád is. Csak a nádvágás díját kapták meg az egyik vagy a másik falu lakói, ami téli keresetnek nagyon jól jött. Ha a sziget egy része (felső sarka) a gazdák földjének irányába esett, akkor ki-ki a saját földje irányában levághatta a nádat. A köbölkúti Páris major mellett a nagyrészben természetes dombot, sáncot a múlt század közepe táján átvágták és a tó vizét leeresztették. Ekkor alakult ki a csatorna, ami elég bővizű patak (Kőhídgyarmatnál folyik a Garamba). A tó vizének leeresztésével az úszó sziget lefeneklett, s fokozatosan benőtte a nád, főleg az uraság területén. A gazdák felére eső részben csak kevés nádas volt, a tófenéket és környékét nem hagyták elnádasodni, hanem évente kétszer kaszálták, és ősszel a sarjú betakarítása után legeltették. Az Alsó réteknek nevezett terület mellett volt a jó minőségű nád. A felső részben, ahol állítólag a sziget lefeneklett - ma Meszeseknek hívják - nincs minősége a nádnak, mivel a fönnmaradt gyökérzet víz hiányában kiszáradt. A Meszesektől nyugatra dombos rész volt, amelyet szántani is lehetett. Néhányan azt állítják, hogy ez volt az úszó sziget. A legtöbb állítás viszont arra mutat, hogy a Meszesek területe volt az egykori sziget. Dobai András 56 éves adatközlő nagyapjától, Dobai Ferenctől hallotta, aki bíró volt a múlt század végén, hogy csak kevés nádas volt a Köbölkút felőli részen. Az egykori tófenékre kocsival is be lehetett menni, különösen aszályos esztendőkben volt elég száraz, csak később kezdett elmocsarasodni. Az urasági részen út vezetett keresztül, amit még ma is látni, csak már használhatatlan. Levezető csatornái voltak, amelyek a fő csatornába vezették a vizet. A gazdákhoz tartozó részen a kanálist (főcsatornát) és a bevezető csatornákat mindenki tisztította. A Meszeseket is kaszálták, de nagyon gyenge, rossz minőségű takarmány volt rajta. A Domboknak nevezett területen az 1900-as évek elején káposztások voltak, és nagyfejű , jó minőségű káposzta termett rajta. Az 1926-27-es években Arad pusztán fölépült 26 családi házba telepesek költöztek és 1928-tól az urasági terület az ő tulajdonuk lett. Ők vágatták aztán a nádat feléből vagy pénzért. Ettől kezdve a nádterület mindig nagyobbodott, főként a második világháború után, amikor a csatorna tisztítását elhanyagolták. A talajvíz, a sok esőzés és megrekedt hólé kisebb tavakba gyűlt össze. Télen, amikor befagyott, a gyerekek csúszkáltak a jégen, nyáron pedig halászni is lehetett. I. A nád kitermelése A falu férfiai foglalkoztak a nádvágással és a nád egyéb munkálataival. Előfordult, hogy nők is segítettek. Voltak nádvágó csoportok: rokonok, jóbarátok, ismerősök, általában hárman-négyen álltak össze egy csoportba, ahol az egyes munkafázisokat a következőképpen osztották szét: 1/ Kaszás, vagyis vágó. Fogta a tolókasza nyeleinek felső végét és a tolókaszát meglökve csúsztatta a jég tetején. Egy lökéssel kb. fél métert vágott le. Egy kévéhez kb. 3-4 lökés kellett, attól függött, hogy milyen sűrű és vastag szárú volt a nád. A nád ugyanis bedőlt a "híd"-ra, a kétoldali ”kollát" közé.

-

11

-

2/ Kiemelő, marokszedő. Igazgatta, nyalábolva kiemelte a "híd"-ból az egy kévényi nádat, a jég színén ún. ejtéssel az alsó végeit egyenlővé tette és lefektette. 3/ Kötő, kévekötő. Zsúpkötéllel, csádékötéllel vagy marék náddal kötötte öszsze a nádkévét. A nádból használt kötésnél csaló volt a kéve, "nagyobbat mutatott", mert a nádkötél nem simult úgy a kévéhez mint az előző kettő. Nádvágó szerszámok, eszközök a/ Rövidnyelű kasza, kézikasza, nádvágókés. - Öreg kaszahegyből házilag készítették, a hossza kb. 30 cm, a nyele 120 cm hosszú. A nyél alsó végébe, derékszögbe erősítették a kaszát. A nyél felső végén a lyukba madzagot fűztek és a két végén összekötötték. Ezt ráhúzták a kézfejre, hogy vágásnál a nyél ki ne csússzon a kézből. Zsombékos, kákás, ritka növésű nádas területen használták ezt a kaszát, szükség esetén deszkáról, vagy ladikról vágták vele a nádat. b/ Tolókasza. - Kaszáját cséplőgép ("masina") sínéből, öreg kocsiráfból kováca készítette. A többi részét már otthon a gazda állította össze. A kasza szélessége kb. 5 cm, hosszúsága pedig általában 1 m. A kasza két végén, kissé ferdén, a szélességével megegyező átmérőjű két vaskarika volt. Ezekkel erősítették a kaszához a 3-4 m hosszúságú nyeleket. A nyelek felső végétől visszafelé, kb. 1 m-nyire fölfelé álló korláttartó lecek voltak erősítve, ezek tetejére a jobb és bal korlát, ami hajlékony szárú fűzfából készült, és alsó vége a kaszapenge karikájához volt erősítve. A korláttartónál a két nyél áthidalással volt összekötve ("híd"). A nyelek hosszúsága egyébként a nád magassága szerint változhatott, ugyanis kaszáláskor (vágáskor) a nád beledőlt a korlátba. Télen a zúzmarás nád bokrétája nem érhette a kaszás fejét. c/ Zsúpkötél. - Kézicsépléssel nyert rozsszalmából összesodort, csavart kötél. d/ Csádékkötél. - Hosszúszárú, szárított csádéból sodort, csavart kötél. Az első világháború előtt az uraságnak, később a telepeseknek vágták a nádat bérért, amit kévénként számoltak. Tövénél a kéve kerületének 1 m és 1,20 m között kellett lennie, ezért a két világháború között 2.50 koronát kaptak, az 1938 utáni években pedig 1 pengőt fizettek érte. Volt, hogy a gazdák, ritkábban a telepesek részéből, általában feléből is vágtak nádat. A részt általában megvette a kereskedő, vagy más személy, saját használatra. A nádat télen vágták, amikor a tő befagyott és a jég olyan erős volt, hogy megtartotta az embert. Ez volt a legalkalmasabb időszak, mivel ilyenkor a tolókaszát is tudták használni. Enyhébb teleken, amikor a tó vize nem fagyott be, előfordult, hogy ladikról vágták a nádat, vagy ladikkal hordták ki a szigetről, mivel kisebb fagyoknál az embert már a sziget növényzete is megtartotta. Úgy is volt, hogy vizenyős helyen hosszú deszkákat raktak le és arról vágták a nádat. Az ilyen esetekben csak a kézi kaszát lehetett használni. A nádvágó csoportok vezetői már az első fagyoknál reggelente baltával nézték, hogy milyen erős a jég. Ha már megtartotta az embert, akkor körbe vágták azt a területet ahonnan nádat akartak vágni. Ez azt jelentette, hogy azt a területet elfoglalták és egy másik csoport már nem mehetett oda. Ki milyen

-

12

-

ügyes volt, olyan nagy területet foglalt el. Nem csak a mennyiség volt fontos, hanem a minőség is, és ha jobb volt a minőség, több lett a kereset. Déltájban, amit addig levágtak, kéziszánkóval kihordták, kihúzták a partra, hogy biztonságban legyen, mert délutánra változhatott az idő. Ez enyhébb időjárásnál fontos volt, nehogy a levágott nád bent maradjon. Előfordult "erős", hideg teleken, amikor a jég vastagsága megengedte, hogy lófogatos szánnal is bementek a nádért. A kihordott nádat a parton ágyazva rakásba rakták. Ez úgy történt, hogy lefektettek tíz kévét és erre tíz sort tettek egymás tetejére. Száz kéve után egyet fölállítottak, ez volt a jel és tovább rakták, így százasával. Előfordult, hogy kisebb gazdák kúpba rakták, de ezt könnyebben eldöntötte a szél. A kihordott nádat, amilyen gyorsan csak lehetett, elszállították kocsival vagy lófogatos szánnal. Az uraság a maga részére használt nádat behordatta a majorba, a többit pedig a helyszínen adta el. A gazdák legtöbb esetben hazahordták és kúpba rakták. Amit eladásra szántak, otthonról adták el. Eladásra nemigen osztályozták, legfeljebb az uraság, amit exportra szánt, azt osztályoztatta. Galgócról rendszeresen járt egy fölvásárló, aki az árút vasúton szállíttatta el. Köbölkúton a Remes család nagyban foglalkozott a stukatórnád (mennyezetnád) kötésével és a kisújfalusiaktól is vásárolt föl nádat nagyobb mennyiségben. II. A nád feldolgozása A nádat tetőfedésre, mennyezet (stukator) nádnak és gazdasági cölöpépítmények ("pelvások", takarmányosok) oldalának használták. Ezeknek munkálatait a falu lakosai általában saját maguk végezték. A faluban sokan értették a tetőfedést - nádazást is. Összeállt a család, rokonság, s egymásnak segítve elvégezte a munkát. Szegényebb emberekből néha nádazó csoport alakult, akik tetőfedést vállaltak az uraságnál, ill. nagyobb gazdáknál. Tetőfedésnél használt szerszámok - körmösvas, karika, nyárs (80-90 cm) - ezeket kovács készítette; - nádverők (kisverő, nagyverő), dorong, csatlók - ezeket mindenki saját maga elkészítette; - drót - az üzletben vásárolták; - nádtartó rudak - vendégoldalakból, valamint ezekhez tartozó lábak (3-4 darab, a nádtartó rudak hosszúsága szerint); - rudazókötelek; - 2 db létra (kislétra és hosszú létra). A lábakat, tartófákat fölállították az eresz folytatásaképpen, rézsútosan (egy-egy nádtartó rúdra hármat). A köteleket fölkötötték a szelemen gerendához. A kötelek tartották a nádtartó rudakat, amelyek a lábak felső részén kers ztbe feküdtek. A második sor rudat a horogfák aljára, keresztbe fektették és ezt a második kötél tartotta, ugyanis minden kötél párban volt. Aztán maréknyi kisebb nádcsomókkal végigrakták a tetőt úgy, hogy a csomók vége a rúdon feküdt, hogy le ne csússzon. Ez volt az alap, vagyis az alsó terítés. Aztán ezt vékony csatlóval lekötötték az első léchez és egyformára

-

13

-

igazították. A rudat fölengedték és a nádat lehurcolták úgy, hogy ebből lett az esztri-csepegő. Kisverővel megigazították, vagyis fölverték az alját. Erre az alapra folytatták a nádazást. Rudakat fektettek keresztbe és megkötötték, majd nádat raktak, "terítettek" és egy sor csatlóval lekötötték. Kötés: Egy személy fönt volt a tetőn, egy személy bent a padláson. A többiek (2-3) segédkeztek, adogatták a nádat stb. A külső, nádazó személy a leterített, eligazított nádra csatlót fektetett és átszúrta a körmöst úgy, hogy a körmös felső kapcsa a csatlót befogta. A körmös hegyes részének a belső léc alatt kellett kiérnie. Aztán leszólt: "jó helyen van?" - ha nem akkor újra kellett szúrni. Ha igen, akkor a padláson lévő személy a körmös alsó végére ráakasztotta a kampót. A felső nádazó személy a körmös alján (hátulján) lévő vályú formában a drótot átszúrta a bentlévő személyhez és megkérdezte, hogy "megvan-e a drót vége?" - Ha igen, akkor beszúrta a nyársat a körmös és a csatló fölött. A nyárs lyukába a padláson lévő személy befűzte a drótot, de előbb körülkötötte vele a lécet, és felszólt:"benne van. A nádazó a nyárssal fölhúzta a drótot. Ezalatt a belső személy a körmösre akasztott karikára bedugta a dorongot (vastagabb karót) keresztbe úgy, hogy feszíteni, húzni tudott vele. A nádazó megfogta a drót két végét, átölelte vele a csatlót és leszólt! "Húzd meg a dorongot, húzd meg jól." - "Nem bírom tovább!" - hangzott belülről, akkor a nádazó gyorsan elvégezte a kötést. Ez 20-30 cm távolságra ismétlődött egymás mellett. Amikor végigértek, a kötélre erősített tartórudakat fölengedték, és a terítést rézsút a nagy nádverővel fölverték. Aztán újra ment rá a másik sor, vagyis a többi mindaddig amíg az utolsó, vagyis a felső lécig fölértek. A gerinc csúcsán a tető mindkét oldaláról az utolsó sor nád szálai a csúcsban keresztezték egymást a,b,a,b stb. A gerincen letörték jobbra (a) és balra (b) a nád szálait. Baba: a tetőorom dísze. A készítése lent történt. A baba másfél kéve nádból készült. Vettek másfél kéve nádat, a tetejét megkötötték dróttal, a felső végétől lefelé kb. 1,5 - 2 arasznyira. Majd zsúpból megkötötték a baba fejét úgy, hogy mindig vettek kezükbe egy marék zsuppot, és a kötés irányába helyezték, hogy a kötés alatt még lelógjon. Fölülről visszahajtották a másik felére és körberakták, így betakarták a fejet, majd dróttal jó erősen bekötötték. Szép gömbölyű feje lett a babának. Dísznek egy marék nádpöhőt (nádvirágot) szurkáltak bele, aztán fölvitték a tető elejére és benézték lentről, hogy középen van-e. Ha jó helyen volt, akkor egy hegyes akácfakarót vertek bele, ami a tető nádjába mélyen beleszúródott, ez tartotta a babát. A nádazó ráült a gerincre és a babától hátrafelé kezdődött a szegés, amely jobbról és balról fél-fél marék nád összetevésével és csavarásával történt. A csavaráson kívüli nádhosszat a tető jobb és bal oldalára lehajtotta és a lábának belső részével leszorította. Így folytatódott tovább a szegély fonása, egy marék fölállt és a hozzátevő marék alá csavarta és így az egész fonás összefüggött. Fonás közben a szegély alsó végét kaszaheggyel vagy metszőollóval egyenesre vágta. A kész szegélyen ült és elejével ment a tető vége felé. Ha egyenes vége volt, úgy mint az elejének, akkor oda is babát tettek. Volt két hágcsó. A nádazó egyszer az egyikre állt, másszor a másikra és így csatlózta végig az utolsó, szegélyt erősítő csatlót az egyik és a másik felén. Ha hátul farazat volt, akkor kötényt kötöttek. A kötény 1 vagy 1,5 kéve nádból készült, a

-

14

-

hegyét összekötötték dróttal több soron, és akácfa karóval beszúrták a farazat hegyébe és félhold alakban elterítették hátul, majd lecsatolták úgy, mint a szegélyt. A nádtető 30-40 esztendeig kibírta, de a szegély csak 8-10 évig. A nyári jégverés sokat ártott a szegélynek. A munka befejezése után söprővel vagy dióverővel lepucolták a tetőt. Adatközlők: Gulyás István, szül. 1907; Kis Dobai Lajos, szül. 1916; Mészáros Géza, szül. 1911

Battáné Gáspár Jolán: Népi gyermekjátékok Anyáink, nagymamáink gyakori dorgáló megjegyzése Kisújfalun sem maradt el, amikor gyűjtésem témájára tértem: "Bezzeg, a mi időnkben rengeteg játékot ismertünk! A falu lánya - gyereke együtt játszott naphosszat az utcán, nem úgy, mint most!" Az Érsekújvári járás e kis falujában gyűjtött gyermekjátékok nagyrésze ma is ismert, megtalálható az óvodai tananyagban. Érdekességük nem a játék menetében rejlik, hanem dallamuk és szövegük mutat szokatlan eltéréseket. A fiúgyermekek játékait a sok mozgás, a tornaórába illő testgyakorlatok jellemezték. A legtöbb játékban kortól és nemtől függetlenül valamennyi gyermek részt vehetett, de voltak olyan játékok is, amelyek csak a lányok vagy csak a fiúk kiváltságai voltak. 1/ A "Fehér liliomszál..." kezdetű körjátékba fiúkat ritkán vettek be. A lányok kicsi kortól játszották, míg komoly udvarlójuk nem akadt, és férjhez nem mentek.

Fe-hér li-li-om-szál,sej,fe-hér li-li-om-szál,

sej,u-gorj a Du-ná-ba. Lá-zár vedd föl lá-ba-i-dot,

mo-sa-kod-jál,tö-rül-köz-zél meg! A dallam egyediségén kívül a gyermekjáték e változatának további érdekessége a szöveg "Lázár vedd föl lábaidot" sora, amely az ősi eredetet sejtető "két aranypálca" helyébe lép. A játékot a ma is ismert módon játszották ta-

15

-

vasztól őszig, hétköznap estefelé és vasárnaponként az utcán, vagy a réten. A játék menete: A lányok körbe álltak, kiszámolással "fehér liliomszálat" választottak, aki beállt a kör kézepébe. A dalra körben sétáltak, a kör közepén álló gyerek pedig dramatizálta a dal szövegét, tehát: ugrott, támaszkodott..., s a végén megtörölte arcát valakinek a ruhájában. Ezzel választott új "liliomszálat". Így ismételték a játékot, a ha megúnták, újat találtak ki. 2/

Csillag Margit,tu-dom a ne-ve-det, azt is tu-dom,

hogy szeretsz en-gemet. Konkoly levél, tisz-ta

bú-za,ha ki-nyílik a vi-o-la. A violát ak-kor

szedik, mikor reggel

harmat e-sik.

Én az uram nem szeretem, níma csókját nem kedvelem. Ifiúr csak kedvel engem, barna leginy szeret engem. Ha szeretne, bár elvenne. Piros papucsot venne. Arany láncot tizenkettőt, meg egy aranyos fíketőt. (főkötőt) Három háznál van egy nagy fa, piros alma terem rajta. Olyan piros, mint az író, igya meg a szolgabíró! Ez a párválasztó körjáték a fiúk és a lányok közös játéka volt, a nagyobbak is szívesen játszották. Az első sor dallama különálló. A többi versszakot a 2. és 3. sor mintájára énekelték. A körben csípőretett kézzel sétáló "Csillag Margit" a szöveg "Én az uram..." versszakára párt választ magának. A dal végéig mindkét kezüket megfogva együtt táncolnak a körben. A többi gyerek, aki a körben állóval ellenkező irányban sétált, a párválasztásnál megáll és a dal végéig csak énekel. Aztán a párban állók helyet cserélnek, és újra kezdik a játékot. 3/ A legkedveltebb játékok közé tartozott a "Kiskácsa fürdik..." kezdetű is. Kicsik és nagyok egyaránt játszották legeltetés közben, utcán, iskolában az óraközti szünetekben.

-

16

-

Kis ká-csa für-dik,fe-kete tó-ba',anyjá-hoz

ké-szül

$

Lengyelor-szág-ba, len-gyel mondja: szép vi-rág-szál,

a-kit szeretsz kapd el!

Ezt sze-re-tëm,ezt kedvelëm,

" T 'i r ! Ez az én é-dës kedvesëm.

Hajts'ki, mars!

A régebbi változat itt véget ér. A "hajts'ki, mars!"-sal a régi "kácsát" kiküldték a körből, és helyébe lépett az általa választott új "kácsa". Az újabb változatban a "hajts'ki, mars!" elmarad, s a játékdal egy újabb sorral bővül, amely még dinamikusabbá teszi a játékot:

Járjad', járjad jó katona,hagy dobogjon ez az ut-ca ez a barna szép kis-lány! A játékot a "Csillag Margit" mintájára játszották. A körben sétáló "kácsa" az "...akit szeretsz kapd el" szövegrésznél választott magának párt. 4/ Kizárólag lányok játéka volt az "A broszonyi..." kezdetű kis soroló, táncoltató játékocska. J

i

j

<

A broszonyi,a broszonyi Var-ga Er-zsi, szípszemű lyány

krumpli rúzsa vi-o-vi-o- la! A lányok egyvonalba sorakoztak, s a dalban szereplő "Varga Erzsi" módjára valamennyi lány nevét egyenként kiénekelték. Akinek a nevét énekelték, kiperdült a sorból, s csípőretett kézzel átforgott az előzővel párhuzamos pár méternyire alkotott új sorba. Ha már valamennyien az új sorban álltak, befejezték, vagy újrakezdték a játékot. 5/ Sorban (egyvonalban), vagy körben guggolva játszották az "Elment már a cica..." kezdetű játékot.

-

17

-

El-ment már a ci-ca,nin-csen már a ci-ca, hol van már a ci-ca...

Kiszámolással "kiküldték" az egyik játékost - ő lett a "cica". A többiek egy összecsomózott zsebkendőt dugdostak egymás között. A "cica" a hátuk mögött járt, figyelt, mert ki kellett találnia, hogy kinél van a zsebkendő. Ha úgy vélte, hogy ott van valakinél, annak rácsapott a hátára. Ha nem talált, visszakapta a "hátast"; (háromszor próbálkozhatott), ha talált, az lett a "cica", akinél a zsebkendő volt. A többi gyerek közben állandóan ismételve énekelte a dalt. 6/ Hasonló pihentető játék volt a "Csön, csön, gyűrű" variánsának tekinthető "Sem, sem, gyűrű..." kezdetű gyermekjáték. Míg az egyik játékos "hunyt", a többiek eldugtak egy gyűrűt valaki összezárt tenyerébe. Sorba ültek vagy álltak. Mindegyikük összezárta a tenyerét és énekelték:

Sem-sem gyűrő,gallan gyűrő ,enné'van az aran'-gyű rő.

En-né, emen-né, ettül kírëm, ez adja

ki!

Közben megjött a "hunyó", s találgatta kinél van a gyűrű. Háromszor találhatott. Ha harmadszorra sem talált, újra "hunyó" maradt. Ha talált, akkor az a gyerek lett a "hunyó", akinél a gyűrűt megtalálta. Ez a játék kicsik és nagyok, lányok, fiúk kedvelt játéka volt. 7/ A faluban gyűjtött gyermekjátékok között igazi kincs az "Eltörtitek hídunk lábát..." kezdetű hidas-játék kísérő dala:

rn rri# Eltö -titëk hídunk lábát,magyari érsëk,magyari érsëk... /őrsök/ Majd megcsináltatjuk bőrbodzábú, magyari érsek, magyari érsek A bőrbodza igen büdös, refr. Majd megcsináltatjuk márványkőbű, refr. A márványkő igen keminy, refr. Majd megcsináltatjuk két szíp lyánybú, refr. A két szíp lyány most őtözik, refr. ...................................???

-

18

-

Sajnos a faluban már csak a közölt rész maradt meg a legidősebbek emlékezetében. A játékot a "Bújj, bújj, zöldág"-hoz hasonlóan játszották, főként lányok. A dallam pentaton, ereszkedő típusú. A szöveg is erre utal, melyből akár egy "Kőmíves Kelemen"-féle ballada is kikerekedhetne. Népballadáink megtörtént eseményeket örökítettek meg. A történelem más formában nyomot hagyott népi gyermekjátékainkban is. A következő két kicsi gyermekdal a török megszállás nehéz éveit idézi. Kis-gyermekek énekelték, ha gólyát láttak, vagy csigát találtak Kisújfalun a "gátas bozótokban". 8/ Csiga-biga öjtsd ki szarvad nyëlved mer'ha ki nem öjtöd

gyünnek a törökök. Agyon-ütik apá-dot,a-nyá-dot,

g u-tojára tí-gë-dët! 9/

Këjj ki,këjj ki,sípocska; sós vízbe tëszlek,

onnan is ki-vëszlek, kerék alá tëszlek,

onnan is kivëszlek... 10/Az eddig leírt játékok, dalok főként lányok játékai voltak. Fiúk dalolászták fűzfasíp készítése közben a "Kelj ki sípocska" kezdetű dalocskát.

Gólya,gyólya,gi-li-ce, mitől vérës a lá-bad?

Török gyerëk vágta

j-h H 1-^: magyar gyerëk gyógyítja, síppal,dobbal, nádi-hege-dű -vel. Csicsígatja,

g

$

dudúgatja,sóba márto-gat-ja.

-

19

-

Fűzfasípot tavasszal készítettek zsenge fűzfaágból. Szép, egyenes , ujjnyi vastag ágon körülvágták a fa bőrét a végétől olyan távolságnyira, amekkorára a sípot tervezték (8 - 10 cm). A síp egyik végére félkör alakú sípnyílást vágtak. Ezután ütögették, veregették, meg-megnyálazták a sípnakvalót mindaddig, míg el nem vált a bőr a fától, a lehúzhatták. A síp alsó felét teljesen bedugták egy fadarabbal. Erre a célra annak a fának egy része felelt meg legjobban, amelyről a bőrt lehúzták. A síp felső részét is ennek egy darabkájával (kb. 1 cm) tömítették, de ebből millimétemyit levágtak, hogy ezáltal a befújt levegő a sípba juthasson, s megszólaltassa. A síp hangjának magassága a sípnyílás és az alsó dugasz közti távolságtól függött. Ha kisebb a távolság élesebb, magasabb a hang. A dalos játékokon kívül sok olyan mozgásos játékot játszottak a gyerekek, amelyet nem kísért sem dal, sem mondóka. A fiúk labdájukat lószőrből készítették. Egy csomó lószőrre csalán, vagy kendermadzagot tekertek jó szorosan, és készen volt a labda. Vele futballt, éa a kézilabdához hasonló játékokat játszottak. 11/ Ezzel játszották az "Állj a sarkadra!" nevű játékot is, a következőképpen: Két öklömnyi gödröcskét ástak a földbe labdadobásnyira egymástól. Négyen játszották, ketten-ketten egymás ellen. A két fél közül egy-egy beletette bal sarkát a két gödörbe, a másik kettő mögéjük állt. Labdát dobtak egymásnak. A gödörben álló dobta társának, aki a másik gödörben álló ellenfél háta mögött állt. Úgy kellett dobnia a labdát, hogy az ellenfél el ne kapja, mert ha elkapta, meg is szerezte, s hozzá még pontot is nyert. Ilyenkor az egymás mögött állók helyet cseréltek egymással, így folytatódott a játék. A gödörben állók nem vehették ki a sarkukat a gödörből. Ha mégis megtették, s a mögöttük álló belenyomta sarkát a lyukba, övé lett a labda - ez pontot nem jelentett. Bizonyos előre meghatározott pontszámig játszottak. Vajon milyen összefüggés lehet a játék és az ismert népi mondás között: "Sarkára áll" (kiállni valami mellett). 12/ Stafétafutáshoz hasonló játék volt a "Kulli", amelyet pikáns szöveg kísért: "Kulli, kulli ragadj a seggembe. Fene a valagadot (ha leejtette)." 13/ Az "Ördöglovas" játék máshelyütt is ugyanezen a néven ismert. A "fecskerakással" készített házak építéséhez a gyerekek segítségét is igénybe vették, ami nagyszerű játék is volt számukra. Fenyőfából készítették a felnőttek az "ördöglovat", ennek utódját, kis átalakítással, vasból ma is megtalálhatjuk a játszótereken. Egy kb. másfél méteres tönköt beástak a földbe. Erre egy másik, három-négy méter hosszú (a ház nagyságától függően) fatörzset ékeltek rá, hogy mint a mérleg billeghessen, és körbe-körbe is forgatható legyen. A gyerekek aztán hintáztak rajta; forgatták, s közben ledöngölték a ház homok-alapzatát. 14/ A "Törzsugrásnál" két csoport játszott egymás ellen. A gyerekek két egyenlő számú oszlopba sorakoztak. A két első a csoporttól pár lépésnyire lehajolt, a többiek sorban ugrálták át, a kezükkel érintve a hátát (mint a bakugrásnál). A csoport első ugrójának akkorát kellett ugornia, hogy a csoport többi tagja mind elférjen a lehajlott gyerek és közte. Ha ez valamelyik csoportnak nem sikerült az veszített. Az a csoport nyerte meg a játékot, amelyik elsőnek fejezte be az ugrálást, s el is fért a megadott helyen.

-

20

A lejegyzetteken kívül több olyan gyermekjátékot hallottam Kisújfalun, amelynek már csak egy-egy részére, vagy a játék tárgyára emlékeztek csupán az emberek. Több játékdalt énekeltek, amelyek közismertek, dallamukat, szövegüket és a játék menetét illetően egyaránt. Ezekre ebben a dolgozatban nem tértem ki, hiszen megtalálhatók az óvodai és iskolai ének-zene könyvekben. A közölt dalokat nyelvjárási alakban jegyeztem le. Adatközlők voltak: Sárai Erzsébet 65 éves; Fodor Lajos 68 éves; Kovács Ferencné Csanda Julianna 91 éves; Kovács Lajosné Kovács Erzsébet 64 éves.

Dávid Mihály A halál és a temetés Kisújfalun azt tartják, hogy a halált bizonyos események előzik meg, figyelmeztetik a családot a halál bekövetkezésére. A halálelőjelek közé sorolták a következőket: a tükör vagy egy kép leesik a falról, az óra indokolatlanul megáll, a kutya siratja a gazdáját (tehát: vonít); a harangokkal kapcsolatban: "sírnak a harangok, hamarosan halott lesz a faluban". A községben leggyakoribb halálok: öregkori végelgyengülés, betegség, néha baleset, esetleg valamilyen tragédia, gyilkosság. A század elején a gyermekek körében pusztított a torokgyík, amit a községben "torok pilisz"-nek neveznek. A halál bekövetkezése előtt a katolikus vallásúhoz (a faluban kevesen éltek) papot hívtak, aki feladta az utolsó kenetet, a reformátusoknál (a község döntő többsége) a haldokló az úrvacsorát kapta meg. A halál beállta után a halott szemét lefogták, a ház összes tükrét fekete kendővel borították le. Ezután következett a halott rendbetétele, ami mosdatásból és ünneplő ruhába öltöztetésből állt. Ezt a műveletsort a háziak, általában az asszonyok végezték. A múlt század végén és századunk első felében a halott kezét a koporsóban a teste mellé helyezték, újabban (1945 után) összekulcsolják. A halott elbúcsúztatásában szerepe volt a harangnak. A harangok adják tudtul a temetésre való gyülekezésnek a megkezdését, és annak szava kíséri utolsó útjára a halottat. Az egy vagy több haranggal történő harangozás a halott kilétéről, neméről is értesíti a falu lakóit. Az asszonyoknak 2 haranggal, a férfiaknak 3 haranggal, a kisgyerekeknek a kisharanggal csendítettek. A halottnak régebben óránként harangoztak, 1945 előtt 15 percig. Ezek után a kurátor részvételével a legközelebbi hozzátartozók összeállították azokat az adatokat, amelyek segítségével a pap és a kurátor a halottat elbúcsúztatta. A felravatalozott halottat az ismerősöknek, szomszédoknak, rokonoknak illett meglátogatniok. Ilyenkor a következő szavakkal köszöntöttek be: "Adjon Isten jó napot! No, megpihent.” Megnézik a halottat, majd a következő megjegy-zések hangzanak el ilyenkor: "Kiment a formájából.” "Mintha élne.” Néha dicsérik egykori jó tulajdonságait, tetteit. A koporsó méreteit az asztalos vette fel, a kornak megfelelő színre festette. A koporsó színe fiatalok esetében világos, öregeknél fekete.

-

21

A halottat Kisújfalun a mai napig is a háznál ravatalozzák fel, azl e ő s szobában, első házban, az ún. "tiszta szobában". A temetéskor igen nagy szerepe volt a "közbejárónak". Ő az a legközelebbi férfi a családban, aki a legfontosabb dolgokat intézte a temetéskor, összeírta és meghívta a rokonokat, papot stb. A temetés megkezdése előtt a szemfedelet ráborították a halottra, majd mielőtt a koporsót leszögezték volna, a kurátor 8-10 férfi kiséretében bement a szobába, a elkezdték a szertartási énekeket. A keresztfiak hozták a Szent Mihály lovát az udvarba, ők szegezték le a koporsót is. A koporsót a halottal mindig az unokák vitték ki az udvarra, vállukon s mindig lábbal előre került ki a halott a szobából, erre különösen ügyeltek, ettől soha nem volt szabad eltérni. A csecsemő koporsóját mosószékre tették, ilyenkor a keresztapa a hóna alatt vitte ki a temetőbe. Az udvaron a koporsó körül foglaltak helyet, a családban betöltött helyüknek megfelelő sorrendben, a családtagok. Búcsút vett a halottól a pap, családtagok, barátok, rokonság. A temetés elmaradhatatlan része volt egészen a közelmúltig a siratás. Jajszóval csak az asszonyok sirattak. A siratás és a pap búcsúztatása után kialakult a temetési menet. Régebben vállon vitték a koporsót a temetőig, a vasúti híd felrobbantása óta (1945) lovaskocsin. A temetési menet élén a pap, kurátor haladt, a koporsó után a közvetlen hozzátartozók következtek. A temetési menetben, az úton csak a férfiak énekelhettek, az asszonyok soha (az asszonyok az udvaron és a sírnál levezetett szertartás során énekeltek). A fiatal leányok, legények temetése sok mindenben hasonlított a lakodalomhoz. Egy koszorú került a koporsóra, a többit a kézben vitték az asszonyok a temetőig. A temetést megelőző napon ásták ki a sírgödröt. A sírásók részére adtak reggelit, italt, sonkát stb. Az egybegyűltek részére otthon főztek, 1930-ig birkát is vágtak ilyenkor. A sírnak többféle változatát készítették, a legegyszerűbb az, amikor 2 méter mélyre egyetlen gödröt ástak. A családi sírok legtöbbjénél a gödör két oldalába, annak aljával egy szintben ún. padmalyt vájtak. A temető szempontjából egy érdekes megoldást választottak: mivel dombon fekszik, az alsó felébe vájt padmalyba temették az asszonyokat, a felső oldalra a férfiakat, a középre a családtagok kerültek. Az adatközlőm hamiskásan megjegyezte: "nehogy holtunkban az asszonyok ránk guruljanak". A sírban középre került koporsó fölé deszkát tettek. Az volt a mondás: "Ne zuhogjon a föld a koporsómra, ha már megháltam ." A koporsót kötéllel eresztik a sírba, ezután röget, egy marék földet, vagy virágot dobnak rá a gödörbe. A fejfák akácfából készültek, melyre rákerült a név és hány évet élt. Típusukat tekintve egyszerű, ereszes fatönkös formák, igen kevés díszítéssel (a leggyakoribb síkdíszítmény a fejfa homlokára vésett rozetta). Minden halottnak külön fejfa készült, így nem ritka a padmalyos sírokon a négy, egymás mellé állított fejfa sem. A temetést befejező aktus a halotti tor, amit otthon tartottak az utóbbi ötven esztendőben. A közbenjáró hívta meg rá a családtagokat, sírásókat. Bort,

-

22

-

pálinkát fogyasztottak, a két világháború között birkát vágtak. A tort az udvaron tartották, rossz idő esetében benn a házban. Csendes beszélgetéssel telt az idő, néha a pálinka-bor hatására vidámabb dalokra is sor került. A gyász színe a fekete volt, kötelezően egy évig. A halottról néhány évig nevenapján és halálozása napján emlékeztek meg, azonkívül az elhalálozás első évfordulóján 2-3-szor harangoztak emlékére. Századunk első felében még nem tartották a halottak napját, csupán az utóbbi időben( nagyjából a második világháború óta) kerül a sírokra koszorú és virág november 1-én. Adatközlők: Dobai Sándor, szül. 1914, ref., földműves; Varga Irén, szül. 1914, ref.,háztartásbeli; Kovács Sándorné Csanda Julianna, szül. 1891, napszámos

Dobainé Kiss Ilona Az emberélet fordulóihoz fűződő szokások (Párválasztás, lakodalom, keresztelő)

Párválasztási alkalmak, szórakozások A falusi fiatalság életében párválasztási alkalomnak számított minden közös játék, munka, ill. szórakozás. Az ifjúság már a közös gyermekjátékok során megismerkedhetett egymással, de a konkrét párválasztásra csak a nagykorúvá válás után kerülhetett sor. A leányok konfirmálás, a legények pedig a katonaidő letelte után számítottak nagykorúnak, tehát ekkortól kezdve házasodhattak. +/ "12 éves korunkban felmondtuk az ágendát, mer akkor ugyi csak hat osztályt jártunk. Konfirmálás után már eladónak számított a jány. A szegényebbje ment napszámba az aradi malomba, akiknek meg otthon is vót földjük, az otthon dolgozott. Akkoriban, mikor az én anyám vót fírhőmenő (az 1870-1880-as években), több olyan jány is vót, akit 14 éves korában már fírhő adtak. A Takácsék öreganyjuk is 14 évesen ment fírhő. Oszt annak bizony még a játszáson vót az esze. Kint szokott labdázni a többi gyerekkel az utcán. Estefelé a napa behíta, mer mit szól majd az ipa, meg az ura, ha gyün haza a szőlőbű , hogy az ő felesége meg a gyerekekkel játszik. Az ura is csak 19 éves vót. Azír nősítettík meg katonaság előtt, hogy a gazdag jányt el ne vigyék előle míg ő katona. ” +/ Az adatközlők szavai a dolgozatban szó szerint vannak idézve. Mivel nem nyelvjárási szempontú dolgozatról van szó, a finomabb nyelvjárási sajátosságok (pl. az e,ä ) jelölését nem tartottuk fontosnak. Tekintettel e "nyilatkozatok" konkrét, személyes vonatkozásaira, az idézetek után nem tüntettük fel az adatközlők nevét. Névsorát a dolgozat végén találja meg az érdeklődő. (A szerző megjegyzése)

-

23

-

"Tizenhét éves korától számított a jány eladónak. Konfirmálás után már elszegődött marokszedőnek. A fiúgyerekek csak a katonaidő letelte után nősülhettek. Háromszori sorozás után vitték iket 19-21 éves korukban. Ahogy kiálltak az iskolábú, otthon dógoztak a földeken, vagy elmentek az Ulmann báró birtokára napszámba. Ott aztán lehetett ismerkedni. Szerettünk oda járni. Csak egy-két krajcárt kaptunk - pontosan nem tudom mennyit - de azért még vasárnap is elmentünk répabugarat szedni ." "Mikor má kijártuk az iskolát elmentünk a bálokba is. Aztán vagy beengedtek, vagy elzavartak. A majálist az erdőben szokták tartani. Vótak tűzoltóbálok is úgy áldozócsütörtök táján. Két zsidó kocsmáros vót a faluban. A Matháéknál olyan félhajban szokott lenni a bál. A Wilheimnél meg vót egy nagy magazin (raktár, kamra) oszt ott vót a bál." "Mészáros Sándornak citerája, a főszegi Csanda Sándornak meg hermonikája vót. Vasárnap délután a nyakába akasztotta, oszt gyütt vele végig az utcán. A sok gyerek meg kisírtette. Megállt a Simonék előtt, oszt ott a placcon táncótunk." "Nekem is vót citerám. Én citeráztam, a szomszíd Ferkó meg rézmozsárral verte a taktust. Hű, de fölsíges szíp vót!" "Összekapaszkodtunk az utcán, oszt danózva mentünk vígig a falun. A Búcsi Béla apjáéknak vót egy üres házuk. A főszegiek odajártak táncózni, mink meg a Simon Mihályék elejbe." "Ősszel kukoricát fosztottunk otthon a házaknál. A félhaj oldalát ponyvával berekesztették, ott vót a fosztás. Gyüttek ám a legínyek! A jányok fönt űtek a kukoricarakás tetejin. A legínyek fonták a fentőt (kukoricafonást) 3-4 méter hosszúra is. Ezt az esztre (eresz) alá szokták fölaggatni, száradni. Fosztás közben mesétünk, danótunk. Amikor befejeztük, akkor a gazdasszony azt mondta: No gyertek má be! Oszt megkínáltak szőlővel, gyióval, őszibaraccal, néha borral is . Mikor mi vót. Oszt aki má választott magának jányt, az hazakisírtette." "Télen kócot fontunk rokkán, vagy slingőtünk. Hun egyik, hun másik pajtyinknál, de vasán ap mindig kártyáztunk. A legínyek meg az ablak alatt leselkedtek. Hazakisírtették a jányokat a verőckéig. A jány bement, megvacsorázott. A legíny is hazament vacsorázni, vagy kint a többiekkel szórakozott, várt. Vacsora után kocogtattak. Mindig meg vót beszíve a jel. Mondjuk 3 x 3 kocogás, vagy egy hosszú, két rövid. A jány már tudta ki kocogtat. Kiment hozzá a konyhába beszígetnyi." "Az első télen, mikor az uram hozzám járt, bizony minden legínyes este (kedd, csütörtök, szombat, vasárnap) csak a pitvarban beszígettünk állva. Én éjfélnél tovább sose maradtam kint. A pitvarban nem fűtöttünk. Én meg az udvar ajtót sem szoktam becsuknyi, csak úgy behajtanyi. Hát osztán megfagytak a virágaink, a leánder, muskátli, meg krizantémok. Nagyon haragudott írte a néném. A következő télen osztán azt mondta: Ne ácsorogjatok kint hídd be azt a legínyt!" "Ha a szülőknek nem tetszett a legíny, akkor nem mehetett be az udvarba se. Csak suttyomban találkoztak, beszígettek. A mulatságokon az anyák, rokonok mag szomszídasszonyok azt figyelték, ki kit visz táncba. Mer az asszonyok is eljártak oda bámészkonnyi. A fal melletti padokon ültek körben. Ha meglát-

-

24

-

ták, hogy egy jány meg legíny többször táncótak, már súgtak-búgtak: Már megin azt viszi a táncba! Má megin azzal beszíget! Beszínek ezek többször is!" A megkérdezettek több olyan esetről is tudtak, amikor a szülők nem nézték jó szemmel fiuk vagy lányuk szerelmét. Legtöbbször már a gyerekek kicsi korában kiválasztották az általuk megfelelőnek vélt férjet vagy feleséget. Itt első helyen a vagyonnak volt szerepe, az számított, hogy elég módos legyen az illető. A fiatalok egymás iránti vonzalma alig számított valamit. "...majd meg— szokjátok egymást! Én sem szerettem sohasem az uramat, mégis megvótunk." "Az a fontos hogy legyen mit a tejbe aprítanyi, akkor majd meggyün a szerelem is. A nyomorúságban az is elmúlik ami vót." Csak egyetlen olyan esetre emlékeznek, amikor egy "jó gazda" fia elvehette a szegény lányt, akit szeretett. Viszont több olyan esetet is említettek, amikor a fiatalokat akkor sem engedték egybekelni, ha a lány terhes lett a szeretett legénytől. "...fölcsinálta az Évát, mégse engettík hozzá a jányukat. Má valami 4-5 esztendős vót a gyerek, amikor elvehette. Pedig azok is szegínyek vótak. Osztán meg olyan jóba lettek, szerették a vejüket, mert nagyon dógos vót." "Csak a szegíny, csúnya jánt nem vettík el. Ha sok főd várt rá, akármilyen vót is, került neki vőlegény. Csak persze nem válogathatott. Szegényebbel is be kellett érnie." "Alsó Dobai András vót a leggazdagabb a faluban. Csak két fia vót, mindegyiknek 4-5 fertály (kb. 50 magyar hold) főd jutott. Hát ennek az unokája néma lett, mégis kapott asszonyt. A jánynak a nénnye (nagynénje) kommendálta össze iket. Addig beszít az Örzsinek, hogy így jó dógod lesz, meg úgy jó dógod lesz, míg a jány rá nem szánta magát." "Az egyes (testvér nélküli) jány kapós vót, mer hogy ott minden kanál, bögre az ő jussa lesz." "Olyan nem vót, hogy a fiatal ezt vagy azt nem akarta. Ha egyszer a szülő azt mondta ehhe mész, vagy ezt veszed el, akkor annak úgy köllött lennyi." "...a Lajos is a Sárit szerette, de a szülei szegényöllötték hozzá a jányt. Eljegyezték neki a Gulyás Esztit, a bírónak a jányát. Közben meg a... Vilmának meg gyereke lett tűle. De a szülei azt se engedték elvennyi. Mikor a bíró meghallotta, hogy a Lajos suttyomban a Vilmához jár, megleste. Utána elment a paphoz és fölbontotta az eljegyzést. Nem adta hozzá a jányát." Tehát néha azért erkölcsi kifogásuk is volt a szölőknek: "Nem adlak hozzá, mert annak kurvás vót az apja. Biztos ez se lesz különb." Máskor a legény mutatott erkölcsi tartást, még ha szerelmes is volt: "...mer az is számított, hogy ha egy gazdaembemek mondjuk két fia vót, oszt az egyiket iskoláztatta, akkor a főd a másikra maradt. Az má vagyonosabb jányra nézhetett. De a Gézának az öccse valamiír kimaradt az iskolábú. Mondták is, hogy most má a... András nem adja Gézáhó a jányát. Mikor osztán az Örzsi befutott előle a verőckébű, akkor a Géza azt mondta: Én előlem nem futsz be többet, mert többet feléd se nízek. Nem is ment többet feléje. A szomszéd falubú hozott magának asszonyt."

-

25

Vénlányok "Ha a jány 22-25 éves koráig nem ment fírhő, azontúl má vínlánynak számított. A haját se fésülhette úgy, mint a jányok, vagy az asszonyok. Az asszonyok kontyot viseltek, a vénlányok hajában középen vót a barada, két oldalt befonta a haját, és a fülinél tyúkosba tette. Úgy mint a csigabiga. Úgy volt neki föltűzve." "A templomba se mertek a jányok közé ülni. Ha valaki maga magáról érezte, hogy ő már oda nem illik, akkor a leghátsó padba ült. Oda húzódtak be a vénlányok." "Még a megesett lánynak is jobb vót, mint a vénlánynak, mer az legalább örülhetett a gyerekeinek, odaülhetett az asszonyok közé, ruhája is olyan volt, mint azoké, ha tetteiír elitélték is." A párválasztással kapcsolatos hiedelmek, szerelmi varázslás "Azt mondták, hogy ha a jány tudni akarja milyen nevű lesz a férje, akkor Luca napján álljon ki a verőckébe. Amilyen nevű férfit először meglát, olyan nevű férje lesz. Az én néném kipróbálta, de nem vát be neki, mer Luca napján mind Miska nevű gyütt, az ura meg Sándor lett." "A jánynak kötözésbű haza kellett vinni 13 szőlőkocst , amelyiken van levél. Ezt éjjelre a feje alá tegye, akkor amilyen nevű férfival álmodik, olyan nevű lesz az ura, vagy a szeretője." "Hallottam olyat, hogy ha a jány a micsodájábú vett szőrszálat belesüti a pogácsába és azt megeteti a legínnyel, akit szeret - de úgy hogy a legíny arrú ne tudjon - akkor az a legíny má soha el nem hagyja." "Mikor az uram hozzám járt, a napam nagyon kötözködött. Nem akarta, hogy engem vegyen el a fia. A szomszédasszony akkor azt mondta: Nem szabadúl az már onnan (a fiú a lánytól) mer csúnya (véres) péntővel sütöttek annak pogácsát. Sütött a fene, tán ő sütött valakinek valamikor! Nem vót az szokásban, hogy a jányos háznál a legínt megkínálják valamivel. El se vette vóna! A mienk az biztos nem!" Lánykérés Amikor már komolyra fordult a két fiatal között a dolog, akkor meg kellett kérni a lányt. Kisújfalun a lányt mindig a legény anyja kérte meg. Még 1945-ben is. Ez alól csak akkor volt kivétel, ha a legény anyja már meghalt. Ilyenkor közeli rokont, asszonyt vagy férfit kértek fel erre a tisztségre. A fiatalok egymás között megbeszélték, melyik nap lesz a lánykérés. A hét bármelyik napja lehetett. A lányos háznál készülődtek, kitakarítottak és várták a jövendő nászasszonyt. Amikor az előadta jövetele célját, úgy illett, hogy a lány szülei szabódjanak. "Fiatal még a mi jányunk, várhatna még a fírhőmeníssel, de hát ha kendtek úgy akarják, mi nem bánjuk." stb. A vőlegény nem volt jelen, ő kint várta az anyját, míg az a válasszal ki nem ment. Ha a válasz kedvező volt, a vőlegény bement a lányos házba. "Annak már nem mondták, hogy mí nem vártok még? Akkor már minden rendben vót." Az anyja meg egyedül hazament, megvitte a hírt. Következett a beíratkozás. "Egy szombati napon párban elmentünk a jegyzőségre beiratkozni. Utána a

-

26

-

paphoz, de lehet, hogy oda nem is mi mentünk, hanem idesszülém, vagy idesapám uram. Vasárnap már kihirdettek bennünköt. Én meg a vőlegényem már nem mentünk többet a templomba az esküvőig. Háromszori kihirdetés után lehetett megtartanyi a lakodalmat." A jegyesség ideje alatt a fiatalok nem viseltek semmilyen látható jelet se a ruházatukon, se az ujjukon. A jeggyűrű csak a harmincas években kezdett divatba jönni. A vőlegény anyja vett a menyasszonynak fejre való selyemkendőt, a menyasszony meg varrt, vagy varratott a vőlegénynek jegyinget. A "lagzi" előtt való héten a vőlegény háromféle rétest vitt ajándékba a menyasszonyos házba, "mondjuk káposztás, mákos és darásrítest mazsolaszőlővel meg egy liter bort." A menyasszony családja ugyanúgy ajándékrétest küldött a vőlegény családjának. A lakodalom A "lagzit" mindig külön-külön tartották, a vőlegényes és a menyasszonyos háznál. Külön volt a menyasszonynak is vőfélye és természetesen násznagya. Násznagynak valamelyik keresztapát, esetleg nős komát hívtak, vőfélynek általában fiatal férfirokont, vagy barátot. A legtöbb és legnehezebb dolga a lakodalmi tisztségviselők közül a "lagzi" előtt és a lagzi alatt a vőfélynek volt. Nem volt mindenki alkalmas erre a szerepre. Ő hívta meg a "lagziba" a vendégeket, búcsúztatta a menyasszonyt, szórakoztatta a vendégeket vacsora közben. A vőfélyversekből csak néhányat sikerült összegyűjteni, némelyeket teljes egészében, a legtöbbjük azonban már csak töredékében maradt meg. A hívást megelőzte a vőfély kalapjának és botjának feldíszítése. "Mer régen a vőfélynek nem a mellin vót ám a bokréta, hanem a kalapja mellett." "A vőfélybot körülbelül 1 m hosszú. Erre kötött föl a menyasszony egy szép slingőt zsebkendőt. Ezt a menyasszony slingőte ki. Igyekezett minél szebbre hímeznyi, nehogy azt mondják rúla: no ez még varrnyi se tud böcsületesen. A zsebkendőt a botra két-három ujjnyi széles pántlikává kötötte föl, úgy, hogy a csatt (masni) két vége hosszan lelógjon. Azt csak úgy libegtette a szél, ahogy a vőfély vitte a botot." Még a második világháború előtt is csütörtöki napon tartották a lakodalmat, leginkább szüret után, farsangkor, esetleg tavasszal. Előtte való vasárnap jártak a vőfélyek "hívni". A rokonság számított arra, hogy hivatalos lesz a "lagziba" így hát vasárnap délután az emberek nem mentek sehová, hogy a vőfélyek otthon találják őket. Ez manapság is így van. A vőfély mellé "kisvőfélyt" is választottak, aki valamivel fiatalabb volt amannál. A vőfélyek hívóverset mondtak, amiből - és a hozzá fűzött magyarázatból - kiderült, mikor és hol lesz a lakodalom, amelyre az egész családot, vagy csak a család fiatalabb tagjait szeretettel várják. A régi hívóversek így hangzottak: Adjon az Úristen víg kedvet, töltse be áldással e családi népet. Tisztelt családi kör, egy kérésem volna,

-

27

-

amelynek röviden az a foganatja: A páros életet az Úristen rendelte, mikor Éva ősanyánkat Adám mellé tette. Ennek a példáját követni akarja ........... bátyám becsületes fia, aki nem akar már tovább magányosan élni, megpróbál magának feleséget venni Azért küldött minket eme tisztes házba, általunk hívatja a lakodalmára. Más: Alázatossággal lépünk e hajlékba, ég áldása szálljon a benne lakóra. A házigazdától bocsánatot kérünk, hogy tisztes házába belépni merészelünk. Jövetelünk okát elmondjuk mi bőven: egy szép ünnepély van nálunk készülőben. Ennek a szép napnak megüljük a torát, készítette a gazda bőséges vacsorát Kisújfalun régen leány vagy legénybúcsút nem tartottak. A menyasszony meg a vőlegény anyja néhány nappal a lakodalom előtt még végigjárta a komaasszonyait, a közeli rokonait, meghívta őket gazdasszonynak, segítségnek. Először kihordták a bútorokat a magtárba, pajtába, aztán az asszonyok meszeltek, kitakarítottak. A férfiak birkát vagy borjút vágtak. Disznót régen nemigen öltek. Ma anélkül el sem lehet képzelni az "újfali lagzit". Az aszszonyok rétest, vastagkalácsot, patkókalácsot, meg "kúcsos kalácsot" készítettek, tyúkot tisztítottak. Sütemény meg torta nem volt. A vendégek is csak 7-8 "kúcsos kalácsot" vagy 3 vastagkalácsot hoztak, vagy patkókalácsot, kuglófot. "Az én édesanyámat Kétyrű hozták ide. Arra befelé nagyon tudtak sütnyi má akkor is. Mindenféle süteményt, égetett cukorból meg gyióbú tornyos tortákat hoztak a kétyiek. Az újfaliak meg csak níztík. Oszt kiteregették az asztalra a zsebkendőjüket, abba kötötték bele." "Az esküvő előtti nap már vittík a lakodalmas házhó a tyúkot, tojást, tejet, túrót, tejfölt, mer akkor vót legalább egy tehén minden háznál. A lakodalomba meg sok tej, túró köllött, mert ugyi mindig dagasztottak túrós lepínyt, uzsonnára tejes-kávét adtak a vendígeknek. Ebédkor savanyú levest csináltak birkébű. Akkor is tejföl köllött." A savanyúleveshez ezt a verset mondta a vőfély: Savanyúlevesnek nem találni párját, fiatal menyecskék gyakran megkívánják. Bele vágták a birkának tüdejét és máját, meghozza az ember elromlott étvágyát. Tisztelt násznagy uram, mutasson hát példát, jól bele merítse a merő kanalát. Tessék násznagy uram!

-

28

-

Nászajándékot nemigen adtak. "A lagzi napján az egyik öregnénémtől kaptam 20 koronát, a másiktól egy fejre való selyem keszkenőt. Más nem adott semmit." "Hát akkoriban csak egy-egy fejre való keszkenőt adtak. Mást nem ám!" A vendégeket a nyoszolyólányok fogadták, akik a férfiaknak kitűzték a keskeny szalaggal díszített rozmaringszálat, később - napjainkban - művirágból készített lakodalmas bokrétát. Ezért pénzt kaptak, amit egy tányérba gyűjtöttek össze. (Néhány krajcárt, egy-egy koronát adtak a férfiak). Mikor a vendégek már ebédeltek, akkor a menyasszonyt elkezdte öltöztetni valamelyik közeli rokona, vagy a barátnője, aki a menyasszonyi ruhát varrta. "Az újfali menyasszony ruhája fekete vót. Merhogy abban gyászúta a leányságát. Az első világháború után gyütt csak divatba a fátyol meg a viaszkoszorú. Azelőtt nem vót fátyol, a koszorú meg olyan rezgős koszorú vót. Hogy mibű vót azt nem tudom, de bársony levelek, kis piros bogyók, meg nefelejcsek is vótak benne. Szép vót nagyon." "A vőlegény ruhája is fekete vót. Fekete posztó. Hozzá fínyesszárú csizma. A kalapja mellett meg bukréta." Ebéd után a vőfély búcsúztatta a menyasszonyt anyjától, apjától, testvéreitől, lánypajtásaitól, szomszédoktól stb. Sajnos a búcsúztató versből csak töredéket találtunk. Így hangzik: Mit szóljak tehozzád drága szülőanyám, ki értem egykor oly sok éjt virrasztottál. Szülői karoddal kebleden hordoztál. Mint az ég harmatja a nyíló virágot, Úgy nevelt engem is anyai jóságod. Kedves testvéreim, kik voltatok velem, tőletek is elvisz immár a sors engem. Tartson össze Isten testvérszeretetben, legyünk jók egymáshoz az egész életben. A két lakodalmas háztól úgy indultak a vendégek, hogy a községháza elé kb. egyszerre érjenek oda. Ennek megszervezése a vőfély dolga volt. A jegyzőtől már együtt mentek a templomba, természetesen dalolva, kurjongatva. Kürtről fogadott cigánybanda kisérte őket. A református esküvői szertartás után az ifjú pár meg a násznagyok bementek a lelkészi hivatalba, hogy beírják őket az anyakönyvbe. Addig a násznép a templom vagy parókia előtt táncra perdült. Körülállták őket a bámészkodók, a "gazsik", akiknek szintén jókedvük volt, mert a férfiak a zsebükbe csúsztatott boros és pálinkás üvegből kínálgatták őket, az asszonyok, gyerekek meg "kúcsos kalácsot" osztogattak szét köztük. Sokszor a "gazsik" is táncoltak. Miután az ifjú pár visszajött közéjük, a násznép újból kétfelé vált. A vőlegényt már nem a nyoszojólányok kisérték, a menyasszonyt se a vőfély, - mint a templomig - hanem együtt mentek a menyasszonyos házhoz. A fiatalok is velük maradtak. A vőlegény többi rokona a vőlegényes házhoz ment. Uzsonnára nemcsak tejeskávét adtak, hanem bort, pálinkát is. Hogy legyen mire inni, töpörtyűs pogácsát is tettek az asztalra. Borhoz, pálinkához a vőfély ilyen verset mondott:

-

29

Mikor Noé apánk Isten parancsára a vízözön elől futott a bárkába minden állatból és növényből egyet vitt, hogy ne nélkülözzön a vész után semmit. Ám a legbölcsebbül mágis csak azt tette, hogy a szőlőtőkét ki nem felejtette. Neki köszönhetjük, hogy a bort ismerjük, belőle erőnket a kedvünket szerezzük. Rajta hát, uraim, töltsünk a pohárba, igyunk Nové apánk emlékére máma. Tessék násznagy uram! Az uzsonna után a vendégek elszállingóztak haza, megetetni az állatokat. Ritkán esett meg, hogy újfalusi lány máshova ment férjhez. "Ha más faluba vitték a lányt - lovaskocsin vagy lovasszánon - akkor a lovak ellenzőjét pántlikákkal, zaebkendővel díszítették, de csak a ló külső ellenzőjét." "A falubú kivezető utat a falubeli legények elszokták kötnyi. Rudazókötelet, vagy valamilyen más erős kötelet keresztülhúztak, kifeszítettek az út két szélin álló fákhoz, hogy a lovak megálljanak. Ha a vőlegény füzetett - ki mennyit, ki milyen gavallér volt - akkor engedték csak tovább iket. Vót olyan menyasszony, aki magábú kikelve kiabálta a vőlegényinek: Ne fizess nekik! Ne fizess nekik! Egynek se köllöttem, hagyták, hogy kimenjek a falubú, még a mulatságokon se vittek táncba! Ne fizess nekik!" Vacsorakor a vőfély így jelentette be a tyúkhúslevest: "Behoztam a kakast egész tarajával, jó puhára főzött apró tésztájával. Beszédem sokáig nem igen mondhatom, mert igen forró a tál, tovább nem tarthatom." Utánna a hús következett: Fiatal kis csirke pecsenyéjét hoztam, érte a konyhába sokat várakoztam. E csirke éltében sokat kapirgála, míglen végezetül kerüle a tálba. Mégcsak most lett volna 19 éves, ámde a szakácsnő kése vala éles. Hamar kioltotta fiatal életét, okozta szegénynek szomorú végét, De ha már így esett róla mit tehetünk? Sőt nyugodt lélekkel belőle ehetünk. Tessék násznagy uram! A baromfihús után takartos káposzta, borjúból készült rántott hús aztán rétesek és a fentebb már említett tészták kerültek az asztalra. "A vőlegény, menyasszony egy tálbú ettek. A gazsik az ablak alatt lestek és a ház fehérre meszelt falára csúfságbúl felírták, hogy a menyasszony 61 kanál levest, 50 kanál káposztát, fél tyúkot evett meg. A menyasszony másnap

-

30

-

pucúhatta." "Éjfélkor, a menyecsketánc előtt, fölkontyolták a menyasszonyt. Át is öltözött feketíbű cifrább ruhába. Kinek milyen vót, mer arra külön nem varrtak." "Az aranycsipkés konty, amit a menyecske fejire tettek, papírbú készült. Oldalát kitemtík kóccal, hogy azszebben álljon. A kócot kovásszal ragasztották bele. Ráhúzták a pintlit, erre kötötték az aranycsipkét. Hátul, a fül mögött volt egy-egy csücske, olyan mintha kis szarvacska lett vóna. A szarvacskák között voltak a pántlikák. Ha táncót a menyecske, nagyon szépen lobogott utána." "A menyecsketáncot is a vőfély jelentette be. Ő táncót először a menyecskével. Ha valamelyik vendég nagyon meg akarta pörgetnyi szegínyt, akkor a vőfély azt nem engedte. A vőlegény az előre kikészített asztalnál ült az anyjával, vagy a menyasszony anyjával - attól függ, melyik háznál voltak - és figyelte, ki mennyi pízt dob a tányírba. Ahogy egy vendíg beledobta a magáét, a tányírt mindjárt lefordították az alatta levő tálba, hogy a következő táncos már megint üres tányérba dobja a pízt." "Nem annyit adtak ám, mint most! Csak koronákat. Papírpízt nem ám! Némelyik összeszedte az összes aprópízit, hogy a sok apró jobban csörögjön. Mikor osztán az új ember látta má, hogy más nem viszi táncba a menyecskét, akkor legutósónak ő táncót vele." "A menyecskepízbű leginkább valami állatot, mondjuk üszőborjút vettek a fiataloknak, hadd szaporodjík!" "Vánkostánc is vót. A násznép körbeállt. Valaki fogott egy kisvánkost, azzal sítát és egy valaki elé dobta - férfi nő elé, és fordítva. Akkor mind a kettőnek rá köllött térgyepűnyi a vánkosra, megcsókóták egymást, táncótak egy kört aztán aki előbb dobta a vánkost most kiállt, a másik meg egy harmadik személy elé dobja a vánkost, akit kiválaszt. Újbú letérgyepűnek és így folytatódik tovább." "Hajnaltűzugrás Szőgyimben talán még most is van, de itt nem vót. Hanem idesszülémtől hallottam, hogy régen a gazsik közül zsúpszalmakötéllel befontak, betekertek egy embert. Olyan lett, mint a medve. Hát csak azírt, hogy valami bolondságot, maskaraságot csináljon, hogy nevessenek rajta. De egyszer aztán egy ilyenen valahogy begyuladt a szalma. Mikorra letudta magárú tépnyi, szaggatnyi jól összeígett. Többet osztán má nem vót szabad ilyet csinányi. A hatóság betiltotta." "Régen a fiatalokat a lakodalom nászéjszakáján fölkisérték a padlásra. Egy jó szájas gazdasszony összefektette őket, osztán otthagyta. Aludtak egyet és visszagyüttek a vendígekhö." "A fiatalok az istállóban aludtak, vagy a kamrában. Jó időben a padláson." "A vót ám a heles , mikor a menyeoske reggelenkint hurcókodott be a donyhajával, este meg ki az urához!" Hiedelmek, babonák a nászéjszakáról "Voltak olyan babonák, hogy azt mondták a menyecskének, jól figyelje meg az épület belső négy sarkát, mer akkor amit álmodik, az beteljesedik."

-

31

-

" Azt tartották, aki a nászéjszakán hamarabb elalszik, az hal meg előbb. De az biztos nem igaz, mer a Farkas István négyszer nősűt. Mind a nígy felesígit eltemette. Nohát az első felesége nekem onokatestvérem vót, oszt elmeséte nekem a nászéjszakájukat. Az úgy vót, hogy kint háltak a kamrában. István belefeküdt az ágyba, osztán kérlelte a feleségit, szabódott neki, hogy ő is feküdjön mellé. Az meg szégyellte magát, meg azt akarta szabódjon még egy kicsit az ura. De az meg szegíny nagyon álmos vót, kifáradt a lakziban és elnyomta az álom. Mikor az onokatestvérem észrevette nagyon megijedt. Ő most már mit csináljon? Ült ott magának egyedül, mindenki aludt már. Egyszercsak elkezdett fázni is, mert híves volt az idő. Osztán mégiscsak levetkőzött és szégyenszemre kérés nélkül odabújt az alvó ura mellé. Mégis ő halt meg előbb. Csak azért mondom." Viszik a menyasszony ágyát "Az esküvő után a menyecske nem mondhatta ám az urának, meg az ura férfitestvéreinek, hogy te. Azt köllött mondanyi, hogy: ke, (kend) hallja, ke. A fiatalabbik fiútestvérének: kisebbik uram, az öregebbnek: öregbik uram. Ha annak vót felesége akkor az vót az ángya. Az ura lánytestvérének asszonyom megszólítás járt." "A lagzi másnapján má vitték a menyecske kelengyéjit. Rígen egy ládát, az én időmben (1919-ben) má kasznyit, egy ágyat. Én egy nagy gyükőrt is kaptam. 10 vánkost, 2 donyhát, két derékaljat, 8 szakajtókendőt, 1 teknyőruhát sütéshez, 10 lepedőt, 2 halott alá valót. Minden darabra rámérkőtűk (keresztszemes öltéssel kivarrtuk) a nevünk kezdőbetűit." "Mink a másik éjszakán már az én ágyamban háltunk az első házban, 4-5 évig míg a gyerekem meg nem született. (Ez az adatközlőm nagygazda lánya volt és a falu talán legmódosabb gazdájának a fia vette el. Az ő istállóikban szolgalegények aludtak). Mikor má meglett a gyerek, attul fogva a hátsó házban az ipámnál, napammal, asszonyommal, meg a kisebbik urammal voltunk, mert az első házat nem fűtöttük." A válás "Hát azt úgy verték hozzá. Az ura olyan güty-mutylya vót. Négy hónap után ott is hagyta az asszonyom." Ezt a "güty-mutylya" fiút a szülei újból megnősítették. Talán ők se tudták, miért hagyta ott az első felesége, mert "én tíz évig ítem vele egy födél alatt, de asszonyom arrú egy szót se szót soha. Hanem a második felesége, aki majdnem egy évig ít vele, ez má több mindent kikotyogott. Azt is, hogy fönn háltak a padláson, oszt egyszer nagy égzengés vót. A Sári meg fít, hát oda akart bújnyi az urához, de az nem engedte. Azt mondta neki: Rossz útra akarsz térítenyi?" "A... Zsuzsi meg úgy szerette az urát, majd a fene ette meg írté. Mégis elváltak, mer az ura kurvás vót. A felesíge nem köllött neki." "A Zsófi sohase szerette az urát. Úgy verték hozzá. A jegyinget is úgy vitte ki utánna az utcára, a kispadra, a Géza onnan vitte el. Ezek csak öregko-

-

32

-

rukban mentek külön, hivatalosan nem vótak elváva." A megkérdezettek egybehangzó véleménye szerint a nem szerelemből kötött házasságok se sikerültek mindig rosszul. "Életük végéig megvótak." A terhesség "Egészséget, boldogságot, esztendőre apróságot!" - így szólt a lakodalmi jókívánság. Nem hiába, mert a legtöbb helyen esztendőre meg is érkezett a gyerek. "Gyerek hamarabb lett, mint egy kötényrevaló." Mindenhol fiút, "gyereket" vártak. Lányt még harmadiknak se akartak az apák. Csak az asszonyok sóhajtottak így! "Bárcsak jányom születne mán!" A férjes asszony is szégyellette, ha terhes lett. "Csak idesszülémnek mondtam meg, a napamnak nem mertem. Csak mikor észrevették rajtam." "Bizony nem mindenhun örültek a kis jövevénynek, mert a szoptatós asszony otthon maradt, kiesett két dógos kéz." Csak a gyerekágyas, szoptatós asszony maradhatott otthon. A terhes asszonyok dolgoztak, kapáltak, arattak stb. "Itt ezelőtt minden állapotos asszony annyit dógozott, amennyit bírt." "Olyan munka nem vót, amire azt mondták vóna, hogy terhes asszonynak az nem való." Terhességgel kapcsolatos hiedelmek, babonák "Régen ugyi vótak hegyőrök, akik a szőlőben vigyáztak. Ha állapotos aszszony szedett magának cseresznyét, vagy egy fürt szőlőt a másrú, azt nem büntették meg. Azt mondták kívánja a gyereke." "Majmosok gyüttek a faluba. Volt velük két törpe férfi is. Szülénk nem engedte megníznyi, nehogy olyan legyen a gyerekem is." "Amíg nem mozdult meg a kicsiny nagyon köllött vigyázni, hogy a terhes rá ne csudálkozzon valamire, mer akkor olyan lesz a gyereke is. Mindig azt mondták: Jaj, csak meg ne csudálj valamit!" "Arra is köllött vigyázni, hogy valami rá ne pottyanjon az állapotos aszszonyra, mer az meglátszik a gyerekén." "...aratás közben pocikot vágott a feleségéhez. Hát mikor megszületett a gyerek, annak a kezin ott feküdt az egér. Rendes egér. Olyan formájú, olyan színű, még szőrös is vót." "Szüretkor a Sárit is meglegyintette az ura egy szőlőfürttel, csak úgy játékbú. Hát a kisjány arcán is ott van a helye. Olyan mint a piros szőlőfürt. Hogy a nyakán mitű van, azt nem tudom." Szülés, szülési testhelyzet "Amikor má éreztem, hogy itt az idő, az uram elhíta a bábát. Csak sétátam ameddig lehetett. A napam azt mondta: csak le ne feküdj, mer akkor nehezen lesz meg! Leültem a szék szélire szétterpesztett lábbal... A bábasszony meg odaguggót és elkapta a gyereket. A csúnyaság kiment a humokos talajra. A mását a ganajba ástuk." "Én ágyba fekve szültem meg mind a három gyerekemet."

-

33

-

"Szüléskor a férfiakat kiküldték. A pitvarban várták, hogy mi van? Kisjány. Búcsi Gyula mikor meghallotta, bevágta az ajtót, de úgy csak úgy csattant." "Ha lány született, akkor csúfolták az apát: Tátottszájú vagy. Mínem tettél teknyőt az ágy alá, mikor csináltad? Akkor fiú sikeredett volna! Vagy: Ustort, vagy kötelet tehettél volna az ágy alá, azzal idecsalogattad volna, mer gyereknek az köll! Ládd, így csak jány lett, mer repedt az magátul is gyün." A gyerekágyas látogatása Szülés után a gyerekágyas anyát és a kicsit a közeli nőrokonok látogatták meg. Sütöttek, főztek neki annyit, hogy a családjának is jusson belőle, s a fiatalasszonynak ne kelljen főzni, eleget pihenhessen, hogy minél hamarabb fölerősödjék. Az ilyen alkalomra készített karkosarat megrakták finom falatokkal és szépen leterítették a "komaasszonyterítővel" úgy, hogy annak a két rojtos vége szépen lelógjon a kosáron. A komassszonyterítő pamutfonalból szőtt, kb. 60 x 90 cm-es terítő, amibe "szíp cifra mintákat szőttek" vagy keresztszemes öltésekkel virágokat hímeztek. Legtöbbször "piros rúzsát zöld levéllel". A gyerekágyasnak tyúkhúslevest szoktak főzni, tejfölös csibét nokedlivel, vagy becsináltat, kirántott húst. A keresztelő A keresztelőre az anya felerősödése után került sor. Dologidőben azért jobban siettek vele. Kisújfalun régen is, most is sok keresztelője van egy gyereknek. A keresztszülőket az ifjú szülők lány- és legénypajtásai közül választották. Régen (az I. világháború előtt) 4-6-7, most már 9-12 párt is . A II. világháború előtt a keresztelőre csak a komaasszonyok voltak hivatalosak. A keresztszülőket a bábával hívatták meg: "ezek és ezek megtisztelik a komasággal. Ekkor és ekkor (mindig vasárnap du.) lesz a keresztelő - ahová szeretettel várják." (A szombati napon megtartott keresztelő csak azóta van divatban, amióta szabad szombatok vannak. ) Délután, a kétórai harangszó előtt gyülekeztek a háznál. Míg a komaasszonyok gyülekeztek, a bábaasszony a gyermeket öltöztette. Közben az anyja is elkészült, és indultak a templomba, illetve először a parókiára. A pap beírta az anyakönyvbe, mikor "behármaztak" (harmadszor harangoztak a templomba), akkor indultak a templomba. A papnak a komaasszonyok fizettek 10-10 koronát fejenként. Ezt a bábaasszony szedte össze és adta át a tiszteletes úrnak, miután az beírta a gyereket az anyakönyvbe (valamennyi keresztszülővel együtt). A bábaasszony is 10-10 Kčs-t kapott a komaasszonyoktól. Ezt valamelyik komaasszony szedte össze és adta át valamennyiük nevében. Az ifjú apa is fizetett a bábának, általában 50 Kčs-t, de előfordult olyan eset is , hogy csak 20 Kčs-t. Volt példa arra is , hogy az apa 100 Kčs-t adott, kinek mennyi pénze volt. A gyermek ruhája általában fehér volt, a pólya szintén. Templomba indu-

-

34

-

lás előtt a pólyásbabát keresztelőtakaróval takarták le, valamikor ez az anya selyemkendője volt. Később, 1925-30-tól világos vagy rózsás, zöld leveles keresztelőtakarót hímeztek. A II. világháború után a hímzett is kiment a divatból, az asszonyok horgolták a keresztelőtakarót. A horgolás alá lánynak rózsaszín, fiúnak világoskék selymet varrtak, a szélire meg fodrot. Így letakarva vitte a gyermeket a templomba a legkedvesebb komaasszony. Ha lányt kereszteltek, akkor az úton hazafelé kézről-kézre adták egymásnak a komaasszonyok, hogy majd nagykorában kapós legyen. Mikor hazaértek a babával, az a komaasszony, aki a gyermeket tartotta, vagy a bábaasszony ily köszöntőket mondott neki: Elvittük a kis pogányt, meghoztuk az angyalkát. Az Isten éltesse és tartsa! Nevelje fel nagyra! Szívemből kívánom. vagy Elvittük a kereszteletlen pogányt, meghoztuk a megkeresztelt báránykát (Lacikát, Juliskát). Növekedjék szülei örömére, Anyaszentegyházunk dicsőségére. (Nemzetünk dicsőségére) Ámen. vagy Elvittük a pogányt, hazahoztuk a keresztényt. Aztán asztalhoz ültették a vendégeket és tejeskávéval, "kudlóffal" kínálták őket. Megkérdezték, ki inna inkább egy kis forralt bort. Azt is hoztak, és asztalra került a komaasszonyok által hozott édespálinka meg forgácsfánk is. Uzsonna közben és után vegyesen fogyott a bor, meg az édespálinka, a gazda minden komaasszonyával külön koccintott. Uzsonna és vacsora között hazamentek megetetni az állatokat. Etetés után este újból gyülekeztek a keresztelős háznál. Vacsorára tyúkhúslevest, főtt húst paradicsommártással, takartos káposztát, vagy tejfölös csibét nokedlivel, sült és kirántott húst, édességként réteseket, forgácsfánkot - "farsangot", "vastagkalácsot" dióval vagy mákkal töltve, esetleg pitemálét, kaptak. Közben fogyott a bor és a pálinka. Néhol még citera vagy hegedű is előkerült és nem csak "danótak", hanem táncoltak is egymással a komaasszonyok. Megtáncoltatták a komát is, esetleg annak az apját, és apósát, az "öreg komákat" is. A sokkomás keresztelő ma is élő népszokás Kisújfalun. A II. világháború után az életszínvonal emelkedésével még több keresztszülőt választanak, és a komákat is meghívják a keresztelői vendégségbe. A legtöbb helyen disznót ölnek erre az alkalomra. A komaasszonyok forgácsfánk helyett tortát és legalább kétfajta süteményt, az újszülöttnek pedig a régi 10-20 Kčs helyett 200-300 koronás babakelengyét, sőt 500 Kčs-s betétű bankkönyvet visznek ajándékba. A keresztelőkor a komaasszonyok megbeszélték, beosztották, ki mikor fog főzni a gyerekágyasnak, "nehogy egyszer hopp, máskor kopp legyen", mert a komaasszonyok csak keresztelő után mentek gyerekágyast látogatni, hisz különö-

-

35

-

sen az első gyereknél azt sem lehetett tudni biztosan, meghívják-e keresztanyának. Mindegyikük kétszer főzött a komaasszonyának. Először tyúkhúslevest. Az egész főtt tyúkot is elvitték. Meg pitemálét, vagy háromféle rétest, bort és pálinkát is. "A második vivísné is főztek tyúkhúslevest, meg akkó má takartos káposztát is, meg patkókalácsot. Az olyan rendes hajtogatott kalács vót, csak patkóalakút formáltak a tepsiben. Legtöbbször gyióval, vagy mákkal töltötték. Oszt ez alá a patkókalács alá tették a pólyapízt. Ez legtöbbször tíz korona szokott lenni. Nem ám annyi mint most!" "Nekem mindig a napam szedte ki a kosárbú a holmit, hisz én még feküdtem de a pénzt azt nekem adta. Én meg visszaadtam neki, úgyis mindenre tűle kírtünk pízt, ha valamire köllött." Gyermekbetegségek Szemverés Az újszülöttet sok veszedelem fenyegette. Leggyakoribb volt a szemverés. Ilyenkor a pici sírt, hányta-vetette magát, "beleveresedett a sírásba, ha nem segítnek rajta, tán még meg is fúl, belehal a nagy ordításba". "Idesszüleméktű mentem haza a kertek alján. Oszt találkoztam egy illetővel. Megszólított. A kisjány meg ott repdesett a karomon. Elkezdte dicsérni hogy ilyen szíp jány, meg olyan szíp jány. Alighogy otthagytuk, a Julis rátette a visítást. Hijába csináltam vele akármit, csak ordított. Kérdezi tűlem a szomszídasszony, kivel találkoztam. Mondom neki. Az biztos szemmel verte meg, aszongya. Menj haza mondd meg a napadnak, csinájja a jánnyal, amit máskor szokott. Otthon aztán a napam belepisáltatott egy cserépfödőbe, oszt azzal visszakézből (kézháttal) megszöktette velem a kisjánt. Osztán meg főkűdött a padlásra, hogy keressek száraz macskaszart. Minél szárazabb, annál jobb. Osztán azt meggyújtottuk és ennek a füstjébe beletartottuk a jányt. Akár hiszi, akár nem, segített." "Hát az biztos igaz, hogy vót szemverés. Egyszer mihozzánk életbiztosítási ügynökfélék gyüttek. Nagyon eljátszottak a gyerekekkel, dicsérték, mifene. Alighogy elmentek, a kicsi visítani kezdett. Sírt, csak kegyetlenül sírt, akármit csináltunk vele, csak ordított. Szülénk azt mondta, hogy azok az ügynökök biztos szemmel verték. Lepisáltatta velem a péntölöm alját és fordított kézháttal kitörültette velem a kisgyerek szemét. Az mindjárt jobban lett." "A szemverést szótlan vízzel szokták gyógyítani. Ezt úgy kell készíteni, hogy míg elmennek a kútra vízért, és bele öntenek egy edénybe egy kevés vizet s abba három szem égő faparazsat dobnak. Nem szabad megszólalni. Ezzel a vízzel kell a kicsit megszöktelni." Védekezés a szemverés ellen "Egyszer meghallotta a Szuri Lajos - az olyan pásztor, mi vót - hogy sehova nem vihetem a gyereket, mert mindjárt szemverést kap. Azt mondta: Tudod mit kedveském, ha mentek valahová vásárra, vágjál le egy kanszamár farkának a szőribű . Azt varrd a kicsiny ingecskéjibe, vagy fíkötőjibe. De előre, hogy aki szemmel akarja verni, annak szemközt legyen. Akkor nem fog rajta. Úgy is

-

36

-

lett. A köbölkúti vásárrú hoztam kanszamárszőrt, 2-3 szálat belevarrtam a gyerek ingecskéjébe, fíketőjébe, kis sapkájába. A fodroktól nem is lehetett látni. Hát hallja, tudja azután már a kisgyerek nem sírt, akárhová mentem is vele." "Szent Antal tüze" "Szent Antal tüze is szokott lenni a kisgyereken. Azt pókhálóval gyógyították. "A szent Antal tüze" (orbánc) a felnőtteket is megtámadta." "A Mészárosék anyjuknak is vót. Az olyan nagyon piros képű asszony vót. Azt mondták az a Szent Antal tüzitű van. Ha találtak piros kukoricát, azt köllött kipattogtatnyi, osztán, hogy avval mit csináltak azt nem tudom." "Mikor én szoptattam, akkor az én mellemen is vót Szent Antal tüze. Nagyon veres volt és rettenetesen fájt. Az még borzasztóbb vót mint a szülés. Szülénk azt mondta, hogy Szent Antal tüze van rajta. Valamit susogott a fülembe, hogy elmújjon, de hogy mit azt nem lehetett érteni. Éjjel aztán megcsondút. Négy lukra folyott a mellembű a csúnyaság." "Azt biztosan tudom, hogy az én öreganyám gyógyította meg a Takácsék öreganyját. Annak a karján vót a Szent Antal tüze. Rettenetesen égett neki meg fájt. Öreganyám osztán pókokat faggatott rá neki vagy mit. Csak azt tudom biztosan, hogy elmúlt neki. Öreganyám még kapott is aztán tőlük valamit hálábú." Még a harmincas években is igen nagy volt a gyerekhalandóság. Pusztított a "...hámlás, torokpenísz, torokgyík. De az ellen nem vót semmi, de semmi segítség. Mire Szőgyinbe írtek az orvoshoz, má meghalt a gyerek." A gyermek fejlődését biztosító tilalmak Tükörbe mutatás "Egy éves korukig nem vót szabad gyükörbe nízetnyi, mer hogy akkor nem nyőnek ki a fogai." "Addig míg a foga ki nem nől. Ezzel a fogzást segítettük, hogy könnyebben kinőjjön." "Az egy évesnél fiatalabb kisbabának a körmit se vót szabad levágni. Ezt csak úgy rágtuk le nekik, míg olyan tudatlankák vótak. Hogy mír, azt nem tudom de nem vót szabad lenyírni a körmüket." "A kisbaba haját se volt szabad egy éves koráig lenyírni. Hogy mír? Hát csak valami babona által." "Aztán meg kopaszra nyírták a jánkákat is. Jól emlíkezem engem öt esztendős koromban is kopaszra nyírtak. Aztán a lenyírt hajjal idesszülém elbocsátott a kanálisra, hogy szórjam bele. Azír, hogy akkor olyan hosszúra nőjjön az új hajam mint a kanális." Az adatközlők névsora: Kovács Sándorné Csanda Julianna, 92 éves, szül. 1891-ben Kisújfalun, földműves származású háztartásbeli, re.vallású Dobai Ferencné Gulyás Éva, 89 éves szül. 1894-ben Kisújfalun, földműves származású háztartásbeli, református

-

37

Fodor Józsefné Mócsa Ilona, 84 éves, szül. 1899-ben Kisújfalun, földműves származású nyugdíjas, bábaasszony, református Zajos Andrásné Dobai Julianna, 79 éves, szül. 1902-ben Kisújfalun, földműves származású, háztartásbeli, református Dobai János, 75 éves, szül. 1908-ban Kisújfalun, szegényparaszti származású földműves, református Dobai Jánosné Csáki Erzsébet, 70 éves, szül. 1913-ban Bátorkeszin, földműves származású háztartásbeli, 1933-ban került ide férjhez, református Kovács Ferenc, 75 éves, 1908-ban szül. Kisújfalun, középparaszti származású földműves, református Kovács László, szül. 1919-ben Kisújfalun, szegényparaszti származású földműves, református Kovács Lászlóné Dobai Julianna, 56 éves, szül. 1927-ben Kisújfalun, földműves származású, háztartásbeli, református Gáspár István Adalék a kisújfalusi ragadványnevek ismeretéhez I. A gyűjtött ragadványnevek Ragadvány,-család-, személynév: 1. Barna Gulyás ................. 2. Bátyus Takács Ferenc 3. Béni-Bözsi...... Erzsébet 4. Birke Dobai Ferenc 5. 6. 7. 8. 9. 10. II. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25.

Birkéskúti Mészáros János Cigány Takács Ferenc Cukros Takács Lajos Csecse-Papa fia, Mészáros Béla Csecse-Papa, Mészáros Ernő Cseszkó Kovács József Csomor Kovács Lajos Fúró Dobai Béla Gazdag Dobai János Gere Mészáros János Gőne Mészáros Béla Guzsal Búcsi János Gyenes Dobai István Gyenes Dobai János Ifjú-Kis Dobai János György Dobai János Jumbo Kovács Lajos Kenderesi Dobai Géza Keszei Csanda András Kis Dobai János Kis-Madari Mészáros Béla

-

Kiről, miről kapta viselője a nevét bőre színéről nagyanyja családneve férjének keresztnevéből birkáknak való sót lopott az uraságtól - a birkaitató kút közelébe lakott - bőre színéről, természetéről ? - apjától örökölte - szavajárásáról - feleségének családneve - tehetős családból származott - anyja családneve - göndörségéről -

feleségének családneve nagyanyja családneve Kis Dobai János fia apja keresztneve azonos nevű lováról kenderföld mellett lakott Keszi községből származott termetéről termetéről ill.származásáról

-

26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40.

Langyos Kovács Lajos László Gulyás ....... . Mester Kovács József Mézes Kovács Sándor Motoros-Bözsi,... Erzsébet Nagy Fodor Lajos Pacal Dobai János Péli Dobai János Péter Dobai István Pistyi Takács Ferenc Rozi Takács Lajos Szabó Mészáros Ferenc Szívás Takács László Szöszke Búcsi Lajos Szűcs Dobai János

38

-

-

természetéről apja keresztneve a nagyapja pap volt állítólag mézet lopott apjától örökölte magas termetéről kedvenc ételéről anyja családneve apja keresztneve nagyanyja családnevéből (Pisti)

-

felesége családneve ............... (Szilvás) szőkeségéről szűcs volt a mestersége

II. Jegyzetek a gyűjtött anyaghoz A lejegyzett ragadványnevek (továbbiakban többnyire csak nevek) keletkezésének és használatának ideje a XIX. század végétől napjainkig keltezhető. Az összegyűjtött anyag a községben a régen használt neveknek valószínűleg csak egy része. Az alábbiakban megpróbálom a rendelkezésemre álló anyagot eredetük szerint csoportosítani úgy, ahogy azt a közlők elmondták. - Az ismert eredetek közül a legtöbb esetben (5 x) az anya, vagy a nagyanya családneve került férfiak család és keresztneve elé: Péli Dobai János, Bátyus Takács Ferenc, stb. Szintén gyakori az a forma, ahol a férj neve elé a feleség családneve kerül. - A férfiak gyakran örökölték előnévnek apjuk keresztnevét: György Dobai János, stb. - Egy esetben a feleség férje keresztnevének becézett formáját kapta saját beceneve elé: Béni-Bözsi. - Hasonló eredetűnek látszik a "Rozi Takács Lajos" alak, itt valószínűleg a feleség (az anya) becézett keresztneve került a férfinév elé. - A gyűjtött nevek között vannak lakóhelyről adottak, ilyen a Kenderesi, Birkáskúti, és származásra utalók: Keszei, Madari. - Egy gazdát a lováról neveztek el Jumbo Kovácsnak. - Gyakoriak a külső megjelenés alapján kapott nevek: Kis, Nagy, Barna, Szöszke, Göne (göndör), Cigány (?) - Kevesebb a belső tulajdonságokból eredeztethető, minőségjelzés szerkezet: Langyos, Cigány (?). - Anyagi helyzetre utalót csak egyet találtam: Gazdag. - Nevezetes cselekedeteik emlékéül két embernek adott a falu ragadványnevet: Mézes, Birke. - A Csecse-Papa nevet viselője a szavajárásáról kapta. - A Pacal név a kedvenc ételről árulkodik. - A Mester és a Szűcs nevek viselőjük, ill. őseik foglalkozásából erednek. A feljegyzett ragadványnevek nagy többsége csak azért volt használatban,

39

-

-

hogy az azonos nevek gyakorisága mellett segítségül szolgáljon viselőik személyének megkülönböztetéséhez a szóhasználatban. Ritka a jellembeli azonosságot kifejező ragadványnév, még ritkább az olyan, ami ebből kifolyólag a faluban csúfnévnek számít és viselőik, vagy azok hozzátartozói jelenlétében nem használható. A közölt nevek közül alak szerinti tájszóból származik a Göne (göndör), Gúzsai (guzsaly), Birke (birka). Helyi nyelvjárás szerint ejtik a következő neveket: Pisti-Pistyi, keszi-Keszei, Česko- (fon.cseszko-) Cseszkó. Nyelvjárási jelenségként megfigyelhető melléknévképzős tömörítés (-s,-i) a Birkéskúti névben, melynek köznyelvi jelentése: "a birkaitató kútnál lakó. " A gyűjtött nevekre továbbá jellemző, hogy két szótagú nem összetett szavak, ilyen a nevek nagy többsége (29). A közlők többnyire a ragadványnévvel együtt mondták ki a családnevet (pl. Birke-Dobai), sok esetben pedig a szóbanforgó személy teljes nevét (Kis Dobai János). Adatközlők: Gallai Béláné szül.Vég Ida (1913); Simon Lajosné szül.Kun Irma (1914); Dobai János (1908) -

o

-

A szövegben előforduló helynevek hivatalos szlovák megfelelői

Bátorkeszi Búcs Érsekújvár Galgóc Kéty (Érsekkéty) Kisújfalu Köbölkút Kőhídgyarmat Kürt Szőgyén

Vojnice Búč Nové Zámky Hlohovec Kvetná Nová Vieska Gbelce Kamenný Most Strekov Svodín

A Csemadok KB mellett működő Központi Néprajzi Szakbizottság tagjainak dolgozatai

-

41

-

Böszörményi István

A Mátyusföld népi építkezésének jellegzetességei Az 5. Nyári Néprajzi Szeminárium keretében végzett gyűjtés anyagának feldolgozása. A vizsgálat tárgyát képező terület, a mai Galántai járás, az egykori Pozsony , ill. Nyitra vármegyék helyén fekszik. Nagyjából a Mátyusföldnek nevezett, Vág és Kis-Duna közti síkságról van szó. A két folyó közelsége - mint erre majd rámutatok - sokban hatott a terület építészeti jellegére. A figyelemre méltó objektumokat már keresni kell. Legfőbb oka ennek az életszínvonal rohamos emelkedésével járó építkezés. Modern házaknak adják át helyüket a régi épületek, már amelyeket megkíméltek a gyakori árvizek és tűzvészek (szinte minden faluban ott áll az égő házat oltó Szent Flórián szobra. 1. kép). Bár a települések összképe is változott, megállapíthatjuk, hogy utcás, ill. halmazfaluk voltak, és ma is azok. A házsorok utcavonalas beépítettségűek, az udvarok sorosak. A régi gazdasági épületekből az udvarokban már nem sok maradt. Egy, az udvart keresztirányban lezáró, nagy, nádtetős pajtát Vízkeleten (Čierny Brod) találtam (2. kép), ma is használják, bár tulajdonosa szerint "már 1905-ben is ilyen rossz volt". A kukoricaszárító viszont gyakori a ház végén (3. kép). Itt-ott gémeskút is őrzi a régi idők emlékét, de már sehol sem használják. Az udvarok felszereléséből említésre méltónak tartok egy felsőszeli (Horné Saliby) galambdúcot. (4. kép). Krumpli és zöldség tárolására szolgáló pince is az udvaron található, a házzal szemben; lejárata esetenként díszes kiképzésű (5. kép). Az udvart utca felől lezáró kerítés már rendszerint új; figyelmet érdemel viszont a Negyeden (Neded) gyakori horizontális deszkakerítés (6. kép) esetleg fűrészelt mintával díszítve (7. kép). Faragott kapufélfára, "kapuszoborra", melyen monogram, évszám esetleg "rigmus" is volt, az idősebbek még emlékeznek. Negyeden sikerült még egyet lencsevégre kapni (8. kép). Az újabb, épített kapufélfákat cserépből készült "nyeregtető" fedi. A néprajzi szempontból érdekes épületek - lakóházak - a XIX. sz. második feléből, ill. a XX. sz. elejéről valók. Régebbi ház már ritkaság, de előfordul. Vágán (Váhovce), a mestergerenda tanúsága szerint, 1784-ben épült házban még laknak. Pontos kormeghatározásra ritkán van mód. A kérdező rendszerint ilyen válaszokat kap: "ez már több mint száz éves", "ez már gyerekkoromban is ilyen öreg volt". A házfalak közül a sövényfal volt leginkább elterjedve. Ilyen falú házat ma is látni, ha másként nem, félig lebontva, mögötte az új házzal (9. kép). A sövényfal legfőbb előnye (egy 86 éves vághosszúfalusi lakos szerint) az volt, hogy ha kiöntött a Vág, és kimosta a falat, a megmaradt vázat újra lehetett tapasztani. A váz úgy készült, hogy 50 cm távolságra "karókat tettek gödörbe", vízszintes irányban gallyakkal ("pős") befonták. Erre tölgy-, szil- vagy szilvafát használtak. Ajtó vagy ablak helyét nem fonták be, de néha csak utólag

-

42

vágták ki a helyét a kész falba. A sövényvázat aztán polyvával kevert sárga agyaggal (vágparti falvakban "kék iszappal"), mindkét oldalról kitapasztották. 45-50 cm volt a szokásos falvastagság. 2,5-2,7 m magasságban a falat "sárgerendával" zárták el, az tartotta a keresztben rárakott padlásgerendákat. A kézzel, lapáttal vagy villával felrakott falat nyeles simítóval "elpucolták", majd bemeszelték. A fenti "recept" egy 75 éves tósnyárasdi (Topolnica) kőművestől való. A sövényfalat a vályog váltotta fel, hogy mikor, arra vonatkozólag megoszlanak a vélemények, de a századforduló után épült házak már ebből vannak. A vert fal sem ismeretlen, Negyeden a 2. világháborút megelőző években még alkalmazták. Égetett téglát a módosabb gazdák kivételével csak a 2. világháború után kezdtek használni. A "mórtéglát", ahogy a vályogot errefelé nevezik, a család vagy maga csinálta, "mesztéláb gyúrták" a hozzávalót (padlásról még vályogvető is előkerült, 25 x 8 x 15 cm), vagy cigányokkal csináltatták. Egy 81 éves vízkeleti adatközlő szerint 1000 db "mor" ára 1 kenyér és 50 k.u.k. korona volt. A háztető, a "szerha", általában nyeregtető (esetleg csapott) vagy kontyos tető. Szerkezetét tekintve a legrégibb, még fellelhetőtípus az ollólábas szelemenes tető (10. kép). Az ősi ágasfák, "szobros" házakra már csak kevesen emlékeznek. A cseh és szlovák szakirodalom említ ugyan néhány ilyen házat itt is, én azonban hiába kerestem őket. Úgy látszik már csak a szép vágsellyei (Šaľa) tájház őrzi ennek a nagymúltú háztípusnak az emlékét. Leggyakoribb az egyszerű, támasztott szarufás és a székes tető. A tetőgerendának való fenyőfát Sellyén szerezték be, odáig úsztatták le a Vágon. Tetőfedő anyagként természetesen a vidéken található nádat alkalmazták. Ma már ez is ritkaságszámba megy (11. kép). A századforduló után kezdett a cserép is elterjedni. A zsindelyt is ismerték, használták. Érdekes, hogy egy eredetileg zsindellyel fedett házat Nagyfödémesen (Veľké Úľany) utólag még náddal is takartak (12. kép). Szalmatető inkább csak a járás legnyugatibb részén volt használatos. Boldogfán (Boldog) a nagy tűzvész (1893) előtt a házak 90 %-a szalmával volt fedve. Az ilyen tetőt "doskának" nevezték. A födém gerendákat a ház h osszten g ely éb en m estergerenda tám asztotta a lá . Érdekes s z e m b e á llíta n i két n a dszegi (T r s t ic e ) m estergerenda f e l i r a t á t : AZ ISTEN ENGEDELMIBUL ÉPÍTTETTE BUGÁR MIHÁLY ÉS NAGY ILONA MDCCCLXXI - jó h e ly e s ír á s , gondosan k id o lg o z o t t betűk, római szám (1 3 . k é p ), a másik s z in te meghatóan p r im it ív : önkényes r ö v id ít é s e k és írásm ód, fu r c s a dül ön g é lő , vegyesen k is és nagybetűk: IKGLMIBU (is t e n kegyelm éből) CINÁLTOTA ( c s in á l t a t t a ) KÁLOZI ISTVÁNY ÉS LUKACANA (Lukács Anna)

1904, vagy 1804? (14. k é p ).

Mint mindenütt, ezen a vidéken is a legváltozatosabb képet az utcai homlokzat mutatja. A nyeregtetőt lezáró oromfal, ill. annak díszítése ad a házaknak egyéni jelleget. Sugaras (15., 16. kép) és állóhézagos deszkaormok egyaránt előfordulnak. A padlásablakként is szolgáló befűrészelt nyílások formája igen változatos: egy vagy két kör, kereszt, szív, (fordított is!) négylevelű lóhere, országalma (!), kereszt és kehely együtt (!). (9., 17., 18., 19.) 20., 21. kép). A vakolt oromfalak is rendszerint díszítettek (6., 22., 23. kép). Az oromfalon feltüntetett évszám, vagy vallásos szimbólumot tartalmazó falfülke - amik pl. a Felső-Ipoly mentén gyakoriak, errefelé csak elvétve fordulnak elő.

-

43

-

Az oromfalat alul általában vízvető cserépsor zárja le (lásd az előbbi képeket). A homlokfalban egy vagy két - többnyire már nagyobbra cserélt ablak van, körülötte esetleg vakolatdíszítés (19. kép). A tornác - kizárólag oldaltornác - gyakori, de nem mondható jellemzőnek. Általában téglából épült, kör- vagy négyzet keresztmetszetű oszlopokkal, többnyire mellvéd nélkül, de akad mellvédes, sőt árkádos mellvédes is (Felsőszeli). Tósnyárasdon különösen sok a hosszú (35 m!) tornácos ház (3. kép). A házak alaprajza egysoros, tipikus elrendezése pedig: szoba - konyha (pitar) - kamra - esetleg istálló vagy egyéb helység. Ahol lépcsős padlásfeljáró van, úgy az a pitar és a kamra között található. A bejárat a házba mindig a pitaron keresztül vezet, innen nyílik jobbra és balra a szoba (szobák), ill. a kamra. A pitar külső ajtaja a jellegzetes "saragla" lécrácsból készült (24. kép). A maga nemében egyedülálló csonkagádoros bejárattal találkoztam Vághosszúfalun (Dlhá nad Váhom). A ház 81 éves gazdája szerint ilyen "bóthajtás" (25. kép) azelőtt sok volt. A bejárat belső magassága 2 m, szélessége 0,95 m, 0,4 m-re ugrik ki a fal síkjából. Ez a sövényfalú házikó egészében véve rendkívül figyelemreméltó, tetőszerkezetét már ugyan cserélték, de a saraglaajtón és a fakilincses pitarajtón belépve a múlt században érzi magát a látogató: a nyitott kémény és kemence a pitarban (26. kép), a vályogból rakott tűzhely, a döngölt padlójú, pici ablakos, mestergerendás szobában (27. kép) megannyi ritka archaikus eleme a népi építészetnek. A ház építésének idejét nem sikerült kideríteni, lakója csak annyit tud, hogy 1909-ben vették k. egy hektár föld áráért. A fent említett nyitott kéményes tűzhely, ill. kemence a pitarban általános volt az egész területen, ma már inkább csak elhagyott házakban figyelhetjük meg a lakás egykor oly fontos részét. A tűzhely, ill. kemence rendszerint a bejárattal szemben volt, Boldogfán azonban szokatlan helyen láttam, a bejárat mellett (28., 29. kép). Nagyfödémesen egy nagy szekrény alakú kemencének külön füstölő része is van (30. kép). Előfordul, hogy a kemence vagy tűzhely a szobában van (14., 27. kép). Negyedi adatközlők szerint a Magyarországról áttelepült szlovákok hozták ismét divatba az alföldi típusú, a pitarból a szobát fűtő kemencét. Ilyet azonban nem találtam. A nyitott kéménnyel kapcsolatban érdekes adatot kaptam Vághosszúfalun: 1906ban már nemigen csináltak nyitott kéményt, de az adatközlő apja ragaszkodott hozzá, a hús füstölése miatt, amire ez kiválóan alkalmas volt, és ezért idősebb kőműveseket keresett akik még értették ennek a módját. A kemencéket többnyire az ötvenes években kezdték likvidálni. A vályogból épített takaréktűzhelyek L alakúak, magasabb részükön a sütővel, melynek eléggé változatos az elnevezése: "lédri" (Negyed), "kohó" (Vízkelet), "kóbor" (Boldogfa) (31. kép).

44

-

Liszka József Farnadi sírjelek (Adalékok a temető néprajzának ismeretéhez) A magyar református temetők fejfái igen régóta foglalkoztatják a kutatókat és laikusokat egyaránt, de az állandó, az újra meg újra felbukkanó talányban - fejfáink eredetkérdésében - máig nem sikerült megnyugtató válaszra lelni. Ennek rengeteg oka van - ezek részletesebb taglalása azonban e kis dolgozatnak nem lehet célja. Csupán arra szeretnék most utalni, hogy a téma jellegéből (pl. igen kevés a történeti anyag) adódó nehézségek mellett a meglévő temetőink fejfaanyaga is megdöbbentően hiányosan van felgyűjtve, ill. publikálva. Szinte a legutóbbi esztendőkig megfigyelhető volt az "ahány kutató, annyi módszer" jelensége, ami nemigen lendített előbbre a kutatásokon. Ritkaságszámba mennek a komplex (tehát a fejfákon kívül más sírjeleket és jelenségeket is figyelembevevő) gyűjtések. Tulajdonképpen csak az elmúlt évtizedben csillant föl a remény - Balassa Iván programadó tanulmánya nyomán (Balassa 1973) hogy a temetőnéprajz kutatása eredményeket is hozzon. Kunt Ernő (Kunt 1978), Novák László (Novák 1978, 1980), Hoppál Mihály (Hoppál 1980) munkásságát említhetem itt meg, valamint a Folklór Archívumnak témánkat érintő kezdeményezéseit (Hoppál 1974, 1977) és az Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. kötetét (Hoppál - Novák 1982). Ezek áttekintéséből is kitűnik, hogy elsőrendű feladat továbbra is a gyűjtés - és ezen a téren nekünk, szlovákiai magyaroknak aztán igazán sok tennivalónk van! Mielőtt rátérnék a szűken vett témámra, nem lesz talán haszontalan, ha röviden összefoglalom: mennyire ismerjük (pontosabban: nem ismerjük!) a szlovákiai magyar falvak temetőinek néprajzát. A múlt század közepéről Ipolyi Arnold munkatársának, Csaplár Benedeknek a tollából (Karcsay álnéven) jelent meg néhány utalás a csallóközi temetkezési szokásokra (Karcsay 1851), a későbbiekben pedig főleg a palóckutatás területéről publikált gyűjtések a jelentősek (pl. Binder 1891, Pintér 1891, Nyáry 1906 stb.). A két világháború közötti időszakban a Sarló mozgalom ügyeskezű rajzolói jónéhány szilicei, nagysallói ás farnadi fejfát megörökítettek rajzban (Csáder 1928, Kessler 1926, Nemesszeghy 1936). Tichy Kálmán szilicei fejfarajzai szintén hasznos adalékot jelentenek e sírjelek formai alakulásának vizsgálata során (Tichy 1921). A második világháború után Rudolf Bednárik, a szlovákiai temetőket bemutató munkájában (Bednárik 1972) közöl anyagot magyar falvak temetőiből is (pl. Imely, Izsa, Feled, Rimaszécs, Magyarbőd stb.). Parák Endre, egy eléggé foghíjas adatközlő, dolgozatban a damásdi és lekéri temetőnéprajzhoz közöl adalékokat (Parák 1974), Ujváry Zoltán viszont egy alapos munkában két Turóc-völgyi település - Deresk és Lévárt - temetkezési szokásait írja le (Ujváry 1975). Egy, a "szlovák népi sírjeleket" bemutató fotoalbum néhány délkelet-szlovákiai magyar falu sírjelanyagából is közöl ízelítőt, pontosabb helymegjelölés nélkül (Tkáč-Kállay 1977). Borzi László a fejfakészítés menetét írja le színes riportban Gömörmihályfalán (Borzi 1977). Molnár László bodrog-

-

45

-

közi és Ung vidéki sírjeleket mutatott be (Molnár 1980), e sorok írója pedig egy-egy rövid írásában a temetőnéprajz kutatásának problematikáját ismertette (Liszka 1978, 1979), valamint egy öt részből álló sorozatban hazai magyar temetőink néprajzi tanulságait foglalta össze dióhéjban a Hét hasábjain (Liszka 1980). E rövid áttekintés is bizonyítja, hogy temetőink néprajzáról bizony eléggé foghíjasak az ismereteink. Az alábbi dolgozat szerény adalék kíván lenni e kép teljesebbé tételéhez. Elsősorban Farnad község sírjeleit mutatja be, de a jobb megértés kedvéért röviden áttekinti a temetkezési szokások ott megfigyelhető egész rendszerét is. Farnad (Farná) vegyes lakosságú község a lévai járásban. A település, ill. annak nevének gyökerei egész a kora középkorig visszavezethetőek (Kiss 1978, 212-213 - további irodalommal), ám mindez nem sok jelentőséggel bír a mai néprajzi kutatások számára. A település ugyanis a középkor folyamán többször elpusztult, majd a 18. században véglegesen újranépesült (VSO-I , 374, Borovszky é.n. 21-22). A temetőnéprajz szempontjából lényeges, hogy a legutóbbi időkig négy vallási felekezet (római katolikus, evangélikus, református és izraelita) lakta, amelyeknek természetesen külön temetőik is voltak. Az alábbiakban a halállal és temetéssel kapcsolatos hiedelmek et és szokásokat tekintem át. Adataim inkább egy tájékozódó jellegű fölmérés eredményei (tehát az általuk kialakított kép még elmélyíthető, ill. finomítható lenne), közzétételüket azonban még így, kissé foghíjasan is helyénvalónak vélem. Beszélgetőpartnereimet vallási hovatartozásuk szerint válogattam meg, ami módot nyújthat a faluközösségen belüli különbségek megfigyelésére is. A vizsgálat alá vehető adatok viszonylag kis száma azonban óvatosságra int: csupán nagyobb mennyiségű anyag birtokában szabad majd a végső következtetéseket levonni. A leírásban az alábbi beszélgetőpartnereimet jelölő római számokkal utalok az egyes adatok származási helyére: I. Brezina Istvánné Petrás Teréz, 1912, r.katolikus II. Hagyonga Józsefné Szirmay Julianna, 1910, r.katolikus III. Korpásné Németh Rozália, 1912, református IV. Kovács Vilmos, 1888, evangélikus V. Téglás Jánosné Fazekas Julianna,1918, református A tájékoztató-adatközlő jellegből az is adódik, hogy az egyes jelenségek párhuzamait még nem volt érdemes összegyűjteni. Ezt hát ne is keresse dolgozatomban az Olvasó! Egy "átlagos temetés" leírását adom (extrém esetekre - pl. kereszteletlen gyermek, leány-, ill. legényhalott temetése - csak szórványosan utalok), a jobb áttekinthetőség kedvéért pedig az egész cselekménysort négy fázisra osztottam: a) halálelőjelek, haldoklás b) a halál beállta utáni teendők, fölkészülés a temetésre c) a temetés d) emlékünnepek

-

46

-

a) Egy csomó, a hitvilágban gyökerező jel utalhatott a közeli haláleset bekövetkezésére. E halálelőjelek tudomásulvétele már tulajdonképpen a temetésre való lelki felkészülés legelső fázisát jelentették. Halálra következtettek a váratlan, megmagyarázhatatlan eseményekből; pl. ha a harang kétszer megkondult önmagától (IV). Állatok furcsa viselkedése is sejttette a közeledő vészt: "Szólal a pótyik" ("bagoly a templomtoronyban") - halott lesz (I). "No, valaki meghal, mer a bagoly kuvikol" (III). Ha a kutya "uvított", abból is baj származott (IV). Természetesen az álmokból is következtettek a közeledő halálesetre. Fekete lovakkal (II, IV), lakodalommal (II) álmodni halált jelent. Szintén erre utal, ha valaki álmában falat lát kidőlni (II). Az álombéli gödörásás is halált jelent (I). "Jaj, beestem a pincébe" - közeli halott lesz (I). Ha a nagybeteg már haldoklott, a katolikusok elhívták a papot, hogy gyóntassa meg, ill. adja föl az utolsó kenetet (II, IV). Ekkor szokott megtörténni a végrendelkezés is (III). A haldokló körül nem volt szabad sími, mert "rossz vóna néki, ha sírnánk körülötte" (III). Beszélgetőpartnerem a halott "visszarívásának" a lehetőségéről nem hallott. b) A halál beállta utáni első teendő a halott szemének lefogása volt (ebben minden beszélgetőpartnerem véleménye megegyezett). Egy kendővel a halott állát is föl szokták kötni (II). "Sötít, fekete kendővel betakarták a tükröt" (I, II, III), az órát leállították (I), az ablakot viszont nem volt szabad kinyitni, mert ettől "fölfújódik a halott" (I). Egy zöld ággal megszentelték a halottat (I). A halálesetről a falu lakossága egyrészt élőszóban szerzett tudomást, másrészt a harangszó is tájékoztathatta: "Férfinak duplán, nőnek szimplán harangoznak". Ez azt jelenti, hogy háromszor-, ill. kétszer szakítják meg a folyamatos harangszót. "Ha a gyerek nem vót megkonfirmálva, akkor egyszer szakították meg" (IV). A római katolikus templomnak három harangja van: a legnagyobbal férfihalottnak, a közepessel nőnek, a legkisebbel pedig gyermekeknek harangoznak (I, II). Az elhunytat a rokonságból mosdatja meg valaki, és a férfihalottat meg is borotválja (II, IV). A halottmosóvizet a trágyadombra öntötték és az edényt sem használták többé (IV). A halottra a legszebb, legújabb ruháját adták (I, II, IV), lábára csak harisnyát húztak. Egy vélemény szerint azért, mert cipőjük nemigen volt az embereknek (IV), más szerint viszont a lábbeli azért nem jó, mert azzal "kopog, ha éjjel hazajön" (I). Férfinak a kalapját a mellére tették a ravatalon; amikor leszögezték a koporsót, akkor annak a tetejére és ott is hagyták (IV). Újabban a halott lábához teszik a kalapot (I). A fiatal lányhalottat menyasszonyruhába öltöztették (I, II, V). "A lányt azt fölőtöztettík úgy, mintha menyasszony vóna. Mintha esküvőre menne, úgy vót fölőtöztetve a koporsóba. És ha vót neki véletlenű jegyese, szeretője - az akkor meg is gyászóta: fekete karszalagot tett a ruhájára... Lëánypajtásai termíszetes virágbú fontak koszorút, úgyhogy így befonták neki koszorúvá a koporsóját" (V). A halott az "első szobában vót kiterítve", fölravatalozva (IV), lábbal az ajtó felé, a mestergerendával párhuzamosan (II, IV). A ravatal annyiból állott, hogy két karszékre vagy "hokedlira" ráhelyezték a nyitott koporsót. A római katolikusoknál a lábnál két gyertya égett (I, II). A koporsóba a halott mel-

47

-

lé tették a pipáját, görbebotját, esetleg egy üveg bort vagy pálinkát (I, IV). Nőknek az imakönyvet és rózsafüzért (I). Fémpénzt is tettek a halott mellé, mert "pénzért dolgozott életében" (I). A halottra terített szemfedőt az arc fölött kereszt alakban kihasították, ezzel szabaddá téve az arcot. Egyesek ezt azzal indokolják, hogy akkor nem fog hazajárni, mások meg csak azzal, hogy lásson a másvilágon (I). A halottól való félelem legjobb ellenszere, ha a ravatalon megfogják a kezét (I). "Három napot vót fönt valamikor a halott. Mer először együtt a halottgyám (vót egy ember a faluba kiszabva, aki megnézte, hogy meg-i van halva), akkor este vót olyan vendígsíg, virrasztás... Halotti virrasztásnak mondták azt... Énekőtek, a legkedvesebb dalát is ëdalóták. Nemcsak gyászénekeket énekőtek, hanëm ha fiatal vót meghalva, akkor ami vót a legkedvesebb nótája" (V). A Virrasztáson, amely 1-3 órahosszat tartott este, főleg az asszonyok vettek részt. Férfiak is elmehettek, csak gyermeket nem vittek soha magukkal (I, II, IV). A halott mellett énekeltek és imádkoztak (II). A temetés napjáig el kellett készíteni a halott sírjelét is. A fakeresztet asztalosok csinálták, de volt, akinek a rokonságában is akadt ügyes férfi, aki megcsinálta (IV). A reformátusok sírjelei sokkal díszesebbek voltak. Ezeket a legtöbb esetben specialista készítette. Csernák Zsigmondot emlegették, aki "paraszt vót, de hordókat is csinált, fejfákat is megrendelésre. Úgy csinálta, ahogy ő akarta, nem lehetett neki beleszólni... a fejfát olyanra mintázta. A csillagos tetejű azért jobb, mert arra könnyebb ráakasztani a koszorút" (III). "...másfél métër, vagy két métër vót a fejfa. Annak olyan négy díszítése vót. A legajjátú fé méterig ki vót ollyan simára vágva, hisz látnyi még a temetőnkbe, oda vótak a betűk ráírva. És onnan fölfelé díszítés vót. Ha fiatalabb vót, nagyobb vót a díszítés, ha idősebb vót, akkor csak azt a fejfadíszítést adták neki (ti. a simát - L.J. megj.). Szomorúfüzet tettek a református fejfák legelejire, mer az a szomorúfűzfa, az vót a szomorúság jele. És akkor mondták: egy csillag, akkor nap, akkor hold... úgy hogy hát a menyországba jut." (IV). Meglehetősen leegyszerűsített magyarázata ez a fejfadíszítésnek és a temetőben tett megfigyelések nem is minden esetben igazolják. A mellékelt rajzoknak "önmagukért kell majd beszélniök", ugyanis rövid gyűjtésem alatt nem akadtam olyan emberre, aki tökéletesen ismerte volna a farnadi fejfák jelképrendszerét . A sírt a rokonok ásták ki ételért-italért (IV). "A fiatalság vót híva sírt ásni, de a sírt behúzni is a fiatalság vót híva. Máma is úgy van, hogy nem ássa külön sírásó, hanem a rokonságbú van három embër, vagy két embër, aki ahhó a családhó tartozik. Nálunk mindënkinek van pandall. Amillyen magos a koporsó (80 centi) és amilylyen szílës (az is 80 centi talán), ugyanúgy ásnak ódalt a jobb felire pandallt és azt elzárják ollyan deszkafélivel (pandalldeszka), úgy temetnek... Egy sírba lehet így három halott is, de csak egy fejfát kapnak. Azon mindegyik halott neve rajta van, aki a sírban fekszik."(IV).

-

48

-

c) Közvetlen a temetési szertartás előtt bent leszögezték a koporsót, majd lábbal előre kivitték az udvarra, ahol rátették a "szentmihályra" (I, IV). A pap a koporsó mellett oldalt állt, mellette a kántor, velük szemben a rokonok. "Imádkoztak, ínekőtek, a kántor elbúcsúztatta a rokonoktú, ismerősöktű"( I V). A római katolikusoknál a pap a halott fejénél állt; búcsúztató kb. a hatvanas évek vége óta nincs (I). Halványan ál a siratás emléke is, bár megvetéssel, csúfondárosan szólnak róla: "Ídes uram, meghaltá, hol vagy... de közbe má a másik embert kereste!" (I). A koporsót négy rokon, ill. ismerős férfi vitte ki a vállán a "szenmihálylovára" téve a temetőbe (I, IV). A menet élén vitték a "gyászkeresztet", utána ment a pap (mellette a sírkeresztet vitték), majd a koporsóvivők és a rokonság (I). Az evangélikusoknál a pap ment elöl a kántorral, utánuk vitték a sírkeresztet, majd a koporsót és azt követte a rokonság (IV). Legényhalottat a leányok vitték ki a temetőbe, zsebkendő volt a karjukra kötve és cigánybanda kísérte őket (I). "Akit hítak vinni, annak tiszta fehír zsebkendőt olyan keskeny szalaggal kötöttek a karjára. Fehér ruhába fölőtözködött a lëány és a négy fiú. Ha legényembër vót a halott, akkor a lányok vëttík föl, és ha lány vót a halott, fiatal, akkor a legínyek vëttík az udvarba föl legelőször, oszt azután vittík ëgy darabon, ott a lányok elvëttík tűle és a temetőbe, ha lány vót, akkor a lányok tëttík a sír mellé lë." (IV). Az egyházi szertartás után mindenki dob egy marék földet a sírgödörbe leengedett koporsóra: "régi szokás" (I, IV). A római katolikusok kapával rajzolnak egy keresztet a sírhalomra (I). "Régën fát is ültettek a sírra. Nagyon sok a szomorúfűzfa, az a reformátusoknak a bánatfájuk, úgy mondják. Amikor letëtték a fejfát, akkor a fejfátú fél métërre leszúrták azt a fűzfaágat. Törnek ëgy fárú ëgy ágat, leszúrják, oszt tövet hajt. Vót, aki gyümölcsfát is ültetett."(V). A gyermekeket a temetőben külön helyre, a "kis sorba" temették (I). A kereszteletlen gyermekeket pedig valamelyik rokon sírjába, mindenféle egyházi szertartás nélkül (I, V). Egyébként már az 1-2 napos újszülöttet is elvitték megkeresztelni, ha látták, hogy nagyon gyenge (I). d) A temetés estéjén tartották a halotti tort. A római katolikusok általában kicsi-, a reformátusok pedig nagy torokat tartottak (I). A torra a legközelebbi rokonok és a sírásók voltak a hivatalosak (I, IV). Tyúklevest, disznótoros káposztát, pörköltet főztek. Szabad volt főzni egyébként a halottas háznál is (I). Beszélgetőpartnerem nem tudott arról, hogy az elhunytnak tálaltak volna, vagy az életében megszokott helyét üresen hagyták volna. A tor másfél-két óra hosszat tartott, ahol "inkább mulattak" (IV). A gyászidő általában egy évig tartott. Ekkor fekete ruhát hordtak az asszonyok és nem volt szabad mulatságba menni (I, IV). Ha a haldokló - főleg a nagyon öreg - úgy kívánta, lehetett rövidebb is a gyászidő: "engem ne gyászoljatok, mert oda való vagyok". Ilyenkor egy hónap szokott lenni (I). A halott akkor szokott hazajönni, ha valamit nem tettek a koporsóba és azt követeli: zörög, kopog. Szenteltvízzel és tömjénnel szokták elűzni: "az ördög ettől irtózik" (I). Éjféltájban járt haza, néha béka alakjában (IV).

-

49

-

A haláleset évfordulóira friss koszorút visznek a sírra (I, IV). Mindenszentekkor is visznek ki koszorút és gyertyát égetnek (I, IV). "Ígnek a mícsesek, gyërtyák a reformátusokná is, hogy az örök világosság maraggyon meg nekik. Az ablakokba is mindenszentekkor oda vannak rakva (aki idősebb és nem tud kimenni) a gyërtyák. Két gyertya egy halottnak." (V). Az alábbiakban a képmellékletben szereplő sírjelek adatait közlöm. A méretek sorrendje: magasság - szélesség - vastagság (sírkereszteknél a szélesség esetében először a kar-, utána a láb méreteit adom meg). A többi adatot természetesen csak olyan mértékben tudom feltüntetni, amennyiben olvashatóak voltak a sírfeliratok. (A rajzokat lásd az 53-59. oldalakon) 1) Farnadi fejfák a 20-as években Csáder László nyomán (Kessler 1926, 155) 2) Farnadi fejfák nagyjából ugyanebből az időből Nemesszeghy Jenő nyomán (Nemesszeghy 1936) Református temető 3) 130 x 20 x 14 cm. Itt nyugszik az úrban Papp István... 54 éves. (Évszám nem olvasható rajta, viszont egészen a fejfa tövénél kis betűkkel B.Sándor neve van belevésve. Talán a fejfakészítő neve?) 4) 125 x 23 x 16 cm. Ördög Zsuzsa, 76 éves, 1936 5) 100 x 21 x 16 cm. Élt 1943-1946. Itt Nyugszik Istenben Boldogult Ördög Rozika 6) 68 x 20 x 11 cm. Itt nyugszik az Úrban Balog Gyulácska. Élt 5 hónapot. Meghalt 1945 7) 75 x 15 x 13 cm. 1945 8) 90 x 17 x 15 cm. Kovács Zsigmond 1940. Élt 53 évet 9) 80 x 16 x 15 cm. ? Sándor. 1941 10) 70 x 12 x 11 cm. 1941 11) 100 x 21 x 15 cm 12) 100 x 14 x 10 cm. Itt nyugszik Istenben boldogult Kis Irma. Élt Egy Évet... 13) 110 x 16 x 8 cm. Molnár Zsuzsika 1944 élt 3 hónapot 14) 100 x 16 x 6 cm. 1944. Molnár Gizike élt 1 napot 15) 100 x 19 x 17 cm. 1941. év. Itt nyugszik Istenben boldogult Simon Erzsébet, született 1921. XI. hó 16-án, meghalt 1941. V. hó 13-án. Élt 20 éveket. Béke legyen... 16) 110 x 22 x 13 cm. 1909. év. ? István. Élt ? éveket... 17) 110 x 17 x 15 cm. "Ennek maradtak árvái" (V) 18) 100 x 20 x 15 cm 19) 100 x 18 x 14 cm. 1944. Csomor István élt 78 évet... 20) 100 x 16 x 14 cm. 1944. Német József élt 70 évet... 21) 130 x 20 x 20 cm. 1923. Gulyás István, 88 éves (?). "Fiatalé vót"(V) 22) 110 x 18 x 16 cm. 1918. év. Itt nyugszik Istenben boldogult Csernák Zsuzsanna. Élt 68 (?) éveket... 23) 110 x 17 x 13 cm. 1919... élt 18 évet 24) 70 x 18 x 12 cm. (Úgy tűnik, mintha a tetejéből egy darab le lenne törve) 25) 65 x 21 x 10 om. Beszélgetőpartneremszerintkatolikussírkereszt volt(V)

-

50

26) 70 x 21 x 9 cm. Szintén sírkereszt (V) "Újtemető" - római katolikus 27) 28) 29) 30) 31)

58 x 39,8 x 7 om 74 x 20,20 x 10 cm. (Egy tömbből kifaragva) 115 x 61,14 x 7 cm 88 x 39,16 x 9 cm 79 x 21,21 x 6 cm

Evangélikus temető 32) 80 x 17 x 8 cm. Itt nyugszik Istenben boldogult Balázs Lukács... 33) 100 x 26 x 10 cm A temetés leírása során már esett kevés szó a farnadi református fejfák formakincséről is. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a szoros értelemben vett formai osztályozás alapján két csoportba sorolhatjuk e sírjeleket: oszlopos- és táblás fejfákra. Ez a mechanikus tipológiai módszer azonban már elavult, ezért sokkal többet mondhat az a megállapítás, miszerint e fejfák mind az antropomorfizmusnak több időszakában kialakult formajegyeit viselik magukon. Annyit tán még érdemes megjegyezni, hogy a szűkebb régión belül a farnadi fejfák gyakorlatilag páratlannak mondhatóak. Egy-egy rokon típusú példány csupán a nagyölvedi, újlóti és garamvezekényi temetőkben található. Egyébként a Duna-Tisza közi és erdélyi oszlopos fejfatípusokkal rokoníthatóak. Szlovákiai elszigetelt előfordulásuknak magyarázata további kutatásokat igényel. Dolgozatom nem foglalkozik ugyan a kő síremlékekkel, mégsem lesz azonban haszontalan, ha a református temető századeleji sírköveiről néhány feliratot idemásolok. Eltávozál Hiubaszált tehát Az égbe Férjed gyermekid imája Üres a ház Fölöte beborult a Fájdalom gyászéjszakája. Míg nekünk bu Fakad Sírodon Te boldog vagy ott hol örök tavasz virul. Ördög Lídia nyugodjál csendesen. Nyugodj békével 54 év után... Férjed Gyermekid el nem Felejtenek Halmodon s szívükben emléket emeltek 1905dik év Julius 19dik én száltam le sírom mélyébe Csendesen pihenek én.

Wenusz J. Piszke

-

51

-

Koncz Johanna voltam Kis Istvánnak neje 22 évet éltem Eből 4 véle kedves élet keserélet Kedves szivem fele De keveset éltem véle Árváimnak viseld gondját A panaszt csak neked mondják Ne légy hozzájok mostoha Édes annyuk nem lesz soha Még te találhatsz hű párra Csak hogy ne sírjon az árva. 1892 nov. leszálltam sírom mélyébe Csendesen pihenek én. Béke hamvaira! Tisztában vagyok vele, hogy témám e néhány adalékkal koránt sincs kimerítve. Egyes jelenségek (pl. kő sírjelek, a temetők növényvilága stb.) még teljes adatgyűjtést igényelnének, mások viszont a vizsgálódások kibővítését, finomítását. Hogy ezekre mikor kerülhet sor, nem tudom. Úgy vélem azonban, ezen adalékok közzététele is nagyban gazdagíthatja a temető néprajzáról eddig kialakított képünket. Irodalom A magyar temetők néprajzi kutatása Balassa Iván Ethnographia 225-242 1973 Cintoríny na Slovensku Bednárik Rudolf Bratislava 1972 A palóczok temetkezési szokásaihoz Binder Jenő Ethnographia 271 1891 Borovszky Samu szerk. Bars vármegye Budapest é.n. Kopjafák Borzi László Hét, 9.az. 12-13 1977 Két szilicei fejfa Csáder László A Mi Lapunk 167, 201 1928 Hoppál Mihály szerk.Nagy Dezső: Magyar fejfák és díszítményeik Folklór Archívum. 2.Budapest 1974 Hoppál Mihály szerk.Imreh Pál-Hoppál Mihály: Fejfák és temetők Erdélyben Folklór Archívum 7. Budapest 1977 Népművészet és etnoszemiotika (A magyar fejfák jelHoppál Mihály képvilága)IN: Népi Kultúra - Népi Társadalom XI-XII. 1980 Budapest,191-217

-

Hoppál M.-Novák L.szerk. 1982 Karcsay G. 1851 Kessler Edgár 1926 Kiss Lajos 1978 Kunt Ernő 1978 Liszka József 1978 Liszka József 1980 Molnár László 1980 Nemesszeghy Jenő 1936 Novák 1978 Novák 1980 Nyáry 1906 Parák 1974

László László Albert Endre

Pintér Sándor 1891 Tichy Kálmán 1921 Tkáč - Kállay 1977 Ujváry Zoltán 1975 VSO-I

52

-

Halottkultusz.IN: Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 10. Budapest Csallóközi népszokások Új Magyar Múzeum 495-503 Magyar kincsek birodalmában. A Mi Lapunk 154-155 Földrajzi nevek etimológiai szótára Budapest Temetők az Aggteleki karszt falvaiban Debrecen Fejfák Hét, 24. sz. 15 "Itt vagyon az ő emléke megörökítve..." Hét 47-51.sz., 18.o. Fejfák a Bodrogközben és az Ung vidékén Hét 41. sz., 23.o. Farsadi fejfák a Szülőföldünk című ifjúsági honismereti folyóirat állandó címlapján Szülőföldünk A Duna-Tisza köze temetőinek néprajza In. Cumania V, 219-307 Fejfák a Duna-Tisza közén Nagykőrös Temetkezések a palóczok földjén Néprajzi Értesítő 43-47 A temető néprajza és ezzel kapcsolatos történetek Damásdon és Lekéren. In: Néprajzi Közlemények 1. Bratislava, 100-106 A palócz születése, házassága és halálozása Ethnographia 97-109 Több kegyeletet! (Néhány szó a pusztuló népművészet érdekében). In: Gazda-naptár... 1921, 77-101 ...len kameň a drevo (Slovenské Ľudové náhrobníky). Bratislava Halál és temetés két Turóc-völgyi faluban In: Varia Folkloristica. Debrecen, 129-161 Vlastivedný slovník obcí na Slovensku. I. Bratislava 1977

-

53

-

2

\

4

5

7

8

6

55

-

58

-

-

59

/

60

-

Csáky Károly Fonóházi játékok és szokások az Ipoly mentén A kender feldolgozása az Ipoly mentén is a legrégibb munkafolyamatok közé tartozik. A feldolgozás fontos szakasza volt a fonás. A rostos szálak fonallá sodrását a középkortól egészen a második világháborúig kisebb-nagyobb közösségekben, kalákában végezték az itteni palócok. Községeinkben még a század közepe táján is több fonóház volt. Ipolyhídvégen, Kelenyében, Ipolyfödémesen és Inámban kb. ötöt, hatot tartottak számon. Egy-egy fonóházban esténként 15-20 fonó jött össze. Ipolyfödémesen a fonókat "nagyobb házakná" tartották, ahol kevés családtag volt. A lányok és az asszonyok általában az "elsőházban" gyűltek össze, s gazda nem ült közéjük. Hídvégen főleg özvegyasszonyoknál tartották a fonót, mert "ott nem zavarkodott a gazda", és "jobban hancúrozhattak a lányok". Általában külön-külön fonóháznál gyülekeztek a hajadon lányok meg a menyecskék is. Ám voltak olyan helyek, ahol a fiatalok meg az idősebbek is együtt fontak. A fonás novembertől március elejéig tartott, tehát jelentős részét töltötte ki az évnek. Egy-egy fonó általában este hat órától tizenegy óráig tartott. A fonók guzsalyt és két-három orsót vittek magukkal. Rokkát (nálunk ropka) ritkán használtak, s azon csak az ügyesebb asszonyok tudtak fonni. A fiatal lányokra (10-12 évesekre) csak "kócot" bíztak. Ebből készítették a vastagabb fonalat. Szombaton, vasárnap, valamint egyházi ünnepnapokon az Ipoly mentén sem fontak. Aki szombaton font, annak a hiedelem szerint megfájdult a keze vagy a feje. Tilos volt a fonás Lucakor is. Azt mondogatták, hogy aki ilyenkor fon, annak a tyúkjai nem tudnak majd tojni. Ipolyhídvégen februárban, a fonás utolsó napján "ivót" rendeztek. A lányok ilyenkor pogácsát, kolbászt és "pampuskát" vittek magukkal. A fonóházhoz legényeket is hívtak, akik a borról gondoskodtak. A munka befejeztével reggelig mulattak és táncoltak a fonóháznál; ivás előtt pedig ilyen köszöntőket (borköszöntőket) mondtak: "Ó, bor, ha hegyben termettél, járd meg a fejemet. Ha oldalban termettél, járd meg oldalbordáimat; ha pedig az aljban, az alsó tagjaimat. Ó, bo r , hol van benned az a nagy erő, hogy tőled a szívem oly igen vakmerő. Még tegnap oly jól tartottam magamat, de ma már az úton keresztbe vetettem a lábaimat." A fonóházakban a tulajdonképpeni munkán kívül más egyéb dolgok is zajlottak. Egy-egy fonóház fontos szerepet töltött be a falu társadalmi életében. Az itt egybegyűltek megvitatták pl. a falu és "világ" eseményeit, mesét mond-

-

61

-

tak, vicceltek, énekeltek. A közös összejövetelek tehát sokmindenre lehetőséget adtak. Tréfás játékokra, jóslásokra, alakoskodásokra, színjátékszerű cselekményekre is sor került a falusi fonóházakban. A mozgással, szöveggel, dallal összekötött fonóházi játékok sokkal közvetlenebbek, szabadabbak és kötetlenebbek voltak, mint például a naptári ünnepek dramatikus szokásai. A játék résztvevői és a nézők itt közelebb kerültek egymáshoz; elmosódtak a szereplők és a nézők közti különbségek is. A színjátékszerű cselekményekből ugyanis mindenki kivehette részét, valamilyen formában mindenki bekapcsolódhatott a tréfás játékokba. A lányok játékai közül Kelenyében és Ipolyfödémesen egyaránt ismert volt a "píperkézés". A fiatalok guggolva, egymás derekát fogva körbe járták a házat, miközben a következő dalocskát-mondókát énekelték: "Hej píperke, píperke, bóha botyikája, kutya áll a küszöbön, macska nyalogatja." Közben egy idősebb asszony bögrét vett a kezébe, felállt egy székre, majd így kiáltott fel: "Nézzitek, vér csepeg a gerendábó!" Aki erre a lányok közül az asszonyra nézett, azt a többi belerántotta vízbe, mely a bögréből került a földre. Ezen aztán valamennyien jót kacagtak. A kelenyei lányok fenti játékához hasonlított a hídvégiek "kútyikaőrzése". A fiatalok itt homokot szórtak a földre, melyre vizet öntöttek. Az volt a "kútyika". A "kútyikát" a tapasztalatlanabb lány őrizte. Annak, aki a körülülők közül hozzá akart nyúlni a kúthoz, az őr vesszővel vagy fakanállal nagyot ütött a kezére. Ezalatt a többi berántotta őt a vizes homokba. A "kútyikaőrzéshez" meg a "píperkézéshez" hasonlított Hídvégen a "késélesítés" is. Ennél a játéknál szintén egy idősebb asszony állt fel a lócára. Egyik kezébe "begrét", a másikba pedig kést vett. A kést a gerendához ütögette - mintha köszörülné -, közben szándékosan leejtette, majd így kiáltott fel: "Jaj, még nem is éles az a kés! Adjátok csak gyorsan ide!" Aki lehajolt érte, annak az idős asszony vizet öntött a nyakába. Érdekes, mulatságos játék volt a "kutykurutty" is. Ennél a lányok felsorakoztak; egyik közülük tányérba vizet öntött, s ezzel együtt ment a többihez. Mikor odaért a sorban állók valamelyikéhez, ezt kérdezte: "Kutykurutty, kié vagy?" Ha a megkérdezett válaszolt (mondjuk így: "A Nagy Pistáé vagyok."), akkor a kérdező tovább lépett. Ha viszont az illető nem volt hajlandó felelni, akkor a "vallató" a tányérból vizet vett a szájába és "lepriccőte" őt. A munkafolyamatokat utánzó játékok közül a lányok több faluban játszották a "tilolást," és a "csizmavarrást". "Tiloláskor" egyik lány Hídvégen pl. felfeküdt tilónak a "padra", a másik pedig imitálta a munkát. Közben jöttek a "kéregetők", s ilyen párbeszédekre került sor: Első kéregető: "Komámasszony aggyék egy kis sót!" Tiloló lány: "Nem tud vennyi? Nem láttya, hogy dógom van?" Második kérő: "Komámasszony aggyék kend kölcsön egy serpenyőt!" Tiloló lány: "Nem tud vennyi? Nincs serpenyőm, fazékba főzök."

-

62

-

-Harmadik kérő : "Szép jó estét kívánok. Eltörött a tilóm, nem adná kend kölcsön a magáét?" Tiloló lány: "Inkább a kend nyelve tört vóna el, nem látja, hogy tilolok? (Hirtelen lefordítja a lányt a padról, s ezt mondja:) - Itt van, no, vigye!" A "csizmavarrást" párosával játszották a lányok. Ketten leültek a földre, "lábuk közé fogták a szoknyájukat, és föl-fölugorva egymás farára üttek a csizmaszárral". Ha az ügyetlenebb ilyenkor "felfordót, még a csupasz feneke is kilátszott, amin jót nevettek a leginyek". A legények foglalkozást utánzó játéka a "papucsvarrás" volt. Ezt általában hárman játszották: egy mester és két inas. A cipészmester ilyenkor így szólt a két segédhez: "No, ti még nem tudjátok, hogyan köll varrnyi a papucsot. Üjjetek le, majd megtanítolak benneteket! Csak mindig a kezemre nézzetek, de aggyig el ne mennytek a helyetekre, még meg nem tanójátok ezt a mestersíget!" A mester közben kezébe veszi a papucsot, és tréfásan ezeket mondja: "Most szögelem a sarkát, most varrom a talpát... stb." A varrás imitálásakor a cipész úgy szét tárja a két karját, hogy az inasokat is jól mellbe verte, s így szólt a két szerencsétlen segédhez: "No, úgy látom, titeket se tanítolak meg cipőt varrnyi, mer még a talpbélést se varrtam bele, máris kaptatok." A hídvégi fonóházakban a "fordulj bolha" a lányok és a legények közös játéka volt. A legények közül ilyenkor valaki leült a ház közepén elhelyezett székre, a egy lány így szólt hozzá: "Fordulj bolha!" A legény erre a következőképpen válaszolt: "Aggyig nem fordulok, még Kati meg nem csókó!" Ha a nevezett lány nem csókolta meg legényét, zálogot kellett neki adni, amit a végén szintén csókkal lehetett kiváltani. A fonóházakat gyakran felkeresték az eladósorban lévő lányok vőlegényei is. A legény Ipolyfödémesen ilyenkor megpróbálta kikérni, kicsalogatni a lányt. Ez persze nem ment könnyen, mert a fonók kifogásokat eszeltek ki. A hajadon lány pl. arra hivatkozott, hogy még nem végzett a fonással, orsói viszont már megteltek fonállal, de nincs "motolla", amivel a fonalat "lemotóllázná" - így hát nem mehet ki. Erre a legény felajánlotta, hogy majd ő csinál motollát, s kiment a "favígatóhoz". Utánaszaladt a lány anyja is, aki így riogatta a legényt: "Aki mámma motóllát csiná, az meghal. Aki mámma motollát csiná, az meghal." A legény erre felbosszankodott, s azt válaszolta, hogy úgyis elviszi a lányt. Azokat a lányokat, akik valamilyen oknál fogva hosszabb időre kimentek a fonóházból, a többiek jól megtréfálták. Födémesen az ilyen lányoknak pl. orsóval bedugaszolt üveget tettek a kenderjükbe. Ha aztán az orsót mit sem sejtve kihúzták a kenderből, a víz kifolyt, amin mindnyájan jót kacagtak. Ha a lány kiment a legényhez, és sokáig tartózkodott ott, az is megtörtént, hogy a fonók vastagra fonták a fonalát, vagy a többi legény a szék lábához kötözte az orsóját. Hídvégen olykor a lányok is megtréfálták a legényeket. Amelyik legény először érkezett a fonóba, annak ezt mondták: "Mosakodj meg hideg vízbe', hogy tiszta legyél, törülközz meg a sipkádba', hogy szép legyél!" Amíg a legény mosakodott, addig a lányok bekormozták a sapkáját, a azt adták a kezébe, hogy

törülközzön meg. Volt úgy is, hogy a legények nem mentek be a házba, csak kintről bosszantották a fonókat. Hídvégén, ha a fonók közül valaki elszunyókált, a legények így kiabáltak be az ablakon: "Magának Júlia néne az orsója nem telik meg reggelig se, mer maga csak szunyóká." Az asszony erre felriadt, s ezt válaszolta: "Gyere, gyűjj be fonnyi te, én má fontam eleget!" A fiatal lányokat meg így "buzerálták" a kíváncsiskodó legények: "No, sok van már az orsón? Lesz má belőle egy ing, lesz belőle nekünk egy gatya?" A fonóbeli alakoskodások közül Ipolyfödémesen ismert volt a legények Miklós-napi játéka. Többen különféle jelmezekbe öltöztek, s közösen jártak a fonókba, hogy "meggyóntassák" a lányokat. Gyónás közben a lányok ilyen szövegeket mondogattak: "Kék lajbi, piros lajbi, atyának, fiának, Balogon fát vágnak..." Ha valamelyik lány nem tudott ügyesen, tréfásan meggyónni a papnak, azt a ministránsok jól megcsipkedték, aztán kivitték őt a "pitarba", ahol az ördög alaposan bekormozta a "rossz gyónót". Ha már a lányok közül sokat akartak kivinni a ministránsok, akkor az idősebb asszonyok guzsalyokkal kergették ki az alakoskodókat. Mivel a faluban több fonóház is volt, alakoskodás közben egymást is felkeresték a fonók. Főleg a lakodalmi alakoskodások terjedtek ki több fonóházra. Hídvégén általában három helyet vontak be a játékba. Az egyik helyről elindult a vőlegény, hogy a másik fonóból kikérje a menyasszonyt. Innen aztán együtt mentek a harmadik helyre "eskünnyi". A fiatalok énekszóval kísérték végig a falun az új párt. Az esküdtető asszony a harmadik fonóházban a "huszrámiatyánkkal" adta össze a fiatalokat. Kelenyében "maskarák" mentek az egyik fonóból a másikba. Maskarának általában valamelyik "szemesebb" asszonyt öltöztették fel, akit többen is követtek a másik fonóig. A házba csak a maskara ment be, a követők az ablakon lesték őt. Az alakoskodó asszony legtöbbször "kártyát vetett": szerelemre, házasságra, gyerekekre jósolt. Hídvégén a fiatal lányok "gedot" vittek egyik helyről a másikra. A "gedo" kiszéhez hasonló kis bábu volt. Ruhája alá rejtettek egy papírdarabkát, melyre csúfolódó-gúnyolódó szövegeket írtak, a másik fonóház valamelyik tagját pellengérezték ki, tették nevetségessé. A gedot az ablakon dobta be a legügyesebb lány. Megvárta, míg bent elolvasták a cédulát, aztán gyorsan elfutott, hogy föl ne ismerjék. A fonóházakban gyakori szokás volt a fiatal lányok és legények kiéneklése. A csasztuskaszerű párosító szövegeket közösen szerkesztették egy ismert ének dallamára. Hídvégén pl. ilyen szövegeket énekeltek: "Balog Kati selyem ágyát magosra vetette, Szekeres Pista a csákóját rajta felejtette. Hozd ki Kati a csákómat, hadd tegyem a fejemre, Hogy ne nézzen minden ringyó, ragyogó szemembe!"

vagy: "Falu végén kácsatojás, kácsatojás, kácsatojás, Kovács István hosszú gatyás, hosszú gatyás. Illik neki, mert van néki, Szekeres Kati varrta néki." Egy másik tréfás dalocska szövege pedig így hangzik: "Kovács Kati nagy feneke, kum, Nem bírja ki Kecske-hegyre, kum. Balog Pista segí neki, Csatlórudat vigyé neki, kumma, kumma, kum." A fenti dalocskákat egyébként más alkalmakkor, pl. a Szent Iváni tűzugráskor is énekelték Ipolyhídvégen. Néhány Ipoly menti községben a szerelmi jóslások legalkalmasabb időpontja is a fonó volt. Fonóból jövet az inámi lányokguzsalyukkalveregették a zsúpszalmát. A kihullott szemeket kötényükbe szedték,otthon férfinadrágba tették, s a nadrágot éjjelre fejük alá helyezték. A jóslás szerint amilyen nevű férfival álmodtak aztán, olyan nevű lett a vőlegényük. Kelenyében a fonó után hazafelé ballagó lányok ugyancsak megveregették a zsúptetőt. Ha kötényükbe búzaszem hullott, akkor "gazdag leginy", ha pedig rozsszem hullott, akkor pedig "szeginy leginy" lett a férjük. A fenti szokások is jól példázzák, hogy a fonóházak milyen fontos szerepet töltöttek be a falusi közösségek életében; hogyan bontakoztatták ki elődeink az ilyen összejövetelek alkalmával fantáziájukat, leleményességüket. Némely lejegyzett szokás pedig további vizsgálódásra ad újabb lehetőséget. Így pl. a födémesiek Miklós-napi alakoskodása középkori eredetre utal, az ipolyhídvégiek "gedo-vivése" viszont a szlovák-magyar folklór kölcsönhatását példázza . Adatközlők: Bodzsár Jánosné Petrezsély Matild, 83 éves Kelenye (20 éves koráig élt Ipolyfödémesen); Czibuly Lászlóné Bodzsár Mária, 80 éves, Ipolyhídvég; Abelovszky Istvánné , 72 éves, Ipolyhídvég; Petrezsély Ferenc, 83 éves, Inám

Babcsan Ágota Ipoly mente régi női viselete és szókincse

Dolgozatomnak az a célja, hogy röviden ismertessem négy Ipoly menti község - Ipolyvarbó (Vrbovka), Ipolykér (Kiarov), Szécsénykovácsi (Kováčovce) és Bussa (Bušince) - magyar népviseletét.

-

65

-

Az eddigi - eléggé elnagyolt - néprajzi irodalom alapján kutatópontjaim hagyományos népviselete az alább következő három szigetcsoport valamelyikéhez tartozik. Ipolyvarbó a magyarországi Hugyaggal, Őrhalommal; Ipolykér és Kovácsi a szlovákiai Zséllyel; Bussa pedig az úgyszintén magyarországi Karancssággal és Ludánnyal alkot szorosabb néprajzi egységet. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy e községek nyelvjárását még eddig nem vizsgálta senki. Dolgozatom tájszójegyzéke tehát az első olyan gyűjtés, amelyik szerény betekintést nyújt Ipolyvarbó, Ipolykér, Kovácsi és Bussa hagyományos népviseletével kapcsolatos szókincsébe. Ennek a szókincsnek a mielőbbi gondos összegyűjtése fölöttébb fontos feladat, hiszen falvaink népviselete kihalóban van: az emberek ma már nem járnak népviseletben. Ez a "kivetkeződési" folyamat már a második világháború után megkezdődött . Még szerencse, hogy ezeket a ruhadarabokat a falu idősebb nemzedéke féltve őrizte és őrzi szekrénye mélyén. Ma már ezek a szekrények mind gyakrabban nyílnak ki a szeretett családtagok (gyermekek, unokák) kérésére. Ez pedig ahhoz vezet, hogy az ajándékként odaadott ruhadarabok megbontják a hagyományos népi öltözet együttesét. Mindez a népviselet lassú, ám teljes pusztulásához vezet. És ezzel nemcsak a régen hordott ruhák tűnnek el, hanem az a gazdag szóanyag is, amely e viselettel kapcsolatos. Mindkettő megmentése ma még lehetséges - ezt hivatott a munkám is bizonyítani -, de holnap már késő. Az anyaggyűjtést a magam készítette kérdőívvel végeztem. A kérdésekre kapott feleleteket magnószalagra rögzítettem, a tárgyakról pedig felvételeket, rajzokat készítettem. Minden egyes községben több adatközlővel dolgoztam: Ipolyvarbó: Fábián Margit (1909) Makó Ilona (1932) Ipolykér : Bavko Margit (1934) Rakitka Mária (1929) Szuchánszky Margit (1912) Szuchánszky Margit (1920) Kovácsi : Antal Béláné (1923) Ocsko Emília (1915) Bussa : Bombor Anna (1929) Vámos Ilona (1933) Adatközlőim készségesen feleltek kérdéseimre, de azért többször is megesett, hogy az idősebb néniknek már csak hosszabb töprengés után jutott eszükbe egy-egy régibb ruhadarabbal kapcsolatos megnevezés, kifejezés. Jelen dolgozatomat három részre osztottam. Az első rész a női haj- és fejviselettel foglalkozik, a második a régi női alsóruhákat ismerteti. A női felsőruhákat pedig a harmadik részben tárgyalom. A munkám végén részletes szójegyzék található. Ennek célja, hogy megkönnyítsem a szövegben előforduló szakkifejezések, nyelvjárási szavak megértését.

-

66

-

I. Haj- és fejviselet A női haj- és fejviseletben a divathatások egymásutánja és egymásra rétegeződése volt a jellemző. Ennek következtében és segítségével nemcsak az egymást követő korosztályok, hanem a családi állapot megkülönböztetésére is mód nyílt. A nő élete során többféle haj- és fejviseletet váltott, de gyakran változtatta formáját a viselet is. A haj gondozása és ápolása kiváltképp fontos volt, mivel sokoldalú varázsszernek, a női nem ékességének tartották. Sűrű csontfésűvel fésülködtek. A huládék (kifésült, kihullott) hajat tűzbe vetették, "mër ä mädär ëlviszi, osz nëm nyő ä jánynäk ä häjä továb" (Ik), vagy "hogy në lëgyën széddobávä , mër hä väläki mëkhál, visszägyün összëkërësni" (Iv). Az újszülött gyermek haját - "hogy sűrűbb lëgyën" (Iv) - egyéves korban kopaszra nyírták. Ezt az első lenyírt hajat eltették emlékbe, máshol pedig babonaságból összegyűjtötték, mert "hä ä gyërëknëk szëmvërésë vän, äszt ä häjät mëkfüstölik fëlëttë és äsztám mingyán jobän lëssz" (B). A kislányokat iskolás korukig körhajra nyírták. Ünnepkor a halánték fölé egy mäslit tűsztëk. A 6 éves körüli lányok haját elöl félhomlokig egyenesre nyírták, a hajtetőn pedig egy kevés hajtincset csättal összefogtak. Első áldozáskor is így fésülték a hajukat. A hosszabb hajat már a fejtetőre fésülték, vrëkocsbä (Iv), illetve brëkocsbä (Ik, K, B) fonták, a mäddzäggäl vagy cipőfűzővël mëkötték. Ünnepkor pántlikát is kötöttek bele, legtöbbször a ruha színével egyezőt. Az iskoláslányok alkalmi hajviselete a tyúkos volt. Ez a fésülési mód így írható le: a fültől fülig választott két hajmezőből az előhajat is két részre osztották. A hátihajat a belevezetett - érintkezésükig fonott - két oldal hajjal háromágú fonatba fogták össze, aminek a végére pántlikából "farukig csüngő" bukrot köttek, ezért ezt a fejdíszt csüngőnek nevezték el. A felserdült és az eladósorba jutott - iskolähägyott - lányok mindig hosszú hajat viseltek, az ő hajviseletük volt a legdíszesebb. Sokszor egész héten nem bontották szét teljesen a nagy munkával elkészült díszes fonatot. Nem tartották szépnek a simára fésült hajat, s hogy göndörebb legyen, cukros vízzel megkenték és vékony ágakba fonták (Ik, K). Olykor a fülük fölötti hajat sütővassal bodorították, azaz kikolmizták (Ik. K) illetve kikormizták (Iv, B). A hajviselet munka- és ünnepnapok szerint ritkán változott, különbséget csak a bëlëfogott häjtëkërő pántlikák minősége és száma mutatott. A kibontott és leeresztett - esetleg egy helyen lazán összefogott - hátihajat a nagyleányság jelének tartották. Ez volt az ünnepi hajviseletük is. Kb. 1915-től alkalmi hajviseletük volt a koszorús is. A homloktól a nyakszirtig két részre osztott hajmezőből a tarkón két coffot fontäk , majd a két fonatot keresztbe vették és a fül mögött a fejtetőre feltűzték. Díszítésül virágot, csättot, mëszälinpántlikát tűsztëk (Ik, K) , a fonatba. Máskor a választék nélküli hátrafésült hajat a fejtetőn kis darabon hármas fonatba fonták. Néhány fonat után színes virágokkal átszőtt - böjtkor barna vagy fekete

-

67

-

színű - tenyérnyi széles pántlikát fogattak bele, "mëj úgy át szét, mint a rëpülő" (Ik). Hétköznap a fonatot teljesen befonták, s "ä végit mäddzägäl fokták fel" (B). A lakodalom napján a menyasszony előhaját választék nélkül hátrafésülték, azaz szétengedték. Fejdísze a szüzességét jelképező rozmáringos vijäszkoszorú és később mirtuszkoszorú volt. Az utoljára felékesített leányhajviseletet a lakodalom éjszakáján, kontyoláskor az asszonyviselet váltotta fel. A mënyässzonyi koszorú ünnepélyes levétele után az előhajat választék nélkül, simán hátrafésülték, egy- (K), illetve két ágba (Ik, Iv, B) fonták, és ezt a fonatot kontyfésűre vagy kontyvásra csavarták. Az utóbbi enyhén hajlított, középen elkeskenyedő fémläpocskä volt. Rendszerint pákfontból készítette a kovács, aki a domborodó oldalát görbikével, karcolt mintával díszítette. A kontyväs a vőlegény ajándékaként ëlső kontyoláskor került a menyasszony hajába, amely elkísérte a koporsóba is. A kontyolás után az asszonyok állandó hajviselete a kërëkonty lett. A kontyolódás hëjë az asszony korát és társadalmi, falubeli hovatartozását is jelezte. Ahogy öregedtek, a konty mindig hátrép kërűt. Az ipolyvarbói menyecskéknél a lesimított előhaj divatozott; szappanos vízzel, faggyúval, később a jobb illatú pomádéval tapasztották össze a hajat és formálták meg a görbikéket, azaz fürtöket. A hátihajat fonatlanul a fejháton két ágban kontycsävärgätóra tekerték,majd a kontyväsra tűzték. A menyecskének, asszonynak fedetlen fővel nem volt szabad kilépnië äz ërësz äló . Amint a lányból asszony lett, fékëtőt és fejre való kendőt kapott, s ezt többé le nem tehette. A női fejdísz több rétű volt; alsó és felső fejkendőből állt. Az utóbbit nemegyszer több részből állították össze. Téli napokon a fejkötőre fejkendőt is terítettek. A női fejrevaló elkészítésére és díszítésére nagy gondot fordítottak. Ennek falunként, valamint viselőjének életkora és anyagi helyzete szerint több fajtáját különböztették meg: a nagyünnëplő és ünnëplő, az ëgyszërűbb és összetëttëbb, a díszësëbb és këvésbé díszës példányok egész sorozatát. A különböző anyagból készült, egy-két darabból álló fékëtőtärtozékok a felerősítés módja szerint a korcbä fűzött fékëtőfűző, vagy a homlokszorító szälläg volt. A fékëtő funkciója szerint két részből állt: alsó- és fëlső fékëtőből. Az alsó fékëtő a hajkonty leszorítását, fedését szolgálta. Aszerint, hogy a kontyot csak fedte vagy formálta, puhä fékëtőnek, kissäpkának (Ik, Iv, K), kontyfogónak (B), ill. kérëgfékëtőnek nevezték. A puhä fékëtő gyócsbó, vászonybó, a másik pedig formázott këminypäpírbo at (Iv). Bussa az egyetlen falu Dél-Szlovákiában, ahol az alkalomnak megfelelően a fékëtő legtöbb fajtáját hordták és készítették (1. a Hét, 1977/2/). Hétköznap a felső féketők közül slinfelt (Ik, B), illetőleg csipkés fékëtőt (K), másként trotyát viseltek. Ebben főztek, takarítottak, még a mezőre is ebben mentek, ám ott kendőre cserélték fel (32. kép). Fehér bätiszból (B, K) vagy gyócsból (Ik) jukäs hímzéssel készültek. Erősen kikeményítették, befűzött szalagokkal és virágokkal díszítették. A hátlapját

-

68

-

dús berakások ás szalagdíszítéses älsó ás fëlső bukrozó alkotta. Az älsó bukrozó pillängós, a fëlső bukrozó pedig egy kis virágcsokorból ás egy derékig érő négyujjnyi vastag szällägbó át (33. kép). A pirpi fékëtőt (B) a faluban és vásárban is egyaránt hordták. Csipkével díszített színes selyemből készült. Böjtkor a tärkä bukrozót lilára cserélték. A nägyünnëplő fékëtőnek Bussán két fajtáját ismerték: csupä rëzës és täräjos, valamint ennek változatát, a ludányi fékëtőt. A csupä rëzës fékëtő a nevét a rëzës csipkë dús díszítéséről kapta. Ennek a belseje papírból volt, amit tüllel, később sifonnal béleltek ki. Minden nagyünnepi ruhához készítettek egyet, a ruha anyagával azonos színűt. Így egy menyecskének 6-7, vagy több fékëtője is volt. A ludányi fékëtőre a täräjok közé már más díszítés is került: flitter, gyöngy. A hátlapja körül hat-, később négysoros taraj volt, amelyet ördöglakattal is díszítettek (34. és 35. kép). Vasár- és ünnepnapokon szalagokkal, flitterekkel gazdagon díszített näty fékëtőt (36. kép) hordtak (Ik, K). Ezt csak 4-5 évig viselhette az újmenyecske, aztán már csak kikötött fëjjel, fejkendőben járt. A húszas évek elején Ipolykéren a trotyä már kiment a divatból, ekkor a kisebb ünnepeken is kikötöt fëjkendőt hordtak. Ipolyvarbón repülő formájú, kérëkpäpírral mërëvítët näty fékëtőt viseltek. Nagy ünnepeken súlyos - ám drága - rojtos këndővel kötötték be a fejüket. Alatta pedig vánkushajból készült, kontyra felerősített älsó fékëtőt, azaz bolont fékëtőt és villuskával, fényëzs gyönggyel, lúdgégával díszített homlokszorító szällägot, vagyis homlokkötőt (Iv) viseltek. Az utóbbi már kilátszott a rojtoskëndő alól és takarta a bolont fékëtő szélét is. "Míg Kérbë ëgyszërű szövetkëndőbë jártak a mënyëcskék, addig Varbón a lëgdragab këndő vót a divatba, osz mégis ot vótak, ahol mi" (Iv). "A këndő mindënki visëlëtë vót" (Ik). "A lányok csak télën hortak këndőt", templomba vagy más ünnepnap ugyanúgy fedetlen volt a hajuk. A nők aratáskor, csépléskor kärton- vagy mosókëndőt kötöttek. A faluban hurcolókëndőt, azaz gyapjúdëlint, ünnepre szövetkëndőt, az újmenyecskék meg sëjëmkëndőt viseltek. A kendők mintázata többféle volt: simä közëpű, mintás közëpű, aztán egyszerű, rózsás, babos, kockás, pampuskás (Iv), läbdás (Ik). A fiatalabbak világosat, az idősebbek sötétebb színű kendőt hordtak. Bussán nem szerették a piros színt se fejkendőben, se főkötőben, "mër nagyon kirí". Nyáron a menyecskék kicsäpták ä këndőt, azaz a háträkötős këndőt a kontyra rögzítették, kétoldalt a halántékon a hajhoz tűzték, és elöl, a homlokon këndőkärimát formáltak. Télen a fékëtőre vagy a kicsäpot këndőre áll alá való, elöl hajtogatott, megtűzött (B) vagy megkötött (Ik, Iv, K) sëjëm-, blüs-, bársonykëndőt terítettek. Az idősebb asszonyok télen nyägbäväló këndőt és bëlinërkëndőt hordtak, ezt derékon átvették és hátul kötötték meg.

-

69

-

Az alsóruha Az alsóruhát az asszonyok állították elő. Ők szőtték a hozzá szükséges vászonfajtát, majd szabták, varrták, hímezték. Ebben a munkában a család minden nőtagja - a kislánytól az idős asszonyig - részt vett. A női öltözet alapját a vászon, illetve a pämutos ingvál és a vászon pëndël képezte. Az ingvál (Ik, B, K), ingvá (Iv) csípőig ért, csak Ipolykéren combközépig. Eleje, háta, mindkét ujja egy-egy szébő készült. Az ujjak alsó varrása és a derék között négyszögletes páhä (Iv, K), pálhä_(B), cvik (Ik) volt. Az ingválat könyökig vagy könyök fölé érő ujjának bősége szerint sípujónak illetve bőujónak hívták. A vászon ingválat az ujj és a nyakkivágás körül színes fonállal hímezték, (37. kép). Nyáron köténnyel kiegészítve munkaruhaként is viselték. A pamutos ingválon derékig érő zäjlmëdli azaz forhamëndli levarrás volt. Elejét, nyakát, ujját csipke, illetve slingëlés díszítette. A slingëlt ingválat (38. kép) ünnepi alsóruhaként és vasárnapi felsőruhaként is viselték. Az ingválat a térdig érő pëndëlbe tűrték, mely elöl, hátul egy-egy szélből, kétoldalt pedig háromszög alakú ërësztékből készült. A derekát beszegték és bele mäddzägot fűztek. Köznapon 1-2, ünnepnap 4-5 (Ik, Iv), 5-6 (K), 6-7 (B) fehér gyócsszoknya került a pëndël fölé, amely 4-8 szélből állt. Az alját jukäs hímzéssel gazdagon díszítették és hogy "jobban szétájon" többsoros zajmedli került a slingëlés fölé. A gyócsszoknyát előzetesen erősen kikeményítették, majd vasaltál. Hétköznap zëfír (nyáron) és barhët alsószoknyát (télen) viseltek. A dúsan ráncolt dereka gallérba volt bevarrva. A szoknya elejét kb. 20 cm-en ráncolatlanul hagyták, ahová a slicc került. Egyes blúzok alatt testhez álló läjbit, azaz mellet feszesen tartó mëlszorítót hordtak. Alsóneműt régen csak néhányan viseltek. A slingëlt bugyogó az első világháború alatt jelent meg. Az aljára slingelt díszítés került, a derekát pedig maddzaggal kötötték meg. Sajátossága, hogy alul nyitott volt.

A felsőruha A háziipar terméke volt a felsőruha is. A bőrből és posztóból készült felsőruházaton kívül minden más öltözetet a nők készítettek. A vastag felső ruhadarabok előállítása igényelt csak hozzáértő kismestereket. Ilyen szabómesterek csaknem minden faluban voltak. Tevékenységükkel nemcsak a falu ruhaszükségletét fedezték, hanem a városi divat gyors közvetítőivé és terjesztőivé is váltak. Ezáltal a felsőruha szabása nagy mértékben átalakult, több öltözetdarab és díszítési forma szorult ki, és helyét a hagyományos formát megfosztó darabok és motívumok foglalták el. Ez történt Kovácsiban és Ipolykéren is, ahol polgári behatásokra a "kivetkeződési" folyamat korán megkezdődött. A felsőruhát vászon-, posztó— és bőrujjasok, valamint különböző szoknyafé-

70

lék alkották. A szoknya elkészítése és viselési módja csaknem mind a négy ipolymenti faluban azonos volt. Csupán díszítésükben - korosztályok és alkalmak szerint - volt kisebb-nagyobb eltérés. A századforduló idején a szoknya majdnem a földig ért, később egyre rövidült, egészen féllábszárig. A dereka gällérba (ujjnyi széles szegély) volt bevarrva; oldalt és hátul erősen ráncolták (B, Iv, K), illetve rakták (Ik, K), később pedig ezeket végig levasalták, vagy Losoncon pliszíroztatták. A sok alsószoknya és a széles felsőszoknya miatt úgy néztek ki, mint a burítékkosár. A szoknya elöl tenyérnyi szélességben ránctalan volt, és ide legtöbbször idegen, azaz rózsaszín szamárszőrt vagy olcsóbb anyagot toldtak be. Ezen volt a hasíték, melyet a szäkácska takart el. A fiatal menyecskék a világosabb (piros, kék, zöld), s az idősebbek a sötétebb (barna, sötétkék, sötétzöld, fekete) színeket kedvelték. A gyászszín fekete volt. Az átmeneti időszakban, mikor "fëltörték a gyászt", sötétszínű ruhában jártak. Hétköznapra a hurcolószoknyä kärtonból, mosóbársonyból, bätiszból, fëstőtärkából, barhétból, dëlinből készült. Máskor a szoknya anyaga: kangár , krëpdësín, krëpmongol, ëmplimér, kosútärkä , vërësfëstő, glott, gyöngyszövet, västägszövet: nëhéz-, tükör- , szälläg-, ripsz-, szonnyä- , soros-, lág-, brokát-, duaëtsëjëm: simä-, nyálott-, blüzsbársony: gyäpjúdëlin volt. A szoknya alját mindig más anyaggal, rendszerint fehér vagy világos színű, illetve piros (B) sifonnal pléhëlték, "hogy jobban szétájon". A szoknya színére - tenyérnyire az aljától - 3-4 zájmëdlit, de olykor 8 forhämëndlit (B) és söprűzsinórt varrtak. A forhämëntlik közé régebben fehér, zöld, rózsaszín szőrmäddzägot, később pedig szatyingot tettek. Az ünnepi ruhákra rëzëscsipke is került. Hétköznap és vasárnap a rózsaszínű barhëtszoknyä alját fehér vagy fekete bársony-, sëjëmpántäl szélësën fëläjäzták. Bussán nem szerették a nagyon häcäcárés színeket, ezért a díszítés ott megegyezett a szoknya anyagáéval. A vërësfëstőt csak templomba viselték. Hidegebb időben ciklámenszínű blüssel felszegett, a hajtások felett rëzëscsipkével vagy ördögläkättal díszített szämárszőrszoknyát hordtak. Böjti napokon pedig a mänciszoknyát vették fel. Télies volt a moldonyszoknyä is. Ez már drága, kék színű, csíkos anyagból készült. Kedvelt volt a blüsszoknyä és a vastag sëjëmruha is (Iv, K). A radványi szoknyä "az első hírës ruha vót". Táblás posztóból készült és nagyünnëpëken hordták. Századfordulón a menyasszonyi ruha színes volt, később az ünnepélyes, fehér szín lett a divätos. Felkontyoláskor pedig a menyasszonyra mënyëcskëruhát adtak. Szabásuk, varrásuk, díszítésük a "nagyünnëpi" viselettel egyezett (41. kép). A szoknyához felső ruhadarabként blúzt vagy testhezálló szäbädkát viseltek. A blúz általában a szoknya anyagával egyezett. Ezt csipkével, flitterrel gazdagon díszítették és az elkészítéséhez városi szabásmintát használtak fel. (42. kép). A szäbädkä testhezálló, kitevős blúz volt (43. kép), amely alatt szorítólajbit viseltek. Elején és hátán lefutó forhämentlik pántban, azaz häluskában

-

71

-

végződtek. Ehhez mäddzägot erősítettek, a ez volt az ún. sluszkötő (Ik). A puffos- (Iv), illetve a pufnyis- (Ik, K), vagy a sonkaujjat (B, 44. kép) 2-2 szélből, pálhä nélkül varrták, és ezt még keresztbe 3-3 zäjmëdlivel díszítették. A nyakrész äpäcskägällér (Ik) vagy vékivágás volt. Az utóbbit gallérral, vagy gallér nélkül viselték. Bussán csipkével, forhamëndlivel díszített bëgyës vizitkét hordtak. Hogy szebben álljon, vagyis dudlit vessen a rakott dudlisujj: a blúz válát keskenyre szabták, az ujj aljára pedig könyökig hosszában forhämëndliket varrtak. Minden szäbädkát és vizitkét vagy kätlän színű, vagy pedig kockás anyaggal béleltek ki. Vasárnaponként a díszes ingválra derékig érő, vékivágású, sëjëmből, blüsből készült läjbit, pruszlikot (B, K), illetve puszlikot (Ik, Iv)öltöttek. Ezt gazdagon díszítették ëzüstcsipkével, villuskával, ördögläkättal, lúdgégával és fodorral. Aratáskor a marokszedő nők a karjukra vásot ingujbó vagy vászondarabból készült kärkësztyűt húztak, hogy a kalász és a szúrós gaz ki ne kezdje a bőrüket. Ipolykéren és Kovácsiban a huszas évektől a második világháborúig a dindiruhä volt a divat (45. és 46. kép), amit vasárnap délután, illetőleg bálban viseltek. A blúz elejét a saját anyagából készült ëlőke (pántos betét) díszítette. Az ujja pufnyis volt és csipkével szegett. Ezt váltotta fel a släfrok nevű egészruha. Ennek az alját 3-4 szélből szabták, a nyaka körül pedig csipkével díszített kërëggällér volt. A pufnyis ujj egy szélből készült és mandzsëttában végződött. Télen kabáttal egészült ki a felsőruházat. Az otthon varrt, testhezálló, karcsúsított szorítókabát, melyet néha fehér zsinórral is díszítettek (B), ciklámen, zöld, szürke (Ik, Iv, K), acél, prágaikék, drap színű volt, (B) blüsbársonyból készült és vastag vatëlinnal bélelték. A fëcskëfärkú käbát derekához egy szabott, hólba forduló szëlët varrtak A fräkkos kabátnak pedig a derekához loknit szabtak. Mind a kettőnél elölről hátra, azaz a csípőtől hosszabbodik ez a toldás. A fülëki käbátot a füleki városi szabó varrta. A három kabát közül ez volt a leghosszabb. A sárga színű ködmönt Balassagyarmaton vásárolták, s jóformán csak az idősebbek viselték. A szoknya tartozéka volt a kötény is. Régen - a nagy ünnepeken kívül mindig viselték. A legrégebbi kötények egyszerű ráncolásúak voltak (K). Csak később jött divatba fodros és färos kötényeket varrni. A rëzës csipkével körbe díszített, szögletes blüsszäkácskát a rädványi szoknyához, a hímzettet pedig a színes szoknyákhoz kötötték fel. Bussán a gyócsból készült slingëlt szäkácskä divatozott (47. kép). Hétköznap bärhët vagy dëlin ruhához három szélből készült färos kötényt viseltek, melynek a széle pliszírozott volt; a dërëkä gällér nélküli, azaz saját anyagából beszegett, s ezt hátul mäslira kötötték. Régen a nők mezítláb jártak, csak hidegben és ünnepnap viseltek lábbelit.

-

72

-

Az első világháborúig fehér harisnyához csikorgós csizmát viaeltek. Csak később jött divatba a színes (rózsaszín, barna) patentharisnyához a csikorgóval ellátott spänglis félcipő és a sárga,' illetve a fekete hosszúszárú cipő. Munkába a hosszúszárú és a fűzős egészcipőt hordták. Télen a bäkäncsba käpcát, vagy naponta kicserélt szalmát tettek. Tájszójegy zék älsó bukrozó: szalaggal díszített virágcsokor a főkötő hátlapján äpäcskägällér: állógallér (Ik) bärhët : barhent bätisz: batiszt bëgyës vizifkë: elöl csipkével díszített béléses blúz bëlëfogott häjtëkërő pántlikä: szalagból készült hajdísz bëlinërkëndő: berlinerkendő blüs : plüss bolondfékëtő: alsó főkötő, amely a kontyot fedi (Iv) brëkocs : varkocs (Ik, K, B) bukor: 1. szalagból készített koszorú; 2. művirágcsokor burítékkosár: borítókosár, a baromfi együtt tartására használt fenék nélküli kosár. Szóhasonlat - "Úgy nész ki, mint ëgy burítékkosár". a borítókosár alakú szoknyával (Iv) cäkkos haj: cakk alakúra fésült haj (Iv) coff: copf cvik: az ing hónaljában erősítésül betoldott vászondarab L. palha (Ik) csätt: csat csikorgó: a talp és a talpbélés közé tett, lépéskor csikorgó hangot adó bőrdarab csipkés fékëtő: lyukacsos hímzéssel gyolcsból készült főkötő csupärëzës fékëtő: rezes csipkével dúsan díszített főkötő csüngő: lelógó szalag dë1in: pamutból készült, puha tapintású, vékony kelme dindiruhä : elül fűzős ruha (Ik, K) divätos : divatban van dräp: drapp dudli: cucli, jelzőként: cucli alakú (B) dusëtsëjëm : finom, selyemfényű kelme ëlőkë : női ruhán plasztron ëlső: igen nagyon - "ëlső híres ruha" ëmplimér: emprimé ërësz alól, (kilép): házból (kilép) ërëszték: háromszög alakú betét a pendely mindkét oldalán färoskötény: bő női kötény, amely részben hátul is borítja a ruhát fëcskëfarkú käbát: hátul hasított kabát fëläjäz: felszeg fëlkontyolás : 1. első kontyolá s : lakodalom éjszakáján az újmenyecske hajának kontyba tűzése

-

73

-

fëlső bukrozó: a főkötő dús berakású hátlapját szegélyező szalagdísz íté s fëstőtärkä : a "kartontó fínyësëbb" kék vagy fekete pamutszövet fékető főkötő fékëtőfűző: a főkötő aljába húzott, kontyhoz erősített madzag forhämëndli: letűzés, levarrás a ruhán fräkkos käbát: elül derékig érő, hátul hosszabbodó kabát gällér : korc glott: klott görbikë: görbe mintázat gyäpjúdëlin: gyapjúból készült könnyű kelme gyócs: gyolcs gyöngyszövët : laza szövésű szövet (Iv) häcäcárés szín: élénk szín (B) häluskä : pánttal keresztbe levarrt forhamëndli (K) háträkötős kendő: a kontyra tűzött kendő (Ik, K) homlokszorító szälläg : az alsó főkötő tartozéka; díszszalag (Iv) hulädék häj: fésülködéskor kifésült, kihullott haj hurcolókëndő: hétköznapi kendő hurcolószoknyä: hétköznapi szoknya ingvá , ingvál : női ingváll (Iv, Ik, K, B) iskolähägyott: aki befejezte vagy abbahagyta az iskolát jukäs hímzés : lyukacsos hímzés kängár : középvastagságú finom kelme kärkësztyű: ujjatlan kesztyű, amellyel a marokszedő nők a karjukat védték kärton: karton kätlän színű: rézüst színű këndőkärimä : a kendő szegélye (Ik, K) kendőt kicsäp: hátrakötős kendőt oldalt és hátul gombostűvel megtűz (Ik, K) kérëgfékëtő: keménypapírral merevített főkötő kërëkkonty: gömbölyű konty kikolmizot: sütővassal göndörített haj (Ik, K) kikormizot: sütővassal göndörített haj (Iv, B) kikötöt fëjjël jár : háträkötős këndőt (1. ott) visel (Ik, K) kissäpkä : a kontyot takaró alsó főkötő; másként kontyruhä, kontyfogó kontycsävärgätó: tenyérnyi széles, hosszú, hasított vászon hajbetét (Iv) kontyfésű : a konty rögzítésére szolgáló fésű kontyfogó: 1. kissäpkä kontyolás: befont vagy összecsavart és a fejen feltűzött női hajzat elkészítése kontyolódás hëjë : a fejnek az a része, ahová a konty került kontyruhä : lásd kissäpkä kontyväs: a konty rögzítésére szolgáló fémlap koszorús : hajfonatból koszorúra formált hajviselet körhäj : a nyakszirt alatt egyenesre kerekített, elöl hosszabbra meghagyott női hajviselet krëpmongol: kreppfonálból készült, enyhén hullámos felületű kelme labdás : kb. 10 om-es körökkel mintázott anyag (Ik)

-

74

-

lägbrokátsëjëm : selyemszállal mintásán átszőtt nehéz selyemszövet lokni: glokni

ludányi fékëtő: flitterrel, gyönggyel, ördöglakattal díszített täräjos fékëtő (1. ott) (B) lúdgégä : rovátkolt ezüst vagy arany szalag mänciszoknyä ; sötét színű szoknya, böjtön viselték margitzsinór: cikcakkos hímzett szalag mëkkötték: megkötötték mëlszorító: a női mellet feszesen tartó lajbi mëszälin pántlika: egyszínű, puha selyemszalag: "Az anyaga mintha habos lët vóna" mintásközëpű : az anyag közepébe szőtt minta moldonyszoknyä: vastag téli szoknya mosóbársony: sima felületű bolyhos szövet mosókëndő: kartonkendő näty fékëtő: flitterrel, szalagokkal gazdagon díszített főkötő (Ik, K) nëhéssëjëm: selyemszállal átszőtt nehéz selyemszövet nyägbäväló kendő: kötött vagy szövött vastag kendő ördögläkät : díszszalag páhä, pá l h ä : 1. cvik

pämpuskás :(Iv). 1. labdás päkfont: pakfon pántlikä : hajba kötött díszszalag pëndël: pendely pillängós: flitteres pirpi fékëtő: színes selyemből készült és csipkével díszített főkötő (B) Prágäi kék: égszínkék pruszlik: testhez simuló, kivágott, elöl fűzött női mellény puffos: buggyos (ruhaujj) (Iv) pufnyis: buggyos (ruhaujj) (Ik, K)

puhäfékëtő: gyolcsból készült, bélés nélküli főkötő rädványi szoknyä : táblás posztóból (1. ott) készült szoknya rëpülő: masni, amely a repülő szétálló szárnyára emlékeztet rëzës csipkë: recés csipke ripszsëjëm : fényes felületű finom kelme rozmäringos vijäszkoszorú: művirággal és rozmaringszállal ellátott menyasszonyi koszorú sifony: sifon simäközepű : az anyag szélére szőtt minta sípujó ing: szűk ujjú ing släfrok: egybeszabott ruha (Ik, K) slicc: ruhahasíték slingëlt bugyogó: nadrágszerű, buggyos női alsónemű slingelt fékëtő: lyukacsos hímzéssel készült gyolcsfőkötő sluszkötő: a szäbätkä (1. ott) derékkötője sonkäujj: vállban buggyos, csukló felé szűkülő ruhaujj (B) sorosëjëm : selyemszállal átszőtt selyemszövet söprűzsinór: seprőből (növény) készített zsinór

-

75

-

spänglis félcipő: csikorgóval ellátott félcipő szäbätkä : kitevős blúz szäkácskä : kötény szällägsëjëm: selyemfényű szalagkelme szämárszőr: durva szövésű, szőrös posztófajta (Iv) szonnyäsëjëm:fényes felületű, bordázott szövésű vékony kelme szorítókäbát:karcsúsított kabát szorítóläjbi:testhez álló szoros női mellény szövëtkëndő: gyapjúból vagy más vastagabb fonálból szövött kendő szőrmäddzäg: durva szövésű madzag täräjos fékëtő: szalagokkal gazdagon díszített főkötő tärkä bukrozó: színes művirágcsokor táblás posztó: téglalap mintázatú posztó trotyä : 1. slingëlt főkötő tükörsëjëm : finom, selyemfényű kelme tül: tüll tyúkos: a két oldalhaj és a hátihaj díszes fonata vásott ingujj: használt ingujj vrëkocs: 1. brëkocs villuska: élénken csillogó dísz (Iv) zajmëdli: letűzés, levarrás a ruhán zëfír: két szálból sodrott vékony gyapjúfonál Felhasznált irodalom Bátky Zs, - Győrffy I. - Viski K.: Magyar népművészet. Budapest, 1928, I. kötet, 381-435 old. Benkő D. - Lőrincze L.: Magyar nyelvjárási bibliográfia 1817-1949. Budapest, 1951 Juhász J. - Szőke I. - O.Nagy G. - Kovalovszky M.: Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, 1972 Kovačevičová,S.: Ľudový textil v hornom Novohrade. In: Slovenský národopis, 1, 1953, s. 53-106. Kós K. - Szentimrei J. - Nagy J.: Moldvai csángó népművészet. Bukarest, 1981, 360-457. old. Méryné T.Margit: Szlovákiai magyar népviseletek. In: Hét, 1976, 34. szám, 10. old. Méryné T.Margit: Szlovákiai magyar népviseletek. In: Hét, 1977, 2. szám, 24. old. Méryné T.Margit: Szlovákiai magyar népviseletek. In. Hét, 1977, 21. szám, 24. old. Méryné T.Margit: Szlovákiai magyar népviseletek. In. Hét, 1977, 45. szám, 24. old. Nosáľová,V.: Slovenský ľudový odev. Bratislava, 1982. Novák J.L.: Adatok Bény község néprajzához. In. Ért., 1913, 32-68. old. Nyáry A.: Piliny néprajzi vázlata.In: Ért. 1909, 129-152. old. Palotay G.: A magyar népművészet kutatása. Budapes t , 1948.

-

76

-

Palotay G.: A magyar népviselet kutatása. Budapest, 1948. Palotay G.: Egy palóc falu ruházata. In: Ért. 1930, 137-142. old. Palotay G.: Erdély magyar népművészete. Budapest, 1940. Szendrey Á.: A népi ruházkodás életkorjelző jelentősége. In: Ethn. 1931, Szendrey I.: A magyar viselet történeti fejlődése. Budapest, 1905.

Böszörményi István: Népi építészet a Nagykürtösi járásban Dolgozatom tárgyát azok az 1945 előtt épült falusi épületek, elsősorban lakóházak képezik, amelyeket 1984 augusztusában a Nagykürtösi járás (Veľký Krtíš) délkeleti részén fekvő községekben tanulmányoztam. Az egykori Nógrád vármegye balassagyarmati, ill. szécsényi járásainak területén, az Ipoly jobb partján, ill. attól északra helyezkednek el a vizsgálat tárgyát képező falvak: Rárósmulyad (Muľa), Bussa (Bušince), Csalár (Čeláre), Nagyzellő (Veľké Zlievce), Szécsénykovácsi (Kováčovce), Ipolyvarbó (Vrbovka), Ipolykér (Kiarov), és Óvár (Olováry). XIII., XIV. századi oklevelek említik őket, de korábbi, honfoglaláskori tetepülések ezek. A vidék egyébként az őskortól kezdve folyamatosan lakott volt. A törökdúlás idején a falvak elpusztultak, elnéptelenedtek, és csak a XVII. század végétől kezdtek újra benépesülni. Középkori templom sehol nem maradt meg. A megélhetés forrását a mezőgazdaság jelentette és jelenti tulajdonképpen mindmáig. Az említett falvak lakossága - Bussa kivételével - nem éri el az ezret, átlagosan 500 körüli. Csalárt kivéve a lakosok 60-90 %-a magyar nemzetiségű. A vizsgált terület nem képez semmilyen szempontból önálló egységet. Néprajzi tekintetben a Palócföldnek nevezett nagykiterjedésű területen belül a szomszédos, elsősorban déli, ill. északkeleti és nyugati részekkel együtt képez többé-kevésbé egységes arculatú tájegységet. Bizonyos sajátosságokra, az összehasonlítási alapot képező szomszédos losonci (Lučenec) járással -, az Ipoly felső folyása menti területtel - összevetve a továbbiakban rámutatok. Településszerkezet, falukép Múlyad, Bussa, Csalár, Kovácsi, Varbó az Ipoly jobb partja fölött épült úti falvak, tehát egy főút, ill. néhány leágazás mentén, egymással szemben állnak a házsorok. Varbó és Kovácsi esetében ez az út körülvezet a falun, ezért az ún. körfalu meghatározás is illik rájuk. A kör itt nem mértanilag értendő, hiszen inkább négyzetet, vagy sokszöget ír le az önmagába visszatérő út. Nagyzellő orsós elrendezésű falu, a két szemközti házsor egymástól eléggé távol van. Ipolykér (Nagy- és Kiskér) domboldalra, Óvár pedig völgykatlanba épült szabálytalan halmazfaluk. Előkertes és utcavonalas beépítettségű házsorok egyaránt előfordulnak. Az utóbbi inkább a keletebbre fekvő falukra érvényes (Múlyad, Bussa, Csalár). Az úti falvakban a beépítés laza sorházas.

-

77

-

Jellegzetes kerítések, kapuoszlopok nincsenek. Az utcára merőlege s , hosszúkás telkeken az udvarok soros elrendezésűek. Általában a lakóház folytatásaként következnek a gazdasági épületek. Az északkeletre fekvő Ipoly menti falvak jellegzetes keresztcsűrös udvarelrendezése itt nem jellemző. Óvárban például egy hatalmas gazdasági épület (istálló, pajta, gabonatároló "szúszék") a háztól (133 h.sz.) távolabb, külön áll, de ez sem általánosítható. Egységes, jellegzetes házsorból álló utcakép már sehol sem látható. A régi házak közé vagy elé mindenütt beékelődnek az új blokkházak. A falvak épületanyaga viszonylag új; a népi építészet szempontjából még értékelhető házak 1900-1930 között épültek. Ettől bizonyíthatóan korábbiakat alig találni. Ami a faluképet errefelé jellegzetessé teszi, és a Losonc felől érkezőnek feltűnik, az a deszkaormos, faragott oromdíszes, vízvetős tető és a homloktornác. Ezekkel a továbbiakban részletesen foglalkozom. A falazat A vizsgált területen, a bevezetőben meghatározott korú házaknál, többféle falszerkezet található: fából készült fal, földfal, vályogfal, kő- és téglafal. A leggyakoribb a vályogfal, amely rendszerint alacsony kőlábazatra épült. A vályog mérete kb. 29 x 15 x 7 cm. A belőle rakott fal átlagos vastagsága 50 cm. Egy varbói asszony (Makóné, sz. 1930) így emlékszik vissza a vályogvetésre: "magunk csináltuk; veres sikersárból és pelyvából dagasztottuk, mint valamikor a kenyeret. A vetőt is magunk készítettük, régi vályog mintájára. Hogy a vályog le ne ragadjon pelyvát szórtunk alája. Az ötvenes években még válaszfalat csináltak vályogból. Anyafalat (külső fal) már nem." Más adatközlő szerint a vályogot cigányok vetették. Nyilván az építő anyagi helyzetétől függött, hogy a vályogot maga vetette, vagy cigányokkal végeztette. A vályogot néhol terméskővel kombinálták. Arra is van példa (Bussán), hogy a lakóház vályogból épült, a hozzá csatlakozó istálló viszont kőből. A többi faltípus közül figyelemre méltó a földfalak egyik változata, az ún. vert fal. Kérben 3 lakóház áll, melyeknek falát Szuchánszky Lászlóné, Kovács Margit (sz.1920) szerint: "úgy csináltak, hogy deszkákat raktak, oszt akkor a deszkák közé beöntözték a fődet, meg a pelyvát, meg szőlővinegét, oszt akkor olyan bunkók vótak csinálva, oszt akkor aztat úgy verték a bunkókkal be, oszt úgy épült fel a ház. Ezt hítták verett falnak. Az én időmbe már nem csinálták ezeket, a férjemtől hallottam, hogy ezt hogy kell csinálni, ő emlegette. Meg ahová engem vittek menyecskének, ott is verett fal volt." Az említett házakon jól megfigyelhető, hogy a falat rétegenként csinálták. 22 cm-es réteget a döngölés után hagytak megszikkadni csak azután jött rá a következő, ugyanolyan vastagságú réteg, amig el nem érték a kívánt magasságot. A fal tetejére "topolygerendát" tettek. A falvastagság itt is 50 cm. A kész falat még sárral tapasztották és fehérre meszelték. Ahol a tapasztás már lehullott, látható a sárga, pelyvával kevert agyagos föld és az említett rétegződés, máshol meg a sarkakon kilátszik a falból az erősítésnek belerakott mogyorófavessző. Egy ilyen épület az 53. sz. ház udvarában áll, Bavko János szolgáló építette. Oromfalán látható évszám - 1921 - bizonyítja, hogy ezt,

78

-

feltehetőleg már a honfoglalás előtt is ismert, és a XV.-XVII. században gyakori építéstechnikát még ilyen későn is alkalmazták. Kérdéses azonban, hogy továbbélésről van-e itt szó, mivel a vert falat a szakirodalom szerint néhol csak a XIX. sőt a XX. században "fedezték fel". További, részletesebb kutatást igényelne annak felderítése, hogy miért, hogyan és miért éppen Kérben alkalmazták ezt a faltechnikát olyankor, amikor már a vályog volt az általánosan elterjedt építőanyag a környéken. A többi faluban és a vizsgált területtől északkeletre, vert fallal nem találkoztam. A vert fal egyébként nem rendkívüli a palóc vidéken. Istvánffy Gyula 1911-ben a palóc ház 3 típusát írja le, köztük - ugyanúgy mint a kéri asszony - a vert falút is. Hozzáteszi viszont, hogy ennek az építési módnak már úgyszólván az emléke is teljesen kiveszőben van - megjegyzendő, hogy Istvánffy a Bükk és Mátra vidékén végzett kutatásaira alapozta ezt a kijelentését. A Borovszky féle Nógrád-monográfia szintén ritkaságszámba veszi a vert falat. Az Istvánffy által palócnak tartott másik két háztípus a vesszőfonatos "patics"-ház és a zsilipelt falú faház. A palócföldi faházakról a legrégibb tudósítás a XVII. századból való. Első részletesebb leírását Bél Mátyásnak köszönhetjük. A XVIII. századtól Nógrádban egyre több rendelet tiltotta a faházak építését a gyakori tűzvészek, ill. az erdők védelme miatt. Ennek ellenére a XIX., sőt a XX. századból is számos leírásunk van a palócok zsilipelt falú faházáról (Reguly Antal - 1857, Pápai Károly - 1893, Istvánffy Gyula - 1911). A ház alaprajzának megfelelően, vastag végükön egymásba csapolt, tölgyfából készült talpgerendákat fektettek a földre. Ezekre, a sarkakon és az ajtó helyén, függőlegesen oszlopokat állítottak, melyek vájataiba zsilipszerűen beeresztették a durván megfaragott gerendákat , pallókat. Az így kialakult falat egy ráfektetett, hosszú gerendával zárták le, amelyre keresztben a födémgerendák kerültek, azokra pedig támaszkodtak a nyeregtetőt alkotó szarufák. A gerendák közti hézagokat, ill. az egész falfelületet sárral tapasztották és meszelték. Ennek a leírásnak pontosan megfelelő szerkezetű felépítményt találtam Óvárban, a 107. sz. ház mögötti udvarban. Jelenlegi tulajdonosa, Dobra János (sz.1903) szerint eredetileg "ház" volt, máshol állt, hosszabb volt, szépen ki volt tapasztva és valamikor gyerekkorában úgy hallotta, hogy 1860 körül "négy menyasszony hált benne". Később szétszedték, áthelyezték, kamrának használták, "farigcsáltak benne", utoljára pedig juhokat tartottak az egy helyiségből álló építményben.(Ennek a háztípusnak az összerakhatósága, ill. szétszedhetősége adhatott okot arra a "régi rendeletre" - Borovszky: Nógrád vármegye- , miszerint az elköltözött jobbágynak nem szabad magával vinnie a házát.) Ennek a faháznak a szélessége 3 m, a belső tér magassága 160-170 cm, hossza 5 m. A falakon kívül és belül, valamint a födémet képező hasított rudak között a tapasztásnak már csak nyomai vannak. Az ajtónyílás, melyet egy lécajtó zár, 130 x 80 cm. Mellette a gerendafalban egy kb. 20 x 20 cm-es ablaknyílás van. A vízvetős nyeregtetőt új cserép és pléh fedi, eredetileg "zsúf" volt rajta. Ezt a maga nemében egyedülálló, már 70 éve ritkaságnak tartott háztípust, ill. falszerkezetet képviselő építményt feltétlenül meg kellene őrizni az utókor számára!

-

79

-

Tetőszerkezet, tetőforma, födém, tetőfedés A tetőszerkezet az egész palóc területen - itt is - az egyszerű, szarufás tető. A felső végükkel egymásnak támasztott gerendákat - szarufákat - felső végükkel kb. 1 méterre, keresztben egy vékonyabb gerenda - kakasülő - tartja össze. A szarufák alsó vége a fal síkjából hosszan (50-150 cm) kinyúló födémvagy keresztgerendák végéhez illeszkedik lapoltan vagy csapoltan. A vízvetős tetőknél az első szarufapárhoz, felső végüktől kb. 1 méterrel lejjebb az oldalfallal kb. 135° szöget bezárva, két rövidebb szarufa kapcsolódik, melyek alsó vége a ház két sarkából kinyúló rövid gerendához csatlakozik. Ezeket a rövid - valószínűleg az első keresztgerendába csapolt - elemeket, melyek a homlokfalból kinyúlva széles ereszt képeznek, "stek"-nek nevezik (varbói adat). Az ún. vízvetős tetőnél tehát az első (az utcai) szarufapár által képzett háromszög síkja nem párhuzamos a ház utcai vagy homlokfalával, felső részén megtörik kb. 45°-os szögben, miáltal fent, az oromcsúcsban egy kisebb vagy nagyobb háromszög, alatta pedig egy nagyobb területű trapéz alakzat keletkezik. Az oromháromszög, melynek síkja párhuzamos a ház homlokfalával, deszkával borított és díszített (erről a továbbiakban részletesen szólok). Régen egész kicsi és fedetlen volt ez a háromszög alakú nyílás, és itt távozott, az akkor még kémény nélküli ház tetőteréből a füst. Ezt füstlyukas tetőnek nevezték. Ez a tetőforma a leggyakoribb a vizsgált területen, ettől északra, a Nagykürtösi járás szlovák falvaiban, de az Ipolytól délre eső palóc falvakban is uralkodó tetőforma volt (Hollókő!). Az Ipoly mentén, észak felé haladva - Losonc és Fülek környékén - ez a tető csak elvétve, inkább a régebbi - XIX. század közepi - házakon fordul elő. A többi tetőforma közül gyakori még a kétlejtésű nyeregtető, vakolatdíszítéses oromfallal (lásd a továbbiakban). Az ún. kontyos (négylejtésű) tető ritkább (Kér, Varbó). A lakóteret a padlástértől mindenütt gerendás deszkafödém választja el. Esetenként ezt már utólag befedték, bevakolták. A födémgerendákra fektetett, egymást váltakozva takaró deszkákat a padláson agyaggal tapasztották. Alulról rendszerint már olajfestékkel vannak bekenve. Egy bussai padláson (h.sz. 9/26) vesszőfonatos térelválasztót láttam, amit "gát"-nak neveztek. Feltűnő, hogy a födémet a ház hossztengelyében alátámasztó, ún. mestergerenda sehol sem tartja. Egy 85 éves varbói férfi szerint azonban "mestergerendás házak vótak... könyvek is vótak rajta". 15-16 éves lehetett mikor látta őket. Tetőfedésre már csak cserepet látni, abból is az újabb, hornyolt, egyenes végű, nagy cserepet. A régebbi, apró, félkörös végű cserépből már kevés van. Az egykori nádas és "zsúfos" (szalma) tetők már csak az emlékezetben élnek. Egy varbói adatközlő szerint a nád olcsóbb volt, a "kéri kerek tóban" vágták, és a II. háború után még javításra használták.

-

80

-

Az_oromfal A falusi házak legváltozatosabb, az épületnek egyéni jelleget adó része az oromfal, vagyis az utcai homlokzat fölött a padlásteret lezáró, háromszög alakú fal. Ez, a két tetőformának megfelelően, két változatban van jelen: a) A vízvetős tetők oromfala egy háromszög alakú deszkafal, mely a trapéz alakú cseréppel fedett vízvető fölött az oromcsúcsban helyezkedik el, és tkp. az egykori füstlyuk lezárt maradványa. Területünkön függőlegesen rakott deszkákból kiképzett, ún. állóhézagos oromfalak vannak, melyekbe különféle mintákat is fűrészeltek. Leggyakoribb a kereszt - önállóan, esetleg más motívummal együtt. Egy vagy két kör, szív fordul elő, és nem ritka a befűrészelt évszám sem. A 2. fejezetben leírt kéri vertfalú ház deszkaormán az évszám - 1921 - mellett az építő monogramja -BJ- is olvasható. A legrégibb ilyen datálás 1913 (Óvár h.sz. 133). A vidék jellegzetessége, a deszkaorom előtt egymást keresztező, szépen faragott végű, vastag lécekből kialakított oromdísz. Mögötte vagy sima deszkafal, vagy lécrács zárja le a padlásteret. b) A nyeregtetős házak oromfala vályogból (téglából), esetleg vakolt deszkából van. Ezek az oromfalak az utcai házfallal egy síkban helyezkednek el, annak csúcsban végződő folytatásaként. Ezeken igen változatos a padlásablak alakja. Egy vagy két, különböző formájú - téglalap, csúcsíves vagy félköríves végződésű téglalap és szív alakú - ablaknyílást rendszerint még domború vagy homorú vakolatdíszítés is keretez. A vakolatban is előfordul évszám és monogram - pl. HGY 1907 (Hegedűs György - Óvár 56.h.sz.). 1902 előtti datálással nem találkoztam. A vakolatdíszes oromfalon is gyakori a faragott, kereszt alakú lécdísz, fent az oromcsúcsban. A cserepezést tartó, tetőlecek végét takaró deszkát fűrészelt fogazással csinosították. Ilyen fogazott díszléc hosszirányban, a szarufák végét takarva is előfordul. A homlokzat és a tornác A házak rövidebb, utcára néző fala téglalap alakú. Ahol a téglalap felső vonala találkozik az oromfal háromszögének alsó vonalával, enyhe lejtésű, keskeny vízvető ereszt, csöpögőt alakítottak ki néhány sor cserépből. Óvárban (32.h.sz.), egy 1910 körül épített házon, befelé és lefelé lépcsőzetesen (3 fokkal) mélyülő téglasor választja el az oromfalat az utcai homlokfaltól. A fentiek természetesen csak a nyeregtetős házakra érvényesek. Az utcai homlokzatok 4-5 méter szélesek, kb. 3 m magasak, és két ablaka szimmetrikusan helyezkedik el egymás mellett. A régebbi ablakoknak két szárnya van, amelyek 2 vagy 3 mezőre osztottak. Az újabbak nagyobbak, a két magas ablakszárny fölött még keresztben is van egy nagy üvegfelület. A fakeretek is szépen faragottak. A homlokzatokon is van vakolatdíszítés, rendszerint az ablakokat veszi körül. A nyeregtetős házak homlokfala gyakran kinyúlik a hosszanti fal síkjából (kb. 1 méternyire) az udvar felé, és boltíves kapuzatot képez a tornác elején.

-

81

-

Hambitnak, falaljának, folyosónak egyaránt nevezik a födém magasságában, a falból kinyúló, oszlopokkal alátámasztott, eresz alatti részét a háznak. Tornácos és tornác nélküli házak egyaránt előfordulnak. A több generációnak egy fedél alatti lakást adó hosszú (15-25 m) házak, ill. a fokozatosan egymás után épített házak tornác nélküliek. Ilyenek főleg Bussán és Csalárban láthatók. A tornácos házak oszlopai kivétel nélkül négyzet alaprajzúak (kb. 25 x 25 cm), vályogból vagy téglából építettek, mellvéd nélküliek. A faoszlopos tornác ritkaságszámba megy, de akad ilyen is, pl. Óvárban (107.h.sz.) ahol az oszlopok - négyzet keresztmetszetű gerendák - között fűrészelt díszítésű mellvéd is van. A nyeregtetős házaknak oldaltomácuk van, amely csak a ház udvari oldalán fut végig. A vízvetős tetőjű házaknak - és ez a gyakoribb - homloktornácuk van - tehát a tornác a ház sarkán "befordul" az utcai homlokzat elé. Itt általában három vagy négy, szimmetrikusan elhelyezett oszlop van. Az udvar felőli oldalon öt, esetleg több oszlop van. Az oszlopok felső vége a dór oszlopfőkhöz hasonló kiképzésű, de ez inkább csak dísz mint funkciós elem, mivel a szélesebb oszlopfő felett az alsó oszlopszélesség folytatódik 5-10 cm-re, és erre támaszkodik az eresz. Az ereszt képező, falból kinyúló gerendák vége nem mindig ezekre az oszlopokra nehezedik. Olyan megoldás is van (Óvár 62.h.sz.), ahol a szomszédos oszlopok felső végébe egy gerenda van beépítve és a keresztgerendák erre támaszkodnak. Ez a homloktornác - a vízvetős tetővel együtt - a szomszédos szlovák és az Ipolyon túli magyar falvakban szintén gyakori. Az Ipoly mentén fölfelé haladva azonban fokozatosan ritkul. Tőrincsen (Trenč, Losonci járás) már csak 3 ilyen ház van, a következő faluban, Vilkén (Veľká nad Ipľom) egyetlen, feljebb pedig, Losonc és Fülek felé homloktornác egyáltalán nincs. Óvárban a tornác, a "folyosó" földjét sokan még ma is úgy gondozzák, hogy híg sárga agyaggal bemázolják, és naponta vizes seprővel tisztítják, simítják. A ház alaprajzi tagolódása Ebből a szempontból területünk egységes, és megegyezik az egész magyar népi építészetre jellemző egysoros, 3 vagy 4 helyiséges elrendezéssel. A házba az udvarról vagy a tornácról a "sarampón" (külső lécajtó) és a (belső) pitvarajtón keresztül jutunk be. Az első helyiség a konyha - pitvarnak, pitarnak is nevezik. Ennek átlagos mérete 4 x 3 m. Innen nyílik az utca felé a szoba ("első szoba", "ház") méretei: 4 x 4-6 m. A másik oldalra nyílik a kamra (4 x 3-4 m) rendszerint innen lehet, létrán vagy falépcsőn felmenni a padlásra. Más megoldásnál a padlás csapóajtója a tornácról nyílik. Nem ritka az sem, hogy a konyha és a kamra között van még egy szoba ("hátsó", "hátrulsó"), ez hasonló méretű mint az első. Továbbá istálló kapcsolódik még a házhoz. A helyiségek átlagos magassága 270 cm. A ház teljes hossza 10-20 méter között mozog. A fenti adatok a leggyakoribb - 1900-1930 - között épült házakra vonatkoznak,

-

82

-

de tulajdonképpen nem térnek el lényegesen a régebbiek méretei sem. Az 1921-ben épített kéri vert falú ház két helyiségből áll: A bejárat itt is a konyhán át vezet, ennek méretei: 4 x 4,5 m, a szobáé: 4 x 4 m, magasság 240 cm. A helyiségek általában földesek, ritka a deszkapadló, és a kövezett konyha, de módos gazda portáján ilyen is van (pl. Óvár 133.h.sz.). A tűzhely A néprajzi szakirodalomban emlegetett belül- vagy kívülfűtős szobai kemencének már nyoma sincs. Utóda, a vályogból vagy téglából rakott, vas főző lemezes tűzhely a "téglasima" is eltűnt a szobából, sőt a konyhából is. Ez a tűzhely nagyjából kocka alakú volt, egyik oldalán magasabb sütő résszel, amit "rúrának" neveztek. Egy varbói asszony (sz.1910) úgy emlékszik, hogy a "rúrán melegedtek, és volt aki lefordult róla a fazékba". Füstjét a szomszédos pitvar "füstös konyha" részébe, az ott lévő nyitott kémény alá vezették. Ez a füstös konyha a pitvar hátsó felének fallal elválasztott, ajtón át elérhető része az egész területen elterjedt volt. A válaszfalat már többnyire elbontották, a kéményt is átalakították, de azért elég sok helyen megmaradt még eredeti állapotában is (Varbó, Bussa, Nagyzellő). A füstös konyha teljes alapterülete (kb. 2 x 2 m) fölött vályogból épült dongaboltozat (magassága kb. 3 m) húzódik,egyik végéből emelkedik ki a csonkagúla szerű kémény. Ezt a kéményt fel lehet ismerni kívülről is, mert felső nyílását téglából készült nyeregtető fedi. A füstgyűjtő boltozat a padlás szintjéből is kiemelkedik, agyaggal van tapasztva, amit ronggyal kentek rá. Természetesen alulról is tapasztották a boltozatot. A varbóiak "csapongatóval" (seprőszerű eszköz) csapták fel a lágy "agyigot" a falra. A kémény alsó részében rudak vannak, ahol húst füstöltek. Az évtizedek füstje csillogó, szénfekete, kemény korombevonatot rakott a füstös konyha kürtőjére. Itt nem főztek, többnyire ablaka sincs a füstös konyháknak, hanem kenyeret sütöttek. A kemence szája jobbra vagy balra nyílt, belső tere átért a szomszédos szobába, az ott lévő masinába - akkor még 12 kenyér fért bele, később mikor lebontották a masinát a kemence lerövidült, 6-9 kenyeret befogadó méretre. Ennek, a már kisebbített változatnak a sütőtere kb. 100 x 100 cm, magassága 50 cm. A kemence szája vagy a föld szintjén, vagy magasabban (kb. 75 cm) van - ilyenkor előtte egy keskeny padka is van. A kemencenyílás mérete kb. 40 x 40 cm - vele szemben a falban kis bemélyedés van, oda támasztották a kenyérsütő lapát végét. A kemence szája fölött egy téglával nyitható ill. zárható nyílást is szoktak kialakítani, amivel a kemence melegét szabályozhatták. Ilyen kemence van pl. Varbón a 10. sz. házban. Magyar Lajos helybeli kőműves csinálta a házépítésével egyidőben. Más változatok, ill. elhelyezések is vannak. Óvárban (133.h.sz.) a ház végén, a kamra után van a "kiskonyha", téglamasinával, mellette a nyitott kéményes részben a kenyérsütő kemence. Ugyanott, egy elhagyott házban a tornác végén van egy kis helyiség, benne a téglamasina, főzőlappal, rúrával, és - alul - kenyérsütő kemencével. Ha meg is maradt a kemence, kenyeret már sehol sem sütnek benne.

-

83

-

A berendezés Az itt is előrehaladott civilizációs folyamatok a legnagyobb mértékben a belső berendezést érintették. A tűzhely említett átalakulása magával hozta a konyha berendezésének, felszerelésének megváltozását. A masina már zománcozott lemezből van, a szobában pedig vaskályhával fűtenek. A századvégi ill. eleji leírásokban emlegetett palóc szobabelsőnek azonban itt-ott felfedezhetők egyes jellegzetességei, bútordarabjai. Inkább kivételnek, mintsem általánosnak nevezhető Óvárban a 32. sz. ház "házának" (első szobájának) szinte tájházra emlékeztető berendezése: a konyhából jobbra lépünk a szobába, a jobb sarokban két karoslóca fogja körül az asztalt. Balra az ágy, mellette újabb, ajtós szekrény "kredenc ".Az ajtó melletti sarokban volt a masina, ahol télen főztek. Egy kis ablak nyílik az udvarra, kettő az utcára - köztük a falon a tükör. Szentképek, régi családi fényképek díszítik az ajtóval szembeni és az udvari falat. A gerendás, deszkafödémes mennyezetről üvegbúrás villanylámpa lóg. A konyha falában egy polcként használt bemélyedés "vakablak", és egy szépen faragott "gyufatartó doboz" idézi a múltat. A kamrában itt is - mint mindenütt - megvan még a festett láda, melynek szemközti oldalán sárga (barna, vörös) festésbe száraz ecsettel erezetet imitáló csíkokat húztak. Erre még - valószínűleg sablonnal - fekete, koncentrikus félköröket festettek, két - három hosszúkás mezőbe. Rézveretes kulcslyuk, rézgombok, lécrátétek, esetleg festett apró virágok is díszítik a ládákat. Ha fiókja is van a ládának - az alján - annak fehér porcelán húzógombja van. Az egykori menyasszonyi ládákban - melyeket egy családban több menyasszony is örökölt - ma már mindenféle holmit, szemes terményt tartanak, néhol még a húszas-harmincas években szőtt gyüretvásznakra is bukkanhatunk a régi ládák alján. A ládák szembeszökő hasonlósága ugyanarra az asztalosműhelyre enged következtetni, de erről semmilyen adatot nem kaptam. Ilyen típusú ládák Losonc és Fülek környékén is előfordulnak. A régebbi, bükkfából ácsolt, domború teteje, vésett geometrikus mintázatú "szekrény"-nek nevezett menyasszonyi ládából mindössze kettőt találtam (Óvár, Nagyzellő). Egy ilyen, négy lábba, zsilipszerűen berakott hasított tölgyfadeszkákból készített, nagy mérete és minimális díszítése miatt eredetileg is gabonatárolónak minősíthető ácsolt láda érdekessége és értéke a belevésett évszám: 1869, - Nagyzellőn található. A kamrákban fellelhetők még szép faragott polcok, kosarak, cserépedények, a régi háztartás különféle kallódó kellékei, valamint a hagyományos kenderfeldolgozás eszközei, működő szátvák is! A legnagyobb számban a karos lócák maradtak meg használatban, ha nem is a szobában, de a tornácon mindenképpen. A régebbi, áttört faragású, "huszáros" háttámlájú lóca már ritkaság. Többnyire csak egyszerű fűrészelt lécekből, vagy esztergált rudakból áll a háttámla. A karfák íveltek, és feltűnően magasak. A tárgyi néprajz anyagának megbecsülése, hozzáférhetővé tétele örvendetes, szép példákkal szolgál Varbón, Kérben, Bussán Csemadok ill. magángyűjtemények formájában. Hasonlók létrehozása ill. a meglévők bővítése továbbra is aktuális feladat. Emellett a helyi Csemadok-szervezeteknek és a kürtösi járási bizottságnak szorgalmazni kellene az értékes építészeti objektumok meg-

84

-

őrzését, bemutatását is. Elsősorban a 2. fejezetben leírt óvári faházra gondolok itt. A néprajzi gyűjteményeket tájházakban kellene elhelyezni, ahol a tárgyakat funkcionálisan be lehetne illeszteni egykori környezetükbe. Ezáltal bemutathatóvá válnának olyan érdekességek, mint a füstös konyha, a kenyérsütő kemence , téglás masina stb. Ilyen épületek, melyeket már most, vagy a jövőben ki lehetne használni: Varbón a 10.sz., Óvárban a 107.az. ház - udvarában a faházzal, ugyanitt a lakatlan, de jó állapotban lévő 56. sz.,Csalárban a kastéllyal szembeni jellegzetes hosszú parasztház, itt a kihasználatlan kastélyban is be lehetne rendezni egy regionális néprajzi múzeumot. A szép kéri gyűjteménynek is célszerűbb lenne a vert falú, deszkaormos házikóban helyet adni. A néhány kiragadott példán kívül még más lehetőségek is vannak, melyeket a helyieknek, elsősorban a Csemadoknak, karöltve más tömegszervezetekkel és persze a helyi nemzeti bizottsággal, földműves szövetkezettel együttműködve ki kellene használni.

-

85

-

M E L L É KLET

-

36

-

A képek jegyzéke 1. Szent Flórián szobra. Felsőszeli (Horné Saliby). Foto Böszörményi,1981 2. Nádtetős pajta. Vízkelet (Čierny Brod) 114 h.sz. Foto Böszörményi,1981 3. Tornácos ház részlete, háttérben gémeskúttal és kukoricaszárítóval. Tósnyárasd (Topoľnica). Foto Böszörményi, 1981 4. Galambdúc. Felsőszeli (Horné Saliby) 305 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 5. Pincebejárat. Felsőszeli (Horné Saliby) 313 h.sz. Foto Böszörményi,1981 6. Vakolt oromfalú ház, előtte horizontális deszkakerítés. Negyed (Neded) 1066 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 7. Fűrészelt mintával díszített deszkakerítés. Negyed (Neded) 1076 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 8. Faragott kapufélfa. Negyed (Neded) 1076 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 9 . Félig lebontott sövényfalas ház, két kör alakú kivágással díszített állóhézagos deszkaorommal. Tósnyárasd (Topoľnica) 115 h.sz. Foto Böszörményi , 1981 10. Ollólábas szelemenes tető. Vízkelet-Hegy (Čierny Brod) 344 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 11. Nádfedeles ház. Nádszeg (Trstice) 365 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 12. Eredetileg zsindellyel, utólag még náddal is takart háztető. Nagyfödémes (Veľké U ľ a ny részlete. Nádszeg (Trstice) 356 h.az. Foto Böszörményi,l98l 14. Mestergerenda részlete, háttérben kemence. Nádszeg (Trstice) 364 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 15.Sugaras díszítésű orom. Negyed (Neded) 611 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 16. Sugaras díszítésű orom. Felsőszeli (Horné Saliby) 427 h.sz. Foto Böszörményi , 1981 17. Állóhézagos deszkaorom kereszt alakú kivágással díszítve. Vízkelet-Hegy (Čierny Brod) 347 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 18.Deszkaorom szív alakú kivágással díszítve. Felsőszeli (Horné Saliby) 79 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 19. Deszkaorom. Felsőszeli (Horné Saliby) 409 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 20. Deszkaorom országalma kivágású díszítéssel. Nagyfödémes (Veľké Úľany). Foto Böszörményi, 1981 21.Deszkaorom kereszt- és kehelykivágású díszítéssel. Vághosszúfalu (Dlhá n.V.) 22. Vakolt orom. Negyed (Neded) 1076 h.sz. Foto Böszörményi, I98I 23. Vakolt orom. Boldogfa (Boldog) 64 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 24. Lécrácsból készült saragla, a pitvar külső ajtaja. Nádszeg (Trstice) 356 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 25.Csonkagádoros bejárat. Vághosszúfalu (Dlhá n/Váhom) 199 h.sz. Foto Böszörményi , 1981 26.Kéményalja részlete kemenceszájjal. Vághosszúfalu (Dlhá n/Váhom) 199 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 27.Vályogból rakott tűzhely, a szoba részlete. Vághosszúfalu (Dlhá n/Váhom) 199 h.az. Foto Böszörményi, 1981 28.A tüzelőberendezés részlete. Boldogfa (Boldog) 69 h.az. Foto Böszörményi, 1981 29 .A tüzelőberendezés részlete. Boldogfa (Boldog) 69 h.az. Foto Böszörményi, 1981

-

87

30. Kemence. Nagyfödémes (Veľké Úľany) 726 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 31. Takaréktűzhely "kohó". Vízkelet-Hegy (Čierny Brod) 347 h.sz. Foto Böszörményi, 1981 32. Női és férfi viselet. Az asszony

dindiruhában

és csipkés féketőben-

trotyában. Kovácsi (Kováčovce). Foto Babcsan, 1985

3 3 . Csipkés fékető-trotya hátulnézetben. Kovácsi (Kováčovce).Foto Babcsan, 1985 34. Ludányi fékető. Bussa (Bušince). Foto Babcsan, 1985 3 5 . Női viselet ludányi féketővel. Ipolykér (Kiarov). Foto Babcsan, 1985 36. Naty féketők. Ipolykér (Kiarov). Foto Babcsan, 1985 37. Színes fonállal hímzett vászon ingvállak. Foto Babcsan, 1985 38. Slingelt ingváll. Foto Babcsan, 1985 3 3 . Gyolcs alsószoknya. Foto Babcsan, 1985 40. Női viselet slingelt alsószoknyával és szakácskával. Bussa (Bušince). Foto Babcsan, 1985 41. Menyasszonyi és nagyünneplős női viseletek. Varbó (Vrbovka). Foto Babcsan, 1985 42. Női viselet. Ipolykér (Kiarov). Foto Babcsan, 1985 43. Női viselet. Ipolykér (Kiarov). Foto Babcsan, 1985 44. Kitevős blúz-szabadka. Bussa (Bušince). Foto Babcsan, 1985 4 5 . Dindiruha. Ipolykér (Kiarov). Foto Babcsan, 1985

46 . Dindiruha. Kovácsi (Kováčovce). Foto Babcsan, 1985 47. Női viselet slingelt szakácskával. Bussa (Bušince). Foto Babcsan,1985

4 8 . Vert falú ház hátsó falának részlete. A ház épült l 92 1 -b e n . Nagykér (Kiarov) 40 h.sz. Foto Böszörményi, 1984 4 9 . Vályogból épült ház hátsó fala. Nagykér (Kiarov). Foto Böszörményi,1984 50. Zsilipelt falszerkezetű gazdasági épület. Óvár (Olováry) 107/108 h.sz. Foto Böszörményi, 1984 51. Vert falú ház. Nagykér (Kiarov) 58 h.sz. Foto Böszörményi, 1984

5 2 . 19 1 o körül épült vályogház, vakolatkeretes padlásnyílással, csúcsdísszel. Óvár (Olováry) 32 h.sz. Foto Babcsan, 1984

5 3 . 192 o-as években épült homloktornácos ház, oromcsúcsdísszel. Óvár (Olováry) 62 h.sz. Foto Böszörményi, 1984 54. 1924-28 között épült lakóház. Bussa (Bušince). Foto Böszörményi, 1984 55. 1921-ben épült vert falú ház. Nagykér (Kiarov) 40 h.sz. Foto Böszörményi, 1984

56 . Támasz nélküli széles eresszel rendelkező lakóház. Varbó (Vrbovka) 124 h.sz. Foto Böszörményi, 1984 57. 1913-ban épült vályogház. Óvár (Olováry) 133 h.sz. Foto Böszörményi,1984 58. Lakóház. Varbó (Vrbovka) 137 h.sz. Foto Böszörményi, 1984 59. Elhagyott lakóház homlokzata, Óvár (Olováry). Foto Böszörményi, I984

6 0 . Pajta. A baloldali ajtó mögött gabonatároló hambár "szúszék" található. Óvár (Olováry). Foto Böszörményi, 1984 61. Nádfonatos térelválasztó

gát a padláson. Bussa (Bušince) 9/27 h.sz.

Foto Böszörményi, 1984 62. Falas masina - tűzhely. Elhagyott ház. Óvár (Olováry). Foto Böszörményi, 1984

-

88

-

63. Kemence. Óvár (Olováry) 133 h.sz. Foto Böszörményi, 1984 64. Dongaboltozatos nyitott kémény. Óvár (Olováry) 133 h.sz. Foto Böszörményi, 1984

- 89 -

"3

1

.

2.

4.

- 91 -

8.

- 93 -

12.

- 95 -

14 .

- 96 -

! )

iww. 16

- 99 -

22

24 < )

-

101 -

- 103 -

30 .

32 .

35 .

-

107 -

^ / 40 .

41 .

- 108 -

47

49

53

- 113 -

55

56 .

117

T A R T A L O M J E G Y Z É K I. Liszka József: Együtt tanulva... (Bevezető sorok egy néprajzi szakcsoport munkájához) ...................... 4 Kemény József: Földrajzi nevek ............... ... .......... 7 Csókás Ferenc: A nád kitermelése és feldolgozása .......... 9 Battáné Gáspár Jolán: Népi gyermekjátékok ................. . 14 Dávid Mihály: A halál és a temetés ......................... 20 Dobainé Kiss Ilona: Az emberélet fordulóihoz fűződő szokások .......... . . . ........ . 22 Gáspár István: Adalék a kisújfalusi ragadványnevek ismeretéhez . . . .......... 37 A szövegben előforduló helynevek hivatalos szlovák megfelelői ...... . ..... . .......... . .............. 39 II. A Csemadok KB mellett működő Központi Néprajzi Szakbizottság tagjainak dolgozatai............... ............ ...... . Böszörményi István: A Mátyusföld népi építkezésének jellegzetességei ............. . ...........

. 41

Liszka József: Farnadi sírjelek ............................ 44 Csáky Károly : Fonóházi játékok és szokások az Ipolymentén ... 60 Babcsan Ágota: Ipoly mente régi női viselete és szókincse.....64 Böszörményi István: Népi építészet a Nagykürtösijárásban...... 76 Melléklet ................................................

85

NÉPRAJZI KÖZLÉSEK IV. Szemelvények a Csemadok Központi Bizottsága Néprajzi Szakbizottsága tagjainak gyűjtéséből

NÁRODOPISNÁ PRÍRUČKA IV Ukážky z prác členov Národopisnej odbornej komisie pri strednom výbore Csemadoku 1. vydanie Vydalo Slovenské pedagogické nakladateľstvo v Bratislave Zodpovedný redaktor Ing.Tuba Ladislav Výtvarný redaktor Dušan Oravec Technická redaktorka Anna Miniariková

Vytlačili Moravské tiskařské závody, n.p., závod 20, Ostrava Strán 120 - AH 9,99 /text 6,23, grafika 3,76/ - VH 10,66 - 02/15 Náklad 300 - Písané strojom - Tlačené ofsetom - Schválené výmerom SÚKK - GR

6.121/1-88

067-501-88

Rukopis neprešiel redakčnou úpravou. A kiadvány a Csemadok Központi Bizottságának szerkesztésében jelenik meg.

067- 501-88 02/15