Nemzetközi szervezetek és a biztonsági garanciák

Nemzetközi szervezetek és a biztonsági garanciák http://www.honvedelem.hu/cikk.php?cikk=17118&next=20&archiv=1&next=20 A biztonság tartalma, dimenziója, a politikai gyakorlatban való érvényesülése az elmúlt tíz esztendőben, tehát az új világrend kialakulásának és Magyarországon - ennek szerves részeként - a rendszerváltás beteljesülésének időszakában jelentős változáson ment át. A közfelfogás és a politikai szféra a társadalmi közéletben érzékelte és a hatalmi gyakorlatban alkalmazta a biztonság ténylegesen komplex jellegét, egyetemességét és preventív dimenzióját. Már a huszadik század második felében a biztonság olyan igényt jelenített meg, amely a két világháborúban gyakorlattá vált pusztítás megelőzésére szolgáló garanciák megteremtését van hivatva létrehozni, ilyen értelemben a védelemtől elsősorban preventív értelmezése különbözteti meg. A biztonság tehát általában olyan globális, regionális - vagy akár országot, csoportot, kisebbséget körülvevő - állapot, amely kizárja, megelőzni szándékozza a fenyegetést, és amelynek tulajdonképpen a hágai 1907-es egyezmény - de legalábbis a Kellog-Briand paktum óta - sajátos eszmetörténeti vonulata van. A biztonság változó tartalma, értelmezése és nemzetközi jellege a XXI. század elején Ez a prevenció, az egyezményekkel, garanciarendszerekkel, nemzetközi szervezetekkel szavatolható fenyegetésmegelőzés, ha úgy tetszik, háború- és konfliktuskerülés különösen igény a tömegpusztító fegyverek megjelenése után, amikor is az ezek alkalmazásával vagy annak csupán kilátásba helyezésével a háború, de maga a fenyegetés is a politika jóvátehetetlen tartományába került át. A biztonság mint a hadügyet felváltó, a nemzetközi kapcsolatokban sajátos primátust kapó kifejezés - és főleg annak tartalma - természetesen lényegesen gazdagabb tartományra terjedt ki. A második világháborút követő korszak együtt járt egy óriási technikai, majd kommunikációs forradalommal, a világgazdaság átrendeződésével. Megfogalmazódtak és artikulálódtak azok a nem fegyveres - pontosabban nem katonai - tartományba tartozó kihívások, amelyek értékeket, érdekeket, szuverenitást, tömegek életkörülményeit, ezen belül életét és a világ által létrehozott értékeket veszélyeztethetnek. A biztonság, security, bezopasznoszty, sicherheit szóhasználat az ötvenes évek második felében vált uralkodóvá, a nemzetközi deklarációk, tárgyalások, egyezménykísérletek időszakában szilárdult meg. A brüsszeli szerződés nem említi fenti értelemben ezt a fogalmat. A NATO-alapokmány vezérszava a kollektív védelem, amelynek célja a tagországok biztonságának szavatolása mellett a térségi biztonság mint stabilitás fenntartása. A Varsói Szerződés alapokmánya általában használja a kifejezést, és nem egyedül a "nemzetközi béke és biztonság” mondatszerkezetben. Ezek a kifejezések tehát a nemzetközi légkör stabilitásáról, a konfliktus, háború vagy fenyegetés nélküli helyzetről szólnak és ezért nehezen tölthetők meg kemény, garanciafogalmazást is lehetővé tevő tartalommal. Az alábbiakban megkíséreljük körülírni a biztonság tartalmának néhány megközelítését. 1. A de facto megközelítés szerint a biztonság sajátos, fenyegetettség nélküli állapot, mondhatni természetes helyzet, kockázatmentes szituáció, amikor az elméleti veszélytényezők aktivizálódása nem várható. Ebben a helyzetben nincs szükség sem egyéni, sem csoportos - állami -, sajátos, kivételes rendszabályok életbe léptetésére, intézkedések megtételére. Ha ennek ellentéte észlelhető, tehát fenyegetést kilátásba helyező jelenségek lépnek fel, instabil, biztonsághiányos helyzet van, ami sajátos intézkedéseket követel. 2. A biztonság megközelíthető tudati vonatkozásban érzetként, percepcióként. A társadalom biztonságérzete lehet reális, kifejezheti a valós állapotot, de lehet téves, manipulált, alulértékelt. Bizonyos szituációkban például vannak olyan csoportok, amelyek a veszélyeket saját érdekükben túldimenzionálják, nacionalista érzeteket keltenek, ismét más esetben érdekeltek lehetnek a veszélyek alábecsülésében. A fenyegetettségérzet általában a politikát cselekvésre kell késztesse, akár a

míszpercepciók eloszlatásában, biztosítása terén.

akár

a

szükséges

megnyugtató

garanciák

3. Az intézményes jogi megközelítés szerint a biztonság külső és belső garanciák rendszere. Nem jelentkezhet reális veszély vagy fenyegetés, ha megvannak azok a saját, illetve nemzetközi intézmények, és ezekben a szükséges kapacitás, a kellő kondíciók, amelyek azok elhárítását, távol tartását szavatolják. A továbbiakban e harmadik megközelítésből indulunk ki, annak megállapításával, hogy a biztonsági garanciákat megteremteni és fenntartani hivatott stratégiák, a biztonságpolitika nagyrészt nemzetközi dimenzióban jelenik meg, a nemzetközi kapcsolatok lényegévé válik, és az internacionális vagy regionális stabilitást hivatott megteremteni. Ennek érdekében egyezményeket hoz létre, fórumokat szervez és tart fenn, integrációkat, szövetségeket, architekturális elemeket kovácsol és működtet. Mindezek ugyanis feltételei a nemzetközi kapcsolatok, világgazdasági folyamatok, emberi jogok stb. érvényesülésének. A biztonságpolitika eminens szerepe tehát nem valami militáris igény, nem a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szerepének alulértékelése, hanem ellenkezőleg. A nemzetközi szervezetek rendszertani tipológiája A politikaelméleti irodalom, kormányzati-diplomáciai szóhasználat és tárgyalási nyelv egyaránt abban láttatja az euroatlanti biztonság tökéletes végkifejletét, megoldását, ha létrejön egy új, a mai világrendnek megfelelő architektúra, tehát építmény, formáció, szervezeti alakulat. Természetesen önmagában egy - pontosabban több egymással nem tisztázott viszonyban, jobb esetben - kapcsolatban lévő szervezetek halmaza, intézmények és szövetkezések, szerződések és testületek elvileg mégoly tökéletesen összehangolt és elhatárolt sokasága soha sem lehet képes hatékony garanciákat nyújtani, sajátos esetekben eredményesen működni, többoldalú érdekeket egyszerre érvényesíteni. Egyik példa erre a Népszövetség, a másik az a 77 államközi szerződés, amely Európában - keresztül-kasul hálózva kormányokat - már Münchenben tökéletes csődöt mondott. De a negatív példák sorozatai hozhatók fel utolsó évtizedünk válságkezelési kísérleteiből is. Éppen ezért van érdemi napirenden az európai biztonság valamilyen hatékony, formát is öltő, de sajátosan működő rendszerének átgondolt és érdekegyeztetett megteremtése. Úgy gondolom, garanciarendszerről van szó, amely e meghatározott szavatosságok nyújtására képesített intézményekből áll. Valóban architektúrára, építményrendszerekre épül (abban jelenik meg), ratifikált dokumentumok hitelesítik, folyamatosan áramló "vezérlési”, tehát döntési-működési-visszacsatolási-ellenőrzési mechanizmusa van. Egyes biztonságpolitikai iskolák szerint a nemzetközi rendszerek három formai és hatalmi elvi felfogásával találkozhatunk. "A”. Hierarchikus megközelítés. Ez a felfogás az egyes szervezeteket, intézményeket egymás alá rendeli főleg határozati jogkörben, mandátumadásban, kompetenciában. Legegyszerűbb és gyakorlatilag adott formája az ENSZ Biztonsági Tanácsa kvázi világkormányként való elfogadása, ami - valljuk meg - a hidegháború óta egyre kevésbé érvényesül. A közösség tagjai körében a reform szükségessége általánosan elismert, megvalósítási szándéka azonban kevésbé egységes. A 60 év utáni átszervezés egyik alapvető eleme a BT összetételének, szavazási rendjének átalakítása. Ehhez tartozik az a főtitkári javaslat, amely szerint létre kéne hozni az ENSZ multilaterális békefenntartó katonai erejét. Ide sorolhatók azok a javaslatok, hogy bizonyos kooperatív integrációk nevezetesen a riói egyezmény, az EBESZ, más régióban az Arab Liga stb. - lényegében az ENSZ kontinentális szervezetei legyenek. "B”. Pillérekre épülő biztonsági rendszer. Ez az elmélet nemcsak a már meglévő, vagy tervbe vett biztonsági szervezetekre vagy egyezményekre, de az azokban vezető szerepet játszó nagyhatalmakra épül, amelyek szervezett - legalábbis áttételes - tagsági viszonyban vannak az EBESZ-szel és másokkal. Az Egyesült Államok önmaga is biztonsági tényező, de "belelóg” az EBESZ-be, és vezető ereje a NATO-nak. A NATO részben és kölcsönösen fedi az EU-t, de összes tagállama az EBESZ részese. Későbbi,

de már részben beígért tagsággal, jelenléttel és befolyással, akár a PfP-hálózattal a 26-tagú NATO kapcsolatban van a kelet-európai országok zömével, köztük egyesek a FÁK tagállamaival is. Itt lép be az új pillér, ami már a posztszovjet térség szinte teljes egészére is kiterjed, és itt lép be a NATO-val speciális partneri kapcsolatban levő - FÁK-ban vezető szerepet játszó és távolkeleti befolyással bíró - Oroszország. Ha létrejön egy ázsiai biztonsági rendszer, akkor teljessé válik az északi féltekén az egymásba fonódó formációk halmaza, ami persze bonyolult, de a felelősségi köröket elvileg kiszélesítheti. "C”. Regionális felelősségi körökre épített rendszer. E felfogásban az EBESZ egy kissé koordináló, vagy közös fórumot teremtő szerepet játszik. A képlet ugyanis arra épül, hogy legnyugatabbra van az Amerikai Államok Szervezete az euroatlanti térségben az előbbi két tagjával a NATO; a szűkebb Nyugat-Európában a számos NATO-tagot bíró EU. Középen létre kell hozni egy új integrációt, amelynek bázisa a PfP és a Stabilitási Egyezmény. Keleten működik a FÁK, és végül létrejön egy olyan távol-keleti biztonsági szisztéma, amelyben Amerika ismét érdekelt lehet. Mindhárom felfogás spekulatív, nem írták le, nem mondták ki, de gyakorta fellelhető. Bármelyik, illetve a három variáció kombinációja úgy működhet, ha egyszerűen rajzolunk egy mátrixot, ahol a különböző szervezetek között felosztjuk a leszerelési-bizalomépítési, válságmegelőzési, békefenntartó, ellenőrző, fórumteremtő, humanitárius, koordinációs, netán kodifikációs szerepeket, jogokat és kötelezettségeket. A garanciarendszerek rendeltetésből eredő felosztása A hidegháború végétől az ezredfordulót követő időszakig a biztonsági rendszerek jelentős átalakuláson mentek keresztül, amelyek nem annyira a formációkban, elnevezésekben, hanem a megváltozott identitásban és szerepkeresésekben valósultak meg. Természetesen számuk is növekedett, de alapvető jellemzőjük, hogy az "ellenségkép” helyett a kezelés fókuszába a jelenség került, amelyeken belül azonban még mindig gyakori a valós vagy manipulatív nevesítés. Az átmenet időszakában - és a mai korban is - a biztonsági garanciarendszerek két nagy csoportja ismerhető fel, nevezetesen: 1. multilaterális intézmények, valamint 2. unilaterális biztonsági képességek. A multilaterális szervezetek között még ma is kiemelkedő szerepet töltenek be: -

Katonai-politikai kollektív szerveződések. Ezek klasszikus példái voltak a hidegháborúban konfrontatív, bipolaritást kifejező szemben álló katonai szövetségek, az Észak-atlanti Szerződés és a Varsói Szerződés szervezetei.

-

Kooperatív rendszerek. Együttműködési, leszerelési, fegyverzet-ellenőrzési rendszerek, fórumok, jószolgálati tevékenység. Alapvető példája az 1973-75 közötti tárgyalások alapján megindult helsinki folyamat, majd az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet(sorozat), később Szervezet.6 A NATO bővülésével és szerepváltásával létrehozott NACC (Észak-atlanti Együttműködési Tanács) hasonló irányt vett.

-

Nemzetközi szerződések, megállapodások. A hetvenes évektől ezek sorozata haladt az enyhülés irányába, közöttük kiemelkedő bilaterális dimenzió volt az USASzovjetunió, később Oroszország közötti nukleáris (Salt, Start, Salart) megállapodások; az ENSZ égisze alatt létrejött multilaterális egyezmények közül a vegyi fegyverekkel, a proliferáció tilalmával kapcsolatos Genfben kötött egyezmények stb. Ezek körébe tartozik a NATO és Oroszország közötti együttműködési megállapodás is (26 +1), továbbá sajátos példáját nyújtják a partnerségi egyezmények (PfP).

-

Alkalmi koalíciók. Általában az intervenciós válságkezelés esetére szervezett, elsősorban katonai "hadrendek”. Az utóbbi évtizedek legtipikusabb példái az ENSZhatározat alapján három NATO-ország és Szaúd-Arábia akciója Kuvait

felszabadítására (Öböl-háború - 1991), a legutóbbi eset a jogi legitimitást május végéig nélkülöző Irak elleni, USA által szervezett és vezetett háború. Unilaterális garanciák. -

A biztonsági autarchia nagy, elsősorban szuperhatalmak részéről, illetve sajátos geostratégiai pozíció esetén, amikor a saját erő képes garantálni a biztonságot.

-

Semlegesség, amelynek nemzetközi jogi kereteit az 1907-es hágai békekonferencia V. egyezményében fogalmazták meg. A semlegesség minden esetben békében vállalt állapot, amelyhez nagyhatalmi felelősségvállalás vagy tudomásulvétel szükséges. A klasszikus semlegesség a 90-es évek után viták tárgya volt, gyakorlatilag az anakronizmus tartományába került.

-

Szatelit (csatlós) államok, amelyek valamilyen nagyhatalom részére támaszpontokat, kapacitásokat biztosítanak. Legjellemzőbb példája Mongólia volt, amely nem volt tagja a VSZ-nek, de a Szovjetunió abszolút függősége és oltalma alatt állott.

-

Demilitarizált országok, amelyek nem tartanak fegyveres erőket és ezzel valamiféle morális védettséget deklarálnak.8 A múlt század második felében ezek az országok katonai szövetségekhez csatlakoztak, mint például Izland, Luxemburg.

A fenti osztályozási kísérletek visszavezetnek oda, hogy a politikai közvélemény, de még a szakma is elsősorban formációkban gondolkodik. Természetesen nem lesz kiválasztott, artikulált, leegyszerűsített rendszer, Európa ma is sokszervezetű szisztémában próbál stabilitást teremteni vagy fenntartani, hiszen számos más érdek szól bele a formációkba. Néhány ismérv azonban bármilyen architektúrarendszer esetén meg kell jelenjen, hogy azok ne legyenek kihalt építmények. Először is tudomásul véve, hogy a biztonság komplex jelenség, hatókörrel kell rendelkezzenek a hagyományos "kosarakban”. Humanitárius, bizonyos gazdasági és főleg tradicionálisan biztonsági (nem csak válságkezelői) kompetenciák szükségesek. Másodszor tudomásul kell venni, hogy az elkövetkező évtized(ek)ben a kollektív védelmi szövetségek helyét a kooperatív szervezeteknek kell elfoglalniuk, még ha alaprendeltetésükből nem is tűnnek el az örökölt vonások. Harmadszor ténylegesen meg kell valósuljon a szervezetek közötti sajátos munkamegosztás - talán ennél több, bizonyos "komplementer jelleg” -, amely nemcsak feladatelhatárolódást, de saját attitűdöt, munkametodikát, eltérő döntési mechanizmust is jelent. Persze megváltoztathatatlan tény, hogy a szervezetek közötti feladatelosztás nem küszöbölheti ki az átfedéseket, amelyek közös akciók és fórumok alapját is jelentik. A megosztás és átfedés bizonyos működési kompatibilitást is eredményez, sőt, mint a balkáni példasorozat bizonyíthatja, a tennivalók egymásutánjának sajátos rendjét. Negyedszer a működő - tehát mechanizmust magába foglaló - architektúra valós hatáskörrel kell rendelkezzen. A modell jelenjen meg fórum jellegű, intézményi-törzskari formációkban, periodikusan és állandóan működő testületekben, operatív elemekben és később a közös multilaterális erőkben. Az ilyen erők ugyanis a nemzetek kollektív garancianyújtási felelősségét konvertálják egy jól körülszabályozott, határozatok szerint működő nemzetközi válságszervezet hatáskörébe. Általános politikai elhatározással az államok leveszik magukról az egyszeri, alkalmi döntések aktusát. Végül, de korántsem utolsósorban egy európai architektúrában megjelenő működő biztonsági modell középpontjában kell legyen a bizalmon épülő ellenőrzés, az információcsere, a nyitottság. Zárógondolat e témában az úgynevezett konszenzuselv. A vázolt és hangsúlyozottan spekulatív modellhalmaz természetesen nem képes elviselni egy elméleti és totális konszenzuselvet, a minimális vétó lehetőségének hiányát. A döntési mechanizmusnak azonban

érvényesítenie kell a teljes érdekegyeztetést, a konszenzuskeresés szellemét, a minél teljesebb közakarat kifejeződését, a minősítettnél jóval erősebb többségi gondolatot. A bipoláris rendet fenntartó hidegháború mint biztonsági struktúra Az erőarányosság, az egyensúly a modern korszakban éppen a vereség és győzelem kockázatából eredően visszatartó tényezővé vált. A hidegháború jellemzője éppen az volt, hogy általában, de elsősorban a nukleáris potenciálban a szemben álló felek, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, illetve az általuk vezetett szövetségek rivalizálva, permanens fegyverkezési versenyben igyekeztek a fölény megszerzésére, ami éppen az egyensúly hozzávetőleges fennmaradását eredményezte egészen a nyolcvanas évek végéig. Éppen ez az egyensúly eredményezte azt, hogy a konfrontatív koalíciós rendszer törékeny, drága, feszült, ideológiával töltött volt, de - legalábbis az euroatlanti térségben - sajátos biztonsági állapotot eredményezett. A második világháború befejező szakaszában bevetett nukleáris fegyver, az ennek nyomán kialakult hadviselési kép ugyanis a clausewitzi formulát annyiban változtatta meg, hogy a politika és a "háború” közé beiktatódott az elrettentés intervalluma. Ez abból a következtetésből eredt, hogy a nukleáris háború korlátozhatatlan, ugyanakkor megnyerhetetlen is. A konfrontatív katonai koalíciókra épített bipoláris rend sajátos módon tehát multinacionális biztonsági rendszerként funkcionált. Pozitív elemként említhető, hogy a két tömb lényegében legitimálta a hidegháborút, beemelte az elrettentést a biztonságpolitikai filozófiába. Európából kiiktatta a fegyveres konfliktusokat, azokat inkább a perifériákra sodorta. A fegyverkezési verseny, a szovjet gazdaság válságát okozva lényegében a hidegháború megnyerését eredményezte. A rendszer alapvető ellentmondásai között kell említeni a szinte közhelyként jelentkező korlátlan, csak morálisan visszatérülő szédületes költségtényezőket. Politikai vonatkozásban nemcsak kettéosztotta Európán kívül a világot is, de kollektívvé tette az ellenségképet, a formális szerződés következtében Norvégia Bulgária egymás nevezett ellenfelévé vált. Végig bizonyos "erőviszonyfóbiát” alkotott, amelynek következtében a gyakorlatban alkalmazhatatlan fegyverzeti potenciálok alakultak ki. Jelentős mértékben áthatotta a teljes nemzetgazdaságot, a "hadszíntér-előkészítő infrastruktúra” és a logisztikai rendszerek torzították a racionális modernizációt. A két szövetség azonos vonásokkal rendelkezett abban, hogy azok körvonalai a második világháború katonai realitásaira épültek, és mindkettőben érvényesült egy-egy szuperhatalom vezető szerepe. A szövetségek voltak a történelemben az első olyan integrációk, amelyek már békeidőszakban közös, többnemzetiségű vezető szervekkel és operatív alakulatokkal, közös támaszpontokkal rendelkeztek. Ugyanakkor az ideológiai szempontokon kívül a két szervezet jellegében lényeges eltérések voltak felismerhetők. A NATO-ban erős politikai intézményrendszer gyakorolta a politikai civil kontrollt, a VSZ-ben a katonai jelleg domborodott ki jobban. Jelentős különbségek voltak a doktrinális nyíltság területén. Kétségtelenül offenzívabb jellegű volt a keleti blokk strukturális és diszlokációs arculata, bár a NATO erősebben törekedett a szárnyak kialakítására, míg a VSZ-ben a homogén geográfiai szempontok és az előtérállami stratégia érvényesült. A biztonsági intézményrendszerek új formációi Az utóbbi évek, a XXI. század úgynevezett új kihívása között mind nagyobb szerepet kapnak a globális dimenziójú vagy méretű folyamatok. Annak ellenére, hogy a mostani évezred kezdetén a biztonságpolitikai iskolák egyértelműen kimondják a nagyméretű, hagyományos, régiók, földrészek, államcsoportok közötti háborúk anakronizmusát - legalábbis minimális valószínűségét -, a nemzetközi szervezetek éppen a globalizációs fenyegetések miatt megtartották jelentőségüket. Szerepük, missziójuk, tevékenységi formáik, struktúrájuk azonban átalakul. A veszélyforrások aktivizálódásának blokkolása céljából, valamint saját érdektényezők miatt ugyan fennmaradtak az unilateriális, szuperhatalmi lépések, de helyüket a nemzetközi nyomás következtében - bár gyakran formális vonásokkal - ideiglenes koalíciók vagy intézményes integrációk veszik át.

Tekintettel a fentebb említett térségi dimenziókra, bizonyos globális jelenségek nemzetközi kezelésére születtek speciális, az adott kihívásra sajátosan kialakítandó, internacionális összefogást igénylő kezdeményezések, ezek azonban a nemzetközi mezőny többféle megosztottsága miatt sikertelennek bizonyultak. Ez a megosztottság többirányú: a fejlett, a fejlődő és az elmaradt országok, térségek közötti, másrészt Észak-Dél relációban jelentkeznek, de főképp a nagyhatalmak saját érdekérvényesítése terén ismerhetők fel. Az ENSZ hosszabb ideje indokoltnak tartott reformja politikai közelségbe került, megjelentek ugyan konkrét "rész indítványok”, gyakorlatilag azonban nem történt semmi, illetve több bizonyíték vetődött fel a jelenlegi organizáció jelentős számú elemének impotenciáját illetően. Ugyanakkor a biztonsági "architektúra” részben átalakult, bővült. Egyes elemek elvesztették jelentőségüket, más formációk még a kialakulás és intézményesülés stádiumában vannak. A konfrontatív katonai koalíciós rendszer - amely az egyensúlyra és elrettentésre támaszkodva valószínűtlenné tette a nukleáris veszéllyel terhelt "euroatlanti-ázsiai” tömegháború kitörését, ugyanakkor fenntartotta a hidegháborút annak páratlan szociális, gazdasági, politikai konzekvenciáival - felbomlott, a Nyugat győzelmével véget ért. Ezt a "biztonsági, garanciális elemet” felváltotta a fennmaradt egyik oldal, a NATO önmagára vállalt stabilizáló missziója. Ezenfelül helyes felismeréssel a NATO kollektív védelmi szervezete mellé olyan kooperatív architekturális rendszerei jelentek meg, mint nevezetesen a PfP-program, amely a nexust teremtő partneri formációból a tagság előiskoláján kívül fontos és szerepet vállaló architekturális elemmé, hálózattá vált. Ez leginkább az IFOR-SFOR akcióban vált evidenssé. Hasonló módon illeszkedett be a biztonsági architektúrába egy informális kör, nevezetesen a nagy integrációkba eséllyel pályázó országok csoportja. A csatlakozási kötelezettségek vállalása ugyanis olyan politikai magatartást determinált, amely egyértelműen a keleti térségen belüli konfliktusok csillapítását, esetenként manipulatív elfektetését eredményezte. A hidegháborús folyamatban igen jelentős szerepet játszó EBEÉ összetételében átalakult, szervezetté és egyben missziónélkülivé vált, szerepe az euroatlanti dimenzióban jelentősen redukálódott és fokozatosan kiszorult a válságkezelésből. Főleg gazdasági, de emellett külpolitikai, néhol minimális katonai, fejlesztési célzattal elszaporodtak a szervezetkeresztező ideiglenes integrációk. A visegrádi országok elnevezéssel illethető egyesülés a csatlakozási feltételek kialakításának összehangolása mellett regionális fejlesztési és főleg külpolitikai szerepet kapott. A KEK (Közép-európai Kezdeményezés) politikakoordináló rendeltetést vett fel, megjelentek - ha formálisan is - katonai válságkezelő együttműködési megállapodások, a balkáni hatok fóruma, a legutóbbi években a stabilitási egyezmény. Mindezek a biztonság fenntartásában és szilárdításában sajátos, bár korlátozott kompetenciákkal rendelkeznek, de szerepük a multilaterális munkamegosztásban tisztázatlan. Sajátos és némileg diszkriminatív formációnak tűnik az EU-n belül felmerült "megerősített”, majd engedményekkel átnevezett "strukturális együttműködés”, amely a védelmi feladatokat a tagországok bizonyos kemény - de bővülő - tagcsoportjának felelősségi körébe utalná. Ez utóbbi is bizonyítja, hogy a biztonsági architektúra legproblémásabb eleme az Európai Unió. Bővülése, mélyülése, identitásnövekedése, reformjai, általános szerepvállalása folyamatosan tolják előre jelentőségét, azonban pont a második pillér tekintetében többszöri kísérlet ellenére nincs pontos artikuláció. A szerepnövekedéssel együttesen megjelennek olyan politikai konfliktusok, mint a NATO-EU viszony, az amerikai hozzáállás ambivalens volta, a szervezeten belüli egyes hatalmas, vagy országcsoportok érdekkülönbözőségei, a védelem és stabilitás ellentmondó dilemmái, a döntéshozatal mechanizmusa stb. Az ezredforduló után, a nemzetközi terrorizmus kihívási prioritásával, a NATO Prágában kialakított új doktrínájával felgyorsultak ugyan a biztonsági intézmények és szervezetek megalakítására utaló döntések, ezek mögött azonban hiányozni látszanak a struktúraépítés praktikus elemzései.

A transzatlanti gondolat A nemzetközi viszonyok átrendeződésének elemei tartósabbak, ezek intézményei azonban gyakrabban változnak. A transzatlanti kapcsolat - mint egy politikai-civilizációs régió sajátos belső tengelye - volt, van és lesz. A történelem sajátos szakaszában kapott történelmi prioritást, amikor az Atlanti-óceán - ami nem politikai-ideológiai kategória - két partján elhelyezkedő államok kölcsönösen felismerték, hogy az elmúlt évszázad jellemző gazdasági, ideológiai és háborús válságait csak kölcsönös viszonyban lehet kezelni. Sokan úgy emlékeznek erre, hogy az USA szakított az izolacionista politikával, a Monroe-elvvel, és hajlandó volt először háborúba lépni, majd a NATO-ban részt venni. Azonban Európa ebben az időben hajlandó volt a gazdasági versenyt félretenni, befogadni a sajátos amerikanizmust, és (!) elfogadni e szövetségben a kétségtelen amerikai vezető szerepet. Az intézményi elemek, többek között a tartós vagy alkalmi szövetségek azonban a nemzetközi viszonyok sajátos és konfigurált szakaszaihoz kötődnek, történelmi rendeltetésük van. Ezek az intézmények általában kormányköziek és nem társadalmiak. Transzatlanti jellegű volt a helsinki folyamat, az EBEÉ, az EBESZ, a mai helyzetben ezek sajátos és körülhatárolt szerepet töltenek be. Eredeti transzatlantiságát a NATO a folyamatos bővüléssel, a NACC- és PfPkonstrukcióval, a sajátos Oroszország-NATO intézményes viszonnyal lényegében feladta, illetve a transzatlanti gondolat euroatlantivá alakult. A bipoláris rendszer megszűnésével bekövetkező identitászavar magától oldódott meg, a NATO változása nem döntés eredménye, a változás lényegi, a 26 tagú tömörülés teljesen más, mint az 1949-ben létrejött Észak-atlanti Szerződés Szervezete, bár a neve ugyanaz maradt. A transzatlanti viszony második fontos pillére az Európai Unió, pontosabban annak közös biztonság- és védelempolitikája (ESDP). Ismeretes, hogy az Egyesült Európa kapcsolódó eszméjét a második világháború alatti és utáni évektől két - egy gazdasági és egy biztonságpolitikai - felismerés motiválta: elkerülni az 1929-30-as gazdasági világválság és a világháború megismétlődését. Ismert az is, hogy az európai integráció karakterének megközelítése két filozófia mentén jelentkezett, melyek közül az egyik a politikai integrációt is magába foglaló, föderatív irányú fejlődést, a másik az államok szuverenitását, a gazdaság szféráján kívül a lehető legszélesebb körben megőrző "konföderációs” utat vallotta, vallja magáénak. Az EGK, majd társai (l: EPC-Európai Politikai Együttműködés, Nyugat-európai Unió), és névbeli utódai, Európai Közösség, Európai Unió folyamatosan törekedtek politikai elkötelezettségük kifejezésére és a gazdasági, kulturális, emberi jogi folyamatok közé való behelyezésére. Külső kapcsolatai körébe azonban nem tartozhatott a szó szoros értelmében vett kül- és biztonságpolitika, a védelem, a dokumentumok sokáig "megőrizték” a védelempolitika, azaz a katonai kérdések "tabu” voltát. A magyar kül- és biztonságpolitikai döntések szempontjából fontos, hogy a transzatlanti tengely három nemzetközi "hatalmi tényezője” között a funkció és kezelési metodika a jövőben hogyan oszlik meg, mit és milyen céllal vállal a NATO, az EU és mit akar Amerika. Abban egyetértés van, hogy a globális és regionális, eszkalációs következményeket hordozó válsághelyzetekhez való hozzáállás tekintetében elutasítandó a benemavatkozási politika. Ez azonban nem kizárólag katonai intervenciót jelent, és nem hatalmi, hanem nemzetközi döntés eredménye kell legyen. Az alábbi álláspontok alakulhatnak ki: EU - Politikai fellépés, jószolgálat, békefenntartás (katonai eszközökkel), konszolidációs tevékenység a válságterületen; polgári-katonai építési, helyreállítási feladatok (CIMIC), rendőri tevékenység; közigazgatás ideiglenes ellátása, helyi rendszer létrehozásában támogatás. Ennek az akciónak minden esetben nemzetközi jogi és politikai legitimitással kell bírnia, a döntés és részvétel a konstruktív tartózkodás elve alapján történik. Ez a fajta tevékenység nem paszszív, általában interventív jelleget ölt.

NATO - Politikai döntés, a katonai lépés eltökéltségének demonstrálása, csapatkoncentráció, szükség esetén békekikényszerítés, majd pacifikáció katonai és rendőri, karhatalmi eszközökkel, CIMIC, megszállásos békefenntartás. Mindehhez minimálisan politikai legitimáció, tehát nemzetközi határozatban említett beavatkozási szükségesség, konszenzusos NATO-döntés, szövetségi tervezés és vezetés, valamint EU-egyeztetés kell. USA - A jelenleg alakuló doktrína szerint az Egyesült Államok elnöke amerikai érdekek jelentkezése vagy sérülésének veszélyeztetése esetén demonstráció és nemzetközi egyeztetés kísérlete után, esetleg alkalmi koalíció vezetőjeként korlátozásokat, preemtív katonai akciókat hajt végre olyan rezsimek ellen, amelyek politikai rendszerei, militáns tevékenysége, terrorizmussal fennálló kapcsolata, tömegpusztító fegyvert előállító képessége potenciális globális fenyegető tényezőként jelenhet meg. Az akció célja rendszerváltoztatás, a fenti veszélykapacitások törlése katonai eszközökkel, megrettentés és intervenció. A biztonságot szolgáló fegyverzetkorlátozási folyamatok jövője A fegyverzetkorlátozás, leszerelés, ellenőrzés kérdései a nemzetközi fórumokon mintha aktualitásukat vesztették volna. Ez a hidegháború utáni helyzet természetes politikai reakciója, valamint annak a ténynek a következménye, hogy a különböző szervezetek - kezdve az ENSZ-től a leszerelés leghatékonyabb testületéig, az EBEÉ-ig - új jelenségek kezelésével vannak elfoglalva. De hogy ez a kérdés a nemzetközi biztonsággal, globális kihívásokkal foglalkozó politikai, szakmai és tudósfórumok asztaláról nem kerülhet le, az egyértelmű, hiszen a hidegháborúban e szellemi irányzatok kétségtelen érdeme, hogy képesek voltak feltárni a fegyverkezés természetét, és ez a jelenség, szindróma a világból még nem tűnt el. Ezért az alcímben foglalt kérdést az ok, és nem az okozat oldaláról közelítve, a fegyverkezés kérdésével kívánok foglalkozni, azt szeretném elemezni, hogy a jövő tendenciái igazolják-e a leszerelés jelenleg kétségtelenül indokolt kevésbé intenzív erőfeszítéseinek jövőbeni visszafogását is. A fegyverkezés jövőjét öt szempont, megközelítési tartomány szerint tekintjük át, minden szemponton belül röviden kitérve a múltra, a jelenlegi helyzetre, a közeljövőre és a perspektívákra. 1. A fegyverkezés ideológiai motivációi. A demokrácia és a kommunizmus közötti antagonizmust is tükrözi, hogy a hidegháború időszakában a fegyverkezési verseny nem csupán a két világrendszer, a két szuper egyensúlyának folyamatos biztosítását szolgálta, hanem a bizalomhiánnyal párosuló ideológiai félelmek is motiválták azt. A nyugat megérthető percepciói a - szocializmus világméretű győzelmét jósoló és főleg a sztálini, majd hruscsovi szakaszban expanzív törekvéseket bizonyító - Szovjetunióval szemben bizonyos mértékig indokolták a fegyverkezést, ugyanakkor a szovjet oldalon a fegyverkezést egyértelműen megideologizálták. Napjainkban ilyen ideológiai szembenállás nem fedezhető fel. A közép-kelet-ázsiai térségben még a tekintélyuralmi rendszerek is pragmatikusak, a velük szemben álló identitást kereső NATO, az új utakat és programot vállaló USA a demokrácia védelmét a gazdaság szférájában látja megoldhatónak. Kétségtelen, hogy a nemzeti-etnikai kisebbségi válságok ideológiai elemeket is hordoznak, jelenlegi kezelésük azonban a nemzetközi közösségek részéről éppen a fegyverforgalom korlátozását írják elő. A fegyverkezés ideológiai motívumai közül azonban a későbbiekben nemhogy nem lebecsülhető, hanem kifejezett veszélytényező a fundamentalizmusok jelenléte és esetleges felvirágzása. A fundamentalista rendszerek részben hajlamosak a fegyverzet és élőerő pazarló aktivizálására, tehát fogyasztására. Ugyanakkor presztízs- és befolyásgyakorló felfogásuk következtében fegyverkészletek felhalmozását is célul tűzik ki. Ma, illetve a jövőben a militarizmus a fundamentalista rendszerekben jelenik meg. Nem véletlen, hogy a különböző tömegpusztító fegyverek előállítási és tárolási kapacitásával kapcsolatos problémák pont ezekben a térségekben vannak jelen.

Ebből következően a fegyverkorlátozási törekvéseket egyrészt a proliferáció egyértelmű blokkolására célszerű fordítani, másrészt kilépve az európai körből - illetve azon belüli kooperációkkal legalább az állami fegyverszállítások korlátait célszerű felállítani a potenciális válságövezetekbe. Ez nemcsak a politika, hanem a hadigazdaság bizonyos világkooperációját is igényli, nem beszélve a K + F szektorról. Ezen a területen alapvető a tömegpusztító eszközök előállításához szükséges termékek proliferációjának blokkolása, amely egyébként is önálló biztonsági kihívásként jelentkezik. 2. A fegyverkezés politikai indítékairól. A hidegháború időszakát a jól meghatározott katonai blokkok és szövetségek, valamint a fegyveresen semleges, illetve a totális védelem elvén álló el nem kötelezett országok magatartása jellemezte. A katonai koalíciók magas együttműködési foka természetessé tette a tervezést a hadászaton kívül a fegyverzetfejlesztés és -rendszeresítés terén is. Az úgynevezett egyensúlyteremtés összehangolt kormányzati politikákat követelt. Jelenleg a Kelet-Nyugat, illetve Észak-Dél közötti politikai konfrontáció alaki formában nem létezik. Az tény, hogy a világ és főleg egyes térségek biztonságának sajátos helyzete továbbra is tudatos katonapolitikákat igényel, tény, hogy a NATO összehangol és az is tény, hogy különböző programokkal (PfP) kézben akarja tartani az egyensúlyt, de inkább a fegyverkezési visszafogás tűnik motiváltnak, ez az egyensúlyteremtés útja. Ugyanakkor, a regionális válságok elszaporodása egyértelműen erősíti a fegyverzet iránti permanens igényt. Ez a jelenség egyszerre jelenthet fegyverszállítási embargót, illetve fegyverszállítási támogatást, a politika e két mezőben kénytelen manőverezni. Erre példa a bosnyák embargós vita is. Ez a dimenzió kiterjedhet az Észak-Dél konfliktusokra is. Ebből következően a nemzetközi szervezeteknek megfelelően kell ellenőriznie a válsággócok fegyverzetellátását, ki kell dolgoznia az embargó, a tilalom, a támogatás kritériumait és döntési mechanizmusait. 3. Katonai és hadügyi tényezők a fegyverkezésben. A második világháború utáni korszakban a hadügy és a katonai gondolkodás sokáig nem tudott megújulni. Az úgynevezett erőviszony-szemlélet konzervatív maradt és ennek következtében sokáig a mennyiségi felfogás érvényesült. Ez a tényező olyan jelentős mértékben hatott ki az egész katonai szférára, hogy a tömeghadseregek néhány kivétellel fennmaradtak. A számszerűség pedig még a nukleáris töltetekben is jelentkezett, ahol egyáltalán nem volt jelentősége. Ez a felfogás tömegtermelést igényelt, a fegyverek adott sűrűsége normatív tényezőként jelentkezett. A normatívák szövetségeken belül is - felülbírálva a valós geostratégiai tényezőket - nivellációt, szükségtelen fegyverzetrendszeresítést igényeltek. Ez a szemlélet még a Közel-Kelet háborúiban is érvényesült. A fegyver-ellenfegyver rivalizálás ugyanakkor egy hatékonyság-felülmúlási spirált is eredményezett, a katonák új és újabb képességű eszközöket igényeltek. Ez a helyzet tartott ki az Öböl-háborúig, amely egyértelműen a hagyományos fegyverzeti rendszerek alkonyát jelentette. Ebben a tekintetben kedvezőnek látszó tényező a világban végbemenő doktrinális átalakulás is. Az az új doktrinális jelenség, amelyet "nagymozgékonyságú műveletek” terminus szerint próbálnak megfogalmazni, hasonló és ezen túl könnyűfegyverzetet igényel. E tényezők a fegyverkezés lágyabb dimenzióját vezetik be, ugyanakkor egy pozitív és egy negatív elemet rejtenek. Kétségtelen haszon, hogy ezek a rendszerek alapvetően alkalmasak válságkezelésre, békefenntartásra, megfigyelésre és felderítésre, egyben felhasználhatók terrorellenes akciókra és közbiztonsági célokra. Ugyanakkor nehezen ellenőrizhetők és éppen fenti tulajdonságaik, a miniatürizálás miatt a terrorizmus fegyverei is lehetnek. Ebben a tekintetben pozitív folyamat, ha a sokdimenziójú felderítés eszközeinek rendszeresítését preferálja a nemzetközi közösség, és ez egyben bizalomépítő lépés is. 4. A fegyverkezés gazdasági motívumairól. Ebben a tekintetben nem lehet periódusváltásról beszélni, csupán egyes tényezők újfajta érdekeltségeit lehet megemlíteni. A hidegháború utolsó éveiben már a szovjet irodalom mellett a

nemzetközi "biztonságpolitológia” is katonai-ipari-akadémiai komplexumokról írt. A kutatásfejlesztés ugyanis minden fejlettebb országban önálló szektorrá vált, és gyakorta a fegyverzeti szükségletet és a gyártási kapacitást is meghaladó mértékben tolta előre a hadügyet. Így jelentkeztek olyan fegyverfajták, amelyeknek gyakorta még a rendszeresítési időszakában sem voltak meg az alkalmazási elméletei. Ennek tipikus példája az úgynevezett neutronfegyver volt. A katonai kutatás-fejlesztés mint önálló szektor, kétségtelen válsággal küzd, a szellemi konverzió nem minden esetben találja meg helyét a fogyasztói társadalmak recessziójának időszakában. Ennek a szellemi kapacitásnak két lehetősége van, nevezetesen a fejlett nyugat olcsó munkaerejeként a békés célú szférában, vagy a válságtérségekben, fundamentalista formációkban a fenyegető haditechnikai kutatások tartományában találja meg magát. A kívánatos az első variáció, amely a recesszió megfékeződése elvi lehetőségeként vetődött fel. A másik tényező a konverzió problémája. Úgy tűnik, keleten ez az irány csak a belső piac megteremtése után érhető el. Addig a gazdaság, főleg a kereskedelem keresi az értékesítés lehetőségeit. Nyugaton a konverzió nem megy, nem mehet olyan rányitottan, mint nagy háborúk végén. A hangoztatott konverzió a recesszióval együtt inkább munkanélküliségként jelentkezik. Ezek a jelenségek elsősorban Közép-Európában lelhetők fel, ahol a védelmi ipar leépülése szociális, biztonsági és húzóágazati gond egyszerre, de a piacok rekonstrukciója nem megy. A fegyverkezés fő gazdasági mozgatóereje ugyanakkor a többszörösére emelkedett illegális fegyverkereskedelem és annak táguló piaca. Éppen a korlátozások indukálják ennek a szférának a megnövekedett igényeit. Ezek azonban még sokáig az elfekvő hidegháborús készletek értékesítését tűzik ki célul. A kérdés veszélyesebb területe a nukleáris hasadóanyagok, illetve egyes célba juttató eszközök feketekereskedelme, amely kérdés a proliferáció körébe tartozik. 5. Technológiai motívumok. A technológiai fejlődés önmozgása megállíthatatlan jelenség. Itt a kérdés úgy vetődik fel, hogy a csúcstechnológia elterjedése melyik szektorban lehetséges. Valószínű, hogy a hadügy a fentebbekben kifejtett szempontok miatt nem lesz az első fokú befogadó és tesztelő terület, így a csúcstechnológia az űrkutatás mellett más területeket keres. Különösen jellemző lehet ez az informatika, a robotizáció és a genetika területén. Az itt utat törő új rendszerek azonban más kihívások indukálói lehetnek amellett, hogy a "double use”- kettős használat és melléktermékjelleg változik. Ugyanakkor e kihívások vonatkozásában jelentős szerepet kell betöltenie a nemzetközi egyezményeknek, nevezetesen a kyotói szerződésnek, az űrkutatás összehangolásának és kontrolljának, nevezetesen a NASA szerepvállalásának is. Ez a keresés akkor lehet eredményes, ha intézményes kínálat van, ez pedig az ökológiai szférában, a katasztrófaelhárításban lehetséges. Jelen tanulmányban a nemzetközi szervezetek, integrációk biztonság politikai szerepét általánosságban vizsgáltuk, nem tértünk ki az egyes szövetségek, organizációk belső problémáira. Annyi azonban előre jelezhető, hogy ez az architektúra bizonyos válságkorszakból éppen kilábalóban van. Fontos és nemzeti érdekünk is, hogy nem túldimenzionálva, de sokszor kezdeményezően részt vegyünk a fő biztonsági területek, nevezetesen a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben, az eszkalációs veszélyt hordozó regionális válságok kezelésében és a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozásában. Ez pedig elsősorban a nemzetközi szervezetekben való részvétellel lehetséges, hatékonyságukat pedig a ma már nélkülözhetetlen reformok biztosítják. Közös kiképzés A magyar-osztrák kétoldalú katonai együttműködési terv alapján az Osztrák Véderő Mária Terézia Katonai Akadémia 99 fős delegációja a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemmel és a Magyar Honvédség kijelölt szervezeteivel közös kiképzési programot hajtott végre a közelmúltban. Az osztrák katonák 2004 júliusában Szentedrén, a Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskolán a ZMNE HTK Műveleti Támogató Tanszék támogatásával, valamint

Szolnokon az MH 89. Vegyes Szállítórepülő Ezrednél és az MH 1. sz. Könnyű Vegyes Ezrednél az MH 34. Bercsényi László Felderítő Zászlóalj, valamint az MH 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj támogatásával ejtőernyős és harcászati kiképzésen vettek részt. A kiképzési programot hazánkban először 2001-ben hajtottuk végre, és - az osztrák fél igényének megfelelően - az együttműködést a jövőben is szeretnénk folytatni. A program célja egyfelől, hogy az osztrák végzős tisztiiskolás hallgatók teljesítsék az avatásukhoz elengedhetetlen hat ejtőernyős ugrást, melynek feltételeit, szomszédaink kérésének eleget téve, a magyar fél biztosítja. Az együttműködés második szakaszára Ausztriában kerül sor a téli időszakban. Ott - a tervek szerint 2005. január-február hónapban - hegyi- és síkiképzéssel egybekötött közös harcászati gyakorlatot szervez az osztrák tanintézet, viszonozva a magyarországi ejtőernyős-kiképzést és gyakorlatot. Deák Péter 2004-08-03