150
A
FÖLDI
N
LÓ.
Irta: Tóth László.
— k ö d ö k é v a d j á n — e z ü s t f á t y o l b a ö l t ö z n e k már a f ű z f á k a D u n a k é t p a r t j á n . N é h o l e g y - e g y j e g e n y e szökken fel az égbe. N y á r f á k s z é t b o m l ó k o r o n á i m e r e d n e k neki az alacson y a n szálló f e l h ő k n e k . A szél néha b e l e k a p h e r v a d o z ó l o m b j u k b a , letépi a sárga m e g fehér levél-pénzecskéket s m i n t v a l a m i arany és ezüst esőt pazarul szórja le a k a v i c s o s f ö v é n y r e , a m e l y i l y e n t á j t m é l y e n belenyúlik a v í z b e és k i s e b b - n a g y o b b szigetecskékkel töri m e g a D u n a síma tükrét. A z apró szigeteken v a d k a c s á k t o l l á s z k o d n a k . A töltés f ö l ö t t lomha s z á r n y c s a p á s o k k a l öreg f e k e t e v a r j a k szállanak . . . Csónak már n e m j á r a vízen, l e g f e l j e b b a f a l v a k r é v j e i b ő l indul el néha-néha durva e v e z ő k l o m h a csapásaival a népektől r a k o t t kisebb v a g y n a g y o b b «vízi edény». A D u n á n i l y e n k o r n a g y c s ö n d v a n . A v i d á m lüktető nyári élet szürke m o z d u l a t l a n s á g b a m e r e v e d i k , m a h o l n a p a h a j ó k i k ö t ő k e t is e l v o n t a t j á k s a v a s h i d a k a t m e g a m a l m o k a t kihúzzák a partra, h o g y az utolsó h a j ó b ú s f ü t t y e u t á n a D u n á r a v é g k é p p e n r á b o r u l j o n az ősz. O l y a n árva, o l y a n e l h a g y a t o t t i l y e n k o r a D u n a . V é g i g a p a r t o n sehol e g y e m b e r . Mégis, o t t f ö n n a n a g y f á k mellett, ahol az út hirtelen megtörik s a f o l y ó v a l e g y ü t t elhajlik n y u g a t felé, áll e g y kisfiú. H a t é v e s lehet. V i l á g o s z ö l d k a b á t j a messze virít, pedig úgylátszik, m i n t h a el akarna b ú j n i . Egészen odalapul a redves, öreg fűzfa törzséhez. B a r n á r a sült k o m o l y , kicsi arca f i g y e l v e f o r d u l le a D u n a felé. Messze f e n n f u t itt a part a v í z f ö l ö t t , m a j d k é t e m b e r magasságnyira hirtelen szakad le a D u n á h o z s a g y a g o s meredekén k i s e b b n a g y o b b l y u k a k t á t o n g a n a k . A g y e r e k ezeket a f e k e t e üregeket figyeli. Már régen áll itt, legalább e g y n e g y e d ó r á j a . R e t t e n t ő hosszú idő ez í g y a feszült v á r a k o z á s b a n . U g y a n mire les ez a kisfiú? H a m e g k é r d e z n é k , n e m m o n d a n á meg. T i t o k ez, n a g y - n a g y t i t o k . N e m is t u d j a senki, csak ő m e g az a p j a . A k i neki árulta el. D e ő k k e t t e n is csak s u t t o g v a s z o k t a k beszélni róla, mert ez egyedül az ő t i t k u k , a k e t t ő j ü k é . . . J a j , m e g ne t u d j a más soha, m e r t akkor m á s é lehetne a z s á k m á n y , pedig . . . P e d i g az csak az ö v é lehet. Ő v á r j a , ő lesi, ő j á r utána, ő k u t a t j a , m i n d e n ü t t itt a p a r t o n , m e g a m o t t a d o m b t e t ő n , ahol már olyan száraz a fű, h o g y elcsúszik rajta az e m b e r és l e h u p p a n a földre, meg az e r d ő b e n is ő kereste a C s a b a - k ú t j a mellett. Igen, o t t a hideg erdei EMSOKÁRA
151 forrásnál, ahol az apja már látta is egyszer. H o g y mikor? Ó, nagyon régen, n a g y o n - n a g y o n régen, amikor apa is akkora kisfiú v o l t még, mint ő most. A k k o r ott sétáltak éppen a nagyapával és úgy látták meg. A z u t á n mégegyszer, a nagy tisztáson, ahol az öreg óriási t ö l g y áll, o t t látták apa és nagyapa újra. És akkor meg is fogták. Mert az nagyon szereti az erdőt, legtöbbször ott tanyázik. A z ? Micsoda az? Hát, h á t . . . de csak súgva m o n d j u k , egészen csöndesen, hogy senki meg ne hallja, így egész közelről . . . hát — a földi ló. Igen bizony, földi ló . . . H o g y az mifajta állat? Ő még nem is tudja voltaképpen egészen pontosan, mert ő még nem látta. Csak az apa. Tőle tudja, h o g y mi az. Nyár elején mondta el neki egyik reggel . . . Úgy történt, h o g y apa, aki mindig korán kel, b e j ö t t az ő szobájába és fölpattantotta a zsalut. Ő fölébredt. — Gyere lurkó — m o n d t a apa — m e g y ü n k az erdőbe ! — Én még alszom — n y ö g ö t t a gyerek, elfordult a világosságtól és befúrta fejét a párnába. — Na csak kelj fel, hasadra süt a nap, no, egy-kettő, m e g y ü n k az erdőbe g o m b á t szedni . . . — N e m ! N e m ! É n nem m e g y e k . . . — ellenkezett a fiú és rimánk o d ó hangon kérlelte — én még úgy szeretnék aludni. — Na egy-kettő, upre, upre ! . . . Miska bácsi már vár a Szilas alatt a Bélával. A gyerek szomorúan dörgölte a s z e m é t : — Béla nem gyün — dünnyögte morcosan. — Fáj a lába. T e g nap nekivágta Karcsi a kugligolyót. — E b c s o n t beforr, ne féltsd ! — nevetett az apja. — H á t g y o r san, gyorsan ! Öt perc mulva várlak. A vastagtalpú cipőt v e d d , meg a bolyhos h a r i s n y á t . . . A fiú megadta magát. Apával nem lehet ellenkezni. Lassan f ö l tápászkodott, összeszedte a holmiját és ment mosakodni. A h o g y lépegetett a lépcsőn lefelé az emeletről, nézte az apja széles alakját, amint ment előtte a régi k o p o t t zöldvászon vadászgúnyában, a fején kis pörge posztókalappal, kezében a hegyesvégű vastag bottal, amelynek szavasaggancs v o l t a fogantyúja. Igen, most már hiába, egészen bizonyos, az erdőbe mennek . . . H e g y e t kell mászni. E z t nem szerette. Mindig iszonyúan kifáradt bele. Apa, ha ilyenkor nekiindult, déli harangszó előtt haza nem j ö t t . Igy v o l t t a v a l y is mindig. Jaj, de unalmas ! A z erdőben nem szabad kiáltani, még beszélni sem, úgy mennek egymásután sorjában némán, mintha nem volna nyelvük. Visszafelé meg cipelni kell a sok gombát. Minek a z ? . . . J ö n errefelé minden héten kétszer is az a vén szentlászlói tótember, aki g o m b á t árul. De apa sose akar tőle venni, mert azt m o n d j a , h o g y mindig pudvás, meg öreg a g o m b á j a .
152 Mennyivel j o b b volna itthon maradni. Hintázni, v a g y játszani a h o m o k b a n , várat építeni. V a g y elveszett embert játszani, — az a legszebb. Igen, ezt játsszák a legszívesebben, ő meg Béla. A z elveszett embert. A z úgy megy, h o g y az ólomkatonák közül ki kell venni egyet, azt a huszártisztet, amelyik a fehér lovon ül . . . E z nagyon régi katona, már egészen k o p o t t . . . D e azért szép. E z ő . . . igen, de persze nem úgy hívják, mint most, hanem báró Bercsényi László . . . A z az elveszett ember. Le kell tenni valahová a kertbe a fűre, az a sziget, a h o v á a tengerből kiúszott, mint a R o b i n s o n s azután ott van egyedül. És akkor először f o g egy l o v a t a mezőn . . . Azután épít magának egy kis k u n y h ó t , azután melléje egy istállót a lónak, azután egyszer, amint éppen sétál, talál egy másik hajótöröttet, azt úgy hívják, h o g y gróf D é d á c s y Béla. A z voltaképpen Béla, az ő pajtása, s ekkor már ketten v a n n a k a szigeten s akkor együtt vadásznak s építenek s van egy nagy barlangjuk. Azután egyszer f o g n a k három lámát, azokat tartják a barlangban és persze találnak egy szerecsent is, akit előbb meg kell menteni az emberevőktől . . . Tegnap éppen itt hagyták abba, mert j ö t t az a buta Jancsi, és azzal nem lehet játszani, mert az mindig azt kérdezi, h o g y miért és mindig máskép akar mindent. Egyáltalában n a g y o n buta fiú, mert nem érti az egész dolgot. N e m tudja sehogy elképzelni az elveszett e m b e r t . . . Pedig azt úgy kell, h o g y az ember f o l y t o n elképzeli és mindjárt el is m o n d j a és akkor meg is csinálja a huszárral meg gróf D é d á c s y Bélával, amit kell . . . És épp ma kellene menni elefántra vadászni és megtalálni egy c s o m ó b a n a rengeteg elefántagyart, amitől iszonyú gazdagok lesznek és egy nagy kastélyt építenek. Most pedig el kell menni az erdőbe, g o m b á t szedni és délig járni. Pedig ma lenne a párbaja báró Bercsényi Lászlónak azzal a francia hajóskapitánnyal is, aki o t t k i k ö t ö t t a szigeten. — Mi lesz, meddig piszmogsz m é g ? ! — apa már ott állt a m o s d ó kamra előtt. — J ö v ö k , j ö v ö k , — kiáltott vissza a gyerek és gyorsan magára kapta ruháit. — Na, hamar reggelizzél, mert máris elkéstünk. Lassan itta a kávéját, azzal is múlik az i d ő : — Mama, kérek még vajaskenyeret és m é z e t . . . — H a nem sietsz, akkor megint hiába m e g y ü n k ! — Miért? — m o r o g t a a fiú. — A g o m b á k nem futnak el. A z apja nevetett. Olyan kedvesen, olyan halkan tudott nevetni. N e m is a szájával, hanem a szemével nevetett. — A g o m b á k nem, de a földi ló elfut. — Micsoda? — kérdezte hirtelen érdeklődéssel. — A földi ló — felelte apja vállatvonva. — A z csak kora reggel j ö n ki a lyukából. N e m szereti a n a p o t . . . — H á t milyen az a földi l ó ? — kérdezte a fiú újra és letette a vajaskenyeret.
153 — A földi ló, — hát földi ló. Milyen legyen? — m o n d t a egyszerűen az apja. — E g y é l már no . . . — D e h á t milyen? — Olyan mint a t ö b b i ló, csak éppen hogy kicsi. — Mekkora? — H á t olyan nagy, mint a L a d y , v a g y még akkora sem. L a d y az apja vizslája volt. Most is ott hasalt a lábuknál. A gyerek lenézett a kutyára : — E k k o r a ? — hitetlenkedett. — Ekkora ! Körülbelül. É n nem láttam n a g y o b b a t . — Apa, te láttál földi l o v a t ? — Nemcsak láttam, hanem f o g t a m is. — Meg lehet f o g n i ? — a gyerek szíve n a g y o t d o b b a n t . — H o g y lehet megfogni? — Na, hát nem k ö n n y ű , azt m o n d h a t o m , sokat kell utána járni. Én az apámmal két nyáron mentem utána, amíg végre meg t u d t a m fogni a magamét. — És az milyen v o l t ? A p a csöndesen szívta a cigarettáját : — Csinos kis állat v o l t — szólalt meg azután — szép, erős sörénye volt, hosszú farka . . . — Fehér v o l t ? — N e m ! Tarka . . . — T a r k a ? — kiáltotta el magát a gyerek s most már csillogott a szeme. — H o g y f o g t á t o k meg, a p a ? — Egyszer meglestük, amikor kijött a lyukából s a gombás-hálót hirtelen rádobtuk a fejére. Azután kihúztuk. — Hagyta magát? — K a p á l ó z o t t , de mi erősebbek voltunk. Mert én erős gyerek voltam ám. Sokkal erősebb, mint te. — Mit csináltak vele? — Lehoztuk ide. B e k ö t ö t t ü k a fészerbe . . . Én egész nyáron rajta jártam. — Rajta, hogy? — H á t lovagoltam rajta. — Elbírta apát? — H á t persze, miért ne bírt v o l n a ? M o k á n y kis lovacska az. — És meddig v o l t apánál? — Őszig — akkor elengedtük. — Elengedték, h o v á ? — K i v i t t ü k a Dunapartra. Ott, ahol a nagy nyárfák v a n n a k m o s t . . . tudod, m o n d t a m már neked, az egyiket b o k o r b ó l én v á g t a m föl, — ott azután elengedtük . . . Mindjárt be is b ú j t az egyik n a g y o b b parti lyukba. — És t ö b b e t nem látta a p a ?
154 Apa nevetett: — A z t t ö b b e t nem, de a másik évben f o g t u n k újat. — H á t annyi v o l t ? — V o l t hát, meg van most is ! — Most is, hol? — F ö n n a Csaba-kútjánál, meg ott a nagy tisztáson, ahol az az öreg t ö l g y á l l . . . Na én megyek. Jössz, v a g y maradsz? A gyerek sietve ugrott föl : — Jövök ! — D e ha nem akarsz, maradhatsz . . . — N e m — m o n d t a gyorsan a fiú — j ö v ö k ! — N e m v a g y álmos? N e m akarsz visszafeküdni? — N e m , dehogy. Mehetünk, apa . . . — Jól van, gyere h á t . . . Izé, megvan a g o m b á s - h á l ó ? . . . Mert talán, mégis, ha elég gyorsan fölérünk . . . — H o z o m ! — és már f u t o t t is érte. A m i k o r elindultak, az apja t o v á b b beszélt a földi lóról. H o g y milyen hűséges állat, milyen fürge, be lehet fogni kis kocsiba, olyan gyorsan fut, mint a f ő b í r ó paripái, b i z o n y és milyen furcsa szokásai vannak . . . K é t lábon is t u d n y a r g a l n i . . . — N e m harap? — D e h o g y harap, csak a cukrot nagyon szereti. — Majd g y ü j t ö k neki előre — k o m o l y k o d o t t a gyerek. — De, úgy-e, másnak nem szabad ráülni? — N e m hát, még Bélának sem! A kis gyerekszív sebesen d o b o g o t t . — Igen, senkinek ! Bélának sem — elgondolkozott. — Nem, azért Bélának . . . igen Bélának néha rá szabad ülni. Mégis Béla az ő l e g j o b b barátja. Meg is f o g a d t á k a multkor, h o g y soha nem h a g y j á k el egymást. H á t annak szabad néha, — de másnak senkinek ! Mielőtt a Szilas aljára értek volna, apa megállt. Figyelmeztetően fölemelte az u j j á t : — H a n e m egyet m o n d o k . A m í g a földi lovat meg nem fogjuk, senkinek egy szót sem szabad szólni róla ! Megértetted . . . — Igen. Senkinek. A m a m á n a k sem? — A m a m á n a k szabad. D e más előtt titok, mindenki előtt. Majd meglátom, tudsz-e titkot tartani? — T u d o k — e r ő s k ö d ö t t a fiú. — M a j d meglátjuk. A d d a kezedet rá . . . A gyerek beletette barna kis kezét a hatalmas férfitenyérbe. A z apja megszorította : — Úgy, most a szavadon foglak. Becsületes ember megtartja a szavát. Tehát senkinek egy szót sem róla. — N e m , senkinek, még Bélának sem m o n d o m ! « A z apja bólintott :
155 — Ú g y lesz jól ! — D e ha m e g f o g t u k a földi lovat, akkor már láthatja mindenki ! — A k k o r igen . . . — H a megfogtuk, igen, ha megfogtuk — u j j o n g o t t gondolatban a gyerek — akkor majd ráülök és végigmegyek rajta a falun . . . — A p u k a , lesz hozzá nyereg? — Lesz nyereg is, kantár is, kengyel is . . . Csak előbb meg kell fogni . . . Azért, ha az erdőbe érünk, légy csöndben. V i g y á z v a járj . . . É s ne beszélj folyton. — Igenis . . . A Szilas alján találkoztak Miska bácsival. Béla nem j ö t t . Ö ennek ez egyszer örült. M o s t . . . most nem lett volna j ó , ha itt van Béla . . . Sokkal j o b b így egyedül lenni. Gondolkodni. A z apa előre küídte : — No, menj szépen. Ne siess és csöndben légy . . . Ment és csöndben volt. Ó, milyen csöndben ! Szinte visszafojtotta a lélekzetét. Lassan lépegetett és kémlelve nézett előre. Most j ó v o l t hallgatni. E r ő t v e t t rajta valami különös izgatottság. A h o g y az út fordult egyet, emelkedett v a g y lejtett hirtelen, ő megállt és figyelve nyujtotta előre a fejét. Hátha éppen m o s t . . . éppen most jár erre a földi ló. Milyen lesz? Tarka ! Olyan, mint a pék lova, csak kicsi, akkora, mint a L a d y . N e m messze megzörrent az egyik b o k o r . A fiú a torkában érezte a szívét egyszerre. M o s t . . . talán m o s t . . . Nem, csak egy tapsifüles volt. Ott f u t már eszeveszetten lefelé a lejtőn . . . A m o t t ni, egy nagy tarka pillangó . . . Jaj de szép. És mennyi virág . . . kék virág . . . sárga virág, fehér virág . . . piros, meg rózsaszín . . . mennyi, de m e n n y i . . . A fejében kúszáltan k ó v á l y o g t a k a gondolatok. H o g y is lesz az, mikor hazaviszik a földi lovat. H o v á kötik b e ? A fáskamrába ! Ott j ó lesz. Bélának nem m o n d j a meg, senkinek sem. A p a m o n d t a és ő m e g ígérte. Ott voltak a Csaba-kútjánál. De a földi ló, úgylátszik, már elment. — A p a ? — kérdezte, de azután elhallgatott. A nagy hatalmas férfi ránézett csöndes, j ó szemével és mintha intett volna. A gyerek ijedten abbahagyta a beszédet. A m i k o r hazafelé mentek, elszomorodott. Hát nem sikerült. De azután megvigasztalta m a g á t : — Majd holnap ! És holnap újra mentek. És harmadnap is. De a földi l o v a t nem látták. Negyedik nap az apja Pestre utazott. — Jaj, de kár, talán éppen ma lenne ott . . . talán éppen ma lehetne m e g f o g n i !
156 A következő napon ő kérte az apját már korán reggel: — A p a , m e g y ü n k az erdőbe m a ? A p j a elnevette m a g á t : — Akarnál? Persze a földi lóért mennél, apukád kedvéért nem jöttél, m i ? — D e . . . dehogy nem . . . csak félek, h o g y talán éppen ma . . . — Ne félj, nem szalad el ! V a n belőle elég . . . A z u t á n fölmentek mégis. H a n e m a földi ló nem volt sehol. — A p u k á m — kérdezte, a h o g y visszafelé j ö t t e k — hát soha sem látjuk már a földi l o v a t ? — D e h o g y nem. Majd egyszer. M o n d t a m én, h o g y nem olyan k ö n n y ű dolog ez. A p á d hányszor m e g y föl az erdőre, amíg lelőhet egy őzet. A z t hiszed, h o g y az ilyesmi olyan könnyen m e g y ? Várj fiacskám szépen, t ü r e l e m m e l . . . H á t várt. Türelemmel várt. Napról-napra, hétről-hétre, egész nyáron át várt rá. Mennyit járt, mennyit futott, mennyit l o p ó z k o d o t t utána . . . mennyit g o n d o l t rá . . . hányszor álmodott róla . . . D e az a hamis földi ló csak nem akart előbukkanni az erdő fái közül. A nyárnak is vége lett, Béla már be is ment Pestre. Az utolsó délutánon a gyerek nagy kísértésben volt, h o g y m o n d neki valamit a földi lóról. N e m m o n d j a meg, csak m o n d felőle valamit. Olyasmit, h o g y hallott-e már aféle állatról, ami olyan kicsi, mint a k u t y a és lófeje van, de azután az apjára gondolt meg a kézadásra — és nem beszélt. E g y nap apa rettenetes hírt m o n d o t t : — Holnaptól k e z d v e lezárják az erdőt, vadászat lesz. — És akkor mi . . . mi nem mehetünk t ö b b é ? — A z idén már nem . . . — És a földi l ó ? — azt érezte, h o g y a szíve egészen elszorul. A p j a ránézett, m o s o l y g o t t : — Ja, a földi ló, persze. N o azért ne búsulj, ilyenkor őszfelé lejönnek a D u n á h o z és ott b ú j n a k el a parti lyukakban. — Igazán, h o l ? — E j n y e , m o n d t a m már egyszer fiacskám. Arra fenn a nyárfáknál. T u d o d , a nagy jegenyénél . . . N o , m a j d holnap arra megyünk. El is mentek. Ő leszaladt a partra, ott, ahol a f ű z f a b o k r o k k ö z ö t t kis ö s v é n y vezetett a vízhez. Végignézte mind a parti szakadék lyukait, de b i z o n y nem v o l t ott semmi, még egy ürge sem. Még kétszer jártak arra, akkor az apjának megint három v a g y négy napra b e kellett mennie a városba. Ma k i j ö t t újra, de kiment vadászni a határba. A gyerek azonban kiszökött a kertből. L e f u t o t t a Dunához, azután hirtelen megállt. Hátranézett, s amikor látta, hogy senki sem követi, elindult a nyárfák felé. Sietve gyalogolt a szeptemberi napsütésben, bele is izzadt. Most itt van. Itt van a lesen. Odalapul a nagy fához és
157 lenéz a partra, hátha talán m o s t . . . végre ma, az utolsó napon mégis csak k i j ö n egy kis tarka ló ide, v a g y legalább is egy földi csikó. Mert holnap már beköltöznek ők is. A gyerek áll és vár. Olyan erősen vár, h o g y szinte reszket belé. D e a part üres és csendes. A falu felől hangos, éles gágogás hallatszik. Valahol nagyon meszsze zakatol a vasút s hosszan, búsan fütyül is egyet. Azután újra csönd van. Egyszerre megreszket. Érzi, h o g y egy kéz van a vállán. — H á t te mit csinálsz itt? Megfordul. — A p a . . . én . . . én csak úgy k i j ö t t e m . . . — Ilyen messzire? A n y á d elengedett ide egyedül? . . . — Mama nem tudja — súgja a gyerek halkan és lehajtja a fejét, — H á t miért j ö t t é l ? U t á n a m ? A fiú felemeli a fejét és szembenéz az apjával. Szeretné azt m o n dani igen, ez volna a legokosabb, de nem igaz és apának nem t u d hazudni: — Nem, apukám, én . . . én azért j ö t t e m , m e r t . . . mert a földi ló ! . , . Holnap már be kell menni a városba ! — ezt már szinte kiáltja. A z apja ránéz és szomorú lesz az a r c a : — Ó, te c s a c s i . . . H á t te k o m o l y a n hiszed még mindig, h o g y van földi l ó ? — Mi? . . . m i . . . hogyan . . . h o g y v a n - e ? . . . — szepegi ijedten. — Jaj, de nagy buksi az én kis f i a m . . . — az apja lehajol hozzá, megsimogatja a fejét — hiszen ez csak mese . . . — Mese? . . . Te m o n d t a d , apus ! — É n m o n d t a m , m o n d t a m , hát persze, h o g y m o n d t a m . . . G o n doltam, h o g y akkor szívesebben jössz az erdőbe. Igazam is l e t t . . . Értem nem jöttél, a meséért meg lám, eljöttél ! . . . D e ez csak játék volt fiacskám, tréfa . . . — Tréfa . . . — a gyerek lehajtja a fejét és kis pálcájával a földet turkálja. — Nincs földi ló, fiacskám, de hát h o g y is lenne . . . — D e te m o n d t a d ! — erősködik a gyerek. — E z igaz . . . talán kár is volt. De, látod, nekem is így mesélte az én apám, csak én nem hittem olyan sokáig benne, én már másnap tudtam, h o g y mese az egész . . . — Mese az egész . . . Persze, most már egészen bizonyos, h o g y nincsen földi l ó ! És ő mégis járt utána, kereste, kutatta, egyre rá g o n d o l t . . . róla á l m o d o t t . . . H á t lehet ez? Érzi, h o g y sírni szeretne : — H á t lehet ez? Egész nyáron olyan után f u t o t t , olyan után járt, arról álmodott, ami nincs. A m i csak mese, amit csak elképzelni lehet, ami nem i g a z ! É p p ú g y nem igaz, mint az elveszett ember, v a g y
158 akármi más játék . . . Mégis . . . Nem, nem lehet, h o g y ne legyen ez igaz ! Mennyit várt rá, h o g y elképzelte már, ó, mennyire érezte már, h o g y megvan, h o g y rajta ül . . . h o g y sebesen vágtat vele messzire . . . nagyon messzire ! Még sincs ! A p a m o n d j a . A p a pedig mindent tud és apa mindig igazat m o n d . . . Csak most az egyszer, most tréfált, játszott . . . Játszott v e l e . . . A z apja simogatja a gyerek f e j é t : — N o mi az, csak nem fogsz pityeregni? Ugyan már no, majd j ö v ő r e kapsz egy puskát, azután m e g y ü n k ő z b a k o t lesni, jó! A gyerek sebesen int a fejével : — J ó , j ó . . . — de érzi, h o g y neki nem kell most sem a puska, sem az őzbak. Neki a földi ló kellene. Az, — amelyik nincs. — Gyerünk haza fiacskám. Nessze, vidd a tölténytáskámat — odaadja és a nyakába akasztja. Mennek hazafelé. E g y i k sem szól egy szót sem. Sokáig. Azután apa megkérdi : — Szóltál róla valakinek? — Nem, megígértem . . . — Jól van . . . — m o n d j a az apa és megint megsimogatja a fejét. A gyerek a vizet nézi, a nagy sima Dunát, amely most olyan csodálatosan fényes, mint valami zöld tükör. D e a szíve nagyon fáj. H o g y lehet az, h o g y az ember olyasmi után fut, ami nincsen is s amit nem lehet elérni soha? A szeméből lassan kibuggyan egy nagy könnycsepp. Végig folyik az arcán. És akkor, ebben a pillanatban, — amelyet nem f o g o k elfelejteni soha, — értettem meg először én, h o g y — mi az é l e t . . .
JÓSLAT
A
MÁTRÁN.
Ispotály a hegygerincen, poszton állnak ott a fenyvek, Ködzekébe bujt a Kékes, szél zenél a Hórakón. A mindenható halál sző szemfödélre könnyű selymet Lázvirágba reményzöldet s égi-kéket fonva-fon. Embervázak Mit a város Áttivornyált Csak halálos
lesnek itt fenn új csodára, irgalomra foga szétmart, a természet foldja meg; éjre, céda csókra nincsen tilalomfa rettegés van és feloldozó hegyek.
Égjóságú nagy hegyek ti, lombos erdők, vadvirágok Csak ti tartsatok erősen, a világ bomlott s beteg. Ereink megmérgezettek, emberségünk szertemállott Kártyavár s homunkulusz, majd elfujja a fergeteg!
Hunyady István.
