Néha, csak álmaink vannak, de néha az is elég

Néha, csak álmaink vannak, de néha az is elég. A kíváncsiskodó szemek elől rejtve, egy labirintus mélyén, áll egy szobor. Egy rég elfeledett művész utolsó alkotása, amely megkopott ábrázattal s elragadtatva nézi a nap és a hold keltét és nyugtát. Hogy ki készíthetett ilyen csodát rézből és bronzból, kristályból és fogaskerekekből és hogy miért, az egy az idő homályába vesző rejtély volt.... egészen mostanáig. Ez egy történet egy festőről és egy órásról és a szerelmükről. Ez egy történet egy álmodozóról, aki csak az álmának élt. ----------------------------Történet: Dream - http://www.fimfiction.net/story/106263/dream Eredeti író: Cascadejackal - http://www.fimfiction.net/user/Cascadejackal Fordította: Silence the Unicorn - http://silence-the-unicorn.deviantart.com/ Equestria Daily-n bemutatva: http://www.equestriadaily.com/2013/08/storydream.html -----------------------------

KEZDET Egy Álom. Egy Utazás. Betegség. Élet.

Az álom egy csodás dolog. Reményt és okod ad az életre. Lendületet adhat a kezdetektől és leírhatatlan boldogságot, ha beteljesül. Az álom egy szörnyű dolog. Törekedni valamire, ami tovaillan újra meg újra. Űrt hagyhat maga után és az álmod elvesztése összetörhet örökre. Te álmodoztál már valamiről kedves olvasóm? Ugyanis a történetünknek egy álom a kezdete és egy álom a vége is. Volt egy álom egyszer régen. Egy föld póni páré és olyan szerény volt, akár csak ő maguk. Az egyikük egy tehetséges órás volt kevés hírnévvel. A másikuk egy híresebb festő kevés önbizalommal. Az egyikük képes volt örömöt lelni a puszta fogaskerekekben, amelyekkel dolgozott és a felesége szemeiben. A másikuk látta a szépséget a világban körülöttük és a férje érintésében. Egymással és együtt. Együtt álmodoztak. Egy csikóról, egy életről, amely megszülethet a szerelmükből. Egy otthonról, egy helyről, ahol boldogan élhetnek azok, akiknek a szerelme tiszta és igaz. Együtt utaztak. Könnyes búcsúval hagyva hátra családjaikat az előttük álló új életért. A meleg és szeretetteljes érintések hozták közelebb őket a hidegben, miközben a tél érintése elől a fák és bokrok alatt menedéket kerestek. Gyengéd csókok az ezüstösen csillogó folyóparton, bőséges lakomák a

tavaszi bogyókon és virágokon. Jó évszakban, rossz évszakban, zord és kegyes időjárással kísérve, de együtt maradtak. Óraműves csodákat alkotott faragott fából és bronz fogaskerekekből. Madarak dalát hallatva oly gyönyörűen, hogy aki nem látta, azt hihette, igazi csalogányok vannak a közelben. Nyuszik ugráltak és kergették egymást a kiscsikók örömére. Zenedobozok, melyek dalolták felesége iránti érzéseit.

Festékkel,

faszénnel,

krétával

ajándékozott

leplezetlen

szépséget

mindenkinek, aki csak látta. Tökéletesen nyugodt és csendes tavak sima víztükörrel, ahol a puszta lélegzetvétel is elég lehetett, hogy hullámokat keltve beszennyezze. Fák, telis tele ugrásra kész, daloló madarakkal, mintha csak egy vászonra vetődve szállnának tova. Heves lángokkal teli kémények melengető fénye, telis tele a férje iránti szerelmével. Meleg és rideg városokon, kő és föld utakon, hegyen s völgyön át utaztak s utaztak, hogy megleljék a helyet, mely rabul ejti szívüket és ahol megtalálják otthonukat. Találtak egy helyet. Egy városkát, mely még kicsi volt, hogy neve legyen. Egy városkát, melynek zord téli szellőitől menedéket már nem kerestek. Épült egy otthon, az álmuknak és maguknak. A napokból hetek, a hetekből hónapok és a hónapokból évek lettek. Hónapok jöttek s mentek, de a szerelmük nem halványult vagy fakult meg. Mindig együtt voltak. Mindig álmodoztak.

A város nőtt és nevet szerzett, de a pár mindig csak Otthonnak nevezte. Eladta a képeit, ahogy mindig is tette. Munkái minden házban otthonra leltek és tehetségét minden család élvezhette. Az a hír is járta, hogy az egyik képét, amely a téli várost ábrázolta, amelyen a kanca a holdon ragyogott le rájuk és egy magányos szempár is nézte az alvó világot, ajándékként az akkor még távoli és fiatal Canterlotba Celestia-hoz került. De őt csupán a szépség éltette, amelyet a férjében és az álmukban lelt meg. Az órái, eszközei és mechanikai csodái is otthonokra leltek közel s távol. Ezek a kis álmok fából, bronzból és rézből életet adtak aprócska csodáknak. De nem számított, hogy milyen gondossággal faragott és precízióval alkotott, mert mindez sosem érhetett fel a gondoskodással, melyet felesége és az álmuk kapott.

Az álmok csodás dolgok. Gyönyörűek és csodálatosak. Az álmok szörnyű dolgok. Törékenyek és gonoszak. A tél a városba betegséggel a hátán érkezett s felfalt benne a testeket, s lelkeket. Híján volt az élelem és az éhes vadak is közelebb merészkedtek, de a betegség volt az, ami mégis a legnagyobb díjat szedte. A fiatalok és az idősek. Azok, akik az életből már túl sokat vagy túl keveset láttak, ők hullottak el leghamarabb, hogy hátrahagyják álmaikat és örök álomban nyugodjanak. Ők mégis együtt maradtak és megmaradtak volna... ha betegség őket megkímélte volna. Egy utolsó suttogott szóval és egy utolsó csókkal, ő távozott.

Nehéz szívvel és suttogással, helyezte őt örök nyugalomra. A tél elmúltával, nem sokan maradtak. Megtört szívek, kisebb családok, mint a hót megelőzően. Kevés étel és még kevesebb életkedv. Csak addig maradt, míg a hó is maradt és az első virág a felesége sírján fel nem bukkant. Egy szót se szólt, csak elment. Nem volt már ott szerelem. Nem volt már ott álom. Nem volt már ott otthon se. Míg utazott, alkotott. A csodás munkái, melyek bámulatosak voltak a környezetének, üresek voltak számára, akár csak az szíve. Nélküle neki csak ennyire tellett. A napokból hetek és a hetekből hónapok lettek. Tavasz, nyár, ősz és tél. Az ezüstös folyóparton nem volt nevetés és a hófedte lobok alatt nem volt melengető érintés. Ment, alkotott, sose sírt. A fagyott könnyei egy földhalmon hevertek, ahol a reménye és az álma hevert a föld alatt. Most azonban alkotott valamit, amit mindig is akart, de sosem álmodott. A művész érintése, amikor elhagyta, felébresztett egy vágyat szívében és mire feleszmélt, egy csikót tartott a patái közt. Apró, tűzre szánt fából faragott, de végletekig tökéletes. Meg volt benne a művész szeme és mosolya, meg volt benne az órás sörénye és orcája. Ennyi volt, mi maradt számára, a megvalósulatlan álma, a sors gonosz fintora. Az apró szobrot a tűzbe vetette, a megbánás és a harag volt, mi a lelkét kitöltötte. Hogy gúnyolhatják ki ily módon ezek az áruló paták? Átkozta a világot, a sorsot és saját magát. Átkozta a patáit és a kést, amellyel

megalkotta az álmának az efféle megcsúfolását, az álomét, amit sose valósíthat meg. Ugyan akkor... mégis ott volt. Majdnem életben, ahogy az éhes lángok táncoltak körülötte és elfeketítették a nyomaikat, a mosolygó, ártatlan arcot, amit mindig is akart. A tűz égetett, de a fájdalom eltörpült amellett, amit ennek az elvesztése okozna. A kis faragványt rántotta a biztonságba, hogy lángra ne kapjon és úgy ringatta patában, mintha egy élő csikó lenne ott. Nem egy csikó volt. Tömör fa volt, de elég volt... elég volt, hogy újra élessze az álmot, amiről már azt hitte, hogy halott. Nem egy csikó volt. Remény volt. Tudta, hogy az ő munkája, de az álma, a reménye is volt egyben és a fa csikó nem engedte, hogy ezt még egyszer elfeledje.

Tervek születtek. Felhasznált minden ismeretet. Elutazott messze, hogy megtanulja, amit lehetett. Városokat, amiket vele hagyott hátra, maga újra megtalálta. A festményei, a lelke, a szabadsága, amellyel a világ csodáját látta, megmutatta, hogy milyenek kellett volna, hogy legyenek. Hogy ő milyen kellett volna, hogy legyen. A hónapokból egy év, abból meg kettő lett. Fa és sárgaréz, bronz és réz a világ

minden

szegletéből

vált

mechanizmussá

és

fogaskerékké,

a

művészetének legjava, amely a patái között formálódott, és amihez a fa csikó neki mindig erőt adott.

A két évből három lett. Drágakövek, metszve és polírozva, unikornis mágiával átitatva, kisebb alkotásaival megfizetve, csillogtak és vártak, hogy az álmának és a mesterművének részévé váljanak. A fa csikó pedig mindig vele volt, hogy reményt adjon neki. A három évből négy lett. A város, melyet Otthonnak nevezet, újra megtaláltatott és ott beszélt neki újra az álmáról. A régi ház már új családhoz tartozott, jeleként annak, hogy akárcsak ő, megújulhatott. Új ház épült az erdőben, a természet dicsőségében, amelynek szépsége oly csodás volt, akár felesége megannyi festménye. Fa, sárgaréz, bronz és réz. Fát faragott, hogy arcot kaphasson. Sárgarézből patákat, hogy a földön járhasson. Bronzból szárnyakat, hogy beszárnyalhassa velük a csodákat tartogató végtelen világot. Végül mindezt rézzel fedte be, hogy csilloghasson a remeke. Drágakövek szívnek, szemeknek és elmének. A magukba foglalt mágia, bár több unikornistól származott, mégis harmóniában csatlakozott az álmát vezérelve mostantól. Amikor a zafír szemei felcsillantak, a szívében az élet szikrája is megdobbant. Ahogy a patáival az első lépést megtette, ő megtámogatta benne. Ahogy a nagy, ragyogó szárnyait széttárta, érezte, ahogy a lelke is szállhat. A fa csikó mindig rámosolygott. Az álmát végül megtalálta, bár úgy, ahogy azt soha se várta. Óraművel és mágiával, bronzból és rézből, de a gyermeke meglátta a napvilágot.

VÉG Élet. Halál. Szépség. Álom.

Egy kis házban, az erdőben, az álomból egy élet született. Egyik lépés a másik után, a bronz patákat mozgatva. Fogaskerekek búgtak és kattogtak, kifinomult mechanizmusként életet és mozgást adva és egy kvarc szív által hajtva. Réz tollak terültek szét hatalmas szárnyakká, a pislákoló gyertyalángban csillogva. És végül a hibátlan zafír szemek is felnyíltak, ránézve a világra, melyet egy álom tett teljessé és valóssá. Ez az álom csak egy dolgot látott. Egy Apa síró arcát. Azonban ezek nem a bánat, hanem az öröm könnyei voltak. Mert az álmát megtalálta.

Az álom ártatlan volt, bűn, bánat és szomorúság nélküli. Oly kifinomult és bizakodó, mint egy újszülött csikó, csak azt ismerve, amit Apa tanított neki. Meg mutatta az álmának a szépséget, az Anyjáét, aki örök álmát aludta, és az őt körülvevő világét. Okította évszakokról, hegyekről, virágokról és madarakról. Festmények, dalok és a csodás gépek, játszótársai, a barátai ők lettek a világában, az erdei kis házban. Tanult a szépségről. A Nap alatt, a Hold alatt, fényük csillogó testén, melyet az Apa szépnek tartott, végigfutott minduntalan. A táncot az Apa

zenegépéből apró, forgó póniktól tanulta, felfedve neki a mozgásban a szépséget. Canterlot távoli vidékeinek meséi, hegyek hófedte csúcsai, óceánoknak nevezett nagy víztömegek, melyeken a nap csillogott meg, elmondta neki, hogy a szépség ott van mindenben. A legnagyobb szépség azonban könnyekkel érkezett. Anya szavai ezüstös könnycseppeket csaltak elő Apa szemeiből. Ezek a szavai voltak a szerelemnek, az életnek és annak elvesztésnek. Örömnek és bánatnak, békének és fájdalomnak. Az álom ismerte ezeket a dolgokat, a dolgokat, amiket Apa tanított.

Néha, amikor a nap keresztülhaladt az azúrkék égen, a hófehér vagy szürkés felhők felett, Apa elment. Azonban mindig visszatért, még mielőtt a hold ezüstös tekintete a tájra vetült volna. Ilyenkor a városról beszélt, ahol Anya aludt. Mesélt, sírt és nevetett, míg el nem aludt. Éjszaka az álom várt. Ő nem aludt, nem lélegzett és nem is moccant. Csak várt, hogy Apa felébredjen a felkelő nappal és beszéljen, tanítsa és csodás dolgokat alkosson. Az idő telt, ahogy mindig is tette. Napokká, hetekké, hónapokká és évekké. A nyár melege káprázatos fénnyel melengette érzéketlen testét. A tavasz feltárta új csodáit, virágait, méheit és erdeinek csodáit. Az ősz átfestette a fákat, sárgára és vörösre, mintha az egész erdő lángokban állna. A télnek is meg volt a szépsége. A nyugodtan alvó világ, hófehér vászon volt lehetőségekkel telve.

Az álom mindig az otthona közelében maradt, ahol Apa életet adott neki és ahol csodák vették körbe. Az idő haladt tovább.

Egy év, majd kettő, egy tucat és még több. Apa beszélt, tanított és alkotott.

Az álom hallgatta, figyelt és tanult. Apa a városba megy, az álom itt marad. Apa alszik majd, az álom pedig vár, míg újra felkel majd. Míg egy reggel, nem kelt fel a felkelő nappal. Az álom csak várt, miközben a nap felkelt, majd lenyugodott és a hold lépett a helyébe. Várt az ágya mellett, hogy felkeljen, és ismét csodákról beszéljen. Most azonban nem tette. Egy napból kettő lett, aztán három. De ő csak várt és várt, egy tapodtat moccanva. Zaj az ajtó felöl, valaki, aki nem Apa volt bejött, majd távozott. Órák teltelek el, a türelmes álom pedig csak várta, hogy mi újat tanulhatna, és hogy ki volt az, aki nem Apa volt. Halk szavak és kíváncsiskodó tekintetek, az öreg órásmester elvesztése és az ágya mellett üllő furcsa mesterműve miatt. Amikor az alvó Apát elvitték az álom követte. A házból az erdőn át egészen a városig, ahol Apa elmondása szerint Anya aludt. Egy új világ tárult fel számára, de az álom csak arra vágyott, hogy az Apa újra talpra álljon és tanítsa őt erről a szép, új világról.

Nézte, ahogy az alvó Apát a földbe helyezték. Amikor az első lapát föld rákerült, a kő mellé állt, melyen a neve állt. Akkor sem mozdult, amikor nem volt látható már. Amikor az éj leszállt, szavak és érintések mozdítani próbálták, de a furcsa szerkezet, amely az órás mesterműve volt, értetlennek és eredménytelennek mutatkozott. Ők nem Apa voltak és az álom inkább várt, hogy egyszer majd felébredjen. Egy nap, egy hét, egy hónap. A rézbőrű és bronz patájú, zafír szemű és drágakő szívű furcsaság ott maradt Apa oldalán. A város pónijai pedig lassan hozzászoktak, a halkan kattogó sírkőhöz, a csendes őrszemhez az órás és a feleségének sírjánál. Lassan az álom is megértette. Apa nem fog felébredni már. Anya mellett örök álom aludt és tőle mást nem tanulhatott már. A tél markában, amikor csak a kanca a holdban láthatta, fényes szárnyait szélesre tárta. Egy dobbanás, majd kettő és több. Hó és jég hullott alá az addig mozdulatlan őrszemről, aki most tovaszállt. Láthatta a világ minden szépséget és megtanulhatta mindazt, amit Apa már nem taníthatott neki.

Csak szárnyalt heteken, hónapokon és éveken át, de a világon a szépségben véget nem talált. Zöldellő erdők, zöldek és buják. Perzselő homok és tornyosuló dombok, aranylók és dicsők. Kopár sziklafalak és kietlen sivatagok, az élet ott is kitartóan és megingathatatlanul kapaszkodott. Városok és hegyek, tengerek és óceánok, ő látta mindegyiket. A viharokban táncolt, a patakokon ugrált. A nap és a hold alatt feltárult az álomnak mind az a szépség, amit e világ adhatott és ő mindaz, amit taníthatott. Az egykor fénylő teste, a csiszolt réz és a fénylő bronz, megfakult

és megkopott. Befutotta a patina, a régi szépséget újjá téve, jeleként az éveknek és a szépség keresésére szánt időnek. Csak repült napkeltétől napnyugtáig, holdkeltőtől holdnyugtáig. Az ismert világon ide s tova megismerve minden csodát, amit csak találhatott. A hatalmas bestiák dalait a tengerekben, a rettegett és csodás sárkányok szárnyalását, elfeledett és az idő homályába veszett tájak rejtélyeit. A zafír szemei látták mindezt. Azonban valami még szebb várt rá.

Sok év szállt tova, mire visszatért a teremtésének helyére, oda, ahol egy álom életet adott. A lény, óraműből és mágiából, meglátott egy erős fényt, egy királyságból a hegytetőn, miközben a nap ismét a kéklő égre emelkedett, hogy megkezdje útját. Az álom várt, hogy újra láthassa, hogy ezt a szépséget újra megpillanthassa. A nappalból éjszaka lett, a nap és a hold tánca végbe ment, az erős fény pedig ismét felderengett. A viharvert szárnyak csapásaival, az álom közelebb repült feléje. Amikor eltűnt, ő várt. Amikor felragyogott, követte. Nap nap után, közelebb és közeledett ezt az új csodát követve. Erdők, utak és városok haladtak el mellette, de ő mindezt észre nem vette, mert az ismeretlen rabul ejtette. A patái végül az éjszakában földet értek sövények és levek labirintusában. Átszárnyalt a fénylő falak és a város felett, fel a ragyogó vár fényes tornyaiba. A szépsége ott feküdt ebben a csodálatos építményben és neki csak várnia kellett, hogy felébredjen. És ő várt, míg a napnak ismét kelnie nem kellett. Szépség. Olybá tűnt, hogy ez az egyszerű szó leírhatta a látványt előtte. Szárnyakkal és szarvval, kegyes és magas termettel, sugárzóan fehér

szőrzettel, mintha csak a nap állt volna előtte. A legszebb szivárványt alkotó sörénnyel, amely olyan volt akár az ősi dzsungelek templomainak köde és úgy hullámzott, mintha lágy szellő érintése mozgatná, még akkor is, ha a levegő megdermedt. Mindez azonban eltörpült a csodálatos lény tette mellett. Szarvát felvillantotta, szárnyait széttárta majd tekintetét az égre szegezte. A felkelő nap és a nyugvó hold között megrekedve, úgy tűnt, mintha túltenne mindenen, ami volt, és ami lesz. Aznap reggel sírt a szépség és az álom is, de egyikőjük sem hullatott könnyeket. A szépség sírt, ahogy lassan eltűnt a hold a horizonton. Az álom sírt, ahogy felnézett a szépségre, amelynél szebbre sosem nézhetett. A szépség eltűnt, visszatért a tornyába. Az álom ott maradt és várt, hogy erről a szépségről még többet tanulhasson. A nappalra éj, az éjre nappal jött. Az álom látatlan maradt, elrejtve a labirintusban, várakozva. Egy hét, majd kettő. Egy hónap. Mindig várt. Mindig figyelt. Az álom ismerte a szépség minden formáját, amelyet az Apától, a világtól és a toronyban lakozó lénytől tanult. A mai napon szárnyait széttárta és repülésre készen felágaskodott két lábra... de szárnyalni nem szárnyalt. A kifinomult mechanizmus benne megfagyott. A zafír szemeiből a fény kihunyt. Az álom kiteljesedett. Megismerte minden formáját a szépségnek.

Most már örökké aludhat, és felébrednie nem kell többé soha. Akár csak Anyunak. Akár csak Apunak.

Néhány évvel később egy magas, fejedelmi lény a kastély melletti labirintusban bolyongott. A lépteinek célja nem volt, csak céltalanul bandukolt, magáról is elfeledkezve a sövény és levelek között baktatva. Azonban meglepetésére az élő útvesztőben, egy zsákutcában, a tekintetektől elrejtve, valami, amit még sosem látott, csak őt várta. Egy mestermű volt. Egy nyugodt arc volt, létrehozva két lélek egyesüléséből egy testben. Szárnyak repülésre készen, kecsesen szélesre meresztve. Egy test művészien kiegyensúlyozva és az ég felé szegezve. Egykoron ragyogó réz patinába rejtve, mintha ott állna már vagy több éve. Celestia hercegnő elmosolyodott. Gyönyörű volt.