Narancsfül XX. SZIGET. The STONE ROSES

N a r a n c s f ül

XX. SZIGET

The

STONE ROSES

N a r a n c s f ül Sziget 2012

„Sokféle helyzetben sokféle feladat” Csík János – Csík Zenekar

n Magyar Narancs: Egyáltalán adtok még olyan koncertet, ahol kizárólag népzenét játszotok? Csík János: Olyan koncertünk már sok éve nem volt. Ez persze a felkéréseken is múlt. Érdekes folyamat részei lettünk, meghívnak bennünket népzenei fesztiválokra, de többek között éppen azért, mert feldolgozásokat is készítünk. Ez a népzenészeket, néptáncosokat is megfogja. És ugyanúgy meghívnak minket a Sziget Fesztiválra, ahol inkább a könnyû mûfajt kedvelô fiatalság van jelen. Ez, hogy mindenkihez tudunk szólni, igazán nagy dolog. Szokták is mondani, hogy „közösségteremtô koncerteket” hoztunk létre sok helyen. Az idôsebbek is eljöttek meghallgatni az általuk kedvelt népdalokat, de nem zavarta ôket, hogy ott van mellettük egy bôrdzsekis fiú, aki az alternatív rockszámoknak örül. És külön öröm volt, hogy a fiatalok éppúgy szerették, mondjuk, a kalotaszegi legényest vagy a csárdást, szaporát, ahogy az alternatív rockot. Az ilyesmi továbbélési lehetôséget ad a mûfajnak, a népzenének, amely mindnyájunké. Minél

II MELLÉKLET

többen tudunk róla, annál jobb. Például a német nyelvterületen a zenekutatók úgy négy-öt ezer népdalt tudtak összegyûjteni. Ehhez képest a magyar nyelvterületen – az utóbbi százötven-kétszáz évrôl beszélek – kétszázötvenezer dalt gyûjtöttek össze. Tehát van mibôl dolgoznunk, egy élet sem elég rá. És ha minél több lehetôségünk van rá – egyfajta lelkes hittel –, hogy át tudjuk adni, akkor meg tudjuk érinteni a fiatalok nyitottságát. MN: Az ellenkezô irányban már korábban is voltak próbálkozások, tehát népzenei motívumok felhasználására a rockzenében, úgyhogy ti a másik oldalról számítotok úttörônek. Ti magatok nem írtok olyan dalokat, amelyek ezen a határvidéken mozognak? CSJ: Az én elképzeléseim szerint ezek lépcsôfokok. Megtanultuk az autentikus népzenét az öregektôl, hogy minél hitelesebben adhassuk át. Az egy másik lépcsôfok, ahogy az utóbbi néhány évben a feldolgozásokkal próbáljuk megérinteni az embereket. A régebbi, éttermi cigányzenekaroknál is úgy volt, hogy nemcsak a nótákat játszották, ha-

2012. augusztus 2. MAGYAR NARANCS

Fotó: Németh Dániel

Az 1988-ban Kecskeméten alakult Csík Zenekar az elmúlt évtized folyamán vált igazán ismertté, amikor kilépve a hagyományos népzene keretei közül rockzenei darabokat kezdett feldolgozni, és vendég elôadókat hívott meg ebbôl a közegbôl. A sikeres együttmûködés eredményét a Sziget –1. napján, augusztus 6-án, a Nagyszínpadon lehet meghallgatni.

nem játszottak egyéb könnyûzenét is, amire éppen igény volt. Ebbôl a szempontból nem új a történet. Az viszont egy következô lépcsôfok lenne, hogy miután eddig sikeres könnyûzenei dallamokat sóhajtottunk át – hogy így mondjam – a népzene lüktetésére, most jönne el az az idô, hogy talán merjünk saját feldolgozásokban gondolkodni. Volt is olyan, hogy egy tradicionális bluesdallamot, amely Amerikában halottkísérôként mûködött, de Louis Armstrongtól Janis Joplinig mindenki játszotta, mi is átdolgoztunk. A Senki nem ért semmit címû számról van szó,

amire Lovasi írt verset, átvette a Kispál és a Borz is, felénekeltem az ô lemezükre, a Lovi meg a mienkre. De volt olyan is, hogy egy cimbalmos barátomat kértem fel… MN: Lukács Miklóst… CSJ: …igen, hogy írjon egy zenemûvet klasszikus hangzásban, és a Nemzeti Filharmonikusok Vivace kamarazenekarával meg is tudtuk valósítani, hogy összejöjjön. Ez rajta van a legutóbbi lemezünkön. És készül egy jövôre induló koncertturné kapcsán még egy ilyen. Vannak ilyen példadallamok, amikbôl kiindulhat – így rakjuk össze a dolgainkat. A jövô év na-

gyon fontos, mert 25. évfordulója lesz a zenekarnak, úgyhogy ez egyfajta átölelése lenne a munkának, amit eddig végeztünk. Errôl szólnának ezek a koncertek. MN: Milyen szempontok alapján döntitek el, hogy mi az, amit feldolgoztok? CSJ: Sokan kérdezik, hogy miért nem dolgozzuk föl ezt vagy azt. Igazából az a lényeg, hogy a magyar népdalok szövegének van egy sajátos szépsége, szóképekkel, szimbólumokkal – nagyon találóan fogalmaztak meg olyan érzéseket, mint szerelem, bánat, halál, búcsúzás, miegymás –, amit nehéz túlszárnyalni. Igaz, hogy nagyszerû költôink vannak, József Attila nekem is kedvencem. Vagy most a Szigeten ott lesz Földes László Hobo, aki el fogja mondani egy versét, miközben elénekli a Közép-európai hobo bluest, amit mi egy erdélyi táncrendrészlettel, egy széki négyessel ötvözünk. Azért is fontos ez a fellépés, mert olyan közremûködôink lesznek, mint Presser Gábor vagy Kovács Kati, akikrôl nem gondoltam volna soha – talán ôk maguk sem –, hogy elénekelnek egy népdalt. A részleteket nem mond-

hatom el, mert akkor nem lesz meglepetés. Sok mindenkit megkérdeztünk, és akiket a leginkább akartunk, ott is lesznek. Sajnos Révész Sándor nem tudott eljönni. Ott lesz még Szörényi Levente, Bródy János, a fiatalabbak közül Kiss Tibor, Lovasi András, Ferenczi Gyuri. Szóval elég sokan leszünk, ha mindenki eljött volna, nem is tudom, mennyi ideig tartana. MN: A külföldi világzenei együttesek gyakran elegyítik a mûsorukban különféle népek zenéjét. Ti nem akartok a magyaron kívül másféle népzenét is bemutatni? CSJ: Kérdés, hogy ki miért teszi ezt, a népszerûség, a siker, a pénz miatt – és van-e neki mibôl. Ahogy említettem, nekünk van mibôl. De itt, a koncerten ilyen is lesz: egy Szörényi-nóta egy bunyevác málo kóló dallammal fog ötvözôdni. De amúgy nem tervezzük ezt, hiszen nagyon sok olyan muzsika van, ami még színessé, változatossá teheti a mûsorunkat. MN: Szoktatok együtt játszani tradicionális falusi muzsikusokkal? CSJ: Erre sajnos már nem nagyon jut idônk. Meg ôk is egyre kevesebben vannak. Csíkszeredában

volt ilyen néhány éve, meghívtak minket egy prímástalálkozóra, ahol találkozhattunk velük. Magyarországon már nem is nagyon vannak. A bogyiszlói zenekar nagyon jól játszik, vannak a bátmonostoriak, ott már a régiek unokái játszanak, aztán ugyanígy vannak a Felsô-Tisza vidékén, de tényleg nagyon kevesen. Vagy a Felvidéken a dudás Pál Pista bácsi. MN: Rengeteg fellépésetek van? CSJ: Igen, sok a munkánk, hál’ istennek. Hogy ne fásuljon el, ne zsibbadjon el az egész, meghatároztuk, hogy havonta legfeljebb hányszor lépünk fel. Nem érdemli meg a közönség, hogy csak fûrészeljünk fáradt arccal, nemtörôdöm haknizásban. Ez korábban tíz volt, most, a nyári idôszakban tizennégy lett. Ez is sok. MN: A mûsorotok alakításakor hogyan válogattok, ki válogat a rengeteg motívum, dal közül? CSJ: Talán azért is ilyen színes a program, mert mindenki hozza a maga ötleteit, gondolatait, de közösen valósítjuk meg. Mondjuk, talál valaki egy régi felvételt, és elküldi a többieknek. Meghallgatják, megtanulják, és amikor találko-

zunk, összemuzsikáljuk, aztán megszületik az alapgondolat, hogy merre váltsunk. A jövôre nézve ezt úgy fogalmaztam meg a zenekarnak, néhány zeneszámötlettel igazolva, hogy lesz autentikus szám, erdélyi, bonchidai gyûjtések, eredeti felvételek alapján. De ugyanígy – ahogy Hobóval kapcsolatban mondtam – a versek is részei lesznek a mûsorainknak, ahogy erre már lemezünkön is volt példa Juhász Gyula-versekkel, Ôze Áron segítségével. Lesznek feldolgozások is. Van egy olyan terv, amelynek az autentikus zenei alapja mellé tényleg írni kell egy kis saját gondolatot. Szóval meg kell maradnunk az igényes, jó minôségre törekvô feldolgozásoknál, mert hiszen ezeknek köszönhetjük a népszerûségünket. Meg nekünk is jólesik. Tehát több szálon fut a dolog, és errôl szólnak majd jövôre a huszonötödik év koncertjei: hogy bemutassuk ezt a sokszínûséget. MN: Felléptek-e Magyarországon kívül, és ott hogy fogadják ezt a mûsort? CSJ: Erdélyben, mostanában pedig a Felvidéken voltunk elég so(Folytatás a következô oldalon)


(Folytatás az elôzô oldalról) kat. Van meghívásunk Londonba is, ahol tavaly is voltunk, olyan sikerrel, hogy most egy nagyobb teremben lépünk fel. De megyünk Brüsszelbe meg Norvégiába is. Vannak olyan számaink, amiket le kell fordítanunk angolra, ám csak az tudja lefordítani, aki a másik nyelv lelkiségét érzi. Lesz olyan dal, amit angolul éneklünk majd. De nagyon óvatosan kell ezzel bánni: pont úgy, pont akkor, pont annyit. MN: A külföldi fellépésekre is visztek vendégénekeseket? CSJ: Most nem úgy lesz. Londonban velünk volt Presser és Kiss Tibor. Tavaly volt úgy, hogy Ferenczi György jött velünk Erdélybe, de a Felvidéken mi magunk voltunk. Van úgy, hogy a közönség direkt

autentikus népdalokat akar hallani – olyan címeket kiabálnak be. Maguk a vendégek is mondják, hogy nem biztos, hogy olyan óriási szüksége van a Csík Zenekarnak arra, hogy ott legyenek. És a közönség sokszor valóban ránk kíváncsi, ezt is elértük, de évekkel ezelôtt nekik, a vendégeinknek köszönhettük, hogy ez így történt. Úgy 2005-ben Lovasi András meghívott egy koncertjükre a Petôfi Csarnokba, ahol a koncert közepén játszottunk három-négy számot. Nagyon izgatottak voltunk, hogy mi lesz a vége. Megszólaltattuk a saját hangszereinken a Kispál és a Borz néhány, már jól ismert nótáját. Háromnégy másodpercnyi döbbent csend után kitört az egészséges fajta, jó füttyorkán és taps. Ott nyílt ki sok kapu. Szerintem ezután alakult ki egyfajta egészséges egymásra figyelés a rockzenét és a népzenét kedvelôk között.

MN: Fôleg erdélyi anyagból dolgoztok, aminek az autentikus formája az, amikor valamilyen hagyományos élethelyzetben szólal meg. Ehhez képest a színpadi elôadás is erôltetett. CSJ: Valóban nehéz ez a feladat, hiszen pár percbe kell sûríteni azokat a pillanatokat, amelyek egy mulatságban órák alatt alakulnak ki. Ezért kell minél pontosabban megtanulni a régiek alapján a muzsikát, és tényleg ôszinte, jó szívvel átadni. Ha ezt megérzik, akkor tényleg jó szívvel fogadják. Volt egy olyan falu- vagy városnap, hogy amikor odaértünk, egy cigány lány egy gitárossal háttér-gépzenére cigány mulatós dalokat énekelt. A közönség többsége cigány volt, lelkesen hallgatták ôket. Úristen, mit fogunk nekik játszani, nem a mulatós rock a mi mûfajunk! De végül olyan jó kis buli lett, nagyon jó volt látni, hogy mindenki együtt volt, cigányok,

magyarok, azok, akik fontosnak tartják az igényes muzsikát, meg azok is, akiknek csak az volt a lényeges, hogy szóljon valami. Mindenkihez tudott szólni a muzsika, de persze a helyzethez kellett igazítani. Szóval sokféle helyzetben sokféle feladattal találkozunk. MN: Gondolom, a mostani Sziget-fellépésnek meghatározott programja lesz – már csak a sok fellépô miatt is. CSJ: Ráadásul tudjuk, hogy nem csak magyarok lesznek, meg olyanok is, akik elsôsorban a vendégeinket szeretik. Autentikus népzenei darabokkal kezdünk, hogy megmutassuk, mi is az, amit csinálunk, aztán jönnek a feldolgozások, végül pedig megint magyar népzene lesz. Kovácsy Tibor Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 6., 20.00

Pop + rock

[ Maxïmo Park ]

augusztus 9. csütörtök

Visszatérôk és elsôáldozók n Valamiért az utóbbi idôben

mintha a páratlan években sikerül nívósabbra a Sziget felhozatala, de azért az idei menüben is találunk izgalmas zenekarokat és énekeseket, sok visszatérôt és a magyar közönség számára új arcokat is. A huszadik alkalommal megrendezendô fesztivál fellépôi közül mi most közel húszat ajánlunk megtekintésre – mindegyiket a PopRock Nagyszínpadon vagy az A38 sátorban kell keresni.

augusztus 8. szerda

A hivatalosan elsô napnak (bár ez már kezdi jelentôségét veszteni a Szigeten) nevezhetô szerdán 16.30-kor az a Glasvegas lép fel a Pop-Rock Nagyszínpadon, amelynek neve láttán a napnál is világo-

IV MELLÉKLET

magyar állampolgárságot, de a velük meglehetôsen rokon lelkületû Depeche Mode-hoz és, mondjuk, a Prodigyhez hasonlóan Brian Molkóéknak is simán bérelt helyük van bármilyen komoly külföldi fesztivál headlinereként. Lehet, hogy az utóbbi idôben már nem olyan lemezeket gyártanak, mint a torzult fejû gyereket ábrázoló debütalbum, a nagy-nagy befutást meghozó Without You I’m Nothing vagy a magas lécet még utoljára átvivô Sleeping With Ghosts, de az biztos, hogy a fiatal Steve Forrest 2008-as érkezése felfrissítette a korai glambandáktól oly sokat tanuló zenekart. Az amerikai dobossal kiegészült trió koncerten amúgy hattagúra duzzad, és a Szigeten valószínûleg elôad egy-két számot a készülô hetedik lemezrôl, meg persze jó pár régi slágert, köztük talán a Pure Morningot is, a Placebo Smoke On The Waterét, amit pont ezen okok miatt a 2003-as turné óta eléggé hanyagolnak.

sabb, hogy a zenészek a Glasgow és Las Vegas városneveket turmixolták össze. A skót Allan testvérek, a szigorúan felföldi akcentussal éneklô James és a gitáros Rab vezette zenekar szûk öt éve robbant be a köztudatba a szívszaggató Daddy’s Gone slágerrel, melyet 2008-ban követett a Velvet Underground és a földiknek számító The Jesus & Mary Chain hatása alatt megszült, cím nélküli debütalbum. Ezután jött a féktelen turnézás, a droghegyek s a tagcserék, hogy végül a megtisztult tesók új kollégáik oldalán egy méltó folytatással, a Euphoric Heartbreakkel térjenek vissza a klubokba és a fesztiválokra. Ja, és ha ez bármennyit is számít: az Oasis befutásában is oroszlánszerepet játszó Alan McGee szerint a Glasvegas a legjobb skót zenekar, ha a fent említett elôdöket nem számítjuk.


A koncertet követôen érdemes átszivárogni az A38 Színpadhoz, ahol 18.00-kor lép színpadra Anna Calvi. Az angol hölgy napjaink kevés nôi gitárvirtuózának egyike (talán még az érdekes nevû Kaki Kinget említhetjük mellette), ráadásul ô nem a szokványos le-föl, hanem a körkörös pengetés híve a hangszeren. A harminc körül járó és hegedûmûvészként sem utolsó énekes-dalszerzônô 2011 elején jelentette meg elsô, cím nélküli lemezét, mely kivétel nélkül remek kritikákat gyûjtött be, és a dalok hallatán sokan máris PJ Harveyt és Siouxsie Sioux-t kezdték emlegetni – pedig Anna olyan zenei jogelôdöket nevezett meg, mint David Bowie, Jimi Hendrix, Captain Beefhart, Nina Simone és a Rolling Stones. Anna Calvi után ugyanitt a Magyarországon legutoljára idén tavasszal fellépô és általunk is meg-

interjúvolt alternatív rockzenekart, a dEUSt ajánljuk (A38 Színpad, 19.50). A derék belgák, mióta legutóbb nálunk jártak, kiadtak egy új lemezt, a Following Sea-t, amit könnyû lenne azzal elintézni, hogy csupán a tavalyi Keep You Close albumról lemaradt dalokat tartalmazza, ami végül is igaz, de nagyon is jó számokról van szó. Aki nem fért be az A38 hajóba tavasszal, most befurakodhat a jóval nagyobb A38 sátorba, hogy az újabb darabok mellett végigôrjöngjön olyan vitathatatlan dEUS-klasszikusokat, mint a Suds & Soda, a Hotellounge, a Little Arithmetics, a For The Roses, az Instant Street, a 7 Days 7 Weeks, a Favourite Game, az Architect vagy akár a fômûnek is tekinthetô Popular Culture. Van, akik szerint lassacskán már a Placebo (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30) is megkaphatná a

A két, szóban forgó színpadról ezen a napon a Maxïmo Parkot ajánljuk a Sziget-látogatók figyelmébe. A lendületes angol zenekar kalapos frontembere, az irodalomtanár végzettségû Paul Smith úgy néz ki, mintha Jacques Tati belecsöppent volna egy Dickens-adaptációba, ráadásul koncert közben szívesen olvasgat fel naplójából olyan benyomásokat, amelyeket napközben a fesztiválozók között császkálva jegyez fel. Az öttagú Maxïmo Park a neo-posztpunk tetôzésekor (nem kis mértékben Paul Weller néhai zenekarára, a Jamre hajazva), 2005-ben bukkant fel, 2009-ben egyszer már megjárta a Szigetet is. Azóta volt egy kis leállás (közben Smith szólólemezt jelentetett meg), nemrégiben viszont a tagok egyesítették erôiket, és egy erôs negyedik albummal, a korábbi munkáikhoz képest elektronikusabb megszólalású The National Health-szel jelezték, hogy a brit gitárzenekarokat továbbra sem szabad leírni (Pop-Rock Nagyszínpad, 18.00).

[ The xx ]

augusztus 10. péntek

Maradjunk még a briteknél és a gitárzenéknél: a fesztivál harmadik napján játszik a csupán tavalyelôtt alakult The Vaccines (Pop-Rock Nagyszínpad, 16.30), amelynek a zenéjében a Strokes randevúzik az Oasisszel. 2011-es bemutatkozó lemezük, az önironikus címû What Did You Expect From The Vaccines? volt szinte az egyetlen olyan indie-album a tavalyi mezônyben, amit nem húztak le a kritikusok, köszönhetôen minden idôk egyik legjobb nyitódalának, a

Wreckin’ Barnak, valamint olyan jópofa slágereknek, mint az If You Wanna, az All In White vagy a szinte nemzedéki himnusznak tekinthetô Post Break-Up Sex. És hogy a srácok mennyire belelendültek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy négy héttel a Sziget-fellépést követôen megjelenik második munkájuk, a szintén beszédes címû Come Of Age: szóval amolyan lemezelôzetes koncertre lehet számítani tôlük. Akárcsak a nem mindennapi nevû The xx zenekartól (Pop-Rock Nagyszínpad, 19.45): az ô második albumuk egy héttel a Vaccinesé után érkezik szeptemberben. Ideje

már, mert nagyon kedveljük ugyan a „régi” slágereket, de a gyorsan rotálódó popvilágban egy fiatal zenekar jobban teszi, ha nem vár sokat két megjelenés között. Az x betût és a fekete göncöket ismét kultikussá varázsoló, 2009-es debütje óta trióvá zsugorodott, zeneileg nehezen belôhetô The xx (maradunk náluk is az indie-nél) olyan (lassú és sötéten hangulatos) dalokkal vált népszerûvé, mint a Crystalised, a VCR, az Islands és a Basic Space, és akkor legyen még egy párhuzam a Vaccinesszel: nekik is van egy zseniális nyitódaluk, ami szimplán az Intro címre hallgat. A szigetes koncert biztos nem

MAGYAR NARANCS 2012. augusztus 2.

MELLÉKLET V


fog hiányt szenvedni új számokban, nyilván felcsendül majd az új maxi, az Angels, és még jó pár szám a várva várt Coexist albumról (meglepôdtünk volna, ha nem szerepel a címben x betû!).

augusztus 11. szombat

Elsô magyarországi koncertjét adja szombaton 15.00-tól a PopRock Nagyszínpadon a változatos karriert befutó Noah & The Whale. Charlie Fink és zenekara amolyan folk-rock kommunaként kezdte pályafutását, és 2008-ban még a brit top 5-be is bejutott a 5 Years Time slágerrel, de aztán Laura Marling nemcsak az együttest hagyta ott egy szédületesen sikeres szólókarrierért, hanem a magánéletben a frontembert is. Ezután jött minden idôk egyik legszívszaggatóbb bánatalbuma: az elég komoly szimfonikus aláfestést kapó 2009-es The First Days Of Spring szinte összes dalában a szakításon rágódik az énekes. De hogy mennyire túltette magát rajta, jól bizonyítja, hogy a harmadik lemez, a tavalyi Last Night On Earth a korábbi folkosabb és depresszív hangulatot vidám diszkó-rockra váltja olyan energikus slágerek révén, mint a L.I.F.E.G.O.E.S.O.N., a Tonight’s The Kind Of Night vagy az Opust szerencsére csak a címében megidézô Life Is Life. Ezután ismét egy magyarországi visszatérô, meglehetôsen korai idôpontban: The Horrors (PopRock Nagyszínpad, 16.30). Noha a zenéjük sokat változott a 2007-es Strange House gótikus világa óta, nehéz Farris Badwanékat verôfényes napsütésben elképzelni. Amíg a debütre a Cure, a Siouxsie & The Banshees és a Bauhaus hatott, addig a két évvel késôbbi Primary Colours egy disszonánsabb, zajosabb alkotás lett, ami talán azért is volt lehetséges, mert a Portishead vezéragya, Geoff Barrow ült a produceri székben. Azt javasolta a srácoknak, hogy a harmadik albumot már saját maguk csinálják, és mennyire igaza lett: a

VI MELLÉKLET

[ Snoop Dogg ]

2011-es Skying számos év végi lista élmezônyében felbukkant. Erre az albumra már olyan, poposabb világot képviselô elôdök hatottak, mint a Suede, a Chemical Brothers és a Simple Minds – az utóbbi referenciát a mai napig tagadja a zenekar, de mi meg elôbb hisszük el, hogy Elvis él. A Horrors után rengeteg idô van eljutni az A38 Színpadig, ahol 19.50-ig kell várni Fink fellépésére (akinek természetesen semmi köze a fentebb említett Noah & The Whale Charlie Finkjéhez). A név amúgy nemcsak a Fin Greenall néven született negyvenéves úriembert takarja, hanem trió felállású együttesét is (Guy Whittaker basszusgitáros és Tim Thornton dobos kíséri). Fink egy klasszikus énekes-dalszerzô akusztikus gitárral és szomorkás számokkal (sok esetben dzsessz-, blues-, folk- és dubelemekkel), éppen ezért meglepô kissé, hogy a szinte kizárólag elektronikus elôadókra szakosodott Ninja Tune istállójába tartozik. A korábban Amy Winehousezal, John Legenddel és Professor Greennel is kollaboráló dalnok eddig négy (más források szerint öt) lemezt jelentetett meg, melyek közül a legtöbben a 2006-os Biscuits For Breakfastre és a tavalyi Perfect Darknessre esküsznek. És akkor a nap végére egy merôben más attitûddel rendelkezô elôadó, aki nem más, mint Kutya Úr, vagyis a Calvin Cordozar Broadus, Jr. néven anyakönyvezett Doggfather, azaz Snoop Dogg. A folyamatosan balhéba keveredô rapper szintén nem elôször jár Magyaror-


szágon (bár a Szigeten most köszönthetjük elsô ízben), és szerencsére hozzánk még beengedik, ellentétben, mondjuk, Ausztráliával. Snoop egy igazi pimp, a fícsöringek királya, aki mindenkinél vendég, és akinél mindenki vendég, akivel ugyanolyan szívesen dolgoznak a nyálgépek (Akon, R. Kelly), mint a metálfejek (Korn) vagy a britpophéroszok (Damon Albarn). A Doggfather nemcsak rappel, hanem színjátszik, rendez, filmes céget üzemeltet, valóságshow-t forgat, meg még amit el nem merünk képzelni. Persze a legtöbben azért a nyugati parti hiphopjáért szeretik ôt, a Doggystyle albumért, meg az olyan dalaiért, mint a What’s My Name, a Drop It Like It’s Hot, az I Wanna Love You, a Signs, a Sexual Eruption vagy a Sweat. Ô az, aki akkor is best of szettet játszik, ha egy csomó slágert kihagy, mert úgyis van helyettük sok másik, és szintén ô az a figura, akire azt szokás mondani, hogy egy nap alatt több dolog történik vele, mint velünk egész életünkben (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30).

augusztus 12. vasárnap

Természetesen egy visszatérôvel nyitjuk a zárónapot: 15.00-tól a Pop-Rock Nagyszínpadon dübörög a trió felállású The Subways. Ôk negyedszerre vannak itt, legutóbb tavasszal láthattuk ôket a hajón, ahol megígérték, hogy majd a Szigeten is óriási bulit csapnak. Nem is nagyon tudnánk máshogy elkép-

zelni, hiszen a hiperpozitív frontember, Billy Lunn, az aranyos basszusgitáros csajt tökéletesen megtestesítô Charlotte Cooper és a mindenféle dobosklisének megfelelô Josh Morgan (aki amúgy Lunn édestestvére) igazi pörgôs garázsrockzenekart alkot, lehengerlô partihimnuszokkal. A tavalyi Money And Celebrityt a korábban a Smiths- és Blur-albumokról ismert producerrel, Stephen Streettel elkészítô The Subwayshez képest kevesen csinálnak ennyire energikus és együtt énekelhetô/headbangelhetô/pogózható slágereket – aki nem hiszi, annak kiváló bizonyíték az Oh Yeah, a Girls & Boys, a kicsit B-52’s-os It’s A Party és a felülmúlhatatlan Rock & Roll Queen. Az A38 Színpadon lép fel 18.00tól az utolsó nap következô ajánlott fellépôje, aki nem más, mint Beardyman. Az eredetileg Darren Foreman névre hallgató beatboxert sokan Dub FX-hez hasonlítják, és nem más hatott rá kiskorában, mint a Rendôrakadémia filmek hangutánzási mániájában szenvedô zsaruja, a Michael Winslow alakította Larvell Jones. Beardyman – akitôl a Sacha Baron Cohen-féle inkognitós baromkodás sem áll távol – tavaly jelentette meg hülye címû elsô albumát (I Done A Album) Aphex Twin- és Dizzee Rascal-paródiákkal, úgyhogy a Szigetkoncerten is biztosan lesz majd min röhögni. Most pedig következzék egy párbaj, ugyanis két olyan bulit ajánlunk az alábbiakban, melyek egy idôpontban zajlanak. A PopRock Nagyszínpadon 19.45-kor kezd

tó (Lil Wayne, The Black Eyed Peas) elôadók munkásságából, bár a tagok szerint a Beatles és a Led Zeppelin is hatással volt rájuk (ennek nyomait még kutatják a tudósok, de Lady Gagánál is). A Party Rock Anthemet valószínûleg mindenki ismeri, akárcsak a Sexy And I Know It címû slágert, és ugyan a fenti sorok nem nélkülözték az iróniát, mindenkinek szívesen ajánljuk az LMFAO partiszettjét, aki egy jót szeretne [ Th e Ki lle rs ] bulizni a színpad elôtti hatalmas téren. a sokak által imá19.50-kor ugyanakkor az A38 dott, míg mások által megvetett LMFAO, mely nem annyit tesz, Színpadon kezd a Lamb, mely zehogy Laughing My Fucking Ass nekar 2003-ban fellépett már a SziOff, hanem a Loving My Friends geten egy idôjárási körülmények And Othersnek a rövidítése, leg- által sújtott fellépés erejéig, és alábbis a zenészek szerint. A két idén a hajóra is eljutottak. Arra a tag rokoni kapcsolatban áll, ugyan- koncertre nagyon sokan nem féris Redfoo a nála csak tíz évvel fia- tek be, úgyhogy itt az alkalom a talabb SkyBlunak a nagybátyja pótlásra. A Lou Rhodes énekesnô (azért ilyen nevek után ne csodál- és Andy Barlow producer alkotta kozzunk a zenekari elnevezésen). kettôs breakbeates, táncolható A duó electropopja hallhatóan me- triphopja négy jó kis album erejéig rített vállalható (2Pac, Run-DMC, varázsolta el a rajongókat az ezJames Brown) és kevésbé vállalha- redfordulón, majd jött egy bô öt-

Ráadásképp The Stone Roses n „Olyan volt, mint amikor kisüt a

nap” – írta egy brit kritikus a Stone Roses elsô lemezérôl, „hirtelen minden színes lett” – sóhajtja egy doksiban Noel Gallagher, mikor a zenekarral való elsô találkozásról mesél. A nyolcvanas évek végére elsivárosodott brit gitárzenében revelatív erôvel hatott a korai pszichedéliát és az acid house-t elegyítô Stone Roses feltûnése. Ian Brown majomszerû táncát a Top of The Popsban megannyi késôbbi brit zenész figyelte tátott szájjal, s többen alighanem már a mûsor végeztével utánozni kezdték. Le-

gyen szó rave-eken elkábult fiatalokról vagy a zakós Phil Collinsoktól viszolygó, tanácstalan rockistákról – számosan megszólítva érezték magukat. A manchesteri színtéren felbukkanó Stone Roses kicsattanó önbizalommal, mogorva kiállással és tompán csillogó szemekkel tarolta le az angol popvilágot – s nem csupán a gitáros tánczene, az indie dance (vagy ahogy az NME hívta, a baggy) hamar elvirágzó öszvérmûfaját definiálta és vitte a csúcsára (a Happy Mondays mellett), de a britpop héroszainak is utat tört és példát

éves szünet, hogy aztán a duó újult erôvel térjen vissza a színpadra 2009-ben. Tavalyra már egy album is összejött, ezzel turnézik még mindig a Lamb, de meglepôdnénk, ha a sátorban nem hangzanának el olyan kultikus alapvetések, mint a Gorecki, a B Line, az All In Your Hands, a Cotton Wool vagy a Wonder. Végül aztán ismét harc. A headlinerpárbaj résztvevôi: a vörös sarokban (avagy az A38 Színpadán, 21.40-tôl) az angliai The Ting Tings. Harmadszor járnak Magyarországon (szigeteltek három éve, tavaly meg felléptek a VOLTon), a második albumuknál tartanak, és fontos megjegyezni, hogy az idén februárban kiadott Sounds From Nowheresville fogadtatása eltörpült a 2009-es We Started Nothing megasikeréhez képest. Az indie-dance-pop duó ezúttal nem tudott That’s Not My Name vagy Shut Up And Let Me Go kaliberû slágereket villantani, ami persze nem jelenti azt, hogy ez a Sziget-buli ne sikerülhetne jól. Katie White és Jules De Martino élôben még izgalmasabb produkciót nyújt, mint lemezen, és képesek még a gyengébb dalaikat is fergeteges partihimnuszokká duzzasztani.

A kék sarokban pedig a Las Vegas-i mormonok, vagyis a szintén triplázó The Killers (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30). Nekik valamiért mindig az a sors jut, hogy ôk zárják a Szigetet a Nagyszínpadon, és amíg a 2007-es fesztiválon egy technikai malôröktôl hemzsegô szettet kaptunk tôlük, addig egy évre rá már kiköszörülték a csorbát, és igazolták a hírnevüket. A new wave-es Hot Fuss, az erôteljes Bruce Springsteen-hatások alatt született Sam’s Town és a fôleg szintipopos ihletettségû Day & Age után egy hosszabb pihenôt iktatott be a zenekar (a szünetben a tagok közül Ronnie Vannucci dobos és a meglehetôsen sótlan szólólemezzel elôrukkoló Brandon Flowers volt a legaktívabb), de most már ismét együtt turnéznak, és csatlakoznak azon idei Sziget-zenekarok közé, melyek szeptemberben jelentetik meg következô albumukat. Az új munka Battle Born címre hallgat, s a Runaways címû elsô maxi hallatán úgy tûnik, a Killers továbbra is a Coldplayjel harcol a következô U2 pozíciójának begyûjtéséért, mi pedig továbbra sem tudjuk értelmezni azt, hogy „are we human or are we dancer”. Nagy István

mutatott. Az elsô, öncímû lemezen nem is annyira a klubszíntérrôl importált grúvok, mint inkább a hatvanas éveket idézô harmóniák voltak a meghatározók – no, meg persze John Squire komplex gitárjátéka, Mani (basszus) és Reni (dob) masszív ritmusai és Ian Brown lebegô, távoli hangja, amelyek mai füllel hallgatva körülbelül épp annyira varázslatosan hangoznak össze ezen a kizárólag perfekt számokból egybeolvasztott albumon (producer: John Leckie), mint huszonhárom évvel ezelôtt. Mindebbôl a varázslatból azonban vajmi kevés volt érezhetô a Roses 96-os szigetes koncertjén. Megtépázott, elrongyolt banda érkezett Budapestre, John Squire és Reni nélkül, komor hangulatban. Régen oda volt már az egykori összhang – és az önbizalom is. Az elsô lemez viharos sikere után a

banda évekig csak lemezkiadós pereskedéssel meg szolid botrányokkal múlatta az idôt, Squire és Brown elkezdte utálni egymást, majd összebalhéztak a hiperaktív menedzserükkel, a fôleg bankóktól hevülô Gareth Evansszel is (joggal: a nagyszájú exfodrász még a karácsonyi prémiumot is megtartotta magának). Végül öt év szarakodás után kijött a Second Coming címû második lemez – de már más volt a közeg, az egykori rajongók (az Oasistôl a Primal Screamen át a Blurig) uralták a piacot, és a kísérletezôbb anyag nem szólt akkorát, mint szerették volna. Már csak egy banda volt a Roses a többi közt, s ezt nehéz volt elviselni – Reni és Squire hamar ki is ugrott, nélkülük pedig fogatlan, döglôdô oroszlánként vánszorgott fel a zenekar a Sziget nagyszínpadára. Jótékony homály fedi már e koncert részleteit, s


MELLÉKLET VII


inkább az érdemel szót, hogy utána Mani a Színház sátorban ôrült buliban dülöngélt hajnalig, Brownt pedig reggel egy másik színpad alól kellett kihalászniuk a biztonsági ôröknek – aztán a zenekar néhány hétre rá (végre) feloszlott.

Hogy mennyire jó döntés volt bedobni a törülközôt, az különösen a mából nézve látszik világosan – hiszen a hamvaiból tavaly októberben feltámadt Stone Roses tizenöt év pihenô után régi fényét idézô érdeklôdés közepette, rop-

pant gázsit kiérdemlô sztárbandaként térhet vissza a Sziget nagyszínpadára. Pedig nem jelent meg új anyag, s a tagok néha továbbra is veszekednek – ám az agónia emléke már rég szertefoszlott, a debütalbum deleje pedig még min-

BATIKOLT ÉVEK – A STONE ROSES ÉS AZ ELEKTRONIKUS TÁNCZENE A Stone Roses feltûnése több szempontból is szerencsés pillanatban (hogy azt ne mondjuk: csillagórában) történt – egy kisebbfajta zenei forradalom közepébe csöppentek, amelyben meghatározó szerepet játszhattak, s eközben legalább annyi hatást gyakorolhattak az akkor születô zenékre, amennyi inspiráció ôket érte kortársaik részérôl. A trendformáló zenei színteret, melynek maguk is büszke tagjai lehettek, legalább 1988-tól kezdve Madchesternek hívta a kezdetben szokás szerint lelkes brit zenei sajtó. Nem csupán a Stone Roseshoz hasonlóan Manchesterbôl indult zenekarokat sorolta e név alá (az akkor már legendának számító New Ordertôl kedve a Happy Mondaysen, Inspiral Carpetsen át a direktebb elektronikus tánczenében utazó 808 State-ig, illetve az abból kivált A Guy Called Geraldig), hanem jó néhány köröttük ügyködô dj-t, no meg egy egész zenei/szubkulturális hálózatot, amely a legendás helyi klub, a Hacienda körül forgott. A Hacienda volt az az alkimistamûhely, ahol találkozott a nyolcvanas évek indie popja és a dj-k által a tengerentúlról importált house meg a hiphop. S eme ihletô közegben el is hálták a mûfajok nászát: a színtért hirtelen elárasztották azok a zenekarok,

VIII MELLÉKLET

amelyek a csilingelô gitárok mellé a funkból és a diszkóból megismert dobképleteket társítottak. A recept alapján sorra születtek a sokszor 6-7 perces, eleve az önfeledt táncolásra született gitárzenék, melyekben sokszor már a dob és a basszus vitte a prímet (ennek azért léteztek vaskos elôzményei – a nyolcvanas évek elejének new wave diszkó és punk-funk elôadói részérôl). Az 1988-as maxisláger, az Elephant Stone volt a Stone Roses elsô veretes hozzájárulása ehhez a vonalhoz, de talán ennél is beszédesebb, ha meghallgatjuk a zenekar egyik legfontosabb számát, a 89-es Fool’s Goldot. A funkys dobtéma, a basszus által diktált hipnotikus groove és a wah wah pedál sûrû használatán alapuló gitárjáték együtt gyilkos és egyben örökzöld tánczenévé változtatják a számot (jellemzô, hogy utóbb a remixôröknek, például az 1999-es újraértelmezést alkotó Rabbit In The Moon kollektívának, csak rá kellett erôsítenie az eredetileg is meglévô elemekre). A Stone Roses örökbecsû dalai ezerrel harsogtak a szerelem jó két évig tartó, batikolt pólókban és „ekiben” tobzódó „második nyarán”; a hisztéria egyik záróköveként pedig a zenekar Spike Islanden, a brit vegyipar idôközben rekultivált


dig eleven. A mai negyven körüliek generációjának Beatlese mára rocktörténeti klasszikussá nemesült, amit az is jól mutat, hogy az elsô lemezüket a Q vagy az NME rendszeresen kikiáltja minden idôk legjobb albumának. (Pedig az utóbbiban annak idején csak hét csillagot kapott; „Egész jó. De nem több” – írta róla szegény Jack Barron.) A régi, örökbecsû felállás a dalokat kívülrôl zengô, örömgörcsben vonagló tömegek elôtt játszik a reunió óta – s nincs okunk úgy hinni, hogy Budapesten más lesz a helyzet. Mert bár a zenekar repertoárja jószerével szûkös egy kétórás koncerthez, s állítólag Brown hangja sem lett az évekkel acélosabb, azért például az I Wanna Be Adored lassú nyitányának feldübörgô basszustémája alighanem továbbra is lúdbôröztetô hatással fog mûködni a kavargó intró után, miként az I am the Resurrection (s kivált a refrénje) is sûrû és katartikus élménnyel kecsegtet – ráadásképp, ennyi év után. Nagy V. Gergô Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 10., 21.30

és rehabilitált szülôhelyén tartott, többek között Frankie Knuckles és Dave Haslam dj-zésével kísért koncertjét szokták emlegetni. Az elektronikus tánczene és a gitárzene nászán alapuló Madchester mozgalom lehanyatlott, de a metódus maga egyáltalán nem merült feledésbe. Mi több, magától értôdô része lett a zenei köznyelvnek: a kilencvenes évek popslágereinek nem kis része így készült (még ha nem is oly ihletett stílben), az utóbbi évtized táncolhatóságot is elôtérbe helyezô gitárzenei elôadói pedig inspirációikról szólva kedvtelve hivatkoznak a Stone Rosesra. A rockhangzást is asszimiláló, de alapvetôen funkból, hiphopból és house-ból építkezô tánczene (leánykori nevén big beat) pedig a kilencvenes évek végére ismét meghódította a táncparketteket – s ebben oroszlánrésze volt a közös munkát még Dust Brothersként az aranykor (no, jó: csak a rá következô ezüstkor) Manchesterében kezdô Chemical Brothersnek. Az már csak egzotikus adalék, hogy ekkor (2000-ben) megjelent egy – meg kell mondani: jórészt visszafogott, tiszteletteljes – SR-remixválogatás is, ami leginkább arról tanúskodik, hogy az eredeti zenék sokszor erôsebbek és még utólag is inspiratívabbnak tûnnek, mint ama (mostanra már fenekestül felfordult) elektronikus zenei közeg, ahonnan akkor a remixôrök jöttek. - minek -

Metal

Lottyadt bôrnadrágok n Közkeletû tény, hogy régen minden jobb volt, így a Sziget is évrôl évre egyre rosszabb, idén viszont tényleg könnyes szemmel lapoztam végig a tavalyi metálajánlót, és sírtam vissza azt a felhozatalt, aminek láttán 2011-ben még majdnem köpnöm kellett. Itt ugyanis nincs már úgymond valódi felhozatal, eltekintve a hivatalos metálnapnak kinevezett nulladik nap irgalmatlan, tíz évvel ezelôtt is vércikinek számító zenekarokkal teletöltött retrójától, amit csak a frissiben újjáalakult Refused, egy, a tavalyi Deftoneshoz hasonló nagyvad vagy a thrash metalban ma is rendkívül ütôs (idén végül is a Fezenre látogató) Machine Head és Testament kettôse menthetett volna meg.

augusztus 7. kedd

A bevezetôben említett metálnap körülbelül annyira aktuális 2012-ben, mint egy jófajta vita azon, hogy most akkor a Depeche Mode-osok a köcsögök vagy a pokolgépesek. A helyszín a Petôfi Rádió Magyar Zenei Nagyszínpad, ahol ironikus módon a nap elsô és egyetlen magyar fellépôjét, a Superbuttot már délután kettôkor a színpadra zavarják, pedig az ô jelenlétük még aktuális is, hiszen a budapesti zenekar egy kimondottan állat, a korábbiaknál komplexebb és metálosabb lemezzel jelentkezett idén Music For Animals címmel. A Superbutt után 15.15-kor a kaliforniai Ignite slattyog fel a színpadra, amelyet a hazai koncertlátogatók már jól ismerhetnek – nem utolsósorban azért is, mert az énekes, a Pennywise-ban is frontemberkedô Téglás Zoli magyar származású (ô azonban hátmûtéte miatt ezúttal nem lesz ott a színpadon: a Sense Field énekese, John Bunch fogja helyettesíteni). Ôk ugyan körülbelül a paleolit korban adtak ki utoljára nagylemezt

(egészen pontosan 2006ban, a remekül sikerült Our Darkest Dayst), de az általuk játszott pozitív, kimondottan slágeres hardcore-punk koncerten még mindig tud azért szórakoztató lenni. A 16.45-kor, tehát vélhetôen még mindig verôfényes napsütésben és harminc-egynéhány fokos melegben kezdô Moonspellben mára már csak az a különleges, hogy az elsô portugál metálzenekarról beszélünk, amely nemzetközi sikereket is tudott aratni. Mindez úgy 1996 táján volt, az Irreligous lemezzel, amit aztán soha többé nem tudtak megismételni, hiába próbálkoztak – az akkori korszellemhez méltóan – a reneszánszukat élô Depeche Mode-os dalstruktúrákkal és elektronikával a rá következô Sin/Pecado lemezen, illetve – amikor ez nem vált be – tértek vissza a már jól bevált gót metálhoz. Az utánuk, 18.15-tôl játszó Hammerfallban viszont egyértelmûen a rockzene egyik háborús bûnösét tisztelhetjük, hiszen 1997-es debütáló lemezüktôl (Glory For The Brave) kezdve pontosan ugyanazt a bôrös-szegecses-ökölrázós, nyolcvanas évekbôl itt ragadt heavy metalt játszszák, amit a jobb ízlésû [ Korn ] emberek boldog sóhajjal temettek el egykor. A retró metál miattuk is visszatért, hogy azóta ismét ciki legyen, a Hammerfall viszont sajnos még mindig nem oszlott fel. Az olasz Lacuna Coilról (19.45tôl) mindössze annyit érdemes elmondani, hogy a kilencvenes évek vége felé egyike volt a The Gathering nyomán induló, nôi és férfiéneket váltogató, egyen-gótmetál csapatoknak, és azok közül is a

[ M in is tr y ]

másodvonalat képviselte, úgyhogy teljesen érthetetlen a pozíciója, hiszen a lakossági metálos Hammerfallt Magyarországon vélhetôen még mindig többen szeretik, a Moonspell pedig legalább csinált egyszer egy jó lemezt. A záróakkordnak (21.30) beállított norvég Dimmu Borgir körül ugyanakkor jó egy évtizedig komoly hiszti volt, hiszen a black metalból indult ze-

nekar a Cradle Of Filth mellett az egyik elsô volt azok között, akik ezt a goromba és barátságtalan mûfajt populárissá tették, kivíva ezzel a hardcore feketefém-hívôk osztatlan gyûlöletét. Jó lemezt azonban ôk sem csináltak már elég régóta – sôt, jobban belegondolva: gyakorlatilag az egész Dimmu Borgir-diszkográfia egy Boris Vallejo-szerû giccsparádé –, a leg-


MELLÉKLET IX


utóbbi anyagukról pedig a viszontagságos és igen-igen obskúrus tagcseréken túl semmit nem lehet elmondani, legföljebb még annyit, hogy képesek voltak az Abrahadabra címet adni neki, és ezt valószínûleg komolyan is gondolják.

augusztus 8. szerda

A metálnap összes fellépôjénél vállalhatóbb az amerikai Ministry, amelyet szerencsére most nem zavarnak ki a Nagyszínpadra délután fél négykor, mint 2006-ban, hanem kaptak egy tisztességes idôpontot az A38 Színpadon. A rideg, indusztriális zenébôl gitárcentrikus, de még mindig hideg és irgalmatlan indusztriális metálzenekarrá avanzsálódott, mostanában is

korrekt lemezeket gyártó zenekar neve egyet jelent Al Jourgensen gitáros-énekes-heroinista-megmondóemberrel, aki pár éve már feloszlatta egyszer a bandát, úgyhogy érdemes ôket elcsípni, hátha megint meggondolja magát (A38 Színpad, 21.40).


Ami tavaly a Deftones volt, az idén a Korn lesz – gondolhatták a szervezôk, amikor lekötötték a kilencvenes évek nu metal divatjáért felelôs amerikai bandát, csak a gond az, hogy amíg a Deftones már rég maga mögött hagyta a stílus kliséit, és igazi, felnôtt zenekarrá érett, addig a Korn úgy tíz éve csak szenved és szenved. Legutóbb a dubsteptrendet próbálták kihasználni azzal, hogy meghívták Skrillexet és a haverjait a stúdióba vendégeskedni: a végeredmény egy

már-már fájdalmasan rossz lemez lett (The Path Of Totality). Ettôl még megkapták a fômûsoridôt a Nagyszínpadon (Pop-Rock Nagyszínpad, 21.30).


Ezek után aztán semmi nem lesz a zsánerben egészen vasárnapig, amikor is egy hihetetlenül irracionális helyszínre, az elektróra specializálódott Arénába sikerült odaszervezni a svéd Amon Amarthot, amely egyszerû, kôbunkó death metalt játszik a skandinávokra jellemzô vikingretorikával dúsan nyakon öntve. Valószínûleg az év sajtófotói fognak elkészülni a szakállas metálarcok gitárhersegtetése elôl menekülô külföldi partiarcokról, és ha másért nem, ezért a látványért mindenképp megéri odamenni. (Aréna, 18.00) V. Á.

[ Magnetic Man ]

s] [ Fr ie nd ly Fi re

Tánczene

Szoﬁsztikált döngölés Idén sem kell otthon hagyni a bugizós cipôket – naponta lehet ropni: többnyire hajnalhasadtáig. augusztus 8. szerda

A mérhetetlenül dilis, ugyanakkor minden határon túl energikus berlini (elektro-)punk kollektíva, a Bonaparte (A38 Színpad, 15.00) mindenekelôtt meghökkentôen extravagáns élô fellépéseirôl híres. Minderrôl már megbizonyosodhatott a magyar publikum is, hiszen tavaly májusban egyszer már felléptek (frenetikus közönségreakciókat kiváltva) a Merlinben – a cikkíró speciel egy mobil EKG-egységgel a nyakában nézte végig az attrakciót, folyamatosan attól paráz-

X MELLÉKLET

va, mikor törik össze a pogózók a drága berendezést. A Bonaparte amúgy nem kímélte a lemezvásárlókat sem: eddig két albumuk jött ki, legutóbb pedig egy dupla élô lemezzel kedveskedtek a kitartóan addikt vinilgyûjtôknek. A csapat számos kitüntetést is elnyert, de a koncertlátogatók számára biztatóbb hír, hogy nagyon üt, amit a színpadon mûvelnek: félig kabaré, félig csaknem állathecc. S ha nem említettük volna, a punkból energiát merítô kollektíva maga a Berlint oly jellemzô, megtestesült multikulti és nemzetköziség: a karizmatikus zenekarvezetô/frontember, a szerzôként és elôadóként is jeles-


kedô Tobias Jundt például svájci, de akad a csapatban lengyel, francia, panamai, brazil, új-zélandi, sôt mutatóba még német is. Az 1990 óta létezô Saint Etienne (Aréna, 19.30) az angol zenei színtér a maga látszólagos könnyedségében csodálatra, játékosságában tiszteletre méltó intézménye – tagjai élô klasszikusok, akik manapság is buzgón és eredményesen alkotnak, ami a legjobb recept a puszta nosztalgia-zenekarrá válás ellen. A nevét a maga korában menônek és szexinek számító francia futballcsapat után választó zenekart az addig újságíróként jeleskedô (kritikusként még a Stone Ro-

ses elsô albumát méltató) Bob Stanley és a dj-ként is respektált Pete Wiggs alakította, közvetlenül a második szerelem nyara után, s annak határozott örököseként. Kezdetben az volt a koncepció, hogy minden számot más énekeljen, de kisvártatva egyértelmû lett, hogy Sarah Cracknell az ideális választás – az ô bársonyos hangja nélkül a lényeg veszne el a Saint Etienne-bôl. Receptjüket nem egyszerû definiálni: annyi biztos, hogy a diszkó- és funkhagyomány, a hatvanas-hetvenes évek alkalmazott és alkalmi easy listening muzsikája, a nyolcvanas-kilencvenes évek elektronikus tánczenéje egyesül a nagyon is személyes és tipikusan brit dalszerzôi (pop)tradícióval. Az alkotórészek egyensúlya idôrôl idôre változhat – volt, amikor majdnem folkos, erôsen retró jellegû tánczenék készültek, máskor jóval erôsebbnek bizonyult a kortárs diszkókultúra, a house hatása. De a legfontosabb, hogy pályafutásuk során többtucatnyi remekbeszabott s mellesleg jól táncolható dalt írtak! Az idei, a kritika által már az egekbe menesztett

[ Saint Etienne ]

Words and Music by Saint Etienne is bizonyítja, hogy még mindig tudnak okos, intelligens, szellemes és szórakoztató tánczenét gyártani – sôt ehhez még jól is jön a sok évtizedes tapasztalat.


Egy igazi intézmény, a húsz éve aktív, sokszoros Grammy-gyôztes The Roots (Pop-Rock Nagyszínpad, 15.00) lép fel csütörtök délután, amely már réges-rég nem csupán feszegeti, de át is törte a feketének nevezett zene különbözô mûfajai

(soul, funk, dzsessz, hiphop, rhythm & blues) közötti határokat. S bár újabb lemezeik tán nem oly erôsen innovatív jellegûek (habár, mint a tavalyi díjesô tanúsította, továbbra is nagy hatásúak), mint a kilencvenes években készített alaplemezek, egy több estére (illetve délutánra) való repertoárral a hátuk mögött, ráadásul amúgy is kiváló elôadók lévén még ezt a korai idôpontot is képesek ünneppé varázsolni. Aztán a legnagyobb örömmel köszönthetjük hazánkban a jeles nyugati fesztiválok ünnepelt indiepop-dance zenekarát, a Friendly Firest (A38 Színpad, 19.50), mely-

nek koncertjei alatt bármikor végig lehet ugrálni egy-másfél órát. Ed Macfarlane énekes és triója (Jack Savidge, Edd Gibson és ô kamaszkoruk óta ismerik egymást) három éve robbant be a komoly kritikai és közönségsikert arató Friendly Fires albummal – rajta olyan, nem csupán egynyári slágerekkel, mint a Jump in The Pool, a Skeleton Boy vagy a Paris. Igazi szeretetre méltó, okosan könnyed, rafináltan egyszerû zenét csinálnak, amelyben perfekt egységet alkot a jól megírt dalszöveg és a nem túl szofisztikált, de annál célravezetôbb s minél többeket megmozgató groove. Meglehet, igaz, amit magukról állítanak, s fôleg a régi Kompakt kiadós minimál/microhouse/techno lemezek, Carl Craig és Prince inspirálták ôket leginkább – de nekünk úgy tûnik, hogy legalább ilyen erôs hagyaték számukra a Talking Heads-örökség is. Az egy éve kijött második, Pala címû album még az elôzônél is jobban sikerült: olyan hatásos indie-funk-diszkó koktélt kevertek ki, ami után szem nem marad szárazon, sem láb mozdulatlan. A Hawaiian Air, a Hurting vagy a Blue Cassette a szó legjobb értelmében vett slágerek, amelyeket legalább olyan jó együtt énekelni, mint amennyire élvezetes táncolni rájuk.


Egészen különös hangulatú (eme összeállításban kivételként nem feltétlenül táncolós) muzsikát készít és ad elô a négy, eredetileg Leedsbôl indult, ám manapság már Londonban élô zenész – a Wild Beasts (A38 Színpad, 16.30) három, önmagában is erôs albuma egyaránt ínyenceknek való csemege. A kvartett hangzásának legfôbb formálója természetesen a gitáros-énekes Hayden Thorpe – az ô egészen valószínûtlen regisztereket bejáró, sokszor falzettba hajló hangja különös drámaiságot kölcsönöz a Wild Beasts dalainak. A dalokká formált leplezetlen kitárulkozás és nyers érzékiség rendre megfelelô zenei körítésben jut el a befogadóhoz, aki joggal érezheti úgy: egy sajátos szeánsz, beavatási szertartás részese lehetett, s ennek nyomán bebocsáttatást nyert Thorpe titokzatos és intim világba. Dalaik sokszor afféle túlfûtött kabarékupléknak tûnnek, máskor hamis kovbojidillt sugároznak, újabb keletû számaikban pedig visszafogottan bár, de flörtölnek az elektronikus tánczene lüktetésével, a szintihangzással is. A koncerteken, akárcsak a lemezeken, a


MELLÉKLET XI


fôhôs a vokálszólamokat néha testvériesen megosztja Tom Fleming basszerrel, de a munka oroszlánrésze (hogy egyik slágerükre – Lion’s Share – utaljunk) akkor is rá marad. A koncerten azonban reméljük, nyilvánvaló lesz, milyen remekül mûködik együtt a négy alaptag a színpadon. Tiga (A38 Színpad, 01.00 – eredetileg Tiga James Sontag; természetesen részben magyar származású) nem csupán a kanadai elektronikus tánczene apostola, de a világ klubkultúrájának élô klasszikusa, aki dalszerzô-elôadóként is képes volt olyan sikereket aratni, mint dj-ként, a Turbo Records kiadó gazdájaként és trendformáló személyiségként. A korai szubkulturális (nagyjából electroclash) slágerek (mint a Sunglasses At Night címû Corey Hart-feldolgozás) és a kritikailag is respektált, nagy sikerû elektro-pop-house

XII MELLÉKLET

albumok (mint a 2006-os Sexor vagy a 2009-es Ciao!) a tömérdek remix, EP, maxi, a más álnevek alatt készített gátlástalan, célratörô tánczenék (az utóbbi néhány évben fôleg ZZT néven ad ki elektroid partimuzsikákat Florian Senfter, alias John Starlight oldalán) – mind-mind egy nyughatatlan, kreatív elme munkájának gyümölcsei. A hatás szempontjából szinte mindegy, hogy csak zenéket passzít egymáshoz, vagy használatba veszi a mikrofonját is – Tiga igazi karizmatikus figura, akinek gondosan kifundált kézmozdulataira lábak ezrei lendülhetnek mozgásba.


A Two Door Cinema Club (PopRock Nagyszínpad, 18.00) három vidám sráca Észak-Írországból, egy hagyományosan nem éppen mókával teli környékrôl érkezett – de zenéje maga a gátlástalan pop-


érzékenység. Amennyi szellemességet, könnyedséget és habkönnyû érzést bele lehet zsúfolni átlag háromperces pop-punk slágerekbe, azt megtaláljuk a dalaikban, amiket elementáris energiákkal tudnak elôvezetni. A részben Philip Zdar (Cassius) segítségével felvett 2010-es Tourist History maga a dance-punk slágerkatalógus – a szeptemberre várható új album, a Beacon remélhetôleg megismétli az elôd sikereit. Neil Barnes és Paul Daley duója, a Leftfield (Aréna, 19.30) alapvetô, megkerülhetetlen szereplôje volt a kilencvenes évek brit elektronikus zenei forradalmának – nélkülük nem lett volna olyan a szigetországi dub/technó/house szcéna, mint amilyennek megszerette a világ. Igazából sokkal inkább ügyes szintetizálók voltak, mintsem igazi telivér újítók, de két remek albumuk (Leftism, Rhythm and Stealth), néhány kulcsfontosságú maxijuk és remixük, továbbá a jól megtalált vendégvokalisták szinte névjegyükké vált, kreatív szerepeltetése (emlékezzünk csak a John Lydonnal közös Open Upra) halhatatlanná tette nevüket. Jó tíz éve, hogy közös kreatív energiáik megfogyatkozása nyomán a Leftfield megszûnt mûködni, két éve azonban Neil Barnes újjáalakította. Kísérô zenekara és a vendégvokalisták élén maga viszi tovább a nevet, s újítja fel eme utazó cirkusz élén a klaszszikus repertoárt – míg Daley inkább saját szólóalbumára és djkarrierjére koncentrál. Amikor a négy kanadai, vagyis az Azari & III (A38 Színpad, 23.30) számos sikeres maxi után tavaly kiadta önmagukról elnevezett debütáló albumát, egyértelmûnek tûnt, hogy újjászületett a nyolcvanas évek korai, vokális, italo- és elektropophatásoktól súlyosan fertôzött house-hangzása. Mindez persze alapvetôen nagyon is mai, modern köntösben, s olyan slágerek képében, mint az azóta halálra remixelt Reckless With Your Love vagy a két éve éppen a Friendly Firesszel közösen készített Stay Here. Életerôs, szexi tánczenét tolnak, és ez – hála két vokalistájuknak – élôben is átjön: reméljük, senki sem lesz rest énekszóval és tánccal köszönteni ôket.

SebastiAn (A38 Színpad, 01.00), a még mindig fiatal francia elôadó a néhány éve még hipermenônek számító, mostanában inkább már megérdemelt helyére került (de továbbra is meglehetôs respektussal kezelt) french electro hangzás egyik legmarkánsabb képviselôje és szorgalmas megújítója: ügyes kezû producer és profi provokátor egy személyben. Remek EP-k és figyelemre méltó remixek után tavaly jelent meg Total címû debütáló albuma – a meghökkentô gesztusai és életerôs zenéi miatt amúgy is sztárstátuszt élvezô szerb-francia zenész kiszámítottan véres és durván erotikus videoklippel promotálta elsô nagylemezét. A legkevesebb, hogy lendületes produkciót várhatunk tôle, valahol a dj-szett és a live act határmezsgyéjén: sok-sok szofisztikált döngöléssel.


Skream, Benga és a hozzájuk képest tán kevéssé ismert Artwork egyaránt a késôbb dubstepként felcímkézett és megismert basszusnehéz mûfaj pionírjai voltak: számaikkal ôk formálták ezt a klasszikus formájában még izgalmas hangzásokkal operáló s megannyi zenekészítôt megihletô stílust. Amikor két éve összeálltak egy afféle elektronikus zenei szupergruppá, már lehetett érezni, hogy eljött az idô a továbblépésre: eredetileg a Magnetic Mant (Aréna, 19.30) is afféle dubstep csodatrióként hirdették, pedig két évvel ezelôtti debütáló lemezük a hagyományos dubstepkánonon való túllépésrôl és egy új szintézis születésérôl szólt – ezt azóta, kevésbé szellemesen, bass musicnak szokás hívni. Idén Benga egy látványos gesztussal el is vágta az ôt a dubstephez fûzô kötelékeket, s határozottan elhatárolódott attól, ami mára többnyire lett belôle – s ezt mélyen meg is tudjuk érteni. Zenéjüket s közös live actjüket nem csak a brit elektronikus zenei innovációkra kihegyezett ínyenceknek ajánljuk – habár nekik mindenképpen! - minek -

Világzene

Lázadók vándorcirkusza Az idei felhozatalban a szokásosnál kevesebb az egzotikum, az új íz, a szokatlan hangzás – lüktetésben, lendületben azonban most sem lesz hiány. n A Világzenei (sôt: OTP Bank Világzenei Party) Nagyszínpadon (VN) a testmozgásra buzdító, kultúraközi ízkeverékekkel fûszerezett tánczene, ezen belül a skával ötvözött francia–spanyol, utcazenész hangulatú, rendszerkritikus, de ettôl még önfeledten mulatós rebelde életérzés viszi a prímet. A politikus szövegek elítélik a rasszizmust, az idegenellenességet, a szegények, különösen a harmadik világban élôk és a menekültek kiszolgáltatottságát, és mindezt némi multi-, bank-, profit-, gazdagember-ellenességgel öblítik át, ami hol csacskább, hol fineszesebb sorokat eredményez. A dalok harciasságát persze erôsen tompítják a fülbemászó, jól együtt énekelhetô dallamok, valamint a ritmus érzéki lüktetése. Úgy dobálhatjuk tehát a testünket, hogy eközben, sôt ezáltal felelôs módon szolidárisak vagyunk a világ elnyomottaival egy ringó-pulzáló szeretetközösségben. Közben azért nem árt, ha tudjuk: jobb helyeken ez a fajta zene tömeges politikai megmozdulásokat szokott aláfesteni, amelyek rögtön kirobbannak, mihelyt „a politikusok” (mind gazember) szerzett jogokat próbálnak alattomosan megnyesegetni, vagy, mondjuk, a tanszabadság korlátozására vetemednek. Ha netán s okkal gyerekesen naivnak és árnyalatlannak érezzük a resistencia szellemiségét, még mindig átkapcsolhatunk a ritmusok kizárólagos élvezetére, elvégre nem politikai vitaestre jöttünk, hanem fesztiválra. A VN és a Roma Sátor, Port.hu (RS) programjában egyaránt többségben vannak a visszatérô fellépôk, ugyanakkor a fekete-afrikai zene idén szinte teljesen eltûnt a kínálatból: a kis Afro-Latin Színpad-

[ La Selva Sur ]

ra szorult vissza. Egyáltalán: az idei programból hiányoznak a lendületes ugrándozás helyett inkább elmélyülésre biztató, katartikus jellegû mûsorszámok. Újdonsággal, friss áruval elsôsorban a VN immár 16.00-kor elkezdôdô délutáni mûsorsávjában találkozhatunk. Estefelé aztán többnyire beindul a balkános-cigányos umca-umca. Az elôre hozott kezdést egyébként a fellépôk száma magyarázza: naponta immár nem négy, hanem öt csapat osztozik az idén új helyre telepített, a bejárattól hamarabb elérhetô színpadon.

augusztus 8. szerda

A Pop-Rock Nagyszínpad idén azzal a japán ütôsegyüttessel indít (Gocoo, 15.00), amely öt éve még a világzenei programot vezette fel, látványosan demonstrálva a fogalom szinte parttalan rugalmasságát, a választóvonalak elmosódá-

sát. Ezt a feladatot most a bosnyák Dubioza Kolektiv (VN, 16.00) kapta – nos, az ô fellépésük sem volna meglepô a másik helyszínen. Ez egy – részben – szarajevói csapat, a délszláv háború „gyermekei”, akikrôl kötelezô ismeretanyag, hogy egyesek közülük elôször még a polgárháborús fegyverropogás közepette vettek a kezükbe hangszert. Wild Wild East címû legújabb és immár nemzetközi szinten elismert lemezükön már angolul – afféle hangulatosan és önfeledten akcentusos kiejtéssel – énekelnek. Ügyesen kevert, sokszínû zenei világukban, amely kicsit reggae meg ska, itt-ott pedig egyszerûen rockos színezetet ölt, miközben határozottan hiphop, markánsan jelen vannak az ezerfelôl ismert balkáni motívumok is. Egyszerre vagyunk tehát egy kicsit mindenütt, teljesen azonban sehol, és ezt a gyökértelenséget a szövegek is aláhúzzák, a hangsúlyt kissé a külsô-felsô erôk felelôssége irányába tolva az önként

és erôteljes hangon dalolva vállalt dacos kívülállás felôl. Az Amsterdam Klezmer Band (VN, 17.15) az elmúlt években már két ízben transzba kergette a Roma Sátor közönségét. A hosszú évek óta együtt játszó, hajszálpontos, érzékeny, ugyanakkor fergeteges holland hangszeresek önmagukban is teljes értékû, az elsô pillanatoktól csúcsra pörgetett klezmert játszanak, amit a szaxofonos (Job Chajes) rappeléssel tol át egy még szédítôbb dimenzióba. Alec Kopyt, az énekes, aki egészen kicsi cintányérok összeütögetésével feszíti a hangulatot, mielôtt belekezdene alapfeladata ellátásába, Odesszából indulva, néhány évi ausztráliai kitérôt követôen csatlakozott a csapathoz. Elképesztô, ahogy így együtt a legvaskosabb valószerûséggel képesek felidézni egy letûnt világot, amelynek az orosz nyelvû szövegek a kikötôvárosi változatát tartják ébren. Este a Roma Sátorban érdemes új benyomásokat szerezni, egy-


MELLÉKLET XIII


részt a Los Angeles-i Fishtank Ensemble (22.00) hallgatása közben, amely egyfajta keverék mûfajjal kísérletezik. Remélhetôleg nem idô elôtti pacsirtázással, meszecsinázással keresik majd a kedvünket, hanem bemutatják hangszeres képességeiket, és azt, hogy milyen kellemes keverék állítható össze flamencóból, mánus szvingbôl és kelet-európai roma zenébôl. Valami hasonló várható a tapasztaltabb, francia–szerb O’Djila együttestôl is (RS, 23.45).


Hölgyeim és uraim, a színpadon a Narasirato (VN, 16.00) – közli majd Marton kolléga igazi meglepetést sejtetô hangon, de az idôpontot értelemszerûen nem mondja be, azt viszont alighanem

igen, hogy a dél-csendes-óceáni Salamon-szigetekrôl érkezett az idei program talán elsô számú egzotikuma. Ha igaz, látványban sem lesz hiány, hiszen a népes csapat rituális testfestéssel díszítve szokott színpadra lépni, hogy aztán azt a fajta befelé forduló transzot idézze elô, aminek a hiányát olyannyira fájlaltuk a bevezetôben. Egyszerre nyers és lágy ez a zene, a figyelmünket szétfuttató délutáni napsütést meg majd a szemhéjunkkal takarjuk ki. Ezután ismét egy Sziget-újonc következik: HK & Les Saltimbanks (VN, 17.15). HK, azaz Kaddour Haddadi korábban egy másik csapat énekese volt, 2006-ban maga köré gyûjtött „vándorkomédiás” társaival (ezt jelenti a nevük) egy annál kevésbé hiphopos-bulis, dallamosabb, könnyedén együtt dúdolható, de továbbra is harcosan elkötelezett mûsorral áll egyre bôvülô rajongói tábora elé, amely nem is annyira ráadásként, mint inkább természetes kiegészítésként a markáns észak-afrikai zenei

Mi volt az 1994-ben rendezett, amúgy második Sziget neve? 1 Ifjúság Szigete 2 Diákok Szigete ∞ Eurowoodstock Mi a neve annak a hídnak, amin a Sziget-lakók a fesztivál ideje alatt gyalog közelítik meg a Szigetet? 1 Sóhajok hídja 2 „K” híd ∞ Fesztiválhíd

Játék A helyes válaszokat beküldô olvasóink között 3 darab SZIGET – 20 év HÉV c. könyvet sorsolunk ki. A kötet szerzôje Jávorszky Béla Szilárd.

Az Európai Fesztiválszövetség milyen díjat adott idén év elején a Szigetnek? 1 Európa Legjobb Nagyfesztiválja 2 Európa Legjobb Szigete ∞ Legeurópaibb Jó Fesztivál

A megfejtéseket augusztus 12-ig várjuk a [email protected] e-mail címre, vagy postán: 1094 Budapest, Páva utca 8. Kérjük, adják meg telefonszámukat, postacímüket is! Jelige: Sziget könyv

XIV MELLÉKLET


utalások mellett némi reggae-t is élvezhet. A Muchachito Bombo Infierno (VN, 18.30) váltja ôket, és alighanem sajnálni fogjuk, hogy nekik is csak egy órájuk lesz a megtáncoltatásunkra. Muchachito = fiúcska (ô 3 éve már járt a Szigeten), bombo = egyfajta nagydob, infierno = pokol. Most okosabbak lettünk? Infernális lendület dobritmusra? Mindenesetre az egykori barcelonai utcazenész (nem ô az egyetlen a színpad fellépôi között) igen jól fogyasztható, hangulatos elegyet dolgozott ki rumba- és rock and roll alapanyagból kiindulva, amit rekedtes hangjának édesbús érzékiségével fejel meg, miközben a régiesen megzengetett gitár egyenesen a szívre céloz. Az Orchestre National de Barbès (VN, 19.45) járt már errefelé, de akinek hiányzik az idei programból az észak-afrikai gnaua transza, továbbra sem mozdulhat a VN környékérôl. Ha pedig már itt ragadt, megítélheti, hogy az Emir Kusturica jelenlétével vagy legalábbis a nevével felturbózott, eredetileg szarajevói No Smoking Orchestra (VN, 21.30) mennyit ôrzött meg punkgyökereibôl, és vajon tombol-e még az a bizonyos „nyers, balkáni ôserô” a másodvirágzását élô, robbanásveszélyes együttes játékában. Utána pedig irány a RS, ahol az egyenesen Ausztráliából érkezô The Barons of Tang (23.45) tart bemutatót abból, hogyan lehet ugyanezt a dúlt lendületet egyfajta neo-érzelmességgel elegyítve megint egy újfajta hangzásvilággá kialakítani. Sajnos a kései idôpontoknak megvan az a veszélyük, hogy a felajzott közönség ilyenkor már kevéssé fogékony a különleges zenei megoldásokra, a fanyar finomságokra, és minél hevesebb döngölésre igyekszik sarkallni a zenészeket – remélhetôleg Tang (ki az?, mi az?) bárói majd igazságot tesznek.


A kimerítô csütörtököt kövesse puhább péntek, de négyre megint ki kell érnünk a helyszínre. Most a sevillai La Selva Sur (VN, 16.00) indít, egy korát tekintve éretlen,

tánczenészi képességei szerint súlyosan profi együttes. Mindent tudnak, latin skát, hiphoposított rumbát és szvinget, elvetemültebb adatközlôk pedig egyenesen punk-rockról beszélnek, a lényeg az, hogy nagyon vidám, nagyon szerethetô, jókedvû együttest hallunk majd, úgyhogy amikor (persze ôk is a kelleténél hamarabb) levonulnak a színpadról, máris az lesz az érzésünk, hogy az elôzô nap kezdôdik elölrôl. Persze komoly érvek szólnak amellett, hogy megvárjuk Roy Paci és az Aretuska (VN, 18.30) fellépését, hiába nem ez az elsô magyarországi fellépésük. A nagy szicíliai világzenei macher, túl azon, hogy bôséges zenei tapasztalatokat szerzett Dél-Amerikában, továbbá Afrikában, majd pedig Manu Chao koncertzenekarával járta a világot, a kortárs dzsessz egynémely kiválóságával is dolgozott együtt, sôt emberi jogi kampányok rendelkezésére is bocsátotta a képességeit, amelyeket egy ideje saját zenekara – illetve lemezkiadója – élén kamatoztat. Amúgy meg profi frontemberként számíthatunk a kiváló trombitásra – a móka, a kacagás már megint. Ha útba ejtjük a Cˇacˇi Vorba (RS, 20.15) koncertjét, kaphatunk egy kis ízelítôt a harsány fúvósok árnyékában pajkos derûvel meghúzódó kárpáti cigány népzenébôl, annak is a lengyel olvasatából – az elérhetô koncertfelvételek tanúsága szerint igencsak szenvedélyes felfogásban. Ám ideje újból helyszínt váltanunk – már amennyiben hallani akarjuk Bebel Gilbertót (A38 Színpad, 21.40), aki családi alapon eleve képviseli a klasszikus brazil bossa novát, hiszen a szülei maguk is a mûfaj kiemelkedô egyéniségei voltak. Tény, hogy dalainak egy része egyfajta elit chillout irányba mozdul el, de a bossa nova finoman, letisztultan elegáns, borzongatóan elfojtott lüktetését a legnemesebb formában élvezhetjük az elôadásában. Tökéle-

[ Imam Baildi ]

[ Bebel Gilberto ]

(RS, 23.45) az aktuális balkáni trombitakirályt, King Naat Veliovot kíséri, ami ha nem is teljesen más, mégis valahogy érdesebb, nyersebb, mint a nagy, népszerû bandák produkciói.

tes záró program, ám ha mégis egy kis frissítôre vágyunk, éppen színpadra lép a londoni Gypsy Hill (RS, 23.45), mi pedig újból elvadulhatunk, vagy legalábbis megvizsgálhatjuk, mit tud a cigány fúvószene, ha ráengednek egy jelentôsebb adag elektronikát.



A szokott helyen, a szokott idôben most egy görög zenekar van soron: az Imam Baildi (VN, 16.00). A névvel jelölt ételt komoly ember nem töltött padlizsánnak fogja föl, hanem a lassan sülô padlizsán húsába folyamatosan pépesíti bele a paradicsomot, fokhagymát, hagymát, miként az együttes is ravaszul, adagonként keveri hozzá a régebbi, népszerû görög dallamokhoz azokat az adalékokat, amelyek a mediterrán világot teljes széltében-hosszában megidézik. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyik pillanatban spanyolul rappelnek, a másikban meg valami gonosz loop zaklat egy szívhez szóló dallamot, hogy aztán elvetemült délszláv csocsek zúzzon elô

[ The Pogues ]

a semmibôl. Nem kizárt, hogy egy nagy ívû folytatásos történet kezdetének leszünk a tanúi, akárcsak a következô új név, a mexikói Molotov (VN, 19.45) együttes esetében. Vagyis hát az utóbbi esetben az ívnek már bôven a felsô szakaszáról kell beszélni, igaz, hogy ezt inkább a hiphop-rock, semmint a világzene kedvelôi tartják számon. Most pedig hagyjuk is ezt az ívezést, hiszen a VN szombat esti záróeseményét, a The Pogues (21.30) koncertjét méltatlan, sôt ízetlenség volna ide-oda helyezgetni. A 80-as évek londoni ír punkcsapata jó ideje a korai feloszlását követô másodvirágzását éli. Hogy

milyen intenzitással, errôl eddig még nem volt alkalmunk személyesen meggyôzôdni. Csak Shane MacGowan járt már a Szigeten, mégpedig új/régi zenekarával, a The Popesszal. Egy élô legendát üdvözölhetünk tehát – igen, idén ôk a VN „nagy öregjei”, ami igencsak megtisztelô pozíció, ha az elmúlt évek hasonló státusú fellépôire gondolunk Ibrahim Ferrertôl Robert Planten át, mondjuk, a Skatalitesig. Kötelezô program, és még csak az ír zenét sem kell különösebben szeretni hozzá! Viszont búcsúzóul kár volna nem belehallgatni némi finom macedón rezzentésbe is: a Kocˇ ani Orkestar

A skás-utcazenés-Manu Chaó-s hangulat, vagyis az utolsó napi jókedv felelôse a milánói Figli di Madre Ignota (VN, 16.00), de tudjuk, sôt három éve tapasztaltuk is: vicces fiúk ôk, nem lesz baj a táncos délutáni tápászkodással. Aztán pedig a legelvetemültebb román cigány rezeseket sem hagyhatjuk magukra: a Fanfare Cioca˘rliáról (VN, 17.15) és a Fanfare Savaléról (RS, 23.30) van szó, és ismét mód nyílik a generációs különbségek vizsgálatára – már amennyiben marad bennünk energia. Kettejük között ugyanis mást úgyse nagyon tehetünk, mint hogy újból ugrálunk a Rotfronttal (VN, 18.30), és maradék erônket összekaparva vadulunk a Leningraddal (VN, 19.45). - kovácsy -


MELLÉKLET XV

Narancsfül XX. SZIGET. The STONE ROSES

Recommend Documents