Nálunk itthon van: becsüljük meg jobban a szelídgesztenyét Zeller Zoltán NAIK, Gyümölcstermesztési Kutatóintézet, Érdi Kutató Állomás
Szilárd alapok A szelídgesztenyét, különböző kutatási területekre kiterjedő – növényföldrajzi, flóratörténeti, pollenanalitikai – vizsgálatok alapján, a kutatók „csaknem mindegyike” (Csapody, 1972) a Kárpát-medencében őshonosnak, természetes elterjedésűnek tekinti. Az egyik legőshonosabb gyümölcsfajunk alkotta szelídgesztenyések mai képének kialakításában az emberi beavatkozás jelentős szerepet játszott, ezért kultúrtörténeti jelentőségük elvitathatatlan. A természeti, kultúrtörténeti és gazdasági értékek összefonódására jó példa a nagymarosi gesztenye-termőtáj (1. kép). A térségben természetes elterjedésű szelídgesztenye-erdő mai képének kialakításában nagy szerepet játszhattak – a néphagyomány szerint – Anjou királyaink, Károly Róbert és Nagy Lajos kertészei mellett Hunyadi Mátyáshoz is kötődő telepítések. Károly Róbert – megtapasztalva a gesztenyések többfunkciós jelentőségét – az őshonos nagymarosi gesztenyésekben sétáló utakat, arborétumot létesített (Bél, 1735-1742). Itáliából (Nápolyból, Firenzéből) a legjobbnak ítélt csemetéket hozatta és telepíttette kertészeivel, gazdagítva ezzel az amúgy is nagy változatosságú nagymarosi gesztenyeállományokat. E változatok egymásra hatásának, a több évszázados szelekciónak, a különböző szaporítási módok alkalmazásának, a helyi gazdák által nemzedékről nemzedékre végzett oltás útján történő szaporításnak eredménye értékes tájfajtáink kialakulása, fennmaradása (Korponay, Szentiványi, 1951). A gazdák megkülönböztettek „őszi” és „téli” gesztenyét (Heincz, 1986). A különlegesebbeket névvel is illeték,
68
1. kép Természeti és kultúrtörténeti érték egyben, látkép a nagymarosi gesztenyések egyikéből
például „mahagóni”, a színére utalva, „karácsonyi”, késői érése miatt még november végén is gyűjtötték, „császár”, nagy méretére utalva. A nagymarosi gesztenyefajták különleges minősége abból adódik, hogy
a nagy alakgazdaságú ősi és a behozott itáliai fajták évszázadokon át keveredtek, előnyös tulajdonságaik ötvöződtek. A kedvező ökológiai adottságok segítették ezt a folyamatot és a hozzáértő kezek, különböző
2. kép A magyar gesztenye fajtáink minősége kiváló, ízben és méretben is kielégítik a piaci igényeket
– Szentiványi, 2014). Mindezek szilárd alapot nyújtanak ahhoz, hogy a gesztenye újra méltó helyre kerülhessen a magyar gazdaságban. Nem „csak” gyümölcs
3. kép A szelídgesztenye tüskés burokkal együtt hullik a földre
kertészeti kultúrák (magyar, olasz, sváb) ismeretanyaga, értékőrző munkája eredményeként a 19. századra a nagymarosi gesztenye a jó minőség jelképévé vált. A keveredés további előnye az egyéb fajtákkal szemben, hogy a nagymarosi fajták más termőtájakon is megtartják kiváló tulajdonságaikat (Szentiványi – Csoma, 2002). Szentiványi Péter 1951-ben írt beszámolója is a nagymarosi gesztenye kiemelkedő értékét igazolja: „A jövőben a nagyma-
rosi gesztenyére kell a legfőbb súlyt helyeznünk, azt igyekeznünk kell lehetőleg az ország más vidékein is meghonosítanunk…”. Szentiványi Péternek és a segítőkész magyar gazdáknak köszönhetően – a jelenlegi országhatárainkon belül 1952-től zajló alapos tájszelekciós munka eredményeként – kiváló államilag elismert fajtáink mellett, megfelelő termesztéstechnológiai adatok is rendelkezésre állnak (Szentiványi, 1976; Soltész
4. kép Virágzáskor a méhek dongása már messziről jelzi, „ilyenkor nem csak látni, hallani is lehet a gesztenyést”
Az EU vidékfejlesztési stratégiájában jelentős szerepet kapnak a „többfunkciós” növények, amelyek több szempontból is fontosak lehetnek. Őseink érdeme, hogy a táji adottságokat és a szelídgesztenyében rejlő lehetőségeket felismerve hozzáértően, nagy odaadással gondozták, fenntartották a szelídgesztenyéseket. A fa minden részét (fáját, termését, virágját, levelét) és komplexen a gesztenyést is hasznosították. Az aljnövényzet takarmányként szolgált, gyűjtötték a gyógynövényeket, a sokféle gombát, szamócát, málnát, a felhagyott állományokat legelőnek használták. A magyar gesztenyének mezőgazdasági szerepe megmutatkozik kiváló áruértékében, termése méretben is felveszi a versenyt a külföldi fajtákkal, minőségben pedig felül is múlja azokat (2-3. kép). Sokoldalú felhasználása (lisztként, elő- és főételekhez, italok, deszszertek alapanyagaként), magas vitamin- és ásványianyag-tartalma az egészséges táplálkozásban is növeli jelentőségét. A gesztenyeméz több szempontból is kitűnik az egyéb mézek közül. Szárazanyag-tartalma a virágmézek közül a legmagasabb, ásványianyagtartalma mennyiség és összetétel szempontjából is kimagasló értékű. A gesztenye virágpora a méhcsaládokra kedvező, felerősítő hatású (4. kép). Erdő- és vadgazdasági szerepe is jelentősebb volt a múltban, fája sokoldalúan felhasználható, kiváló alapanyag, termése a vadállomány táplálása révén hasznosult. Parkokban, főtereken díszfaként is megállja a helyét, virágzáskor ragyogó szépségével a kertek koronája lehet (5. kép). Gesztenyéseink idegenforgalmi szerepe is számottevőbb lehet kultúrtörténeti, tájesztétikai értékei alapján. A szelídgesztenyések természetvédelmi jelentősége is sokrétű, összetett. A gesztenyések élővilágának sokszínűségét fokozzák
69
kevésbé vannak kitéve jelentősebb rovarkárnak, vagy korokozónak, általuk okozott problémának. Piaci igények
5. kép Díszfaként is beválik. A gesztenye impozáns megjelenésével a tájtervezés eszköze is lehet, főleg virágzás idején tűnik ki környezetéből
a különböző gesztenyés típusok. Változatos jelleget öltenek a – kitettségtől függően – zárt erdőjellegű (6. kép), vagy nyíltabb ligetes állományok és ezek átmeneti formái. A változatos gesztenyések sokféle, különböző élőhely-igényű védett növénynek, védett és fokozottan védett állatfajnak biztosítanak élőhelyet. A gesztenyések különleges kultúrélőhelyek, különböznek az általánosságban vett gyümölcsösöktől és különböznek az erdőtől is. Az intenzívebb erdőgazdálkodásban a vágásérett kori kitermelés miatt az
idős, odvas fák hiányoznak, gesztenyéseinkben viszont ezek megléte számtalan odúlakó számára megfelelő életfeltételeket teremt (7. kép). A gesztenyéseink élővilágának sokszínűsége nem „csak” természetvédelmi szempontok miatt jelentős. Az aljnövényzet meghatározza a talaj minőségét, levegősségét, vízmegtartó képességét, a mikro- és makroorganizmusok összetételét. A többféle alternatív zsákmányállat, ragadozó (8. kép) és ezek parazitoidjainak jelenléte miatt önszabályzó képességük erősebb,
6. kép Északias kitettségű, művelt, zárt erdőjellegű nagymarosi gesztenyés erdőfolt
70
A gesztenyetermés és -méz kiváló áruértéke árában is megmutatkozik, ennek „telepítésösztönző” hatása révén jobban ki lehetne elégíteni a gyakorlatilag korlátlan igényeket. Régen a gabonát helyettesítette, kenyérfának is nevezték. Nem is oly régen a nagyobb városok őszi-téli utcái, terei elképzelhetetlenek voltak a sült gesztenye illata nélkül. A társadalmi igény pillanatnyilag kielégítetlen a feldolgozás útján létrehozott számtalanféle gesztenyéstermék esetében is. Ennek ellenére a jelenlegi „képlet” inkább az, hogy kiváló gesztenyetermő vidékeinken a „még túlélő” évszázados gesztenyék esnek áldozatul az erőművi, a beépítési és egyéb igények oltárán. Adottságaink megvannak ahhoz, hogy piacainkat magyar földről származó gesztenye árassza el import helyett, de ennek érdekében még van tennivalónk. Helyreállítási, telepítési lehetőségek A gesztenye azon gyümölcstermő fajaink közé tartozik, amelyeknél az ökológiai szemléletű termesztési módok könnyen megvalósíthatók. Jól illeszkedik a napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kapó természettel harmonikus, környezetkímélő gazdálkodást igénylő elvárásokhoz. A gesztenyéseink jellegét befolyásolja az emberi beavatkozás mértéke is, eltérő képet mutatnak a rendszeresen kaszált, gondozott, illetve a felhagyott területek akár egy-egy gesztenyésfolton belül is. A változatosság nemcsak a gesztenyésre, hanem faegyedekre is vonatkozik. Elődeink úgy jellemezték a gesztenyést a termést illetően, hogy „nincs két egyforma fa”. A már említett gesztenyés típusoknál tehát beszélhetünk fajon belüli elegyességről. Gesztenyések fajon belüli elegyességének, változatos koreloszlásának előnye (az eltérő lombfakadás, virágzási idő, termésérés hatására), hogy a biotikus, abiotikus károknak kevés-
szüret, termésértékesítés elnyújtása szempontjából is előnyökkel jár. A szürethez köthető teendők melletti fontosabb feladatok a kéregrák, illetve az újabb veszély, a szelídgesztenye-gubacsdarázs (Dryocosmus kuriphilus) elleni védekezés. Az egykor méltán híres, természetes elterjedésű gesztenyetermő vidékeink életében katasztrofális változást hozott a Cryphonectria parasitica gomba okozta kéregrák betegség megjelenése, terjedése, pusztítása. A 70-es években történt telepítések sorsa, tanulságai 7. kép Az odúlakók számára kiváló életteret jelentenek az idős, odvas fákkal tarkított gesztenyések, az odúk egyik gyakori lakója a nagy pele (Myoxus glis)
bé kitettek, kevésbé szorulnak emberi beavatkozásra. Összességében ez a károk kockázatát, súlyosságát csökkenti, jobb egészségi állapotot, nagyobb biztonságot jelent. Az őshonosság, a századokon átívelő értékőrző gazdálkodás, a tájszelekció, a kutatási eredmények alapozták meg az 1970-es években történő nagyarányú telepítéseket. A jól kialakított, gondosan megválasztott, az adott tájegységhez alkalmaz-
kodott fajtákkal telepített, ültetvény jellegű gesztenyésekben jobban meg tudjuk becsülni, hosszabb távra tudjuk tervezni a termés mennyiségét, minőségét. Az ökológiai szemléletű, környezetkímélőbb gazdálkodás itt is megvalósítható. A fajon belüli elegyességnek is megvan a lehetősége, az adott tájegységbe illő fajták vegyes telepítésével. A változatosság a megporzás, valamint a méhészeti hasznosítás szempontjából, és a
8. kép Az élővilág szerepe igen összetett a gesztenyésekben, például a pókok (Araneae) csapdájukkal stabilizálják a rovarvilág egyensúlyát, ugyanakkor a madarak számára téli élelemként is szolgálnak. A tüskés kupacson tartózkodó apró pókfajok védik a termést, de mivel „nem tudják, hogy értünk vannak”, virágzáskor a házi méheket is „ölelik”.
Ezeknek az ültetvényeknek a sorsát is nagyrészt a kéregrák betegség pecsételte meg, de egyéb problémák is gyorsították a pusztulási folyamatot. A Dunántúli területeken, főként Zala megyében több mint száz településen, több mint ezer hektár területen történtek tervszerű telepítések, ahol az adott tájhoz alkalmazkodó államilag elismert fajtáinkat használták fel. A beérkező telepítési igények esetében előfordult, hogy nem a gesztenyetelepítés lehetősége volt a fő vonzerő, hanem az ezzel járó pénz. Az ilyen érdekű telepítések sorsa már ekkor megpecsételődött, a kijelölt terület alkalmassága, illetve a későbbi „törődés” is megkérdőjelezhető volt. A tsz-ek megszűntével – már a „tsz időkben” sem volt problémamentes a fenntartás – a gesztenyeültetvények „halmozottan gazdátlan” területekké váltak. Ezek a körülmények és a már járványszerűen terjedő kéregrák pusztításának következményeként, az egyébként ígéretes folyamat – a gesztenyetelepítés és fenntartás – megtört, a gesztenyések pusztulásra ítéltettek. A területek az említett események, az állapot-, tulajdon- és helyrajzi szám változások miatt, mára nagyrészt be sem azonosíthatók. A tapasztaltak alapján a legfontosabb tanulság, hogy a gesztenyés területnek „legyen gazdája”, akinek alapvető érdeke, hogy kertje egészséges, jövedelmező legyen. Ennek értelmében a „jó gazda” rendszeresen ellenőrzi fáit, ha fertőzésre utaló jeleket lát, vagy csak a lehetőségét észleli, azonnal
71
cselekszik. „Mindig legyen kéznél a fűrész és a gyufa”, ezzel a lehető leggyorsabban meg lehet akadályozni a fertőzési gócok kialakulását. Ha a biológiai védekezési módszerek „eszközei” is rendelkezésre állnak, kombinálva a mechanikai védekezéssel hosszútávon jövedelmező gesztenyést tarthatunk fenn. Fontos az ideális termőhely megválasztása, megfelelő előkészítése, termőhelyi adottságokhoz alkalmazkodó fajták kiválasztása. A kéregrák (Cryphonectria parasitica) Mára, hála a természetnek és a kutatók, gazdálkodók lelkiismeretes munkájának, együttműködésének, megvannak a lehetőségek (biológiai, mechanikai védekezési módszerek) a kéregrák betegség terjedésének megakadályozására, visszaszorítására. A Kínában őshonos Cryphonectria parasitica gomba mesterségesen behurcolva jutott el az USA-ba, ahol 1904-ben Merkel végzett a gombával kapcsolatos megfigyeléseket (Merkel, 1906). A tapasztaltak alapján Európában is nagy riadalmat keltő betegségre az Erdészeti Kísérletek szaklap az elsők között hívta fel a figyelmet (Vadas, 1908). A gomba agresszivitását, gyors terjedését jellemzi, hogy szinte pillanatok alatt (kb. 40 év alatt, mintegy 4 millió ha területen) az észak-amerikai gesztenye (Castanea Dentata) állományok csaknem teljes megsemmisülését okozta. Európába valószínűleg Amerikán keresztül érkezett, az első hivatalos adatok Olaszország területéről, az 1938-as évből származnak (Biraghi, 1946). A kór járványszerű terjedésével az európai gesztenye (Castanea sativa) állományokban is hatalmas károkat okozott (az egyes állományokban 80-90 %-os pusztulások voltak megfigyelhetők). Azért „csak” ilyen mérvű, mert az európai gesztenye kevésbé érzékeny, mint az amerikai gesztenyefaj. Nálunk a gombát először Zala megyében, Nemeshetés település mentén lelték fel 1969ben (Körtvély, 1970). A határozott intézkedéseknek köszönhetően a terjedése lassult ugyan, de teljesen megfékezni nem lehetett. Agresszív
72
térnyerését jellemzi, hogy a 70-es évek közepéig gesztenyéseink majd mindegyikén észlelték a kórokozó jelenlétét (Eke – Gál, 1975). A betegség terjedéséről A kéregrákot okozó gomba sebparazita, tehát bármilyen kis sérülés a fán gondot okozhat, sőt akár a természetes kéregrepedés is elég a fertőzés kialakulásához. Járványszerű terjedését segíti a szél, az ízeltlábúak, a madarak, a kisemlősök. Az ember a kórokozóval szennyeződött termés és a kivágott fertőzött fa szállításával, oltványok nem megfelelő kezelésével terjesztheti. A termés leverésekor a faágakon okozott sérülések által szintén felgyorsítja a terjedés, a pusztulás folyamatát. A jelenleg is komoly fenyegetést jelentő gomba jelentőségét fokozza, hogy a bükkfafélék családjába tartozó többi fajt is megtámadja, veszélyt jelentve ezzel erdőgazdaságunk számára is fontos bükkre és tölgyfajokra. A kéregrák tünetei, valamint a védekezés lehetőségei A kéregrák tüneteit időben felismerve, hatékonyan védekezhetünk ellene. A jellegzetes, feltűnő jelek egyike a már messziről szembetűnő, úgynevezett „zászlók” megjelenése
(9. kép). Jelenlétük oka a lombozat vegetációs időben történő hirtelen száradása, mivel ilyenkor az elválasztó szövet nem alakul ki, az elszáradt levelek (virág, termés) még évekig a fán maradnak. Fiatal fákon a fertőzött részen besüppedő, sárgásan, pirosasan elszíneződő kéreg jelzi jelenlétét. A tünetek ismeretével, rendszeres ellenőrzéssel, megfelelő eszközökkel és módszerekkel (mechanikai, biológiai védekezés) féken tartható a betegség terjedése, helyreállíthatók az állományok. A mechanikai védekezés legfontosabb, egyszerű eszközei a „fűrész és a gyufa”, valamint a „gyorsaság”. A gomba szaprofitaként elhalt ágrészeken, letört, lehullott ágdarabokon is képes évekig fennmaradni, szaporodni, ezért fontos a beteg ágrészeket, fákat minél hamarabb eltávolítani, kivágás után (lehetőleg helyben) eltüzelni. Kiskertekben, ahol a fák száma nem túlzottan sok, az időben végzett mechanikai védekezés mellett ősi módszerekkel, az antagonista mikroorganizmusok segítségével védekezhetünk a kéregrákot okozó gomba ellen. Kísérletek zajlottak e téren is, a felhasznált anyagok a fertőzött felületeken gyógyulást eredményeztek. Komposzt (McCabe, 1974), különböző magas humusztartalmú, szerves anyagban gazdag talajok,
9. kép A „zászlók”: a fertőzés feletti rész hirtelen, forrázás szerű száradása után, az ágrészen maradt elszáradt virág, levél, termés még évekig őrzi a kéregrák pusztításának nyomát
vagy érett istállótrágya sebfelületre juttatásával a „hatóanyagok” – különféle antagonista baktériumok és gombák – elpusztítják, kiszorítják a kéregrákot okozó gombát. A fertőzési gócpontok megszüntetésével kordában tartható a kórokozó. Az Egyesült Államokban és Európában az eddigi kísérleti eredmények tapasztalata alapján a fertőzött gesztenyeállományokban nagy területen is hatékonyan, gazdaságosan végrehajtható biológiai védekezési módszer, a hipovirulens törzsekkel való oltás (10. kép) (Heiniger – Rigling, 1994). Elterjedésének előzménye, hogy természetes eredetű gyógyulásokat figyeltek meg (spontán gyógyulások) Genova környékén már 1950-ben, a terület 80 %-osan fertőzött állománya egészséges állapotúnak mutatkozott. Ez a megfigyelés alapozta meg a hipovirulens törzsekkel való védekezést. A hipovirulenciát a kórokozó gombákat fertőző vírus (mikovírus) okozza. A hipovirulens törzsekkel való oltással cél a természetes szétterjedés felgyorsítása, a még menthető fertőzött állományok megmentése. Szabadföldi alkalmazások a világban több helyen történtek. A jelenlegi Magyarország területén az első szabadföldi kezeléseket 1997-ben Ágfalván és Pécsvárad-Zengővárkony térségében vé-
gezték. Ennek eredménye a kezelt fák 80-90 %-os gyógyulása (Radócz – Szabó – Varga 1997; Radócz, 2002; Vidóczi – Horváth, 2008). További előrelépést a nemesítési programok jelenthetnek, amelyeknek alapját a kínai (Castanea mollissima) és a japán (Castanea crenata) gesztenye fajok kórral szembeni toleranciája adja. A keresztezések és a vegetatív szaporítás során a cél az ellenálló képesség növelése mellett az európai klímaviszonyok tűrése is. Áttörést jelenthet a modern géntechnológiai eszközök bevetése, az ázsiai fajokban a rezisztencia kialakításáért felelős gének megtalálása, beazonosítása, beépítése az európai (és észak-amerikai) faj, fajták genetikai állományába. A gomba virulens törzseinek génmódosítása kapcsán is történtek bíztató eredményekkel szolgáló kísérletek (Anagnostakis, 1995). A kutatók és a gazdálkodók közötti szorosabb együttműködés biztosíthatja gesztenyéseink hosszú távú fennmaradását. Nem „csak” unokáinknak ültetjük Az adott tájhoz jól kiválasztott oltvány, már az oltást követő ötödik évben jelentékeny termést produkál-
hat, mennyiségben és minőségben egyaránt. Sűrűn telepítve a későbbi ritkítás révén haszonfa is nyerhető. A méhészeti, tájesztétikai adottságából adódó lehetőségeket is figyelembe véve, fenntartható, hosszú távon is kiszámíthatóan jövedelmező gazdálkodás teremthető. A tradicionális ökológiai tudáson alapuló gazdálkodás, a különböző tájegységekhez alkalmazkodó fajtáink megléte a kidolgozott termesztéstechnológiák alkalmazásával párosulva, lehetőséget teremtenek gesztenyetermő vidékeink helyreállítására, bővítésére. Kiemelt jelentőségű, jövedelmező érték lehet azokon a területeken, ahol a gesztenye „jól érzi magát”, viszont a szántóföldi és egyéb mezőgazdasági művelés a táji adottságok (gyenge termőképességű talaj, domborzat stb.) miatt gazdaságtalan, környezetterhelő. A gesztenyéseink jelenlegi állapotát figyelembe véve azonban láthatjuk, hogy nincs okunk megelégedésre, sok teendőnk van még. A kutatásnak szélesebb körű összefogással, az eddigi kutatási eredményekre, a gazdálkodói tapasztalatokra alapozva feladata, hogy megteremtse a lehetőséget a gesztenyés kultúrtájaink újbóli életre keltésére. Fontos feladat a fajtafenntartás mellett, a termőkörzeteket bejárva a megváltozott piaci, társadalmi (pl. feldolgozhatóság) igényeket kielégítő, változó éghajlati körülményekhez alkalmazkodó, betegségekkel szemben ellenállóbb változatok felkutatása, begyűjtése. Mindezek figyelembevételével faj-, fajtakísérletek végzése szükséges. Termesztéstechnológiai szempontból, agrotechnikai, szaporítási kísérletekkel (mikorrhiza kapcsolat vizsgálatok, mikroszaporítás) is szolgálhatjuk a gazdálkodók, feldolgozók, vásárlók érdekeit. A természettel harmonikus, ősi tudás által stabil alapokon álló, különböző gazdasági ágazatokra is építő többfunkciós gesztenyések kiváló alternatívát, követendő értéket teremthetnek gazdaságunkban. Fotó: A szerző felvételei
10. kép A hipovirulens törzsekkel való oltás folyamata
■
73
