Muriel Barbery. A sündisznó eleganciája

Muriel Barbery

A sündisznó eleganciája

Geopen Könyvkiadó 2009

Fordította: Tótfalusi Ágnes A versbetéteket fordította: Simon Márton

Oktatásügyi és Kulturális Főigazgatóság Kultúra program A magyar fordítás az Európai Unió Kulturális programja 2007-2013 (Culture programme 2007-2013 of European Union) támogatásával jelent meg.

A mű eredeti címe: L'élégance du hèrisson Copyright © Éditions Gallimard, Paris, 2006

Magyar fordítás © Tótfalusi Ágnes, 2009

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2009 Felelős kiadó: Babucs Éva Felelős szerkesztő: Zsámboki Mária Nyomdai előkészítés: CMYK Pro Kft. Borítóterv: Emanuele Ragnisco Borítófotó: Corbis

ISBN 978 963 9765 67 2

www.geopen.hu

Stéphane-nak, akivel együtt írtam ezt a könyvet

MARX (Előszó)

6

1

Ki vágyat vet…

– Marx tökéletesen megváltoztatja a világlátásomat – jelentette ki aznap reggel az ifjú Palliéres, aki általában nem szól hozzám egy szót sem. Antoine Palliéres, egy régi gyáros dinasztia jómódú örököse nyolc munkaadóm egyikének fia. A nagy gyáriparos polgárság utolsó böffenete – ilyen böffenet csak tiszta, bűntelen csuklásokból fakadhat – ragyog a felfedezés örömétől, és ezt reflexszerűen meg is osztja velem, bele sem gondolva, értek-e belőle valamit. Mit érthet meg a munkásosztály Marx írásaiból? Marxot olvasni nehéz: nyelvezete választékos, prózája kifinomult, tételei túlságosan összetettek. És ebben a pillanatban nagy ostobán majdnem elárulom magam. – Akkor A német ideológiát kellene olvasnia – válaszolom a fenyőzöld zakós kreténnek. Csak akkor érti meg az ember Marxot és fogja fel, miben áll a tévedése, ha elolvassa A német ideológiát. Marx erről az antropológiai talapzatról buzdít az új világ megteremtésére, abból a bizonyosságból kiindulva, hogy nem szabad hiábavaló vágyakozásra vesztegetni erőinket, jobban tennénk, ha a szükségleteinkhez tartanánk magukat. Ha a világban elhallgattatnák a vágy hübriszét, új társadalmi rend jöhetne létre, amely mentes lenne a küzdelmektől, elnyomástól és a kártékony hierarchiáktól. Közel állok hozzá, hogy azt suttogjam: – Ki vágyat vet, fájdalmat arat – mintha csak a macskám előtt beszélnék. Antoine Palliéres, akit undorító, éppen csak kiserkenő bajuszkája cseppet sem tesz férfiasabbá, rám bámul, nem tudja, jól értette-e különös szavaimat. Mint máskor is, annak köszönhetem menekülésemet, hogy az emberi lények képtelenek észlelni bármit is, ami szétfeszíti mentális megszokásaik keretét. Egy házmesternő nem olvassa A német ideológiát, következésképpen nem tudná idézni a Feuerbachról szóló tizenegyedik tézist sem. Ráadásul egy házmesternő, aki Marxot olvas, nyilvánvalóan felforgatásra készül, a CGT nevű ördög gonosz szavára hallgatva. Hogy esetleg a szelleme felemelkedése végett olvassa, ez olyan illetlenség, melynek végiggondolására egyetlen nagypolgár sem vetemedhet. – Adja át jókívánságaimat kedves édesanyjának – dünnyögöm, és az orrára csapom az ajtót, remélve, hogy a több évezredes előítéletek elfedik a két mondat diszfóniáját.

7

2

A művészet csodái

Renée-nek hívnak. Ötvennégy éves vagyok. Huszonhét éve vagyok a Grenelle utca 7. házmesternője. A szép magánpalotának udvara és belső kertje is van, nyolc nagy luxuslakásra osztották, mindet lakják is, és mind óriási. Özvegy vagyok, alacsony, kövérkés, tyúkszem van a lábamon, és rosszabb reggeleken olyan a leheletem, mint egy mamuté. Alig jártam iskolába, mindig szegény voltam, visszahúzódó és jelentéktelen. Egyedül élek a macskámmal, egy nagy, lusta kandúrral, akinek egyetlen különleges tulajdonsága van: lábát húzva jár, amikor neheztel valamiért. Ahogy én, ő sem igen tesz erőfeszítéseket, hogy a hozzá hasonlók köréhez csatlakozzék. Én nem vagyok túl barátságos, bár mindig udvariasan viselkedem, így nem szeretnek, de jól tűrnek, mert tökéletesen megfelelek az elképzelésnek, amelyet a közhiedelem sajtolt a házmesternő paradigmájába; tehát egyike vagyok a fogaskerekeknek, amelyek a nagy, egyetemes illúziót forgatják, mely szerint az életnek van értelme, mégpedig könnyen megfejthető értelme. És mivel valahol megíratott, hogy a házmesternők öregek, csúnyák és barátságtalanok, azt is lángbetűkkel írták ugyanennek a hülye égboltnak az oromzatára, hogy az említett házmesternőknek kövér, gyönge akaratú macskájuk van, és egész nap egy horgolt huzatú vánkoson szundikál. Ugyanezen a címen azt is nyilvánvalónak tekintik, hogy a házmesternők állandóan a tévét bámulják, nagy, kövér macskájuk a párnán szundikál, a ház előcsarnoka pedig húsleves-, káposztaleves- vagy sóletszagban úszik. Olyan hallatlan szerencsém van, hogy egy nagypolgári ház házmesternője vagyok. Igazán megalázó volt, hogy ezeket a hitvány ételeket kellett főzőcskéznem, ám De Broglie úr, az első emeleti államtanácsos (a feleségéhez képest udvarias, ám határozott) fellépése, melynek az volt a célja, hogy kiűzze e plebejus bűzök közönséges jelenlétét, hatalmas megkönnyebbülésemre megszabadított ettől a kötelességtől, bár megkönnyebbülésemet a tőlem telhető legnagyobb tehetséggel a kényszeredett engedelmesség álcája alá rejtettem. Ez huszonhét éve történt. Azóta mindennap elmegyek a henteshez, és veszek egy szelet combot vagy marhamájat, beszuszakolom a fonott kosaramba egy csomag száraztészta és egy répacsomó közé. Szinte fitogtatom ezeket a szegényételeket (amelyeknek megvan az a kedvező tulajdonságuk is, hogy alig van szaguk), hiszen szegény vagyok egy olyan házban, ahol mindenki gazdag, így egyszerre tudok megfelelni az egyezményes közhelynek és a macskámnak, Leónak, aki csak azért kövér, mert ő eszi meg ezeket a nekem szánt fogásokat; hersegve falja a disznóhúst és a vajas makarónit, miközben én a szaglóidegeimet zavaró hatások nélkül teljes titokban kielégíthetem a saját kulináris igényeimet. Még ennél is nehezebb volt a televízió kérdése. Amíg a férjem élt, minden rendben volt, mert ő állandóan nézte, így megszabadított engem a robottól. A ház előcsarnokába kihallatszott a televízió hangja, és ez elég volt, hogy működtesse a társadalmi hierarchia játékát, de miután Lucien meghalt, erősen törnöm kellett a fejemet, hogy fenntartsam a látszatot. Életében Lucien levette rólam e méltatlan kötelezettség terhét; holtában megfosztott a műveletlenségétől, amely hasznos védőbástyát emelt a többiek gyanakvása elé. Végül egy érintés nélküli nyomógombnak köszönhetően találtam rá a megoldásra. Egy infravörös érzékelőre kapcsolt harangjáték jelzi az előcsarnokban áthaladó személyeket, így kivonja a használatból a gombot, amelyet a bejövöknek kellett megnyomniuk, hogy észrevehessem a jelenlétüket, bár igencsak távol vagyok tőlük. Én ugyanis általában a belső szobában tartózkodom, szabadidőm nagy részét itt töltöm, mert itt védve vagyok a zajoktól és szagoktól; 8

szívem szerint élhetek, mégsem vagyok megfosztva az őrszemek számára létfontosságú információtól: ki jön, ki megy, kivel és hány órakor. Az előcsarnokon átkelő lakók tehát hallják a letompított hangokat, felismerik, hogy be van kapcsolva a televízió, és mivel szemernyi képzelőerejük sincs, kialakítják magukban a készülék előtt élvezkedő házmesternő képét. Én a barlangomban megbújva ugyan nem hallom a kapu csapódását, de tudom, hogy valaki áthaladt az előcsarnokon, átmegyek a szomszéd szobába, és a lépcsővel szemben lévő kerek ablakon át a fehér muszlinfüggöny mögött megbújva diszkréten tisztázom az áthaladó kilétét. A videokazetták, majd később az isteni DVD megjelenése még radikálisabban megváltoztatta a dolgokat, tovább növelve a boldogságomat. Mivel ritkán fordul elő, hogy egy házmesternő a Halál Velencében előtt édeleg, és Mahler-zene árad a konyhájából, megcsapoltam a hosszú évek kemény munkájával félretett pénzünket, vásároltam egy másik készüléket is, és beállítottam a rejtekhelyemre. És míg mimikrim legfőbb eszköze, a kinti televízió bömböl, bár én egy hangot sem hallok az üresfejűeknek szánt sületlenségekből, könnyes szemmel olvadozom a művészet csodái előtt.

9

Mély gondolat N° 1

Aranyhalacska gömbakvárium alján: csillagnak készült. A felnőttek időnként tetemes időt szánnak rá, hogy leüljenek, és hosszan elnézzék a teljes csődöt: az életüket. Ilyenkor jajongani kezdenek, bár nem értik az egészet, és mint a légy, ami mindig ugyanahhoz az ablakhoz csapódik, gyötrődnek, kimerülnek, és boldogtalanul próbálnak rájönni, mi sodorhatta őket oda, ahová egyáltalán nem vágytak. A legokosabbak valóságos vallást csinálnak belőle: á, a nagypolgári lét gyűlöletes üressége! Vannak efféle cinikusok apa vacsoravendégei között is: „Mivé lettek az ifjúkori álmaink?”, kérdezik kiábrándultan, önelégülten. „Elszálltak, ez bizony kutyának való élet.” Gyűlölöm az érettségnek ezt a hamis tisztánlátását. Az az igazság, hogy ők is olyanok, mint a többiek, kisgyerekek, akik nem értik, ami velük történik, de adják a nagyot, bár legszívesebben elsírnák magukat. Pedig nagyon egyszerű megérteni. Ott a hiba, hogy a gyerekek elhiszik, amit a felnőttek mondanak, és amikor ők is felnőnek, úgy állnak bosszút, hogy becsapják a saját gyerekeiket. „Az életnek van értelme, és a felnőttek tudják is, mi az”, ez az egyetemes hazugság, és ebben mindenkinek muszáj hinnie. Amikor az ember felnőttkorában megérti, hogy ez nem igaz, már késő. A rejtély továbbra is rejtély marad, de már az összes rendelkezésre álló energiát elpocsékoltuk hiábavaló tevékenységekre. Nincs más hátra, amennyire lehet, el kell kábítani magunkat, és megpróbálni elleplezni magunk elől is a tényt, hogy az életünknek egyáltalán nem látjuk értelmét, és be kell csapnunk a saját gyerekeinket, így talán könnyebb lesz meggyőzni saját magunkat is. Akikkel a családom összejár, mind hasonló utat jártak be. Fiatal korukban megpróbálták jövedelmezővé tenni az intelligenciájukat, kipréselni tanulmányaikból a lényeget, mint citromból a levét, és elit pozíciót biztosítani maguknak, majd egész életükben süketen azon rágódtak, hogyan torkollhattak ilyen hiábavaló létbe szép reményeik. Az emberek azt hiszik, hogy a csillagokat követik, és közben aranyhalként végzik egy gömbakváriumban. Azon tűnődöm, nem lenne-e egyszerűbb a kezdetektől azt tanítani a gyerekeknek, hogy az élet abszurd. Talán megfosztaná a gyermekkort néhány szép pillanattól, de tetemes időt nyerne a felnőttkornak – nem is beszélve arról, hogy az ember megkímélné magát egy traumától, a gömbakvárium rémétől. Palomának hívnak, tizenkét éves vagyok, a Grenelle utca 7-ben lakom egy procc lakásban. A szüleim gazdagok, a családom gazdag, következésképpen a nővérem és én is virtuálisan gazdagok vagyunk. Az apám, aki korábban miniszter volt, most képviselő, és kétségkívül a Nemzetgyűlésben fogja végezni, a Lassay Szálló pincéjének kincseit fosztogatva. Az anyám… Szóval az anyám nem kifejezett észlény, de tanult nő. Irodalomból doktorált. Helyesírási hiba nélkül írja meg a vacsorameghívókat, és halálra untat minket az irodalmi utalásaival („Colombe, már megint a Guermantes-oldalad”, vagy „Bogaram, te valóságos Sanseverina vagy”). Ennek ellenére, az esélyeim és a gazdagságom ellenére már jó ideje tudom, hogy végső rendeltetésem a gömbakvárium. Hogy honnan tudom? Hát úgy, hogy véletlenül nagyon okos vagyok. Sőt, kivételesen okos. Valóságos szakadék választ el a korombeli gyerekektől. Mivel nemigen vágyom rá, hogy felfigyeljenek rám, és egy olyan családban, ahol az intelligencia nagy érték, egy túlságosan tehetséges gyereknek soha nem hagynának békét, az iskolában megpróbálom korlátozni a megnyilvánulásaimat, de még így is mindig osztályelső vagyok. Azt gondolná az ember, hogy nem túl nehéz a normál intelligenciát eljátszania annak, aki, mint én, tizenkét éves korára szellemileg egy filozófia doktorandusz szintjén van. Pedig nagyon is nehéz! Sok fáradságába kerül az embernek, hogy hülyébbnek tettesse magát, mint amilyen. De valamiképpen ez hozzásegít, hogy megmeneküljek az unalomtól: az összes időt, amit nem a világ tanulmányozására és megértésére fordítok, arra használom fel, hogy a szokvány-jótanulók stílusát, válaszait, lépéseit, elfoglaltságait és kis hibáit másolom. Elolvasok mindent, amit Constance Baret, az osztály második legjobb tanulója matematikából, franciából és történelemből ír, és megtanulom,

10

hogy is kell ezt csinálni: franciából összefüggő és helyesen leírt szavak sorozata, matematikából értelmetlen műveletek gépies másolása, történelemből a logikus kapcsolóelemekkel összekötött tények egymásutánja. Ám én még a felnőttekhez képest is agyafúrt vagyok. Ez az igazság. Erre nem vagyok különösebben büszke, mert nem az én érdemem. De az az egy biztos: én nem kerülök a gömbakváriumba. Alaposan átgondoltam ezt az elhatározásomat. Még egy hozzám hasonlóan okos lény – legyen bár minden tárgyban egyformán tehetséges és jóval okosabb a kortársainál – életútja is előre ki van jelölve, és ez sírnivalóan szomorú: úgy látszik, senki nem fogja fel, hogy az élet abszurd, és az életünk folyamán elért sikerek nem érnek többet a kudarcainknál. Csak kényelmesebbé teszik a létezést. És még valami: azt hiszem, a tisztánlátás megkeseríti a sikert, míg a középszerű ember mindig reménykedik valamiben. Tehát meghoztam a döntést. Hamarosan kilépek a gyermekkorból, és bár tudom, hogy az élet egy rossz bohózat, nem vagyok benne biztos, hogy örök időkig ki tudok tartani. Végeredményben arra vagyunk programozva, hogy higgyünk olyasmiben, ami nem létezik, mert olyan élőlények vagyunk, akik nem akarnak szenvedni. Így tehát minden erőnkkel igyekszünk meggyőzni magunkat, hogy vannak olyan dolgok, amelyek megérik a fáradságot, és az életnek nagyon is van értelme. Hiába vagyok nagyon okos, nem tudom, milyen sokáig leszek még képes arra, hogy szembeszálljak ezzel a biológiai késztetéssel. Miután ráléptem a felnőtt életpályára, képes leszek-e továbbra is szembenézni az abszurditás érzésével? Nem hiszem. Így tehát döntöttem: a tanév végén, a tizenharmadik születésnapomon, a jövő év június 16-án öngyilkos leszek. De tudni kell, hogy nem nagy csinnadrattával készülök ezt megtenni, mintha valamilyen hősies vagy győzedelmes cselekedetet hajtanék végre. Egyébként nagyon is érdekemben áll, hogy senki ne sejtsen semmit. A felnőttek hisztérikus kapcsolatban állnak a halállal, aránytalanul nagy méreteket ölt a szemükben, hatalmas feneket kerítenek neki, miközben a halál az élet legközönségesebb eseménye. Nekem nem is maga a dolog fontos, hanem a mikéntje. A japán oldalam természetesen a szeppuku felé hajlik. Amikor a japán oldalamról beszélek, akkor ezen a Japán iránti szerelmemet értem. Hatodikos vagyok, és természetesen a japánt vettem fel második nyelvnek. A japántanár nem olyan vészes, ugyan lenyeli a francia szavakat, és egész idő alatt zavart képpel a fejét vakargatja, de a tankönyv elég jó, és amióta elkezdtük, sokat haladtam. Megvan a remény, hogy néhány hónap múlva eredetiben olvashatom kedvenc mangáimat. Anya nem érti, hogy egy olyan-okos-kislány-mint-én, hogy olvashat mangákat. Még arra sem vettem a fáradságot, hogy elmagyarázzam neki: a „manga” japánul csak annyit tesz: „képregény”. Ő azt hiszi, hogy térdig gázolok az alja kultúrában, és én nem ábrándítom ki a tévedéséből. Szóval, néhány hónap múlva talán már Tanigucsit is tudok olvasni japánul. De kicsit eltértem a tárgyunktól: ennek még június 16. előtt meg kell történnie, mert június 16-án öngyilkos leszek. De nem szeppukuval. Jelentőségteljes és szépséges cselekedet lenne, de… szóval… egyáltalán nincs kedvem szenvedni. Igazából gyűlölnék szenvedni; úgy gondolom, hogy amikor az ember úgy dönt, hogy meghal, méghozzá azért, mert úgy érzi, hogy a halál beleillik a dolgok rendjébe, akkor fájdalommentesen kell csinálnia. A halálnak gyöngéd átmenetnek kell lennie, selymes siklásnak a pihenő felé. Vannak emberek, akik úgy ölik meg magukat, hogy kiugranak a negyedik emeletről vagy hipót isznak, sőt felkötik magukat! Ennek semmi értelme. Sőt, én egyenesen trágárnak találom. Mire jó a meghalás, ha nem arra, hogy ne szenvedjen az ember? Én jó előre elterveztem, hogy fogok távozni: már egy éve minden hónapban ellopok egy szemet az anyám ágya melletti gyógyszeres üvegből. Egyébként az anyám olyan sok altatót szed, hogy azt sem venné észre, ha mindennap elemelnék egyet, de én elhatároztam, hogy óvatos leszek. Semmit se bízzunk a véletlenre, amikor olyan elhatározást hozunk, amelyet valószínűleg kevesen fognak megérteni. Az emberek hihetetlen gyorsan keresztbe tesznek az olyan terveknek, amelyekhez a leginkább ragaszkodunk, olyasféle sületlenségek nevében, mint „az élet értelme” vagy „emberszeretet”. Ja, és: „a gyermekkor szentsége”. Tehát szép békésen közelítek június 16. felé, és nincs bennem félelem. Csak talán egy kis szomorúság. De a világ jelen állapotában nem hercegkisasszonyoknak való. Úgy értem: azért, mert az ember előre megtervezi a halálát, még nem kell úgy vegetálnia, mint valami rothadó növénynek. Éppen ellenkezőleg: nem a halál a fontos, és nem is az, hogy hány éves korában hal meg valaki, hanem hogy mit tett éppen a halála pillanatában. Tanigucsi hőseit akkor éri a halál, amikor éppen az Everestre másznak felfelé. Mivel semmi esélyem, hogy jövő június 16-ig nekivágjak a K2-nek vagy az Annapurnának, az én Everestem intellektuális jellegű. Célul tűztem ki, hogy a lehető legtöbb mély gondolatot hozzam létre, és lejegyezzem őket ebbe a füzetbe: ha semminek nincs értelme, legalább a szellemünk szembesüljön vele, vagy nem? De mivel az

11

énem nagyobbik fele japán, beiktattam még egy kényszerítő körülményt: ennek a mély gondolatnak egy kis japán vers formáját kell magára öltenie: egy haikuét (három sor) vagy egy tankáét (öt sor). A kedvenc haikumat Basó írta: Ó, halászkunyhó, hol tücsök fülel, rákok közé keverve. Ez nem gömbakvárium, nem, ez költészet! De abban a világban, ahol én élek, sokkal kevesebb a költészet, mint egy japán halász kunyhójában. Maguk talán normálisnak találják, hogy négy személy él négyszáz négyzetméteren, míg másoknak, köztük talán elátkozott költőknek is, nincs megfelelő otthonuk, és tizenöten nyomorognak húsz négyzetméteren? Amikor a nyáron bemondták a híradóban, hogy afrikaiak pusztultak el, mert tűz ütött ki az egészségtelen lakóházuk lépcsőházában, megszületett a fejemben az ötlet. Nekik mindennap ott volt az orruk előtt a gömbakvárium, és nem menekülhettek belőle, szép történetekkel szédítgetve önmagukat. De a szüleim és Colombe úgy képzelik, ők az óceánban lubickolnak, mert négyszáz négyzetméteren élnek, szép bútorok és festmények között. Tehát úgy tervezem, hogy június 16-án felfrissítem kissé a szardíniamemóriájukat: felgyújtom a lakást (barbecue-gyújtóssal). De vigyázat: nem vagyok gyilkos: akkor teszem majd, amikor nincs otthon senki (június 16. szombatra esik, és szombat délutánonként Colombe Tibére-nél van, mama jógaórán, papa a vitakörben, és én, én itthon szoktam maradni), a macskákat kimenekítem az ablakon, és még idejében értesítem a tűzoltókat, hogy ne legyenek áldozatok. Utána szép nyugodtan elmegyek aludni Nagyihoz az altatóimmal. Ha nem lesz lakásuk és lányuk, talán eszükbe jutnak azok a megégett afrikaiak, nem?

12

KAMÉLIÁK

13

1

Egy arisztokrata nő

Kedden és csütörtökön Manuela, egyetlen barátnőm velem teázik a házmesterlakásban. Manuela egyszerű asszony, akit a porszemek kergetésével elpocsékolt húsz év sem fosztott meg az eleganciájától. A „porszemek kergetése” igencsak szemérmes kifejezés. De a gazdagoknál nem a nevükön nevezik a dolgokat. – Kiürítem a tisztasági betétekkel teli szemétkosarat – mondja Manuela lágy, susogó akcentusával –, feltörlöm a kutya hányadékát, kitisztítom a madárkalitkát (sose hinné az ember, hogy ilyen aprócska állatok ilyen sokat bírnak kakálni), és kisikálom a vécét. De a por? Hogy oda ne rohanjak! Úgy képzeljék el, amikor Manuela délután kettőkor lejön hozzám, keddenként Arthenséktől, csütörtökönként De Broglie-éktól, előtte fültisztító pálcikával tisztogatta le a klotyó aranycirádáit, és a klotyó az aranyozás ellenére éppen olyan mocskos és büdös, mint a világ összes klotyója, mert a gazdagok teste egy dologban egyáltalán nem üt el a szegényekétől: undorító beleik végül valahol csak megszabadulnak attól, ami bebüdösíti őket. Már csak ezért is földig kell hajolnunk Manuela előtt. Bár feláldozták őt egy olyan világ oltárán, ahol a méltatlan feladatok egyesek számára vannak fenntartva, míg mások csak az orrukat fintorgatják és nem csinálnak semmit, ő mégsem hajlandó elfojtani a kifinomultságra való hajlamát, ami jóval fölülmúl minden aranyozást, minél egészségügyibb, annál inkább. – A diófélékhez terítőt kell tenni – jegyzi meg Manuela, és öreg kosarából elővesz egy kis fonott dobozkát, amelyben kárminvörös selyempapír fészekben mandulás sütemények pihennek. Kávét főzök (nem fogunk inni belőle, de bolondulunk az illatáért), zöld teát szürcsölgetünk, és a süteményt ropogtatjuk. Ahogyan én folyamatosan elárulom az archetípusomat, Manuela a portugál takarítónő képét hazudtolja meg, bár nem tud róla. Mert Faro leánya, aki egy fügefa alatt született hét előző gyermek után és hat utána következő gyermek előtt, akit már nagyon fiatalon kiküldtek a mezőre dolgozni, majd nagyon fiatalon férjhez adtak egy kőműveshez (aki hamarosan kivándorolt), négy, jog szerint francia, de társadalmi szempontból portugál gyermek anyja, szóval: Faro lánya fekete kötött harisnyában és fejkendőben is arisztokrata, igazi, született arisztokrata, és ehhez kétség sem férhet, mert Manuela csak a szívére hallgat, és fütyül a címkékre és a nemesi előnevekre. Mert ki is az arisztokrata? Olyan valaki, akihez a közönségesség fel nem érhet, bár teljesen behálózza. Nem érinti férje családjának közönségessége, vasárnaponként, amikor zsíros nevetéssel próbálják túltenni magukat a fájdalmon, hogy gyöngének és jövőtlennek születtek; a szomszédok közönségessége, akiket megsápaszt a gyárak neonvilágítása – úgy mennek nap mint nap munkába, leverten, mintha a pokolba szállnának le újra és újra; munkaadóinak közönségessége – a világ összes pénze sem képes elleplezni a hitványságukat, bár úgy beszélnek Manuelával, mint egy szőre hullató kutyával. De látni kell, hogyan nyújtja át nekem Manuela szorgos cukrászmunkájának gyümölcsét, és rögtön megérezzük, milyen sok kifinomultság lakik ebben az asszonyban. Igen, mint egy királynőben. Amikor Manuela megjelenik, a lakásom palotává változik, és párianassolásaink fejedelmi lakomává alakulnak. Ahogy a mesélő az életet selymesen csillogó folyóvá alakítja, amelyben elmerülhet a szenvedés és az unalom, Manuela meleg és vidám hőskölteménynyé változtatja az életünket. 14

– A kis Palliéres ma köszönt nekem a lépcsőházban – töri meg a csendet váratlanul. – Marxot olvas – felelem vállat vonva. – Marxot? – kérdezi Manuela, (az x-et h-ba hajló s-nek ejti, és ez olyan elbűvölő, mint a májusi ég). – Marx a kommunizmus atyja – válaszolom. Manuela megvetően felhorkan: – A politika – jegyzi meg. – A kis gazdagok játéka, amit nem adnak oda senkinek. Összehúzott szemöldökkel elgondolkodik: – Ez kicsit eltér a szokásos olvasmányaitól – mondja. A fényképes magazinok, amelyeket a fiatalemberek a matracuk alatt dugdosnak, nem maradnak rejtve Manuela éles szeme előtt, az ifjú Palliéres pedig az igencsak kifejező címlap – A huncut márkinak – szerint egy időben buzgó, bár válogatós fogyasztójuk volt. Elnevetjük magunkat, és egy ideig elbeszélgetünk még egyről s másról, a régi barátságok nyugalmával. Drágák nekem ezek a pillanatok, és mindig összeszorul a szívem, valahányszor arra a napra gondolok, amikor Manuela valóra váltja álmát, és örökre visszatér a hazájába, itt hagyva engem, egyedül, összeaszva, és nem lesz társam, aki hetente kétszer száműzött királynővé tehetne engem. És rettegve kérdezem magamtól: mi történik, ha az egyetlen barátnőm, aki valaha is volt, az egyetlen, aki kérdezés nélkül is mindent tud rólam, itt hagy engem, a felejtés szemfedője alá rejtve, és senki nem is ismer meg soha. Lépéseket hallunk az előcsarnokból, majd tisztán halljuk a titokzatos zajt is, ahogy egy férfikéz megérinti a lift nyomógombját – a fekete fémrácsos, lengőajtós, párnázott, faborítású öreg liftben, ha lett volna benne hely, valaha liftes fiú állt volna. Megismerem a lépteket; Pierre Arthens érkezett meg, a negyedik emeleten lakó gasztronómiai újságíró, a legrosszabb fajta oligarcha. Amikor néha fintorogva megáll a házmesterlakás küszöbén, szakasztott úgy fest, mint aki azt gondolja, hogy egy sötét barlangban élek, bár amit lát, az épp az ellenkezőjét bizonyítja. Hát én bizony olvastam azokat a híres kritikákat. – Nem értek belőlük egy szót sem – mondta egyszer Manuela, akinek egy jó marhasült csak egy jó marhasült, és kész. Nincs bennük semmi megértenivaló. Igazán siralmas, hogy egy ennyire jól forgó tollal ilyen vak szövegeket írhat valaki. Oldalakat írni csodálatos stílusban egy paradicsomról – mert Pierre Arthens úgy ír kritikát, mintha egy történetet mesélne el, és pusztán ennek is zsenivé kellene tennie őt – úgy, hogy az ember nem látja és érzi magát a paradicsomot, ez már önmagában lenyűgöző teljesítmény. Lehet valaki ennyire tehetséges, és közben tökéletesen érzéketlen a dolgok jelenlétére? – merül fel bennem gyakran a kérdés, amikor Arthens elmegy előttem azzal a nagy, gőgös orrával. Úgy látszik, igen. Vannak, akik képtelenek megragadni vizsgálatuk tárgyában azt, ami életet lehel belé, egy egész életen át értekeznek az emberekről úgy, mintha automatákról lenne szó, és a dolgokról, mintha egyáltalán nem lenne lelkük, és szubjektív benyomásuk szeszélye szerint számolnak be róluk. És mintha meghallaná a gondolataimat, Arthens lépései irányt változtatnak, és ő becsenget az ajtómon. Felállók, és gondom van rá, hogy minél lassabban húzzam a lábam a posztópapucsban, ami olyan hagyományos, hogy csak a baguette és a micisapka szövetsége képes felülmúlni a megegyezéses közhelyek terepén. Miközben az ajtó felé csoszogok, tudom, hogy agyára megyek a Mesternek, szörnyű próbára teszem nagyragadozó-türelmetlenségét, tehát ráteszek egy lapáttal: óvatosan, lassan nyitom ki az ajtót, és lassított mozgással dugom ki a résen az orromat – remélem, vörös és nedvedzik. – Futárpostai küldeményt várok – mondja Arthens hunyorogva, összeszűkült orrcimpával. – Fel tudná hozni azonnal, amint megérkezik? Arthens úr ma széles, csokorra kötött pöttyös sálat visel, csak úgy röpköd nagyúri nyaka körül, és egyáltalán nem áll jól neki, mert a dús oroszlánsörény és az éterien buggyos selyem műremek túlhabzó összejátszásában elvész a férfiassága, pedig a férfiak a férfiasság kidomborítása végett cicomázzák fel magukat. Ráadásul ez a pöttyös sál hirtelen felidéz bennem valamit, úgy bizony. 15

Kis híján elmosolyodom, amikor eszembe jut, mit is. Legrandinnek van ilyen Az eltűnt idő nyomában című regényben, egy bizonyos Marcel nevű másik közismert házmester művében. Legrandin egy sznob, aki megrekedt két világ között. Az egyik világban szívesen fogadják, de ő át szeretne kerülni a másik világba. E szenvedélyes sznob pöttyös sálja mindig jelzi szélsőséges hangulatingadozásait: a reménységtől a keserűségig, az alázatosságtól a megvetésig. Amikor például Combray főterén nem tudja kikerülni az elbeszélő szüleit, de nem óhajt köszönni nekik, szélben lobogó sáljával jelzi melankolikus hangulatát, így mentve fel magát a hagyományos köszönés alól. Pierre Arthens, akinek megvan a maga Proust-olvasata, mely szerint a házmesterek nem érdemelnek speciális figyelmet, türelmetlenül megköszörüli a torkát: Megismétli a kérdést: – Fel tudná hozni azonnal (a futárpostai küldeményt – a gazdagok csomagjai ugyanis nem a szokványos postai úton közlekednek)? – Igen – felelem, rálicitálva az ő szűkszavúságára, erre bátorít az ő szűkszavúsága és a „kérem” hiánya is, amelyet szerintem sem a kérdő mondat, sem a feltételes mód nem igazolhat. – Nagyon sérülékeny küldemény – teszi hozzá –, vigyázzon rá, kérem. A felszólító ragozás és a „kérem” sem nyeri el a tetszésemet, már csak azért sem, mert Arthens nem tételezi fel rólam, hogy képes vagyok észrevenni az efféle szintaktikai finomságokat, és csak szeszélye szerint használja, és nem azért, mert van olyan udvarias, hogy feltételezze: engem bánt az ilyesmi. Akkor érünk el a társadalmi mocsár fenekére, amikor egy gazdag ember hangjában meghalljuk, hogy csak önmagához beszél, bár szavait technikailag hozzánk intézi, de fel sem tételezi, hogy megérthetjük. – Hogyhogy sérülékeny? – kérdezem tehát nem túl barátságosan. Arthens látványosan felsóhajt, a leheletében hajszálnyi gyömbérszagot érzek. – Egy inkunábulumról van szó – mondja, és üvegessé varázsolt tekintetembe mélyeszti elégedett nagypolgártekintetét. – Na jól van, ha magának öröme telik az ilyesmiben – mondom, és undorodó pofát vágok. – Felviszem, amint a futár megérkezik vele. És az orrára csapom az ajtót. A kilátás, hogy Pierre Arthens ma este vicces anekdotaként meséli el a családi asztalnál, hogy a házmesternő felháborodott az inkunábulum szó említésére, mert nem tudván, hogy „ősnyomtatványt” jelent, valami illetlenségre gondolt, nagy örömet szerez nekem. Isten a tudója, melyikünk alázza meg magát jobban.

16

Napló a világban jelen lévő mozgásról N° 1

Hogyan csoportosuljunk önmagunkban úgy, hogy ne veszítsük el a sortunkat Csodálatos, ha az embereknek rendszeresen akad egy mély gondolatuk, de azt hiszem, hogy nem elég. Úgy értem: néhány hónap múlva megölöm magam, miután felgyújtottam a lakást, tehát nem hitegethetem magam azzal, hogy sok időm van, ezért létre kell hoznom valami maradandót a kevés hátralévő időben. Tehát újabb kihívás elé állítottam magam: ha megöli magát az ember, biztosnak kell lennie abban, amit csinál, mégsem gyújthatja fel a lakást „potyára”, így aztán, ha van valami ebben a világban, ami megéri, hogy életben maradjak miatta, azt nem szabad elszalasztanom, mert ha az ember egyszer már halott, akkor késő siránkoznia, és meghalni csak azért, mert az ember tévedett, igazán hülyeség. Na persze, ott vannak nekem a mély gondolataim. De a mély gondolataimban azt játszom, ugyebár, aki végül is vagyok, vagyis egy értelmiségit (aki kigúnyolja a többi értelmiségit). Ez nem igazán dicséretes, de mindig nagyon szórakoztató. Így aztán kigondoltam, hogy ezt a „dicsőség a szellemnek” oldalamat egy másik naplóval kellene kiegyensúlyoznom, amely a testről és a megfogható dolgokról szólna. Nem a szellem termékeiről, hanem az anyag mesterműveiről. Valami megtestesült, megfogható, de azért szép, esztétikus dologról. A szerelmet, a barátságot és a művészet szépségét leszámítva nemigen látok semmit, ami táplálhatná az emberi életet. Ahhoz még túl fiatal vagyok, hogy pályázni tudjak a barátságra vagy a szerelemre. De a művészet… ha életre ítéltettem volna, a művészet lehetett volna az egész életem. De kérem, értsenek meg: amikor azt mondom, művészet, nem csak a nagy mesterek alkotásairól beszélek. Még Vermeer miatt sem ragaszkodnék az élethez. Nagyon kifinomult, de halott. Nem, én a világban jelen lévő szépségről beszélek, amely beemelhet minket az élet mozgásába. A világ mozgásáról szóló naplómat tehát az emberek, a testek mozgásának szentelem, és ha ezekről már nincs mit mondanom, talán sikerül ráakadnom valamire, ami elegendően esztétikus ahhoz, hogy értéket adjon az életnek. Kecsesség, szépség, harmónia, intenzitás. Ha ilyesmit találok valahol, újra átgondolom az opciókat: ha látok egy szép mozdulatot, akár a test mozdulatát, ha már semmi sem nyújthat gyönyört a szellemnek, akkor talán úgy döntenék, hogy az élet megérdemli, hogy végigéljem. A kettős napló gondolata (egy a testnek, egy a léleknek) tulajdonképpen tegnap merült fel bennem, amikor papa egy rögbimeccset nézett a tévében. Az ilyen esetekben egészen eddig a papát szoktam figyelni. Nagyon szeretem nézni, amikor felgyűrt ingujjban, cipőjét lerúgva jól elvackolódik a kanapén egy üveg sörrel és egy tál kolbásszal, mintegy azt hirdetve: „Nézzétek, teljesen hétköznapi, normális ember is tudok lenni!” Az láthatólag fel sem merül benne, hogy egy sztereotípia (a Köztársaság nagyon komoly Minisztere) plusz egy másik sztereotípia (aki azért derék fickó, és szereti a hideg sört), az egy négyzetre emelt sztereotípia. Szóval: szombaton papa hamarabb jött haza a szokásosnál, elhajította az aktatáskáját, levette a cipőjét, felgyűrte az ingujját, hozott egy sört a konyhából, elterült a tévé előtt, és azt mondta: „Kicsikém, kérlek szépen, hozz be egy kis kolbászt, nem akarok lemaradni a hakáról.” Ami a hakáról való lemaradást illeti, bőven volt időm szeleteket vágni a kolbászból, és bevinni a papának, és még mindig csak a reklámoknál tartottunk. Mama a kanapé karján ült ingatag egyensúlyban, hogy kifejezze a dologgal szembeni ellenállását (a sztereotip családban így viselkedik a baloldali-intellektuális liba), és egy bonyolult vacsoraszervezési történettel untatta papát: két haragban lévő házaspárt akart meghívni, hogy összebékítse őket. Ha valaki ismeri mama pszichológiai kifinomultságát, jót mulathatna a terven. Egyszóval: papának odaadtam a kolbászt, és tudván, hogy Colombe a szobájában éppen a közmegegyezés szerint lazának számító, belvárosi, felvilágosult avantgárd zenét hallgat, arra gondoltam: végül is, miért ne, nézzünk egy kis hakát. Emlékeim szerint a haka egy kicsit groteszk tánc, az új-zélandi csapat tagjai adják elő a meccs előtt. Valami olyasmi, mint amikor a nagy emberszabásúak akarnak elbátortalanítani valakit.

17

Emlékeim szerint a rögbi is esetlen játék: nagydarab fickók minduntalan a fűre vetik magukat, felállnak, de csak hogy újra elessenek, és három lépéssel később megint összegabalyodjanak. A reklám nagy sokára véget ért, és a földön fetrengő izompacsirtákat mutató főcím után megpillantottuk a stadiont, megszólaltak a kommentátorok, a kamera ráközelített a két kommentátorra (két balfékre), majd vissza a stadionra. A játékosok a pályára léptek, és akkor egyszer csak elkapott a dolog. Kezdetben nem értettem: ugyanazok a képek voltak, mint máskor, de újféle hatást tettek rám, bizsergős érzés volt, várakozást éreztem, „lélegzetvisszafojtva” várakoztam. Papa mellettem már benyomta az első sörét, és igazi gall szellemben felkészült a folytatásra, megkérve mamát, aki éppen felállt a kanapé karfájáról, hogy hozzon neki egy másikat. De én visszatartottam a lélegzetemet. „Mi történik itt?” – kérdeztem a képernyőre bámulva, és képtelen voltam rájönni, hogy mit látok, és mi hoz ilyen izgalomba. Megértettem, amint az új-zélandi játékosok belekezdtek a hakába. Volt köztük egy nagyon nagy maori játékos, egy fiatal. Rögtön az elején rátapadt a tekintetem, nyilván a termete miatt, de azután amiatt is, ahogy mozgott. Nagyon érdekes, valamiképpen folyékony, de főleg nagyon koncentrált mozgás volt, úgy értem, önmagába forduló mozgás. A legtöbb ember, amikor mozog, annak a függvényében mozog, ami körülveszi őt. Ebben a percben is, amikor ezt leírom, itt megy el mellettem Alkotmány, és a földön húzza a hasát. Ennek az állatnak semmiféle előre megfontolt terve sincs az életre, de mégis valami felé megy, valószínűleg egy karosszék felé. És ez meglátszik azon, ahogy mozog: valami felé megy. Mama az előbb indult el az előszobaajtó felé, vásárolni megy, és tényleg, már kint is van, a mozdulata megelőlegezi saját magát. Nem tudom, hogy magyarázhatnám el igazán, de amikor helyet változtatunk, valamiképpen destrukturál minket ez a valami felé mozgás, az ember egyszerre van ott, és már nincs ott, mert már javában megy másfelé, ha ugyan értik, mit akarok mondani. Az ember csak úgy állíthatja le a destrukturálódást, ha teljesen felfüggeszti a mozgást. Vagy mozogsz, és nem vagy teljes egész többé, vagy teljes egész vagy, ám akkor nem mozoghatsz egyáltalán. De ebben a játékosban, már akkor is, amikor a pályára lépett, valami nagyon különbözőt érzékeltem. Az volt az érzésem, hogy mozog ugyan, mégis egy helyben marad. Ez őrültség, ugye? Amikor a haka elkezdődött, én főleg rá figyeltem. Az világos volt, hogy nem olyan, mint a többiek. Egyébként Balfék 1. mondta is: „És Somu, a félelmetes új-zélandi hátvéd mindig lenyűgöző hatást nyújt hatalmas termetével: két méter hét centi, száztizennyolc kiló, tizenegy másodperc alatt teszi meg a száz métert, igen, egy szép baba, hölgyeim!” Az óriási játékos mindenkire hipnotikus hatást tett, de úgy tűnt, senki nem igazán tudja, miért. Pedig a hakában teljesen nyilvánvalóvá vált: mozgott, ugyanazokat a mozdulatokat tette, mint a többiek (tenyerével a combjára csapott, a talpával ritmusra verte a földet, a szomszédja könyökéhez érintette a könyökét, miközben felhevültén, harciasan bámult az ellenfélre), de míg a többi játékos mozdulatai az ellenfeleik és a stadion őket bámuló közönsége felé irányultak, az ő mozdulatai önmagában maradtak, saját magára koncentrálódtak, és ettől igazi, hihetetlenül intenzív lett a jelenléte. A katona valódi ereje nem abban az energiában rejlik, amellyel különböző jelek segítségével el akarja bátortalanítani az ellenséget, hanem abban az energiában, amelyet önmagára koncentrálódva, önmagába képes sűríteni. A maori játékos fává változott, elpusztíthatatlan, óriási tölgyfává, mélyre nyúló gyökerekkel, hatalmas ragyogássá, és ezt mindenki megérezte. De mégis biztos lehetett benne az ember, hogy ez a nagy tölgy repülni is tud, hogy olyan gyorsan száll, mint a szél, a nagy gyökere ellenére, vagy éppen a nagy gyökerei miatt. És ekkor hirtelen kezdtem nagyon odafigyelni a meccsre, és ugyanazt kerestem benne: az olyan tömör mozdulatokat, amikor egy játékos a saját mozdulatává alakul, és nincs szüksége arra, hogy felaprózódjék valami felé indulva. És láttam ilyet! Láttam ilyet a játék minden szakaszában: az összeütközések során az egyik játékos, aki egy nyilvánvaló egyensúlyi pillanat idejére megtalálta a gyökerét, kis, biztos horgony lett, és az erejét átadta az egész csoportnak; a kibontakozás szakaszában egy másik játékos rálelt a megfelelő sebességre, mert nem gondolt a gólra, hanem a saját mozdulatára koncentrált, és mintegy kegyelmi állapotban futott a testéhez tapadó labdával; láttam a gólszerzők transzállapotában, akik kiszakadtak a világ többi részéből, hogy rátaláljanak a tökéletes lábmozdulatra. De egyikük sem ért fel a nagy maori játékos tökéletességéig. Amikor megindította az első új-zélandi támadást, papának tátva maradt a szája, még a söréről is megfeledkezett. Dühöngenie kellett volna, mert a francia csapatnak drukkolt, ehelyett kijelentette: „Micsoda játékos!”, és az egyik kezét a homlokához emelte. A kommentátorok már visszafogottabbak voltak, de még ők sem tagadhatták, hogy valami igazán szép dolgot láttak: egy játékost, aki úgy futott, hogy nem is mozgott, mégis mindenkit lehagyott. A többiek néz-

18

tek ki úgy, mintha heves, esetlen mozgásokkal igyekeznének, mégis képtelenek voltak utolérni őt. És akkor így szóltam magamhoz: hát megtörtént, képes vagyok mozdulatlan mozgásokat észlelni a világban; nem lehet, hogy emiatt mégis megérné folytatni? Ám ebben a pillanatban az egyik francia játékos a nagy csetepatéban elveszítette a rövidnadrágját, és ettől tökéletesen elment a kedvem, mert mindenki torkaszakadtából röhögni kezdett, beleértve papát is, aki a két évszázados családi protestantizmusra fittyet hányva leküldött még egy sört. Én úgy éreztem, mintha szentségtörés történt volna. Tehát nem, ez még nem elég. Egyéb mozdulatok is kellenének, hogy meggyőzzenek. De ez legalább adott egy ötletet.

19

2

Háborúkról és gyarmatokról

Alig jártam iskolába, említettem az elbeszélésem bevezetőjében. Ez így nem egészen pontos. Ám a tanulással töltött gyermekéveim az általános iskolai bizonyítvánnyal véget értek, és már azelőtt is ügyeltem rá, nehogy felfigyeljenek rám – halálra rémültem, amikor észrevettem, hogy Sarvant tanító úr gyanakszik rám, amióta alig tízéves koromban észrevette, milyen mohón falom az újságját, amelyben csak háborúkról és gyarmatokról esett szó. Hogy miért? Nem tudom. Igazán azt hiszik, hogy megtehettem volna? Ez vásári jövendőmondóknak való kérdés. Mondjuk úgy: a lehetőség, hogy harcolnom kell a tehetősök világában, nekem, a senki lányának, egy szépség és vonzerő nélküli, múlttalan és ambíciótalan teremtésnek, aki híján van minden jólneveltségnek és a ragyogásnak, már azelőtt kifárasztott, hogy egyáltalán megpróbáltam volna. Csak egyetlen dologra vágytam: hogy békén hagyjanak, ne követeljenek tőlem túl sokat, és naponta néhány pillanatra ki tudjam elégíteni az éhségemet. Annak a számára, aki nem ismeri az étvágyat, az éhség első maró harapása egyszerre jelent gyötrelmet és megvilágosodást. Fásult és gyakorlatilag nyomorék gyerek voltam, olyan hajlott volt a hátam, hogy az szinte már púpnak számított, és csak az tartott meg az életben, hogy nem tudtam: létezhet másik út is. A vágytalanságom már a semmit súrolta; semmi nem szólított meg, semmi nem ébresztett fel; titokzatos hullámok dobálta gyenge szalmaszál voltam, olyan mélyen öntudatlan, hogy véget sem akartam vetni ennek az állapotnak. Nálunk otthon alig beszéltünk egymással. A gyerekek ordibáltak, a felnőttek mentek a dolguk után, mintha csak egyedül lennének. Kedvünkre ehettünk, habár mértékletesen, nem bántak roszszul velünk, a ruháink, szegényes gönceink tiszták voltak, és gondosan meg voltak foltozva, így, bár szégyenkezhettünk miattuk, nem szenvedtünk a hidegtől. De nem beszéltünk egymással. Ötéves koromban következett be a kinyilatkoztatás, amikor először mentem iskolába, és végtelen meglepetésemre és döbbenetemre egy hang egyenest hozzám szólt, és kimondta a nevemet. – Renée? – szólt hozzám a hang, és közben éreztem, hogy egy baráti kéz simul az enyémre. Ez a folyosón történt, ahová, mivel esett az eső, az első iskolai napon bezsúfolták a gyerekeket. – Renée? – zendült fel újra a felülről érkező hang, miközben a baráti kéz továbbra is könnyű és gyöngéd nyomással – érthetetlen nyelvezet – nehezedett a karomra. Felemeltem az arcomat, kis híján megszédültem a szokatlan mozdulattól, és a szemem egy másik szempárral találkozott. Renée. Rólam volt szó. Életemben először valaki úgy fordult hozzám, hogy kimondta a nevemet. A szüleim egy mozdulatot vagy egy mordulást használtak volna erre a célra, és a nő, akinek világos szemébe és mosolygós szájára néztem, most utat tört a szívemig, és a nevem kimondásával olyan közelségbe került velem, amiről azelőtt fogalmam sem volt. Az engem körülvevő világ hirtelen megtelt színekkel. Egyetlen fájdalmas villanással ráébredtem az odakint zuhogó eső, az esővíz mosta ablakok látványára, éreztem az átázott ruhák szagát, érzékeltem, milyen szűk a folyosó, a szoros bél, amelyben a gyermekek tömege remegett, láttam a mázolt, rézgombos fogasokat, ahol a rossz posztóból készült kabátok zsúfolódtak – és a plafont, amely egy gyermek szemének épp olyan magasan volt, akár az ég.

20

És komor tekintetemet az ő tekintetébe mélyesztve belekapaszkodtam az asszonyba, aki az imént hozott a világra. – Renée – szólalt meg újra a hang –, levennéd a csuklyás köpenyedet? Határozottan megragadott, nehogy elessem, és a hosszú évek tapasztalatának gyorsaságával levetkőztetett. Tévesen gondoljuk, hogy öntudatra ébredésünk pillanata egybeesik a születésünk pillanatával – lehet, hogy azért hisszük így, mert ezen kívül nem tudunk elképzelni más eleven állapotot. Ügy hisszük, mindig láttunk és éreztünk, és ebben a hitünkben a világrajövetelünkben látjuk azt a meghatározó pillanatot, amikor megszületik a tudatunk. Hogy egy Renée keresztnevű kislány, egy látással, hallással, szaglással, ízleléssel és tapintással megáldott észlelő operációs rendszer öt éven át egyáltalán nem volt tudatában saját magának és a világegyetemnek, meghazudtolja ezt az elhamarkodott elméletet. Mert ahhoz, hogy a tudat létrejöhessen, kell egy név. Márpedig, úgy látszik, a körülmények szerencsétlen egybeesése folytán senkinek sem jutott eszébe, hogy a nevemmel illessen engem. – Ó, milyen szép szemek – mondta a tanítónő, és az az érzésem támadt, hogy nem hazudik, hogy a szemem ebben a pillanatban ezt a szépséget sugározza, és a születésem csodáját visszatükrözve úgy ragyog, mint sok ezer csillag. Megremegtem, és a másokkal megosztott öröm cinkos villanását kerestem a tekintetében. De édes és jóakaratú szeméből nem olvastam ki mást, csak részvétet. Abban az órában, amikor végre megszülettem, csak könyörületből fogadtak be a világba. Megszállott lettem. Mivel az éhségemet nem csillapíthattam a társadalmi interakciók játékában, erre adottságaim miatt képtelen voltam – csak később értettem meg ezt a megmentőm szeméből felém sugárzó részvétet –, a könyvek által elégítettem ki. Először csak egyet érintettem meg. Láttam, hogy az osztályban a nagyokat mintegy megszállja valamilyen erő, mély csendbe merülve láthatatlan jeleket nézegetnek benne, és a halott papírból kiemelnek valamit, ami élőnek látszik. Úgy tanultam meg olvasni, hogy senki észre sem vette. A tanítónő még csak az egyes betűket tanítgatta a többi gyereknek, amikor én már régen ismertem az írott jeleket összeszövő anyag szilárdságát, végtelen kombinációikat, és azokat a csodálatos hangokat, amelyek lovaggá avattak engem ezen a helyen, az első napon, amikor a tanítónő kimondta a nevemet. Senki nem tudta. Úgy olvastam, mint egy megszállott, először titokban, azután, amikor úgy éreztem, már eltelt a tanulásra szánt normális idő, mindenki tudtával és szeme láttára, de gondosan ügyeltem rá, hogy eltitkoljam, milyen örömet jelent nekem, és milyen fontos az olvasás. A visszamaradott gyermek kiéhezett lélekké változott. Tizenkét éves koromban otthagytam az iskolát, attól kezdve otthon dolgoztam vagy a mezőn, a szüleim és a testvéreim mellett. Tizenhét éves koromban férjhez mentem.

21

3

Az uszkár mint totem

A kollektív tudatban a házmester házaspárnak, a duónak, amely olyan jelentéktelen egységekből olvadt egymásba, hogy csak az egyesülésük teszi őket láthatóvá, szinte biztos, hogy uszkárja van. Mint mindenki tudja, az uszkárok szépen nyírt kutyák, jobboldali konzervatív nyugdíjasok szokták tartani őket vagy nagyon magányos idős hölgyek, akik érzelmi átvitel céljára használják őket, és házmesterek, akik csendesen húzzák meg magukat sötét lakásukban. Az uszkárok lehetnek drappok vagy feketék. A drappok kellemetlenebb természetűek a feketéknél, a feketék viszont büdösebbek. Minden uszkár őrjöngve ugat a legkisebb alkalommal is, de főleg akkor, amikor nem történt az égvilágon semmi. Négy merev kis lábukon szapora léptekkel követik a gazdájukat, és közben alig mozog kolbászforma kis testük. És főleg: apró, fekete, gyanakvó tekintetű szemük van, mélyen belesüppedve jelentéktelen szemüregükbe. Az uszkárok hülyék és csúnyák, alázatosak és gőgösek. Uszkárok. És a házmester házaspár is, akit totemállata szimbolizál, láthatólag híján van az afféle szenvedélyeknek, mint a vágy és a szerelem, és mint maga a totemállat, arra ítéltetett, hogy csúnya, hülye, alávetett és gőgös legyen. Ha néhány regényben előfordul is, hogy hercegek munkáslányokba, hercegnők festőkbe szeretnek bele, házmester és házmester között, még ha ellenkező neműek is, soha nem születne olyan történet, amely mások között megeshet, és amely méltó lenne arra, hogy elmesélje valaki. Egyrészt soha nem volt uszkárunk, másrészt nyugodtan mondhatom, hogy a házasságunk nagyon jól sikerült. A férjemmel önmagam lehettem. Nosztalgiával gondolok vissza a vasárnap reggelekre, ezekre az áldott, pihenésre szánt időszakokra, amikor a férjem a kávéját itta, én meg olvastam. Tizenhét éves koromban mentem hozzá, rövid, de korrekt udvarlás után. Együtt dolgozott a gyárban a bátyáimmal, és esténként néha benézett hozzánk egy kávéra és egy pohárkára. Sajnos, én csúnya voltam. Ez talán nem is lett volna olyan feltűnő, ha úgy lettem volna csúnya, mint mások. De az én csúnyaságomban az volt a kegyetlen, hogy csak rám jellemző csúnyaság volt, még nő sem voltam, de már megfosztott minden üdeségtől, és már tizenöt éves koromban úgy néztem ki, amilyen majd ötvenéves koromban leszek. Hajlott hátam, vastag derekam, rövid, szőrös ikszlábaim, kusza, kellem nélküli vonásaim talán megbocsáthatók lettek volna a báj miatt, amely minden fiatal ember sajátja, még a csúnyáké is – de én már húszéves koromban olyan voltam, mint egy vén csoroszlya. Így azután, amikor későbbi férjem szándéka kezdett világosan kirajzolódni, és nem tudtam többé úgy tenni, mintha nem venném észre, megnyíltam neki, életemben először őszintén beszéltem valaki mással, mint magammal, és bevallottam neki, mennyire meglep a gondolat, hogy el akar venni feleségül. Őszinte voltam. Már nagyon régóta hozzászoktam a magányos élet kilátásához. Szegénynek, csúnyának, ráadásul okosnak lenni a mi közegünkben, ez olyan sötét és kiábrándult életútra ítéli az embert, amelyhez jobb idejében hozzászokni. A szépségnek mindent megbocsátanak, még a közönségességet is. A szépek okossága nem holmi jóvátételnek tűnik, vigaszdíjnak, amit a természet kínál fel kevésbé kedvező helyzetben lévő gyermekeinek, hanem haszontalan játékszernek, amely kiemeli a kincs értékét. A csúnyaság viszont már önmagában bűnnek számít, így hát szüle22

tésemtől tragikus sorsra voltam ítélve, és ez már azért is nagy fájdalmat okozott, mert egyáltalán nem voltam hülye. – Renée – felelte Lucien a tőle telhető legnagyobb komolysággal, és ezzel a hosszú tirádával egész életére lerótta a bőbeszédűség adóját –, Renée, én nem szeretnék feleségnek valami kis ártatlanságot, aki bármilyen szemérmetlenségre képes, és a csinos pofikája mögött nincs több agya, mint egy verébnek. Én hűséges társat akarok, aki jó feleség, jó anya és jó háziasszony lesz. Nyugodt és megbízható asszonyt, aki mellettem áll az életben, és támogat. Cserébe komolyságot várhatsz tőlem a munkában, nyugalmat az otthonunkban és gyöngédséget a jó pillanatokban. Nem vagyok rossz fickó, és megteszem, ami tőlem telik. És meg is tette. Kicsi volt és száraz, mint egy szilfatőke, de nagyon kedves, mindig mosolygós arcú. Nem ivott, nem dohányzott, kisétkű volt, és nem lóversenyezett. Otthon, munka után tévézett, horgászlapokat olvasott vagy kártyázott a gyárbeli barátaival. Szerette a társaságot, mindig szívesen hívott vendégeket. Vasárnaponként horgászni járt. Én a háztartást vezettem, mert Lucien nem akarta, hogy másokhoz járjak dolgozni. Nem hiányzott belőle az intelligencia, bár okossága nem olyan természetű volt, amit a közszellem értékesnek, hasznosnak ítél. Bár a képességei a kézügyességet igénylő dolgokra korlátozódtak, ezekben olyan tehetséget árult el, amely túlmutatott a motorikus adottságokon, és bár tanulatlan volt, mindenhez azzal az ügyességgel közelített, amely a barkácsolásban megkülönbözteti a szorgos embert a művésztől, és a beszélgetés során ráébreszt arra, hogy a tudás nem minden. Mivel már nagyon korán beletörődtem az apácaéletbe, égi adománynak tekintettem, hogy ilyen kellemes társ jutott osztályrészemül, aki, bár nem értelmiségi, egyáltalán nem rossz ember. Kifoghattam volna egy Grelier-t is. Bemard Grelier a Grenelle utca 7. lakói között az egyik olyan ritka lény, aki előtt nem félek attól, hogy elárulhatom magam. Mondhatnám neki nyugodtan: „A Háború és béke a történelem determinista víziójának iskolapéldája”, vagy „Lenne olyan szíves bezsírozni a szeméttároló ajtajának sarokvasait”, nem ütne szöget a fejébe. Inkább azon tűnődöm, milyen megmagyarázhatatlan csoda folytán indít el benne a második felszólítás bármilyen cselekvési kényszert egyáltalán. Hogy képes megtenni valaki valamit, aminek nem fogja fel az értelmét? Az ilyen típusú felszólítás nyilván nem igényel racionális kezelést – azokhoz az ingerekhez hasonlóan, amelyek megjárják a gerincvelőt, majd az agy ingerlése nélkül beindítják a reflexeket, a zsírozásra való utasítás is csak mechanikus ingerlés, amely mozgásba hozza a test tagjait anélkül, hogy a szellem részt venne a dologban. Bemard Grelier Violette Grelier férje, Violette pedig az Arthens család „házvezetőnője”. Harminc évvel ezelőtt közönséges mindenes cselédként lépett a szolgálatukba, és ahogy a család kezdett megtollasodni, úgy lépkedett ő is egyre feljebb a ranglétrán, és most már házvezetőnőként uralkodik nevetséges kis birodalmán, amely a takarítónőből (Manuela), a gyakran változó (angol) főudvarmesterből és a mindenesből (a férjéből) áll, és éppen annyira megveti a maga kis népét, mint a burzsuj gazdái. Egész nap fecseg, mint egy szarka, lázasan szaladgál ide-oda, fontoskodva, szigorúan dorgálja a cselédséget, mintha Versailles-ban lenne, a hajdani szép időkben, és halálra fárasztja Manuelát a munka szeretetéről és a hajdani erkölcsök pusztulásáról szóló nagyképű szónoklatokkal. – Na, ő aztán nem olvasta Marxot – jelentette ki egyszer Manuela. Mellbe vágott ez a filozófiában nem igazán jártas portugál takarítónő szájából érkező találó megjegyzés. Nem, Violette Grelier egészen biztosan nem olvasta Marxot, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem szerepel a gazdagok ezüstneműjét tisztító szerek listáján. E hiányosság jutalmául a mindennapjait teljesen kitöltik a keményítőkről és a len konyharuhákról szóló végeérhetetlen katalógusok. Tehát nagyon jól mentem férjhez. Ráadásul nagyon hamar bevallottam a férjemnek az én igen nagy vétkemet. 23

Mély gondolat N° 2

A macska: totem. Minden pénzt megér, ha szép. Na és ha nem az? Nálunk mindenesetre így áll a helyzet. Ha meg szeretnék érteni a családomat, elég megnézni a macskákat. A két macskánk két, luxus macskakajától dagadó tömlő, és semmi érdekes interakcióba nem lép senkivel. Ezek az egyik kanapéról a másikra vonszolják magukat, mindenütt otthagyják a szőrüket, és úgy látszik, senki nem hajlandó felfogni, hogy semmit sem éreznek senki iránt. A macskákban egyedül az az érdekes, hogy mozgásra képes dekorációs tárgyak, és bár ezt a feltevést intellektuális szempontból érdekesnek találom, a mi macskáink túl kövérek ahhoz, hogy igazán alkalmazni lehessen rájuk. Az anyám, aki végigolvasta az egész Balzacot, és minden vacsoránál Flaubert-t idéz, naponta bebizonyítja, hogy a tanultság milyen ragyogó szélhámosság. Elég megnézni őt a macskákkal. Van némi fogalma a macskák dekorációs szerepéről, mégis makacsul ragaszkodik hozzá, hogy eleven személyként beszéljen velük, ami eszébe sem jutna egy lámpa vagy egy etruszk szobrocska esetében. Azt hiszem, a gyerekek meglehetősen sokáig hisznek benne, hogy mindennek, ami mozog, lelke és akarata van. Az anyám már nem gyerek, de szemlátomást képtelen belátni, hogy Alkotmánynak és Parlamentnek nincs több felfogóképessége egy porszívónál. Megengedem, a porszívó és a macska között van egy különbség: a macska képes örömet és fájdalmat érezni. De vajon ez már azt is jelenti, hogy kommunikálni tud az emberekkel? Szó sincs róla. Elég lenne csak különlegesen elővigyázatosan bánni a macskákkal, mint például egy törékeny tárggyal. Amikor az anyám kijelenti: „Alkotmány nagyon érzékeny, egyben nagyon büszke kis macska”, miközben a dög a kanapén terpeszkedik, mert túlzabálta magát, nevethetnékem támad. De ha elfogadjuk az elméletet, amely szerint a macskák feladata, hogy a modern kor totemei legyenek, az otthon emblematikus és védelmező megtestesülései, akik jó szándékú tükörképei a család tagjainak, akkor az egész nyilvánvalóvá válik. Az anyám azzá alakítja a macskákat, amivé minket is szeretne alakítani, és amik egyáltalán nem vagyunk. Nincs kevésbé büszke és érzékeny lény, mint a Josse család alábbi tagjai: papa, mama és Colombe. Abszolút erélytelenek és tompák, és nincs bennük egy szál érzelem sem. Egyszóval: szerintem a macska egy modern kori totem. Hiába mondja bárki, hiába tartanak szép beszédeket az evolúcióról, a civilizációról és az összes többi szép, „ció”-val végződő szóról, az ember nem sokat fejlődött a kezdetek óta: még mindig azt hiszi, hogy nem véletlenül került a földre, és hogy többnyire jó szándékú istenek őrködnek a sorsa felett.

24

4

A harcot visszautasítva

Olyan sok könyvet elolvastam… Pedig, mint minden autodidakta, soha nem voltam biztos abban, amit megértettem belőlük. Néha úgy érzem, egyetlen tekintettel képes vagyok befogni a tudás egészét, mintha hirtelen láthatatlan elágazások irányítanának el szétszórt olvasmányaim között – majd a szöveg értelme váratlanul elrejtőzik, a lényeg elillan előlem, és hiába olvasom el újra meg újra ugyanazokat a sorokat, minden alkalommal egyre távolabb szöknek tőlem, és én csak ülök ott, mint valami bolond vénasszony, aki úgy érzi, jól megtömte a hasát, csak mert végigolvasta az egész étlapot. Azt hiszem, az átfogóképességnek és a váratlan vakságnak az összefonódása csak az autodidaktákra jellemző. Az autodidakta meg van fosztva azoktól az irányjelzőktől, amelyekről a felsőfokú oktatás gondoskodik, viszont olyan szabadságot élvez a gondolkodásban, és olyan szintetizáló képesség birtokosa, melynek segítségével oda is eljuthat, ahol a hivatalos diskurzus választó falakat emel, és megtiltja a kalandozást. Ma reggel például megzavarodva ülök a konyhában egy kis könyv előtt. Az egyik olyan pillanatomat élem, amelyben szinte fuldoklóm magányos vállalkozásom elmebeteg mivoltának tudatától, de kétujjnyira a végleges lemondástól mégis attól rettegek, hogy végre megtaláltam a mesteremet. Akit speciel Husserlnek hívnak; ilyen nevet nemigen adnak háziállatoknak vagy csokoládémárkáknak, mégpedig azért, mert valami komoly, ijesztően unalmas, némileg poroszos jelleget sugall. De ez most egyáltalán nem vigasztal meg engem. Úgy érzem, a sorsom megtanított, jobban, mint bárkit, ellenállni a világeszme negatív sugallatainak. Most elárulom önöknek: ha egészen eddig úgy képzelték, hogy az öregségtől, csúnyaságtól, özvegységtől és házmesterségtől alacsonyrendű sorsába beletörődött nyomorult lény lett belőlem, akkor gyatra a képzelőerejük. Természetesen magamba húzódtam, a harcot visszautasítva. De a szellemem biztonságos menedékében nem létezik olyan kihívás, amely elől megfutamodnék. A nevem, állásom és külsőm tekintetében szűkölködöm ugyan, ám az ítélőképességemben legyőzhetetlen istennő vagyok. És Edmund Husserl – úgy döntöttem, a neve leginkább egy vezeték nélküli porszívóra illenék – fenyegetést jelent a saját, külön Olümposzom örökkévalóságára nézve. – Jól van, jól van, jól – ismételgetem hülyén, és mélyet sóhajtok –, minden problémára van megoldás, igaz? – és a macskára nézek, bátorítást remélve. A hitvány alak nem felel. Az előbb falt be egy óriási szelet disznópástétomot, és végtelen jóindulattól eltelve elfoglalta a karosszékemet. Jól van, jól van ismétlem ostobán, és zavaromban újra a vicces kis könyvet kezdem vizsgálgatni. Kartéziánus elmélkedések – bevezetés a fenomenológiába. A mű címéből és néhány oldal elolvasása után hamar kiviláglik, hogy Husserlt, a fenomenológus filozófust csak úgy lehet megérteni, ha az ember már olvasta Descartes-ot és Kantot. De az is azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hiába bírja az ember Descartes-ot és Kantot, ez a tény még nem tárja ki a kapukat a transzcendentális fenomenológia előtt. Kár. Hiszen őszintén csodálom Kantot azért, mert gondolkodása a zsenialitás, szigorúság és őrület csodálatra méltó sűrítménye, prózáját mégis a spártai egyszerűség jellemzi, és kis nehézség 25

árán be tudok hatolni az értelmébe. A kanti szövegek nagyon nagy szövegek, ezt az is bizonyítja, hogy győzedelmesen kiállták a ringlószilvapróbát. A ringlószilvapróba mellbevágóan egyszerű gyakorlat. Az eternitlapos asztalra leteszem a gyümölcsöt és a könyvet, beleharapok a gyümölcsbe, majd rávetem magam a könyvre. Ha mind a kettő kiállja a kölcsönös támadást: a ringlónak nem sikerül bennem kételkedést ébresztenie a könyv iránt, és a szöveg sem tudja megrontani a gyümölcs ízét, akkor tudom, hogy fontos vállalkozás közelében járok, sőt akár kivételesnek is mondható vállalkozás közelében, olyannyira kevés mű akad, amely nem oldódik fel, nem tűnik nevetségesnek és önelégültnek az aranyszínű golyócskák csodálatos, leves zamatosságában. – Nagy bajban vagyok – szólok újból Leóhoz, ugyanis hiába vagyok járatos Kantban, ez most nem segít át a fenomenológia szakadékán. Nemigen van választásom. Vissza kell mennem a könyvtárba, és előkotorni valami bevezetést vagy összefoglalót. Általában gyanakszom a szövegmagyarázatokra és a rövid összefoglalókra, amelyek a skolasztikus gondolkodás rabságába vetik az olvasót. De most komoly a helyzet, nem engedhetem meg magamnak a tétovázás luxusát. A fenomenológia elillan előlem, és ez kihoz a sodromból.

26

Mély gondolat N° 3

Emberek vagyunk, köztünk az erősek nem csinálnak semmit. Csak beszélnek. Beszélnek mindörökkön örökké. Ez az én mély gondolatom, de egy másik mély gondolatból született. Papa egyik vendége mondta tegnap este, a vacsoránál: „Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja, aki nem tudja tanítani, tanítja a tanároknak, és aki a tanárokat sem tudja tanítani, politizál.” Ahogy észrevettem, mindenki nagyon szellemesnek találta a mondást, csak éppen téves okból. „Ez nagyon igaz”, mondta Colombe, az álönkritika élő szobra. Ő is azok közé tartozik, akik úgy tartják, hogy a tudás hatalom, és a tudás mindent igazol. Ha én tudom, hogy egy önelégült elit tagja vagyok, aki túlzott gőgjében leszállított áron árusítja ki a köz javát, menekülök a kritika elől, és még egyszer annyi tekintélyt takarítok be. Papa is hajlik az efféle gondolkodásra, bár ő nem annyira hülye, mint a nővérem. Papa még hisz abban, hogy létezik valami olyasmi, amit kötelességnek hívnak, és bár szerintem ez lázálom, megvédi őt a cinizmus debilitásától. Megmagyarázom, hogy értem: nincs naivabb lény a cinikusnál. Mivel tiszta erőből hisz abban, hogy a világnak értelme van, és képtelen lemondani a gyermekkor sületlenségeiről, ezzel éppen ellentétes magatartást ölt fel. „Az élet egy szajha, én nem hiszek többé semmiben, és ebben az undorig élvezetemet lelem”, jelenti ki a naiv ember megbántottan. Pontosan ez a helyzet a nővéremmel is. Hiába jár az École Normale Supérieure-re, még mindig hisz a Mikulásban, és nem azért, mert annyira jó szíve van, hanem mert tisztára óvodás. Ostobán röhögött, amikor papa kollégája előállt ezzel a szép szellemességgel, mintha azt jelezné: „én is részt veszek a világ pusztulásában”, és ez megerősített abban, amit már régóta gondolok: Colombe totális katasztrófa. De én azt hiszem, hogy ez a mondat egy igazi mély gondolat, pontosan azért, mert nem igaz, vagyis nem teljesen igaz. Nem azt állítja, amit az elején hinnénk. Ha az ember alkalmatlanságának arányában jutna feljebb a társadalmi hierarchiában, fogadok, hogy más lenne a világ folyása, mint most. De nem ez a probléma. Mert nem arról szól ez a mondat, hogy a tehetségtelen, alkalmatlan embereknek van helye a nap alatt, hanem arról, hogy semmi nem olyan kegyetlen és igazságtalan, mint az emberi valóság: az emberek egy olyan világban élnek, amelyben a szavaknak, és nem a cselekedeteknek van hatalmuk, ahol a legfontosabb tudás a szavakkal való bánni tudás. És ez borzasztó, mert mi tulajdonképpen evésre, alvásra, szaporodásra, harcra és a területünk védelmére programozott főemlősök vagyunk, és azokat, akik közöttünk a legtehetségesebbek, akikben legtöbb az állati adottság, mégis uralmuk alá hajtják a többiek, azok, akik jól beszélnek, de képtelenek lennének megvédeni a kertjüket, nyulat fogni vacsorára vagy igazán rátermett gyermekeket nemzeni. Az emberek olyan világban élnek, ahol a gyengék uralkodnak. És ez szörnyű igazságtalanság az állati természetünkkel szemben, valamiféle perverzió, mélységes ellentmondás.

27

5

Szomorú helyzet

Egy hónapnyi lázas olvasás után mély megkönnyebbüléssel úgy döntök, hogy a fenomenológia szélhámosság. A katedrálisok láttán mindig ájulással határos érzés környékez (ilyen érzést kelt bennem minden olyan emberi alkotás, amely egy nem létező dolgot hivatott dicsőíteni), a fenomenológiát viszont hitetlenkedve szemlélem, nem értem, hogy szolgálhat ennyi sok ész ilyen hiábavaló vállalkozást. Mivel éppen november van, sajnos nincs ringlószilva a kezem ügyében. Hasonló esetben – vagyis az év tizenegy hónapjában – jobb híján megelégszem a (70%-os) fekete csokoládéval. De most előre tudom a próba eredményét. Nyugodtan elropogtathatnék egy folyóméter csokoládét is, a Noematikus fenoménként fogadjuk el a tudomány eszméjét és éljük bele magunkat… és A transzcendentális ego elválaszthatatlan saját élményeitől (vagy A transzcendentális ego és a sajátszerűségére redukált önappercepció mint pszichofizikai embere 1 című fejezetek olvasása közben, akkor is combomat csapkodva röhögnék, hátravetném magam puha karosszékemben, és ringlószilva vagy csokoládépatak csorogna le a szájam szögletén. Ha az ember fenomenológiával szeretne foglalkozni, tudnia kell, hogy a fenomenológia egy kettős kérdésfeltevésben foglalható össze: milyen természetű az emberi tudat? Mit ismerünk a világból? Nézzük az első kérdést. Az „ismerd meg önmagad”-tól a „gondolkodom, tehát vagyok”-ig sok ezer éve próbálunk magyarázatot fűzni az ember nevetséges kiváltságához, a tudatához, amely egy különálló létező, és főleg a tudat azon képességéhez, hogy önmagát tárgyként képes megfigyelni. Amikor az embernek viszket valamije, vakaródzni kezd, és tudatában is van, hogy éppen vakaródzik. Ha megkérdezik tőle: mit csinálsz? Ő azt feleli: vakaródzom. Ha tovább kérdezősködünk (tudod-e, hogy tudatában vagy a ténynek, hogy vakaródzol?), megint igennel válaszol, és igennel felel az ezután felmerülő többi „tudatában vagy-e” kezdetű kérdésre is. Kevésbé viszket-e az ember attól, hogy tudja, hogy vakaródzik, és hogy tudatában van annak, hogy ezt tudja? Vajon kedvezően befolyásolja a reflektív tudat a viszketés természetét? Egy csudát. Az, ha tudjuk, hogy viszket valamink és tudatában vagyunk, hogy tudatában vagyunk ennek a viszketésnek, abszolút semmit nem változtat a tényen, hogy viszket valamink. És a szomorú helyzetből fakadó tisztánlátás csak ront a dolgon; öt kiló ringlóban le merném fogadni, hogy csak fokozza a kellemetlenséget, amit a macskám mellső lábának egyetlen mozdulata megszüntetne. De az ember olyan kivételesnek találta, hogy egy lény tudatában lehet annak, hogy tudatában van a vakaródzásnak – hiszen erre semelyik másik állat nem képes, ami azt jelenti, hogy eltávolodhatunk állat mivoltunktól –, hogy az emberi tudatot felsőbbrendűnek, valamiképpen isteni megnyilvánulásnak ítélte, remélvén, hogy általa megszabadulhat a minden testi dolog fölött uralkodó hideg determinizmustól. Az egész fenomenológia ezen a bizonyosságon nyugszik: reflektív tudatunk, ontológiai méltóságunk jele az egyetlen olyan entitás bennünk, amely méltó rá, hogy tanulmányozzuk, mert megment minket a biológiai meghatározottságtól. Láthatólag senkinek sem tűnt fel az az apróság, hogy mivel állatok vagyunk, kiszolgáltatva a testi dolgok hideg determinizmusának, minden, amit előbb mondtam, érvénytelen. 1

Mezei Balázs fordítása. Edmund Husserl: Kartéziánus elmélkedések – bevezetés a fenomenológiába, Atlantisz Könyvkiadó, 2000

28

6

Darócruha

És most nézzük a második kérdést: mit ismerünk a világból? Erre a kérdésre a Kanthoz hasonló idealistáknak megvan a válaszuk. És mit válaszolnak? Hát azt: nem sokat. Az idealizmus álláspontja, hogy csak azt ismerhetjük, ami megjelenik a tudatunkban, ebben a félisteni entitásban, amely kiemel minket az állati létből. Azt ismerjük a világból, amit a tudatunk róla állítani tud, mert megjelenik előtte – és nem többet. Vegyünk egy példát, mondjuk egy rokonszenves macskát, Leót. Hogy miért? Mert azt hiszem, könnyebb egy macskával. És most kérdem magukat: hogy lehetnének biztosak benne, hogy tényleg egy macskáról van szó, vagy hogy tudják egyáltalán, mi egy macska? Paraszti ésszel arra hivatkoznánk, hogy miután észleljük az állatot, néhány fogalmi és nyelvi mechanizmus segítségével megfogalmazzuk a tudásunkat. Ám az idealista válasz szerint nem tudhatjuk, hogy az, amit a macskáról észlelünk és tudunk, vagyis ami macskaként jelenik meg a tudatunkban, valóban egyezik-e azzal, ami a macska a maga mély, benső valóságában. Lehet, hogy a macskám, akit jelenleg egy hájas, reszkető bajszú négylábúként érzékelek, és akit a tudatomban egy „macska” feliratú fiókban helyezek el, valójában és legmélyebb lényegében egy zöld, ragacsos golyóbis, és nem is tud nyávogni. De az érzékeim olyan módon alkalmazkodtak, hogy ez nem tűnik fel nekem, és hogy az utálatos zöld takonykupac undoromat és jámbor tudatomat kijátszva egy falánk és selymes szőrű háziállat képében jelentkezik a tudatomban. Íme, ez a kanti idealizmus. A világból csak azt az ideát ismerjük, amelyet a világról a tudatunk kialakít. De létezik egy ennél hervasztóbb elmélet, egy olyan elmélet, amely elrettentőbb perspektívákat is feltár annál, hogy tudtunk nélkül egy undorító, zöld takonykupacot simogatunk, vagy hogy reggelenként egy gennytüszős üregbe dugjuk be a kenyerünket, amiről azt hisszük, hogy kenyérpirításra való. Mert ott van Edmund Husserl idealizmusa is – meggondoltam: ez a név a baptista egyház sötét időszaka után sóvárgó kispapok számára kifejlesztett darócruha márkaneve lehetne. Husserl elméletében csak a macska eszméjéről van szó. És maga a macska? Hát, tőle eltekintünk. Semmi szükség macskára. Mire jó? És milyen macska? Mostantól kezdve a filozófia felhatalmazza magát, hogy csak a tiszta szellem tivornyáin dáridózzék. A világ egy elérhetetlen valóság, hiábavaló is lenne a megismerésével próbálkozni. Mert mit is ismerünk a világról? Semmit. Mivel az összes tudásunk nem más, mint a reflexív tudatnak saját maga általi feltárása, az egész világot elküldhetjük a fenébe. Tehát a fenomenológia: „a tudatunkban megjelenő dolgok tudománya”. Nézzük, hogy telik egy fenomenológus egy napja. Felkel, tudatában van, hogy a zuhany alatt szappanoz egy testet, amely test létezésének nincs alapja, megeszik néhány semmibe vett vajas kenyeret, ruhákba bújik, amelyek olyanok, mint az üres zárójelek, bemegy az irodájába, és foglalkozni kezd a macskával. Tesz rá, hogy az a macska létezik vagy nem létezik, és hogy mi legbensőbb lényege. Ami meghatározhatatlan, nem érdekli őt. Ezzel szemben senki nem tagadhatja, hogy a tudatában megjelent egy macska, és ez a megjelenés foglalkoztatja az emberünket. 29

Ráadásul egy igencsak összetett megjelenés. Igazán figyelemreméltó, hogy a tudatunk milyen részletesen képes felfogni valamit, aminek a létezése lényegében közömbös a számára. Tudják-e, hogy a tudatunk nem fog fel mindent egy csapásra, hanem egy egész sor bonyolult szintézist hoz létre, amelyek egymást követő profilírozások során jelenítenek meg az érzékeink előtt különféle dolgokat: egy macskát, egy seprűt vagy egy légycsapót, és isten tudja, hogy ez hasznos-e? Próbálják csak ki: nézzenek a macskájukra, és tűnődjenek el rajta: honnan tudják, hogy néz ki elölről, hátulról, alulról és felülről, miközben pillanatnyilag csak szemből néznek rá. Ehhez az kellett, hogy a tudatuk az önök tudomása nélkül szintetizálja a macskájukról minden lehetséges szögből szerzett számtalan észlelést, végül létrehozza a macska teljes képét, amelyet az egyszeri látás nem adhatna meg soha. És így áll a helyzet a légycsapóval, amelyet mindig csak egy irányból látunk, bár teljes egészében vizualizálhatjuk a tudatunkban, és amelyet – valóságos csoda! – anélkül is megismernek, hogy megfordítanák és megnéznék, hogy néz ki a másik oldalról. El kell ismerni, hogy ez igencsak hasznos tudás. Tehát így kell elképzelnünk: Manuela, miközben a légycsapót használja, a tudatában folyamatosan mozgósítja az észleléshez szükséges tudást a lágycsapó különféle nézeteiről. Amúgy nem tudjuk Manuelát elképzelni légycsapóhasználat közben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a gazdagok lakásában soha nincsenek legyek. Sem legyek, sem vérbaj, sem rossz szagok, sem családi titkok. A gazdagoknál minden tiszta, sima, józan, következésképpen védve van a légycsapók zsarnokságától és a közmegvetéstől. Tehát íme, ez a fenomenológia: a tudat önmagával folytatott magányos és végeérhetetlen meditációja, tiszta, kőkemény autizmus, nincs macska, aki valaha is megzavarhatná.

30

7

A konföderációs Délen

– Hát maga meg mit olvas? – kérdezi Manuela. Most érkezett kifulladva az egyik De Broglie dámától, aki valósággal betege lett a ma este nála adandó vacsorának. Miután hét doboz Petroszjan-kaviárt kapott a szállítótól, úgy hörög, mint Darth Vader. – Népmeséket – felelem, és örökre becsukom a Husserl-kötetet. Manuelának ma jó kedve van, azonnal meglátom rajta. Vidáman kicsomagol egy kis lapos gyékénykosarat, benne képviselőfánkok a fodros papírpártában, amiben sültek, leül, gondosan lesimítja a terítőt a tenyerével – így vezeti be a hírt, amely idáig röpítette. Leteszem a csészéket, én is leülök, és várok. – De Broglie asszony nem elégedett a szarvasgombáival – vág bele Manuela. – Á, igazán? – kérdezem udvariasan. – Nincs illatuk – folytatja Manuela rosszindulatúan, mintha ez a hiányosság vele szembeni személyes támadás lenne. Igazi értékén ízlelgetjük az információt. Kéjes élvezettel képzelem magam elé Bernadette de Broglie-t a konyhájában, riadtan, szanaszét álló hajjal, amint lázas buzgalommal vargánya-rókagomba főzetet kotyvaszt, abban a nevetséges és bolond reményben, hogy végül a szarvasgombák is olyasféle illatot kezdenek árasztani, amely felidézhetné az erdőt. – És Neptune rápisilt Saint-Nice úr lábára – folytatja Manuela. – A szerencsétlen állat nyilván órák óta visszatartotta, és mire az úr elővette a pórázt, Neptune nem tudott várni tovább, és rápisilt a nadrágja szárára. Neptune a harmadik emeleti jobb oldali lakók cocker spánielje. Csak a második és a harmadik emelet oszlik két lakásra (egy-egy kétszáz négyzetméteresre). Az első emeleten lakik a De Broglie család, a negyediken Arthensék, az ötödiken Josse-ék, a hatodikon pedig Palliéres-ék. A második emeleten lakik a Meurisse és a Rosen család. A harmadikon Saint-Nice-ék és Badoise-ék. Neptune Badoise-ék kutyája, egészen pontosan Badoise-ék lányáé, aki az Assason hallgat jogot, és ralikat szervez a többi cockertulajdonossal, akik szintén az Assason tanulnak. Én rokonszenvezem Neptune-nal. Igen, nagyon becsüljük egymást, cinkosság van köztünk, abból született, hogy az egyikünk érzelmei rögtön érthetők a másik számára. Neptune érzi, hogy szeretem; a különféle kívánságai átláthatók a számomra. Az egész helyzet attól olyan élvezetes, hogy ő mindenáron kutya akar lenni, míg a gazdája igazi úriembert akar faragni belőle. Amikor Neptune kiszalad az udvarra, vörös bőrpóráza végén, a legeslegvégén, sóvárogva bámulja az ott csillogó sáros víztócsákat, úrnője határozott rándítással kényszeríti, hogy engedje le hátsóját, mire Neptune további cécó nélkül nyalogatni kezdi a nemi szervét. Amikor megpillantja Athénát, Meurisse-ék nevetséges kis whippetjét, földig lógatja a nyelvét mint egy kéjenc szatír, kéjesen szuszog, a feje tömve fantazmagóriákkal. Az a különlegesen mókás a cockereknél, hogy bohókás kedvükben viccesen riszálják magukat; olyan, mintha a lábukra csavarozott kis rugók vinnék őket előre – de lágyan, nem nagy szökkenésekkel. Ezek a szökkenések mozgatják a lábukat és a fülüket, mint a hullámok a hajót, így a spániel, e szárazföldön himbálódzó kedves kis hajó a nagyvárosba elhozza a tenger üzenetét, és ezt nagyon szeretem. Végül: Neptune egy zabagép, mindenre kész egy darab répáért vagy egy száraz kenyérhéjért. Amikor úrnője elhalad a szeméttároló előtt, Neptune úgy kezdi vonszolni a jeles hely felé, mint 31

egy őrült, a nyelve kilóg, és eszeveszetten csóválja a farkát. Diane Badoise számára ez maga a vég. E kifinomult lélek úgy találja, hogy a kutyájának olyannak kellene lennie, mint a jó családból való úrilányoknak Savannahban, a polgárháború előtti konföderációs Délen, akik csak akkor találhattak férjet, ha úgy tettek, mintha hírből sem ismernék az éhséget. Ehelyett Neptune úgy viselkedik, mint egy kiéhezett jenki.

32

Napló a világban jelen lévő mozgásról N° 2

Kutyából Bacon A házban két kutya van: a Meurisse család whippetje, ez egy bézsszínű szőrrel borított csontvázra hasonlít, és egy vörös spániel, Diane Badoise kutyája – Diane a proccos ügyvéd szőke, anorexiás lánya, aki Burberry esőkabátokat visel. A whippetet Athénénak hívják, a spánielt Neptune-nek. Ha véletlenül nem jöttek volna még rá, miféle házban lakom. Nálunk szó sem lehet Kikiről vagy Rexről. Szóval: tegnap, az előcsarnokban a két kutya találkozott egymással, és alkalmam volt megtekinteni egy nagyon érdekes balettelőadást. Most hagyjuk is a két kutyát, ők javában szagolgatták egymás hátsóját. Nem tudom, Neptune hátsója büdös-e, Athéna mindenesetre jó nagyot ugrott hátra, míg Neptune úgy nézett ki, mintha egy rózsacsokrot szagolgatna, amelybe egy szép, véres bifszteket rejtettek el. Az igazán érdekes ugyanis a két emberszabású viselkedése volt a póráz végén. Mert a városban a kutyák vezetik pórázon a gazdájukat, bár úgy nézem, senki nem veszi észre: ha önként a nyakába vesz egy kutyát, akit naponta kétszer sétáltatni kell, ha esik, ha fúj, az olyan, mintha saját magára csatolná a pórázt. Szóval: Diane Badoise és Anne-Héléne Meurisse (ugyanaz a karosszéria, csak az egyik huszonöt évvel fiatalabb) találkoztak az előcsarnokban, mind a ketten a saját pórázuk végén. Micsoda baklövés! Mind a ketten úgy tesznek, mintha a fellegekben járnának, és képtelenek megtenni az egyetlen dolgot, amely hatékony lehet az ilyen helyzetekben: felfogni, hogy mi történik, és megakadályozni azt. De mivel azt játsszák, hogy kifinomult plüssállatokat sétáltatnak, amelyekben nem dolgoznak nem helyénvaló ösztönök, képtelenek ráüvölteni a kutyáikra, hogy azonnal hagyják abba egymás hátsójának szagolgatását és nemi szervének nyalogatását. Tehát a következő történt: Diane Badoise kilépett a liftből Neptune-nel, Anne-Héléne Meuresse meg éppen ott állt a lift előtt Athénéval. Így aztán tulajdonképpen egymásra uszították a kutyáikat, és ez persze nem tévesztette el a hatását: Neptune megőrült. Szép öregurasan kibatytyog a liftből, és az orra egyenest beleütközik Athéna hátsójába, ez azért nem esik meg mindennap. Colombe emberemlékezet óta a kairosszal szórakoztat minket, ez egy görög fogalom, körülbelül azt jelenti: „a kedvező pillanat”; Colombe szerint Napóleon mindig meg tudta ragadni a kairoszát – merthogy a nővérem persze nagy stratégiai szakértő is. Na szóval, a kairosz a pillanatnyi intuíció vagy mi. És állíthatom, Neptune-nek megvolt a maga kairosza, éppen az orra előtt, és nem lacafacázott, amúgy huszárosán támadásba lendült: Athénára mászott. „Ó, Istenem!”, mondta Anne-Héléne Meurisse, mintha egyenest ő lenne a durva támadás áldozata. „Jaj, nem!”, kiáltott fel Diane Badoise, mintha az egész szégyen az ő fejére hullna vissza, pedig bármiben lefogadom, neki eszébe sem jutott volna rámászni Athéna hátsójára. És a két nő a póráznál fogva elkezdte hátrafelé húzni a kutyáját, csakhogy akadt egy kis probléma, és ez teremtette meg az érdekes mozdulat lehetőségét. Tulajdonképpen Diane-nak felfelé kellett volna húznia a kutyát, Héléne-nek lefelé, így szét lehetett volna választani az összeragadt állatokat, ehelyett ők oldalvást kísérleteztek, és mivel mindez a lift ketrece előtt történt, nagyon hamar akadályba ütköztek: egyikük a lift rácsához, másikuk a bal oldali falhoz szorult, erre Neptune, aki az első rándításra elveszítette az egyensúlyát, új erőre kapott, és még kényelmesebben rávetette magát Athénára, aki a szemét forgatva felháborodottan vonyítani kezdett. Ebben a pillanatban az emberszabásúak stratégiát váltottak, szélesebb terek felé próbálták vonszolni a kutyáikat, ahol kényelmesebben folytathatnák a manővert. De most már sürgető volt a helyzet: mindenki jól tudja, hogy elkövetkezik a pillanat, amikor az összeragadt kutyákat nem lehet egymástól elválasztani többé. Így tehát a nők turbó sebességre kapcsoltak, együtt kiabálták: „Istenem, istenem”, és úgy rángatták a pórázt, mintha a saját erényük forogna veszélyben, de a nagy sietségben Diane Badoise megcsúszott, és kifordult a bokája. És ekkor következett be az érdekes mozdulat: a bokája kifordult, ezzel egy időben az egész teste eldőlt ugyanabba az irányba, a lófarkát kivéve, mert az az ellenkező irányba lendült.

33

Biztosíthatom önöket, csodálatos volt: tisztára, mint egy Bacon-festmény. A szüleim vécéjében évszázadok óta lóg egy bekeretezett Bacon-festmény, egy illető ül a vécén, olyan igazi kitekeredett Bacon-pózban, nem valami gusztusos. Mindig azt gondoltam, hogy ez valószínűleg megrontja az akció hangulatát, de végül is mindenkinek megvan a maga vécéje, tehát soha nem éltem panasszal. Ám amikor Diane Badoise a bokája kificamítása közben valahogy szétcsúszott, a térdével, karjával és a fejével furcsa szögeket alkotva, és az egészhez még hozzájárult a vízszintesen röpülő lófarok, azonnal Bacon jutott az eszembe. Egy pillanat tört részére Diane egy darabokra eső marionettbábura hasonlított, az egész teste megbicsaklott, és erre a töredék másodpercnyi időre (mert az egész villámgyorsan történt, de mert mostanában nagyon odafigyelek a testek mozdulataira, mintegy lassítva láttam az egészet) Diane Badoise Bacon-figurává alakult. És innentől kezdve már csak egy lépés azt gondolni, hogy ez az izé csak azért van annyi éve a vécében, hogy alaposabban tanulmányozhassam ezt a furcsa mozdulatot. Utána Diane ráesett a kutyákra, ami megoldotta a problémát, mert Athéna a földre lapult ugyan, de megszabadult Neptune-től. Ezután egy bonyolult kis balett következett, Anne-Héléne segítséget akart nyújtani Diane-nak, de közben megpróbálta távol tartani a kutyáját a kéjenc szörnyetegtől, miközben Neptune, tökéletesen közömbösen a gazdája kiáltásaira és fájdalmára, továbbra is a rózsába rejtett steakje felé nyomult. Ám ebben a pillanatban Michel asszony előjött a lakásából, én pedig elkaptam Neptune pórázát, és messzebb vonszoltam őt. Szegény, nagyon el volt keseredve. Gyorsan leült, és nagy szörcsögések közepette a golyóit kezdte nyalogatni, tovább növelve szegény Diane bánatát. Michel asszony kihívta a mentőket, mert Diane bokája egy görögdinnyére kezdett hasonlítani, majd bevitte Neptune-t magához, miközben Anne-Héléne Meurisse Diane-nal maradt. Én pedig hazamentem, és azon tűnődtem: rendben, egy életre kelt Bacon, de megérte ezt a nagy felhajtást? Úgy döntöttem, hogy nem: mert nem elég, hogy Neptune lemaradt a csemegéjéről, ráadásul lemaradt a sétájáról is.

34

8

A modern elit prófétája

Ma reggel a France Intert hallgatva, nagy meglepetésemre megtudtam, hogy nem az vagyok, aminek hittem magam. Mind ez idáig proletár autodidakta állapotom folyományának tudtam be a kulturális eklekticizmusomat. Mint már említettem, életem minden munkától ellopott pillanatát olvasással, filmnézéssel, zenehallgatással töltöttem. De mindig úgy éreztem, a kulturális termékek zabálása alapvető ízlésficammal társul, mivel durván keverem a tiszteletre méltó műveket a kevésbé kiválókkal. Az biztos, hogy legkevésbé az olvasás terén jellemző rám ez az eklekticizmus, bár az érdeklődésem sokszínűsége ezen a területen a legnagyobb. Olvastam történelmi, filozófiai, politikai gazdaságtani, szociológiai, pszichológiai, pedagógiai, pszichoanalízissel foglalkozó műveket, és persze mindenekelőtt: irodalmat. Az előbb felsoroltak érdekeltek; az utóbbi az életem. A macskát azért hívják Leónak, mert Tolsztoj. Az előzőt azért hívták Dongónak, mert Fabrizio del. Az első macskámat Kareninának hívtam, Anna miatt, de csak Karénak becéztem, félve a lelepleződéstől. Leszámítva a Stendhallal való hűtlenkedést, az ízlésem nagyon világosan az 1910 előtti Oroszországba vonz, de büszkén állíthatom, hogy a világirodalom igen jelentékeny részét befaltam, és tekintve, hogy egy szegény paraszt lánya vagyok, és a karrierreményeimet már az is bőségesen túlszárnyalta, hogy a Grenelle utca 7. házmesternője lettem, az lenne a természetes, ha Barbara Cartlandot imádnám örök szerelemmel. Igaz, hogy bűnös vonzalmat érzek a krimik iránt – ám az általam olvasott bűnügyi regényeket magas irodalomnak tekintem. Vannak napok, amikor különösen nehezen tépem ki magam egy Connelly- vagy egy Mankell-regény olvasásából, hogy Bemard Grelier vagy Sabine Palliéres sürgető csöngetésére az ajtóhoz menjek, már csak azért is, mert az őket foglalkoztató gondolatok nem igazán vágnak egybe Harry Bosch, Mankell amatőr dzsesszzenész zsaru hősének elmélkedéseivel, főleg akkor, amikor ilyeneket kérdeznek tőlem: – Miért érezni a kukák bűzét már az udvaron is? Hogy Bemard Grelier-t és egy régi bankárcsalád örökösnőjét efféle triviális dolgok izgatják, és hogy ezzel egy időben nem alkalmazzák a kérdő mondatokban megkövetelt fordított szórendet, új fényt vet az emberiségre. A filmek területén viszont vígan engedek az eklekticizmusnak. Szeretem az amerikai biockbustereket, és szeretem a szerzői filmeket. Hosszú ideig legszívesebben amerikai vagy angol közönségfilmeket fogyasztottam, néhány komoly művet kivéve, amelyeket műbíráló tekintettel figyeltem – a szenvedélyes vagy együtt érző tekintetemet ugyanis a szórakozás számára tartottam fenn. Greenaway csodálatot, érdeklődést és rengeteg ásítást fakaszt belőlem, de úgy sírok, mint a záporeső, valahányszor Melly és Mama felmegy Butlerék lépcsőjén Bonnié Blue halála után, és a Szárnyas fejvadászt a magasabb rendű közönségfilmek csúcsának tartom. Nagyon hosszú ideig szükségszerűségnek véltem, hogy míg a hetedik művészet szép, hatalmas és halálosan unalmas, a közönségfilmek felületesek, szórakoztatóak és felkavaróak. Nézzenek rám: ma például reszketek a türelmetlenségtől, annyira vágyom a saját magamtól kapott ajándékomra. A példamutató türelem gyümölcse, egy régóta halogatott vágy kielégülése: ma újra megnézek egy filmet, amelyet 1989 karácsonyán láttam először.

35

9

A Vörös Október

1989 karácsonyán Lucien már nagyon beteg volt. Még nem tudtuk, mikor érkezik el a halál, de már összekötött minket a bizonyosság, hogy felénk tart, magunkba húzódtunk, és egymáshoz is közelebb vont minket ez a láthatatlan kötelék. Amikor egy otthonban megjelenik a betegség, nem csak egyetlen testet kaparint meg, a szívek között is sötét hálót sző, amelyben elmerül a remény. Mint egy terveink és lélegzetünk köré szövődő pókháló, a betegség napról napra sorvasztotta az életünket. Amikor az udvarról a lakásba léptem, úgy éreztem, pincébe jutottam; állandóan fáztam, és ezt a fázást semmi sem enyhítette, annyira nem, hogy az utolsó időkben, amikor Lucien mellett feküdtem, úgy éreztem: a teste magába szívja az én testemből az összes hőt, amelyet az én testem máshonnan megszerezhetett. Az 1988 tavaszán diagnosztizált betegség tizenhét hónapon keresztül rágott Lucien testén, és szenteste ragadta el őt. Az idősebbik Meurisse asszony gyűjtést rendezett a ház lakói között, és egy szép koszorút helyezett el a lakásom előtt, egy szalaggal, amelyen nem volt felirat. Egyedül ő jött el a temetésre. Ájtatos, hideg asszony volt, de szigorú és kicsit goromba viselkedésében volt valami őszinte vonás, és amikor egy évvel Lucien után ő is meghalt, rájöttem, hogy tulajdonképpen jó asszony volt, és hogy hiányozni fog, bár tizenöt év alatt alig váltottunk egymással néhány szót. – Élete végéig pokollá tette a menye életét. Nyugodjék békében, szent asszony volt – ezt a gyászbeszédet mondta Manuela, aki racine-i hévvel gyűlöli a fiatalabbik Meurisse asszonyt. Lucien betegsége a fátylas-kalapos, rózsafüzért morzsolgató Cornelia Meurisse-en kívül senki szemében nem tűnt érdeklődésre igényt tartó eseménynek. A gazdagok úgy érzik, hogy a kisemberek, talán azért, mert a levegőjük olyan ritkás, meg lévén fosztva a pénz és a sima modor oxigénjétől, kevésbé hevesen, szinte közömbösen élik meg az emberi érzéseket. Mivel házmesterek voltunk, mindenki tényként fogadta el, hogy a halál a mi szemünkben magától értetődően illeszkedik a dolgok menetébe, míg a tehetősek szemében az igazságtalanság és a tragédia gúnyáját ölti magára. Egy házmester, aki elhunyt, enyhe döccenőt okoz a mindennapok menetében, halála biológiai bizonyosság, és nem idézi meg a tragédia képzetét; a ház lakói számára, akik mindennap találkoztak vele a lépcsőházban vagy a ház kapujában, Lucien nem létező volt, aki visszatért a semmibe, ahonnan soha nem is lépett ki, egy állat, aki, mert csak fél életet élt, pompa és mesterkéltség nélküli életet, a halál pillanatában nyilván csak fél lázadást érzett. Az, hogy mint mindenki, mi is poklokat élhetünk át, és ahogy a szenvedés szétdúlja az életünket, a szívünk egyre hevesebben szorul össze a haragtól, és hogy valósággal darabokra esünk a halál keltette félelem és rettegés zűrzavarában, meg sem érintette senki elméjét. Egy reggel, három héttel karácsony előtt, amikor a fehérrépával és a macskának vásárolt tüdővel tömött kosárral visszaértem a bevásárlásból, Lucient felöltözve, indulásra készen találtam. Még a sálát is a nyakába kanyarította, és állva várt engem. Lucien már hetek óta a szobából a konyháig tudott csak eljutni, tántorogva, és még ez a rövid út is megfosztotta minden erejétől, és borzalmasan elsápasztotta, alig vált meg a pizsamájától, amelyet már a halál öltözékének láttam rajta, ezért amikor megpillantottam, csintalan képpel, télikabátban, amelynek gallérját egészen a furcsán kipirult arcáig felhajtotta, kis híján elájultam. – Lucien! – kiáltottam fel, és már indultam felé, hogy megtámogassam, leültessem, levetkőztessem, mit tudom én mit, megtegyem az addig ismeretlen mozdulatokat, amelyekre a betegség 36

tanított engem, és amelyeken kívül az utóbbi időkben nem is igen tettem más mozdulatot, ledobtam a kosaram, hogy átöleljem, magamhoz szorítsam, és az ágyhoz támogassam őt, amikor elakadó lélegzettel, furcsán kitágult szívvel megtorpantam. – Már alig van időnk – mondta Lucien –, egykor kezdődik az előadás. Csak fogtam hűvös kezét a meleg teremben, a sírás határán, és olyan boldog voltam, mint még életemben soha. Tudtam, hogy egy váratlan energiahullám emelte ki őt az ágyból, adott neki erőt a felöltözése, szomjúságot arra, hogy elmenjen otthonról, és vágyat, hogy még egyszer osztozzunk ebben a hitvesi örömben, és azt is tudtam, ez azt jelenti: már kevés időnk maradt, mert ez a véget megelőző kegyelmi állapot, de most nem érdekelt, egyszerűen csak ki akartam használni a betegség zsarnoksága alól kiszabadult pillanatokat, Lucien hűvös kezével a kezemben, ki akartam élvezni a rajtunk átfutó öröm remegését, mert mind a kettőnket ugyanaz az öröm hatott át, mert Istennek hála, ez olyan film volt, amelyet mind a ketten egyformán ki tudtunk élvezni. Azt hiszem, Lucien rögtön utána meghalt. A teste még három hétig ellenállt, de a lelke a film végén eltávozott, mert tudta, hogy jobb ez így, mert a sötét teremben mondott nekem búcsút, szívet tépő bánat nélkül, mert így találta meg a békét, bízva abban, amit a szavakon túl mondtunk egymásnak, miközben mély egyetértésben néztük a megvilágított vásznat, ahol egy történet mesélődött el. És én elfogadtam ezt. Vadászat a Vörös Októberre, ez volt búcsúölelésünk filmje. Ha valaki meg akarja érteni az elbeszélés művészetét, csak meg kell néznie ezt a filmet; nem is értem, az egyetem miért Proppon, Greimason és más gyötrelmes büntetéseken keresztül akarja megtanítani a narráció alapelveit, holott csak be kellene ruháznia egy vetítőterembe. Kezdet, cselszövések, szereplők, bonyodalmak, kutatás, hős és egyéb hatáserősítők, ugyan már! Nem kell más, csak Sean Connery az orosz tengeralattjárós egyenruhában, és néhány jól elhelyezett repülőgép-anyahajó. Márpedig, mint mondtam, ma reggel a France Interből megtudtam: az, hogy a legitim kultúrára való vágyamat megfertőzi az illegitim kultúrára való vágyakozás, nem az alacsony származásom és a szellem világába való magányos eljutásom bélyege, hanem az intellektuális szempontból uralkodó osztályok modern megkülönböztető jegye. És honnan tudtam meg? Egy szociológus szájából, és szenvedélyesen vágytam megtudni, ő maga vágyik-e megtudni, hogy egy Scholl-papucsos házmesternő szent szimbólumot csinált belőle. A szociológus, miután áttanulmányozta az értelmiségiek kulturális szokásainak változásait (ezek az értelmiségiek annak idején felkeléstől lefekvésig magas oktatásban fürödtek, most viszont ők a magas és alacsony kultúra kiegyenlítési pólusai, és jóvátehetetlenül összezavarták az igazi és hamis kultúra közötti határt), bemutatott egy klasszikus irodalmi doktoranduszt, aki valaha Bachot hallgatott, Mauriacot olvasott, művész- és kísérleti filmeket nézett, ma viszont Händelt és MC Solart hallgat, Flaubert-t és John Le Carrét olvas, elmegy egy Viscontira és a legújabb Die Hardra., ebédre hamburgert eszik, vacsorára szasimit. Mindig nagyon zavaró uralkodó társadalmi jelenségre akadni ott, ahol az ember a saját egyediségének jelét vélte látni. Zavaró, és talán idegesítő is. Hogy én, Renée, ötvenöt éves házmesternő és autodidakta, egy kényelmes házmesterlakásba való bezárkózásom ellenére, az elszigeteltségem ellenére, amelynek meg kellett volna engem védelmezni a tömeg bűneitől, sőt, a szégyenletes böjtöm ellenére, melynek során nem szereztem tudomást a nagyvilágban lezajlott fejlődésekről, hogy én, Renée, ugyanannak az átalakulásnak a tanúja lennék, amely a jelenlegi elitet működteti – és az elit nyamvadék Palliéres-ekből áll, akik bandában tódulnak a Terminátom., vagy kis Badoise-okból, akik Assasban végzik a jogot, és kisírják a szemüket a Sztárom a párom előtt –, ez olyan sokk, amelyből alig térek magamhoz. Mert ha valaki odafigyelt az időrendre, nemigen tagadhatja, hogy nem én majmolom ezeket a taknyosokat, hanem az eklekticizmusommal én voltam az előőrsük. Renée, a kortárs elit prófétája. Na jól van, jól van, miért is ne, gondolom, és kihúzom a kosárból a macska marhamáját, majd felszínre emelem a jelöletlen nejlonba becsomagolt két kis vörösmárna-szeletet – úgy tervezem, hogy marinálom, utána egy kis korianderrel sűrített citromlében megpárolom. 37

Hát, valahogy így jön létre a dolog.

38

Mély gondolat N° 4

A növényeket és gyerekeket muszáj gondozni. Muszáj. Van egy bejárónőnk, aki három órát dolgozik nálunk mindennap, de a szobanövényeket mama gondozza. Hát, az egy hihetetlen cirkusz. Két locsolókannája van, az egyikben tápoldatos víz, a másikban mészmentes víz, és egy vízpermetező, több fokozattal a porlasztáshoz, az esőszerű permethez és a ködszerű permethez. Mama minden reggel megtekinti a lakás húsz cserepes növényét, és megszabja az éppen megfelelő kezelést. Közben mindenfélét mormol magában, és tökéletesen közömbösen hagyja a világ többi része. Ilyenkor mondhat neki az ember bármit, amikor a növényeivel foglakozik, szabályszerűen egy kukkot sem ért belőle. Például: „Úgy tervezem, ma belövöm magam, esetleg túladagolásról is szó lehet”, erre csak annyit válaszol: „A kentiának besárgult a levele, túl sok vizet kap, ez nagy baj.” Íme, megvan a paradigma eleje: ha azon a módon akarod elrontani az életed, hogy semmit nem értesz abból, amit a többiek mondanak neked, foglalkozz cserepes növényekkel. De itt még nincs vége. Amikor mama vizet permetez a növények levelére, pontosan látom, milyen gondolat élteti. Azt gondolja, hogy ez valamiféle balzsam, amely majd behatol a növénybe, és megadja neki azt, amire szüksége van a fejlődéshez. Ez a helyzet a táppal is, amelyet kis rudacskákban dugdos be a földbe (valójában a föld-trágya-homok-tőzeg keverékbe, ezt minden növényhez külön keverteti ki a Porte d’Auteuil-i virágkereskedésben). Tehát mama úgy táplálja a virágait, ahogy a gyerekeit táplálta: vizet és tápot ad a kentiának, ahogy zöldbabot és C-vitamint adott nekünk. És ez a paradigma lényege: fordítsa a figyelmét a tárgyra, adjon neki tápláló elemeket, amelyek kívülről befelé haladnak, ezek odabent kifejtvén a hatásukat megnövesztik, és jót tesznek neki. Egy spriccentés a levelekre, és tessék, a növény fel van fegyverkezve, hogy szembeszálljon a létezéssel. Az ember azután a nyugtalanság és remény keverékével nézegeti, tudatában van annak, hogy az élet törékeny dolog, aggódik az esetleg bekövetkező balesetek miatt, de ugyanakkor elégedettség tölti el, hogy ő mindent megtett, amit tehetett, eljátszotta tápláló szerepét: megnyugszik, és egy időre biztonságban érzi magát. Mama tehát így látja az életet: boszorkányűző cselekedetek sorozatának, amelyek éppen olyan hatástalanok, mint egy spriccentés, de rövid időre a biztonság illúzióját nyújtják. Annyival jobb lenne, ha megoszthatnánk egymással a bizonytalanságunkat, ha mind, együtt leszállnánk önmagunk mélyére, és bevallhatnánk magunknak, hogy bár a zöldbab és a C-vitamin táplálja az állatokat, nem menti meg az életet, és nem táplálja a lelket.

39

10

Egy macska, akit Grévisse-nek hívnak

Chabrot csönget be hozzám. Chabrot Pierre Arthens háziorvosa. Afféle mindig bronzbarna kivénhedt szépfiú, aki úgy tekereg a Mester előtt, mint egy földigiliszta (és az is), és húsz év alatt még egyszer sem köszönt nekem, sőt jelét sem adta, hogy egyáltalán észrevett. Érdekes fenomenológiai kísérlet lenne, ha megvizsgálnánk, mi az oka, hogy egyesek agyában nem jelenik meg valami, ami pedig mások agyában megjelenik. Hogy az én képem lenyomatot hagy Neptune agyában, de ugyanakkor nem jelenik meg Chabrot agyában, igazán lenyűgöző jelenség. De ma reggel Chabrot-ból kiszállt minden barnaság. A pofazacskói lelógnak, remeg a keze, és az orra… nedves. Igen, nedves. Chabrot-nak, a hatalmasok orvosának csorog az orra. Ráadásul a nevemen szólít. – Michel asszony. Talán nem is Chabrot áll előttem, hanem egy alakváltó földönkívüli, akinek saját, belső képes információraktára van, mert az igazi Chabrot soha nem terhelné az agyát a per definitionem névtelen alárendelteket illető információkkal. – Michel asszony – folytatja Chabrot elhibázott másolata –, Michel asszony. Hát igen, ezt már tudjuk. Michel asszonynak hívnak. – Szörnyű szerencsétlenség történt – folytatja Csorgó Orr, aki, a patvarba, orrfújás helyett megszívja az orrát. Na tessék. Még egyet szív rajta, és lefelé küldi az orrváladékot, nem oda, ahonnan érkezett, és az akció gyorsasága miatt kénytelen vagyok megszemlélni Chabrot ádámcsutkájának lázas összehúzódásait, melyek az anyag áthaladását hivatottak megkönnyíteni. Ez undorító, de főleg elvonja a figyelmet. Jobbra nézek, balra nézek. Az előcsarnok kihalt. Ha ennek az E. T-nek ellenséges szándékai vannak, el vagyok veszve. Chabrot erőre kap, és megismétli. – Szörnyű szerencsétlenség, igen, szörnyű szerencsétlenség. Arthens úr haldoklik. – Haldoklik – kérdezem –, igazán haldoklik? – Igazán haldoklik, Michel asszony, igazán. Már csak negyvennyolc órája van hátra. – De tegnap reggel láttam, olyan egészséges volt, mint a makk! – jelentem ki döbbenten. – Sajna, Michel asszony, sajna. Amikor a szív megszakad, az olyan, mint amikor a bárd lecsap. Reggel még szökdécsel, mint egy kis gödölye, estére meg sírba teszik. – Itthon fog meghalni, nem viszik kórházba? – Ó, Michel asszony – mondja Chabrot, és éppen úgy néz rám, mint Neptune mikor el szeretne szabadulni a pórázról –, hát ki akarna kórházban meghalni? Húsz éve most először érzek halvány rokonszenvet Chabrot iránt. Végeredményben, gondolom, ő is csak ember, és a végén mind egyformák vagyunk. – Michel asszony – folytatja Chabrot, és én egészen beleszédülök a Michel asszonyok áradásába húsz év semmi után –, nyilván sok ember akarja majd látni a Mestert mielőtt… azelőtt. De ő senkit sem akar fogadni. Csak Pault akarja látni. Megtenné, hogy útilaput köt a tolakodók talpára? 40

Nem tudom, mit gondoljak. Érzékelem, hogy már megint csak azért tesz úgy valaki, mintha felfigyelne a jelenlétemre, hogy munkát adjon nekem. De végeredményben, gondolom, én ezért vagyok itt. Arra is felfigyelek, hogy Chabrot olyan módon fejezi ki magát, aminek én bolondja vagyok – megtenné, hogy útilaput köt a tolakodók talpára? –, és ez megzavar. Ez az évek koptatta, elavult fordulat tetszik nekem. A nyelv rabszolgája vagyok, gondolom, talán Grévisse-nek kellett volna elneveznem a macskámat. A fickó elkedvetlenít, de a nyelvezete élvezetes. És végre is, ki akarna kórházban meghalni? – kérdezte a romos szépfiú. Senki. Sem Pierre Arthens, sem Chabrot, sem én, sem Lucien. Amikor Chabrot ezt a szelíd kérdést feltette, mind emberekké tett minket. – Megteszem, amit tudok – válaszolom. – De a lépcsőházba mégsem mehetek utánuk… – Nem – mondja –, de elveheti a kedvüket. Mondja azt, hogy a Mester mindenki előtt bezárta az ajtaját. És furcsán bámul rám. Vigyáznom kell, nagyon kell vigyáznom. Mostanában lankad a figyelmem. Ott volt az a kis baleset az ifjú Palliéres-rel, amikor bolond fejjel A német ideológiából idéztem neki, és ha Palliéres csak feleannyira is intelligens lenne, mint egy osztriga, igencsak zavaró bogarakat ültettem volna a fülébe. És tessék, mert egy UV-fényben ropogósra sült vén trottyos idejétmúlt fordulatokat alkalmaz, rögtön elalélok, és minden óvatosságról megfeledkezem. Tehát gyorsan kioltom a szememből a csillogást, és bekapcsolom helyette a derék házmesternő üveges tekintetét, aki megtesz minden tőle telhetőt, bár nem tudja a lépcsőházig kísérni az embereket. Chabrot szeméből eltűnik a gyanakvás. Hogy a gyanúnak még az árnyékát is eltüntessem, kisebb eretnekségre vetemedem. – Mi ez, talán infraktus? – Igen, feleli Chabrot, infarktus. Hallgatunk. – Köszönöm – mondja végül. – Nincs mit – válaszolom, és becsukom az ajtót.

41

Mély gondolat N° 5

Mert harc az élet és katonás fegyelem. És macskaszőr is. Nagyon büszke vagyok erre a mély gondolatra. Colombe-nak köszönhetem, hogy megfogalmazódott bennem. Tehát legalább egyszer mégiscsak hasznomra lesz az életben. Nem hittem, hogy ezt a halálom előtt elmondhatom. Colombe és köztem a kezdetektől dúl a háború, mert Colombe számára az élet állandó harc, amelyben győzni kell, és el kell pusztítani a másikat. Ő képtelen biztonságban érezni magát, míg fel nem morzsolta az ellenséget, és a létfenntartásra éppen elegendő méretűre nem zsugorította a területét. Egy olyan világ, amelyben mindenki számára van hely, az ő elmebajos harci feltételei szerint veszélyes világ. Ám mégiscsak szüksége van ellenségre, egy alapvetően fontos ok miatt: kell valaki, aki elismeri az ő erejét. Tehát nem elégszik meg azzal, hogy az összes lehetséges eszközzel megpróbál felmorzsolni engem, azt is akarja, hogy a torkomnak szegezett karddal kijelentsem: ő a legjobb, és én szeretem őt. Ennek olyan napokat köszönhetek, amelyekbe majdnem beleőrülök. És a hab a tortán az, hogy Colombe, akiben pedig nincs szemernyi megfigyelőképesség sem, valahogyan észrevette, hogy van valami, amitől én mindennél jobban rettegek: a zaj. Azt hiszem, ezt véletlenül fedezte fel. Magától soha nem jutott volna az eszébe, hogy valakinek szüksége lehet csendre is. Nem hiszem, hogy Colombe képes lenne megérteni, hogy a csend segít, hogy behatolhassunk önmagunkba, és ez fontos azok számára, akiket nem csak a külvilág érdekel, mert az ő bensője olyan zűrzavaros és hangos, mint az utca odakint. Mindenesetre észrevette, hogy nekem csendre lenne szükségem, és a balszerencse folytán az én szobám szomszédos az övével. Így aztán az egész nap folyamán zajt csinál. Üvöltve beszél a telefonba, nagyon hangosan hallgat zenét (és ezzel tényleg sírba visz), csapkodja az ajtókat, hangosan kommentál mindent, amit csinál, beleértve az olyan állati izgalmas dolgokat is, mint az, hogy a haját keféli, vagy egy ceruzát keres a fiókban. Egyszóval, mivel semmit nem tud legázolni, mert emberi szempontból tökéletesen elérhetetlen vagyok a számára, a csend territóriumomat gázolja le, és reggeltől estig mérgezi az életemet. Gondolhatják, milyen szegényes territórium felfogás kell ahhoz, hogy idejusson valaki; én fütyülök arra, hol vagyok, feltéve, hogy akadálytalanul behatolhatok a fejembe. De Colombe nem egyszerűen nem vesz tudomást erről a tényről, még filozófiává is alakítja: „Az én kellemetlen húgom egy intoleráns és idegbeteg kis alak, aki gyűlöli a többieket, és szíve szerint egy temetőben lakna, ahol már mindenki halott – én viszont nyílt, vidám, életteli természet vagyok.” Ha van valami, amit gyűlölök, hát az az, amikor az emberek a tehetetlenségüket és elmebetegségüket hitvallássá alakítják. Colombe-bal tehát jól kifogtam. De Colombe néhány hónapja nem éri be azzal, hogy a világegyetem legelviselhetetlenebb nővére. Van olyan rossz ízlésű, hogy nyugtalanító szokásokat vett fel. Már csak ez hiányzott: a nővérem egy durva hashajtó, és még végig is kell néznem a kis nyomorait. Néhány hónapja Colombe két dolog megszállottja lett: a rendé és a tisztaságé. Az ebből fakadó csodálatos következmény: a zombiból, ami voltam, tisztátlan lénnyé változtam; Colombe az ideje nagy részében azért üvöltözik velem, mert kenyérmorzsák maradtak utánam az asztalon, vagy mert ma reggel egy hajszálat talált a zuhanyozóban. Az is igaz, hogy nem csak engem üldöz ezzel. Mindenkit egész nap azzal zaklat, hogy rendetlenség és morzsák vannak a lakásban. A szobája, ami egy hihetetlen kupleráj volt, patikává változott: minden elvágólag, sehol egy porszem, mindennek megvan a maga helye, és jaj a szerencsétlen Grémond asszonynak, ha takarítás után nem tesz mindent pontosan oda, ahonnan elvette. Mint egy műtőben. Tulajdonképpen nem igazán zavarna, hogy Colombe ilyen mániákus lett. Azt nem tudom elviselni, hogy közben továbbra is adja a nagyon cool 42

fiatal lányt. Gond van vele, de mindenki úgy tesz, mintha nem venné észre, és Colombe továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy ő közöttünk az egyetlen, aki igazi „epikureusként” él. Márpedig elhihetik nekem: nincs semmi epikureusi abban, amikor valaki háromszor zuhanyozik naponta, és úgy üvölt, mint egy eszement, mert az olvasólámpáját három centiméterrel elmozdította valaki. Mi a baj Colombe-bal? Fogalmam sincs róla. Talán olyan sok energiát ölt abba, hogy mindent elpusztítson, hogy a szó szoros értelmében katonává változott. Mindenki tudja, hogy a katonák a rend és a tisztaság megszállottjai. Azért kell ez, hogy könnyebben tudjanak harcolni a csaták rendetlensége, a háború piszka és a maguk mögött hagyott emberdarabok ellen. De felmerült bennem, hogy Colombe csak túlzó megtestesülése a szabványnak. Hiszen nem mind úgy éljük az életünket, ahogyan egy férfi letudja a katonai szolgálatát? Mindent megteszünk, amit tudunk, de közben a leszerelésre vagy a háborúra várunk. Egyesek a padlót sikálják, mások lébecolnak, kártyázással, beszélgetéssel, intrikálással ütik agyon az időt. A tisztek parancsolgatnak, a bakák engedelmeskednek, de mindenki tisztában van a zárt ajtók mögött zajló színjáték lényegével: egy reggel indulni kell meghalni, a tiszteknek éppen úgy, mint a katonáknak, az ostobáknak éppen úgy, mint az ügyeskedőknek, akik cigarettával vagy vécépapírral csencselnek. És ha már itt tartunk, elárulom, mit mondana egy átlagpszichiáter: Colombe-nál olyan zűrzavar van odabent, a belseje üres, ám túlzsúfolt is, hogy a külvilágot rendezgetve és tisztogatva próbál rendet teremteni magában. Vicces, mi? Már nagyon régen megértettem, hogy a pszichológusok komikus színészek, akik azt hiszik, hogy a metafora a nagy bölcsek trükkje. Pedig az első jöttment is élhet vele. De hallani kellene, milyen nyíltan gúnyolódnak mama pszichológus barátai a legegyszerűbb szójátékon is, és érdemes meghallgatni azokat a hülyeségeket is, amiket mama hazahord, ugyanis fűnek-fának elmesélni a pszichológusnál lezajlott üléseit, mintha Disneylandben járt volna: „a családi életem” nevű mutatvány, „az életem az anyámmal” tükörterem, a nagy halálkanyar: „életem az anyám nélkül”, a kísértetkastély: „a szexuális életem” (suttogva, hogy én meg ne halljam), és végül a halálalagút: „a menopauza felé közelítő női életem”. De Colombe-ban azt találom félelmetesnek, hogy néha olyan, mintha nem érezne semmit. Minden, amit Colombe érzelemként felmutat, annyira megjátszott, hamis, hogy gyakran azon tűnődöm, érez-e valamit egyáltalán. És ettől néha megrémülök. Lehet, hogy Colombe nagyon beteg, talán lázasan igyekszik valami valódi érzést érezni, és hamarosan őrült dolgot cselekszik. Már látom is az újságok szalagcímeit: „A Grenelle utca Nérója: egy fiatal nő felgyújtotta a családi otthont. Amikor megkérdezték tette okairól, így válaszolt: érezni akartam valamit.” Oké, rendben, lehet, hogy túlzok kicsit. Meg aztán talán nem pont nekem kell elítélnem a piromániát. De addig is: amikor ma reggel Colombe torkaszakadtából üvölteni kezdett, mert néhány szál macskaszőrt talált a zöld kabátján, azt gondoltam: szegénykém, ezt a csatát már előre elvesztetted. Jobban jársz, ha ezzel tisztában vagy.

43

11

A mongol hordák pusztítása

Halkan kopognak a házmesterlakás ajtaján. Manuela az, mára szabadnapot kapott. – A Mester haldoklik – közli velem, és nem hallom ki pontosan, nem kever-e iróniát Chabrot-éhoz hasonló siratójába. – Nincs dolga, teázhatnánk majd most? Az időegyeztetésben való fesztelenség, a feltételes mód használata kérdő alakban, a szórend felcserélése nélkül, a szabadság, amellyel Manuela a szintaxist kezeli, mivel ő csak egy szegény portugál takarítónő, aki a száműzetés nyelvére kényszerül, ugyanazt az idejétmúlt bájt árasztja, mint Chabrot fegyelmezett szóvirágai. – Találkoztam Laure-ral a lépcsőházban – mondja Manuela, és a szemöldökét ráncolva leül. – Úgy kapaszkodott a lépcsőkorlátba, mintha pisilnie kellene. Amikor meglátott, elment. Laure Arthensék kisebbik lánya, kedves lány, ritkán látogatja meg a szüleit. Clémence, a nővére a frusztráció fájdalmas megtestesülése, egy ájtatos asszony, aki arra született, hogy férjet és gyereket halálra idegesítsen misékkel, parókiái ünnepségekkel és keresztöltéses hímzésekkel tarkított napjai végezetéig. Jean, a legkisebb testvér, kábítószeres, ide-oda hányódó hajóroncs. Kisfiú korában szép, csodálkozó szemű gyermek volt, aki mindig az apja nyomában csetlett-botlott, mintha az élete függne tőle, de amióta rászokott a kábítószerre, látványos változás állt be nála: alig moccant többé. Egy olyan gyermekkor után, amelyet arra tékozolt el, hogy hiába futott az Isten után, a mozdulatai valamiképpen összegabalyodtak, és ettől kezdve zökkenőkkel, megszakításokkal változtatta a helyét, a lépcsőházban, a lift előtt és az udvaron egyre hosszabb pihenőket tartott, olyannyira, hogy néha elaludt a lábtörlőmön vagy a szeméttárolóban. Egy napon, amikor kába figyelemmel álldogált a tearózsák és törpe kaméliák ágyasa előtt, megkérdeztem tőle, nincse szüksége segítségre, és felfigyeltem rá, hogy halántékára lógó göndör, fésületlen hajával, könynyező szemével, nedves, reszkető orrával egyre jobban hasonlít Neptune-re. – Ja, nem, nem – felelte, és válaszát ugyanolyan szünetekkel tarkította, mint a helyváltoztatásait. – És mi lenne, ha leülne? – sugalltam. – Ha leülne? – ismételte el csodálkozva. – Ja, nem, miért? – Hát hogy pihenjen egy kicsit. – Ja, igeeen – felelte. – Ja, de nem, nem, nem. Magára hagytam hát a kaméliákkal, és az ablakból figyeltem. Egy nagyon hosszú perc után eltépte a tekintetét a virágoktól, és lassan a lakásom felé indult. Kinyitottam az ajtót, mielőtt még a csengetéssel kellett volna bajlódnia. – Kicsit megmozgatom a tagjaimat – mondja, de nem néz rám, selymes fülei a szeme elé lógnak. Majd nyilvánvaló erőfeszítés árán: – ...ezek a virágok… Mi a nevük? – A kaméliákra gondol? – kérdezem meglepetten. – Kaméliák – szólal meg lassan –, kaméliák… Hát köszönöm, Michel asszony – mondja végül csodálatosképpen határozottá vált hangon. És sarkon fordul. Több hétig nem láttam, egészen addig a novemberi reggelig, amikor elment a lakásom előtt, és nem ismertem meg, annyira szét volt esve. Hát igen, a széthullás… Mind szét44

hullásra vagyunk ítélve. De ha egy fiatal ember idő előtt elérkezik arra a pontra, ahonnan már nincs többé felállás, és a széthullás olyan nyilvánvalóvá és durvává válik, az ember szíve összeszorul a szánalomtól. Jean Arthens már nem volt több, mint egy halálra gyötört test, amely egy fonala szakadt életen át vonszolja magát. Megborzongtam, nem tudtam, képes-e megtenni akár azokat az egyszerű mozdulatokat is, amelyeket a lift kezelése igényel, de ekkor hirtelen megjelent Bemard Grelier, Jean alá nyúlt, felkapta, mint egy tollpihét, és így nem nekem kellett közbeavatkoznom. Rövid ideig elnézhettem a meglett, együgyű férfit, karjában a legyilkolt gyermek testével, majd eltűntek a lépcsőház hasadékában. – De Clémence idejön – mondja Manuela, aki, ez tiszta őrület, mindig követi néma gondolataim menetét. – Chabrot megkért, hogy őt is küldjem el – jegyzem meg elgondolkodva. – Arthens senki mást nem akar látni, csak Pault. – Bánatában a bárónő egy konyharuhában fújta ki az orrát – Manuela Violette Grelier-t érti ezen. Nem vagyok meglepve. A vég pillanatában be kell következnie az igazságnak. Violette Grelier konyharuhából készült, ahogy Pierre Arthens selyemből, és a sorsuk foglyaként mind a kettőjüknek illúziók nélkül kell szembenézniük ezzel a sorssal, és a vég pillanatában annak kell lenniük, aki mindig is voltak, bármilyen illúzióba ringatták is magukat. Finom fehérnemű között élni nem ad erre több esélyt, mint betegnek az egészség közelében lenni. Kitöltöm a teát, és csendben ízlelgetjük. Reggel még soha nem teáztunk együtt, és ez a protokollunkban bekövetkezett hasadás különös ízt ad a teának. – Csodálatos – suttogja Manuela. Igen, csodálatos, mert dupla élvezetben van részünk: a dolgok menetében bekövetkezett zökkenő megváltoztat egy megváltoztathatatlannak hitt szertartást, amelyet Manuelával azért alakítottunk ki, hogy délutánról délutánra mélyen betokozódjék a valóságba, értelmet és szilárdságot adva neki, és ez a szertartás, most, hogy ma reggel áthágtuk, hirtelen igazi erőre kap – és drága nektárként ízlelgetjük e szabálytalan reggel másik csodálatos adományát is: a gépies mozdulatok új lendületet nyernek, újjászületik a szürcsölés, ivás, megpihenés, újratöltés, újabb szürcsölés gesztusa. Az ilyen pillanatok, amikor feltárul előttünk az életünk szövedéke – egy szertartás segítségével, amelyet annál is nagyobb élvezettel végzünk, hogy megsértettük –, rejtelmes zárójelet képeznek, amikor a szív a lélek partjára kerül, mert rövid, de heves nyilallással megjelent egy kis örökkévalóság, és megtermékenyítette az időt. Odakint a világ vöröslik vagy kihuny, háborúk lobbannak lángra, az emberek élnek vagy halnak, nemzetek tűnnek el, más nemzetek felbukkannak, majd hamarosan őket is elnyelik, és ebben a zajban és őrjöngő haragban, ezekben a kitörésekben és hullámtörésekben, miközben a világ halad, kigyúl, kettészakad és újjászületik, sürögforog az emberi élet. Nos, igyunk egy csésze teát. Kakuzo Okakurához, a Teakönyv szerzőjéhez hasonlóan, aki nem azért keserülte a mongol hordák XIII. századi támadását, mert halált és pusztítást hozott magával, hanem mert a Song kultúra gyümölcsei közül elpusztította a legértékesebbet, a tea művészetét, én is tudom, hogy a tea nem alacsonyrendű főzet. Amikor szertartássá válik, megajándékozza az embert azzal a képességgel, hogy a kis dolgokban is meglássa a nagyságot. Mert hol is van a szépség? A nagy dolgokban, amelyek a többihez hasonlóan pusztulásra vannak ítélve, vagy a kis dolgokban, amelyek, bár nem törekednek semmire, képesek a pillanatba belekarcolni a végtelenség gemmáját? A tea szertartása, az azonos mozdulatok és ízlelések ismételgetése, az egyszerű, eredeti és kifinomult érzésekhez való eljutás lehetősége, a mindenki számára nyitva álló lehetőség, hogy olcsón ízlésbeli arisztokratává váljon, mert a tea pontosan úgy a szegények itala is, ahogyan a gazdagoké, tehát a tea szertartásának megvan az az elképesztő erénye, hogy egy villanásnyi derűs harmóniát juttat életünk abszurditásába. Igen, a világegyetem az ürességre szövetkezik, az elveszett lelkek a szépséget siratják, és körülvesz minket a jelentéktelenség. Nos, igyunk egy csésze teát. Csönd támad, halljuk az odakint fúvó szelet, az őszi levelek zizegnek, majd kavarogva elszállnak, és a macska alszik a meleg fényben. És minden korttyal megnemesedik az idő. 45

Mély gondolat N° 6

Amit és ahogy olvasol, látsz vagy nézel reggeli közben, ahogy a bögrét fogod, már abból tudom, ki vagy. Papa minden reggel kávét iszik, és elolvassa az újságot. Tulajdonképpen több újságot is: a Le Monde-ot, a Figarót, a Libérationt, és hetente egyszer az Expresst, a Les Échos-t, a Time Magazine-t és a Courrier International-t. De nagyon jól tudom, hogy a legnagyobb élvezete az első kávéja, a Le Monde olvasása közben. Egy jó fél órára teljesen elmerül az olvasásban. Hogy jól kihasználhassa ezt a fél órát, igazán nagyon korán kell kelnie, mert igencsak zsúfoltak a napjai. De minden reggel, még akkor is, ha előző nap késő éjszakáig fenn kellett maradnia, és csak két órát aludt, felkel reggel hat órakor, és erős kávét iszogatva elolvassa az újságot. Papa így építi fel magát napról napra. Azt mondtam, így építi fel magát, mert minden alkalommal újabb építkezésről van szó, mintha éjszaka minden hamuvá válnék, és nulláról kellene indulnia. Így éli az ember a férfiéletét a mi világegyetemünkben: újra és újra fel kell építeni felnőtt identitását, ezt a billegő és múlékony, oly törékeny ácsolatot, amely a reménytelenséget borítja be, és önmagának, a tükre előtt, el kell mesélnie a hazugságot, amelyben muszáj hinnie. Papa számára az újság és a kávé a varázspálca, az varázsolja fontos emberré őt. Mint egy tököt hintóvá. El sem hinnék, milyen nagy kielégülést lel benne: soha nem látom őt olyan nyugodtnak és elengedettnek, mint a reggel hatórai kávéja és újságja előtt. De milyen árat kell fizetnie érte! Milyen nagy ára van, ha hamis életet él az ember! Amikor lehullnak az álarcok, mert valamilyen válság következik be – és a halandóknál mindig bekövetkezik valamilyen válság –, szörnyűséges az igazság! Nézzék meg Arthens urat, a hatodikon lakó gasztronómiai újságírót, aki éppen most haldoklik. Ma délelőtt mama úgy söpört be az ajtón vásárlásból jövet, mint egy tornádó, és már az előszobából közölte a nézőközönséggel: „Pierre Arthens haldoklik!” A nézőközönség Alkotmányból és belőlem állt. Ez egyértelműen bukásnak számított. Mama, aki kicsit zilált volt, csalódottnak látszott. Amikor papa aznap este belépett az ajtón, azonnal nekirontott, hogy tudassa vele a hírt. Papa meglepettnek tűnt: „A szíve? És ilyen gyorsan?” kérdezte. Meg kell mondanom, Pierre Arthens igazi gonosz ember. Papa hozzá képest csak egy kisfiú, aki a morcos nagyembert játssza. De Arthens úr… ő egy első osztályú gonosz! Ha azt mondom, gonosz, nem rosszakaratút, kegyetlent vagy zsarnoki természetűt értek rajta, bár valamennyire erről is szó van. Nem, amikor azt mondom: „ez egy igazi gonosz”, azt úgy értem, hogy olyan ember, aki annyira megtagadott mindent, ami jó lehetett volna benne, hogy már hullának tekinthető, bár még életben van. Mert az igazi gonoszok gyűlölnek mindenkit, persze, de legfőképpen saját magukat gyűlölik. Mondják csak, maguk nem érzik meg, amikor valaki gyűlöli önmagát? Ez arra készteti, hogy még életében halott legyen, elérzésteleníti a rossz érzéseket, no meg a jókat is, hogy ne érezze az undort, hogy ő, ő. Pierre Arthens, és ez biztos, igazi gonosz volt. Azt mondják, hogy ő volt a gasztronómiai újságírás pápája, és bajnok a francia konyha világában. Hát ez nem lep meg egyáltalán. Ha a véleményemre kíváncsiak, a francia konyha szánalmas! Annyi tehetség, eszköz, segédeszköz egy ilyen nehézkes eredményért… És szószok és töltelékek és sütemények, hogy az embernek kidurranjon a hasa! Rossz ízlésre vall! És amikor az egész nem nehéz, akkor a lehető legflancosabb: éhen halhat az ember a hamis zen stílusú tányérokon szépen elrendezett három retektől és az algaszószban úszó két darab fésű kagylótól, a pincérek között, akik körülbelül olyan vidámak, mint a gyászhuszárok. Szombaton elmentünk egy ilyen nagyon flancos étterembe, a Napoleon's bárba. Családi kivonulás volt, Colombe születésnapját ünnepeltük. Ő a rá jellemző kifinomultsággal választotta ki a fogásokat: valami pöffeszkedő izéket gesztenyével, bárányt kiejthetetlen nevű zöldfűszerekkel, borsodót Grand Marnier-val (a borzalmak csúcsa). A borsodó a francia konyha jelképe: egy vacak, ami könnyűnek akar látszani, de megfojtaná az első arra járó

46

keresztényt. Én kihagytam az előételt (most megkímélem magukat Colombe megjegyzéseitől az én idegesítő anorexiámról), főételnek currys vörösmárna-filét ettem hatvanhárom euróért (ropogós cukkinikockákkal és a halszeltek alatt rejtőző répával), és utána harmincnégy euróért egy keserűcsokoládé-szuflét, ez volt a legkevésbé ellenszenves az étlapon. Megvallom: ezért a pénzért jobban örültem volna egy éves bérletnek a Mekibe. Ott legalább nem olyan nagyravágyóan nyilvánul meg a rossz ízlés. És akkor még nem is írtam le elég ízesen a terem és az asztal dekorációját. Amikor a franciák el akarnak határolódni a bordószín kárpit és bőséges aranyozás jellemezte „empire” stílustól, mindig kórházi stílusban teszik. Le Corbusier-székeken ül az ember (mama Conbunek hívja), szovjet irodista stílusú, geometrikus formájú fehér tányérokból eszik, a vécén pedig olyan finom törülközőbe törli a kezét, amelyek nem szívnak fel semmit. A letisztultság, az egyszerűség, az valami más. „De mégis, mit szerettél volna enni?”, kérdezte Colombe elkeseredetten, amikor nem sikerült végeznem az első szelet márnával sem. Nem válaszoltam. Mert nem tudom. Végül is én még csak egy kislány vagyok. De a mangák szereplői valahogy másképpen esznek. Annak valahogy egyszerű, kifinomult, mértéktartó, kecses jellege van. Az ember úgy eszik, ahogy egy szép képet néz, vagy ahogy egy szép kórusművet énekel. Sem túl sok, sem nem túl kevés: mértéktartó, a jó értelmében a szónak. Lehet, hogy tökéletes tévedés, de a francia konyhát vénnek és mesterkéltnek találom, míg a japán konyha valahogy… szóval, nem látszik sem öregnek, sem fiatalnak. Örökkévaló és isteni. Szóval, Arthens úr haldoklik. Azon tűnődöm, reggel hogy készült arra, hogy fellépjen az igazi gonosz szerepében. Talán egy sűrű kávét ivott, miközben a konkurenciát olvasgatta, vagy amerikai stílusú reggelit evett: sült kolbászt és zsírban sült krumplit. Mit is csinálunk reggel? Papa újságot olvas, közben kávézik, mama kávézik, közben katalógusokat lapozgat, Colombe kávézik, közben a France Intert hallgatja, én kakaót iszom, és mangákat olvasok. Pillanatnyilag Tanigucsi mangáit olvasom; Tanigucsi zseni, sok mindent megtanít nekem az emberekről. De tegnap megkérdeztem mamát, nem ihatnék-e teát. Nagyi reggelire fekete teát iszik, bergamottal ízesített teát. Szerintem nem olyan vacak, és még mindig kedvesebb jellege van, mint a kávénak, az egy gonosz ital. De tegnap este a vendéglőben mama jázminteát rendelt, és nekem is adott belőle. Olyan jónak találtam, valahogy annyira „én” volt az a tea, hogy ma reggel azt mondtam: ettől kezdve jázminteát szeretnék inni reggelire. Mama furcsán nézett rám (a „még nem kiürült altatós tekintettel”), majd azt mondta, igen, szívecském, már elég nagy vagy hozzá. Tea és manga, szemben a kávéval és az újsággal: elegancia és varázslat szemben a felnőtt hatalmi játékok szomorú agresszivitásával.

47

12

Kísértetkomédia

Miután Manuela elment, különféle érdekfeszítő dolgaim után látok: házimunka, gyors söprögetés az előcsarnokban, a kukák kihúzása az utcára, viráglocsolás, a macska kosztjának elkészítése (egy szelet sonka túlfejlett szalonnabőrrel), a saját ebédem elkészítése – hideg kínai tészta bazsalikomos paradicsomszósszal, parmezánnal –, a napi újság elolvasása, visszavonulás a barlangomba egy nagyon szép dán regénnyel, kríziskezelés az előcsarnokban – Lotte, Arthensék unokája, Clémence nagyobbik lánya keservesen zokog a lakásom előtt, mert Nagyapi nem akarja látni őt. Este kilenckor végeztem a tennivalóimmal, és egyszerre öregnek és nyomorultnak érzem magam. A halál nem borzaszt el, Pierre Arthens halála főleg nem, de a várakozás elviselhetetlen, és hogy még mindig lépésre emeljük a lábunkat, pedig tudjuk már, hogy a harc hiábavaló. Leülök a konyhában, a csendben, nem gyújtok lámpát, az abszurditás keserű érzését ízlelgetem. Lassan kószálnak a gondolataim. Pierre Arthens… Dicsőségre és elismerésre szomjas, erőszakos zsarnok, és mégis: élete végéig egy megragadhatatlan lázálmot próbált megragadni a szavakon keresztül, és végül kettészakadt a művészetre való törekvés és a hatalomvágy között… Valójában hol van az igazság? És hol van az illúzió? A hatalomban vagy a művészetben? Nem arról van-e szó, hogy jól begyakorolt közhelyekkel az egekig magasztaljuk az emberi műalkotásokat, miközben az álságos hiúság bűnével leplezzük a mindnyájunkat működtető uralkodási vágyat – igen, mindnyájunkat, beleértve a szűkös házmesterlakásában megbúvó házmesternőt is, aki, bár lemondott a látható hatalomról, a lelke mélyén hatalmi álmokat dédelget? Nos, akkor hogy is zajlik az élet? Derekasan küzdünk, nap nap után, hogy el tudjuk játszani a szerepünket ebben a kísértetkomédiában. Főemlősök vagyunk, tehát a tevékenységünk lényegében abban áll, hogy megszerezzük és megtartsuk a territóriumunkat, amely majd táplál és gyönyörködtet minket, hogy felmásszunk a törzs ranglétráján, és igyekezzünk nem visszacsúszni rajta, és minden általunk ismert módon paráználkodjunk – akár a fantazmagóriánkban is – egyrészt a gyönyörért, másrészt a beígért utódokért. És az energiánk nem elhanyagolható részét arra használjuk fel, hogy elbátortalanítsunk vagy csábítsunk, ez a két stratégia önmagában elműködteti az együttélésünket mozgató területi, rangsor- vagy szexuális kérdéseket. De ennek egyáltalán nem vagyunk tudatában. A szerelmet emlegetjük, jóról és rosszról, filozófiáról és civilizációról beszélünk, és úgy kapaszkodunk ezekbe a tiszteletre méltó ikonokba, mint kiéhezett kullancs egy szép, meleg és kövér macskába. És mégis: néha olyannak látjuk az életet, mint egy kísértetkomédiát. Mintha álomból ébrednénk, úgy figyeljük saját lázas ügyködésünket, és elhűlve vesszük észre, milyen létfontosságú ráfordításokat igényel primitív rekvizitumaink fenntartása, döbbenten kérdezzük, hol van ebben a művészet. Örült fintorainkat és negédes pislogásainkat a jelentéktelenség csúcsának érezzük, puha kis fészkünket, húszévnyi eladósodás gyümölcsét hiábavaló, barbár szokásnak, a társadalmi ranglétrán oly nehezen elfoglalt, olyan nehezen megszerzett és olyan örökkévalón átmeneti pozíciónkat pedig megkopott, hiú ábrándnak. A leszármazottainkra egészen új, elborzadt szemmel nézünk, mert az emberszeretet ruhája nélkül igencsak helytelennek tűnik az önreprodukció gesztusa. Nem marad más, mint a szexuális gyönyörök; ám mivel ezeket is magával ragadja a főemlősök nyomorának folyója, rájuk sem lehet mindig számítani, hiszen a szexuális tornagyakorlatok nem férnek be a jól megtanult leckéink keretei közé. Az örökkévalóság elsiklik előlünk. 48

Az ilyen napokon legmélyebb természetünk oltárán meginog az összes romantikus, politikai, intellektuális, metafizikai és erkölcsi hiedelem, amelyet oly sok oktatás és nevelés árán próbáltak belénk ültetni, és a társadalom, ez a hatalmas, hierarchikus földredőkkel borított terület elmerül az Érzékiség Semmijében. Eltűnnek a gazdagok és a szegények, a gondolkodók, a kutatók, a döntéshozók, a rabszolgák, a kedvesek és a gonoszak, a művészlelkek és a kukacoskodók, a szakszervezeti tagok és a magánzók, a fejlődés hívei és a konzervatívok; nem mások már, csak primitív emberszabásúak; fintoraik és mosolyaik, húzásaik, cicomáik és nyelvezetük, a középszintű főemlős genetikai térképére felírt kódjaik egyetlen célt szolgálnak: megtartani a helyüket vagy meghalni. Az ilyen napokon kétségbeesetten sóvárgunk a művészet után. Mindent megadnánk a spirituális illúziónkért, szenvedélyesen vágyunk bármire, ami elháríthatná biológiai végzetünket, hogy ne söpörtessék ki örökre a költészet és a nagyság ebből a világból. Így hát iszunk egy csésze teát vagy megnézünk egy Ozu-filmet, hogy kivonulhassunk a mi uralkodó fajunk számára fenntartott hagyományok: a versengés és a küzdelem köréből, és az élet szenvedélyes színházát megjelöljük a művészet és a művészet nagy műveinek jegyével.

49

13

Örökkévalóság

Tehát este kilenckor bedugom a lejátszóba Ozu egyik filmjének, A Munakata nővéreknek a kazettáját. Ebben a hónapban ez a tizedik Ozu-filmem. Hogy miért? Mert Ozu zseni, aki elhárítja a biológiai végzetemet. Az egész onnan jött, hogy egyszer megvallottam Angéle-nek, a kis könyvtáros nőnek, hogy nagyon szerettem Wim Wenders korai filmjeit, mire ő azt mondta: tényleg, és látta már a Tokyo Gát? És ha az ember megnézi a Tokyo Gát, ami egy csodálatos, Ozunak szentelt dokumentumfilm, természetesen kedve kerekedik felfedezni Ozut. Én tehát felfedeztem Ozut, és a filmművészet életemben először nevettetett meg és fakasztott sírva egyszerre, mint egy igazi közönségfilm. Elindítom a filmet, és jázminteát szürcsölgetek. A távirányító nevű laikus rózsafüzérnek köszönhetően időnként hátratekerek. Ez például egy csodálatos jelenet. Az apa, akit Sisu Riu, Ozu fétisszínésze játszik, műveinek Ariadné-fonala, a csodálatos férfi, akiből melegség és alázat sugárzik, tehát az apa, aki hamarosan meghal, a lányával, Szecukóval a sétáról társalog, amelyet nemrég tettek Kiotóban. AZ APA:

És a Moha temploma! A fény még jobban kiemelte a mohát. SZECUKO:

És a rá helyezett kaméliát. APA:

Á, te is észrevetted? Milyen szép volt! (Szünet) A régi Japánban vannak szép dolgok. (Szünet) Szerintem túlzás volt megparancsolni, hogy mindezt rossznak tekintsük. Folytatódik a film, és egészen a végén van az az utolsó jelenet, amikor Szecuko, az idősebbik lány Marikóval, hóbortos húgával beszélget. (ragyog az arca) Mondd csak, Mariko, miért lilák Kiotó hegyei? SZECUKO

(pajkosan): Ez igaz. Olyan, mint az azuki puding. MARIKO

SZECUKO

(mosolyogva): Nagyon szép szín.

A filmben meghiúsult szerelemről, összehozott házasságokról, öröklésről, testvéri szeretetről, az apa haláláról van szó, a régi és az új Japánról, de az alkoholról és az emberi erőszakról is.

50

Ám főleg valami olyasmiről van szó, amit mi, nyugatiak, képtelenek vagyunk megragadni, amit csak a japán kultúra világíthat meg. Miért van az, hogy ez a két rövid és megmagyarázatlan jelenet, amelyet a filmben semmi nem motivál, olyan erős érzelmeket kelt, és a maga szavakkal ki nem fejezhető zárójelei közé teszi a filmet? Íme, a film kulcsa. SZECUKO:

Az az igazi újdonság, ami az idő ellenére sem öregszik meg. A kamélia a templom moháján, a lila kiotói hegyek, egy kék porceláncsésze, a tiszta szépség kivirágzása a múlékony szenvedélyek szívében, vajon nem erre vágyakozunk mindannyian? És amit mi, többiek, nyugati civilizációk, nem tudunk elérni? Az örökkévalóság szemlélését magának az életnek a mozgásában.

51

Napló a világban jelen lévő mozgásról N° 3

Na, érd már utol! Ha belegondolok, hogy vannak olyan emberek, akiknek nincs televíziójuk! Hogy csinálják? Én órákat is el tudok tölteni előtte. Leveszem a hangot, és csak nézem. Úgy érzem, hogy lézersugárral kimetszve látom a dolgokat. Mert valójában, ha leveszik a hangot, az olyan, mintha a csomagolópapírt vennék le, a szép selyempapírt, amely valami kétfilléres ocsmányságot rejteget. Ha így nézik a híradó riportműsorait, meglátják: az egyik képnek semmi köze a másikhoz, egyedül a kommentár köti össze őket, amely úgy mutatja be a képek egymásutánját, mintha a tények tényleges egymásutánja volna. Egyszóval, imádom a tévét. És ma délután egy érdekes mozgást láttam: egy műugróversenyt. Tulajdonképpen több versenyt is. A sportág világbajnokságának újrajátszása volt. Voltak egyéni ugrók kötött és szabadon választott gyakorlatokkal, női és férfi ugrók, és főleg: voltak a szinkronugrók. Túl azon, hogy a csavarok, szaltók és forgások bemutatásához egyéni hőstetteket kellett véghezvinniük, az ugróknak még szinkronban is kell lenniük egymással. Nem körülbelül együtt lenni, nem: tizedmásodpercre pontosan. Az egész akkor a legviccesebb, amikor az ugrók eltérő alkatúak: egy kis köpcös ugrik egy magas vékonnyal. Az ember azt gondolja: ez a fizika törvényei szerint nem működhet, nem indulhatnak és érkezhetnek egy időben, de képzeljék csak el: sikerül nekik. Mi ebből a tanulság: a világegyetemben minden kompenzáció. Ha az ember lassabban halad, nagyobb erővel löki el magát. De akkor éreztem úgy, hogy az ugrás újabb tápanyagot adhat a naplómnak, amikor két kínai lány jelent meg a deszkán. Két nyúlánk istennő, fényes, fekete hajfonattal; akár ikrek is lehettek volna, annyira hasonlítottak egymásra, de a kommentátor fontosnak tartotta tudatni velünk: még csak nem is testvérek. Szóval: kimentek az ugródeszkára, és akkor, biztos vagyok benne, mindenki úgy tett, ahogy én: visszafojtottam a lélegzetemet. Néhány kecses lökés után elugrattak. Az első töredék másodpercekben ez tökéletes volt. A testemben is éreztem ezt a tökéletességet; azt hiszem, ez a „tükör-idegsejt” jelenség. Amikor az ember valakit néz, aki éppen véghezvisz egy mozgást, ugyanazok az idegsejtek, amelyek ezt a mozgást elindították, a mi fejünkben is aktivizálódnak, bár mi nem tettünk semmit. Egy akrobatikus ugrás, miközben az ember a kanapén terpeszkedik és csipszet zabál: ezért szeretjük annyira a sportot a tévében. Na szóval: a két grácia elugrik, és az elején az egész maga az eksztázis. De aztán, borzalom! Hirtelen az az érzésünk támad, hogy van egy nagyon-nagyon-nagyon parányi elcsúszás kettőjük között. Összeszorult gyomorral fürkésszük a képernyőt: semmi kétség, elcsúsztak. Tudom, őrültségnek tűnhet, hogy így mesélem el ezt az egészet, miközben egy ilyen ugrás nem tarthat tovább három másodpercnél, de, éppen azért, mert csak három másodpercig tart, minden szakaszát úgy nézi az ember, mintha egy-egy évszázadig tartana. És íme, most már nyilvánvaló, lehetetlen elleplezni a tényt: szétcsúsztak! Az egyik előbb érkezik a vízbe, mint a másik! Ez szörnyű! Azon vettem észre magam, hogy a tévének kiabálom: érd utol, érd már utol! Őrült haragot éreztem a totojázó iránt. Undorodva zuhantam vissza a kanapéra. Na, mi van? Talán ez lenne a világban jelen lévő mozgás? Egy parányi elcsúszás, amely örökre megfoszt minket a tökéletesség lehetőségétől? Legalább harminc percig gyilkos rosszkedvem volt. És aztán hirtelen azt kérdeztem magamtól: de miért akartuk annyira, hogy utolérje? Miért okoz ilyen nagy fájdalmat, ha a mozgások nincsenek szinkronban? Nem túl nehéz kitalálni: minden miatt, ami elment mellettünk, amit csak egy jottányival szalasztottunk el, de akkor aztán örökre… A szavak miatt, amelyeket ki kellett volna mondanunk, a mozdulatok miatt, amelyeket meg kellett volna tennünk, a rövid pillanatra felvillanó kairoszok miatt, amelyeket nem tudtunk megragadni, és mindörökre elmerültek a semmiben… A kisujjnyira lévő kudarc miatt… És felmerült bennem még egy gondolat, a „tükör-idegsejtekkel” kapcsolatban. Egy nagyon zavaró, és sajnos némileg prousti gondolat (ettől ideges leszek). És ha az irodalom egy televízió, és azért nézi az ember, hogy aktiválja a tükör-idegsejtjeit, és azon frissiben megajándékozza magát a még reszkető, meleg cselekménnyel? Vagy,

52

ami még rosszabb: az irodalom egy televízió, amely mindent megmutat nekünk, amiről lemaradunk? Jó napot, világban jelen lévő mozgás! Ez lehetett volna maga a tökéletesség, de katasztrófa lett belőle. Igazán kellene megélni, de mindig marad a meghatalmazásos élvezet. Így hát, kérdezem maguktól: miért maradjak ezen a világon?

53

14

Szóval, az ősi Japán

Másnap reggel Chabrot csönget be hozzám. Ügy nézem, összeszedte magát, nem reszket a hangja, az orra is száraz és barna. De mégis olyan, mint egy kísértet. – Pierre meghalt – mondja fémesen csengő hangon. – Nagyon sajnálom – mondom. Őszintén sajnálom, miatta, mert ha Pierre Arthens nem szenved többé, akkor Chabrot-nak kell megtanulnia élni úgy, mintha máris halott volna. – Nemsokára jönnek a temetkezési vállalattól – teszi hozzá Chabrot síri hangon. – Nagyon hálás lennék, ha volna olyan kedves, és felkísérné őket a lakáshoz. – Természetesen – felelem. – Én két óra múlva visszajövök, hogy Anna mellett legyek. Egy pillanatra csöndesen rám bámul. – Köszönöm – mondja húsz év óta másodszor. Kísértésbe esem, hogy olyan választ adjak, amely megfelel az ősi házmesternő hagyományoknak, de nem is tudom, miért, a szavak nem jönnek az ajkamra. Talán azért, mert Chabrot soha nem jön ide többé, vagy mert a halál előtt összeomlanak az erődítmények, vagy mert eszembe jut Lucien, és végül, mert a bizalmatlanság bűn lenne a halottakkal szemben. Tehát nem azt mondom: – Nincs mit. Hanem: – Tudja… Minden a maga idejében érkezik. Ez lehet, hogy úgy hangzik, mint egy népi bölcsesség, bár ezeket a szavakat Kutuzov mondja körülbelül így a Háború és békében Andrej hercegnek. Hát igen, nem kevés szemrehányás ért engem a háborúért is meg a békéért is… de mind épp jókor jött. Minden jókor jön annak, aki várni tud.2 Sokért nem adnám, ha olvasni tudnám az eredetit. Nekem mindig a cezúra tetszett ebben a részben, a háború és a béke közötti billegés, a megjelenítés apálya és dagálya, mintha a tenger a fövényre sodorná, majd újból magával ragadná az óceán gyümölcseit. Talán csak a fordító díszítette fel szeszélyesen a nagyon higgadt orosz mondatot – elég szemrehányást tettek nekem a háborúért meg a békéért is –, maga a mondat hajlékony, nem szakítja meg vessző, az én tengeri agyszüleményeimet pedig nyugodtan a minden alapot nélkülöző szélsőségek osztályába sorolhatjuk, és lehet, hogy a csodálatos szöveg legmélyebb lényege fakaszt még ma is boldog könnyekre. Chabrot szelíden bólint, majd elmegy. A délelőtt hátralévő része rosszkedvben telik el. Nem érzek semmilyen posztumusz rokonszenvet Arthens iránt, mégis úgy vonszolom magam, mint egy túlvilágon szenvedő lélek, még olvasni is képtelen vagyok. A boldog zárójel, amelyet a mohán heverő kamélia nyitott a világ durvaságában, reménytelenül bezárult, és a bukás sötétsége rág keserű szívemen. És hirtelen az ősi Japán vegyül ebbe a keserűségbe. Az egyik lakásból egy dallam száll alá, tisztán és boldogan. Valaki egy klasszikus darabot játszik zongorán. 2

Makai Imre fordítása

54

Ó, édes, váratlan pillanat, amelyben a mélabú fátyla felszakad! Egy töredéknyi örökkévalóság idejére minden megváltozik, és átalakul. Egy ismeretlen darabból kiszakadt zenefoszlány, egy pillanatnyi tökéletesség az emberi dolgok áradatában – szelíden lehajtom a fejem, a kaméliára gondolok a templom moháján, egy csésze teára, miközben a szél lágyan simogatja a lombokat odakint, a menekülő idő holnap és terv nélküli borostyánná dermed, az emberi végzet, megszabadulva a napok sápatag egymásutánjától, végre fényben ragyog fel, és az időn felülemelkedve lángba borítja nyugodt szívemet.

55

15

A gazdagok kötelessége

A civilizáció a kordában tartott erőszak, a soha be nem teljesedett győzelem a főemlősök agresszivitásán. Mert főemlősök voltunk, és főemlősök is maradunk, csak megtanultunk örülni a mohán heverő kaméliának. Ez a nevelés legfontosabb feladata. Mert mi is a nevelés? A mohán heverő kaméliák lankadatlan ajánlgatása levezető csatornaként a faj ösztönei számára, hogy ezek a fáradhatatlanul ható ösztönök ne jelentsenek állandó fenyegetést a faj fennmaradásának törékeny egyensúlyára. Én igazi mohán heverő kamélia vagyok. Ha belegondol az ember, semmi más nem adhat magyarázatot arra, hogy bezárkóztam ebbe a barátságtalan házmesterlakásba. Mivel már a létezésem hajnalán meg voltam győződve annak hiábavalóságáról, dönthettem volna a lázadás mellett is, és az isteneket tanúként megidézve a sorsom méltánytalansága mellett, felhasználhattam volna a körülményeimből fakadó erőszakot. De az iskola olyan lélekké változtatott, akit sorsa üressége csak lemondásra és bezárkózásra késztetett. Második világrajövetelem csodája előkészítette bennem a terepet az ösztönök feletti uralomra; mivel az iskola hozott világra, a hűségemmel tartoztam neki, és azzal, hogy szép engedelmesen civilizált lénnyé változzam, a tanítóim szándékához alkalmazkodva. Amikor a főemlősök agresszivitása elleni küzdelem során olyan csodafegyverekhez jutunk, mint a könyvek és a szavak, igazán nem nehéz a feladat; így váltam én tanult lélekké, az írott jelekből merítve erőt a saját ösztöneimmel való szembeszegüléshez. Így nagyon meglepett a saját reakcióm, amikor, miután Antoine Palliéres erőszakosan, háromszor becsöngetett az ajtómon, és köszönés nélkül bőbeszédűen ecsetelni kezdte krómozott rollerje eltűnését, az orrára csaptam az ajtót, ugyanezzel a mozdulattal kis híján leamputálva a macskám farkát; Leó ugyanis megpróbált kisurranni az ajtón. Hát ez nem igazán mohán heverő kamélia, gondoltam. És mivel lehetővé kellett tennem Leó számára, hogy visszatérjen a birodalmába, amint becsaptam az ajtót, azonnal ki is nyitottam. – Elnézést, a huzat… – mondtam. Antoine Palliéres olyan tekintettel nézett rám, mint aki maga sem biztos abban, amit a saját szemével látott. De mivel arra van idomítva, hogy úgy tekintse, csak az történhet meg, aminek meg kell történnie, mint ahogy a gazdagok arról is meggyőzik magukat, hogy a sorsuk egy égi ösvényt követ, amelyet a pénz hatalma vájt ki az ő számukra, végül úgy dönt, hogy hisz nekem. Lenyűgöző az az adottságunk, amellyel saját magunkat is képesek vagyunk manipulálni, hogy egyáltalán ne remegjen meg hiedelmeink talapzata. – Ja, igaz is – jegyzi meg –, tulajdonképpen azért jöttem, hogy átadjam ezt önnek, az édesanyám küldi. És átnyújt egy fehér borítékot. – Köszönöm – mondom, és másodszor is az orrára csapom az ajtót. És most újra a konyhámban vagyok, kezemben a borítékkal. – Mi a csuda van velem ma reggel? – kérdezem Leót. Pierre Arthens halála eltikkasztja a kaméliáimat. Felnyitom a borítékot, és elolvasom a vizitkártya hátára írt néhány sort. A kártya felszíne olyan síkos, hogy a tinta győzedelmesen benyáladzik a betűk alá.

56

Michel asszony, Lenne szíves, átvenni a tisztítóból érkező csomagot ma délután? Este lemegyek érte a házmesterlakásba. Előre is köszönöm Odafirkantott aláírás. Nem készültem fel a támadásban megbúvó ilyen fokú alattomosságra. Megindultságomban a legközelebbi székre zöttyenek. Az is felmerül bennem, hogy talán bolond vagyok. Önökre is ilyen hatást tesz, amikor bekövetkezik? Nézzék csak: A macska alszik. E jelentéktelen kis mondat végigolvasása nem ébresztett önökben semmilyen fájdalmat, nyilalló szenvedést? Ez normális. És most. A macska, alszik. Megismétlem, a félreértések elkerülése végett: A macska vessző alszik. A macska, alszik. Lenne szíves, átvenni. Lehet csodálatosan szertelenül is használni a vesszőt, például, amikor a nyelvvel nem sokat törődve – mert általában nem szokás vesszőt tenni egy mellérendelő kötőszó elé –, felmagasztaljuk a mondatot. Mert így sem lenne helytelen: Hát igen, nem kevés szemrehányás ért engem, a háborúért is, meg a békéért is… A másik oldalon ott van Sabine Palliéres fényes papírra írt szövege, amelyben egy tőrdöfésként támadó vessző szúrja keresztül a mondatot: Lenne szíves, átvenni a tisztítóból érkező csomagot? Ha Sabine Palliéres portugál cselédlány lenne, aki egy farói fügefa alatt született, vagy egy előkelő külvárosból frissen emigrált házmesternő, vagy értelmi fogyatékos, akit szeretetre méltó családja kedves türelemmel vesz körül, szívemből megbocsátanám ezt a bűnös hanyagságot. De Sabine Palliéres egy gazdag nő. Sabine Palliéres egy nagy fegyvergyáros felesége, Sabine Palliéres anyja egy fenyőzöld zakós hülyegyereknek, aki a két École Normale-os diplomája és a Politikatudományi Főiskola után valószínűleg egy jobboldali miniszteri irodából árasztja a társadalomra a középszerűséget kisstílű gondolataival, sőt Sabine Palliéres egy szőrmebundás ribanc lánya, aki egy nagy kiadó olvasótanácsának elnöke, és olyan sok ékszer alatt roskadozik, hogy azt nézem, nem rogy-e össze. Hát ez az oka, hogy Sabine Palliéres nem érdemel bocsánatot. A sors kegyeinek ára van. Akivel az élet kesztyűs kézzel bánik, annak nincs kibúvó: köteles szigorú viszonyban lenni a szépséggel. A nyelv, az embernek ez a kincse, és a nyelv helyes használata, amelyet a társadalom tagjai közösen dolgoztak ki, szent műalkotás. És az, hogy a nyelv az idővel változik, átalakul, elfelejtődik és újjászületik, hogy a túlkapásai igazi termékenyítő erőként működhetnek, mit sem változtat a tényen, hogy az ember csak úgy szerezheti meg a nyelvvel való játék és a nyelv megváltoztatásának a jogát, ha előzőleg elismeri teljes alávetettségét. A társadalom kiválasztottait a sors felmentette a szolgaság alól, ami a szegény ember terhe, így kettős küldetésük van: imádni és tiszteletben tartani a nyelv csodálatos szépségeit. Tehát: hogy egy Sabine Palliéres visszaél a központozással, már csak azért is súlyos szentségtörés, mert ezzel egy időben csodálatos költők, bűzös lakókocsikban vagy bádogvárosokban született költők szolgálnak neki azzal a tisztelettel, amelyet csak a szépség fakaszthat. A gazdagoknak tartozásuk van a széppel szemben. És ha nem adják meg, halál rájuk. Felháborodott gondolataimnak ezen a pontján valaki csönget a házmesterlakás ajtaján.

57

Mély gondolat N° 7

Építkezz, ahogy élsz és meghalsz. Ez tiszta, világos, sötét. Csak ezek vannak hátra már, a következmények. Ahogy múlik az idő, egyre biztosabb vagyok benne, hogy lángba borítom a lakást. Abban meg főleg biztos vagyok, hogy megölöm magam. Papa tegnap megmosta a fejem, mert a vacsoránál helyre tettem az egyik vendégét, aki tévedett valamiben. Ez a valaki éppen Tibére apja volt. Tibére a nővérem pasija. Ő is a Normale-ra jár, de matematikára. Ha belegondolok, hogy ezt hívják elitnek… Az az egyetlen különbség Colombe, Tibére, a haverjaik és egy csapat külvárosi fiatal között, hogy a nővérem és a haverjai hülyébbek. Isznak, füveznek, úgy dumálnak, mint a külvárosiak, és ilyesféle szövegeket nyomnak: „Hollande hazavágta Fabiust a népszavazással, igazi gyilkos az ipse” (igazmondó, őszinte), vagy: „Az összes kutvez (kutatásvezető), akit két év óta kineveztek, igazi fasiszta, a jobboldal előrenyomult, nem szabad kikezdeni a témavezetővel (tegnapi termés).” Egy szinttel lejjebb ilyesmiket hall az ember: „Szóval, a szőke, akire J.-B. hajt, anglicista, valami szőke, vagy mi.” (idem), és még egy szinttel lejjebb: „Marian előadása nagyot szólt, amikor azt mondta, hogy a létezés nem Isten legfontosabb attribútuma.” (idem, pontosan a szőke anglicista aktájának becsukása után.) Maguk szerint mit gondolhatnék erről? A csúcs a következő (szó szerint): „Attól, hogy az ember ateista, még pontosan felismeri a metafizikai ontológia hatalmát. Egen, ami a lényeg, az nem az igazság, hanem a konceptualista képesség. És Marian, ez a tetű pap, ez a bunkó, állításokat tesz, és ez megnyugtatja.” Igazgyöngy ruha ráncában, szívem telve messziségeddel. Ezt viszem most magammal, emlékül rólad, rólam. Tehát a fülembe tömtem mama puha habszivacs füldugóit, és a haikukat olvasgattam papa Klasszikus japán költészet című antológiájában, csak hogy ne halljam a debil beszélgetésüket. Utána Colombe és Tibére kettesben maradtak, és parázna hangokat hallattak, pedig pontosan tudták, hogy ott vagyok a szomszéd szobában. És a balszerencse csúcsa, hogy Tibére nálunk maradt vacsorára, mert mama meghívta a szüleit. Tibére apja filmproducer, az anyjának meg galériája van a Szajna-parton. Colombe tisztára bele van őrülve Tibére szüleibe, jövő héten Velencébe utazik velük, legalább megszabadulok tőle, és lesz három nap nyugalmam. Tehát vacsoránál Tibére apja azt mondta: „Hogyhogy, nem ismerik a gót, ezt a fantasztikus japán játékot? Most éppen Sza San A gó-játékosnő című regényének adaptációját forgatjuk, a go mesés játék, a sakk japán megfelelője. Íme, egy újabb találmány, amelyet a japánoknak köszönhetünk, higgyék el nekem, mesés!” És nekilátott, hogy elmagyarázza a go szabályait. Hát ez nem volt akármi. Először is, a gót a kínaiak találták fel. Tudom, mert olvastam a góról írt kult-mangát. Az a címe, hogy Hikaru No Go. Másodszor: a go nem a sakk japán megfelelője. Leszámítva, hogy táblás játék, két játékos áll egymással szemben, és fekete és fehér bábukkal játszanak, a go és a sakk annyira különbözik egymástól, mint a kutya és a macska. A sakkban ölni kell a győzelemért. A góban építeni kell az életben maradásért. Harmadszor: egyes szabályok, amelyeket egy-hülye-apja-vagyok-úr felsorolt, tévesek voltak. A játék célja nem az, hogy felfaljuk a másikat, hanem az, hogy nagyobb területet szerezzünk. A kövek megszerzésének szabálya kimondja,

58

hogy az ember „öngyilkos” is lehet, de csak akkor, ha ezzel megszerzi az ellenfél köveit, kifejezetten tilos csak úgy odalépni, ahol automatikusan foglyul esik az ember. Stb. Tehát amikor gennyes-pattanást-nemzettem-a-világra-úr azt mondta: „A játékosok rangsorba állítása 1 kiunál kezdődik, és utána emelkedik 30 kiuig, utána jönnek a danok: az 1 dan, utána a 2 dan stb.”, képtelen voltam magamra parancsolni, és azt mondtam: „Nem, éppen fordítva: 30 kiunál kezdődik, és úgy halad az 1 kiu felé.” De nézzék-el-nekem-nem-tudom-hogy-mit-csinálok-úr gonosz képpel, konokul kijelentette: „Nem, kedves kisasszony, azt hiszem, nekem van igazam.” Én megráztam a fejemet, papa pedig sötét tekintetet vetett rám. A legrosszabb, hogy Tibére védett meg végül: „De igen, papa, igaza van, az 1 kiu a legerősebb.” Tibére matek szakos, sakkozik és gózik is. Gyűlölöm ezt a gondolatot. A szép dolgoknak a szép emberekhez kellene tartozniuk. De akkor is úgy áll a helyzet, hogy Tibére apja tévedett, és papa a vacsora után dühödten megjegyezte: „Ha csak azért nyitod ki a szád, hogy nevetségessé tedd a vendégeinket, akkor ki se nyisd egyáltalán.” Miért, mit kellett volna tennem? Azért nyissam ki a szám, mint Colombe, hogy azt mondjam: „Nem tudok egyetérteni az Amandier Színház műsorválasztásával”, miközben képtelen lenne idézni Racine-nak csak egy sorát is, nem is beszélve arról, hogy képtelen felfogni a szépségét. Talán azért nyissam ki a szám, mint mama, hogy megjegyezzem: „Úgy érzem, a tavalyi Biennálé nagyon hervasztó volt”, miközben meghalna a növényeiért, de tőle nyugodtan eléghetne az összes Vermeer? Vagy azért, mint papa, hogy azt mondja: „A francia kulturális törvény egy kifinomult paradoxon”, amit szóról szóra elmondott már vagy tizenhatszor a korábbi vacsorákon? Vagy azért, mint Tibére anyja, aki kijelenti: „Párizsban manapság alig talál már jó sajtokat az ember”, és ez a megjegyzés nem is áll ellentmondásban a kofatermészetével? Ha a góra gondolok… Nagyon szép az olyan játék, amelynek az a célja, hogy területet hozzunk létre. Vannak szakaszok, amikor harcolni kell, de ez csak eszköz a cél elérése érdekében, vagyis, hogy megtartsuk a területeket. A go játék legnagyobb érdeme, hogy bizonyított tény: a nyerés érdekében életben kell maradni, de életben kell hagyni az ellenfelet is. Aki túl mohó, elveszíti a játékot: a go kifinomult egyensúlyjáték, ahol úgy kell előnyhöz jutni, hogy nem pusztítjuk el a másikat. Végeredményben az élet és a halál csak egy jól vagy rosszul összetákolt építmény következményei. Ezt mondják Tanigucsi szereplői: élsz, halsz, ezek csak következmények. Ez a közmondás érvényes a góra, és érvényes az életre is. Élni, meghalni: az élet és a halál csak mindannak a következményei, amit felépítettünk. Csak az számít, hogy jól építkezzünk, íme tehát, újabb korlátot állítottam fel magamnak. Véget vetek annak, hogy mindent lefejtek, lebontok: nekiállok építeni. Még. Colombe-ból is valami pozitív dolgot hozok létre. Az számít, amit az ember a halála pillanatában tesz, és én úgy akarok meghalni, hogy éppen építek valamit.

59

16

Alkotmány világfájdalma

Olympe Saint-Nice csöngetett, a másodikon lakó diplomata lánya. Nagyon szeretem Olympe-et. Szerintem igen erős jellem kell hozzá, hogy valaki túléljen egy ennyire nevetséges keresztnevet, főleg, ha belegondolunk, hogy ez a név szerencsétlen lányt egész, végeérhetetlen kamaszkora alatt kiszolgáltatta az efféle vicces megjegyzéseknek: „Hé, Olympe, felmászhatok a csúcsodra?” Ráadásul Olympe láthatóan nem vágyik azzá válni, amire a születése kijelölte. Nem vágyik sem gazdag házasságra, sem diplomáciai pályára, még kevésbé nagyvilági hírnévre. Olympe Saint-Nice állatorvos akar lenni. – De vidéken – vallotta meg nekem, amikor egyszer az ajtóm előtt macskákról csevegtünk. – Párizsban csak kis állatok vannak. De én teheneket és disznókat is akarok. Ráadásul Olympe nem teszi az agyát, és nem jelzi ezerféle módon, mint a ház egyes lakói, hogy azért beszélget a házmesternővel, mert előítéletmentes-jólnevelt-baloldali. Olympe azért beszélget velem, mert van egy macskám, és ez érdeklődésközösségben egyesít minket, és én igazi értékén örülök a nagystílűségnek, ahogy Olympe fittyet hány a korlátoknak, amelyekkel a társadalom szegélyezi nevetséges utunkat. – El kell magának mesélnem, mi van Alkotmánnyal – mondja Olympe gyorsan, amint ajtót nyitok. – De jöjjön be hát – felelem –, csak van öt perce! Olympe-nek bőven van öt perce, sőt olyan boldog, hogy valakivel macskákról és a macskák kis nyomorúságairól beszélhet, hogy egy órát elüldögél nálam, és közben megiszik vagy öt csésze teát. Igen, igazán nagyon szeretem Olympe Saint-Nice-t. Alkotmány elragadó, karamellszínű kis macska, halvány rózsaszín orrocskával és fehér bajuszszal, egy lila kispárnán szeret üldögélni; Josse-ék macskája, és mint a ház összes szőrös négylábúja, a legenyhébb szélgörcs esetén rögtön Olympe felügyelete alá kerül. Márpedig ez a haszontalan, de izgalmas hároméves jószág nemrégiben átnyávogta az egész éjszakát, tönkretéve gazdái álmát. – Miért? – kérdezem a megfelelő pillanatban, mert már magába szippantott az elbeszélés színjátéka: mind a ketten élvezettel, tökélyre fejlesztve játsszuk a szerepünket. – Hólyaghurutja van! – mondja Olympe. – Hólyaghurutja! Olympe még csak tizenkilenc éves, és veszett türelmetlenséggel vágyik az Állatorvosi Egyetemre. Addig is inaszakadtáig dolgozik, és mély együttérzéssel, mégis boldogan foglalkozik a ház faunáját sújtó bajokkal, lévén, hogy egyelőre csak rajtuk gyakorolhat. Most is úgy jelenti be a hólyaghurut diagnózisát, mintha gyémánttelérre bukkant volna. – Hólyaghurut! – kiáltok fel lelkesen. – Igen, hólyaghurut – suttogja Olympe ragyogó szemmel. –Szegény angyalkám mindenhová odapisilt, és – mély lélegzetet vesz, majd bejelenti a legnagyobb újságot – a vizelete enyhén hemorrágiás volt! Istenem, hogy ez milyen jó! Ha Olympe azt mondta volna: véres volt a pisije, azonnal meg lehetett volna érteni. De Olympe, amikor nagy lelkesedéssel magára öltötte a macskaorvos öltözetét, magáévá tette az orvosi szakszavakat is. Mindig nagyon élvezem, amikor ilyeneket mond. Az 60

efféle mondatok: „A vizelete enyhén hemorrágiás volt”, engem mindig nagyon jól elszórakoztatnak, jólesnek a fülemnek, különleges világot idéznek meg, és felüdítenek az irodalom után. Ez az oka, hogy annyira szeretem olvasgatni a gyógyszerek használati utasításait, a szakkifejezések szigorúságának köszönhetően egy kis lélegzethez jutok, mert ezek a szavak a szigorúság illúzióját nyújtják, egyszerűségük megborzongat, olyan tér-idő dimenzióba juttatnak, ahonnan távol esik a szépre való törekvés, a teremtő szenvedés és a kifinomult horizontok iránti végtelen és reménytelen vágyakozás. – Két lehetséges kóroka lehet a hólyaghurutnak – folytatja Olympe. – Vagy egy fertőző baktérium, vagy a vese működési zavara. Először megtapogattam a húgyhólyagot, meg akartam állapítani, nem vett-e fel gömb alakot. – Gömb alakot? – kérdeztem csodálkozva. – Ha elégtelen a veseműködés, és a macska nem tud üríteni, a húgyhólyagja megtelik, és gömb húgyhólyag alakot ölt, amit az ember könnyen megállapíthat, ha megtapogatja az altestét – magyarázza Olympe. – De nem erről volt szó. És Alkotmány nem úgy festett, mintha fájdalmat okozna neki a vizsgálat. Csak továbbra is mindenhová odapisilt. Futólag felmerült előttem Solange Josse living roomjának képe, ahogy ketchupárnyalatú óriási almos tállá alakult. De Olympe számára az ilyesmi csak mellékes következmény. – Így azután Solange elemeztette a vizeletét. Igen ám, de Alkotmánynak semmi baja sincs. Nincs veseköve, nem rejtőzködik alattomos csíra a földimogyorónyi veséjében, nem furakodott be semmilyen bakteriális tényező. Márpedig hiába a gyulladáscsökkentők, a görcsoldók és az antibiotikumok. Alkotmány továbbra is makacsul mindenhová odapisil. – De mégis, akkor mi baja van? – kérdezem. – Nem fogja elhinni! – feleli Olympe – Idiopátiás kötőszöveti hólyaghurutja van. – Te jó isten, hát az meg micsoda? – kérdezem elbűvölten. – Hát szóval, mintha azt mondanánk, hogy Alkotmány egy kövér hisztérika – feleli Olympe vidáman. – Kötőszöveti, az azt jelenti, hogy a gyulladás a vesefalban mutatkozik, az idiopátiás pedig azt, hogy nincs orvosilag leírható oka. Röviden: amikor Alkotmányt stressz éri, hólyaghurutja lesz. Pontosan úgy, mint a nőknek. – De miféle stressz éri Alkotmányt? – tűnődöm hangosan, mert ha Alkotmánynak, a kövér semmittevőnek, akit csak annyiban zavarnak meg egész életében, hogy egy jó szándékú állatorvos mindenáron meg akarja tapogatni a veséjét, oka van a stresszre, az állatvilág fennmaradó részét nyugodtan elviheti a pánikroham. – Az állatorvos azt mondta: azt a macska tudja egyedül. És Olympe bosszúsan elfintorodik. – Paul (Josse) azt mondta neki a múltkor, hogy túl kövér. De ki tudja. Bármi oka lehet. – És hogy lehet ezt gyógyítani? – Ahogy az embereknél – neveti el magát Olympe. – Antidepresszánst kell adni neki. – Nem vicc? – kérdezem. – Nem vicc – feleli Olympe. Ugye, jól mondtam az előbb. Állatok vagyunk, és állatok is maradunk. Hogy a gazdagok macskája ugyanabban a betegségben szenved, mint ami a tanult nőket sújtja, annak nem a macskafélékkel való rossz bánásmód az oka, vagy az, hogy az emberi faj megfertőzte az ártatlan háziállatokat, éppen ellenkezőleg: azt mutatja, milyen mély szolidaritás fonja össze az állati sorsokat. Ugyanazok az étvágyak mozgatnak bennünket, ugyanazokban a betegségekben szenvedünk. – Mindenesetre ezután erre is gondolni fogok, amikor olyan állatokkal találkozom, akiket nem ismerek. Feláll, és kedvesen elköszön. – Nos, Michel asszony, nagyon köszönöm. Csak magával tudok elbeszélgetni ilyesmiről. – Igazán nincs mit, Olympe, nagyon élveztem. Már éppen készülök becsukni az ajtót, amikor visszaszól: 61

– Ó, igaz is, tudta, hogy Anna Arthens árulja a lakást? Remélem, hogy az újaknak is lesz macskájuk.

62

17

Egy fogolyülep

Anna Arthens árulja a lakást! – Anna Arthens árulja a lakást! – mondom Leónak. – Azannya! – feleli, vagy legalábbis úgy sejtem. Huszonhét éve élek a házban, és még egyetlen lakás sem cserélt családot. Az öreg Meurisse asszony a fiatal Meurisse asszonynak adta át a helyét, és körülbelül ugyanez játszódott le Badoise-éknél, Josse-éknál és Rosenéknál is. Arthensék velünk együtt érkeztek; valamiképpen együtt öregedtünk meg. De Broglie-ék már nagyon régóta laknak a házban, és itt is maradnak örökre. Fogalmam sincs, hány éves az államtanácsos úr, de már fiatalon öregnek tűnt, és ebből az az érdekes helyzet következik, hogy bár nagyon öreg, most is fiatalnak látszik. Tehát az én házmesterségem alatt Anna Arthens az első, aki eladja a tulajdonát, ami így más kézbe kerül, és más nevet vesz fel. Ez a kilátás érdekes módon megrémít. Meglehet, annyira hozzászoktam ahhoz, hogy mindig ugyanaz kezdődik újra, végtelenítve, hogy egy még csak feltételezhető változás is az idő folyójába taszít, és ráébreszt a futására? Minden napot úgy élünk meg, mintha másnap újraszülethetne, és a Grenelle utca 7. nesztelen status quója, amely nap nap után biztosított minket az örökkévalóság evidenciájáról, most hirtelen úgy tűnik föl előttem, mint egy viharoktól körülvett szigetecske. Megrendülten nyúlok a kerekes bevásárlótáskám után, magára hagyom a halkan hortyogó Leót, és bizonytalan léptekkel elindulok a piac felé. A Grenelle és a Bac utca sarkának rendíthetetlen lakója, Gégéne úgy méreget szakadt kartonpapírjairól, mint madárpók az áldozatát. – Á, Michel mama, már megint elvesztette a macskáját? – kérdezi, és röhög. Na, legalább egy dolog soha nem változik. Gégéne hajléktalan, évek óta itt tölti a telet rongyos kartonjain, egy század végi orosz nagykereskedő szagú öreg szalonkabátban, amely a viselőjéhez hasonlóan különös módon átvészelte az időt. – Be kellene mennie a hajléktalanszállóra – mondom neki, mint mindig –, hideg lesz ma éjszaka. – Á, szeretném én ott látni magát, azon a szállón – rikácsolja Gégéne. – Akkor itt már jobb. Elmegyek mellette, majd elfog a lelkiismeret-furdalás, visszafordulok. – El akartam mondani magának… Arthens úr meghalt ma éjszaka. – A gasztronómiai újságíró? – kérdezi Gégéne felvillanó tekintettel, úgy emeli fel a pofáját, mint a vadászkutya, amikor fogolyülepet szimatol. – Igen, ő. A szíve váratlanul felmondta a szolgálatot. – Ó, a kutyafáját, a kutyafáját! – ismételgeti Gégéne, szemlátomást megrendülten. – Ismerte? – kérdezem, csak hogy mondjak valamit. – A kutyafáját, a kutyafáját – ismételgeti a hajléktalan. – Mindig a legjobbak mennek el először! – Szép élete volt – kockáztatom meg, és teljesen el vagyok képedve a dolgok ilyetén fordulatától. – Michel mama – feleli Gégéne –, ilyen fickók már nem teremnek manapság. Ó, a kutyafáját – folytatja –, hiányozni fog a gazfickó! 63

– Adott magának valamit, mondjuk egy kisebb összeget karácsonyra? Gégéne rám néz, harákol, majd a lába elé köp. – Soha, tíz év alatt egy piculát sem, hát mit képzel? Á, meg kell adni, szörnyű egy természete volt. Nem, ilyenek már nem teremnek, nem bizony! A rövid csevegés felkavar, és miközben a piacon kóborolok, Gégéne tölti be a gondolataimat. Én soha nem gondoltam, hogy a szegényeket, azért, mert az élet igazságtalanul bánt velük, igazi lelki nagyság jellemzi. De legalábbis azt hittem, hogy egyesülnek a nagyon gazdagok gyűlöletében. Gégéne most kiábrándít ebből a hitemből, és megtanít valamire: ha van valami, amit a szegények gyűlölnek, hát az egy másik szegény. Tulajdonképpen ez nem is igazán abszurd. Szórakozottan kószálok a standok között, elérek a sajtosok sarkába, veszek egy kis parmezánt és egy szép darab soumaintrain sajtot.

64

18

Rjabinyin

Amikor rám tör a szorongás, búvóhelyre vonulok. Ehhez egyáltalán nincs szükség utazásra; elég felrepülni az irodalmi emlékeim szférájába. Hiszen van-e nemesebb élvezet, ugyebár, van-e szórakoztatóbb társaság, ízesebb transzállapot, mint az irodalom? Egy olajbogyós kosár előtt állok, és hirtelen eszembe jut Rjabinyin. Hogy miért Rjabinyin? Mert Gégéne egy avítt, hosszú kabátot visel, amelyet hátul, a kabát szárnyain nagy gombok díszítenek, és erről eszembe jut Rjabinyin hosszú, kék kabátja. Az Anna Kareninában Rjabinyin, a hosszú kabátot viselő fakereskedő megérkezik Levinhez, a vidéki arisztokratához, hogy alkut kössön Sztyepan Oblonszkij moszkvai arisztokratával. A kereskedő minden szentekre megesküszik, hogy Oblonszkij csak nyerhet az üzleten, Levin azonban megvádolja, hogy az erdő, amelyet meg akar venni Oblonszkijtól, háromszor annyit ér, mint amennyit kínál érte. A jelenetet egy párbeszéd előzi meg, melynek során Levin azt kérdezi Oblonszkijtól, megszámolta-e az erdeje fáit. – Hogy számoljam meg? – kiált fel Oblonszkij, a világfi. – A homokszemeket, a planéták sugarát egy nagy szellem ha meg is számolhatná… – Na, a Rjabinyin nagy szelleme megszámolja3. – vág vissza Levin. Ezt a jelenetet különösen szeretem, főleg azért, mert Pokrovszkojében játszódik, az orosz vidéken. Ó, az orosz vidék… Egészen sajátságos bája van: a vad vidék és az emberek valamiképpen eggyé válnak egymással, hisz mind ebből a földből lettünk… Az Anna Karenina legszebb jelenete is Pokrovszkojében játszódik. Levin, aki szomorú, mélabús, megpróbálja elfelejteni Kittyt. Tavasz van, és kimegy a mezőre a parasztjaival kaszálni. Kezdetben túl keménynek találja a feladatot. Hamarosan kegyelemért könyörög, erre a sort vezető öreg paraszt pihenőt javasol. Újrakezdődik a kaszálás. Levin megint majdnem kidől, de az öreg megint felemeli a kaszát. Pihenő. Újra felállnak a sorok, negyven ember vágja a rendet és tart a folyó felé, közben mind magasabbra hág az égen a nap. Egyre melegebb van, Levin karja és válla izzadságban úszik, de a megállások és az újrakezdések szeszélyes váltakozása során kezdetben ügyetlen és fájdalmas mozdulatai egyre hajlékonyabbak lesznek. Hirtelen boldog frissesség önti el a hátát. Nyári eső. Levin mozdulatai lassacskán kiszabadulnak akarata kötőfékéből, és ő abba a könnyű transzállapotba kerül, amelyben a mozdulatok gondolkodás és számítás nélküli, mechanikus tökéletességre tesznek szert, a kaszálás mintha magától menne, és Levin boldogan belefeledkezik a mozgásba, ahol a cselekvés öröme csodálatosan elszakad az akarat erőfeszítéseitől. Így jön létre életünk sok boldog pillanata is. Megszabadulva az elhatározás és a szándék súlyától, belső tengereinken evezve, mintha másik embert figyelnénk, veszünk részt különféle mozdulataikban, sőt még csodálni is tudjuk akaratlan tökéletességüket. Vajon mi okom lenne egy öregedő házmesternő nevetséges naplójának írására, ha maga az írás nem érne fel a kaszálás művészetével? Amikor a sorok a saját démiurgoszukká válnak, és én úgy veszek részt az eseményen, hogy az akaratomból csodálatosképpen kiszabadult mondatok szinte maguktól íródnak a papírra, és tudatják velem azt, amiről nem tudtam, és nem is hittem, hogy tudni akarok, kiélvezem ezt a fájdalommentes szülést, ezt a megtervezetlen evidenciát, és az őszinte meglepődés boldogságával, munka és bizonyosság nélkül követem a tollamat, amely vezet és elragad. 3

Németh László fordítása

65

Ilyenkor, miközben tudatában vagyok magamnak és az anyagomnak, az eksztázist súroló önfeledtség állapotába kerülök, és a szemlélődő tudat boldog nyugalmát élvezem. Végül, visszaszállva a szekérre, Rjabinyin megvető megjegyzést tesz a segédjének a finom urakra. – No és a vételecske, Mihail Ignatyics? – kérdezi a segéd. – Soha rosszabbat… – feleli a kereskedő. Milyen könnyen vonunk le következtetéseket látszat és pozíció alapján az emberi lények okosságáról… Rjabinyin, a homokszemek számlálója, ügyes komédiás és ragyogó manipulátor, nemigen ad a személyét övező előítéletekre. Okosnak és páriának születvén, nem vonzza őt a dicsőség; a haszon ígérete hajtja az útra, no meg lehetőség, hogy udvariasan kifoszthatja a nagyurait egy olyan ostoba rendszernek, amely megveti őt, de megfékezni nem tudja, így vagyok én szegény, a ragyogás hiányába beletörődött házmesternő – de egy groteszknek bizonyuló rendszer anomáliája is vagyok, és én nap mint nap gúnyt űzök ebből a rendszerből a lelkem olyan mélységében, ahová nem hatolhat be senki.

66

Mély gondolat N° 8

Feledd el oh a bús jövőt – bár a jelent veszted el vele. Ma Chatou-ban voltunk, meglátogattuk Josse nagyit, papa anyját, aki két hete egy öregek otthonában van. Papa vele ment, amikor beköltözött, és most mind meglátogattuk. Nagyi már nem élhet egyedül a chatou-i nagy házában: szinte teljesen vak, és súlyos ízületi betegség gyötri. Nehezen jár, alig tud megfogni bármit is, és amint egyedül marad, félni kezd. A gyerekei (papa, Francois nagybátyám és Laure nénikém) igazán megpróbálták elrendezni a dolgot egy ápolónővel, de ő mégsem maradhatott nagyi mellett a nap huszonnégy órájában, arról nem is beszélve, hogy nagyi összes barátnője is öregek otthonában van, így hát ez jó megoldásnak tűnt. Nagyi nyugdíjasotthona nem akármi. Igazán tudni szeretném, mennyibe kerülhet havonta egy luxuselfekvő. Nagyi szobája nagy és világos, szépek a bútorok, szépek a függönyök, tartozik hozzá egy kis szalon is és egy fürdőszoba, márványkáddal. Mama és Colombe eksztázisba estek a márványkád láttán, mintha nagyit egy szemernyit is érdekelné, hogy a fürdőkád márványból van, amikor az ujjai már betonná változtak… Ráadásul a márvány ronda. Papa nem sokat szólt. Tudom, hogy bűntudata van, amiért az anyja egy öregek otthonába került. „Mégsem vehetjük magunkhoz, nem igaz?”, mondta mama, amikor mind a ketten azt hitték, hogy nem hallom őket (de én mindent hallok, főleg azt, amit nem nekem szánnak). „Nem, Solange, persze, hogy nem…”, mondta papa olyan hangon, ami azt akarta jelenteni: „Úgy teszek, mintha éppen az ellenkezőjét gondolnám, miközben engedelmes férjként fáradtan és lemondóan kijelentem, hogy: »nem, nem«, így megőrizhetem az arcomat.” Jól ismerem ezt a hangot a papánál. Azt jelenti: „Tudom, hogy gyáva vagyok, de ezt senki nem merné a pofámba vágni.” Természetesen nem jött be neki. „Nahát, milyen gyáva vagy”, mondta mama, és dühödten a mosogatóba vágta a konyharuhát. Nagyon érdekes, hogy amikor mama dühbe gurul, rögtön el kell hajítania valamit. Egyszer még Alkotmányt is elhajította. „Neked sincs több kedved hozzá, mint nekem”, folytatta. Már kihalászta a konyharuhát, és most papa orra előtt hadonászott vele. „Amúgy is, már el van intézve”, mondta papa, ami a gyávaság a tizedik hatványon. Én nagyon is örülök, hogy nagyi nem fog nálunk lakni. Pedig négyszáz négyzetméteren ez igazán nem okozna nagy gondot. Az a véleményem, hogy az öregeknek nagyon is kijár egy kis tisztelet. És az már biztos, hogy öregek otthonában lenni, az a tisztelet végét jelenti. Ha az ember odakerül, nyugodtan kimondhatja: „Nekem annyi, nem vagyok már semmi, az egész világ, beleértve engem is, csak egyetlen dologra vár: a halálra, a kellemetlenségek szomorú végére.” Nem azért nem akarom, hogy nagyi nálunk lakjon, mert nem szeretem nagyit. Ronda vénaszszony, miután életében gonosz fiatalasszony volt. Egyébként ezt is mély igazságtalanságnak találom: nézzünk, mondjuk, egy öreg, rokonszenves fűtésszerelőt, aki csak jót tett egész életében, képes volt szeretetet teremteni és adni belőle a környezetének, szeretetet kapni, emberi, szerető kötelékek kötötték össze mindenkivel. A felesége meghalt, a gyerekeinek egy fillérje sincs, van viszont egy rakás gyerekük, akiket etetniük és taníttatniuk kell. Ráadásul Franciaország túlsó végében laknak. Beteszik tehát az apjukat egy öregek otthonába a porfészek mellett, ahol született, és évente csak kétszer tudják meglátogatni – egy szegényeknek kijáró öregek otthonába, ahol másokkal kell osztoznia a szobáján, ahol a kaja ocsmány, és a személyzet tagjai úgy harcolnak a biztos tudat ellen, hogy egyszer ők is idekerülnek, hogy rosszul bánnak a lakókkal. És most nézzük a nagyanyámat, aki semmi mást nem csinált egész életében, csak fogadások hosszú sorozatán vett részt, fintorok, cselszövések, haszontalan és képmutató költekezések közepette, és nézzünk szembe a ténnyel, hogy neki egy csinos szoba jár ki, egy külön szalon, és ebédre fésűkagyló. Szóval ez a jutalom jár az embernek a szeretetért: ez a gyászos promiszkuitásban zajló reménytelen befejezés? És ez a jutalom az érzelmi anorexiáért: egy márvány fürdőkád egy méregdrága bonbontartóban? Szóval nem szeretem nagyit, de ő sem szeret valami nagyon. Ezzel szemben imádja Colombe-ot, aki bőségesen viszonozza az imádatát, annak a lánynak a teljesen hiteles elfogulatlansá-

67

gával, aki-nem-az-örökséget-lesi. Sejtettem, hogy ez a chatou-i látogatás hihetetlen gyötrelem lesz, és bingó! Volt ott minden: Colombe és mama, akik lelkendezésben törtek ki a fürdőkád láttán, papa, aki úgy nézett ki, mintha keresztben lenyelt volna egy esernyőt, az öreg, kiszáradt ágyban fekvők, akiket infúziós állványokkal tologattak a folyosón, egy bolond nő („alzheimeres”, mondta Colombe fontoskodva – nem vicc!), aki „édes Clarának” szólított engem, majd két másodperc múlva üvöltésben tört ki, hogy azonnal adják vissza a kutyáját, és hajszál híján kiütötte a szememet a gyémántgyűrűjével, sőt még egy szökési kísérlet is! A még járóképes lakók elektronikus karperecet viselnek: ha valaki megpróbálja elhagyni az intézet területét, egy hang pitytyegni kezd a portán, a személyzet kirohan, üldözőbe veszik a szökevényt, egy pompás százméteres vágta után persze el is csípik, mire az illető méltatlankodni kezd, hogy talán mégsem vagyunk a Gulagon, az igazgatóval akar beszélni, és furcsán hadonászik, míg be nem nyomják egy tolószékbe. A hölgy, aki a sprintet levágta, ebéd után átöltözött: újabb megszökős ruhába bújt, pöttyös ruha volt tele fodrokkal, ami nagyon praktikus a falmászáshoz. Röviden: két órakor, a fürdőkád, a fésűkagyló és Edmond Dantés látványos szökési kísérlete után végképp eluralkodott rajtam a reményvesztettség. De hirtelen eszembe jutott, hogy elhatároztam: ezentúl építeni fogok, és nem rombolni. Körülnéztem, valami pozitív dolgot kerestem, gondosan elkerülve Colombe-ot a tekintetemmel. Nem találtam semmit. Ezek az emberek, akik a halált várják, és tudják, hogy nem tehetnek ellene… És ekkor, lássanak csodát, Colombe adta meg a megoldást, igen, Colombe. Elmenéskor, miután megpusziltuk nagyit és megígértük, hogy nemsokára újra eljövünk, a nővérem kijelentette: „Jól van, úgy néz ki, nagyi el van rendezve. Ami a többit illeti… majd igyekezni fogunk gyorsan elfelejteni.” Most ne ragadjunk le az „igyekezni fogunk gyorsan elfelejteni”-nél, ne legyünk bakafántoskodók, és összpontosítsunk magára az eszmére: nagyon gyorsan elfelejteni. Éppen ellenkezőleg: ezt semmiképp sem szabad elfelejteni. Nem szabad elfelejteni a rothadó testű öregeket, az öregeket, akik már egészen közel vannak egy halálhoz, amelyre a fiatalok gondolni sem akarnak (ezért bízzák az öregek otthonára, hogy az botrányok és hercehurca nélkül elvezesse a halálba a szüleiket), az utolsó órák elveszett örömét, mert hasznot lehetne húzni belőlük, de az ember mégis unalomban, keserűségben és százszor elismételt panaszok között tölti el őket. Nem szabad elfelejteni, hogy a test megfonnyad, hogy a barátok meghalnak, hogy mindenki elfelejti az embert, hogy a vég magányban telik el. És azt se felejtsük el, hogy ezek az öregek valaha fiatalok voltak, hogy az életre szánt idő nevetségesen kevés, hogy az ember egyik nap még húszéves, másnap pedig nyolcvan. Colombe azt hiszi, hogy lehet „igyekezni gyorsan elfelejteni”, mert még annyira távolinak érzi az öregséget, mintha soha nem is érkezhetne el. Én már nagyon régen megértettem, hogy egy élet semmi idő alatt elmúlik, elég volt megnézni a körülöttem lévő felnőtteket, akik annyira sietnek, stresszeli őket a határidő, olyan mohón vágynak a mostra, hogy ne gondoljanak a holnapra… De az ember azért fél a holnapról, mert nem tudja megépíteni a jelent, azzal győzködi magát, hogy holnap majd sikerül, és ez reménytelen, mert a holnap végül mindig mává válik, ugye értik? Tehát semmiképpen sem szabad elfelejteni ezt az egészet. Azzal a bizonyossággal kell élnünk, hogy megöregszünk, és az nem lesz sem szép, sem jó, sem vicces. És azt kell magunknak mondani, hogy a most számít: létrehozni, most, valamit, mindenáron, minden erőnkből. Mindig magunk előtt kell látnunk az öregek otthonát, hogy minden napot folytatni tudjunk, hervadhatatlanná tegyünk. Lépésenként felmászni a saját Everestünkre, méghozzá úgy, hogy minden lépés egy kis örökkévalóság legyen. Éppen erre szolgál a jövő: igazi, élő tervekből felépíteni a jelent.

68

A NYELVTANRÓL

69

1

Végtelenül parányi

Ma reggel Jacinthe Rosen bemutatta nekem az Arthens-lakás új tulajdonosát. Úgy hívják: Kakuro Ezésez. Nem jól értettem, mert a nagyságos Rosen asszony mindig úgy beszél, mintha csótány lenne a szájában, és mert a lift rácsos ajtaja pontosan ebben a pillanatban kinyílt, és az idősebb Palliéres jelent meg benne fennhéjázó arccal. Kurtán köszönt nekünk, és szaggatott, sietős nagyiparos léptekkel el is hagyta az előcsarnokot. Az új lakó hatvan körüli úriember, nagyon is társaságba való, és nagyon is japán. Viszonylag alacsony, karcsú, az arca ráncos, de nagyon tiszta vonású. Az egész személyisége jóindulatot áraszt, de érzem benne az eltökéltséget, a derűt és a kitartást is. Pillanatnyilag szemrebbenés nélkül tűri Jacinthe Rosen hisztérikus rikácsolását, aki olyan, mint a tyúk egy nagy kupac mag előtt. – Jó napot, asszonyom – ennyit, és nem többet mond az új lakó, tökéletes franciasággal. Én felöltöm a félhülye ábrázatomat. Hiszen új lakóról van szó, akit a megszokás hatalma még nem kényszerít arra, hogy ostobának tartson, tehát különleges erőfeszítésekre van szükség. Ezért csak satnya „igen-igen-igenekkel” válaszolok Jacinthe Rosen hisztérikus kérdéssortüzére. – Megmutatná Ezésez (Su?) úrnak a melléképületeket? – Megmagyarázná Ezésez (Psu?) úrnak, hová érkezik be a postája? – Pénteken jönnek a lakberendezők. Lenne olyan kedves fogadni őket Ezésez (Opsu?) úr helyett tíz és fél tizenegy között? Stb. Ezésez úron nem látszik egy szemernyi türelmetlenség sem, udvariasan vár, és közben kedvesen mosolyog rám. Úgy érzem, minden nagyszerűen megy. Már csak ki kell várnunk, hogy Rosen asszony kifáradjon, és visszavonulhatok a barlangomba. És akkor, tessék: – Az Arthens-lakás előtti folyosó nem volt kitakarítva. Megtenné, hogy ideglenesen kitakarítja? – kérdezi a tyúk. Miért kell, hogy a komédia mindig átforduljon tragédiába? Természetesen velem is megesik, hogy hibás mondatot mondok, bár én fegyverként használom a nyelvtani hibákat. – Mi ez, talán infraktus? – kérdeztem Chabrot-tól, amikor el akartam terelni a figyelmét a szokatlan viselkedésemről. Tehát nem vagyok olyan túlérzékeny, hogy egy aprócska hiba miatt elveszítsem az önuralmamat. Nem tilthatom meg másoknak, amire felhatalmazom saját magam; ráadásul Jacinthe Rosen a szájában lakó csótánnyal egy koszos külvárosban született, egy szalagházban, ahol a liftakna soha nem volt tiszta, kövétkezésképpen engedékenyebb vagyok vele, mint legyen-szíves-vessző-átvenni nagysasszonnyal. És mégis, bekövetkezik a tragédia: az ideglenes hallatán éppen abban a pillanatban rezzenek össze, mint Ezésez úr, és a tekintetünk találkozik. És ettől a végtelenül parányi időpillanattól kezdve, amikor, biztosan tudom, nyelvtestvérré váltunk a rajtunk átnyilalló közös fájdalomban, amely megremegtette a testünket és felfedte a zavarunkat, Ezésez úr egészen más tekintettel néz rám. Lesben álló tekintettel. 70

És most váratlanul megszólít: – Ismerte Arthenséket? Úgy hallottam, kivételes család volt – mondja. – Nem – felelem nagyon óvatosan –, nem ismertem őket különösebben, olyan család volt, mint itt az összes többi. – Igen, egy boldog család – szól közbe Jacinthe Rosen, aki láthatólag nagyon türelmetlen. – Tudja, a boldog családok mind hasonlók egymáshoz – dünnyögöm, hogy végre megszabaduljak az egésztől –, nincs róla sok beszélnivaló. – De minden boldogtalan család a maga módján az – feleli erre az új lakó, különösen néz rám, és én váratlanul megint összerezzenek. Igen, esküszöm. Összerezzenek – de szinte a tudtomon kívül. Csak úgy kiszakadt belőlem, erősebb volt nálam, túláradt rajtam. És mert a baj soha nem jár egyedül, Leó pontosan ezt a pillanatot választja, hogy kisurranjon a lábam között, és közben barátságosan Ezésez úr lábához dörgölődjék. – Két macskám van – mondja erre ő. – Megtudhatnám, hogy hívják az ön macskáját? – Leónak – feleli helyettem Jacinthe Rosen, akinek végképp elfogyott a türelme, az új lakóba karol, és húzni kezdi a lift felé. Ám ő végtelen finomsággal Jacinthe Rosen alsókarjára teszi a kezét, és ezzel megtorpanásra készteti. – Köszönöm, asszonyom – mondja, majd engedi, hogy magával vonszolja zsarnoki szárnyasa.

71

2

Egy kegyelmi pillanatban

Tudják, mit jelent, hogy tudtunkon kívül cselekszünk? Az ilyen cselekedeteinket a pszichoanalitikusok egy rejtett tudattalan álnok mesterkedésének tulajdonítják. Micsoda felfuvalkodott elmélet! A tudton kívüli cselekvés a legharsányabb jele tudatos akaratunk hatalmának; az akaratunk, amikor érzelmeink ellenszegülnek neki, mindenféle ravasz eszközt felhasznál, hogy eljusson a céljához. – Nagyon úgy néz ki, mintha le szeretném leplezni magam – mondom Leónak, aki már visszatért a körletbe, és – esküdni mernék rá – az egész világegyetemmel összeesküdött, hogy beteljesítse a végzetemet. A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az4: ezzel a mondattal kezdődik az Anna Karenina, amelyet, mint afféle derék házmesternő, természetesen nem olvashattam, ebből következően az sem lehetséges, hogy egy kegyelmi pillanatban öntudatlanul összerezzenjek a mondat második felének hallatán, ha nem tudom, hogy Tolsztojtól származik; mert ha a kisemberekben van is érzékenység a nagy irodalom iránt, még ha nem ismerik is, nem láthatják abból a magasságból, ahová a tanult emberek helyezik. Egész nap próbálom meggyőzni magam, hogy egy semmiség miatt izgulok, és hogy Ezésez úrnak, akinek elég vastag a pénztárcája, hogy megvásárolja a negyedik emeletet, van más elfoglaltsága is, mint hogy egy szellemileg visszamaradt házmesternő Parkinson-kóros rángatózásán törje a fejét. És aztán, este hét felé, egy fiatalember csönget be a házmesterlakásba. – Jó napot, asszonyom – mondja tökéletes artikulációval –, Paul N'Guyennek hívnak, Ozu úr személyi titkára vagyok. És átnyújt egy névjegykártyát. – Ez itt a mobiltelefonom száma. Ozu úrnál mesteremberek fognak dolgozni, és nem szeretnénk, ha ez önre külön munkaterheket róna. A legkisebb gond esetén hívjon, és én azonnal jövök. A meseszövésnek ezen a pontján bizonyára felfigyeltek rá, hogy e komikus jelenetből hiányoznak a dialógusok; a dialógusra ugyanis az a jellemző, hogy a megszólalások sorrendjében gondolatjelek követik egymást. Most valami ilyesminek kellene következnie: – Örülök, hogy megismerhetem, uram. Utána: – Nagyszerű, ha úgy adódik, felhívom. De semmi efféle nem történik. Éspedig azért nem, mert, bár nem kényszerít rá semmi, hallgatok. Érzékelem, hogy tátva van a szám, de nem jön ki rajta hang, és nagyon sajnálom ezt a szép fiatalembert, hogy kénytelen egy Renée nevű hetvenkilós békát bámulni. A találkozásnak ezen a pontján szokta a főszereplő megkérdezni: – Beszél franciául? De Paul N'Guyen csak várakozóan mosolyog. Herkulesi erőfeszítések árán végül sikerül kinyögnöm valamit. Először csak ilyesmi jön ki a számon: 4

Németh László fordítása

72

– Grmblll. Mire ő csak mosolyog, ugyanazzal a csodálatos áldozatkészséggel. – Ozunak hívják? – nyögöm ki végül kínkeservesen, sipogó hangon. – Igen, Ozunak – feleli Paul N'Guyen. – Nem tudta a nevét? – Nem – felelem nagy nehézségek árán –, a múltkor nem értettem. És hogy írják? – O, z, u – feleli, de az u-t nem „ü”-nek, hanem „u”-nak ejti. – Ahá – mondom – nagyszerű. Japán név? – A javából, asszonyom. Ozu úr japán. Paul N'Guyen nyájasan elköszön, én fojtott jó estétet mormolok, becsukom az ajtót, lerogyok egy székre – és kilapítom Leót. Ozu úr. Azon tűnődöm, nem őrült álom kerített-e hatalmába: machiavellistán egymásba szövődő eseményekkel, tömeges egybeesésekkel és a megoldással, és én nem ágyban vagyok-e, lábamon a terpeszkedő hájas macskával, mellettem a France Interre beállított recsegő ébresztővel. De a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy az álom és az ébrenlét nem egy tőről fakad, és az érzékelőképességeim vizsgálata alapján biztosan tudom, hogy nagyon is ébren vagyok. Ozu úr! A filmrendező fia? Vagy az unokaöccse? Egy távoli unokatestvér? A mindenségit!

73

Mély gondolat N° 9

Ha Ladurée-től való süteményt kínálsz annak, aki gyűlöl, nem hiszem, hogy valaha Túl láttál volna bármin. Egy japán úr vásárolta meg Arthensék lakását! Ozu Kakurónak hívják! Ilyen az én formám, ennek is pont a halálom előtt kellett megtörténnie! Tizenkét és fél év kulturális ínségben, és amint egy japán köt ki a házban, már szedni is kell a sátorfámat… Ez tényleg nagyon igazságtalan. De azért látom a dolog pozitív oldalát is: ő itt van, a mi házunkban, ráadásul tegnap nagyon érdekes beszélgetés zajlott le köztünk. Először is, tudni kell, hogy a ház összes lakója tisztára bele van őrülve Ozu úrba. Az anyám csak erről beszél, az apám meg hallgatja, most az egyszer, pedig különben mindig másra gondol, amikor az anyám a ház apró-cseprő ügyeiről locsog neki, Colombe elcsórta a japán könyvemet, és, ami először történt meg a Grenelle utca 7. történetében, De Broglie asszony eljött hozzánk teára. Mi az ötödiken lakunk, pontosan a hajdani Arthens-lakás fölött, és az utóbbi időkben mindenféle munkálatok folytak ott – de hatalmas munkálatok! Ozu úr láthatóan úgy döntött, hogy mindent kicseréltet, és mindenki majd megőrül, hogy lássa ezeket a változásokat. Ha az őskövületek világában egy aprócska kavics is legurul a szikláról, sorozatos szívrohamokat idéz elő – hát még, ha valaki felrobbantja az egész hegyet! Egyszóval: De Broglie asszony majd meghalt a vágytól, hogy egy pillantást vethessen a negyedik emeletre, és végül sikerült mamával meghívatnia magát, amikor a múlt héten összefutottak az előcsarnokban. És tudják, milyen ürüggyel? Hát az nagyon vicces volt. De Broglie asszony az első emeleten lakó államtanácsos felesége; De Broglie úr még Giscard alatt lépett be az Államtanácsba, és olyan konzervatív, hogy nem köszön az elvált embereknek. Colombe csak „vén fasisztának” hívja, mert soha nem olvasott semmit a francia jobboldalról, papa pedig azt mondja, De Broglie úr a politikai eszmék szklerózisának élő szobra. A felesége illik hozzá: kiskosztüm, gyöngysor, keskeny, összeszorított ajkak és egy rahedli unoka, mind olyan nevekkel, mint Grégoire és Marie. De Broglie asszony idáig alig viszonozta mama köszönését (aki szocialista, festi a haját, és hegyes orrú cipőket visel). De a múlt héten úgy vetette ránk magát, mintha az élete függne tőle. Az előcsarnokban voltunk, éppen akkor jöttünk vissza a vásárlásból, és mamának nagyon jó kedve volt, mert talált egy nyers lenvászon terítőt kétszáznegyven euróért. Találkoztunk, és azt hittem, hanghallucinációm támadt: a szokásos „Jó napot, asszonyom” után De Broglie asszony a következőt mondta Mamának: „Szeretnék öntől kérdezni valamit”, és nyilván már ezt is nagyon nehezére esett kimondani. „Állok rendelkezésére”, mondta mama mosolyogva (nem függetlenül a terítő és az antidepresszánsok hatásától). „Arról van szó, hogy Étienne felesége, a kis menyem nincs valami jól, azt hiszem, talán terápiára lenne szüksége.” „A, igazán?” kérdezte mama még szélesebb mosollyal. „Igen, szóval, valami pszichoanalízis-féleségre.” De Broglie asszony úgy festett, mint egy csiga a Szahara kellős közepén, de azért jól tartotta magát. „Á, igen, értem már”, mondta mama, „és én miben lehetnék a segítségére, kedves asszonyom?” „Hát, felmerült bennem, hogy ön elég jól ismeri ezt a fajta… szóval… megközelítést.” Mama alig mert hinni a szerencséjében: egy nyers lenvászon terítő és a lehetőség, hogy a pszichoanalízisről megszerzett összes tudását De Broglie asszonyra zúdíthatja, és De Broglie aszszony, ahogy eljárja előtte a hétfátyoltáncot – ó, ez aztán a pompás nap! Már csak azért sem tudott ellenállni, mert nagyon is tudta, hová akar a másik kilyukadni. Bár az anyámban van egy nagy adag intellektuális kifinomultság, azért nem ejtették a feje lágyára. Tudta ő, hogy az a nap, amikor De Broglie-ékat érdekelni kezdi a pszichoanalízis, a gaulle-isták az Internacionálét éneklik, és De Broglie asszony kedvesen köszön neki, egyetlen címszó alatt foglalható össze: az ötödik emeleti lépcsőforduló éppen a negyedik emeleti lépcsőforduló fölött található. De azért mama úgy döntött, nagyvonalú lesz, hogy megmutassa De Broglie asszonynak: a szocialisták-

74

ban is van nagylelkűség – mégsem tudott ellenállni az ugratásra való vágyának. „Ó, nagyon szívesen, kedves asszonyom. Mit szólna hozzá, ha valamelyik este lemennék önhöz, és elbeszélgetnénk a dologról?”, kérdezte. De Broglie asszony elszontyolodott egy pillanatra – nem készült fel erre a csapásra, de hamar összeszedte magát, és igazi nagyvilági hölgyként kijelentette: „Ó, nem, nem, nem szeretném önt lerángatni hozzánk, inkább én megyek fel önökhöz.” Mamának megvolt a kis kielégülése, nem kínozta tovább szegényt. „Nos hát, ma délután otthon vagyok, mondta, miért nem jön fel öt óra tájt, és iszik velem egy csésze teát?” A teaelőadás tökéletesen sikerült. Mama mindent úgy csinált, ahogyan kell: nagyi porcelánszervize, aranyszegélyes csészék, rajtuk zöld és rózsaszín pillangók röpködnek, Ladurée-nél vásárolt mandulás sütemény, de barna cukor (az olyan balos dolog). De Broglie asszony, aki jó negyedórát elidőzött az alattunk lévő lépcsőfordulóban, kicsit zavartnak tűnt, de elégedettnek. És meglepettnek is. Azt hiszem, máshogy képzelte el az otthonunkat. Mama lejátszotta neki a tökéletes neveltetés és a nagyvilági csevegés egész partitúráját, beleértve a legjobb kávézók szakértő elemzését is, majd részvétteli arckifejezéssel oldalra hajtotta a fejét, és megkérdezte: „Nos, kedves hölgyem, aggódik a menyéért?” „Hm, igen, igen”, felelte erre a derék hölgy, aki már el is feledkezett az ürügyéről, és most lázas igyekezettel próbált kisütni valamit. „Hát szóval, nagyon levert”, csak ennyi jutott az eszébe. Mama erre turbósebességre kapcsolt. Ilyen nagy bőkezűség után eljött az idő, hogy benyújtsa a számlát. De Broglie asszony egy teljes freudista előadást élvezhetett végig, amely magába foglalt néhány ízes anekdotát is a Messiás és apostolai szexuális erkölcséről (egy trash kitérővel Melanie Kleinre), az MLF-re és a francia oktatás világi jellegére tett megjegyzésekkel tarkítva. Szóval leadta a teljes műsort. De Broglie asszony jó keresztényként tűrte. Csodálatra méltó sztoicizmussal állta a támadást, nyilván meg volt róla győződve, hogy nem is olyan súlyos vezeklés ez a kíváncsiság bűnéért. Mind a kettő elégedetten vált meg a másiktól, de eltérő okokból, és este az asztalnál mama kijelentette: „Rendben, De Broglie asszony szentfazék, de elbűvölő is tud lenni.” Szóval, Ozu úr mindenkit izgalomban tart. Olympe Saint-Nice azt mondta Colombe-nak (aki gyűlöli Olympe-et, és „a disznók kis szentjének” hívja), hogy Ozu úrnak két macskája van, és ő majd meghal, hogy megismerje őket. Jacinthe Rosen különböző kommentárokat fűz a negyedik emeleten zajló eseményekhez, és minden alkalommal transzba esik az egésztől. És engem, engem is szenvedélyesen érdekel, de nem ugyanezen okokból. Elmondom, mi történt. Együtt mentem fel a liften Ozu úrral, és a lift tíz percre elakadt a második és a harmadik emelet között, mert egy melós rosszul csukta vissza az ajtót, miután lemondott róla, hogy lifttel menjen, és inkább a lépcsőt választotta. Ilyen esetben meg kell várni, hogy valaki észrevegye a dolgot, vagy, ha túl hosszú időre reked benn az ember, fel kell lármáznia a szomszédságot, de közben meg kell próbálnia kifinomultan viselkedni, ami nem könnyű feladat. Nos, mi nem kiabáltunk. Így tehát volt időnk a bemutatkozásra és a megismerkedésre. A ház hölgyei fél karjukat adták volna egy ilyen lehetőségért. Én nagyon örültem, mert az énem japán oldala nagyon örült, hogy egy igazi japán úrral beszélhet. De legjobban a beszélgetésünk tartalma tetszett. Ozu úr így szólt hozzám: „Az édesanyád mesélte, hogy japánt tanulsz az iskolában. Milyen szinten vagy?” Futólag megállapítottam, hogy az anyám máris nekiállt locsogni, hogy felhívja magára a figyelmet, majd japánul feleltem. „Igen, uram, kicsit beszélek japánul, de nem nagyon.” Erre japánul válaszolta: „Szeretnéd, hogy kijavítsam a kiejtésedet?”, majd rögtön le is fordította franciára. Ezt is nagyon tudtam értékelni. Sokan azt mondták volna a helyében: „Ó, miiyen jól beszélsz, bravó, ez csodálatos!” Miközben nyilván olyan a kiejtésem, mint egy falusi tehénnek. Erre japánul feleltem: „Kérem, uram.” Ozu úr kijavított egy hajlítást, majd még mindig japánul folytatta: „Hívj Kakurónak.”„Igen, Kakuro-szan”, feleltem erre japánul, és elnevettük magunkat. És ezen a ponton vált a (francia) társalgás nagyon érdekessé. Kakuro ugyanis belevágott a közepébe: „Nagyon érdekel a házmesternőnk, Michel asszony. Szeretném tudni, mit gondolsz róla.” Egy rakás embert ismerek, aki ártatlan képpel megpróbált volna kifaggatni. De ő őszinte volt. „Azt hiszem, nem az, akinek gondolják.” Egy ideje már én is gyanakszom Michel asszonyra. Ha távolról nézi az ember, tipikus házmesternő. Közelről… szóval közelről… van benne valami furcsa. Colombe gyűlöli, és az emberi faj selejtjének tartja. Colombe szemében minden az emberi faj selejtjének számít, ami nem egyezik az ő kulturális normáival, és Colombe kulturális normái a társadalmi hatalom, plusz a méregdrága, felvágós fehérnemű. Michel asszony… Hogy is mondjam? Michel asszony intelligenciát lehel ki magából. És mégis, komoly erőfeszítéseket tesz, igen, a vak is láthatja, minden tőle telhetőt megtesz, hogy tökéletesen játssza a házmesternő szerepét, és hogy hülyének néz-

75

zék. De én már többször megfigyeltem, amikor Jean Arthensszel beszélget, vagy ahogy Neptune-höz beszél Diane háta mögött, vagy ahogy a ház hölgyeit figyeli, akik úgy mennek el előtte, hogy nem is köszönnek neki. Michel asszonyból a sündisznó eleganciája árad: kívülről tüskék borítják, valóságos erődítmény, de az az érzésem, hogy belülről éppen olyan egyszerűen kifinomult, mint a sündisznó, ez az álságosán hanyag, ádázul magányos és szörnyűségesen elegáns állat. Szóval, ami azt illeti, bevallom, nem látok teljesen tisztán az ügyben. Ha nem történt volna valami, valószínűleg én is ugyanazt látnám, mint mindenki: egy házmesternőt, aki általában rosszkedvű. De nemrégiben történt valami, és furcsa, hogy Ozu úr kérdése éppen most érkezett. Két hete Antoine Palliéres felborította Michel asszony kosarát, amikor az éppen a lakása ajtaját nyitotta ki. Antoine Palliéres Palliéres úrnak, a hatodik emeleti fegyvergyárosnak a fia; az idősebbik Palliéres rendszeresen kioktatja papát, hogyan kormányozza Franciaországot, miközben fegyvereket ad el nemzetközi bűnözőknek. A fia veszélytelenebb, mert igazán nagyon hülye, de az ember sohasem tudhatja: a kártékonyság gyakran családi örökség. Szóval Antoine Palliéres felborította Michel asszony kosarát. A fehérrépa, a tészta, a zacskós levesek és a marseille-i szappan kiborult, és amikor elmentem a felborult kosár mellett, futólag megpillantottam egy könyvet. Azért csak futólag, mert Michel asszony mindent villámgyorsan összeszedett, miközben dühödten bámult Antoine-ra (aki láthatóan nem óhajtotta a kisujját sem mozdítani), de egy leheletnyit nyugtalanul is. Antoine persze nem vett észre semmit, de nekem nem is kellett több idő, tudtam már, milyen könyv, vagyis milyen típusú könyv van Michel asszony kosarában, mert egy rakás ilyesféle könyv hever Colombe asztalán, amióta filozófiát tanul. Vrin-kiadvány volt, és a Vrin Kiadó a filozófiára specializálódott. Vajon mit keres egy házmesternő kosarában egy Vrin-kiadvány – ez a kérdés merült fel bennem, ha már Antoine Palliéres-ben nem is. – Én is azt hiszem – feleltem Ozu úrnak, és szomszédi viszonyból azonnal átváltottunk egy sokkal meghittebb viszonyba: összeesküvőkké lettünk. Megosztottuk egymással a Michel asszonyt illető benyomásainkat, Ozu úr azt mondta, le merné fogadni, hogy Michel asszony egy száműzött hercegnő, aki nagy tudós is egyben, és azzal az ígérettel váltunk el egymástól, hogy kinyomozzuk az igazságot. És most következzék a mai napi mély gondolatom: életemben először találkozom valakivel, aki az embereket keresi, és képes túl látni rajtuk. Ez triviálisnak tűnhet, de mégis azt hiszem, hogy mély gondolat. Soha nem látunk túl a bizonyosságainkon, és ami még súlyosabb, lemondtunk a találkozásokról, csak saját magunkkal vagyunk hajlandók találkozni, és mégsem vesszük észre, hogy önmagunkat látjuk a végtelenül egymás mellett sorakozó tükrökben. Ha ennek tudatában lennénk, ha tudomásul vennénk a tényt, hogy mindig csak magunkat nézzük a másikban, hogy egyedül vagyunk a sivatagban, megbolondulnánk. Amikor az anyám Ladurée-nél vásárolt mandulás süteménnyel vendégeli meg De Broglie asszonyt, saját magának meséli el az élete történetét, és csak a saját ízét ízlelgeti; amikor papa a kávéját issza és az újságját olvassa, akkor egy tükörben szemléli magát, önszuggesztiós célzattal; amikor Colombe Marian előadásairól beszél, a saját tükörképe ellen kel ki, és amikor az emberek elmennek a házmesternő előtt, csak az ürességet látják, mert nem ők vannak ott. Én könyörgök a sorsnak, adja meg nekem az esélyt, hogy túl lássak önmagámon, és találkozzam valakivel.

76

3

A kéreg alatt

Eltelik néhány nap. Manuela, mint minden kedden, meglátogat a lakásomon. Mielőtt becsukná az ajtót, éppen meghallom, ahogy Jacinthe Rosen cseveg a fiatalabbik Meurisse asszonnyal Az arles-i lányt muzsikáló lift előtt: – A fiam azt mondja, hogy a kínaiak kezelhetetlenek! De mivel a szájcsótány kötelez, Rosen nagysasszony nem így mondja: „kínaiak”, hanem így: „kűnaiak”. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer eljutok Kűnába. Végül is ez mégiscsak érdekesebb lehet, mint Kínában járni. – Elbocsátotta a bárónőt – jelenti be Manuela rózsás orcával és ragyogó szemmel –, és vele együtt az egész bagázst. – Kicsoda? – kérdezem, és úgy nézek, mint egy ma született bárány. – Hát Ozu úr! – kiált fel Manuela szemrehányóan. Tudni kell, hogy a ház két hete nagy izgalomban van, mindenki az eseményt taglalja, hogy Ozu úr beköltözött Arthensék lakásába. Ezen az örökkévalóságba dermedt, a hatalom és a változatlanság jegébe fagyott helyen egy új lakó érkezése és a sok titokzatos cselekedet, amelyet az ő parancsára olyan sok munkás hajt végre nap mint nap, hogy még Neptune is beleunt a végigszaglászásukba – tehát az új lakó érkezése izgatott, pánikkal átitatott vihart kavart. Mert a hagyományok fenntartásának vágyát és az ebből fakadó neheztelést, amely mindenre vonatkozik, ami akár távolról is az újgazdagságra utal – például a hivalkodóan nagy lélegzetű lakásátalakításra, a méregdrága hifiberendezésekre, a rengeteg szállítómunkásra – legyőzte az unalomba belevakult lelkek bensőjében dolgozó mély szomjúság: az újdonság utáni vágy. Ez az oka, hogy a Grenelle utca 7. két héten át a festők, asztalosok, vízvezeték-szerelők, konyhai berendezés-, konyhafelszerelés- és elektromosberendezés-tervezők és szállítók, és végül a költöztetők ritmusára lüktetett, akiket Ozu úr azért alkalmazott, hogy tetőtől talpig átalakítsák a negyedik emeletet, ahová mindenki veszettül be szeretett volna jutni. Josse-ék és Palliéres-ék nem szálltak többé liftbe, és imigyen nyert fizikai élénkségükben a nap minden órájában a negyedik emeleti lépcsőfordulóban kóvályogtak, ahol – és ezt senki nem vitathatta – át kellett kelniük, ha elmentek otthonról, és természetesen akkor is, amikor hazamentek. Mindenki sóvár szemmel nézett rájuk. Bernadette de Broglie addig ügyeskedett, míg meghívatta magát teára Solange Josse-hoz, aki pedig szocialista, Jacinthe Rosen pedig önként és dalolva felajánlotta, hogy felvisz Sabine Palliéres-nek egy csomagot, amelyet az orra előtt adtak le nekem a házmesterlakásba, és amit én, túlságosan is boldogan, hogy megszabadulhatok a munkától, képmutató színleléssel engedtem át neki. Mert én, a házban egyes-egyedül, gondosan elkerültem Ozu urat. Kétszer összefutottunk ugyan az előcsarnokban, de mindig valaki mással volt, csak udvariasan odaköszönt, amire én udvariasan visszaköszöntem. A köszönésében semmi nem vallott másra, mint udvariasságra és közömbös kedvességre. De ahogyan a gyerekek a megegyezéses jelek kérge alatt megérzik az igazi anyagot, amelyből az emberi lények készülnek, hirtelen megbolondult belső radarom a tudtomra adta, hogy Ozu úr türelmetlen figyelemmel néz rám.

77

Közben a titkára gondoskodott minden olyan feladatról, amely miatt kapcsolatba kellett kerülni velem. Biztos vagyok benne, hogy Paul N'Guyennek nem kevés köze van ahhoz a csodálathoz, amelyet Ozu úr érkezése keltett a ház őslakosaiban. Paul N'Guyen a legszebb fiatalember a világon. Ázsiából – ahonnan vietnami édesapja származik – hozta a kifinomultságot és titokzatos derűjét. Európából és az édesanyjától (egy fehér bőrű orosz nőtől) kapta magas termetét és széles arccsontjait, valamint világos és enyhén metszett szemét. Így egyesült benne a férfiasság és a kifinomultság, és született meg a férfiszépség és a keleti lágyság szintézise. Egy igencsak munkás délután végén szereztem tudomást Paul származásáról; miután egész nap talpalt és intézkedett, este becsöngetett hozzám, hogy egy másnap korán reggel érkező szállítmányról értesítsen, mire én meghívtam teára, amit ő nemes egyszerűséggel elfogadott. Csodálatos fesztelenséggel társalogtunk. Ki hitte volna, hogy egy fiatal, szép és hatékony férfi – mert istenemre, nagyon hatékony volt, legalábbis erre lehetett következtetni abból, ahogy megszervezte a munkát, és soha nem látszott kimerültnek, és teljes nyugodtan bonyolított le mindent – ennyire mentes legyen a sznobizmustól? Amikor elment, miután melegen megköszönte a meghívást, hirtelen ráébredtem: fel sem merült bennem, hogy eltitkoljam, ki is vagyok. De térjünk csak vissza a nap szenzációjára. – Elbocsátotta a bárónőt, és vele együtt az egész bagázst. Manuela nem titkolja, hogy el van ragadtatva. Anna Arthens, mielőtt elhagyta Párizst, esküt tett Violette Grelier-nek, hogy beajánlja őt az új tulajdonosnak. Ozu úr, tiszteletben tartván kívánságát az özvegynek, akinek megvásárolta a tulajdonát, és darabokra törte a szívét, beleegyezett, hogy fogadja az alkalmazottait, és elbeszélget velük. A Grelier házaspár Anna Arthens ajánlásával bármilyen házban találhatott volna jó állást, de Violette azt az őrült álmot dédelgette, hogy ott maradhat, ahol, a saját szavait idézve, „élete legszebb éveit” töltötte. – Elmenni innen olyan lenne, mint meghalni egy kicsit – vallotta meg Manuelának. – Persze, magáról itt nincs szó, leányom. Magának egyedül kell elboldogulnia. – Elboldogulnom, hogy oda ne rohanjak – mondta Manuela, aki, amióta az én javaslatomra megnézte az Elfújta a szél című filmet, Scarlett dArgenteuil-nek képzeli magát. – Ő megy, én maradok! – Ozu úr alkalmazza magát? – kérdem én. – Soha nem találná ki – feleli. – Tizenkét órában alkalmaz, és úgy megfizet, mint egy hercegnőt! – Tizenkét órában! – kiáltok fel. – Hát azt meg hogy fogja csinálni? – Felmondok Palliéres asszonynak – feleli Manuela az eksztázis határán –, felmondok Palliéres asszonynak! És mert az igazán jó dolgokat nem lehet elégszer kimondani: – Igen – ismétli –, felmondok Palliéres asszonynak! Egy percig csendben ízlelgetjük a csodálatos események áradatát. – Megyek, főzök egy teát – töröm meg a boldog pillanatot. – Fehér teát főzök, hogy méltóképpen ünnepeljük az eseményt. – Jaj, el is felejtettem, hoztam valamit – mondja Manuela, és kiemel a táskájából egy kis selyempapír zacskót. Óvatosan kibogozom a zacskót átkötő kék bársonyszalagot. A zacskó rejtekében sötét gyémántként ragyognak a fekete csokoládés sütemények. – Huszonkét eurót fizet óránként – mondja Manuela, miután letette az asztalra a csészéket, és újra leült (előtte udvariasan felkérve Leót, hogy induljon melegebb égtájakra). – Huszonkét eurót! El tudja ezt képzelni? A többiek nyolc, kilenc, tizenegy eurót fizetnek! Az a mijaura Palliéres asszony nyolc eurót fizet, és az ágy alatt hagyja a koszos bugyiját. – Lehet, hogy Ozu úr is az ágy alatt hagyja a koszos alsóját – jegyzem meg mosolyogva. – Á, ő nem az a fajta – mondja Manuela hirtelen eltűnődve. – De azért remélem, elboldogulok. Mert nagyon sok furcsa dolog van ott fenn, tudja. És aztán ott vannak a banzájok is, azokat is locsolni és permetezni kell. 78

Manuela Ozu úr bonszajairól beszél. Nagyok, nyúlánkak, nem olyan görcsösen tekeregnek, mint az általam eddig látott csúf kis példányok – és amikor átvitték őket az előcsarnokon, valahogy olyannak láttam őket, mintha egy másik századból valók lennének; rezgő lombjaikkal egy nagyon távoli erdő futó látványát idézték meg. – Soha nem hittem volna, hogy a lakberendezők ilyesmire képesek – folytatja Manuela. – Mindent összetörni, mindent újjáépíteni! Manuela szemében egy belsőépítész olyan éteri lény, aki kispárnákat szór egy méregdrága kanapéra, majd kettőt hátralép, és összehúzott szemmel mérlegeli a látványt. – Hatalmas kalapáccsal szétverik a falakat – jelentette ki egy hete kifulladva, mert négyesével vette a lépcsőket, amikor lerohant hozzám egy hatalmas seprűvel. – Tudja… így nagyon szép lett. Szeretném, ha maga is láthatná. – És hogy hívják Ozu úr macskáit? – kérdezem, csak hogy mondjak valamit, és eltereljem Manuela figyelmét erről a veszélyes ötletről. – Jaj, nagyon szépek! – mondja, és komoran méregeti Leót. – Egészen törékenyek, és zajtalanul közlekednek, valahogy így. És furcsa hullámzó mozgást imitál a kezével. – És hogy hívják őket? – kérdezem újra. – A lányt Kittynek, de a fiúcica neve most nem jut eszembe. Jéghideg izzadságcsöpp száguld le a gerincem mentén. – Levin? – kockáztatom meg. – Igen, ez az, Levin. Honnan tudta? Gyanakodva néz rám. – De ez nem az a forradalmár, ugye? – Nem – felelem –, a forradalmárt Leninnek hívják. Levin egy nagy orosz regény egyik szereplője. Kitty pedig a nő, akibe szerelmes. – Kicseréltette az összes ajtót! – folytatja Manuela, akit csak mérsékelten izgatnak fel a nagy orosz regények. – Most mindegyik ajtó eltolható. És higgye el, ez így sokkal praktikusabb. Nem is értem, nálunk miért nem így csinálják. Sokkal kevesebb helyet foglal, és sokkal csendesebb. Milyen igaz. Manuela már megint meglep a szintézisre való tehetségével, amit annyira csodálok benne. Ám ez a jelentéktelen megjegyzés egy csodálatos érzést fakaszt bennem, amelynek más oka is van.

79

4

Szaggatottság és folytonosság

Két oka is, és mind a kettő Ozu-filmmel van kapcsolatban. Az egyik magukról a tolóajtókról szól. Már Ozu első, Ocsadzuke zöld teával című filmjében elbűvölt a tér, amelyben a japánok élnek, és leginkább a tolóajtók, amelyek nem hasítják egy csapással ketté a teret, és hangtalanul gördülnek a láthatatlan síneken. Amikor mi, európaiak kinyitunk egy ajtót, nagyon kicsinyesen alakítjuk át a tereket. Behatolunk a tér teljes kiterjedésébe, és egy rossz arányú, átgondolatlan hasadékot hozunk létre benne. Ha alaposabban belegondolunk, nincs csúnyább egy nyitott ajtónál. Abban a szobában, ahová nyílik, szakadást hoz létre, egy parasztosan tapintatlan betüremkedést, amely megtöri a tér egységét. A mellette lévő szobában pedig mélyedést alakít ki, egy tátongó, ostoba hasadást a fal egyik pontján, holott a fal teljes szeretne lenni. Mind a két esetben megzavarja a tér teljességét, és csak annyit nyújt cserébe, hogy közlekedni lehet a szobák között, amikor ezt egészen más folyamatok is biztosíthatnák. A tolóajtó viszont elkerüli a zökkenőket és megszépíti a teret. Nem zavarja meg a tér egyensúlyi helyzetét, mégis lehetővé teszi az átalakulást. Amikor egy tolóajtó kinyílik, két tér lép kapcsolatba egymással, és nem zavarják egymást. Amikor becsukódik, mindegyik szobának visszaadja a saját integritását. A megosztás és az egyesülés behatolás nélkül jöhet létre. Az élet egy nyugodt séta, miközben minálunk betörések hosszú sorozatának tűnik. – Az már igaz – mondom Manuelának –, praktikusabb, és sokkal kevésbé durva. A másik ok egy asszociáción alapszik, amely a görgős ajtóktól a nők lábáig ragadott. Ozu filmjeiben már nem is számolja az ember azokat a snitteket, amelyekben a szereplő eltolja az ajtót, belép az otthonába, és leveszi a cipőjét. Főleg a nők árulnak el kivételes tehetséget ezeknek a cselekedeteknek az ismétlésében. A fal mentén eltolják az ajtót, belépnek, két gyors kis lépés után már ott is vannak a szobát jelképező dobogónál, le sem hajolnak, úgy veszik le pánt nélküli szandáljukat, és amint felérnek az emelvényre, amelyet háttal közelítettek meg, hajlékony és kecses lábmozdulattal megfordulnak a tengelyük körül. A szoknyájuk kicsit felfúvódik, a test könynyedén követi a láb fél fordulatát, amelyet egy érdekesen szaggatott mozgású járkálás követ, mintha a bokákat kötelek béklyóznák le. De míg a mozdulatok korlátozása éppen az ellenkező hatást szokta kiváltani, az érthetetlen zökkenők működtette kis lépések a járkáló nők lábának mozgását a műalkotás jegyével ruházzák fel. Amikor mi, nyugatiak helyet változtatunk, a kultúránk parancsára egy zökkenőmentesnek érzékelt mozgás folyamatosságában próbáljuk meg rekonstruálni azt, amit az élet lényegének tekintünk: az akadálytalan hatékonyságot, a hajlékony folytonosságot – ez jelképezi a zökkenőmentes, létfontosságú lendületet, amely által minden beteljesül. Itt, Nyugaton a támadásba lendülő gepárd a minta; az összes mozdulata harmonikusan egymásba olvad, az előzőt nem lehet elválasztani az utána következőtől, és a nagy ragadozó futását egybefüggő, folyamatos mozdulatnak látjuk, amely az élet mély tökéletességét szimbolizálja. Ám amikor a japán nők a szaggatott lépteikkel megtörik a természetes mozgás hatalmas kibomlását, és nekünk gyötrelmet kellene éreznünk a megsértett természet láttán, furcsa módon különös, üdvözült érzés lesz rajtunk úrrá, mintha a szakadás hozná létre az eksztázist, a gépezetbe rekedt homokszem a szépséget. Az élet szent ritmusa elleni támadásban, ebben a folyamatosan gátolt mozgásban, ebben a kényszerből született tökéletességben a művészet paradigmáját láthatjuk. 80

És a mozdulat, amelytől a természet, folyamatosnak akarván őt, megvonta a kegyeit, renegát, de jelentékeny szaggatottságánál fogva az esztétikai teremtés szintjére emelkedik. Hiszen a művészet maga az élet, csak eltérő ritmusban.

81

Mély gondolat N° 10

Grammatika, a legeslegszebb évgyűrű bennünk, mind közül. Reggelente általában szakítok rá egy kis időt, hogy zenét hallgassak a szobámban. A zene nagyon nagy szerepet játszik az életemben. A zenének köszönhetem, hogy képes vagyok elviselni a… szóval, amit muszáj elviselnem. A nővéremet, az anyámat, az iskolát, Achille GrandFernet-t stb. A zene nem csak a fülnek szerez örömet, ahogy a jó ételek a szájpadlásnak vagy a festészet a szemnek. Ha reggel felteszek egy zenét, ez nem túl eredeti, de megadja a nap hangnemét. Ezt nagyon egyszerű, mégis kicsit bonyolult megmagyarázni: azt hiszem, eldönthetjük, milyen kedvünk lesz, mert a tudatunknak több rétege, szintje is van, és megadatott a számunkra, hogy váltogassuk ezeket a szinteket. Például, ha egy mély gondolatot szeretnék írni, egy nagyon különleges szintre kell feljutnom, máskülönben nem jelennek meg a szavak és a mondatok. El kell feledkeznem magamról, ám ezzel egy időben különlegesen összpontosítanom is kell a figyelmemet. De ez nem „akarat” kérdése, ez egy mechanizmus, amelyet az ember vagy beindít, vagy nem, mint egy orrvakarást vagy egy hátra bukfencet. És a mechanizmus beindítására messze a legalkalmasabb egy rövid kis zene. Például, ha el akarok lazulni, olyasmit hallgatok, amitől távolságtartó kedvembe kerülök, amikor a dolgok nem igazán érnek el hozzám, úgy nézem őket, mintha egy filmet néznék: egy „közönyös” tudatállapotba. Ebbe a rétegbe általában a dzsessz segítségével jutok el, vagy amivel hosszabb távú, de lassabban kibontakozó hatást érek el, Dire Straitst hallgatok (éljen az mp3!). Tehát ma reggel Glenn Millert hallgattam iskola előtt. De azt kell hinnem, nem hallgattam elég hosszan. Amikor az incidens bekövetkezett, elveszítettem minden közönyösségemet. Franciaórán történt, Vékony tanárnővel (ez egy eleven antoníma, olyan sok hájhurkája van a tanárnőnek). Ráadásul rózsaszín holmikat visel. Én imádom a rózsaszínt, úgy gondolom, hogy igazságtalanul bánnak vele, babaholmira vagy agyonpúderezett idős nőknek való holmira használják el, pedig a rózsaszín nagyon kifinomult és érzékeny szín, gyakran találkozunk vele a japán költészetben is. De Vékony tanárnő rózsaszínje kicsit olyan, mint a lekvár és a disznó színe. Szóval, ma reggel franciaórám volt vele. Ez már önmagában hihetetlen gyötrelem. A franciaóra Vékony tanárnővel sótlan gyakorlatok sorából áll, amelyek vagy a nyelvtannal, vagy a szöveg olvasásával vannak kapcsolatban. A tanárnőből kiindulva azt hinné ember, hogy egy szöveget csak azért írt meg valaki, hogy meghatározhassuk a szereplőket, az elbeszélőt, a helyeket, a bonyodalmakat, az elbeszélés idejét stb. Azt hiszem, a tanárnőnek soha nem jutott eszébe, hogy egy szöveget mindenekelőtt azért írnak, hogy mások elolvassák, és hogy érzéseket ébresszen bennük. Képzeljék csak el, még soha nem kérdezte meg tőlünk: „És tetszett maguknak ez a szöveg/ez a könyv?” Pedig ez az egyetlen kérdés, amely értelmet adhatna a narrációs nézőpontok vagy a konstrukció tanulmányozásának. Nem is beszélve arról, hogy a felső tagozatosok elméje szerintem nyitottabb az irodalomra, mint a gimnazistáké vagy az egyetemistáké. Megmondom, hogy értem: a mi korunkban, ha valaki csak a legkisebb mértékben is szenvedélyesen beszél nekünk valamiről, és a megfelelő húrokat érinti (a szerelem, a lázadás, a valami újra való vágyakozás húrját), szinte biztos, hogy célba talál. A történelemtanárunknak, Lermit úrnak két óra alatt sikerült minket belelkesítenie azzal, hogy fényképeket mutatott olyan emberekről, akiknek egyik kezét vagy az ajkát lemetszették a Korán törvényei alapján, mert lopáson vagy dohányzáson érték őket. Pedig nem valami horrorfilm stílusban csinálta. Lenyűgöző volt, és mind figyelmesen hallgattuk az ezután következő órákat, melyek során a tanár úr az emberi őrülettől, és nem speciálisan az iszlámtól óvott minket. Tehát ha Vékony tanárnő vette volna a fáradságot, hogy mélyen átélten, remegő hangon előadja nekünk Racine néhány sorát („Napok kezdődnek, és napok véget érnek, / S színét sem látja majd Titus Berenicének5”), láthatta volna, hogy a tipikus kamasz 5

Racine: Berenice (negyedik felvonás, ötödik jelenet). Vas István fordítása

82

tökéletesen érett a szerelmes tragédiára. A gimnáziumban már durvább a helyzet: a felnőttkor bedugta az orrát, az embernek már van némi sejtelme a felnőttek erkölcseiről, és kénytelen eltűnődni, milyen szerepet és helyet osztanak neki a darabban; valami már elromlott, nincs már nagyon messze a gömbakvárium. Tehát, amikor ma reggel, az irodalom nélküli irodalomóra és a nyelv szellemétől teljesen idegen nyelvtanóra gyötrelméhez hozzáadódott még valami, képtelen voltam visszafogni magam. Vékony tanárnő a melléknévi igenévről tartott előadást azzal a címszóval, hogy a fogalmazásainkban elvétve sem akadni rá, „holott már alsó óta alaposan kellene ismerniük”. „Elképesztő, hogy egyesek mennyire nem értsenek a nyelvtanhoz”, tette hozzá, és egyenesen Achille GrandFernet-re nézett. Én nem szeretem Achille-t, de tökéletesen egyet tudtam érteni vele, amikor feltette a következő kérdést. Szerintem a kérdés magától kínálkozott. Ráadásul az, hogy egy irodalomtanár elfelejtse a tiltó ne és a tagadó nem különbségét, engem elképeszt. Ez olyan, mint egy utcaseprő, aki elfelejtkezik a piszokról. „De mire való a nyelvtan?”, kérdezte Achille. „Azt tudnia kell”, felelte pedig-azért-fizetnek-hogy-titeket-tanítsalak-asszonyság. „De nem, felelte Achille ez egyszer őszintén, eddig még senki nem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza nekünk.” Vékony tanárnő mélyet sóhajtott, valahogy így: „még az ilyen hülye kérdésekkel is nekem kell foglalkoznom”, majd így felelt: „Hát arra, hogy jól beszéljünk, és helyesen írjunk.” Erre azt hittem, mindjárt szívrohamot kapok. Soha ilyen képtelenséget még nem hallottam. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez tévedés, hanem azt, hogy tökéletes képtelenség. Azt mondani kamaszoknak, akik már tudnak írni és beszélni, hogy a nyelvtan erre szolgál, olyan, mintha azt mondanánk valakinek, hogy csak akkor tud ügyesen pisilni és kakálni, ha elolvassa a vécék világtörténetét. Ennek semmi értelme! Ha legalább példákon keresztül bemutatta volna nekünk, hogy azért kell ismernünk egy bizonyos számú dolgot a nyelvről, hogy jól tudjuk használni, oké, rendben, ez előfeltétel. Például, hogy ha az ember mindig tökéletesen ragoz egy igét, elkerülhet néhány olyan durva hibát, amely szégyenbe hozná az egész világ előtt egy nagyvilági vacsorán („Általában nem szokok késni, de ma kicsit eltévedtem”). Vagy nyelvtanilag helyes meghívót írni a versailles-i kastélyban tartandó rögtönzött kis táncmulatságra, ahhoz ismerni kell a melléknévi igenév helyes alakjait: „Kedves barátom, meghívom a ma este nálunk tartandó kis mulatságra. El lennék ragadtatva, ha el tudna jönni. De Grand-Fernet márkiné.” De ha Vékony tanárnő azt hiszi, hogy csak erre szolgál a nyelvtan… Már akkor is ki tudtunk mondani egy igét és helyesen tudtuk ragozni, amikor még azt sem tudtuk, hogy igéről van szó. És bár a tudás segítségünkre lehet, mégsem hiszem, hogy döntő segítségre. Én azt hiszem, hogy a nyelvtan egy út, amelyen behatolhatunk a szépségbe. Amikor az ember beszél, olvas vagy ír, nagyon is érzi, hogy szép mondatot hozott létre, vagy szép mondatot olvas. És képesek vagyunk felismerni egy szép szófordulatot vagy egy szép stílust is. De amikor az ember a nyelvtannal foglalkozik, a nyelv szépségének egy másik dimenziójába kerül. Amikor a nyelvtannal foglalkozunk, az olyan, mintha lehámoznánk a nyelvet, és megnéznénk, hogyan készült; valamiképpen teljesen csupaszon áll előttünk. És ez az igazán csodálatos: mert az ember azt mondja magának: „Milyen jól van ez megcsinálva, milyen pofás, helyes, jól sikerült!” „Milyen erős, leleményes, gazdag, kifinomult!” Engem a puszta tudat, hogy több különféle szófaj van, és hogy meg kell őket ismernünk, hogy a használatukra és az egymáshoz való illeszthetőségükre következtethessünk, magánkívüli állapotba hoz. Úgy gondolom például, hogy nincs szebb, mint a nyelvnek az az alapeszméje, hogy léteznek igék és főnevek. Ha ez megvan az embernek, úgy érzi, mindent kimondott. Ez csodálatos, nem? Főnevek, igék… Talán különleges tudatállapotba kell kerülnünk, hogy eljuthassunk a nyelvnek azokhoz a szépségeihez, amelyeket a nyelvtan tár fel előttünk? Úgy érzem, nekem ez erőfeszítések nélkül sikerült. Azt hiszem, hogy már kétéves koromban, amikor a felnőttek beszélgetését figyeltem, egyszerre megértettem, hogyan jött létre a nyelv. A nyelvtanórák mindig utólagos szintézist jelentettek csak a számomra, meg talán terminológiai pontosítást. Vajon meg lehet-e tanítani a nyelvtan segítségével jól beszélni és írni olyan gyermekeket, akiknek nem volt részük hasonló megvilágosodásban? Rejtély. De addig is, a föld összes Vékony tanárnőjének inkább azon kellene törnie a fejét, milyen zenedarab segítségével juttassák el a tanítványaikat a nyelvtani transzállapotba. Tehát azt mondtam Vékony tanárnőnek: „De nem, egyáltalán nem, ez tökéletesen leredukálja a kérdést!” Nagy csend támadt az osztályban, mert általában ki sem nyitom a számat, ráadásul ellentmondtam a tanárnak. A tanárnő meglepetten bámult rám, majd rosszindulat költözött a tekintetébe, mint minden tanárnak, aki megérti, hogy a szél északira fordult, és hogy a szép, ké-

83

nyelmes papolása a melléknévi igenévről a pedagógiai módszerei vésztörvényszékévé válhat. „És ön mit állítana a kérdésről, Josse kisasszony?” – kérdezte maró gúnnyal. Mindenki visszatartotta a lélegzetét. Amikor az osztályelső elégedetlen valamivel, az rossz az egész tanítói testületnek, főleg, ha ilyen kövér – ma tehát az osztálytársaim horrort és cirkuszi játékot élvezhettek ugyanazért az árért: mind a csata kimenetelére vártak, és remélték, hogy jó véres lesz. „Hát, mondtam, Jakobsonból kiindulva nyilvánvalónak tűnik, hogy a nyelvtan maga a cél, nemcsak holmi eszköz: a nyelv struktúrájához és szépségéhez jutunk el általa, nem csupán valami izé, ami segít elboldogulni a társadalomban.” „Egy izé, egy izé!”, ismételgette Vékony tanárnő kimeredt szemekkel. „Josse kisasszony számára a nyelvtan csak egy izé!” Ha igazán odafigyelt volna arra, amit mondok, megértette volna, hogy az én szememben a nyelvtan éppenséggel nem csak egy izé. De azt hiszem, a tanárnő a Jakobsonra való utalástól tökéletesen elveszítette a lába alól a talajt, nem is beszélve arról, hogy mindenki hangosan röhögött, még Cannelle Martin is, aki ugyan egy szót sem értett abból, amit mondtam, de azt felfogta, hogy hideg szibériai felhők tornyosulnak a kövér franciatanárnő feje fölött. Ami azt illeti, én semmit nem olvastam Jakobsontól, elhihetik. Hiába vagyok szuperintelligens, jobban szeretem a képregényeket vagy az irodalmat. De mama egyik barátnője (aki egyetemi tanár) beszélt róla tegnap (amikor camembert-rel és vörösborral kényeztették magukat délután ötkor), és ma reggel hirtelen eszembe jutott. És akkor, megpillantva a falka kivicsorgó fogait, hirtelen megkönyörültem rajta. Megkönyörültem Vékony tanárnőn. Meg aztán nem szeretem a lincseléseket. Az soha nem válik senki dicsőségére. Arról nem is beszélve, hogy cseppet sem vágyom rá, hogy valaki kíváncsi legyen a Jakobsonról való ismereteimre, és gyanúk merüljenek fel a tényleges intelligenciaszintemmel kapcsolatban. Így tehát hátramenetbe kapcsoltam, és nem mondtam semmit. Két órán keresztül viseltem a gyötrelmeket, és Vékony tanárnő megmenthette az irháját. De amikor kimentem az osztályból, éreztem, hogy apró, nyugtalan szeme egészen az ajtóig követ. És a hazafelé vezető úton az járt a fejemben: boldogtalanok a szellemi szegények, akik nem ismerik sem a transzállapotot, sem a nyelv szépségét.

84

5

Csodálatos érzés

De Manuela, aki nem fogékony a japán nők járásmódjára, már más vidékek felé vette az irányt. – Rosen asszony egészen odavan, hogy Ozu úrnál nincs két egyforma lámpa – mondja. – Tényleg nincs? – kérdezem. – Igen, tényleg. Na és akkor mi van? Rosenéknál mindenből kettő van, mert félnek, hogy kifogy valami. Ismeri az asszonyság kedvenc történetét? – Nem – felelem, és el vagyok bűvölve, milyen magasságokba röpít minket ez a beszélgetés. – A háborúban a nagyapja, aki egy rakás dolgot felhalmozott a pincében, úgy mentette meg a család életét, hogy nagy szolgálatot tett egy német katonának, aki cérnát keresett, hogy felvarrjon egy gombot az egyenruhájára. Ha a nagyapának nem lett volna cérnája, a katona puff, lelőtte volna, és az összes többit is vele együtt. És hiszi vagy nem hiszi, Rosen asszonynak mindenből duplán van a szekrényében és a pincéjében. És ez talán boldogabbá teszi? Vajon jobban érzi magát az ember egy szobában, mert két egyforma lámpa van benne? – Ezen még soha nem gondolkodtam el – felelem. – De az igaz, hogy túl redundánsán rendezzük be a lakásainkat. – Hogy hogyan? – kérdi Manuela – Ismétlésekkel, mint Arthenséknél. Két egyforma lámpa és váza a kandallón, ugyanazok az egyforma fotelok a kanapé két oldalán, két egyforma éjjeliszekrény az ágy két oldalán, egyforma étkészletek a konyhában… – Most, hogy mondja, ez nem csak a lámpákra igaz – folytatja Manuela. – Tulajdonképpen Ozu úrnál nincs két egyforma dolog. És meg kell mondanom, csodálatos érzést kelt az emberben. – És miért csodálatos? – kérdezem. Manuela homlokát ráncolva elgondolkodik. – Úgy csodálatos, mint egy családi ünnep után, amikor túl sokat evett az ember. Arra gondolok, amikor már mindenki elment… A férjem és én kimegyünk a konyhába, friss zöldségekből főzök egy kis levest, vékony szeletekre vágok egy nyers gombát, és úgy esszük a levest, a friss gombával. Úgy érezzük, viharból menekültünk, és minden elcsendesült. – Az ember már nem fél, hogy valamit kifelejtett. Boldog az adott pillanattal. – Érzi, hogy ez természetes, hogy ilyen, amikor eszik az ember. – Ilyenkor élni tud azzal, amilye van, semmi nem veheti el tőle. Az egyik érzés a másik után. – Igen, az embernek kevesebbje van, de több hasznot tud húzni belőle. – Ki tud több dolgot enni egyszerre? – Még a szegény Arthens úr sem. – Nekem is két egymáshoz illő kislámpám van az ágy két szélén álló egyforma éjjeliszekrényeken – jut eszembe hirtelen. – És nekem is – feleli Manuela. Csendesen bólogat – Talán a túl sok megbetegíti az embert. Feláll, megcsókol, és indul vissza Palliéres-ékhez, modern kori rabszolgamunkájához. Miután elment, még elüldögélek az üres csésze előtt. Maradt egy mandulás sütemény, élvezettel majszolom, a metszőfogaimmal rágicsálva, mint egy egér. Ha az ember stílust vált, és nem a szájában forgat egy falatot, az olyan, mintha új fogást kóstolna. 85

És azon tűnődöm, milyen különös helyen zajlott le ez a beszélgetés. Találkoztak már olyan házmesternővel és takarítónővel, akik ebédidőben a belsőépítészet kulturális tartalmát elemzik? Nagyon meglepődnének, ha tudnák, miről beszélgetnek a kisemberek. Jobban szeretik a történeteket az elméleteknél, az anekdotákat a fogalmaknál, a képeket az eszméknél. De ez még nem akadályozza meg őket a filozofálásban. Lehet, hogy a civilizációnkat már annyira felmorzsolta az üresség, hogy csak a hiány okozta szorongásban maradunk életben? A japánok talán tudják, hogy csak azért ízlelünk egy gyönyört, mert tudatában vagyunk múlékony és egyedüli voltának, és ebből a tudásból kiindulva szövik belőle az életüket. Elegem van. Komor, örök ismétlődés ragad ki már megint az elmélkedésből – az unalom az egyformaságból születik –, valaki csönget.

86

6

Vabi

Egy futár áll az ajtóban, és egy elefántnak való rágógumit rág, legalábbis erre következtetek az állkapcsát mozgató energiából és az állkapocs amplitúdójából. – Michel asszony? – kérdezi. És egy csomagot nyom a kezembe. – Aláírjak valamit? – kérdezem. De a futár már eltűnt. Barna csomagolópapírba burkolt szögletes csomag, spárgával átkötözve; ilyennel szokták bekötözni a krumpliszsákokat, és ilyen madzagra kötözik a parafa dugókat, macskajátékul – ezzel veszik rá a macskákat az egyetlen olyan testgyakorlatra, amelyben ők is örömüket lelik. De ez a spárgával összekötözött csomag Manuela selyemcsomagjaira hasonlít, bár a papír inkább rusztikus, mint kifinomult, van valami a gondos csomagolásban, az igazi, kifejező forma keresésében, ami Manuelát juttatja eszembe. Itt jegyezném meg, hogy a legnemesebb eszméket a legnyersebb trivialitásokból lehet kibontani. A szépség nem más, mint a megfelelő, egyetlen forma keresése – ezt a nemes eszmét például egy rágógumin kérődző futár kezéből vettem át. Komolyan belegondolva, az esztétika a Megfelelő Formához Vezető Útra való ráirányítás, az autentikus formák megérzésére alkalmazott egyfajta szamuráj út. Valamiképpen mindenkiben ott él a megfelelő forma ismerete, olykor képesek is vagyunk megragadni a mélyebb lényegét, és azokban a ritka pillanatokban, amikor minden harmóniában van egymással, teljes intenzitással át is élhetjük ezt az eredetiséget. És most nem arról a fajta szépségről beszélek, amely a művészet kizárólagos területe. Azok, akik mint én, ihletet tudnak meríteni a kis dolgok nagyságából, egészen a lényegtelensége legmélyéig hajszolják ezt a szépséget, egészen odáig, ahol szegényes ruhákkal ékítve kiragyog a hétköznapi dolgok közül, abban a biztos tudatban, hogy ez úgy van, ahogy lennie kell, és abban a meggyőződésben, hogy jól van ez így. Kioldozom a spárgát, és feltépem a papírt. Egy könyv van a csomagban, egy szép, tengerkék, nagyon vabi szemcsés bőrbe kötött példány. Japánul a vabi azt jelenti: „visszahúzódóan szép forma, egyszerűséggel, nyerseséggel álcázott, kifinomult minőség.” Én nem tudom, pontosan mit is akar ez jelenteni, de ez a kötés vitathatatlanul vabi. Felteszem a szemüvegem, és kibetűzöm a címet.

87

Mély gondolat N° 11

Hogy semmi vagyok, nyírfák, tanítsátok meg. Ahogy élni is. Mama tegnap este a vacsoránál bejelentette, de úgy, mintha az eseményt patakokban folyó pezsgővel kellene megünnepelni, hogy éppen tíz éve kezdett bele az analízisbe. Gondolom, velem együtt mindenki azt gondolja, hogy ez cso-dá-la-tos! Én úgy látom, csak a pszichoanalízis képes olyan tartós gyötrelmet mérni a híveire, mint a kereszténység. Az anyám csak azt felejtette el megemlíteni, hogy annak is tíz éve már, hogy antidepresszánsokat szed. De ő láthatóan nem köti össze a két dolgot. Én viszont azt hiszem, hogy nem azért szed antidepresszánsokat, hogy csökkentse a szorongását, hanem azért, hogy el tudja viselni az analízist. Amikor elmeséli az üléseit, az ember legszívesebben a falba verdesné a fejét. A pasi szabályos időközönként azt mondja: „Hmmm”, és megismétli az anyám mondatának végét: („És elmentem Lenotre-hoz az anyámmal”: „Hmmm, az anyjával?” „Nagyon szeretem a csokoládét”: „Hmmm, a csokoládét?”) Ilyen erővel én már holnaptól kinevezhetném magam pszichoanalitikusnak. Máskor meg az École de la Cause Freudienne előadásait adja oda az anyámnak, amelyek a közhittel ellentétben nem rébuszok, hanem elvileg jelentenek is valamit. Az intelligencia iránti szédült vonzalom maga is szédítő. Az én szememben az intelligencia nem önérték. Intelligens emberből van egy rakás. Nagyon sok a hülye, de jócskán akadnak ragyogó elmék is. Talán banális dolgot fogok mondani, de az intelligenciának önmagában semmi értéke, és nem is érdekes egyáltalán. Nagyon okos emberek szentelték például az egész életüket az angyalok nemének. Ám sok okos embernek van valamiféle programhibája: ők végső célnak tekintik az okosságot. Egyetlen eszme élteti őket: hogy okosnak kell lenniük – és ez hülyeség. És amikor az okosság célnak tekinti önmagát, nagyon furcsán kezd működni: nem a produktuma leleményességével és egyszerűségével, hanem a zavaros kifejezésmódjával bizonyítja a létezését. Ha látnák, miféle irodalmat hord haza mama az „üléseiről”… „Sok mindent szimbolizál, kettéhasítja a kizárást, és számos matéma és kétséges szintaxis útján szubszumálja a valóságot.” Nem semmi! Még azok a szövegek sem ennyire röhejesek, amelyekkel Colombe foglalkozik (egy Guillaume d'Ockham nevű XIV. századi ferences szerzetes szövegeit elemzi). Mit is akartam: többet ér egy gondolkodó szerzetes, mint egy posztmodern gondolkodó! Ez amúgy is egy freudi nap volt. Délután éppen csokoládét ettem – nagyon szeretem a csokoládét, kétségkívül ez az egyetlen közös vonás bennem, az anyámban és a nővéremben –, és amikor leharaptam egy kockát, amelyben egész mogyoró volt, éreztem, hogy a fogam roppan egyet. Megnéztem a tükörben, és láttam, hogy tényleg, az egyik metszőfogamból letört egy kis darab. A múlt nyáron a quimper-i vásárban elbotlottam egy kötélben, félig eltörtem ezt a fogamat, és azóta időnként lemorzsolódik róla egy kis darab. Szóval letört egy kis darab a metszőfogamból, és ezen nevetnem kellett, mert hirtelen eszembe jutott, amikor az anyám elmesélte az egyik gyakori álmát: elveszíti a fogait, elfeketednek, és egymás után kipotyognak a szájából. És íme, mit mondott az analitikusa erről az álomról: „Kedves hölgyem, egy freudista azt mondaná, hogy ez halál-álom.” Még csak nem is az interpretáció együgyűsége a megrázó (kihulló fogak = halál, esernyő = pénisz stb.) – mintha a kultúrának önmagában magának nem lenne nagy szuggesztiós ereje, aminek semmi köze a dolgok valóságához. Az a röhejes, ahogy anyám analitikusa, meg akarván szilárdítani az intellektuális felsőbbrendűséget, elhatárolódik a freudizmustól („egy freudista erre azt mondaná”), és ettől olyan érzése támad az embernek, mintha egy papagáj beszélne. Szerencsére, le akarván rázni ezt az egészet, ma elmentem Kakuróhoz teázni, és nagyon jó és finom kókuszos süteményt enni. Kakuro feljött hozzánk, és meghívott. Azt mondta mamának: „Megismerkedtünk a liftben, és belekezdtünk egy nagyon érdekes beszélgetésbe.” „Igazán?”, kérdezte mama meglepetten. „Hát akkor magának szerencséje van, velünk nemigen áll szóba a lányom.” „Feljönnél hozzám, hogy igyunk egy csésze teát, és megnézd a macskáimat?” – kér-

88

dezte Kakuro, és a lehetséges folytatástól elbűvölve mama persze nagy sietve beleegyezett. Máris színezgetni kezdte magában a modern gésa történetét, akit meghívtak egy gazdag japán úriemberhez. Az az igazság, hogy Ozu úr azért is keltett ilyen nagy elragadtatást a ház lakóiban, mert igazán nagyon gazdag (legalábbis úgy látszik). Na szóval, felmentem teázni Kakuróhoz, és megismerkedtem a macskáival. Oké, ezen a területen nem lettem engedékenyebb, mint a saját macskáinkkal, de Kakuro macskái legalább tényleg dekoratívak. Előadtam neki az elméletemet, mire azt felelte, hogy ő még egy fenyő kisugárzásában és érzékenységében is hisz, hát még egy macskáéban. Utána az intelligencia meghatározásával folytattuk, és Kakuro megkérdezte, beírhatná-e az én meghatározásomat a jegyzetfüzetébe: „Nem szent adomány, hanem a főemlősök egyetlen fegyvere.” És aztán megint rátértünk Michel asszonyra. Kakuro úgy gondolja, Michel asszony macskáját Lev Tolsztoj miatt hívják Leónak, és abban nagyon is egyetértettünk, hogy egy olyan házmesternő, aki Tolsztojt és Vrin-kiadványokat olvas, nem mondható átlagosnak. Kakuro felsorolt néhány találó megfigyelést, amelyből arra a következtetésre jutott, hogy Michel asszony nagyon szereti az Anna Kareninát És elhatározta, hogy küld neki egy példányt. „Majd meglátjuk, hogy reagál”, tette hozzá. De nem ez a mai mély gondolatom. Kakuro egyik mondatából fakad. Az orosz irodalomról beszélgettünk, amelyet egyáltalán nem ismerek. Kakuro arról beszélt, hogy azt szereti a legjobban Tolsztoj regényeiben, hogy „egyetemes regények”, ráadásul Oroszországban játszódnak, abban az országban, ahol minden mezőn nyírfák állnak, és ahol a napóleoni hadjáratok idején az arisztokratáknak újra meg kellett tanulniuk oroszul, mert csak franciául beszéltek. Oké, ez afféle felnőtt locsogás, de Kakuróban az a jó, hogy ő udvariasan csinálja. Csodálatos hallgatni, ahogy beszél, még ha az ember fütyül is arra, amit mond, mert igazán hozzád beszél, hozzád intézi a szót. Most először találkozom valakivel, aki igazán figyel rám, amikor hozzám beszél: nem az egyetértésemre vagy az ellenvetéseimre pályázik, hanem úgy néz rám, mintha azt mondaná: „Ki vagy te? Akarsz beszélni velem? Milyen jól érzem magam veled!” Erre gondoltam, amikor udvariasságot mondtam: amikor az egyik ember képes azt éreztetni a másikkal, hogy igazán jelen van. Amúgy persze teszek a nagy oroszok Oroszországára. Hogy franciául beszéltek? Egészségükre! Én is, és nem is akarok megtanulni muzsikul. Ezzel szemben, és először nem is igazán értettem, miért, nagyon megérintettek a nyírfák. Kakuro az orosz tájról beszélt meg arról a rengeteg hajladozó, morajló nyírfáról, és én könnyűnek éreztem magam, olyan könnyűnek… Később, amikor kicsit alaposabban belegondoltam, részben megértettem, mi volt az a váratlan öröm, amelyet akkor éreztem, amikor Kakuro az orosz nyírfákról beszélt. Olyan volt, mint mindig, amikor fáról beszélnek, bármilyen fáról: a hársfáról a tanya udvarán, az öreg csűr mögötti tölgyfáról, a kiszáradt szilfákról, a szeles tengerpartok meggörbült fenyőiről stb. Van valami nagyon emberséges abban, amikor valaki szeretni tudja a fákat, olyan sok vágyakozás van ebben első, elragadtatott örömeink után, és olyan sok erő, hogy merjük jelentéktelennek érezni magunkat a természet kebelén… igen, ez az: a fák megidézésének, közömbös nagyságuk megidézésének és az irántuk érzett szeretetünknek fényében hirtelen megérezzük, milyen átmeneti, hitvány, nyüzsgő kis élősködők vagyunk a föld felszínén, de ugyanakkor méltóvá is válunk az életre, mert képesek vagyunk csodálni egy szépséget, amely nem tartozik nekünk semmivel. Kakuro nyírfákról beszélt, és én, elfeledkezve a pszichoanalitikusokról és az összes okos emberről, aki nem tud mit kezdeni az eszével, hirtelen nagyobbnak éreztem magam, aki képes megragadni ezt a hatalmas szépséget.

89

NYÁRI ZÁPOR

90

1

Rejtőzködve

Tehát felveszem a szemüvegem, és kisilabizálom a címet. Lev Tolsztoj: Anna Karenina. Egy kártya is van hozzá: Kedves Asszonyom, A macskája iránti tisztelettel, Őszinte barátsággal Ozu Kakuro Mindig vigasztaló, ha az ember kijózanodik a paranoiájából. Jól éreztem. Le vagyok leplezve. Lassan pánikba esem. Gépiesen felállok, majd visszaülök. Újra elolvasom a kártyát. Valami átköltözködik bennem – igen, nem tudom másképp kifejezni, az a hóbortos érzésem támad, hogy egy belső modul odabent átveszi egy másik helyét. Magukkal soha nem történik ilyesmi? Belső átszervezéseket érzékelnek, nem igazán tudnák elmondani, miféléket, de egyszerre térbeli és lélektani, mint egy költözködés. A macskája iránti tisztelettel. Alig hiszem: halk nevetést hallok, egy csuklásféleséget, amely a saját torkomból érkezik. Aggasztó, de mulatságos. Egy veszélyes belső késztetéstől hajtva – és minden késztetés veszélyes annál, aki rejtőzködve él – keresek egy papírlapot, egy borítékot, egy (narancssárga) golyóstollat, és a következőt írom: Köszönöm, nem kellett volna. A házmesternő Különleges elővigyázatossági intézkedések mellett kimegyek az előcsarnokba – senki –, és Ozu úr levélszekrényébe csúsztatom a levelet. Visszalopakodom a lakásba – bár nem látok teremtett lelket sem –, és a jól végzett feladat tudatával rogyok le a karosszékbe. Egy hatalmas mindegy-érzés borít el. Mindegy-érzés. A hülye késztetés azonban még nem szállt ki belőlem, sőt megszázszorozza az erejét. Ez főbenjáró stratégiai hiba. Az a rohadt tudatalatti kezd az idegeimre menni. Egy egyszerű válasz: Nem értem, aláírás: a házmesternő, jóval világosabb lett volna. Vagy így: Tévedés történt, visszaküldöm a csomagot. Komédiázás nélkül, röviden és pontosan: Téves címzés. Agyafúrt és végleges: Nem tudok olvasni. Alattomosabb: A macskám nem tud olvasni. Kifinomult: Köszönöm, de az év végi borravalót januárban kapom. Vagy, hivatalosan: Kérem, igazolja a visszaküldött csomag átvételét. Ehelyett úgy affektálok, mintha valami irodalmi szalonban lennék. Köszönöm, nem kellett volna. Kilövöm magam a fotelból, és az ajtó felé rohanok. Sajna, háromszor is sajna. 91

Az ajtó üvegén át meglátom Paul N'Guyent, aki a postával felszerelkezve a lift felé indul. El vagyok veszve. Ettől kezdve egyetlen választásom maradt: holtnak tettetni magam. Bármi történik is, nem vagyok itt, nem tudok semmit, nem válaszolok, nem írok, nem teszek egyetlen kezdeményező lépést sem. Három nap telik el békében. Meggyőzöm magam, hogy amire eltökélten nem gondolok, az nem is létezik, de megállás nélkül rá gondolok, és ez annyira lefoglal, hogy egyszer még Leót is elfelejtem megetetni, aki ettől kezdve maga a macskaalakot öltött szemrehányás. Majd tíz óra körül csöngetnek.

92

2

A szellem nagy munkája

Ajtót nyitok. Ozu úr áll a lakásom előtt. – Kedves asszonyom – mondja –, nagyon boldog vagyok, hogy a küldeményem nem érintette kellemetlenül. Úgy fel vagyok indulva, hogy egy szót sem értek. – De igen, igen – felelem, és közben érzem, hogy úgy izzadok, mint egy ökör. – Vagyis nem, nem – folytatom szenvedélyes lassúsággal. – Szóval, köszönöm szépen. Kedvesen rám mosolyog. – Michel asszony, nem azért jöttem, hogy megköszönje az ajándékot. – Nem? – kérdezem, és a szavak olyan művésziesen „halnak el az ajkamon”, mint elődeim: Phaedra, Berenice és a szegény Didó ajkán valaha. – Azért jöttem, hogy megkérjem: jöjjön el hozzám vacsorára holnap este – mondja Ozu úr. – Így lesz alkalmunk elbeszélgetni közös kedvenceinkről. – Hát, izé… – mondom. – Az egyik szomszéd együtt vacsorázik a másikkal, csak úgy egyszerűen – folytatja. – Az egyik szomszéd a másiknál? De én a házmesternő vagyok – tiltakozom, bár némileg zavaros a fejem. – Lehetséges a két minőséget egy személyben egyesíteni – feleli ő. Szűz Mária, Jézusunk szent anyja, most mit csináljak? Mindig van könnyebbik út, bár én általában undorral elkerülöm. Nincs gyerekem, nem nézek tévét, és nem hiszek Istenben, pedig ezeket az ösvényeket azért tapossák ki az emberek, hogy az élet könnyebb legyen számukra. A gyerekek segítségével az ember későbbre halaszthatja a fájdalmas feladatot, hogy szembenézzen önmagával, erről később az unokák gondoskodnak. A televízió eltérít attól a halálosan fárasztó szükségszerűségtől, hogy terveket hozzunk létre léha életünk űrjéből kiindulva; a szemet támadja, és megszabadítja a szellemet a nagy munkájától. Végül Isten enyhíti az emlősállat-félelmeinket, és azt az elviselhetetlen kilátást, hogy az örömeink egy nap véget érnek. Tehát azt hiszem, hogy jövő és utódok nélkül, pixelek nélkül, amelyek elzsibbaszthatnák az abszurditás kozmikus tudatát, a vég biztos tudatában és az üresség pontos ismeretében nyugodtan állíthatom, hogy nem a könnyebbik utat választottam. De most nagy a kísértés. – Nem, köszönöm, már más dolgom van, talán ez lenne a legpraktikusabb. Ennek több udvarias változata is van. – Nagyon kedves öntől, de olyan zsúfolt a naptáram, mint egy miniszteré (nem túl hihető). – Milyen kár, holnap éppen Megéve-be utazom (hóbortos). – Sajnálom, de családom van (nagyon hamisan hangzik). – A macskám beteg, nem hagyhatom egyedül (érzelgős). – Beteg vagyok, inkább ágyban maradnék (szemérmetlen hazugság). Infine úgy döntök, azt mondom: köszönöm, de a héten sok a dolgom, amikor az előttem álló Ozu úr nyájas udvariassága egy villanásnyi hasadékot nyit az időben. 93

3

Időn kívüliség

A hópelyhek kavarogva hullnak lefelé az üveggömbben. Az agyamban, az emlékeimben testet ölt a kis üveggömb a Kisasszony íróasztalán (ő volt a tanítónőm, amíg felsőbe nem mentem, Servant tanár úrhoz). Amikor jól szerepeltünk az órán, szabad volt a kis gömböt megfordítanunk, és a tenyerünkbe tartanunk, amíg az utolsó hópehely is le nem ereszkedett a krómozott kis Eiffel-torony lábáig. Még hétéves sem voltam, de már tudtam, hogy a kis, vattaszerű részecskék lassú, monoton keringője hasonló ahhoz, amelyet a szív nagy örömök alkalmával érez. Az idő lelassul, kitágul, a sima, egyenletes mozgású balett az örökkévalóságig tart, és amikor az utolsó pehely is leülepedett, tudjuk, hogy azt az időn kívüliséget éltük át, ami a nagy megvilágosodások jele. Gyermekként gyakran eltűnődtem, megadatik-e majd nekem, hogy hasonló pillanatokat éljek át, és hogy a hópelyhek lassú, fenséges balettjének kellős közepén találjam magam, kiszakítva az idő komor őrjöngéséből. Lehet, hogy ilyen, amikor igazán meztelennek érzi magát az ember? Mert hiába vesszük le a ruháinkat, a szellemünket mégis cicomák borítják. De Ozu úr meghívása kiváltotta bennem a teljes meztelenség érzetét, amilyet csak a magányos lélek érezhet, és ez a hópelyhekkel koszorúzott érzés most csodálatosan átmelegíti a szívemet. Ozu úrra nézek. És az időn kívüliség fekete, mély, jeges és fenséges vizébe vetem magam.

94

4

Pókhálóképzö

– Ó, de miért, az isten szerelmére, miért? – kérdezem délután Manuelától. – Hogyhogy miért? – mondja, miközben kikészíti a teáskészletet. – De hát ez nagyszerű! – Viccel! – nyögök fel. – Most nézzük a dolog gyakorlati oldalát – mondja. – Így nem mehet oda. A frizurájával van a baj – folytatja, és szakértő szemmel méreget. Van fogalmuk róla, milyenek Manuela hajviselettel kapcsolatos elképzelései? Ez a szívbeli arisztokrata igazi frizuraproletár. Szerinte az igaz frizura egy haj csavarókkal bodorított, felpuffasztott, pókhálóképző anyaggal agyonpermetezett építmény, vagy nem méltó a frizura névre. – Elmegyek fodrászhoz – igyekszem megelőzni az ő ajánlatát. Manuela gyanakodva bámul rám. – És mit fog felvenni? – kérdezi. A mindennapi ruháimat leszámítva, amelyek igazi házmesternőruhák, csak egy esküvői fehér habcsókom van, naftalinba pácolva, és egy gyászos fekete miseruha-szerűségem, amelyet nagy ritkán veszek fel temetésekre – Hát a fekete ruhámat – mondom. – A gyászruháját? – kérdi Manuela döbbenten. – De ha nincs másik. – Hát akkor venni kell egyet. – De ez csak egy vacsora. – Hát azt jól tudom – feleli a Manuelában lapuló duenna. – De maga nem szokott rendesen felöltözni, ha vacsorára megy valakihez?

95

5

Csipkékről és cifraságokról

Itt kezdődnek a nehézségek: hol vegyek ruhát? Általában rendelni szoktam a ruháimat, beleértve a zoknikat, bugyikat és alsótrikókat is. A gondolatra, hogy egy anorexiás kamasz lány előtt próbálgatok olyan női holmikat, amelyek úgy lógnak rajtam, mint tehénen a gatya, mindig elment a kedvem a ruhaboltba menéstől. És sajnos hiába is remélném, hogy van időm ruhát rendelni. Az embernek csak egy barátnője legyen, de azt jól válassza meg. Másnap reggel Manuela nyomul be a lakásomba. Egy huzattal védett ruha van a kezében, győzedelmes mosollyal nyújtja át. Manuela jó tizenöt centivel magasabb nálam, és vagy tíz kilóval kevesebb. Egyetlen nőt ismerek a családjában, akinek az alkata egyezik az enyémmel, az anyósát, a félelmetes Amáliát, aki bolondul a csipkékért és a cifraságokért, pedig amúgy nem jellemző rá a túl élénk fantázia. A portugál paszományhímzés rokokó látványt nyújt: semmi könnyedség, semmi képzelőerő, csak a halmozódások delíriuma, amitől a ruhák leginkább csipke ingvállra hasonlítanak, és a legegyszerűbb blúz is valami ünnepi sokadalmat idéz. Elképzelhetik hát, milyen nyugtalan vagyok. Ez a vacsora, amely gyötrelemnek ígérkezik, bohózatba is fordulhat. – Olyan lesz benne, mint egy filmsztár – mondja éppen Manuela. Utána, kegyelmi pillanat: a huzatból előhúz egy homokszínű ruhát, amelyen nem látok egyetlen rojtocskát sem. – Honnan szerezte? – kérdezem a ruhát nézegetve. Így ránézésre éppen megfelelő a mérete. És így ránézésre drága ruha, gyapjúszövetből készült, nagyon egyszerű szabású, ingnyakkal, elöl gombokkal. Nagyon mértéktartó, nagyon elegáns. De Broglie asszony hord ilyesféléket. – Tegnap este átnéztem Mariához – jelenti ki Manuela ragyogva. Maria egy portugál varrónő, aki éppen az én megmentőm mellett lakik. De sokkal több egyszerű honfitársnál. Manuela és Maria együtt nőttek fel Faróban, mind a ketten egy-egy Lopes fiúhoz mentek feleségül (a hétből), együtt követték a férjüket Franciaországba, ahol végrehajtották azt a bravúrt, hogy gyakorlatilag egy időben szülték meg a gyerekeiket, néhány hét eltéréssel. Olyan szoros a kapcsolatuk, hogy még a macskájuk is közös, és közös a bonyolult édességek iránti szenvedélyük is. – Úgy érti, hogy ez valaki másnak a ruhája? – kérdezem. – Igen – feleli Manuela kis fintorral. – De tudja, senki nem fogja keresni. A hölgy a múlt héten meghalt. És amíg rájönnek, hogy van egy ruhája a varrónőnél… még tízszer is felmehet Ozu úrhoz vacsorázni. – Tehát ez egy halott nő ruhája? – kérdezek vissza elborzadva. – De ezt nem tehetem! – Miért nem? – kérdezi Manuela szemöldökráncolva. – Jobb, mintha még élne. Képzelje, például foltot ejt rajta. Akkor rohanni kéne a tisztítóba, magyarázkodni, meg az összes nyavalyakórság. Van Manuela gyakorlatiasságában valami galaktikus. Talán arra a következtetésre is juthatnék belőle, hogy a halálnak nincs nagy jelentősége. – Erkölcsi okokból nem tehetem – tiltakozom. – Erkölcsi okokból? – ismétli Manuela, de úgy ejti ki a szót, mintha valami undorító dolog lenne. – Mi köze ennek az erkölcshöz? Talán ellopja? Vagy valakit megbánt vele? 96

– De ez valaki másnak a tulajdona – mondom –, nem vehetem el! – De hát az a nő halott! – kiált fel Manuela. – Meg aztán nem is lopja el tőle, csak kölcsönveszi ma estére. Amikor Manuela belekezd a szemantikai különbségek kicirkalmazásába, fel kell adni a harcot. – Maria azt mondja, nagyon kedves hölgy volt. Több ruhát is adott neki, meg egy nagyon szép palpaga kabátot. Ezeket már nem tudta hordani, mert meghízott, ezért aztán azt mondta Mariának: jó lenne magának valamire? Na látja, milyen kedves hölgy volt. A palpaga egy lámaféleség, nagyon értékes a gyapja, és egy papayát visel a feje búbján. – Nem is tudom… – mondom, de már puhulok. – Úgy érezném, hogy meglopok egy halottat. Manuela elképedve bámul rám. – De csak kölcsönveszi tőle, nem lopja el! És maga szerint mit kezdhetne a ruhájával a szegény hölgy? Erre már nincs válaszom. – Na, megyek, ez Palliéres asszony ideje – vált témát Manuela jelentőségteljesen. – Vegye úgy, hogy magával együtt élvezem ezt a pillanatot – mondom. – Megyek – jelenti ki Manuela, és elindul az ajtó felé. – Mire visszajövök, próbálja ezt fel, és menjen fodrászhoz. Nemsokára jövök, és megnézem. Egy ideig kétkedve nézegetem a ruhát. Azon felül, hogy némi fenntartással bújnék egy halott ruhájába, attól félek, valahogy nem hozzám illő hatást kelt. Violette Grelier konyharuhából készült, ahogy Pierre Arthens selyemből volt, én pedig mályvaszín és tengerkék nyomott mintás, formátlan kötényruhából vagyok. A visszatérésem utánra halasztom ezt a próbatételt. És hirtelen eszembe jut, hogy meg sem köszöntem Manuelának.

97

Napló a világban jelen lévő mozgásról N° 4

Egy kórus, az nagyon szép. Tegnap délután az iskola kórusa énekelt. Az iskolámnak, amely egy előkelő negyedben található, van egy kórusa; és ezt senki nem találja röhejesnek, sőt mindenki kezét-lábát töri, hogy bekerüljön, de ez nagyon válogatott társaság: Trianon úr, a zenetanár gondosan kiválogatja a kóristákat. A kórus sikere magában Trianon úrban rejlik. Fiatal, szép, és ugyanolyan jól tudja előadatni a régi dzsesszstandardeket, mint a legújabb slágereket, elsőrendűen megzenésítve. Mindenki kinyalja magát, és a kórus az iskola diákjai előtt énekel. Csak a kórustagok szülei jöhetnek el az előadásra, mert különben túl sokan lennénk. A tornaterem már így is dugig tele van, és olyan nagy a zaj, mintha égiháború dúlna odabenn. Tehát tegnap, futólépésben, irány a tornaterem, Vékony tanárnő vezetésével, mert kedd délután első órában franciánk van. Azt túlzás lenne állítani, hogy Vékony tanárnő vezetésével: a tanárnő mindent megtett, ami tőle tellett, hogy tartsa velünk a tempót, és úgy fújtatott, mint egy kivénhedt gebe. Na jól van, végre megérkeztünk a tornaterembe, üggyel-bajjal mindenki leült valahová, és el kellett szenvednem az előlem, mögülem, mellőlem és fölülről (a lépcsőkről) érkező sztereóban szóló hülye beszélgetéseket (mobil, divat, kijár kivel, mobil, a hülye tanárok, mobil, Cannelle bulija), utána jöttek a kórustagok, tapsvihar fogadta őket, a fiúk fehérben és vörösben, csokornyakkendősen, a lányok hosszú, pántos ruhában. Trianon úr leült nekünk háttal egy alacsony székre, felemelt egy kis pálcaszerűséget, a végén egy villogó vörös pöttyel, csend támadt, és elkezdődött. Ez minden alkalommal egy csoda. Ez a sok ember, a sok törekvés, a sok vágy és gyűlölet, mindez a sok zűrzavar, a felsős éveink a maguk közönségességével, kisebb és nagyobb eseményeivel, a tanárokkal, a vegyes összetételű diáksággal, a nehezen viselt életünkkel, amely kiáltásokból, könnyekből, nevetésből, harcokból, szakításokból, megcsalt reményekből és nem remélt esélyekből áll össze: minden hirtelen eltűnik, amikor a kórus tagjai elkezdenek énekelni. Az élet futása elmerül az énekben, hirtelen mind testvérekké válunk, érezzük a mély szolidaritást, sőt szeretetet is, és ebben a tökéletes egyesülésben feloldódik a mindennapok csúfsága. Még az énekesek arca is átalakul; nem látom többé Achille Grand-Fernet-t (akinek nagyon szép tenor hangja van), sem Déborah Lemeurt, sem Ségoléne Rachet-t, sem Charles Saint-Sauveurt. Emberi lényeket látok, akik átadják magukat az éneklésnek. Mindig ugyanaz történik: legszívesebben sírva fakadnék, egészen összeszorul a torkom, teljes erőmből igyekszem uralkodni magamon, de néha alig sikerül: alig tudom visszatartani a zokogást. Sőt, amikor kánont énekelnek, én a földre bámulok, mert ez túl sok érzelem egyszerre: túl szép, túl egyetemes, túl csodálatos az egyesítő ereje. Már nem vagyok önmagam, hanem egy kifinomult egész része vagyok, amelyhez a többiek is hozzátartoznak, és ilyenkor mindig azon tűnődöm, miért nem ez a mindennapok szabálya ahelyett, hogy a kórus kivételes pillanata lenne. Amikor a kórus elhallgat, mindenki lázasan tapsol, ragyogó arccal, az énekesek boldogok. Ez annyira szép. Végül felmerül bennem a kérdés: nem lehet, hogy az ének a világ igazi mozdulata?

98

6

Egy igazítás

Hiszik vagy sem, még soha nem voltam fodrásznál. Amikor faluról a városba jöttem, felfedeztem, hogy létezik két olyan mesterség, amelyet egyformán rendellenesnek találok, amennyiben olyan szolgálatot látnak el, amelyet az ember maga is el tud végezni. Még ma is nehezemre esik elfogadni, hogy a virágkötészek és a fodrászok nem élősködők, akik vagy a mindenki birtokát képező természet kizsákmányolásából élnek, vagy mesteri tudást mímelve olyan gyakorlatot hajtanak végre illatos termékek segítségével, amelyet én egyedül is el tudok végezni a fürdőszobában, egy éles ollóval felszerelkezve. – Ki vágta le ilyen rondán a haját? – méltatlankodik a fodrásznő, akire hatalmas vívódás árán végül rábízom a feladatot, hogy emberszabású művet hozzon létre a hajzatomból. És a fejem két oldalán, a fülem mellett kihúz és meglóbál két különböző hosszúságú tincset. – Na jól van, nem is kérdezem – folytatja undorodva, és megszabadít a szégyentől, hogy feljelentsem saját magamat. – Az emberek már nem tisztelnek semmit, ezt nap mint nap látnom kell. – Csak egy igazítást szeretnék – mondom. Tulajdonképpen nem tudom, hogy ez mit jelent, a kora délutáni szappanoperákból vettem a kifejezést, ahol mindig nyüzsögnek az agyonsminkelt fiatal nők, akik vagy a fodrásznál, vagy a konditeremben találkoznak egymással. – Egy igazítást? Itt nincs mit igazítani. Az egészet újra kell csinálni, hölgyem! Kritikus szemmel méregeti a koponyámat, majd halkan elfüttyenti magát. – Legalább szép haja van. Ebből ki kellene hozni valamit. A fodrásznőm tulajdonképpen derék lánynak bizonyul. Miután túljutott a haragján, amelynek az volt a célja, hogy megszilárdítsa a tekintélyét – és mert olyan jó újra használatba venni a társadalmi forgatókönyvet, amelynek hűségesküt fogadtunk –, kedvesen és vidáman foglalkozik velem. Mi mást lehetne kezdeni egy tömött hajkupaccal, mint minden irányban megnyirbálni, amíg a szálak nagyjából egyforma hosszúak nem lesznek? Eddig körülbelül ebben állt a frizurakészítési hiszekegyem. Bele is kell nyírni a kusza halmazba, hogy formája legyen – ettől kezdve ez lesz az alaphajfelfogásom. – Magának tényleg nagyon szép haja van – mondja végül a lány, és elégedetten szemléli a végeredményt –, sűrű és selymes. Igazán nem lenne szabad akárkire rábíznia. Ennyire átalakíthatja az embert a hajviselete? Nem hiszek a saját tükörképemnek. A fekete sisak, amely eddig egy kellemetlennek tűnő arcot tartott fogva, könnyű hullámmá alakult, amely egy nem is olyan csúnya arc körül röpdös játékosan. Valahogy olyan… tiszteletre méltó lettem tőle. Sőt, kicsit úgy festek, mint egy római matróna. – Ez… fantasztikus… – mondom, és közben lázasan töröm a fejem, hogyan rejtsem el ezt a meggondolatlan őrültséget a ház lakóinak szeme elől. Mert igazán nem járja, hogy annyi évi rejtőzködés után egy rómaias hajviselet miatt fussak zátonyra.

99

Szorosan a fal mellett surranok haza. Hallatlan szerencsémre, nem találkozom senkivel. De úgy érzem, Leó furcsán bámul rám. Amikor közelebb lépek hozzá, hátrasunyja a füleit, ami nála a harag vagy a zavar jele. – Na mi van, már nem szeretsz? – kérdezem, majd rájövök, hogy Leó lázasan szaglászik körbe-körbe. A sampon. Avokádótól és mandulaolajtól bűzlöm. Kendőt kötök a fejemre, és különféle szenvedélyes tevékenységekbe vetem bele magam, amelyeknek a csúcspontja a liftrács sárgaréz gombjainak lázas tisztogatása. És egyszer csak egy óra ötven lesz. Manuela tíz perc múlva feltűnik a lépcső űrjéből, hogy ellenőrizze, mit végeztem. Nemigen marad időm az elmélkedésre. Lekapom a kendőt, rohanva levetkőzöm, belebújok a homokszínű gyapjúruhába, amely egy halotté volt, és máris kopognak az ajtón.

100

7

Kirittyentve, mint egy szűz lány

– Hú, azt a kurva…! – mondja Manuela. Egy ilyen közönséges szó Manuela szájából, akitől még soha nem hallottam közönséges szót, kicsit úgy hangzik, mintha a pápa magáról megfeledkezve odavetné a bíborosainak: „De hol van az a rohadt pápasüveg?” – Ne bolondozzon! – mondom. – Hogy én, bolondozom? – kérdezi. – De Renée, maga csodálatos! És nagy megindultságában leül. – Egy igazi hölgy – teszi hozzá. Hát éppen ez az, ami nyugtalanít. – Nagyon nevetségesen fogok kinézni, ha így megyek vacsorázni, kirittyentve, mint egy szűz lány – mondom teafőzés közben. – De nem, egyáltalán nem – mondja Manuela –, ez természetes, az ember elmegy valakihez vacsorázni, és szépen felöltözik. Ezt mindenki normálisnak találja. – Igen, de ez – mondom, és a hajamhoz emelem a kezem, és megint sokként ér, hogy milyen légies valamihez nyúlok. – De valamit tett a fejére utána, mert itt hátul egészen lelapult – mondja Manuela gyanakodva, majd előás a kosarából egy kis piros selyempapír batyut. – Apácafingocskák – mondja. Igen, beszéljünk másról. – Na, mi volt? – kérdezem. – Ó, ha látta volna! – sóhajt fel. – Azt hittem, szívrohamot kap! Azt mondtam: Palliéres aszszony, sajnálom, de ezentúl nem fogok tudni jönni. Rám nézett, nem értette. Még kétszer el kellett mondanom neki! Erre leült, és azt mondta: És én most mit fogok csinálni? Manuela szünetet tart, meg van bántva: – Ha legalább azt mondta volna: És én most mit fogok csinálni maga nélkül? Szerencséje van, hogy magam helyett beajánlottam hozzá Rosie-t. Ha nem így lenne, azt mondtam volna: Palliéres asszony, csinál, amit akar, én sz…ok rá. Szaros pápasüveg, mondja a pápa. Rosie Manuela számos unokahúgának egyike. Értem, mire megy ki a játék. Manuela már a hazatérésre készül, de egy olyan gyümölcsöző helynek, mint a Grenelle utca 7., a családban kell maradnia – így tehát a nagy napra készülve beajánlotta Rosie-t. Te jó Isten, mit fogok csinálni Manuela nélkül? – És én mit fogok csinálni maga nélkül? – kérdezem mosolyogva. Hirtelen mindkettőnknek könnybe lábad a szeme. –Tudja, mit gondolok? – kérdezi Manuela, miközben egy torreádorkendőnek is beillő nagy, vörös zsebkendővel törölgeti a szemét. – Otthagytam Palliéres asszonyt, ez egy jel. Nagy változások előtt állunk. – És Palliéres asszony megkérdezte, hogy miért? – Ez a legjobb az egészben – mondja Manuela. – Nem merte. A jó nevelés néha megnehezíti a dolgokat. – De nagyon hamar megtudja majd – mondom.

101

– Igen – súgja Manuela örvendezve. – De tudja mit? – teszi hozzá – Egy hónap múlva már azt fogja mondani: Manuela, a maga kis Rosie-ja egy gyöngyszem. Nagyon jól tette, hogy beajánlotta maga helyett. Ó, ezek a gazdagok… A kurva életbe! Fuckingpápasüveg, idegeskedik a pápa. – Bármi történjék is – mondom –, mi barátok maradunk. Mosolyogva nézünk egymásra. – Igen – mondja Manuela. – Bármi történjék is.

102

Mély gondolat N° 12

És most egy kérdés a végzet kézjegyéről a homlokunkon. Hogy azok, akikén nincs miért épp ők szabadok? Rosszkedvem van: ha lángba borítom a lakást, félő, hogy kárt okozok Kakuro lakásában is. Nem igazán helyénvaló megnehezíteni az egyetlen olyan felnőtt életét, aki egyáltalán méltó a tiszteletre. De a lakás felgyújtásának tervéhez mindenképpen ragaszkodom. Ma nagyon izgalmas találkozásom volt. Kakurónál voltam teázni. Ott volt Paul, a titkára is. Kakuro akkor hívott meg minket, Marguerite-et és engem, amikor összefutott velünk és mamával a lépcsőházban. Marguerite a legjobb barátnőm. Két éve ugyanabba az osztályba járunk, és rögtön az első találkozásunk igazi villámcsapás volt. Nem tudom, van-e a leghalványabb fogalmuk is róla, milyen egy felső tagozat manapság Párizs előkelő negyedeiben, de őszintén, nem sokban marad le Marseille északi negyedeitől. Sőt, talán ez rosszabb, mert nálunk van pénz és van drog – és nem csak egy kevés, és nem csak egyféle. Az anyám exhatvannyolcas haverjai mindig nagyon röhejesek, amikor a meghatott emlékeiket idézgetik a füves cigikről és az ópiumpipákról. Az iskolában (persze nem magániskola, az apám mégiscsak a Köztársaság minisztere volt) mindenhez hozzájuthat az ember: acide-hoz, extasyhoz, kokóhoz, speedhez stb. Ha azokra az időkre gondolok, amikor a kamaszok ragasztót szipuztak a vécében – majdnem giccses. Az osztálytársaim úgy fogyasztják az extasyt, ahogy az ember bekap egy Smarties-t, és ami még rosszabb, ahol drog van, ott szex is van. Ne lepődjenek meg: manapság nagyon korán kezdődik a szexuális élet. Vannak hatodikosok (jó, nem sokan, de néhányan azért mégis), akiknek már volt szexuális kapcsolatuk. Ez lehangoló. Egy: azt gondolom, hogy a szex, ahogy a szerelem is, szent dolog. Nem hívnak De Broglie-nak, de ha túléltem volna a kamaszkoromat, igazi szentséget varázsoltam volna a szexből. Kettő: hiába játszik egy kamasz felnőttet, attól még kamasz marad. Azt képzelni, hogy buliból buliba járni és fűvel-fával lefeküdni, az teljes értékű felnőtté teszi az embert, olyan, mintha azt hinnénk, hogy egy jelmeztől igazi indiánok lehetünk. Három: mégiscsak furcsa életfelfogásra vall, hogy úgy akar felnőtt lenni valaki, hogy mindent lemásol, ami a felnőttség katasztrofikus oldala… Én, miután láttam az anyámat, ahogy altatókkal és antidepresszánsokkal tömi magát, egész életemre beoltódtam az ilyesféle anyagok ellen. Végül: a kamaszok azt hiszik, ha a felnőtteket majmolják, maguk is felnőttek lesznek, de a felnőttek maguk is gyerekek, és menekülnek az élet elől. Ez nagyon fájdalmas. Mert például, ha én lennék Cannelle Martin, az osztály sztárja, igazán nem tudom, mit kezdenék a napjaimmal azon kívül, hogy belövöm magam. Cannelle sorsa rá van írva a homlokára. Tizenöt év múlva, miután gazdag házasságot kötött, csak azért, hogy gazdag házasságot kössön, a férje csalni fogja, mert más nőknél keresi azt, amit az ő tökéletes, hideg és sekélyes hitvese mindig is képtelen volt megadni neki – mondjuk, az emberi és testi melegséget. Cannelle tehát a házaira és gyermekeire fogja fordítani az összes megmaradt energiáját, és öntudatlan bosszúból saját maga klónjaivá fogja alakítani őket. Úgy fogja festeni és öltöztetni a lányait, mint a luxuskurvákat, majd az első szembejövő pénzember karjába taszítja őket, a fiait pedig arra kényszeríti, hogy hódítsák meg a világot, mint az apjuk, és jelentéktelen nőcskékkel csalják a feleségüket. Maguk szerint túl messzire ragad a fantáziám? Amikor elnézem Cannelle Martint, hosszú, göndör, szőke haját, nagy, kék szemét, skót kockás miniszoknyáit, tapadós pólóit, tökéletes köldökét, biztosíthatom önöket, olyan tisztán látom az egészet, mintha már meg is történt volna. Pillanatnyilag az összes fiú az osztályban Cannelle után csorgatja a nyálát, ő pedig abban az illúzióban él, hogy a hím pubertáskor tiszteletadása az általa képviselt női fogyasztói eszménynek, az ő személyes varázsának szól. Maguk szerint gonosz vagyok? Egyáltalán nem, nagyon fájdalmas ezt látnom, és fáj a szívem Cannelleért, igazán fáj. Viszont amikor először pillantottam meg Marguerite-et… Marguerite afrikai származású, és nem azért hívják Marguerite-nek, mert Auteuil-ben lakik, hanem mert ez egy virág-

103

név. A mamája francia, az édesapja nigériai. A Quai d'Orsay-n dolgozik, de egyáltalán nem hasonlít azokra a diplomatákra, akiket én ismerek. Ő egyszerű. Úgy nézem, szereti, amit csinál. Egyáltalán nem cinikus. És a lánya olyan szép, mint a Nap: Marguerite maga a megtestesült szépség, a bőre, a mosolya, az álomszép haja. És állandóan mosolyog. Amikor Achille GrandFemet (az osztály kakasa) első nap azt énekelte neki: „Melissa, az ibizai mesztic lány sosem visel ruhát”, Marguerite széles mosollyal azonnal válaszolt. „Halló, mama-bobó, hogy csináltad, hogy ilyen ronda vagyok.” Ez olyasmi, amit nagyon csodálok Marguerite-nél: nem fogalmi vagy logikai oldalról erős, hanem hallatlan replikázóképessége van. Ez egy adottság. Az én intelligenciám túl fejlett, Marguerite a visszavágások mestere. Imádnám, ha olyan lehetnék, mint ő; én mindig öt perc késéssel jövök rá a találó válaszra, és utólag, a fejemben játszom le a párbeszédeket. Amikor Marguerite először volt nálunk, és Colombe azt mondta: „A Marguerite szép név, de a nagymamánk korosztályának adtak ilyet”, Marguerite azonnal válaszolt: „De ez legalább nem egy madár neve.” Colombe-nak tátva maradt a szája, nagyon élveztem. Colombe nyilván még órákig rágódott Marguerite kifinomult válaszán, és valószínűleg meggyőzte magát, hogy csak a véletlen műve volt – de legalább zavarba jött. Ugyanez történt, amikor Jacinthe Rosen, mama nagy barátnője azt mondta neki: „Nem lehet könnyű kifésülni az ilyen hajat, mint a tiéd”, (Marguerite-nek ugyanis olyan a sörénye, mint a szavannák oroszlánjaié), mire Marguerite így felelt: „Én nem érteni, amit fehér hölgy mondani.” Marguerite-tel a kedvenc beszédtémánk a szerelem. Mi a szerelem? Hogyan fogunk szeretni? Kit? És mikor? Miért? De a véleményünk eltér egymástól. Marguerite-nek érdekes módon intellektuális képe van a szerelemről, míg én javíthatatlan romantikus vagyok. Marguerite egy racionális választás eredményét látja a szerelemben, míg én egy kifinomult ösztön gyümölcsének tekintem. Egy dologban viszont megegyezünk: a szerelemnek nem eszköznek, hanem célnak kell lennie. Másik imádott beszélgetési témánk a végzetszerűség tanulmányozása. Cannelle Martin: a férje elhanyagolja és megcsalja, a lányát férjhez adja egy bankemberhez, arra bátorítja a fiát, hogy csalja meg a feleségét, végül Chatou-ban végzi, egy havi nyolcezer eurós szobában. Achille Grand-Fernet: rászokik a heroinra, húszéves korában elvonóra megy, átveszi a kedves papa nejlonzacskóüzemét, elvesz egy színtelen szőkeséget, egy skizofrén fiút és egy anorexiás leányt nemz, alkoholista lesz, és. negyvenöt éves korában meghal májrákban. Stb. És ha a véleményemre kíváncsiak, nem az a legszörnyűbb, hogy ezt a játékot játsszuk, hanem az, hogy ez nem játék. Egyszóval, amikor az előcsarnokban Marguerite, mama és én találkoztunk Kakuróval, ő így szólt hozzánk: „Ma délután nálam lesz a másodunokahúgom, lenne kedvetek csatlakozni hozzánk?” Még mielőtt egy szót is kinyöghettünk volna, mama azt mondta: „Hogyne, persze”, mert érezte: egyre közeleg az idő, amikor ő maga is lejuthat az alattunk lévő lakásba. Tehát lementünk. Kakuro másodunokahúgát Yokónak hívják, Yoko Kakuro Elise nevű unokahúgának a lánya, aki pedig Kakuro Mariko nevű húgának a lánya. Yoko ötéves. A legszebb kislány a földön! És ráadásul imádnivaló. Csivitel, csacsog, kuncog, és ugyanolyan jóindulatú és nyílt tekintettel néz az emberekre, mint a másodnagybátyja. Bújócskáztunk, és amikor Marguerite megtalálta őt az egyik konyhaszekrényben, Yoko úgy nevetett, hogy bepisilt. Utána csokoládés süteményt ettünk és Kakuróval beszélgettünk, és Yoko édesen hallgatott minket, és csak nézett a nagy szemével (és fülig csokisan). Ahogy elnéztem őt, eltűnődtem: „Vajon ő is olyan lesz, mint a többiek?” Megpróbáltam elképzelni tíz évvel idősebbnek, unottan, magas talpú csizmában és cigarettával a csőrében, és még tíz évvel idősebbnek, egy agyonfertőtlenített lakásban, ahogy a gyerekeit várja az iskolából, tökéletesen alakítva a nagyszerű japán anyát és feleséget. De nem ment. És akkor nagy boldogságot éreztem. Életemben először találkoztam olyan valakivel, akinek a sorsát nem érzem előre kiszámíthatónak, aki előtt még nem zárultak össze az élet ösvényei, valakivel, aki tele van frissességgel és lehetőséggel. Azt gondoltam: „Ó, igen, szeretném látni, ahogy Yoko felnő”, és tudtam, hogy ez nem a fiatalságához kötődő illúzió miatt van, mert a szüleim barátainak gyerekei soha nem váltották ki belőlem ezt a vágyat. És azt is gondoltam, hogy Kakuro is ilyen lehetett, amikor kicsi volt, és azon tűnődtem, akkoriban nézett-e valaki rá úgy, ahogy én nézek Yokóra, örömmel és kíváncsian, arra várva, hogy a pillangó elhagyja a bábot, tudatlanul, mégis bízva a szárnyait mozgató okokban. És akkor feltettem magamnak a kérdést: „De miért? Miért ők, és mások miért nem?”

104

És még egy kérdést: és én? Vajon az én sorsom is leolvasható a homlokomról? És azért akarok meghalni, mert azt hiszem, igen. De ha nem, és ha a mi világunkban is megvan a lehetőség, hogy az ember azzá váljék, ami nem ő… Vajon meg tudnám ragadni ezt a lehetőséget, és tudnám-e másféle kertté alakítani az életemet, mint az apáimé?

105

8

A pokolba is

Hét órakor, inkább holtan, mint elevenen, elindulok a negyedik felé, és imádkozom, hogy az ízületeim ne hagyjanak cserben, ne ropogjanak túlságosan, és ne találkozzam senkivel. Az előcsarnok kihalt. A lépcsőház kihalt. A negyediken, az Ozu úr ajtaja előtti lépcsőforduló kihalt. Örülnöm kellene ennek a csendnek és kihaltságnak, mégis sötét előérzet tölti el a szívemet, és hirtelen ellenállhatatlan menekülhetnékem támad. A sötét házmesterlakás hirtelen pihe-puha menedékként ragyog fel előttem, heves vágyakozás tör rám, ha a tévé előtt terpeszkedő Leóra gondolok, sőt most a tévét sem érzem olyan hitványnak. Végül is, mit veszíthetek? Hátat fordíthatok, lemehetek a lépcsőn. És visszatérhetek a lakásomba. Ennél mi sem könnyebb. Semmi sem tűnik józanabb ötletnek, szemben ezzel a vacsorával, amely az abszurditás határát súrolja. A fejem fölött, az ötödiken hirtelen zaj támad, és ez megakasztja a gondolataimat. Félelmemben azonnal izzadni kezdek – Milyen bájos! – és öntudatlan mozdulattal, dühödten a csengőre tenyerelek. A szívem még egyet sem dobbant: nyílik az ajtó. Ozu úr fogad, széles mosollyal. – Jó estét, hölgyem! – harsogja leplezetlen lelkesedéssel. A pokolba is, már tudom, mi az ötödikről érkező zaj: valaki becsukott egy ajtót. – Hát, jó estét – mondom, és gyakorlatilag félrelököm a vendéglátómat, hogy gyorsan bemehessek. – Kérem, adja a kabátját – mondja Ozu úr, és továbbra is szélesen mosolyog. Átnyújtom a táskámat, és körbepillantok a hatalmas előszobában. A tekintetem beleütközik valamibe.

106

9

Tompa arany

Szemben a bejárattal, egy fénysugárban van egy kép. A helyzet a következő: én, Renée, ötvennégy éves, tyúkszemekkel a lábamon, aki a mocsárban születtem és arra ítéltettem, hogy ott is maradjak, vacsorára megyek egy gazdag japán úrhoz, akinek a házmesternője vagyok, az aprócska bűnöm miatt, hogy összerezzentem egy Anna Karenina-idézet hallatán, én, Renée, aki a csontom velejéig el vagyok bátortalanodva és meg vagyok rettenve, és majd elájulok a tudattól, hogy milyen illetlen, sőt szentségtörő a jelenlétem ezen a helyen, amely, bár térben nincs távol tőlem, egy olyan világot jelent, amelyhez nincs közöm, amelyet házmesternők őriznek, tehát én, Renée, vigyázatlanul Ozu úr válla fölé emelem a tekintetem, ahol a fénysugár egy sötét keretes képet világít meg. Csak a művészet nagyszerűsége magyarázhatja, hogy a méltatlanságom tudata hirtelen kialszik, és az esztétikai döbbenetnek adja át a helyét. Már nem ismerek magamra. Megkerülöm Ozu urat, annyira lenyűgöz a látvány. A kép egy csendélet, egy könnyű vacsorára terített asztalt ábrázol, osztrigával és kenyérrel. Az előtérben ezüsttányéron egy félig meghámozott citrom és egy faragott nyelű kés hever. A háttérben két zárt kagylót látunk, gyöngyházszínű héjukon megcsillan a fény, mellettük egy óntányér, nyilván bors van benne. A kettő között egy fekvő pohár, egy fehér bélű zsömle, és balra egy nagy pohár, félig telve sápadt, aranyszínű folyadékkal, olyan domború, mint egy felfordított kupola, széles, henger alakú lábát üveglapocskák díszítik. A színskála a sárgától az ébenfeketéig terjed. A háttér kicsit piszkos, tompa arany. Szenvedélyes rajongója vagyok a csendéleteknek. A könyvtárból kikölcsönöztem az összes festészeti alapművet, és kikerestem a műfaj valamennyi darabját. Voltam a Louvre-ban, az Orsay-ban, a Modern Művészetek Múzeumában, és megnéztem – kinyilatkoztatás és elragadtatás – az 1979-es Chardin-kiállítást a Petit Palais-ban. De Chardin egész életműve nem ér fel a XVII. század holland művészetének egyetlen mesterművével. Pieter Claesz, Willem Claesz-Heda, Willem Kalf és Osias Beért a műfaj nagy mesterei – vagy inkább, röviden: a festészet nagymesterei, és szemernyi habozás nélkül odaadnám értük az egész olasz quattrocentót. Márpedig ez a kép itt, és erre akár mérget is veszek, egy Pieter Claesz. – Másolat – jegyzi meg a hátam mögött Ozu úr, akiről teljesen elfelejtkeztem. Ügy látszik, ez a férfi mindig eléri, hogy összerezzenjek. Összerezzenek. Miután magamhoz tértem, felkészülök, hogy valami ilyesmit válaszoljak: – Igazán nagyon mutatós – olyan támadás lenne ez a művészettel szemben, mint az ideglenes a nyelvvel szemben. Miután magamhoz tértem, felkészülök rá, hogy a korlátolt házmesternő szerepét tovább gazdagítva így folytatom: – Mire nem képesek manapság (válaszként arra, hogy: „másolat”). Majd felkészülök a végzetes csapásra, hogy Ozu úr gyanúja végleg elenyésszék, és örökre a fejébe vésse, hogy méltatlan vagyok: – Milyen furcsák ezek a poharak. Megfordulok. És a szavak:

107

– Minek a másolata? – mert hirtelen ezeket találom a legalkalmasabbnak, a torkomba szorulnak. És csak annyit mondok: – Ó, de szép!

108

10

Milyen megfelelőség?

Honnan az elragadtatás, amelyet egyes művek kiváltanak belőlünk? A csodálat az első pillanatban megszületik, és ha később, amikor türelmes konokságunkban igyekszünk felkutatni az okokat, fel is fedezzük, hogy mindez a szépség a mesteri hozzáértés gyümölcse, ami csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha alaposan megvizsgáljuk az ecsetkezelést, ahogy a festő megzabolázta a fényt és az árnyékot, és ezeket felnagyítva feltárta előttünk a formákat és az anyag szerkezetét – az üveg áttetsző drágakövét, a kagylók szemcsésségét, a citrom világos bársonyát –, ez nem oszlatja el, és nem is magyarázza meg az első elragadtatás rejtélyét. Ez egy mindig megújuló titok: a nagy művek olyan vizuális alakzatok, amelyek egy időtlen megfelelés bizonyosságát keltik bennünk. Egy biztos: egyes formák, abban a sajátszerű alakban, amellyel a teremtőjük ruházza fel őket, átkelnek a művészet történetén, és az egyéni szellem vízjegyeként megannyi metszetét adják az egyetemes szellemnek – és ebben van valami mélységesen zavarba ejtő. Milyen megfelelőség létezhet egy Claesz, egy Raffaello, egy Rubens és egy Hopper között? A témák, az anyagok és a technikák különféleségének dacára, annak dacára, hogy milyen jelentéktelen és múlékony egy élet, amely arra ítéltetett, hogy csak egyetlen időben és egyetlen kultúrában létezzék, annak dacára, hogy minden tekintet egyedi, és mindig csak azt látja, amit a saját összetétele lehetővé tesz a számára, és szenved is attól, hogy milyen szegényes ez az egyediség, a nagy festők szelleme egészen a titok mélyére hatolt, és különféle megjelenésekben ugyanazt a kifinomult formát emelte ki onnan, amit minden művészi alkotásban keresünk. Milyen megfelelőség létezhet egy Claesz, egy Raffaello, egy Rubens és egy Hopper között? A szem, bár nem keresi, egy olyan formát talál itt, amely a ráismerés érzését szabadítja fel bennünk, mert mindenki érzi, hogy ez a forma magának a szépségnek az esszenciája, eltérések, fenntartások, összefüggések és erőlködés nélkül. Márpedig a citromos csendéleten (és ez nem vezethető vissza a kivitelezés mesterségbeli tökélyére) a tárgyak és az ételek elrendezése pontosan ezt a ráismerést ébreszti fel bennünk, azt az érzést, hogy ezt így, és csak így lehetett bemutatni, hogy megérezhessük a tárgyak és a tárgyak közötti interakciók erejét, hogy egy tekintettel befoghassuk az összetartozásukat és az őket egymáshoz kényszerítő vagy egymástól eltaszító mágneses mezőt, azt a szavakkal ki nem fejezhető köteléket, amely egybeszövi őket, és erőt teremt, egy titkos és megmagyarázhatatlan hullámot, amely az elrendeződés feszültségi állapotából és egyensúlyából fakad – tehát a ráismerést ébresztve fel bennünk, megmutatja az egyetemeset az egyediben: az adekvát forma időn kívüliségét.

109

11

Egy időtartam nélküli létezés

Mire jó a művészet? Egy ragyogó pillanatra felvillantani a kamélia illúzióját, egy érzelmi szakadást nyitva az időben, ami, úgy tűnik, nem vezethető vissza az állati logikára. És hogy születik a művészet? A szellemnek abból a képességéből, hogy anyagként tudja alakítani az érzékiség tartományát. És mit tesz velünk a művészet? Formát ad az érzelmeinknek, láthatóvá teszi őket, és ezenközben rányomja az örökkévalóság-pecsétet, amelyet megtalálunk minden művön, amely egy egyedi formán keresztül képes megtestesíteni az emberi érzések egyetemességét. Az örökkévalóság pecsétje… Milyen valaha volt, távoli életet idéznek fel a szívünkben ezek az ételek, talpas kupák, szőnyegek és poharak? A kép peremén túl az élet nyüzsgése és unalma, ez a tervekkel zsúfolt, szüntelen, hiábavaló hajsza – de odabent egy felfüggesztett pillanat teljessége, kiszakadva az emberi sóvárgás idejéből! Az emberi sóvárgás! Nem tudunk nem vágyakozni, ez magasztal fel, és ez öl meg minket! A vágy! A vágy hordoz és feszít keresztre, a vágy hajt ki mindennap a harcmezőre, ahol előző este ugyan csatát vesztettünk, de amely a napsütésben mégis újra győzelmes terepnek látszik, a vágy építtet velünk, bár holnap meghalunk, szétporlásra ítéltetett birodalmakat, mert hiába vagyunk tudatában közeli pusztulásuknak, égünk a vágytól, hogy mégis felépítsük őket, a vágy késztet arra, hogy bírni akarjuk azt, ami pedig elérhetetlen a számunkra, a vágy űz ki már hajnalban a hullákkal borított harcmezőre, a vágy lát el minket halálunkig mihelyt beteljesült, azon melegében újjászülető tervekkel. De olyan kimerítő mindig csak vágyakozni… Ezért hamarosan olyan öröm után kezdünk sóvárogni, amelyért nem nekünk kellett megharcolnunk, egy olyan boldog állapotról álmodunk, amely soha nem kezdődik és soha nem ér véget, és ahol a szépség nem cél, és nem is terv, hanem a természetünk puszta nyilvánvalósága. És ez az állapot a művészet. Hiszen én terítettem meg ezt az asztalt? Nekem kellett megkívánnom ezeket a fogásokat, hogy lássam őket? Valahol, máshol, valaki akarta ezt az ételt, magába szívta ezt az ásványi áttetszőséget, és átélte az élvezetet, ahogy a nyelv végigsimít a citromos osztriga sós selymességén. Kellett ez a terv száz másikba beágyazódva, hogy ezret fakasszon belőle, kellett valakinek a szándéka, hogy elkészítsen és megízleljen egy kagylólakomát – valaki másnak a valóságos terve, hogy ez az asztal alakot ölthessen. De amikor egy csendéletet nézünk, amikor gyönyörködünk benne, de nem kutatjuk a szépséget, amelyet a dolgok felmagasztosított és mozdulatlanná dermesztett megjelenítése hoz létre, azt élvezzük, ami után nem kellett sóvárognunk, azt szemléljük, amit nem kellett akarnunk, azt dédelgetjük, amit nem kellett megkívánnunk. Tehát a csendélet, mert egy olyan szépséget ábrázol, amely a vágyainkhoz szól, de egy másik ember vágyából született, mert az élvezetünket szolgálja, de nem zavarja meg egyetlen tervünket sem, mert átadja magát nekünk, pedig nem is vágytunk rá erővel, a művészet leglényegét testesíti meg, az időn kívüliség bizonyosságát. A néma, élettelen és mozdulatlan színpadon egy terv nélküli idő ölt testet, egy időtartam nélküli, és az idő hiábavaló mohóságától mentes tökéletesség – egy vágy nélküli élvezet, egy időtartam nélküli létezés, egy akarat nélküli szépség. Mert a művészet, az vágy nélküli érzelem.

110

Napló a világban jelen lévő mozgásról N° 5

Megmoccansz vagy nem moccansz? Anyám ma elvitt a saját pszichológusához. Az ok: állandóan elbújok. Halljuk, mit mondott mama: „Édesem, tudod, hogy már majd beleőrülünk, hogy állandóan elbújsz. Azt hiszem, jó lenne, ha eljönnél velem, és beszélgetnél róla dr. Theiddel, főleg az után, amit a múltkor mondtál.” Először is, dr. Theid csak az anyám zavaros kis koponyájában doktor, legfeljebb annyira orvos vagy bölcsészdoktor, mint én, de mamában láthatólag nagy kielégülést kelt, ha azt mondhatja: „doktor”, erre a derék úriember rá is szolgál a buzgalmával, ahogy jó ráérősen (már tíz éve) a mamát kezeli. Az illető csak egy régi balos, aki néhány lagymatag nanterre-i egyetemi év és az egyik nagykutyával való gondviselésszerű találkozás után áttért a pszichoanalízisre. Másodszor: nem értem, hol itt a gond. Az „elbújok” egyébként még csak nem is igaz: félrevonulok egy olyan helyre, ahol nehezen találnak rám. Csak békében szeretném írni a Mély gondolataimat és a Naplómat, korábban meg csak nyugodtan szerettem volna gondolkozni a fejemben, úgy, hogy ne zavarjanak a hülyeségek, amelyeket a nővérem mond vagy hallgat a rádióban vagy a kábeltévén, és anélkül, hogy az anyám a fülembe suttogná: „Édeském, nagyi van itt, gyere, adj neki egy puszit”, ami a legkevésbé vonzó az általam ismert mondatok közül. Amikor papa dühödten megkérdezi: „De végül is miért bújsz el állandóan?”, általában nem mondok semmit. Miért, mit kellene mondanom? „Mert az idegeimre mentek, és mert meg kell írnom egy fontos művet még a halálom előtt”? Ezt persze nem mondhatom, így tehát legutoljára a humorral próbálkoztam, megpróbáltam elbagatellizálni az egészet. Kicsit tébolyult képet vágtam, és síri hangon kijelentettem: „A fejemben szóló hangok miatt.” Hú, a mindenit! Kitört a harci riadalom! Papa szeme majd kiugrott a fejéből, kirohant mamáért és Colombe-ért, együtt visszarohantak, és mind egyszerre beszéltek hozzám: „Édesem, nincs nagy baj, majd mi segítünk kilábalni belőle” (papa), „Azonnal felhívom dr. Theidet” (mama), „Hány hangot hallasz?” (Colombe) stb. Mama a nagy események alkalmára tartogatott arckifejezését vette elő, az ijedtség és az izgalom között hányódva: és ha a lányom is egy eset lesz a tudomány számára? Milyen szörnyű, de milyen nagy dicsőség! Mikor láttam, hogy mindjárt megbolondulnak, gyorsan azt mondtam: „Nem, csak vicceltem!” De többször is el kellett mondanom, mire egyáltalán meghallották, és még többször, mire elhitték. És még most sem vagyok biztos benne, hogy sikerült meggyőznöm őket. Szóval mama mégis megbeszélt egy találkozót T. Dokival, és ma reggel el is mentünk hozzá. Először a nagyon elegáns váróban üldögéltünk, ahol különböző korszakból származó magazinok voltak: tíz év előtti Geo magazinok és a legújabb Elle, leolvastam a borítójáról. Aztán megérkezett T. Doki. Olyan volt, mint a fényképe (egy folyóiratban, amelyet mama mindenkinek megmutogatott), de élőben, vagyis színesben és szagosan: gesztenyeszínben és pipadohányszagúan. Virgonc ötvenes, gondozott külső, és a rövidre nyírt haj, a borosta, az arcbőr (a Seychelle-szigetekre szavaznék), a pulóver, a szövetnadrág, a cipő, a karkötőóra: minden gesztenyebarna, ugyanaz az árnyalat, vagyis mint egy igazi gesztenye. Vagy mint az avar színe. És ezenfelül a drága pipadohány illata (szőke dohány: méz és aszalt gyümölcsök). Rendben, gondoltam, hát akkor vágjunk bele az ülésbe, egy olyan őszi beszélgetésbe a kandalló mellett, jobbféle emberek között, egy kifinomult, konstruktív és talán selymes beszélgetésbe (imádom ezt a melléknevet). Mama is bejött velem, mi ketten leültünk a doki íróasztala előtt álló székekre, ő pedig az asztal mögé, egy nagy forgófotelba, aminek nagyon furcsa oldaltámlája volt, kicsit olyan, mint a Star Trekben. Összekulcsolta a kezét a hasán, ránk nézett, és azt mondta: „Nagyon örülök maguknak, mind a kettőjüknek.” Na, ez rögtön rosszul kezdődött. Ettől azonnal felállt a hátamon a szőr. Olyan volt, mintha egy párosan csomagolt fogkefét dicsérgető eladó mondaná a szupermarketban a bevásárlókocsijuk mögött álldogáló anyának és lányának, az ember nem ilyesmit vár el egy pszichológustól. De rögtön elszállt a dühöm, amint rájöttem, hogy nagyon érdekes esetre akadtam a világban jelen

111

lévő mozgásokról írt naplóm számára. Nagyon alaposan megnéztem, teljes erőmből koncentráltam, és azt gondoltam: nem, ez lehetetlen. De igen, igen! Lehetséges volt! Hihetetlen! El voltam bűvölve, annyira, hogy alig hallottam, amikor mama elmesélte a kis nyomorait (a lányom állandóan elbújik, a lányom halálra ijeszt minket, a lányom azt meséli, hogy hangokat hall, a lányom nem beszél velünk, nyugtalanok vagyunk a lányom miatt), kétszázszor is elmondva a „lányom” szót, mikor pedig ott ültem tőle tíz centire, és amikor a doki váratlanul megszólított, kicsit össze is rezzentem. Várják, megmagyarázom. Tudtam, hogy T. Doki nagyon is életben van, mert elment előttem, leült, és beszélt is. De ami a többit illeti, akár halott is lehetett volna: meg sem moccant. Miután befészkelte magát az űrfoteljába, nem mozdult többé: csak az ajka rezgett beszéd közben, de az is takarékosan. De a többi: mozdulatlan, tökéletesen mozdulatlan. Amikor valaki beszél, általában nem csak az ajka mozog, a beszéd feltétlenül más mozgásokat is beindít: mozognak az arcizmok, az ember apró mozdulatokat tesz a kezével, a nyakával, a vállával; és amikor nem beszél, akkor is nagyon nehéz mozdulatlannak maradnia; mindig van egy kis remegés valahol, egy hunyorítás, egy alig észrevehető kis lábmozdulat stb. De itt: semmi! Nada! Wallou! Nothing! Egy élő szobor! Azannya! „Nos, ifjú hölgy”, erre rezzentem fel, „te mit mondasz erről?” Nehezen szedtem össze a gondolataimat, annyira lenyűgözött a pasi mozdulatlansága, így kis időre szükségem volt, hogy válaszoljak. Mama úgy tekergett a székén, mintha aranyere lenne, de a doki szemrebbenés nélkül bámult rám. „Muszáj rávennem, hogy megmozduljon, egyszerűen muszáj, biztos van valami, amitől megmozdul.” így hát azt mondtam: „Csak az ügyvédem jelenlétében válaszolok”, és reméltem, hogy ez hatni fog. Teljes csőd: semmi mozgás. Mama felsóhajtott, mint a Hétfájdalmú Szűz, de a fickó teljesen mozdulatlan maradt. „Az ügyvéded… Hmm…”, mondta, de nem moccant. Egyre izgalmasabb kezdett lenni a feladat. Megmoccansz vagy nem moccansz? Elhatároztam, hogy teljes lendülettel belevetem magam a csatába. „Ez itt nem bíróság”, tette hozzá, „ezt te is jól tudod, hmm”. Én meg azt gondoltam: ha elérem, hogy megmoccanjon, máris megérte a fáradságot, nem vesztegettem el a napomat! „Nos, rendben”, mondta a szobor, „kedves Solange-om, most egy kis kétszemélyes beszélgetést folytatok ezzel az ifjú hölggyel”. Kedves Solange-om felállt, úgy nézett a dokira, mint egy nedvedző szemű spániel, és rengeteg fölösleges mozdulat kíséretében kiment (nyilván kompenzálni akart). „Az édesanyád sokat aggódik érted”, lendült támadásba a doki, és végrehajtotta azt az elképesztő teljesítményt, hogy még a felső ajkát sem mozdította meg. Elgondolkodtam egy pillanatra, és úgy döntöttem, hogy a provokáció taktikájával valószínűleg nem sokra megyek. Szembe akar szállni az analitikusával, de tart a fölényétől? Hát provokálja úgy, mint egy kamasz a szüleit. Tehát úgy döntöttem, nagy komolyan azt mondom neki: „Mit gondol, nem lehet, hogy az atyai név elévüléséhez van köze?” Azt hiszik, ettől megmoccant? Egy csudát. Moccanatlanul, rettenthetetlenül csak ült tovább. De megpillantottam a szemében valamit, egy kis tétovaságot. Úgy döntöttem, tovább ások. „Hmm”, mondta. „Nem hinném, hogy érted is, amiről beszélsz.” „Ó, de igen”, mondtam, „de van valami Lacannál, amit nem igazán értek, nem értem, milyen természetű a strukturalizmussal való kapcsolata”. A fickó kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de én gyorsabb voltam. „Ja, igen, és ott vannak a matémák is. Azok a csomók nekem zavarosak egy kicsit, maga ért valamit belőle, úgy értem, a topológiáját? Már nagyon régen tudja mindenki, hogy ez szemfényvesztés, vagy nem?” Itt már észrevettem némi fejlődést. A dokinak nem volt ideje becsukni a száját, úgyhogy az végül nyitva maradt. Majd összeszedte magát, és mozdulatlan arcára kiült egy kifejezés, valami ilyesféle: „Szóval ezt akarod játszani velem, szépségem?” Bizony ám, ezt akarom játszani veled, te kövér, cukrozott gesztenye. És vártam. „Tudom, hogy nagyon okos ifjú hölgy vagy”, mondta (a kedves Solange-om által nyújtott információ ára: 60 euró/fél óra). „De lehet valaki egyszerre nagyon okos és nagyon védtelen, tudod, nagyon tisztánlátó és nagyon boldogtalan.” Nem vicc! Kis híján megkérdeztem: Hát ezt meg honnan szedted, a Pif Gadge-ből? És hirtelen egy fokkal feljebb akartam tekerni a hangerőt. Mégiscsak az a fickó ült velem szemben, aki tíz éve havi 600 eurójába kerül a családomnak, az ismert eredménnyel: napi háromórányi viráglocsolás és permetezés, és nagy mennyiségű receptköteles anyag fogyasztása. Gonosz indulat árasztott el. Az asztal fölé hajoltam, és nagyon halkan megszólaltam: „Jól figyelj rám, Mélyfagyasztott Úr, most kötünk egy kis üzletet. Te békén hagysz engem, cserébe én nem teszem tönkre a nyomorúságos kis boltodat, és nem hintek el rólad gonosz pletykákat Párizs előkelő pénzügyi és politikai köreiben. És hidd el nekem, legalábbis, ha fel tudod mér-

112

ni, mennyire okos vagyok, hogy meg tudom tenni.” Azt hittem, ez nem sikerülhet. Nem gondoltam volna. Igazán nagyon hülyének kell lennie annak, aki elhisz egy ekkora képtelenséget. De hihetetlen, és győzelem: egy árnyalatnyi nyugtalanság suhant át a jó Theid doktor arcán. Szerintem elhitte. Ez mesés: ha van valami, amit soha nem tennék, hát azt, hogy rágalmakat terjesztek, hogy tönkretegyek valakit. Az én köztársaságpárti apám megfertőzött a kötelességtan vírusával, és hiába találom ezt ugyanolyan abszurdnak, mint az összes többit, szigorúan ehhez tartom magam. De a derék doktor úr, aki csak az anya alapján ítélhette meg a családot, láthatólag úgy döntött, hogy valóságos a fenyegetés. És akkor, csodák csodája: egy mozdulat! Csettintett a nyelvével, leengedte a karjait, az egyik kezét kinyújtotta az asztal felé, és tenyerét a sevróbőr íróalátéthez ütötte. Elkeseredett, de valamiképpen fenyegető mozdulat volt. Utána felállt, minden kedvesség és jóakarat elszállt belőle, az ajtóhoz ment, behívta mamát, locsogott valamit a lelki egészségemről, és hogy majd elrendeződik az egész, és sitty-sutty, elkergetett minket a kandallója mellől. Az elején meglehetősen elégedett voltam magammal. De ahogy múltak az órák, egyre jobban nyomasztott valami. Mert az, ami akkor történt, amikor Theid megmozdult, nem volt sem szép, sem tiszta. Hiába tudtam, hogy vannak felnőttek, akik bájos és bölcs álarcot viselnek, de alatta nagyon csúnyák és nagyon kegyetlenek, hiába tudtam, hogy elég leleplezni őket, hogy lehulljon az álarc, amikor ez ilyen durva hirtelenséggel következik be, az fájdalmat okoz. Amikor a doki az alátétre csapott, mintha azt mondta volna: „Nagyszerű, olyannak látsz, amilyen vagyok, nem érdemes folyatatni a színjátékot, elfogadom a rohadt kis üzletedet, de most húzz innen gyorsan.” És igen, ez fájt, ez fájt. Hiába tudtam, hogy csúf a világ, nem akartam látni. Igen, itt kell hagyni ezt a világot, ahol minden, ami megmoccan, a csúfságot fedi fel.

113

12

Halvány remény

Bár a fenomenológusoknak a szemükre hányom a macskátlan autizmusukat, én az időtlen keresésének szenteltem az életemet. Ki örökkévalóságot hajszol, magányt arat. – Igen – mondja Ozu úr, miközben elveszi a táskámat –, szerintem is. Ez mind közül á legcsupaszabb, mégis nagy harmónia árad belőle. Ozu úrnál minden nagyon nagy és nagyon szép. Manuela beszámolói alapján egy japán belsőre készültem el, de, bár tényleg vannak tolóajtók és bonszajok, egy hatalmas, szürkével szegett fekete szőnyeg és ázsiai eredetű tárgyak – egy alacsony, sötét lakkozott asztal, vagy az ablakok lenyűgöző során át bambuszredőnyök, amelyek különböző magasságig felhúzva keleti hangulatot árasztanak –, van egy kanapé és fotelok is, és európai stílusú tükrös asztalok, lámpák és könyvespolcok. Ez nagyon… elegáns. Ezzel szemben, ahogy Manuela és Jacinthe Rosen is felfigyelt rá, semmiből nincs túl sok. De nem is olyan letisztult és üres, amilyet az Ozu-filmek belsői alapján vártam (természetesen gazdagabb kiadásban, de ennek a különös civilizációnak megfelelő jellegzetes leegyszerűsítéssel). – Jöjjön – mondta Ozu úr –, nem maradunk itt, ez túl szertartásos lenne. A konyhában fogunk vacsorázni. Egyébként én főzök. Most veszem észre, hogy almazöld kötényt visel gesztenyebarna, kerek nyakú pulóvere és homokszínű nadrágja fölött. Kicsit kitaposott, fekete bőrpapucs van a lábán. Utána ügetek a konyhába. A mindenségit! Egy ilyen ékszerdobozban én is szívesen főznék mindennap, még Leónak is. Itt semmi sem lenne közönséges, itt még egy macskakonzerv kinyitása is kifinomult műveletnek tűnnék. – Nagyon büszke vagyok a konyhámra – mondja Ozu úr egyszerűen. – Lehet is – felelem minden gúny nélkül. Fehér csempék, hosszú, világos fa munkalapok és kék, fekete és fehér porcelántálakkal és csészékkel rakott pohárszékek. Középen a tűzhely, a sütőlapok, hárommedencés mosogató és egy bárpult hívogató székekkel, az egyikre fel is telepszem, szemben Ozu úrral, aki a tűzhely mellett tüsténkedik. Most egy kis szakés üveget tesz elém meleg szakéval, és elragadó, kék porcelánpohárkát. – Nem tudom, mennyire ismeri a japán konyhát – jegyzi meg. – Nem igazán – felelem. Halvány remény tölt el. Valószínűleg fölfigyeltek rá, hogy eddig a pillanatig alig váltottunk húsz szót, bár régi ismerősként ülök az almazöld kötényben főzőcskéző Ozu úrral szemben, egy hipnotikus hatású holland közjáték után, amelyhez senki nem fűzött kommentárt, és hamarosan az elfelejtett dolgok fiókjába kerül. Lehet, hogy az este nem lesz más, mint bevezetés az ázsiai konyhába. Pokolba Tolsztojjal és az összes balsejtelemmel: Ozu úr, a ház új lakója, aki nincs igazán tisztában a hierarchiával, egzotikus vacsorára invitálja a házmesternőt. Szasimiről és szója-szószos tésztáról beszélgetnek. Lehetne ennél köznapibb körülményeket elképzelni? És ekkor bekövetkezik a katasztrófa. 114

13

Kicsi húgyhólyag

Először is be kell vallanom, hogy kicsi a húgyhólyagom. Csak erről lehet szó, máskülönben mivel magyarázható, hogy már egy csésze tea miatt is a félreeső helyiségbe kell rohannom, és egy teáskannányi tea mellett, míg ki nem fogy, többször is vissza kell térnem oda? Manuela igazi teve: órákon át visszatartja, amit megivott, és a székén megülve szép nyugodtan rágicsálja a mandulás süteményt, miközben én számtalan szenvedélyes fordulót teszek a konyha és a vécé között. De ilyenkor otthon vagyok, a saját hatvan négyzetméteremen, és a vécé nincs is túl messze, egy jól ismert helyen található. Márpedig most úgy esett, hogy a kis húgyhólyagom kétségbeesett jeleket kezdett küldözgetni nekem, és tudván, hogy délután több liter teát is megittam, meg kellett értenem az üzenetét: csak mérsékelten vagyok szabad. Hogy kérdezik meg az ilyesmit a nagyvilágban? – Hol a klotyó? – ez nem igazán tűnik alkalmasnak. Ezzel szemben: – Lenne szíves megmutatni azt a bizonyos helyet? – ez már kifinomultabb, látszik rajta az igyekezet, hogy nem szeretném megnevezni a dolgot, de megvan az esélye, hogy nem érthető, és megtízszerezi a zavaromat. – Pisilni kell, ez józan és informatív, de az ember nem mond ilyet asztalnál, főleg nem egy idegennek. – Hol van a mellékhelyiség? – ezzel valahogy bajom van. Túl hideg, olyan vidéki vendéglőbe illő kérdés. Eléggé szeretem a következőt: – Hol van az árnyékszék?, mert ebben a szóban: árnyékszék, van valami, amiről a gyermekkor és a kert végi budi jut az ember eszébe. De van egy szavakkal ki nem fejezhető konnotációja is, és ez a bűzt idézi fel. Ekkor zseniális ötletet támad. – A ramen egy tészta- és húslevesalapú kínai eredetű étel, de a japánok általában délben eszik – mondja éppen Ozu úr, kiemel egy jó nagy adag tésztát, és hideg vízbe mártja. – Kérem, hol van a mosdó? – ez a válaszom. Hát, ez kicsit meredek volt, elismerem. – Jaj, nagyon sajnálom, hogy nem mutattam meg magának – mondja Ozu úr tökéletesen természetesen. – Az az ajtó, a háta mögött, utána a folyosón a második jobbra. Lehet, hogy minden ennyire egyszerű? Azt kell hinnem, hogy nem.

115

Napló a világban jelen lévő mozgásról N° 6

Bugyi vagy Van Gogh? Anyámmal ma elmentünk a Saint-Honoré utcai nagy árleszállításra. A pokol. Néhány üzlet előtt még sorok is álltak. Talán tudják, miféle üzletek vannak a Saint-Honoré utcában: ennyi szívós energiát áldozni arra, hogy árleszállítva olyan kendőket és kesztyűket vegyen az ember, amelyek még így is annyiba kerülnek, mint egy Van Gogh-festmény, ez mégiscsak dermesztő. És ezek a hölgyek őrült szenvedéllyel csinálják ám! És az elegancia meglehetős hiányával. De mégsem szeretnék csak panaszkodni erre a napra, mert egy nagyon érdekes, bár sajna nem valami esztétikus mozdulatot sikerült felfedeznem. Viszont nagyon heves mozdulat volt, az biztos! És nagyon vicces is. Vagy tragikus, nem is tudom. Amióta belekezdtem ebbe a naplóba, tulajdonképpen elég sokat engedtem az elveimből. Abból az elgondolásból indultam ki, hogy felfedezem a harmóniát a világban jelen lévő mozgásokban, és gazdag hölgyeknél kötöttem ki, akik ölre mennek egy csipkebugyiért. De jól van… Azt gondolom, hogy amúgy sem nagyon hittem benne. És akkor legalább miért ne szórakoznánk egy jót… Íme, a történet: mamával bementünk egy finomfehérneműt árusító boltba. Finomfehérnemű: már maga az elnevezés is érdekes. Miért, mi lehet még? Durvafehérnemű? Oké, tulajdonképpen ez szexi fehérneműt jelent, itt biztos nem fognak találni régi jó nagymama-pamutbugyikat. De mivel a Saint-Honoré utcában voltunk, nagyon elegánsan szexi fehérneműről van szó, kézi csipkékből készült melltartókról, selyemtangákról és festett kasmír hálóingekről. Itt nem kellett sorba állni, hogy bejussunk, de odabent rendes közelharc dúlt. Az volt az érzésem, hogy egy szárítógépbe kerültem. A hab a tortán, hogy mama rögtön szédülten turkálni kezdett holmi gyanús színű (fekete és vörös és petróleumkék) alsóneműk között. Azon gondolkodtam, hol bújhatnék meg és húzódhatnék menedékbe arra az időre, míg talál magának (nem sok a remény) egy bolyhos pamutpizsamát, így hát a próbafülkék hátsó oldala felé furakodtam. Nem én voltam az egyetlen: volt ott egy férfi is, az egyetlen férfi, és éppen olyan szerencsétlennek látszott, mint Neptune, amikor hiába vágyakozik Athéna hátsó fertálya után. Ez a tragédiába fordult „szeretlek, kicsikém” program. Elcsábították egy huncut fehérneműpróbára, és tessék, ellenséges területen találja magát, harminc transzba esett nőstény között, akik mind a lábára taposnak, és gyilkos tekintettel méregetik, bárhová próbálja is elrejteni túl nagy terjedelmű férfivázát. Ami pedig az ő drága kedvesét illeti, bosszúálló fúriává változott, aki éppen ölni készül egy fukszia rózsaszín tangáért. Együtt érző pillantást vetettem rá, amire ő az űzött vad pillantásával válaszolt. Onnan, ahol voltam, csodálatos kilátásom nyílt az egész üzletre és mamára, aki éppen a nyálát csorgatta egy nagyon-nagyon-nagyon apró melltartószerűség előtt, amelyet fehér csipke díszített (ez már valami), de nagy, mályvaszín virágok is voltak rajta. Az anyám negyvenöt éves, van rajta egy kis felesleg, de néhány nagy, mályvaszínű virágtól még nem fog megijedni; inkább a bézs józansága és eleganciája van rá bénító hatással. Röviden, mamát látjuk, ahogy nagy nehezen kiráncigál egy falatnyi virágmintás melltartót, amely az ő méretének tűnik, és most elkapja a három szinttel lejjebb található, hozzáillő bugyit is. Nagy lelkesedéssel húzni kezdi, de egyszer csak összeráncolja a homlokát: az a probléma, hogy a bugyi másik végén egy másik hölgy van, ő is a bugyit húzza, és ő is a homlokát ráncolja. Egymásra néznek, aztán a polcra néznek, és megállapítják, hogy ez a bugyi az egész hosszú árleszállítás utolsó menekültje, és gyilkos pillantásokkal nyilazva egymást, felkészülnek a harcra. És ekkor nyilvánulnak meg az érdekes mozdulat első jelei: végül is egy százharminc eurós bugyi nem áll másból, csak egy falatnyi ultrafinom csipkéből. Tehát rá kell mosolyogni a másikra, jó szorosan markolni a bugyit, és magunk felé húzni, de nem eltépni. De rossz hírem van: ha a mi világegyetemünkben állandóak a természeti törvények, ez nem lehetséges. Néhány másodpercnyi, nem túl gyümölcsöző kísérletezés után a hölgyek áment mondanak Newtonra, viszont nem engednek. Tehát más módszerhez kell folyamodni a háború folytatásához, jelesül a diplomáciához (ez papa egyik kedvenc elmélete). Na, ebből született a következő érdekes mozdulat:

116

az embernek úgy kell tennie, mintha nem is venné észre, hogy szorosan markolja a bugyit, és úgy kell tennie, mintha udvariasan kérné a másiktól, szavakkal. Tehát ott van mama és az idegen hölgy, akiknek hirtelen nincs többé jobb keze, az, amelyik a bugyit húzza. Mintha nem léteznék, mintha a mama és a másik hölgy nyugodtan beszélgetnének a bugyiról, amely még mindig a polcon hever, amelyet senki sem akar erővel megszerezni. Na és hol van a jobb kezecske? Elszállt! Elmenekült! Eltűnt! Helyet a diplomáciának! Mindenki tudja, hogy a diplomácia mindig kudarcot vall, amikor kiegyenlítettek az erőviszonyok. Azt még soha nem láttuk, hogy egy erősebb elfogadta volna a másik diplomáciai ajánlatát. A tárgyalások, amelyek nagy egyetértésben így kezdődtek: „Ó, azt hiszem, én hamarabb értem ide, mint ön, kedves asszonyom”, nem vezetnek eredményre. Amikor mama mellé érek, már az „Én ugyan el nem engedem!”-nél tartunk, és ezt könnyen el is hiszi az ember a két amazonnak. Persze mama veszített: amikor mellé léptem, hirtelen eszébe jutott, hogy ő mégiscsak egy tiszteletre méltó családanya, és ha csak nem akarja minden méltóságát elveszíteni a szememben, nem küldheti be a bal öklét a másik pofájába. Tehát hirtelen ráébredt a jobb kezére, és elengedte a bugyit. A verseny eredménye: az egyik távozott a bugyival, a másik a melltartóval. Vacsoránál mama gyilkos kedvében volt. Amikor papa megkérdezte, hogy mi történt, így felelt: „Te képviselő vagy, jobban oda kellene figyelned a civilizált viselkedési formák bomlására.” De térjünk vissza az érdekes mozdulatra: két nő, szellemi képességei teljes birtokában, amint hirtelen nem ismeri többé a teste egyik tagját. Ebben van valami nagyon különös: mintha egy szakadás állt volna be a valóságban, egy fekete lyuk nyílt volna a tér-időben, mint egy igazi scifiben. Egy negatív mozdulat, valamilyen homorú gesztus, vagy mi. És arra gondoltam: ha az ember megteheti, hogy úgy tesz, mintha nem tudna a jobb kezéről, mivel kapcsolatban tehet még úgy, mintha nem tudna a létezéséről? Vajon lehet negatív szívünk, lehet homorú lelkünk?

117

14

Csak egy is ezekből a tekercsekből

A művelet első szakasza jól sikerül. Megtalálom a második ajtót jobbra a folyosón, meg sem próbálok benyitni a hét másikon, akármilyen kicsi is a húgyhólyagom, és zavartalan megkönnyebbüléssel teljesítem a feladatot. Jó vicc lett volna, ha az árnyékszékről kérdezem Ozu urat. Az árnyékszék soha nem lehet olyan fehér, mint a hó, a falak éppúgy, mint a vécékagyló, amelyen olyan makulátlanul tiszta az ülőke, hogy az ember alig mer ráülni, félve, hogy beszennyezi. Mindezt a fehérséget ugyanakkor meglágyítja – az aktus így nem is tűnik olyan orvosinak – egy vastag, süppedős, selymes és simogató napsárga szőnyeg, amely megszünteti a hely vizesblokkjellegét. E megfigyelések alapján különös tiszteletet kezdek érezni Ozu úr iránt. A fehér tiszta egyszerűsége, semmi márvány, semmi cifrázat – gyakori gyöngesége ez a tehetősöknek, akik mindent pompázatossá akarnak tenni, ami triviális –, és egy napszínű szőnyeg gyöngéd puhasága, egy vécé esetében maga a mély megfeleltetés. Mert mit is keresünk, amikor oda megyünk? Tisztaságot, hogy ne gondoljunk mindazokra a sötét mélységekre, amelyek napvilágra törnek, és valami puhát és meleget a padlón, hogy úgy teljesíthessük a feladatunkat, hogy ne kelljen a lábunkat megfagyasztva vezekelnünk, főleg, ha éjszaka megyünk oda. A vécépapír sem e világból való. Én ebben sokkal inkább a gazdagság jelét látom, mint például egy Maserati vagy egy Jaguar kupé birtoklásában. Amit a vécépapír tesz az emberek hátsójával, sokkal inkább elmélyíti a rangok közötti szakadékot, mint sok egyéb külső jel. A vécépapír Ozu úrnál vastag, puha, lágy és csodálatosan illatos, igazi kényeztetést nyújt testünk azon részének, amely finomabb ízlésű az összes többinél. Vajon mennyibe kerül csak egy is ezekből a tekercsekből? – kérdem magamtól, és megnyomom azt a vécélehúzó gombot, amelyet két lótuszvirág díszít, az én kis húgyhólyagom ugyanis gyenge felépítése dacára igen nagy űrtartalmú. Egy virág, úgy érzem, éppen csak elég lenne, a három viszont kérkedés. És akkor következik be az a bizonyos dolog. Olyan nagy csattanást hallok, hogy majdnem ott helyben összerogyok. Az a legborzasztóbb, hogy nem találom a csattanás eredetét. Nem a víztartályból jön – egyébként nem is hallom a csobogást –, hanem felülről érkezik, onnan zuhan a fejemre. A szívem olyan hevesen ver, hogy majd megszakad. Ugye, ismerik a hármas választást: szemben a veszéllyel fight, flee vagy freeze. Hát én az utóbbit választom. Szívesen flee-olnék is, de nagy hirtelen nem tudom kinyitni az ajtót. Hogy átfut-e néhány magyarázat a fejemben? Talán, de nem túl világosan. Lehet, hogy a rossz gombot nyomtam meg, rosszul mérve fel a kitermelt mennyiséget – micsoda feltételezés, milyen nagy gőg kellett ahhoz, Renée, hogy két lótuszt használj fel egy ennyire nevetséges kis adományhoz –, és talán ezért büntet meg az isteni igazságszolgáltatás, és Isten lecsapó villáma csattan a fülembe? Talán túlságosan kiélveztem – bujaság – az aktus kéjét ezen a csalogató helyen, amikor pedig ezt tisztátalan helynek kell tartanunk? Vagy talán az irigység uralkodott el rajtam, amikor megkívántam ezt a hercegi klotyópapírt, és a halálos bűnömért büntetnek? Lehet, hogy egy öntudatlan harag hatására elmerevedett munkás ujjaim rosszul kezelték a lótuszos gomb kifinomult szerkezetét, kataklizmát idéztek elő a vízvezetékben, és hamarosan összeomlik az egész negyedik emelet?

118

Még mindig rettenetes erővel igyekszem szabadulni, de a kezem képtelen engedelmeskedni a parancsnak. Ide-oda ráncigálom a rézgombot, amelynek helyes használat esetén szabadon kellene engednie, de semmi ehhez hasonló nem történik. Ekkorra már meg vagyok győződve róla, hogy megőrültem vagy a mennyországba jutottam, mert az idáig zűrzavaros hangok kitisztulnak, és, hihetetlen, de egy Mozart-zenére hasonlítanak. Ha tudni akarják: Mozart Requiemjének Confutatisára. Confutatis maledictis, Flammis acribus addictis! – éneklik a szépséges hangok. Megbolondultam. – Michel asszony, minden rendben? – kérdi egy hang az ajtó mögül, Ozu úr hangja, vagy, ami valószínűbb, Szent Péter állt a purgatórium kapujában. – Hát… – mondom –, nem tudom kinyitni az ajtót! Mennyit gondolkodtam, hogy tudnám meggyőzni Ozu urat a hülyeségemről… Hát most sikerült. – Talán rossz irányba fordítja a gombot – találgat tiszteletteljesen Szent Péter hangja. Elrágódom egy pillanatra az információn, amely nagy nehezen utat vág az agytekervényekig, ahol használatba vétetik. Ellenkező irányba fordítom a gombot. Az ajtó kinyílik. A Confutatis azonnal elhallgat. Fenséges csendzuhany árasztja el hálás testemet. – Én… – mondom Ozu úrnak (mert csak ő állt az ajtó mögött) –, én… Szóval… Tudja, hogy a Requiem? Talán Padsyntaxnak kellett volna elneveznem a macskámat. – Ó, le merném fogadni, hogy megijedt! – mondja Ozu úr. – Figyelmeztetnem kellett volna. Ez japán szokás, amelyet a lányom itt is meg akart honosítani. Amikor az ember lehúzza a tartályt, megszólal a zene, ez így… kellemesebb, érti? Főleg azt értem, hogy a folyosón állunk, a vécé előtt, olyan helyzetben, ami kimeríti a nevetségesség összes kritériumát. – Ö… – mondom –, csak meglepődtem (és nem említem a napvilágra került bűneimet). – Nem maga az első – mondja Ozu úr nagyon kedvesen, és valami mosolyféle villan a felső ajkán. – A Requiem… a vécében… ez egy… meglepő választás – felelem, hogy ne áruljam el a megindultságomat, de rögtön meg is rémülök, miféle fordulatot adtam a beszélgetésnek, miközben még mindig a vécé előtt állunk, lógó karral, és nem látjuk a kivezető utat. Ozu úr rám néz. Én visszanézek. Valami megszakad a mellkasomban, váratlan kis kattanással, mint egy szelep, amely röviden kinyílik, és rögtön vissza is csukódik. Utána tehetetlenül figyelem, ahogy valami könnyű remegés rázza meg a felsőtestemet, és mintha direkt történne, ugyanaz a kezdődő mozdulat rázza meg a velem szemben álló férfi vállait. Tétovázva nézünk egymásra. Utána egy lágy, halk hu-hu-hu hagyja el Ozu úr száját. Ráébredek, hogy ugyanaz a tompa, de elnyomhatatlan hu-hu-hu tör elő a saját torkomból. Halkan hu-hu-huzunk, és hitetlenkedve nézünk egymásra. Utána Ozu úr hu-hu-huja felerősödik. Az én hu-hu-hum valóságos riadókürtbe megy át. Még mindig egymásra bámulunk, és egyre nekivadultabb hu-hu-hukat lökünk ki a tüdőnkből. Amint lecsendesülünk, csak egymásra kell néznünk, és ráteszünk még egy lapáttal. A hasam már begörcsölt, Ozu úr a könnyeit törölgeti.

119

Hogy mennyi ideig maradunk így, és nevetünk görcsösen a vécéajtó előtt? Nem tudom. De éppen elég ideig, hogy tökéletesen kimerüljünk. Megeresztünk még néhány fáradt hu-hu-hut, majd inkább a fáradtság, mint a csömör miatt, elkomolyodunk. – Menjünk vissza a szalonba – mondja Ozu úr, aki elsőnek szakítja át a visszanyert lélegzet célszalagját.

120

15

Egy nagyon civilizált vadember

– Magával aztán nem unatkozik az ember – ez Ozu úr első megjegyzése, miután visszamentünk a konyhába, kényelmesen feltelepedtem a bárszékre, és langyos szakét iszogatok (közepesnek találom). – Maga nem hétköznapi ember – teszi hozzám, és egy fehér csészét tol elém; tele van apró raviolikkal, amelyek nem úgy néznek ki, mintha megsütötte volna, nem is úgy, mintha megpárolta volna őket, hanem valahogy a kettő egyszerre. Egy szójaszósszal telt másik tálkát is elém csúsztat. – Giozák – pontosítja. – Nem, éppen ellenkezőleg – felelem –, azt hiszem, nagyon is hétköznapi ember vagyok. Házmesternő vagyok. Az életem példamutatóan köznapi. – Egy házmesternő, aki Tolsztojt olvas és Mozartot hallgat – mondja. – Nem tudtam, hogy ez bevett gyakorlat a maga szakmájában. És rám kacsint. További szertartásoskodás nélkül a jobbomra ül, és a pálcikáival nekilát a maga giozaadagjának. Soha életemben nem éreztem ilyen jól magam. Hogy is mondjam? Életemben először tökéletes biztonságban érzem magam, bár nem vagyok egyedül. Még Manuelával, akire pedig rábíznám az életem, sem érzem ezt az abszolút biztonságot, ami abból a bizonyosságból születik, hogy két ember megérti egymást. Az, hogy az ember rábízza valakire az életét, még nem jelenti azt, hogy átengedi neki a lelkét is, és bár testvéremként szeretem Manuelát, nem tudom megosztani vele azt, ami azt a kevés értelmet és izgalmat egybeszövi, amelyet az én modortalan létezésem lop el a világegyetemből. Pálcikával eszegetem a korianderrel és illatos hússal töltött giozát, és a dermesztő elengedettség érzést ízlelgetve úgy beszélgetek Ozu úrral, mintha örök idők óta ismernénk egymást. – Valahogy mégiscsak szórakoznia kell az embernek – mondom –, elmegyek a kerületi könyvtárba, és mindent kiveszek, amit tudok. – Szereti a holland festészetet? – kérdezi Ozu úr, és meg sem várva a válaszomat: – Ha választania kellene a holland és az olasz festészet között, melyiket választaná? Egy színlelt párbaj idejére elvitatkozgatunk, én hevesen kikelek Vermeer festészete mellett – de nagyon hamar kiderül, hogy amúgy tökéletesen egyetértünk. – Nem gondolja, hogy ez szentségtörés? – kérdezem. – Dehogyis, kedves asszonyom – feleli, és hetykén dobálgat egy szerencsétlen raviolit a csészéje fölött –, dehogyis, mit gondol, lemásoltatnék egy Michelangelót, hogy kiállítsam az előszobában? – A tésztát bele kell mártogatni ebbe a szószba – mondja, és elém tesz egy tésztával púpozott fűzfa kosarat meg egy fényűző kékeszöld csészét, amelyből… mogyoróillat száll. – Ez egy „zalu ramen”, egy hideg tészta egy kicsit cukrozott szósszal. Majd mondja el, hogy ízlik-e. Átnyújt egy lenvászon szalvétát. – Mogyoróolaj szennyeződésveszély. Vigyázzon a ruhájára. – Köszönöm – mondom. És, az ég tudja miért, hozzáteszem: 121

– Nem az enyém. Mély lélegzetet veszek, és hozzáteszem: – Tudja, nagyon régóta élek egyedül, és soha nem megyek el otthonról. Félek, hogy egy kicsit olyan vagyok, mint egy vadember. – Igen, de akkor egy nagyon civilizált vadember – feleli Ozu úr mosolyogva. A földimogyorószószba mártott tésztának mennyei íze van. Ezzel szemben nem mernék fogadni Maria ruhájának épségére. Nem túl könnyű egy méternyi tésztát egy félig folyékony szószba mártogatni, majd lenyelni úgy, hogy az ember közben ne okozzon károkat. De mert Ozu úr nagyon ügyesen falja a sajátját, bár zajosan, én is elfeledkezem a gátlásaimról, buzgón szippantgatom be a saját tésztaszálaimat. – De komolyan – folytatja Ozu úr –, nem találja ezt fantasztikusnak? A maga macskáját Leónak hívják, az enyémeket Kittynek és Levinnek, mind a ketten szeretjük Tolsztojt és a holland festészetet, és egy házban lakunk. Mekkora a valószínűsége annak, hogy ilyesmi létrejöjjön? – Nem kellett volna megajándékoznia azzal a csodálatos példánnyal – mondom. – Ez túlzás. – Kedves hölgyem – feleli Ozu úr –, örömet szerzett magának? – Hát persze – felelem –, nagyon örültem neki, de egy kicsit meg is rémültem tőle. Tudja, igyekszem diszkrét maradni, nem akarom, hogy az itteniek megtudják… – .. .hogy maga kicsoda? – fejezi be a mondatot. – Miért? – Nem akarok bonyodalmakat. Senki nem akar olyan házmesternőt, aki túlságosan nagyravágyó. – Nagyravágyó? De maga nem nagyravágyó, magának ízlése van, magából árad a fény, magának csodálatos képességei vannak! – De én vagyok a házmesternő! – mondom. – Meg aztán, nincsenek iskoláim, egy másik világhoz tartozom! – Hogy oda ne rohanjak! – mondja Ozu úr, képzeljék csak el, ugyanazzal a hangsúllyal, mint Manuela, és ettől elnevetem magam. Ö kérdőn felvonja a szemöldökét. – Ez a legjobb barátnőm kedvenc kifejezése – mondom magyarázatképpen. – És mit mond a legjobb barátnője a maga… diszkréciójáról? Hitemre, fogalmam sincs. – Maga is ismeri őt – mondom –, Manuela az. – Igazán? Lopes asszony? Ő a maga barátnője? – Az egyetlen barátnőm. – Ő egy igazi nagyasszony – mondja Ozu úr –, egy arisztokrata. Látja, nem csak maga hazudtolja meg a társadalmi normákat. Hol itt a baj? A XXI. században vagyunk, az ördögbe is! – Mik voltak a szülei? – kérdem, kicsit ingerülten az ítélő erő hiánya miatt. Ozu úr nyilván úgy gondolja, hogy Zolával eltűntek a kiváltságok is. – Az apám diplomata volt. Az anyámat nem ismertem, a születésem után nem sokkal meghalt. – Nagyon sajnálom – mondom. Legyint, mintha azt mondaná: már régen történt. De én tovább fűzöm a gondolatot. – Maga egy diplomata fia, én szegény parasztok lánya vagyok. Egyáltalán nem illő, hogy önnél vacsorázom ma este. – Igen – mondja –, mégis nálam vacsorázik ma este. És kedves mosollyal hozzáteszi: – És én megtisztelve érzem magam. És így csordogál tovább a beszélgetés, derűsen, természetesen. A következőkről beszélgetünk: a filmrendező Ozuról (aki távoli rokon), Tolsztojról, a parasztjaival kaszáló Levinről, a kultúrák számkivetettségéről és leegyszerűsíthetetlenségéről, és sok egyébről, találomra húzzuk elő a témákat, egyiket a másik után, alaposan kiélvezve az utolsó kilométernyi tésztánkat, de főleg az észjárásunk zavarba ejtő hasonlóságát. És egyszer csak Ozu úr azt mondja nekem: 122

– Szeretném, ha Kakurónak szólítana, ez azért mégsem annyira szertartásos. Zavarná, ha én meg Renée-nek szólítanám? – Egyáltalán nem – mondom, és így is gondolom. Honnan ez a könnyedség, ez a cinkos összekacsintás? A szaké pompásan ellágyítja a nyúltvelőmet, és hatodrangú fontosságúvá teszi a kérdést. – Tudja, hogy mi az az azuki? – kérdi Kakuro. – Kiotó hegyei… – mosolyodom el a véletlen emléken. – Hogyan? – kérdezi. – Kiotó hegyeinek olyan a színe, mint az azuki puding – mondom, és nagyon igyekszem érthetően artikulálni. – Ez egy filmben van, ugye? – kérdi Kakuro. – Igen, A Munakata nővérekben, egészen a végén. – Láttam azt a filmet, de nagyon régen, nem igazán emlékszem rá. – Nem emlékszik a kaméliára a templom moháján? – kérdezem. – Nem, egyáltalán. De maga miatt most kedvem támadt újra megnézni. Mit szólna hozzá, ha valamelyik nap megnéznénk együtt? – Nálam van a videokazetta – mondom –, még nem vittem vissza a könyvtárba. – Akkor ezen a hétvégén? – kérdi Kakuro. – Van videomagnója? – Igen – feleli mosolyogva. – Akkor megegyeztünk – mondom. – De a következőt ajánlom: vasárnap teaidőben nézzük meg a filmet, és én hozom a süteményt. – Túl van beszélve – így Kakuro. Az este pedig csak halad tovább, és mi, továbbra sem törődve az összefüggésekkel és az idővel, csak beszélgetünk, és valami furcsa, algaízű teát kortyolunk. Semmi meglepő, újra el kell zarándokolnom a hófehér vécédeszkához és a napsárga szőnyeghez. Most az egylótuszos gombot választom – vettem az üzenetet és a nagy beavatottak derűjével fogadom a Confutatis támadását. Ozu Kakuróval az a zavarba ejtő, mégis csodálatos, hogy nála a lelkesedéshez és a fiatalos nyíltsághoz egy nagy bölcs jóakarata és figyelme társul. Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki ilyen kapcsolatba legyen a világgal; úgy érzem, Ozu Kakuro engedékenyen és kíváncsian szemléli, míg az általam ismert emberi lények gyanakodva és kedvesen viszonyulnak hozzá (Manuela), természetes nyíltsággal és kedvességgel (Olympe), vagy gőgösen és kegyetlenül (a világegyetem többi része). Az életvágy, a tisztánlátás és a nagyvonalúság összejátszása szokatlan és ízes egyveleget hoz létre. És egyszer csak az órámra nézek. Felpattanok. – Te jó isten, látta, hány óra van? Kakuro a saját órájára pillant, majd nyugtalanul emeli rám a tekintetét. – Elfelejtettem, hogy magának holnap korán reggel dolgoznia kell. Én már nyugdíjas vagyok, nincs gondom az ilyesmire. Menni fog? – Igen, persze – mondom –, de azért mégis muszáj aludnom egy kicsit. Nem említem meg a tényt, hogy előrehaladott koromon túl, és mint tudjuk, az öregek keveset alszanak, legalább nyolc órán keresztül kell játszanom a hülyét, hogy józan belátással tudjak viszonyulni a világhoz. – Akkor vasárnap – mondja Kakuro a lakás ajtajában. – Nagyon szépen köszönöm – mondom –, igen kellemes estét töltöttem el itt, és ezért nagyon hálás vagyok magának. – Én köszönöm magának – mondja –, már nagyon régen nem nevettem ilyen jót, és nem volt részem ilyen csodálatos beszélgetésben. Óhajtja, hogy hazakísérjem? – Nem, köszönöm, fölösleges. 123

Mindig lehet egy kósza Palliéres a lépcsőházban. –Akkor a vasárnapi viszontlátásra – mondom –, de az is lehet, hogy korábban is összefutunk. – Köszönöm, Renée – mondja még egyszer nagyon széles, fiatalos mosollyal. Miután becsukom magam mögött a saját lakásom ajtaját és nekidőlök, meglátom Leót, aki úgy hortyog a tévéfotelban, mint egy kubikos, és megállapítom a következő hihetetlen tényt: életemben először, lett egy barátom.

124

16

Tehát

Tehát, nyári zápor

125

17

Egy új szív

Erre a nyári záporra emlékszem. Nap nap után úgy rójuk az életünket, mint egy folyosót. Marhatüdőt kell vennem a macskának… nem látta a rolleromat már harmadszor lopják el az idén… olyan sűrűn esik mintha éjszaka lenne… már alig van időnk egykor kezdődik az előadás… levennéd a csuklyás köpenyedet… egy csésze keserű tea… talán a túl sok megbetegíti az embert… ott vannak a banzájok is azokat is locsolni kell… valami kis ártatlanság aki bármilyen szemérmetlenségre képes… nézd esik a hó… ezek a virágok hogy is hívják őket… szegény angyalkám mindenhová odapisilt… milyen szomorú az őszi ég… most már olyan hamar véget ér a nap… miért érezni a kukák szagát az udvaron is… tudja minden a maga idejében érkezik… nem nem ismertem különösebben… olyan család volt mint itt az összes többi… olyan mint az azuki puding… a fiam azt mondja hogy a kűnaiak kezelhetetlenek… hogy hívják a macskáit… lenne szíves átvenni a tisztítóból érkező csomagot… ezek a karácsonyokok ezek a dalok ez a sok vásárlás milyen fárasztó… a diófélékhez terítőt kell tenni… folyik az orra a mindenit… máris meleg van pedig még tíz óra sincs… vékony szeletekre vágok egy nyers gombát és úgy esszük a levest a friss gombával… az ágy alatt hagyja a piszkos bugyijait… újra kell tapétáztatni… És aztán, nyári zápor… Tudják, mi egy nyári zápor? Először is, a nyári eget szétszakító tiszta szépség, a szívünket eltöltő, tisztelettel vegyes félelem, hogy olyan nevetségesen jelentéktelenek, olyan törékenyek vagyunk a fenséges nagyság kellős közepén, úgy kitölt minket ez a nagyság, megdermeszt, lenyűgöz, elbűvöl a világ pazar bőkezűsége. Utána, végigmenni egy folyosón, és váratlanul belépni egy fényszobába. Másik dimenzió, frissen született bizonyosság. A test már nincs a világba beágyazódva, a szellem a felhőkben lebeg; olyan hatalmas, mint a vizek, boldog napok jönnek, egy új világrajövetel. Utána, mint a sírás, néha, amikor erős és egyetemes, és egy széles, homokos partot hagy maga mögött, ahonnan elmosta a viszályt – a zápor és a nyár, a mozdulatlan port elsöpörve, olyan hatással van az emberi lélekre, mint egy végtelen hosszú lélegzet. Vannak nyári záporok, amelyek úgy veszik be hozzánk magukat, mint egy új szív, amely egy ritmusban ver a másikkal.

126

18

Édes álmatlanság

Kétórányi édes álmatlanság után békésen elalszom.

127

Mély gondolat N° 13

Méhek sorsából lesz méz, nem virágporból. Ezt ki ne tudná? Mindig azt hiszem, hogy a nővérem már nem süppedhetne mélyebbre a nemtelenség mocsarába, és mindennap döbbenten látom, hogy de igen. Ma délután, amikor hazajöttem az iskolából, nem volt otthon senki. Hoztam egy mogyorós csokit a konyhából, és beültem a szalonba, hogy megegyem. Jól elvackolódtam a kanapén, és az új mély gondolatomon tűnődve a csokoládét harapdáltam. Úgy terveztem, a mély gondolat a csokoládéval lesz kapcsolatban vagy inkább azzal, ahogy harapdáljuk, a központi kérdés pedig: mi a jó a csokoládéban? Maga az anyag vagy a csokoládét őrlő fog technikája? De hiába találtam az ötletet meglehetősen érdekesnek, nem számoltam a nővéremmel, aki a vártnál hamarabb jött haza, és azonnal nekiállt tönkretenni az életemet azzal, hogy Olaszországról kezdett beszélni. Amióta Velencében volt Tibére szüleivel (a Danieliben), Colombe csak erről beszél. Az már csak a ráadás, hogy szombaton Grinpard-ék barátainál vacsoráztak, akiknek nagy földbirtokuk van Toscanában. Elég kiejteni: Tosz-káá-na, Colombe máris elájul, és mama csatlakozik hozzá. Csak hogy tudják, Toscana nem egy több ezer éves birodalom. Csak azért létezik, hogy az olyan embereknek, mint Colombe, mama és Grinpard-ék, megadja a hatalom borzongását. Tosz-káá-na ugyanúgy kijár nekik, mint a Kultúra, a Művészet, és minden, ami nagybetűvel írandó. Tehát Toscanával kapcsolatban már többször volt alkalmam hosszú tirádákat hallani a szamarakról, az olívaolajról és a lenyugvó nap fényéről, a dolce vitáról, és a többi és a többi giccses nyavalygás. De mivel én minden ilyen alkalommal diszkréten elsunnyogtam, Colombe nem próbálhatta ki rajtam kedvenc története hatását. Amikor észrevett a kanapén, gyorsan kárpótolta magát, és tönkretette az élvezetemet és a leendő mély gondolatomat. Tibére szülei barátainak a földjén kaptárok is vannak, nem sok, körülbelül egy mázsa mézet termelnek évente. A toszkánok felfogadtak egy méhészt, aki minden melót elvégez, hogy ők „Flibaggi birtok” címkével árulhassák a termelői mézüket. Persze nem a pénz a lényeg. De a „Flibaggi birtok” címkével ellátott méz az egyik legjobb méznek számít a világon, és ez csak növeli a tulajdonosok presztízsét (akik nagytőkések), mert a nagy éttermek nagy séfjei használják, sőt egész fogásokat alapoznak rá… Colombe, Tibére és Tibére szülei is megkóstolhatták a mézet, mint valami bort, és Colombe azóta másról sem beszél, csak a kakukkfűméz és a rozmaringméz közötti különbségekről. Egészségére! Az elbeszélésnek eddig a pontjáig szórakozottan hallgattam, a „beleharapni a csokoládéba” gondolatomat forgattam a fejemben, és úgy éreztem, ha ennyiben maradhatnánk, egészen jól kerülnék ki a dologból. De Colombe-bal soha nem szabad ilyesmiben reménykedni. Hirtelen felöltötte a gonosz ábrázatát, és a méhek erkölcseiről kezdett beszélni. Láthatólag teljes kiképzést kaptak belőle, és Colombe zavaros kis elméjét különösen megfogta a méhkirálynő és a herék nászi szertartásának fejezete. Ezzel szemben nem tett rá túl nagy hatást a kaptár hihetetlen szervezettsége, én pedig úgy tartom, hogy ez elképesztően érdekes, főleg, ha belegondolunk, hogy ezeknek a rovaroknak kódolt nyelvük van, ami viszonylagossá teszi azokat a meghatározásokat, amelyek a verbális intelligenciát mint az emberi faj sajátosságát határozzák meg. De ez egyáltalán nem érdekli Colombe-ot, aki pedig nem egy bádogos-szakmunkásvizsga felé ballag, hanem a filozófiai doktorátusára készül. A kis állatkák szexuális élete viszont teljesen felvillanyozza. Röviden összefoglalom a dolgot: a méhkirálynő, amikor felkészült, belekezd a nászrepülésbe, és egy egész felhőnyi here követi. Az első here, aki utoléri, párosodik vele, de rögtön meg is hal, mert az aktus után a nemi szerve beszorul a méhkirálynőbe. Tehát amputálódik, ami megöli a herét. Az utána következő here csak úgy tud párosodni a királynővel, ha lábával kitépi az előző here nemi szervét, és utána persze vele is ugyanaz történik, és így tovább egészen a tizedik-ti-

128

zenkettedik heréig, mert akkorra már megtelik a méhkirálynő spermazsákja, és négy-öt éven keresztül kétszázezer petét lesz képes lerakni évente. Tessék, ezt mesélte nekem Colombe epés arckifejezéssel, efféle sikamlós megjegyzésekkel fűszerezve az elbeszélést: „Csak egyszer van rá joga, úgyhogy rögtön tizenkettőt elhasznál!” Ha Tibére helyében lennék, nem igazán szeretném, hogy a barátnőm mindenkinek ezt a történetet meséli. Mert sajnos az ember nem tudja megtartóztatni magát egy kis kávéházi pszichologizálástól: ha egy izgatott lány azt meséli, hogy egy nősténynek tizenkét hím kell, hogy kielégüljön, és köszönetképpen kasztrálja és megöli őket, ez kikerülhetetlenül felvet néhány kérdést. Colombe azt hiszi, hogy ez az egész felszabadult-nem-szorongós-a-szexet-természetesen-kezelőlánnyá teszi őt. Colombe csak arról feledkezik el, hogy éppen azért meséli el nekem ezt a történetet, hogy sokkoljon vele, ráadásul a történetben van valami, ami nagyon is fontos. És egy: egy olyan ember számára, amilyen én is vagyok, aki úgy gondolja, hogy az ember állat, a szexualitás nem sikamlós téma, hanem tudományos ügy. Nagyon izgalmasnak találom. És kettő: mindenkit emlékeztetek, hogy Colombe háromszor mos kezet naponta, és azonnal üvölteni kezd, amint láthatatlan hajszálat talál a zuhanyozóban (mivel a látható hajszálak kevésbé valószínűek). Nem is tudom, miért, de úgy érzem, hogy ez nagyon egybevág a méhkirálynők szexualitásával. De főleg, tiszta őrület, ahogy az emberek a természetet magyarázzák, és ahogy azt hiszik, hogy megmenekülhetnek előle. Colombe azért meséli éppen ezt a történetet, éppen így, mert azt hiszi, hogy neki nincs köze hozzá. Azért gúnyolódik a here megkapó szerelmi hevén, mert meg van róla győződve, hogy nem fog osztozni a sorsában. De én, én egyáltalán nem látom sokkolónak vagy pajzánnak a méhkirálynő nászrepülését vagy a herék sorsát, mert úgy érzem, mélységesen hasonló vagyok mindezekhez az állatokhoz, még ha mások is a szokásaim. Élni, táplálkozni, reprodukálni önmagunkat, betölteni a szerepet, amelyre születtünk, és meghalni: igaz, hogy ennek semmi értelme, de mégis így mennek a dolgok. Az emberek gőgje, ahogy azt képzelik, hogy erőszakot tehetnek a természeten, és elmenekülhetnek a kis biológiai események végzetétől… és amilyen elvakultak azzal a kegyetlenséggel és erőszakkal szemben, ahogy élnek, szeretnek, reprodukálják önmagukat, és háborút viselnek a hozzájuk hasonlók ellen… Én azt hiszem, csak egyetlen dolgot tehetünk: meg kell találnunk a feladatot, amiért a világra jöttünk, a tőlünk telhető legjobban ellátni, tiszta erőnkből, és anélkül, hogy a kákán is csomót keresnénk, vagy azt hinnénk, hogy van valami isteni a mi állati természetünkben. Csak így érezhetjük, hogy valami konstruktív dolgot viszünk véghez éppen abban a pillanatban, amikor a halál elragad minket. A szabadság, a döntés, az akarat, ez az egész: lázálom. Azt hisszük, hogy tudunk mézet csinálni úgy, hogy nem osztozunk a méhek sorsában; de mi is csak szegény méhek vagyunk, akik arra ítéltettek, hogy elvégezzék a feladatukat, és meghaljanak.

129

PALOMA

130

1

Kihegyezve

Másnap reggel hétkor csöngetnek. Szükségem van néhány másodpercre, míg felszínre bukkanok az ürességből. Kétórányi alvás után senkit nem tölt el nyájas szeretet az emberiség iránt, és az, hogy az elsőt még sok kurta csengetés követi, miközben ruhába és papucsba bújok, és furcsán légies hajzatomba túrok, éppenséggel nem srófolja fel az emberszeretetemet. Ajtót nyitok, és szemtől szembe találom magam Colombe Josse-szal. – Na, mi van – kérdezi –, talán dugóba került? Azt hiszem, rosszul hallok. – Hét óra van – felelem. Rám néz. – Igen, tudom – mondja. – A házmesterlakás nyolckor nyit – jegyzem meg, hatalmas erőfeszítéssel nyugalmat erőltetve magamra. – Hogyhogy nyolckor? – kérdezi döbbenten. – Hát van nyitvatartási idő? Nem, a házmesterlakás egy védett szentély, ahol nem létezik sem társadalmi fejlődés, sem bérproblémák. – Igen – felelem, mert képtelen vagyok bármit hozzátenni. – Á – mondja erre Colombe lustán. – Szóval, ha már amúgy is itt vagyok… – …majd később visszajön – mondom, az orrára csapom az ajtót, és elindulok a vízforraló felé. Még hallom, ahogy Colombe az ajtó mögött felkiált: „Nahát, ez mindennek a teteje!”, majd dühödten sarkon fordul, és rátenyerel a lift hívógombjára. Colombe Josse Josse-ék nagyobbik lánya. Ő is egy afféle szőke paszulykaró, aki úgy öltözik, mint egy szakadt csavargó. Ha valamit gyűlölök, hát az a gazdagoknak az a perverzitása, hogy úgy öltöznek, mint a szegények: lógó rongyokat és szürke gyapjúsapkát viselnek, hajléktalanhoz illő cipőket, és virágos blúzokat a kinyúlt pulóverek alatt. Ez nemcsak csúnya, hanem sértő is: nincs megvetendőbb annál, mint amikor a gazdagok megvetik a szegények vágyait. Sajnos, Colombe Josse ugyanakkor ragyogó tanulmányokat is folytat. Most ősszel felvették az École Normale Supérieure filozófia szakára. Teát főzök, szilvalekváros kétszersültet eszem, és megpróbálok úrrá lenni a haragomon, amitől még a kezem is reszket, közben sunyi fájdalom szivárog a koponyámba. Idegesen lezuhanyozom, felöltözöm, ellátom Leót undorító táplálékkal (disznósajt és nyirkos szalonnabőr), kimegyek az udvarra, kiráncigálom a kukákat, kiráncigálom Neptune-t a kukatárolóból, és a sok járkálástól kimerülve nyolckor visszamegyek a konyhába, de nem nyugodtam meg egyáltalán. A Josse családban van még egy lány, Colombe húga, Paloma, aki olyan visszahúzódó, olyan áttetsző, hogy az az érzésem, nem látom soha, pedig mindennap elmegy az iskolába. Márpedig pontban nyolckor Colombe éppen őt küldi követségbe. Milyen gyáva húzás. A szegény gyermek (hány éves lehet? tizenegy? tizenkettő?) ott áll az ajtóm előtt, olyan mereven, mint maga az igazság. Mély lélegzetet veszek – hogy ne zúdítsam az ártatlanra azt, amiért a gonosz a felelős –, és megpróbálok természetesen mosolyogni. 131

– Jó napot, Paloma – mondom. Paloma várakozóan gyűrögeti rózsaszín felsője ujját. – Jó napot – feleli vékony hangján. Figyelmesebben megnézem. Hogy lehet, hogy eddig nem vettem észre? Vannak gyerekek, akikben megvan az a furcsa adottság, hogy jéggé dermesztik a felnőtteket. A viselkedésükben semmi nem felel meg a korosztályuk szabványelőírásainak. Túl súlyosak, túl komolyak, túl rendületlenek, ugyanakkor mintha állandóan ki lennének hegyezve. Igen, kihegyezve. Ha figyelmesebben megnézem Palomát, metsző élességet, dermesztő éleselméjűséget fedezek fel benne, amelyet egészen eddig csak azért érzékeltem visszafogottságnak, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy a triviális Colombe-nak olyan húga van, aki az emberiség bírája lehetne. – A nővérem, Colombe általam üzeni, hogy egy borítékot fognak küldeni neki, amely nagyon fontos a számára – mondja Paloma. – Nagyszerű – mondom, és nagyon vigyázok, hogy ne lágyítsam el a hangomat, ahogyan a felnőttek teszik, amikor gyerekkel beszélnek, ami végeredményben éppen annyira a megvetés jele, mint a gazdagok szegényes göncei. – Azt kérdi, fel tudná-e vinni hozzánk – folytatja Paloma. – Igen – mondom. – Rendben – mondja erre Paloma. És meg sem moccan. Ez nagyon érdekes. Ott áll, nyugodtan bámul rám, a karja lelóg, a szája kicsit nyitva. Két vékony copfja van, rózsaszín keretes szemüvege és nagy, világos szeme. – Megkínálhatlak egy kakaóval? – kérdezem, mert más nem jut eszembe. Bólint, ugyanolyan rendíthetetlenül. – Gyere be, éppen teáztam. És nyitva hagyom a lakás ajtaját, nehogy gyerekrablással vádoljanak. – Szívesebben innék én is teát, ha nem okoznék gondot vele – mondja. – Nem, dehogy – felelem kicsit meglepetten, és magamban megállapítom, hogy egyre több a furcsa adottság: az emberiség bírája, szép szófordulatok, teát kér. Paloma leül az egyik székre, kalimpál a lábával, és engem néz, miközben jázminteát töltök a csészéjébe. Leteszem elé a csészét, és nekilátok a saját teámnak. – Mindennap nagy súlyt fektetek rá, hogy a nővéremmel elhitessem, hogy hülye vagyok – jelenti ki Paloma egy hosszú, szakértői korty után. – A nővéremmel, aki egész estéken át úgy iszik, dohányzik és beszélget a haverjaival, mint a külvárosi fiatalok, mert azt hiszi, hogy az intelligenciáját nem vonhatja kétségbe senki. Ami nagyon is egybevág a hajléktalandivattal. – Azért vagyok itt küldöncként, mert ő egy sunyiba oltott beszari – folytatja Paloma, és le sem veszi rólam áttetsző szemét. – Nos hát, legalább alkalmunk volt megismerkedni egymással – mondom udvariasan. – Visszajöhetek máskor is? – kérdezi, és van valami könyörgő a hangjában. – Természetesen – felelem –, mindig szívesen látlak. De félek, hogy unatkoznál itt, nálam nincs semmi érdekes. – Csak nyugton szeretnék lenni – mondja gyorsan. – A saját szobádban nincs nyugtod? – Nincs – feleli –, nem lehetek nyugodt, amíg mindenki tudja, hol vagyok. Régebben elbújtam. De mostanra felfedezték az összes búvóhelyemet. – Tudod, engem is állandóan megzavar valaki. Nem biztos, hogy itt tudsz nyugodtan gondolkodni. – Itt maradhatnék – a bekapcsolt, de lenémított tévé előtt álló fotelre mutat. – Az emberek magához jönnek, engem nem fognak zavarni. – Én örülnék neked, de előbb meg kell kérdezni az anyukádat, hogy beleegyezik-e. 132

Manuela bedugja a fejét a nyitott ajtón (ő fél kilenckor kezdi a munkát). Mondani akar valamit, de megpillantja Palomát a gőzölgő csésze előtt. – Jöjjön csak, éppen teázgatunk és beszélgetünk – mondom. Manuela felvonja az egyik szemöldökét, ami, legalábbis portugálul, azt jelenti: mit keres itt? Leheletnyit megvonom a vállam. Manuela zavartan összeszorítja a száját. – Na, mi volt? – kérdezi türelmetlenül. – Visszajönne később? – felelem széles mosollyal. – Á – mondja Manuela a mosolyom láttán –, nagyszerű, nagyszerű, jövök később, a szokott időben. Majd, Palomára nézve: – Rendben, később visszajövök. És udvariasan hozzáteszi: – Viszontlátásra, kisasszony. – Viszontlátásra – mondja Paloma, és most próbálkozik először egy mosollyal, egy szegényes, gyakorlatlan kis mosollyal, amitől majd' megszakad a szívem. – Most haza kellene menned – mondom. – A családod izgulni fog. Paloma feláll, és csoszogva megindul az ajtó felé. – Nyilvánvaló – jelenti ki –, hogy maga nagyon-nagyon okos. És mivel úgy meg vagyok döbbenve, hogy egy szót sem szólok: – Megtalálta a megfelelő búvóhelyet.

133

2

Ez a láthatatlan

A boríték, amelyet egy futár ad be hozzám, őfelsége Colombe de Rohadék nevére címezve, nyitva van. Teljesen nyitva úgy, hogy soha nem is volt leragasztva. A boríték ragasztócsíkján rajta van a fehér védőpapír, a boríték úgy tátong, mint egy lyukas cipő: bárki megláthatja a tűzőgéppel öszszefogott papírlapköteget. Miért nem vette a fáradságot valaki, hogy leragassza? – kérdezem, és rögtön el is vetem a feltételezést, hogy a futárok és a házmesternők feddhetetlenségébe vetett hit az oka, és inkább arra szavazok, senki nem feltételezné, hogy a boríték tartalma érdekelheti őket. Az összes istenekre esküszöm, hogy először fordul elő ilyesmi, könyörgök, fogják a körülmények (kevés alvás, nyári zápor, Paloma stb.) hatására! Óvatosan kihúzom a borítékból a köteget. Colombe Josse: A potentia dei absoluta érvelése, doktori értekezés, Marian professzor, Párizs, I. Egyetem – Sorbonne. Valaki egy gemkapoccsal egy cédulát erősített a borítólapra: Kedves Colombe Josse, íme a megjegyzéseim. Köszönöm a futárszolgálatot. Holnap találkozunk a Saulchoirban Szeretettel: J. Marian Mint a szöveg bevezetőjéből megtudom, középkori filozófiáról van szó. A szöveg egyben értekezés is Guillaume d'Ockhamról, a XVI. századi ferences szerzetesről és logikával foglalkozó filozófusról. A Saulchoir pedig egy könyvtár, „vallástörténeti és filozófiatudományi könyvtár”, a XIII. kerületben van, és dominikánus szerzetesek tartják fenn. Jelentős a középkori irodalmi gyűjteménye, és esküdni mernék rá, hogy megtalálható náluk Guillaume d'Ockham összes latin nyelvű műve, tizenöt kötetben. Hogy honnan tudom? Csak úgy. A Párizs-térképen fedeztem fel ezt a könyvtárat, úgy vettem ki, mindenki látogathatja, és elmentem oda könyvtárgyűjtői minőségemben. Bejártam a könyvtár viszonylag kihalt polcsorait, ahol kizárólag tudós kinézetű öregurakkal és elbizakodott képű egyetemistákkal találkoztam. Mindig elbűvöl, milyen nagy áldozatkészséggel szenteljük mi, emberi lények a semmi keresésének és fölösleges és abszurd gondolatokról szóló eszmecseréknek az energiáinkat. Elbeszélgettem egy patrisztikával foglalkozó fiatal doktorandusszal, és azon tűnődtem, miért kell a ragyogó ifjúságnak a semmi szolgálatában elsorvadnia. Ha az ember arra gondol, hogy a főemlősöket a szex, a felségterületük és a rangsorban elfoglalt helyük foglalkoztatja elsősorban, viszonylag jelentéktelennek tűnik az arról való elmélkedés, hogy mi az ima értelme Augustin d'Hippone-nál. Önök bizonyára azzal vágnának vissza, hogy az ember vágyik egy olyan jelentésre, amely túlmutat az ösztönökön. De én erre azt felelem, hogy ez egyszerre nagyon igaz (máskülönben mit mondjunk az irodalomról?), és nagyon hamis: a jelentés 134

maga is ösztön, sőt a beteljesedése legmagasabb pontjára jutott ösztön, amennyiben a leghatékonyabb eszközt, a felfogást választja arra, hogy célját elérje. Mert a jelentés és a szépség keresése nem az emberi rátartiság jele (az ember, elszakadva állati lényegétől, a szellem fényében véli megtalálni létezése igazolását), nem, hanem egy kiélezett fegyver, egy anyagias és közönséges cél szolgálatában. És hogy a fegyver kezdi a kutatás tárgyának tekinteni önmagát, az a minket a többi állattól megkülönböztető speciális idegkábelezés következménye, és amikor az intelligencia lehetővé teszi, hogy e hatékony eszköz segítségével megóvjuk az életünket, megadja a megalapozatlan összetettség, a haszon nélküli gondolat és a funkció nélküli szépség lehetőségét is. Olyan ez, mint egy hiba, a kéregállományunk kifinomultságának következmény nélküli következménye, egy fölösleges elhajlás, amely teljesen haszontalanul pocsékolja a rendelkezésre álló eszközöket. Ám ha a keresés nem kalandozik el ennyire a tárgyától, akkor is csak egy szükséglet, és egyáltalán nem áll távol állati oldalunktól. Az irodalomnak, például, gyakorlati feladata van. Mint minden művészeti formának, az a küldetése, hogy megkönnyítse számunkra létfontosságú feladataink teljesítését. Egy olyan lény számára, aki, mint az ember, a gondolkodás és az elmélkedésre való képesség felhasználásával alakítja a sorsát, az ebből eredő tudás elviselhetetlen, mint minden, ami a nyers tisztánlátásból fakad. Tudjuk, hogy életben maradásra felfegyverkezett állatok vagyunk, és nem isten, aki a saját elgondolása szerint alakítja a világot, és szükségünk van valamire, ami elviselhetővé teszi ezt a tudást, és megmenthet minket a biológiai elrendeltetés szomorú és szüntelen lázától. Így tehát, mi, emberi állatok kitaláltuk a művészetet, hogy a fajunk fennmaradjon. Az igazság semmire sem vágyik annyira, mint az igazság egyszerűségére; Colombe Josse-nak ezt a tanulságot kellett volna levonnia középkori olvasmányaiból. De úgy tűnik, ő csak arra képes, hogy ékes fogalmi nyavalygást vigyen véghez a nagy semmi szolgálatában. És ez tökéletesen fölösleges kör, egyben a források szemérmetlen pocsékolása, értem ezen a futárt és saját magamat is. Átfutom a jegyzetekkel gyéren ellátott paksamétát, amelyet valószínűleg a végső változatnak szántak, és le vagyok sújtva. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a kisasszony jól forgatja a tollat, bár kissé még éretlenül. De hogy a középosztály beledögölik, hogy az izzadságával és az adójával pénzeljen egy ennyire hiábavaló és elbizakodott kutatást, ettől szemem-szám eláll. Titkárnők, iparosok, közalkalmazottak, kistisztviselők, taxisofőrök és házmesternők szenvedik el a szürke hajnalokat, hogy a francia ifjúság jó helyeken lakó és jó anyagi körülmények között élő színe-virága röhejes munkák oltárán pocsékolja el a sok szürkeség gyümölcsét. Pedig a kérdés alapvetően nagyon érdekfeszítő; ha jól értem, Guillaume a következő problémának szentelte az élete javát: Léteznek-e univerzáliák, vagy csak egyedi dolgok léteznek! Szerintem ez szédítő kérdésfeltevés: minden dolog külön entitás – amely esetben minden, ami két dologban hasonlónak tűnik, csak illúzió, vagy olyan nyelvi hatás, amely szavakon és fogalmakon, több különböző, egyedi dolgot magába foglaló általánosságon keresztül nyilvánul meg –, vagy valóban léteznek általános formák, amelyekbe az egyedi dolgok is beletartoznak, és amelyek nem puszta nyelvi tények? Amikor azt mondjuk: asztal, amikor kimondjuk az asztal nevét, amikor kialakítjuk az asztal fogalmát, mindig ezt a bizonyos asztalt jelöljük meg, vagy valóban egy egyetemes asztalentitásra utalunk, amely minden egyes különálló asztal valóságának alapját képezi? Valóságos-e az „asztal” ideája, vagy csak a mi tudatunkban létezik? És ebben az esetben egyes tárgyak miért hasonlók egymáshoz? A nyelv csoportosítja őket mesterségesen általános kategóriákba, az emberi megértés kényelmének érdekében, vagy valóban létezik egy egyetemes forma, amelybe minden egyedi forma tartozik? Guillaume számára a dolgok mind egyediek, az univerzáliák léte tévedés. Csak az egyedi valóságok léteznek, az általánosság az egyedi szellem terméke, és csak az egyszerű dolgokat bonyolítjuk, ha nembeli valóságok létét feltételezzük. De olyan biztosak vagyunk ebben? Milyen megfelelőség van egy Raffaello és egy Vermeer között? – kérdeztem akár tegnap este is. A szem felismer bennük egy közös formát, amelybe mind a kettő beletartozik: a szépség formáját. És én a magam részéről azt hiszem: muszáj, hogy ez a forma valamiképpen valóságos legyen, hogy ne az emberi szellem közönséges segédeszköze legyen; és az emberi szellem azért osztályoz, hogy 135

megértsen, és azért különböztet meg hátrányosan, hogy megvizsgálhasson valamit: mert semmit sem lehet osztályozni, ami nem adja magát, semmit nem lehet csoportosítani, ami nem csoportosítható, és semmit nem lehet összeilleszteni, ami nem összeilleszthető. Egy asztal soha nem lesz Delft látképe: az emberi elme nem képes megszüntetni ezt a különneműséget, éppen úgy, ahogy magában nem képes megteremteni azt a mély összetartozást sem, amely egy holland csendélet és egy olasz pietá között létrejön. Amiképpen minden asztal egy olyan lényeghez tartozik, amely megadja a formáját, minden művészeti alkotás egy olyan egyetemes formához tartozik, amely egyedül képes rányomni a művészet pecsétjét. Persze, nem közvetlenül észleljük ezt az egyetemességet: ez az egyik ok, amiért olyan sok filozófus húzódozik attól, hogy valóságosként tekintsen a lényegire, mert én mind csak az éppen jelen lévő asztalt látom, és soha nem az „asztal” egyetemes formáját, csak ezt a képet itt, és nem magának a szépnek a lényegét. És mégis… mégis, itt van, a szemünk előtt: minden nagy holland festmény egy megtestesülés, egy üstökösszerű felvillanás – csak az egyedin keresztül tudjuk szemlélni, mégis egy magasztos forma örökkévalóságába és időn kívüliségébe juthatunk el általa. Az örökkévalóság, ez a láthatatlan, amit nézhetünk.

136

3

Igaz keresztes hadjárat

Nos, mit gondolnak, érdekli mindez a szellemi dicsőségre pályázó ifjú hölgyet? Egy csudát. Colombe Josse, akinek a szépséggel vagy a képek sorsával kapcsolatban egyáltalán nincs öszszefüggő elgondolása, nagy lendülettel tárja fel Ockham teológiai gondolatát, egy tökéletesen érdektelen szemantikai negédeskedés szeszélye szerint. A legmeg-hökkentőbb a vállalkozást mozgató szándék: arról van szó, hogy Colombe megpróbálja Ockham filozófiai téziseit az isteni beavatkozásról szóló elméletének következményévé alakítani, ezáltal Ockham filozófiai munkával töltött éveit teológiai gondolatai másodlagos kinövésének szintjére süllyeszteni. Dermesztő. Olyan részegítő, mint a rossz bor, és főleg nagyon sokat elárul az egyetem működéséről: ha karriert akarsz csinálni, fogj egy még nem nagyon feltárt, marginális és egzotikus szöveget (Guillaume d'Ockham Logikai summázata), tedd nevetségessé a szó szerinti értelmét úgy, hogy olyan szándékot tulajdonítasz neki, amelyet maga a szerző sem venne észre (mert tudjuk, hogy a fogalmak szintjén a tudattalan sokkal erősebb, mint az összes tudatos szándék), deformáld el egészen annyira, hogy egy eredeti tézishez hasonlítson (ez isten abszolút hatalma, aki egy logikus analízist állít fel, amelynek a filozófiai tétjeiről nem veszünk tudomást), ezenközben égesd el az öszszes ikonodat (az ateizmust, az értelembe vetett hitet szemben a hit értelmével, a bölcsesség szeretetét és a szocialistáknak kedves összes ilyen csecsebecsét), áldozz az életedből egy évet erre a méltatlan kis játékra a társadalom egyik képviselője kárára, akit reggel hétkor kiversz az ágyból, és küldj futárt a kutatásvezetődhöz. Mire jó az ész, ha nem arra, hogy szolgáljon az ember? És én most nem az állam magas rangú alkalmazottainak álságos szolgálatáról beszélek, amelyet olyan büszkén fitogtatnak az erényük jelképeként: ez csak díszletalázat, csak a belső hiúságot és megvetést leplezi. Mivel mindennap kénytelen vagyok elviselni a nagy állami alkalmazott, Étienne de Broglie tüntető szerénységét, jó ideje meggyőződhettem róla, milyen gőgös ez a kaszt. Pedig a kiváltságok igazi feladatokkal ruházzák fel az embert. Ha valaki az elit szűk, zárt csoportjába tartozik, az azzal jár, hogy szolgálnia kell, a dicsőség és anyagi kötetlenség mértékében, amelyet ennek a hovatartozásnak a révén takarít be. Colombe Josse vagyok, fiatal elit egyetemista, aki előtt nyitva áll az élet? Akkor az emberiség fejlődésével kell foglalkoznom, az emberi faj fennmaradásának szempontjából létfontosságú kérdések megválaszolásával, az emberiség jólétével vagy felemelkedésével, azzal, hogy következik be a szépség a világban, és igaz keresztes hadjáratot kell folytatnom a filozófia hitelességéért. Ez nem papi hivatás, van választás, sok lehetőség kínálkozik. Az ember nem úgy lép be a filozófiába, mint a papneveldébe, nem a hiszekegy az egyetlen fegyvere, és nem csak egyetlen út vezet a sorsához. Platónnál, Epikurosszal, Descartes-tal, Spinozával, Kanttal, Hegellel, sőt Husserllel foglalkozik valaki? Esztétikával, politikával, erkölcstannal, episztemológiával, metafizikával? A tanításnak, esetleg egy mű megalkotásának, a kutatásnak, vagy a kultúrának szenteli magát? Tökéletesen mindegy. Mert ezen a területen csak a szándék a lényeges: felemelni a gondolatot, hozzájárulni a közérdekhez, vagy ráncba szedni a skolasztikát, amelynek nincs más tárgya, mint a saját örökre való fennmaradása, és nincs egyéb funkciója, mint a steril elit újratermelése – amely által az egyetem szektává válik.

137

Mély gondolat N° 14

Magyarázatot vagy süteményt – csakis az Angelinából! Ma valami nagyon izgalmas dolog történt! Lementem Michel asszonyhoz, és megkértem, hogy hozzon fel Colombe-nak egy futárpostai küldeményt, amint megérkezik. Colombe Guillaume d'Ockhamról szóló doktori értekezéséről van szó, ez az első példány, a témavezetője elolvasta, és jegyzetekkel ellátva most fogja visszaküldeni. Ugyanis, jó vicc, Michel asszony kidobta Colombe-ot, mert reggel hétkor csöngetett be hozzá az ügyben, és Michel asszony nyilván letolta (a házmesterlakás nyolckor nyit), mert Colombe úgy rohant fel, mint egy fúria, és azt üvöltötte, hogy a házmesternő egy vén dögvész, és mégis, minek képzeli magát, de tényleg? Úgy néztem, mamában hirtelen felrémlett, hogy egy fejlett és civilizált országban nem zaklatják a házmestereket a nap és az éjszaka bármely órájában (jobb lett volna, ha még azelőtt eszébe jut, hogy Colombe lement), de ez nem nyugtatta meg a nővéremet, aki tovább rikácsolt, hogy csak azért, mert ő elnézte az órát, ennek a véglénynek még nincs joga az orrára vágni az ajtót. Mama végül ráhagyta. Ha Colombe az én lányom lenne (de Darwin megoltalmaz ettől), lekentem volna neki kettőt. Tíz perc múlva Colombe mézesmázos mosollyal beállított a szobámba. Na, ezt utálom. Akkor már jobban bírom, ha ordibál. „Paloma, nyuszikám, megtennél nekem egy nagy szívességet?” – burukkolta Colombe. „Nem”, feleltem. Erre mélyet sóhajtott, gondolom, sajnálta, hogy nem vagyok a rabszolgája – mert akkor megkorbácsolhatna, és sokkal jobban érezhetné magát. „Kínálj fel valamit cserébe”, tettem hozzá. „Azt sem tudod, mit akarok”, vágott vissza megvetően. „Azt akarod, hogy lemenjek helyetted Michel asszonyhoz”, mondtam. Colombe-nak tátva maradt a szája. Olyan sokáig hajtogatta, hogy debil vagyok, hogy a végén el is hitte. „Lemegyek, ha egy hónapig nem hallgatod hangosan a zenét.” „Egy hétig”, mondta Colombe. „Jól van, akkor nem megyek”, mondtam én. „Rendben, menj le a vén rohadékhoz, és mondd meg neki, hogy azonnal hozza fel a szakdolgozatomat, amint Mariantól megérkezik hozzá.” Amikor kiment, bevágta az ajtót. Tehát lementem Michel asszonyhoz, és ő meghívott teára. Pillanatnyilag tesztelem. Nem sok mindent mondhatnék. Különösen nézett rám, mintha akkor látna először. Egy szóval sem említette Colombe-ot. Ha igazi házmesternő lenne, akkor biztos mond valami ilyesmit: „Jól van, rendben, de nem tudom, miért hiszi a nővére, hogy neki mindent szabad.” Ehelyett Michel asszony megkínált egy csésze teával, és nagyon udvariasan beszélt velem, mintha igazi felnőtt lennék. A tévé be volt kapcsolva, de nem nézte. Éppen egy riportfilm ment olyan fiatalokról, akik autókat gyújtogatnak a külvárosban. Ahogy elnéztem a képeket, azon tűnődtem: mi visz arra egy fiatal embert, hogy felgyújtson egy autót? Vajon mi játszódik le a fejében? És a következő gondolatom az volt: és én? Miért akarom felgyújtani a lakást? Az újságírók a munkanélküliséget és a szegénységet emlegetik, én az önzést és a családom mesterkéltségét. De ezek sületlenségek. Mindig volt munkanélküliség, szegénység és szar családok. De azért még nem gyújtunk fel minden reggel néhány autót! És azt gondoltam, hogy tulajdonképpen ezek hamis okok. Miért gyújt fel valaki autókat? És miért akarom én felgyújtani a lakást? Egészen addig nem találtam a választ a kérdésemre, amíg el nem mentem vásárolni a nagynénémmel, Héléne-nel és Sophie-val, az unokahúgommal. Tulajdonképpen születésnapi ajándékot akartunk venni mamának, jövő vasárnapra. Az volt az ürügy, hogy együtt megyünk a Dapper Múzeumba, de igazából a II. és a VIII. kerület lakberendezési boltjait akartuk bejárni. Elterveztük, hogy veszünk egy esernyőtartót, és megvesszük az én ajándékomat is. Az esernyőtartó-műsor az istennek nem akart véget érni. Három órán át tartott, pedig szerintem az összes, amit láttunk, tökéletesen egyforma volt, vagy teljesen hülye hengerek, vagy olyan régiségkereskedős kovácsoltvas vacakok. És mind elképesztően drága. Mondják csak, magukat nem zavarja a lelkük mélyén, hogy egy esernyőtartó kétszázkilencven euróba

138

kerülhet? Pedig Héléne ennyit fizetett egy pöffeszkedő, régi bőrrel (szerintem fémkefével megsikált bőrrel) bevont, szegecselt vacakért, ami olyan volt, mintha egy istállóból kukáztak volna. Én vettem a mamának egy lakkozott fából készült kis gyógyszertartót egy ázsiai boltban. Harminc euróért. Én már ezt is elég drágának találtam, de Héléne megkérdezte, hogy nem akarok-e venni még valamit, mivel ez nem túl nagy ajándék. Héléne férje gasztroenterológus, és garantálhatom önöknek, hogy az orvosok országának nem a gasztroenterológusok a legszegényebb lakói… De én azért nagyon szeretem Héléne-t és Claude-ot, mert ők… nem is tudom, hogy mondjam: valahogy igaziak. Elégedettek az életükkel, és nem játsszák azt, hogy mások, mint amik. Meg aztán ott van nekik Sophie. Sophie Down-kóros. Én nem tartozom azok közé, akik lelkesednek a Down-kórosokért, ahogy illik, és ahogy a családomban is teszik (még Colombe is!). Azt szokás mondani: igen, fogyatékosok, de annyira ragaszkodók, annyira kedvesek, annyira meghatóak! Én inkább úgy látom, hogy Sophie jelenléte elég kínos: nyáladzik, kiabál, állandóan duzzog, szeszélyeskedik, és nem ért meg semmit. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem Héléne-t és Claude-ot. Ők is azt mondják, hogy nagyon nehéz és rohadt fárasztó, ha Down-kóros lánya van az embernek, de nagyon szeretik Sophie-t, és nagyon jól foglalkoznak vele, szerintem. Ezért szeretem őket, meg azért is, mert valamiképpen teljes emberek. Amikor elnézem mamát, aki azt játssza, hogy ő egy modern nő, aki jól érzi magát a bőrében, vagy Jacinthe Rosent, aki azt játssza, hogy született nagypolgár, csak még rokonszenvesebbnek találom Héléne-t, aki nem játszik semmit, és boldog azzal, amije van. De, hogy ne szaporítsam a szót: az esernyőtartó-cirkusz után elmentünk az Angelinába, a Rivoli utcán lévő teaszalonba, hogy igyunk egy csokoládét, és együnk egy süteményt. Erre nyugodtan mondhatják, hogy ennél jobban már nem távolodhattam volna el a külvárosban autókat gyújtogató fiatalok témájától. Pedig nem lenne igazuk! Láttam valamit az Angelinában, aminek köszönhetően sikerült megértenem egyet s mást. A mellettünk lévő asztalnál egy pár ült egy kisgyerekkel. Egy fehér házaspár egy ázsiai babával, egy kisfiúval, akit Théónak hívtak. Héléne és ők rokonszenvesnek találták egymást, és beszélgettek egy kicsit. Természetesen a többitől eltérő gyerekük miatt rokonszenveztek egymással, így barátkoztak össze, és így elegyedtek szóba egymással. Megtudtuk, hogy Théót örökbe fogadták, tizenöt hónapos korában hozták Thaiföldről, ahol a szülei és az összes testvére meghalt a cunamiban. Én meg körülnéztem, és azt kérdeztem magamtól: de hogy fogja ezt végigcsinálni? Mégiscsak az Angelinában voltunk: ezek a jólöltözött emberek, akik nagy kecsesen harapdálják a méregdrága süteményeket, és akik csak a… szóval csak a hely jelentése miatt vannak itt, egy bizonyos hovatartozás miatt, a hiedelmeivel, a kódjaival, a terveivel, a történetével stb. Ez valahogy szimbolikus, vagy mi. Amikor az Angelinában teázik az ember, akkor Franciaországban van, egy gazdag, hierarchikusan felépített, racionális, kartéziánus, polgárosult világban. Hogy fogja ezt csinálni a kis Théo? Élete első hónapjait egy thaiföldi kis halászfaluban élte le, egy keleti világban, amelyet tiszta értékek és érzések uraltak, ahol a szimbolikus hovatartozás talán egy falusi ünnepen nyilvánul meg, amikor az eső istenét dicsőítik, ahol a gyermekek mágikus hiedelmekben fürdenek stb. És most itt van Franciaországban, Párizsban, az Angelinában, és minden átmenet nélkül belemerítették egy egészen más kultúrába és egy mindenestül más helyzetbe: Ázsiából Európába, a szegények világából a gazdagok világába. És akkor hirtelen azt gondoltam: lehet, hogy Théónak majd később kedve támad autókat égetni. Mert ez egy dühödt, frusztrált gesztus, és talán a legnagyobb harag és frusztráció nem a munkanélküliség, nem a nyomor és nem a kilátástalanság, hanem az az érzés, hogy az embernek nincs kultúrája, mert kettészakad a kultúrák, az egymással összeegyeztethetetlen kultúrák között. Hogy létezhet az ember, ha nem tudja, hol van? Ha egyszerre kell magára vállalnia a thai halászok kultúráját és a párizsi nagypolgárok kultúráját? Emigránsok fiaként és egy nagy, konzervatív nemzet fiaként? Ilyenkor azután autókat éget az ember, mert amikor valakinek nincs kultúrája, akkor már nem civilizált állat: akkor már vadállat. És egy vadállat gyújtogat, gyilkol és fosztogat. Tudom, hogy ez nem túl mély, de mégiscsak lett egy mély gondolatom ezután, amikor azt kérdeztem magamtól: és én? Vajon mi az én kulturális problémám? Mennyiben szakadok én ketté két egymással összeegyeztethetetlen hitvilág között? Mennyiben vagyok én vadállat? És akkor megvilágosodásom támadt: eszembe jutott, milyen ördögűző praktikákkal gondozza mama a cserepes növényeit, eszembe jutottak Colombe mániái, papa szorongása, amiért Nagyi az öregek otthonába került, és még egy rakás ehhez hasonló dolog. Mama azt hiszi, ki lehet játszani a sorsot egy spriccentéssel, Colombe azt hiszi, el lehet fojtani a szorongást, ha gyakran

139

mossa a kezét, papa pedig azt hiszi, hogy rossz gyermek, és előbb-utóbb elnyeri a büntetését, amiért elhagyta az anyját: végeredményben mágikus hiedelmek mozgatják őket, primitív emberi hiedelmek, de szemben a thai halászokkal, nem képesek magukra venni őket, mert ők gazdagtanult-karteziánus-franciák. És én, talán én vagyok ennek az ellentmondásnak a legnagyobb áldozata, mert ismeretlen okból hiperérzékeny vagyok mindenre, ami disszonáns, mintha valamiféle abszolút hallással szűrném ki a hamis hangokat és az ellentmondásokat. Ezt az ellentmondást, és az összes többit… És akkor egyszer csak nem ismerek magamra egyetlen hiedelemben sem, egyikben sem ezek közül az összevissza családi kultúrák közül. Talán én vagyok a tünete a családi ellentmondásnak, vagyis annak, aminek el kell tűnnie, hogy a család jól működhessen.

140

4

Vallják a szocialista dámák

Amire Manuela délután kettőre visszajön De Broglie-éktól, még van időm visszatenni az értekezést a borítékba, és felvinni Josse-ékhoz. Egyúttal érdekes beszélgetésre nyílt alkalmam Solange Josse-szal. Ugye, emlékeznek még rá, hogy a ház lakóinak szemében én egy korlátolt házmesternő vagyok, aki az ő éteri látómezejük elmosódó határmezsgyéjén tartózkodik. Ebből a szempontból Solange Josse sem képez kivételt, de mivel egy szocialista képviselő felesége, legalább tesz némi erőfeszítést. – Jó napot – mondja ajtónyitás után, és átveszi tőlem a borítékot. Íme, az erőfeszítés. – Tudja – folytatja –, Paloma nagyon excentrikus kislány. Rám néz, hogy felmérje, értem-e a szót. Közömbös arcot vágok, ez az egyik kedvencem, mert széles terepet ad az interpretációnak. Solange Josse szocialista, de nem hisz az emberben. – Úgy értem, egy kicsit furcsa – mondja szótagolva, mintha egy nagyothallóhoz beszélne. – Nagyon kedves kislány – mondom, magamra véve a feladatot, hogy némi kis meleg emberséget csempésszek a beszélgetésbe. – Igen, igen – mondja Solange Josse olyan hangon, mintha már nagyon szeretne elérni a céljáig, de előbb még le kell küzdenie a másik kulturálatlansága állította akadályokat. – Nagyon kedves kislány, de néha különösen viselkedik. Például imád elbújni, és néha órákra eltűnik. – Igen – felelem –, mondta nekem. Ez némileg kockázatos a „nem szólni semmit, nem tenni semmit, nem érteni semmit” stratégiájához képest. De azt hiszem, jól tudom játszani a szerepemet, és nem árulom el az igazi természetemet. – Á, mondta magának? Solange Josse hangja hirtelen szórakozottá válik. Hogy lehetne megtudni, mit értett meg a házmesternő abból, amit Paloma mondott? – ez a kérdés mozgósította a megismerő készleteit, és terelte el a figyelmét, ettől látszik olyan szórakozottnak. – Igen, mondta nekem – válaszolom (tagadhatatlanul nagy tehetséggel forgatom a szűkszavúság fegyverét.) Solange Josse mögött most meglátom Alkotmányt, aki lassított mozgással, unott képpel közelít. – Jaj, vigyázat, a macska! – mondja Solange Josse. Kilép a lépcsőházba, és az ajtót becsukja maga után. Ne engedjük ki a macskát, és ne engedjük be a házmesternőt – vallják a szocialista dámák. – Szóval – folytatja –, Paloma azt mondta, hogy néha le szeretne menni a maga lakásába. Paloma nagyon álmodozó természetű gyermek, szeret megülni valahol, és nem csinálni semmit. Megvallom magának, jobban szeretném, ha ezt inkább itthon tenné. – Á… – mondom. – De időnként, ha magát nem zavarja… így legalább tudnánk, hol van. Már mind beleőrülünk, annyit keressük mindenfelé. Colombe, aki nyakig van a munkában, nem túl boldog, hogy órákon át eget-földet meg kell mozgatnia, hogy megtalálja a húgát. 141

Kicsit kinyitja az ajtót, megállapítja, hogy Alkotmány már nincs az előszobában. – Szóval nem zavarja? – kérdezi, de már máshol jár az esze. – Nem – mondom –, nem zavar. – Á, nagyszerű, nagyszerű – mondja, de a figyelme már végérvényesen egy ennél sokkal sürgetőbb és fontosabb ügy felé fordult. – Köszönöm, ez nagyon kedves magától. És becsukja az ajtót.

142

5

Merő ellentét

Ezután eleget teszek házmesteri kötelezettségeimnek, és a nap folyamán először van időm hosszabban elgondolkodni. A tegnap este érdekes mellékízzel jön vissza az emlékezetembe; van benne egy csodálatos földimogyoró beütés, de érzem a kezdődő, süket szorongás keserűségét is. Megpróbálom eltéríteni magam tőle, és teljes lendülettel belevetem magam a ház cserepes növényeinek locsolásába – minden lépcsőfordulóban van belőlük –, ez éppen az a fajta feladat, amelyet én az emberi intelligencia merő ellentétének tartok. Két óra előtt egy perccel megérkezik Manuela, éppen olyan lázas izgalomban van, mint Neptune, amikor egy kolbászhéjat pillant meg a kukák mellett. – Na, mi volt? – ismétli meg a kérdést, és átnyújt egy madeleine-ekkel telt kerek fűzfa kosarat. – Már megint kérni szeretnék magától valamit – mondom. – Á, igazán? – mondja elnyújtott hanghordozással, jó hangosan, akaratlanul is modortalanul. Még soha nem láttam Manuelát az izgalomnak ezen a fokán. – Vasárnap együtt teázunk, és én viszem a süteményt – mondom. – Ó – mondja lelkesen –, a süteményt! Majd rögtön gyakorlatiasra váltva: – Akkor valami olyasmit kell csinálnom, ami sokáig friss marad. Manuela szombat délig dolgozik. – Péntek este sütök egy glutofot – jelenti ki rövid gondolkodás után. A glutof egy nehéz elzászi sütemény. De Manuela glutofja. olyan, mint a nektár. Minden, ami Elzászban nehéz és száraz, illatos mesterművé alakul az ő kezei között. – De lesz rá ideje? – kérdezem. – Természetesen – mondja kirobbanó lelkesedéssel –, mindig van időm, hogy glutofot süssek magának! Ezután mindent elmesélek neki: a megérkezést, a csendéletet, a szakét, Mozartot, a giozát, a zahát, Kittyt, A Munakata nővéreket és az összes többit. Csak egy barátnőjük legyen, de azt jól kell kiválasztani. – Maga csodálatos – mondja Manuela az elbeszélés végén. – Itt van ez a sok hülye, és amint egy igazán jó úriember érkezik ide, rögtön meghívja magát vendégségbe! És bekap egy madeleine-t. – Ha! – kiált fel váratlanul, jó erősen hangsúlyozva a „h”-t. –Sütök még néhány whiskys lepénykét is! – Nem – mondom –, ne okozzon magának annyi gondot, Manuela, a glutof bőven elég lesz… – Hogy én gondot okozok magamnak? – feleli. – De Renée, maga veszi le a vállamról a gondjaimat már olyan sok éve! Elgondolkodik, egy emlék után keresgél. – Mit keresett itt Paloma? – kérdezi. – Azt hiszem, kipihente kicsit a családját. – Ó – mondja Manuela –, szegénykém! Ha valakinek olyan nővére van, mint neki… 143

Manuela hevesen utálja Colombe-ot, a hajléktalan gönceit máglyán égetné el, és egy kis kulturális forradalom keretében szívesen kiküldené őt a földekre kapálni. – A kis Palliéres-nek mindig tátva marad a szája, amikor Colombe elmegy előtte – teszi hozzá. – De ő meg sem látja. A kis kretén akár szemeteszsákot is húzhatna a fejére. Ó, ha minden lány olyan lenne a házban, mint Olympe… – Az már igaz, Olympe nagyon kedves – mondom. – Igen – mondja Manuela –, derék kislány. Neptune egész kedden fosott, tudja, és ő végig mellette volt. Egy magányos fosás, hát az bizony sivár dolog lehet. – Tudom – mondom –, egy új szőnyeget köszönhetünk a dolognak az előcsarnokban a régi helyett. Holnap hozzák. Nem baj, az előző úgyis borzalmas volt. – Ja, igaz is – mondja Manuela –, megtarthatja a ruhát. A kedves hölgy lánya azt mondta Mariának: Tartsa meg mindet, és Maria kérte, mondjam meg, hogy magának adja azt a ruhát. – Ó – felelem –, ez igazán nagyon kedves, de nem fogadhatom el. – Jaj, ne kezdje megint – mondja Manuela ingerülten. –Amúgy is magának kell kifizetnie a tisztítást. Nézze már, milyen folt, olyan, mintha oránzs lenne… Az oránzs valószínűleg az orgia erkölcsös neve. – Hát akkor, köszönje meg Mariának a nevemben, nagyon kedves tőle. – Jobb ez így – mondja Manuela. – Rendben, holnap megköszönöm Mariának a maga nevében. Két rövid koppanás hallatszik az ajtón.

144

6

Avas kókusz

Ozu Kakuro kopogott. – Jó napot, jó napot – mondja, és bependerül a lakásba. – Á, jó napot, Lopes asszony – teszi hozzá, amikor meglátja Manuelát. – Jó napot, Ozu úr! – feleli Manuela majdnem üvöltve. Manuela nagyon lelkes tud lenni néha. – Éppen teázunk, csatlakozik hozzánk? – kérdezem. – Á, örömmel – mondja Kakuro, és megragad egy széket. Majd, megpillantva Leót: – Ó, de pompás darab! A múltkor nem is vettem észre! Olyan, mint egy szumó birkózó! – Vegyen egy madeleine-t, orgiával készült – mondja Manuela a színekbe belebonyolódva, és Kakuro felé tolja a kosarat. Az orgia valószínűleg az oránzs bűnös neve. – Köszönöm – mondja Kakuro, és kiemel egyet. – Mesés! – jelenti ki teli szájjal. Manuela üdvözült képpel izeg-mozog a széken. – A véleményére lennék kíváncsi – jelenti ki Kakuro négy sütemény után. – Nagy vitában vagyok egy barátommal az európai kultúra felsőbbrendűségéről – és diszkréten rám kacsint. Manuelának, aki nyugodtan lehetne engedékenyebb is a kis Palliéres-rel, tátva marad a szája. – Ő Angliára szavaz, én persze Franciaország mellett állok. Mondtam neki, hogy ismerek valakit, aki eldönthetné a kérdést. Lenne a döntőbírónk? – De én elfogult vagyok – jegyzem meg leülés közben –, nem szavazhatok. – Nem, nem, nem – mondja Kakuro –, nem kell szavaznia. Csak válaszoljon a kérdésemre: mi a francia és a brit kultúra két legnagyobb találmánya? Lopes asszony, ma délután nagy szerencsém van, ha kedve van, maga is elmondhatná a véleményét – teszi hozzá. – Az angoloké… – vág bele Manuela, aki nagy formában van ma, majd elhallgat. – Ne, előbb maga, Renée – teszi hozzá óvatosan, valószínűleg eszébe jutott, hogy portugál. Elgondolkodom. – A franciák legnagyobb találmánya a XVIII. század nyelve, és a brie. – És az angoloké? – kérdi Kakuro. – Az angoloké? Az könnyű – felelem. – A puding? – találgat Manuela, érdekes kiejtéssel. Kakuro teli szájjal nevet. – Valami más is kell még – mondja. – Hát akkor a rutebi – mondja Manuela, még mindig nagyon british kiejtéssel. – Hahaha! – mondja Kakuro. – Egyetértek magával! Nos, Renée, és a maga ajánlata? – A habeas corpus és a gyep – mondom nevetve. És ezt valahogy mind nagyon mulatságosnak találjuk, és boldogan nevetni kezdünk, beleértve Manuelát is, aki úgy értette: „avas kókusz”, aminek semmi értelme, viszont nagyon vicces. És ebben a pillanatban kopognak. Őrület, hogy ez a lakás, amelyik tegnap még senkit nem érdekelt, mára a világ érdeklődésének középpontjába került! – Tessék! – kiáltok ki gondolkodás nélkül, úgy lefoglal a beszélgetés. 145

Solange Josse dugja be a fejét az ajtón. Mind a hárman kérdőn nézünk rá, mintha egy bankett vendégei lennénk, és egy udvariatlan cseléd zavart volna meg minket. Solange Josse kinyitja a száját, majd meggondolja magát. Most Paloma dugja be a fejét a zár magasságában. Magamhoz térek, felállók. – Itt hagyhatnám Palomát egy órácskára? – kérdi Josse asszony, aki már szintén összeszedte magát, és kitört belőle az udvariasság is. – Jó napot, kedves uram – mondja Kakurónak, aki felállt, odament hozzá, és kezet fogott vele. – Jó napot, kedves asszonyom – feleli Kakuro kedvesen. – Szervusz, Paloma, örülök, hogy látlak. Nos, kedves barátném, nyugodtan itt hagyhatja nálunk, jó kezekben lesz. Első lecke: Hogyan bocsássunk el valakit udvariasan? – Szóval… igen… köszönöm – mondja Solange Josse, és még mindig kicsit döbbenten kihátrál. Becsukom utána az ajtót. – Kérsz egy csésze teát? – kérdem Palomát. – Igen, nagyon örülnék neki. Egy igazi hercegnő a párt káderei között. Töltök egy fél csésze teát, Manuela pedig Paloma elé tolja a megmaradt süteményeket. – Szerinted mi az angolok legnagyobb találmánya? – kérdezi tőle Kakuro, akit még mindig a kulturális verseny foglalkoztat. Paloma intenzíven gondolkodik. – A kalap mint a pszichorigiditás jelképe. – Nagyszerű! – mondja Kakuro. Megjegyzem magamban, hogy valószínűleg alaposan alábecsültem Palomát, és hogy el kellene mélyíteni ezt az ügyet, de mivel a sors mindig háromszor kopogtat, és mert minden összeesküvő arra ítéltetett, hogy egy nap lelepleződjék, újra kopognak az ajtó keretén, így későbbre halasztóm a kérdés átgondolását. Paul N'Guyen az első, aki egyáltalán nem látszik meglepettnek. – Jó napot, Michel asszony – mondja, majd: – Jó napot mindenkinek. – Á, Paul – mondja Kakuro –, végérvényesen diszkreditáltuk Angliát. Paul kedvesen elmosolyodik. – Nagyszerű – mondja. – A lánya az imént telefonált. Öt perc múlva újra hívja. És átnyújt Kakurónak egy mobiltelefont. – Értettem – mondja Kakuro – Nos, hölgyeim, búcsút kell vennem önöktől. És meghajol. – Viszontlátásra – mondjuk uniszónóban, mint egy lánykórus. – Na – mondja Manuela –, történt valami jó dolog is. – Micsoda? – kérdezem. – Az összes madeleine elfogyott. Nevetünk. Manuela elgondolkodva néz rám, majd elmosolyodik. – Hihetetlen, mi? – mondja. Igen, hihetetlen. Renée, akinek mától kezdve két barátja is van, már nem olyan mogorva többé. De Renée, akinek mától kezdve két barátja is van, érzi, hogy egy alaktalan félelem ver fészket benne. Miután Manuela elment, Paloma teketóriázás nélkül betelepszik a macska foteljába, a tévé elé, nagy, komoly szemével rám bámul, és megkérdezi: – Maga mit gondol, van értelme az életnek?

146

7

Éjkék

A tisztítóban kíméletlenül rám zúdult az ott dolgozó hölgy haragja. – Ilyen foltok egy ennyire jó minőségű ruhán – szitkozódott, miközben átnyújtotta az azúrkék bilétát. Ma reggel egy másik nőnek nyújtom át a kék papír háromszöget. Ez fiatalabb, és jóval kevésbé éber. Végtelen hosszan turkál a tömött sorban felakasztott ruhák között, majd átnyújt egy átlátszó nejlonhuzatba csomagolt, szép szilvakék gyapjúruhát. – Köszönöm – mondom, és egy parányi habozás után átveszem a ruhát. A bűneimhez csatolhatjuk tehát a következőt: elloptam egy ruhát egy másik helyett, amelyet egy halottól raboltam el. Az igazi bűn egyébként abban áll, hogy olyan rövid ideig haboztam: a habozásomat okozhatta volna a magántulajdon szentségéből fakadó bűntudat is, a remény, hogy talán még könyöröghetek Szent Péter bocsánatáért; de félő, hogy csak annyi időt használtam fel, amennyi egy gaztettre való felkészüléshez szükséges. Manuela egykor megjelenik a lakásban, hogy átadja a glutofot. – Korábban szerettem volna jönni – mondja –, De Broglie asszony a sarokból figyelt. Manuela szerint a szeme sarkából érthetetlen szőrszálhasogatás. Glutof néven egy elképesztően buja, éjkék selyempapírba csomagolt, találékonyan átfogalmazott, csodálatos elzászi tortát találok, leheletvékony whiskys lepénykéket és karamellizált szélű mandulás süteményeket. Azonnal beindul a nyálműködésem. – Köszönöm, Manuela – mondom –, de tudja, csak ketten leszünk. – Amint lehet, lássanak hozzá – mondja ő. – Még egyszer köszönöm – mondom –, jó sok idejébe belekerülhetett. – Tratatata – mondja Manuela. – Mindenből duplán csináltam, és Fernando köszöni szépen magának.

147

Napló a világban jelen lévő mozgásról N° 7

Ezt a letört szárat értetek szerettem Nem tudom, nem fogok-e szép lassan szemlélődő esztétává alakulni. Jó vaskos zen beütéssel, és egy csipetnyi Ronsard-ral. Megmagyarázom. Ez egy kicsit sajátságos „világban jelen lévő mozgás”, mert nem egy test mozdulata. De ma reggel, reggelizés közben láttam egy mozdulatot. THE mozdulatot. A mozgás legtökéletesebb fokát. Tegnap (hétfőn) Grémont asszony, a bejárónő egy csokor rózsát hozott a mamának. Grémont asszony vasárnap a nővérénél volt, akinek van egy kis hobbitelke Suresnes-ben, az egyik utolsó a műfajból, és elhozta a tavasz első rózsáit: sárga rózsákat, szép, sápadt kankalinsárga rózsákat. Grémont asszony szerint ezt a rózsafajtát úgy hívják, hogy „The Pilgrim”, vagyis „A zarándok”. Ez önmagában is nagyon tetszett. Mégis költőibb, emelkedettebb rózsanév, mint a „Madame Figaro” vagy a „Proust szerelme” (egyiket sem én találtam ki). Most talán ne is térjünk ki arra, miért hoz Grémont asszony rózsát a mamának. Olyan viszony van közöttük, mint a legtöbb felvilágosult nagypolgári asszony és a bejárónője között (bár mama meg van róla győződve, hogy az övék egy külön esetet képvisel): rózsaszín árnyalatú, jó öreg paternalista viszony (kávéval kínáljuk a bejárónőt, rendesen fizetünk, soha nem szidjuk le, nekiadjuk a régi ruhákat és a törött bútorokat, elbeszélgetünk vele a gyerekeiről, cserébe jogunk van néhány rózsacsokorra és gesztenyebarna-homokszínű horgolt ágyterítőre). De ez a rózsa… Ez nem volt akármi. Szóval, éppen reggeliztem, és a csokrot néztem a konyhaasztalon. Azt hiszem, nem gondoltam semmire. Egyébként lehet, hogy éppen ezért láttam meg a mozdulatot; talán ha mással lettem volna elfoglalva, ha a konyhában nem lett volna teljes csend, ha nem lettem volna egyedül a konyhában, ha nem figyeltem volna oda eléggé… De egyedül voltam, nyugodt és üres. Tehát magamba tudtam fogadni. Kis zaj támadt, megrezdült a levegő, és egy nagyon-nagyon-nagyon halk „shhhh”-t hallottam: egy bimbó pottyant az asztalra egy kis letört szár végén. Amikor az asztalhoz ért, így szólt: „puff” – egy ultrahangon szóló „puff” volt, csak az egerek füle hallhatta meg, és az emberi fül, amikor nagyon-nagyon nagy a csend. Megrendülten ültem ott, a kanalam fennakadt a levegőben. Nagyszerű volt. De mi volt benne annyira nagyszerű? Nem értettem: hiszen csak egy rózsabimbó volt egy törött száracskán, amely lepottyant a konyhaasztalra. Hát akkor? Amikor közelebb léptem és megnéztem a mozdulatlanul heverő rózsabimbót, amely már befejezte a zuhanását, megértettem. Olyasmi volt, aminek nem a térhez, hanem az időhöz volt köze. Ó, persze, mindig nagyon bájos egy rózsabimbó, ahogy kecsesen lehull. Olyan művészi: nagy élvezettel festené meg az ember! De nem ez magyarázza THE mozdulatot. A mozdulatot, amelyet térbeli dolognak hinnénk… Amikor néztem, ahogy a bimbó a kis szárral lehullik, egy milliomod másodpercre megéreztem a szépség lényegét. Igen, nekem, egy tizenkét és fél éves kis csitrinek ilyen hallatlan szerencsém volt, csak azért, mert ma reggel az összes körülmény adott volt: üres szellem, nyugodt ház, szép rózsák, egy bimbó lehullása. És ezért jutott eszembe Ronsard, bár az elején nem is igazán értettem: mert ez idő és rózsák kérdése. Mert az a szép, amit akkor ragad meg az ember, miközben elmúlik. A dolgok tiszavirág-életű formája abban a percben, amikor egyszerre látjuk az életüket és a pusztulásukat. Aj, aj, aj, gondoltam, ez azt jelenti, hogy így kell élnünk az életünket? Mindig egyensúlyban a szépség és a halál, a mozdulat és a mozdulat eltűnése között? Talán ilyen az, hogy élők vagyunk: olyan pillanatokat hajszolunk, amelyek elenyésznek.

148

8

Kis, boldog kortyokkal

És tessék, már itt is a vasárnap Délután kettőkor nekivágok a negyedik emeletnek. A szilvakék ruha kicsit nagy rám – valóságos áldás ez egy glutofos napon –, és a szívem úgy össze van szorulva, mint egy összegömbölyödött kölyökmacska. A harmadik és a negyedik között szemtől szembe találom magam Sabine Palliéres-rel. Néhány napja már, amikor összefutok vele, kihívóan és rosszallóan bámul könnyed, laza frizurámra. Mint látják, már nem akarom elrejteni új külsőmet a világ elől, de tüntető fitogtatása miatt most rosszul érzem magam, bármennyire felszabadultam is a rabszolgaság alól. Ez a vasárnapi találkozás sem változtatja meg a szabályt. – Jó napot, asszonyom – mondom, és megyek tovább felfelé. Palliéres asszony szigorú bólintással válaszol, megrovóan a koponyámra bámul, majd észrevéve az öltözékemet, hirtelen megtorpan. Átsöpör rajtam a pánik szele és megzavarja az izzadságszabályozásomat, azzal fenyegetve, hogy izzadságkarikákkal csúfítom el a lopott ruhát. – Ha már úgyis felmegy, meglocsolná a virágokat az emeletünkön? – kérdi Palliéres asszony csikorogva. Megemlítsem? Ma vasárnap van. – Mik azok, sütemények? – kérdi váratlanul. Kék selyempapírba csomagolva, egy tálcán viszem Manuela remekműveit, és most jövök rá, hogy a tálca annyira eltakarja a ruhámat, hogy nem is a ruházkodásban megnyilvánuló nagyravágyás váltja ki a hölgy neheztelését, hanem a feltételezés, hogy a páriák is dőzsölni merészelnek. – Igen, egy váratlan küldemény – felelem. – Nos, jól van, és ha már arra jár, locsolja meg a virágokat – mondja a hölgy, és folytatja ideges vágtáját. Elérem a negyediket, és nagy nehezen becsöngetek, mert a kazetta is nálam van, de Kakuro serényen kinyitja az ajtót, és azonnal elragadja tőlem a súlyos tálcát. – Ó, a mindenit – mondja –, maga nem viccelt, máris elcsöppen a nyálam! – Manuelának köszönje – mondom, és megyek utána a konyhába. – Igazán? – kérdezi, és lefosztja a glutof selyempapír burkát. – Manuela valóságos gyöngyszem. Hirtelen ráébredek, hogy szól a zene. Nem nagyon hangos, és láthatatlan hangszórókból árad szét az egész konyhában. Thy hand, lovest soul, darkness shades me, On thy bosom let me rest. When I am laid in earth May my wrongs create No trouble in thy breast. Remember me, remember me, But ah’forget my fate. 149

Ez Didó halála Purcell Dido és Aeneas című operájából. Ha a véleményemre kíváncsiak: ez a világ legszebb emberi hangra írt műve. Nem egyszerűen szép, hanem magasztos is, magasztossága a hangok hihetetlenül sűrű összefonódásából ered, mintha valamilyen láthatatlan erő fogná össze őket, és, bár elkülönülnek egymástól, az egyik a másikban gyökerezik, az emberi hang határán, szinte az állati nyögés területén – de olyan szépséggel, amelyhez az állati ordítások nem érhetnek fel soha, olyan szépséggel, amely a fonetikai tagolás felforgatásából fakad és abból, ahogy a hangok fittyet hánynak a műgondra, amellyel a beszélt nyelv igyekszik megkülönböztetni őket egymástól. Megtörni a lépéseket, egymásba olvasztani a hangokat. A művészet maga az élet, csak más ritmusban. – Na gyerünk – mondja Kakuro, aki egy nagy, fekete tálcára már összekészítette a teáskannát, teáscsészéket, cukrot és kis papírszalvétákat. Előtte megyek a folyosón, és az utasítására kinyitom a harmadik ajtót balra. – Van videomagnója? – kérdeztem a múltkor Ozu Kakurótól. – Igen – felelte ő rejtelmes mosollyal. A harmadik ajtó balra egy miniatűr vetítőterembe nyílik. Van benne egy nagy, fehér vászon, egy rakás csillogó és titokzatos szerkentyű, háromsornyi igazi, moziba való fotel, éjkék bársonynyal bevonva, az első sor előtt hosszú, alacsony asztalka. És sötét selyemmel bevont falak és plafon. – Tulajdonképpen ez volt a szakmám – mondja Kakuro. – A szakmája? – Harminc éven át luxus hifiberendezéseket importáltam Európába, nagy luxusvállalatoknak. Nagyon jövedelmező üzlet – de főleg jó játék volt nekem, mert halálosan izgat minden elektromos szerkentyű. Elhelyezkedem a fenségesen kitömött széken, és elkezdődik a vetítés. Hogy írhatnám le ezt a gyönyörűséges pillanatot? A Munakata nővéreket nézzük egy óriási vásznon, édes félhomályban, jó, puha háttámlának dőlve, glutofot eszegetve és teát iszogatva kis, boldog kortyokkal. Kakuro időnként leállítja a filmet, és egymás szavába vágva elemezzük a templom moháján heverő kaméliákat és az emberek sorsát, amikor nagyon kemény az élet. Kétszer is kimegyek, köszöntöm Confutatis barátomat, és úgy térek vissza a terembe, mint egy puha, meleg ágyba. Ez egy időn kívüli pillanat az időben… Mikor éreztem életemben először azt a pompás meghittségét, amelyet csak kettesben élhet át az ember? Az a nyugalom, amit akkor érzünk, amikor egyedül vagyunk, a nyugodt önbizalom érzése a magány derűjében össze sem mérhető azzal az elengedettséggel és fesztelenséggel, amelyet a másikkal él meg az ember, cinkos kettesben… Mikor éreztem életemben először azt a boldog elengedettséget egy férfi jelenlétében? Hogy mikor? Ma délután.

150

9

Szanaé

Este hétkor, miután sok csésze tea mellett alaposan kibeszélgettük magunkat, és már búcsúzni készülök, a szalonon átmenve a kanapé melletti alacsony asztalkán megpillantom egy szép nő bekeretezett fényképét. – A feleségem – mondja Kakuro halkan, látva, hogy a képet nézem. – Tíz éve halt meg, rákban, Szanaénak hívták. – Nagyon sajnálom – mondom. – Igazán… igazán szép asszony volt. – Igen – mondja Kakuro –, nagyon szép. Kicsit elhallgatunk. – Van egy lányom, aki Hongkongban él – folytatja Kakuro –, és van már két unokám is. – Biztosan nagyon hiányoznak magának – mondom. – Elég gyakran megyek hozzájuk. Nagyon szeretem őket. A hétéves fiúunokám, akit Jacknek hívnak (az apukája angol), épp ma reggel újságolta a telefonban, hogy tegnap kifogta az első halát. Képzelheti, ez a hét legnagyobb eseménye! Megint elhallgatunk. – Ha jól hiszem, maga is özvegy – mondja Kakuro, miközben kikísér az előszobába. – Igen – mondom –, már tizenöt éve. Összeszorul a torkom. – A férjemet Luciennek hívták. Szintén a rák… Már az ajtó előtt állunk, és szomorúan nézünk egymásra. – Jó éjszakát, Renée – mondja Kakuro. És egy szemernyi újraéledő vidámsággal: – Fantasztikus nap volt. Hatalmas, sötét rosszkedv fészkeli belém magát szuperszonikus sebességgel.

151

10

Sötét felhők

– Ó, te szegény hülye – mondom magamnak, miközben leveszem a szilvakék ruhát (egy whiskyfoltot fedezek fel rajta az egyik gomblyuk mellett) mégis, mit hittél? Csak egy szegény házmesternő vagy. Nem létezhet barátság az osztályok között. Mégis, mit hittél, te bolond? – Mit hittél, szegény bolond? – ismételgetem, miközben esti mosakodásomat végzem, majd egy Leóval vívott rövid közelharc után (nem akarta átengedni a területét), becsusszanok a paplan alá. Ozu Szanaé szép arca táncol behunyt szemem előtt, és úgy érzem magam, mint egy vén portéka, akinek valami hirtelen eszébe juttatja az örömtelen valóságot. Nyugtalan szívvel alszom el. Másnap reggel kicsit az az érzésem, hogy másnapos vagyok. Pedig a hét úgy telik, mint maga az álom, Kakuro időnként váratlanul megjelenik, felkér döntőbírónak (fagylalt vagy szorbet? Atlanti-óceán vagy Adria?), és én mindig élvezem a frissítő társaságát, a sötét felhők ellenére, amelyek csendesen gyülekeznek a szívem fölött. Manuela jót nevet, amikor meglátja a szilvakék ruhát, Paloma pedig egyre mélyebbre fészkeli magát Leó foteljába. – Ha felnövök, én is házmesternő leszek – jelenti ki az anyjának, aki új, gyanakvó tekintettel méreget engem, amikor letétbe helyezi lakásomon a magzatát. – Isten mentsen attól – felelem, és kedvesen a nagyságára mosolygok. – Te hercegnő leszel. Paloma tüntetően fitogtatja új szemüvegéhez illő bonbon rózsaszín pólóját, annak a kislánynak a harciasságával, aki házmesternő-lesz-mindenki-de-főleg-az-anyja-akarata-ellenére. – Mi ez a szag? – kérdi Paloma. A fürdőszobában eldugult a lefolyó, és olyan szag van, mint egy legénységi szálláson. Már hat napja kihívtam a vízvezeték-szerelőt, de láthatólag nincs oda az ötletért, hogy kijöhet hozzám. – A lefolyó – mondom, de nincs kedvem bővebben is ecsetelni a problémát. – Ez a liberalizmus kudarca – jelenti ki Paloma, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. – Nem – mondom –, ez egy eldugult lefolyó. – Hát éppen ezt mondom én is – mondja Paloma. – Miért nem jött még ki a vízvezeték-szerelő? – Talán mert más megrendelői is vannak? – Nem, szó sincs róla – vág vissza. – A helyes válasz: mert nem muszáj neki. És miért nem muszáj? – Mert nincs elég versenytársa – mondom. – Na, tessék! – jelenti ki Paloma győzedelmesen – Nincs megfelelően szabályozva az egész. Túl sok a vasutas, és kevés a vízvezeték-szerelő. Én személy szerint a kolhozra szavaznék. A nagyon érdekes beszélgetésnek ezen a pontján sajnos bekopog valaki. Kakuro az, furcsán ünnepélyesen. Bejön, és meglátja Palomát. – Á, jó napot, ifjú hölgy – mondja. – Nos, Renée, visszajöjjek később? – Ha tetszik – felelem. – Jól van? – Igen, igen – feleli. 152

Majd hirtelen elhatározással belevág: – Lenne kedve velem vacsorázni holnap este? – Izé… – mondom, és érzem, hogy őrült izgalom lesz úrrá rajtam, mintha… Mintha hirtelen testet öltenének az utóbbi napok szétszórt benyomásai. – Meg szeretném hívni egy vendéglőbe, amelyet nagyon szeretek – folytatja Kakuro, és úgy néz rám, mint egy csontot kunyeráló kutya. – Vendéglőbe? – kérdezem növekvő izgalommal. Mellettem Paloma olyan hangot ad ki, mint egy kis egérke. – Hallgasson ide – mondja Kakuro, és kicsit zavartnak látszik –, őszintén kérem rá. Holnap… holnap lesz a születésnapom, és boldog lennék, ha mellettem lenne ezen a napon. – Ó… – felelem, mert képtelen vagyok mást mondani. – Hétfőn persze elutazom a lányomhoz, hogy családi körben ünnepeljük meg a születésnapomat… de holnap este… ha lenne olyan kedves… Elhallgat, és reménykedve bámul rám. Lehet, hogy tévedek? Úgy érzem, Paloma visszatartja a lélegzetét. Hallgatunk. – Igazán sajnálom – mondom –, de nem. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. – De miért nem? – kérdi Kakuro láthatólag megzavarodva. – Nagyon kedves – mondom, megszilárdítva kisiklani készülő hangomat –, és nagyon köszönöm a meghívást, de inkább nem mennék, köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan barátai, akikkel meg tudja ünnepelni az eseményt. Kakuro döbbenten bámul rám. – Hát – sikerül végre megszólalnia –, én… persze, természetesen, de… szóval… tulajdonképpen, jobban szeretném… nem értem. Összevonja a szemöldökét. – Szóval, egyáltalán nem értem. – Jobb ez így, higgye el nekem. És hozzálépek, és ezzel gyöngéden kifelé terelem. – Lesz még alkalmunk beszélgetni, biztos vagyok benne – teszem hozzá. Kakuro elindul kifelé, de úgy néz, mint egy gyalogos, aki az úttestre lépett a járda helyett. – Hát, nagyon kár – mondja már előre úgy örültem neki. Nem lehetne mégis… – Viszontlátásra – mondom, és gyengéden az orrára csukom az ajtót.

153

11

Az eső

Túl vagyok a legrosszabbon, gondolom. Igen ám, de nem számoltam a bonbon rózsaszín végzettel: megfordulok, és szemtől szemben találom magam Palomával. Aki egyáltalán nem tűnik elégedettnek. – Megtudhatnám, mire megy ki a játék? – kérdezi olyan hangon, amiről a legeslegutolsó tanítónőm, Billot kisasszony jut eszembe. – Milyen játék? – kérdezem félénken, mert tisztában vagyok vele, milyen gyerekes a viselkedésem. – Van valami programja pont holnap estére? – kérdezi Paloma. – Hát, nincs… – mondom –, de nem is azért… – És tényleg, megtudhatnám, miért? – Azt hiszem, hogy ez nem lenne jó dolog – mondom. – És miért nem? – kérdezi a komisszár. Miért is nem? Tudom egyáltalán? És ekkor, előzetes figyelmeztetés nélkül elered az eső.

154

12

Nővérek

Az a rengeteg eső… A mi vidékünkön, télen, mindig esett az eső. Nem emlékszem, hogy akár egyszer is kisütött volna a nap: csak az eső, a sár, a hideg igája, a hajunkat és a ruháinkat a testünkre tapasztó nyirkosság, amely még a kandalló mellett sem tűnt el egészen. Vajon hányszor gondoltam arra az esős estére az azóta eltelt több mint negyven év alatt, hányszor gondoltam arra az eseményre, amely a zuhogó esőben most újra megjelenik előttem? Az a rengeteg eső… A nővéremnek egy halva született testvére nevét adták, aki maga is egy halott nagynéni nevét kapta. Lisette szép volt, és akármilyen kicsi voltam, ezt én is észrevettem, bár a szemem még nem tudta meghatározni a szépség formáját, csak a vázlatát sejtette meg. Mivel nálunk nemigen beszéltünk, ezt soha nem mondta ki senki; de a szomszédságban fecsegtek róla, és amikor a nővérem elment előttük, kitárgyalták a szépségét. „Hogy valaki ilyen szép és ilyen szegény legyen – hitvány sors vár rá”, mondta gonoszul a rőfösné, akinek az iskola mellett volt az üzlete. Én, aki testben és lélekben is formátlan voltam, szorosan fogtam a nővérem kezét, Lisette pedig csak ment, felvetett fejjel, könnyű léptekkel, fittyet hányva a sötét jóslatokra, amelyeket a szomszédok zúdítottak a nyakába. Tizenhat éves korában a városban ment, hogy gazdagok gyerekeire vigyázzon. Több mint egy évig nem láttuk. Karácsonyra hazajött, furcsa ajándékokat hozott (mézeskalácsot, színes szalagokat, kis levendulás zacskókat), és olyan volt, mint egy királynő. Volt-e rózsásabb, mozgékonyabb, tökéletesebb arc az övénél? Életünkben először mesélt valaki nekünk egy történetet, és mi csüggtünk az ajkán, mohóvá tett minket a titokzatos ébredés, amelyet a hatalmasok cselédjévé lett tanyasi lány szavainak köszönhettünk; Lisette egy ismeretlen, cifra és ragyogó világról beszélt nekünk, ahol a nők autót vezetnek, és esténként olyan házakba térnek haza, ahol furcsa gépek végzik az emberek munkáját, és híreket mondanak a világról, ha az ember elfordít egy kapcsolót… Ahogy most erre visszagondolok, megdöbbenek, milyen megfosztottságban éltünk. Csak ötven kilométerre laktunk a nagyvárostól, és tizenkét kilométernyire volt egy kisebb város is, de mi úgy éltünk, mint a várkastélyok idejében, siváran, reménytelenül, olyan erős volt a meggyőződésünk, hogy mindig jobbágyok leszünk. Biztos, hogy egyes elzárt vidékeken ma is élnek még idős emberek, akiknek fogalmuk sincs a modern világról, de itt egy még fiatal és tevékeny család tagjairól volt szó, akik, amikor Lisette leírta a karácsonyi díszkivilágításban ragyogó utcákat, felfedezték, hogy van egy másik világ is, amelynek a létezéséről eddig fogalmuk sem volt. Lisette visszautazott a városba. Néhány napig, mintegy a tehetetlenségi erőtől hajtva, még szóba hoztuk őt. Este, az asztalnál az apa elemezte a leánya sorsát. „Hát ez biza kemény, de furcsa is, azám.” Majd újra zuhogni kezdett ránk a csend és a kiabálás, ahogy a sorscsapások a boldogtalanokra. Ha visszagondolok rá… Az a sok eső, az a sok halott… Lisette két halott nevét viselte; én csak egy halottét, az anyai nagyanyámét, aki az én születésem előtt halt meg. A fivéreim a háborúban megölt kuzinok nevét viselték, és maga az anyám is egy gyermekágyban elhunyt unokatestvér nevét viselte, akit nem ismert. Így éltünk szavak nélkül ebben a halott világban, ahová egy novemberi estén Lisette hazajött a városból. 155

Emlékszem arra a rengeteg esőre… A tetőn doboló esőcseppek hangjára, az esővízzel elárasztott ösvényekre, a sártengerre a házunk ajtaja előtt, a fekete égre, a szélre, és a végtelen nedvesség keserves érzésére, amely úgy nehezedett ránk, mint az életünk: öntudatlanul, hogy nem is lázadtunk ellene. Egymáshoz szorulva ültünk a tűz mellett, amikor az anyám az egész nyájat megbolygatva hirtelen felállt; csodálkozva néztük, ahogy az ajtóhoz megy, és valamilyen homályos ösztöntől hajtva sarkig kitárja. Ó, az a rengeteg eső, az a rengeteg eső… Az ajtóban, arcára tapadt hajjal, átázott ruhában, szétmállott cipőben, merev tekintettel ott állt Lisette, moccanatlanul. De honnan tudta az anyám? Honnan tudta ez az asszony, aki, bár nem bánt velünk rosszul, egyetlen szóval vagy mozdulattal sem adta jelét soha, hogy szeretne minket, honnan tudta ez az eldurvult teremtés, aki úgy hozta a világra a gyerekeit, ahogy a földet kapálta vagy a tyúkokat etette, honnan tudta ez az írástudatlan asszony, aki annyira primitív volt, hogy soha nem szólított minket a nevünkön, amelyet pedig ő adott nekünk, és amelyre, néha úgy éreztem, nem is emlékezett pontosan, hogy a félhalott lánya, aki nem mozdul, nem szól, csak bámulja az ajtót a zuhogó esőben, és kopogni sem mer, odakint arra vár, hogy valaki kinyissa az ajtót, és beengedje a melegre? Talán ez az anyai szeretet, az előérzet, amely jelen van még a teljes összeomlásban is, a villanásnyi beleérző képesség, ami akkor is megmarad, amikor az ember élete már majdnem annyira összeszűkült, mint egy állaté? Lucien legalábbis így magyarázta: egy anya, aki szereti a gyermekeit, mindig megérzi, mikor vannak bajban. Ami engem illet, én nemigen hajlok erre a magyarázatra. Ám nem is neheztelek erre az anyára, aki nem is volt anya. A nyomor egy aratógép: mindent felaprít bennünk, ami a másik emberrel való kapcsolat megteremtéséhez kell, és otthagy minket üresen, minden érzelemtől megfosztva, hogy el tudjuk viselni a mindennapok sötétségét. Nem dédelgetek szép ábrándokat; az anyám megérzésében nem volt egy szemernyi anyai szeretet sem, csak a balszerencse bizonyosságába vetett hitét ültette át mozdulatokra. Ez valamiféle velünk született, a szívünk legmélyébe gyökerezett tudás: tudjuk, hogy az olyan szegény ördögökhöz, amilyenek mi vagyunk, egy esős estén kikerülhetetlenül beállít a meggyalázott leány, aki meghalni tér haza a családi otthonba. Lisette még annyi ideig élt, amíg világra hozta a gyermekét. Az újszülött azt tette, amit elvártak tőle: három óra múlva meghalt. Ebből a tragédiából, amely a szüleim szemében láthatólag beleillett a dolgok természetes rendjébe, olyannyira, hogy nem rendültek meg tőle jobban – bár kevésbé sem –, mintha egy kecskéjüket veszítették volna el, két bizonyosságot szűrtem le: éljenek a gazdagok és haljanak a szegények, a hierarchiában elfoglalt helyük szerint örömök, illetve szenvedések közepette, és ahogy Lisette szép volt és szegény, én úgy vagyok okos és szegényes fantáziájú, tehát hasonló büntetés vár rám, ha az osztályomra fitytyet hányva megpróbálok előnyöket kovácsolni az okosságomból. De mert nem tudtam már nem az lenni, akivé váltam, úgy éreztem, az én utam a titoktartás: el kell hallgatnom, ami vagyok, és soha nem szabad a másik világhoz keverednem. Hallgatagból tehát rejtőzködővé váltam. És hirtelen ráébredek, hogy a konyhámban ülök, Párizsban, ebben a másik világban, amelyben egy láthatatlan kis fészket alakítottam ki magamnak, abban a világban, amellyel soha nem akartam keveredni, és forró könnyeket sírok, miközben egy hihetetlenül meleg tekintetű kislány fogja a kezemet, és simogatja lágyan az ujjaimat – és arra is ráébredek, hogy mindent elmondtam, mindent elmeséltem: Lisette-et, az anyámat, az esőt, a meggyalázott szépséget, és végül: a végzet vaskezét, amely a halva született gyermekeknek halott anyát adott, mert újra akartak születni. Nagy, forró, finom, görcsös könnyeket sírok, meg vagyok zavarodva, de érthetetlenül boldog is vagyok, hogy Paloma szomorú és szigorú tekintete a melegség kútjává változik, ahol felmelegedhetnek a könnyeim. – Istenem – mondom, amikor végre sikerül megnyugodnom egy kicsit –, Istenem, Paloma, hogy én milyen hülye vagyok! – Michel asszony – feleli ő –, tudja, maga visszaadja nekem a reményt. – A reményt? – kérdem szenvedélyesen szipogva. – Igen – mondja –, úgy látszik, mégis meg lehet változtatni a végzetünket. 156

És még hosszú percekig így ülünk, egymás kezét fogva, egy szó nélkül. Egy tizenkét éves széplélek barátja lettem, és nagy hálát érzek iránta, és e kor, életkörülmények és társadalmi állapot szempontjából is aszimmetrikus kötődésnek a szabálytalansága sem képes beszennyezni ezt az érzelmet. Amikor Solange Josse megjelenik a lakásomban a lányáért, az elpusztíthatatlan barátságok cinkosságával nézünk egymásra, és a közeli viszontlátás reményében veszünk búcsút egymástól. Miután az ajtó becsukódott, leülök a tévéfotelba, a kezemet a szívemre teszem, és azon veszem észre magam, hogy hangosan kijelentem: lehet, hogy ilyen, amikor él az ember.

157

Mély gondolat N° 15

Meggyógyítani magad, a többieken kell mindig segíts. Nevess és sírj, ó boldog ellenkezés a sorssal! Tudják, mit gondolok? Lehet, hogy lemaradtam valamiről. Valahogy úgy, mint aki rossz társaságba keveredett, és amikor egy jó emberrel találkozik, hirtelen felfedez egy másik világot. Az én rossz társaságom mama, Colombe, papa és az egész banda. De ma találkoztam egy igazán jó emberrel. Michel asszony elmesélte a traumáját: azért menekül Kakuro elől, mert Lisette nővérének halála traumatizálja; Lisette-et egy gazdag család fia elcsábította, és elhagyta. Nem közösködni a gazdagokkal, hogy ne haljon bele az ember, azóta ez Michel asszony túlélési technikája. Miközben Michel asszonyt hallgattam, egy dolog járt az eszemben: mi volt a nagyobb trauma? Egy nővér, aki belehal abba, hogy elhagyták, vagy az esemény tartós következményei: az attól való félelem, hogy ha az ember nem marad meg a számára kijelölt helyen, belehal? A nővére halálán Michel asszony még túltehette volna magát; de felülemelkedhet-e az ember a saját előre elképzelt bűnhődésén? És ami még fontosabb, megéreztem még valamit, valami új érzést, és most, hogy írok róla, még mindig nagyon meg vagyok rendülve, egyébként két percre le is kellett tennem a tollat, hogy kisírjam magam. Szóval ezt éreztem: miközben Michel asszonyt hallgattam, és láttam, hogy sír, de főleg, amikor éreztem, hogy milyen jót tesz neki, hogy ezt elmondhatja nekem, megértettem valamit: megértettem, hogy azért szenvedek, mert nem tudok jót tenni senkivel a környezetemben. Megértettem, hogy azért haragszom papára, mamára és főleg Colombe-ra, mert nem tudok a hasznukra lenni, mert semmit sem tehetek értük. Már túl messzire jutottak a betegségben, és én túl gyönge vagyok. Tökéletesen felismerem a tüneteiket, de nincs meg hozzá a szakértelmem, hogy gyógyítsam őket, és ettől én is pontosan olyan beteg leszek, mint ők, csak nem veszem észre. Michel asszony kezét fogva viszont megéreztem, hogy én is beteg vagyok. De egy dolog egészen biztos: úgy nem tudom magam meggyógyítani, ha azokat büntetem, akiket nem tudok meggyógyítani. Talán újra át kellene gondolnom ezt a lakásfelgyújtás-öngyilkosság ötletet. Egyébként be kell vallanom valamit. Igazából már nincs kedvem meghalni, megint akarok találkozni Michel asszonnyal, és Kakuróval, és Yokóval, Kakuro kiszámíthatatlan jövőjű másodunokahúgával, és segítséget akarok kérni tőlük. Ó, persze nem fogok eléjük állni, és azt mondani: please, help me, egy öngyilkos hajlamú kislány vagyok. De azt hiszem, meg fogom engedni másoknak, hogy jót tegyenek velem: végeredményben csak egy boldogtalan kislány vagyok, és még ha kivételesen okos vagyok is, ez nem változtat semmit a tényen, ugye? Egy boldogtalan kislány, akinek a legrosszabb pillanatban olyan szerencséje akadt, hogy boldog találkozásai estek. És van-e erkölcsi jogom, hogy kiengedjem a kezem közül ezt a szerencsét? Bof. Fogalmam sincs róla. Végül is ez a történet egy tragédia. Vannak értékes emberek, örvendezzünk! – lenne kedvem mondani, de végül, micsoda bánat, a zuhogó esőben végzik. Nem igazán tudom, mit gondoljak a dologról. Egy pillanatra azt hittem, hogy megtaláltam a hivatásomat; úgy éreztem, megértettem, hogy csak úgy tudom meggyógyítani magam, ha másokat meggyógyítok, vagyis a többi „gyógyításra szorulót”, azokat, akiket még meg lehet menteni, és nem azon rágódni, hogy a többit viszont nem tudom megmenteni. Na jól van, akkor tehát orvos leszek? Vagy író? Ez kicsit hasonló, vagy nem? Igen ám, de hány Colombe jut egy Michel asszonyra, hány szomorú Tibére?

158

13 A pokol ösvényein Miután Paloma elment, egy hosszú percig még magamból kifordulva üldögélek. Majd két marokra fogom a bátorságomat, és feltárcsázom Ozu Kakuro számát. Paul N'Guyen veszi fel, a második csöngetésre. – Á, jó napot, Michel asszony – mondja –, mit tehetek önért? – Hát – mondom –, tulajdonképpen Kakuróval szerettem volna beszélni. – Most nincs itt – mondja Paul –, visszahívja önt, amikor hazaér? – Nem, nem – mondom, és meg vagyok könnyebbülve, hogy egy közvetítőn keresztül intézkedhetek. – Megmondaná neki, hogy másképp döntöttem, és boldogan vacsorázom vele holnap este? – Nagyon szívesen – feleli Paul. Miután letettem a telefont, újra belezuhanok a karosszékbe, és egy kurta órára összefüggéstelen, de vidám gondolatokba merülök. – Ami azt illeti, nincs valami jó szag magánál – szólal meg egy kedves hang a hátam mögül. – Miért nem szereli ezt meg valaki? Olyan halkan nyitotta ki az ajtót, hogy meg sem hallottam. Egy szép, barna fiatalember, vadonatúj farmerzakóban, kicsit keszekusza hajjal, és nagy, békés spánielszemekkel. – Jean? Jean Arthens? – kérdezem, és alig hiszek a szememnek. – Egen – mondja, és oldalra hajtja a fejét, mint hajdanában. De összesen ennyi marad a roncsból, a csontsovány testben hamvadó fiatal lélekből; Jean Arthens, aki nemrég még nagyon közel volt a pusztuláshoz, láthatólag az újjászületésre szavazott. – Csodálatosan néz ki! – mondom, és a legszebb mosolyommal nézek rá. Kedvesen visszamosolyog. – Nos hát, jó napot, Michel asszony – mondja –, nagyon örülök, hogy látom. Nagyon jól áll magának – és az új frizurámra mutat. – Köszönöm – mondom. – De mi szél fújta erre? Kér egy csésze teát? – Ah… – mondja a hajdani habozás árnyalatával a hangjában –, persze, köszönöm! Felteszem a teát, ő leül az egyik székre, és elkerekedett szemmel bámulja Leót. – Mindig ilyen kövér volt ez a macska? – Igen – mondom –, nem valami sportos állat. – Nem lehet, hogy neki van ilyen rossz szaga? – kérdi Jean, és idegesen megszagolgatja. – Nem, nem – mondom –, csak eldugult a lefolyó. – Biztosan furcsának találja, hogy csak úgy beállítok ide – mondja –, főleg, hogy soha nem beszéltünk sokat egymással. Akkoriban nem voltam túl bőbeszédű. – Nagyon örülök, hogy látom, és annak különösen, hogy úgy nézem, jól van. – Igen… – mondja – nagyon messziről tértem vissza. Mind a ketten belekortyolunk a forró teába. – Meggyógyultam, vagyis hát, azt hiszem, hogy meggyógyultam – mondja –, ha meg tud gyógyulni az ember egyáltalán. De nem nyúlok többé a szerhez, találkoztam egy helyes lánnyal, vagyis hát egy fantasztikus lánnyal, mondhatnám (a szeme felragyog, és megszívja az orrát), és találtam egy nagyon jó kis munkát is. – Mit csinál? – Egy hajósboltban dolgozom. – Hajófelszerelés-boltban? – Ja, és ez klassz. Ott kicsit úgy érzem magam, mintha mindig vakáción lennék. Jönnek a csávók, a hajójukról beszélnek, a tengerről, ahová mennek, a tengerről, ahonnan jönnek, és ezt nagyon szeretem, meg aztán, tudja, boldog vagyok, hogy dolgozhatok. – És tulajdonképpen miben áll a munkája? – Olyan mindenesféle vagyok, a raktáros, a futár, de idővel egyre több mindent megtanulok, úgyhogy mostanában már érdekesebb feladatokat is rám bíznak néha: a vitorla és a kötélzet javítását, az élelmiszer-ellátási leltárt…

159

Érzik ennek a szónak a poézisét? Élelmezünk egy hajót, biztosítjuk egy város élelmiszer-ellátását. Aki nem érzi, hogy a nyelvi varázslat az ilyen finomságokból születik, attól csak annyit kérek, hogy óvakodjék a vesszőktől. – De maga is nagyon jó formában van ám! – teszi hozzá nagyon kedvesen. – Igazán? – kérdezem. – Hát, van néhány változás, és ez nagyon kedvező a számomra. – Tudja – folytatja –, nem azért jöttem vissza, hogy megnézzem a régi lakást, vagy hogy itteni emberekkel találkozzam. Még abban sem vagyok biztos, hogy megismernének; egyébként magammal hoztam a személyimet is arra az esetre, ha maga sem ismerne meg. Nem, azért jöttem, mert semmiképpen sem jut eszembe valami, ami pedig sokat segített, akkor is, amikor még beteg voltam, és később, a lábadozásom idején. – És én segíthetek benne? – Igen, mert maga mondta nekem azoknak a virágoknak a nevét egyszer. Abban a virágágyásban (az udvar mélyére mutat), szép kis fehér és piros virágok vannak, maga ültette őket, ugye? Egyszer megkérdeztem, hogy mi a nevük, de azóta sem jut eszembe. Pedig egész idő alatt ezekre a virágokra gondoltam, nem is tudom, miért. Nagyon szépek, és amikor olyan roszszul voltam, a virágokra gondoltam, és máris jobban lettem. És most, hogy erre akadt dolgom, azt gondoltam: elmegyek Michel asszonyhoz, és megkérdezem, hátha meg tudja mondani. Zavartan kémleli a reakciómat. – Kicsit furcsának találja, nem? Remélem, nem ijesztettem meg a virágmániámmal! – Nem – mondom –, dehogyis. Ha tudtam volna, hogy ennyire jót tesznek magának… Mindenhová ilyet ültettem volna! Jean felkacag, mint egy boldog kisgyerek. – Ó, Michel asszony, tudja, gyakorlatilag megmentették az életemet. Ez már önmagában csoda. Szóval, meg tudná nekem mondani a nevüket? Ó, angyalom, hogyne tudnám. A pokol ösvényein, a zuhogó esőben, elakadó lélegzettel és az öklendezés határán egy vékony fénysugár: kaméliák. – Igen – mondom –, kaméliák. Jean Arthens kerek szemmel, meredten bámul rám. Majd egy kis könnycsepp gördül le a megmenekedett gyermekorcáján. – Kaméliák… – mondja, és elmerül egy emlékben, ami csak az övé. – Igen, kaméliák – ismétli, s megint rám emeli a tekintetét. – Ez az. Kaméliák. Érzem, hogy könnycsepp gördül le az én arcomon is. Megfogom a kezét. – Jean, el sem tudja képzelni, milyen nagyon boldog vagyok, hogy ma eljött ide. – Á, igazán? – kérdi csodálkozva. – De miért? Hogy miért? Mert egy kamélia meg tudja változtatni egy ember sorsát.

160

14

A folyosóról az ösvényekre

Mi ez a háború, amelyet a vereségünk biztos tudatában vívunk? Az eljövendő csatáktól máris kimerülten, minden reggel újra és újra átéljük a mindennapoktól, a végtelen folyosótól való rettegést – utolsó óránkban akár sorsnak is hívhatjuk ezt a folyosót, ha már olyan hosszan járkáltunk benne. Igen, angyalom, íme, a mindennapok: rosszkedv, üresség és gyötrelmek rogyásig. És ismerjük már a pokol sétányait; egyszer odakerülünk, és túl sokáig maradunk ott. A folyosóról az ösvényekre: amikor egyenesen lezuhanunk, már meg sem lepődünk. A folyosó szomorúságából indultunk, és rójuk tovább sötét kárhozatunk útját. És láttuk azokat a sétányokat? Hogy születhetünk újjá a zuhanás után? Látunk-e még bármit is kiégett szemünkkel? Hol kezdődik a háború, és hol érnek véget a csaták? És akkor, egy kamélia.

161

15

Forró, kiizzadt vállain

Este nyolckor Paul N'Guyen jelenik meg nálam, csomagokkal megrakodva. – Ozu úr még nem ért haza, valami gond van a követségen a vízumával, így hát megkért, hogy adjam át ezeket magának – mondja kedves mosollyal. Az asztalra teszi a csomagokat, és átnyújt egy lapot. – Köszönöm – mondom. – Nem kér valamit? – Nem, köszönöm – mondja –, még rengeteg a dolgom. De egy másik alkalommal élek a kedves meghívással. És megint rám mosolyog, valamiképpen melegen és boldogan, nagy örömet szerezve nekem. Miután egyedül maradok a konyhában, leülök a csomagok elé, és kinyitom a borítékot. „Nem értette, honnét jön s mi ez: a munka derekán hirtelen kellemes, hűvös érzése támadt forró, kiizzadt vállain. Kaszafenés alatt fölnézett az égre. Alacsony, súlyos felhő futott át rajta, nagy szemű esővel. „6 Kérem, fogadja ezt a néhány ajándékot csak úgy, egyszerűen. Kakuro A kaszáló Levin vállát öntöző nyári eső… A mellemhez emelem a kezem, úgy meg vagyok indulva, mint még soha. Egyenként kinyitom a csomagokat. Egy gyöngyszürke selyemruha álló gallérral, fekete atlaszbőr öv fogja össze. Egy bíborszínű selyemstóla, könnyű és sűrű, mint a szél. Alacsony sarkú körömcipő, olyan finom fekete bőrből, hogy az arcomhoz simítom. Megnézem a ruhát, a stólát, a cipőt. Odakint Leó az ajtót kaparja, be akar jönni. Halkan, lassan elsírom magam, a mellkasomban egy kamélia remeg.

6

Németh László fordítása

162

16

Valaminek véget kell érnie

Másnap reggel tízkor valaki kopog az ablakon. Egy sovány égimeszelő, tiszta feketében, kék gyapjúsapkában, és olyan öreg katonai bakancsban, hogy szerintem megjárta már Vietnamot is. Colombe barátja az, aki mesteri fokon űzi a kihagyás művészetét az udvariasság területén. Tibére-nek hívják. – Colombe-ot keresem – mondja Tibére. Csodálják meg, kérem, e mondat nevetségességét. Júliát keresem, mondja Rómeó, ez azért némileg elegánsabb. – Colombe-ot keresem – mondja a rettenthetetlen Tibére, aki nem fél semmitől, csak a sampontól, legalábbis ez derül ki, amikor leveszi a tökfödőjét, no nem udvariasságból, hanem mert nagyon meleg van. Végül is május van, vagy mi. – Paloma azt mondta, hogy itt találom – teszi hozzá. Majd azt is hozzáteszi: – A francba, átbaszta a fejemet. Pamela, most biztosan jól szórakozol. Gyorsan kidobom, és furcsa gondolatokba merülök. Tibére… Milyen előkelő név egy ennyire szánalmas külsőhöz. Eszembe jut Colombe Josse prózája, a Saulchoir Könyvtár csöndes sétányai… és most Róma felé szállnak a gondolataim… Tiberius… Váratlanul Jean Arthens arca jelenik meg előttem, azután az apja arca, és az a hozzá nem illő, a nevetségességgel kacérkodó habos selyemsál… Az a sok keresés, az a sok ember… Hogy hasonlíthatunk egymásra ilyen nagyon, amikor annyira távoli világokban élünk? Lehet, hogy ugyanazokat a lázas szenvedélyeket éljük át mindannyian, akik pedig nem ugyanarról a vidékről származunk, nem ugyanabból a vérből valók vagyunk, és mások a törekvéseink is: Tibére… Tulajdonképpen belefáradtam, belefáradtam ezekbe a gazdagokba, ezekbe a szegényekbe, ebbe az egész bohózatba… Leó leugrik a fotelból, és a lábamhoz dörgölőzik. Ez a macska, aki csak jótékonyságból kövér, igazi nagyvonalú lélek, és pontosan megérzi a lelkem hullámzásait. Belefáradtam, igen, belefáradtam… Valaminek véget kell érnie, valaminek el kell kezdődnie.

163

17

A készülődés gyötrelmei

Nyolc órára elkészülök. A ruha és a cipő pontosan az én méretem (42-es és 37-es). A stóla 60 centi széles és 2 méter hosszú. 1600 wattos Babyliss márkájú hajszárítóval szárítottam a háromszor mosott hajamat, és kétszer minden irányba átfésültem. Döbbenetes az eredmény. Négyszer ültem le, de mind a négyszer rögtön fel is álltam, ez az oka, hogy jelen pillanatban éppen állok, és nem tudok magammal mit kezdeni. Talán leülhetnék. A szekrény mélyén, a lepedők alatt őrzött dobozból elővettem az anyósomtól, a szörnyűséges Yvette-től örökölt fülbevalókat – régi ezüstfüggők, körte alakú gránáttal. Csak a hatodik kísérlet után sikerült beledöfnöm a fülembe, és most kénytelen vagyok azzal az érzéssel élni, hogy két hasas macska lóg kinyúlt fülcimpáimon. Ötvennégy, ékszer nélkül leélt év nem szoktatott hozzá a készülődés gyötrelmeihez. A számra rákentem egy réteg „Mélyvörös” rúzst, húsz éve vettem egy unokahúg esküvőjére. Elképedek, milyen hosszú e képtelen tárgyak élettartama, miközben igazi értékek pusztulnak el naponta. A világnépesség azon 8%-ához tartozom, amelyik számokba fojtja a szorongását. Ozu Kakuro kettőt kopog az ajtón. Kinyitom. Kakuro nagyon szép. Egyenes gallérú antracitszürke zakót visel egyszínű paszománnyal, hozzáillő nadrágot, és olyan puha bőrből készült mokaszint, hogy luxuspapucsnak látszik. Nagyon… eurázsiai. – Ó, milyen csodálatosan fest! – mondja. – Köszönöm – mondom meghatottan –, de maga is nagyon szép. Boldog születésnapot! Rám mosolyog, és miután óvatosan becsukom az ajtót magam mögött és Leó előtt, aki megpróbálkozik egy kitöréssel, Kakuro a karját nyújtja, és én ráteszem enyhén remegő kezemet. Ó, bárcsak ne találkoznánk senkivel, könyörög bennem egy hang, ami az ellenállásból ered, a rejtőzködő Renée ellenállásából. Hiába dobtam máglyára számos félelmemet, még nem készültem fel rá, hogy táplálékot adjak a Grenelle hírharangjainak. Mert így ki lepődne meg rajta? A bejárati ajtó kinyílik, még mielőtt elértük volna. Jacinthe Rosen és Anne-Héléne Meurisse lép be rajta. A macska rúgja meg! Most mit tegyünk? Már oda is értünk hozzájuk. – Jó estét, jó estét, kedves hölgyeim – trillázza Kakuro, határozottan maga mellé von, és gyorsan elhúz mellettük –, jó estét, kedves barátnéim, máris elkéstünk, csak köszönünk, és már itt sem vagyunk! – Á, jó estét, Ozu úr – negédeskednek a hölgyek lenyűgözve, majd egyazon mozdulattal megfordulnak, és követnek a tekintetükkel. – Jó estét, hölgyem – mondják nekem (nekem), és szélesen elmosolyodnak. 164

Soha nem láttam még ennyi fogat egyszerre. – Örvendtem a szerencsének, kedves asszonyom – susogja Anne-Héléne Meurisse, és mohón bámul rám, bár közben mi már az ajtóhoz értünk. – Nemkülönben, nemkülönben! – csicsergi Kakuro, és a sarkával belöki az ajtót. – Hú, a mindenit – mondja –, ha ezek megállítanak, egy órán át nem szabadulunk. – Nem ismertek fel – mondom. Megállok a járda közepén, egészen el vagyok képedve. Ő is megáll, a kezem még mindig a karján. – Azért, mert soha nem látták magát – mondja. – Én bármilyen körülmények között felismertem volna.

165

18

A futó víz

Elég csak egyszer megtapasztalni, hogy az ember éles fényben is vak lehet, és láthat a sötétben is, és máris el kell gondolkodnunk a látás mibenlétén. Miért látunk? Miközben beszállok a taxiba, amelyet Kakuro rendelt, Jacinthe Rosenre és Anne-Héléne Meurisse-re gondolok, akik csak anynyit láttak belőlem, amennyire képesek voltak (Ozu úr karján, a rangsorban elfoglalt helyem szerint), és döbbenetes erővel vág mellbe a nyilvánvaló igazság: a tekintet olyan, mint egy kéz, amely a futó vizet akarja megragadni. Igen, a szem észlel, de nem kémlel, hisz, de nem kérdez, kap, de nem keres – sem vágy, sem éhség, sem küzdés nincs benne. És miközben a taxi a vendéglő felé hajt a növekvő alkonyatban, elgondolkodom. Jean Arthensre gondolok, kiégett szemére, amelyben csak a kaméliák gyújtottak fényt. Pierre Arthensre gondolok, maró tekintetére és koldusvakságára. Ezekre a mohó hölgyekre, könnyelműen vak, kuncsorgó tekintetükre gondolok. Gégéne-re gondolok, kihunyt, erőtlen szemére, amely már csak a pusztulást látja. Lucienre gondolok, aki már nem képes a látásra, mert a vége felé túl mély a sötétség. Még Neptune is eszembe jut, akinek tulajdonképpen a lapos orra a szeme, és képtelen hazudni. És azon tűnődöm, én magam jól látok-e.

166

19

Látták a Fekete esőt?

Mert ha nem látták – vagy legalább a Szárnyas fejvadászt –, nagyon nehéz lesz megérteniük, miért támad az az érzésem, amikor belépünk a vendéglőbe, hogy egy Ridley Scott-filmbe kerültem. Van az a jelenet a Szárnyas fejvadászban, a kígyóasszony bárjában, ahonnan Deckard felhívja Rachelt egy fali videofonról. Vagy van az a call-girl bár a Fekete esőben, a szőke, meztelen hátú Kate Capshaw-val. Meg azok a snittek a festett üvegablakok fényével, meg a katedrálisok fényével, ahol pokolbéli félhomály uralkodik. – Nagyon tetszik ez a fény – mondom Kakurónak leülés közben. Egy kis, nyugodt bokszba vezetnek, amely sziporkázó árnyakkal koszorúzott, napsárga fényben úszik. Hogy sziporkázhat egy árnyék? Csak sziporkázik, és kész. – Látta a Fekete esőt? – kérdi Kakuro. Soha nem hittem volna, hogy lehet két embernek ennyire azonos az ízlése és a lelke gondolatmenete. – Igen – felelem –, legalább tizenkétszer. A légkör ragyogó, pezsgő, elegáns, tompított. Nagyszerű. – Szusiorgiát csapunk – mondja Kakuro, és lelkesen széthajtogatja a szalvétáját. – Remélem, megbocsátja, már rendeltem is; ragaszkodom hozzá, hogy bemutassam önnek, amit én Párizs legjobb japán konyhájának tartok. – Cseppet sem haragszom – mondom, és a szemem kimered, mert a pincérek már le is tették elénk a szakés üvegeket, és rengeteg szépséges kis csészében egy egész sor apróra vágott gyümölcsöt; látszik rajtuk, hogy valami egészen nagyszerű mit tudom én miben pácolták őket. És belekezdünk. Kihalászom egy pácolt uborkát, amely csak látszatra pácolt és csak látszatra uborka, mert a nyelven pompás valamivé omlik. Kakuro barnáspiros evőpálcikáival nagy óvatosan kiemel egy darab… mandarint? paradicsomot? mangót? És nagyon ügyesen eltünteti a szájában. Én azonnal beletúrok ugyanabba a csészébe. Ínyenc isteneknek készült cukrozott répa. – Hát akkor, Isten éltesse – mondom, és felemelem a szakés poharat. – Köszönöm, köszönöm szépen! – mondja Kakuro, és koccintunk. – Mi ez, polip? – kérdezem, ugyanis éppen most halásztam ki egy sáfrányszószos csészéből egy kis darab csipkézett tapogató kart. Két kis, perem nélküli vastag fatálcát hoznak, rajta nyers halak halmozódnak. – Szasimi – mondja Kakuro – Itt is talál polipot. Elmélyülten tanulmányozom a műalkotást. A vizuális szépségtől elakad a lélegzetem. Felcsípek egy kis darab fehér és szürke húst ügyetlen pálcikáim közé (sima lepényhal, tájékoztat kötelességtudóan Kakuro), és az eksztázisra felkészülve megkóstolom. Vajon miért keressük az örökkévalóságot a láthatatlan anyagok éterében? Ez a kis, fehéres darab egy morzsányi megérinthető örökkévalóság. – Renée – mondja Kakuro –, nagyon boldog vagyok, hogy a maga társaságában ünneplem a születésnapomat, de van egy ennél nyomósabb indítékom is, hogy magával akartam vacsorázni.

167

Bár még csak három hete ismerjük egymást, már kezdem egész jól megismerni Kakuro indítékait. Franciaország vagy Anglia? Vermeer vagy Caravaggio? A Háború és béke vagy a kedves Anna? A szájamba szuszakolok egy újabb légies szasimit – talán tonhal –, olyan derék méretű, hogy bizony, ráfért volna egy kis darabolás. – Igaz, hogy azért hívtam meg, hogy együtt ünnepeljük a születésnapomat, de időközben nagyon fontos információhoz jutottam valakitől. Így tehát valami különlegesen fontos dolgot akarok magának mondani. A tonhaldarab tökéletesen leköti a figyelmemet, így nem tudok felkészülni arra, ami vár rám. – Maga nem a nővére – mondja Kakuro, és mélyen a szemembe néz.

168

20

A barbár hordák

Hölgyeim. Hölgyeim, ha egy este egy gazdag és rokonszenves úriember meghívja önöket egy fényűzően gazdag étterembe, minden helyzetben viselkedjenek elegánsan. Akár meglepik, akár felbosszantják önöket vagy elvonják a figyelmüket, mindenképpen őrizzék meg szenvtelen választékosságukat, és a meglepő szavakra reagáljanak disztingváltam ahogy az ilyen helyhez illik. Én viszont, mert egy bunkó vagyok, és úgy nyelem a szasimiket, mint a krumplit, görcsösen csukladozom, és amikor nagy rémületemre úgy érzem, hogy a morzsányi örökkévalóság a torkomon akadt, egy gorilla kifinomultságával próbálom visszatornázni a szájamba. A legközelebbi asztaloknál csend támad, amikor egy sorozat böfögés és egy utolsó, nagyon dallamos csuklás után végre sikerül kilakoltatnom a bűnös darabot, és a szalvétámat megragadva az utolsó pillanatban elhelyezni benne. – Megismételjem? – kérdezi Kakuro, aki – az ördögbe is? – szemlátomást jól szórakozik. – Én… kof… kof… – köhögöm. A kofkofa barbár hordák felelgetős imájának hagyományos válasza. – Én… szóval… kof… kof… – folytatom csodálatosan talpraesetten. Majd olyan elegánsan, hogy az már az egeket ostromolja: – Mi? – Még egyszer, utoljára elmondom, hogy világos legyen – mondja Kakuro végtelen türelemmel, ahogy általában a gyerekekkel vagy inkább az együgyű lelkekkel szokás beszélni – Renée, maga nem a nővére. És mivel továbbra is csak hülyén bámulok rá: – Most már tényleg utoljára, még egyszer elismétlem, és ezúttal remélem, hogy nem fojtja meg magát egy harminc eurót érő szusival, ami (csak úgy mellékesen jegyzem meg) megérdemelné, hogy kifinomultabban juttassák le a rendeltetési helyére: maga nem a nővére, és lehet köztünk barátság. Sőt minden, amit csak akarunk.

169

21

A sok-sok csésze tea

Toum toum toum toum tourn toum toum Look, ifyou had one shot, one opportunity, To seize everything you ever wanted One moment Wouldyou capture it or just let it slip? Na, ez Eminem. Bevallom, hogy a modern elit prófétájaként néha Eminemet is hallgatok, amikor már nem lehet nem tudomásul venni, hogy Dido halott. De most nagyon zavart vagyok. Bizonyíték kell? Hát tessék. Remember me, remember me But ah forget my fate Harminc euró egy darab Would you capture it Or just let it slip? Ez már a fejemben zajlik, szövegmagyarázatként. Mindig meglep, milyen furcsán nyomódnak be az áriák a tudatomba (és akkor még nem is említettünk egy bizonyos Confutatist, a kis húgyhólyagú házmesternők nagy barátját), és mellékesen, de őszintén meg kell jegyeznem, hogy most a műfajkeveredés ragad magával. Utána sírva fakadok. Egy vendég, aki kis híján megfullad, de még idejében kiköpi a falatot, majd könnyekben tör ki, és az orrát a szalvétájába temeti, a sarki kispiszkosban elsőrendű mulatságnak számít. De itt, a szasimik naptemplomában, ahol darabra árulják a szusikat, a kitörésem éppen ellenkező hatást vált ki. Csendes neheztelés hulláma árad felém, és én, zokogva, csorgó orral, kénytelen vagyok újra a hányattatott sorsú szalvétámhoz folyamodni, hogy letöröljem kitörésem bélyegeit, és megpróbáljam elrejteni azt, amit a közvélemény elítél. Sírok, mint a záporeső. Paloma elárult. És a zokogás magával sodor, és elvonul előttem egy magányos szellem rejtőzködésben töltött élete, a titkos olvasások, a betegség telei, a Lisette szép arcát ostorozó novemberi eső, a pokolból visszatért és a templom moháján heverő kaméliák, a barátság melegében megivott sok-sok csésze tea, a sok csodálatos szó a Kisasszony szájából, a nagyon-nagyon vabi csendéletek, az örökkévaló 170

lényegek, amelyeket az egyedi tükörképük villant fel előttünk, és a nyári záporok, amelyek váratlanul csapnak le ránk az öröm meglepetésében, a szív monoton dallamát táncoló hópelyhek, és, a régi Japán ékszeres ládikájában Paloma tiszta arca. És csak sírok, sírok megállíthatatlanul, a boldogság nagy, meleg szép könnyeit sírom, miközben a világ elmerül körülöttünk, és csak egyetlen érzés marad meg belőle: a férfi tekintete, akivel valakinek érzem magam, és aki kedvesen megfogja a kezemet, és a világ összes melegségével mosolyog rám. Végre megszólalok: – Köszönöm – mondom suttogva. – Lehet köztünk barátság. Sőt minden, amit csak akarunk. Remember me, remember me, And ah! envy myfate!

171

22

A rét füvét

Hogy mit kell megélni, mielőtt meghalunk, én már tudom. Tessék: el is tudom mondani. Hogy mit kell megélni: a zuhogó esőt, ahogy fénnyé alakul. Egész éjszaka nem aludtam. Ízléses lávakitöréseim után és ellenére a vacsora csodálatos volt: telve lágy, cinkos, hosszú és élvezetes hallgatásokkal. Miután Kakuro az ajtómig kísért, hosszan megcsókolta a kezemet, és így váltunk el egymástól, egy szó nélkül, egyszerű, magnetikus mosollyal. Egész éjszaka nem aludtam. És tudják, miért? Naná, hogy tudják. Naná, mindenki sejti, hogy az összes többin túl, a talajrezgésen kívül, amely az alapzatától a tetejéig felforgatott egy hirtelen kiolvadt életet, még valami más is jár az ötvenes kalaposlányka fejemben. És hogy ez a más így hangzik: „Sőt minden, amit csak akarunk.” Hétkor kipattanok az ágyból, mintha rugó lőne ki, és felháborodott macskámat szinte átlövöm az ágy túlsó végébe. Éhes vagyok. Éhes vagyok a szó szoros értelmében (egy hatalmas, vajtól és szilvalekvártól csöpögő kenyérszelet csak felkorbácsolja pokoli éhségemet), és a szó átvitt értelmében is: őrjöngő türelmetlenséggel vágyom megismerni a folytatást. Vadállatként keringek a konyha ketrecében, a macskát szidalmazom, aki ügyet sem vet rám, benyomok egy újabb kenyérvaj-lekvár adagot, összevissza szaladgálok, odébb teszek egy csomó holmit, ami pedig nagyon jó helyen volt ott, ahol volt, és felkészülök egy újabb kenyérfelvételre. Ám nyolc órakor váratlanul megnyugszom. Előzetes figyelmeztetés nélkül nagy derű ömlik el a bensőmön. Mi történt? Egy mutáció. Nemigen látok más magyarázatot; egyeseknél kopoltyúkat növeszt, rám bölcsességet áraszt. Lerogyok egy székre, és az élet visszazökken a normális kerékvágásba. Egyébként nem túl izgalmas kerékvágásba: eszembe jut, hogy még mindig házmesternő vagyok, és hogy kilencre a Bac utcába kell mennem, réztisztító szert venni. A „kilencre” szeszélyes meghatározás: mondjuk, valamikor délelőtt. Tegnap, amikor elterveztem a mai napomat, kigondoltam: „Kilenc körül megyek.” Tehát fogom a kosaramat és a szatyromat, és kilépek a nagyvilágba, az anyagért, amitől szépen ragyognak a gazdagok házainak díszítményei. Odakint csodálatos tavaszi nap van. Távolról megpillantom Gégéne-t, aki kartonpapírokon húzza ki az életet; miatta is nagyon örülök az ígérkező szép napoknak. Futólag eszembe jut a hajléktalan vonzalma a gasztronómia gőgös pápája iránt, és elmosolyodom; a boldog ember szemében az osztályharc hirtelen másodlagos kérdésnek látszik, gondolom, magam is meglepve fellázadt tudatom elhajlásáról. És aztán megtörténik: Gégéne hirtelen imbolyogni kezd. Csak tizenöt lépésnyire vagyok tőle; nyugtalanul összevonom a szemöldököm. Gégéne erősen ingadozik, mintha egy hullámokon bukdácsoló hajón állna, és most meglátom révedező, zavaros tekintetét. Mi történik? kérdezem hangosan, és gyorsan elindulok a nyomorult felé. Ilyen korán Gégéne még nem szokott részeg lenni, amúgy meg olyan jól bírja az alkoholt, mint a tehén a rét füvét. Mindennek a tetejébe az utca gyakorlatilag üres; én vagyok az egyetlen, aki észrevette a tántorgó szerencsétlent. Gégéne most az

172

utca felé botladozik, megáll, majd, amikor már csak két méterre vagyok tőle, nekiiramodik, mintha ezer démon üldözné. És most nézzük, mi következik. Arról, ami most következik, mint minden ember, én is azt szerettem volna, ha soha nem jön el.

173

23

Az én kaméliáim

Meghalok. Egy jós biztonságával állíthatom, hogy haldoklom, hogy a Bac utcán fogok kimúlni, egy szép tavaszi reggelen, mert egy Gégéne nevű hajléktalanra rájött a nyavalyatörés, és nem nézve sem Istent, se embert, kitántorgott az üres utcára. Ami azt illeti, annyira üres azért mégsem volt az az utca. Kosarat, szatyrot eldobva Gégéne után futottam. És elütöttek. Csak estemben láttam meg, ami elütött – amikor már elmúlt a pillanatnyi kábulat és teljes értetlenség, de még nem csapott le rám a fájdalom. Most a hátamon fekszem, és ragyogó kilátásom nyílik egy vegytisztító furgonjának oldalára. A sofőr megpróbált kikerülni, balra rántotta a kormányt, de már késő volt: a sárhányó jobb széle telibe talált. „Malavoin Tisztító”, hirdeti a kék logó a kis fehér furgonon. Ha tudnám, elnevetném magam. Isten útjai világosan kirajzolódnak az előtt, aki igazán ki akarja fürkészni őket… Manuelára gondolok: élete végéig haragudni fog magára a vegytisztító okozta halálomért, ami csak a kettős lopásért rám mért büntetés lehet – a lopás bűnére meg az ő hibájából vetemedtem, ugyebár… És most elborít a fájdalom; a test szétsugárzó, túlcsorduló fájdalma – igazán mesteri mutatvány, hogy nem egy bizonyos helyen mutatkozik, de mindenhová behatol, ahol egyáltalán erezhetek valamit –, majd a lélek fájdalma is, mert Manuelára gondoltam, akit magára hagyok, akit nem látok többé, és ez gyötrelmes, kínzó sebet ejt a szívemen. Azt mondják, amikor meghal az ember, a szeme előtt lejátszódik az egész élete. De tágra nyílt szemem előtt, amely nem látja már a furgont, sem a vezetőjét, a tisztító fiatal alkalmazottját, aki a szilvakék ruhát adta nekem, és pillanatnyilag a jó ízlésre fittyet hányva sír és kiabál, sem a járókelőket, akik körbevettek a baleset után, és sokat beszélnek, bár semmi értelme sincs – tágra nyílt szemem előtt, amely már semmit nem lát a világból, szeretett arcok vonulnak el, és mindegyikük számára van egy szívszaggató gondolatom. Az első nem is egy arc, hanem egy állat pofája. Igen, az első gondolatom a macskám felé száll, nem azért, mert ő a legfontosabb az összes közül, hanem azért, mert az igazi lelki gyötrelmek és az igazi búcsúk előtt biztosan tudnom kell, hogy négylábú társam sorsa megnyugtatóan rendeződik el. Magamban elmosolyodom, amikor eszembe jut a hájas tömlő, aki az utóbbi tíz magányos özvegyi évemben a társam volt; szomorúan és gyöngéden mosolygok, mert a halál felől nézve a háziállatainkkal való szoros viszonyunkat már nem a mindennapok koptatta kisszerű evidenciának látom; tízévnyi élet kristályosodott ki Leóban, és most értem csak meg, hogy ezek a nevetséges és haszontalan macskák, akik az együgyűek higgadtságával és közömbösségével kelnek át az életünkön, tulajdonképpen az élet szép, vidám pillanatainak és nyugodt menetének a letéteményesei, akár a boldogtalanság sátora alatt is. Isten veled, Leó, mondom magamnak is, isten-hozzádot mondva az életemnek – sose hittem volna, hogy ennyire nehezen engedem el. Majd a macskám sorsát lélekben Olympe Saint-Nice kezébe teszem, abból a bizonyosságból született mély megkönnyebbüléssel, hogy Olympe jól fog bánni vele. 174

És most szembenézhetek a többiekkel is. Manuela. Manuela, barátom. A halál küszöbén végre tegezhetlek. Emlékszel a sok csésze teára, a barátság selymes melegében? Tízévnyi tea és magázódás, és a legvégén a nagy forróság a mellemben, és eszeveszett hála egy nem tudom ki vagy mi iránt, talán az élet iránt, hogy volt olyan kegyes hozzám, hogy a barátod lehettem. Tudod, hogy melletted születtek a legszebb gondolataim? Meg kell halnom, hogy erre ráébredjek végre… Manuela, a teázással töltött óráink nélkül (kifinomult beállítások, egy józan, cicomák és kastély nélküli nagyasszony) csak közönséges házmesternő lettem volna, de te megfertőztél – mert a szívbéli arisztokrácia fertőző betegség –, és barátságra képes nővé tettél engem… Vajon akkor is műélvezetté tudtam volna formálni szegényes szomjamat, és akkor is szenvedélyesen tudtam volna rajongani egy kék porcelánért, a zúgó lombokért, a bágyatag kaméliákért, a század halhatatlan kincseiért, a szakadatlanul áramló folyó görgette gyöngyökért, ha te, szívedet kínálva, nem áldozol velem oly sokszor a tea szent szertartásának? Ó, hogy hiányzol máris… Ma reggel megértem, mit is jelent a halál: abban az órában, amikor eltűnünk, a többiek halnak meg a mi számunkra, hiszen én itt vagyok, a kicsit hideg kövön fekszem, és fütyülök arra, hogy meg kell halnom; ennek ma reggel sincs több értelme, mint tegnap lett volna. De nem látom többé azokat, akiket szeretek, és ha ezt jelenti a meghalás, akkor tényleg akkora tragédia, mint mondják. Manuela, testvérem, a végzet nem akarta, hogy az lehessek én neked, ami te voltál nekem: a boldogtalanságtól védő korlát, védőbástya a közönségesség ellen. Folytasd, és élj, és gondolj rám örömmel. De hogy nem láthatlak többé téged, az iszonyatos gyötrelem. És itt vagy te, Lucien, megsárgult fénykép egy ovális keretben, lelki szemeim előtt. Mosolyogsz, fütyörészel. Te is ugyanezt érezted, az én halálomat, és nem a tiédet, a közös tekintetünk végét, jóval a rettegés előtt, hogy el kell merülnöd a sötétben? De tényleg, mi marad egy életből, amikor azok, akik együtt élték le, már olyan régóta nem élnek? Furcsa dolgot érzek most: mintha elárulnálak; azzal, hogy meghalok, mintha végleg megölnélek. Nem elég tehát az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a többiek távolodnak tőlünk; meg is kell ölnünk azokat, akik már csak általunk léteznek. És te mégis mosolyogsz, fütyörészel, és hirtelen én is elmosolyodom. Lucien… menj békével, nagyon szerettelek, és ezért talán én is megérdemlem a nyugalmat. Békében fogunk pihenni a falunk kis temetőjében. Elhallatszik hozzánk a folyó csobogása. Fattyúheringet és fenékjáró küllőt is lehet fogni a mi folyónkban. Gyermekek játszanak a partján, teli torokból kiabálnak. Este, a lenyugvó nap fényében halljuk: Angelusra harangoznak. És maga, Kakuro, kedves Kakuro, aki megtanított hinni egy kamélia lehetőségében… Ma csak futólag gondolok magára; néhány hét nem adja meg a kulcsot; alig ismerem azon túl, ami az én számomra volt: egy égi jótevő, csodabalzsam a sors bizonyosságaival szemben. Lehetett volna másképpen? Ki tudja… És ettől a bizonytalanságtól óhatatlanul is összeszorul a szívem. És ha igen? És ha máskor is megnevettetett, megríkatott és beszéltetett volna, lemosva ezekről az évekről egy botlás szennyét, és egy valószínűtlen szerelem cinkosságában visszaadta volna Lisettenek elveszített tisztességét? Micsoda fájdalom! Lassan távolodik az éjszakában, és most, hogy örökre le kell mondanom arról, hogy viszontlássam, le kell mondanom arról is, hogy valaha is megismerjem a sors válaszát. Vajon ezt jelenti a meghalás? Ilyen nyomorúságos? És meddig tart még? Egy örökkévalóságig, ha még mindig nem tudom. 175

Paloma, kislányom. Feléd fordulok most. Feléd, utoljára. Paloma, kislányom. Nem volt gyerekem, mert így alakult. Szenvedtem miatta? Nem. De ha lett volna egy lányom, az te lettél volna. És most minden erőmmel könyörgök, hogy az életed emelkedjék olyan magaslatokra, amilyeneket ígér. És aztán, a megvilágosodás. Egy igazi megvilágosodás: látom komoly, szép arcodat, rózsaszín keretes szemüvegedet, és azt is, ahogy a felsőd ujját gyűrögeted, egyenesen az emberek szemébe nézel, és úgy simogatod a macskát, mintha beszélni tudna. És sírva fakadok. Sírok az örömtől, itt belül. Vajon mit látnak a bámészkodók, akik összetört testem fölé hajolnak? Nem tudom. De itt bent, a nap. Hogy határozzuk meg egy élet értékét? Paloma egyszer azt mondta, hogy nem a halál számít, hanem az, amit a halálunk pillanatában teszünk. Mit tettem én a halálom pillanatában? – kérdezem magamtól, de átforrósodott szívemben már készen áll a válasz. Mit tettem? Találkoztam a másik emberrel, és készen álltam arra, hogy szeressek. Ötvennégy év érzelmi és lelki sivatag után, ahová alig hozott színt lemondó árnyékom, Lucien gyöngédsége, ötvennégy évnyi rejtőzködés után, a magányos lélek belsejébe zárt ötvennégy évnyi néma győzelem után, miután ötvennégy évig gyűlöltem egy világot és egy kasztot, és a gyűlöleten át vezettem le sekélyes kis frusztrációimat, ötvennégy év semmi után, amikor nem találkoztam senkivel, és soha nem voltam a másikkal: Manuela, mindig. De Kakuro is. És Paloma, lelki testvérem. Az én kaméliáim. Most iszom veletek egy utolsó csésze teát. És akkor egy vidám, lelógó fülű spániel sétál át a látómezőmön. Micsoda hülyeség… de ettől megint nevethetnékem támad. Isten veled, Neptune. Mihaszna kis kutya vagy, de azt kell hinnem, a halál kicsit elveszi az eszünket; lehet, hogy rád fogok gondolni utoljára. És ha ennek van is értelme, elillan előlem. Á, nem. Nézd csak. Egy utolsó kép. Milyen érdekes… Már nem látok arcokat… Hamarosan nyár lesz. Hét óra van. A falu templomának tornyában szólnak a harangok. Az apámat látom, hajlott háttal, erőlködve forgatja a júniusi földet. Már nyugszik le a nap. Az apám felegyenesedik, kézfejével megtörli a homlokát, és hazaindul. Vége a munkának. Nemsokára kilenc óra. Nagy békében meghalok. 176

Utolsó mély gondolat

Mit tehetnénk mást a soha ellen, mint hogy egy kis mindiget keresünk néhány hangjegy szétúszó titkaiban. Michel asszony ma reggel meghalt. Elütötte egy vegytisztító furgonja, a Bac utca mellett. Képtelen vagyok elhinni, hogy le tudom írni ezeket a szavakat. Kakuro tudatta velem a hírt. Paul, a titkára éppen akkor jött az utcán fölfelé. Messziről látta is a balesetet, de mire odaért, már késő volt. Michel asszony Gégéne-nek akart segíteni, aki úgy meg volt görbülve, mint egy kifli. Michel asszony futva elindult Gégéne felé, és nem vette észre a furgont. Ha jól tudom, az autót vezető nőt kórházba kellett vinni, mert sokkot kapott. Kakuro tizenegykor csöngetett be hozzánk. Velem akart beszélni, megfogta a kezemet, és azt mondta: „Paloma, semmiképpen sem tudlak megkímélni ettől a szenvedéstől, tehát úgy mondom el, ahogy volt: Renée-nek balesete volt az imént, kilenc körül. Nagyon súlyos balesete. Meghalt.” Sírt. Nagyon erősen szorította a kezemet. „Te jó Isten, de hát ki az a Renée?”, kérdezte mama döbbenten. „Michel asszony”, felelte Kakuro. „Ó”, sóhajtotta a mama megkönnyebbülten. Kakuro undorodva elfordult tőle. „Paloma, most el kell intéznem egy csomó cseppet sem vidám dolgot, de utána találkozunk, rendben?” Bólintottam, és én is nagyon erősen megszorítottam a kezét. Utána japán módra köszöntünk el egymástól, gyors kis meghajlással. Mi értjük egymást. Annyira fáj. Miután Kakuro elment, csak egy dologra vágytam: elkerülni mamát. Kinyitotta a száját, de én felemeltem a kezem, és felé fordítottam a tenyeremet, mintha azt mondanám: „Meg ne próbáld!” Csuklásszerű hangot hallatott, de nem lépett közelebb, így bemehettem a szobámba. Ott az ágyamra gömbölyödtem. Fél óra múlva mama halkan bekopogott. Kiszóltam: „Nem.” Nem erőltette. Azóta tíz óra telt el. És sok minden történt a házban, összefoglalom: Olympe Saint-Nice, amint megtudta a hírt, lerohant a házmesterlakásba (egy lakatos kinyitotta az ajtót) Leóért, és magához költöztette. Azt hiszem, hogy Michel asszony, hogy Renée… azt gondolom, ő is így akarta volna. Ettől megkönnyebbültem. De Broglie asszony vette át a hadműveletek irányítását, Kakuro főparancsnokságával. Különös, de most szinte rokonszenvesnek látom a vén csoroszlyát. Azt mondta mamának, vadonatúj barátnőjének: „Huszonhét évig volt itt. Hiányozni fog.” Azonnal gyűjtést rendezett, koszorúra, és azt is magára vállalta, hogy kapcsolatba lép Renée családtagjaival. Vannak családtagjai? Nem tudom, majd De Broglie asszony megkeresi őket. A legrosszabb Lopes asszony volt. Neki is De Broglie asszony mondta meg, amikor reggel tízkor megérkezett takarítani. Lopes asszony a szája elé kapta a kezét, két percig egyáltalán nem fogta fel a dolgot. Utána összeesett. Amikor magához tért, negyedórával később, csak azt suttogta: „Bocsánat, ó, bocsánat”, újra felvette a kendőjét, és hazament. Megszakad az ember szíve. És én? Én mit érzek? A Grenelle utca 7. apró-cseprő eseményeiről fecsegek, de nem vagyok valami bátor. Félek magamba nézni, és felfedezni, mi zajlik ott. És szégyellem is magam. Azt hiszem, hogy azért akartam meghalni és fájdalmat okozni Colombe-nak, mamának és papának, mert még soha nem szenvedtem igazán. Vagyis: szenvedtem, de anélkül, hogy igazán fájt volna, és most hirtelen nem látom másnak a kis terveimet, mint egy gondtalan kamasz luxusának. Vagy mint a gazdag kislány racionalizációjának, aki fel akarja hívni magára a figyelmet. De most, és életemben először, fáj, olyan nagyon fáj. Olyan, mintha gyomorszájon vágtak volna, elakad a lélegzetem, a szívem össze van törve, a gyomrom felkavarodik. Egy kibírhatatlan fizikai fájdalom. Azon tűnődtem, felépülök-e valaha ebből a fájdalomból. Annyira fájt, hogy üvölthetnékem támadt. De nem üvöltöttem. Most úgy érzem, még mindig bennem van a fájda-

177

lom, de már nem akadályoz meg benne, hogy járjak és beszéljek, inkább a tehetetlenség és a teljes abszurditás érzése. Tehát ilyen ez? Hirtelen minden lehetőség kialszik? Egy élet, tele tervekkel, alig megkezdett beszélgetésekkel, még be sem teljesült vágyakkal, egyetlen perc alatt kialszik, és nincs többé semmi, és nem tehetünk semmit, lehetetlen visszafelé menni az időben? Életemben először éreztem meg, mit jelent a soha szó. Hát, borzasztó. Naponta százszor is kimondjuk ezt a szót, de nem is tudjuk, mit beszélünk, amíg nem találkozunk egy igazi „soha többé”-vel. Az ember végül is mindig úgy érzi, hogy ellenőrzése alatt tartja, ami vele történik; semmi sem tűnik végérvényesnek. Lehet, hogy az utóbbi hetekben százszor is elmondtam, hogy meg fogom ölni magam, de hittem-e benne igazán? Hozzásegített-e az elhatározásom, hogy megérezzem a „soha” szó értelmét? Szó sincs róla. Csak egy dolgot segített megérteni: hogy hatalmamban áll dönteni. És azt hiszem, hogy néhány másodpercre attól, hogy megöljem magam, a „soha” még mindig csak üres szó maradt volna. De amikor olyan valaki hal meg, akit szeretünk… akkor, elhihetik, nagyon is jól megértjük, hogy mit jelent, és ez nagyon-nagyon-nagyon fáj. Olyan, mint egy tűzijáték, amely váratlanul kialszik, és minden sötétségbe borul. Egyedül érzem magam, beteg vagyok, fáj a szívem, és minden mozdulat óriási erőfeszítésbe kerül. Azután történt valami. Alig hihető, annyira a szomorúságról szól ez a nap. Öt körül Kakuróval lementünk Michel asszony (akarom mondani, Renée) lakásába, mert Kakuro be akart vinni néhány ruhadarabot a kórházi halottasházba. Becsöngetett hozzánk, és megkérdezte mamától, hogy beszélhet-e velem. De én már kitaláltam, hogy ő az: már ott voltam. Természetesen le akartam menni vele. Szó nélkül beszálltunk a liftbe. Kakuro nagyon fáradtnak látszott, sokkal inkább fáradtnak, mint szomorúnak; azt gondoltam: tehát így mutatkozik meg a szenvedés a bölcs arcokon. Nem hivalkodó; csak olyan lesz tőle az arc, mintha nagyon fáradt lenne. Vajon én is fáradtnak látszom? Szóval Kakuróval lementünk a házmesterlakásba. De amikor átmentünk az udvaron, mind a ketten megtorpantunk: valaki zongorázni kezdett, és mi nagyon jól hallottuk, amit az a valaki játszott. Azt hiszem, Satie volt, persze nem vagyok benne biztos (de mindenesetre valami klasszikus zene volt). Igazából nincs mély gondolatom a dologról. Egyébként is, hogy támadhatna mély gondolata az embernek, amikor egy rokon lélek egy kórházi hűtőszekrényben fekszik? De azt tudom, hogy mind a ketten megálltunk, mélyet sóhajtottunk, és az arcunkat a nap felé tartva hallgattuk azt a felülről jövő zenét. „Azt hiszem, Renée-nek tetszett volna ez a pillanat”, mondta Kakuro. Még néhány percig ott maradtunk. Hallgattuk a zenét. Én is azt gondoltam, amit ő. De miért? Amikor este fájó szívvel és fájó gyomorral ezen gondolkodtam, oda jutottam, hogy végeredményben talán ez az élet: sok mély fájdalom, de a szépség néhány pillanata is, amikor az idő más, mint egyébkor. Olyan ez, mintha a hangjegyek valamiféle zárójelet képeznének az időben, egy felfüggesztett pillanatot, egy másholt itt, egy mindiget a sohában. Igen, ez az: egy mindiget a sokában. Ne féljen, Renée, nem ölöm meg magam, és nem gyújtok fel az égvilágon semmit. Mert ettől kezdve, a maga kedvéért a mindiget fogom keresni a sokában. A szépséget ezen a világon.

178

Nyomdai kivitelezés: Arrabona Print csoport – Print Invest Magyarország Kft. – Győr Felelős vezető: Ványik László

179