MUNKATÁRSAINK
T ú l a z ö t v e n e n t e r m é s z e t e s i g é n y az e m berben a számvetés. Költő esetében az összeg y ű j t ö t t v a g y v á l o g a t o t t kötet. E l j u t o t t a m é n is i d á i g : v á l o g a t o t t v e s e i m g y ű j t e m é n y e „ A lélek évszakai' 1 r í m m e l n e m s o k a r a megjelenik a M a g v e t ő n é l . Hét kötet a n y a g á b ó l állt e g y b e . Bő v á l o g a t á s lesz, n e m a s z i g o r é s az ö n k r i t i k a h i á n y a miatt, l i a n e m azért, m e i t e l s ő k ö t e t e i m igen k e v é s p é l d á n y s z á m b a n láttak n a p v i l á g o t , s k ö n y v á r u s i f o r g a l o m b a is alig k e r ü l t e k . Üj k ö n y v e m c í m e n e m c s a k az élet m e g é l t é v s z a k a i r a utal, h a n e m arra is, hogy a lélek időszámítása más, fontosabb e n n é l . H o g y a lélek az élet t a v a s z á n is t u d hat a télről, s h o g y a b i o l ó g i a i ő s z b e n is lehetnek tavaszi napjai. M o s t a n á b a n k ü l ö n b e n v e r s e t k e v e s e t írók. B á r h e l y e s e b b l e n n e azt m o n d a n o m , hogy m o s t a n á b a n i s , — h i s z e n soha n e m v o l t a m bőven termő. Pedig legfényesebb örömeimet m i n d i g a v e r s í r á s adta. Igaz v i s z o n t , h o g y l e g p u s z t í t ó b b k í n j a i m a t is. A műfordítást sem hagytam abba. Jelenleg Ungaretti verseivel küszködöm. Ungaretti nagy, de nehéz költő. Egyébként elkezdtem műfordításaim kéziratainak a r e n d e z é s é t is. S z e r e t n é k belőlük ugyancsak e g y válogatott kötetet megjelentetni. A t ö b b m i n t 20 ezer s o r b ó l talán sik e r ü l m a j d v á l t o z a t o s , é r d e k e s k ö n y v e t szerkesztenem C S O R B A GYÖZG
SZEGEDI
TUDOMÁNY£GVET£M
*s a:
.
>
•
<03 rq
X X I V . évfolyam, 1. szám. 1970. j a n u á r TARTALOM R Á K O S S Á N D O R : Kisfiú, idegenben (elbeszélés) CSORBA G Y Ö Z Ö : Versek P Á L L LAJOS: Versek N A G Y - F A D D I É V A : Rongyos t e n y e r e k (elbeszélés) H A J N A L G Á S P Á R : Levél T o m o l á n a k (elbeszélés) SIMÁI M I H Á L Y : V e r s e k G U T Á I M A G D A : Versek
3 11 12 14 24 32 33
H U S Z O N Ö T ÉV T Ö R T É N E L E M A történelem
naplójából
P É T E R L Á S Z L Ó : A fölszabadulás n a p t á r a LIEBMANN BÉLA: Krónika — képekben
34 34
SZEGEDI L U K A C S I M R E : F o r r a d a l m á r o k születnek ... R O T B A R T L Á S Z L Ó : A Csillagban
36 41
HAZAI
TÜKÖR
SZEGEDI L U K Á C S I M R E : Szeged bolygói (VI. rész) P A P P Z O L T Á N : Szegedi pillanatok — Gyalogolni m a is jó A K Á C Z L Á S Z L Ö : Félelem
44 53 57
MŰVÉSZET R U Z I C S K A Y G Y Ö R G Y : A m e r i k a i képeslapok Kiállítási
60
napló
B A L O G H F E R E N C : Ezüst György kiállítása a békéscsabai m ú z e u m b a n
67
MEZEI OTTÓ: Ifj. Éber Sándor kiállítása a bajai Türr István Múzeumban 68 K. E.: Hemmert János kiállítása a Liliom utcában 69 TANULMÁNY KASSAI KELEMEN JÁNOS: Filozófiai reflexiók Lukács György és Heller Ágnes könyveiről 70 KRITIKA BOTOND ÁGNES: Tények és vitairatok — Három könyv Vietnamról * Vers POMOGÁTS BÉLA: Ladányi Mihály: A túloldalon RIGÖ BÉLA: Toldalagi Pál: Valamilyen éden felé Tanulmány CSAPLÁR FERENC: Franyó Zoltán: A pokol tornácán ... VÖRÖS LÁSZLÓ: Garai Gábor: Meghitt találkozások ... Próza BENKÖ ÁKOS: Bor Ambrus: Fejezetek a fiúért VERESS MIKLÓS: Nádas Péter: Kulcskereső játék Olvasónapló ILI A MIHÁLY: Három magyar könyv külföldről
78 80 82 83 84 86 87 88
(—) MI VAN A FIÓKBAN? Két flekk Kassai Kelemen Jánossal 92 JENŐ ISTVÁN: Füssy László
93
KRÓNIKA
94 ILLUSZTRÁCIÓK
IFJ. ÉBER SÁNDOR (68, 77); EZÜST GYÖRGY (első címlap, műmelléklet I—II.); PINTÉR JÓZSEF (10); RUZICSKAY GYÖRGY (60, 61, 62, 65); SÜLI ANDRÁS (94).
T 1 S Z AT A J Irodalmi és kulturális folyóirat A Magyar írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportjának lapja Megjelenik havonként Szerkeszti a szerkesztő bizottság Főszerkesztő: ANDRASSY LAJOS Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: KOVÁCS LASZLO Szerkesztőség: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók 153. Kiadóhivatal: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Telefon 13-116, 13-500. Postafiók 153. Terjeszti a Magyar Posta. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési dija: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Előfizethető a Posta Központi Hírlapirodában (Budapest V., József nádor tér l.) és bármely kézbesítő postahivatalnál. Egyéni előfizetések a 61 260, közületi előfizetések a 61 066 csekkbefizetési lapra (átutalások az MNB 8. egyszámlára) küldhetők be. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám 25 916. — Szegedi Nyomda
RÁKOS SÁNDOR
KISFIÚ, IDEGENBEN Háromnegyed nyolckor magas, száraz, követelő fejhangon megszólal a csengő. Párosával fölállaraak a fiúk az internátus folyosóján. Kettős ajtócsukódás, zárcsattanás: a két felügyelő tanár is előkerül. Krasznay a menet élére áll, Mirkó hátul marad, sereghajtónak. Kapp-kapp — kap i-k api — kondulnak a lépések az elferdült téglajárdán. Kapi-kapi — kip-kip — vékonyodik a nagyobb bakancsok és fűzős cipők fölé Kálmánka félretaposott sarkú félcipőjének hangja. Szemérmetlenül árulkodnak a cipők, régen észrevette ő már ezt! Anyácska magas sarkú cipői vékony, hangos igyekezettel szólalnak meg, amint a konyha felől, a visszhangos nappali szobán át, a háló ajtaja felé közeledik. Édes az embernek reggelenként, félálomban hallani ezt a hangot. Puha, szavak nélküli ébresztést, s utána öblös, hallgatag kávésbögrét jelent, beleaprított kaláccsal vagy pirosas héjú félbarna kenyérrel, amelynek hátán gyöngyszerű vízcsöppeket izzad a sárga húsú, kövér vajacska. Olykor méz is csordul a vajra, magasról, áttetszően — csakugyan, az anyácska lépteiből hallatszik is olykor a méz. Vagy csak mímelik azt a vékony, magas hangú igyekezetet, s hamarosan elfulladnak azután? Igen, mint amikor mézbe fullad valamilyen karcsú derekú, finoman erezett szárnyú bogár! Anyácskával, baj van, titok feketéllik a gyöngédsége mögött — ijesztő érzés tudni erről Kálmánkának, elszorul a szíve, ha erre gondol. Bezzeg apa, ő egészen más, olyan, mint a (kivont kard — a lépései úgy pattognak, akár a tűzön a görcsös, kemény hasábok. S hányféle lépést hallott ő már, csak mióta a városba került is: öregemberek csoszogó-elakadó lépéseit, melyekhez hozzátartozik a görbe bot koppanása; vásott kisvárosi, rossz fiúkét, akik nesztelenül surrannak krétaporral fehérített tornacipőikben — ezek a cipők, amíg még nem kopott le róluk a krétapor, alig látható halványfehér nyomokat hagynak a járda vörös téglakockáin; könnyedén libbenő diáklányokét, akik mintha rugókon járnának. Kisgyőri léptei pattogok, ruganyosak — nem hiába tornatanár; a felügyelő tanárok lábujjhegyen, surranva járnak — mindigmindenütt bűntény után szaglászó detektívek! S azok a messziről induló személytelen lépések a gimnázium folyosóin, ahogy a hanglétra egyre magasabb fokára hágva közelednek, s legázolással fenyegetik az ablakmélyedésbe lapuló, törékeny kisdiákot. Amióta ide bekerült, gyomrában, torkában, rágóizmaiban folyton ott vibrált a szorongás — olyanfajta szúrós-savanykás nedv termelődött tőle a nyelve hegyén, mint mikor villanylámpaelem rézlemezkéjét ízleli meg az ember. Idegen, udvarba vetett gyámoltalan kis állat, remegett és szűkölt és forgolódott — minden érzékszervén át riasztó jeladások érkeztek tudatába. Ismeretlen felnőttek — mindmegannyi durva, felfuvalkodott zsarnok, akinek eszejárásán szinte lehetetlen eligazodni: szokatlan szemvillanású, azonnal birkózni-verekedni kész — jobb esetben hozzá hasonlóan gyáva és ezért tőle is visszahúzódó — gyere3
kek; soha nem látott — rémítően nagy! — házak, udvarok, kerítések; tárgyak, amelyeknek rendeltetését se tudja, s éppen ezért cinkos megvetéssel kacsintanak össze a háta mögött, — bennszülött összeesküvők, akik hamarosan végeznek majd a betolakodó idegennel! Mint testére szabott, mozgása szerint tágulószűkülő gumicella, tömör, áthatolhatatlan idegenség fogta körül mindenfelől: soha nem látott arcok közönye, mozdulatok fenyegető érdessége, csikorgóan idegenszerű szavak és szófűzések. És szagok, melyeket állati ösztönösséggel ivott magába, szavaknál biztosabb tájékozódásul a makacsul hallgató valóság felől: „hivatalos" szagok, mint amilyen az osztályok frissen festett padjainak és az ugyancsak frissen súrolt-vikszelt internátusi szobáknak a szaga, meg a karbollal fertőtlenített nagyméretű árnyékszékeké; különböző „magánjellegű" szagok, amelyek házak ablakaiból áramlottak az utcára, mindennél meztelenebb testiséggel árulkodva egy-egy család belső életéről: „jó szagok": új f ü zetek és ceruzák, tiszta fehérneműk, a füves, széljárta sportpálya szaga; „rossz szagok": cigányzenészek tömegszállásainak ajtaján kicsapódó bűz, fulladtan égő tőzeg, utcára löttyintett gyanús folyadékok szaga; „vidám szagok": a lovak, a szekér, apa útipokrócának a szaga, amikor szombat délutánonként behajtat a tanyáról; „szomorú szagok": hervadó füvek, krizantémok, öregasszonyok vásott, fekete ruháinak szaga és minden, ami a halálra emlékeztet, s végül a „halál szaga", ez a mindennél meüenvágóbb, fojtóbb, leverőbb: ezt érezte az orvos hánytatószagú várószobájában, ezt a városon lassú, ünnepélyességgel átvonuló halottaskocsik közelében, s leginkább az elmúlt héten, amikor testületileg kivonultak az egyik presbiternek, „az ifjúság önzetlen szívű, nemes jótevőjének" temetésére. A sír körül szellőzetlen ünneplőben szorongó tömeg, a frisSíen félásott föld, az őszi dudvák gyökereivel átvert, rothadó avar és a koszorúk szaga, meg a fekete posztóval leterített izzadó lovak ammóniáikos kipárolgásáé — mindez az elhagyottságnak, lelki és testi kiszolgáltatottságnak olyan túlfeszített érzéseit verte föl Kálmánkában, hogy a vontatott álldogálásba idő múltán egyre jobban belesápadt, szédülni kezdett, s el is zuhant volna, ha ki nem vezetik a sokaságból. Íme, máris a gimnázium nagy, szürke épületéhez értek. A lépcsőházban felbomlik a sor, ki-ki megy a maga osztályába. Az első osztályosok tanterme itt van mindjárt bal felől, néhány lépés csak az ajtajáig. Jókora, világosszürke-fehér festésű, napos terem ez — nem is érti, miért oly boldogtalan benne! Hiszen a tanulással nincs baj. Az első napokban kivált a középszerből — most, két-három héttel az évnyitó után, ha magyarból, történelemből, földrajzból, vallásból nehezet kérdeznek a tanár urak, önkéntelenül felé sandítanak a többiek, vajon ő tudja-e? S magyarázat közben egyre többször az ő tekintetét keresi Márk Imre, az osztályfőnök. Lám, valami kialakulóban van körülötte, csak ne szorongatná úgy a félelem, meg a gyanakvás. Szervezetét hamar kikezdte a szüntelennek érzett fenyegetés. A szíve gyorsan és riadtan kalapált, mint a megzavart dobpergés: lélegzése görcsös és kapkodó volt, mintha hegyi utak ritkuló levegőjében kapaszkodna fölfelé. A szív és a tüdő után a gyomor és a belek is átitatódtak félelemmel. Kálmánka, aki csöpp gyermek korától gyönge gyomrú volt, ijedten érzékelte a teste belső egyensúlyát megbontó változásokat. Előbb úgy remegett és vonaglott a gyomra, akárha villanyoznák, azután spirál alakban tekergőző nyilallásökat és szúrásom kat érzett, a legutóbbi napokban pedig mindezekhez még valamilyen durva, erőszakos szorítás is járult — olyan súlyossá és keménnyé nyomta össze a 4
gyomrát, mintha ökölnyi kődarab préselődött volna a mellkasa alá. Ilyen Kálmánka lelki-testi állapota, amióta elhagyta a tanyát, és a városba került. De ma különösképpen rosszul érzi magát. Éjjel még a szokottnál is kevesebbet aludt. Különben is túlságosan igénybe vett gyomrát megterhelte a felnőttebb diáikok étvágyához szabott vacsorával — puszta illendőségből magába gyömöszölte az utolsó falatig. Amikor lefeküdtek, a nagy, kerek telihold bevilágított a nyitott ablakon. Neki ez a nyitott ablak is újdonság, szokatlan félelmek és szorongások forrása. Kinn a tanyán csak a legmelegebb nyári napokon nyitottak ablakot, de éjszakára mindig gondosan becsukták. Anyácska indokolatlan félelmeinek egyik ikeresete volt ez: félelem attól, hogy a rács nélküli ablakon bemászhat éjjel valaki, holott a tanyában nyitott, vagy csak kilincsre zárt kapuk és ajtók mögött aludtak az emberek, mégse volt soha .egyetlen betörés, de még csak lopás sem — s legalább ugyanakkora félelem a megfázástól, amely anyácska szerint mindig és mindenütt fenyeget, de leginkább forró nyári napokon, ha az oktalanul sarkig tárt ablakon beáramló légözön huzatot idéz elő! Apa kis dolgokban nem szeretett vitatkozni, ezt ¡a betörő és huzat rögeszmét is ráhagyta anyura — lehet, hogy némiképp egyet is értett vele. Kálmánka pedig átvette szüleinek elfogultságait — azt, hogy „magyar ember evés közben nem beszél" (apa), vagy azt, hogy „aki sapka nélkül jár, tönkreteszi az egészségét" (anyácska). Eleinte le-lemászott a szalmazizzenésű, magas internátusi vaságyról. Az ágy végénél körülfülelt, elég mélyen alszanak-e már a szobatársai, azután fehér, meztelen lábait óvatosan előretolva, az ablakhoz lopakodott, s zajtalanul behajtotta. Előbb nem jöttek rá a többiek, véletlennek, éjszakai szél művének tartották az ablaktáblák becsukod ását, de amikor Kálmánka egyéb, különleges „tanyai nézeteit" megismerték, gyanakodni kezdtek az ablakot illetően is. Ettől fogva már csak ritkán, különlegesen hűvös éjszakákon merte megkockáztatni, hogy „segítsen a szélnek". Inkább elszántan didergett a karcos, ősz éjszakai levegőáramlásban, s köhécselve várta a biztosan bekövetkező mandulalobot, vagy tüdőgyulladást. Feküdt tehát Kálmánka a nyitott ablak mellett, anyagszerű holdzuhatagban, amely szinte megemelte az ágyakat. Körülötte mély, egyenletes lélegzéssel aludt a másik kilenc, nagynéha mozdultak, vagy sóhajtottak csak álmukban. Soha nem lehet annyira egyedül az ember, mint amikor alvók veszik körül. Kálmánka úgy érzi, puhán bélelt, meleg hajókabinból a jeges, hullámzó óceánba dobták, s most el-elmerülve, fulladozva kapaszkodik egy életveszélyesen lebegő, megbillenő deszkaszálba, s hánykolódik a sötét vizeken. Igen, a deszkaszál az ágy, amelynek ő a gazdája, és az iskolában a pad, amelyet kijelöltek számára — két ingatag lélekvesztő ebben a forgó, áramló bizonytalanságban. Hogyan is tehették meg vele a szülei, hogy idelökték ezek közé a kárörvendő, vérszomjas idegenek közé? . . . Oroszlánfej gomolyog elő a holdfény örvénylő káprázatából, a sárga, kitágult szempár egyre közelebb kúszik hozzá. Pontosan olyan, 'amilyennek a Paramount világhíradó címfeliratában látta, csak éppen az írás nincs alatta. Azaz dehogyis olyan, hiszen az csak kép volt, ez pedig valóságos oroszlán! Ni, most hunyorított is egyet, s nagy, lila nyelvével vérszomjasán megnyalta a szájaszélét. Olyan színe van a nyelvének, mint a dércsípett, fanyar szedernek: borzasztó volna, ha ezzel a hideg, bűzös húsdarabbal megnyalná a kezét vagy az arcát, s közben iszonytatóan rálehelne! S borzasztó az, hogy ő ágyban fekszik, s nem tudna elszaladni, legfeljebb csak a paplant húzhatja a fejére. De már azt sem, már megmozdulni se mer, fekszik kővé meredten, tekintete a közeledve egyre nagyobbodó kegyetlen, sárga szempárba kapasz5
kodik. Arca verejtékesen hideg, nyakszirtje megmerevedik, ahogy hasztalanul egyre hátrább feszítené a párnán — meddig közeledhet még az a két szem? Hiszen már majdnem összeakad szempillája az oroszlánéval! De most, uramisten, egy kis Hüvelyk Matyi-féle ugrik az oroszlán hátára, keresztülveti lábát a gerincoszlopon, s egy rövid, vékony vasvesszőcskével keményen az oroszlán oldalára csap. Az oroszlán felnyüszít, bőre végigborzong a fájdalomtól. Szerencsére még nem ordít és nem ugrik — mi is lenne, ha ezt tenné, hiszen Kálmánka ott van közvetlenü a szájában: elfújná, széttiporná! Ám a Hüvelyk Matyi sem nyugszik, vasvesszőjével újra az oroszlán oldalára üt, most már valamivel erősebben. Az oroszlán is erősebben nyüszít és borzong. Mi lesz ebből, uram teremtőm, miért nem hagyja abba ez a rakoncátlan fráter az oroszlán ingerlését? Nem veszi észre, hogy ő ellene ingerli: hiszen ott van a szeme előtt, a szájában — egy mozdulat és máris vége, széttiporta az acéltestű, könyörtelen fenevad! — De hátha segíteni akar rajtam? — villant hirtelen az agyába. — Akkor se így kellene, ha segíteni akar! — visszhangzott máris a válasz. — Hiszen így csak tönkretesz!... — Igen ám, de mi mást tehetne egy ilyen kis vitéz? Pattanjon talán az oroszlán fejére, s próbálja eltávolítani az enyémtől? No, az nehezen menne neki! Vagy kússzon föl a nyakszirtjén, ereszkedjen le a homlokán, és addig üsse az orrát, míg csak hátrább nem húzza? Igen, de akkor bennem is kárt tehet, azonkívül az oroszlán homlokát fölül sörény, alul bozontos szemöldök növi be — talán az egész oroszlánon s e m lehet egyetlen sebezhető pontot találni! Közben még nagyobb ütésre még erősebb borzongás és nyüszítés következett, sőt most már egy halkat, ásításszerűt vonított is az oroszlán. Első lábát pedig, amely addig láthatatlan volt, megmozdította a paplanon. Miért avatkozik bele ez a hetvenkedő kis fajankó a mások dolgába? Bár hiszen az oroszlán mindenképpen dühös és előbb-utóbb valószínűleg úgyis fölfalná'Kálmánkát. D e ő inkább engedelmesen elviselné a felfalást, semhogy még külön dühítse a fenevadat. Hiszen talán még fölfalni is irgalmasabban falná föl, ha nem volna olyan mérges. G kisgyerek korától sose tett semmit a rossz ellen . .. nem fejezhette be a gondolatot, mert a babszem vitéz akkorát csapott az oroszlán oldalára, hogy az rettenetesen felüvöltött, és egy örökkévalóságig tartó ugrással — igen, az oroszlán darabokra tört és megsokszorozódott: most már számtalan sörény, farok, karom, száj, fog, szem gomolygott Kálmánka fölött a levegőben. A sörények csapzottan feketék, mint a megtépett gyászlobogók, a farkok tömör bojtjai fenyegető öklökként meredeznek, a karmok kérlelhetetlen hegyeikkel célpontot keresnek, a szájak parázzsal bélelt üregekként bíborlanak, a fogak vértől csepegnek, a szemek hideg pillantású, sárga spirálködökként megvadultán keringenek. Később mindenféle emberi alakzatok is képződtek a ködből: fejek, lábak, kezek és nagy, csupasz, hús nélküli forgócsontok kavarogtak, mint valami boszorkányüstben, a Kálmánka ágya fölött. Végre megjelent apa, remegő bajuszszal, mérgesen, mint az iskolában, s nádpálcájával a paplanra csapott — erre elröpültek a gomolygó tagok, és Kálmánka nyugtalanul foszforeszkáló félöntudatlanságba zuhant. Ilyen éjszaka után kopogott végig kipihent, vidám pajtásaival a helyük és nagyságuk szerint különböző hangokat adó macskaköveken, és most ott ül a padjában, és sápadtan maga elé mered. Osztálytársai a játék elvakultságával kiabálnak-ugrálnak át fölötte, nincs olyan rosszul, hogy látványosság lehetne, ezenkívül pedig miért is érdekelné őket? De annyira fáradt, hogy még ez sem 6
/
fáj most neki — az oroszlán és a levágott emberi fejek közelebb vannak hozzá, mint a körülötte hancúrozó gyerekek. Csöngetés előtt néhány perccel — ezt az időpontot tévedhetetlenül érzékeli minden diák — álmatag, szelíd fej kukkant be az ajtón, s úszik a padok felé. Milyen kár, hogy ilyen fej csak a valóságban akad, s nem ijesztő álmainkban, gondolta Kálmánka. Otthon több is van, jólesik az embernek rájuk nézni. A városban még csak eggyel találkozott — s ez az egy itt imbolyog előtte, szédülése középpontjában. Vad Péter, 'az ijesztő nevű rajztanár, mindig frissen vasalt, porcelánszínű ruhában jár, s porcelánfényű az egész ember, csendes szavú, jólelkű. — No, Kálmán fiam, miért nézel olyan szomorúan? A többiek majd fölvetik az osztályt, te meg úgy gubbasztasz, mint az árva madár. Csak nem vagy beteg! — De bizony beteg vagyok én, tanár úr kérem! Egész éjjel nem aludtam egy csöppet sem! — tör fel Kálmánkából a panasz, szokatlanul bizalmasan. Két perc múlva az igazgatói iroda tágas előszobájában várakozik. Szemben az ajtó, az ajtón túl hatalmas, faragott íróasztal, mögötte ül az igazgató úr. .Nagy, kövér, kopasz feje alul-fölül himlőhelyes, lilás árnyalatú tokája magas keménygallérjára gyűrődik, bunkós orrhegyén aranykeretes szemüveg. Gyűrűs bal kezének középső és mutatóujja között kék füstfonalat eregető, finomszagú, pöttyösbarna szivar, jobbjában egyszerű hatfilléres tollszár, vágott hegyű tollal — lepedőnyi, kockás papír kiterítve előtte, arra jegyezget valamit. A kisdiák, lélegzetét visszafojtva, egyik lábáról a másikra nehezedik. Már megbánta, hogy hallgatott a szelíd Vad Péterre, és ide merészkedett, még jobban megbánta, hogy nem vigyázott az evéssel (ha már ilyen nyavalyáson gyönge gyomrú, legalább tegnap este koplalt volna!), de elsősorban és mindenekfölött megbánta — s ki tudja már hányadszor —, hogy nem törte át magát a felnőttek gyűrűjén, amikor cselt cselre vetve, ide szánták-szorították, erre a vadászokkal zsúfolt, bokortalan, búvóhelytelen sík mezőre, ahelyett, hogy elbújt volna otthon a határban, s most gyökéren és bogyón élne, mint a vadember, meztelen tagjait háncsba bugyolálná, s remegne a közelítő fagyok hidegétől, de legalább szabadon . . . szabadon . . . Az igazgató felnézett, és egy pillanatig értetlenül meredt Kálmánkára. Aztán kelletlen, érdes hangon ráförmedt: — Mit akarsz itt, mért nem mész az osztályodba? Hiszen már nyolc óra van. Hátradőlt karosszékében, és domborodó pocakja alól, nadrágzsebéből finom ketyegésű, vékony aranyórát húzott elő. Szeméhez emelte, közvetlenül orra és szemüvege elé. Aztán hitetlenkedve távol tartotta magától, mintha csalódott volna benne. Megrázta és a füléhez vitte, majd megint a szeméhez, orra és szemüvege elé. Közben szigorú ráncokba vonta a homlokát, akárha engedetlenkedő diákot vonna felelősségre. — Le-he-tet-len! — mormogta, minden szótagot külön megnyomva. — Hiszen az én órámon már el is múlt nyolc óra, és még nem csengettek! Nyögve és szuszogva hátranyomakodott a karosszékben, hasát mintegy kiemelve az íróasztal alsó nyílásából, azután az asztalszélbe kapaszkodva talpra segítette magát, s ingó, himbáló léptekkel, egyensúlyozva elöl-hátul formátlanná dagadt termetét, meglepő könnyeden és nesztelenül sietett el Kálmánka mellett. A becsukódó ajón át hallani lehetett, hogy a folyosón rikácsolva kiabál. Kálmánka se holt, se elevenen ereszkedett egyik lábáról a másikra, fél-vigyázzállásban meredt a gazdátlan íróasztalra, mint amikor még mögötte ült az igaz7
gató. Nem sok idő múlva kattant az ajtó zára — anélkül, hogy hátranézett volna, megérezte, az igazgató jött vissza. Néhány pillanatig szótlanul várakozott az ajtóban, majd dünnyögött valamit, amiből Kálmánka csak a „fegyelmezetlen" szót értette meg. Végre fölberrent a csengő — az igazgató megnyugodva szusszantott. Csak most vette észre az előtte ácsorgó gyereket. — Hát te? Még mindig itt vagy? Mit akarsz? — kérdezte türelmetlenül. Kálmánka, verejtéktől nyirkos ujjait tördelve, eldadogta, hogy rosszul lett az osztályban, és Vad Péter tanár úr küldte az igazgató úrhoz, kéredzkedjen haza. Az igazgató, két vastag, rövid karját hátracsapva s farcsontja fölött összekulcsolva, arcát veszélyesen a kisfiú felé közelítette. — Rosszul vagy? Haza akarsz menni? Mi közöm nekem ehhez? Megmondtam már: ezzz nemmmm korrrházzz, hanem iggazzgatói irroda! Gyanakodva húzta össze a szemét. — Tényleg beteg vagy? Nemcsak iskola-bajod van? No majd kiderül. Hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. Bement a szobájába, s hőmérővel tért vissza. Leültette Kálmánkát egy bicegő lábú székre, az előszoba egyetlen bútordarabjára, s hóna alá dugta a hőmérőt. Aztán visszaimbolygott a szobájába, az íróasztal mögé gyömöszölte magát, új szivarra gyújtott, szemüvegét orra bunkós végére igazította, s a kockás papír számoszlopai fölé hajolt. Amikor pontosan tíz perc múlva kihúzta a hőmérőt a gyerek görcsösen összeszorított hóna alól, a mohó higanyszál a harminckilenc fok vonalát nyaldosta. Mégse szimuláns — gondolta megnyugodva az igazgató, s a csöngetésére belépő pedellus lelkére kötötte, kísérje haza s fektesse ágyba a kisdiákot. Kálmánka, miután ágyba fektették, egy teljesen új internátusi szobát talált maga körül. Máskor ő az iskolában volt ilyenkor, és elképzelni se próbálta még, milyen lehet elhagyott szobájuk. A szoba valószínűtlenül üres és csöndes volt. Fakó őszi napsugár ömlött szét az ágyterítőkön, remegő sárga fénycsíkokat festett a székekre és az asztalokra. Olyan halk és olyan letompított volt minden, mintha a kisfiú magas lázára volna tekintettel. Kálmánka úgy érezte magát, mint aki robogó vonaton utazott, s most hirtelen lefékezett és megállott a vonat. Fülében, csontjaiban még ott élt a száguldás robaja és lendülete, érzékszervedben a sebesség — pedig ez már puszta emlék volt csupán, halott erő, amely moccantam se bírta tehetetlenségét. Rövid ideig megnyugtatta a hűvös csönd. Jó volt elmerülnie az otthonszagú, tiszta ágynemű személytelen ölelésében, jó volt a szemét lehunynia. De aztán annál türelmetlenebbül kezdett halántékán dörömbölni a láz — szévetette a lélegzetvételnyi nyugalmat, elsodorta a mozdulatlanságot, feloldotta és összecsavarta a tárgyak és fogalmak körvonalait. Előbb lassan, alig érezhetően, később egyre gyorsabban és szédítőbben hullámozni kezdett a szoba, s magasan fönt, a mennyezet közelében, a tornyosuló hullámok tetején forgott a Kálmánka egyre kisebbedő ágya. Majd zuhanni kezdett az ágy, és a gyerek fölsikoltott rémületében, mert egyenesen az éjszakai oroszlán barlangjába esett. De most már fiai is voltak az oroszlánnak — behúzott farokkal, morogva, szimatolva keringtek Kálmánka körül. S amikor egészen testére szűkült az eleven testek köre, s immár biztosra vehette, hogy nincs menekvés — akkor betört a víz, oldalt, magasan fönt, az oroszlánbarlang falába vésett kerek kis nyíláson át: az a kás nyílás egyre tágult, nagyobbodott, s a végén akkora zúgás töltötte be a barlangot, mintha belezuhogna az egész óceán. Az oroszlánok már nem voltak sehol, helyettük a tenger iszonyú emberevő ha8
lai vették körül Kálmánkát: alig győzte elrángatni előlük a lábát, karját, hogy be ne kapják és föl ne falják elevenen. Óriás kerék formájú, ezer csigaszarvuk hegyén ezer csigaszemmel figyelő tengeri szörnyek gördültek a kisfiúna, s jaj lett volna neki, ha csak egyetlen szarvukkal is elérik! Hegymagas, világító cethalak — áttetsző húsukon keresztül jól látszott az élve lenyeldesett apróbbnagyobb állatokkal megterhelt, kínban összeránduló gyomor — elmondhatatlanul hosszú állkapcsukat csattogtatták, a létrányi fogak sövénye egy különlegesen durva mozdulatra megcsördült, mint az éhség csonthangú billentyűsora . . . S nem is ezek az óriások voltak a legiszonyúbbak: csodálatosképpen még valami megnyugtató is volt otromba méreteikben. Legiszonyúbb az volt, hogy finoman tagolt, kecses, parányi lények hallatlan bájjal és könnyedséggel úszkálták körül a szörnyetegeket. Egyre inkább a szörnyű és a tündéri alakzatok ellentétpárjává rendeződött át a lázas kisgyerek látótere — „finom" és „durva" elviselhetetlenül kínzó ellentétpárjává. Végül már eltűnt a nyüzsgő tengerfenék is fantasztikusan rút és gyönyörű állataival, és puszta színek és vonalak maradtak Kálmánka körül — de csak még a szörnyetegeknél is kínzóbban fejezték ki ugyanazt az ellentétet. Amikor az orvos megérkezett, betege éppen egy leheletnél finomabb szálú, selyemfényű hosszú fonalat akart egy oethalháthoz hasonló, formátlan tuskóra rákötözni. Perepatics, a pamacsszemöldökű, vizenyős szemű, nagy ádámcsutkájú iskolaorvos megállott Kálmánka ágya mellett, s néhány pillanatig szótlanul hajolt a félig nyitott szemmel, s meg-megcsikorduló foggal hánykolódó kisdiák fölé. — Delirál szegény — mormogta aztán, és a gyerek pulzusa után nyúlt. Később szétfeszítették Kálmánka görcsösen összeharapott száját, és valamilyen lázcsillapító orvosságot nyeleitek vele. Emlékezett később a fogaihoz ütődő kiskanál hideg koccanására és arra is, hogy fonódott át lázképekkel ez a naponként többször ismétlődő mozzanat. Két éjszakán, három napon át tartott a magas láz, a harmadik nap végefelé Kálmánka belső hőségtől fonnyadó gyermekteste váratlanul az izzadás páráiba burkolózott. Bőségesen és csillapíthatatlanul izzadt, mintha forró, száraz gőzzel telt kamrában aszalódnék. S mégis mondhatatlanul jóleső, hűvös enyhülést érzett. Olyan gyorsan és annyira átmenet nélkül csökkent a láz, hogy szervezete szinte tiltakozott a szokatlan nyugalom ellen — mint a sokáig magas légrétegekben utazót is rosszullét foghatja el, ha ezer méterek nyomáskülönbségét átugorva, hirtelen ismét földet ér. Ahogy elpárolgott testéből a forróság, lassanként az eszméletére boruló ködréteg is feltisztult. Üjra tudni kezdte, ki ő és hogy került ide, látta a szobát, a szobatársak nem részvétet, inkább ijedséget tükröző szemét. Aztán szólt a csengő, a többiek fölszedelőzködtek s nagy zajjal, csoszogással átvonultak a tanulószobákba. Egyedül maradt a félsötétben. Az ablak világos négyszöge felé fordult, felső sarkában látni lehetett a tiszta alkonyi égbolt egy darabját. Fáradtan és szomorkásán nézte a poros levelű gömbakácok lombján átszűrődő eget. Mintha hosszú utazásról érkezett volnia haza: öregebbnek és bölcsebbnek érezte magát, mint betegsége előtt volt. A mélykékből szürkére hűlő égdarab távoli, finom szomorúságot idézett föl a szívében. Félénk motozás hallatszott az ajtó felől. Valaki lassan, óvatosan lenyomta, a kilincset, s megnyitotta az ajtót. Menyétszerű, vékony kis arc jelent meg a nyílásban. Kálmánka a félhomályban is azonnal ráismert. Jóna Laci volt, a 9
padszomszédja. Ijedt gombszemét végighordozta az ágyakon, s mikor a bontott, fehér ágyon megpillantotta b a r á t j a még a frissen mosott ágyneműnél is f e h é rebb, világító arcát és a bíborvörös paplanon nyugvó, áttetsző két kezét, láthatóan megrémült. De aztán erőt vett félelmén, és csoszogó léptekkel, m e g megállva, Kálmánka ágya felé indult. Diáksapkáját — az elején messziről láthatóan, egy ezüstsáv, az első osztály jele díszelgett — görcsösen a bal combjához szorította. Kálmánka felült az ágyban: — Te vagy az, Jóna? Miért jöttél? — suttogta a jövevény felé. Jóna megállott Kálmánka ágya mellett, s jobb kezének m u t a t ó u j j á v a l zavartan megérintette a bíborvörös paplant. Nem tudta, mit szoktak ilyenkor mondani. Vad Péter tanár úr szólt neki ma délelőtt, hogy látogassa m e g Kálmánkát. S ő m á r kora délutántól itt leskelődik az ablak alatt, de n e m m e r t bejönni a nagyfiúk miatt. De hát ezt nem m o n d h a t j a el, s azt sem, hogy m a délelőtt náluk j á r t a végrehajtó, s lefoglalta az a n y j a varrógépét. Akkor miről beszéljen? Az iskoláról? Történik egy s más, de semmi érdekes — és h a mégis, úgyse tudná jól elmesélni. A leckét meg leírta egy kiszakított füzetlapra, azt itthagyja m a j d . Kálmánka az oroszlánra és az emberevő halakra gondolt — jó volna ennek a Jónának elmondani. És azt is, ahogy egyszerre — hipp-hopp — elillant a láz. S ő m á r szinte sajnálja is, hogy elmúlt — mert amíg tartott, csak oroszlánoktól és cápáktól kellett rettegnie. Most pedig kezdődik m a j d m i n den elölről: az iskola és a gyomrot-belet csavargató szorongás. Vajon J ó n a is érez ilyet? Meg kellene kérdezni tőle. De nem kérdezte. Jóna se szólt semmit. Csak sóhajtott néha, mikor m á r túlságosan hosszúnak érezte a hallgatást. S bármilyen távoli neszre is idegesen kapta föl a fejét. Így hallgattak, míg csak egészen be nem sötétedett. — Most m á r megyek — suttogta Jóna. Mindketten megkönnyebbültek, mintha nehéz feladaton estek volna túl. — Szervusz, Jóna! — súgta Kálmánka. — Szervusz — suttogta vissza Jóna elmenőben. Kálmánka nem mozdult, csak figyelte a távolodó lépteket, s amikor végképpen, már .emlékeiben is elenyésztek, oldalra fordult és csöndesen f ü l é r e húzta a takarót.
PINTÉR JÓZSEF R A J Z A (Ezt az a l k o t á s t e l m ú l t s z á m u n k b a n a n y o m d a i t é v e d é s L e h e l I s t v á n munkájának tulajdonította.) 10
CSORBA GYÖZÖ
FÁK A TÉLBEN A sompolygó fagyok között a ködbolyhos nappalok-éjek rettenetében mi hasznotok abból hogy rátok gondolok?
Mert míg én cifrán szervezett tárgyak védelmében a rémet inkább tudom csak mintsem érzem s kíváncsiságom szítja inkább
Jóságom reklámja csupán érzelmes panteizmus Nektek azért le kell csavarnotok lámpáitokat alig-pislogóra
ti addig gyalázat az ősi egyoldalú csatát vívjátok magatokra hagyva Szégyellek kimenni közétek
el kell azért búcsúznotok pár gallyatoktól ágatoktól el kell azért esetleg az egész kerttől és örökre
kik nem nézhettek máshogyan rám csak mint a kórház nehéz betegei az ágyaik közt vigaszt mosolygó egészségesekre.
KARÁCSONY ELÉ Hát most megint Jézuska jászol Mennyből az angyal hülye áhítat játék gyerek család pityergés fészekvágy idétlen idill tömött bendő csillagok ünnep S percenként szakszerűbb pokol Ész települ a fegyverekbe lassan maguk cselekszenek önállósult vadászkutyák A szív csődje közhírré tétetett Aki kővel d o b . . . Aki jobb orcádat... Boldogok a . . . Szeresd felebarátod . . . Bocsáss meg n é k i k . . . Nyál nyál cukrozott Kenyér bal orca megbocsátás: trágyája az anti-világnak A szív csődje közhírré tétetett Ocsúdjatok! 11
BENNEM Jön? marad? elmegy? az enyém? nem az enyém? láng? dermedés? Zárt és nyitott tenyér szív porbaomló s növő falak: ez az egész
Megszemlélem tulajdonom ha másul lélegzik csupán sose több sose kevesebb forgandó látomány:
Megszemlélem tulajdonom semmi sincs vagy tán mint a nap s a szél csak úgy Gazdag vagyok sose szegényebb gazdagabb
á nyitott és zárt szív tenyér az omló és növő falak bennem nyílnak zárulnak és nőnek és omlanak.
HIDEG Osidill: künn téli eső reménytelen benn kályhás békét élvező család mely aztán lefeküdt s így szétfutott bizony hogy szétfutott és itthagyott S most mérlegelhetem mi lett: hogy idebenn vagy kint van-e nagyobb hideg.
PÁLL LAJOS
ÉNEK BALASSI FÖLÖTT Jaj, vitéz, legyőztek, dudorászó nyárfa, dűlj el az árnyaddal a pusztulására. — Nem szánom hullásom, volt renden dúlásom, így volt jó, szép volt a kabala csillagos homloka s villogó. Hétesztendős torna halálnak halála, mire jó? 12
Az sem érhet többet, akit már nem köthet hites szó. Sólyomnak mért is volt pacsirtás a hangja, s testnek ilyen lelke, hogyha elhagyhatja!
FARKASÉNEK-BALLADA Vénség, vidulj vesztemen, ujjas helyett fölveszem, (fiatalság tűzhalma semmivel lesz takarva). Ozollónak születtem, farkas nőtt a szívemen, csapda marta lábamra bürök nőtt, nem vérrózsa. Nem vallom s nem vállalom de itt van a vállamon, minden, időtagadás, dörgő menny, káromkodás. Vénség, vidulj vesztemen, farkasszívem leteszem, s jaj, ha akkor hajnal táján, áloműző zengés árján harminc évem őzcsordáját egyszer rátok eresztem.
HÁT FESTEK... Hát festek képeket, minden kínok helyett, de csak másért térhet vissza, aki ELREJTEZETT. Szemem kútja fölött hófehér bihalat míg a szentek kockát vetnek, hogy kihez adjanak. Két villám közt jéggel káromkodó legényt,
emberfejjel úszó kendert, s kit a kasza elért. Patakba gyermeket, varasbékák átka, mint csodálat a virágot, varasra gyalázta. így hát festek képet, jaj, bölcs ikonfestők, szép a pokol, hogyha magunk még kifelejthetnők..,
NAGY-FADDI ÉVA
RONGYOS TENYEREK Sós csatornák folytak a hátukon. A hajó mélyében megállt a levegő. Egymásután rohantak a kannához inni a bakakúti vizet. Az Okos első nap kiköpte. — Milyen víz ez? — azt hitte ugratják, mert új ember, de a többiek is kiköpték első nap. Az öregebbek már nem is emlékeztek rá, hogy valamikor k i köpték. — Bakakúti. Holnap már jó lesz — mondta a Nagyfülű — meg, h a majd beüt a meleg. Ha szalagot állítottak vagy vagont toltak, el lehetett szívni e g y cigarettát. Különben hajtás volt, ötszáz-ötszázharminc mázsát dobtak naponta a szalagra, széles nagy vastag nyelű lapátokkal. A sóder között sok száraz döglött hal volt meg rák. Istentelen hőség. A por szúrta a szemüket, a fölrepedt hólyagokba belefolyt az izzadság, a lapát kemény nyele szagatta a bőrt. Egy üveg sör lesz délben a Gombában. A Nagyfülű minden órában átkiáltott az Atyusnak. — Hé öreg! Atyus, magának szólok! Hány óra? — Mit esz a fene mindig?! Tíz. Egy üveg sör. Délben. Fölnéztek a rettenetes fénybe, már feketének látták a napot, szerették a meleget, de most átkozták. Tél végén a havat csapkodta piros, vállalati esőmellényükre a szél, aztán a kínos eső verte őket hajnalban, reggel és délben. Most meg a hőség. Egy üveg sör a Gombában. Délben. A Kisgörbe fél tizenegykor azt mondta magában: két üveg. N e m érek m e g ennyit Terinek? Már egy hete napi két-három üveg, de ne morogjon. Ha tizennegyedikén n e m morog a négyezer-kettőért, ne morogjon máskor se. Tizenegykor elment mellettük egy nagy hajó, benn, a Duna közepén, fehér hosszú hajó, megdobálták az uszályt a hullámok. A Sóhernek följebb nyomakodott a gyomra, úgy érezte, valahogy a sóderhegy aljára került, és n e m bírja kivárni, amíg kibányásszák. A többiek mosolyogtak, a Sóher új ember volt, mióta itt van, először ment el mellettük nagy hajó. Itt mindegy volt, hogy valaki Molnár, Kiss vagy Agatity, az első napok után megkapta a maga nevét, és azontúl ú g y szólították. A Sóher csak fél üveg sört fizetett először az Atyusnak. A z Okos meg úgy kapta a nevét, hogy a Kisgörbe, a Nagygörbe öccse az újságot böngészte, és megszólalt: — N e o - . .. neokolon- . . . neokolonializmus. A rosseb egye meg, hogy mindig ilyen istennyilákat írnak. Az új ember megmondta, hogy mi az. Meg, amikor készen lettek, fejben összeadta a rakodást partról, rakodást uszályból, szalagállítást, vagontolást, beszorozta. — No, emberek, máma is megvan a két piros. — í g y lett ő az Okos. Fél tizenkettőkor megjött a Rózsi. Kikötött. A hajósok mellettük mentek el. Az Atyus szólt, nekik. 14
— Hozzanak ide tíz üveg sört, Drótos, kettőt vigyenek a vagonosnak, kettő a maguké. Menjenek már a jó életbe, siessenek, vannak még az istennek ilyen ráérős melákjai ebben a dög melegben. A vagonos az Atyus vejé. A fia is itt dolgozik. Különben lakatos, de építeni akar, őszre gyerek lesz, a menyecske nem bír meglenni az anyósával, az anyós se a menyecskével, ö t csak úgy hívják. Fiam. Fiamnak csípte a szemét a verejték, de látta maga előtt az anyja fekete szúrós szemét, nem úgy, ahogyan őrá néz, hanem ahogy az apjára. — Magának is az agyát megnyomta a meleg — kiabált át hozzá. Három helyett tíz járt a szájára. — Nem a te pénzed, hé! Méghogy három? Magadnak azért gondoltál egyet? Van eszed! •— Nem az én pénzem, nem is az. Hanem a mama — sandított a többiekre, a másik öt emberre, már szégyellte magát. — Pofa be! — az Atyus káromkodott egyet. Egy se sajnál ezek közül meghívni engem az asztalához. Otthon duruzsolj anyádnak, igaz-e Nagygörbe? Az Atyus fuvaros volt, most is eljárt vásárra néha, berúgott, másnap nem jött dolgozni, de ismerték, húsz éve a Hajófuvarozási Szövetkezetnél van, bikaerős ember, vörös nyakán vastag izmok, fekete erek kalapálták a bőrt, ahogy járatta le-föl a lapátot. Fiam a tél végén, a szezon indulásakor kibabrált az új anyagkiadóval. Jól tette, mindenki kuncogott néhány napig ebédszünetben; amikor nekiestek a sonkának vagy a svarklinak, és nézték a füstölgő bódét, ablaka, ajtaja nyitva, okádta a füstöt. Nagyokat haraptak a falatjukhoz az uborkából, megbökték egymást, és röhögtek. — Füstöl. — Aha. Majd mindjárt itt lesz. Emberek, megfagyok a kócerájban, legyenek szívesek, segítsenek. — Majd jön. — Először köszön. — Aztán azt mondja, emberek, legyenek szívesek . . . Az új anyagkiadó az első nap nem köszönt vissza Fiamnak. Fiam motorral jár, ő a legelső, mire a többiek odaérnek, már a dokknál várja őket, a motorozástól meg a féldecitől, meg a huszonöt évétől friss, nem bír magával. Ilyeneket kiabál: — Szédelegnek már erre a biciklin. Itt vannak már, de még azt hiszem, álmodnak. Nagyfülű, nem csörgött a vekker? Vagy nehéz volt az asszonyt otthagyni? Ezek az álomszuszékok! Fiam rendesen köszönt az új anyagkiadónak, jó reggelt, még most is hallja a hangját, milyen erős volt a hideg reggelben. Ketten voltak még csak kint. Az anyagkiadó nem köszönt vissza, bement a bódéba. Fiam ezen a reggelen nem kiabált a többieknek. — Trógereknek nem köszönnek vissza — morogta, ahogy megfogta a lapátot. — Ügy bizony, emberek, trógerek vagyunk. Az anyagkiadó kartárs, az adminisztátor. Mit szólsz ehhez. Nagyfülű? Jó-e trógernek, szar melósnak lenni a dokkon? — Én, komám, azt mondom tizennegyedikén, engem nem érdekel az anyagkiadó. Tizennegyedikén én leköpöm az ő ezernyolcszázát, komám. — Azért én harmadikán vagy negyedikén se . . . Nem hagyom én ezt ennyiben . . . Majd valamit kitalálok. Olyan valamit találok k i . . . Én kifundálom, emberek. 15
A többiek nem értették, mit morog. Nem magyarázta meg. Szégyellte volna elmondani, hogy az ő szép barátságos jó reggeltje csak úgy elszállt. Addig nem magyarázza meg, a m í g . . . Másnap is elsőként érkezett ki Fiam. Most még sietett is. Összegyűjtött a szemétből egypár műanyag flakont. Bedugaszolta a bódé rozsdás füstcsövét. Azon a napon nem volt nagyon hideg, a kiadó szellőztetett egész nap, nem értette, mi a baj, eddig olyan jól működött a kis jancsikályha. Akkor még nem szólt senkinek, csak messziről méregette az embereket, amikor azok egy csomóban ebédeltek. Fiam a következő reggel kétszer annyi fiaikont tömött a csőbe. A begyújtáskor a melegtől összeolvadtak, a füst bennrekedt a bódéban. A szél becsapott egy-egy kosárnyi havat, a bizonylatokon víznyomokat hagyott az olvadás. A kiadó fázott. Az emberek a munkában kimelegedtek. Végül is az anyagkiadó reggelizés alatt odament hozzájuk. — Jó étvágyat! Ha befejezték, és volna egy kis i d e j ü k . . . Szét kéne dobni a csövet. Már próbáltam, de egyedül nem megy. Úgy kéne szétfeszíteni. Valaki telerakta. Olvadt massza van benne, azt is ki kell verni belőle. Ha egyikük segítene . . . Ha lenne olyan szíves . . . Fiam nevetve állt föl. — Lehet éppen szó róla. Hehehe. Jó reggelt. Hehehe. Mivelhogy így megkért a kartárs, hehehe. Jó reggelt, hehehe. Azóta nem bántották. De a kiadó még a május elsejei felvonuláson is kiintett a tömegből. Ki ám. Kisgörbe ottmaradt a Gombában. Elővett húsz forintot. — Még négy üveg! — mondta Babikának. Babika ismerte ezeket az embereket. Legjobb vendégek a Gombában. Legtöbb pénzük van. Kisgörbét is már többször költögette záráskor. Kisgörbe néha megfogta Babika farát. Babika ilyenkor lesöpörte a kezét, és elküldte Kisgörbét az anyjába. — Mert a melóst még a nők se . . . A finom illatos nők se — dadogta ilyenkor Kisgörbe. Fogd be a pofád, részeg marha — Babika a részegeket tegezte. — Jóképű feleséged van, te meg disznólkodol. Egy nőt se érdemelnétek meg, randái. Babika jó kövér, negyvenes, fekete asszony. Terjedelmes fekete szoknyáján gyakran megállt némelyik törzsvendég keze. Ajánlatokat kapott finomabban is, és nem is haragudott annyira se a kezekért, se a szavakért, mint amennyire mutatta. Néha megnézte magát a tükörben. A Gombába nők is jártak. Volt, aki be is rúgott, de azoknak nem mondott semmi korholót. Kisgörbe állt a pultnál, később odahúzott egy széket. Fehér fénykarikák táncoltak a szeme előtt, apró sóderszemcsék nyomták a szandálban a lábát, égett a keze. Nagy darabon fölhasadt a tenyere, és attól félt, hogy holnap már ki lesz a nyers hús. Amikor a négy üveg üres lett, kellemes zsibbadtság öntötte el mindenét, még a tenyerét is. — Zannyát! — mondta, míg el-eltévesztette a zsebében a papírpénzt, kétszer is a gyerekek napközi otthoni térítési díj kimutatását húzta elő. — No Babika, ha nem haragszik, adjon még kettőt. Bejött egy villanyszerelő, meglegyezte magát a micijével, bólintott Kisgörbének, és odaült az egyik asztalhoz. Babika odasuhant, levette az abroszt, meglebbentette, visszatette, megsimogatta tenyerével a nagy vörös rózsákat. Meg16
*.
ringatta magát, bokájától a válláig végighullámzott benne a mozdulat, a szerelőnek kilátszott a bal fölső négyes fémfoga is, úgy nevetett. Nem régóta járt a Gombába, de egyre szívesebben jött. — Adjon egy jó sört, asszonyság. Meleg van. Ha az asszonyság is ilyen forró, mint ez a mai nap . . . Babika a fekete szemével mosolygott vissza, és elsuhant a sörért. A szerelő megigazította a nadrágját. Kisgörbe azt dünnyögte Babikának, amikor az aszszony visszajött a pulthoz: —• Ringa-ringa-ringata. Aztán észrevette, hogy Babika szeme ottmaradt a szerelőn, és dacosabban mondta újra: — Egyes vendégnek ringa-ringa-ringata. — Jóember, ne kötekedjen! Magának se egyforma minden nő, mit jár a szája. Kisgörbe még fél órát ült az üres üveg mellett. A pulthoz támaszkodva szunyókált is egy keveset, aztán újra túrkálni kezdett a zsebében, de most már csak a gyerekek napközi otthoni papírja maradt tényleg. Bambán nézelődött, öten-hatan söröztek. A szerelő még ott volt. Babika megfésülködött, aztán, egy idő múlva odafordult Kisgörbéhez. — Nos? — A rakodó nem válaszolt. Az arca alsó részén összefutottak a ráncok. Babika megrántotta a vállát. Tőlem elfér, de van magának családja is. Kisgörbe nehezeket bólintott. — Van — van. — Jóképű felesége. — Nagyon is — mondta Kisgörbe. Az 'asszony a vendég szemébe nézett. A sörmámora alá látott. Megborzongott. Tíz éve dolgozik a Gombában. Megunt összefekvések, esti veszékedések, apu részeg, anyu részeg, ordítás, verekedés otthon. Ilyenek kavarogtak sokszor az ivó levegőjében. Ilyenek, és még roszszabbak, amiket Babika nem tudott elgondolni, csak a részegszagban érezte. Kisgörbének a sörtől olyan lett a szeme, mint a Markosék lovának, amikor egy hete elütötte az autóval Szőke Dezső. Az asszony elhatározta, hogy riem molesztálja Kisgörbét. — Jól van na — mondta még, aztán odament a szerelőhöz, mert az feltartotta a bukszát, fizetni akart. Kisgörbe kiment a Gomba udvarára, a deszkabódéba. Kicsit imbolygott. Jó lenne aludni egyet, ötszázharminc mázsa. Csodálkozott magán, hogy ő milyen erős. Ettől a gondolattól, hogy ő nagyon erős, jókedve lett. Visszajött az ivón, mondott egy csókolomot Babikának, és fölült a biciklire. Kicsit kacsázott, de haladt. Énekelni kezdett. Bocsásson meg a világ, én megbocsátok néked. Ezt énekelte teljes hangon vagy tízszer. Iskolásláriyok bámulták. Nevetett rájuk, és odakiáltotta. — Rövid a szoknya, szép a combja. Rövid a szoknya, szép a combja. Á lányok fölmérgesedtek, és visszafelelték: — Részeg vén hülye. . — Bocsásson meg a világ, én megbocsátok néked. Még hallotta, hogy a lányok a sarkon nevetnek. Ezek is megbocsátottak, gondolta. • • A házuk új téglaház. Két szoba, egy konyha. Fürdőszoba. Még be kell vakolni. Kisgörbe belesoványodott az építésébe. A kamrába tolta, hátra, á bicik2 Tiszatáj
17
lit. A kamrát húzták föl először, az nádpadló. De ki van meszelve. A lépcsőn indult a konyhába, amikor a konyhaajtót kirántotta a felesége. — Most jöttem meg á gyárból, hogy mi van itt! Minden egymás hegyénhátán, a kölykök is csak kikelnek az ágyból, nem vagyok én isten, nem bírom, beledöglök. — Bocsásson meg a világ, én megbocsátok néked — énekelte Kisgörbe a lépcső alján, az ötszázharminc mázsát is el akarta mondani, meg hogy ő erős ember. — Fulladnál meg egyszer a sörben! Annyi pénzed van? Ahogy bejön a m e leg, nap mint nap! Főtt étel nem volt. Az asszony bent eszik, a gyerekek a napköziben, a szövetkezetnek nincs konyhája. Kisgörbe csak vasárnap szokott főttet enni. Most is levett a kertből két hegyes erős zöldpaprikát, levágott egy kis darab kolbászt meg egy nagy darab szalonnát, kipakolta a viaszosvászonra a kenyeret, és enni kezdett. Megivott rá fél liter tejet, és elővett egy Munkást. Az .asszony lehiggadt egy kicsit, ő is rágyújtott a maga Szimfóniájára, nem nézett Kisgörbére. Egy-egy szóban beszéltek a napközis papírról, amit a gyerekeknek el kell vinni reggel. Marinak szandál kell'. Kisgörbe megkapálta a kertet, az asszony kimosott. Amikor a gyerekek hazajöttek, az egész család megvacsorázott, azután mentek a szobába, széthúzták a rekamiét, és odaültek a tévé elé. Pisti meg Marika többször kérdeztek valamit. Az anyjuk válaszolt rá, ha tudott. Az apjuk rendszerint már nyolckor elaludt, mert négykor kezdenek. Jó film volt, szerelmes, az asszony szívta a cigarettát, néha szétnyílt a szája, és a nyelvével megdörzsölte a fogát. — Te, hallod, mit gondolsz, összekerülnek ezek? De jól adja az a koma, igaz-e? Ilyen szép ember. Milyen szemei vannak. Hogy udvarol a nőnek, mi? Mi van, alszol már? Kisgörbe elbóbiskolt. Közömbösen nézett a képernyőre, az ide-oda sétáló párra. — Álmos vagyok. Az asszony ideges lett. — Ez mindig álmos. Nincs olyan nap, hogy ez ne lenne álmos. Ehhez szólni egy szót nem lehet. Valamit megbeszélni, n e adj isten. Kérdeznek tőled a gyerekek, te nem tudsz felelni, ülsz mint hatökör. Pisti is tegnap 'kérdezte azt a Kambodzsát vagy mi a nyavalyát. Maholnap már kiröhögnek. Kisgörbe fölült. — Anyád kínjába, már megint kezded?! Mindig csak marakodsz. És az ötszázharminc mázsa? — Én is megcsináltam a magamét. Legjobban teljesítek a brigádban. De a z é r t . . . Legalább ez a tévé. Az ember annyit hall. Mi is az asszonyokkal annyi mindent beszélünk. Lenéznének, ha nem tudnék szólni hozzá. Az újságot se olvassuk. Legalább ez a tévé. A gyerekek miatt is. — Éppen elég rossz, hogy most ők is hallják, hogy te engem marsz. Hagyjál békében, van nekem elég bajon, bizony isten jobb a munkahelyemen. Apjuk vagyok, dolgozok rájuk mint állat, tiszteljenek. Kisgörbe hanyatt feküdt, bámulta a sötét plafont, és várta, hogy ennek vége legyen, az asszonynak mindig van valami baja. A film után Mari megmutatta a számtanpéldát Pistinek, aztán az anyjukhoz mentek. — Ide figyelj, anyu, ez a Mari leckéje. Van egy boltban tíz méter szövet. . . 18
Kisgörbe hanyatt feküdt, bámulta a sötét plafont. Egy régi-régi iskolára gondolt. Az utolsó padban kártyáztak meg szalonnáztak, másra nemigen emlékezett. A feleségére nézett, ahogy vetkőzött, lefeküdt. Jóképű, azt mondta Babika. Igaza van. A szomszédasszony, a Cérnás Mari néni egy brigádban dolgozik vele. Valamit mondott a művezetőről meg a feleségéről. Igaz, hogy nagyon pletykás asszony. Kisgörbe átnyúlt a felesége paplana alá. Tűrte följebb a hálóinget. A tenyere olyan volt, mint a reszelő. Az asszony elfordult, összegömbölyödött. — Hagyjál, olyan fáradt vagyok, örülök, hogy végre alhatok. Kisgörbe belemarkolt az asszony hajába. — A művezető?! Mondd meg, igaz-e? Teri, emlékszel, amikor az építők bálján megismerkedtünk? Teri, igaz-e a művezető? — Menj a pokolba! Részegen jön haza, alig lehet bele lelket verni, aludna, most meg egyszerre milyen ébren van! Gyanúsítsd ám az öreganyád! Az lasszony nem szólt többet. A művezetőre gondolt. Kisgörbe a sötétséget nézte. Az életét nézte. Nézte, és a szeme olyan volt, mint a Markosék lováé a múlt héten. Zöld volt a világ. Sóher az Uránia előtt állt, és várakozott. A fekete lányt várta. A posztógyári fekete lányt. Fél órával a műsor előtt megvette a jegyeket. A bilétákon piros betű mutatta, földszint jobb, tizenhatos sor, kettes, hármas szék. Sóher nézte a képeket. A megbeszélt idő előtt öt perccel jött Ica. Két cicába fogta a haját, rövid piros szoknyában jött. Sóhernek kiszáradt a torka. Köhögött, köszörült, úgy mondta. — Hát megjöttél, szerbusz. A lány a lábát súlyosnak, szinte mozdíthatatlannak érezte, amikor háromnégy méterre állt tőle a fiú. — Vettél jegyet? — a hangja izgatott volt, meg-megcsuklott. A lány maga volt a zöld és virágosfás májusi világ. — Vettem. Bementek a Gyorsbüfébe, két üveg sört vett a Sóher. Amíg a pénztárnál állt, visszanézett. Amikor a pulthoz ment, akkor is visszanézett. Tálcán hozta a két üveget meg a poharakat. Letette óvatosan. Soha még ilyen finom nem volt a pohár csöngése, mint amikor a lány előtt az asztalra koccant. Sóher azt mondta: — Jó film lesz. — Éppen csak, hogy mondjon valamit. Azt akarta mondani, hogy látod, kizöldült minden, pattanásig feszült mindenem, torkom szorítja ez a szomjúság, de hiába iszom a sört. A piros szoknyád. A kezed az üvegpoháron. Drága Icukám. Ehelyett azt mondta, jó film lesz. A lány bólintott. Ha megszólalna, talán köszörűimé kellene a torkát, vagy hangtalanul mozogna a szája. A fiú kockás ingéből kilátszott egy darab a szőrös melléből, a Gyorsbüfét majd szétfeszítette az izgalom. A moziban Sóher kavicscukrot vett, és rámosolygott az öreg jegyszedőnőre: A filmen két pacák udvarolt egy nőnek, az egyik mafla volt, a másik ügyes és korrupt manusz. A nő nagyokat pislogott, többször kigombolta a blúzát a maflának, aztán a korrupt pacákhoz ment feleségül. Sóher gondolkozott, hogy mi ebben a hamisítás, és mennyi az igazság. Nem tudta eldönteni. Amikor á nő kigombolta, a blúzát, és kibuggyant a melle, Sóher belemarkolt Ica kezébe, a körmével kaparta-a lány ujjait. De a film 2*
19
végén megbánta ezt, csalódást érzett, és nem tudta biztosan, miért vett jegyet egy ilyen külföldi meztelenségre. A film után Icának sem volt jókedve. Birkózott az érzésekkel, amelyek megrohanták, a lelkébe vájtak, még Sóhert is gyűlöletessé tették volna a szemében. — Ilyen kicsinált dolog, ilyen kicsinált dolog a szerelem? Sóher rágyújtott, és a Sugovica felé indultak. Sóher szerette a zöldborsót, a jó hideg sört, és három hónapja elszorult a torka, ha meglátta Icát. A parton lejjebb és lejjebb mentek, már elhagyták a várost. Elmentek a gázgyár mellett, túl a technikumon, tovább, tovább. Egy ligetes részen leültek. Nézték a Dunát. — Szép folyó — mondta Ica —, szeretem nézni. A fűzbokrokat is szerette, az öreg .anyját is szerette, aki elküldte a faluból. A brigádtagokról mesélt Sóhernak. Aztán elhallgatott. Sóher remegett. A folyó, a zöld meg a szélhozta bódító szagok remegtették. Lassan Ica vállára tette a kezét, a lány szembefordult vele. A fogaik összekoccantak. A nyelvük izgatottan keresett. Ledűltek a fűbe. Mind a ketten akarták. Az öreg anya intő szürke szeme még kísértett egy darabig. Maradj tiszta, kislányom, a városban, bízom benned. De erősebb volt ¡a nagy víz friss szaga, a szél szaga. Percekig nem szóltak. Szaggatottan tört fel a mellükből a lélegzet. Aztán az is megállt. Semmi sem volt a világon, és minden volt. Nem volt Ica és Sóher, csak az egyesült ritmus volt. A ritmus, amit mindenben utánoznak az emberek. Aztán az is megszűnt, sejtek áramlottak, beszívták egymást. Sokára egy madarat vettek észre. Aztán a füvet. Aztán .a folyót. Az évszázadok rohantak a hullámokban. — Még a szagát is szeretem — mondta Ica, és letörölte a combját. Sóher nevetett, és alig tudott mozdulni. — Arra van a dokk — mutatta a bal kezével, és rágyújtott. — Sóikat kell dolgozni. — Sokat. — Tegyem takarékba az ezer forintom? Vagy vegyek egy öltönyt? — Tedd vagy vegyél. A szavaik még a mindenséget simogatták. ~— Nekem ötezer forintom van. — A társasházhoz a KISZ-bizottságon tizenötöt kell előre fizetni. Nekem nyolc van. . . Többet nem beszéltek. Elaludtak. Amikor Sóher fölébredt, a lány a lábát mosta a Dunában, aztán fölhúzta a saruját. Sötétedett. — Egy ember ment arra — mondta Ica. — De akkor nem láttak. — T.e akkor gondoltál erre? Megindultak. A villanykörték meg a neoncsövek már világítottak a városban. A város olyan volt, mint a gyöngyvirág. A villanykörték meg a neoncsövek voltak a gyöngyvirág fejei. —• Lelkem — mondta Sóher, és rátette .a kezét Ica vállára. A lány nem tudta biztosan, hogy iigaz volt-e, hogy lehetséges-e még egyszer. Csörög a vekker reggel, busszal a posztóig, a brigád csomózza a szőnyegeket, Ilus néni panaszkodik a ¡menyére, Juli káromkodik, Márta dúdol. Az újságban komputerékről lehet olvasni, amikbe csak úgy betáplálják az ¡adatokat, és mindent megmond. Csörgés a gyárban.' Gépzaj. 20
— Mindent megmondhat a komputer? -— kérdezte. — Biztos — mondta Sóher —, azért komputer. — Arról is? — kérdezte Ioa. — Rólunk is? Sóher egy levelet rágcsált. Elfogyott a cigije. Egy fáról levelet tépett le. — Sokat kell dolgozni — sóhajtott: Ica tanácstalanul igazgatta a saruját. — Sókat — mondta azért, nehogy Sóher válasz nélkül maradjon. — ötszáz-ötszázharminc mázsa. Reggel korán kelek. Fél négykor. Legalább van pénz. A fák meg a folyó belebújtak az éjszakába. A város egyre közelebb csillogott. — Az ablakok mögött emberek alszanak. Egy kisbaba sír a szélső házban, hallöd? Az újságban mindentudó komputerekről van szó. Meg a feszültségről — mondta Ica. — Holnap én is délelőttös leszek. A fák, a folyó meg a délután belebújtak az éjszakába, Sóher is észrevette. — Persze, Icukám, holnap újra kezdjük. Dolgozunk. Amikor tegnap Kalács a másik brigádból pökhendiskedett velem, begurultam. Azt mondja a Kalács, mi van emberek, nem jól' megy a meló a melegben? Mert fél vagon maradt a műszak végére. Erre én begurultam. Na, ha fáj, kitesszük. Megmarkoltam a lapátot. Engem egy ilyen Kalács ne sértegessen azért a fél vagonért. A Fiam is jött. Aztán Atyus. A többiek is mind. — Hát persze — mondta Ioa, és megsimogatta Sóher nyakán a hajat —, dolgozunk reggel. Bementek a csillogó városba. A Duna, a fák meg a délután mögöttük maradtak a sötét éjszakában. A bunyevác asszony megterített. Olcsó zöld gránittányérokat tett az asztalra. A kanalakat megtörölte. Az ura a kormos bográcsot a lábosba állította, az asztal közepére. A tészta sárgán gurult a tálban. — Valódi bajai halászlé — mondta a bunyevác ember —, mert tésztával van. — Vegyenek — kínálta a felesége. Az Okos szabadkozott. — Először Józsi bácsi, ö a legöregebb. — A másik szomszéd az Okos felesége mellett ült. — Akkor tovább ne kínáltassuk magunkat. A tészta megfürdött a lében. Halszeletek a tetején. Erős volt, de nem túlságosan. A péppé főtt hagyma benne. Az íze. — El kellett volna hozni a mamát is — mondta a háziasszony. — Nem szereti a halászlét. Most el van a gyerekekkel. Ügyis ritkán látja őket. Mi is kaptunk egy kis esti szabadságot. A hal gerincét is leszopogatták. Kipirultak. Elismerőket nyögtek. — Ez igen. — A házigazda gyöngyös fehér bort hozott. — Isten éltessen bennünket. Józsi bácsi! öreg ember nem vén ember, fogja a poharát ! A konyhában ettek. Szép tiszta rongypokrócok, halványzöld konyhabútor. Fehér falak. A szobába is beláttak. A tévére, a rekamiéra. Az Okosék azt mondták néha az öregasszonynak, májkó. Ezt az egy szót megtanulták. Csendes vacsora volt. Beérték néhány pohár borral, csak éppen jókedvük lett. Megvitatták a nemzetközi helyzetet. Csak Józsi bácsi szerette Amerikát. Többször elmotyogta, Amerika a szabadság országa. A bunyevác ember meg az Okos meg az asszonyok egy kicsit összenéztek. Mindnyájan tudták, hogy Jó21
zsi bácsi mindig a városka szélén lakott, a szomszédjukban. Fiatal korában megnézett néhány Tarzan-filmet, meg a Rintintin kutyát. Húsz éve nem volt moziban. De hát ő már elég öreg, a felesége is régen meghalt. Józsi bácsi lelkében élt egy ló- és kutyászagú ábrándos világ, és azt úgy hívta, Amerika. Májkó az Okos feleségéhez beszélt. — Katókám, olvastuk a tegnapi újságot. Magát is megismerni. A maguk brigádja . . . Tudja, 'amíg én nyugdíjba mentem . . . Szóval mi dolgoztunk, teljesítettünk. Most vasárnap magukhoz jön a kis Ági-ka? Hozza át, Katókám. Megkönnyeztem a sorsát. Ugye mennyien eldobják a gyereket. — Ez azért mégsem a szülői szeretet. D.e biztos, hogy több a semminél. Azért nem mindenkivel ment könnyen. Az egyik asszony azt mondta, hogy nem kell nekünk púp a hátunkra. A másik meg, hogy lelencet az ő gyerekeihez! De a többség akarta pártfogolni. Most már azok is szégyellik magukat, akik sopánkodtak. — Tényleg együtt járnak szórakozni is? — Már háromszor voltunk, együtt színházban. Amikor a Déryné Színház itt volt, meg kétszer a kecskeméti műsorát néztük. Van, hogy moziba is elmegyünk. — Sok gondja lehet, ott a két gyerek, a férje, brigádvezető. — Még marxista iskolába is járok este, képzelje, májkó. . — Annyit tanulni? Most, asszonykorában? — a háziasszony összecsapta a kezét. A bunyevác ember kihívta az Okost meg Józsi bácsit, megnézni a nyulakat. Pár anyát fedeztetett. Már hasasodtak. A nyúl most jól fizet. Kató nevetett. — Kérdezték, hogy nincs-e kedvem, mivel szocialista brigádnak vagyok a vezetője. Nagyon be kell osztani az időt. — És meg is érti? — Hogy őszinte legyek, nem mindig. Néha csak forgatom a lapokat, olvasom a hosszú mondatokat, és zúg a fejem. Van olyan is, amit tavaly tanultam, és az idén értettem meg. • Amikor a férfiak bejöttek, az Okos meg a felesége elköszönt. Józsi bácsi még maradt. Neki nincs felesége, se tévéje, se rádiója, ö még ottmaradt, féloldalvást támaszkodott a halványzöld asztalra. Az Okosék besétáltak a városba. Beszélgettek. Arról, hogy még ez az év a dokkon, aztán befizetik. A társasház-építkezésbe. Aztán visszamegy a gyárba. A kismotorba, ahol a felesége is dolgozik. Fenntartják a helyét, mert jó munkaerő. Esti technikumba kezdett járni, de az abbamaradt. A dokkon nagy a hajtás. A sógoráékmál laknak, de már szagosodik a sok évi kegyelemlakás. Egyszer a sógornője azt mondta. — Ezért a szoba-konyháért legkevesebb nyolcszázat kaphatnék, de nektek maradjon kettő, csakis mivel rokonok vagytok. Aztán arra is célozgattak, hogy jó lenne eladni a házat, és közben figyelték az ő arcukat. Hát ennek vége lesz. Nehéz a dokk, de megéri, ha ennek vége lesz. Bementek a Belvárosba. Megittak egy-egy kávét. Jókedvűen beszélgettek. Az asszony a brigádbeli nőkről mesélt, az Okos úgy ismerte már őket, mintha maga is velük dolgozna. Kató is ismerte a Nagygörbe szavajárását, a Kisgörbét, az Atyust. Nézegették az embereket. A hosszú hajú fiúkat, a miniruhás lányokat. Később az Okos azt mondta: 22
— Azért a gépesítés sokat jelentene. — Az asszony tudta, hogy a férje a dokkra gondol, ránézett a férfi rongyos tenyerére, és bólintott. — Még annyi mindent kell csinálni .a világban — mondta halkan. Az egyik asztalnál Margó ült a rokonaival. Az Okos felesége összemosolygott Margóval. Amikor Kislurkót szülte, akkor lett Margónak a kislánya. Szinté egymás mellett szültek, majdnem egyszerre. Akkor megmutatta nekik arcát a szenvedés, erre emlékeztek a bágyadtságot felváltó örömben is. Kislurkó már kétéves. De ők még mindig jókedvűen intenek egymásnak. Aztán kimentek a Sugovica-partra. A gyerekekről beszéltek. Régen voltak már kettesben sétálni. — Mama most biztosan betakarja Gömböcöt. Kislurkó meg átkarolja a térdét, úgy alszik. Az Okos megölelte Katót. Hosszan, mélyen megcsókolták egymást. Ügy simultak össze, mint két nagy tenyér. Kató az Okos szemében, az Okos meg a Kató szemében látta az elmúlt éjszakákat, az eljövöket. A veszekedéseket most elfelejtették. Látták a .gyerekeket, a brigádot, a dokkot. Látták az esti várost, a kosár gyöngyvirágot Még annyi mindent kell csinálni a világban. A fák meg a Duna-ág kis vize friss életre keltek a kosár gyöngyvirágban. Két nagy tenyérként eggyé simultak. Ezen a napon már reggel elterjedt az emberek között, hogy a Kisgörbe válik. A felesége már el is pakolt, ö meg a Gombában ül reggel óta, egymásután nyomja a piroshasúkat Babikának. Sóher még beleszívott egyet a csikkbe, aztán fölvette a lapátot. Icára gondolt. Mi lehet az oka, hogy két ember összeborult, aztán meg elválnak. Merjen-e? Aztán megnyugtatta,magát, jön a vasárnap. Hosszú vasárnap. Szombat déltől hétfő délig pihenő. Ica. Atyus nagyokat szusszantott. Megállt a levegő, fulladt hőségben hajolgattak az uszály aljában. A fekete napot fehér szélű felhők vették körül. — Zivatar lesz — mondta Nagygörbe, és egy kannatető vizet szétkent verejtékes arcán. Az emberek morogtak, egymást szidták. Atyus Nagyfülűre fogta a lapátot, mert az fölsóhajtott egy kis hideg sör után. — Hállgass, iámig jódolgod van. Állt a levegő. Nagyokat lihegtek. Feléjük sétált a brigadéros. Ráérősen cigarettázott. Szólt hozzájuk: — Jó idő van. — Jó — morgott Atyus, és köpött egyet. Ebben a percben hosszú cseppekben elkezdett esni. A brigadéros félkopasz fejére tette a zsebkendőjét, és bement a kiadó kuckójába. — Nekem meg kell csinálni a brigádnaplót — magyarázta indultában. — Jópofa — mondta utána Atyus. Fölkapkodták a piros, vállalati esőmellényt. Vörös villámok rohantak a vízbe. Dörgött. Szakadt a víz a nyakukba. — Hopplá — mondta Nagygörbe minden lapátnál. Fiam tenyere már teljesen rongyos volt. A nyakfcivágásnál befolyt a víz. Sorban dobálták le magukról a mellényeket. — Hopplá — kiáltozott Nagygörbe, és odatartotta az arcát a víznek, mint egy szomjas növény a leveleit. Sóher egyre sűrűbben nézegette fölhasadt tenyerét. Jó húsz percig esett. Vízfüggönyök gördültek a Dunába. Utána ¡kisütött a 23
nap. Az emberek a bokrokkal együtt éledeztek. Lehúzták a testükre tapadó gatyát, egyetlen öltözetüket, és kicsavarták. — Csak valami asszony erre ne jöjjön — röhögött Atyus. — Inkább jönne, legalább látna — mondta a Nagyfülű. Az Okos rágyújtott. Többször eszébe jutott Kisgörbe. Szemébe villant a Sóher tenyere. A Fiam tenyere. Villámok. Szívta a cigarettát, és gondolkozott, de most még nem jutott semmi az eszébe. — Ahol van ni, emberek! — mutatott a folyó fölé. — Ez pedig nem más, mint a prizma fénytörése — az Okosban megviláglott az esti iskolában tanult mondat. Az emberek nézték a szivárványt, és ámulattal és reménykedéssel nagyokat hallgattak.
HAJNAL GÁSPÁR
LEVÉL TOMOLÁNAK Delényi m é g i s entellektüelnek tartotta magát. Üres gondolátvilága magyarázható volt fásultságával. Hézagoktól eltakart műveltsége az egyoldalúságával. Lassú kapcsolása tudományos szórakozottságával. Akadozott, és ha végre kifejezte magát, semmi különös nem jött ki belőle. Gépies laposság. Remélte, hogy annak tulajdonítják a laposságot, hogy gépiesen mondta. Gépies válaszai készen álltak a beláthatatlan területeken, amelyeken tudatlanul járkált. Később benyomultak a szűk területekre, melyeken unalmassá válhatott a tudása. Es részben odakénytelenkedtek azokra a vidám, sekélyes területekre, ahol néha túl nagynak érezte a tudását. Egészen gépies helyeslésre készült, mikor Samus Lajost megpillantotta a kutatóintézet folyosóján. Samus Lajos Delényinek kizárólag a harmadik helyesiési területén volt jártas. Vagy tíz esztendeje fedezték fel, hogy mindketten a. Spartacusnak drukkolnak. Ezután hónapokig együtt villamosoztak a nagy víztorony felé, amely alatt bőrszaktól fuldokolva, felkavart porral, tökmagszőnyeggel és felfelbőgő lármával várta őket a pálya. Samus később aspiráns lett. Delényi gratulált neki, és kezdett egyedül kijárni. Azt mondta, szívesebben megy állóhelyre. Valakinek később megvallotta, hogy Samus vad indulatait nem bírta elviselni. Vesztett mérkőzések után hazáig vádaskodott. Hülyézett és szemetezett mindenkit. Delényi, ha kedvenceiről volt szó, egy-két játékost védelmébe vett; de általában hagyta. Helyeselt gépiesen. Sajnos, lusta vagyok én az ilyen félspannolt emberekhez — mondogatta másoknak nevetve. Minthogy ez a nap is egy súlyos vereség utáni hétfő volt, Delényi szívesen ellógott volna a dühkitörés elől. Más úton azonban nem mehetett a szobájához. Csakhogy Samus Lajos üvegajtó mögött állt, ami után néhány lépcső lefelé vitt; hatalmas alakja kiemelkedett a másik három, röhögő pofa közül, mint a toronyszálló; Delényi eleinte csak őt látta. Kettesben vele nem lett volna baj. Társasága félórás, fegyelemmel tűrt kínzást igért, amilyent csiszoló24
korong okoz a fogsoron. A többiek pimaszsága tüzesítette át a korongot s tette kikerülhetetienné a felordítást. Mikor az üvegajtót nyitotta, feléje fordultak és úgy röhögtek. — Kontra focit játszott megint a kis hülyéd — Samus Lajos kötekedése eszelősen sistergett és a végén kis röhintésbe pukkadt fel. A végén elhiteti magával, hogy kedélyes fickó? akkor is röhögne a vereségen, ha a röhögök gyűrűje nem kényszerítené erre? Az eszelős kötekedést Delényi lelki rekompenzációnak tekintette. Samus Lajos alapjában benyalással szerzett karrierje nyomasztó tudatát ellensúlyozó handabandának. A baj a röhej volt. Viszt, Okolicsányi Jencike és Tuboly Tamás annyira a könyökén jöttek ki mindenkinek, hogy ez kívülről szánalmas röhögésbe merevedésnek tűnhetett csak, ami után észbe kap az ember és helyreigazítja, a vonásait. Ök azonban kivörösödött fejük, széjjelrántott szájuk, ütemes rázkódásuk elszánt rohamával, a ki-be prüszkölt levegő szemtelen ködfelhőjével és a görcs ellenállhatatlanságának diadalával makacs, visszatérő támadó hullámokban próbálták elözönleni a hadállásokat, amelyekből lefagyasztó ellentámadást vártak; melyek lejáratott alak voltuk unalmát visszhangozták. Bár ha lenne tizenegy ilyen kis hülyénk a csapatban — mondta Delényi. Az eredményt tudta. Samus kizökken, vita közben idegbetegen rázza magát, aztán vagy behúzza a farkát, vagy elrohan. Márészt érezte, hogy a három hülyével szemben nincs mentség. Ő Spartacus-drukker, tehát az lesz, hogy „a fanatikus". Válaszolgasson a legnagyobb flegmával, az lesz, hogy „jól felcukkoltuk". A hülyeségnek megvannak a saját törvényei. — Nem veszed észre — kérdezte Samus szigorúan —, hogy mindig azzal az egy ütemmel indít később? a Kaszás a végén már nem is ment rá, csak legyintett. — Szegény, meg nem értett nagy sztár, csak legyint — gúnyolódott Delényi. Kontra foci! — ismételte Samus. Viszt megint röhögött. — Akkor mitől lett híres az egész világon a Papp—Kaszás balszárny? — Delényi érezte, kérdése alkalmas arra, hogy önállótlan gondolkozó hírébe keverjék. Samus rögtön felelt: Nem hallottál még felfújt játékosokról? A sajtónak létszükséglet, hogy felfújhasson valakit. A sajtó természeténél fogva . . . Most Okolicsányi Jencike röhögött fölényesen. Igazított egyet az üres pipán, melyet emelt fejjel tartott a fogai közt. — Emlékezz vissza, két éve megmondtam: ezekből nem lesz balszárny — folytatta Samus Lajos. — A kis, idétlen Pappod betegesen féltékeny Kaszásra,. •Ahol bírja, égeti. Természetes volt, hogy a Samus-szerű fantázia az égetés, fúrás, féltékenység indítékait keresi mindenben. De ha ő be is gerjedt, a másik három mintha ragaszkodott volna ahhoz, hogy Delényin fog szórakozni. Mintha nem éppen ő lett volna az, aki öngúnnyal beszél saját meccsrejáró szenvedélyéről. Kedvesert Samushoz hajolt. — Te .öregem — mondta —, ilyen színvonalon félóránként rendbe hozzák á magyar futball sorsát, bármelyik lebujban! ^ Csak te vagy köztünk az okos — szólt Samus elég higgadtan. Utána önmagától visszakapcsolt a hőzöngésre. — Akkor ¡azt mondd meg, miért nem tudják az edzőink átállítani Kaszást? mind jöttök, hogy a cselek, meg minden — legyintett. — Egy nyurga alkat, amelyik el fog nehezedni! Figyelted az Interben Morosinit? Ilyet nevelhetnének belőle, ha lenne fantáziájuk hozzá! Aki fejelésnél féltesttel kiemelkedik! 25
pattognak róla vissza a védők! . . . megtanítani a gyereket lökni, testtel!. . . Ott ki tudják munkálni a Morosini minden porcikáját, hogy egy gramm felesleges zsír ne legyen rajta sehol! csak izom! A szokott megtévesztő tünet. Az erőteljes, eredeti észjárást némelyek megfelelő fizikummal elhitethetik minden alap nélkül (úgy, mint dagadtak a humorérzéket). „Markánsan rajzolja ki a fejlődésben levő bibliográfiák által felölelt terület határvonalait" — írták Samusnak az Intézet Közleményei-ben megjelent utolsó cikkéről. Jól kidolgoztad a témát, de amit Lajos írt, az valahogy csattanósabb, erőteljesebb — mondta Delényinek, évekkel ezelőtt az igazgató. Sokan bedőlnek . . . Markánsan. Erőteljesen. Lajos és az erő! . .. Delényi felnézett, bele a nagy, széles arcba, amelyen a gyávaság és hisztéria oly sok nyomát fedezte már f e l . . . Lökni!. . . Mintha azokat a bonyolult összefüggéseket, amelyek egy meccs eredményét alakítgatják, halomra lehetne dönteni egy ilyen szóval. Hallgatják az emberek az erőteljesnek tűnő dumát, és elfelejtenek rákérdezni az alapokra. Lökni! . .. Markánsan! . . . Ki kérdi meg, hogy minden előtt, amit az olasz profik csinálnak, hasra kell-e .esni? •—'Papp Zoliból, megfelelő társak közt, olyan klasszis lehetne, hogy a Morosinidet inasnak sem venné maga mellé — mondta. Ha csak a nagy hang ér a fületekhez, legyen nagy hang. Tuboly Tamás felfigyelt. Elérkezett az ő ideje. — De te nem azt mondod, ami történik vagy történhet — mondta tan árosán. — Te azt mondod, amit s z e r e t n é l , hogy történjen! Delényi a többiekre nézett. Nem mutattak megrökönyödést Tuboly logikátlansága felett, amivel primitív oktatgatását a vitába suszterolta. Egészen sajátos agyberendezés a tiéd — tette hozzá szemtelenül Tuboly. Ez ennyit tud, és ezzel rögtön felül akar kerekedni. Delényi maga előtt látta Hildát, a csinos, vörös hajú, szelíd áhítattal figyelő gépírónőt. Néhányszor igazán jól elbeszélgetett vele, mikor a lány idekerült, a kutatóintézethez. De aztán Tuboly rászállt. Teljesen kisajátította magának. Dumált neki, dumált, kéjes lendülettel, érkezéstől távozásig, a folyosón, a szobákban, a büfében, a villamoson, fontoskodva vagy ócska tubolytamási elméncséggel. — Delényi véletlenül egyszer elkapott egy mondatot a dumaözönből: Csak egy fajta embertípus van, akit nem bírok — mondta jelentősen Tuboly. — A vallásosakat. Érti, mire gondolok? Akik olyan korlátoltan tudnak hinni valamiben . . . bármilyen előjellel! Samus újból Papp Zolit szidta. Delényi dühe egy létrán mászott fel, minél fensőségesebb gorombaság után kutatva. — Te szajkó —• mondta hirtelen. — Még én vagyok a szajkó? — kérdezte gúnyosan Tuboly. — Te. Csak nem veszed észre. A szajkók sosem veszik észre, hogy szajkók; ez szajkóságukból következik. Egy pillanatig kényelmetlenül hallgatta saját éles hangját. Már veszekszenek. Képes begerjedni azokon a tahó focistákon — mondják majd róla. Nevetve kezdett beszélni, mintha önmagát szórakoztatná. — Olyan szajkó vagy, Tamáskám, aki csak azt tudja szajkózni, hogy nem szabad szajkózni. Érted? — Nincs benne sok értenivaló! — Mondanak valamit, ami szegény szajkó agyberendezésének túlbonyolult. Erre ő nagyot rikkant: „ne szajkózz! ne szajkózz!" Érted? 26
Gúnyos figyelemmel hallgatták. — Rajtad nem csodálkozom, Tamás. Aki korábban közismert szemellenzős volt, annak most nagy élmény lehet a felfedezés, hogy léteznek' elfogulatlan gondolatok. Ha nem is ő szüli őket, érted? . . . örülj csak! hajtogasd a magadét, én megértelek! Viszt röheje csőcselékröhej volt. Óvakodva hátralépett. Kezeit védekezőn maga elé tartotta, és ravaszul nézte Delényi t. — Nem tanácsos ingerelni — mondta. — Hátha dühöngeni kezd. Ne ingereljétek, rögtön fojtogatni kezd valamelyikünket. Kigyullad szemében a zöldes fény . . . Védekező kezeit fennhagyta Delényi orra előtt, ő megpróbálta félrelökni. . . . ha szóltok egy rossz szót kispapzolira, végetek l e h e t . . . még mielőtt ideérnek az ápolók! Szuszogott a dulakodástól, de azért elragadtatott röhögésbe kezdett. Erősebb lökéstől hanyatt eshetett volna a lépcsőn. (Harminchét éves korában Viszt nyomát sem mutatta bányászcsaládja erejének. Vagy az egykori csillésfiú tonnákat sodró mozgékonyságának. Elnyavalyásodott munkáskáder volt. Rengeteget foglalkozott az egészségével. Félévenként befeküdt általános kivizsgálásra a kórházba. Társalgása egészségügyi kinyilatkoztatásokból állt. Saját és szemben álló szervezete jelenségeit magyarázta: drasztikus rezignációval és fatalista legyintgetéssel.) Delényi azért sem lökte hanyatt, mert Viszt nevetése majdnemhogy magával ragadta. Öt, hat, hét évvel ezelőtt sok mindenkin mulattak együtt. Mikor a kutatóintézet pécsi kirándulását vezették ketten, a Nádor Szálló előtt egybegyűjtötték a csoportot. „Kétféle műsor közt választhattok — mondta ő —, városnézés és általános kultúrműsor közt." — Miféle általános kultúrműsor? — „Megtekintése a Pécsi Dózsa—Csepel meccsnek. Utána vita." Másoktól, ha úgy nyilatkoztak, hogy nem érdekli őket a meccs, megkérdezték: „Nem sivár így? minden lelki élet nélkül?" Samus Botost betette volna a csapatba, és Papp Zolit kitette volna. Tud a srác — mondta Botosról —, csak egyesek szemétkednek és nem akarják befogadni maguk közé. Viszt Samussal is ellenkezett. — Ki lát Botosban fantáziát? Nincs benne semmi jó. Legfeljebb az, hogy cigány. Viszt — ellentétben Samussal és Delényivel — már nem járt mérkőzésre. Félt, hogy meghűl. Megtörténhetett volna az is, hogy fülébe üvöltenek és megsértik ¡a dobhártyáját. Hozzászólni azonban hozzászólt, és Delényi megenyhülten mulatott rajta. — Azt hiszem, ma már mind az öt Spartacus-csatár teljesen hülye — mondta Viszt. Sohasem igényeltem különösebb finomságokat a humor terén — mondta Delényi. — Viszt lehülyéz valakit, én röhögök. Ennél jobb mulatság nem is keü. Azt hitte, most már nyugodtabban lehet megbeszélni a dolgokat: — No nézd. Van, hogy egy csatársor olyan hülye meccseken keresztül, hogy egyetlen labdát nem tudnak lekezelni .. . — Ez a Spartacusban már idültnek mondható! — . . . de ez még mindig nem bizonyít s e m m i t . . . — Semmit, a hülyeségen kívül! 27
— . . . mert van úgy. hogy ugyanannak a csatársornak pár hét múlva egészen új arculatát láthatod! . . . Kis csend lett. — Jól körül tudsz nyálazni ilyen vacak, szar dolgokat — mondta Tuboly. — Oj arculat!... — legyintett és elfordult. — Mert nem olyan egyszerűek, mint gondolod. — De nem is bonyolultak — mondta Okolicsányi Jencike. Viszt megint vigyorogva nézett rá. Elnéző vigyorral, mintha tisztában lenne a hülyeségével, és megbocsátaná. Ö már befejezte. Elfogadta tényként, hogy aki ennyire bele tud a futballba bonyolódni, az csak teljesen hülye lehet. — Az egyik ember csak ennyit lát egy kérdésből. A másik valamivél többet. Ti persze nem hiszitek el, ha többet lát; elintézitek azzal, hogy — Delényi tahó hangot kezdett utánozni — megjátssza magát az ürge. Visztet ez sem rendítette meg. Ö csakugyan meg volt győződve, hogy mások megjátsszák magukat. Korábban, mikor elterjedt az intézetben a hír, hogy a munkatársakat, akik elenyészően csekély publikációt tudnak felmutatni, esetleg máshová helyezik, Delényi és Viszt — mint elsősorban érintettek -— nem mutattak megrendülést. Röhögcséltek a folyosón. — Ki venné komolyan? egy másik kretén? — mondta Viszt mindannyiszor, mikor egy-egy produktívabb kollégájuk témaválasztása került szóba. Igen — szólt elgondolkozva Delényi —, bátorság kell ahhoz, hogy az ember egy témának nekivágjon. De legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy ne csináljon semmit. Samus most Delényi vállára tette a kezét (mégiscsak két öreg meccsre járó. közöa emlékekben összeforrva): — Egysíkúan nézik a dolgokat ezek a laikusok? — kérdezte. Alighanem akkor tételezte fel róla is Viszt, hogy megjátssza magát, mikor a könnyű passziókat dicsérte. — Szegény apám szidott mindig, hogy elszórakozom az időmet. „Teli a fejed sakklépésekkel meg futballpályákkal. Nem marad benne hely komolyabb dolgoknak." Ahogy így visszagondolok — Delényi elmerengett —, nem bántam meg. Istenem, a tudományos ötleteim szétszálltak egy-egy meccs lármájával.. . Ha apám pályafutásával összehasonlítom a magamét, tény, hogy ő egész életében dolgozott a „Búzavirágzás biológiája" című kötetén. Olyan gyomorbajt szerzett közben, hogy minden étkezés előtt összeült a családi tanács, melyik ételhez merészelhet hozzányúlni. Mikor elkészült a nagy mű, szakmai körökben — értsd alatta azt a két-három bogarászó embert, akiknek a kutatási területét érintette — sikert aratott. Mérd össze a kettőt! én ácsorgok a meccsen, viszont a gyomrom jó. — Viszt elvette előle a Népsportját, hogy belenézzen. Az újság alatt névjegyzék feküdt a kandidátusi és doktori fokot elért tudományos dolgozókról. Delényi ceruzával kipipálta évfolyamtársait és a nála fiatalabbakat. Külön-külön számozta őket, és feltüntette a végösszeget is, hogy mennyien vannak összesen. Látta Viszt, hogy számon tartja azokat, akik megelőzték — nagyon szemtelenül röhögött rá. — Egysíkúan nézzük és az ügyhöz méltatlan cinizmussal — mondta Okolicsányi Jencike. — Neki lassan sikerült beleitatnia a közvéleménybe, hogy cinikus alak. Delényi bosszúságára, a nők is áhítattal adóztak cinikus mondásainak. Legutóbb, mikor összehívták az új szakbibliográfiát kiadó munkatársakat, azt mondta Jencike: „Kis pénz, kis bibliográfia; nagy pénz, nagy bibliográfia." Ez is nagy derültséget keltett. — Cinizmussal? — kérdezte vontatottan Delényi. Gondolkozva nézett maga elé. Nézte Okolicsányi lábát. Nyeglén szétvetett, 28
ringatózó lábon mintás nadrág. Utána semmi. A horizont mintha bezárult volna pár méter linóleum padló után. Sem folyosó, sem ki-be csapódó ajtók és neon alatt suhanó fehérköpenyesek . . . — Cinizmussal? — kérdezte Viszttől. — Ne röhögtesd ki magad . . Cinizmus : aki mindenen túl van — és a szolgák cinizmusa az kettő . . . más eset. . . Aki még sehová se jutott, aki hülye, az! a szájas cselédek cinizmusa! akik azt képzelik, hogy értik az uraik dolgát, és röhöghetnek rajta!.. . — Fő, hogy röhögnek — mondta Viszt. — Viszt röhög? — Delényi jobbra-balra nézett a többiekre, forgó szemekkel. — Kiröhögi a világot? Elhitte, mikor kiemelték a bányából okosjankónak, hogy tud ¡annyit, mint bárki? hogy nem hülye, mirit a segg? Samus és Tuboly egymásra néztek. — A napfényre került patkány önvédelme — ordította Delényi. — Érzi, hogy sután mozog, azért mindenkiből hülyét szeretne csinálni, aki megszokta a felszint? . . . Mi? . . . Bányapatkány! . . . mi az, hogy nem törődsz vele? . . . csak azzal törődsz, hogy valahogyan felzárkózz ezekhez a hülyékhez!. . . Na?. .. Ki ¡akar csoportvezető lenni, ha nem te? ki teszi rá a kezét minden beérkező új könyvre, ha nem te? Ki tanul görcsösen nyelvet? . . . Angol nyelvvizsgát tettél — hosszú ujjával vádolón mutatott Visztre. — Jól van — mondta Samus. — Hagyd ezt a hülye vállveregetést — mondta neki Delényi. — Jól van — mondta Samus. — Lebaltáz mindegyikünket! — mondta Tuboly. — Ilyenkor hagyni kell — szólt Viszt. — Ha kikapott a Spartacus, háromnégy napig nem szabad kitenni semmilyen izgalomnak! Ökolicsányi Jencike orvosságos üveget húzott elő. — Kis dilibogyó! .. . parancsolj! . . talán megnyugtat. Delényi kezefeje megcsörrentette az üveget. Barna golyócskák peregtek a földön, szétszéledtek, elvesztek a padló színében vagy lassan bebújtak a cipőjük talpa alá. — Most nézd meg -— Ökolicsányi markában csonk volt az üres üveg —, azért emberek közt vagyunk! kicsit eszerint próbálj viselkedni! A zsongó folyosó jeges akvárium lett, feléjük meredő kuka halakkal. — Delényi nagy fiú, mert tudja, hogy senki nem piszkolná be vele ¡a kezét. — Nagy szar. : — Menj, te szemétláda — mondta Delényi —, megkaphatod tőlem másodszor is. Ökolicsányi Jencike hátat fordított, és egyenes tartással elment. Delényi a hátsó lépcsőn ment szobájához. Két-három fokot lépett egyszerre. Micsoda ráncok a cipőfelsőrészén!... K o p á s o k ! . . . A többieké ragyogott, sima volt. Jobban keresnek nála. De tudhatják, hogy ő bohémabb annál, hogy súlyt helyezzen az ilyesmire. Aki bohém, fütyül pénzre, előmenetelre. Nem ijed meg egy kis útszéli viselkedéstől; mondjanak, amit akarnak. Érdekli őt, mit mondanak az emberek? Lassított, hanyag léptekkel ment, zsebre vágta a kezét. Fütyült néhány taktust. A szobájában lehúzta az írógépről a takarót. Néhány céduladobozt egymásra rakott, többet más asztalra vitt. Helyet csinált.. Aztán gépelni kezdett. Nézte az órát, hogy kényszerüljön a gondolatait összetartani, és ne kanyarodjon céltalan dühöngésekbe. 8.55-től 9.23-ig megírta Tomola Gyúlának, a Spartacus edzőjének a következő levelet: 29
Kedves Tomoía. Mester! Tisztában vagyok vele, hogy most, amikor 4:1 arányú vereséget szenvedtünk a Vörös Meteortól, egymásután kapja a leveleket. Csalhatatlan éleslátással mutatnak mindegyikben rá, hogy mi a hiba a Spartacusban, és még csalhatatlanabb receptet ajánlanak, ami mellet a jó szereplés nem maradhat el. Engedje meg, hogy én is e „nagy szakértők" sorába lépjek. De talán túlságosan is elijesztem bevezetőmmel a Kedves Mestert; pedig alapjában rövid leszek. Csak egyetlen kérdésre szorítkozom. Ha korunk stílusjegyeit vizsgáljuk, azt vesszük észre, hogy a berobbanás, kilövés, állva hagyás, zsebkendőnyi csel mellett az átadás időzítés, a ritmus nyomják bélyegüket a támadásra. Mi szerepe maradt a kombinatív játéknak? az emberlehúzásnak, tikitákinák, háromszögelésnek, szándékos luftnak, trinyónak? aminek játékos korában ön, Tomola Mester, olyan utolérhetetlen művésze volt? . . . Ügyszólván semmi. De a fejlődés dialektikája kombinatív-robbanékony szintézist hozhat. Ebben az irányban a magyo.r — lényegében kombinatív — kvalitások is szerepelhetnek ható tényezőként. Le merem írni, hogy a jövő kulcsa a kezünkben van. Pontosabban: az ön kezében. Delényi megnyugodva olvasta el újból az utolsó mondatokat. Alkalmazkodnom kell a megszokott stílusához — gondolta. Ha nem a "sportújság sablonos nyelvén szólnak hozzá, már nincs türelme végigolvasni. Nem csupán a különc elképzeléseim alapján írom e sorokat. Máris találunk olyan labdarúgói, aki birtokában van a mai játék •egész fegyvertárának, és előfutára is az új kombinatív stílusnak, amely forradalmasítani fogja a futballvilágot. Ez a játékos Papp Zoltán, önnek nem kell magyaráznom, milyen óriási tehetség a gyerek. Eusebiótól, Pelétől, Suareztöl, Di Stefanótól nem látni olyan megoldásokat, mint tőle. Kétségtelen, hogy rossz volt vasárnap a Meteor ellen. De ha valaki, hát ön az, aki vissza tudja adni az önbizalmát, és megvédi a szurkolók éretlen bekiabálásaitól. ön százszázalékosan ki fog hozni belőle mindent! Nem felejtettük még el, micsoda játékost nevelt Pékből, Hollósi Pamacsból, Barát II.-bői, hogy csak a legkiválóbb Tomola-tanítványokat említsem. Higgye el, a srác megéri a fáradságot. Ha pár esztendő múlva újból tőlünk tanulnak futballozni Angliától Brazíliáig, akkor önöket kettőjüket fogják emlegetni, mint ennek a fejlődésnek egyrészt úttörőjét, másrészt szellemi előkészítőjét, nagy mágusát. Ehhez kívánok önnek erőt, egészséget a névtelen szurkolók tízezrei nevében. Dr. Delényi Béla tudományos főmunkatárs 30
Röhej lész, ha Zoli világklasszis lesz. Fussballwoche, Miroir du Sport címlapja az orruk előtt. Papp kapura fejel. Papp harcban a védőkkel. Passzió. Könnyű passzió. Passziózik, mondják majd róla Samusék. Vonogatják a vállukat. A passzióhoz van szeme. Meglepően kiszúrta évekkel ezelőtt, hogy kiből lesz nagy játékos. Szakmailag? . . . ez az, hogy a foci jobban érdekli a szakmájánál. Legyintenek. Légy hű önmagadhoz. Delénvi borítékot keresett. Az ember hű önmagához, nem változtat erőszakkal az életritmusán . . . Mire lenne jó? . . . Semmit nem elsietni! . . . Az edzőknek írhatunk az egyesületük címére. Spartacus, Gyomai u. 105. Hanyag élet. Eltékozolt élet, nemtörődöm élet. Legyen! Hiábavalóságokkal töltött élet. Istenem: a tudományos ötletei 'szétszálltak egy-egy meccs lármájával. Viszont a gyomra jó. Aki hajszolja a gyors publikációt, rég kikészül, amikor az, akinek a tudomány csak egy passziója a sok közül, még mindig csinálja. Félvállról és szeretettel. Semmi terved, elképzelésed nincs, mondta neki az igazgató — évek óta egy helyben topogsz. Nem is fog elsietni az egy helyből. Hátha azért viszi majd valamire, mert nem lesz semmi erőszakolt a gondolatmenetében? szűk szakterületéin lassan-lassan a mélybe fúr vagy az egekbe építget. Hanyagul csinálja az öreg, mintha csak részben érdekelné. Átvételkor már úgy látszott, elveszíti, váratlan irányba pattan és pergést kapott. így néhány centiméterrel mégis a lábak mellett gurul el. Botladozik vele, úgy látszik, el fogja veszíteni az egyensúlyát, Egy helyben topog. Talán röhögik is. De az ingadozás újból megtéveszt két védőt. Talán tudatos szándék irányítja az ingadozást. Lehet külsőre a csatár olyan lityegő-fityegő emberke, mint az a kis színész, aki igénytelennek látszik a darab elején, hogy a végére annál jobban lenyűgözhessen a szuggesztív erejével — melyik nő volt vele akkor a színházban? „Nehézkedési törvény irányítja a gondolataidat" — mondta a nő, amikor a színészt .az egyszerűen játszó Kovács III.-hoz hasonlította. — Rögtön lecsúsznak a gondolataid a szépségről, rá a futballszépségre. Az ábrándjaid is csak ilyenek? Az ingadozás megtévesztett két védőt. Megint nála marad a labda, és kezd felködleni, hogy a sete-suta labdavezetés úgy tud áthatolni a védőgyűrűn, mint kés a .vajon. A söprögető előtt két-három méterrel hosszan szökteti magát. Amíg az megfordul, egyvonalba ér vele. Az szemkápráztató gyorsasággal csap a labdára. A leggyorsabb védő, 10.8-at tud százan. Pár lépést futnak fej-fej mellett, aztán az öreg csatár hosszú, látszólag lomha léptei megelőzik a söprögetőt. Lábai közt oldalt- 'és visszahúzza a labdát. Ilyenkor következik az önkéntelen megtorpanó mozdulat, a védő próbál megállni; és az öreg ezt az ütemet 'kihasználva megy el újból mellette. Kilő mellőle. Valósággal állva hagyja. A lelátó döbbenten felmorajlik. Mikor a kapus kifelé indul, a veterán harcos hajszálpontosan lő. Elsőnek veszi be csatártársai közül a betonvédelem hálóját.
31
SIMÁI MIHÁLY
CSILLAGOKKAL SISTERGŐ Ez a háló fölmeríti a mélységeket ez a merítőháló a legnehezebb ez a hálók hálója húzd csak húzd el ne ereszd egyik parttól a másikig ha már behálóztad vele tengeredet egyik parttól a másikig gúzsolja ami tiéd lehet ez a háló majd ez a háló fölmeríti a mélységeket húzd csak húzd el ne- ereszd ha fűrészfogú is a kötél ha csontig tépi is tenyered míg el nem pattan a karod míg van egy mozdulatod mi mást tehetsz egyetlen esélyed ez a háló magadhoz közelíteni lényegedet csillagokkal sistergő merítőháló parttól-partig-háló a legnehezebb mert a mélység mértéke te vagy súlya te vagy világnyi lelkiismeret
ÖLIK AZ AKACOSERDOT sugárgyűrűi lombos évszázadai recsegnek a földre dőlnek örökcsikorgók zúdulnak kiirtani a kő a fém a zene szalagfűrészei ölik az akácőserdőt a csöndet e pusztításra jön-e valami vigasz vagy mindig csak a zajt zokogják most már a föld tízemeletes falvai s nem zöldül olyan csönd ami megköti szélfútt lelkek futóhomokját
VISZI A SZÉL fehérlettünk rózsálltunk zöldcikáztunk
viszi a szél meggyvörös ingünk elviszi ifjúságunk
— már olyan füstbe öltözünk egymást se látjuk olyan füst ölt magára minket ránkcsavarja koromévgyűrűinket vállperecünk csigolyánk roppan belefájdul
— s fehérlenek rózsállnak zöldcikáznak gyönyörűek jönnek utánunk
32
GUTÁI MAGDA
TALÁLKOZÁS Évszakot zár le a mozdulat: a fejem féloldalra billen előtted. Asztalra ejtve fekszenek kezeim; élő kövületek, Nap süti őket. Árnyék ég rá a bőrre belülről, s fény bujkál az erőtlen izomban. Gyöngyház-hártyán, levegő vásznán átüt a vér. A nyugalmam hol van?
Nézem az arcod. Lassú lombok bólingatnak a túlsó partról. Elgyöngít ez a gyönge eső is; eszméletemen ólomcsipke. Nézem az arcod; Homlokom óralap. Éles fény hull zárt szemeimre. Arcom túlsó partján az arcok eszméletlen fehérek, s fától fáig vánszorog, táncol, tündököl érted a lélek.
Elhagy félig az öntudat, s égre, tengerfenékre barangol.
ÉBREDÉS i.
II.
Halmok, redők. Homályos hajlatok forrásvidéke. Árnyék ég rá a bőrre belülről,
Szárítkozik magába gömbölyödve a vízesés felett. Kövekre lép. Még ringatózik. Lassan visszahúzza a beroskadó partról lábfejét.
Egy lélegzet, sóhaj a kikötőből, a hajóablakok sorát bezárja. A halcsontvázak közt körhintaroncs rezeg, kopár csillagfénybe temetve.
Nyújtózkodik. Átnedvesült hajából a rátapadt kagylók raját kirázza. Míg fölmerül az első mozdulattal, vénülni kezd: emlékezik magára.
Sós víz pereg egy bádogló nyakáról az ébredéstől összerándult testre.
issnn
3 Tiszatáj
33
HUSZONÖT ÉV TÖRTÉNELEM
A TÖRTÉNELEM NAPLÓJÁBÓL (IV.
rész)
A FÖLSZABADULÁS NAPTÁRA
KRÓNIKA
—
KÉPEKBEN (FOTÓ:
Péter
László
LIEBMANN)
összeállítása
A dőlt szedésü szöveg szegedi eseményre utal.
December
2 3.
Létrejött a Magyar Kommunista Párt dél-magyarországi kerületi titkársága (titkár Szirmai István).
AZ
ELSŐ
SZABAD
MÁJUS
L:
1945
D e c e m b e r 2 4. A nyilasok Sopronkőhidán kivégezték Bajcsy-Zsilinszky E n d rét, P a t a k i I s t v á n t , P e s t i B a r n a bást, K r e u t z R ó b e r t e t . A dachaui haláltáborban meghalt Kulich Gyula.
D e c e m b e r 2 5.
SZIRMAI
1945. M Á J U S 1.: ISTVÁN ÜNNEPI BESZÉDET
MOND
A szovjet hadsereg fölszabadította Salgótarjánt. A nyilasokkal vívott harcban elesett S t o l l á r Béla.
D e c e m b e r 2 6. A 2. és 3. U k r á n H a d s e r e g c s o p o r t c s a p a t a i E s z t e r g o m n á l egyesültek, és ezzel b e f e j e z ő d ö t t a b u d a p e s t i n é m e t és n y i l a s c s a p a t o k körülzárása. 34
RÉVAI J Ó Z S E F ( K Ö Z É P E N ) EGY N A G Y G Y Ű L É S SZÓNOKAKÉNT SZEGEDRE LÁTOGAT
A színházban tartott nagygyűlésen Valentiny Ágoston, Balogh István és Révai József számolt be a debreceni nemzetgyűlés ülésszakáról, az új magyar kormányról, a megkötendő fegyverszünetről és az új magyar nemzeti hadsereg fölállításáról. Hódmezővásárhely felé is megindult a vonatközlekedés. D e c e m b e r 2 8. Az Ideiglenes N e m z e t i Kormány hadat üzent a fasiszta Ném e t o r s z á g n a k , és d e l e g á c i ó t k ü l dött a S z o v j e t u n i ó b a a f e g y v e r szünet megkötésére. összeült a város törvényhatósági bizottsága, üdvözölte a kormányt, és megerősítette Valentiny Ágoston polgármesteri megbízását. December
A D Í S Z S Z E M L É N : D É N E S LEÓ. D I C Z F A L U S S Y V A ROSPARANCSNOK, EGY SZOVJET VENDÉG TÁBORN O K ÉS ÖRLEY EZREDES, H O N V É D P A R A N C S N O K
rali!
2 9.
A Vörös H a d s e r e g m e g a d á s r a szólította föl a B u d a p e s t e n k ö r ü l z á r t n é m e t és n y i l a s csapiatokat. A s z o v j e t p a r l a m e n t e r e k e t , Oszt a p e n k o és S t e i n m e t z k a p i t á n y t , a németek meggyilkolták. A b u d a p e s t i c s a t a kezdete. Megjelent a Délmagyarországban
Komócsin
Zoltán
névtelenül
írott vezércikke „Demokratikus Ifjúsági Szövetséget!" címmel.
A
SZOVJET
EMLÉKMŰ FELAVATÁSA
A SZÉCHENYI TÉREN
D e c e m b e r 3 0. Meghalt Romain Rolland.
Megalakult Lengyelország Ideiglenes K o r m á n y a . Megjelent a Délmagyarországban az Ideiglenes Nemzeti Kormány 28-i határozata, amellyel hadat üzent Németországnak; a vezércikkben Révai József kommentálja a történelmi jelentőségű hírt. 3*
HAJTOVICS EZREDES, D É N E S LEÓ ÉS A SZOVJET VENDÉG TÁBORNOK
35
SZEGEDI LUKACS IMRE
FORRADALMÁROK SZÜLETNEK... 1969 nyarán a Tiszatáj főszerkesztője, Andrássy Lajos megkért, készítsek egy interjút Komócsin Zoltánnal. Vállaltam. Szeged 1944. október 11-én szabadult fel, s a környező községek is ezekben a napokban. Komócsin Zoltán fiatalemberként élte át ezeket a napokat, már akkor is igen jelentős részt vállalt a mozgalomban. Erről a történelmi sorsfordulóról kértünk tőle írást. ELSŐ
BESZÉLGETÉS
1969. augusztus 30-án Röszkén, két évtizedes jubileumát ünnepelte a Kossuth Termelőszövetkezet. Csápenszki István, a szegedi járási pártbizottság első t i t k á r a szólt, hogy most tisztázhatom Komócsin Zoltánnal az interjú sorsát. Megígérte, p á r nap múlva írásban küldi. Megkaptuk. Akkor találkoztam idős Komócsin Mihállyal. Ültünk a verandán, felhozódott a szó a régi időkről. Péter János külügyminiszter, Rózsa István, a megyei p á r t bizottság titkára, Csápenszki István, a járási pártbizottság első titkára, Vass v Lajos, a itápéi Tiszatáj Tsz elnöke s jómagam ültük körül a z asztalt, — Hogyan, te itt szalmaözvegységben élsz? — kérdezte Péter János idős K o m ó csin Mihályt. — Nem. Harmadikán utazik a feleségem. — Hová? — Lipcsébe, a kiállításra. Frissen, jó emlékezettel idézte idős Komócsin Mihály a h a j d a n volt esztendőket. Amikor elsőket lépett az ország. — Hát a politika? — Azt meghagyom valamelyik unokának, amelyik tisztán l á t j a a nemzetközi helyzetet. — Miért? A fiad nem jól látja? — kérdezte Péter János Komócsin Zoltára mutatva. Derültünk. Aztán elközelgett az idő, indulnunk kellett. Búcsúzás közben Miska bácsitól még kicsikartam az ígéretet, esténként beszélgetünk. OLASZ FRONT — MAGYAR BÖRTÖN — Az Elnöki Tanácsnál voltam gazdaságvezető. Valami fogadásra készültünk. Nem m a r a d t más hátra, föl kellett vennem elviselt nagykabátomat. A kézelője k i rojtolódott, kopottas jószág volt. Mondom az asszonynak, szegd be. Beszegte. F e l vettem, s mentem az ünnepségre. Mondja az egyik elvtársam: mi az tanácsos ú r kérlek, a nadrágkoptatót a kabátodon hordod? Ez 1948-ban történt. Otthon ledobtam, cifrákat mondtam az asszonynak, meg azt is, tüzeld el, engem ne malérozzon senki. De ő n e m tüzelte el, odaadta egy pusztamérgesi parasztasszonynak. Ja, a k é p viselő? Szalad az még most is. Mindene megvan, n e k e m meg k e r é k p á r o m sincs. Meggazdagulhattam volna. Amikor ott voltam az Elnöki Tanácsnál, akkor szerveztük az első világifjúsági találkozót. Egy nagy degesz pénzt r a k t a k az asztalomra. M o n d t a m is rögtön, ki innen, az anyátok istenit. Azelőtt meg, itthon, Szegeden ? Ugyancsak. Volt itt egy üzlet, abban rengeteg ruhanemű. Sok öltönyt szétosztottam a z elvtársak között. A szegedi zsidó árvaházban 30—40-en voltak deportálva. Meg Borban a t á b o r ban. Jöttek vissza koszosan, lerongyolódva, a fiaim meg szóltak, ennek is a d j u n k , annak is kelL Sok jóakaróm mondogatta akkor, meg később, a Komócsin család m e g gazdagodott ezekből a ruhákból. Pedig hát se r a j t a m , se a gyerekeimen egyetlen 36
ilyen ruha nem volt. Adtam én Apró Antalnak, Erdei Ferencnek is. Apró innen, ment Debrecenbe, a kormányhoz. — Nehéz idők jártak akkor. Megbénult az élet, keményen dolgoztunk, hogy meginduljon a termelés. Jól emlékszem az inflációs világra. Akadtak persze, akik játszották a szegényt. Dénes Leó is rongyos ingben, micisapkában szegényeskedett. 1945—46—47-ben járt a kajla sapkában, közben meg kilószámra küldte a szalámit meg a vajat Pestre a feleségének. Itthon meg öt dekát sem lehetett kapni. — Az első világháborúban az olasz fronton szolgáltam. Harcoltunk Doberdónál, a Piavénái. Szabadságoltak. Itthon volt szegény anyám, egyedül, minden támasz nélkül. A testvéreim: Illés meg Tóni ugyancsak a háborút járták. Gondoltam egyet, volt munka, kínálták, hát elvállaltam. Dolgoztam három hónapig. Ez 1917-ben tört é n t Aztán szerencsésen visszamentem a frontra. Ki is értem a századhoz. Egyévi várfogságra ítéltek, háború utáni kitöltésre. Aztán következett a nagy visszavonulás 1918-ban. Egy géppuskás szakasszal hátrahagytak fedezetnek. Tartattuk magunkat a hegyoldalban. Egyszer csak ott voltunk bekerítve. November elejére járt. Mi legyen velünk? Bevonultunk Arziellóba, fegyverrel, magyar nótákat énekelve. Nem volt könnyű a fogság, hiszen a táborban 70 ezren, szorongtunk. Nem győztek b e n nünket etetni. Voltak ott jókötésű szegedi, tanyai gyerekek. Jelentkeztünk a vasútépítésre dolgozni. A milánó—gráci vasútvonalat takarítottuk. Egyszer megállt a gyorsvonat. A többiek cigarettát koldultak, én meg úgy különhúzódtam tőlük. Egy úriasszony meg a lánya álltak az ablaknál. Integettek. Odamentem. Kérdik: fogoly? Az — mondtam. Adtak egy csomagot, sült csirkét, cigarettát, gyufát. Mert hogy az ő fiuk meg magyar fogságban van, s igen-igen jól bánnak vele. A többiek csak tátották a szájukat. Mikor elment a vonat, kérdezték is: ki volt ez? A gráci nagynéném — mondtam. — Az első csoportokban jöhettünk haza, mert hogy jól dolgoztunk. 1919 novemberében. Se munka, se semmi, ruhám sem volt, mert az öcséim elhordták. Meg sem melegedhettem 1920-ban, mert behívtak ismét katonának. Januárban. Márciusig csak viseltem valahogy, odáig voltam bent, akkor aztán kinyílott az idő, otthagytam. Sok parasztgyerek megszökött akkor, de összefogdosták őket. Engem ősszel sikerült elkapniuk. Hat hónapig voltam a Csillagban. Aztán, amikor kiengedtek, rögtön munkát kerestem. Itt a Petőfi Sándor sugárúton a polgári demokrata körben .társasvacsorát rendeztek, odamentem kiszolgálni. Voltam én pincér is. A börtön után ez volt az első munkám, de bizony eléggé legyengültem odabent. Nem tehettem mást, 1922 tavaszán Tatabányára mentem, ahol megnősültem. 1923 tavaszán született a Zoli. Nem lett volna ott rossz életem. Egy nagybirtokos kastélya volt a közelünkben. Tetőfedőmester voltam, náluk meg befolyt a víz, jöttek hát hozzám, csináljam már meg. Esett az eső, de egykettőre kijavítottam a tetőt, mire az uraság csatos üvegben küldte a borrt. Kértek számlát is, de csak legyintettem. Annyira megtetszett a munkám, hogy váltig mondogatták, maradjak ott, váltsam ki az iparengedélyt. Csak hát sokáig nemigen maradhatott a Komócsin család egy helyen. Én sem. 1924-ben jöttem el onnan. Akkorra hazakerültünk mind a hárman, ki innen, ki onnan. Illés Zalaegerszegen, Tóni meg Kecskeméten „ült". Tónit vöröskatonaként internálták, Illés meg városparancsnok volt Nagykanizsán. A háborúban Horthy alatt szolgált a Novarán, mint tengerész. Amikor a Szovjetunió csereként kérte, Horthy nem adta ki. — Sokfelé dolgoztunk a tanyavilágban. Sövényházán is gróf Pallavicini birtokán. Jártak oda mindenféle árusok, kocsival jöttek megrakodva, hoztak edényt meg más encsem-bencsemeket. Cseréltek gyapjúért, túróért. Egyszer csak mondja ám Illés: bátyám, nézd, hogy bolondítják ezek az uradalmi népséget. Azzal a nagy raktár gerincére felállott, és elkiáltotta magát: Tisztelt gyülekezet! Tisztelt gyülekezet! Egye le a fene kendőstül a fejeteket. — Jól megvoltunk az emberekkel. Igaz, mondogatták, de jól megy a mestereknek, hiszen, ha krumplit főztünk, abba jutott egy kis kolbász, ha tarhonyát, abba is jutott. Szombatonként meg a kocsi vitt ki bennünket az állomásra. Kérdezgették egyre-másra, hát ennyire telik nékünk, hogy. minden áldott náp kolbásszal rakjuk 37
tele a hasunkat? No, igen, hiszen lókolbász volt. Mondták rögtön, mester úr, n e m hoznának nekünk is pár kilót? Vittünk. Aztán a csendőrök fülébe jutott a viselkedésünkj s ott kellett hagyni a munkát. Mehettünk, vándorolhattunk tovább. — Klebelsberg elég sok tanyai iskolát építtetett annak idején. Dolgoztunk r a j t a . Csúnya, téli időben, viharokban, amikor más nem vállalta a munkát, mi a k k o r is kiálltunk. Három családom volt már akkor, élni kellett. A csengelei tanyákon, az isten háta mögött dolgoztunk. Mondta a tanítónő, mester úr, istenkísértés, a m i t csinálnak. De mondhatta. Kellett a kereset. És az volt a vicces, hogy a csengeleiek minket uraknak tartottak. Micsoda világ volt. Hónap utóján a tanítóék krumplit ettek. Hajába főtt krumplit. Mi vittünk ki szalonnát, kolbászt, s odaadtuk nekik. Sírt, szabadkozott a tanítónő, hogy nem tudja elfogadni, nem kell az nekik, de hát mi láttunk a szemünkkel. Odaadtuk jó szívvel. Mire megmelegedtünk, már megint érdeklődtek utánunk. Elmentek a mesterek innét? El. Szoktak kihozni füzeteket? Szoktak. Elmondhatom, dolgoztunk mi Pallavicini minden birtokán. Kijártunk vagy három esztendeig. A harmincas évek elején meg Debrecenbe kerültünk, ahol a Fehér; és Ritter cég állami épületek karbantartását vállalta, és építkezett. Hárman voltunk, Illés meg én, aztán a szegedi Dékány István. Négy évig jártunk oda. Persze, mindjárt bekapcsolódtunk a mozgalomba. Egy detektívnél laktunk, odaszálltunk kvártélyba. így aztán szerencsénk volt. Igaz, nemsokára a céget értesítették, tájékoztatták, hogy mi kik vagyunk. De azt válaszolták, őket az nem érdekli, m e r t igenigen jól dolgoztunk. Annyira belejöttünk, hogy a végén már, a negyedik évben nem költöztünk a detektívhez. A mozgalomból ott se hiányoztunk. — A harmincas évek közepén nagy vihar pusztított Szegeden. Lehordta a cserepeket, megrongálta a tetőket. Hívtak bennünket haza. Javítgattuk, toldozgattuk a lyukakat. Sokáig itthon kerestük a kenyeret. Voltam az Alföldi Ce'mentárugyárnál anyagkihordó. Jól emlékszem, zegzugos, kátyús utcába fuvaroztam a kiskocsival, de el-elakadtam. Odajött hozzám egy asszony, tolta ó is a kocsit. Káromkodott. Isten verje meg ezeket,' ennyit pakoltak magára. A harmincas évek végén a zsírolvasztónál dolgoztunk Tóni öcsémmel, ott dolgozott Gács Gyurkának az apja. Illés a Rózsa-malomban volt portás; Jöttek a detektívek: a Komócsinokat el kell azonnal bocsátani. Pesti cég volt ez, égy Gyárfás nevű igazgatóé. Azt mondta: itt a munkában megfelelnek. Aztán Varga Istvánék átvették a zsírolvasztót, innen mennünk kellett.— Hosszú időkön át jó emberem volt nekem Farkas építész Szegeden. Ha valami kényesebb munkát vállalt, s jó szakember kellett, akkor beajánlott. Megmondta kerek perec, van nekem olyan mesterem, aki megfelel,' úgy épít, hogy hiba nem marad utána. Dé kommunista. Egyszer kivitt Kiskunhalas alá, egy svábhoz. Villát építtetett, s mutatták a'kőművesek, mire haladtak. Csináltam a munkámat. A padláson ebédeltem, a kamrában aludtam. Vittem magammal száraz kosztot. H a r madnap lehívatott a gazda. Mondta, a munkámmal elégedett, az anyjának meg megparancsolta, reggelit, ebédet, vacsorát főzzön a mesternek, énnekem. Elfogyott a cserép, s haza akartam jönni, nem engedett. Azt mondta, maradjak, fizeti az üresjáratot. De hát híre ment, hogy kommunista van a faluban. Volt ott egy pékség. Annák a vezétője egy fiatal lány. Elküldött egyszer kifliért a gazda. De hiába mentem be az üzletbe, senkit sem találtam. Visszamentem üres kézzel. Nevetett a sváb. A kicsiké szégyell magával találkozni,' más párthoz húz a kedve. Aztán, amikor elvégeztem a munkám, elindultam haza — gyalog. Tíz pengő borravalót küldött .utánam. No persze, nem volt mind ilyen. Egy szüret idején épp a homokon dolgoztunk. Préselték a szőlőt. A gazda ott kóválygott a prés körül, nehogy a szőlőmunkások teleigyák magukat musttal. Félliteres bádogbögrében merített a mustból. Félig se lehetett. Illés meg kortyolt egyet-kettőt, s kiürült a bögre. — Nem így gondoltam. — Hogyan? — kérdeztem. — A kóstolót máshogy — azzal újra mert a mustból a gazda. De én már n e m fogadtam el. — Amikor kitört a második világháború, akkor ínségesebbre fordult a világ. 38
Különösen ránk. járt szigorú idő. A móravárosi pártszervezet titkára voltam, 30 évig központi vezetőségi tag, a MÉMOSZ szegedi csoportnál ügyvezető-pénztáros, meg minden. Jöttem Budapestről, hoztam az illegális röplapokat. Persze, vártak a Nagyállomáson. Csakhogy Balástyán meg Kisteleken leadtam a csomagot. Akkoriban dolgoztunk Féhéntón is, a halgazdaságban. Illés és Tóni a kubikosokkal együtt hordta a földet. Más néven merték őket „elvállalni". Sándorfalvára mentem gyalog. Persze,, a tó szélinél. Vittem a röplapokat. Szétosztottam. Kerestek is azon nyomban, vártak az országúton, a vasúton. Én meg hazaballagtam. Mórahalmon úgy jártunk túl a csendőrök eszén, hogy a röpcédulákat lóhátasok hordták szét. Fiatal legények begyűrték az ingük alá, s senki sem gondolta volna, hogy ott viszik a tiltott írásokat. Balástyán is volt egy jó emberem, Illés Károlynak a falu végén volt a terményüzlete. A fiával a felszabadulás után sok akcióba fogtunk. De hát az még odébb volt. Hiszen 1944. március elején, ha jól emlékszem, 11-én minket hármónkat, Illést, Tónit meg engem, meg Tombácz Imrét a szegediek közül fölvittek Budapestre, a toloncba. Onnan küldtek később Ricsére. Tombácz Imre az orvos mellett lett asszisztens. Tóni öcsém nagybeteg volt. A betonon feküdtünk. Ott volt Gyólai István, Bernáth András, Kiss József, de 'őt elvitték büntetőszázadba, a frontra. Nem tehettünk mást, összeadtuk magunkról a kabátokat, azt terítettük alá, azzal takaródzott. Hiába panaszkodtunk, az őrök csak vigyorogtak, azt mondták, hogy van ennél jobb hely a „Föltámadunkban". Ott van három hely is, oda levihetnek bennünket, a hullaházba. Szentesről, Makóról is többen voltak, de tíz nap után a politikaiakat, a súlyosabbakat elvitték Ricsére. Nem tudtak mit kezdeni velünk, hiszen több ezren voltunk akkoriban a toloncban. A repülők meg egyre jöttek, bombáztak nap mint nap, minket bezártak a második emeleten, hallottuk, hogy zúg, morog, dübörög a világ, a bombák hogyan csapódnak egymás után, a Soroksári utat bombázták, önkéntelenül a sarkokba húzódtunk. 250-en voltunk politikaiak, 250 pesti vagánnyal. Megmosolyogtuk őket, hiszen az volt a jelszavuk, amit nekünk hajtogattak: ti politikailag harcoltok a burzsoázia ellen, mi meg gazdaságilag. — Ricsén rendbe hoztuk a tábort, kapáltunk, gyomláltunk, meszeltünk, szóval • elviselhetőbbé tettük. Szerencsénkre kemény gyerek volt a táborparancsnok. Augusztusban jöttek a németek, azonnal adják ki nekik a politikaiakat. Akkor azt mondta, nincsenek itt politikaiak, mind csavargó ez. Kis időre jöttek, adják ki nekik a csavargókat. Erre azt mondta, megtévedt munkások ezek, nem adja ki. Ügy volt, hogy megtámadják a tábort, felperzselik a németek. Igaz, akkor mór hallottuk az ágyúdörgést. Egy este nem adtuk le a szerszámokat, lesz ami lesz, védekezünk. Akkor a parancsnok ingbe-gatyába riadóztatott, és kijelentette, én nem adok ki senkit. Innen bárkit is csak az én holttestemen át vihetnek el. A tábor négy sarkán a géppuskákat kifelé fordíttatta az országútra. A vagányok mellénkálltak. A németek meg elmentek. — Aztán jöttek a Belügyminisztériumtól, hogy fölszámolják a tábort. Egyenként hívattak be mindenkit. Jött a híre, Illés, Tóni szabadulnak. De az én papírjaimat nem találják sehol. Illés így szólt: nézz ide, három gyereked van, eredj te haza, én vállalom, én maradok helyetted. De nem hagytam, azt mondtam: nem tehetem meg ezt, testvér. Neked is gyerekeid vannak. Aztán a fiókból előkerült az én papírom is, mind a hárman szabadulhattunk. A felszámolás két napig tartott. Késő esrte olvasták a névsort, és a K betűnél egy lappal tovább lapoztak. Tóni és Illés neve kimaradt. Nagy nehezen megtalálták a „hibát". — Megkezdődött a versenyfutás hazafelé, ki ér haza hamarabb Szegedre, mink vagy az oroszok. Csakhogy az út nem volt egyszerű. Vagonokban utaztunk, de a vonat hol megállt, hol nem, Szajol is éppen eleget kapott akkoriban. Jöttek a repülők, a vonat visszatolatott az erdőbe. Mi nem várhattunk, gyalog nekivágtunk Szentesnek. Többen voltunk a makóiakkal együtt. Akkor már két napja nem ettünk. Betévedtünk egy őrházhoz. Kérdeztem az asszonyt, jön-e erre vonat? Mondta, egy nap egyszer jön egy motoros. Kérdezte rögtön, kik vagyunk? Megmondtuk. Eltűnt. Egyszer csak három bögrét hozott, adta sorba, dűtötte bele a tejet a köcsögből, az emb.er meg vágta hozzá 39
a k e n y e r e t Az asszonynak kihullottak a könnyei, a m i k o r meglátta, hogy mi hogyan eszünk. Jött egy motoros, Szajolnak tartott, de akkorra m á r lebombáztak a n é m e t e k m i n d e n t visszafordult és elhozott bennünket Szentesig. Bementünk az állomásfőnökhöz, s elmondtuk, hogy mi van. Azt mondta, megy vonat, egy motoros, késő este Vásárhelyre. Minket előre beszállítottak, és szerencsésen eljutottunk éjfélre a kisállomásig. De ott m á r nem volt remény. Átbaktattunk a nagyállomásra, ahol egy német sebesültszállító szerelvény várakozott Magyar személyzete volt. A n é m e t katonák ordítoztak, nem mertek elindulni, mert Szegedet bombázták a repülők. A vasutasok segítettek. Az öcsém feküdt a pad alatt, engem a polcra segítettek, nehogy t u d j á k a németek, kikkel utaznak. Baktónál megállt a vonat, e r r e mi letoltuk a gatyát, elindultunk a kukoricásba nagydolgunkra. Szerencsére n e m jöttek u t á n u n k , s a vonat elindult. Hajnali öt órakor é r t ü n k haza. Végiggyalogoltunk a városon, e s t e m á r az egész város tudta, hogy a Komócsinok hazajöttek. Másnap a rendőrségre v e zetett az utunk. Elszeleltek az urak, egy Monostori nevű volt ott, akivel m á r k o r á b b a n is jóba voltunk, mindig értesített bennünket, ha valami készült ellenünk. K i j e l e n t e t tük: holnap pedig kinyitjuk a munkásotthont. Hiszen amikor minket elvittek, a k k o r be is zárták. — Ekkor kezdődött a szabadság. Még nem ért el egészen hozzánk, de m á r itt ropogtak a fegyverek, rendezgetni kezdtük a jövőnket. MÁSODIK BESZÉLGETÉS Ismét itt ülünk a verandán, az „önként vállalt" irodában. Egymás után j ö n n e k az emberek, régiek, fiatalok, megkeresik Miska bácsit, elmondják gondjukat, aztán továbbállnak. Akadozik a beszéd. Most engem próbál a z öreg harcos. Kérdi, miféle vagyok Mondom. Mutatom az igazolványt, a dokumentumot. Látom rajta, ez kevés. Igazolványa mindenkinek lehet. A fajtaazonosságot k u t a t j a , a hitet. A h a n g u l a t a sem a legjobb. Így hát lassan-lassan majdhogy darvadozunk. Később csak elő-előbuknak a z emlékek. A SZABADSÁG HAJNALÁN — Adtak volna nekem villát is a nemzetközi m ű ú t mellett. Szép kerttel, szőlővel, gyümölcsfákkal. De nem kellett. Mondtam nekik, ugyan mit értek én ahhoz? A mezőgazdasági m u n k a nem az én kenyerem. Azt válaszolták: mi m a j d m e g m ű v e l j ü k h e lyetted. De n e m fogadtam el. Lett volna módomban gazdagodni, hiszen a m i k o r a z Elnöki Tanácsnál voltam, sokszor megkörnyékeztek. Egyszer gúnyosan megkérdezték: te kommunista vagy? — Igen — mondtam. Alaposan végignéztek r a j t a m . N e m volt rossz a ruhám, de egy kicsit elviselt. A fizetésemmel sem nagyon legénykedhettem, Tildinek 10 ezer forintot küldtem havonta, nekem meg 500 forint jutott. — A pártfegyelmivel is megbüntettek. A Tájékoztatási Iroda közleménye u t á n k i jelentettem, lehet még Tito jó barátunk, épülhet még ott demokrácia. Nosza, rögtön alaposan kérdőre vontak, hogyan mondhattam ilyet. Pártfegyelmit kaptam. Viseltem becsülettel. Amikor Jegyinák volt a megyei párttitkár, m o n d t á k neki n é h á n y a n , el kellene törölni az öreg fegyelmijét, pártbüntetését. Akkor nagyképűen odavágta, m é g n e m dolgozott annyit a mozgalom érdekében. Amikor Németh Károly lett a megyei titkár, mondták, eltörlik a pártbüntetésemet. A d j a k egy p á r sort írásban. De én n e m adtam. Tombácz Imre írta meg helyettem, és h á r o m n a p múlva törölték a p á r t fegyelmimet — Nem volt könnyű az életem. Amikor az Elnöki Tanácshoz kerültem, 6 általános iskolám v o l t A fizetésem még t a l á n a hivatalsegédénél is alacsonyabb. T a n u l t a m . Ha nappal n e m haladtam elégre, tanultam este, felkeltem hajnalban. N e m o n d j a senki, ez a vén szivar meg nem tud. É n tudtam. Később is, amikor m á r lekerültem Szegedre. A gazdasági dolgokat én irányítottam. 1950-ben eljöttem az Elnöki T a n á c s tól, nyugdíjaztak. De nem fogadtam el. Hazajöttem, dolgoztam, itthon Szegeden a pénzügyi osztályon kaptam munkát. Osztályvezető lettem. 28 millió forint a d ó 40
hátralék volt akkor. A Petőfitelepen a melós többet fizetett az ól lakásáért, mint bent a központban öt-hat szobásért fizettek. Jól emlékszem az egyik esetre. A divatos szabómester kibabrált a törvénnyel. Máshol dolgoztatott. 15—16 ezer forint adóhátraléka volt. Egyszer aztán m o n d j á k nekem, hogy éppen itt van a cukrászdában egy vadonatúj motorkerékpárral. Na, mondom két emberemnek, toljátok m á r be ide azt a motort. Ügy lett. Nem telt bele fél óra, jött az egyik főhadnagy b a r á t j á v a l e g y ü t t Hogy mertem én a motort elvenni? Mondtam: nemhogy elvettem, de ha n e m fizeti ki az adóhátralékát, elárvereztetem. Három nap múlva befizette. — Egy időben úgy volt, hogy én leszek az elnök Nagy-Szegeden. Zoli fiam lent volt éppen Pestről. Mondta Dénes Leónak, gyere már, foglald el a helyedet, fgy válaszolt: még nem megyek, apádat be a k a r o m vezetni a dolgokba. Pedig hát mindenképpen ezt a k a r t a megakadályozni. Mondtam rögtön, nem fekszem a te poloskás ágyadba. Megkezdődött a tanácsülés. Zombori János volt akkor a szegedi párttitkár. Kijelentette, a pártfegyelmid miatt nem tudunk jelölni téged, Komócsin elvtárs. Akkor úgy gondoltam, itt hagyom én az egészet. Minek bajlódjam az ilyenekkel? De aztán mégsem, hiszen annak örültek volna a legjobban. — Egyszer följelentettek. Fentről, Pestről jöttek kivizsgálni. Azitán 1962-ben, amikor a Szocialista Hazáért Emlékérmet megkaptam, akkor felelevenítették az esetet. Igaz, az ötvenes évek elején, a kivizsgáláskor is mondogatták a pestiek: elvtárs, nem irigylem a sorsodat. Ilyen emberek között dolgozni. Mert a feljelentésben olyan disznóságok voltak, amiket mások követtek el. Igaz, én a cél érdekében mindent elkövettem. Kemény voltam. De igazságos akartam lenni, hiszem, legtöbbször az is voltam. Soha senki sem mondhatja, hogy elvtelenül dőzsöltem, demizsonokkal j á r t a m a tanyákra, s megrakták volna az autómat mindenféle javakkal. R á m soha ilyet nem mondhattak. Lehet, többször is hibáztam. Ez meglehet. Olyan időket éltünk, amikor a hatalom megszerzéséért folyt a harc. Amikor a kátyúba jutott országot el kellett indítani. 1944-ben jöttek ide sokfelől, s mindenki pártot a k a r t szervezni. Keménységet követelt az idő, a történelem. Ami hibákat elkövethettem, nemcsak az én hibáim. Azokat most is vállalom. (Az írás befejező részét februári
számunkban
közöljük.)
ROTBART LÁSZLÓ
A CSILLAGBAN Részletek a „Ne felejtsd el régi barátod" című könyvéből, amelyben a szláv népfölszabadító mozgalom részvevőinek a Csillagbörtönben viselt vedéseit, harcait örökítette meg.
jugoszen-
„ÉRETTSÉGI" A BÖRTÖNBEN 1942 f e b r u á r j á b a n meglehetősen sok fogoly érkezett Űjvidékről. A csoportban volt Vlada Krajacevic és Ljubisa Popara is. Azok az elvtársak, akik ezzel a csoporttal jöttek, néhány hónappal tovább voltak szabadlábon, mint a többi bácskai fogoly. Érkezésük, különösen azért, mert ismerték a frontokon uralkodó helyzetet, elég nagy izgalmat váltott ki a börtönben. Ök hozták az első híreket arról, hogy a fasiszta csapatok számos nagy vereséget szenvedtek a keleti fronton. A szegedi börtön foglyai tőlük tudták meg, hogy Hitler h a d seregét Moszkva alatt megverték. Hogy minél több fogoly megismerkedhessék a keleti fronton uralkodó helyzettel és a moszkvai ütközet részleteivel, Vlada és Ljubisa valóságos kis beszámolót készített a sorsdöntő csatáról. Leírták benne a h a r cokat, beszámoltak arról, hogy a németek hogyan kerítették körül Moszkvát, és miként próbáltak éket verni a védőgyűrűn, m a j d elmondták a szovjet ellentámadás 41
eseményeit. Az anyaghoz térképvázlatot is mellékeltek, feltüntették rajta a h a d m ű veletek részleteit. Az anyag körüljárta az egész börtönt. A foglyok az egyik cellából a másikba továbbították. Nem volt olyan ember, akit a benne levő bizonyítékok súlya ne b á torított volna föl. Az igazság föltárása, amely ezzel a beszámolóval behatolt a bácskai hazafiak celláiba, óriási jelentőségű propagandának tekinthető. Ennek tudatában a szerzők és azok az elvtársak, akik már ismerték, arra törekedtek, hogy minél többen tudomást szerezhessenek az eseményekről. Egy alkalommal P a j a Terzin, a SKOJ* szervezet begecsi vezetője kapta feladatul, hogy az anyagot becsempéssze cellájába. A beszámolót Lenta Hornják verbászi sofőrtől kellett átvennie. A két elvtárs a templomban találkozott. Az anyag átadása zavartalanul megtörtént. Paja szorosan megmarkolta a Lentától kapott iratokat, és egy jól begyakorolt kézmozdulattal bedugta rejtett zsebébe, amelyet csaknem mindegyik fegyenc viselt kabátjának belsejében. Alig várta, hogy az istentisztelet véget érjen. Amikor többi rabtársával együtt megindult cellája felé, észre sem vette, hogy Király őrmester örökké vizsla tekintetével állandóan figyelemmel kísérte. P a j a diadalittasan lépett be a zárkába, és gvorsari kibontotta az anyagot. Tudta, hogy a papírok mit tartalmaznak, s éppen ezért mielőbb meg akart ismerkedni a szovjeteknek a gyűlölt ellenség felett aratott első nagy győzelme részleteivel. De alighogy cellatársaival futó pillantást vetett a beszámoló első lapjára, kivágódott a zárka ajtaja, Király egy tigrisugrással P a j a Terzin mellett termett, és kiszakította kezéből. az értékes anyagot. — Mi ez, kitől kaptad ezt? — üvöltött rá teli torokból. — Nem tudom — válaszolta Paja zavartan —, a templomhan találtam. — A templomban találtad? ;— bömbölte Király magán kívül. — A templomban, mi? Gyere velem! P a j a elment Királlyal. A cellában maradtak némán álltak egymással szemben. „Mi lesz P a j á v a l ? " — ez a ki nem mondott kérdés lebegett a levegőben. —. Azt állítod, hogy a templomban találtad ezt, mi ? — kérdezte ismét Király Pajától, miközben egészen közel hajolt hozzá. — És miért nem adtad át nekem? Vagy talán nem tudod, hogy ez az előírás? Paja, aki időközben kisütötte magában a védekezés tervét, a naivat megjátszva, félénken kibökte: — Azt gondoltam, őrmester úr, hogy a papír jól jön m a j d cigarettasodráshoz, ha sikerül dohányt szereznem. Király szó nélkül elkezdte ütlegelni Paját, öklével a mellét, fejét, gyomrát verte. Egyszer csak fölkapta a zárka kulcsait, s kulcscsomóval sújtott le, ahol érte. — Dohányt, mondod, te bitang? — ordította mérgében. — Dohányt akarsz becsavarni? Hazudsz! Láttam, Hornják adta át neked ezeket a papírokat, még amikor a templomba mentetek! ' ' — Hornják, őrmester úr? — mondta Paja csodálkozást színlelve. — ö nem adott nekem semmit. Mondom, a templomban találtam. Mivel nem tudta, hogyan csikarja ki Pajából' a beismerő vallomást, Király visszavezette a rabot cellájába, s néhány perc múlva Terzin helyett Lenta H o r n j á k állt irodájában a kérdések és szitkok pergőtüzében. — Mit adtál át Terzinnek, amikor a templomba mentetek? — faggatta Király. — Én? — álmélkodott színészkedve Lenta. — Mit is adhattam volna neki? Semmit. Ha nem hiszi, kérdezze meg tőle. Ugyanabban az időben Hornják cellájában síri csend uralkodott. Lenta, mint említettem, verbászi sofőr volt. A forradalmi mozgalomba akkor lépett be, miután a megszálló behatolt az országba. Nem volt semmilyen forradalmi tapasztalata. Eszmeileg felkészületlenül, a mozgalomhoz a megszálló iránti gyűlöletből csatlakozott. — Vajon kibírja-e? — kérdezgették egymástól cellatársai. — A kegyetlen Királynak sikerül-e letörnie Lentát? A válaszra nem kellett sokáig várni. A zárka a j t a j a kinyílt, és megjelent Lenta, s szótlanul, kifejezéstelen arccal, mintha mi sem történt volna vele, átlépte a cella küszöbét. Amikor Király elfordította a zárban a kulcsot, Lenta egy gyors kézmozdulattal jelt adott társainak, hogy hallgassanak. Attól tartott ugyanis, hogy a z őr* Szavez Komuniszticske omladine .Tugoszlavije (Jugoszláv Kommunista Szövetség). 42
m e s t e r h a l l g a t ó z n i f o g a z a j t ó előtt. H a ezt m e g is tette, m é g s e m l á t h a t t a L e n t a d e r ű s , mosolygó a r c k i f e j e z é s é t , a m i v e l b a j t á r s a i n a k t u d t á r a a d t a , hogy a v a l l a t á s Király számára nem járt semmiféle e r e d m é n n y e l . . . V a l ó s z í n ű l e g ez a z e s e m é n y is m e g s z i l á r d í t o t t a S a s a G r u j i c és a t ö b b i e l v t á r s e l t ö k é l t s z á n d é k á t , hogy p á r t v e z e t ő s é g e t a l a k í t a n a k , és i n t e n z í v e s z m e i - p o l i t i k a i m u n k á t s z e r v e z n e k . S ez b e is k ö v e t k e z e t t , m é g m i e l ő t t a m e g s z á l l ó b í r ó s á g o k k i m o n d t á k v o l n a f ö r t e l m e s í t é l e t e i k e t e p á r száz b á c s k a i h a z a f i fölött. Sasa G r u j i c közvetlen, b a j t á r s i h a n g n e m b e n tárgyalt azokkal az emberekkel, a k i k r ő l ú g y gondolta, h o g y t a g j a i l e h e t n e k a v e z e t ő s é g n e k . I g y e k e z e t t r á v e z e t n i őket, hogy m a g u k g y ő z ő d j e n e k m e g arról, hogy egy ilyen vezetőség m e g a l a k í t á s á r a s z ü k s é g v a n . E g y a l k a l o m m a l , g y é k é n y f o n á s közben, így e l e g y e d e t t b e s z é d b e S t u p a v s k i glozani tanítóval. — Mondd, Stupavski, megteszel-e te mindent, a m i neked itt a börtönben kötelességed? S t u p a v s k i , a k i e g y é b k é n t i n d u l a t o s e m b e r volt, tetőtől t a l p i g v é g i g m é r t e Sasát, m a j d ezt m o n d t a : — H á t m i t gondolsz, m i t k e l l e n e m é g t e n n e m , a z o n k í v ü l , a m i t c s e l e k s z e m ? I t t v a g y o k , é h e z e m , m i n t a t ö b b i e k . V a g y m á s t is k e l l c s e l e k e d n e m ? N e m gondolod t a l á n , hogy a r r a k e l l e n e t a n í t a n o m ezeket a z e m b e r e k e t , hogy h o g y a n l ő j e n e k ? — Nem erre gondoltam. De v a j o n nincs semmi, amiről te beszélhetnél az e m bereknek? — Ugyan mit m o n d j a k nekik? — kérdezte Stupavski most m á r valamivel békésebb hangon. — T a n í t s d m e g őket, h o g y szeressék h a z á j u k a t , segíts n e k i k , hogy m e g i s m e r j é k . Beszélj V a j d a s á g r ó l , a z o r s z á g r ó l . . . — K i t é r d e k e l ez? — v e t e t t e ellen r e z i g n á l t á n S t u p a v s k i . — P r ó b á l d m e g — b i z t a t t a Sasa, s ezzel rövid b e s z é l g e t é s ü k b e is f e j e z ő d ö t t . (Az írás befejező
részét
februári
számunkban
közöljük.)
KULTURÁLT SZÓRAKOZÁSHOZ, NYELVTANULÁSHOZ E G Y A R Á N T KIVÁLÓ ESZKÖZ A
HANGLEMEZ S Z E G E D , K Á R Á S Z U. 3. H A N G S Z E R Ü Z L E T B E N LEGNAGYOBB A VÁLASZTÉK, LEGELŐNYÖSEBB A VÁSÁRLÁSI LEHETŐSÉG!
VALLALAT
43
HAZAI TÜKÖR
SZEGEDI LUKACS IMRE
SZEGED BOLYGÓI (VI. rész)
ASOTTHALOM BETTI NAPLÓJA Az egyik napsütötte vidám délután tanítványaim kíséretében ismét szülőkhöz indultam. Végig az úton a gyerekek meséltek erről-arróL Az egyik ház elé é r v e ismerős hangocska köszön rám. Elsős kisfiam nagy igyekezettel söprögeti a lehullott faleveleket, csetlik-botlik a hatalmas seprűvel. Az udvar közepén megtépázott ház álldogált, szégyenkezve mutatta sebeit a kíváncsi bámészkodóknak. Az a b l a k o k kitörve, az a j t ó több darabban hever a diófa alatt, törött cserépedények szerteszéjjel. A gyerekek egymás szavába vágva rögtön újságolják a csatatér okát. Kovács bácsi ú j r a itthon volt az éjjel. Természetesen részegen. Ilyenkor mindent összetör, kidobál, ami a keze ügyébe kerül, a családot pedig szétkergeti. Ki a fészerben, ki az istállóban alszik Irtózatos még belegondolni is, hogyan fognak felnőni az ilyen gyerekek? M á r kicsi korukban r á j u k nehezedik az élet keserűsége, megaláztatása. Pedig nekik m é g játszaniuk kellene gondtalanul, vidáman, s kénytelenek gyerekfejjel felnőtté válni, vagy bezárkóznak, elvadulnak. Ez a kisfiú is igen sok problémát okozott. Állandóan hazudozott, hogy kicsikarja a dicséretet. Szánalmas dolog, ha egy gyerek hazudni kényszerül azért, hogy szeressék. Mit is akarunk mi, pedagógusok, tulajdonképpen? Tanítani, nevelni. Pontosság, fegyelem, tisztaság stb. — De hogyan?! Erre nem írnak receptet a tudóskönyvekben. Ezt minden nevelőnek magának kell kikínlódnia, ha igazán t e n n i is akar valamit. Szerettem a délelőttöket, amikor a gyerekek között voltam. Ez a n é h á n y ó r a feledtetni tudta a fojtogató, avas világot, amely körülvett. A derűs ősz h a m a r jéggé vált, a hideg szél megkopasztotta a fákat, engem pedig a négy fal közé kényszerített. Egy nádfedeles kis házban kapam albérleti szobát, ősszel még szinte nevetségesnek tűnt földpadlós kis otthonom, később egyre nyomasztóbbá vált. Ahol állat van, akad ott bolha is — mondják az emberek. Itt bizony rengeteg akadt. Megérkezésem első n a p j a i t a bolhák elleni küzdelem tette kínossá, akik éjszakánként h a t a l m a s offenzívát indítottak ellenem. Két hét is beletelt, míg végre megszabadultam végleg a kellemetlen vendégektől. Sötét kis szobámban apró ablakok keretezték a napvilágot. A falon hatalmas, sötét szentképek, amiket nem volt szabad levenrii, m e r t m á r „megszokták a helyüket". Így csak az ágyam felett levő gyászjelentést cseréltem ki titokban egy színes naptárra. Ódon bútorokkal bélelt odúmat zenélőszobának is nevezhettem volna, m e r t a m i 44
hez csak hozzányúltam, minden nyikorgott. A magas ágy, amiben szalmazsák ugyan nem volt, csak egy kis szalma, mélyen ringatózott a legkisebb megterhelésre, akár egy bölcső. Ezenkívül egy szekrény, egy asztal és egy szék alkotta a lakberendezést, no meg egy hokedli, amit dohányzóasztallá neveztem ki. Ahogy az idő hidegebbé vált, kályha is került a szobába, de nem sok hasznát vettem, mert alig lehetett fűteni. Kis házunkon pedig úgy átfújt a szél, akár a pókhálón. így aztán többnyire kabátban, csizmában ültem a kályha mellett, s úgy írtam, rajzoltam. Ha nagyon hideg volt, a petróleumlámpa tetején melegítettem meg elgémberedett ujjaimat, hogy meg tudjam fogni a tollat. A lámpa sárga, füstös fénye hatalmas árnyékokat rajzolt a falra, ahol napról napra szaporodtak a penészfoltok a falvédőn. Talán a legszörnyűbb volt a csend, ez a mozdulatlan, kietlen dermedtség. Még a kutya sem ugatott egész délután. Estefelé már csak azt hallom, hogy a szú ballag hangos igyekezettel a repedezett fában. Szerettem volna kiabálni, csörömpölni, hogy megtörjem ezt az ijesztő, jeges csöndet, mégis megadóan vettem tudomásul mindazt, ami lázított, ö n k é n t vállaltam — nem panaszkodhatom. (S nincs is kinek.) Két-három hetenként úgy jártam Szegedre, mint Ady járt Párizsba, friss levegőt szívni, erőt gyűjteni. Azt sem bántam, hogy a buszmegálló négy kilométerre van, szívesen megtettem még a legnagyobb hidegben is, gyalog. A téli szünidő remek kikapcsolódást jelentett a városban, az ünnepek után mégis visszavágytam kis jégbarlangomba, ahol megfagyott a lábam, de vártak a gyerekeim, s ez mindennél többet jelentett. A szünet után, amikor visszatértem, siralmas látvány fogadott. Virágaim lekonyult, üveges levelükkel panaszolták, hogy őket is meggyötörte a tél. Minden szétfagyott, amibe egy kis nedvesség volt, az ágyamat pedig vastagon belepte a dér. Január 19-én szerződésem lejárt, s első tanítványaimtól, akik nagyon a szívemhez nőttek, meghatottan vettem búcsút. Kicsit félve gondoltam arra, hogy a következő munkahelyem vajon milyen lesz? Ég veled, Bokor-tanyai iskola. II. Másfél órás lassú zakatolás után a vonat apró állomáson tett le, majd pöfögve búcsút intett. Megérkeztem szorongva, mégis nagy várakozással, ú j lelkesedéssel. Az állomástól az iskoláig három kilométeren vitt az út. A meglepetéstől és az örömtől ugrálni szerettem volna. Az emberek jönnek-mennek az úton, de hányan egyszerre! öt, hat, tíz, hiszen ez már nem csapás, hanem valóságos utca, akár egy faluban! A házak egymás mellett állnak! Kezet fognak a kerítések! Minden él — lüktet! — Szinte repültem az iskoláig. A kartársak és a gyerekek egyaránt kedvesen fogadtak, s ez enyhítette az újrakezdés nehézségeit. Itt van villany, sőt az osztályban tévé is, így ez a körülmény óriási távlatokat nyitott meg előttem. Az iskola szertárszobájában lakom, s bár itt is ismert fogalom számomra a nincs, mégsem kínoz úgy, hiszen nemrég sokkal rosszabbat is elviseltem. A hosszú tél keserves és kiábrándító volt, mint mindenhol. Á nagy hófúvás csaknem minket is betemetett, elzárt a külvilágtól. Felső tagozatot tanítok, egyszerre két osztályt. Megnyugtató, hogy néhány igen értelmes tanítványom is van, akikkel öröm dolgozni, s nemcsak azért járnak iskolába, mert ezt a törvény kötelezővé tette. Ezeknek a gyerekeknek már van önálló gondolatuk, tele vannak problémával, amelyek megoldásához segítséget kérnek tőlem. Olyan jó azt érezni, hogy szükségük van rám. Nagyon boldog tudok lenni egy-egy jól sikerült óra után. Ilyenkor úgy érzem, nem volt hiábavaló, amit átéltem, s ha ú j r a kezdeném, ismét nekivágnék ennek a vigasztalan világnak vigaszt keresve, mert ha kegyetlen, torz vigyorral elfordul tőlem a világ, a gyerekek között megtalálom, amit keresek. 45
BÜZSAFA Megvallatták többször is a lófogdosó dombot, ahonnan régi, bronzkori idők bizonyítékai jöttek elő. Homokországba ellátogattak a jó hun vitézek, 425-ben szállották meg Szeged környékét, később faluszerű csoportokat alakítottak ki. A beláthatatlan legelőkön, pusztaságokon mindig kedvet találtak a nomád pásztorkodók, a lovas népek. A szegedi várat 1686 októberében ürítették ki. A lakosok ezután húzódoztak kifelé a szállásokra, s fellendült a telepítés, a földművelés. Átokházáról — k i a l a k u lásának története hasonló Mórahaloméhoz — még messzebb esett a főváros — Szeged. Keresztelőkre, házasságkötésekre, temetkezésekre ezért másfelé is eligyekeztek, Szabadkára, Horgosra. A város 1883-ban állított fel egy-egy központot Alsó- és Felsőtanyán. A m a j d 83 ezer holdat kitevő Alsótanyát kilenc kapitányságra osztotta, s Átokháza is egyik tanyai kapitányságként szerepelt. Nagy ¡tisztelete van a faluban a h a j d a n i betyárvezérnek. A szegénységet pártoló embert látták benne, annak idején sokan sokféleképpen b ú j t a t t á k , rejtegették, most meg a legutolsó eldugott kis házakban is legendákat mondanak róla. A Rúzsafa valóság. Hatalmas fekete nyár, töredeznek m á r az ágai, négyen-öten ha körülérik. Sándort errefelé kergették a pusztázók, elkapta a lehajló ágakat a f i n e szes vezér, a lova pedig trappolt tovább. Sohasem fogták el ezen a tájon. H ű m a r a d t hozzá a sivány homok, a pusztai világ. Várostanya néven 1942-ben önálló közigazgatást kapott a falu, jegyzőséggel. Akkoriban 7 ezer 480 lakost számláltak errefelé. A közintézményeken kívül 12—13 épület árválkodott a belterületen. A tanácsok megalakulásával ú j fejezet kezdődött Ásotthalmon is. A választást 1950. október 22-én tartották. Azóta fejlődött, alakult a falu. A központ magához édesgette, hívogatta a megnyomorodott távoli tanyákat. Jelenleg a 21 ezer holdas közigazgatási területen 5 ezer 850 lakost tartanak nyilván. Tanácsháza, templom, orvosi rendelő, óvoda, iskolai napközi otthon, 12 iskola, kül- és belterületen, m ű v e lődési otthon, mozi, gyermekotthon, szőlő- és borfeldolgozó, posta, erdőgazdaság, e r dészeti szakiskola, takarékszövetkezet, egészségügyi tanácsadó, cukrászda, 13 bolt, 3 kocsma, kisvendéglő, tisztasági fürdő, stranddal együtt, ennyi a homoki világ központja. Egy állami birtok, egy közös gazdaság és három szakszövetkezet gazdálkodik a határban. Hangulatos, rendezett homoki falu. Szerényen lapul a hősi emlékmű a ¡tanácsháza mellett, szemben vele, az út másik oldalán, a kő Krisztus. Hatalmas n y á r f a sütkérezik a sarkon. Feldíszítették plakátokkal, hirdetésekkel. Szép, kényelmes ú j házak, a kertekben szőlő, gyümölcsfák. Kisvasút kanyarog, rossz kis' fodrászüzletek, Őzike néven egy hangulatos presszó. Fogy a falu, halódik. Nagy az elvándorlás. A tanyák mozdulatlanok, merevek, belekötődtek a megátkozott homokba, az a r a n y szemű homokba. Az idősek nem mozdulnak, halálukat jelentené a falu, a város, a fiatalok meg Szeged felé tekingetnek. A 33 kilométerre levő város hívja, csábítja az embereket. Számok. 1962-ben 6542 lakos élt itt, 1965-ben m á r csak 5957-en. Esztendőről esztendőre 550—600 család r a k j a kocsira bútorát, s máshol keresi a boldogulást. Leginkább Üjszegeden, vagy Petőfitelepen. Nehezen oszlik a köd, a babonaság, a vallásosság, röghözkötöttség. Negyedszázad szaladt el az ásotthalmi tanyavilág fölött, jóformán alig venni észre. M e r t igaz, sok még a nádtetős, megrokkant, szegény hajlék, s mellette m i n d j á r t 'a piros cserepes, palatetős házak, a legfőbb gond, b a j mégsem ez. Akinek ereje van, dolgozik, sokkal jobban boldogul a homokon, m i n t . korábban. De n e m tud mit kezdeni önmagával, olykor-olykor nem tudnak mit kezdeni a megkuporgatott, összerakosgatott forintok tízezreivel.
46
EGY EMBER — Nincsen szőlőm, gyümölcsösöm, pedig a jó pénzt ez adja. A kenyérért Szegedre járok. Miért ragaszkodnék a faluhoz? A faluban az 1605. szám alatti hantházat az odavalók gunyhónak nevezték. Ilyen földkunyhóban lakott évekig Ézsiás Antal is. — 1924-ben fogtam négy hold földet árendába a várostól. Elsőbb földgunyhó volt a lakásunk. Leástam partos helyen egy méter mélyre, lehetett a gödör olyan 6 méter hosszú. Két végén ágasoszlopot állítottam, annak a tetejére tettem a szelemengerendát. A kunyhó oldalát fél méter magasan, meg a két végét gyöphanitokból r a k t u k ki. Aztán a tetejét lehorogfáztuk, r á szalmát, ricaszárat, földet hánytunk. Szoba volt benne, meg konyha, a szobában kemence, földbevágott lépcsőkön j á r t u n k le. Két évig laktunk benne, aztán a jószágokat tartottuk itt. A homokvilágban még elő-előtűnik az örökölt szegénység. Sok tanyai kisbérlő lakott a letelepedés utáni esztendőkben ilyen földházakban. Akik megszelídítették a sivány homokot, megkötötték, magukhoz édesgették, azok pár évre rá rendesebb tanyaházat sikerítettek, és a megmaradt földbunyhóba állatokat kötöttek. Átokházán még található ilyen hajlék. Gátsoron. Rúzsán is akad egy hantház, ami talán egyszer tanyamúzeumi rangra emelkedik. Vannak még nádtetős, tenyérnyi ablakú, gerendás, néhol szabadkéményes tanyák. Igaz, leginkább öregek, tehetetlenek, nehezen mozduló, megfáradt emberek lakják. El se kívánkoznak, legtöbben nem is bírnák anyagiakkal az építkezést, az életváltást. Akiknek meg tenyérnyi föld se jutott, vagy eljátszották a földtől magukat, reggelenként buszra ülnek, kisvasúira, vállalati autókra, bekocognak a városba. Hatszáznál is többen vannak. Pedig megélnek a futóhomokon. Nyolcvan embernek van személygépkocsija, 260-nak nagymotorja, 350-nek pedig kismotorja. Ezren már rádióra, 210-en televízióra fizetnek elő. Az időjárás szélsőséges. A víz, az aszály az utóbbi években gyakran meglátogatta a homokot. Sajnos, a talajszint miatt a vízelvezetés nem nagyon lehetséges. Ipar nincs. Főtermények: rozs, kukorica, fűszerpaprika, szőlő és gyümölcs. Kiterjedt az állattenyésztés. Korábban 3 ezer holdnyi szőlő díszítette a határt, kisparaszti m ű velésű, telepítésű szőlők, ma m á r csak 1600 hold. Szemre szép, igen gazdaságos a Szegedi Állami Gazdaság egy tagban levő 500' holdas nagyüzemi szőlője, ahol a szüret kivételével minden m u n k á t gépesítettek. A falunak nincs tájjellegű bora. Igaz, itt is terem a rizling, mint ahogy szerte e homoktengerben. A gazdák szívesen isszák a nedűt. Kocsmákban is. Évente 2 millió 200 ezer forintot forgalmaznak a boltok italból, ami á községre fordítandó összeg kétszerese. Emellett minden háznál terem valamennyi, csak hát jószerivel a bort az issza meg, az szereti, aki fárad is érte. Ma m á r itt sem f u t a homok. Bedő Albert erdőmérnök — akinek a nevét a szakiskola viseli — és Kiss Ferenc erdőmérnök sokat tett a homok megkötéséért, fásításáért. Mása az embernek, hozzánőtt a tájhoz. Utolérte a fekete földet. A tanyai nép nem nagyon őrzi hagyományait. A lakodalmi szokások módosultak. A vőfély nem maradhatna el a fél világért. A kikérés sem, a nagy fonott kalács, a gyűrűzés sem. Ami új, mostanság hódít, két helyen t a r t j á k a lagzit, ne legyen panasz, s jusson idő bőven a jóra. Első szombaton a lányos háznál, másik szombaton pedig a fiús háznál. Kiadósan, több száz résztvevővel. A legutóbbi népünnepély megközelítő statisztikája: levágtak 18 birkát, 150 baromfit, s megittak ezer liter bort. Elkótyavetyéltek néhány mázsa édességet is. LÉLEKÜTÖTTEK Vannak. Minden esztendőben négy-öt ember eldobja magától az életet. Fiatalok is. Magány, szerelem, féltékenység, ezek játszanak leginkább közre. Ám néha megfoghatatlan, érthetetlen az egész. Mondják, jól bíró fiatalember volt, kocsit vásárolt, anyagi gondok nélkül élt. Egyszeriben csak végzett magával. 47
Rohan, száguld velünk a világ. Észrevétlenül, apró kis mozdulatokkal sebesedik meg az emberi lélek. Megütődik. El nem pusztul belé, csak magával h o r d j a a z ütést, vagy örökli. A szülői házban, a múltból hozott batyuban. Mert nagyon magányosak a tanyák. Itt aztán minden megtörténhet. Közelebb is, meg távolabb is az isten. Nagyobb hitele van a kuruzslóknak, a vajákosoknak, a bűbájosoknak meg a boszorkányoknak. Kőröséren is. í m e Csupity Antalné esete. Bevándorló volt. Néhány éve jött Kunbajáról, és a b ű n e az lett, hogy fiatalokhoz nyúlt. Kőröséren idegenek egymástól az emberek. Szeretik a munkát, megnyomorítják őket idő előtt; a magukra utaltság, meg a homokba fulladt eltévedt kis u t a k . A törvényeket tiszteletben tartják, de egy-egy okos embernek nagyobb itt a szava, mint a legszebben szóló törvény. így történt a Csupityné esetében is. A híres boszorkányperben fiatalok szerepeltek. Halász János és Vér Erzsi. A pletyka, a rosszindulat kikezdte a fiatalokat. T u d t á r a lett a legénynek, hogy Csupityné, az Erzsébet lány közeli rokona, boszorkány. Elhidegült tőle a széptevő. Állítólag egy éjjel, amikor egyedül ment a mulatozásból haza, fehér macska szaladt á t az úton. összeesett, eszméletét vesztette a legény. Ekkor rontotta meg a gonosz boszori. Híre ment az esetnek. Sógor, koma, jó barát, mind, mind bosszút a k a r t állni. Lesték a varázslatos macskát. Megkerült a z is meg a legény is, a m i n t hazafelé t a r t o t t a mulatságból. De megint leroskadt a z úton, eszméletlenül. Ekkor aztán a jó rokonság a főmágus, Mezei bácsi receptje szerint a fiú torkára szorította a gatyamadzagot. A többiek lehúzták a szegény megrontott cipőjét, s mozgatni kezdték a l á b a n a g y ujját. S íme, jónak bizonyult a mágia, mert k é t - h á r o m percen belül magához t é r t a legény. De a többiek nemigen. Éjfél körül megrohamozták Csupity Antalék t a n y á ját. Szánalmas öreg épület ez. Kisablakokkal, szomorúan álldogál a homoki világban. Az éjszaka kellős közepén halálra rémisztették az idős házaspárt. Gyufát g y ú j t o gattak, fenyegetőztek. Csupityné aztán kis unokájával elmenekült. Errefelé hitele van a bűbájosságnak. Bencsik Lajosra is ver a szó. Egyik a l k a lommal kora hajnalon tajtékozó, habzó állapotban találta lovát a z istállóban, m i n t h a egész éjszaka zavarták, verték, hajszolták volna. Rosszat gyanított a gazda, elszaladt hát a mágushoz. Mire fel az — ezer-egynéhány változatban — ismert r e ceptet ajánlott, mégpedig fokhagymával kell bekenni a ló sörényét, s a szagra előjön az, aki éjszaka megmérgezte. S lám-lám ilyen a szerencse, másnap reggel Csupityné köszöntött a portára. így aztán hamar elterjedt a boszorkányság híre. Nagy pont vert fel az ügy. Bírósági tárgyalások, .tévéfilm, Csupityék pedig e l m e n e kültek a tanyai világból. Az öregember Nagymágocson halt meg a szociális o t t h o n ban, Csupityné meg gyerekeivel együtt lakik Miskolcon. A homok kegyetlen is. Az öregeknek ezt az arcát mutatta. TÁVOL AZ ISTENEKTŐL A) A prédikátor Az iskolába ellátogatott a prédikátor. Egy egész délelőtt agitálta a tanító nénit. Sikertelenül. — Nagy itt a tanyák között az újhitűség. H a mondok valamit, csak mosolyognak rajta, inkább Jehovának hisznek. Nem vesznek részt semmiféle szervezetben, a gyerekeiket nem engedik a többiek közé, úttörőnek, kisdobosnak, h a n e m viszik magukkal. Bejött egy apuka. így mondta: „Tanító néni, írni, olvasni tanítsa m e g az én gyerekemet, mással ne foglalkozzon. N e törődjön az otthoni életével." H á r o m kisebb gyerekről tudok, akinek a szülei jehovisták. Nem szoktak i t t m a r a d n i az iskolában az ünnepségeken. Még anyák napján sem. Nekik van összejövetelük a gyülekezetben, s odaviszik a felnőttek a gyereküket. í m e egy történet: — Tanító néni, tessék engem elengedni. — Hova, kislányom? 48
T— A faluba. Odamegyünk.' Édesanyám kéreti, hogy tessék engem elengedni holnap az iskolából. Elengedtem. Másnap. : ' — Hol voltatok? • — A gyülekezetben. • f — Milyen gyülekezetben? — Ahova anyukámék járnak. Imádkoztak meg énekeltek. — Mit mondott az anyukád, nekem mit válaszolj, ha kérdezlek? — Azt, hogy n e m o n d j a m meg, mert akkor máskor nem enged el a tanító néni. Több fiatal van itt, a tanyavilágban, akik m á r itt kiesnek a közösség ellenőrzése alól. Jószerivel a társadalomból is. Annyira r á j u k rakódik a családi légkör, hogy még játszani sem m a r a d n a k ott az iskolában. B) Dinasztia, vallásra fűzve A Hevesi családnak híre van. A fehér falú nádtetős tanyához tartozó kertben találtam őket. Az öregembert meg két középkorú lányát. Metszették az öreg fákat, s javították a háti permetezőt. í m e az ideológiájuk. — Megértem a 80. évet. Nyolc gyerekeit neveltem fel, mind hiszi Jehovát. Negyvén unokám van. Őket is bűn nélkül szeretném felnevelni. Elégedett vagyok a sorsommal. . • — Mindig hitte az istent? — Nem. . . • ' . ' — Mikor bizonyosodott meg benne ? — Régen. — Beszéljen errői. — Az e l s ő ' világháború idején ismerkedtem meg egy hirdetővel. Kint a harctéren. Hazajöttem onnan, ahol annyian odamaradtak. Azóta hiszek. Imádkozni kell, hit nélkül hogyan lehet élni? Nem olyan régen átmentem Jugoszláviába. Megkerestem a hívőket, imádkoztunk ott is. Mindenfelé vannak közülünk valók, Szegeden is, tanárok, orvosok, professzorok. Én a családomat csak így neveltem. Hiszen, ha Isten nincs, akkor ki irányítaná: mikor lesz a reggel, az éjszaka, meg aztán jön a tavasz meg az ősz, el se lehet ezt képzelni máskülönben. Nincs televíziónk, nincs rádiónk, nem olvasunk, de nincs is igényünk rá, imádkozunk. Napjában többször is, amikor eszünkbe jut. Bűn nélkül a k a r u n k élni, hogy feltámadáskor az Isten jobbján ülhessünk. Nem erkölcstelenkedünk, nem iszunk, nem lopunk, nem ölünk, n e m háborúskodunk, bennünket erről léhet megismerni. Nincsen vallási kényszer. Igaz, nazarénus fiú csak: nazarénus lányt vehet el feleségül. Mindegy, hogy melyik városban vagy melyik országban él; volt hogy Bajáról Békéscsabára udvaroltak, két lányt pedig most vittek ki Csehszlovákiába. — Bátyánkait is megmentette az Isten. A második világháború idején igen-igen próbára tette. Elvitték, hajtották az osztrák határig, többedmagával rabságba. Mert nem fogott fegyvert. Elmondták büdös zsidónak, büdös kommunistának a hite m i a t t Először kivitték a frontra, s akinek fegyvere volt, az mind ott pusztult, ő t megmentette a z Isten. És a fogságból is hazasegítette. Aztán a Rákosi-idő alatt egyszer behívatták a rendőrőrsre. Mondták neki: n a most k i f ú j j a a lábad alól a homokot rövidesen a szél. K a p t a az értesítést rövidesen, háromhónápos munkaszolgálatra vonuljon be. Dunántúlon, Székesfehérvár környékén kötött ld. Onnan is hazajött. A fiát nyilván ilyen szellemben neveli, az se esküdött fel a fegyverre. Most a Csillagban van. — Hogyan imádkoznak? Milyen a szöveg? — Ki hogyan érzi, a szíve szerint, amit kíván, azt mond. Nincsenek nagy vágyaink, a szórakozásunk, hogy énekeket tanulunk, társadalmi szervezetekbe nem lépünk be. Dolgozunk hat napon át, a hetediket pedig a pihenésnek szenteljük. 4 Tiszatáj
49
Hisszük a túlvilágot, s elégedettek vagyunk a sorsunkkal. Mert itt van ugye az én példám, milyen jó asszonyt adott a z Isten, ö t v e n éve élünk együtt a társammal, de soha egy rossz szót nem szóltunk egymáshoz. A m a g u n k dolgaiban élünk, imádkozunk, dolgozunk. A társadalom g o n d j a - b a j a is elrendeződik mindig, n e m m i r á n k vár. Egyszer a Hevesi-tanyába befordult egy asszony. A hosszúra nyúlt Gátsoron elromlott a kerékpárja. Leeresztett a gumi. P u m p á j a meg n e m volt, bekopogott hát, hogy kölcsönkérjen néhány percre. Mondja nagy hangon, m i n d j á r t a z udvaron, f e n e essen bele, elbaszódott ez a bicikli. Nosza, meg is k a p t a rögtön. M e n j e n isten hírivei, az ő udvarukon hogy mondhat ilyet, n e m adnak semmit. Végül is, nagy-nagy k ö n y ö r gésre megszánta az öreg a betévedt asszonyt, akkor adta oda a b i c i k l i p u m p á t — Szigorúak vagyunk önmagunkhoz, de senkit se kényszerítünk. A gyülekezetben a hirdetőt hallgatjuk, a k i mindenki lehet, csak rászolgáljon. Nincs díszes i m a házunk, külön énekeskönyvből t a n u l j u k az énekeket meg az imákat. Az egyik rokonunk, a Veszter gyerek nagy próba elé került. N e m esküdött fel a hazára, négy esztendőt kapott, ö maga választotta, mi n e m a d u n k senkinek segítséget, d e a k i vét Jehova ellen, az önmaga z á r j a ki magát közülünk. Fanatikusak. Egymásra t u d n a k vigyázni, és volt m á r rá példa, hogy anyagilag is segítséget nyújtottak a rászorulóknak. Az egyik fiú büntetését töltötte. Mivel családfenntartó volt, a szülei nem éltek a legjobban. A többiek gyűjtést rendeztek. Akad olyan család, ahol egyedül a z ' öregember, a családfő t a g j a a szektának. A gyerekei h á t a t fordítottak neki, s figyelmeztették egyre-másra. D e az öreg n e m tágított „Jehova a k a r a t j a " hajtogatta, s ha valaki véletlenül rányitotta az ajtót, m i n d j á r t a kezébe nyomott egy könyvet, amiben a szenténekek, s a szentszöveg található. Teljesen kirekedt a z emberek közül. Szabadabb, megkötöttség nélkülibb ez a vallás, s talán azért is talál fanatikusokra. Mindenki hirdetőnek, prédikátornak hiheti magát, s akár édes testvérének a z istent. A legélesebb ütközés a társadalommal akkor következik be, ha a f i a t a l e m b e r t b e hívják katonai szolgálatra. C) Jézuska-puska A fiút — nevezzük Veszternek. 1970 november végén szabadul. Fiatal, f e k e t e hajú, foglalkozása kőműves. H a j á b a n m á r egy-két őszülő szál csillan. A beszélgetés 1969. április 21-én, délelőtt 11-kor történt. Csíkos r a b r u h a . A beszélgetéshez k i j á r c környezet, kíséret. Kérdés-felelet, lehetőleg röviden, egyszerűen, igennel és n e m m e l — Megbánta-e? — Nem. — Gyerekeit — ha lesznek — is vallásos szellemben neveli? — A jövő titka. — Pontosabban? ' — Igen. — Visszamegy-e a faluba? — Több mint valószínű. — Mit mond m a j d az embereknek, menyasszonyának, h a lesz? — Eltelt ez is. — Szégyelli-e a börtönt? — Nem. — A gyerekek előtt sem? — Majd azok előtt sem. — J á r t - e külföldön? — Nem. — Mit tud az űrkutatásról? — Semmit — Mondjon egy nevet az űrhajósok közül. — Gagarin. 50
Milyen iskolai végzettsége van? Nyolc általános, meg a szakiskola. Nevezzen meg öt élő magyar írót. Nem foglalkozom velük. Milyen egyetemekről tud Szegeden? Orvostudományi Egyetem. Nevezzen meg három rangos politikust. Nem tudok. Volt-e dolga nővel? Nem. Szűz? Az vagyok. Hogyan imádkozik a börtönben? Magamban. Kitalált, szöveget mondok. Ki a példaképe? Nem nevezem meg. Mi a legnagyobb vágya? Nincsen különösebb, semmi. Félt-e az életben? Nem. Fél-e a Jehovától? Nem. Akkor miért hiszi? Mert van. Szereti-e a hazáját? Megvagyok vele. Esett-e már bűnbe? Igen. Hazudott-e? Igen. Mikor? Nem tartozik ide. A törvény az, hogy bűn nélkül éljenek. Nem? — kérdezem, De igen. Hogyan bűnhődött' meg? Nem tartozik ide. Sokat hazudott? Igen. Olyan ember nincs, aki nem hazudik. Jehova megbocsát? Igen. Mindent megbocsát? Igen. Akkor teljesen felesleges hinni benne. Én hiszek. Jehova egy az istennel? Egy. Miért hiszi? Mert van. Bizonyítsa be! Hittel lehet. Vegyük úgy, hogy hiszek. Akkor készen van. Van-e nyoma, bizonyossága? Nincs. Sok éneket tud? 4*
51
Tudok. ötvenet? Többet. Szörényi Leventéről hallott? Nem. Albertról? Hallottam. Hány éves maga?
• • -
22.
Lenne-e hirdető? Milyen hirdető? A gyülekezetben, igehirdető? Így nem tudok válaszolni. Nem válaszolok. Mi volt a legnagyobb élménye? Különösebb nem volt. Szülei élnek? Igen. Jehovisták? Igen. Mikor vitték el először a gyülekezetbe? Kiskoromban. Nem gondoja, hogy hülyeség? Nem. Embert ölne-e? Verne-e? : Nem. Ha az ütné? Nem ütném vissza. Megbizonyosodott-e magának az isten? Meg. Miben? Hit kell. Tudja-e, hogy miért vannak a reggelek, az esték, az ősz meg a tavasz Gondolom. Mi lesz, ha háború lesz? Nem tudom. Isten ellenzi a háborút, békességet akar; vagy nem? Az emberek meg akarják. Ezek szerint csak az isten jó, és az emberek meg rosszak? Azok. Vagyis az emberek hülyék? Azt nem mondtam. Milyen fegyvereket ismer? Nem foglalkozom velük. Az atombombáról hallott? Hallottam. Mi lesz, ha megszeret egy lányt, és az nem lesz jehovista? Akkor nem szeretem meg. A szülei mivel foglalkoznak? Földművesek a szakszövetkezetben. Miért hiszi Jehovát? Mert van. Engem miért nem hisz? Nem vita tárgya. És ha én vagyok a Jehova? Nincs kifogásom ellene.
—: Anyagi segítséget kapott? •. — Nem. — A szülei? — Nem. — Hallott-e a pártról? — Igen. — Milyen párt van ma Magyarországon ? — Kommunista. — Pontosabban? — Nem tudom. — Számolni jól tud? — Tudok. — Megéri ez a buli? — Meg. — Ha felesküdött volna a fegyverre, akkor mi van? — Semmi.— Kiközösítik, nem? — De igen. — Ki a legnagyobb ember ma Magyarországon? — Kádár János. Változó a homok. Nem is olyan nagy ideje még elfújta a szél mindenestül a búzát, a reményt, az emberi igyekezetet. Változott a táj. De a régi is öröklődött, ha egyik soron paloták, a másik soron nádfedeles kunyhók állnak; ilyenek az emberek. A fiatalokért kár. Igazán kár. Akik megragadnak a homokban, magukra veszik a nagyszülők, szülőik batyuját, soha sem tudnak kilábolni a tegnapelőtti, hajdani nyomorúságból. Téveteg kiutat keresnek, istent csinálnak maguknak, játékszerül, buti-tóul, menekülésül. Nem is sejtik, hogy éppen talán ez esett tőlük a legtávolabb. Mert, h a valaha lett volna is vagy lenne is — már ahogy ők hirdetik —, akkor is elfeledkezett volna, elfeledkezne erről a homoki világról. (Folytatjuk.)
PAPP ZOLTÁN
SZEGEDI PILLANATOK ... Amelyek vannak, felvillannak, bevilágítják az ember életét. Egy kisváros a világ százezernyi kisvárosa közül. Ezer dologban ugyanolyan, mint amazok, de ezer másban egyszeri, utánozhatatlan és megismételhetetlen. Járjuk végig együtt utcáit, tereit, a múltat és a jelent a látvány és az érzések keltette hangulatokkal összeelegyítve a tudat vegykonyhájában.
GYALOGOLNI MA IS JÓ A Lenin körút megtorpan a tiszai hajóállomásnál. Fél nyolc. Hát innen indulok. Valaha az országjárók hajnalban keltek, száraz kenyeret, selejtalmát, sót, csipetnyi paprikát vittek az iszákban. A víz felett könnyű pára lebeg, de a Maros-torok felé tejfehér gomolygássá erősödik. Különben csend van. Valahol csak el kell kezdeni, A Tisza-parti gimnázium tetején antennaerdő. Feszes drótok gubanca. Mintha valaki a Pithagoras-tételt akarta volna illusztrálni, de aztán belezavarodott, ezért áttért a nem euklidesi geometriára. Egy absztrakt pók hálója, fenn a magasban. Ugyan miféle + 1 jelképe l e h e t ? . . . 53
No ez itt, a pálya szegleténél már az igazi körtöltés. Jó masszív halom, az á r víztől való félelem emelte. Háta széles, a város felőli oldala enyhén alálejtő lanka, tömött fűpázsittal, amit csak néhol tör át a vakondtúrások szürkés födkupaca. Ellenben kifelé annál ridegebb: meredek téglaburkolat, úgy félmagasságban p á r k á n y zattal, aminek, sejtem, inkább statikai, mint díszítő jelentősége lehet. Olyan, a k á r egy várfal, erődítmény. Fekete-sötétzöld. Belepte a moha. Petőfitelepet afféle sáverdő választja el a töltéstől. A múltkori vihar errefelé is pusztított. Néhány nagy fa, nekidőlve a többieknek. Kérgük m á r elfakult, egyiknek gyökere is kifordult a földből. Aztán ritkulni kezd az erdő, .s a kis tisztásokon vékonyka fehér utak csorognak a házak felé. Az utcáknak belátni a torkába. Foghíjak, hepehupák. De ezeknek már van nevük. A többiek, beljebb és feljebb még számot viselnek. Itt is van 17., 27., 39., 47. utca. Mint New-Yorkban. Apropó: földrajz. Hiszen e gyaloglás némi előtanulmányokat is igényel. Bizony, Szeged határát — ha hiszik, ha nem — átszeli a 20. délkör, Greenwichtől keletre, és a város alig van valamire északra az északi félgömb 46. párhuzamos körétőL E fekvési helyzet miatt nálunk, Szegedében pontosan egy óra és húsz perccel korábban delel a nap, mint — jól fogóddzanak meg! — például Londonban. Persze ez még n e m lenne olyan nagy baj. H a n e m . . . És egy kissé zavarban is vagyok, vajon nem irritálok-e elkövetkezendő kijelentésemmel esetleg olyan érdekeket, amelyek nyugalma mindennél fontosabb nekünk, d e . . . És azt se sejtem, tudják-e, vagy esetleg tőlem fogják megtudni — ez lenne nekem rosszabb —, h o g y . . . hogy itt még Budapestnél is korábban delel a nap. Méghozzá négy perccel k o r á b b a n . . . S ha m á r napfényre került' e titok, azt sem ártana kideríteni, hogy jár-e ez valamilyen előnnyel — eset. leg éppen fővárosunkkal szemben —, és ha igen, akkor eme előnyök mekkorák, érdemes-e vajon esetleg olyan hátrányokat vállalni értük, amelyek nemcsak kétségkívüliek, hanem igen tetemesek és már meg is v a n n a k . . . Akkor viszont megfontolhatnánk: nem járnánk-e jobban, ha lemondanánk e négy perc intervallum-pluszról a fönt nevezett magyar város javára. Részint azért, hiszen még mindig m a r a d n a egy óra tizenhat perc előnyünk Londonnal szemben, részint meg miért előznénk meg mi a nevezett várost pont ebben az egyetlen delelési dologban, amikor semmi másban nem t u d j u k ? . . . Ez itt balról az Etelka sor. Kis családi házak, majdnem a töltés lábazatánál. Gondozott kertecskék, ahol minden négyzetcentimétert igyekszik kihasználni a szorgalom. Az ünneppel, sőt a neves egyházi ünneppel se törődve dolgoznak, palántákat duggatnak, ásnak, gereblyéznek, ágyásokat locsolgatnak. Inkább öregek, mint középkorúak. Némelyik ház akkora, mintha törpék laknák. Jobbról, balról egymásba érő melléképületek, vályogviskók, istállók, barakkok, fáskamrák, budik — olyan összevisszaságban, mintha a szabadságot akarnák jelképezni, amely itt önös érdekeket szemlélve csupán, zűrzavart, káoszt szült. Egyik ablakban ősz asszony könyököl. Azért unalmas lehet az élet errefelé. Fölnéz a töltésre: n a végre, valaki, valami — gondolhatja. Amott sámlin üldögél egy leányzó a kiskapu előtt, combja közé nagy, piros tálat szorít, abból rak át valamit egy másik lábosba. De miért az utcán? — ' töprengnék. De ezt épp oly kevéssé értem, mint a kutyát, amelyik bolondként rohangász egy elhanyagolt udvar zegzugos térségein, és lánca végén nagy bádogvödröt vonszol. A lánc se egy csöndes valami. Hát még a vödör. Gályarabok csaphattak ilyen zajt, amikor ebéd közben néha fellázadtak. (Vajon a szomszédságot k í v á n j á k költögetni vele?) Aztán egy utca (Lúgos) nagy merészen fölkapaszkodik-a töltésen, s áttörve r a j t a alázuhan és Gábor Áron néven bandukol tovább, behatolva Petőfitelep belsőbb mélységeibe. Emitt meg motorozni tanulnák a töltésaljban. Előbb a gyerek nyaggatja a százhuszonötös Csepelt, aztán egy meglett korú férfi. A motor nyög, m a j d feldübörög. — Tudsz már? — Jobban, mint édesapám — büszkélkedik. Az öreg egyesben hagyja a motort, az asztmásan hörög, mintha be akarna fulladni. Különben úgy ül rajta, akár származástani őse a köszörűkövön. Tarjántelep következik. Óriások jártak errefelé. Földkupacok, lyukak, félig kész 54
házak, mint elhagyott tyúkketrecek. Bentebb mélyedés, tele vízzel. Az éjjeliőr kutyája f u t arra a keréknyomban. Az öreg őrök egymás felé bandukolnak. Innen, a magasból, nem nagyobbak egy tömzsi gyufaszálnál. Van itt minden: deszka, sóder, kátránypapír, gázkonvektor, betongyűrű, fészer, kunyhó. Emelődaruk. Sután tébláboló gólyákként a magasházak fölé vetik fejüket. Egyszer valaki szúnyoghoz hasonlította őket: szívják a föld vérét. A gólya talán valamivel méltóságteljesebb. Ezek a házak már elkészültek, s lakottak. — Uram, ha ez a sok ú j házas itt egyszerre rákezdi majd, figyelje meg, megreped a töltés. A töltés ép. A házak innen csendesnek, elhagyatottnak tűnnek. Csak egy erkélyen hajlong — hálóingben — egy menyecske, rázza a porrongyot, de hogy a töltésen lát valakit bandukolni, visszahúzódik a függönnyel takart ajtó mögé. A Vásárhelyi sugárút, mint egy nagy ütőér szeli át a körtöltést, hogy aztán tovább fusson-ágazzon az ország testében Algyő—Vásárhely felé. Itt már élénk a forgalom. Kipucovált maszek márkák gurulnak a betonon, egyik a városnak, a másik ki onnan. Igyekezni kell, hogy baj nélkül át lehessen jutni. De látni szeretném m á r a helyet s a táblát, ahol kilencven évvel ezelőtt besétált meglátogatni a várost a Tisza. A hely megvan, az emléktábla csakúgy. Az emlékstrófát Móra Ferenc írta, az alkalmi költemények emelkedett stílusában, amit a nevezett alkalom rendkívülisége szinte az egekig emelt. Tanulmányozás céljából le- , másoltam a szöveget, amelyet megcsonkítva véstek kőbe: „Petresi töltésnél szilajon áttörve a gát / ránk e helyen szabadultak az ár hullámparipái / égi harag, mi után kisütött az égi szivárvány ] Szőke Tiszánk örökös békét köte." A helybéli ifjúság rajzokkal és feliratokkal látta el a táblát. Azt is, ezt is ama ösztön diktálta, amely szoros kapcsolatban van az emberiség fönnmaradásával. A lángoló verssorok, a markáns szavak és a kissé leegyszerűsített ábrázolatok békésen megférnek egymás mellett, hirdetve mégis két ízlésgeneráció szemléletbeli különbözőségeit. Még sokáig nem tudok szabadulni hatásától, pedig már az öthalmi út is kikanyarodott mögöttem a városból. Visszanézek, s lent az út hajlatában meglátom az egykori vámházat.- Jó néhány akadt belőlük a városba vezető utak mentén. Hogy voltak, s pénzt szedtek azoktól, akik terményeikkel a városba igyekeztek, évszázadokkal ezelőtti állapotnak tűnik. Pedig ha jól tudom, egészen a felszabadulásig működtek. Most magányosan áll a ház. A körülmények, amelyek szülték, időközben elhaláloztak. Itt ágaznak a magasfeszültségű vezetékek is, kecses állványaikon. Mint az idegpályák. Tartóik szétterpesztett lábbal állnak, vállukon futtatják tovább a drótokat, amelyeket csillogó porcelánbugák babusgatnak, mielőtt továbbengednék őket áramterhükkel a város felé. Az út hirtelen megtörik. Át kell lépdelni a síneken, huzalokon, kőcsomókon áttaposni, mert itt a vaspályája a Vásárhely felől érkező vonatoknak. A körtöltés a síneken túl folytatódik. Közte és a Búvár-tó között szorong a Rókusi állomás, örök helyhiányra kárhoztatva. Egyik oldalról a töltés, amit a víz ellen emeltek, másikon a hullámzó víztükör. Régi újságfolyamokat idézgetek. A megsárgult lapokon tervek: mi mindent akartak már csinálni ezzel a tóval, amely végül — maradt. Mint egy nagy könnycsepp. Bánatosan emlékeztetve bennünket mindarra, amit rosszul csináltunk, s amit aztán elfelejtettünk helyrehozni. Az idegen talán el se tudja képzelni, mennyi errefelé a tó. Kár lenne sajátos geológiai viszonyokra és képződményekre gondolni. Nagyon egyszerűen születtek. Kibányászták az agyagot, hatalmas krátereket vájtak a föld testébe. A többit már elvégezte az eső meg a talajvíz. Később felütötte fejét a nád, megjelentek a békák, aztán a halak. A természet se tétlenkedett. Jobbra lent, már-már a töltés lábánál hullámzik a Sintér-tó. Napsütéses vasárnap délelőtt, az égen bárányfelhők. Két szárcsa úszik a tóban, farokhullámjuk ezüstös csíkot váj utánuk a víztükrön. Acélszürkén csillog a tó, az elszáradt nádcsomók a remégő tükörre vetik sárga árnyékukat. Mindenütt horgászok: a parton, a stégeken. Némelyik vízben áll, gumicsizmában. Errefelé van valahol, a vásártérnél a lovaspálya is, ahol az 55
ügyességi- versenyeket szokták rendezni. S mintha kitalálnák a gondolatot, hirtelen lovasok tűnnek fel a tó túlsó partján. Izmos, barna testek a zöld háttér előtt, színes sapkák. Az ügetés vágtába csap át. A csapat végigszáguld a Béketelep felé vezető úton. Porfátyol lebeg mögöttük a tiszta levegőben. Már magasan jár a nap az égen, le kell vetni az orkánt. Egyre többen jönnek, a Szabadkai út felől. Néha motorosok is, aztán családok, kiöltöztetett gyerekekkel, akik mintha tojásokon lépkednének fényes cipőikben, és olyan kétségbeesett arcot vágnak, hogy sajnálnivalók. S összefogódzott szerelmespárok. Jobbról, balról erdő. A körtöltésen túl valóságos dzsungel, hamar el lehet merülni benne, ha az emberfia nem tud már parancsolni a vágyának. Most messzire ellátni még a rügyet fakasztó fák közt, de sehol senki. Csendesek a gyárudvarok is. A konzervgyárnál üvegek csillognak; napfényben izzanak a vasnagyker-raktár vörös téglafalai. A textilmúvekre meg erről alig lehet ráismerni. Aki csak a Tolbuhin sugárútról figyelte, a villamos ablakából, most sokáig kétségek közt vergődik, vajon tényleg azt a gyárat látja-e? De a víztorony, m a j d a töltésre felkapaszkodó villamossín elég bizonyosság. Ez az út m á r a Bajai, s a házak, amelyeket az erdőn túl látunk, már a Móravárosban vannak. Ifjúsági park — m o n d j a a tábla. Nofene, és errefelé a Sáncért sejtettem. Nem láttam vagy huszonöt esztendeje, de úgy előttem van méregzöld vize, sárga, omladásos partja, sok b u j a nádasa, mintha tegnap jártam volna arrafelé. A térképen még megvan: két szürke, satírozott tócsa, zöld mezőben. Az út nagyobbik fele már elmaradt mögöttem. Ahogy közeledek a Szabadkai út felé, úgy szaporodnak a vonatsínek is. Az ott m á r a Rendező pályaudvar. Szabadka felé behemót bolgár camionok gurulnak. Később már sínek között kell menni, elfeketedett kövek, ugyanolyan talpfák közt, olajtócsákat kerülgetve. Ziháló tüdejű mozdonyok úgy lihegnek, mint nagy, sebesült állatok, mellettük elrozsdásodott tengelyek szépen sorba rakva, majd szénkupacok, mértani elv szerint szabványosítva, körülöttük felsöpörve, elegyengeve a talaj. Igen, ez a vasút birodalma. Várom, mikor szólnak rám, hogy elzavarjanak. De csak végigmérnek. Mi mindent hajigálnak ki az emberek a vonatból? Leginkább söröskupakot. Meg mindenféle üvegeket. Errefelé már vesztegelni is szoktak néha a szerelvények, ha tilosat mutat a jelző. Cigarettásdobozok, levélmaradványok, jegyek. Még óvszer is. Nem is egy, dolgot adva az ember fantáziájának és kombinációs készségének. A Mátyás-templom tornya mintha velem jönne. Úszik a földszintes házak fölött, akár egy a földtől elszakadt optikai csoda, öregasszonynak kellene lenni, akkor talán nemcsak esztétikai érdekességet látnék benne. A távolabbi tornyok ugyanis nem mozognak. Két zöld ceruzavég: a rókusi .templom. Zöld kalap: a városháza. Egy szürke henger: a víztorony. Néhány magas ház, megcsipkézve sziluettjével a párás, kékesszürke hátteret. De hirtelen feldübörög mögöttem a föld, alig van idő félreállni: a pesti gyors. A Nagyállomáson sínrengeteg fogad. Majd távolabb, oldalt a Bánomkert sor h á zait látni, köztük egy olyat, amelynek felét leberetválta egy bombatalálat. A töltés tetején egyvonalban vagyok a második emelet ablakaival. A szobák félhomályában szétdobált ágyneműt látni, amott egy kikönyöklő asszonyt. Szolid polgári ház lett belőle. Csak az őslakók eszébe jutnak huncut gondolatok, föltekintve rá, nosztalgikusán gondolva a képmutató korra, amikor pénzért lehetett vásárolni szerelmet — de volt. A Tisza-parti sétányon korzóznak. Gyerekkocsik, szerelmespárok, sütkérező öregek. A nyitott konyhaablakokból kicsapódik a húslevesszag. Errefelé mindig szerettek jól enni. • ! , >_ , j ; j Mire ú j r a a hajóállomáshoz érek, fél tizenkettő. Szeged: négy óra. Innen — idáig! (Folytatjuk.) 56
'
AKÁCZ LÁSZLÓ
FÉLELEM A téma ezúttal is dróton jött. Miként az lenni szokott, felcsörgött a telefon, s a megyei művelődésügyi osztály személyzetise szépen elsorolta, hogy az egyik környékbeli falujukban van egy pedagógusuk, aki — hiába minden jegyzőkönyv,, figyelmeztetés — többször csalt, „visszaélt", orgazdálkodott: meg szeretnének szabadulni tőle. S hogy megszabadulásuk sem maradandóbb nyom, sem pedig szélesebb köröket megmozgató tanulság nélkül ne maradjon, mennék ki én is az illető fegyelmi tárgyalására, s írnám meg az ott hallottakat. Jó, kimegyek! A szerkesztőségi kocsi a jelzett napon természetesen nem ért rá, s a busz ugyancsak késett egy gyönge félórácskát — természetesen. így aztán betoppanásomkor m á r javában folyt a hogy volt, mint volt? játék. A fegyelmi bizottság elnökének jegyzetei már kusza sorokba zárva őrizték a többszörösen vétkes tanár kollégáinak vallomását, s utolsó — nehezen előbukdácsoló — szavait eregette az iskola igazgatója is. Még döcögő monológjából ítélve sem tűnt kibogozhatatlannak a törvénysértő bűnhalmazata. Minden fegyelemszegéséről jegyzőkönyv készült, minden vagyongyarapító manőverét tanúk igazolták. Szimpla eset — egyebet nem gondolhattam. Már a .rutinriport címe is ott szürkéllett előttem levelibékaszín írógépem szintén szürkés papírlapján: „A nyerészkedő pedagógus" — ezt pötyögtették ki felcímként — képzeletembén — jól dresszírozott ujjaim; alcímként pedig ezt a sosem használt mondatot terveztem közreadni: „Fegyelmi tárgyalás — tanulságokkal." A kartási vallomások után még a véteksorozat elkövetőjének meghallgatása volt hátra, s aztán — a szokásos szűkebb körű mérlegelést követően — az ítélet — vagyis a döntéshirdetés. Két emlékeztető félmondat jegyezgetése között voltam, amikor a megidézett belépett. Csak ahogy megreccsent alatta a piros huzatú irodai egyenszék, akkor kapt a m fel a fejem, s akkor, abban a hirtelen hidegre váltó pillanatban láttam meg, hogy micsoda oszlopnyi ember a fegyelmi bizottság ellenfele. Mint az afelé még mindig beszélt betyártörténetek hősei, olyan vállas-derekas volt, s a szeme is olyan szűkre szabott, mint a pandúrok kergette lókötő elődeié... S a szava szintén, amikor beszélni kezdett! Lejegyezhetetlen, visszaadhatatlan, ahogy egy-egy véletlennek szánt szótöredékkel, felnevetéssel cáfolni próbált, támadott. Bűnösségét — a bíróság által bizonyított orgazdaságát, tucatnyi tanú igazolta lopásait — a körülmények véletlen alakulásával magyarázta, félreértésnek, rosszindulatú manővereknek minősítve azokat. Amikor mondókája végeztével felállt, még magasabbnak tetszett, s a fogása, ahogy a jelenlevőktől egy kikényszerített kézrázással elköszönt, csak még tüzesebbé tette — az iménti szavaival megkezdett — ellentámadását. Még arra is volt mersze, hogy amikor hozzám ért, s be nem mutatkozott alkalmi félismerősökként kezet fogtunk, megtudakolja: tulajdonképpen kit is tisztelhet bennem. A megyétől jöttem-e szintén, avagy tán a magas minisztérium szabadított a nyakára? Rutinmozdulat már ez is: előhúztam a mindig kéznél tartott igazolványomat, s egyszerre mondtam, mutattam, hogy gazdám, megbízóm, kiküldőm a tájékukon is illetékes lap; s azért jöttem, hogy újságcikket kanyarítsak a róla megtudtakból — a hasonlómód kapargató kollégáinak címezve. Ügysem tudnám leírni pontosan, inkább csak jelzem, miként is fogadta a kettős bemutatkozást. Elszíntelenedett, az imént még oly szorgalmasan pergő v szája elkezdett remegni, s talán még könnyekre is fakad, ha nem téríti önmagához egy nehezen kierőszakolt ajakba harapás. — Na, ezt jól kicsináltátok! — mondta, s foltosra fakult köpenyét a vállára dobva kimenekült az irodából. Aztán behívták a gondnoknőt, aki legépelte a bizottság határozatát — pedagógiai munkára méltatlanná válva azonnali és végleges felmondásra ítéltetett a betyárok unokája —, aztán megittuk még a búcsúfeketét, aztán szedelőzködni kezdtünk. Aztán — már régen a helybeli futballcsapat bajnokságnyerő esélyeiről folyt a szó — egy fülsértő ajtóreccsentéssel ismét a szobában termett az imént elviharzott. Köpenyszára még nagyobbakat lebbent, s az arca, ha lehet, most még vértelenebb volt. Egy nagyon elszánt dobbantással lépett elém: — Ne í r j a meg — mondta —, h a istent ismer, nem í r j a meg! Hogy nem szóltam, a bizottság vezetőjéhez for57
dult: — Négy gyerekem van, nyolcvanéves apám! Válaszként csak vállvonogatást kapva ismét tovább araszolt, s szinte minden szavát más-más jelenlevő arcába szórva követelte, könyörögte: vegyenek rá, hogy a tervezett cikk megírásától elállják. Ha akarják, még a fáRiból is elköltözik, ha akarják, életében nem teszi be a lábát iskolába, csak az az írós meg ne j e l e n j e n . . . Az igazgató küldte el végül, reszketeg kezével az a j t ó t sarkig tárva. Ám ki sem léptünk az emeleti folyosóra, máris szembetalálkoztunk vele. Most már nemcsak kiabált, fenyegetőzött, de sírt is. Szűk szeméből szokatlanul nagy cseppek szánkáztak le a vaskos orrát közrefogó ráncok csúzdáján. Itt már én tülledeltem el. S nekem kellett hadakoznom vele odalent, az iskola virágoskertjében, a kocsiúthoz vezető járda tégláin, s odakint az autóbuszmegállóban is, ahol már tényleg gyerek módjára zokogva kért: álljak el nevének meghurcolásától. A sárgás reflektorszemeivel felém kacsingató autóbusz mentett meg végül. A n nak porléggömböket eregető harmonikaajtaja zárta el végre a r á m a k a s z k o d ó t . . . •
Hát eddig a — tán kicsit túl hosszadalmasan előadott — történet. Következzen most már a jelen írást tulajdonképpen életre hívó meditáció. Mégpedig a félelmet, pontosabban jelen napjaink — mondjam így: félelemfajtáit? — tárgyául választó meditáció. Az elcsapott tanár ugyanis — nevetséges így, „egy az egyben" megfogalmazni — félt tőlem. Hatalmas testének minden porcikájával rettegett, s irtózása m á r ott, a mentőladikként hullámzó autóbuszban arra késztetett, hogy egy-két gondolatomat hosszabb távon is megfuttassam. Előbb azon tűnődtem, ami számomra a legközvetlenebbül — „direkt" módon — volt mellbe vágó. Hogy tudniillik hatéves cikkgyártói pályafutásom alatt először keveredtem bele egy olyan ügybe, amelyben nekem és csak nekem kellett fehéren-feketén dönteni. Vagyis határozni afelől, hogy tényleg „kiszerkesztek-e" — s ezzel tényleg a közfigyelem pellengérjére állítok-e — valakit, vagy jegyzeteimet valamely fiókmélybe süllyesztve, másról szóló sorokkal töltöm ki a tollamra váró újsághasábokat. Ez az „igen vagy nem" kérdés volt tehát az első. Aztán — fülsértő lemezzenéjét hallgatva a makadámút púpos hátán hazafelé csörgő autóbusznak — egy mélyebb fekvésű gondolatréteg tűnt elő. Az, amelyik a „hát ki is vagyok én?" — kérdést s a hozzá kapcsolódó, szívesen sohasem fogadott faggatózásokat tartalmazta. A társadalom mutatóujja — kérdeztem gúnyosan —, aki rosszalkodó embertársaira a nagy publikum előtt rábök? De még ennél is alább kellett ereszkednem. Egészen addig a mélyrétegi gondolatzárványig, amelyre — ha valami múzeumpolcra kerülne — ezt a címkét kellene feltenni: félelem. Igen: félelem. A fegyelmi bizottság elé citált ember félelme, s egyáltalán, mai f é l e l m e i n k . . . Ott folytatom, hogy tőlem azelőtt még sohasem féltek. Nem tudok róla, hogy azelőtt bárki is tartott volna tőlem, hogy bennem — és csak bennem — látta volna kárának keltőjét, tragédiájának okozóját. Nem tudok róla, hogy megvillant volna mögöttem, gyűlöletszikrákat szórva, egyetlen szem is. S éppígy eddig még én sem féltem. Legfeljebb, ha szorongásaim voltak, amikor — mondjuk — ötvenhatban riadt golyóként fülemig-tudatomig ért a kollégiumi folyosón végigüvöltött riadó: „Mindenki puskáért, itt vannak az oroszok!" Az élet csak az efféle sarkított helyzetekben fehérítette ki az arcom, szaporázta meg a pulzusomat. S ezekben sem sokszor! A két kezemen össze tudnám számolni, hányszor csapott meg a szorongás — s nem a félelem! — szele. Ismerem — legalábbis úgy hiszem, ismerem — kortársaimat, a magamfajta, friss sütetű felnőtteket. Ahogy én, úgy ők sem igen félhettek. Az elmúlt háborúból kicsi gyerekként kikerülve körülöttünk már békésebb, s ha olykor szeles is, de nem viharos volt a táj. Inkább ligetek között, mint dzsungelben jártunk; többnyire lépegetve, s nem kergetten szaladva. Bennünket eddig elkerült a félelem. Hol folytassam? Folytatom ott, ahol a folyton vonagló autóbusz belőlem a következő gondolatot kirázta. Hogy amúgy is, s egyébként is: milyen idegen manapság a félelem! Hány évnek kell eltelnie, míg az ember összeakad egy olyan valakivel, aki retteg. S azt is miféle görcsök fojtogatják! Hogy nagyobb dobra ne verődjenek az embertársai 58
kárára elkövetett disznóságai, hogy elmaradjon a nagyon is kiérdemelt ujjalmutogatás. Igen! Jóformán csak a rosszakaratú emberek tisztességtelen félelmével találkozhat mostanában figyelmünk, a fals tettek kiváltotta, büntetés előtti rettegéssel. Más okok? Kényszerű munkátlanság nem fenyeget, puskacső — mellünknek szegezett — nem mered ránk, s ha tisztességesen élünk, legfeljebb ha bosszanthatnak, mint nem várt bajba sodorhatnak az ellenünk törők. Igen, így van: mostanában tényleg csak nagy ritkán elénkbe tűnő tudatvendég a félelem, s annak is leginkább a tisztességtelen f a j t á j a . . . S éppen ezért, ha már csak ilyen alkalmi jövevény, hogyan fogadjuk? Elfussunk-e előle, vagy szembeforduljunk vele? Intézzük el a „nem oszt, nem szoroz" keveseknek járó kézlegyintéssel, vagy minősítsük úgy, mintha tényleg komoly erőket felvonultató ellenfél lenne? Mit érdemel például a „nyerészkedő" zokogva közvetített, parlagi félelme? Kézlegyintést-e, vagy ellentámadást? És nem is neki: nekem mit jelent? Pár percet kitöltő — sajnos túl gyakori unalmaimat épphogy csak megzavaró — spekulációt, vagy napokon át tartó, szakadatlanul buzgó töprengéssorozatot? Most már van merszem bevallani, hogy akkori gondolatkergetésem — ha hosszas is volt, s nehezen csihadó — mégsem emelkedett túl a spekuláción. Mégpedig azért nem, mert elmélkedéseimbe lassan beszivárgott a „hogy is lesz, mint is lesz" következtetések bomlasztó nedve. Egy idő után ugyanis már képtelen voltam a maga körülzártságában nézni ezt a belémkapaszkodott félelemügyet, s egyre inkább azt kezdtem latolgatni, hogy hol és miképp csap majd vissza rám valamely hátrányos következmény. Bíróság, sajtóper — gondoltam, s ha nem is volt kétséges a győzelem, felesleges kellemetlenségek szerzésében biztosan gazdagnak tűnt az elképzelt meghurcoltatás. Meg egyébként is! Hátha minden kiszerkesztés nélkül is elég tanulságos kioktatásban részesült a megidézett; leckét kapott, s megjavul. Mikor a busz városi állomásán kikötött, már tudtam, nem írom meg a cikket. A sürgetőknek majd mondok valami olcsócska magyarázatot, s magamat pedig elkormányozom békésebb s kevésbé kényelmetlen témák f e l é . . . *
Vagy két hónap telt el a fegyelmi tárgyalás óta, amikor ismét megcsörrent a — témahozó — telefon. Üjra a személyzetis jelentkezett, s nem egyéb fejleményről számolt be, mint arról, hogy tudomása szerint legalább négy újabb feljelentését iktatták vizsgálatuk „tárgyának" a különböző igazságtevő fórumok. Bizonyos, birtokában levő adatokra hivátkozva ügyleteinek legközvetlenebb tanúit a k a r j a elmarasztaltatni — s így magát ismét csak tisztára mosni — a hajdan oly keservesen zokogó. Még arra sem volt rest, hogy jegyzőkönyv-hamisítással, mondott szavainak gálád elferdítésével vádolja meg hivatalos faggatott. Magyarán: kiszerkesztésének elmaradása miatt felbátorodván, több fronton megnyitott támadásba l e n d ü l t . . . Személyét, s főképp a benne meglátott félelemfajtát illetően végül is ez a pimasz bátorságú offenzíva térített vissza az inkább kellemetlen, mint veszélyes következményekkel járó spekulációtól a tényleg „érdembeli" gondolkodáshoz. Annak felismeréséhez, hogy az efféle tisztességtelen félelem, amint kiváltó okának ereje gyengül — orvul felszökő vad módjára —, azonnal támad, s hogy támadásának parírozására csak egyetlen biztos mozdulat van: a saját igazságunk bátorította — kezdeményezőként véghezvitt — ellentámadás. Nem lehet mást tenni, mint pástra lépni, fegyverhez kapni, és támadni — lélegzetnyi időt sem hagyva hitvány szándékú partnerünknek. Mert — s ez ismét csak egy „natúrmód" megfogalmazott igazság — félelem nélküli éveinkben sem lehetünk barátságosabbak az aljas rettegések hordozóival, s még h a ötévenként botlunk is bele effajta, bátrabb kiállást elváró ügyekbe, akkor is úgy mozgósítsunk ellenük, mintha rendbe tevésük, megtorlásuk nagy gyakorlattal végzett, napi penzumunk volna. A hitvány félelmek kiirtásával 'őrizhetjük csak meg magunkat az igazi szorongásoktól... Az annyira rettegett s az általam - annyi héten át elmismásolt cikket — éppen ezért — megírtam. Meg is jelent. A száz kézzel szerzők típusaként bemutatott tanár odakerült illendő helyére, a pellengérre. És mindenféle várt következmény — bíróság, sajtóper — elmaradt. Mint később megtudtam, „hősünket" maga a felfogadott ügyvéd beszélte le arról, hogy engem, személyének meghurcolóját megpróbáljon elmarasztaltatni. /Megkergetett kutyaként menekül vissza vackába az első bátrabb kézmozdulatra a tisztességtelen fogantatású félelem! 59
MŰVÉSZET
RUZICSKAY GYÜRGY
AMERIKAI KÉPESLAPOK (A művész
útirajzaival.)
T ö b b é v telt el azóta, h o g y m e g í g é r t e m a T i s z a t á j s z e r k e s z t ő s é g é n e k , h o g y l e í r o m n é h á n y u t a z á s o m a t . Á m egyik u t a z á s o m a m á s i k b a t o r k o l l o t t , s így n e m j u t o t t a m hozzá, h o g y le is í r j a m őket. Most, h o g y N e w Y o r k - i és k a n a d a i k i á l l í t á s a i m u t á n , n a g y p i h e n é s r e s z á n t a m el m a g a m S z a r v a s o n , ligeti m a g á n y o m b a n , m e g p r ó b á l o m l e í r n i azt, a m i t egy f e s t ő l á t és é r e z u t a z á s a s o r á n . D e a f e s t ő s e m b í r j a , és n e m is a k a r j a k ü l ö n v á l a s z t a n i m a g á t a z á l t a l á n o s n a p i - e m b e r i m i v o l t á t ó l , és észreveszi, átéli, m e g l á t j a a m i n d e n n a p o k h a n g u l a t á t , e s e m é n y e i t , j e l e n s é g e i t , egyszóval a z : é l e t e t . E r e d e t i t e r v e m a z volt, h o g y h á r o m részre o s z t o m f e l u t a z á s a i m l e í r á s á t : m é g p e d i g v i s s z a f e l é u t a z n é k é l e t e m b e ! Az elsőként m o s t a n i u t a z á s o m n á l k e z d e n é m (N. Y.); m á s o d i k n a k a z u t ó b b i é v t i z e d utazásai (Párizs) és v é g ü l v i s s z a m e n v e i f j ú s á g o m b a — a z első n a g y o b b u t a z á s o m r ó l í r n é k ( M ü n c h e n ) , a m i k o r is f e s t ő i p á l y á m r a i n d u l t a m . D e ez m é g c s a k t e r v ; k e z d j ü k el m i n d e n u t a z á s e l e j é n : a z e l i n d u l á s n á l ! Mégpedig legutóbbi utazásom leírásánál. A z t hiszem, m i n d e n k i s z á m á r a izgalmas i d ő a z ú t r a k é s z ü l é s előtti n a p o k e z e r n y i p r o b l é m á j a ; ú t l e v e l e k , v í z u m o k , csomagolás stb. T e s s é k ezt 10-el m e g s z o r o z n i , és ez lesz a f e s t ő e l i n d u l á s a . A f e s t ő (legalábbis én) egy k i s m ű t e r m e t is v i s z m a gával. F e s t é k e k , k r é t á k , a k e d v e n c p a p í r és a k e d v e n c e c s e t e k ; v á z l a t o k , a m e l y e ket rendszerint n e m használ fel az úton. Az ú j benyomások elmossák a régieket. A r e p ü l ő n v a l ó u t a z á s n á l ez m é g i n k á b b f o n t o s a b b , m e r t a z e n g e d é l y e z e t t 20 k i l ó n y i s ú l y b a k e l l m i n d e n n e k e l f é r n i e . D e végül a z e m b e r p o n t o t tesz a c s o m a g o l á s r a , illetve b e z á r j a a k o f f e r t , és elindul. A F e r i h e g y r e s z é p e n e l j u t u n k , d e r é s z e m r ő l egy belső „ d r u k k " - k a l t e l t e n , a m e l y a g y a k o r l a t l a n r e p ü l ő u t a s t m i n d e n i n d u l á s előtt e l f o g j a , s a m e l y e t , a z t hiszem, a l e g ö r e g e b b „ r e p ü l ő k " is é r e z n e k , c s a k n e m vallják be . . . M i n t f e s t ő f i g y e l e m a r e p ü l ő t é r e n elszórtan álló r e p ü l ő g é p e k e t , f i n o m v o n a l a i k a t , f é m e s színeiket, és a leszálló és e m e l k e d ő g é p e k k ö n n y e d b i z t o n s á g á t , a h o g y a l e v e g ő t szelik, és l á t s z ó l a g s e m m i súlyuk n i n c s , h o l o t t s o k t o n n á n y i t e r h e t e m e l nek a magasba. V a l a m i k o r , m é g a h a r m i n c a s é v e k elején, s z i n t e a p o l g á r i r e p ü l é s h ő s k o r á b a n , t ö b b k é p e t k o m p o n á l t a m és á l l í t o t t a m ki a r e p ü l é s r ő l . A v á r o s f e l e t t á t r o h a n ó g é pet, és a r e p ü l é s lelki é l m é n y e i t f e s t e t t e m m e g ; a n a g y csodát, a h o g y a h á z - és e m b e r t ö m e g e k f e l e t t k i s z a b a d u l a g é p a f ö l d i t é r b ő l , és u r a l k o d ó i b i z t o n s á g g a l ú j t e r e t hódít. M e g f e s t e t t e m a z u h a n ó repülőt, a r c á b a n k i f e j e z v e a n a g y b u k á s i k a r u s i 60
t r a g é d i á j á t ; sőt s o k k a l k o r á b b a n , m a g á t I k a r u s t is m e g f e s t e t t e m , a z ősi r e p ü l ő s z i m b ó l u m o t . E z e k r e e m l é k e z v e , m é g i n k á b b á t é l t e m a r á m v á r ó veszélyt, és elég n y u g t a l a n l é l e k k e l s z á l l t a m b e a z A i r F r a n c é P á r i z s b a i n d u l ó y e t C a r a v e l l e gépébe. M o solygó s t e w a r d e s s z e k , h e l y f o g l a l á s . N e m m e r e k kinézni. Az i n d u l á s e l ő t t b e v e t t e m a „ b i z t o s " r o s s z u l l é t elleni p i r u l á t , és c s a k a k k o r n é z e k f e l ú j s á g o m b ó l , a m i k o r feleségem azt m o n d j a : „kinézhetsz már, jó magasan vagyunk!" Észre sem vettem a felszállást, és m á r t ö b b száz m é t e r m a g a s b ó l l á t o m B u d a p e s t e t . M i t a d h a t e b b ő l vissza a f e s t ő ? k é r d e m . . . A t á j és a t é r p i l l a n a t o n k é n t változik, e l v o n t é l m é n y ez a m i t érzek, i n k á b b a t u d a t o m élvezi a t ö b b ezer m é t e r e s m a g a s s á g o t , hiszen a kis r e p ü l ő a b l a k o n alig l á t n i m á r a f e l h ő k ö n k í v ü l m á s t . G y o r s a n t e l i k i d ő n k , u z s o n n a , ü d í t ő ital, és m á r P r á g á b a n s z á l l u n k le, a n a g y o n szép ú j r e p ü l ő t é r e n . K i s z á l l u n k , 40 p e r c e t v á r u n k ú j u t a s o k r a . I t t m á r h i d e g v é r r e l t a n u l m á n y o z o m a m o d e r n i n d u l á s t - é r k e z é s t jelző t á b l á t , a m e l y e n m á r m e g is j e l e n i k , h o g y P á r i z s f e l é . . . ó r a . . . p e r c k o r i n d u l a g é p ü n k . A C a r a v e l l e g é p e k e n n e m oldalt, egy lépcsőn f e l m e n v e v a n a k i - és b e s z á l l á s (ahogy a t v - b e n és m o z i b a n a z é r k e z ő d i p l o m a t á k a t és s p o r t e m b e r e k e t s z o k t u k látni), h a n e m a gép h á t s ó részén, egy k e s k e n y , p á r lépcsős b e j á r a t o n . N e m k e l l sok lépcsőt j á r n i , g o n d o l j á k , a n é l k ü l is j ó m a g a s r a é r ü n k . É r d e k e s l á t n i a g é p e t b e l ü l r ő l ; k ö r ü l b e l ü l 180 h e l y v a n b e n n e , m i n d m e g t e l t P r á g á b a n . A h o g y belépsz és v é g i g t e k i n t e s z a v é g t e l e n h o s s z ú n a k t ű n ő gépben, olyan, m i n t egy a u t ó b u s z b e l s e j e . S e m m i s e m v a l l a r r a , hogy ez a n a g y t ö m e g s i m á n és k ö n n y e d é n e m e l k e d i k óriási m a g a s s á g b a , és f e l h ő k felett, k ö n n y e d b i z t o n s á g g a l ezer és ezer k i l o m é t e r e n á t r e p ü l távoli célok felé. M i l y e n m e g v a l ó s u l t ősi e m b e r i á l o m e z ! A h a j d a n i k ö l t ő k és szentek, a n g y a l o k g é p p é f o r m á l t v á g y a . A h o g y T e n n y s o n , a nagy angol költő írja, váteszi ihlettel: „Az i d ő b e n e l ő r e b á m u l t a m és s z e m e m k á p r á z o t t L á t t a m jövendő csodáival az emberi világot: K e r e s k e d e l m i és h a d i h a j ó k szelték á t az eget P i r o s l ó a l k o n y a i b ó l s z ó r t á k szét é r t é k e s t e r h ü k e t : Az é g b o l t m e g t e l t l á r m á v a l és k í s é r t e t i e s h a r m a t h u l l t A n é p e k légi f l o t t á j á b ó l , a h o g y a z égen á t v o n u l t . " A „ s a c h l i c h " b e l s ő b e n s e m m i s e m u t a l költőiségre, t e l j e s e n józan, egyszerű, p r a k t i k u s m i n d e n . C s a k a m i a z a b l a k o n k í v ü l látszik, az a n a g y , az a csoda. M á r a s z á r n y és a z a l a t t a f ü s t ö l g ő l ö k ő m o t o r o k c s a k f é m és b á d o g h a t á s t k e l t e n e k , és alig hiszed, h o g y ez m e g b í r h a t á l l n i ezen a p u h a m e g f o g h a t a t l a n a n y a g o n — a l e v e gőben. D e s z e r e n c s é r e , m é g i s ! E s t e v a n , l e n t i t t - o t t v á r o s f é n y e k , s i n k á b b a s t e w a r d e s s b e m o n d á s á b ó l t u d j u k , hol v a g y u n k . Salzburg, A u g s b u r g ? K e d v e s e n v a c s o r á t szervíroznak. N é h á n y f u t ó vázlatot, j e g y z e t e t csinálok m i n d i g n á l a m levő v á z l a t -
k ö n y v e m b e , és m á r f e l h a n g z i k a f i g y e l m e z t e t é s : a biztonsági ö v e k e t felcsatolni, cig a r e t t á t eloltani, l e s z á l l u n k ! Ű j r a k i s izgalom, ú j r a f e l e s é g e m b i z t a t ó s z a v a : l e n t v a g y u n k ! A z t h i s z e m , m i n d e n k i s z á m á r a legszebb p i l l a n a t és érzés, a r e p ü l é s f o l y a mán, a m i k o r a gép k e r e k e e n y h é n m e g d o b b a n a földön, s l e n t v a g y u n k a szilárd t a l a j o n . B á r m e n n y i r e f o r o g a föld, m é g i s s z i l á r d a b b , m i n t a levegő, és m e g s z o k t u k , hogy r a j t a ú g y - a h o g y m e g l e h e t állni. 61
P á r i z s b a n s z á l l t u n k l e a h í r e s orlyí r e p ü l ő t é r e n . E z e r n y i f é n y m i n d e n f e l é , é s s z e r e t e t t v á r o s o m k e d v e s s é g g e l f o g a d m i n d j á r t a z első p e r c e k b e n . A v á m o s , egy e g y e n r u h á s n é g e r , l á t j a t ö m ö t t c s o m a g j a i n k a t , f e l sem n y i t t a t j a , k e d v e s m o s o l l y a l m o n d j a : „ R e n d b e n v a n , n e m k e l l k i n y i t n i , siessenek haza a c s a l á d j u k h o z . . . " S m i e l i n d u l u n k a r a g y o g ó ú t o n , a z e z e r f é n y ű estben, P á r i z s b a , ö r ö k s z é p P á r i z s u n k b a , t é n y l e g a „ c s a l á d u n k h o z " . H i s z e n s z e r e t e t t e l v á r : a sofőr m i n d j á r t B u d a p e s t r ő l é r d e k l ő d i k , m i l y e n o t t a z é l e t ? M a j d ő is egyszer e l m e g y oda. M e g h í v t u k . É s a m o n t p a r n a s s e - i szálloda, a h o l b a r á t i öleléssel v á r n a k a „ p a t r o n é k " , és a s z o b a l á n y o k v i r á g o k k a l díszítették a szobánkat — hiszen hazajöttünk hozzájuk, i m m á r t i z e d s z e r . . . Egy h ó n a p i g v o l t u n k P á r i z s b a n , s o k k e d v e s b a r á t k ö z ö t t , g y o r s a n t e l t i d ő n k , s j ö t t el ú j a b b e l i n d u l á s u n k p e r c e . Ü j r a Orlyban, ú j r a egy h a t a l m a s A i r F r a n c é C a r a v e l l e n s m á r g y a k o r l o t t r e p ü l ő k é n t i n d u l h a t u n k n e k i a z ó c e á n n a k . És m á r f e l h a n g z o t t : „sebesség 800 k m / ó r a " , „ m a g a s s á g 9000 m é t e r " . L á t t u k a n a g y f e l h ő s í k ságot a l a t t u n k , a m e l y b e n i t t o t t n y í l o t t egy-egy rés, s l á t n i l e h e t e t t a t e n g e r t , v a l a h o l m é l y e n lent. Ügy h a t o t t messziről, m i n t h a m e g l e n n e f a g y v a , h u l l á m a i p e d i g m o z g á s n é l k ü l i b a r á z d á n a k l á t s z o t t a k . Így is szép v o l t és h a t a l m a s ! A z e m b e r s z i n t e k e z é b e n é r e z t e a gép k o r m á n y á t , í m e : ez vagyok, g y ő z e l m e s , b ü s z k e e r ő s — á t s z e lem az óceánt, felhők felett, ragyogó fényben, e n y é m a tér, u r a lettem. Végtelen t á v l a t o k k a p u j á b a n á l l o k : én, a z e m b e r , a gyenge p u h a t e s t ű l é n y ; f é m e k , e n e r g i á k i r á n y í t ó j a v a g y o k — és r e p ü l ö k a z i s m e r e t l e n U n i v e r z u m b a n . I d é z e m g o n d o l a t b a n 1930-ból ö n m a g a m a t , n é h á n y s o r á t egy r a j z s o r o z a t o m n a k : „ M i n t égi g y a r m a t o s a i a z Ű r n e k , ú j bolygók k ö v e s s í k j á n m e g y ü n k e l ő r e " . . .
A r e p ü l é s t a r e p ü l ő t á r s a s á g o k igyekeznek v á l t o z a t o s s á t e n n i , h o g y j ó p s z i c h o l ó g u s k é n t e l v o n j á k a f i g y e l m e t a félős gondolatoktól. Így u t u n k o n , P á r i z s b ó l M e w Yorkba, reggelit kapunk, gyümölcsleveket, délben jó ebédet. Ebéd u t á n színes f i l m e t v e t í t e t t e k , a n g o l és f r a n c i a n y e l v ű ú j s á g o t o s z t a n a k , u z s o n n a — és m á r f e l is h a n g z o t t : „ ö v e k e t f e l t e n n i , m e g k e z d j ü k a leszállást, a K e n n e d y A i r p o r t r a " . A l i g e g y p á r a r c és t í p u s m a r a d t u t u n k r ó l v á z l a t k ö n y v e m b e n , n é h á n y „ r e p ü l ő " g o n d o l a t , és m á r l e s z á l l u n k . A f e l s z a b a d í t ó „ d o b b a n á s " a f ö l d ö n és a z a r c o k o n v i d á m m e g é r k e z é s i hangulat. M i is s i e t v e m e g y ü n k a t ö b b i e k k e l a v á m h o z a z ú t l e v é l - v i z s g á l a t h o z . M i n d e n rendben, csak élelmiszer u t á n kérdezősködnek, azt n e m szabad bevinni a z U S A - b a , s így a k ó s t o l ó n a k v i t t c s a b a i k o l b á s z t le k e l l e t t a d n i a v á m o n , n a g y s z o m o r ú s á g á r a m e g h í v ó i n k n a k , a k i k n e k v i t t ü k , és a k i k a z é r k e z é s i c s a r n o k e m e l e t é r ő l v é gig is n é z t é k ezt a f á j d a l m a s v á m o p e r á c i ó t . H á t i t t v a g y u n k N e w Y o r k b a n ! Szinte n e m is é r e z z ü k a n a g y v á r o s t , m e r t egy n a g y o n szép v i l l á b a n ( N e w Y o r k szélén) v a g y u n k v e n d é g e k . O t t a n i m ó d o n : k ü l ö n szoba f ü r d ő s z o b á v a l , színes tv, r á d i ó , telefon, e g y s z ó v a l m i n d e n k e l l e m e s k é n y e l e m ; k ö z p o n t i fűtéssel, k o n d i c i o n á l t levegővel. K e d v e s m e g h í v ó i n k i g y e k e z n e k m i n d e n f ö l d i j ó v a l ellátni, a m i t m i kellően é r t é k e l ü n k is. 1967-ben, p á r i z s i k i á l l í t á s o m o n h í v o t t m e g egy N. Y - i g a l é r i a t u l a j d o n o s a . A k k o r m é g n e m h i t t ü k , h o g y e z a 62
meghívás ilyen h a m a r teljesül. De itt vagyunk, és ismerkedünk a tereppel. 14 milliós várost kell felfedeznünk, és nekem meg kell látnom benne azt, a m i engemet, a festőt érdekel, és azt vissza is adni, a festészet nyelvén: vásznon és papíron. De előbb egy kis jellemzést New York-i első benyomásainkról. Autóval m á r az első napokban végigszáguldoztak velünk a nappali és az éjszakai New Yorkon. A nappali városkép hideg és kemény benyomást kelt (én ember- és á r u r a k t á r n a k neveztem az első pillanatokban), de az éjszakai N. Y. óriások tündérmeséje! Míg n a p p a l a józan f o r m á k monumentalitása, a feltörő 50—60 emeletes házak fém- és anyagritmusa, a z ablakok egymás fölé törő versenye a jellegzetes — addig éjszaka a színes fények miriádjai, piros, kék, fehér, sárga, zöld fénypettyekben ragyognak. Egy ú j modern dekorációt, álomvíziót fejeznek ki. A festő n e m tud mit kezdeni ezzel az első napokban, csak élvezi és turistaszemmel lelkesedik az égre törő kottavonalak százezrein. Lentről, fentről, messziről egyaránt megkapó látvány, s a z ember csodálja azt az energiát, amellyel az ember, az örök Prometheusz, meg t u d j a gyújtani ezt a megszámlálhatatlan fényt, házakon, utcákon, hidakon, h a j ó kon. N a p p a l józanabb mindez, ahogy m á r írtam, és az utcán járva a részletek hatn a k : üzletek ezrei, a mellékutcákban gyakran elhanyagoltan, a főútvonalak á r u h á zai fényes kirakatai mellett. Persze minderről nagyon sokat lehetne írni, de erre most nincs hely és idő. Érdekes festőjáték: miután a nagyváros mint festői probléma, a m a emberének sűrített energiahalmaza — érdekelt —, 1963-ban megfestettem látatlanul New Yorkot néhány képben képzeletből. Vörös házak tornyosuln a k a képeken, füstök és mozgások töltik meg a teret, parányi ember- és autómasszák beszorítva a nagy f a l a k közé, és most végre, amikor valóságban is láttam, különösen a háború előtti New Yorkot, ugyanilyen hatást tett rám. Vörös tégla h á zai, füstölgő fűtés rendszere, az utcákon itt-ott betörő fénysávok — teljesen a z által a m elképzelt festői hatást adják. „A természet utánozza a festészetet" — szokták mondani. Nagy csodálatot értünk el, hogy a földalattiba m á r az első héten bemerészkedtünk, és az eléggé sivár, barátságtalan állomásain és nem eléggé logikus közlekedési rendszerében nem tévedtünk el. Meglepő módon, az első napokban, tévelyegve, mindig akadt egy-egy ismeretlen magyar, aki segítségünkre sietett, és legalábbis az általa ismert vonalon eligazított. A magyarok különben ugyanúgy elszigetelten élnek, mint a többi n é p f a j t a N. Y-ban. Az 1. és 2-ik Avenue környéke telve van magyar vendéglőkkel, hentes-, zöldségüzletekkel, utazási irodákkal (főleg az óhazába szerveznek utakat), és nagy részükön nincs is amerikai felirat és cím, csak magyar. Például: „Friss hentesáru", „Csabai kolbász", „Ma disznótoros vacsora". Érdekes volna az ú j lakások rendszeréről — a living-roomba beépített konyhákról, a konyha és fürdőszobai kényelem részleteiről írni; azonkívül az áruházi vásárlás rendszeréről, amely úgyszólván teljesen önkiszolgálásra épül fel; a parkok és utcák sokat vitatott közbiztonságáról, a néger- és diákproblémákról, de úgy gondolom, mások és a napi sajtó m á r sokat írtak erről, úgyhogy megelégszem ezek felsorolásával, és inkább és főleg művészeti élményeimről írok. MANHATTAN Amikor New Yorkról beszél az ember, a 14 milliónyi lakosú városról, égbe nyúló felhőkarcolókról, nagy és mozgalmas életről, úgy képzeli, hogy ez egy óriási területet átfogó, beláthatatlan várost jelent. Holott, furcsa megállapítás: N. Y. aránylag kis város! A M a n h a t t a n szigetre épült mindaz, amit New Yorknak tartanak. A felhőkarcolók, a börze, a középületek, a gyönyörű múzeumok, a színházak, a Broadway. Kedves történet: annak idején az első telepesek az indián őslakosoktól 24 dollárért vették meg ezt a területet. Azóta persze óriási fejlődésen ment át. Kintlétem alatt levél jött — a sajtó közölte — egy indián rezervátum elemi iskolájának növendékeitől New York polgármesteréhez, hogy 24 dollárt összegyűjtöttek a gyerekek, és annyiért visszavásárolnák a szigetet. A polgármester, Lindsay, kedves levélben válaszolt, írván, hogy 24 dollárért nem, de 80 dollárért visszaadja a szigetet, miután időközben sok befektetés történt rajta. A gyerekek visszaírták: sajnos elállnak a vételtől, mert ennyi pénzük n i n c s . . . A Manhattanben van a Rockefeller Center. Nagy épületkomplexum: színház, vendéglő, kilátó, tudományos intézetek stb. központja ez. Sok része nagyon szép, télen korcsolyapálya van előtte, középen egy aranyozott Prometheusz-szobor. Ked63
ves emlék számunkra, hogy egy New York-i fényképész sok felvételt és egy filmet is készített rólunk ezen a helyen húsvét napján. A húsvétot ugyanis úgy ünneplik meg, hogy színes karneváli ruhákba öltöznek, főleg a fiatalok, és egymással versenyezve bizarr kalapokat vesznek fel, s ott vonulnak fel a Rockefeller Centerben. Az egyik lány például élő tyúkot kötözött a kalapja tetejére, és azt körülvette tojásokkal és kiscsirkékkel. Nagy sikere volt. A Manhattan büszkesége ez idő szerint az Empire State Building. A világ legmagasabb épülete, 448 m magas, illetve 108 emelet, a tetején gyönyörű kilátással. Ez nekem, mint festőnek is, legnagyobb N. Y.-i élményem. A felülről látott felhőkarcolók fantasztikus benyomást keltenek, különösen a két háború között épült vörös házak. Olyanok, mintha Babilon zikkuratáit látná az ember. Látszólag élettelenül merednek feléd, mint óriási műhegyek, és furcsa színük és változatos formáik néha fenyegető feléd-törést szuggerálnak. A kilátóról sok mérföldnyire el lehet látni. Messzitől a Szabadság-szobor látszik, s maga a Manhattan sziget is jól kirajzolódik. Magáról az Empire State Buildingről sok adatot kap az ember. Az épület súlya 365 ezer tonna, összesen 5600 kilométernyi telefon és távíródrót, 74 lift, percenként 180—390 m sebességgel, 6500 ablaka van, 16 ezer ember dolgozik benne, és naponta 35—40 ezer látogató jön megnézni stb. Manhattan a múzeumok szigete. Itt van a Metropolitan Múzeum, a világ egyik leggazdagabb műgyűjteménye; főleg európai művekből áll. Büszkesége és tényleg nagyon nagy mű, a 2 millió 800 ezer dollárért- vásárolt Rembradt-kép. Érdekes építészeti megoldás a Guggenheim Múzeum. Folyosó rendszerben állítja ki a modern művészek műveit, nem mindig szerencsés megvilágításban. A Guggenheim névhez bizonyos közöm van, mert londoni részlegében kiállították munkáimat. A nemzetközi rádió számolt be róla, tudomásom nélkül. (A festő műveiben az a jó, hogy műve függetlenül tőle vándorol, és harcol önmagáért, és azért is, aki alkotta. Sajátságos érzés: tudni, hogy lelkünk egy darabja önálló életet él!) A Müseum of Modern Art is rendkívül gazdag. Cézanne, Van Gogh, Picasso műveinek egész sora vonul végig a falakon. Gazdagabb, mint Európa m á s ilyen múzeumai. De egyik legfinomabb és legsajátságosabb élményem a The Cloisters nevű m ű vészeti komplexum. Francia, spanyol, olasz kolostorok részeit hozták át Amerikába, és állították össze egységes épületté kövenként. Bent eredeti oltárok, szobrok, festmények és gyönyörű gobelinek a falakon. Az egésznek hangulata nagyon megkapó. Amíg nézzük, finom, középkori zene festi alá a művekből áradó hangulatot. Külön érdekesség volt számomra, hogy magyar vonatkozású műtárgy is szerepel, mégpedig a legexponáltabb helyen kiállítva: Erzsébet magyar királynő ereklyetartó szekrénykéje, ezüst, arany-email mű (1310—1350), korabeil ötvösmunka. Egyike a legszebb ott szereplő műveknek. Ajánlom, hogy senki se mulassza el megtekinteni, ha arra járhat, ezt a sajátságos, rendkívül szép kollekciót. Nagy értékű, a maga • intimitásában, a Frick Múzeum. Magánember gyűjtötte össze a saját házában, és ajándékozta a városnak. Ha már magángyűjteményeknél tartunk, speciális élményem ' volt Mrs. Dr. Premminger Marion nagyszerű afrikai gyűjteménye. A magyar származású hölgy egyben Gabon állam főkonzulja, ahol 17 éven át élt, mint dr. Albert Schweitzer, a nagy humanista orvos munkatársa, akinek sok megható személyes emlékét őrzi. A gyűjtemény különben az UNESCO kulturális keretéhez tartozik. Persze ha már; -az ember a Manhattanben van, elmegy kávézni a 666. épületben a 27. emeleten levő launch-roomba. Remek kilátás a városra. • Itt a Manhattanben a Downtownban (Alsóváros) találjuk meg a börze utcáját, a Wall Streetet. Mozgalmas, rohanó tömegeivel jó festői téma volt számomra. És beljebb, főleg a Madison Avenue-n, az Uptownban (Felsőváros) j á r j a sorra az ember a sok galériát, amelyek a festészet és üzlet különböző irányait képviselik: A legküzdelmesebb szándékoktól egészen addig, ahol a festészet már „áruvá" züllik le. Ezen a környéken - van a Farket-Bárnes árverési intézmény is, ahol éppen jelenlétemben adták el egy múlt századbeli amerikai festő művét 120 ezer dollárért. Nagyon szép kép volt, a kor naturális szellemében festve, témája kivándorlókat, pionérokat ábrázolt. Miután mi is beköltöztünk Manhattanbe a Lincoln Centerbe, néhány szót erről is. Ü j felhőkarcolók sora ez, modern szép lakásokkal. De ott van az ú j Metropolitan Opera nagyméretű Chagall-pannókkal, a Városi Opera, Zeneakadémia stb. A 30 emeletes ház, amelyben laktunk, teljesen ú j háztípus. Forgóajtós bejáratán 64
t ú l egy h a t a l m a s h a l l f o g a d j a az e m b e r t p á l m á k k a l , délszaki n ö v é n y e k k e l díszítve, é s a f a l a k o n m ű v é s z i k i k é p z é s ű e l e m e k k e l . Az a j t ó b a n á l l a n d ó a n e g y e n r u h á s p o r t á s áll, a k i u d v a r i a s a n m i n d e n i s m e r e t l e n t m e g k é r d e z , k i h e z a k a r m e n n i , és f e l is t e l e f o n á l a k e r e s e t t l a k á s b a . 6 g y o r s l i f t áll r e n d e l k e z é s r e , a m e l y e t m i n d e n k i m a g a k e zel. A z é p ü l e t e k és a l a k o s o k b i z t o n s á g á r a a h á z lakói á l t a l a l k a l m a z o t t 17 r e n d ő r vigyáz. A k e d v e s F ő s z e r k e s z t ő k í v á n s á g á r a m a g a m r ó l is írok. S o k a t f e s t e t t e m , i g y e k e z t e m m e g t a l á l n i , m o s t m á r n e m c s a k e l k é p z e l t e n , de v a l ó s á g b a n is N e w Y o r k festői h a n g u l a t á t , színeit, belső l ü k t e t é s é t . A z t hiszem, s i k e r ü l t is v a l a m i t t a l á l n o m , köv e t k e z t e v e a s a j t ó és m ű b a r á t o k n y i l a t k o z a t a i b ó l . Persze, a k á r m i l y e n g y o r s a n is, d e N . Y. s e m é p ü l t f e l egy n a p a l a t t , s így m e g f e s t e n i s e m l e h e t — a r á n y l a g — r ö v i d i d ő a l a t t . D e h a e l m o n d h a t t a m a p i k t ú r á b a n v a l a m i t r ó l a (ahogy egyik k r i t i k u s o m m o n d t a : m é g s o h a s e m l á t t a ilyen i g a z n a k á b r á z o l v a N. Y.-ot), ezt m a g a m is t i s z t e s e r e d m é n y n e k érzem, hiszen m o n u m e n t a l i t á s a , f o r r o n g ó á t a l a k u l á s a , k e v e r t s é g e és k e v e r h e t e t l e n s é g e , k e m é n y s é g e és b i z o n y t a l a n s á g a n a g y o n b o n y o l u l t m ű v é s z i f e l a d a t t á teszi. K ü l ö n l e h e t n e í r n i a z a m e r i k a i festészetről, a m e l y m o s t teszi első lépéseit, h o g y E u r ó p á t ó l f ü g g e t l e n e d v e , s a j á t ú t j á t és h a n g j á t m e g t a l á l j a . A k i á l l í t á s o k o n e n n e k m á r s o k szép e r e d m é n y é t l á t t a m . Most p e d i g b e f e j e z é s ü l k é p z e l e t b e n ü l j ü n k f e l egy i d e g e n f o r g a l m i a u t ó b u s z r a , és s z á g u l d j u k végig a z időt, a m e l y e t m é g N. Y . - b a n és A m e r i k á b a n t ö l t ö t t e m . L e gyen vezetőnk az emlékezés stewardesse. B a r á t a i m e l v i t t e k a u t ó n W a s h i n g t o n b a . W a s h i n g t o n e u r ó p a i jellegű szép v á r o s ; i m p o n á l ó k ö z é p ü l e t e k k e l és v i r á g o s p a r k o k k a l . Szép k é p z ő m ű v é s z e t i g y ű j t e m é n n y e l . Külön érdekesség volt látnunk Lindberg gépét a Smithsonien technikai múzeumban, azt, a m e l l y e l elsőnek á t r e p ü l t e az ó c e á n t . A s z o v j e t ű r r e p ü l é s u t á n i első a m e r i k a i ű r h a j ó k a t ; az elsőként elindított kis m a j o m megható m ú m i á j á t . Kedves epizód: v i s s z a j ö v e t e l t é v e d t ü n k a z a u t ó s z t r á d á n . M e g á l l t u n k egy f a l u b a n , és m e g k é r d e z t ü n k egy u t c a i l i m o n á d é b ó d é s t , m e r r e m e n j ü n k ? „ I t t m i n d e n k i e l t é v e d — m o n d j a ő —, s hogy n e k e l l j e n m i n d i g m a g y a r á z n o m , íme, s o k s z o r o s í t o t t a m a helyes ú t v o n a l r a j zát, tessék egy p é l d á n y . " B á j o s és ritka j ó é r t e l e m b e n v e t t útszéli udvariasság. K a n a d á b ó l meghívás érkezett. A St Cathrines-i Brock University megkér, hogy az e g y e t e m e n m u n k á i m b ó l k i á l l í t á s t r e n d e z z e k . Ö r ö m m e l m e g y e k ! E l r a g a d ó v e n d é g l á t á s . 40 személyes „ p a r t i " (fogadás). A z e g y e t e m h. r e k t o r a , t a n á r a i és s o k a n m á s o k szívélyesen f o g a d n a k . M á s n a p a k i á l l í t á s m e g r e n d e z é s e . S o k a n j ö n n e k — ahogy e l n e v e z t e m — „ V i l l á m k i á l l í t á s o m " m e g n y i t ó j á r a . A k i á l l í t á s lelkes s z e r v e zője a z orosz n y e l v b á j o s t a n á r n ő j e . Coctail, s a j t ó , b ú c s ú . Ü j a b b t e l e f o n : Toronto. 140 e m b e r m e g h í v a p a r t y r a , v á r n a k . A u t ó v a l v i s z n e k , m e g l á t j u k a N i a g a r á t , csodálatos n a p s ü t é s b e n , t i s z t e l e t ü n k r e k é t s z i v á r v á n y í v r a gyog az á l l a n d ó a n z u h a n ó v í z t ö m e g f e l e t t . Ű t k ö z b e n l á t j u k K a n a d a g y ö n y ö r ű e n r e n dezett a u t ó ú t j a i t , a m e l y e k o l d a l á n , v é g t e l e n s o r o k b a n gondozott v i l l á k á l l a n a k v i r á g o s k e r t e k k e l és az a n g o l o s a n n y í r t f r i s s gyepszőnyeggel, és a k e r í t é s e k t e l j e s h i á n y á v a l . A z ú t m e n t é n gyalogló f i a t a l n ő k és f é r f i a k e z e r s z á m r a . K é r d e z e m , k i k 5 Tiszatái
85
e z e k ? J ó t é k o n y célú távgyaloglás, 50 k i o l m é t e r é r t k a p n a k 1000 d o l l á r t , a m e l y e t a v a k g y e r e k e k j a v á r a b e f i z e t n e k . M á s f é l millió d o l l á r t „ g y a l o g o l t a k " össze a z n a p , olvastam másnap az újságban. T o r o n t ó b a n v a g y u n k . K e d v e s i f j ú h á z a s p á r f o g a d egy egész l a k á s s a l , a m e l y e t r e n d e l k e z é s ü n k r e b o c s á t a n a k . V i l l á m k i á l l í t á s ! z s ú f o l t h á r o m helyiség, coctaiL L e l k e s ú j b a r á t o k ! B ú c s ú . „Vége a k o n c e r t n e k . " Ti. e z t a k i á l l í t á s i m ó d o m a t e g y k o n c e r t e z ő m u z s i k u s gyors s z e r e p l é s é v e l h a s o n l í t o t t á k össze. T o r o n t o m e r ő b e n k ü l ö n b ö z i k N e w Yorktól. A f e l h ö k a r c o l ó s ü z l e t i n e g y e d t ő l e l t e k i n t v e m i n d e n k i f ö l d s z i n t e s m a g á n h á z b a n igyekszik l a k n i . E n n e k k ö v e t k e z m é n y e , hogy a v á r o s 80 k i l o m é t e r hosszú és 40 k i l o m é t e r széles. M e g e s e t t , h o g y b a r á t a i n k e l v i t t e k l á t o g a t ó b a , m o n d v á n , n e m l a k n a k messzire a m e g h í v ó k , csak 30 k i l o m é t e r n y i r e i n n e n . . . (a v á r o s o n belül). A z A m e r i k a i M a g y a r N é p s z a v a és S z a b a d s á g egy o l d a l t ír r ó l a m (a k i t ű n ő ú j ságíró, M a r e r G y ö r g y írása). Egy n a g y o n j ó m o d e r n g a l é r i a m e g h í v ú j r a k i á l l í t a n i őszre. P e r s z e e n n y i „ a m e r i k a i " t e m p ó m á r sok n e k e m , ezt n e m í g é r e m m e g , m a j d egyszer, t a l á n . . . E z e k a sorok n e m a k a r n a k u t a m r ó l é s főleg N e w Y o r k r ó l t e l j e s k é p e t a d n i , e z n e m is v o l n a lehetséges. A h o g y a k é p e k e n : ott is k e v e r e d i k a f é n y és á r n y é k , a v i lágos és sötét, a m e l e g - és hidegszín, e m b e r s é g és rosszaság, k ö z ö n y és l e l k e s e d é s . Í g y t a l á l t a m é n világos, szép b a r á t s á g o t m i n d e n ü t t , a h o l j á r t a m m i n t „ m a g y a r festő". M a n h a t t a n szigetén b a r á t i szigetsejteket, a m e l y e k m e l e g s é g e t v i t t e k b e l e a k o m o r h á z r e n g e t e g b e . A n a g y k u l t ú r á j ú p s z i c h i á t e r és m e l e g s z í v ű f e l e s é g e ; a d r á g a k e d é l y ű k i t ű n ő zeneszerző, n e j é v e l , a n a g y s z e r ű r u h á k a l k o t ó j á v a l . É s Lili, a l e g o d a a d ó b b b a r á t , a k i i s m e r e t l e n ü l is, m á r r é g e n „ R u z i c s k a y - k u l t u s z t " t e r j e s z t e t t N e w Yorkban, a régen megszerzett h á r o m képem b i r t o k á b a n . . . És h o z z á j u k k a p csolódó b a r á t o k sora, a b a l e t t m e s t e r s a k a n a d a i „140"; m i n d k e d v e s e m b e r e k , m a g y a r o k és n e m m a g y a r o k , a k i k k e l így t a l á l k o z h a t t a m a m ű v é s z e t n e m e s e n s e m l e g e s , harmonikus területén. ö k és s o k a n m á s o k s e g í t e t t e k m e g l á t n i N e w Y o r k m i n d k é t a r c á t , a m e l y e t , k e d v e s F ő s z e r k e s z t ő m , h a n e m is t u d t a m véglegesen v i s s z a a d n i és n e m lett í r á s o m b ó l b e f e j e z e t t m ű , d e t a l á n l e t t belőle — r e m é l e m — egy e l f o g a d h a t ó v á z l a t . R e p ü l ő n k ú j r a felszállt, és ú j r a 9 ezer m é t e r m a g a s a n 800 k i l o m é t e r s e b e s s é g g e l r e p í t e t t P á r i z s b a , Bécsbe, és o n n a n B u d a p e s t r e — h a z a .
66
Ezüst G y ö r g y : A z
avignoni
híd
Ezüst G y ö r g y : Nyitott
II.
kapu
KIÁLLÍTÁSI NAPLÓ
EZÜST GYÖRGY KIÁLLÍTÁSA A BÉKÉSCSABAI MÚZEUMBAN A tartalmi szándék határozta meg Ezüst György ú j kiállításának rendezését, a kiállításra érkező látogatót mégis meghökkenti az eléje táruló látvány. Az eddig megszokott elrendezésű képek helyett kocsikerekeket, ajtót, ablakot és deszkákat pillant meg. S csak az első íelocsúdás után l á t j a meg a képeket. : . H a Ezüst György meglepetést akart elérni — sikerült! A rendhagyó „körítés" h í r e gyorsan terjedt, és sokak figyelmét felhívta kiállítására, talán azokét is, akik egyébként távol maradtak volna. Ámde a külsőségek túlhangsúlyozása könnyen pirruszi győzelemmé válhat. Kétségessé teszi a látvány burka alatt meghúzódó tartalmat, amely önmagában is jelentős, és szemlélésére érdemes időt fordítanunk. A gondos elrendezés alkalmat adott arra, hogy a képek jellegzetességei felfokozott hatást v á l t s a n a k k i ; ez a kiállításnak mindenképpen érdeme, és ha szokatlan is, a siker n e m vitatható el. A termékeny Ezüst György — „viharsarki" festő. J a k u b a János tanítványa volt, hatása alatt tovább fejlesztette az alföldi festészet nagy hagyományait. Ez n e m csup á n tartalmi és lírai motívumokban jelentkezik, de technikában is előbbre lépett. Mélyebbre hatolt az alföldi látványban és a felszínes jelenségek mögül mindinkább kihámozza az állandót, bár az ecsetjén átszűrt világ még mindig — s talán örökre — romantikusnak hat. Hagyományos kompozícióiban, vissza-visszatérő témáiban, mint a „Disznóölés" vagy a „Tanyák" inkább érzelmi fűtöttségről beszélhetünk, amelyet vitalitással telített friss színérzékkel közvetít. Újabb portréi elmélyültebbek, általában domináló színű háttérrel. Ilyenek a „Kislány .lámpával", a „Vízparton" és a f á r a festett „Piroska". A nagy elődök látásmódja még eluralkodik egyik-másik képén (Zsilipnél, Tanyaudvaron), ahol szinte eltűnik az e kiállításon premierként jelentkező papírkollázstechnika, amely egyébként igen jól érvényesül és indokolt a „Jugoszláv falu", „Csa,bai templom", „Piac a templom előtt" stb. képein. Az alkotó n e m kerülheti meg a valóságot, de a valóságábrázolás igényét sem lehet szó szerint venni, ezért szerencsésebb megoldású az impresszionista hangvételű „Avignon", mint a „Dobozi hídnál", ahol ez utóbbin, mint egyszerű fotón, csak a valóság látleletét kaptuk vissza. Ezzel szemben tartalmilag is sűrítettebbek a „Tanyán" és a „Nyitott kapu" parasztasszonyai, akik talán éppúgy a magányossággal küszködnek, mint az „Egyedül" töprengő férfialakja. E képeken a színeknek, formáknak, foltoknak szerepe, funkciója van, semmi nem ütközik ki a környezetből, de összhangot teremtő erejük nyilvánul meg. Bár minden m ű csak önmagával egyenlő, mégis érdekesnek tűnik, hogy míg egyes képei hallatlanul mozgalmasak (Disznóölés, Kapálok), addig a „Beszélgetés" és a lovas kocsis „Tanyaudvar" merevnek tűnik, megfagyottnak. S ez ú j a b b megállapításra is alkalmat ad. Ezüst Györgynek e kiállításon közönség elé tárt anyaga nem egységes nyelvezetű; a képek keverednek mind témában, mind technikában. A paraszti élet valóságát indokolatlanul vegyíti útiemlékeivel. Kedvezőbb lett volna külön-külön bemutatni ezt a két heterogén csoportot, mert külföldi fogantatású képein inkább a külső látvány nyert rögzítést, hazai témái bensőségesebb ihletésűek. Vitathatatlanul szépek üde olasz tájképei (Tengerpart, Velence) és a két francia kikötő, ahol a most meghódított papírkollázs-technika játékos finomsággal érvényesül. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a művészet megújulása csak az érzések, gondolatok frisseségétől, eredetiségétől várható. Ez a tartalmi szándék jelentkezett mind a kiállítás megjelenítésében, mind a képek tartalmi, technikai újdonságaiban. Ezüst György önmaga keresésében'még nem találta meg végleges hangját. Fiatal korát tekintve talán szerencsés is ebben, mert felfedezései elevenen hatnak és élményszerűek • a néző számára. Újjáteremti a sokszor látott csabai templomot és a parasztudvarokat, egyben elénk varázsolja (távoli t á j a k látványát és hangulatát. Ez utóbbiból szeretném kiemelni a „Jugoszláv t á j I"-et, ahol ötletes volt a külső dekorálás, illúziókeltő, 5*
67
m i n t h a egy ó d o n szálló a b l a k á b ó l s z e m l é l n é n k a z ó v á r o s t . S h o g y a k ü l s ő s é g a d o m i n á l ó e kiállításon, a z t e l s ő s o r b a n a v e n d é g k ö n y v t ü k r ö z i l e g h í v e b b e n , a h o l a b e j e g y zések k e v é s b é a k é p e k k e l , i n k á b b a z ú j s z e r ű és m e g l e p ő k ö r í t é s s e l f o g l a l k o z n a k . A m ű v é s z ezzel j á t é k o s k u l c s o t is a d o t t a n é z ő k n e k , a k i k e d d i g i s m e r e t l e n a j t ó k a t is kinyithattak a festve meghódított világban. BALOGH FERENC
z
<
<
VI H P
P
as
S
P p N
P
es a*
*
W
H CQ M l|VJ HH W
<
P HH CO ÉDESANYÁM
A b a j a i D u n a - p a r t és t á g a b b k ö r n y é k e , a z á r t é r i e r d ő k v i l á g a h a z á n k j e l l e g z e t e s t á j a i k ö z é t a r t o z i k . N e m szokás i d e g e n f o r g a l m i l á t v á n y o s s á g k é n t e m l e g e t n i , d e a k i h o s s z a b b ideig b e n n e él, s n e m c s u p á n a v á r o s é l e t é v e l é r i n t k e z i k , e l ő b b - u t ó b b f e l k e l l fedezze, h o g y ez a v i l á g m i n d m á i g őriz v a l a m i t a t e r m é s z e t h á b o r í t a t l a n e r e j é ből, b é k é s n y u g a l m á b ó l , a b b ó l a m ú l t b ó l , a m i k o r a z e m b e r és a t e r m é s z e t k a p c s o l a t a e g y s z e r ű b b n e k , z a v a r t a l a n a b b n a k t ű n t . N e m a z Alföld, és m é g n e m P a n n ó n i a ; s í k v i d é k , d e a s í k s á g k ö z i s m e r t jellegzetességei n é l k ü l , a z e r d ő k é s vizek v i l á g a , e g y i k a m á s i k a t eleve feltételezi. A f á k t ö r z s e az á r v i z e k n y o m á t h o r d o z z a e g é s z é v e n á t , a füzek léggyökereket eresztenek, a talajt — különösen nyáron — vadul b u r j á n z ó v í z p a r t i n ö v é n y e k l e p i k el. A v a r á z s l a t o t m i n d e h h e z a h a t a l m a s f o l y ó és k i á g a z á s a i t e r e m t i k m e g a h o l t á g a k k a l és m o r o t v á k k a l m e g a r a j t u k és k ö r ö t t ü k h ö m p ö l y g ő csönddel, k ö d d e l és p á r á v a l . Az e m b e r itt i d e g e n ; z á r t v i l á g ez m é g m i n d i g , l e g feljebb rövid pihenőhely a csónakon odavetődők számára. I f j . É b e r S á n d o r ezt a világot fogalmazza á t k é p e i n t ö b b évtizede. N e m c s a k m ű v é s z e t e t csinál, ú g y érzi, k ö t e l e s s é g e t is t e l j e s í t , a m i k o r a p u s z t u l ó és p u s z t u l á s r a ítélt világot a j e l e n n e k és j ö v ő n e k m e n t i át, h i s z e n — m i n t í r j a — „ s z a b á l y o z z á k a Dunát, n e m nőnek ú j kristály-homokú zátonyok, ritkán pihen meg r a j t u k a vízim a d á r , . . . a m e s e h a n g u l a t ú m o r o t v á k a t feltölti a z iszap, b e t e l e p í t i a z e r d é s z ; v í z m o s t a p a r t o k r i t k á b b a n s z a k a d o z n a k ; faragott, b ü s z k e n y a k ú h a l á s z b á r k á k s o r á b ó l m á r c s a k egyet r i n g a t a S u g o v i c a " . A m ű v é s z a j e l e n h e z t a p a d , d e úgy, h o g y a m ú l t a t is m ö g é j e v a r á z s o l j a : v a n is v a l a m i e g y m á s b a f o r g a t á s a a m ú l t n a k és j e l e n n e k , m é g r e k v i z i t u m o k r a sincs szükség, hogy a z időbeli á t f e d é s n e k t ö k é l e t e s i l l ú z i ó j a
megteremtődjék. Amit látunk, jobbára víz, fa és bokor selymesen vagy tompán fénylő kékek, zöldek, barnák és narancsok, szürkék és feketék együttesébe ágyazva. • Ezek a színegyüttesek sohasem súlyosak, a pasztell leheletfinom vonásaiból állnak * össze, mint múltunk az emlékezés laza szálaiból. A kréta nem fedőfesték, alóla előel'ővillan a papír fehére, mint ahogy az egyes vonások közt felbukkanó fehér mezsgye ugyancsak a jelenés törékeny voltára figyelmeztet. A kontúrok nem játszanak különösebb szerepet, a tér hangsúlyozott tagolása ugyancsak ritkábban jut szóhoz. Valóban: a jelenések, víziók világában járunk, az álom és valóság határterületén, de mégis ehhez a világhoz közelebb. Aminek a festő krétájával formát ad, ott van előttünk, csak mélyebb színekbe, tónusokba ágyazva, az éltető fényt nem kívülről kapják, önmagukban hordják. A művész- számára a hiteles rögzítésnél fontosabb a felfedezés öröme vagy a belefeledkezés teljessége. Így válik számára fontossá egyegy fa, víztükör vagy vízparti erdőrészlet, de amit az első pillanatban realitásnak hittünk, arról kiderül, hogy annak „égi mása": a művész ujjai nyomán éterivé tisztul: nemcsak súlya vész el, s színeiben lesz varázslatosabb és emelkedettebb a kézzelfogható mintaképnél, maga a motívum is végtelenül leegyszerűsödik. Az évszakok képe közül mindössze a tél válik el élesen a többitől, érthető módon, de a tavasz, nyár és ősz már alig választható szét egymástól, rokon színek mesevilágába burkolózik mindegyik. Fa esetében a genusra is. alig-alig következtethetünk, az erdőrészlet ugyancsak a színek síkban szétterülő együttesébe öltözik, minden azonosítható utalást mellőzve. A világ nem veszti el reális létét, csak tünékeny fátyol mögé búvik, az álom és varázslat dimenziójában éled újjá. Ez az áttételes elvonatkoztatás ifj. Éber Sándor művészetének sajátja. Forrásai eléggé kitapinthatók. Maga a művész jegyzi meg, hogy bátorította őt Nagy István ,-,atyai barátsága és példája", és ott volt előtte Rippl-Rónai alakja is, aki szintén „merte a pasztellre bízni életművét". Elhatározó szerepet és jelentőséget kell tulajdonítanunk az apa, Éber Sándor munkásságának, serkentő és ihlető jelenlétének, ö ugyan olajjal dolgozott elsősorban, de technikája, expresszív színkezelése nem maradt hatás nélkül fiára sem. Talán még szemléletük mélyén is fedezhető fel közös vonás. A fiú azonban más utakra tért, és a mozgalmas élettől távolabb, a természetvilágában kereste és találta meg szűkebb pátriájának sajátos vonásait. MEZEI OTTÓ
HEMMERT JÁNOS KIÁLLÍTÁSA A LILIOM UTCÁBAN „Festészeti kísérletek" címmel állította ki huszonhárom képét Hemmert János a szegedi József Attila Tudományegyetem Liliom utcai KISZ-klubjában október 16-a és 30-a között. Az éppen egy szobányi kiállításból világosan kiderült, hogy a festő szűknek érzi eddigi világát, megpróbál kilépni a megszokott keretekből — s ez a fordulat ezúttal szó szerint is igaz: a katalógusban több kép méretét a megszokott két számjegy helyett három jelzi. Mivel ezeket a képeket maga a festő nevezi kísérleteknek, nem kész, befejezett tényeknek kell tekintenünk őket; sokkal inkább figyelmet érdemei az a magatartás, amely szinte tüntetőleg szakít a megszokott formákkal, hagyományokkal egy korszerűbbnek tartott, „naprakészebb" festői nyelv kialakítása érdekében. A vendégkönyv és az október 28-án este, dr. Tóth Miklós bevezető szavai után megrendezett vita frappáns módon hívja fel a figyelmet a közönség, a fiatalok igényeire. Ezeknek az igényeknek a színvonalával lehet vitatkozni, de létjogosultságukat tagadni aligha. A fiatalokat minden érdekli, amiben saját világukat vélik fölfedezni, szeretik a problematikusát, az izgalmasat, a szokatlant. Nem az ő hibájuk, ha sokszor még — tisztelet a kivételnek — a legalapvetőbb képzőművészeti terminus technikusokkal sincsenek tisztában, ha nem veszik észre, hogy amit forradalmian újnak gondolnak, az már szerte a világban nem az, ha nem mindig tudnak eligazodni a számukra új formanyelv útvesztőiben, s így különbséget sem mindig tudnak tenni modern műalkotás és modern giccs között. Sokkal inkább felelős ezért az avult és már sokszor kifogásolt iskolai rajzpedagógia. Hemmert János dekoratív hatásokban való gondolkodása, gyorsan reagáló, technikai „fogásokra" mindig hajló készsége, szellemes felületmegmunkálásai teszik érdekessé ezt a kiállítást. Mint ilyen, érdekes színfoltja lehetne a szegedi képzőművészetnek. K. E. 69
TANULMÁNY
KASSAI KELEMEN JÁNOS
FILOZÓFIAI REFLEXIÓK LUKÁCS GYÖRGY ÉS HELLER ÁGNES KÖNYVEIRŐL LUKACS GYÖRGY: MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM A művészet és az irodalom problematikájának szentelt, válogatott esztétikai í r á sait tartalmazó kötete világosan megmutatja, hogy Lukács mennyire filozófus, hogy a speciális szakkérdések, irodalomelméleti (ezen belül drámaelméleti, regényelméleti) problémák mennyire filozófiai síkon, a marxizmus általános elméletének szintjén m e rülnek fel nála. S éppen ez az általános megközelítésmód, ez az összefüggések m e g ragadását lehetővé tevő filozófus attitűd biztosítja a részkérdések sikeres felvetésének és megoldásának lehetőségét is. Ez az első tanulság, amelyet le kell vonnunk. Persze, Lukács ebben nem áll egyedül. A m a r x i z m u s klasszikusainak mindig s a j á t j a volt a totalitás álláspontja, a speciális területek mindenoldalú m e g közelítésének szándéka és képessége. Ez ¡tette lehetővé, hogy a kapitalista m u n k a megosztásból, a technikai és tudományos fejlődésből szükségszerűen adódó feltételek mellett is a reneszánsz egyéniségek gazdagságát t u d t á k m a g u k b a n megvalósítani. B á r az emberi energiák végessége kövekeztében n e m t u d t á k minden speciális terület elméletét kidolgozni, ezek helyére csalhatatlanul rá t u d t a k mutatni, s bár n e m volt módjuk megadni minden választ, a kérdéseket mindig képesek voltak pontosan megfogalmazni. Ha m á r a marxizmus klasszikusainak e máig utolérhetetlen képességéről beszélünk, r á kell mutatnunk, mi mindent köszönhet Lukács a részletesen ugyan m e g n e m válaszolt, de egzaktul megfogalmazott kérdéseknek. Esztétikája, helyesebben: m ű v é szetfilozófiája n e m más, mint monumentális válaszadási kísérlet Marx híres p r o b lémafelvetésére, mely így hangzik: „A nehézség azonban n e m a n n a k megértésében van, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi fejlődési f o r m á k h o z v a n n a k kötve. A nehézség az, hogy még mindig műélvezetet n y ú j t a n a k nekünk és bizonyos vonatkozásban n o r m a és elérhetetlen minta számba mennek." A válaszadás helye természetesen szintén megvan a m a r x i életműben: s ez n e m más mint a történelmi materializmus, mely egyszerre történelemelmélet és filozófiai antropológia. A k é r d é s t és a válaszadás helyét azonban össze kellett kapcsolni, s a választ ki kellett bontani a történelmi materializmusból, illetve a marxi antropológiából. Mindez — mint Lukács felismerte — a műalkotásnak, mint a társadalmi valóság specifikus elemének, mint meghatározott „társadalmi tárgynak" vizsgálatát előfeltételezte (és előfeltételezi). Annak megválaszolását tehát, hogy mi a műalkotásnak, mint az emberi objektivációk egy nemének specifikuma s hogy ez az objektivációtípus miképpen „áll fenn" a társadalomban. Az ember és objektivációinak viszonya — íme e kérdéskomplexumon belül helyezkedik el Lukács vizsgálódásainak tárgya. A műalkotás ontológiájáról van szó — a probléma tehát egyszerre antropológiai és ontológiai. Az esztétika (ilieve művészetfilozófia) tárgyának ezek az ontológiai dimenziói 70
a késői Lukács-művekben, A különösség-ben és Az esztétikum sajátosságá-ban bomlanak ki a maguk teljességében. Épp e dimenziók teljes megrajzolását, körülhatárolását tekinthetjük az eddigi életmű, az eddigi hosszú érlelődés betetőzésének. Nem véletlen, hogy a két nagy munkából jórészt azok a fejezetek kerültek át a reflexióink tárgyát képező kötetbe, melyek ezt az aspektust, ezt a megközelítésmódot képviselik. (Pl. „A művészet mint az emberiség fejlődésének öntudata" A különösség-bői; illetve „Az egynemű közeg, az egész ember és az ember egésze", „A meghatározatlan tárgyiasság" és „A katarzis mint az esztétika általános kategóriája" Az esztétikum sajátosságá-bóL) A mondottak persze nem jelentik, hogy az ontológiai vonatkozások nem találhatók meg a korábbi munkákban. Filozófiai előfeltevésként, elméleti bázisként állandóan jelen vannak, s meg is fogalmazódnak a konkrétságnak olyan szintjén, amilyet a vizsgált tárgy éppen megkíván. Lukácsnak a polgári álobjektivizmussal és szubjektivizmussal folytatott meg-megújuló polémiája e szempont állandó jelenlétére utal (1.: Riport vagy ábrázolás, A művészet és az objektív igazság, A művészi alakok szellemi arca, Elbeszélés vagy leírás? — hogy csak a kötetben publikált néhány írást említsük). Fejlődésének, marxista korszakának hosszú évtizedei alatt azonban a műalkotásokkal kapcsolatos másik nagy kérdéskomplexumot tartotta szem előtt: a művészi visszatükrözés, s általában a visszatükrözés problémáit. Sokáig tehát a visszatükrözéselmélet alkalmazása állt érdeklődésének előterében. A történelmi regénynek szentelt jelentős munkájában, s általában a realizmus különböző kérdéseivel foglalkozó tanulmányaiban a dráma, a tragédia, a regény jellegzetességeit a valóság vissza tükrözésében játszott sajátos szerepük alapján vizsgálta. A műalkotásoknak ebből a szempontból történő megközelítése ugyanakkor a késői művekben sem sikkadt el. A két szempont — az ontológiai, s a visszatükrözés-elméleti — tulajdonképpen egymást feltételezi, s szerves szintézisbe hozásuk képezhette egyáltalán az Esztétika sikeres kidolgozásának alapját. E szintézis sematikusan a következő gondolatokat tartalmazza. Kiindulópontja a történelmi materializmus alaptétele, mely az embert önmaga teremtőjének ismeri el. E gondolat értelmében a történelmi-társadalmi valóság az ember gyakorlata, mely az objektív szubjektívvé válásának, illetve a szubjektív objektívvé válásának állandó színtere. A műalkotás, mint sajátos objektiváció szintén a szubjektum és objektum egymásra vonatkozásának e mezejében helyezkedik el. így elmondható, hogy a műalkotás a szubjektív emberi érzékek tárgyi-objektív létezési módja, a megfelelő emberi érzék pedig a műalkotások szubjektív létezési módja. Ez a f a j t a szubjektum-objektum viszony természetesen nemcsak a műalkotás társadalmi tárgyként való fennállására jellemző, mert a valóság minden eleme annyiban létezik társadalmi tárgyként, amennyiben egyrészt emberi erűk objektivációja, s másrészt megvan a lehetőség „a szubjektumba való visszavételére", vagyis létezik a neki megfelelő szubjektív erő. Ez jellemző a szerszámokra, gépekre — egyáltalán az anyagi és szellemi kultúra egészére. A különbség itt az, hogy az anyagi termelőerők esetében a szubjektum és objektum ezen egysége állandóan megbomlik, így a termelőerők anyagi oldalának konkrét alakjai folyton kihullnak a társadalmi valóságból, nem képezik tehát annak maradandó, mindig eleven elemét. A műalkotás esetében viszont nemzedékről nemzedékre újratételeződik a szubjektum és objektum ontológiai egysége, mivel a specifikus emberi érzékek- csak e tárgyiságokra való vonatkozásukban léteznek, illetve alakulnak ki. A történelem általában véve az emberi lényegi erők (termelőerők, univerzalitás, szabadság stb.) gyarapodása. Az egyszer meghódított erőkről — Marx híres mondása szerint — nem mond le az emberiség, mint „értékeket" felhalmozza őket. S épp a művészet a humanitás-értékek akkumulációjának egyik fontos színhelye. Amikor a partikuláris egyén egy más korban kialakult művet élvez, e huma-nitás-értékeket „sajátítja el", „veszi vissza". Számára tehát a műélvezés aktusa a nem életében való egyfajta részvétel. Itt válik: világossá a mindennapiság problémájának, 71
s az ehhez kapcsolódó megkülönböztetéseknek, az „egész ember", illetve az „ember egésze" közötti különbségtételnek kardinális jelentősége. Az „egész ember" a mindennapi élet heterogenitását élő, abban egész felületével, legkülönbözőbb „fakultásaival" részt vevő partikularitás. Objektivációiban azonban túlmutat önmagán. Ilyenkor összes erői egyetlen feladatra összpontosulnak, s azzá válik, amit Lukács az „ember egészének" nevez. Az „ember egésze" a homogenizálás segítségével a nembeliség szintjére emelkedett partikularitás. A morális döntésekben, a politikai-társadalmi tettekben mindig megfigyelhető ez a homogenizálás, de a m ű vészetnek abból a szempontból kitüntetett szerepe van, hogy a művészi homogenizálás rendelkezik egyedül homogén médiummal (láthatóság, hallhatóság). A művészi alkotás és befogadás egyaránt biztosítja a mindennapok horizontján való túllépést, a partikularitás meghaladását, a nembeliség szférájába való emelkedést. A műalkotásnak, mint „létezőnek", a társadalmi praxist jelentő szubjektumobjektum kölcsönhatás elemének és eredményének ez a vizsgálata a lukácsi Esztétika kulcsa, az életmű betetőzése. Az esztétikum vizsgálata ezzel nem merült ki, hisz az esztétikum objektivációi nemcsak „fennállnak", „léteznek", hátnak, hanem a visszatükröző tevékenység egy típusát is jelentik. Ennek az aspektusnak elemzése — mint utaltunk rá — Lukács legtöbb munkájában központi helyet foglal el, s az Esztétikában is jelentőségének megfelelően szerepel. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az elemzés kiindulópontja itt is a szubjektum-objektum viszony. Az előző ontológiai viszonnyal szemben azonban itt a visszatükrözött szubjektum-objektum viszonnyal van dolgunk. (A művészet a társadalmi létnek, az ember világának visszatükrözése!) Ez az a pont, melyben Lukács megragadja a tudomány és művészet különbségét. (A tudomány — a művészettel ellentétben — dezantropomorfizál, a tiszta objektivitást, s nem a szubjektum-objektum viszonyt tükrözi.) A művészi és a tudományos tükrözés specifikumainak vizsgálatával nagyban hozzájárult Lukács a dialektikus materialista visszatükrözés-elmélet továbbfejlesztéséhez. Ebben is segítségére volt a marxi antropológia szempontjainak érvényrejuttatása, hisz a visszatükrözés-elmélet nem dolgozható ki az emberi gyakorlat legáltalánosabb vonásainak figyelembe vétele nélkül. E sorok írója — félreértések elkerülése végett — szükségesnek .tartja leszögezni, hogy a visszatükrözési az anyag egyetemes tulajdonságának tartja, s termékenynek ismeri el azokat a filozófiai m u n kákat, melyek ilyen értelemben igyekeznek megalkotni a visszatükrözés általános kategóriáját. -Ebben a tekintetben is mérvadó viszont Marx azon útmutatása, hogy „Az ember anatómiája kulcs á majom anatómiájához. Viszont a magasabb rendűre való utalások az alacsonyabb állatfajtákban csak akkor érthetők, ha a magasabb rendű már i s m e r t . . . " Ennek analógiájára a visszatükrözés alacsonyabb rendű formái is csak az emberi megismerés sajátosságainak feltárása után sorolhatók be a visszatükrözés általános filozófiai kategóriája alá! Az alapvető esztétikai kérdésnek megválaszolása, hogy ¡ti. elmúlt korok alkotásai miért és hogyan hathatnak m á r ¡társadalmi feltételek között, nem tette tehát fölösgessé annak a Marx szerint kevesebb nehézséget jelentő problémának boncolgatását, hogy miképp kötődnek a műalkotások azokhoz a társadalmi feltételekhez, melyekben születtek, hogyan tükrözik következésképp korukat. A jelenlegi kötet a Lukácsművek sok olyan részletét gyűjti szerencsésen egybe, melyek e problémakör részletes kidolgozásához járultak hozzá. Gondoljunk a „tragikus" korok és a ¡tragédia műfaj, a kapitalista társadalmi struktúra és a regény összefüggéseinek nagyvonalú tárgyalására A történelmi regény itt közölt fejezetében. Indokolt volt a korai Theorie des Romans szerepeltetése is („Az epopeia és a regény", „A regény kompozíciója", „A dezillúziós romantika" c. fejezetek közreadása), hisz ennek segítségével válnak láthatóvá a kontinuitás és a diszkontinuitás mozzanatai Lukács szellemi fejlődésében. Kétségtelen, hogy a Theorie des Romans a kérdésfelvetés tekintetében előremutat: közte és a már marxista ihletésű Történelmi regény, valamint a harmincas évek egyéb munkái között megvan a kontinuitás. Épp ezen belül érthető meg az a diszkontinuum, mely a marxizmus elsajátításából ered, s ezzel együtt az, hogy mit tett 72
lehetővé Lukács, illetve maga az irodalomtudomány és az esztétika számára a marxizmus. A Marxtól és Lenintől tanultak alapján tudta meghaladni az objektivizmus és szubjektivizmus rossz ellentétét, mely régebben a mechanikus materializmus és az idealizmus, a XIX. századtól pedig a pozitivista szcientizmus és az életfilozófiai irracionalizmus ellentétének képében jelentkezett. Ez rendkívül lényeges szempont, hisz a szubjektivizmus és az objektivizmus a munkásmozgalmon belül is állandóan reprodukálódott és reprodukálódik. (Elég éppen a korai Lukács-műre, a Geschichte und Klassenbewusstsein-re utalni, mely a húszas években egy absztrakt humanista áramlat megerősödésében játszott közre.) Ahogy már a Feuerbach-tézisekből is kiviláglik, a történelmi materializmus abszolút újdonsága a társadalom- és emberfelfogásban, valamint az ismeretelméletben állandóan kísértő rossz ellentétek megszüntetése volt. Ezt a praxis szempontjának bevezetése tette lehetővé. A II. Internacionálé korszakának torzításai után többek közt ebben a vonatkozásban állította helyre és fejlesztette tovább Lenin is a marxizmust. A művészet és az objektív igazság c. írásában maga Lukács hivatkozik erre: „Ez az összefüggés az ismeretelmélet szigorú objektivitása és a gyakorlattal való legbensőbb kapcsolata között a materialista dialektika, a marxizmus—leninizmus egyik lényeges mozzanata. A külvilág objektivitása nem halott, megmerevedett, az emberi gyakorlattól független, azt fatalisztikusan meghatározó objektivitás, hanem — éppen az emberi tudattól való függetlenségében — benső, elválaszthatatlan kölcsönhatásban áll az emberi gyakorlattal. Lenin már kora fiatalságában elutasította az objektivitás minden mereven fatalisztikus, nem konkrét és nem dialektikus felfogását, mint amely hamis és apológiához vezet. Mihajlovszkij szubjektivitása elleni harcában egyúttal Sztruve merev és apologetikus »objektivizmusát« is bírálja." Lukács irodalomelméleti írásainak egyik nagy érdeme a pozitivista gondolkodás és a XIX. századi naturalista regény, s leíró ábrázolásmód összefüggéseinek bemutatása. A pozitivizmus — mint ismeretes — biológiai és fizikai összetevőire redukálja az embert, megszüntetve mindent, ami "specifikus az emberben. Ezzel eleve a fennállót, a tényszerűséget (fakticitást) abszolutizálja, s leszűkíti a transzcendencia horizontjait, a közvetlen adottságon túlmutató tendenciákat, melyek magában a fennállóban gyökereznek. Ennek megfelelően az epikai leírás — mint Lukács rámutat — „az embereket a holt tárgyak színvonalára redukálja." (L: Elbeszélés vagy leírás). E megjegyzéséhez azonnal hozzáteszi, hogy „a hamis objektivitással ugyanolyan hamis szubjektivitás áll szemben". „A szubjektivizmus legmagasabb foka a modern regényben (Virginia Wolf, Joyce) csakugyan álló, dologi állapotszerűséggé változtatja az ember egész belső életét. Paradox módon ez a szélsőséges szubjektivizmus ismét a hamis objektivitás holt dologiságához közeledik." Lukács szerteágazó, sokirányú hatást gyakorolt nemcsak a szigorú értelemben vett marxizmuson belül, hanem korunk marxista és polgári kultúrájának egészére. Regényelméletét az utóbbi években L. Goldmann elevenítette fel, egybekötve egy strukturalista (szélsőségesen objektivista!) jellegű filozófiai interpretációval. A Theorie des Romans még hegeliánus szellemben, A' történelmi regény s a többi Lukácstanulmány már a marxista elmélet fényében a regényformákat a társadalmi formákkal szembesítve vizsgálja. Az említett munkák nagy érdeme, hogy a társadalom és az irodalmi mű közötti kapcsolatot nem a mechanikus, lineáris kauzalitás értelmében fogják fel. Azt vizsgálják inkább, hogy milyen társadalmi struktúrák tesznek lehetővé bizonyos műfajokat (nem egyes műveket!), s ezen belül bizonyos szerkezeteket (az árucsere, illetve a használati érték és csereérték összefüggései a XIX. századi regény „problematikus hősével"). . Goldmann a föntebbiekből kiindulva megállapítja, hogy a Lukács által elemzett regénytípusok formai struktúrája „szigorúan homológ az árutermelő társadalomban létező csere struktúrájával", majd ugyanebben a szellemben igyekszik összehasonlítani az utóbbi évtizedek „neokapitalizmusának" struktúráját a nouveau románnal. Leszögezi, hogy ma már teljesen megszűnt az egyén autonómiája mind a terme73
lésben, mind a fogyasztásban, mind a politikai életben, mivel egyre jobban elhatalmasodnak a dolgok és a személytelen társadalmi intézmények. Ennek felel meg a nouveau román-ban a személyiség megszűnése és a tárgyi világ sajátos ábrázolása. Kétségtelen, hogy Goldmann sok megállapítása célba talál, de az is kétségtelen, hogy Lukácsot egyoldalúan interpretálja, „fejleszti tovább", s leglényesebb tanításait h a g y j a figyelmen kívüL Felmerül ugyanis a kérdés: az, hogy a nouveau román-ban kifejeződő a n t i h u m a nizmust a társadalmi struktúra hívja életre, igazolja-e magát az antihumanizmust? A naturalizmussal kapcsolatban Lukács így fogalmazta meg .ugyanezt a kérdést: „De nem elkerülhetetlen-e ez a fejlődés? Tegyük fel, hogy szétzúzza a régi epikai kompozíciót, ¡tegyük fel azt is, hogy az ú j kompozíció a régivel költőileg nem egyenértékű — de vajon nem éppen a kompozíciónak ez az ú j f o r m á j a adja a »kész« kapitalizmus méltó képét? Elhisszük, hogy emberietlen, az emberekből a dolgok tartozékát csinálja, állapotot, csendéletrészt — de vajon nem éppen ez az, amivé a kapitalizmus az embereket a valóságban teszi?" (L: Elbeszélés vagy leírás?). Lukács megjegyzése erre az, hogy „megvesztegetően" hangzik, de mégis helytelen. És a proletariátusra hivatkozik, mely az embertelenség elleni lázadásában a humanizmus hordozója. A proletariátus, a „tagadás", ugyanúgy tartozéka a kapitalizmus „adottságának", „tényszerűségének", mint a dolgok uralma (mely egyébként emberek uralma, egy osztály uralma). Ez a válasz ma is aktuális. Sok közkeletű elmélettel szemben (Marcuse, Goldmann stb.) a munkásosztály ma sem „integrálódott", ma is a tagadás megtestesítője. Eleme a fennállónak, s a fennálló transzcendentálásának is biztosítéka. A filozófia nyelvére lefordítva e válasz a szubjektivizmus és objektivizmus ellentétének meghaladására, az emberi gyakorlat törvényszerűségeinek figyelembe vételére támaszkodik. Szabadság és szükségszerűség, tényszerűség és tagadás, objektív feltételek és szubjektív feltételek dilemmájának megoldása ez a dialektika szellemében. A lukácsi életművet átfogni szándékozó kötet kapcsán emeljük ki ezt a néhány gondolatot. Bizonyos, hogy nagyon sok kérdést n e m érintettünk, s elmentünk egyes tévedések mellett is. De a teljességet átfogó értékelés roppant feladata meghaladja egyetlen tanulmány kereteit és egyetlen szerző erejét. (Gondolat Könyvkiadó 1969.)
HELLER ÁGNES: A RENESZÁNSZ EMBER A magyar filozófiai élet jelentős eseménye volt Heller Ágnes e 'könyvének megjelenése is. Sok műfaj, sok módszer ötvözésével történelmi aspektusában vizsgál egy olyan témát, melynek jelentőségét az .utóbbi években domborította ki ismét a marxista filozófia. Arra az egzisztencialista vádra, hogy a marxizmus rendszerében nincs helye az embernek, az emberről szóló elméletnek, .természetesen mindig csattanós választ adhatott Marx vagy Lenin bármely művének fellapozása, de a polgári elméletekkel vívott harchoz csak a legutóbbi évek eredményei jelentettek ismét jelentós hozzájárulást. Az eddigi publikációk — magyar vonatkozásban gondolunk itt pl. a folyóiratainkban lezajlott elidegenedés-vitára, Márkus György, Hermann István, Farkas Endre stb. könyveire — leginkább a 74
marxi kiindulópontok tisztázását, a polgári Marx-interpretációk, illetve a polgári antropológiák, elidegenedés-elméletek bírálatát tekintették feladatuknak. Ezeken az eredményeken túl természetesen még sok a tennivaló. A marxista filozófiára vár még pL ann a k a folyamatnak részletes feltárása, elemzése, melynek során kifejlődtek, illetve kifejlődnek az emberi „lényegi erők" az egyedben, vagyis megjelenik az antropológiai értelemben vett individuum. Ezt a kérdést m á s problémák tárgyalása során eddig talán csak Tőkei Ferenc érintette ú j a b b könyveiben, melyekben Marx utalásaira támaszkodva kimutatta, hogy a „természetadta" közösségekben nem lehet szó az individualitás megjelenéséről. Az egyén csak a természetadta viszonyokat felbomlasztó árutermelő társadalmakban szakadhat
le ,ja közösség köldökzsinórjáról", pl. az antikvitásban, mély e folyamat megindulásának felemás kezdete volt, illetve a kapitalista termelési viszonyok közt,- melyek az elidegenedés jelenségének végletekig való kifejlesztésével visszavonhatatlanná tették az individualitásnak legalább potencialitásában való kibontakozását is. A polgári fejlődés kezdetén, a reneszánsz korában bekövetkezett társadalmi változások — a feudalizmus természetadta közösségeinek felbomlása, a termelőerőknek a szűk közösségeken való túlnövése, az emberek világtörténelmi érintkezésének megindulása stb. — lehetővé tették az emíberiség és az ember fogalmának felfedezését. Meg kell jegyezni, hogy emberfogalom természetesen létezett már az antikvitásban is, amit a reneszánsz gondolkodók sok tekintetben kiindulópontul is vettek. Arisztotelésznél pl. már megtalálható az a gondolat, hogy az ember társadalmi, a sztoikusoknál és epikureusoknál pedig az. hogy az ember természeti lény; csakhogy — mint Heller felhívja r á a figyelmet — Arisztotelésznél a társadalmiság azt jelentette, hogy az ember a polisz tagja, míg a reneszánsz megmutatta, hogy az ember az emberi nem egyede, tehát gondolkodásának egyik pólusaként az emberiség jelent meg. Heller — igen helyesen — szétválasztja az emberfógalom és az embereszmény kérdését. Megállapítja, hogy emberfogalom és embereszmény a történelem során három esetben közeledik egymáshoz: az antikvitásban, a reneszánszban és a marxi antropológiában. Marx nem a történelmileg létező ember fogalmával szemben, hanem abból ¡kiindulva alkotja meg a maga embereszményét, a történelmi fejlődés immanens céljaként „a n e m és az egyed fejlődése közötti diszkrepancia megszűnését" ismerve fel. Nyilván, az ő korában, a munkásosztály szervezett harcának kibontakozása idején, e diszkrepancia megszüntetésének objektív lehetősége, így szubjektív felismerésének feltétele is adva volt. Zárójelben, a szerző gondolatát továbbgondolva, meg kell jegyeznünk, hogy a marxi emberfogalom és embereszmény egységének . hangsúlyozása azért is fontos, mert implicite az elidegenedés helyes értelmezésének is kiindulópontja. Sokan ugyanis az elidegenedést úgy értelmezik, mint az egyszer megvolt emberi lényeg elvesztését, amit m a j d a
kommunizmusban' ú j r a elsajátít az ember. Ebben az esetben a kommunizmus emberét úgy tekintik, mint az empirikus emberrel szemben álló, azzal ellentétben levő eszményt. De az elidegenedés esetében n e m arról van szó, hogy elveszett az emberi lényeg, hanem arról, hogy míg állandóan gazdagodik, fejlődik a totalitás szintjén, hogy míg szabadság, univerzalitás, tudatosság, társadalmiság, munka, mint nembeli jegyek, egyre jobban megilletik az emberiséget, addig az individuumban nem tükröződik ugyanolyan arányban ez a fejlődés. A kommunizmus annak a lehetőségét teremti meg, hogy a nembeliség szintjén kialakult képességek realizálódjanak 'az individuumban is. így a kommunizmus Marx által leírt embereszménye, az empirikustörténelmi emberfogalommal összefüggésben volt megalkotható. Az antikvitásban és reneszánszban is viszonylag egységben lehetett emberfogalom és embereszmény, mivel e korszakok — mint Heller szintén meggyőzően bizonyítja — az egyéni és nembeli fejlődés közötti diszkrepancia viszonylagos szűkülését eredményezték, aminek következtében pl. az itáliai polisz aranykorában az egyén jól átláthatta sorsát, látva a kapcsolatot intenciói és tetteinek következményei közt. Egyébként ebben a tényben rejlik egyik forrása annak, hogy a reneszánsz oly sok nagy egyéniséget szült. Az. hogy a munkamegosztásnak a reneszánsz individuumai kevésbé voltak alávetve, nagyon fontos, de önmagában nem elégséges magyarázó elv. Az, amit Engels is megcsodált e korszak óriásaiban, áz egyedi és nembeli fejlődés egységének lehetett a következménye, annak, hogy a polisz-keretek között az ember tette, munkájának objektivációja nem lépett még fel vele szemben ellenséges hatalomként, s így evidensnek tűnt a szemében, hogy saját világának alkotója. Heller rámutat, hogy az elemzett tény a reneszánsz praktikus ateizmusát is magyarázza egyben. A későbbiek során, mikor az individuum m á r nem realizálhatja magában a nembeli képességeket a történelmileg lehetséges szinten, mikor szándékai és tettének eredményei közt a társadalom láthatatlan mechanizmusa szakadékot teremt, ismét megnő a vallás iránti szükséglet. Heller elemzése komplex. A történelmi szociológia eszközeivel ábrázolja a reneszánsz társadalom struktúráját. 75
Az antik és az itáliai polisz-fejlődés összevetésével rámutat néhány hasonló vonásra, mely az ember helyzetére is megközelítően azonosan hatott a két korszakban. Ez nem jelenti, hogy az antik és az itáliai, illetve újkori európai fejlődésben csak az analógiát látja. Mindenütt igyekszik megkeresni a fejlődés specifikumát is, nemcsak a különböző világtörténelmi korszakok vonatkozásában, hanem magáin a reneszánsz korán belül is. A polgári fejlődés több úton indult el, többféle perspektívával. A XVI. században ezek az utak elválnak egymástól: az olasz, a német és a spanyol út jövőtlennek bizonyul, míg az angol és francia polgári fejlődés megfordíthatatlannak, visszavonhatatlannak mutatkozik Az itáliai refeudalizáció okát Heller a világkereskedelmi útvonalak megváltozása mellett abban jelöli meg, hogy a polisz, mint a legmagasabb rendű integráció, egy idő után nem biztosíthatta, mint korábban, a polgárság termelőerőinek fejlődését. A pénz pl. Firenzében m á r a XV. század második felétől a korlátok szűk volta miatt az iparból a luxus területére kezd visszaáramlani. A történelmi szociológia módszerének alkalmazása leginkább az olyan finom elemzéseket igénylő esetekben mutatkozik gyümölcsözőnek, mint az egyes itáliai poliszok, pl. Velence és Firenze helyzetének összehasonlítása. Míg Velencében a kereskedelmi tőke játszott mindvégig szerepet az eredeti akkumulációban, addig Firenzében az ipari tőke jelentősége volt számottevő, s ez megszabta a két város politikai struktúrájának, szellemi, művészi-tudományos életének különbségét. A szerző rendkívül meggyőző példaanyagon bizonyítja ezt a tényt. A társadalmi struktúra vizsgálatával párhuzamosan a reneszánsz kultúra — filozófia, etikai gondolkodás, művészet, tudomány, mindennapi tudat — részletes bemutatására is sor kerül. Nem követhetjük minden kérdésben a szerző gondolatmenetét, a következőkben csak néhány gondolatát szeretnénk kiemelni. Érdekes a reneszánsz idő-fogalmának ábrázolása. Míg a természetfilozófia ebben a korban még nem ismeri az idő fogalmát, a társadalomfilozófia már felfedezi. Tárgyalja mégpedig mint időpontot, mint a társadalmi történések folyamatosságát és mint ritmust. Az idő felfedezése azt jelenti többek között, hogy „a reneszánsz az első olyan kor, mely múltat választott magának". Az előző korok számára a 76
múlt ugyanis adottként létezett, mint az adott közösség mitizált előtörténete, míg a reneszánsz a jelen szükségleteinek megfelelő precedens keresése közben választotta múltját. Ez természetesen jelenti még a történelmi feladatok hamis tudattal való végrehajtását is, ami még a francia forradalomra is jellemző lesz. Majd csak a proletariátus lép fel olyan osztályként, melynek számára a múlt nem mint precendens, hanem mint a történelmi szükségszerűség felismerésének egyik forrása lesz fontos. Az időt mint időpontot tipikusan a reneszánsz fedezi fel. Ehhez tudniillik az szükséges1, hogy a társadalom irreverzibilis változásainak üteme egy e m beröltőn belül felismerhető legyen, vagyis az, hogy a termelőerők a z egyén életén belül is észrevehetően változzanak, aminek következtében az egyén helyzete is változónak, ingatagnak és nem egyszer s mindenkorra adottnak tűnik. Az irreverzibilitás miatt szükségessé válik a cselekvés helyes időpontjának megválasztása, lévén, hogy az egyes időpontok n e m egyenértékűek többé sem a politikában (Machiavelli), sem a gazdaságban (Bacon). Az időpont helyes megragadása követelményével párhuzamosan jelentkezik az elmulasztott lehetőség problémája, a m i ről az antikvitásban szó sem lehetett. (A szerző ennek bizonyítására az Oidipusz-problémát elemzi.) Az idő mint folyamatosság a technikai fejlődés vonatkozásában' merül fel. Bacon és Bruno m á r beszél a találmányok jelentőségéről, ami azt is jelenti, hogy ebből a szempontból összehasonlítást is tesznek múlt és. jelen között. Az időnek mint a társadalmi történések folyamatosságának félfedezése jelenti egyben a gondolkodás jövőre való orientálódását is, amivel kapcsolatban Heller ismét jelentős gondolatot f e j t ki. Bizonyítja, hogy a korabeli utópiák — Morus és Campanella utópizmusáról van szó — n e m jövőre orientáltak: a jövőre való orientáltság csak azoknál a gondolkodóknál tapasztalható, a k i k ! a technika, a termelőerők fejlődését és e fejlődés jelentőségét veszik észre. Az idő, általában a változás, egyelőre a termelőerők fejlődésén válik mérhetővé, észrevehetővé, n e m pedig a társadalmi viszonyokon. így ¿ki figyelmét a társadalmi . viszonyok megjavítására irányítja, ebben a korban még n e m orientálódhatik a jövőre, következésképpen a kor utópizmusa a közhiedelemmel szemben múltra irányuló.
Az időnek mint ritmusnak ábrázolása f ő l e g S h a k e s p e a r e é r d e m e . L e g i n k á b b az angol fejlődésben, az eredeti akkumuláció viharaiban válik nyilvánvalóvá a társadalmi fejlődésnek a középkorhoz képest való felgyorsulása. Ez S h a k e s p e a r e - n é l t é t e l e s f e l i s m e r é s k é n t és d r á m a s z e r k e s z t é s i e l v k é n t is j e l e n t k e z i k (VI. Henrik). Az e d d i g t á r g y a l t p r o b l é m á k a z idő objektív tulajdonságainak elemzésével k a p c s o l a t o s a k . A szerző e z e k e n k í v ü l utal arra, hogy esetenként az idő szubj e k t í v v o l t á n a k f e l i s m e r é s e is m e g c s i l l a n ( S h a k e s p e a r e : Ahogy tetszik), de ez m i n d e n k é p p e n kivétel. Bár Heller az időt k i f e j e z e t t e n m i n t a r e n e s z á n s z társadalomfilozófia gondolatrendszerér e k elemét tárgyalja, elemzése általán o s a b b jelen cőségre i s i g é n y t t a r t h a t . A r r a szeretnénk utalni, hogy az idő dialektikus materialista fogalma n e m alkotható meg a társadalmi idő elemzése nélkül. S o k a n a társadalmi időt csak mint az időélmény szubjektivitását értelmezik, pedig maga a társadalm i idő, m i n t egy s p e c i f i k u s a n y a g f a j t a létformája, objektív, tehát a szubjektív időélménytől független, specifikus tul a j d o n s á g o k k a l is r e n d e l k e z i k . H e l l e r bizonyítékai, melyek azt mutatják, hogy ennek felismerése m á r a renes z á n s z b a n is m e g t ö r t é n t , h o z z á j á r u l h a t nak ahhoz, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsunk ennek a problémának. A szerző j e l e n t ő s h e l y e t s z e n t e l a z egyes r e n e s z á n s z g o n d o l k o d ó k — L o r e n z o Válla, Ficino, P o m p o n a t i u s , M a chiavelli stb. — m u n k á s s á g á n a k t á r gyalására. Kiemelkedik Machiavelli m é l t a t á s a . A z t a gondolkodót, a k i n é l keveseket értett jobban félre az utókor, Heller megpróbálja megfelelően érté-
kelni, é l e t m ű v é n e k m e g é r t é s é h e z a b b a n l á t v a a kulcsot, h o g y a z a m á r e l l e n t m o n d á s a i t is m e g m u t a t ó kapitalista fejlődésnek, az eredeti akkumulációnak a m a g a e r k ö l c s t e l e n s é g é b e n is s z ü k s é gesként való felismerését, igenlését jelentette. A könyv utolsó fejezete Filozófiai antropológia c í m e n összefoglalja, h o g y az ember helyzetének a reneszánsz korában bekövetkezett változása a l a p j á n a r e n e s z á n s z filozófia m i t m o n d o t t a z e m b e r r ő l . Először is m e g á l l a p í t j a , h o g y m a g a a filozófiai a n t r o p o l ó g i a e k k o r a l a k u l t ki. Ez a z á l t a l v á l t lehetségessé, h o g y f e l f e d e z t é k . a z e m b e r i s é g közös antropológiai lényegét a szabadságban, v a l a m i n t a z é s z b e n és a m u n k á b a n , ami tartalmazza az alkotás, az önter e m t é s , a s o k o l d a l ú s á g és a v é g t e l e n s é g g o n d o l a t á t (ld. k ü l ö n ö s e n Ficino, P i c o della Mirandola, Pomponatius). A reneszánsz az e m b e r lényegének feltár á s á v a l b e v e z e t t e a z „örök", „ á l t a l á n o s " e m b e r i f o g a l m á t . A z „örök", „ á l talános" e m b e r m i n d e n polgári a n t r o pológia a l a p f o g a l m a (ld. F e u e r b a c h ) , de megalkotása — mint Heller rámutat — a reneszánszban nagy jelentőségű volt, e l ő f e l t é t e l e m é g a t ö r t é n e l m i s é g f e l f e d e z é s é n e k is. A szerző s z e r i n t rendkívül fontos eleme még a renes z á n s z a n t r o p o l ó g i á j á n a k , h o g y a legmagasabb integráció, az emberiség megjelenése egyidejű az individiuumból v a l ó k i i n d u l á s m ó d s z e r t a n á v a l . Heller Ágnes könyvét — talán a fent e b b i é r t é k e l é s b ő l is k i t ű n i k — o l y a n munkaként értékelhetjük, mely a m a r x i s t a filozófiai a n t r o p o l ó g i a t o v á b b i kidolgozásához jelentős történelmi adal é k o k a t n y ú j t . (Akadémiai Kiadó 1967.)
W >«
77
KRITIKA
HÁROM KÖNYV VIETNAMRÖL
TÉNYEK ÉS VITAIRATOK Peter Weiss: Vitairat Vietnamról (Európa K. 1969.); Mary McCarthy: Vietnami jelentés (Magvető K. 1969.) Sárkányjáték (Európa K. 1969.). Barbara Gibson wisconsini költő és tanító ezt í r j a : „Nehéz »elkötelezett« verseket írni. Túl sokat tudunk a borzalmakról, és túl keveset éltünk át belőlük." (Hol van Vietnam? Európa Könyvkiadó 1967.) Nehéz elkötelezett művekről esztétikai értékítéletet alkotni. Túl sok valós problémát elkendőzni szándékozó alkotás jön létre napjainkban ahhoz, hogy ne örülnénk minden lényeglátó, tudatosan politizáló írásnak, és túl kevés azoknak a szépirodalmi alkotásoknak a száma, melyben az elkötelezettség valóban „szép" irodalmi megformálást nyer, hogy egységes egészként legyen képes hatni az olvasó tudatára. Barbara Gibson aggodalma valóban tükrözi napjaink elkötelezett irodalmának egyik problémáját. Az ember — mivel humánusnak tartja magát — ledolgozza a vietnami műszakot, vagy részt vesz egy gyűlésen, s miután így megnyugtatta lelkiismeretét, könnyű szívvel ül le este a .tv-készülék elé, vagy drukkol zöld gyepen labdát rúgó kedvenceinek. A haladó író — mivel haladónak tartja magát — megírja vietnami tárgyú művét, majd kevésbé nyugodt lelkiismerettel visszatemetkezik a „vannak-még-hibák"-írások soraiba emitt, s a „megfojt-ez-a-fogyasztói-társadalom"-témájúakba amott. ' Túl sokat tudunk a borzalmakról, és túl keveset éltünk át belőlük? Napjaink valóban „nagy borzalmakat" átélő népeinek irodalma a nyelvi elszigeteltség és az eltérő formai hagyományok miatt csak lassan, nehezen szivárog át az európai köztudatba. A mindennapok „kis borzalmainak mélyére látó író pedig az ész és h u m á num nevében kötelességének tartja hangját hallatni a „nagy borzalmak" láttán, még ha tudja és érzi is, hogy ezek a művek szükségszerűen híján vannak a belülről fakadó spontán indulatnak, a teljes írói azonosulásnak. S nekünk még a k k o r is, ha tudjuk, hogy e művek - jelentős hányada nem képvisel túl nagy irodalmi értéket, igent kell rájuk mondanunk. Az esetleges elmarasztaló ítélet meghozatalára csak egy olyan — reméljük közeli — kornak lesz erkölcsi alapja, melyben m á r n e m lesznek Nobel-díjas steinbeckek, s amely kor újságolvasó emberének m á r n e m kell fásultan keresztülíapozni a napilapok ú j és ú j vietnami offenzívát hirdető első oldalán. Van néhány magyarul is megjelent vietnami témájú könyv, m e l y — ha más-más szempontból is — okvetlenül magára kell hogy vonja a figyelmet. A Urát a Sárkányjáték címen megjelent vietnami népköltészeti antológia, a drámát Peter Weissnek a m ű f a j lehetőségeit végsőkig tágító formai kísérlete képviseU, 78
míg az epika műfajából egy amerikai újságírónő, Mary McCarthy könyve érdemel említést Peter Weiss könyve címében, az írónő pedig az utolsó oldalon vitairatnak nevezi művét. E két „kívülálló" két olyan országban írta le véleményét Vietnamról, ahol a kétségkívül hiteles, felhasznált dokumentumanyag ellenére is jelentős „hivatalos ellenzékkel" kellett számolnia. A Sárkány ját ék-ban foglaltak — ha egyáltalán eljut a könyv egy szélesebb, nemzetközi olvasótáborhoz — vitathatatlanok. Folklór-voltukból fakadóan ezekből az alkotásokból evidenciaként hat mindaz, amit a két vitairat dokumentumok és érvek sorával bizonyít. Ez a bizonyítási eljárás azonban a két írónál eltérő módszerrel történik. Weiss, bár a dráma, mint műfaj, objektív és szubjektív dialektikus szintézisének megvalósításához adna lehetőséget, ez utóbbi kétszeres kizárásával a teljes objektivitásra tör. Kétszeres kizárása ez a szubjektívnek, mert azon kívül, hogy a szereplőket megfosztja minden individualitásuktól, s így hús-vér emberek helyett társadalmi rétegek, osztályok vagy pártok számokkal jelzett szócsövei jelennek meg a színen (tulajdonképp a közéleti személyiségek esetében is erről van szó), mint író is több-kevesebb sikerrel igyekszik a szenvtelenséggel párosult tárgyilagosság álarca mögé bújni. Ezzel szemben Mary McCarthy vitairatában, mely útijegyzet-, illetve riportjellegénél fogva inkább a publicisztikához áll közel, a műfajban szokásosnál sokkal meghatározóbb szerepet kap az irónó szubjektumának a puszta tények hatását fokozó szuggesztivitása. A tárgyilagos leírásokat, logikus elmefuttatásokat, a kemény, szinte férfias hangot minduntalan heves lírai kitörések szakítják meg. Míg Weiss az általánosból, az emberiség által évszázadok alatt történelemmé absztrahált valóságból indul ki, s mindvégig ott is marad, McCarthy az egyedi felől közelít és jut el az általánoshoz. Weiss az észre apellál, McCarthy könyve könnyebben hat az olvasó érzelmeire, még akkor is, ha az esetleg ellenkezik az írónő eredeti szándékával. Mindezekből is következik már, hogy ha olvasmányosság szempontjából vetjük össze a két művet (s ez ott, ahol egy alkotásnak közvetlen agitatív funkciója van, nem utolsó szempont), a mérleg kétségkívül Mary McCarthy javára billen. Ezeken a módszerbeli tényezőkön kívül Weiss darabjának dramaturgiai jellemzői csak fokozzák ezt a problémát. Garai Gábor így próbálja közelebbről meghatározni „a brechti színműépítés lehetőségeit a lehetetlenségig fokozó" mű jellegét a dráma utószavában: „A Vietnam-dráma semmi előzményre nem hasonlít: színházi előadásnak rövidítés nélkül rendkívül hosszú, történelemkönyvnek epigrammatikusan tömör, antik méltóságú kórusok látszólag statikus perlekedése ez — miközben évszázadok száguldanak el: íme az epikus dráma a sokadik hatványon." Nem más ez a darab, mint Vietnam történelme kétszer tizenegy „stádiumra" osztva, végigkövetve a vietnami nép szüntelen harcát a külső és belső elnyomás ellen. Mindez a díszletnélküliség ellenére is (1. pl. I. felv. III. st., ahol a szereplők írják le a díszleteket) erősen vizualitásra alapozott, tehát a mű tökéletes megértése feltételezi a színrevitelt. A tizenöt számozott szereplő Az ember tragédiája hőseiként vonul végig mindig megújuló szerepben a történelmen. De Peter Weiss „küzdj és bízva bízzál" hangulatú fináléjában egy önmaga sorsát vezérelni képes, hallatlan szívóssággal és lendülettel rendelkező, szabadságáért évezredek óta hiába küzdő nép, nem ostobán optimista, ám hittel és kétségekkel teli zárókórusát szólaltatja meg: „Tudjuk / ameddig roppant / gazdagságával és erejével / hatalmon marad / nem változik semmi / Mi megmutattuk / a kezdetet / A harc folytatódik." Vádirat ez a mű, mint ahogy vádirat volt Weiss korábbi Vizsgálat-a is. Vádirat az ellen az Amerikai Egyesült Államok ellen, melynek hű állampolgáraként Mary McCarthy elindult a távoli Vietnamba. „Bevallom, hogy amikor február elején Vietnamba érkeztem, azt kutattam, milyen károk érik az amerikai érdekeket..." — kezdi könyvét az írónő. A könyv végefelé pedig már egyre határozottabban képes magának megfogalmazni a gondolatot, melyre maga a vietnami valóság ébresztette rá: az ame79
rikai köztársaság valódi érdeke, és a z amerikai nagyhatalom érdeke nem azonos. „A legrosszabb, ami országunkkal történhet, hogy esetleg megnyeri a háborút." Míg Weiss társadalmi hosszmetszetében egy nép történelmének képletét k ö vettük nyomon, McCarthy társadalmi keresztmetszetében e történelmet egy a d o t t korban formáló emberek sorakoznak elénk a lehető legközvetlenebbül. Helyesebben ilyen közelről csak az egyik oldalt, a manipulált, vagy manipuláló amerikait, vagy a „hamis tudattal" rendelkező vietnamit ismerjük meg; a partizánok láthatatlan, de közvetve mégis főszerepet játszó tényezői a műnek. Tárgyilagosság és szenvedély, irónia és düh, filozófiai fejtegetések és remek pszichológiai megfigyelések váltakozása még inkább. feszültséggel telíti az amúgy is d r á m a i d o k u m e n t u m a n y a got. Weiss az amerikai politika lényegét vette célba, McCarthy a jelenségek hosszú sorának abszurd, antihumánus voltát bebizonyítva j u t el ugyanahhoz a k o n k l ú zióhoz. Kivezető utat, megoldást keres Mary McCarthy. Bírálja a z amerikai átlagpolgárt, aki valamilyen megváltóban bízik, és sikerül rádöbbentenie a z olvasót: Vietnamért így, vagy úgy, de mindannyian felelősek vagyunk. Ez a felelősségtudat vezette a Sárkányjáték antológia fiatal a l k o t ó g á r d á j á t is. A vietnami mesék és mondák Az arany teknősbéka címen megjelent kötetét (1956.) még vietnami fordítás eredményeként kaptuk kézhez. A Sárkányjáték versének nyersfordítása, a válogatás, néhány műfordítás, a jegyzetek és a színvonalas utószó megírásával együtt Szegő László érdeme. Az úttörő, t u d t u n k k a l szocialista országok viszonylatában is első ilyen nagyméretű vállalkozás eredményeként elénk táruló száz költeményből egy távoli nép páratlan érdekességű, gazdag, b á r f ü l ü n k nek kissé idegen folklórját ismerhetjük meg. A kötet fordítóinak bizonyára n e m könnyű feladat volt megbirkózni az európai folklórtól sok tekintetben oly k ü l ö n böző formavilágú költészet hiteles tolmácsolásával. A fordítóknak n e m is m i n d egyike tudta elkerülni a veszélyt: a magyar népköltészetre jellemző és a v i e t n a m i tól minden bizonnyal idegen képek, fordulatok alkalmazását. Szegő tízoldalas, tömör utószava közelebb visz minket ehhez a s z á m u n k r a sokszor érthetetlen, „ismeretlen" országhoz. Végigkíséri e távoli népköltészet fejlődését, összefüggésében az idegen, főleg kínai hatásokkal, elkülönítve e folklór egyes típusait, felvázolva sajátos formai és interpretációs jellemzőit, s egyben utal a kötet forrásanyagára is. M e g t u d j u k , hogy ez a kötet egy napjainkban is élő, s'őt napról n a p r a keletkező népköltészetet j u t tat el hozzánk. Sajátos szimbiózisban találjuk e költészetben a huszadik század e v i lágpolitikai tényezővé vált harcát a vietnami nép ősi hiedelemvilágával. A primitív népeknek a természet leigázásáért folytatott küzdelme fonódott össze e versekben az évezredes osztály- és idegen elnyomás elleni harccal. 1969 nyarán a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi K a r egyik történelemfelvételi vizsgáján több jelesen érettségizett jelentkezőnek tették fel mellékesen e kérdést: Ismernek-e vietnami t é m á j ú irodalmi alkotásokat? A jelöltek hosszas gondolkodás után nemmel válaszoltak. N e m könyvkiadásunkat terheli é r t e a felelősség! BOTOND ÁGNES VERS
LADÁNYI MIHÁLY: A TÚLOLDALON Németh László szólt arról valamikor, hogy az írókat gyakran „fantomizálja" a közvélemény és a kritika. Ladányi Mihálynak is van egy ilyen „fantom-képe": elégedetlenkedő és hetyke lázadónak szokták tartani, aki polgárpukkasztó csínyeken töri a fejét, s legszívesebben trágár sanzonokkal bosszantaná a közönség finom fülét, ö lenne irodalmunk modern szegénylegénye, kócos igrice, amolyan különös á t m e n e t François Villon és Ernesto Che Guevara között. Pedig Ladányi — s ezt A túloldalon című ú j kötete is igazolja — ennél súlyosabb költő' és igazabb ember. Lázadása nem gesztus, n e m polgárpukkasztó játék, h a 80
nem őszinte emberi magatartás, amely felismerésekre épül, s amelynek etikai hitele van. Ladányi ugyanis abban különbözik hazai „guevaraistáink" átlagától, hogy nem egy pesti eszpresszóban ábrándozik a trópusi partizánháború esélyein, hanem „itt és most" töpreng a magyar társadalom fonákságain. Che Guevara alakjának ebben az összefüggésben csak etikai szerepe van: egy forradalmi magatartás világi szentje ő, aki személyes példájával és áldozatával buzdít helytállásra, int igazságkeresésre. Ez az értelmezés alakította Ladányi Che Guevara emlékére írott rekviemjét vagy vallomását: a Zene gitáron című hosszabb költeményt. Nem véletlenül ez az oratóriumszerű vers az ú j kötet leghangsúlyosabb darabja; ez összegzi mindazt a gondolati és indulati anyagot, amit A túloldalon kifejezni kívánt. A többi vers csak konkrétabbá teszi, vagy más-más hangnembe hangszereli a Guevara-versben kifejtetteket. A bolíviai partizánharc vértanúhalált halt vezére — mint mondottuk — etikai példát, etikai kánont jelent. A költő vizsgálatai természetszerűleg a mai magyar társadalomra irányulnak, s ezek a vizsgálatok váltják ki indulatait is. Ladányit az a jelenség foglalkoztatja, amit Fejes Endre közismert regénye nyomán „hábetlerizmusnak" keresztelt el a kritikai irodalom. Vagyis az, hogy a dolgozó osztályok képviselői nem a felszabadult ember öntudatos és kulturált életrendjét élik, hanem egyf a j t a kispolgári életformában helyezkednek el. Hogy a hatalom gyakorlása, a világ átalakítása helyett beérik azokkal az olcsó örömökkel, amit a táncaene, a kártya, a sportrajongás vagy a konzum-civilizáció más efféle terméke nyújtani tud. Vagyis, hogy a „teljes ember" marxi igényének megvalósulását egy kispolgári életvitel elterjedése váltja fel. Az emiatt érzett aggodalom hatotta át Fejes regényét, s most ez jelentkezik Ladányi Mihály verseiben is. A túloldalon költője kritikával és szánalommal fordul azokhoz a rétegekhez és tömegekhez, amelyet máris rabul ejtett a kispolgári életvitel és gondolkodás. A Levelezőlap, a Nélkülünk, a Quiz, a Kalendárium ennek a szánalomnak — s a kritikán is áthangzó szolidaritásnak — a költői dokumentuma. A lírai képekben felrajzolt s kritikailag kommentált életjelenségekkel szemben a szabadon megvalósuló emberi személyiség lesz Ladányi eszménye, még akkor is, ha ezt a szabadságot és humánumot a szegénység keretezi. A szegénység képeit Ladányinak is sikerült átpoetizálnia, ey valósabb emberség szimbólumaivá avatnia. Talán ezért című versében ilyen poétikus és jelentés-gazdag képekben idézi meg a szegényes környezetben kivirágzó szerelmet: „Csenevészek voltunk és elesettek, / feltört víkendházakban háltunk együtt / s kölcsön-fekhelyeken. / Amikor írtam, / papíromat térdedre terítettem, / s térdedről szállt fel énekem." Általában A túloldalon boldogabb pillanatait a szerelem élteti: a költő közösségigényét legfőként az ilyen szerelmi pillanatok tudták csak kielégíteni. Mert máskülönben A túloldalon versvilága meglehetősen komor világ. Ladányi belső szorongással figyeli a „hábetlerizmus" tüneteit, a társadalmi denivellálódás, az immobilitás példáit. Ez a szorongás — bármennyire sajnálatos lehet máskülönben — költészetének mégis előnyére vált.'A hetyke lázadás hangjai után elmélyültebbé, magvasabbá és meditatívvá alakította költészetét. Fogékonnyá tette a tragédia élménye iránt, lenyeste igrices külsőségeit. Ám szerencsére mégsem eredményezett mélabút, hanem tudatossságot és cselekvésvágyat. A tragikusabb élmények csak megerősítették Ladányi eredendő elkötelezettségét, szolidaritását a dolgozó ember iránt. Erről a fenntartott elkötelezettségről és cselekvő etikáról vallanak az Egyenlet arspoetica-értékű sorai: Nincsenek keserű bánataim — • soha nem voltak nagy örömeim. Nem rajongok díszes istenekért — soha nem láttam őket meztelen.
Nem öltem háborúban — nem tudok úgy beszélni a békéről, hogy az őrmesterek áthelyezésüket követeljék az Üdvhadseregbe.
Félretoltak és koplaltattak engem, hát félelmetes dicsőségre vágyom — én a kenyérről akarok beszélni, s hogy mindenütt hallják az éhesek! A túloldalon ezt a költészettant követi: az ú j versek éppen ezért örvendetes gazdagodást és fejlődést jelentenek. (Magvető Könyvkiadó 1969.) POMOGÁTS BÉLA 6 Tiszatáj
81.
TOLDALAGI PÁL: VALAMILYEN ÉDEN FELÉ „Ennek a költőnek nem az a fontos, hogy világosan megfogalmazza, mi a baja neki és az emberiségnek. Sokkal jobban szeretné, ha a maga megfogalmazhatatlanságában ki tudná mondani azt a valamit, amit nem tud megfogalmazni — és nem azért szenved, mert nem tudja világosan kimondani, hanem azért, mert túlságosan is sokat ki tud mondani, és ezzel elveszti mondanivalójának a legfontosabb szépségét, a kimondhatatlanságot." A szóban forgó költő nem önálló személy^ hanem típus, „A költőies költő" típusa, akiből tizenkettő tesz ki egy tucatot. A tucat pedig épp egy antológiát, amelynek méltatásakor írta az előbb idézetteket Szerb Antal 1935ben. A tiszta költészet tizenkét „finom", „lelkiismeretes", „jómodorű" fiatal apostola között Radnóti, Weöres, Jékely, Zelk és Vas István társaságában ott található Toldalagi Pál is. A névsorból kitűnik, hogy később néhányan alaposan rácáfoltak a tekintélyes kritikusra. Toldalagi azonban állhatatosnak bizonyult. „Toldalagi Pál versei finomak, mint a japán rajzok, szűkszavúságuk diszkrét úri bánatokat sejtet" — kontrollálhatja Szerb hat évvel később. Mi még kedvezőbb helyzetben vagyunk, hiszen a kötet doyenje, a női test mámorító dicséretét zengő Barokk 1934-es évjáratú, és a kötet versanyagának különválasztott egyötöde a csak némelyik alól hiányzó keltezések szerint felszabadulás előtti, de legalábbis egy évnél nem fiatalabb ennél az örömteli, ám a tiszta költészet számára mégis túl naturális eseménynél. Az ilyen beválogatott régi versek rendszerint kirikítanak, itt azonban csak a dátum figyelmeztet, ha elhagyjuk. eltűnik minden különbség. Minden vers jambusokban szol az elmúlásról. a nemiség gyönyöreiről; és az első téma nem erősödött, a másik nem gyöngült az évek során. (Legfeljebb a páros sorok végén keményen csattanó hímrímek helyére később gyakran kerülnek lágyabb zenéjű nőrímek.) Ha pedig kivesszük a háborús helynevekkel megtűzdelt Moraj és villám c. verset, valamint Ferenczy Béni kétszer felbukkanó nevét, az egész kötet azonnal időtlenné válik. Ez a század c. költeményét jó néhány század olvasói értették volna magukra, csupán a felhőkarcoló szóra néztek volna idegenül. 82
Mit kíván a költő ennek a századnak? Természetesen békét. Hogyan? Az emberiség meneteljen egy tömbben, kezet kézbe téve, valamilyen éden felé. hol az állatok is szelídebbek. De milyen ez a „valamilyen éden" ? Nézzünk utána a többi versben, „hisz minden összefügg valóban". „Édeneket látok nyílni, fáklyák /' tüzét az éjben és szerelmi máglyát." „így állhatunk a kapunál, ami az édenbe vezetne" — mondják, akik „lefeküdtek szeretni egymást", de „mégsem volt köztük semmi vonzás, egymást megváltó szeretet". Az éden ezek szerint a nemiségben van? Kétségtelenül jelentős részigazságra találtunk. A költő a számára kedves középkort is így kezdi jellemezni: „a nők szép mellbimbója látszott. a férfiak nagy hímvesszője meg e célra szánt tasakban feszített". De a lényeg a leegyszerűsített magatartásforma: „sodródtak és nem gondolkodtak folyvást". Szeretkeztek és gyilkoltak ártatlan harmóniában az állandó, biztos erkölcsi mérce alatt, amelyben „hittek, aztán újra paráználkodva, dúlva. vérbefúlva megszegték istenük parancsait". A vallás is egy út az egyszerűsödés felé. Toldalagi lírájában nincsenek vallásos gondolatok, kevés bibliai kép van, de annál több a valláserkölcs köznapi szótárából származó kifejezés. Hiszen egyszerűbb valakit vagy valamit a „bűnös" — „tiszta", „gonosz" — „jóságos" ellentétpárba besorolni, mint a maga bonyolultságában megérteni. Ez az egyszerűsödési vágy mondatja vele végül ki: „a párzó lepkék szebbek . . . mert ők maguk a természet, mi meg telítve a komisz gondolatokkal bonyolultakká váltunk és vele boldogtalanná". Ennek a következménye, hogy Toldalagi lírájában a szerelem helyett a nemiség szerepel. Férfi és nő kapcsolatából kiűzte az intellektuális, individuális, etikai stb. jegyeket. Pusztán a párzásra kész vagy párzó formák esztétikumában tartja meg a kapcsolat emberi vonásait. Toldalagi édenje tehát a fenyegető, bonyolult világgal szemben álló. viszonylag veszélytelenebb primitív világ. ahová visszamenekülhetne, ha egy pillanatig is el tudna felejtkezni az „éden" irrealitásáról. „A párzó lepkék
szebbek" — írja, de nem válik még álmában sem lepkévé, mint Dzsuang Dszi, inkább tárgyilagosan hozzáteszi: „de ezen mit keseregjünk". Ritka, főleg korai kivételtől eltekintve Toldalagi nem akar valamit, nem vágyik valamire. maximális érzelmei: tárgyilagosan előadott nosztalgiák. Az egész több. mint a részek összege. Ezt a filozófiai törvényt sokszor igazolták nekünk széttört vázák, emberek és vendéglői vacsoraszámlák. A verseskötetekre ez nem mint feltétlen szabály, hanem mint követelmény érvényes. Az egész több kell hogy legyen mint a részek összege. Toldalagi köte-
tében nagyon szép versek vannak. Főleg a régiek. Méltóak az 1935-ös antológia legjobbjainak alkotásaihoz. De bánatai, úgy látszik, a háborúhoz túl diszkrétek, az utána következő korhoz túl úriak voltak. Lehet, hogy igazságtalanul mellőzték. Nem tudjuk. Toldalagi Pál lemondott arról, hogy költészetét teljes életével, teljes önmagával szembesítse, átengedte azt bizonyos érzelmeknek, nosztalgiáknak. Ezért kelthet a verseit darabonként megismerőkben csalódást ez a hiányos, olykor önmagát ismétlő egész. (Magvető Könyvkiadó 1969.) RIGÓ BÉLA
TANULMÁNY
FRANY Ó ZOLTÁN: A POKOL TORNÁCÁN A leírt szó közvetlenül nem mérkőzhet a fegyverekkel, ám a tiszta gondolat a hatalmasra szított zűrzavarral, a leleplező szenvedély a csontkeménnyé fagyasztott vakhittel bár nehezen, de mégis. A küzdelem vállalása a csüggesztő helyzeti hátrányból — parittyával Góliát ellen menni — szellemi hőstett: győzelem és kudarc esetén egyaránt felemelő, mert hitvallás az értelem, igazság és humánum ereje mellett, sokszor „a pokol tornácán". Egy nagy nemzedékből s rég történelemmé vált korból tanúnak és hírmondónak köztünk maradt írópatriákra, az immár öt évtizede Temesvárott élő és munkálkodó Franyó Zoltán gyűjteményes kötete — melynek címét idéztük — a Tisza Istvánról szóló, 1912-ben írtbrilliáns esszével kezdődik és egy „vallomásfélével" záródik. A kettő között fél évszázad van, életben, harcban, írásban: irodalmi, politikai viadalok, Ady, világháború, forradalmak, emigráció, fasiszta veszély, antifasiszta küzdelmek, gyarmati háborúk, ismét világégés, súlyos személyes megpróbáltatások, majd az írástudó számára szinte, alig könnyebb ú j korszak. Az eszmény azonban változatlan maradt, az, hogy a sajtó „a népek lelkiismerete" legyen: a való összefüggések feltárásával. A képességet és elhivatottságot erre 6*
Ady barátjaként és fegyvertársaként szerezte meg a Huszadik Század c. folyóirat polgári radikális légkörében, tovább fejlesztette — engedve a nagyon is törvényszerű folyamatnak — a világháború és a forradalmak idején. A kipróbált elemző módszer és a szaporodó történelmi tapasztalatok birtokában látja és láttatni tudja a kortárs politikusok — diktátorok és demokraták — személyisége mögött a történelmi szükségszerűség érvényesülését, az egyéniségben a sors eszközét, ám ugyanakkor a sors eszközében az embert; a jelenségek mélyén felismert társadalmi törvényszerűségekből megpróbálja kiolvasni a jövőt, a legtöbb esetben szinte kísérteties pontossággal. Vidéki redakcióból az egész világra figyelt és figyelmeztetett: tudta és vallotta, hogy egy nép vagy akár az egyén sorsa elválaszthatatlan az emberiségétől, így közvetve más népekétől; Erdély is része Európának, közös a sors, aggodalom, felelősség. Számon kéri ezt nemcsak a sajtó munkatársaitól, hanem a kortárs erdélyi irodalomtól is. ö maga húsz esztendeig „károgta a halálmadári dalt", hogy az európai hatalmak politikája törvényszerűen ú j háborúhoz vezet, mely „mindnyájunk háborúja" lesz. Észrevette a nagy romlás kicsiny tüneteit, gazdasági és kulturális jelenségekben az „új barbárság" bizonyíté83
kait: a humanista öntudatot akarta erősíteni, figyelmeztetései sorozatával egyúttal megtanítani a veszélyt látni, felismerni. Minden alkalmasból szellemi fegyvert kovácsolt: humanista hagyományból, történelmi analógiából, napi élményből, társadalomtudományi ismeretből. „Az acélfürdő prognózisának latolgatása" közben azonban hitt az emberiség önvédelmi ösztönében: az írott szóval hitet táplálni, kétséget támasztani akart. Az antifasiszta, háborúellenes írások „heves krónikák", „érdes hangú, türelmetlen vitacikkek": állandóant mozgósított állapotban születtek: „gyorstüzelő írógépek billentyűi alól rövid negyedórák alatt kellett pergőtüzet zúdítani az ellenség hadállásaira", a mondatok csaknem mindig „a szenvedély fehér izzásában robbantak ki a politikai és társadalmi válságok napjaiban, a szó penge volt, dobásra kész kézigránát, mellyel rohamozni kellett életre-halálra." Franyó az örökös belső égés és nyugtalanság, az élményekre hevesen reagáló szellemi éberség, a gondolat szenvedélyes és eredeti, olykor szinte költőien képszerű és vallomásos kifejezésének képességét és igényét is Ady nemzedéktársaként teremtette meg önmagában. A művészeti, irodalompolitikai írásokban az átélés olykor szinte extázisszerű állapota, az azonosulás visszatarthatatlan érzelmi kitörései (vagy az elutasítás ke-
gyetlenül támadó gúnya) mögött generációjának a művészet iránti csodálata, megváltó és megváltoztató erejébe vetelt rajongó hite, saját elhivatottságának vallásossá növesztett tudata rejtezik. Ezért válhatott küldetéssé a félszázad óta végzett műfordítói munka, a nemzeti kultúrák kölcsönös megismertetésének, megbecsültetésének, talán megtermékenyíttetésének az irodalom területén történő kísérlete, melyben egy nagyon következetesen vallott, a történelmi tapasztalatok és helyzet szülte politikai program tükröződött és nyert minden egyes műfordítói felfedezés és siker révén újra igazolást. Jelképes értelmük van témájuknál, jellegüknél fogva Franyó egész irodalmi munkássága, irodalomtörténeti helye szempontjából a kötetet lezáró, Adyt, Eiikét, Tagorét, Alecsandrit, Arghezit idéző emlékezéseknek: írójuk szimbolikusan visszatért hűséggel, kegyelettel — s az életkor természetes hajlamainak is engedve — abba a szellemi világba, melyben emberré és íróvá lett. Az indulástól a visszatérésig megtett tiszteletre méltó;' út a harcokkal és produktumokkal, az ész és szív, az értelem és humánum annyi, tetté vált ösztönzésével talán ma sem minden tanulság nélküli. (Irodalmi Könyvkiadó Bukarest, 1969.) CSAPLÁR FERENC
GARAI GÁBOR: MEGHITT TALÁLKOZÁSOK Ügy tűnik, Garai nemcsak verseskönyveivel jelentkezik — és szerez örömet — időről időre, hanem emellett újabb és újabb esszéköteteit is rendszerességgel olvashatjuk majd. Az Eszköz és eszmélet-et (1965.) e műfajban négy évre követő Meghitt találkozások határozottan erre enged következtetni. Mondanunk sem kell, hogy ez a várható permanens sokoldalúság mennyivel izgalmasabbá teszi Garainak pusztán lírikusként is kitűnő munkásságát. Az „esszékötet" szó természetesen csak egyszerűsítő-összefoglaló megjelölés. A könyv műfajilag éppoly sokszínű, mint tematikájában. Az előbbit nézve az esz84
szé mellett a tanulmányt és kritikát lehet kiemelten említeni, az utóbbiban pedig még ennél is sokkal nagyobb a változatosság. Garai ugyanúgy lelkiismeretesen, szakértelemmel és szenvedélyesen foglalkozik a műelemzés, a korszerű költői világkép vagy a műfordítói műhelytechnika kérdéseivel, mint ahogyan kritikákat, útiélményeket ír, avagy irodalmunk nemzetközi kapcsolatainak helyzetét és feladatait taglalja. Egyszóval a legelvontabb, legáltalánosabb esztétikai problémáktól a Ieggyakorlatibb, köznapi tennivalókig terjed a könyv tárgyköre. Közhely lenne azt mondani, hogy a teoretikumnak és praktikumnak ebben
az ötvözetében a sajátos szerzői egyéniség biztosítja azt a szerves egységet, ami megvédi a művet az eklektikusságtól. Közhely lenne, mert ez végeredményben minden hasonló könyvről elmondható. Ez is megvan persze, de ennél sokkal többről van itt szó. Arról, hogy valamennyi fontos kérdés az aktualitás jegyében vetődött fel, és a korszerűség igényével kapott feleletet. A Meghitt találkozások jelentősége éppen ezért kettős érvényű: egyrészt az adja meg súlyát — ami egyébként bármely hasonló jellegű könyvnél megtalálható —, hogy a költőre és költészetére ú j oldalról vetít fényt, azaz esszékben, kritikákban, tanulmányokban, prózai vallomásokban színezi, teljesíti ki. s végső soron hitelesíti a lírai ars poeticát és költői gyakorlatot. Másrészt viszont — s ez már ritkább az ilyen műveknél — az előbbit is magában foglalva, de azon túlemelkedve, abból kinőve olyan nagy horderejű és közérdekű irodaíomszemléleti és irodalompolitikai problémákat is tartalmaz, amelyek a szerző költészetére való közvetlen vonatkoztatásuk nélkül is rendkivüli fontosságúak. Hálás feladat lenne megvizsgálni azt, hogy Garai költői magatartása, egyénisége miképpen van jelen irodalmi orientációjában és kritikusi ítéleteiben; hogy az a tartalmi-formai fegyelmezettség, lényegre törés, racionalitás, gondolatiság, ami költészetét jellemzi, hogyan határozza meg a klasszikusok és a kortársak lírájának értelmezését és értékelését. Mégis, fontosabbnak tartjuk most néhány általánosabb hatósugarú kérdés kiemelését. Mindenekelőtt az irodalom nemzetek közötti kölcsönös áramlásának, irodalmunk nemzetközi kapcsolatainak elvi, szemléleti megítélését Garai felfogásában. Paradox helyzet áll itt elő: amikről ezzel kapcsolatban ír, azok elméletileg tulajdonképpen már elég régen evidens dolgok, a mellettük való érvelő és egyúttal szenvedélyes szót emelés mégis nagyon indokolt, sőt fejtegetései összhatásukban újszerű szemléletet sugároznak. A magyarázat abban rejlik, hogy az evidens elvi tételek gyakorlati hatékonysága mind ez ideig igen csekély, az elméleti igazság erejénél sokkal szívósabb-
nak bizonyult a sok évszázados hagyomány, megszokás, beidegzettség. Garai tudatosan és következetesen az új, a korszerű mellé áll. Kiindulópontja a marxista filozófia egyik alaptétele: „A hazát, a népet és a nemzetköziséget csak együttesen lehet jól szolgálni. Kibékíthetetlen ellentétet nem az támaszt, aki e fogalmakat összeegyezteti, hanem aki szétválasztja őket." Ha felsorolnánk azokat az írókat, költőket, akikkel elemzően foglalkozik könyvében, máris bizonyíthatnánk, hogy tézise nem marad puszta szándék: magyar és nem magyar írók egyformán szép számmal szerepelnek nála. De még ennél is fontosabb most számunkra az, hogy Voznyeszenszkij éppúgy, mint Nelly Sachs, és Jiri Wolker csakúgy, mint García Lorca. A konvencionális világirodalom-szemlélet, amely — lévén Nyugat-centrikus — a kelet-európai irodalmak jó részének csak a világirodalom előcsarnokában s nem szentélyében juttatott helyet, Garainál természetes módon tágul ki és válik nemcsak Nyugatra, de Keletre tekintővé is. Sohasem a proklamáció szintjén, hanem annyira vérébe és sejtjeibe ivódva, hogy nehezen találnánk még egy könyvet, amelynek ez a világirodalom-koncepció ennyire legbenső lényegévé vált volna. Ugyanilyen korszerű Garai szemlélete az érem másik oldalát tekintve is. Vagyis nemcsak abban, hogy mi hogyan és hova helyezzük el más nemzetek irodalmát irodalomtudatunkban, hanem abban is, hogy más nemzetektől mit várunk el a mi irodalmunk megismerésében és méltánylásában. Egyoldalú, torz szemlélettel itt is lépten-nyomon lehet találkozni. A fennhéjázó dicsekvéssel — bár ez a ritkább — és a provinciális önbecsmérléssel egyaránt. Garai messzire elkerüli a „melldöngető elfogultságot", de távol áll tőle a külföldi — főleg nyugati — elismerés morzsáit szegény Lázárként esdeklő koldusnak a póza is, amely minden kintről jövő vállveregető kis gesztust meghatódva nyugtáz, mondván: íme, van hírünk a nagyvilágban! Garai következetesen a helyes álláspontot vallja. Azt, hogy amikor irodalmunk külföldi elterjedtségéről, ismeretének mértékéről, fogadtatásáról beszélünk, csak egy dologról lehet szó: arról, ho85
gyan „tehetjük közkinccsé azokat az értékeinket, amelyekkel emberség s haladás dolgában bízvást gazdagíthatnánk a világot". Ebből az alapállásból kiindulva fogadja nagy örömmel az újabb és újabb Ady-, József Attila-, Radnóti- stb. fordításokat, ezért üdvözli lelkesedéssel Illyés Gyula nemzetközi költői nagydíját is. Az „irodalmi internacionalizmusnak" eme dialektikus felfogása szervesen illeszkedik bele abba a modern tudományos világképbe, amit a mű egésze általában képvisel, s amit a könyv egyes írásaiban Garai tételesen is taglal. Filozófiai megalapozottság és történetiség — ez a két alappillére gondolatainak. Kivételes biztonsággal, széles körű is-
meretanyaggal és finom elemzői érzékkel épít rájuk. A magyar irodalom történetének legjobbjait mindig az a törekvés jellemezte, hogy a szó, az írás erejének legkülönbözőbb lehetőségeivel éljenek; hogy a m ű vészi képpé formált szavak mellett más, szépirodalmon kívüli „műfajokkal" — publicisztikával, tanulmánnyal, kritikával stb. — tegyék egésszé írói életművüket, vagyis az esztétikum szférájában és azon kívül is állást foglaljanak a kor és az irodalom kérdéseiben, valljanak az életről, társadalomról, mások és önmaguk művészetéről. Garai Gábor méltó módon folytatja irodalmunknak ezt a nemes hagyományát. (Szépirodalmi Könyvkiadó 1969.) VÖRÖS LÁSZLÓ
PRÖZA
BOR AMBRUS: FEJEZETEK A FIÚÉRT Bor Ambrus azok közé az írók közé tartozik, akiket csak írásaik rendszeres olvasói becsülnek kellőképpen. A kritika azonban eddig nem nagyon kényeztette el A nagykorúság órája, a Világfutók és az Üvegszekrény szerzőjét. Pedig érdemes odafigyelnünk írásaira, magvas vitacikkeire, újabban rendszeresen megjelenő irodalmi bírálataira csakúgy, mint legutóbb megjelent kisregényére, erre az időszerű társadalmi és erkölcsi problémákat érdekes, újszerű formában felvető, de a választ az olvasóra bízó műre. Mi az oka annak, hogy a mai fiatalok egy része közönyös, viszonylag könynyen és meglehetősen gyakran lép a társadalomellenes magatartás, a bűn útjára? Erre az alapkérdésre keresi a választ a Fejezetek a fiúért írója, az egyéni és társadalmi felelősség bonyolult összefüggéseit kutatja, ehhez hív segítségül egy életből — egészen pontosan: egy törvényszéki tudósításból — „ellesett" és művészien átformált történetet. Czirok Miklós tizenkilenc éves motorszerelő lopás és garázdaság miatt került börtönbe. A kisregény egyes fejezeteiben a fiatal, de már nem fiatalkorú hős tetteinek indítékaival, motívumaival ismerkedünk meg. Miklós elvált szü86
lők gyermeke, anyjával él, akit ő maga így jellemez: „Küldönc a Pamutban, szerencsétlen és nyúzott nő, aki ősztől tavaszig viharkabátban j á r j a a várost, és egész évben száras fűzős cipőt hord, hogy tovább ne terjedjen a lábán a v i s s z é r . . . " A fiút bántja anyja örömtelen élete, de még inkább ügyetlenül leplezett viszonya egy nős főművezetővel. Haverjai, a galeri tagjai jobbára gyenge jellemű, tartalmatlan életű, többé-kevésbé züllött, de a felelősségtől rettegő fiatalok. Nőismerősei könnyű életről ábrándozó lányok. Ilyen Kati is, a gyengén fizetett presszós lány, akinek ragaszkodása csak az első „autós pali"' megjelenéséig tart. Akkor kezdi el Miklós — felnőtt - biztatására — a javításra váró gépkocsikból „kiszerelni" a rádiókat, amikor annyira felgyűlt benne a sok keserűség és megaláztatás, hogy nem tudott már „csak úgy befelé utálni". A történetnek ebből a nyers vázából is kitűnik, hogy a hős környezetétől nevelés helyett ellennevelést kapott. Ugyanezt kapja a vizsgálati fogságban is cellatársaitól, de még inkább hivatalból kirendelt védőjétől, aki nem csupán a honoráriumra „célozgat", de az enyhébb
ítélet érdekében hazug képmutatásra oktatja védencét. A szerző rokonszenvvel ír ugyan hőséről, de egyáltalán nem menti fel, nem tekinti a körülmények áldozatának. Miklós megérti és belátja, hogy tettéért felelnie kell. Bár a tárgyalás kimenetelét és az ítéletet már nem ismerjük meg, mégis érezzük, hogy valakinek Miklósért is felelnie kell. Érdekes a Fejezetek a fiúért szerkezete, felépítése is. A cselekmény a jelenben játszódik, de az író — asszociációkon és emlékeken keresztül — a hős múltjának, „előéletének" legfontosabb eseményeit is beleszövi a jelenbe. A jelennek és a múltnak ez a folytonos egybejátszása híven szolgálja a mondanivalót. A kisregény egyes fejezeteiből mozaikszerűen áll össze a történet. A szerző dicséretére válik, hogy a kényes téma
buktatóit — érzeligősség, tanmeseszerűség, felületes és egyoldalú ítéletmondás — messze elkerüli, viszont' felvonultatja írásművészetének egész arzenálját. A társadalmi problémák iránti fogékonyság, felelősségteljes témakezelés, őszinte humanizmus, kitűnő megfigyelókészség, remek nyelvi jellemzések, a tárggyal összhangban levő szűkszavú előadásmód — íme, e korszerű kisregény legfőbb értékei, amelynek szerzője ránk, olvasókra bízza ugyan az ítélkezést, de saját egészséges elfogultságát sem titkolja: „Elfogult vagyok közügyek és magánügyek, egyéni felelősség és a környezet dolgában, szeretném a magánügyek területét egy kicsit csökkenteni, a közügyekét növelni." (Kozmosz könyvek 1969.) BENKŐ ÁKOS
NÁDAS PÉTER: KULCSKERESŐ JÁTÉK Ha nemzedékesdit akarnánk játszani — hiszen Nádas legutóbb az Ű j írás-ban egy nemzedék képviseletében nyilatkozott meg —, akkor örömmel kiálthatnánk ki e most kibontakozó fiatal irodalom legjelentősebb prózistájának, irodalmi értékét tekintve viszont ez a kötet sokkal súlyosabb, mintsem hogy beskatulyázhatná valaki is. Már A Biblia is meglepte két évvel ezelőtt azokat, akik nem ismerték még folyóiratból: a személyi kultusz éveinek ilyen egyszerűen mélyreható elemzésére érettebb íróink sem igen vállalkoztak még. Legfeljebb Nádas egyik mestere. Déry Tibor. S akiknek az első könyv bizonyossága nem volt elég, azok az ú j elolvasása után még azt is tapasztalhatják, hogy nem vált be az a fiatalokra gyakran alkalmazott irodalmi prognózis, mely a második kötetet eleve az első színvonala alattinak jósolja. A Kulcskereső játék-kai Nádas két dolgot is bizonyít: azt, hogy tehetségének van ereje az émberi lélek újabb s újabb tájainak kutatására, hogy tehát nem ragaszkodik a már sikerrel alkalmazott elemzési sablonokhoz, s azt is, hogy bátor író, a kivételesen sikerült alkotás után nem vesz rajta erőt az ön-
ismétlés félelme, tudja tartani, sőt emel ni is a színvonalat. Csupán abban ismétli önmagát — s ez nem modorosság, de nem is véletlen egybeesés • —, hogy ú j kötetének hat elbeszélése közül négynek kisgyerek a hőse. Érthető ez, hiszen azok a nyomasztó érzések, amelyek majd a felnőttre nehezednek, a gyerekkor súlyos álmaiból nőnek ki. A másik, a személyes ok pedig az lehet, hogy Nádas élményanyagának értékesebb, fajsúlyosabb része a gyerekkori. A gyerek az, egyedül az, akit szembeállíthat a durva, hazug, vagy finomabban : illúzióromboló valósággal. Ahol a felnőttek magukra maradnak, nincs semmiféle feloldódás, csak gyűlölet, csak engesztelhetetlen ítélet. A Klára asszony háza már címében is utal arra a Lorcadrámára, amelynek ugyanilyen fojtott az atmoszférája, annak az embernek az elháríthatatlan tragédiájára, aki saját sorsába belekövül. Csak az tudja szeretni igazán az- embereket, aki legalább ennyire tudja gyűlölni őket, mint Nádas. Kegyetlen humorú író: kérlelhetetlen logikával szaggatja le Klára asszony életéről a nevetséges hazugságokat, hogy póreségében még jobban riasszon ez az álmártírrá 87
aszott lélek. Kicsinységét és kicsinyességét azzal teszi megbocsáthatatlanná, hogy nem állít véle szembe semmiféle ellenfelet, csupán rányitja a kérlelhetetlenül árulkodó ablakokat, sőt falakat bont, s az öregasszony (látszólag elütő, valójában azonban nála semmivel sem rosszabb) környezetével mérve még habókos cselédjénél is szánalmasabbnak bizonyul. Félelmetesen igaz szatíra az Eltévedtek című írás, amelyet ugyanez a kegyetlen humor jellemez. Bagi Ernő és Sas Lívia elnagyoltságukban is gyűlöletesen valódiak, olyannyira, hogy a más környezetben esetleg kacagásra fakasztó helyzetkomikum még mosolyt sem igen vált ki az emberből: torkára fagy a nevetés. A kertész — szokványos és hálás történet: a férj, aki előbb vigasztalhatatlannak mutatkozik, hamarabb felejti el szeretett feleségét, mint fia, akiben mélyebb a bánat. Nádas írói tehetsége mutatkozik meg itt ismét abban, hogy el tudja feledtetni a téma szakállas voltát: sajátos hangulatot teremt, valami olyasféle feszültséggel, ami akkor érezhető, ha egy üvegházban, mely még a régi rózsák illatával teli, elültetik az újakat, s a kétféle illat gyilkosan fojtogatóvá válik. A kötetnek csak A Bibliá-hoz hasonlítható és legjobban megkomponált írása, A bárány, a káini szóval kezdődik:
„Maczelka János kifejezetten gyűlölte Róth Rezsőt". Valahogy úgy, ahogy csak a szegények tudják egymást gyűlölni: egy falattal több kenyérért, egy karszalagnyi hatalomért. A hatalomért, amely végül Maczelkáék kezébe jut, a szerencsésekébe, akik durvák és erősek, mint a gyom. A hatalom kérdése nem először bukkan fel Nádasnál, aki legalább annyira politikus író, mint amennyire lélekelemző. S embergyűlöletének, emberszeretetének is ez a kulcsa. Tapasztalatai ugyanis arra tanították, hogy a hatalom gyakorta kerülhet a Maczelkák, a Bagi Ernők kezébe. Ismét egy kulcs a szorongásos álmokhoz is: a hatalom megszerzésének történetét éli át egy gyerekzsúr néhány órája alatt Sanyika, aki alattomosból pillanatok alatt válik nyílt diktátorrá. Nádas Péter azok közé az írók közé tartozik, akik nem akarják olvasóikat megnyugtatni, inkább arra ösztökélik őket, hogy magukra eszméljenek. A nagy katarzis, mely feloldaná a lelket, hiányzik ezekből a novellákból. De jelen van-e egyáltalán korunkban! Nádas ú j könyve azt bizonyítja, hogy tehetségének kulcsa minden zárba egyformán jó, most már csak az a kérdés: talál-e olyan a j tót, amely nem a mélységekbe vezet? (Szépirodalmi Könyvkiadó 1969.) VERESS MIKLÓS
OLVASÓNAPLÓ
HÁROM MAGYAR KÖNYV KÜLFÖLDRŐL SZILÁGYI DOMOKOS: BÜCSÜ A TROPUSOKTÓL Hat vers — több rokon téma változatai — az élet és költészet viszonyának megszenvedése, önelemző föltárása, az írás hasznának kétségeiben való elmerülés. számvetés, mely önkorén túli érvénynyel bír Szilágyi Domokos kis kötetében. Ha csak egyszerű „továbbgazdagodás" lenne ez a romániai magyar lírában, mint ahogy a kötetet ajánló kia88
dói szöveg véli, akkor is jelentős lenne. De mi úgy véljük, hogy fontosságát nem is a gazdagodásban lelhetjük, hanem a cezúrázó szerepben, melyet Szilágyi Domokos költészetében egyre erősebben érzünk s melynek ú j költői területeket kiszabó törekvése a romániai magyar líra ú j csoportját jelöli. Részben Szilágyi előző kötetében, részben az Utunk
Aréna című rovatában vettük először hírét ennek a törekvésnek (Szilágyi, Lászlóffy Aladár, Márki Zoltán írásaiban). Ezek a költők többé-kevésbé az avantgard lírát választották Örökségül, s a hagyományosságot kizárták folytatható példáik közül. Nem szép lírát kívánnak művelni, mint míves őseik éppen Erdélyben, nem rejtekezni akarnak, mint a Nyugat iskoláján nevelődött két háború közti elődeik közül többen, hanem a dolgok pőreségéről beszélnek a legszabadabb asszociációkkal, a már-már kodifikált verstémák helyett önmaguk legbensőbb műhelygondját, az emberélet napi gondját, tehát egy bizonyos költői kánon szerint nem költői verstémákat visznek költészetükbe vibráló nyugtalansággal, a gondolatiságnak és az érzeLmiségnek egyensúlyára törekedve. A filozofikus alapállás Szilágyi ú j kötetének minden versében megtalálható. A kiadói ajánlás szerint „ . . . noha tárgyalásmódja mindig filozófiai indítású, versei kicsengésükben mindig optimisták, mélyen h u m á n u s a k . . . ". Ez a megengedő noha késztet ellentmondásra bennünket: Szilágyi versei azért optimisták, mélyen emberiek, mert filozofikus látása megmenti a fölszínességtől. Nem a poétikai példa h a j t j a itt a verstermő kedvet, hanem az „igazság ingere", a nagyon is emberi indulat, mely méltóvá tehet az ember névre, s így a Halál-szvit, mely élet és halál gondját viszi versbe, éppen azért lesz méltó élethimnusz, mert gondolatot és érzést vet együvé, hogy elpörölje azt a haláltól, ami az emberből értékként megmaradhat. A kötet minden verse él a kinyomtatott szó nyomdatechnikai bravúrjaival, a tördelés meghökkentő térjátékaival, a legkorábbi avantgard örökség ez; a Halál-szvit-nek azonban nem ez adja a versszerkezetét, hanem a kiválasztott több szálú idézetsor (Biblia, Tripartitum, Shakespeare), mely látszólag széttöredezett, s csak bonyolult asszociációkkal kapcsolhatók össze a költői szöveggel, csak nagyon távoli kapcsolatok fedezhetők föl. Azonban nem is a logikai kap-
csolatok megteremtése a cél, hanem annak megértetése, hogy élet-halál dilemmájában minden kapcsolatra talál, tehát a teljes élet idézésére törekszik az író. Az emberi sors szinte provokálóan központi tárgya ennek a költészetnek, és ezzel egyenrangúként jelentkezik maga a költészet is, mint emberi megnyilatkozási forma. Rejtve még azokban az írásokban is ott van, melyek mást hivatottak idézni. A költészettel birkózik ez az alkotó egyéniség. A viaskodás tárgya: tudom az Igét, de ha nem oszthatom meg másokkal, mit ér? A próféta a kor költői dilemmája: akar-e ez a világ megváltást? Ha igen, milyet? Vajon olyat-e, amilyet a költészet jósol, ígér már évezredek óta? Hol a költészet helye ebben a megváltó munkában? Szükség van-e a prófétára? (Hadd utaljunk arra, hogy ennek a prófétaságnak dilemmája néhány éve hazai irodalmunkban is újra fölbukkant.) Nem meddő filozófia, száraz bölcselkedés, hanem az élettel találkozó, művészi föladatát fogalmazó költő szól az ú j Szilágyi-kötetből. A kötet túlnyomó többsége a Hogyan írjunk verset című írás parafrázisa lehetne, tehát a költői föladatvizsgálat jelenti az igazi súlyát. Nem poétikai licenciák megfogalmazása, sőt éppen minden hasonló fintorgó elutasítása a tanácsa. Poétikai szabály helyett nagyon is eleven költői programot ad: a vers legyen európai és csíkszentjehovai egyszerre. Ezek a költői műhelyt kitáró írások e költő helyét így jelölik: „az anyag és az eszme között félúton". Ha ez a Szilágyi-kötet a költői hagyománnyal való leszámolás kötete is, a tropusoktól való búcsút a leghagyományosabb ölelkező rímes verssorok mondják ki: nosztalgia és elutasítás van benne a poétikai örökséggel szemben, de úgy távolítja magától, hogy remekel e hagyománnyal. „Lopd el nyár, lopd ki a szájukból a metaforákat, vetkőztesd le a szavakat" — ebben a fölkiáltásban van e kötet költői célja: a szavak viszszatérítése az életet legtisztábban kifejező szerepükhöz. (Irodalmi Könyvkiadó Bukarest, 1969.) 89
VARRÓ ILONA: VÁLTOZATOK Találó címe ez a marosvásárhelyi ú j ságíró-pedagógus írónő második novellás könyvének — változatok egy aszszony élményeire. Olyan intenzitással írja önmagát, hogy végül már önéletírásnak tetszik írása. Az írói rejtés nélkül megjelenő önmaga szól minden novellájából; a magányra szorított, de mindig emberi kapcsolatokra vágyó nő sikoltozásai, kínos önmentő kapkodását olvassuk itt. Kis tragédiák, mély érzésekkel megélve és megírva. Minden írásból érzem, hogy megélt történetet mond el, hitelét ez adja, meg a törekvése, hogy kiemelje magát a megalázó hétköznapi bántalmak közül. Mert csupa hétköznapi apróság, amit elmond, egy jó f ü r d ő vagy egy nyári sátor öröme, egy kisember halála, egy csak alakuló családi háromszög megalázó helyzete, a megszokott alakok, tárgyak közti élet észrevétele, de mindez olyan közelbe hozva önmagához, hogy elválaszthatatlanságuk szinte sugallja: az egyéni létben ezeknek az apró dolgoknak nagy jelentőségük van. A kisember halála szomorú, de mindennapi eset; az irónő az eset mögé lát, s a kisember egy glóri ázottan szép alak lesz az írásban, alakja a gyermekkor legszebb élményeihez kapcsolódik. De csak az ő gyermekkoráéhoz, a kívülállók számára csak egy eset m a r a d t az esemény. Varró! Ilona döbbenete: minden hétköznapinak tetsző emberi mozzanat mögött jelentős más mozzanatok húzódnak, csak a m i n dennapi életünk kusza szövevényei között nem találunk rá erre a fontos szálra. Meditativ lélek ez az írónő, de keveset meditál, inkább ideges rángással kapkod az élet jelenségeihez, és fokozott izgalommal igyekszik értelmezni — legfőképpen önmagát. Ezért van hajlama önelemzésre, lélektani hitelteremtésre, a tudatalatti rejtelmekig való visszacsapázó m u n k á r a az apró tettek rugóinak föltárásánál. A stílusa is ehhez az alap-
vető lelki habitusához igazodik. A t é n y szerűen, szikáran íródó sorokban alig van szépítőszer, stiláris bravúr, i n k á b b szárazon pontos igyekszik lenni, és soksok közbevetett, gondolatjel közé zárt magyarázó, értelmező mondattal halmozza el a leírást. Első pillanatra nehézkesnek tűnő stílus, de hosszan olvasva l á t szik, hogy élménynek és m o n d a n d ó n a k tükre ez a stílusválasztás. A kötet tizenhárom írása több mint tíz év termése, e hosszú idő alatt is megőrzött állandósága föltűnő. A hírek szerint első kötetét a kritika azzal utasitotta el, hogy túlzottan önmagát írta az írónő, irodalmi „áttét" nélkül. Mintha önmagát a k a r n á igazolni ú j kötetében Varró Ilona: most is ezt az általa legjobban ismert életet írja, variációit a d j a . Van ebben a gesztusban valami fanatikusság, csökönyösség, de bizonyára legmélyén az rejtezik, hogy minden élet a maga nemében értékes, érdekes, mély és sokszínű, csak meglátni tudni kell, s az írónő e r r e a megláttatásra vállalkozik. A novellás könyv első és utolsó í r á sának keletkezése között tiz év telt el, mindkét írás példázat. Az első egy n é p mesei hangulatba ágyazott, a második meg bibliai utánérzésű persziflázs. J ó l példázza Varró Ilona pályáját. Az elsőben a népmesei formával, h a n g u l a t t a l még megszelídíti a vak. királyfi és a néma királylány egymáshoz rendeltetésének tragikus fölismerését, ti. azt, hogy e rendelés ellenére nem egymáshoz v a lók, a másodikban m á r a r a n g r e j t v e vállalt prófétaság k í n j á t semmiféle m e sei hagyománnyal nem tompítja. Keserű hangú, szomorú írónő Varró Ilona, oka van rá, élményei ilyenek. De e szomorúságban mennyi élet v a n ! Erős, igazi élet, amely u t á n vágyakozik és amely megszépülhet az apró, de igazi emberi kapcsolatoktól. (Irodalmi Könyvkiadó Bukarest, 1969.)
OZSVALD ÁRPÁD: GALAMBOK SZÁLLNAK FEKETÉBEN Gyűjteményes kötet, a csehszlovákiai magyar költő 1954—1968-ig írott verseinek válogatása, jó alkalom az életmű át90
tekintésére. ö t kötetből és n é h á n y ú j versből állt együvé a g y ű j t e m é n y , és a válogátás m u n k á j á b a n a szerző önmaga
kritikáját is adta, amikor az 1954-es, másokkal együtt megjelent kötetéből mindössze két verset vett föl. E két kis versből nem látszik tisztán az indulás, csupán egy hagyományos verselőkészség, amely két hasonlatot összecsenget. De a Tavasz lesz újra (1956.), meg a Júdása én nem lehetnék (1959.) című kötetek válogatásából az indulásra is következtethetünk, a költői alkat kialakulásának nyomát lelhetjük: a hagyományba való beilleszekedésben. Egy későbbi versében Özsvald a háború viharát idézi, amelyben egy fölvidéki magyar család — az övé — vergődik, és a gyermekben a félelem. rögződik erről az időről. Erre mintegy rávágó versként áll mellette az ars poeticának is beillő írás: „Emlékezem: ez a föld, ez a táj / nyitotta szóra ajkam. / Magyarnak engem itt nevelt anyám!... / Van hazám..." S .ha ehhez hozzászámítjuk a küldetéses érzés megnyilatkozásainak különböző variánsait — a korait, melyben háborítatlan öntudattal írja: „legyek népem ú j regőse"; a későit, melyben egy kis kétkedéssel szól: „kikérdez engem, kései tanút" —, akkor Ozsvald költészetének forrásainál, megszólalásának okainál állhatunk meg. Személyes sors — az apátlan nemzedék tagja —, társadalmi szorító — nemzeti kisebbség sorsát éli — préseli ki belőle a verset, szinte provokálja a szólásra. A táj, hagyomány, legendák, nép — egy falusi világba keretezve jelennek meg nála, ez érzelmeinek és élményeinek köre sokáig harmonikusan idilli verseknek tetsző, majd később a szülőföld elhagyásának bűntudatával motivált írások sorában találkozhatunk ezzel. Kitetszőn a népies líra hatása alatt kezdett írni ez a költő, de specialitása volt: a szlovákiai magyarság faluja a tárgya, ennek ú j birtokbavételét, fölfedezését szinte kizárólagos költői föladatának tartotta. A hagyományos szólásba való beleilleszkedést majd zavarni fogja ez a „külön" élmény, és föl is szaggatja e költői hagyomány felé vivő utat, de megszólalásának segítője lesz, gazdagodásának legszebb nyomait hagyja meg
máig is benne e költészeti példa. Ozsvald Árpád verseit nem' lehet tehát a népies líra késői utánérzésének tekinteni. Az első két önálló kötetében szinte már sztereotípiaszerűen tűnik föl táj, hagyomány, ember, alkalom, hogy a költő hozzáfűzhesse reflexióit, melyekben hazavágyás, hagyományos értékek féltése és értése van; egyhangúságtól, önismétléstől bizonyos variációs készsége menti meg: saját témáit is újrafogalmazza a rokon versekben. A nyelv erősen képes nyelv, a forma túlzottan hagyománykövető, kötött forma, ez föltűnő, hiszen Ozsvald előtt a csehszlovákiai magyar irodalom avantgard példái is ott álltak. Az 1959-es kötetének közepén a kedvenc lelki helyzetének, a meditációnak leírásában már ott van a hangváltás nyoma, a nyugtalanság, és mellette az útkereső vers proklamálja is ezt a változásigényt. Ettől kezdve e válogatásban sűrűn találkozhatunk az előző versektől elütő más költői témával, szemlélettel. A kimondott szó nem elég, mondja egy helyütt. Mi ez, ha nem a korai versek mindent megváltó hitében való megingás? Ha ott elégikus, rejtett szomorúság árnyékozta be a verset, itt a „kitépett nyelvű harang kínja" béklyózza többször az írást; a pokoljárást éli meg és írja meg a költő. Sűrűn van még állókép nála, ami régibb önmagára emlékezteti, s vannak bölcselkedéssel megtoldott versek, melyek nem igazi énjét adják, de a Laterna magica (1967.) című kötetében meg a gyűjteményhez csatlakozó, Üj versek-ben pillérei állnak Ozsvald ú j költészetének. Itt jól látszik, hogy a korai élmény és költői hatás hogyan szövi át az intellektuálisabb lírát, hogyan tágul ki a falu-láthatár az emberiségéévé, hogyan lesz a népies hagyományból ú j líra. A kötetzáró Éles kaszák kútja olvastán már bizton írhatjuk, hogy a szokványosán induló Ozsvaldból figyelemre méltó költő lett. (Madách Könyvkiadó Pozsony, 1969.) ILIA MIHÁLY
91
n u l m á n y u t a m előzte meg. E k k o r t a r tottam n é h á n y M a r x - s z e m i n á r i u m o t a Római E g y e t e m m e l l e t t m ű k ö d ő S z o ciológiai I s k o l á n , d e f o n t o s a b b , h o g y m e g í r t a m M i a strukturalizmus? c. k i s könyvemet, a m e l y azóta m e g is jelent a Kossuth Kiadónál. — E m e g f e s z í t e t t m u n k á v a l teli h á r o m é v során hogyan körvonalazódtak további szakmai terveid?
Szeretném irodalomszociológiai nézőpontú kismonográfiává bővíteni Cesare Pavese-ről írt doktori értekezésemet; s bele s z e r e t n é k f o g n i egy n a g y o b b szociolingvisztikai t a n u l m á n y m u n k á l a t a i b a . — És m o s t elevenítsük kezdést.
— Mindenekelőtt: h o g y hívnak? Filozófiai publikációid Kelemen János névvel, a versek, kritikák, irodalmi tanulmányok, m ű fordítások Kassai Kelemen János aláírással j e l e n n e k m e g .
— A kettős névhasználat a többféle é r d e k l ő d é s p i l l a n a t n y i e l k ü l ö n í t ő jele. Mivel a f i l o z ó f i á t n e m c s a k s z a k t u d o m á n y n a k tekintem, h a n e m a költészet t u d o m á n y o s p ó l u s á n a k , és m e r t s z e r e t n é m megőrizni érdeklődésem sokoldalúságát, ez a z e g y s é g e s ü l ő t e n d e n c i a egyszer m a j d b i z o n y o s a n tükröződni f o g a végleges n é v h a s z n á l a t b a n is. — Ha m á r junk valamit
a filozófiával kezdtük, hallelőbb szakmai munkádról.
— 1966-ban v é g e z t e m o l a s z — o r o s z szakot Szegeden. Egy évig volt k ö z é p iskolámban, a Radnótiban tanítottam, 1967 szeptembere óta dolgozom az e g y e t e m Filozófiai T a n s z é k é n , 1966 é s 69 k ö z ö t t filozófiából is d i p l o m á t s z e reztem. Dolgozataim egy-két éve jelenn e k m e g a M a g y a r Filozófiai S z e m l e (Nyelv és gondolkodás; Strukturalizmus kontra antropológia; Strukturalizmus és marxizmus), a Tiszatáj (Antropológiai megjegyzések Juhász Ferenc néhány verséhez), illetve a V a l ó s á g h a s á b j a i n . A V a l ó s á g 1969-es n o v e m b e r i s z á m a a z t a t a n u l m á n y o m a t közli, a m i vel a N e m z e t k ö z i Szociológiai Intézet 1969 s z e p t e m b e r é b e n m e g t a r t o t t r ó m a i kongresszusán szerepeltem. Ezt a megh í v á s t 1968—69 t e l é r e eső i t á l i a i ta92
fel
az
irói
pálya-
— 1943. j ú n i u s 8 - á n s z ü l e t t e m K a s sán. A p á m klasszika filológusnak k é szült, t a n á r lett. 1943-ban é s 4 6 - b a n verseskönyvei jelentek meg; édesanyám m a t e m a t i k u s : az irodalom és az egzakt t u d o m á n y o k s z e r e t e t e így c s a l á d i ö r ö k ség. V I I . osztályos v o l t a m , a m i k o r e l s ő versemet közölte a Délmagyarország. S o m f a i L á s z l ó t ó l és Sz. S i m o n I s t v á n t ó l k a p t a m gyakorlati tanácsokat és segítséget. 1957—58-ban a T i s z a t á j - n á l é s a Délmagyarország-nál ők p á r t f o g o l t á k írásaimat, ö t nyelvből érettségiztem. A z e g y e t e m e n a z egy é v v e l f ö l ö t t ü n k járó Rigó Bélával, Veress Miklóssal és m á s o k k a l e g y ü t t Szabolcsi G á b o r , m a j d a T i s z a t á j v e r s - és k r i t i k a i r o v a t a v e t t s z á r n y a l a l á b e n n ü n k e t , d e 1962. m á r c i u s 5-i k o l l e k t í v b e m u t a t k o z á s u n k , a z Égess!-est teljesen öntevékeny kezdem é n y e z é s v o l t a H e t e n - c s o p o r t egy é v vel későbbi fellépésével együtt, a m i k o r m á r Szepesi A t t i l a is v e l ü n k s z e r e p e l t . Szép volt: szenvedélyes elkötelezettség, Jevtusenko-láz, nagy műfordítói nekib u z d u l á s , 1963-tól á l l a n d ó k r i t i k a i g y a korlat a Tiszatáj hasábjain, megjelenés a Tiszta szívvel, m a j d a Tiszatáj c. versantológiákban. S közben a tudomán y o s m u n k a első lépései K o l t a y - K a s t n e r Jenő professzor szemináriumain: dolce stíl n u o v o , D a n t e , Mazzini, Pavese. S m á r v i s s z a is é r t ü n k k i i n d u l á s i p o n tunkhoz . . . — Befejezésül hadd s u m m á z z o n a kérd e z ő . A z É g e s s ! - g á r d a j e l e n t k e z é s e a z 1957— 59-ben p á l y á t k e z d ő S z e g e d i F i a t a l o k u t á n eleddig az egyetlen összefogható szegedi irógeneráció jelentkezés volt. Kassai Kelemen Jánossal kezdve, méltán szólalnak most meg e hasábokon. (—)
FÜSSY LÁSZLÓ HALLGATTAM ÉN... Hallgattam én a transzformátor háznak Os méh-raját egy furcsa éjfélén; Már késő ősz volt, fák levelet ráztak S máig sem értem, mi történt .velem.
Zúgott a tenger sisteregve, élén A megtörött, a kék tajték zuhant, És dőlt kriptáknak omlatag szegélyén Lassú szivárgást zümmögött a h a n t . . .*
* 1969. szeptember 29-én hajnalban megkért, írjam le rögtön az éjjel született versét, mert később elfelejti. Én azonnal írtam, ahogy diktálta, de a második szak végén mondta: olyan kimerült és oly „iszonyúan" fáj a feje, hogy képtelen „most" tovább diktálni. — Ezután még többször kértem: folytassuk a félbemaradt verset, de mindig rosszullétére, fejfájására hivatkozva, mondta: „majd összeszedi a fejéből a folytatást, de most nem bírja diktálni tovább". — fgy ez lett az én drága testvérkém utolsó .verse. (Nővére: özv. Terbe Kálmánná)
Füssy László Móra Ferenc, Juhász Gyula és József Attila baráti körébe tartozott. A szegedi irodalom, a szegedi költészet ismert, de az utóbbi években éppen hosszú betegsége miatt nagyon hallgató a l a k j a volt, Füssy László — a Szocialista Hazáért Érdemrend és a Munka Érdemrend ezüst fokozatának tulajdonosa — november 28-án, 70 éves korában, évekig tartó kínos betegség után csendben elhunyt. A munkásmozgalmi életet mint a Magyaróvári Agrártudományi Főiskola hallgatója kezdte el. Tizenkilenc éves korában, a Tanácsköztársaság kikiáltása után közvetlenül, megalakította a főiskolán a „Magyar gazdatisztek és gazdák szakszervezete magyaróvári csoportját". Az ő javaslatára a vezetőség 8 tagú bizottságot küldött ki az ú j tagok felvételének szigorúbb elbírálására, m e r t tartamok kellett attól, hogy az ú j köntös alatt ugyanaz a régi reakciós társaság lenne együtt. Az óvári főiskola 150 éves fennállása alkalmából 1968-ban kiadott emlékkönyve szerint a vezetőség azonban távol állott attól, hogy „kommunista érzelmű legyen, kivéve az egyetlen Füssy Lászlót". Forradalmi hittel és lendülettel vetette magát a szocialista rend megteremtéséért megindult küzdelembe. Végsőkig küzdött a proletárdiktatúra fenntartásáért, s amikor az ellenforradalom a fővárosban m á r h a talmon volt, ő még a laktanyákat járta, s a katonák között agitált. Sorsa azonban hamarosan úgy alakult, ahogy megjövendölte: a karhatalmi parancsnokság letartóztatta és gyorsított üggyé nyilvánítva az ellene indított eljárást, a SZEBB JÖVÖ-ben megjelent cikkei miatt vádat emelt ellene a győri ügyészség. Először 3 évi börtönbüntetéssel sújtották, m a j d ú j a b b vádak alapján ismét elítélték, úgy hogy összesen hat évet töltött különböző börtönökben, és a minisztérium 1920-ban az ország összes főiskoláiról és egyetemeiről kizárta. Szabadulása után az 1944. évi felszabadulásig rendőri felügyelet alatt állott. Megkezdett pályáját nem folytathatta, s így kitanulta a kőművesmesterséget, ahol szabad idejében ismét hozzáfogott irodalmi tevékenységéhez. Kőműveskedése alatt írt humoros sírversei közül hadd mutassuk be látnoki szemmel megírt, magára vonatkozó kis sírversét: „Füssy bedőlt sírját Bőven lepi moha, Pajzán sírverseket Ö sem költ már soha." Fájó szívvel búcsúzunk Füssy Lászlótól, a soha meg nem alkuvó, diákkorától fogvást következetes kommunistától, a költőtől, az igaz jó baráttól. JENŐ ISTVÁN 93
KRÓNIKA INNENONNAN
SÜLI A N D R Á S P A R A S Z T FESTŐ
HALÁLÁRA
BENEDEK ELEK ÉBRESZTÉSE Balogh Edgár é r d e m e volt, hogy é v e k k e l ezelőtt egy tan u l m á n y b a n és egy Benedek Elek műveiből összeállított gyűjteményben figyelmeztet e t t rá, hogy a „mesélő nagyapó" a századforduló egyik progresszív közéleti törekvésű íróembere volt, akinek n é h á n y írása olyigen hasonlított Ady indulataira, h o g y az i r o d a l o m t ö r t é n e t i k u t a t á s A d y é n a k is v é l t e . B a logh Edgár fölfedező gesztusa óta u g y a n n e m sok történt a Benedek Elek-életmű újraértékelésére, d e az e l hintett gondolat n e m múlt el n y o m t a l a n u l . A Korunk és az Igaz Szó 9. s z á m á b a n e g y szerre jelent m e g két tanulmány Benedek Elekről. A Korunk-ban Egyed Akos: B e n e d e k Elek és a „ s z é k e l y kérdés" címmel értekezik. Abban, h o g y B e n e d e k Elek a monarchiabeli m a g y a r élet társadalompolitikai gyakorlatával szemben egyre több kritikai megjegyzést tett, nagy szerepe volt a szülőföldnek, a szülőföld népe életében bekövetkezett változásoknak, a székelyföldi agrártársadalom kapitalizmus okozta pusztulásának. „Benedek Elek több, mint s z e m tanúja: részese volt ezeknek az á t a l a k u l á s o k n a k , s mert n e k i m i n d e n fájt, a m i a k ö r nyezetében fájdalmat okozott, á l l a n d ó ö n r e v í z i ó j a r é v é n j u t o t t el t á r s a d a l o m p o l i tikai nézeteinek újrafogalmazásához, radikallzálódásához." A politikailag és Ideológiailag tisztázatlan székelymentő akciók sorából — Egyed szerint — B e n e d e k Elek „ s z é k e l y a k c i ó j a " k i v á lik, ő „ f ö f e l a d a t á n a k a S z é kelyföld helyzetének, problémái összetevőinek rendszeres feltárását tekintette", s ha reménytelen és e g y e n l ő t l e n i s v o l t az a h a r c , a m i t értelmiségiekből toborzott akciójával folytatott, politikai, emberi tisztaságához n e m fért kétség. ..Amikor a publicista B e n e d e k Elek a menekülő, néhol lázadó parasztság n e v é b e n a felelősség kérdését kutatja, »méltóságos urak« felelőtlensége miatti felháborodása nemes p á t o s z b a c s a p át. Halljátok, 94
S ü l i A n d r á s itt k ö z ö l t a l k o t á s a ( K ö r m e n e t é s c s ó n a k á z ó k ) e r e d e t i l e g 1968. s z e p t e m b e r i s z á m u n k c í m l a p j á t d í s z í t e t t e
Sírján megszáradtak, m a j d ú j r a eláztak a szegén y e s csokrok, h a l á l á t h í r ü l a d t a e l g o n d o l k o z t a t ó s o r o k b a n n é h á n y h e l y i és o r s z á g o s ú j s á g . É l e t m ű v e — h a r m i n c n é g y meglevő és n é h á n y m é g l a p p a n g ó k é p e — m á r évtizedekkel ezelőtt, é l e t e h a l á l á v a l t e l j e s e d e t t be. Sorsának alakulása törvényszerűnek tűnt a múltban, s ezen a jelen s e m s o k a t v á l t o z t a t o t t . A z u t ó b b i k é t h á r o m évben r ó l a í r o t t c i k k e k , k é p e i v e l , m u n k á s s á g á v a l foglalkozó t a n u l m á n y o k s z i n t e m i n d e g y i k e a z z a l végződött, hogy h a e g y e d ü l á l l ó t e h e t s é g é n e k e l a p a d t f o r r á s a i t ú j r a f a k a s z t a n i n e m is, d e l e g a l á b b ö r e g n a p jainak anyagi biztonságát megteremteni m ó d j á b a n álln a az e r r e i l l e t é k e s e k n e k . A P o z s o n y b a n m e g r e n d e z e t t P a r a s z t és n a i v m ű v é s z e k II. n e m z e t k ö z i t á r l a t á n a k h é t e z e r k o r o n á s m á s o d i k d í j á r ó l szóló é r t e s í t é s t m é g megkapta, de a pénzt m á r nem tudta megvárni. Pedig kiszolgáltatottságának, elesettségének kínzó tudatát nagyban csökkentette volna, h a a t á r s a d a l o m r á f o r d í tott figyelmét n e m csupán nyomtatott sorokban, d e kézzelfoghatóbban; meleg kabátra, nagyobb d a r a b kenyérre beválthatóan tapasztalja.
KRÓNIKA Művészetéről sok ú j a t mondani n e m lehet. 1968 júniusában a szegedi múzeum kupolájában láthatták az érdeklődők első és egyetlen önálló kiállítását — ennek kapcsán a Tiszatáj-ban írtam életéről, képeiről. Művészete a társadalom „elvárásával" éppolyan rövid ideig találkozhatott csak, mint társaié; Benedek Péteré, Győri Eleké, Gajdos Jánosé. Nagy — és ma m á r pótolhatatlan — veszteség, hogy algyői életéről olyan keveset tudunk, m a m á r csak családtagjainak sokszor egymásnak ellentmondó elbeszéléseire tudunk támaszkodni. Győri Elek mégírta élete történetét, Benedek Péterről is viszonylag sok adat áll rendelkezésre, levelei és a róla szóló könyv alapján, talán sikerül Süli András hagyatékát — leveleit, használati tárgyait — is egy helyre összegyűjteni. Szó van egy parasztfestő múzeum létesítéséről, jó lenne, ha ez Szegeden valósulna meg. Olyan gyakran hangzott el a kívánság, hogy szinte m á r közhelynek hat, s kicsit restellkedve írom le: vigyázzunk jobban pusztuló értékeinkre! KULKA ESZTER
ODESSZA-EST SZEGEDEN A November 7. Művelődési Központ ú j rendezvénysorozatot indított, melynek célja a testvérvárosok minél sokoldalúbb bemutatása. Október 6-án a sorozat kezdő estjét dr. Biczó György, Szeged m. j. Város Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke nyitotta meg. Beszélt a testvérváros fogalmáról s arról, hogy szimbolikus ez a kezdés: Odessza volt az első testvérvárosa Szegednek. A bevezető előadás után Tóth Béla író beszélgetett a két odesszai vendég festőművésszel. Novak Vlagyimir Antonoviccsal és Ruszin Arkagyij Viktorovicscsal munkájukról, a két város hasonlóságáról, szegedi benyomásaikról. A Szegedi Nemzeti Színház és a Zeneművészeti Főiskola művészei tolmácsolásában Odesszáról írt m ű vek hangzottak el. ODESSZAI KÉPZŐMŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSA Az elmúlt hónapban testvérvárosunk képzőművészeti életének megismerésére is alkalmunk nyílt. A Horváth Mihály utcai képtárban dr. Biczó György vb-elnök nyitotta meg az odesszai művészek kiállítását. „Jobban megismerni egymást, erősíteni az egységet a béke és felvirágzás nevében" — ez a célja a kölcsönös baráti látogatósoknak, a tudományos ismeretek, a kulturális és művészeti alkotások cseréjének — í r j a az Odesszai Képzőművészek Szövetsége a .kiállítás katalógusában. Az anyag változatos: képviseli a festészet, grafika, színházi díszlettervezés, iparművészet, kerámia, hímzés, bőrdíszmű jellegzetes produktumait. Különösen a grafikában és a kerámiában uralkodnak a népművészeti motívumok. LACZÓ KATALIN
INNENONNAN emberek című írása megrázó kordokumentuma ennek a székelyföldi »néma forradalomnak«, amelynek egyénként a mása végbement — ha nem Is egyforma mértékben — Erdély többi, románok, magyarok és németek lakta vidékein is. Benedek Elek szenvedélyes hangvételű cikkei önkéntelenül is Adynak, a bihari nagyurakkal folytatott hadakozásait juttatják eszünkbe." Az Igaz Szó-ban Faragó József, a kiváló erdélyi néprajztudós irt tanulmányt Benedek Elek pályája a kisbaconi népmeséktől a népek mesevilágáig címmel. Benedek Elek népmesegyűjtő munkáját vizsgálja és maga Is meglepetéssel állapítja meg, hogy „Benedek 170 székely népmeséjét mind a mai napig nemhogy túlhaladni, de még megközelíteni sem sikerült senkinek. A tanulság az, hogy nem elég Elek apót általánosságban a magyar meseirodalom klaszszikusaként tisztelni, mint ahogy a köztudatba már egészen beivódott. A maga gyűjtötte mesék mennyiségénél és minőségénél fogva ott az ő helye a székely mesegyűjtés klasszikusai közt is, közvetlenül Kriza János után." De Faragó tanulmányának újsága abban van, hogy kiterjeszti figyelmét Benedek egyetemes mesekincset gyűjtő, átültető munkájára is: az életműnek ez a része mind ez ideig homályban maradt. Különösen fontosnak ítéli a román népmesekincs iránti érdeklődését. Így összegezi tanulságalt: „íme Benedek Elek pályája a kisbacon! népmeséktől a népek mesevilágáig. »Valaki az Értől Indul el / S befut a szent, nagy Óceánba.« Ady sorait ritkán idézzük, mert kevesen vannak, akik az Értől az Óceánig jutottak. Mostanáig , talán észre sem vettük, hogy a szülőfalu, a szülőföld székely meséinek összegyűjtésével, majd a magyar népmesék átdolgozásával, és végül a nagyvilág meséinek tolmácsolásával — vagyis a maga népe felől a népek sokasága felé táruló elméjével és szívével Elek apó szintén e kevesek közé tartozott.
A MAGYAR HANGLEMEZGYÁRTÓ VÁLLALAT 2. sz. Hanglemezboltjának ajánlata TELJES OPERAFELVÉTELEK QUALITON HANGLEMEZEN ERKEL: HUNYADI LÁSZLÓ S i m á n d y József, Orosz Júlia, D é r y Gabriella, J á m b o r András V e z é n y e l : K o m o r Vilmos L P X 1040—42 KODÁLY: HÁRY JÁNOS Palló Imre, Tiszay Magda, B á t h y Melis G y ö r g y Vezényel: F e r e n c s i k J á n o s L P X 1023—25
László,
Faragó
Anna, S á n d o r J u d i t , R ö s l e r
Endre,
KODÁLY:SZÉKELYFONÓ Tiszay Magda, Palló I m r e , U d v a r d y Tibor, Szecsődy Irén, R ö s l e r E n d r e Vezényel: F e r e n c s i k J á n o s L P X 1009—10 P E T R O V I C S : C ' E S T LA G U E R R E Ilosfalvy Róbert, D u n s z t Mária, Radnai G y ö r g y , R é t i J ó z s e f , G o m b o s É v a Vezényel: B l u m T a m á s L P X 1208 SZOKOLAY: VÉRNÁSZ H á z y Erzsébet, K o m l ó s s y Erzsébet, Faragó A n d r á s , S z ő n y i F e r e n c , R é t i József, B a r l a y Zsuzsa V e z é n y e l : Kóródi A n d r á s L P X 1262—63. 1968-as N é m e t h a n g l e m e z d í j j a l k i t ü n t e t v e VERDI: RIGOLETTO Melis György, László Margit, Ilosfalvy R ó b e r t , B ó d y J ó z s e f , B a r l a y Z s u z s a Vezényel: L a m b e r t o Gardelli L P X 1231—33 VERDI: TRAVIATA D é r y Gabriella, Ilosfalvy Róbert, Palócz László V e z é n y e l : L a m b e r t o Gardelli L P X 1128—30 Magyar nyelvű felvételek A következő s z á m b a n : m e g j e l e n ő ú j d o n s á g a i n k k a l j e l e n t k e z ü n k . Szeged, Kölcsey u. 4. T e l e f o n : 15-797 96
Ára: 6,— Ft KIS S Z E G E D I MUNKÁSMOZGALOMTÖRTÉNET xm. A n a g y v á l s á g u l á n , 1934-től e l k e z d ő d ö t t a termelés fokozatos megélénkülése. Lassan n ö v e k e d e t t a f o g l a l k o z t a t o t t s á g is, a bérelt a z o n b a n a v á l s á g alatti m é l y p o n t o n m a r a d tak. A m u n k á s s á g m i n t o r s z á g o s a n , S z e g e d e n is a b é r h a r c o k ú j a b b n a g y h u l l á m á t indította el. S z a p o r o d t a k a b é r e m e l é s é r t f o l y t a tott, t á m a d ó j e l l e g ű s z t r á j k o k . 1934 n y a r á n az é p i t ő k s z a k s z e r v e z e t é n e k f e s t ő m u n k á s szako s z t á l y a kezdett á l t a l á n o s sztrájkot, amely s i k e r e s e n , űj k o l l e k t í v s z e r z ő d é s kiharcolásával f e j e z ő d ö t t be. 1935-ből a sütőipari m u n kások e r e d m é n y e s sztrájkja említhető meg. Az 1936-ban lezajlott s o k sztrájk k ö z ü l kiemelhetjük a bőrösök sorozatos munkabeszüntetéseit, a téglagyárak, a fűrészgyárak és a Pick-féle szalámigyár munkásainak sztrájkjait. Az 1937-es év legkiemelkedőbb bérmozgalma az é p í t ő m u n k á s o k csaknem á l t a l á n o s n a k m o n d h a t ó s z t r á j k j a , a m i k o r 45 m u n k a h e l y e n m i n t e g y 500 é p í t ő s z ü n t e t t e m e g a m u n k á t . 1938—39-ben f ő k é p p e n a textilm ű v e k b e n voltak bérmozgalmak, ezeknek a z o n b a n új v o n á s u k , h o g y n e m a h a g y o m á n y o s s z a k s z e r v e z e t e k , h a n e m a klerikálisfasiszta H i v a t á s s z e r v e z e t irányításával zajlottak. Fz az utóbbi m o m e n t u m a h a r m i n c a s é v e k újabb f o n t o s f e j l e m é n y é r e , a f a s i z m u s további e l ő r e t ö r é s é r e , m e g e r ő s ö d é s é r e utal, ami ö s s z e f ü g g ö t t a n é m e t f a s i z m u s u r a l o m r a jutásával és a G ö m b ö s - k o r m á n y t ö r e k v é s e i v e l . Csak f u t ó l a g e m l í t h e t j ü k e n n e k a f o l y a m a t nak e g y - k é t s z e g e d i t ü n e t é t . 1933-tól szapor o d n a k a s z é l s ő f a s i s z t a politikai a l a k u l a t o k a v á r o s b a n . E g y r e g y a k o r i b b a k az a n t i s z e niiia d i á k t ü n t e t é s e k az e g y e t e m e n . O r s z á g o s r e n d e l k e z é s n y o m á n betiltják a m u n k á s eszp e r a n t i s t á k e g y e s ü l e l é t , a s z a v a l ó k ó r u s o k és a munkásénekkarok egy részének működését. G ö m b ö s é p p e n S z e g e d e n tartott v á l a s z tási b e s z é d é b e n jelenti be a n a g y n y i l v á n o s s á g n a k a szocialista munkásszervezelek felszámolására vonatkozó szándékát. Ez az utóbbi terv a m u n k á s s á g e l l e n á l l á s a é s e g y é b t é n y e z ő k miatt u g y a n n e m v a l ó s u l t m e g , de a harmincas évek második felében bekövetkezett a k ü l ö n b ö z ő f a s i s z t a m u n k á s s z e r v e z e tek b e h a t o l á s a a m u n k á s s á g s o r a i b a . A kormánypárti Nemzeti Munkaközpont és a nyilaskeresztesek ilyen irányú tevékenysége mellett k ü l ö n m e g e m l í t e n d ő a H i v a t á s s z e r vezet m ű k ö d é s e a n n á l is i n k á b b , m e r t ez s a j á t o s a n s z e g e d i a l a k u l a t volt. 1938 elején jött létre a v á r o s b a n papi irányítással. A szocialista m u n k á s m o z g a l o m ellen minden eszközzel fellépő korporációs, „hivatásrendi", fasiszta á l l a m terveit h a n g o z t a t ó s z e r v e z e t eln y e r t e az e g y h á z és az á l l a m s z e n t e s í t é s é t és t á m o g a t á s á t e g y a r á n t . Határtalan d e m a g ó g i á val hatolt be a k ö z ü z e m e k és a t e x t i l g y á r a k e l m a r a d o t t m u n k á s a i n a k soraiba. E g y m á s u t á n szervezte a bérmozgalmakat, előszeretettel é l e z v e ki a z o k a t a z s l d ő m u n k a a d ó k e l l e n . A terror és a d e m a g ó g i a e g y ü t t e s hatása volt a fő o k a a szocialista m u n k á s m o z g a l o m visszaesésének. Ennek egyik fontos mutatnia, h o g y az 1935-ős v á l a s z t á s o k o n a Szociál-
M I N D E N KEDVES OLVASÓNKNAK
d e m o k r a t a Pártnak n e m sikerült megtartania szegedi m a n d á t u m á t . 1939-ben pedig c s u p á n 2700 szavazatot ért el, e l v e s z í t v é n hajdani választóinak több mint felét. Hozzájárult azonban a v i s s z a e s é s h e z az S Z D P jobboldali v e z e tése S z e g e d e n is. A KP b e f o l y á s á t ó l n e m függetlenül m ű k ö d ő o s z t á l y h a r c o s ellenzék különösen az 1935-ös választáson m e g m u t a t k o z ó bajok láttán é l e s támadást indított Lájerék ellen. A v e z e t ő s é g baloldali tagjai lemondtak é s új választást k é n y s z e r í t e t t e k ki. Lájcr azonban szintén felvonultatta híveit, és erőteljes t á m o g a t á s b a n részesült az országos vezetés részéről is. í g y m e g e r ő s í t e t t e titkári pozícióját, é s l é n y e g é b e n m i n d e n maradt a régiben. Az e l l e n z é k már a fenti akciót is az antifasiszta munkásegységfront jegyében hajtotta végre. A Kommunista Internacionálé VII. k o n g r e s s z u s a után a k o m m u n i s t á k részéről rövidesen megtörtént az e l s ő kísérlet a népfrontpolitika szegedi alkalmazására. 1936-ban Hajdók Béla é s id. Krajkó András v e z e t é s é v e l zajló illegális k o m m u n i s t a szerv e z k e d é s e g y i k f ő feladatának tartotta a VII. k o n g r e s s z u s a n y a g á n a k ismertetését. Hajdók Béla hozta Pestről a s a j t ó t e r m é k e k e t , é s id. Krajkó András, a helyi bőrösszakszervezet e l n ö k é n e k s e g í t s é g é v e l elsősorban a bőrösszakszervezet tagjai s az i f j ú m u n k á s o k között terjesztette azokat. A bőripari m u n k á sok ekkori sztrájkjai s e m választhatók el
wtaADta 41a.'
" w m
A *,Wr/ • — !.it»t«»4<«n»k
321-?:.. Hím nu«ferlXU M *-t*«¡
f»«t? • .•teo nr<e'.iU 4rU-X*4W.- , • «•a?» n»r» klf«fwUat> <••. *4»e* Erywrál.-. flMpvrt.'ának ntkC4#«4« .w»ra»li I.táHy»X MifiiUtM, ti t«>«t«lit ififUlria*k u»
teimk , kotrrv»!o«k, ilkt. 4m «lodMu»Mt TagytuMtmtt.hntfaárt »** .24 *4t«24t MT?H»JX0-. - clnnhint, * siait'.ers l.lr» tb«n f«gi»lt •mb Intekot mtX <se«4XXa. i 14*t ayart, h»c tt «¿Mi i iva* kaeMoXata *>*<.-»X*»19*n «ipyar«:it l.U I •y««Ust-tear. -stink». Mk u*4, le«- • «A?. r.ar. f«4*»WT»i»t müfiItBiS, • ti o.-grseáJót w^j*. *«»>. tt altarjaattaU aajttftanrfkak a*4la¿#4"*a tatau?.: v iMr.-i»".. , talva •»«tfcj. *»2i4», 4» aaanataXlanaa «ir- v. - '<4Wtaja .,2. «tan tnt< tV«<4a«k »écrafeaj t .. ¿v* I ir. ürá ¿fe luja. tantfaaiwfeat Urna -v?, • a t Iva a kotrwn.k uíá» raevt« » c. ¡c:r.•1:,, soraía!.; r*4r et.eadi eaiitfaytíeital.'t.? v, r«*aa. «rr-1 ' * .ritan - a.»i. : • . ir: ra . • .... * . •<«*t. ár. V -t t > .6. t , ., • i t> ¡i.,. •akrat. feirt tltk«. - ;» a «afyaroiy. . i •»paraaUt ta «urk4aok lotrjtt« >i « ropo t«a •. ..fu».:«» Itttw '
-,4prUl» U.
INTÉZKEDÉS A M U N K Á S ESZPERANTISTAK HELYI CSOPORTJÁNAK FELOSZLATÁSÁRÓL
T | V
T
r Bita.
IlHiiltlW ..taita, -tart . i.....• .... L'¿ :iuk t litií Ki -ta i.tal '-J.. a ta 1.7 Uta tal Itta'. c:i.É.fjiiémr « »: 7s 7ta LH«.,Ill.l Umt utaltata ' > U7.1U7 U-IMS 1 ej: MU t 17. lt. sTO 7-ta „Itta juta, . ta Uta -i. . . ' ... roll, -tati.tintar, m t.it ..ta.ta. i jUta ; i-i.lN ii'eljlt! r.lrOl Utaltat n l l t a . T t . i ü i . '..l.tl.i f . i t . r tafctta. .joralrta : • • c , 4, 19Ő,
t i l .
i r4ta4itai.ttajtai
JELENTÉS AZ SZDP GYŰLÉSÉNEK ELLENŐRZÉSÉRŐL m ű k ö d é s ü k t ő l . F o n t o s tünet, h o g y u g y a n ü g y mint o r s z á g o s a n , az Országos Ifjúmunkás Bizottság fiatal tagjai S z e g e d e n is g y o r s a n m a g u k é v á tették az antifasiszta m u n k á s e g y ség e s z m é j é t . H a j d ó k és K r a j k ó m e l l e t t a helyi OIB s z á m o s tagját is letartóztatta a r e n d ő r s é g az illegális s z e r v e z e t f e l g ö n g y ö l í tése során. Az M K P itthoni illegális s z e r v e zetei m ű k ö d é s é n e k i d e i g l e n e s f e l f ü g g e s z t é s e után a k o m m u n i s t á k a legális s z e r v e z e t e k ben fejtették ki az a n t i f a s i s z t a ö s s z e f o g á s létrehozására vonatkozó tevékenységüket. Működésük nyomán különösen élénk visszhangot váltottak ki f r a n c i a o r s z á g i é s s p a n y o l országi e s e m é n y e k . T i t o k b a n g y ű j t é s t r e n d e z tek a S p a n y o l o r s z á g b a n h a r c o l ó k j a v á r a . K a landos ú t o n a köztársasági Spanyolország néhány eszperantó nyelvű sajtóterméke Szegedre is eljutott. I s m e r e t e s , h o g y a n e m z e t közi brigádok tagjai között szegediek is küzdöttek. Gera Sándor, a s z e g e d i m u n k á s m o z g a l o m k i e m e l k e d ő a l a k j a p e d i g életét á l dozta S p a n y o l o r s z á g b a n a munkás-nemzetköziség eszméiért. S. L.
Az alábbi k ö z l é s t — a s z e r é n y v i s s z a h ú z ó d á s e l l e n é r e — l é n y e g e s m ó d o s í t ó adatai m i a t t s z ü k s é g e s n e k tartjuk ide c s a t o l n i : KEDVES
T1SZATAJ!
Nem reklamációképpen és nem helyreigazítás! i g é n n y e l , c s u p á n a t é n y l e g e s h e l y z e t i s m e r t e t é s é é r t k ö z l ö m , h o g y az 1969. n o v e m b e r i s z á m b a n a SZEGEDI Munkásmozgalom-történet c. r o v a t b a n k ö z ö l t f e l v é t e l n e m a s z e gedi m u n k á s o t t h o n udvarán történt, h a n e m a M a g y a r o r s z á g i Eszperantista Munkások Egyesületének 1924-ben Budapesten, a Kun utcában tartott országos közgyűl é s é n . A közgyűlésen Szegedről két küldött vett r é s z t : T o m b á c z I m r e é s K e k e z o v l c h Viola ( k é s ő b b f é r j e z e t t Dettre B é l á n é ) . Elvtársi
üdvözlettel:
TOMBACZ IMRE
BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!
