Csorba János: Genezis. Soha nem fogod elhinni milyen nehéz mesterség az írás. Nem is az, amit papírra vet az ember, mert az jön, azt kikényszeríti belőled valami belső vágy. Az ott van, mint gomolygó, füstöt okádó, kitörni készülő láva, és addig nem hagy nyugodni, amíg ez a formátlan, fortyogó anyag betűkké, szavakká, mondatokká nem áll össze. Onnantól már csak másolni kell, papírra vagy számítógépre, kinek mi tetszik. Hanem ez még csak a fogantatás. Ezt kellene követnie a születésnek, a napvilágra jövetelnek, vagyis a megjelenésnek. De ez már nem tőled függ. ÚR ÍR! Valamikor a negyvenes évek elején, egy somogyi vályogfalú iskola egyetlen földpadlós termében, ezzel a mondattal kezdődött ismerkedésem a betűkkel. Miközben a tanító formás, kerek betűit másoltam palatáblámra, megsejteni véltem az ebből következő nagy, misztikus igazságot, hogy tehát aki ír, az úr. Ma már tudom, ez csak az első, és nem az egyetlen tévedésem volt. Az asztalos asztalt készít és megél belőle. A tanár tanít és megél belőle. Az orvos orvosol és megél belőle. Az író csak ír és … Nézem a könyvespolcaimat. Lehet úgy hat-hétszáz kötet, ami tíznél több költözködésem ellenére is kitartott mellettem. Talán a felét el is olvastam. És a többi? Felrémlenek előttem a valaha látogatott nagy könyvtárak, meg a sok kisebb is szerte jártambankeltemben. Mennyi könyv lehet bennük? Elolvasták már mindet? Vagy a felét? Negyedét? Mert valakik megírták az szemmel látható. Ám, ha senki nem olvasta őket, hát minek vannak? Az író meg csak ír és … Neveket olvasok, írók neveit. A legtöbb ismerősen mosolyog rám, de néhányra csak rácsodálkozom. Találomra leveszek egy fakókék keményfedelűt. Árkossy Károly: „A tömegek 1
golgotáján” 1934-ben adták ki. Hogy került ez hozzám? Beleolvasok: „Tehát itt vagyok. Itt, a harcmezőn. Közelebbről és szabatosan: a bukovinai határhavasok vidékén.” - Rendben. Ez az első világégésről szól – visszateszem. Nem olvastam, nem is fogom. Leveszek egy másikat. Beczássy Judit: „Egyszer vagyok fiatal”. No, ez bizony nagy bölcsesség, én már tudom. 1960-ban amikor kiadták, még az voltam. Olvasom a bevezető sorokat: „Zümmög, fortyog, rotyog a vasárnapi ebéd. Az ablakon dől be a júniusai nap. A két tűz között sül Vargyasné, s belülről a harmadik is fűti, majd szétveti a méreg Ilus miatt. Még tíz előtt elszalasztotta tejért, mindjárt tizenegy lesz, és ő még sehol sincs.” Gyorsan visszateszem a helyére és belenyugszom: soha nem fogom megtudni mi történt Ilussal és a tejjel. Azon tűnődöm, ki lehetett Árkossy (kétessipszilon) Károly, vagy Beczássy (kétessipszilon) Judit? Puszta kíváncsiságból beütöm nevüket a gugliba. Bingó! Az antikváriusok most is kínálják őket, nem vesztek el. Talán Móricz írta egyik novellájában: amíg emlékeznek az emberre, nem hal meg egészen. Van hát, mégis csak van örök élet. Google-nak nevezik. Az író csak ír és … Hány író él abból, hogy ír? Kis hazánkban, talán ha tízet tudnék nagy hirtelen felsorolni. De lehet, ebben is tévednék. Pedig az asztalos nem készítene asztalt, ha nem élne meg belőle. A tanár, de még az orvos is bizonyosan keresne valami jövedelmezőbb elfoglaltságot. Akkor pedig az író vagy nem azért ír, hogy megéljen belőle, vagy nem író. (Érzem, most fogok besétálni oda, ahová pedig nem kéne.) Mert kontárnak hívják, aki asztalt készít és nem asztalos, kuruzslónak, aki balkézről, orvosol. Jobb is, ha maradok az első feltevésnél: vannak írók, akik nem azért írnak, hogy megéljenek belőle. Egyébként is, ők vannak többen. Sokkal többen. És közöttük is az első sorokban ott izgulnak, ott sápadoznak és reménykednek az első könyvesek. Marsallbotként pegazus gyeplőjét szorongatják izzadó tenyerükben és egymást vigasztalják: a legnagyobbak is voltak elsőkönyvesek. Mi több, néhányuk az is maradt. 2
Az író könyvet ír és … és létrehoz valamit, nyomot hagy magából, hogy sok idő eltelte után is rátaláljon ük-ük-ük unokája a gugliban. És az író tudja, nem kell centiben, a polcokon elfoglalt hely hosszával mérni a nagyságot, ahogy néhányan kérkednek vele. Volt ellenkező példa rá, s nem egy. Ki ne ismerné Ronget de l’Isle kapitány versét: „Előre ország népe harcra, Ma diadal vár, hív hazánk!” Neki soha nem jelent meg egyetlen kötete sem és szegényen, nyomorban hunyt el. De ezt a versét, azóta is százmilliók énekelték és még fogják is sokáig. Aztán itt van Margaret Michell egykéje, az Elfújta a szél, vagy Ken Keseytől a Száll a kakukk fészkére, vagy Kuncz Aladár Fekete kolostora. A mai fiataloknak meg Rowling, aki bár több kötetben, de mégis csak egyetlen cubákot rágicsált körbe. Úgy tűnik, jól is lakott vele. (A bankszámlája is.) Az író tehát ír, akkor is ír, ha néha keservesen szenved ettől. Szenved, mert ott cseng fülében Ady sóvárgása: „szeretném, ha szeretnének”! Vagy legalább észrevennének – teszi hozzá, pedig tudja, kicsinyke egyede csupán egy nagy hangyabolynak. Azt sem sejtheti mi sorsa lesz teremtményének. Mert az író műve jó esetben odakerülhet a könyvtárak polcaira, és ha jóban van Fortunával, valaki keze egyszer talán beleakad és belelapoz. Ámbár a lottón nagyobb eséllyel lesz szerencséje. De mondják, a remény hal meg utoljára. (Én már felravataloztam az enyémet.) Az író csak ír és … szidja a kiadókat. Jó esetben, a világrajövetel természetes bábája a kiadó. Kevés jó bába van a világon, nehéz megtalálni őket. Amikor a magzat már a kilencedik hónapban (évben?) van, amikor a várakozás mindennapossá válik, és ő veszettül dörömböl ott belül, jó lenne tudni: ki lesz a bába, ki fog segíteni, ki vigyázza majd az élet első pillanatait? Ha van, ha jó bába van, öröm megszületni és ez a jó érzés, ez a sikerélmény elkísér egész életeden. Még inkább, ha ez az érzés kölcsönös is. Mert ha szép, ha egészséges, ha igaz és nagyreményű gyermek születik, arra a bába is örömmel gondol 3
vissza, azt büszkén említi majd, mint ha csak a magáé lenne. Hiszen kicsit talán az is, ha egyszer ő segítette világra. De kevés a jó kiadó, a jó bába. Mindig is kevés volt. Persze mert nekik sem könnyű. Veszélyes mesterség, sok rizikóval jár. Tévedhet és akkor oda a fáradozás, a remény és persze a befektetett bizalom is. (Ezt egyszerűbben költségeknek hívják.) Igaz, nagyritkán az is megesik, hogy a sok felkért bába mind visszautasít, és csak egy akad, aki megszán, aki valamiféle irgalmas szamaritánusként kinyújtja feléd a kezét. Aztán kiderül, hogy gyöngyöt talált és kinyújtott kezébe zsákszámra hull az arany. A már említett Rowling tudna erről többet mesélni. Hanem mégiscsak az elveszett, a soha partot nem ért gondolatoknak van nagyobb tábora. Tengernyi ilyen volt, van és lesz. És micsoda hatalmas tengerek vannak? De amióta világ a világ, ez már csak így megy. Az óvilág nagyjainak is kellett egy mecénás, aki ott bábáskodott (hol szellemi, hol anyagi tehetségével) a világirodalom oly megbecsült, oly féltve őrzött, értékes (és ma már hallhatatlanként tisztelt) sorainak világra jötténél. Pedig akkor még sokkal kevesebben voltak a vajúdók. Igaz, a bábák is. Aztán az újvilág még szigorúbb lett, a szellem javait legyűrte a javak szelleme. Ideák és ideológiák sarcolták a betűvetőket, akik már nem tiszta búzát, de varjútövist, szamárkórót arattak. (Igaz, teli gyomorral csak hánykódik az ember, a szép álmok messze kerülik.) Ha meggondolom mit nem hozott világra Csokonai, Lorca, Keats, Baudelaire és a többiek…. Hanem újabban már a bábaság is puszta kenyérkereső foglalkozás lett. Üzleti alapon, a biztos haszon reményében vállalják a szülések levezetését. Eljött a várva várt alkotószabadság édesen búgó, kékre pingált madara és ringó farktollaival legyezgeti hiúságodat. Szülni akarsz? Hát tessék, csak tessék, én majd segítek – mondja - megszabadítlak terhedtől. Minek is vajúdnál, szenvednél a multi-ultra-digit-technika 4
korában? Hogy mibe kerül? Hát istenem, ugye krisztus koporsóját sem… Viszont nem számít ki vagy, lehetsz prnósztár, veterán mozdonyvezető, újságkihordó vagy cipészinas, lehetsz felkapott TV sztár, vagy lecsúszott bankár, elítélt rab vagy a bírája, bárki és bármi. Ha annyira akarod, ha már a fejedbe vetted és minden vágyad, hogy szülhess, hát én segítek rajtad. Nem, nem tartozol hálával. Csak az árával. Hogy milyen lesz az újszülött? Kit érdekel az? Legyen elég, hogy a Tied. Csak a Tied. Része az életednek és valószínű a halálodnak is. Mert megesik: veled fogják eltemetni. Majd akkor izgasson. De addig … Ha meggondolom, végtére is ki vagyok én? Egy porhüvely, egy embernek nevezett egyede a világmindenségnek, egy porszem. Csak viszonyítási alap szerint lehet definiálni létemet. Mert ha a világmindenséghez hasonlítom porszem voltomat, ki sem lehet fejezni. Ám, ha a porszemhez, egy egész világ vagyok. (Ennél maradok, ez valamiért jobban tetszik.) Tehát én, a porszemnyi világ, azt vettem a fejembe, hogy leírom, amit a fejembe vettem. Ne kérdezd miért, csak. Csak, mert jólesik, mert ha nem esik jól, akkor is kell, mert az a kényszerképzetem támadt, hogy téged is érdekel. Ezt persze előre nem tudhatom. A kuglóf próbája (mint tudjuk), hogy megeszik. Hogy Te megeszed. Olvasd el és én nem írtam (éltem?) hiába. De ne szaladjunk előre, odáig még hosszú és fáradságos út vezet. Mondjuk, hogy megtanultál írni (így-úgy), és van is hozzá késztetésed. Ez fakadhat súlyos, magvas, világmegváltó gondolatoktól, amik nem hagynak békén, ott hemzsegnek, nyüzsögnek, fortyognak a fejedben, amíg ki nem írod belőle. De fakadhat egyszerű magamutogatásból, (exhibicionizmusnak is mondják), ami a rosszabbik (de kétségtelen gyakoribb) oka az írásnak. Majdnem mindegy melyiket mondod magadénak, melyiket választod, hiszen még csak a szándéknál tartasz. Ha ez megvan, keresni kell egy jó mondanivalót, vagyis amiről írni fogsz. Ez megint csak lehet komoly, tudományos vagy egyenesen 5
világrengető téma (ebben az esetben jól kell beosztanod az idődet, nehogy a háromnegyedénél éhen halj), és lehet könnyed, haszontalan, semmire sem jó bulvár story. Ezt szeretik. Mit szeretik, imádják, mert nem kell rajta töprengeni, stupákolni, nem muszáj érteni sem hozzá, csak falni kell, mint szivacs a kádmosó vizét. Nem utolsó szempont, hogy a koplalás fogalmát jó időre kitörölheted szótáradból. Mindezt magad döntheted el. Hanem vannak bizonyos külső körülmények, amikre jó lesz odafigyelned. Ilyen pl. a család. Kezdjük a párodnál. Ő lehet élettárs, szertő, barátnő vagy egyszerűen csak a nagy Ő. (Egyéb variációkkal most nem kívánok foglalkozni.) A világirodalom már számos esetet örökített meg, amelyben fontos, és nem kevesebb olyant, amelyben kifejezetten zavaró tényezőnek bizonyult a család. Egyszer megkérdezte tőlem egy fiatal lány (csinos, szende, pirulós), hogy mit gondolok a barátjáról, aki ugyan most még csak szobafestő, de megígérte: nemsokára felfedezik és Ő lesz a második Munkácsy? Azt válaszoltam: az életben már egyéb furcsaságok is megtörténtek. Ekkor arra lett kíváncsi: összekötheti-e életét az ő második Munkácsyjával? Nagy butaság lenne, ha elszalasztaná ezt a lehetőséget – válaszoltam – ne is habozzon, egy pillanatig sem. Többet nem láttam, nem tudom megfogadta-e jó szándékú tanácsomat. Később, sok éven át forgolódtam képzőművészek között, de nem hallottam emlegetni, hogy felfedezték volna a nagy festő utódját. Viszont talán sikerült összehoznom egy jó házasságot. Mert nincs annál erősebb kötelék, mint amikor hiszünk a társunkban. Még lemondások, megpróbáltatások árán is. Persze hidd el, jobban járnál, ha mégis jönne egy kiadó (királyfi fehér lovon), és felcsillanó szemében megpillanthatnád az ígéret földjét. Mert miről is van szó?
6
Példának itt vagyok én és az az évforduló, az ötvenedik. Szép kerek szám, és egy egész nemzetet érdeklő történelmi téma: Forradalom és Szabadságharc. Írtak is róla megható, felemelő, hősies fejezeteket, ahogy illik. Készült az egész ország, hogy méltóképpen emelje meg süvegét a még köztünk élő hősök előtt. És persze a mártírok előtt is. Tudtam, hogy így lesz, már jó előre készültem rá. És mert az a szerencse ért (ez persze nézőpont kérdése), hogy mint frissen maturált ifjú, személyesen is átélhettem annak a tizenhárom napnak minden percét, adva volt a nagy kihívás: nekem is meg kell írnom. („S jutott eszembe számtalan szebbnél-szebb gondolat”) Hiszen, idézést kaptam a történelem ítélőszéke elé, hogy szemtanúként mondjam el, amit az ügyről tudok. És az nem is kevés. Még akkor sem, ha csak bámész sihederként éltem meg. Nem kevés, mert rokonságomban volt egy velem egyidős fiú, aki nem csak bámészkodott, és ezért márványba vésték nevét. Ma is ott olvasható a 301-esben. Gondoltam, ha már tanúskodom, érte, helyette is teszem. Így talán még újra élhet egy keveset, ha a Történeti Levéltár iratai közé temetett életét mások is megismerik majd. Meg egy kicsit azokét is, akik nem fogtak fegyvert, nem harcoltak, csak lelkesedtek, reménykedtek, vagy egyszerűen nem mindig értették: mi is történik? Aztán nem feledkeztem meg arról a barátomról sem, aki a határ túloldalát választotta. Nem egyedül tette, de a sors kegyes volt hozzá, őt tette egyedivé. Fantasztikus pályát futott be, pedig már itthon sem volt akárki. Hej, micsoda sorsok, micsoda tragédiák (és komédiák), micsoda varázslatos fordulatok. Ilyent ember úgy sem tudna kitalálni, ilyent csak az élet produkál. Kész regény! Csak le kell írni. És az író megint csak ír és … Repült az idő, önbizalmam dagadó vitorlákkal szelte a fortyogó érzelmek óceánját. Sokasodtak az oldalak (430.000 karakter!) és erősödött bennem a hit: ezt és így biztosan senki nem csinálja utánam. Mert a nagy, kerek évfordulókon csak a szépre illik 7
emlékezni, csak pátosszal illik hangot emelni. Én pedig nem álltam be közéjük, azt írtam le, amit a saját szememmel láttam, és amit a levéltárakban, a sorok közül olvastam hozzá. Mert (kedves olvasóim, mai fiatalok) én nem tankönyvekből és nem pártbrosúrákból ismerem azt a kort, én ott voltam, megéltem. Már jó előre jeleztem is kiadómnak: mire készülök? Csalinak ínycsiklandozó részleteket is mellékeltem, hátha ráharap. De valahogy nem volt harapós kedvében. Mi történt? Elcsapta a hasát? Túlette magát, s most diétázik? Talán vegetáriánus lett? Még csak nem is válaszolt. Ez, pedig legalább is udvariatlanság. Ha másért nem, előző könyvem okán megérdemeltem volna egy jó szót, egy simogatást buksi fejemre. Vagy csak egy rövid emailt: most éppen a Bermudákon áztatom a seggem, de amint tudok, jelentkezem. Legalább ennyit. Vagy ennyi sem telt ki a pénzemből, amit múltkor volt szíves kasszírozni tőlem? Pedig én igazán segítőkész voltam. Jeleztem, hogy a Magyar Könyv Alapítvány meghirdetett a kiadóknak egy pályázatot, éppen ebben a témában. Most aztán itt az alkalom, a nagy lehetőség, mert ha eddig nem talált volna alkalmas irományt hozzá, én szívesen kisegítem az enyémmel. De nem jött válasz. Aggódni kezdtem. Valami rossz érzés kezdte marcangolni reményeimet. Éjt nappallá téve dolgoztam, és amint leütöttem az utolsó betűt is, nagy óvatosan szaglászni kezdtem a piacon. Román földön találtam egy jónak tetsző felhívást. Negyvenezer dollár a díj! Ennyi még életemben nem csiklandozta a markomat (sokkal kevesebb sem), hát akkor nincs mire várni. Hanem én egy dörzsölt nyóckeres csávó vagyok, aki sok mindent megélt, aki már negyvenötben ott szedegette az elszórt töltényhüvelyeket a Kőris és Kálvária utca sarkán, a lebombázott pékség romjai között, szóval engem nem lehet csak úgy, bármivel megetetni. A negyvenezret azonnal el is felejtettem, de az ötödik, hatodik helyezésre már befutónak tartottam magam. Mondják: aki sokat
8
markol, keveset fog. Hát hol az a kevés, én majd azt markolom fel. Aztán azt is mondják: okos ember több vasat tart a tűzbe. Ezt a mondást is magamra vettem, és elküldtem újszülöttemet még három-négy kiadóhoz. Gondoltam csak marakodjanak, aki elsőként tárja felém ajtaját, annak a karjaiba vetem magam. Teljesen megnyugodva dőltem hátra lakásom egyetlen foteljében, mert meg voltam győződve: én mindent megtettem, rajtam már semmi nem múlik. Nem is rajtam múlt. Július elején felhívott régi kiadóm: beszélne velem, ha lenne egy szabad percem, de mondandója nem telefontéma. Ez kezdetnek sokat sejtető volt, hát nem nagyon ellenkeztem. Addig kotorásztam szabad perceim között (csak az volt), amíg találtam egy neki valót. Találkozásunk nagy parolázgatással indult, majd áttérve az időjárás kiszámíthatatlanságának okaira, Gödöllő nevezetességeivel folytatódott. (Mostanában ez egy nagyon felkapott hely lett.) Amikor jólesően konstatáltuk, hogy Albion után egész Európában csak itt van baloldali közlekedés (HÉV), már nyújtani is akarta kezét, ám hirtelen eszébe juthatott randevúnk oka. Amúgy elmenőben, megosztotta velem a következőket: saját pénzén nem tud megjelentetni, mert nincs saját pénze. A pályázatra nem tudott beküldeni, mert arra már akkor megvoltak a jelöltek, amikor azt még ki sem írták. (Gyaníthatóan a nyertesek is.) Hiszen minden kiadónak megvan a maga zsűrije (keresztje?), és minden zsűrinek megvan a maga favoritja. Legfeljebb az én favoritom egy másik kiadóhoz adta le anyagát. Ilyenkor van az, hogy te díjazod az enyémet, és én viszonzom a nálam lévő tiéddel. Egy kívülálló talán azonnal rendőrért kiáltana, hanem az én kiadóm megsimogatta buksi fejemet (na, végre) és elmagyarázta, hogy nincs ebben semmi különös. Hiszen sok jó munka érkezik, szinte egyforma eséllyel nyerhetne bármelyik. Ám mégis csak választani kell közülük. A válogatás, pedig szubjektív találmány. Sok szempontot kell 9
mérlegelni. Lehet, valakit az éhhaláltól ment meg a díj, másnak ismertebb a neve, vagy befolyásosabb barátai vannak. Szó mi szó, nincs az én újszülöttemmel semmi baj, megvan keze-lába, nem púpos, nincs két orra vagy három füle, csak az apukáját nem ismerik eléggé. (Ez a „nicsak, ki beszél ott” szindróma.) Bár az is igaz, hogy ha így megy, soha nem is fogják megismerni. Hanem félre bánat, félre bú, fontos a pozitív hozzá állás – tette még hozzá búcsúzóul. Ha a családi kasszámból nem futja, szerezzek olyan balekot (egyébként szponzornak is hívhatom), aki hajlandó megnyitni bugyellárisát. Forduljak fűhöz-fához, barátokhoz, önkormányzathoz vagy a miniszterelnökhöz. Megfogadtam tanácsait. Aztán (ahogy mondják): ha egy üzlet bedöglik, döglik utána a többi is. (Bár lehet, ezt a változatot csak nekem találták ki.) Minden esetre jelenthetem, hogy minden elküldött kéziratom visszajött, nem hiányzik egy sem. Az író csak ír és … Ezzel talán le is zárhatnám elmélkedésemet a teremtés keserveiről. Nem tudom Isten, hogyan csinálta a világmindenséggel, gyanítom, soha nem is fogom megtudni. (Úgy tűnik, nálam okosabbak sem.) Ám nagy munka lehetett, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy azóta is pihen. (Talán Ő is a fenekét áztatja valamelyik párhuzamos világban.) Pedig ennyi idő után, már lenne mit javítani rajta. Bár az is lehet, régen megbánta, hogy egyszer belefogott. Én is így járok majd? Visszaemlékszem, korábban, még 2003-ban mint első könyves ott ültem a Bazilika téren, említett kiadóm pavilonja előtt és vártam a csodát. Sok félé-fajta náció járt arra, csoda egy sem. Pedig már előre kigondoltam, mi szépeket fogok bejegyezni könyvembe, ha kecses női kéz teszi elém, s mi bölcset, ha pattanásos képű kamasz. Tőlem pár lépésnyire, Kányádi mester asztala körül tolongott a nép. Ismertem ezt az érzést. Már, hogy a tolongókét. Korábbi években magam is tolongtam egy-egy nagy név asztala előtt. Tehát csak ültem türelmesen az ernyő 10
alatt, előttem az asztalon öt-hat könyvem kellette magát. Szomorúan konstatáltam, hogy a legcsámpásabb Rákóczi téri kurva is előbb elkelt volna. Aztán egy ismerősöm telepedett mellém (mondta, hogy eljön) és nagy hangon kezdtünk tereferélni mindenféléről. Erre már többen megálltak, hallgatóztak. A szemérmesebbje felvett az asztalról egy-egy példányt és úgy tett, mintha abba olvasna bele. Amikor elbúcsúztam ismerősömtől, ezek is elmaradtak. A velem szemben lévő pavilon előtt két középkorú hölgy cserélt eszmét XY íróról. Szidták. De legalább foglalkoztak vele. Az jutott eszembe, ha most felállnék az asztalra és letolnám a gatyámat, nagyobb csődület kerekedne, mint amott Kányádinál. És legalább velem is foglalkoznának. Így utólag már tudom: azt kellett volna tennem. Csorba János
11
