országos evangélikus hetilap „Mohács után a három részre szakadt országban a korona továbbra is jelképezte, fenntartotta az egységet, az államtest sérthetetlenségének szimbólumaként funkcionált.”
„A három orosz érdeklõdéssel és türelemmel várta, mi lesz a folytatás, akár iskolai ünnepségen a megértõ szülõk, amikor lámpalázas gyermekük nem tudja elkezdeni a szavalatot.” f Szépirodalmi melléklet – 12–13. oldal
Augusztus 20. és az egyházak f 7. oldal Szent István a néphagyományban f 5. oldal Hittankönyvajánló f 10–11. oldal Isten „érmés” talentumosa f 5. oldal EvÉlet-levelek f 16–17. oldal Meghívó a szeptember 24-i EvÉlet-napra f 20. oldal
Ára: 328 Ft
E lapszámunk összevont számként, húsz oldalon jelenik meg. A következõ (36.) számot szeptember 4-én vehetik kezükbe olvasóink.
MONTÁZS: NAGY BENCE
f Nem csupán uralkodói jelvény – 6. oldal
70. évfolyam, 34–35. szám – 2005. augusztus 21–28. – Szentháromság ünnepe után 13–14. vasárnap
A közös elszántság és az egy szent akarat ünnepe Augusztus 20-a forrásünnep. A magyarság Európához való csatlakozásának és a kereszténység felvételének, nemzetté válásunknak a forrása – mint a Dunának a Fekete-erdõ. Ezt a forrást I. (Szent) István király fakasztotta. Ezért nemcsak hálával, de elkötelezettséggel is gondolunk reá minden augusztus 20-án. Hálával azért, mert a kalandozó magyar törzseket egy közösséggé formálta, megóvta õket a széthullástól. Elkötelezettséggel azért, mert a nemzeti egység megteremtése ma is közös felelõsségünk. Történelmi elhatározásához társult a kereszténység felvétele. A kereszténység által meghatározott közös hit és erkölcsiség vált a magyarság együttélésének alapjává, s ez akkor is igaz, ha akadtak olyanok, akik tudatosan lázadtak ellene, vagy emberi esendõségük miatt egyik vagy másik bûnbe estek. Elsõ királyunk elhatározása mégis történelmi tett volt, még ha némely történész kritika tárgyává is tette Szent István határozottságát és szigorát. A magyarság életét évszázadokon át kísérte Isten félelme, és meghatározta keresztény vallásossága. Elõdeink közül mindig voltak, akik a meggyõzõdéses Krisztus-követés útját járták. Példaként elsõ helyen említhetjük Szent Istvánt, akinek Imre fia halálakor elmondott imádsága megrendítõen mély hitrõl tanúskodik. Utolsó sorát idézem: „Keríts körül irgalmad köntösével, és ne veszíts el minket.” Szent László, Szent Erzsébet vagy a késõbbi korokból Bornemisza Péter, Sztárai Mihály, Kossuth Lajos nem kevésbé ragyogó csillagok a történelem sötét égboltján. Augusztus 20-a azonban nem egyszerûen a dicsõ történelmi múlt nosztalgikus felidézésének ünnepe. Minden ünnep azért adatik, hogy a jelen eseményei az ünnep szellemében legyenek vizsgálhatóak és értékelhetõek. Hogy ezáltal jobbá tehessük, ami megjavítható, és megszüntethessük, ami elvetendõ. Hazánkban ma az egyik oldalon talál-
juk a többé-kevésbé vallásos gondolkodásúak táborát, akik a Szentírás tanítása és Jézus személye, példája alapján tájékozódnak a mindennapokban, s hívják segítségül a Teremtõ nevét életküzdelmeik során. Örülünk annak, hogy közel fél évszázad után ez mindenkinek törvényben biztosított jogává és társadalmilag elfogadott gyakorlattá vált. Ismerve hazánk társadalmi, politikai, világnézeti légkörét, többször tûnõdtem azon, mit tehetnének a keresztény egyházak annak érdekében, hogy a többfelé hasadt ország mégis egy cselekvõképes nemzetté tudjon formálódni; hogy keresztények és nem keresztények közös célok alapján tudjanak együtt cselekedni a mai magyar társadalomért. Milyen gondolkodás mentén lehetne a két tábort egymáshoz közelíteni? Ez augusztus 20-a ünnepén különösen idõszerû, hiszen Szent István is hasonló célokért fáradozott: eggyé kovácsolta a különbözõ törzsi közösségeket. Módszereit persze ma nem lehet alkalmazni, korunk szellemi háttere is sokkal bonyolultabb annál, hogy követendõ példaként tûnhetne fel elõttünk a nagy király. Az a személyes elkötelezettség, amely a Krisztus-követés elszántságából következik, késszé tesz bennünket arra, hogy ezért a népért, amelynek tagjai vagyunk, s ezért a nemzetért, amelynek kultúrájába belenõttünk, a magunk helyén s hivatásunkban lelkiismeretesen és szellemi erõnk teljes megfeszítésével fáradozzunk. Szeretjük ezt a hazát, mert itt születtünk, a miénk. Isten ajándékaként fogadjuk el, tehát az érte viselt felelõsségünk Isten elõtt vállalt szent kötelességünk. A felvilágosodás kora óta Európában, így országunkban is meghonosodott az Isten nélküli gondolkodás és életszemlélet. Bizonyára korábban is voltak, akik a vallás, a keresztény hit értékeiben és igazságában kételkedtek, de szélesebb társadalmi nyilvánosságot a francia forradalom óta kapott ez a fajta életlátás és filozófia. Miután a gondolatok vám-
mentesek – mondta Luther –, ezért a másmilyen világnézetek és a különféle, egymás mellett élõ értékrendek a posztmodern társadalomban általánosan elfogadottá váltak. Mi lehet az a közös értékrend, életrendezõ elv, amelynek alapján mi mindannyian, hívõk és nem hívõk együtt szemlélhetnénk ezt a világot, magát az emberi életet? Válaszom ennyi: a kereszténységbõl áradó jézusi humanizmus, a jézusi tiszta emberség. Jézus szóba állt, sõt közösséget vállalt a társadalom perifériájára szorult emberekkel, akiket mások megvetettek: a pénz imádatába merült Zákeussal, a szexualitás csapdájába esett Mária Magdolnával, a kitaszított leprásokkal, a maga korában megvetett gyerekekkel és az elhagyott özvegyekkel. A hatalom mámorában tomboló Pilátust is „kézmosásra” szelídítette, bár valószínûleg a helytartó szívesebben elítélte volna. Jézus kiszélesítette az emberi segítõkészség határait; gondoljunk az irgalmas samaritánus napjainkig idõszerû történetére. A közelmúltban hosszabb kórházi kezelésre szorultam. Néhány éjszakát az intenzív osztályon is eltöltöttem. Aki ismeri ennek a részlegnek az életét, az egyfelõl elismeréssel adózik a munkájukat végzõ ápolók elõtt, másfelõl meglátja, hogy mennyivel érzékenyebbé válik ilyen helyzetben az emberi lélek. Megrendülten láttam, hogyan sírt két hetven év körüli asszony, mert a hétvégén egyiküket sem látogatta meg egyetlen családtagjuk sem. Pedig amint mondták, vannak gyermekeik, unokáik is. Ha ezek a hozzátartozók csak egyszer is hallották volna az irgalmas samaritánus történetét! A samáriai segített az õket megvetõ, olykor gyûlölõ zsidón. Vajon eltûnõben van kultúránkból ez az irgalmasság? Jézus mindig a szegények és a betegek pártján állt. Cselekedeteinek példájával mindig azt mutatta meg, hogy a testvéri szeretet odaadó törõdéssel fordul azok felé, akik alapvetõ dolgokat nélkülöznek: akiknek a napi betevõ falat is hiány-
zik, akiknek nincs hova fejüket lehajtaniuk, akik a társadalom perifériájára kerültek. A beteg irgalomra szorul. Az otthontalannak hajlékot kell kínálni. Önmaga nem képes sanyarú sorsán változtatni. Az erõsebbnek kell a gyenge támogatására sietnie. Ha mai nyelvre fordítjuk a jézusi humanizmus aktuális tartalmát, akkor három területet említhetünk, amelynek a talaján állva világnézeti, sõt politikai meggyõzõdéstõl függetlenül mindnyájan aktívvá tehetjük magunkat. Az elsõ a humanitással teljes szocializálódás folyamatának elõsegítése. A humánus szocializálódás a jövõ magyar társadalmának létkérdése. Azonban a kisebbnagyobb közösségekbe való beilleszkedés korántsem egyszerû feladat a felnövekvõ ifjak-felnõttek számára. Ha elfogadó közösség várja a gyermeket az óvodában, majd az iskolában, késõbb az egyetemen, jó tapasztalatokat gyûjthet a felnõtté válás idejére. Maga is toleránsabbá válhat, könnyebben fogadja el társait. Társadalmunk felnõtt tagjai – olykor kegyetlen konkurenciaharcban állva egymással – igazán rászorulnak a humanizálódásra, hogy ne csak a haszonelvûség, a nagyobb profitra való törekvés diktálja döntéseiket, hanem legyenek tekintettel embertársaikra, vegyék figyelembe másoknak az esetleg sajátos, a sajátjukétól eltérõ helyzetét. Az egyházak közösségépítõ tevékenységükkel ezt: a másik ember helyzetének átérzésére való képességet, a jézusi emberséget ébresztik híveikben. A másik terület a szociális tevékenység, vagy ahogy az egyházban nevezzük: a diakóniai munka. Kár volna tagadni, hogy a kapitalista viszonyok között, a mindennapok hajszájában sokan megrokkantak, megrokkannak. Akik pedig még az élet harcmezején küzdenek, alig képesek törõdni idõs szeretteikkel. Ezért is keresettek egyházi szeretetotthonaink, de a szociális ellátást biztosító, világi „alkonyi napfény otthonok” is. Nem kisebb az igény az ambuláns bejá-
ró segítõszolgálat és a nyugdíjasok napközi otthona által kínált szolgáltatások iránt sem. Az egyházi intézmények egyre több idõs emberrõl gondoskodnak eredményesen, megkönnyítve a társadalom ilyen irányú kötelezettségeinek a teljesítését. Végezetül – de hangsúlyozottan – említsük meg a keresztény hit egyetemes emberi kultúrát teremtõ gyümölcseit. Ezeknek a kulturális értékeknek az ápolása és továbbadása elsõdleges feladataink között szerepel. Mennyivel szegényebb lenne az egyetemes emberi kultúra a gregorián énekek, Schütz dallamai és J. S. Bach orgonamuzsikája vagy Kodály egyházzenéje nélkül! De a festészet sem képzelhetõ el Albrecht Dürer, Matthias Grünewald vagy éppen Csontváry és Munkácsy vallásos témájú alkotásai nélkül. S az egyetemes, illetve a magyar irodalom nagyszerû alkotóit, kimagasló értékeit és felcsillanó kincseit még nem is említettük… Ha a különbözõ nézeteket valló honfitársaink velünk együtt készek az emberi közösségek építésére, a nehéz helyzetbe kerültek, a szenvedõk megsegítésére és az évezredes múlttal gazdagító keresztény kultúra értékeinek továbbadására, bizonnyal könnyebben lehet gazdasági és társadalmi jelenségekrõl – például a teremtettség védelmérõl, az általános morális értékekrõl – tárgyalni, még akkor is, ha a problémákra másmás úton igyekszünk megoldást kínálni. Szent István egykor képes volt egységbe fogni a széthullani látszó magyarságot; a közös hit és a szent elszántság megtartotta eleinket a Kárpát-medencében. Vajon képesek vagyunk-e a 21. század hajnalán mi is újra egy közös szándék, egy szent akarat talaján összpontosítani erõinket a jézusi tiszta emberség alapján? Augusztus 20-án (is) gondoljunk a jézusi szándékra! És ne feledjük a Példabeszédek könyvében (14,34) olvasható intelmet sem: „Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bûn pedig gyalázatukra van a nemzeteknek.” g D. Szebik Imre
2
2005. augusztus 21–28.
ÉLÕ VÍZ
Mi a kincsed? Mi a kincs? Valami vagy valaki, amit vagy akit mindennél fontosabbnak tartunk. Amivel vagy akivel tele van a szívünk, amihez vagy akihez mindig visszatérnek a gondolataink. Értelmet, tartalmat, tartást, célt ad életünknek. Ne gondoljunk csupán pénzre, vagyonra, értékes ékszerekre – a szegény embernek is lehet „kincse”, olyasmije, amirõl semmi árért nem mondana le… Vessük fel a kérdést: mi a gyülekezet kincse? Talán a templom: egy helyütt azért, mert régi vagy különlegesen szép; másutt azért, mert nagy, s a lelkész egy-egy ünnepi alkalommal büszkén nézhet végig a zsúfolt padokon. Lehet kincs egy híres oltárkép, egy gyönyörû oltárterítõ vagy a mûemlék orgona… A Biblia szerint azonban csak egy igazi kincse van a gyülekezetnek és benne minden egyes hívõnek: hogy Jézus az ajtó elõtt áll és zörget (vö. Jel 3,20). Miért kincs ez? Mert azt jelenti, hogy még van lehetõség a szabadulásra, van mód felkészülni az utolsó napra, a számadásra, amikor mindenkinek Jézus elé kell állnia. Jézus zörget, akit most sokan észre sem vesznek; õ, aki ma még csendesen áll ajtónk elõtt, várva, hogy megnyissuk számára. Mert egyszer majd egyetlen fontos kérdést kapunk: beengedtük-e az életünkbe Jézust? Ha nem – akkor fenyeget a végzetes mondat: „…nem ismerlek titeket.” (Mt 25,12) Az evangélium nem valami elvont igazság, nem valami tanítás, amelyet meg lehet tanulni, mint az egyszeregyet. Az evangélium nem betûk és mondatok egy könyvben, a Bibliában. Hanem Valaki, aki ma még szívünk ajtaja elõtt zörget. Zörgetõ kezein ott vannak a sebhelyek. Egykor vérét ontotta mindenkiért, a bûnben vergõdõ, elveszett emberekért, értünk, akik a világ zajában alig halljuk, vagy nem akarjuk hallani az õ szelíd zörgetését. „Ímé az ajtó elõtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és õ én velem.” (Jel 3,20; Károli-fordítás) A vacsora akkor nem csupán közös étkezést jelentett, hanem teljes közösséget egymással. Jézus úgy ült le a vámszedõkkel, mint a bûnösök barátja. Felvette, magára vette bûnüket, és magára vette helyettük az ítéletet, a büntetést is. Errõl beszél Ézsaiás: „Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk (…); de az Úr mindnyájunk vétkét õ reá veté.” (Ézs 53,6; Károli-fordítás) A te sorsod, örök életed is ezért van az õ kezében. Zörget. Ezért zörget. Kincseidet egykor itt kell hagynod, de õ akkor melletted akar állni. Õ, a Megváltó, a Szószóló, a bûnösök barátja, õ a gyülekezet igazi kincse! g Gáncs Aladár
SEMPER REFORMANDA
„Milyen sokan vannak, akik imádkoznak, böjtölnek, alapítványokat tesznek, az emberek szemében tisztességes életet élnek, de ha megkérdezed õket, hogy bizonyosak-e afelõl, hogy amit cselekszenek, az az Isten tetszésére van, nemmel felelnek, nem tudják, vagy legalábbis kételkednek benne. […] Íme, ezek a cselekedetek hit nélkül mennek végbe, azért holtak és teljességgel értéktelenek, mert amilyen a lelkiismeretük, az Istenbe vetett hitük, olyanok a cselekedeteik is, amelyek abból fakadnak. Mivel pedig tiszta lelkiismeretük nincs, azért cselekedeteik is holtak és rosszak. Innen van az, hogy amikor én nyomatékosan hangsúlyozom a hitet, és elvetem a hit nélküli cselekedeteket, azzal vádolnak, hogy tiltom a jó cselekedeteket, pedig én csak a hitbõl fakadó, igazi jó cselekedeteket akarom tanítani.” d Luther Márton: A jó cselekedetekrõl (Takács János fordítása)
forrás
S Z E N T H Á R O M S Á G Ü N N E P E U T Á N 1 3 . V A S Á R N A P – Jel 3,1–6
Történet a mint(h)a-halászokról Olvastam egy halászokról szóló történetet. Ezek az emberek a hivatásuknak tekintették a halászatot. Évente tanácskozásra gyûltek össze, ahol megfogalmazták a halászat jelentõségét, beszéltek a halfogás módszertanáról, a halállomány kezelésérõl. Tapasztalatot cseréltek, filmet vetítettek, és rengeteg szakirodalmat olvastak. Továbbképzéseken is részt vettek, nagy oktatóközpontokat létesítettek, és szinte mindent tudtak már a halak biológiájáról, a halfogás legújabb módozatairól, a tökéletes hálókról; táblázatokat és térképeket is készítettek a legjobb halászóhelyekrõl. Büszkén vallották: a halász elsõdleges dolga, sõt hivatása a halfogás. Mintahalászoknak vélték egymást és önmagukat is… Nos, e derék halászemberek ezernyi tennivalójuk közepette egyetlen dolgot mulasztottak el: a halfogást. Nem fogtak halat, még csak a közelébe sem mentek soha a „kifogásra váró” halakkal teli tónak! Egyszer egy társuk, egy kíváncsi fiatalember mégis kiment a tóra, és sikerült is kifognia két halat. Eredményéért kitüntették, és meghívták az összes hazai és nemzetközi konferenciára, hogy elõadást tartson. Így is tett – következésképp többször nem is volt ideje kimenni halászni. Majd egy napon jött valaki, és azt vágta a fejükhöz: „Szép, szép, amirõl beszéltek, tanácskoztok, de ti még sosem
fogtatok egy halat sem. Nem is vagytok halászok!” Döbbent csend, majd sértõdött zúgolódás kísérte a szavait… Micsoda ellentmondás! Pont a lényeg hiányzik! Olyan, „mintha”, de nem az! Vajon milyenek vagyunk mi, hívek, lelkipásztorok, és milyenek gyülekezeti közösségeink annak a szemével nézve, aki keresztüllát a külsõségeken, mert a szívet, a lelket vizsgálja, és velejéig ismeri az embert? Aki tudja, hogy hiába nevezzük magunkat halászoknak, ha sosem fogtunk halat, és azt is, ha életünket valóban az örömteli, aktív, „cselekvõ halászás” tölti ki?! Igénk, a kis-ázsiai Szárdisz gyülekezetének példája felrázó kell, hogy legyen ezer sebbõl vérzõ világunkban. Elõször is vegyük szívünkre a szárdisziakhoz szóló leleplezõ, intõ szót: Jézus tud cselekedeteinkrõl. A jóról és a rosszról, a mulasztásról is. Látja hitünk mélységét, látja megtorpanásainkat, lázadásainkat. Urunkat nem csaphatjuk be. Lehet egy gyülekezetnek egész évre teleírt eseménynaptára. Lehetnek színvonalas, szép körlevelei, amelyeket sok száz címre postáz ki. Építkezhet, felújíthat, nyáron táboroztathat, mutathatja a pezsgés, az élet ezernyi jelét, és mégis – halott lehet. Halott, ha a Szentlélek hiányzik belõle. Ha nem a naponkénti megtérésbõl nyert lendület, a kapott kegyelem öröme árad, lüktet benne, amely
a kívülrõl érkezõket is lenyûgözi. Ha elszakadt a szál, amely az élõ Jézushoz köt, ha már nem abból merítünk, amit tõle kaptunk, és nem úgy, ahogy kaptuk és hallottuk, akkor mozoghatnak ugyan a végtagjaink, de lényegi értelemben nem élünk. „…az a neved, hogy élsz…” (1. vers) – kérdezzük meg Krisztust, hogy õ, akinek létünket, minden egyes napunkat köszönhetjük, kinek, minek nevez minket! Kérjük Szentlelkét – nélküle hogyan is tudnánk Istennek tetszõen cselekedni? A magunk erejébõl erre futja: csak a neved az, hogy élsz. Krisztusban azonban van erõ: „Emlékezzél tehát vissza (…), tartsd meg azt…” (3. vers) Merítsünk erõt a jézusi biztatásból is! „Ébredj fel, és erõsítsd meg a többieket…” (2. vers) – szól az ige. Nem mi, hanem Jézus az, aki képes a vesztésre álló helyzetbõl is jót, újat, áldást kihozni! De lusta, kényelmes, szendergõ, „halófélben” lévõ állapotunkból elõször is fel kell ébrednünk. Jézus szeretete soha nem szûnik meg, õ nem tett le rólunk! Még akkor is bízik bennünk, amikor napnál világosabb gyengeségünk, méltatlanságunk! Azt mondja Jézus: erõsítsd! Hogyan? Én? Másokat? Igen, mert az erõt idejében megkapod tõle. Ne a kifogás keresésében legyünk kreatívak, találékonyak, hanem a szolgálatvégzésben, a ránk bízott feladat megvalósításában. Váratlanul fog eljönni a nap, mint a tolvaj, amikor
A VASÁRNAP IGÉJE
minden és mindenki leleplezõdik. De ne a félelem mozgósítson bennünket, hanem Isten irántunk való kegyelme mozdítsa meg tagjainkat! Szárdisz rommá lett; feltételezik, hogy Timur mongol fejedelem pusztította el. Aki megveti az intõ szót, aki nevet az eljövendõ ítéleten, aki – noha van füle (l. a 6. verset) – bedugja azt Isten szólító szava elõtt, az a felkínált életet és kegyelmet, magát Istent veti meg. Mégis, ki gyõzhet? (5. vers) Aki mindenestül Urára bízza magát. Aki hozzá fordul eligazításért, vele osztja meg kétségeit, hozzá fohászkodik erõért. És nemcsak beszél a „halászat szépségérõl”, de „ki is megy a tóra halászni”. g Kõháti Dorottya
Imádkozzunk! Úr Jézus, áldalak téged, hogy bár tudsz cselekedeteimrõl, mégsem fordulsz el tõlem, hanem mentõ szeretettel ébresztesz szüntelen. Uram, kérlek, add Szentlelkedet, hogy ne csak szóval, hanem cselekvõ szolgálattal tegyek bizonyságot rólad, életem igaz õrzõjérõl és pásztoráról. Ámen.
Oratio œcumenica Mennyei Atyánk, hozzád fordulunk a mai napon is, amikor államunk alapítására emlékezünk, és kereszténységünk kezdeteire gondolunk vissza. Köszönjük neked, hogy igéd fényében lehetõségünk nyílt arra, hogy jobban megvizsgálhassuk szívünket. A Biblia szava nyomán önvizsgálatot tarthattunk, hogy kiderüljön: valóban élõ, hiteles hittel bírunk-e? Urunk, segíts bennünket abban, hogy engedelmes szolgáid legyünk! Emlékeztess bennünket keresztségünkre! Adjon erõt az a tudat, hogy meg vagyunk keresztelve, és ezáltal Krisztushoz tartozunk. Adj erõt és akaratot, hogy életünket minden reggel a te kezedbe helyezzük, és este is neked adjunk hálát minden ajándékodért. Köszönjük, hogy még tart a kegyelem ideje. Veled akár ma, akár most is mindent elölrõl lehet kezdeni,
mert te nem taszítod el a segítségért hozzád fordulót, hanem magadhoz öleled. Mindenkinek, aki õszintén kéri, megadod a Szentlélek életadó, megújító erejét. A már annyiszor megtapasztalt kegyelemre és szeretetre gondolva most is hozzád fordulunk imádságban. Fiadért, Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket, hiszen a magunk erejébõl nem tudunk téged teljes szívvel, teljes erõvel szeretni. Egyedül nem vagyunk képesek arra sem, hogy õszintén, valódi szeretettel forduljunk felebarátaink, hozzánk közel álló családtagjaink, barátaink, munkatársaink felé. Pedig a te akaratod az, hogy maradjunk meg a hitben, és teljesítsük küldetésünket: adjuk tovább az evangéliumot. Igéd, Szentlelked és a gyülekezet közössége azért adatott számunkra, hogy megmaradhassunk a hitben
és a szeretetben mindaddig, amíg el nem érkezik az utolsó ítélet ideje. Addig is, amíg az a nap el nem jön, amikor minden teremtményednek meg kell állnia ítélõszéked elõtt, hogy számot adjon neked szavairól és cselekedeteirõl, kérünk, áldj meg minket, Urunk, és tégy Krisztus valódi követeivé bennünket! Hiszen napról napra egyre jobban látjuk és érezzük, hogy a te kegyelmedre, szeretetedre van szüksége a természeti katasztrófáktól sújtott, terrortámadásoktól rettegõ világnak. Áldd meg, Istenünk, egyházadat, gyülekezeteinket, lelkészeinket. Te adj tanácsot országunk vezetõinek is, és segítsd õket abban, hogy bölcs döntéseket tudjanak hozni. Krisztusért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket! Ámen.
ISTENTISZTELET ÉS MISSZIÓ 5.
Misszió – sugárzó istentisztelettel Ahogy célját csak a vonzó alkalom, hivatását is csak a „sugárzó” istentisztelet töltheti be. Ez a hivatás és ez a cél nem kevesebb, mint hogy létrejöjjön a nagy találkozás Isten és népe között, és megtapasztalható legyen a koinónia, a közösség élménye, amellyel Isten megajándékozza gyülekezetét, hiszen enélkül nem létezik istentisztelet. Ez bizony misztérium, azaz titok a szó teljes és igazi értelmében. Adatik, ha Isten úgy akarja – de csak betöltetlen vágy és hiányérzet marad, ha õ nem adja áldását. Ezért így is, ekkor is érvényes az ünnepi alkalmainkon, az édesanyák megáldásakor és életünk sok más fontos eseménye kapcsán gyakran idézett zsoltárvers: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építõk. Ha az Úr nem õrzi a várost, hiába vigyáznak rá az õrök.” (Zsolt 127,1) Ez alázatra kell, hogy indítson mindnyájunkat: lelkészt és gyülekezetet, igehirdetõt és igehallgatót egyaránt. Ezért mondták reformátor atyáink, hogy a Szentlélek Úristen teszi hatékonnyá az igehirdetést és a szentségkiosztás szolgálatát, „ahol és amikor Istennek tetszik” (ubi et quando visum est Deo –
Ágostai hitvallás V.). Mi szervezhetünk jókedvû alkalmakat, formálhatjuk derûssé együttléteinket, törekedhetünk arra, hogy színesek és hangulatosak legyenek istentiszteleteink, de azok a legjobb esetben is csupán emberileg vonzó, érdekes események maradnak, és nem lesznek „sugárzóvá”, a szó igazi és teljes értelmében istentiszteletté, ha az a felülrõl való ajándék nem adatik meg. Enélkül „csak jóigyekezetû emberek vagyunk (…), akiknek látszatkeresztyénségén mosolyog a világ” (Agenda 275. o., 39. sz. imádság). Nem tagadhatjuk, hogy Isten akaratának és hatalmának alávetettek vagyunk, önmagunkban tehetetlenek és erõtlenek, de mégsem reménység nélküliek. Hiszen Isten igéje, Jézus Urunk ígéretei és reformátori hitvallásaink is megvigasztalnak és eligazítanak bennünket. Belõlük azt is tudhatjuk, hogy misszióivá, sugárzóvá, „igazivá” a tiszta igehirdetés teszi istentiszteleteinket, „mert az igén és a szentségeken mint közvetítõ eszközökön keresztül kapjuk a Szentlélek ajándékát” (Ágostai hitvallás V.). A VII. cikkben pedig ezt olvassuk: „Az egyház
a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.” S itt bezárul a kör. Mert az igén és a szentségeken keresztül kapjuk a Szentlelket, de csak a Szentlélek újíthatja meg igehirdetésünket, és csak õ elevenítheti meg hitünket és istentiszteleti életünket. Ezért az egyház legfontosabb és legidõszerûbb imádsága mindenkor a Szentlélekért való könyörgés, hiszen ígéretünk is van Jézus Krisztustól: „…ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tõle…” (Lk 11,13b) Szívesen idézem itt a nemrég elhunyt Prõhle Károly professzor szép szavait is jelenleg használatos Agendánk 15. oldaláról: „Ahol Isten igéjét olvassák és hirdetik, hallgatják és tanulják, ahol a szentségeket adják és elfogadják Jézus Krisztus nevében, és ahol az Úr nevét segítségül hívják egyedül vagy közösségben, ott Krisztus egyháza jelen van, és az egy egyház istentisztelete folyik, mert ott jelen van a feltámadt és élõ Úr, és végzi hitet ébresztõ és szeretetre indító munkáját, azon ígérete szerint, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyülekeznek az õ
LITURGIKUS SAROK
nevében, ott van közöttük, és övéivel marad minden napon a világ végezetéig (Mt 18,20; 28,20).” Nem kétséges, hogy kortársaink sokféle elvárása, igénye olykor kísértést is jelenthet az egyház számára. Nem lenne jó, ha az elvárásoknak úgy akarnánk megfelelni, hogy közben az igazi kincs elvész, a sugárzó igazgyöngy megfakul. A szolgálatból soha nem lehet szolgáltatás! Velünk is megtörténhet, ami Péter és János apostollal megesett, amikor a sánta alamizsnát remélt tõlük. Szavuk ma is eligazíthat bennünket: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel, és járj!” (ApCsel 3,6) És tudjuk: felkelt, és járt… Jézus Urunk Lelke tegye áldottá, gyógyítóvá és sugárzóvá istentiszteleteinket! g Ittzés János
L A P U N K O L V A S H A T Ó A V I L Á G H Á L Ó N I S A W W W. E V E L E T. H U C Í M E N
2005. augusztus 21–28.
evangélikus élet
Püspökválasztás elõkészítése az Északi Evangélikus Egyházkerületben D. Szebik Imre püspök 2006. február 28án nyugalomba vonul. A nyugdíjba vonulás szükségessé teszi a püspökválasztás elõkészítését. Egyházi törvényeink értelmében a püspökválasztás elõtt széles körben tájékozódni kell arra vonatkozólag, hogy egyházunk és elsõsorban az Északi Evangélikus Egyházkerület hívei mely személyekrõl gondolkoznak a püspöki tisztet illetõen. Az Északi Evangélikus Egyházkerület presbitériumát a kerület elnöksége ez év június 16-ára hívta össze. Az ülés témája a püspökválasztás elõkészítése volt. Az alábbiakban közlöm D. Szebik Imre püspök elõterjesztését, amelyben tizenöt éves egyházkormányzói tapasztalata alapján összefoglalta azokat a szempontokat, amelyeket mérlegelni kell egy püspök alkalmasságát illetõen. „Milyen legyen a jó püspök? 1. Legyen jó igehirdetõ, aki helyesen és vonzóan közvetíti Isten igéjének üzenetét; 2. pásztorok pásztora; 3. teológiailag jól képzett; 4. rendelkezzen tárgyalási szintû angol- és németnyelv-tudással; 5. közösségépítõ, illetve különbözõ nézeteket valló híveket egy közösségbe terelõ (integratív személyiség); 6. jó szervezõ; 7. egyházi és világi személyiségekkel szót érteni tudó (egyházdiplomata); 8. ökumenikusan nyitott; 9. olyan, akinek vannak álmai, de mindig reális szemlélettel mérlegel; 10. nyugodt, higgadt természetû;
11. jó emberismerõ; 12. simul iustus et peccator (egyszerre igaz és bûnös): az alázatosság az egyik legfõbb püspöki erény. Maradéktalanul senki sem tud minden elvárásnak megfelelni, de a püspöknek a szolgálat minden területén mindig törekednie kell arra, hogy minél inkább meglegyenek benne a felsorolt tulajdonságok.” A jelölõbizottság összeült, és megtárgyalta a jelölés módozatait. A legszélesebb körû, minden gyülekezetre kiterjedõ felmérést az egyházközségek presbiteri ülésein tett jelölések figyelembevételével végezzük. A jelölõbizottság a beérkezett jelöltek névsorából állít jelölteket (akár az összes jelöltet is alkalmasnak minõsítheti). Az általa javasolt személyekbõl összeállítva az egyházkerület közgyûlése véglegesíti a választásra jelöltek névsorát. Ezzel a törvényi rendelkezéssel biztosítja egyházunk, hogy ne csak az információgyûjtés legyen széles körû, hanem a megfelelõ biztosítékok is be legyenek építve az alkalmasság meghatározására és a szabályszerû választás lebonyolítására. A püspökválasztással kapcsolatos beszélgetést egy e-mailes levelezõlista segíti, amelynek a gazdája Koczor Tamás esperes. A levelezõlistára a
[email protected] címen lehet bejelentkezni. A püspökválasztás honlapja (http://valasztas.lutheran.hu) pedig a választási dokumentumokat és információkat teszi elérhetõvé.
A püspökválasztás menetrendjének tervezetét ugyancsak az Északi Egyházkerület presbiteri ülésén javasoltak szerint közlöm. 1. Az egyházközségek elnökségeinek felszólítása jelölésre: 2005. augusztus 31. 2. A jelölések beérkezési határideje: 2005. szeptember 30. 3. A beérkezett jelölések és a jelölõbizottsági tagok javaslata alapján összeállított névsorban szereplõktõl írásbeli nyilatkozat kérése arról, hogy vállalják-e a jelölést: 2005. október 15. 4. A válaszok alapján jelöltek állítása: 2005. október 26. 5. A jelöltek névsorát a közgyûlés véglegesíti: 2005. október 26. 6. A közgyûlés által véglegesített névsor megküldése a szavazásra jogosult egyházközségek elnökségeinek, egyidejûleg meghatározva azt a hétvégét, amelyen a választó közgyûléseket meg kell tartani; szavazás: 2005. november 20. 7. A szavazatok VII. törv. 52. § (3) pont szerinti beérkezési határideje (az elõzõ körlevélben megírni a gyülekezeteknek): 2005. november 28. 8. A választás érvényességének megállapítása a VII. törv. 52. § (4) pont szerint, a szavazatbontó bizottság által: 2005. december 5. Kérjük egyházunk minden tagját, hogy hordozzák imádságban egyházunk sorsát és a püspökválasztás ügyét. A jelölõbizottság nevében: g Bozorády Zoltán püspökhelyettes, esperes
„Földrészeket átfogó énekesek” A Continental Singers angol elnevezést közelítõ pontossággal a címben olvasható módon lehetne magyarra fordítani. Lapunk korábbi számában már hírt adtunk a nemzetközi oldalról – azaz az Európából és a tengerentúlról szervezõdött kórusról. Õk csupán egy alkalommal szolgáltak hazánkban, viszont a „nyomukban járó” Magyar Continental Singers végigkoncertezte a júliust Miskolctól a déli végekig, Kisszállásig, no meg a dunántúli Bólytól a Tisza-parti Tiszaroffig. A fiatalok célja az, hogy Istent a modern zene és egyéni hitvallások se-
gítségével magyar nyelven hozza közel az utca emberéhez. Az ország minden részérõl jött énekes-táncosok nemcsak a templomba járókat, hanem a késõ délutáni korzózókat is meg akarták szólítani, hogy a hit kérdéseivel forduljanak feléjük. Mûsoruk címe Igen volt – mint ahogy Isten igent mondott mindannyiunkra. Ezért van az, hogy bárhová megyünk, nem vagyunk egyedül… A huszonhat fõbõl álló kórus tagjai Miskolcon készültek föl júliusi, huszonöt állomást érintõ turnéjukra. Költségeiket támogatásból és a hívek adományai-
ból fedezték. Egy-egy fellépésnek csak az útiköltsége hatvan-hetvenezer forintot tett ki. A szállást és az ellátást a mindenkori vendéglátó gyülekezet biztosította. Az augusztus már a Kölyök Continental és a Continental Színház jegyében zajlik. Mindkét csoport szolgál evangélikus helyszínen is. A nagytarcsai evangélikus templomban augusztus 22-én, hétfõn 18 órától a színház, 23-án, kedden a templom elõtti téren ugyanebben az idõpontban pedig a gyerekek csengõ hangja várja az érdeklõdõket. g K. L.
Az élet vize Nógrádban
Vegyétek az élet vizét ingyen címmel augusztus 7-én a galgagutai evangélikus gyülekezet adott helyet a Nógrádi Evangélikus Egyházmegye evangélizációs együttlétének. A zsúfolásig megtelt templomban Gyõri János Sámuel pesterzsébeti lelkész hirdette Isten igéjét. Menczer Péter felvétele
A lélek igazi tápláléka b Keresztények milliói mondják ki hétrõl hétre, napról napra, minden alkalommal, amikor az Úrtól tanult imádságot, a Miatyánkot imádkozzák; sokuk számára monoton gépszerûséggel hangozhatnak a jól ismert szavak: „…mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…” De amikor a menynyei Atyához intézett imájukban a kenyér szót kiejtik, vajon mennyire vannak tudatában e rendkívül mély értelmû bibliai szimbólum jelentéstartalmának?
Mire gondolunk mi, keresztények, amikor imádságos lelkiállapotban merül fel bennünk a mindennapi kenyér képe? Örömmel olvastam az Evangélikus Élet július 24-i számában Szántó Vilmosné gondolatait a mindennapi kenyér szimbólumának értelmezésérõl. A Jn 6,23-tól kezdõdõ rész, a mennyei kenyérrõl szóló jézusi tanítás említése kapcsán felteszi a kérdést, hogy szembesültünk-e már életünk során azzal, hogy Jézus a negyedik kérésben nem pusztán a test fizikai szükségleteire gondolt, és vajon gondolunk-e arra, tudatosodik-e bennünk, hogy valójában mire is vonatkozik a Miatyánk negyedik kérése. A krisztusi szimbólumok tanulmányozása az Újszövetség szélesebb kontextusában egyértelmûvé teszi, hogy azt, ami testi életünk fenntartásához naponta szükséges, ki kell egészítenünk hittudatunkban mindazzal, ami e naponta kért kenyér magasabb, spirituális szintjeit jelenti számunkra. A negyedik kérésben az élet kenyerét, Krisztust kérjük és hívjuk, hogy lépjen be az életünkbe, szívünk központjába, hogy átformálja egész személyiségünket, és hozzásegítsen életünk beteljesítéséhez. Kétségtelen, hogy az igehirdetés módszertana szempontjából fontos és teljesen helyénvaló kiindulópontnak tekinthetõ, amikor az igehirdetõ a legkézenfekvõbb jelentésbõl és a valóság leginkább kézzelfogható szintjébõl kiindulva bontja ki mondanivalóját. A mindennapi kenyér esetében ez természetesen a búzából készült földi kenyér, mely testünket táplálja. Ez a legközvetlenebb asszociáció, amely a testi-fizikai élet egészére vonatkoztatva kiszélesíthetõ minden olyan anyagi szükségletnek az öszszefoglaló nevévé, amely testi életünk fenntartásához elengedhetetlen. De vajon valóban irányult-e arra is Krisztus imájának eredeti szándéka, hogy benne testi táplálékot vagy általában anyagi javakat kérjünk? Helyesnek és szükségesnek tekinthetõ-e az az imádkozói attitûd, hogy elõször az anyagiakra gondoljunk? Úgy vélem, az elmélyült teológiai vizsgálódás annak a belátására vezet, hogy ennél a kérdésnél (és kérésnél) az igehirdetés módszertana és a mélyteológiai jelentés elválnak egymástól. A döntõ felismerés ugyanis az, hogy a Miatyánk kulcsfontosságú szavai – így a kenyér is – roppant összetett, spirituális jelentéstartalmú szimbólumok. Ha pedig arra irányítjuk figyelmünket, hogy a kenyér ebben a kérésben pusztán az ehetõ kenyeret vagy az anyagi szükségleteket jelenti, akkor a kenyér számunkra egyszerûen nem jelképez semmit, mert nem mutat túl önmagán, és nem részesül valami magasabb rendû valóság átformáló erejébõl. „Ekkor odament hozzá a kísértõ, és ezt mondta: »Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.« Õ így válaszolt: »Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.«” (Mt 4,3–4) Jézus viszonya a kenyérhez és az anyagiakhoz már megváltói fellépésének kezdetén megjelenik, és nem kérdéses, hogy õ, „az élet kenyere” (Jn 6,35) melyik szintre helyezi a hangsúlyt. „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek elõször az õ országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,31–33) Az anyagiakhoz való helyes viszonyulást és azok jelentõségét Jézus a Hegyi beszédben is megvilágítja hallgatóinak. Semmiképpen nem az anyagiak kérése kerül az elsõ helyre; sõt ezt az aggodalmaskodó hozzáállást Jézus kifejezetten elveti, és a kérés, a keresés, a figyelem fókuszát a menyek országára és Isten igé-
jének végsõ értelemben megmentõ igazságára helyezi. A többi, azaz minden, ami anyagi – melyekért oly gyakran és sokszor hitetlenül aggódunk – sorsunk alakulása során kisebb vagy nagyobb mértékben megadatik azért, hogy földi létezésünk során töretlenül haladhassunk igazi célunk: Isten országa és szívünk központja felé. „»…az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennybõl száll le, és életet ad a világnak.« Erre ezt mondták neki: »Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!« Jézus azt mondta nekik: »Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.«” (Jn 6,32–35) A mélyebb összefüggések egyre világosabbá válnak elõttünk: az élet mennyei kenyere Isten igéjében nyilvánul meg a hívõ ember számára, s azáltal, azon keresztül válik befogadhatóvá, emészthetõvé és táplálóvá. Isten Igéjérõl, a logoszról pedig tudjuk, hogy testté lett (Jn 1,1–18), és egy ideig köztünk lakozott: õ Jézus Krisztus, aki mennyei kenyérként közvetlenül, földi emberként és hallható szavakon keresztül megnyilvánuló isteni energiával táplálta tanítványainak valódi, magasabb rendû, spirituális lényét, más szóval: az emberek lelkét. És az õ szavainak spirituális hatása az olvasható Íráson és a hallható igehirdetésen keresztül azóta is táplál bennünket, lelkünket és szellemünket; minket, akik õbenne hiszünk, és õhozzá igyekszünk. „…az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.«” (1Kor 11,23–24) Az úrvacsorában pontosan azt a szimbólumot vehetjük a kezünkbe, amelyet a Miatyánkban kérünk. Fontos tudni, hogy a szimbólum, a jelkép a valóság sokkal mélyebb szintjeit jeleníti meg, mint a jel. A jelek és az általuk hordozott jelentések kapcsolata közmegegyezésen alapul, ezért a jelek tetszõlegesen cserélhetõk. A szimbólumok azonban nem változtathatók meg önkényesen, mert a jelkép anyagi hordozója – jelen esetben a kenyér – nemcsak önmagát jelenti, hanem részesül a fizikai világon túl lévõ, transzcendens valóságból, és annak erejét közvetíti az anyagi hordozón, a szimbólumon keresztül. Minden jelkép egy-egy kapu tehát, mely a létezés isteni szférájára nyílik. Az úrvacsora szentségében egészen közvetlenül vehetjük magunkhoz a mennyei kenyeret: a földi kenyér szimbólumán keresztül, hitünk által részesülünk Krisztus valóságos, azaz spirituális testébõl, amely mindenütt jelen van, e pillanatban is körülfog bennünket, múlhatatlan energiája oltalmaz, életet ad és táplál. Mit kérünk hát valójában a Miatyánk negyedik kérésében? Nem testi ennivalót és nem anyagi javakat. Az „imák imájának” legmagasabbra irányuló, lelkünket felemelõ céljait és az ember igazi rendeltetésének spirituális természetét megsejtve egyre inkább tudatosulhat minden keresztényben, hogy a kenyér szimbólumának kérésével Isten Igéjének örök életre megtartó táplálékát akarjuk lelkünkbe, szellemünkbe és szívünkbe fogadni. Isten Igéjének, Jézus Krisztusnak a személyiségünket átformáló és fejlesztõ erejét, szívünket és tudatunkat bevilágító fényét, az isteni gondolat valóságteremtõ hatását kérjük és fogadjuk magunkba. Végsõ soron azt a felfoghatatlan minõségû, az egész világot fenntartó isteni szeretetet kérjük e lelki táplálékban, amelynek örök világosságát továbbadni embertársainknak minden keresztény ember kötelessége. g Petri Gábor
3
2005. augusztus 21–28.
keresztutak
Az 1998-ban megkezdett sorozatot folytatva ebben az esztendõben egyházunk rendezi meg a holokauszt-emlékkonferenciát Emlékezés – híd a jövõ felé címmel. A negyedik alkalommal sorra kerülõ tanácskozásnak szeptember 12–14. között az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológusotthonának díszterme ad helyet.
Emlékezés – híd a jövõ felé Az élet alakította úgy, hogy a történelmi egyházak által szervezett negyedik soakonferenciára éppen a meg nem érthetõ, meg nem magyarázható gonosztettek hatvanadik évfordulójának esztendejében kerül sor. Az elsõ konferenciát Pannonhalmán Várszegi Asztrik fõapát és a Magyar Pax Romana Egyesület rendezte meg. A második alkalomra a Mazsihisz szervezésében a fõvárosi Scheiber Sándor Gimnáziumban került sor. A következõ konferencia házigazdája Debrecenben a Tiszántúli Református Egyházkerület, illetve püspöke, Bölcskei Gusztáv volt. Az elsõ konferenciát követõen a témák távolodtak a konkrét tragédiától, lényegesen szélesebb megközelítésben foglalkoztak társadalmi, felekezeti, többek között szociális, egészségügyi és oktatási kérdésekkel is. A negyedik konferencia megrendezésének joga és kötelessége értelemszerûen a Magyarországi Evangélikus Egyházra hárul. A hatvanadik évforduló viszont szinte kötelezõvé teszi, hogy szeptember 12–14. között az Evangélikus Hittudományi Egyetemen megrendezendõ eseményen erõteljesen visszatérjünk az eredeti szándékhoz, a holokauszt témájához. Ezt akarja kifejezni a fõcím is, de korszerû megközelítésben. Emlékezés, mert ez az alap. Emlékezés az el nem felejthetõre, a korábban el nem képzelhetõre, a valójában fel nem dolgozható szörnyûségre. Emlékezés, de nem befelé fordulva, nem megtapadva a múltnál, hanem a jövõt építve. Ezt kívánja tehát kifejezni a konferencia fõcíme, az emlékezést a jövõbe vezetõ hídnak aposztrofálva. Hatvan év után sem egyszerû feladat ez. Fontosak, szükségesek voltak az elmúlt évtizedekben a társadalom, illetve az egyházak részérõl megnyilvánult gesztusok: a bocsánatkérések, a holokauszt-emléknap, a politikai elit megjelenése a Dohány utcai zsinagógában a budapesti gettó felszabadulásának évfordulóján, a Duna-parti emlékhely… A konferenciának azonban más a funkciója. Mélyebbre kell ásni. Hausmann Jutta professzor asszony, a konferencia programjának összeállítója a nyitóelõadásban részben az emlékezés biblikus alapjaival, részben – és persze ez is biblikus – az emlékezésnek az aktív, dinamikus, jövõbe mutató tartalmával fog foglalkozni, reménység szerint megadva az esemény alaphangját. Fontos a személyiségek szerepe. Az egyházak, a teológiai tudományok jelesei, illetve az ügy, a téma iránt fogékony kutatók szerepvállalása garantálja a megfelelõ színvonalat. Alapvetõ, hogy a konferencia során, az elõadásokat és a kerekasztal-megbeszéléseket követõ vitákban minél többen szót kapjanak. Eleve ezt célozza a lebonyolítási forma, melyben a szokottnál több kerekasztalvita kap helyet. Egy-egy felkért megszólaló tíz-tizenöt percet kap, így lesz idõ a további hozzászólásokra. Továbbá a program struktúrája is kifejezi ezt a szándékunkat. A történelmi visszatekintés fõ célja a realitásokhoz való közeledés. Még mindig kevés idõ telt el ahhoz, hogy esélyünk legyen – az érzelmek, indulatok kiiktatásával – a valóban tudományos vizsgálódásra. De meg kell kísérelni ezt. Eddig jószerivel vagy heroizálás folyt – így például Sztehlo Gábor rendkívüli értékû tevékenységének a méltatása –, vagy az egyházak súlyos elmarasztalása azért, mert keveset tettek az üldözöttekért, vagy éppen cinkossá váltak a borzalomban.
Bizonyára igen izgalmas lesz – hiszen itt már valóban a máról van szó – annak vizsgálata, hogyan jelentkezik a szülõk, nagyszülõk traumája a második, harmadik generáció életében, gondolkodásában, lelkében. Szembesülünk majd azzal, hogyan dolgozta fel az iszonyt a leginkább érintett nemzet, és hogyan járult ez hozzá Németország szellemi, erkölcsi és egyéb megújulásához. Amenynyire elutasítandó törekvés az emberiség tragédiáinak szembeállítása, egymás ellen való kijátszása – ezzel is devalválva a szörnyûségek jelentõségét –, annyira lényeges a valós történelmi vizsgálódás. A diktatúra – nálunk is – sokrétûen hatott a holokauszt áldozataira és utódaikra. A bosszúállás lehetõségétõl az újabb üldöztetésig, kitelepítésig stb. meglehetõsen összetett a kép. Bizonyára sokakat érdekel majd, hogyan jelenik meg a konferencia témája a különbözõ mûvészeti ágakban. És teszünk majd kísérletet arra is, hogy egészen konkrétan fogalmazzunk a holnap teendõit illetõen. Egyfelõl nem lehetnek illúzióink. A tanácskozások nem oldják meg a valódi gondokat. Másfelõl nem becsülhetõ le az események jelentõsége. Konkrét tartalmukon túl fontos az üzenetértékük. A holokauszt mementó minden kirekesztés, intolerancia és gyûlölet ellen. Visszatérõ gondolat: ha Jézus ma munkálkodna, pályafutása hasonló drámai véget érne. Mindnyájunk felelõssége – talán néhány nemzedék alatt letisztul a kép –, hogy az úgynevezett civilizált emberiség legszörnyûbb tette valóban emlékké, történelemmé válhasson. Ne legyenek vitathatók maguk a tények – ma is van még erre példa –, és egyértelmû konszenzus legyen a megítélésben. Közvetlen anyagán túl is sok kérdést érint az eszmecsere. Csak a példa kedvéért említek egyet. A közelmúltban zajlott a vita a hátrányos helyzetû, fõként roma gyerekek iskoláztatásáról, az „integráció vagy szegregáció” dilemmáról. A soakonferencia az integrációról szól. Elfogadva, hogy sokféle úton kell a gyermekeket felzárkóztatni, alkalmassá tenni az integrációra és nem vitatva a sok valóban lényeges szakmai részletkérdés realitását, jelentõségét, a szellemiséget illetõen nem lehet vita. Egyek vagyunk örménnyel, kurddal, zsidóval, cigánnyal…, egyek vagyunk a humánumban, és különösen is egyek vagyunk Jézus Krisztusban. Nagy vízválasztó az identitás, a „kivel vagyok hajlandó, kivel vagyok képes azonosulni” kérdése. Fontos, hogy a „hivatalos” egyházi szervezés mellett az egyházi egyesületek tagjai közül is minél többen jelen legyenek a konferencián. A Pax Romanához hasonlóan az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület – a svájci anyaszervezet magyarországi szervezete – is jelezte, hogy részt vesz mind az elõkészületekben, mind a tanácskozáson. Felelõsek vagyunk utódainkért. Kertész Imre Nobel-díjának, regényének, a Sorstalanságnak és a belõle készült filmnek a fogadtatása, a számos értékes megnyilvánulás mellett a disszonáns hangok nemcsak a társadalom mélyrétegeiben ma is lappangó, nem kívánt indulatokat jelezték, hanem ezzel összefüggõ teendõinket is. És talán jogos e téren a keresztény egyházak megkülönböztetett felelõsségét hangsúlyozni. Errõl szól a soakonferencia. g Frenkl Róbert
A konferencia részletes programja szeptember 4-i számunkban lesz olvasható.
Úton járók a Szigeten Óbudai Hajógyári-sziget, augusztus második vasárnapja. Ülök a sátorban, és próbálom szavakba önteni Istennek azt a csodáját, hogy itt lehetünk. Még mindig nem tudom felfogni, hogy mekkora áldásban van részünk. Miért? Piros, fehér, zöld, sárga, fekete, kék, lila… színei nemzeteknek, frizuráknak, tetoválásoknak, ruháknak itt a Szigeten. De senki sem lóg ki a sorból, mert itt nem lehet átlagosnak lenni. A Szigetre mindenki saját „maga” jön el, otthon felejtve a konformizált fogyasztói arcát. A Közös Pont is sokszínû és eredeti, mint a Sziget. Hatodszor kaptunk lehetõséget a Közös Pont sátor felállítására a rendezvényen, ezenkívül az idén már az összes nagyobb könnyûzenei fesztiválon jelen lehetett ez a misszió. Négy egyház fiataljai végeznek itt közösen szolgálatot: római katolikus, református, baptista és evangélikus közös munka zajlik. A Közös Pontba betérõ vendégek látják ezt a sokszínûséget, és mégis azt érzik, hogy itt õk vannak a középpontban. Õk azok, akik valóban megtapasztalhatják az ökumené erejét. (Többek között ezért is. Mert láthatóvá válik az egyházak „igazi” arca is…) Az idei Szigeten az „úton járás” gondolata határozta meg a napi témákat. Az „úttalan út” felvetése, valamint a sátor barátságos, hívogató hangulata már az elsõ napon annyi szigetlakót vonzott, hogy késõ este komoly kihívást jelentett ülõhelyet találni a ponyvák alatt. A következõ nap „kiútkeresõ” gondolatvilága izgalmas képeket ihletett. Állandó programunk ugyanis az Alkoss-sarok, ahol a sátor nyitásától egészen kora estig a nap témájával kapcsolatban rajzolhatnak, festhetnek a hozzánk betérõk. Ezek a képek valódi díszei a sátornak, melyek nekünk is jelzik, hogy a Szigeten végzett
missziói munka hatása néha a legkezdetlegesebb képeken is életre kel. (Felnézek, és ott a falon a kedvencem: „Pálcikaemberek imája”. Talán ezért is…) Esti teaházunkban „zsíros deszka” mellett folytatódnak a beszélgetések, egészen éjfélig. Talán ez a legnagyobb próbatétel számunkra, hiszen rengetegen jönnek be ebben az idõszakban, és ilyenkor nyílnak meg leginkább a fiatalok. Persze van, aki „csak” megpihenni ül be két koncert között, de a legtöbben azért érkeznek ide, mert itt meghallgatják õket, és bátran feltehetik a kérdéseiket Istennel, hittel, egyházzal kapcsolatban. (És folyamatosan jönnek: tarajba állított lila hajjal, annyi testékszerrel, amennyit én még emberen nem láttam; vagy kopaszon, kigyúrva; és amirõl én azt hittem, hogy színes mintás
póló, arról – közelebbrõl szemügyre véve – kiderül, hogy bizony az egész felsõtestet beborító tetoválás. Mégsem félek – ezért is…) A Közös Pont sátor nyitva áll egész éjjel: az éjfél után vetített, témába vágó film ilyenkor ugyanúgy lehet egy beszélgetés tárgya, mint a vendégek személyes élményei vagy kérdései. Talán a legnehezebb, hogy azt tudjuk a szigetlakóknak adni, amit õk elvárnak tõlünk: õszinteséget. (Õszinte kérdéseikre õszinte válaszokat várnak. Hát ezért is…) A Közös Pontban úgy próbáljuk továbbítani az Úr által ránk bízott örömhírt, hogy jelenlétünkkel rávilágítunk: a szeretet nem személyválogató, nem számít a ruha, a hajviselet vagy az, hogy milyen zenét szeret, és milyen világnézetet vall magáénak valaki. Csak az ember számít. (Mert bejött, leült és beszélgettünk. Mert a szeme csillogott, és a mosolyában ott volt: örül, hogy itt lehet. Hát ezért…) Az ember számít, aki külsõségeiben talán teljesen más, de belül akár lehet ugyanolyan is, mint mi: együtt indulunk az úton. Van, aki úttalan utat választ, van olyan is, aki kiutat keres, van, aki a saját útját járja, vagy éppen a csodák útjára vágyik. Életutak elevenednek meg a sátorban egy korty tea mellett, és néha együtt festünk álom-utakat. Közösen éljük át a sors, a kegyelem és a szeretet útjának épülését. Ezért vagyunk itt. Olyan pillanatokért, amikor ismeretlen arcok megköszönik a beszélgetést, kimennek a sátorból, de már nem olvadnak bele a hatalmas tömegbe, ahonnan jöttek, mert kaptak valami megmagyarázhatatlant. Egy közös pontot, amely segítheti a tájékozódásukat az úton. (Hamarosan kezdõdik az istentisztelet, amely – tudják – közös pont itt a Szigeten. Hát ezért is…) g Bedecs András
PETRIKOVICS EDIT FELVÉTELEI
4
Gyöngy a sárban Közös Pont sátor a VOLT-on Akik július 6–9. között részt vettek az idei VOLT-fesztiválon, a Sziget fesztivál soproni „kistestvérén”, azoknak a legmeghatározóbb közös élménye az esõ és a sár volt. Bõ másfél napig zuhogott, a koncertszínpadok elõtti „dühöngõ” és a nézõtér megközelíthetetlenné vált a térdig érõ dagonyában; a szervezõk hatalmas szalmabálákat szórtak szét, hogy járni lehessen a területen, de egy idõ után azokat is átitatta a sár. A nyirkosság, a latyak mindenhova beférkõzött: sátrakba, bakancsokba, hálózsákokba és végül mintha a szívekbe is… Mert aki napokig csak vigasztalan esõt lát maga körül, maga is könnyebben válik vigasztalhatatlanná. A szürkeség beleivódik az idegsejtekbe, a gondolatokba is. Ha – kissé cinikusan – ebbõl a szemszögbõl nézzük ezt a három napot, azt is mondhatjuk, hogy egy olyan misszióilelkigondozói sátornak, mint a Közös Pont sátor, igazán jó terep volt ez a fesz-
tivál: sokan betértek ide beszélgetni. Volt, akit csak az esõ vagy a szürkeség hajtott be, másokat a magány, megint másokat esetleg az ajándék csokoládé motivált, amelyet a rajzokért lehetett kapni. Volt, akit csak a Láthatatlan Színház érdekelt; volt, aki csak a barátait kereste itt, de olyan is volt, aki minden reggeli áhítat kedvéért hajlandó volt korán fölkelni, noha õ is késõn feküdt, mint a „voltosok” túlnyomó többsége… Úgy tûnik, ilyenkor valóban nagy szükség van egy helyre, ahova csak úgy be lehet ülni beszélgetni, ahol meghallgatják és megértik a betérõt, s amely a békesség szigete lehet a rossz idõjárás miatt felbolydult fesztiválon. Csakhogy az a tény, hogy a Közös Pont sátor igyekezett egy ilyen rendkívüli hellyé válni, nem jelenti azt, hogy fölötte sütött volna a Nap: ez a sátor ugyanúgy beázott, a holmik pedig ugyanúgy nyirkosak és sárosak lettek – a rajzeszközöktõl kezdve
az ételeken át az elkészült alkotásokig, a könyvektõl a hálózsákokig. Ha lelkületben igyekezett is a csapat különleges, szívmelengetõ hellyé varázsolni ezt a sátrat, az önkéntesek egyáltalán nem voltak könnyebb vagy jobb helyzetben, mint a többiek. Éppen ezért a sátorban dolgozó fiatalok feladata összetett volt: védekezniük kellett az esõ ellen, és a külsõ körülmények ellenére meg kellett próbálniuk megõrizni szívükben azt a fényt, azt a derût, amelynek továbbadása végett egyáltalán kimentek a VOLT fesztiválra. Minden tiszteletet megérdemelnek azok a munkatársak, akik ezt a harcot becsülettel, szeretettel, humorérzékkel, felülrõl kapott erõvel megharcolták. Õk tudják, hogy a szó, amely rájuk bízatott, Isten elfogadásának az üzenete – igenis igazgyöngy. Még akkor is, ha sár veszi körül. g Hegedûs Attila
2005. augusztus 21–28.
kultúrkörök
5
b Néhány hete, egy késõ délutánon az éremtervezõ csömöri háza felé haladva azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa érzés lehet egy mûvész számára az, ha elmondhatja magáról: nincs olyan ember ma Magyarországon, aki ne ismerné – sõt használná – a munkáit, miközben a nevét bizonyára még sosem hallotta, vagy már nem emlékszik rá – hiszen 1992, az új forintérmék bevezetésének az éve már régen volt ahhoz, hogy tervezõjük, Kósa István neve ismerõsen csengjen. Pedig a Magyar Nemzeti Bank nyílt pályázatán az általa beküldött érmesorozat nyert, így a most is használatos forintérméink nagy részének elõlapján az õ alkotásai láthatók. A mûvész házi mûhelyében ottjártamkor sok titokra fény derült.
– Az MNB jeligés pályázatot hirdetett nagyon szoros határidõvel – kezdi a visszaemlékezést Kósa István, miközben a szekrénybõl elõkerül a kiírás szövege és az eredeti gipszmintákat tartalmazó doboz is. – Az én „Értékeink” jeligéjû érmesorozatom Magyarország növény- és állatvilágára épült. Mivel a kiírás semmiféle kitételt nem tartalmazott a mintára vonatkozólag, Bercsik Ferenc „természet-
zeumban voltak kiállítva két-három hétig, hogy a nagyközönség is láthassa õket, és szavazhasson rájuk. Az „Értékeink” kapta a második legtöbb szavazatot. Majd egyéb – szakmai – zsûrik is tehettek javaslatot, ezután pedig a pályázatot kiíró szerv, a Magyar Nemzeti Bank döntött a végeredményrõl. Õk úgy határoztak, hogy a két legtöbb szavazatot kapott pályamunkából álljon
búvár” kollégám hatására kezdtem el ebben az irányban kutatni. A beérkezett pályamûvek – rajzok és gipszminták – a Magyar Nemzeti Mú-
össze az új pénzérmesorozat két oldala. Így kerültek az elõlapra az én terveim, a hátlapra pedig Bartos István „Rege” jeligéjû pályamunkái.
– Az eredeti gipszmintákat és az elkészült forintérméket összehasonlítva felfedezhetõ néhány eltérés. – A bírálóbizottságnak jogában állt változtatásokat eszközölni. Az én terveimben az egyforintoson a magyar kikerics, a kétforintoson a magyar nõszirom, az ötösön a magyar kökörcsin, a tízesen a kócsag, a húszason a nagy fakopáncs, az ötvenforintoson a túzok, a százforintos érmén pedig a kerecsensólyom szerepelt. Ha megnézzük a pénzforgalomba került érméket, láthatjuk a különbséget. – Ahogy most a szekrényébõl sorra kerül elõ a többi gipszminta, ámulva nézem az aprólékos gonddal kivésett vonalakat és mintákat. Hol tanulta ennek a munkának a fortélyait? – Az eredeti szakmám vésnök, e munkakörben dolgozom a Magyar Pénzverõ Rt.-nél. De a gipszfaragás ezzel ellentétes munka, hiszen itt az ábrák negatív lenyomatát kell belevésni a gipszkarikába. Az érmék tervezését és a gipszfaragást autodidakta módon, munka után itthon tanultam meg, kísérleteztem ki. – A másik szekrényben levõ érmeket elnézve nem is akárhogy! A legkülönfélébb cégek által kért emlékérmektõl kezdve települések díszpolgári plakettjein át neves történelmi évfordulókra készült érmekig érdekesebbnél érdekesebb darabokat látok itt sorakozni – még egy eredeti halasi csipke ezüstbe vésett változatát is! Megannyi felkérés és pályázaton megnyert megbízatás gyümölcse. A falon pedig egy japán nyelvû oklevél lóg… – Erre vagyok talán a legbüszkébb. 1999-ben egy japán nemzetközi éremtervezõ pályázaton az általam tervezett érem nyerte el az elsõ díjat. A téma itt is szabadon választott volt. Mivel a következõ évben volt Sydneyben az olimpia, ahhoz is terveztem egy érmet.
A SZERZÕ FELVÉTELE
Isten „érmés” talentumosa
– Fel is használták ezt Ausztráliában? – Tudomásom szerint nem. – Amikor utoljára találkoztunk, egy amerikai megrendeléshez gyûjtött anyagot. Azóta talán már el is készült vele? – Igen. Amerikában élõ magyarok kérték fel a pénzverdét egy ’56-os emlékérem kiadására. A tervek elkészítésével engem bíztak meg. Ezt is, mint minden munkát, elõzetes anyaggyûjtés elõzte meg. Ebben nagy segítségemre vannak a csömöri könyvtárosok; hozzájuk megyek leggyakrabban „gyûjtögetõ életmódot folytatni”. – Úgy tudom, több egyházi jellegû emlékérmet is tervezett már. – Szintén a pénzverde megbízásából készült 1995-ben egy öt részbõl álló sorozat, amelynek darabjai közül a katolikus elsõáldozásra és bérmálásra, a zsidó barmicvóra, a református és evangélikus
konfirmációra ajándékozható ezüstérmek jelenleg is megvásárolhatók. – Nem látok szerszámokat a munkaasztalon. Csak nem azt jelenti ez, hogy elkészültek a legújabb tervek? – De igen. Két nagy munkát adtam le nemrégiben: a Nemzetközi Gyermekmentõ Szolgálat beindulásának tizenötödik évfordulójára tervezett forgalmi pénz tervét, mely az ötvenforintoson lesz látható szeptembertõl, valamint a Református Teológiai Akadémia megalapításának százötvenedik évfordulójára készült emlékpénzt. Ez utóbbi októberben kerül forgalomba. g Boda Zsuzsa
Kósa István egyes érmei megvásárolhatók a Luther Kiadó Budapest VIII., Üllõi út 24. alatti könyvesboltjában is.
Szent István a néphagyományban b Közismert, hogy Szent László, Mátyás király vagy II. Rákóczi Ferenc személyéhez sokszínû folklórhagyomány társul, ám kevésbé köztudomású, hogy Szent István alakja is számtalan népénekben, hagyományban felbukkan. A reformáció igencsak megnyirbálta az államalapító szent király gazdag hagyománykörét, és az új vallásra tért hívek már csak a történeti kegyelet miatt emlegették István királyt.
Szent István kultusza a 12–16. század közötti idõszakban a Kárpát-medence egészében elterjedt, sõt alakja ismert volt a horvátok, a szerbek és a románok körében is. Településnevek, neki szentelt templomok, legendák bizonyítják ezt. Istvánt 1083-ban avatták szentté, az ekkor írt „nagyobb legenda” tekinthetõ életmûve elsõ egyházi értelmezésének. A Szent László király megrendelésére készült irat az idõs, vallásos Istvánt mint a magyarok apostolát mutatja be. Könyörületessége, békeszeretete, elhivatottsága már külsejében is megmutatkozott. Valószínû, hogy a köztudatban élt egy sokszínûbb királykép is, mert Könyves Kálmán utasítására hamarosan írásba foglalták István király teljesebb élettörténetét. A „kisebb legenda” célja az volt, hogy Istvánt példaként állítsa az utókor elé, és elsõsorban a törvénykezõ, a pogányok ellen keményen fellépõ uralkodót mutatta be. A két forrás mintha két különbözõ emberrõl szólna. A szigorúan büntetõ vezetõrõl számtalan késõbbi monda is fennmaradt. A 15. században született feljegyzés szerint a szent király megnyúzatta egyik udvarbíráját, mert hamis ítéletet hozott. Egy Szeged környéki gyûjtésbõl értesülhetünk arról, hogy tulajdon anyját is megbüntette, mert az hirtelen indulatában istenkáromlásra ragadtatta magát.
A szent király és a népi emlékezet A Magyarországon leginkább tisztelt ereklye István király jobbja. Feltehetõen az 1060-as években választották le a mumifikálódott testrõl a teljes jobb kart, amelyet aztán egy erdélyi monostorba vittek. (A helyet ettõl kezdve Szentjobbnak nevezték.) Valószínû, hogy a mainál nagyobb karrész tartoz-
hatott az ereklyéhez, mert az apátság pecsétjén egy könyökben meghajlított kar található. Kezdetben a Szent Jobb megtalálásának napján ünnepeltek, késõbb az ereklye tisztelete beolvadt az augusztus 20-i ünnepbe. Érzékenyen érintette az ereklyét õrzõ apátságot, hogy Nagy Lajos király a magyar–lengyel perszonáluniót azzal pecsételte meg, hogy a kar felsõ részét leválasztotta, és Lembergbe vitette. Elképzelhetõ, hogy a kar alsó részét pedig Luxemburgi Zsigmond adományozta V. Albert Habsburgházi hercegnek, és ettõl kezdve a bécsi Szent István-dóm kincstárában õrizték. A 15. században a megmaradt ereklyét Erdélybõl visszavitték Székesfehérvárra. Itt bizonyos napokon „közszemlére tették”, alkalmat kínálva a hívõknek arra, hogy elõtte kifejezhessék a tiszteletüket, illetve imádkozhassanak. A Szent Jobbal kapcsolatos folklórszövegek az ereklye keletkezését magyarázzák: például arról szólnak, hogy a király valamelyik csatában elvesztette a jobbját. (Érdekes, hogy több ilyen szövegben is a török ellen vívott csatáról esik szó.) Egy másik elképzelés szerint azért maradt meg a keze épen, mert azzal valami csodás, jó dolgot cselekedett. István születésével és ifjúkorával kapcsolatban számtalan monda õrzõdött meg Esztergom környékén. A városban lakók máig úgy tartják, hogy Vajk a vár Szent István-kápolnájában született. A legendák arról is beszélnek, hogy a király éjjelente gyakran imádkozott a kápolnában, és egy alkalommal a levegõbe emelkedett… A népi emlékezet õrizte meg azt az elképzelést, hogy az ifjú Istvánt a Garam menti Bényben övezték fel karddal, és a Koppány-féle lázadás leverésére is innen indult. Szent Istvánhoz fûzõdõ hagyományok élnek Nagybörzsönyben
is. A néphit szerint a helyi kápolnát még István építtette, sõt a falu határában lévõ, „Szent Istvány tére” nevû helyen menekült meg az õt üldözõ Koppány elõl. Szent István alakja manapság Somogyban él a legélénkebben, bár az itteni helytörténeti emlékek és történetek legalább annyira szólnak Koppányról, mint a szent királyról. Törökkopányban és környékén egy különleges monda él máig is. E szerint István némaságra átkozta az egyik patak békáit, mert hangosan kuruttyoltak, ezért nem hallotta meg, hogy merre menekült a pogány vezér. A monda másik változata a Somogyvárig nyúló Balaton lecsapolását is a király átkával hozta összefüggésbe. A Fejér megyei Bodajkon István azért átkozta meg a békákat, mert hangoskodásuk miatt nem tudott nyugodtan imádkozni. Székesfehérvár környékén ugyancsak kiterjedt hagyomány övezte a király személyét. A népszerû bodajki búcsújáró hely kápolnáját a néphit szerint még István építtette, sõt azt is feltételezik, hogy az uralkodó Fehérvárról tutajjal ment Bodajkra, mivel a két település közötti területet még víz borította.
Külhoni legendákban is él Változatos és kiterjedt mondakör fûzõdik a szent király alakjához német nyelvterületen is. A leghíresebb történet szerint az ifjú István még pogány volt, amikor Bajorországba ment, hogy megkérje Gizella kezét. Bambergbe érkezve betért a templomba, ott azonban lova az örökmécses lángjától megbokrosodott, és az ifjú király rádöbbent: szent helyen jár. Ez lett megtérésének közvetlen oka. Angol és skót krónikák is õriznek történeteket elsõ királyunkról. Az egyik szerint az 1016-ban meghalt Vasbordájú Edmund utódját a gonosz tanácsadó rá akarja venni, hogy ölje meg az elhunyt király két gyermekét. A kegyetlen uralkodó a svéd királyhoz küldi õket, aki azonban ahelyett, hogy megölné, Magyarország kegyes királyához irányítja õket. A hagyomány szerint István szeretettel felnevelte az ifjakat. A történet egyes elemei a Hamletben bukkannak fel újra.
A valóságtól kissé elrugaszkodottabb az a szerb hagyomány, amely szerint István Szent Száva hatására ortodox hitre tért volna át. A mondakör legarchaikusabb rétegét a moldvai csángók körében találták. A szent király kultusza itt a leghíresebb bibliai személyekével vetekedett. Egy pusztinai monda a Hadak útjának eredetét is Szent Istvánnal hozza összefüggésbe: „Szent István király mikor elhúzta kardját az égen, a húshagyatot õ csinálta, hogy a világ menjen haza, s kedden este hagyjon húst mindenki.”
Gyógyító ereklyék Számtalan történet szól István szent mivoltáról is. Már a Képes krónika is arról beszél, hogy az uralkodó évenként legalább háromszor meglátogatta az általa alapított templomokat, mindegyiknél imádkozott, alamizsnát osztott a szegényeknek. Esztergomi hagyomány szerint a bazilika Szûz Mária-oltára onnan kapta a nevét, hogy a király azon a helyen ajánlotta országát a Szûzanya oltalmába. Igen elterjedt volt az a hiedelem, mely Istvánnak és ereklyéinek csodás gyógyító erõt tulajdonított. A régiek hite szerint a királyok az isteni kegyelem kiválasztottjai voltak, akiknek személyében a papi, orvosi és uralkodói karizma egyesült. A „nagyobb legenda” szerint István már életében csodákat mûvelt: a betegeknek egy darab kenyeret, almát küldött orvosságul, meghagyván, hogy egészségben talpra álljanak; ettõl a szenvedõk nyomban visszanyerték erejüket. A „kisebb legenda” arról számol be, hogy István sírjának felnyitásakor csodálatos illat terjengett, melynek beszívása után a leprások bõre megtisztult, s a vakok újra láttak. Késõbb a sírnál naponta történtek csodák, sõt sokan már a zarándoklat közben meggyógyultak. A szakrális királyeszmény óvó-védõ szerepére utal, hogy a váradi királyszobrokról azt tartotta a hiedelem, hogy míg azok megvannak, addig a török nem veheti be a várost. Kevesek által ismert a koronázási palást egyik talánya: a paláston István bal keze jól láthatóan hat ujjal van ábrázol-
va. Szimbólum vagy fizikai valóság? A foggal, illetve ötnél több ujjal való születés annak a jele, hogy az illetõ kiválasztatott a táltosságra. Mivel a palást Gizella felügyelete mellett készült, feltételezhetõ az ábrázolás hitelessége. A középkori magyarság tudatában István mint uralkodó, bölcs és nagy tekintélyû király volt jelen. A 11. században élõ igazságos királyról szóló történetek a 16. században teljes egészében Mátyás király alakjához kapcsolódva éltek tovább. A középkori Szent Istvánkép a már említett történelmi körülmények miatt erodálódott, majd jelentõsen módosult a barokk kegyességi kultuszának hatására. Alakja azonban a mai napig tovább él a népszokásokban és egyéb folklórhagyományokban. Emlékeztetõül álljon itt egy egykori egyházi ének, melyet a moldvai Klézsén ma már mint népdalt énekelnek: Ó, hol vagy magyarok Tündöklõ csillaga, Gyászos õtözetbe, Teelõtted sírva. Hol vagy István kérál, Téged magyar kéván, Gyászos õtözetbe Teelõtted sírva. Ó, kertnek kertésze, István kérál vala, Árva magyaroknak Választott királa. Rólad emlékezünk, Csordulnak könyveink, Búal harmatoznak Szomorú mezeink. Virágos kert vala Régen Pannóniában, Kit a Szûz Mária Híven öntöz vala. Dicsértessék Isten Te szent országodban, Hogy új kérált adtál Nekünk Szent Istvánban. Reménységünk benne Vagy és Máriával Mint magyar nemzetünk Nagy pátrónájával. g Jánosi Vali
6
2005. augusztus 21–28.
fókusz
Nem csupán uralkodói jelvény A Szent Korona-tan és történelmünk évszázadai b Magyarország történelmében 1945-ig rendkívül jelentõs szerepet játszott a Szent Korona-eszme. Bartoniek Emma történész szerint „…a Szent Korona eszméjének változásai tulajdonképpen a magyar alkotmány történetének leghívebb, legpregnánsabb kifejezõi: mindenekelõtt azoknak a változásoknak, melyeken a magyar történetben király és alattvalók egymáshoz való viszonya átment”. Hivatalos állami ünnepünk, augusztus 20. jó alkalmat kínál a Szent Korona-tannal kapcsolatos történelmi visszatekintésre.
Az eszme történetét végigkövetve elsõsorban a magyar alkotmánytörténet változásai rajzolódnak ki elõttünk. Hazánknak 1945-ig úgynevezett történeti – evolutív jellegû, lassabban változó, a szokásjogon nyugvó – alkotmánya volt. Az ilyen alkotmány elõnye a múlthoz, annak értékeihez való erõsebb kötõdés. A magyarság számára komoly veszteségként értékelhetõ, hogy a II. világháború után a „forradalmi hevület” min-
kodó fejéke tulajdonosi minõségben tûnik fel. A 11–13. századi oklevelekben sok helyen esik szó a korona méltóságáról, dicsõségérõl, tiszteletérõl. A harcokban magukat kitüntetõk a korona dicsõségéért, tisztességéért küzdöttek. Így a hûség, amellyel az alattvalók a királynak tartoztak, a koronára is vonatkozott. A 14. század folyamán a korona már nemzetközi szerzõdésekben is szerepel mint az állam jelképe. Az Anjou-korban a király
A Szent Korona felsõ része, a corona latina dent elsöprõ lendülete megtagadta történelmi értékeink nagy részét, vele együtt a Szent Korona-tant is. Az elsõ hazai államelméleti mûnek Szent István király Intelmei tekinthetõk. A mû mint irodalmi alkotás önálló és eredeti, szubjektív atyai intelem, amely a helyes kormányzás alapelveit foglalja össze. Azért nevezhetõ államelméleti munkának, mert a legitim hatalom korlátozásának kérdését is érinti. Az Intelmek kettõs alapgondolata: „a hit tett nélkül elhal”, és „az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját”. Már e mûben megfigyelhetõ, hogy a királyságról alkotott képben a király személye helyett méltóságának hangsúlyozása kerül elõtérbe. Ezt a méltóságot legtöbbször a korona fejezte ki; az uralkodói jelvény majd minden fejezetben – összesen nyolc alkalommal – említtetik. A mû zárómondata így kezdõdik: „Mindaz, amit fentebb elmondottunk, alkotja a királyi koronát…” Szûcs Jenõ történész szerint a mû egész tartalma a korona fogalmába fut össze, ezáltal az európai koronaszimbolika egy korai gondolati csírájának tekinthetõ.
és a korona még együtt képviselte az államot, a hiányzó államfogalmat pótolták. Az uralkodó és alattvalói viszonyában 1401-ben, Zsigmond fogsága idején állt be jelentõs változás. (A királyt saját bárói tartották fogva.) A királyi jogokat a bárók gyakorolták, és ennek legitimitását a korona jogaiból vezették le. Ennek kifejezéseként új pecsétnyomót vésettek „Magyarország Szent Koronájának pecsétje” felirattal. Kanizsai János ki-
rályi kancellár pedig a „Magyarország Szent Koronájának kancellárja” címet viselte.
Az ország egységének jelképe Zsigmond idején a király személye egyre inkább háttérbe szorult a koronához képest. Az uralkodó helyett egyre gyakrabban szerepel a Szent Korona. Az ország lakosai egyre többször említtettek úgy, mint „Magyarország Szent Koronájának alattvalói”. Az új szemlélet – amely szerint a korona az államhatalom igazi alanya – a lakosság széles rétegeiben elterjedt. Ennek okai elsõsorban az igazságszolgáltatási eljárásban keresendõk, amelynek során a perdöntõ eskütételt megelõzõ tanúkihallgatásoknál minden rendû és rangú tanút „Istenben való hitükre és a király meg az õ Szent Koronája (vagy Magyarország Szent Koronája) iránti hûségükre” eskettek meg. Mindez általában nagyobb tömegek jelenlétében zajlott. A hûség, amely az ország lakosait hosszú ideig a király személyéhez és ezáltal a koronához fûzte, a 15. századtól az ország koronájához, rajta keresztül pedig a mindenkori királyhoz, a korona viselõjéhez kapcsolta õket. A személyes hûség egy magasabb rendû elkötelezettségnek, az „állampolgári” hûségnek adott helyet. A születõ törvényekben egyre hangsúlyosabbá vált, hogy a korona védi az alattvalók jogait, és õ az államérdek legfõbb alanya. Hatalma nemcsak a szûkebb értelemben vett magyar királyság területére terjed ki, hanem a mindenkori magyar király hatalma alatt álló egész területre – hasonlóképpen, mint Angliában a 13. században, ahol a korona volt a birodalom területi felségjogának jelképe. A magyar szimbolika abban különbözött európai társaitól, hogy nálunk egy létezõ, konkrét tárgyra vonatkozott, ennek következtében pedig a korona és az alattvalók közötti személyesebb kapcsolat közvetlenebb, átélhetõbb volt. Az eszme alakulásában a következõ fontos esemény I. Ulászló koronázása volt. A Szent Korona nem lévén az országban, a Szent István hermájáról levett koronát használták a szertartáson. Az ekkor kiadott oklevélben a fõurak és a köznemesség egy része a következõt nyilvánította ki: „A koronázás mindig az or-
száglakók akaratától függ, és a korona hatékonysága és ereje az õ jóváhagyásukon alapul.” Világosan látható, hogy a korona mint államszimbólum az uralkodó személyét, az egymást követõ királyokat és a hatalmat a mindenkori uralkodóval együtt gyakorlók körét jelöli. A koronatan államtanná alakulásával párhuzamosan egy másik, az egyház gondolatkörébõl származó államelmélet is létrejött: az államnak emberi szervezetként való felfogása. Ez az elképzelés Szent Pál tanításán alapszik, aki sze-
IV. Béla uralkodói jelvényekkel Thuróczy János krónikájának augsburgi kiadásában
Mohács után a három részre szakadt országban a korona továbbra is jelképezte, fenntartotta az egységet, az államtest sérthetetlenségének szimbólumaként funkcionált. A Szent Korona jogán tartottak igényt a Habsburg-házi királyok Erdélyre. Az igényt a fejedelmek is elismerték, és a magyar királyokkal kötött szerzõdésekben kötelezték magukat, hogy az uralmuk alá tartozó területekbõl a Szent Korona sérelmére nem idegenítenek el részeket. A közfelfogás szerint az számított magyar „állampolgárnak”, aki a Szent Koronának alávetett országokból származott, vagyis azok voltak az erdélyiek is.
Trianon után
Werbõczy Hármaskönyvének címlapja
A korona mint tulajdonos Az István halála utáni trónutódlási harcok során az eredeti korona elveszett, de a középkorban elevenen élõ, Hartvik püspök által írt legendának köszönhetõen az Árpádok késõbbi koronáját a Szent Koronával azonosították. A korona mint a királyi hatalom jelképe Európában több helyütt a 13. században kezd a királyi hatalomhoz tartozó, attól el nem idegeníthetõ birtokok tulajdonosaként szerepelni. Nálunk az errõl tanúskodó egyik elsõ dokumentum III. Honorius pápa 1225. évi bullája. Ebben az egyházfõ figyelmeztette II. Andrást, hogy köteles megõrizni koronája tisztességét, ezért vissza kell vennie a korona eladományozott birtokait. A felfogás szerint ha a tulajdon, azaz a korona joga elvész, elvész a korona szabadsága is. IV. Béla 1238-as oklevele pedig Nagyszombat városáról úgy rendelkezett, hogy annak lakói „különlegesen a királyi koronához tartozzanak”. A koronaszimbolikában tehát az ural-
II. András pecsétje
rint az egyház, a hívõk közössége Krisztus misztikus teste, amelynek a feje a Megváltó, a hívõk közössége pedig a test tagjait alkotja. Ez az organikus szemlélet tevõdött át az államra is. A koronaeszme és az organikus államelmélet egymástól nagyrészt függetlenül alakult ki, de mindkettõ az egyházi eredetû európai mûveltség alkotórésze. A koronaeszme és az államtest képének összekapcsolása Werbõczy István mûve volt. A Tripartitum (Hármaskönyv) alapelve: minden fõpap, báró és nemes ugyanazokat a jogokat és kiváltságokat élvezi. Ennek történeti gyökere a szerzõ szerint az, hogy miután a magyarok közössége (communitas) királyt választott, a nemesítés és a birtokadományozás jogát a maga akaratából az ország Szent Koronájának a joghatóságára és így a koronázással a királyra ruházta. A kölcsönös kapcsolat lényege tehát: a királyt a nemesek választják, a nemeseket pedig a király teszi azzá. Minden nemes egyformán a Szent Korona tagja, és csak a nemesség akaratából megkoronázott királynak a hatalma alatt áll. Ez az állítás a Hármaskönyv elõtt sehol sem fordul elõ.
Az idõben nagyot ugorva végezetül az I. világháborút lezáró trianoni békediktátumnak a Szent Korona-eszmére gyakorolt hatásáról szólunk. A diktátum a Szent Korona területeinek megcsonkításához, feldarabolásához vezetett. A viszszaszerzésre irányuló természetes törekvés, a revízió külpolitikai kényszerpályára sodorta a magyar diplomáciát. A ’30-as évek európai eseményei és a visszacsatolások további súlyos gondokkal terhelték a magyar politikai életet. Közülük egyet említünk, amely jelentõs mértékben érintette a sokak szemében egymásra épülõ és egybekapcsolódó Szent István-i állameszmét és a koronatant: a nemzetiségi kérdést. Illusztrációképpen tragikus sorsú miniszterelnökünk, Teleki Pál egyik 1941-es beszédébõl idézünk részleteket. „Amint soha nem volt hódító és elnyomó a patriarkális formákban született Szent István-i gondolat, hanem tartalmilag mindenkor atyai gondoskodás jellemezte, úgy jellemezte mindig a kötelességérzet is. Annak a kötelességnek az érzete, hogy Európa e részében, amelybe a sors Szent István népét állította (…), és ahol keresztény államot alkotott, békét és jólétet teremtsen, kölcsönös megbecsülést hozzon létre” – mondotta. A Szent István-i állameszme „nem faji gondolat, hanem együtt élõ, bár különbözõ származású, nyelvû emberek, népelemek politikai egybefogásának gondolata”. A magyar nemzetfogalom – szerinte – „nem a nyelv nemzetfogalma, hanem a nemzettestnek a fogalma, azok együttesének a fogalma, akik a nemzetgondolatot átérzik és vállalják”. Feltette a kérdést: „Alkalmasak vagyunke (…) egy ilyen vegyes nyelvû országnak (…) nem brutális, hanem jóságos vezetésére? (…) Milyen alapon lehet ezt kormányozni?” Válasza: „A megoldás itt a helyes életforma, jó közigazgatás, társadalmi megértés és a nacionalizmus helyett patriotizmus, a mindenféle nyelvûek közös hazafisága.” g Dr. Guóth Emil
fókusz
2005. augusztus 21–28.
AUGUSZTUS 20. ÉS AZ EGYHÁZAK Szent István, az alkotmány, az új kenyér, az aratás ünnepe – történelmünk egyes korszakaiban különbözõképpen neveztük és más-más módon ünnepeltük augusztus 20-át. Az ünnep megítélése és külsõségei koronként változtak ugyan, de az tény, hogy több szempontból is fontos szerepet töltött és tölt be mind az állam, mind pedig az egyházak életében. Mit jelent e nemzeti ünnepünk az egyház hagyományában? Miért fontos számukra ez a nap? Lapunk ezeket a kérdéseket tette föl a hazai római katolikus, református, evangélikus, baptista és metodista egyház, illetve a zsidó hitközségek szövetsége egy-egy vezetõ tisztségviselõjének. A magyar katolikus hagyományban augusztus 20-a Szent István király ünnepe, ugyanis 1083. augusztus 20-án avatták õt szentté. Ezen a napon Szent István királyra, az államférfira és a szentre emlékezünk. A hívõ magyar ember számára ez a nap nemzeti öntudatunk kifejezésének és keresztény elkötelezõdésünknek az ünnepe. Nagyon nagy szükségünk van mindkettõre. Amikor azt tapasztaljuk, hogy sok honfitársunk nemzeti öntudata gyenge, a hazához való kötõdése labilis, akkor különösen fontos, hogy magyar önazonosságukban és hazafiságukban megerõsítsük õket. Egységesülõ világunkban is nagy szükség van a nemzeti identitás értékére! Nélküle gyökértelenekké válnánk. Hiszen a haza több, mint pusztán egy határokkal körülrajzolható terület. Nem lehet valaki úgy européer és világpolgár, hogy ne tartozzék egy konk-
rét nemzeti közösséghez, annak kultúrájához és lelkületéhez. Erre is vonatkozik a költõ figyelmeztetése: „Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: / Egész világ nem a mi birtokunk; / Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk.” (Vörösmarty Mihály: A merengõhöz) Szent István király hitébõl élõ, bölcs uralkodó volt. Minden erejével azért küzdött, hogy egész népében elmélyítse a krisztusi hitet és az e hit szerinti erkölcsöt.
Ezt tekintette nemzete számára az evangéliumi sziklaalapnak, amelyre felelõsséggel lehet építeni. A keresztény hitben élen járt családja, az ország vezetõi és népe számára egyaránt. A fiához írt Intelmekbõl az is kiderül, hogy igen magasra tette az uralkodásra való alkalmasság mércéjét, amikor azt az erények mértékéhez kötötte. Erkölcsileg meggyengült és elbizonytalanodott korunkban erre különösen érdemes felfigyelni! Népünk jelenéért és jövõjéért felelõsséget érezve imádkozzunk együtt a mai ünnepen: „Támadj fel újra bennünk, Krisztusunk, / Kinek országát százszor megtagadták. / És lesz még ünnep, százezerszer ünnep / És boldog nép, mely ünnepelni tud, / Ha veled küzdünk és veled maradunk.” (Csanád Béla: Hol vagy, István király?) g Dr. Veres András római katolikus püspök
„Az életet élni csak elõre-, megérteni csak visszatekintve lehetséges.” (Kierkegaard) Az államalapító István királyra emlékezünk augusztus 20-án, aki tudatos döntésével a nyugati kereszténység formáját választotta, amelynek két meghatározó ága, a római katolikus és a protestáns ugyanabból a lelki, szellemi gyökérbõl fakad. A reformáció célja soha nem a valamiféle partikuláris, az átlagember számára könnyebben elfogadható, dísztelenebb katoliciz-
mus propagálása volt, hanem a Krisztus-eredet igényének egyetemes érvényesítése egyházon belül és azon kívül egyaránt. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy István saját korának reformkereszténységét fogadta el s használta államalkotó mûve szövetségeseként. Nem olcsó hivatkozási alap ez a számunkra, hanem annak az igénynek a komolyan vétele, hogy ha ma a kereszténység társadalmat formáló, jövõt segítõ hatásáról akarunk szólni, akkor ezt nem tehetjük a tegnapi módon és a tegnapi módszerekkel. A hagyományok ugyanis csak addig tiszteletre méltóak, ameddig nem válnak ideológiává. István hagyományt teremtett, s eközben hagyományokkal szakított. A valóságra reagált. 1938-ban megkérdezték Ravasz László református püspököt, miért ünneplik a reformátusok is István király napját. Így válaszolt:
„…evangéliumi hitünkhöz híven István király napján istentiszteletet tartunk, énekeljük szép zsoltárainkat, meghallgatjuk Isten igéjének bizonyságtételét. Egyedül Istennek adunk hálát azért, hogy magyarnak születtünk, s könyörgünk azért, hogy szegény magyar nemzetünk Isten félelmében s az evangélium világosságában történelmi hivatását minél teljesebben betöltse. Ha ezt nem tennõk, rossz magyarok volnánk; ha más felekezet tanítása szerint ünnepelnénk, rossz reformátusok volnánk; ha megsértenõk más atyafiak hitét, s azt el akarnók nyomni, rossz keresztyének volnánk, s ha a magunk hitének a jogát nem követelnõk meg: dibdáb emberek volnánk. Márpedig jó magyarok, igaz reformátusok, hívõ keresztyének és emberséges emberek akarunk maradni.” Mást nem akarhatunk ma sem. g Dr. Bölcskei Gusztáv református püspök
mán azonban elkezdõdött némi változás, és különösképpen a 2001-es millenniumi ünnepségek idején vettek részt lelkészeink és gyülekezeteink az egész nemzet ünnepi alkalmain. Az utóbbi években több helyen tartanak ökumenikus istentiszteleteket is augusztus 20-hoz kapcsolódóan. Mi nem tudjuk Szent István királyt vallásos tiszteletben részesíteni. De ez nem akadályozhat meg minket abban, hogy történelmi nagyságát meglássuk. Az államalapító nagy király
elévülhetetlen érdeme, hogy felismerte: a magyar nép számára a megmaradást csak az egységes királyság megszervezése, a kereszténység felvétele és a földmûvelésre való áttérés biztosítja. A mostanában sokat emlegetett tétel Magyarország Európához tartozásáról is Szent István királytól kapott történelmi örökségünk. Sólyom Jenõ egyháztörténész-professzor szerint „a neve elé tett »Szent« jelzõt mi is használhatjuk; ezzel arra emlékeztetünk, hogy az egyház történetében is a nagyok közé tartozik. (…) arra törekedett, hogy rendelkezéseivel is meggyökereztesse a keresztyénséget a magyar nép közt.” Szent István királyunkra akkor emlékezünk jól, ha õt a történelmet formáló Isten eszközeként tartjuk számon, és mindazért, amit nemzetünk általa kapott, Istennek adunk hálát. g Ittzés János evangélikus püspök
A kérdésre – tudniillik hogy egyházunk hagyományában mit jelent augusztus 20-a, és miért fontos számunkra ez az ünnep – csak azt válaszolhatjuk, hogy Szent István király napjáról egyházunk közvéleménye hoszszú idõn keresztül elég tartózkodóan gondolkodott. Ez mind a mai napig megfigyelhetõ. A tartózkodás oka is világos. A római katolikus egyházban és különösképpen is a katolikus népkegyességben meghatározó az 1083. augusztus 20-án szentté avatott István király és – a hagyomány szerint neki köszönhetõen – a Boldogasszony, Mária tisztelete. Így a reformáció egyházaiban a szentek és Mária tiszteletével szembeni kritika magával hozott egyfajta távolságtartást a Szent István királyról való gondolkodásban is. Ebbõl következõen a legtöbb gyülekezetünkben nincs élõ hagyománya augusztus 20-a megünneplésének. A rendszerváltás utáni másfél évtized folya-
tétségbõl kiemelje az emberiséget. „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségbõl az õ csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9; Károlifordítás) Krisztus missziói parancsa évszázadokon keresztül bátorította a hívõket a nyílt vallástételre, hitük megosztására. A Szentlélek erejét megtapasztalva, így adta át egyik nép a másiknak a reménység üzenetét… Ezeréves a magyar állam. Országalapító királyunk, Szent István, hátat fordítva a magyarok õsi vallásának, már fiatal korában kereszténnyé lett. Államalapító, országszervezõ munkájának legfõbb támaszát a keresztény vallásban és egyházban látta. Államalapító eszmeiségével ezer év után is azonosulhatunk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy úgy tûnik, mintha manapság ismét divatossá kezdene válni az István királyra, az akkori Európához csatlakozó országára való hivatkozás. Pedig sem az Európai Unióba való beintegrálódás, sem az évezredes egyházi struktúrába vetett bizalom nem mentheti meg hazánkat, kizárólag az egyéni meggyõzõdésen alapuló, Istenbe vetett hit, amely
rendíthetetlen alapja lehet egyéni életünknek, államoknak és népeknek. Ezeréves a magyar kereszténység. A világ kereszténységének részeként sok megpróbáltatás és gyõzelmes felvirágzás jellemezte az elmúlt évszázadokat. Természetesen ezeréves magyar történelmünknek voltak dicsõ fejezetei, de küzdelmes, sõt szégyenletesen sötét idõszakai is, amikor hatalmi érdekek, emberi ambíciók, a kereszténység eszmeiségéhez méltatlan erõk hálójába került az egyház. Isten ezen fájdalmas események által készített elõ sok esetben lelki ébredést, megújulást a magyar nép számára is. Így emlékezünk örömmel a reformáció nemzetet ébresztõ korszakára, az evangéliumi ébredési mozgalmak, köztük a baptisták határokon átívelõ, más nemzeteket is elérõ missziójára. Ezen az ünnepen e nemzet részeként mi is együtt mondunk hálaadást a teremtõ Istennek a mögöttünk lévõ ezer esztendõért, az énekíró szavaival: „Dús földön adtál népünknek hazát, / Hûséged õrzött sok száz éven át: / Méltó, hogy áldjunk, pajzsunk, támaszunk, / S élõ Igédre jobban hallgassunk.” g Mészáros Kálmán baptista egyházelnök
Augusztus 20-i nemzeti ünnepünkkel kapcsolatban nem alakult ki a metodista egyház magyarországi történetének csaknem száztíz éve alatt olyan hagyomány, amely speciális lenne a magyarországi egyházak közösségében. Azonban természetesen helyileg és központilag is bekapcsolódunk az állami és ökumenikus ünneplések sorába. Részvételünkkel, több helyen szolgálatunkkal fejezzük ki a számunkra is nagy jelentõségû ünnep iránti elkötelezettségünket. A speciális metodista ünneplés hiánya abból következik, hogy kisegyházként a rendszerváltás elõtti zárt és marginális helyzetünkben kevésbé foglalkoztattak bennünket történelmi és nemzeti kérdések. Inkább a kisember problémái voltak szemünk elõtt. Ettõl távolabb ritkán tekintettünk. Az utóbbi tíztizenöt évben kezdtünk el nagyobb figyelmet fordítani a történelmi és nemzeti kérdésekre is, ezáltal nyitottabbak lenni a társadalmi problémák iránt.
Augusztus 20-án több helyen közösségi programokat tartanak gyülekezeteink, környékbeli gyülekezeteket csendesnapon vendégül látva vagy falunapi ünnepségekbe bekapcsolódva. A csendesnapok tartalmi részét egyre inkább meghatározza az elõdeinkre való odafigyelés és a nemzethez tartozás hívõ állásfoglalásának keresése. Ilyenkor és a környezõ vasárnapokon különösen jelen van az igehirdetésekben a magyarságért való felelõsségünk kérdése, a népünkért való könyörgés fontossága. Nemzeti ünnepünkön hálásak vagyunk országépítõ elõde-
inkért. Leginkább Szent István királyunkat emlegetjük, akinek történelmi tette volt a keresztény Magyarország megalapítása. Ez egyrészt a korhoz illõ, szükséges és hasznos politikai államfõi látásmódra utal, de ugyanakkor az emberi élet minõségét emelõ lehetõség és a stabil keresztény erkölcsiség megalapozása is volt. István király maga is mélyen hívõ vallásos ember volt. Ezt példázzák számunkra Imre fiának írt intelmei, amelyben megmutatkozott kiemelkedõ keresztény jelleme. Tudott távlatokban gondolkodni. Látta, hogy népének szüksége van az élõ Istenre. A népünkhöz való tartozás állandó erkölcsi feladatot jelent minden metodista ember számára. Saját népünk élete az elsõ számú terület, ahol az egyház szolgálni tartozik azzal, amit kapott. Augusztus 20. tehát számunkra leginkább a hazánkért és népünkért való szolgálatot jelenti. g Csernák István metodista szuperintendens
István királyt halála után néhány évtizeddel, 1083-ban szentté avatták, ettõl kezdve Szent István napján, augusztus 20-án az akkori királyi székhelyen, Székesfehérváron a magyar királyok törvénynapot tartottak. Ott minden eléjük járuló alattvalójuk panaszát meghallgatva, személyesen intézkedtek és bíráskodtak. Az évszázadok múltán e törvénynap elvesztette közjogi jelentõségét, a király személyes bíráskodását a királyi kúrián való ítélkezés rendszere váltotta fel. A törvénynapi országos gyülekezet helyébe a rendi országgyûlés lépett, s az ország központja Székesfehérvár helyett Buda, majd 1873-tól Budapest lett. A zsidó vallás nem ismeri a szentté avatás fogalmát. A bibliai történet nagy zsidó királyait, mint Dávidot vagy Salamont –
érdemeiket elismerve – történelmi és vallási hagyományunk szellemében emberi hibáik miatt szigorúan bírálja. A szentség fogalmát még a jeruzsálemi fõpap esetében sem alkalmazza vallásunk. Szent számunkra egyedül az Örökkévaló. A zsidó ember küldetése a törekvés a hozzá való hasonulásra, amelyet tökéletesen soha el nem érhetünk. Az ünnep régebbi – más szóval eredeti – üzenete és gyakorlata azonban számunkra ma is aktuális, anélkül hogy megpróbálnánk a változó politikai irányzatok és a gyorsan elszálló pillanat igényei szerint értelmezni. Bevett történelmi felekezetként imádkozunk azért, hogy Magyarország a törvényesség, a felekezeti szabadság és a vallási türelem otthona maradjon. A keresztény egyház ünnepeként emlékezik meg e nap-
ról, és ha ezt ebben a szellemben teszi, az nem áll ellentmondásban a mi hitünkkel sem. A nemzet augusztus 20-át Szent István napjaként nemzeti ünnepként tartja számon. E napon mi, zsidók, a nemzet polgárai saját értelmezésünk szerint ugyan, de ugyanúgy ünnepelünk, és kívánunk a nemzet minden polgárának békét, erõt és egészséget. g Polnauer Sándor fõrabbi
Augusztus 20-át mi, magyar baptisták is nagy tiszteletben tartjuk. Nemes hagyománnyá vált, hogy a Duna-kanyarban, Tahiban lévõ táborunkban ezekben a napokban országos konferenciát tartunk több ezer résztvevõvel. Ennek keretében, a bibliai tárgyú elõadásokon túl, méltóképp emlékezünk magyar történelmünk e kimagasló eseményére is. Többek között a következõkrõl emlékezünk meg. Kétezer éves a világkereszténység. A föld hatmilliárd lakosának több mint egyharmada kereszténynek vallja magát. Amíg napjainkban Afrikában, Ázsiában és DélAmerikában emberek ezrei találnak Istenhez, addig sajnos Európa nyugati felén az elvallástalanodás a jellemzõ. Isten terve az egyházzal kezdettõl fogva az volt, hogy a tudatlanságból és sö-
7
8
2005. augusztus 21–28.
luther-oldal
Totus Lutherus b A címként olvasható latin kifejezés gyakran szerepel a Luthert szeretõ és hirdetõ teológusok igényeként. Jelentése: az egész Luthert! A teljes Luthert! Egész életét, szolgálatát szeretnék megismerni és megismertetni. Nem csak egy részletet, nem csak egy korszakot, nem csak egy gondolatot a reformátor életébõl. Jogos igény.
Valamikor ellenfelei csak a rossz tulajdonságait mutatták be, és minden gondolatát eretnekségnek ítélték, ugyanakkor hívei, sõt rajongói hibátlan szentnek, mindentudónak, írásmagyarázó mesternek, a legnagyobb németnek, a legkitûnõbb fordítónak stb. tartották. Sõt néhány évtizeddel a halála után már volt, aki divinusnak vagy divusnak, vagyis isteninek nevezte. Többen ihletett írásoknak tartották a mûveit, hasonlóan a Szentírás irataihoz. Amit mondott, megfellebbezhetetlen volt. Luther ezt nem kívánta, még a lutheránus kifejezést is elhárította magáról és hí-
veirõl, hiszen õ is és követõi is krisztiánusok voltak, akik Jézus Krisztusban hittek, nem pedig õbenne… Nem tartotta magát méltónak arra, hogy róla nevezzék el azokat, akik rá figyeltek. Pál apostolhoz hasonlóan kérdezte: „Hát kicsoda Luther?” – „Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívõvé lettetek…” (1Kor 3,5) Az értékel helyesen, aki Luthert a helyén látja; Isten szolgájának, a kegyelem koldusának, eszköznek tekinti, aki szavával tisztítani, reformálni tudta az egyházat. Megfigyeltem, hogy a Lutherrõl készített filmek – beleértve a 2004-ben nálunk is játszott, nagyszerû német produkciót – rendszerint idealizálják Luther alakját, és elhallgatják mindazt, ami 1530 után történt a reformátorral, pedig Luther még tizenhat évig, 1546-ig élt. Nyilván jóindulatból hagyják ki azokat az éveket, amikor betegségekkel bajlódott, vagy amikor egyes nehéz erkölcsi kérdésekben megkérdõjelezhetõen döntött, sõt néha olyan túlzó kijelentésekre is ragadtatta magát, amelyek miatt magatartását semmiképpen sem lehet menteni. Mindezt nem kell szégyellni, és nem is kell rejtegetni. Hiszen õ is ember volt, aki mindenestül ke-
mutatni. Kata asszony valóban sokat segített az egykorvolt szerzetes, professzor agglegénynek, hogy rendszeresen és egészségesen éljen, rendben tartotta a holmiját, de Luther nem azért vette el õt, mert olyan szép volt, mint a filmben Claire Cox… Luther sem volt Rómeó-típus. Felesége hûségesen szerette, gondot viselt rá, féltette, de az objektív véleményalkotáshoz érdemes egész életüket megismerni – a családi élet örömeivel és szomorúságaival együtt. Bóra Katalinból pedig nem kell filmcsillagot varázsolni ahhoz, hogy tiszteljük és szeressük. Nem kell elhallgatnunk, hogy Luther nem volt tévedhetetlen a döntéseiben. Hesseni Fülöp herceg bigámiában élt, Luther pedig menteni próbálta õt, és leplezni igyekezett bûnét. A parasztháborúban kegyetlenül irtani akarta a lázadókat, mert féltette a rendet. 1542-tõl haláláig olyan antijudaista iratokat írt, amelyekre gyakran hivatkoztak a 20. század náci Németországában. Luther velünk együtt bûnbocsánatra szoruló ember volt. Nem õt kell követni, hanem Krisztust, akire õ is mutatott.
Kata Uram!
b Úgy tartják, hogy nagy ember, híres férfiú mögött mindig áll egy asszony. Egy erõs asszony. Bóra Katalin, Luther Márton felesége is ilyen kivételes egyéniség lehetett.
Talán õ volt az elsõ emancipált nõ. Férje nyilván nem véletlenül szólította elõszeretettel „Kata Uram!”-nak… Amikor a közelmúltban végre megnéztem a Luther életérõl szóló, nagyszabású filmet, maradt némi hiányérzetem. Bóra Katalin mindössze néhány jelenetben szerepelt, Lutherrel együtt töltött több mint húsz esztendejét már nem tartották fontosnak az alkotók. Pedig nem lehet azt mondani, hogy meddõ idõszak lett volna: hat gyermek született a frigybõl. Luther ez idõ alatt fordította le németre az Ószövetséget, fáradhatatlanul járta a választófejedelemség gyülekezeteit, és közben – szinte haláláig – tanított a wittenbergi egyetemen. Ki volt hát Bóra Katalin, aki huszonhat évesen kötötte életét az akkor már negyvenkettedik esztendejében járó, hírneves férfihoz?
gyelemre szorult; nem õ váltotta meg a világot. Nem ártok Luther tekintélyének, és nem csökkentem egyháztörténeti jelentõségét, ha azt mondom, nem volt óriás sem, hiszen a berlini Humboldt Egyetem orvosai szerint mindössze százötven centiméter magas volt. Nem volt tévedhetetlen, ahogy a pápa vagy a zsinatok sem azok. Nem volt oltárra illõ, glóriás szent, nem volt individualista, mert az egész egyházzal együtt imádkozott. Nem volt makkegészséges lovag vagy bajnok; sokféle testi bajjal küszködött: magas vérnyomás, szédülés, hasi problémák, fejfájás és még sok más betegség kínozta. Nem volt maradéktalanul bátor, hiszen nemcsak az elsõ misénél remegett a keze, amikor a kelyhet magasra tartotta, hanem a wormsi birodalmi gyûlésen is remegve mondta: „Uram, könyörülj!” (Ezt úgy szoktunk idézni: „Isten engem úgy segéljen!”) Természetesen az évek során Luther is sokat változott, az idézett filmben viszont 1505-ben éppen úgy néz ki, mint 1530-ban. Nem szükséges idealizálni sem a kortársait, sem a barátait, sem a feleségét, és az ellenfeleit sem kell ördögökként be-
haját lenyírták, személyes holmijuk nem lehetett, egyéniségüket egyszer s mindenkorra összetörték. Egy hatéves kislánynak ezenkívül különféle rémségekkel is meg kellett küzdenie, hiszen a pokol kénköves tüzével és az ördöggel igen gyakran fenyegették õket a legkisebb fegyelmezetlenség, engedetlenség esetén is. Valóságos csoda, hogy Bóra Katalinból férjét gyengéden szeretõ feleség, gyermekeiért aggódó anya és egyáltalán érzõ ember válhatott, amikor mindezekre semmiféle mintát, példát nem láthatott a majdnem húsz esztendõ során, amelyet kolostorban töltött.
azokat nekem azonnal átadjátok! Azonnal! Anélkül, hogy elolvasnátok! Én sem fogom õket elolvasni, hanem a tisztító lángokra bízom õket, hogy ne a mi testünk égjen el az örökkévalóságban. Hangját leeresztette, és mindkét kezét könyörögve emelte a magasba.” De ahogy az már lenni szokott, a tiltott gyümölcs sokkal édesebb. Luther forradalmi tézisei eljutottak az apácákhoz; az iratokat Bóra Katalin egészen biztosan olvasta. „Tehát a léleknek semmit nem segít, hogy a test szent ruhákat hord, mint ahogy azt a papok teszik, és az sem, hogy a templomokban vagy szent helyeken van, az sem, hogy szent dolgokkal foglalkozik, az sem, hogy imádkozik, böjtöl, zarándoklatokat tesz, és csupa jót cselekszik, amelyek csak a testben és azon keresztül történnek. Hanem történnie kell még valami egészen másnak, ami a lélekben megy végbe, kegyességet és szabadságot adva annak…”
Hatévesen, zárdában
Heringes hordók közt
Katharina von Bora elszegényedett nemesi családba született 1499. január 29-én. Édesanyja korán meghalt, apja újra megnõsült, további gyerekei születtek. Valószínûleg ezért adták oly fiatalon – egyes írások szerint már hatévesen, mások szerint tízesztendõsen – zárdába Katalint. Elõször a bencések kolostoriskolájába, Brehnába, onnan pedig a cisztercita Marienthron kolostorba került. Itt anyai nagynénje volt az apátnõ, és édesapja húga, Magdalena von Bora is e falak közt élt, apácaként. Mai szemmel a kolostorban elképzelhetetlen szenvedést kellett átélnie egy ilyen fiatal lánynak. Édesapja kísérte a zárdába, ahol az apátnõ már várta õket. „Amikor belépett, a Tisztelendõ Anya fátylát félrehúzta, s összehúzott szemöldökkel Bóra úrhoz fordult: »Korábbra vártuk, Hans bátyám. Ez hát a lánya, Kata?« Nyilvánvalóan nem várt választ, hanem a kísérõjéhez fordult: »Barbara nõvér, vigye a kislányt a hálóterembe! Merre van a holmija?« Kata egy összekötözött csomagot húzott elõ a hóna alól. Az apátnõ bólintott. Kinyújtotta jobb kezét, és állon ragadta a kislányt. A kis Kata könnyfátylán át hideg kék szempárt látott. A vékony ajak mozdulatlan volt. Az asszony egy halk sóhajjal végre elengedte a gyermek fejét, majd gyûrûsujját nyújtotta felé. »Térdelj le!« – súgta az apja. Kata engedelmesen a gyûrû fölé hajolt, és megcsókolta. »Búcsúzz el apádtól!« – parancsolta az apátnõ. Bóra úr kezet fogott a kislányával, majd elfordult. Kata már csak a hátát látta.”
A reformátor hitújító gondolatai termékeny talajra hullottak a zárdában is. Bóra Katalint 1523. április 4-érõl 5-ére virradóra nyolc másik apácával együtt megszöktette a kolostorból egy torgaui kereskedõ. Kalandfilmbe illõ történet: a kereskedõ üres hordók közt, ponyvával letakart szekéren, az éj leple alatt lopta ki az apácákat. Luther személyes felelõsséget érzett a sorsukért, s minthogy akkoriban egy nõ számára kizárólag a férjhez menés jelentett biztonságot – mindannyiukat gyorsan férjhez adta. Katával azonban volt egy kis gond. Bár mindjárt az elsõ nyáron eljegyezte õt egy nürnbergi teológushallgató, bizonyos Hieronymus Baumgaertner, a fiatalembernek egyszer csak nyoma veszett. Családja alighanem halálra rémült attól, hogy a fiú egy kiugrott apácát akar oltárhoz vezetni. Így aztán nem volt mit tenni, Katát maga Luther Márton vette feleségül. Egyiküknek sem lehetett túl könnyû. Egy volt szerzetes, aki már a negyvenes éveit tapossa, és a legkevésbé sem érdeklik földhözragadt, hétköznapi dolgok. A pénz különösen nem. Pedig a wittenbergi egyetem professzoraként jól keresett, csakhogy amit egyik nap kapott, azt másnap már a gyakorta kopogtató nincsteleneknek adta. Házasságuknak egyébként is több volt az ellenzõje, mint a támogatója. Luther barátai attól féltek, hogy a doktornak nem marad majd ideje a reformációval foglalkozni. Az új tanokat babonás félelemmel figyelõk ugyanakkor meg voltak gyõzõdve arról, hogy az egykori szerzetes és a kiugrott apáca házasságából patás kis ördögök fognak a világra jönni.
Ördög és pokol Ha ma élne, Bóra Katát alighanem pánikbetegséggel kezelnék már bakfis korában… De akkoriban többet bírtak az emberek; nem volt más választásuk. A középkori kolostorokban szigorú, már-már embertelen élet zajlott. Folytonos volt a böjt, az éjszakai alvást nemegyszer kellett imádkozással megszakítani. A nõvérek sohasem hagyhatták el a zárdát, és semmiféle kapcsolatot nem tarthattak a családjukkal – még a leveleiket is cenzúrázták. Ennél is szörnyûbb talán, hogy gyakran a beszédet is megtiltották a számukra, s ez minden emberi kapcsolat létrejöttét megakadályozta. A rendbe belépõ kislányok
Katának mégis szerencséje volt, hogy nagynénje a nimbscheni kolostor gyógynövénykertjében és patikájában dolgozott, és átadta neki a gyógyító füvek termesztésének, felhasználásának tudományát. A kislány a rend betegeinek ápolásában is részt vett, s eközben sok tapasztalatra tehetett szert.
Jézus menyasszonya 1515. október 8-án, tizenhat éves korában Katalin letette a fogadalmat, apáca lett. Nem valószínû, hogy a saját akaratából – egyszerûen nem tehetett mást. Idõközben apja is meghalt, s mivel örökséget nem hagyott hátra, Katának a férjhez menésre semmi reménye, esélye nem maradt. Ezekben az években a kolostor falai közé egyre több nyugtalanító hír érkezett a kirobbant parasztháborúról, egyes kolostorok lerombolásáról. Az apácák féltek, többen rokonaiktól kértek oltalmat. Többnyire elutasító választ kaptak. A családtagok egyrészt úgy gondolták: jó, ha van, akinek az a fõ foglalkozása, hogy értük is imádkozzék, másrészt viszont eszük ágában nem volt eltartani húgukat vagy nõvérüket. De más nyugtalanító hírek is érkeztek. „A wittenbergi rendbõl kilépett szerzetes tanítása tehát a mi területünket is elérte – folytatta a Domina. Most tehát védõfalat kell építenünk, de nem a kolostor falai köré – annak falai már elég magasak –, hanem a szívünk köré! Ha véletlenül valamelyikõtök birtokába kerülnek ezek a kártékony iratok, amelyekkel az ördög eme szolgája kegyes lelketeket megmérgezi, úgy kötelezlek benneteket, hogy
Hat saját, nyolc árva gyerek Ilyen körülmények között szervezte meg az új asszony a fekete kolostorban a család életét. Mégpedig igen népes famíliáét, hiszen sorban születtek meg a gyerekek; 1526-tól kezdve évente, kétévente kopogtatott a gólya. Három fiú és három lány született, de náluk élt Kata nagynénje, és még nyolc árva gyerek a rokonságból. S hogy valami bevételük is legyen, Kata kosztos diákokat is etetett. El lehet képzelni, hogy egy ekkora háztartás mekkora munkát jelentett!
1927-tõl kezdve számos Luther-film készült. Többet is forgattak Amerikában – egy példányt én is hazahoztam 1957-ben Minneapolisból. 1983-ban, Luther születésének ötszázadik évfordulóján mindkét akkori Németországban készítettek Luther-filmet. Finnországban operát komponáltak Luther és Bóra Katalin életének történetébõl. Örömmel tölt el, hogy a legújabb, német produkció révén olyanok is megismerhették valamelyest Luthert és életmûvét, akik addig semmit sem tudtak róla. Mindössze azt kérem, hogy legyünk józanok, és ne higgyünk az olyan típusú mondatoknak, mint amilyen például a filmet reklámozó plakátokon is olvasható: „Luther, aki megváltoztatta a világot”. Azt ajánlom, hogy akár a reformáció hónapjában vagy máskor foglalkozzunk a teljes Lutherrel. Gimnazista korom óta olvasom Luthert; ez több mint hatvan évet jelent. Mindig szívesen tanulok tõle és róla, sokat tudok felõle, de még nem eleget. Krisztus-hitem érdekében szeretném egyre jobban megismerni õt, a teljes Luthert. Totus Lutherus! g Hafenscher Károly (id.)
„Kosztosaink általában elégedettek, csak néha nyafognak, hogy túl híg a leves, vagy túl sûrû a fõzelék. Újra és újra megpróbálnak alkudozni az ár miatt: legutóbb még a hallei Jakab is odajött hozzám, akinek az Ön kérésére oly sok szívességet tettem, hogy túl sokat kérek, és Lipcsében olcsóbban lehetne étkezni. Mondom neki, menjen Lipcsébe, és keressen magának ott egy Luther Mártont, mire csak nevetett. Bárcsak lenne valami a birodalmi gyûlésbõl, és újra velünk lehetne! Van egy s más, amit szeretnék Önnel megbeszélni. Nagyon szeretnék még egy kertet, a meglévõ termés nem elég, hogy betömjem a sok éhes szájat, pláne, amióta az Ön megboldogult kisebb húgának árvái is nálunk laknak. Kellene még néhány almafa, hogy szószt készíthessek, egy-két ágyás borsónak és babnak, és egy haltenyésztésre alkalmas terület, ez kedvemre való volna.” A házaspárra még egy nagy megpróbáltatás várt: tizenhárom éves kislányukat, Lénát el kellett temetniük. Az apát – bár igyekezett nem mutatni – nagyon meggyötörte ez a veszteség. Betegségektõl is szenvedett, ereje egyre fogyott. Luther Mártont 1546 februárjában egy utazása során érte a halál; férj és feleség nem tudott egymástól búcsút venni. Katalin negyvenhét éves korában magára maradt.
Magányos küzdelem „Muszáj volt már most megtörténnie? Még olyan sok dolga volt az én doktoromnak! Utána sóvárgott az egész világ. Hol ide, hol oda kellett utaznia, hogy a veszekedést elsimítsa, az igét hirdesse. A tél derekán – mégiscsak idõs volt már! De ez így is túl korai. (…) Ellenségei ünnepelnek. Barátai sírnak. És én? Én – a felesége? Mit tegyek én? Ki vagyok én? Mi marad nekem most? »Állj föl, Kata!« – mondaná Luther. »Állj föl, és adj hálát Istennek, hogy megváltott engem! Láss munkához, Kata! Isten veled van minden dolgodnál. Mozdulj meg, doktorné! Vannak még emberek, akiknek parancsolhatsz, Kata uram!«” Hát az igazság az, hogy nem sokan maradtak. Bár Luther minden vagyona örökösévé tette feleségét, a rokonság kezdettõl perelte a végrendeletet, és Katára számos megpróbáltatás várt. A kirobbanó újabb háború és a pestis miatt többször is menekülnie kellett a gyerekekkel Wittenbergbõl. Pénze fogytán volt, a fekete kolostort el kellett adnia, s csak a dán király pénzadományának köszönhetõen sikerült talpon maradnia. A barátok szép csöndben elhagyták. Mindössze hat évvel élte túl a férjét. Amikor egy újabb pestisjárvány elõl Torgauba menekültek, megbokrosodtak a lovak, és Katalin kiesett a kocsiból. Sérülése végzetesnek bizonyult. Torgauban halt meg, két legkisebb gyermeke mellette volt. Itt, a városi templomban helyezték örök nyugalomra 1552. december 20-án. g Jásdi Beáta
Egy bátor asszony A cikkben szereplõ idézetek Ursula Koch Rózsák a hóban címû könyvébõl (Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1999) valók. A kötetbõl, amelyet Fabiny Katalin fordított, megismerhetik Katharina von Bora küzdelmes életének részleteit, a reformáció hajnalának korszakát, valamint Luther Mártont, a férjet és apát.
2005. augusztus 21–28.
élõ víz
A Békecsapat g Füller Tímea A Békecsapatot Noémi találta ki és – mondhatni – alapította meg a suliban az után a zûrös két hét után, amikor úgy kiélezõdött a helyzet az osztályon belül, hogy már elõre rettegtem a napi beszámolóitól. Kék foltok (hógolyónyom), zöld foltok (jeges hógolyó nyoma) díszelegtek rajta mindenütt. Ha beteg lett volna, biztos feljelent az orvos valami gyerekvédelmis illetékesnél. Aggódva figyeltem az ügyek alakulását, a harcok durvulását. A tanító nénivel is beszéltem, de az indulatok megfékezhetetlennek tûntek. „Ma Petra megpofozott” – szontyolgott egyszer. „Ma megpofoztam Petrát” – virult másnap. Én meg pirultam, hajjaj, hát mégse csak szegény szenvedõ alany az én ártatlan báránykám. „Ma a fiúk ellen harcoltunk a lányokkal” – folytatódott a sor. „Ma Zsófi és Melinda átállt a fiúkhoz” – nahát! „Ma én álltam át a fiúkhoz” – még nahátabb… Volt persze indoklás is, mindig „Mert”-tel kezdõdött – nagyjából eddig értettem –, és nagyon gyorsan változó, bonyolult, számomra követhetetlen viszonyrendszert tárt fel. Beszélgettem másokkal, nyugtatgattak, de hiába. Ez nem lehet így normális, morfondíroztam magamban. Aztán egy délben örömmel jött haza, lelkesen mesélt; ámulva, büszkélkedve hallgattam a kedves kis beszámolót a frissen létrehozott Békecsapat megalakulásáról. Na végre, na végre! A tagok névsora is tetszett; hárman voltak, mind helyes, rendes kislány. Mindjárt elsõ nap össze is hoztak egy szervezeti szabályzatot. A könyvecske tetején pici piros szívek, melyek, mint sejthetõ, a béke ügyéért dobognak majd. Az elsõ oldalakon természetesen a szabályokat fektette le a kupaktanács. „A fõnök: Letícia. A tagok:
Noémi, Melinda. Ellenség nincs, csak barátság. Ha jön egy idegen, megbarátkozunk vele. Ha a tanár néni mond valamit, szót fogadunk neki. Ha valaki bajban van, segítünk neki. Figyelmeztetés: Szeressük egymást, mindig jóban legyünk, ne haragudjunk senkire!” Majd újabb szívecskék, mosolygó kislányfejek. Végre felsóhajthatunk. Van már jó mag, ha kicsi is, hát mit tegyünk, minden nagy mozgalom így született a földön. Reménykedve vártam hát a másnapot. Noncsi lelkesen indult az iskola felé: „Édesanya, ugye hogy az Úr Jézus csapata után ez a második, ami Békecsapat?” – és kicsit büszke is volt, hogy õ alapította. Bennem meg tomboltak a nagy érzések. Hiába, na, azért mégis nagyszerû ez a világ. Most jönnek a nagy változások, idenézzen mindenki. Íme a jó mag, fel a fejjel, emberiség, jön a Békecsapat. Mit nekünk veszekedõ politikusok, pártok és képviselõk! Befellegzett nektek, viszálykodók, nincs jövõtök többé. Már szinte látom, ahogy a Békecsapat zászlaja alá felsorakozik az osztály, az iskola, a falu, fejét lehajtva, pironkodva az Országgyûlés, hátul meg Bush elnök búsul, hogy nem neki jutott az eszébe ez a nagyszerû gondolat… Egészen belemerülök az álmodozásba, de aztán jön a rideg valóság déltájt Noncsi személyében: összeveszett a Békecsapat, kilépett két tag, de sebaj, mert van helyettük két teljesen új: Petra és Edina. Majd most velük lesz csak igazán erõs az indulás, megláthatja, aki nem vak. Valami szemtelen, cinikus kis kétely kezdi csiklandozni a szívemet. Hm, hm, ez a Békecsapat, hát ilyen hamar ráuntak a gyerekek a jóságra? De aztán lehurrogom a tétovaságot, elhessentem a kételkedést: ugyan már, ha mások a csapat tagjai, hát másokkal fogják megváltoztatni a világot, és kész. De azért kíváncsian várom a következõ nap végét.
És megérkezik Noémi a hírrel, miszerint a régi csapat immár a múlté, és ezennel két egészen új tag áll a zászlójuk alá: Évi és Zsófi. Titkon megállapítom, hogy ez nagy valószínûséggel az utolsó változatok egyike, lévén az osztálylétszám véges. Aztán a nagy remények helyébe lassan végképp befészkeli magát a várakozás: hova is alakul most már a Békecsapat ügye? Noncsi lógó orral esik be az ajtón aznap délben. Nem is kell kérdeznem, mondja magától is, hogy újra, hogy megint, hogy ismét kiváltak a bevált csapattagok, és hogy mindenkinek harcolni van kedve, csak õ maradt meg egyedül, aki még békét szeretne. Vigasztalgattam szegényt egész délután. A leckét is éppen csak odavetette a papírra, úgy elkámpicsorodott a nagy vereségtõl. Javíttattam vele szavanként, hogy nagy keservesen mégiscsak megszülessen a dolog. Amikor aztán végre jóváhagytam a kész mûvet, elõkaparta a hét elején készített Békecsapat-könyvet. Ott virítottak most is a szívecskék, de igencsak árván, elfelejtetten pislákolt már az az égõ piros színük. Szégyenkeztek õk is, tétovázgattak, sápadoztak a nagy kudarc miatt. Noncsi sokáig lapozgatta, nézegette az összetûzött-fûzött lapokat. A szabályok után már csak egyetlen kitöltetlen oldal árválkodott. A felirata: „Legkedvesebb emlékeim”. Csendes-bús lassúsággal keresgélt a ceruzái meg az emlékei között, aztán lassan, megfontoltan beírta az üresen hagyott oldalra mint egyetlen maradék csapattag: „De jó volt, amikor még verekedtem Petrával…” Elpirultam, elsápadtam, aztán kifordultam az ajtón, és szomorkás mosolylyal vettem búcsút békecsapatos álmaimtól. Jézus, mégis neked kell gyõzelemre vinned az ügyet…
Segítõkészség… Ugyanazon az úton járt haza, évtizedek óta. Amikor a szomszéd telken építkezni kezdtek, mély gödör zárta el útját. A megszokott úton haladva nem vette észre, beleesett. Jól megütötte magát. Kimászni nem tudott. Kiabálni kezdett segítségért. Az arra jövõ pszichológus készségesen ajánlotta fel segítségét, megvizsgálta a gödör kiterjedését, mélységét, összehasonlította azt más ilyen élethelyzetekkel és a férfi személyiségével. Kifejtette ezek összefüggését, egymásra hatását, majd ezek figyelembevételét ajánlva elköszönt. Hamarosan megállt egy pszichoterapeuta is a gödör szélén. Leguggolt, hogy közelebb legyen klienséhez, érdekes kérdéseket tett fel a férfi múltjára vonatkozóan, majd a korábbi gödörbeeséses tapasztalatait és az onnan való kikászálódás lehetõségeit illetõen. Mivel az áldozat még sohasem volt ilyen helyzetben, hozott neki egy ásót, és ajánlotta, ásson mélyebbre, ott majd rálel a megoldás gyökereire. Aztán, munkájával elégedetten, folytatta útját. Bibliaórára menet megállt a kiáltozás hallatára a lelkész is. Meghallgatta a szomorú történetet, majd megkísérelte bib-
likus összefüggésbe állítani azt és hitbeni tanítást nyújtani. Elmondta a 130. zsoltárt: „A mélységbõl kiáltok hozzád, Uram…”, majd áldást kívánva sietett a bibliaórára. Az arra járó szociális munkás azonnal beugrott az áldozat mellé a gödörbe, hogy tisztázza vele, melyik biztosítónál jelentheti majd be kártérítési igényét, és utána fekvõtámaszokat végeztetett a férfival, hogy az majd képessé váljék önerejébõl kimászni a mélységbõl. Szerencsére arra sétált egy pszichiáter orvos is. Röviden diagnosztizálta a kórképet, majd táskájából néhány tablettát vett elõ, melyeket a bajba kerültnek – a dózis pontos megjelölésével és a lehetséges mellékhatásokról való felvilágosítással – vigyázva ledobott. Már késõre járt, mikor az edzésrõl hazafelé tartó kisfiú csodálkozott le a gödörbe kerültre. – Tessék mondani, elhozzam a létránkat? – kérdezte. Elhozta. Kimászott. d I. K. Berg nyomán
– Nincs benne. – Akkor a Ludwig Feuerbachban. – Azt is kivettük már, de abban sincs. – Akkor az Anti-Dühringben. – Abban sincs. – Benne kell lennie! – De ha nincs! – Hogyhogy?! Az Anti-Dühringben sincs? Mit képzelsz tulajdonképpen?! A bácsi lecsapta a kagylót. Valaha, mikor olyan kicsiny fiú volt, amilyen Józsefke most, látott egy zsiráfot, képen, az Állatvilág sorozatban. Ezeket a képeket a Kneipp cég mellékelte ingyenes reklámként a cikóriadobozokhoz. Ezért ennek a nagybácsinak volt valami fogalma a zsiráfról, de nem akarta bevallani, mert ez még a háború elõtt volt, a reakciós világban. Ezért meghagyta, hogy senkit se eresszenek be a dolgozószobájába, s nekilátott a marxista szakirodalom tanulmányozásának. Ám Józsefkének igaza volt. Sem a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia alkonya, sem az Anti-Dühring, sem A tõke nem magyarázta meg a zsiráfot. Sõt elõ se fordult bennük a „zsiráf” szó! Sorra tanulmányozta a legkisebb cikkeket is, aztán dermedten bámult maga elé: mérlegelte a helyzetet. A következõ gondolatok cikáztak át az agyán: Bevallja a Kneipp-cikóriát? Nem, ezt nem akarta. Úgy vélte, ez ama százezrek mögé szorítaná vissza, akiknek a háború elõtt még cikóriára sem telt. Kijelentse, hogy nem tudja, milyen a zsiráf? Nem, ezt se lehet. Hová lenne a presztízse? Annyira magáévá tette az objektív világ megismerhetõségének tézisét, hogy köztudomású lett: immáron mindent tud. S még ha nem tudott is valamit, szentül hitte, hogy ezt nem szabad bevallania. Végül – megkeresse a zsiráf leírását valamilyen állattani szakkönyvben? Nem, ezt sem teheti, semmi áron, ez afféle szakmai leszûkülés lenne, az objektivista tudomány mocsarába süllyedés.
Mikor Józsefke ismét felhívta telefonon a zsiráf ügyében, nyersen rámordult. – Zsiráf nincs. Ha akarod, megmondhatom, milyen a kutya vagy a nyúl. – Hogyhogy… nincs zsiráf? – Nincs hát. Se Marx, sem Engels, sem nagy folytatóik nem írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti, hogy nincs zsiráf. – De… – Mi az, hogy „de”? Miféle „de”?… Józsefke letette a kagylót, nagyot sóhajtott, azután fölkeresett egy bizonyos fiatalembert, az iskolai úttörõcsapat pártfogóját. Ez a fiatalember normális volt. Így szólt: – Nincs nagyobb gondod? No, akkor várj szerdáig. Elmegyünk az állatkertbe, ott a helyszínen utánanézünk a dolognak. És csakugyan elmentek, megnézték a zsiráfot, megbeszélték… Józsefke megköszönte szépen, s elindult a gesztenyesoron át hazafelé, mély gondolatokba merülve, egy gallyacskával végigzörgetve a kerítések vasrúdjait. Útközben eladta iskolatáskáját, aztán betért egy írószeres boltba, majd egy virágkereskedésbe. S másnap, pont délben egy küldönc állított be a szerkesztõ-nagybácsi hivatalába; egy szép rózsacsokrot hozott, ilyen levélkével:
Forrás: Mindennapi és nem egészen mindennapi történetek. Kálvin Kiadó, Budapest, 2005.
g Slawomir Mrozek Józsefkének (annak a mulatságos kölyöknek, akinek elõrefelé nõtt a haja) két nagybátyja volt. Ezek merõben különböztek egymástól. Az egyik, az öregebbik a Szent Komaasszonyok utcája közelében lakott, a kolostor melletti sikátorban, a földszinten. („Én már jobb szeretem a földszintet, szentatyám – szokta mondani –, mint azokat a modern csalafintaságokat, emeleteket meg miegymást.”) Tágas szobában tanyázott, vaskos vén salabakterek között. A könyvek polcokon sorakoztak, s félig megrágta õket a szú – azért csak félig, mert közben belehalt az unalomba, bár teli volt még fával a szája. Elõfordult, hogy Józsefke egyik látogatása alkalmával meglökte a polcot, s fejére esett egy könyv; a gyerek összerogyott, s a nagybácsi szolgálója patikába kellett hogy menjen, sebkötõ pólyáért. A könyv címe így hangzott: A szellem az anyag ellen. A bácsi soha nem hagyta el szobáját. Mindig ott ült magas pulpitusánál, és írt. Könyvet. Érdekes mû lehetett; negyven év óta szünet nélkül dolgozott rajta. Munkájának alaptétele e szavakban foglalható össze: „A világ rövid a priori leírása, avagy milyen lenne a világ, ha a föld nem gömbölyû lenne, hanem megfordítva.” Egy alkalommal Józsefke megkérdezte a bácsit: – Bácsikám, milyen a zsiráf? A bácsinak fogalma sem volt arról, hogy milyen a szóban forgó állat, mert huszadik életévétõl kezdve fent említett mûvét írta, s nem lépett ki a szobájából. S nem is olvasott egyebet, csupán bonyolult értekezéseket az abszolút eszmérõl, az abszolút akaratról, a világ szubjektív eszményiségérõl, az atranszcendentalitásról, az élmények õskomlexivitásáról és a szolipszizmusról, no meg az imént emlegetett A szellem az anyag ellen címû könyvet.
Hát húszéves koráig mit csinált? – kérdezitek. Nos, húszéves koráig annyira foglalkoztatták a pattanások, amelyek sehogy sem akartak eltûnni az arcáról, hogy örökösen a tükör elõtt ült. Az állatkertbe pedig azért nem ment el soha, mert attól félt, hogy ott szemtanúja lehet az állati élet parázna jeleneteinek. Unokaöccsének kérdése meghökkentette, de ügyesen leplezte zavarát. Merthogy még csak nem is az agnoszticizmus, hanem a tiszta metafizika híve volt. Buzgó vakhite életének eddigi hatvan esztendeje alatt hozzászoktatta a bizonyossághoz, hogy a világegyetem lényegének ismerete kezdettõl fogva a priori kinyilatkoztattatott az embernek; így hát a zsiráf ismerete csupán csekélyke részletkérdés volt az egyetemességben. – Gyere el holnap – válaszolta –, akkor majd megmondom. A fiúcska távozása után a nagybácsi behúzta a függönyt, gyertyát gyújtott, s egy halálfejet tett az asztalra. Fél éjszaka feküdt kitárt karokkal, arcra borulva a földön, fél éjszaka a könyveit bújta. Másnap megjelent Józsefke. – Szeretnéd tudni, hogy milyen a zsiráf? A zsiráf olyan állat, aminek három lába van, lófarka, a fején szarvak, s kizárólag tejfölös gombát eszik. Elmehetsz. – És télen mit eszik? Amikor nincs gomba? – Télen savanyított gombát eszik. Józsefke megköszönte és elment. Ez a nagybátyja mindig bátortalanná tette, s tiszteletet ébresztett benne. De a zsiráfügyet mégsem érezte elintézettnek. Fõleg a gomba miatt. Elhatározta, hogy fölkeresi a másik nagybátyját. Ez a másik nagybácsi, ahogy az néha elõfordul egy családban, egészen másmilyen volt, mint az elsõ. Mindketten úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez a bácsi igen tevékeny életmódot folytatott: újságszerkesztõ volt. Ezt a nagybácsit sosem lehetett ott-
FOTÓ: LUKÁCS GABI
A zsiráf
hon találni, úgy elfoglalta a munkája. Józsefke felhívta telefonon a szerkesztõségben. – Halló, bácsikám, itt Józsefke! – Parancsolj, elvtársam! – Bácsikám, szeretném megkérdezni, milyen a zsiráf. – Nézd meg az Elõadók kézikönyvében!
Édes Öcsém, mért nem nézel be már egyszer hozzám? Elbeszélgethetnénk közös fiatalságunkról, a családról, Józsefkérõl, a zsiráfokról… Adjon Isten jó egészséget. Szeretõ bátyád Az elsõ nagybácsi pedig, mikor Józsefke következõ látogatása után ismét hozzáfogott nagy mûvéhez, a tintatartóban egy döglött egeret talált. Az ilyen kisfiúknak két rózsacsokorra már nem futja a pénzükbõl.
Forrás: Slawomir Mrozek: A zsiráf. Elbeszélések és jelenetek. Európa Kiadó, Budapest, 1963.
9
10
2005. augusztus 21–28.
Hittankönyvajánló Alábbi összeállításunkban bemutatjuk a Luther Kiadó hittankönyeit, bízva abban, hogy ezzel megkönnyítjük a lelkészek, hitoktatók tanév eleji készülõdését. Tudjuk, hogy egy-egy tanév kezdetén az iskoláskorú gyermekeket nevelõ családok számára igen nagy tehertételt jelent az új tankönyvek beszerzése, ezért hittankönyveinket szeptember 30-ig kedvezményes áron árusítjuk.
Koczorné Heinemann Ildikó, Pintér Zsuzsanna
Isten közöttünk van Hittankönyv 9–10 évesek (IV. évf.) számára.
Lacknerné Puskás Sára
Isten ajándékai Hittankönyv 6–7 évesek (I. évf.) számára
resztül mélyíti el a csoport. Az elgondolkodtató kérdések hol beszélgetésre, hol egyéni töprengésre hívnak. Az egyes leckék szöveges összefoglalása nem az adott bibliai történetet írja le, hanem a hangsúlyaira hívja fel a figyelmet. Minden leckében megjelöltük, hogy a Biblia mely szakaszát olvassuk el. Fontosnak tartjuk, hogy ebben az életkorban már ne csupán egy képes vagy gyermekbiblia legyen a tanulók elõtt, hanem magát az Újszövetséget olvassák. A leckéket általában két olyan feladat zárja, amely játékos, kreatív formában ismétli a tanult anyagot. A tananyag elmélyítéséhez hozzájárulnak a tankönyv színes képei is. A4, 178 oldal, ragasztókötött, 765 Ft Tanári kézikönyv: A4, 142 oldal, ragasztókötött, 1166 Ft
A könyv fejezeteinek többségében Istennek az olyan ajándékait bontogatja, melyekkel a hétköznapi életben mindenki találkozik. Szeretnénk azonban a természetet Isten teremtett világaként, emberi kapcsolatainkat Isten ajándékul nekünk adott jó rendjeként látni. Ez a „vallásos környezetismeret” kibõvül még a gyülekezeti környezet alapfokú ismeretével. A sorra kerülõ bibliai történetek egy része is az iménti témák köré csoportosul, azokat mélyíti el, és a Jézustól tanult megvilágításba helyezi. A másik hangsúly az ünnepekre – karácsonyra, húsvétra – való felkészülésre, biblikus tartalmuk megismerésére kerül. A4, 64 oldal + színes melléklet, ragasztókötött, 531 Ft. Tanári kézikönyv: A4, 60 oldal, irkafûzött, 972 Ft
Aczélné Bízik Eszter, Kerékgyártóné Filló Mónika
Az Úr az én pásztorom Hittan munkatankönyv 7–8 évesek (II. évf.) számára
A5, 116 oldal, ragasztókötött, 792 Ft Tanári kézikönyv: B5, 122 oldal, ragasztókötött, 990 Ft
Baranyayné Rohn Erzsébet, Schaller Bernadett, Tillai Zsófia
Isten cselekszik Hittankönyv 8–9 évesek (III. évf.) számára A harmadik osztályosoknak szóló hittankönyv hat témakörben, ószövetségi és újszövetségi történeteken keresztül mutatja be a címben megfogalmazott
üzenetet: Isten cselekszik. A kötetben – mely a gyülekezeti hitoktatást helyezi elõtérbe – bibliai alaptörténeteket dolgozunk fel. A tananyag kisebb változtatásokkal elvégezhetõ a szórványokban is. A hat témakör segítségével óriási utat tehetünk meg. Az elsõ fejezetben az õstörténeten keresztül megláthatják a gyerekek, hogy Isten elítéli a bûnt. A második fejezet leckéin keresztül megérthetik, hogy Isten a bûnös embert nem veti el magától: szól hozzá, és igéjével keresi õt. A harmadik fejezetben megismerkedünk a választott néppel. Megtanulhatjuk Izrael történetén keresztül, hogy Isten nem feledkezik meg övéirõl és ígéreteirõl. A Sínai-hegyi szövetségkötés megmutatja, hogy Isten mit kíván népétõl, s hogy mit jelentenek Isten parancsolatai a mindennapokban. Az ószövetségi történetekbõl már megismert üzenet az újszövetségi történetekben, példázatokban csúcsosodik ki (negyedik fejezet). A gyerekek megláthatják, hogy Isten nem veti el a bûnös embert, hanem Jézusban bocsánatot, irgalmat kínál; s azok, akik ezt a bocsánatot elfogadják, Isten követeivé válhatnak. Így kerül elénk az ötödik fejezetben a tanítvánnyá lett Máté, illetve Pál apostol személye, valamint az ószövetségi Jónás próféta. Az utolsó fejezet – Isten közösséget ad – lehetõséget nyújt arra, hogy azokat a tanulókat, akik szüleikkel együtt lazábban kötõdnek az egyházhoz, közelebb segítsük a gyülekezethez. A tankönyv követi az egyházi esztendõt, úgy, hogy közben megmarad az adott témakörben. Lássunk erre néhány példát! A második fejezet fõ gondolata: Isten szól hozzánk. Ebbe a témakörbe épül bele néhány karácsonyi történet (Isten megszólítja Zakariást, Máriát, Józsefet). A negyedik fejezet azt helyezi középpontba, hogy Isten megbocsát. A jézusi példázatok és újszövetségi elbeszélések mellett éppen ezért elõkerülnek azok a húsvéti történetek is, amelyek illeszkednek a megjelölt címhez (Jézus megbocsát Péternek, megbocsát a kereszten függõ latornak). A tankönyvben a leckék felépítése hasonló. A bibliai történet leírása után az iskolából ismert szövegfeldolgozó feladatok következnek. Ezek a történet rögzítését segítik elõ, illetve a súlypontra irányítják a gyerekek figyelmét. Az ismétlõ feladatok pedig mintát adnak az újabb gyakorlatok készítéséhez. A tankönyv példáit tehát tekinthetjük egyfajta kiindulási alapnak is: a hitoktató a csoport ismeretében változtatni tud rajtuk, vagy újabbakat állíthat össze. Arra biztatunk minden hitoktatót, hogy éljen ezzel a lehetõséggel, s a gyerekek érdeklõdését, sajátosságait szem elõtt tartva bátran változtasson! A tankönyv írása során ugyanis mindvégig arra törekedtünk, hogy a gyerekek ne egy újabb tantárgyat lássanak a hittanban, hanem az órákon a rájuk figyelõ, szeretettel teli Istent vegyék észre, aki „cselekszik” értük. A4, 140 oldal, ragasztókötött, 895 Ft Tanári kézikönyv: A4, 80 oldal, irkafûzött, 1170 Ft
Sólyom Anikó Ez a könyv az alsó tagozatos tanulók számára készült tankönyvcsalád része. Tartalma szervesen kapcsolódik az elsõ három osztály anyagához. A címe hordozza azt a mondanivalót, amelyet együttes munkánk közben mindig szem elõtt tartottunk: Isten közöttünk van. Nem valahol távol, számunkra elérhetetlen helyen tartózkodik, ahova már alig-alig hallatszik el a hangunk. A szándékunk az volt, hogy minden tananyag feldolgozásakor, minden hittanórán megszólaljon ez az üzenet. Fõ fejezetei: Jézus csodái, Jézus példázatokkal tanította az embereket, Jézus eljövetelére készülünk, Emberek Isten szolgálatában, Megvalljuk hitünket. A tanári kézikönyvben a legtöbb leckénél a tananyag feldolgozásához megadtunk egy másik módszert is, amely a szerep-, illetve drámajátékon alapszik, és a gyerekek tevékenységére épít. Használatával a gyerekek nemcsak jelen lehetnek az órán, de részt is vehetnek benne. A bibliai történetek eljátszása segíti õket abban, hogy egy ismert történetet új formában, új oldalról ismerjenek meg. A4, 156 oldal, ragasztókötött, 882 Ft Tanári kézikönyv: A4, 120 oldal + melléklet, irkafûzött, 1215 Ft
Solymár Mónika, Sólyom Anikó
Örömhír Jézus Krisztusról Hittankönyv 9–10 évesek (V. évf.) számára.
Ószövetségi hittanés olvasókönyv Hittankönyv 11–12 évesek (VI. évf.) számára
Az Ószövetségi hittankönyv célja az, hogy az olvasókönyvvel együtt kézzelfogható, az órát követõen otthon megtanulható anyagot biztosítson a tanulók számára, nem pedig az, hogy az órán ezeket a leckéket „olvassuk föl”. Ezért a bibliai történeten túlmutató vagy azt magyarázó információk többnyire nem kérdés formájában szerepelnek (ahogyan például az órán elhangozhatnak), hanem összefoglalják mindazt, ami a közös beszélgetések, felfedezések eredménye lehet. A könyv elsõsorban nem az információszerzés forrása kíván lenni, hanem az órán közösen gyûjtött gondolatok, tények rögzítésére szolgál. Az Ószövetségi olvasókönyv azokat az eredeti bibliai szövegeket tartalmazza fejezet- és versszámozással együtt, amelyekkel a tanulók az év során megismerkednek. A válogatás igyekszik megkönnyíteni a gyermekek számára amúgy nehéz szövegek olvasását, és helyenként egy-egy betoldott, de betûtípusváltással megkülönböztetett mondattal megteremteni a folyamatos olvasás lehetõségét. A tankönyv teljes mértékben támaszkodik az olvasókönyvre. A könyv – reményeink szerint – hamarosan felújított formában, bõségesebb feladatokkal, színes képekkel, új címmel jelenik meg.
éves küzdelmeibe ad betekintést. Az olvasmányok bár emberekrõl szólnak, középpontjukban Jézus Krisztus alakja áll. E személyek bemutatásánál a fõ szempont az, hogyan munkálkodott rajtuk keresztül Krisztus, és hogyan teljesítették koruk kihívásai között a tõle kapott megbízatást, az evangélium hirdetését. A bemutatott személyek különbözõ történelmi korban, más-más országban éltek. A tankönyv egységét az az alapgondolat adja, amelyet a címlapon ábrázolt személyek – Pál apostol, Augustinus, Luther és Bonhoeffer – vallottak. Ez a teológiai gondolat pedig a következõ: hit által, kegyelembõl váltattunk meg Krisztus által. A tankönyvet – objektív közlésén túl – ez a szemlélet teszi igazán evangélikussá. A kötet anyaga válogatásra ad lehetõséget. Az egyháztörténeti személyiségeket bemutató fejezetek mellett bevezetõ, összefoglaló, kitekintõ egységeket is tartalmaz, amelyek segíthetik a tanulóknak az egyháztörténet egészében való tájékozódását. A tankönyv nemcsak az iskolai oktatásban, hanem a gyülekezeti hittan- és bibliaórákon, valamint a szeretetvendégségeken is használható. Sokoldalú alkalmazásához a hozzá tartozó tanári kézikönyv gazdag forrásanyaga, az önálló és csoportos munkára, számonkérésre alkalmas feladatgyûjteménye is nagy segítséget nyújt. A4, 188 oldal, ragasztókötött, 720 Ft Tanári kézikönyv: A4, 268 oldal, ragasztókötött, 2160 Ft
Prõhle Károly
Az evangélium igazsága Hit- és erkölcstan
Hittankönyv: A4, 80 oldal, irkafûzött, 405 Ft Olvasókönyv: A4, 128 oldal, ragasztókötött, 558 Ft Az ötödik évfolyam tantervéhez készült az Örömhír Jézus Krisztusról címû tankönyv és tanári kézikönyv, mely Jézus Krisztus személyét, életét, munkásságát mutatja be. Az átadandó tanagyag nem csupán az evangéliumokban található Jézus-történetek bemutatása, hanem az adott történet hangsúlyainak és jelentõségének megismertetése, illetve a Jézus Krisztussal kapcsolatos többi történettel való összekapcsolása. Az egyes leckék feldolgozása hasonló. Az adott témát, történetet írásbeli feladatokon és szóbeli beszélgetéseken ke-
Sárkányné Horváth Erzsébet, Trajtlerné Koppányi Ágnes
Krisztus tanúi a változó világban
A negyedik kiadásban megjelenõ könyv az evangélikus egyház alapvetõ tanítását ismerteti, a 14 év feletti korosztály számára érthetõ és továbbgondolható megfogalmazásban. A5, 116 oldal, ragasztókötött, 225 Ft
Hittankönyv 12–14 évesek (VII–VIII. évf.) számára A tankönyv kiemelkedõ egyháztörténeti személyiségek életén és munkásságán keresztül a keresztény egyház kétezer
Könyvesboltunk az interneten:
http://bolt.lutheran.hu
2005. augusztus 21–28.
„Közelebb…” sorozat A „Közelebb…” olyan öt tagból álló füzetsorozat, amely a 15–17 éves korosztályt szólítja meg elsõsorban, hiszen alapvetõen gimnáziumaink 9–10. évfolyamos tananyagához készült. Az öt füzet öt olyan tantervi témát dolgoz fel, amely a négy- és nyolcosztályos gimnáziumban eltérõ felépítéssel, de tematikájában nagyrészt egymást átfedve fordul elõ. A „Közelebb…” sorozat füzetei arra vállalkoznak, hogy egyrészt kielégítsék mindkét iskolatípus tankönyvigényét, másrészt segítsék az egyházi iskolán kívüli oktatást is. Ajánljuk füzeteinket gyülekezeti ifjúsági és bibliaórákhoz, illetve a konfirmációs vagy a felnõttoktatáshoz is.
Sólyom Anikó
Közelebb az Újszövetséghez
Az Újszövetség könyveit tárgyaló anyagrész a nyolcosztályos gimnáziumok tanterve szerint követi a „Jézus, akit Krisztusnak vallunk” címû témát. Ekkor már az evangéliumi történetek alaposabb ismeretére számíthatunk tanulóinknál: hallottak a Biblia keletkezésérõl, egyháztörténetbõl a 7. évfolyamon az apostoli korral is foglalkoztak, de még nem tanultak a levelekrõl. Ezeket az elõzményeket figyelembe véve készült az újszövetségi könyveket tárgyaló anyagrész. Tanítványaink többsége nagyon nehezen vehetõ rá arra, hogy örömmel végigolvassa az evangéliumokat vagy az újszövetségi iratokat. Ha pedig kényszerbõl futják végig a szöveget, akkor nehezen veszik észre a szépségét, nehezen szólítja meg õket egy-egy gondolat. Ezért a figyelmüket megragadva és irányítva egy-egy kijelölt szakaszt érdemes elolvastatni velük. (Ebben segít a könyvek feldolgozásához készült sok feladat is.) A cél az, hogy a diákok végigjárják, bebarangolják az iratok jellegzetes részleteit. Természetesen mindemellett ösztönözzük õket arra, hogy a könyveket teljes egészében is olvassák el, de ezt ne tegyük kötelezõvé. A füzetben található feladatok szerves részei az elsajátítandó anyagnak: nemcsak elmélyítik azt, hanem a tankönyvi szöveghez képest gyakran többletinformációt hordoznak. Tudatosítsuk diákjainkban is, hogy így készüljenek a számonkérésekre.
retek a hétköznapjaikkal, a bennük élõ kérdésekkel, a jelennel és a rájuk váró jövõvel kapcsolatba hozhatók. A múlt értékeinek pusztán önmagáért való megbecsülése életkoruknál fogva már nem és még nem várható el tõlük. Ugyanakkor ebben az életkorban van utoljára lehetõségük arra, hogy szervezett feltételek között, kortárs csoportban és tanári segítséggel megismerkedjenek a régi korokból származó kincsekkel, így az Ószövetséggel is. Ezt a látszólagos feszültséget két szerkesztési elvvel kísérli meg feloldani a könyv. Egyrészt a fõszövegben megtalálhatók mindazok az ismeretek, amelyek az otthoni tanulást, az összefüggések megértését elõsegítik. Ugyanakkor az az idõ, amelyet korábban a tankönyv hiánya miatt jegyzetelésre, diktálásra fordítottunk az órákon, most felszabadulhat más jellegû, de éppúgy a tananyaghoz kötött elfoglaltságokra. Ezek nem másodrendûek, hanem arra valók, hogy a tanulás személyesebb legyen, a tanulók világával látható kapcsolatba kerüljön. Ezt szolgálja a tankönyvi feladatok és képek jelentõs része. A feladatok a lecke témájával kapcsolatban gyakran rákérdeznek a tanulók véleményére. Az osztályban jelen lévõ különbözõ vélemények lehetõvé teszik az egymástól való tanulást, és differenciáltabbá válhat a csoport vitakultúrája és igazságfelfogása is. A bibliai történeteknek az olvasók életével való összekapcsolása egyébként sem idegen a szövegek szándékától, ebben a korosztályban viszont megkerülhetetlen. Ezen az úton válhatnak élõvé a szövegek és szereplõik, s a múlt és a jelen találkozása nemcsak a diákokat, hanem a tanárokat is új felismerésekhez vezetheti. A kötetben vannak olyan feladatok is, amelyek a verbális tanulás határain kívül merészkednek. Talán szokatlan, hogy képalkotásra és -elemzésre is lehetõséget kínálnak a tankönyv feladatai. S bár nem minden csoport végez szívesen ilyen jellegû feladatokat, biztosan elnyeri majd az evangélikus gimnáziumaink rajz–mûvészeti tagozatos osztályaiban tanulók tetszését. A könyv használatát segítik az egyértelmû tipográfiai megoldások: a lap szélén található piktogramok, a feladatok bordó kurzív betûkkel történõ szedése, illetve a kiegészítõ anyag szélsõ hasábban való elhelyezése. A tanárok ezenkívül segítséget, gondolatindító impulzusokat, módszertani útmutatást és feladatmegoldásokat is találnak a tanári kézikönyvben. Mind a diákot, mind a tanárt magas követelmények elé állítja a Közelebb az Ószövetséghez címû tankönyv, de a ráfordított idõ és energia remélhetõleg megtérül, amikor a régi történetek elevenné válnak a jelenben, és útitársainkká szegõdnek a jövõ felé vezetõ úton. A4, 148 oldal, ragasztókötött, 882 Ft Tanári kézikönyv: A4, 124 oldal, ragasztókötött, 1215 Ft
A4, 40 oldal, irkafûzött, 351 Ft Tanári kézikönyv: A4, 36 oldal, irkafûzött, 495 Ft
akit Krisztusnak vallunk” fejezetet. A Közelebb Jézus Krisztushoz címû tankönyv a kétféle tananyagot két színnel jelöli: a négyosztályos gimnáziumokra vonatkozó alaptananyag fekete színnel, a nyolcosztályos tagozatra vonatkozó további tananyag pedig bordó színnel található mind a tankönyvben, mind pedig a tanári kézikönyvben. A tankönyv zöld keretben elhelyezett szövegei gondolatindító imádságokat vagy meditációkat tartalmaznak. Használhatjuk õket órakezdéskor meditációként vagy egyszerûen illusztrációként. A kötet másik fontos jellemzõje, hogy minden fejezet végén egy-egy vers, imádság vagy meditáció olvasható. Ezek elhangozhatnak a tanórán, de a tanulók elolvashatják házi feladatként is. A tanári kézikönyvben nagyon sok szépirodalmi utalás található. (Ezek az idézetek megtalálhatók a tanári kézikönyv végén lévõ Szemelvényekben.) Minden hittantanárt arra bátorítunk, hogy éljen a tankönyv és a tanári kézikönyv által felkínált képzõmûvészeti és szépirodalmi lehetõségekkel, s használja azokat akár az óra kezdésénél, akár a befejezésénél. A négyosztályos tagozaton fontos a tanulók gyülekezeti hátterének felmérése. Erre a tanterv két tanórát ír elõ. E bevezetõ rész érdekessé tételéhez nyújt segítséget az 1. fejezetben található játékgyûjtemény. A tanári kézikönyv bizonyos leckékkel kapcsolatban részletesen kidolgozott játékokat, ötleteket tartalmaz. Mindenkit arra biztatunk, hogy próbálja ki és fejlessze tovább a tanári kézikönyvben található drámapedagógiai ötleteket és szituációkat. S ne felejtsük el: a legnagyobb öröm, ha megengedjük, hogy diákjaink megtapasztalják az evangélium valóságát. A4, 80 oldal, ragasztókötött, 563 Ft Tanári kézikönyv: A4, 96 oldal, ragasztókötött, 1251 Ft
hogyan írták le elõször szövegét, és hogyan maradtak fenn ezek? Hatással vannak-e a fordítások az eredeti tartalomra? E kérdésekrõl való együtt gondolkodásra, a Szentírással kapcsolatos ismeretek bõvítésére hív a Közelebb a Bibliához hittankönyv és a hozzá kapcsolódó tanári kézikönyv. A tankönyv elsõdleges célja, hogy formálja a fiatalok Biblia-szemléletét, Szentíráshoz való hozzáállását. Bibliai és irodalmi szemelvények, képzõmûvészeti alkotások, felismert hitvallások, emberek élettapasztalatai, a Bibliával kapcsolatos ismereteink és ezek együttes mondanivalója gondolkodtathatja el a tanulókat arról, mit jelent a keresztény emberek, az egyház és saját maguk számára a Szentírás és az abban megfogalmazott üzenet. A tananyagot kiegészíti, illusztrálja és sokszor tovább gondolkodásra hív a tankönyvben szereplõ színes képanyag. Az anyagrészek feldolgozását az elõzetes tapasztalatokra, ismeretekre rákérdezõ, az anyagot a kérdezve kifejtés módszerével kísérõ és továbbvivõ, elgondolkodtató vagy az átadott ismereteket visszakérdezõ feladatok segítik. A hittankönyv anyaga mind a négy-, mind a nyolcosztályos gimnáziumi tantervben szerepel (a 9., illetve a 10. évfolyamon). A témák azonban nem csak iskolai, hittanórai keretek között dolgozhatók fel: elõkerülhetnek ifjúsági alkalmakon, bibliaórákon vagy a felnõttoktatásban is a Bibliával foglalkozó sorozatok részeként. Természetesen a módszereket ezekben az esetekben az alkalmaknak megfelelõen kell megválasztani. A4, 48 oldal, irkafûzött, 378 Ft Tanári kézikönyv: A4, 52 oldal, irkafûzött, 864 Ft
Sándor Éva, Sólyom Anikó
Közelebb az úton Sorozatunknak igen sokoldalúan felhasználható tagja a Közelebb az úton címû füzet. Tematikus megközelítése miatt jól alkalmazható az iskolai oktatáson kívül is. A tantervben szereplõ Útravaló témakörök feladata mind a négy-, mind a nyolcosztályos gimnáziumban az új, eddig nem tárgyalt evangéliumi történetek feldolgozása, illetve az újszövetségi levelek témáival való ismerkedés. A beszélgetések kiindulópontját az újszövetségi levelek témái, nem pedig általános etikai vagy dogmatikai kérdések határozzák meg. (Ez utóbbiak tárgyalása a 8. és 12. évfolyam anyaga.) A nyolcosztályos gimnáziumokban ebbõl az anyagból csak néhány téma fér bele a rendelkezésre álló körülbelül
A4, 44 oldal, irkafûzött, 351 Ft Tanári kézikönyv: A4, 52 oldal, irkafûzött, 621 Ft
1085 Budapest, Üllõi út 24. Fax: 1/486-1229. E-mail:
[email protected]
Megrendelõlap
Közelebb a Bibliához Miért fontos könyv a Biblia? Milyen kapcsolata van Istennel? Honnan van a Bibliának erõsítõ, bátorító, vigasztaló, reményt adó hatása? Ki az, aki helyesen magyarázza az Írásokat? Mivel szólít meg a Biblián keresztül bennünket Isten? Hogyan szólítanak meg, és mit akarnak mondani egy több ezer éves könyv betûi nekünk, mai embereknek? Mibõl állapítható meg, hogy nem értjük félre üzenetét? Hogyan keletkezett a Szentírás? Isten mennyiben és milyen formában „szerzõje” e könyvnek? Kik és
nyolcórás keretbe. Itt az Újszövetség könyveinek alapos megismerésekor van mód a páli levelek tematikus feldolgozására. Ekkor a válogatás szempontja elsõsorban az legyen, hogy a téma segítse a páli levelek megismerését. (A választást megkönnyíti a tanterv is.) Ebben a füzetben is használjuk a négy- és nyolcosztályos gimnázium anyagát megkülönböztetõ színváltást: az evangéliumi történetek legnagyobb részének feldolgozása a nyolcosztályosok számára nagyrészt már ismerõs, így csak a négyosztályosok esetében tanítandó új anyagként. (Ezeket a részeket zöld színnel jelöltük.) Természetesen a nyolcosztályos csoportokban egy-egy téma sokkal gyorsabban feldolgozható, hiszen az ismert történetre már csak utalnunk kell. Sok téma fordul elõ valamilyen formában a nyolcadikos tantervben, vagy tér vissza majd a 12. évfolyamon, ezért az egyes kérdéseket nem szükséges minden szempontból végigelemezni. A könyvben gyakran használt módszer a beszélgetés. A tanulóknak meg kell ismerni, szokni ezt az egészen egyszerû formát, hiszen az oktatásban sajnos egyre kevesebbszer van lehetõségük arra, hogy szabadon véleményt mondjanak bizonyos kérdésekrõl. Meg kell tanulniuk a beszélgetés kulturált formáját is. Alapelvünk lehet, hogy nincs rossz vélemény, legfeljebb nem értünk egyet vele, és vitatkozunk a kérdésrõl. Fõleg az anyag elején figyeljünk tudatosan ezekre a dolgokra, és segítsük a tanulókat. Tapasztalatunk szerint a diákok nagyon szeretnek beszélgetni, és hálásak, hogy õszintén elmondhatják azt, amit gondolnak.
Kiadványaink megrendelhetõk a Luther Kiadótól:
Solymár Mónika
Megrendelem a Luther Kiadótól az alábbi kiadványokat:
Cím
Példányszám Hittankönyv
Tanári kézikönyv
Isten ajándékai Az Úr az én pásztorom Isten cselekszik Isten közöttünk van Örömhír Jézus Krisztusról Ószövetségi hittankönyv
Varga Gyöngyi, Zsugyel Adél
Ószövetségi olvasókönyv
Közelebb az Ószövetséghez
Krisztus tanúi a változó világban
A tankönyvsorozat Közelebb az Ószövetséghez címû része elsõsorban olyan tanulócsoportok számára készült, amelyek még nem sok elõzetes ismerettel rendelkeznek az Ótestamentum könyveirõl és koráról. A kötet ugyanakkor nem csupán a történetek puszta ismertetésére vállalkozik. A 16–17 éves korosztályra jellemzõ, hogy a diákok már nem – vagy nem szívesen – sajátítanak el olyan ismereteket, amelyekkel nem tudnak belülrõl azonosulni, vagy amelyeket nem tudnak közelrõl megvizsgálni. Ám tanulásra motiválja õket az, ha megérzik, hogy az isme-
Közelebb az Ószövetséghez
Az evangélium igazsága Közelebb az Újszövetséghez Közelebb Jézus Krisztushoz Sándor Éva
Közelebb a Bibliához
Közelebb Jézus Krisztushoz
Közelebb az úton
A nyolcosztályos gimnáziumok 10. osztályos és a négyosztályos gimnáziumok 9. osztályos tananyaga részben fedi egymást. Mindkettõ tartalmazza a „Jézus,
Megrendelõ neve, címe:
Dátum:
11
Aláírás
12
2005. augusztus 21–28.
szépirodalmi melléklet
Történet Bolond Lináról a töltelékes kontyról g Molnár Vilmos
Legszebb nyári élményeim g Janikovszky Éva Elkezdõdött az új tanév, a gyerekek – ha ez még divat – beszámoltak már legszebb nyári élményeikrõl. Tõlem ugyan a kutya se kéri, ám kikívánkozik belõlem, mert van több is! Úgy kezdõdött, hogy május utolsó napjaiban kiderült, hogy én súlyos beteg vagyok. Fennakadtam a rákszûrésen, azonnal jelentkezzem itt meg itt. Tele voltam halaszthatatlan teendõkkel, könyvheti programok, utazási elõkészületek, itthon részleges festés-mázolás, várva várt baráti látogatás: no mindegy, jelentkeztem. Megmondták az õszintét. Elõbb egy kis mûtét – a bizonyosság megszerzéséért –, aztán minden bizonnyal egy nagyobb. És remélhetõen még idõben. Kértem nyolc nap haladékot, és igyekeztem nem gondolni az egészre. Sikerült. Szép, nyüzsgõ, szívet melengetõ nyolc nap volt. A kilencediken lemondtam a nagy utazást, elhalasztottam a festés-mázolást, töröltem a várva várt baráti látogatást, és próbáltam felfogni: mi vár rám. Ez is sikerült. Nyári terveimnek lõttek, ez nyilvánvaló, de majdcsak túl leszek rajta. Nem titkoltam én a bajt, ha valaki kérdezte: mi újság, hogy vagyok, hát elmondtam: Micsoda pechem van, kiderült, hogy rákos vagyok, és éppen nyáron! A baráti reakciók döbbentettek rá, hogy deviáns módon viselkedem. Ezt tragikusra kell hangszerelni. De nekem nem ment. Egyre gyakrabban hallottam: Jézusmária! Vigyázz magadra! És ki van melletted? A család? A fiamék több mint fél éve befizettek egy gyönyörûnek ígérkezõ nyaralásra, menjenek? Hát persze hogy menjenek! Túlestem a kismûtéten, igazán semmi, és most úgyis várni kell a szövettanra, hát elég baj, hogy nem úszhatok, nem mehetek napra, meg egyáltalán: kímélõ életmód, de azért másnak mégiscsak nyár van, és én utálom az önsajnálatot. A szövettan pozitív. Szaporodnak a részvétlátogatások és telefonhívások. Vigyázz magadra! Mit segíthetek? Fájdalmaid vannak? Nincsenek fájdalmaim, és jólesik, hogy ennyien szeretnek, ennyien aggódnak értem. De beszéljünk valami másról. A nagy mûtét elõtt kissé kellemetlen elõkészítõ beavatkozásokra kerül sor. A gyerekek gyakran hívnak a távolból, nyugi, nincs semmi baj, jól vagyok. Aztán eljön a várva várt nap, mehetek a kórházba. A fiamtól kapok egy mobiltelefont. Sose vágytam rá, de most jól jön. Hívnak a kórházi ágyon, leginkább külföldön élõ barátaim, a fiam megadta nekik a számot, amit én nem is tudok, mert elveszítettem a cetlit, amire felírtam. Fiam barátja behoz reggel egy kis tévét, éppen kérdem tõle, hogyan is kell ezen a mobilon telefonálni, mikor bejön a nõvér, és ad egy injekciót. Már nem
tudtam meg, hogy elõbb kell-e tárcsázni és utána a zöldet lenyomni. Három óra múlva a fiam ébreszt. Helló, anyu! De jó! Egy hét múlva itthon vagyok. Orvos barátnõm, a drága, néhány napra hozzám költözik. Vigyáz rám. De jó! Csak ne kellene folyton pihengetni. Mert most meg ezt hallom: te csak pihengess. Szeretteimnek – közel és távol – naponta beszámolok hogylétemrõl. Mennyien gondolnak rám! Ez nagyon jó. De egyre gépiesebben mesélem az újonnan jelentkezõ barátoknak, ismerõsöknek, hogy így meg úgy. Igen, vigyázok magamra, pihengetek. Egy hét múlva hív a mester: van egy szabad hete, kezdheti-e végre a festéstmázolást? Miért ne? Úgyis itthon vagyok. Jöjjön. Megõrültél? – kérdezik barátaim, hogyan vállalhatsz ilyen rumlit? Pedig a rumli is jó. Szól a rádió, a mester dolgozik, az õ családjában is volt hasonló baj, sok vitamint kell ennem, másnap hoz is gyümölcsöt a kertjébõl. Aztán felajánlja a furgonját, hogy bevisz a kórházba az utókezelésre. Csak nem megyek taxival, mikor õ itt van! Szóval vigyáz rám. Este kimerészkedem a kissé feldúlt konyhába, csinálok egy lecsót. Másnap meg rakott krumplit. Pedig megígértem a fiamnak, hogy az általa megadott telefonszámon rendelek majd kosztot, de jólesik valamit csinálni, ha lassabban is, mint máskor. Együtt ebédelünk a mesterrel, rám szól, hogy egyek többet. Egy este rég nem látott külföldi barátom hív, jövõ héten Pestre jön, reméli, itthon vagyok, enne nálam egy körözöttet, aztán elmegyünk valahova vacsorázni, jó? Persze! Milyen volt a nyár? – kérdi. Remek, mondom, csak nagy volt a kánikula. Hát akkor a jövõ héten! És nem mondja, hogy vigyázzak magamra, hogy pihengessek. Mit sem sejt. De jó. És másnap egy szerkesztõségi telefon. Nem gondolod, hogy ideje volna már írnod? Hétfõre várjuk. Hol is az írógépem? Ja, a nejlonnal leborított íróasztal alatt. Vége a festésnek, ragyog minden. Meg bûzlik. Kimegyek Tahiba. Ottani barátaim éppen csak diadalívet nem emelnek nekem. A hûtõ teli étellel, mindenki meghív, mindenki várt. De jó! Este van már, mire kopogni kezdek az írógépen. De nem a cikket, hanem köszönetet mindenkinek. A professzornak, az orvosoknak, a nõvéreknek, szeretteimnek, barátaimnak. Már több oldal tele. Hát ennyi legszebb élményem volt ezen a nyáron. Kösz.
Forrás: Janikovszky Éva: De szép ez az élet! Móra Könyvkiadó, Budapest, 2001.
Radnóti Miklós
Éjszaka Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergõ búzaszemekben a nyár; alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az õsz és lopni lopakszik az éjben.
Nagyanyám belevaló srác volt. Ezt már négy-ötéves koromban is tudtam, és ma sem mondhatok egyebet. A maga során két nagynéném is megtette, ami tõle tellett, de nyomába sem léphettek a nagyanyámnak. Nem voltak egy súlycsoport, na! Kritikus helyzetekben meg különösen tudta hozni a formáját. Kétkedéssel vegyes ellenszenvvel viseltetett mindenféle hiábavaló, a reményt nélkülözõ önmarcangolás iránt, nagyanyám egyszerûen nem hitt a kilátástalanságban. Pedig a szomszédság legendáriumából tudom, arrafelé is adódtak válságos helyzetek, amikor harcedzett férfiak is könnyen elvesztették a fejüket. De nem nagyanyám. Egyebek mellett az õ ötlete volt a töltelékes konty is. Azzal pedig igazán veszélyes irányba hajló állapotokat igazított jó felé, és még hozzájárult a népek barátságához is. Mi több, a környék, ahol lakott, szûk húsz perc idejéig a második világháború gyõztes nagyhatalmainak oldalán érezhette magát. Kilencszáznegyvennégy õszére járt, az oroszok átjöttek a Kárpátokon, bevonultak már a városba is. Minden pillanatban várható volt, hogy megjelennek az utcában. Nagyanyámék áthurcolkodtak a szomszédba, egyrészt abból a meggondolásból, hogy ha sok jó ember tömörül, könnyebben átvészeli sok-sok rossz ember zaklatását, másrészt mert a szomszéd Ignác bá elsõ világháborús hadifogságából kifolyólag állítólag beszélt valamennyire oroszul, s majd el fogja tudni magyarázni a hódítóknak, mennyire örül az egész szomszédság a sok-sok áldott jó muszkának. Mások is gondolhattak erre, szép számban gyûltek össze ott akkor. Ignác bá Jóska fia nem tartózkodott otthon, éppen valamelyik frontot tartotta az egyik nagyhatalom ellenében. Hogy melyikében, arról ott nem volt célszerû beszélni. De jelen volt Ignác bá nénje, egy kicsit habókos vénasszony. A kölykök az utcából csak úgy hívták: Bolond Lina. Ez is nyomott valamennyit a latban, az a homályos érzés, hogy harci helyzetben egy bolond személye védettséget élvez, amibõl esetleg a körülötte lévõkre is átháramlik valamennyi. Különben nem volt baj Linával, csak idõnként felvihogott, és ütemesen billegette a fejét, mintha valamilyen, csak általa hallható zene ritmusa ejtette volna rabul. Erõs volt benne a feeling. Ignác bá állította, hogy az oroszt pálinkával kell fogadni, akkor nem lehet baj; a jó öreg pálinka segít. Az elõkészített üveg tartalmának nagy részével viszont õ maga végzett, már jócskán el is ázott. – Nem baj – nyugtatta meg Ignác bá nagyanyámat –, van még másik üveg is, jut mindenkinek, a jó öreg pálinka mindig segít. Nagyanyámat az izgatta, vajon beválik-e majd ilyen állapotban tolmácsnak Ignác bá. – Egy darabig most igyon kizárólag jó öreg vizet – sziszegte oda neki nagyanyám. Kicsit kivárt, aztán mégse tette hozzá: különben lesz jó öreg trottyon billentés. A vendég legyen illemtudó, kezdetben legalábbis. Akkor befutott Reznek néni. Itt vannak már az oroszok az utca végén, újságolta sápítozva, házról házra járnak, visznek mindent, különösen órákat keresnek. A szomszédság már hallott errõl, az új típusú szovjet ember órák iránti vonzalmáról. Nagyanyámék harsány hangú, daliás vekkere már elõzõ estétõl ott lapult egy kert végében elásott ócska kuffer mélyén, két vékonyka jegygyûrû, egy nyolcszemélyes és csak egyetlen helyen borpecsétes damasztabrosz, továbbá nagyapám hamis ezüstözéstõl megkopott zsebórája és egy állítólag elefántcsont nyelû, de különben teljesen hasznavehetetlen esernyõ társaságában. A
használhatatlan esernyõhöz nagyanyám ragaszkodott, egyedül õ állította azt is, igaz, ellentmondást nem tûrõen, hogy hamisítatlan, virtigli elefántcsontból van a nyele. Soha senki nem mert ellentmondani neki. Ignác báéknak viszont valahogy kiment a fejükbõl a csergõórájuk, elfelejtették elrejteni. Pedig nekik nem is volt egyéb értéktárgyuk; olyan kincsekkel, mint hamisan ezüstözött zsebóra, pláne virtigli elefántcsont nyél, õk nem dicsekedhettek. De még az a csergõóra is egy félénk, halk szavú, aprócska jószág volt, csak oldalági és távoli rokonságban állhatott az érces hangú, jókora vekkerekkel. Reggeli ébresztésre is csak úgy volt alkalmas, ha felhúzás után oldalára fektették. Ez is egy szempont volt, amiért nagyanyámék Ignác báéknál szándékozták átvészelni a nagy találkozást. Hadd lássa az orosz, hogy egyszerû, szegény, de becsületes népekkel van dolga. Saját kincseiket meg ravaszul letagadják. Reznek néni bejelentése nagy lótásfutást és kapkodást indított el a házban. Hamar el kell dugni a csergõórát, de hová? Valami dobozban elásni a kertben? – arra már nincs idõ. Mindenki jött valami ötlettel, de sorra elvetették valamennyit. Túl könnyû helynek bizonyult mindegyik, ahol az ármányos orosz játszva rátalál majd a hõn áhított zsákmányra, amelyért akkora utat tett meg. De mi lesz akkor is, ha sikerül valami fondorlatosan nehéz helyet találni, és az orosz mégis ráakad? Azonnal látni fogja, itt egész sokaság gyûlt össze, hogy kijátssza õt. Kár, hogy a muszkával nem lehet hideg-meleg játékot játszani. Ha közeledne az óra rejtekéhez, csak azért is kórusban kiáltanák: hideg! Az sem ígérkezett megoldásnak, hogy hagyják az órát ott, ahol van, a kredenc tetején, hadd vigye a muszka. Mert mi van akkor, ha vérszemet kap, és nem elégszik meg ennyivel? A fenevad, ha egyszer rákapott Ignác báék csergõórájának ízére, többé nem tud leszokni róla, habzó szájjal, hörögve és fogait csattogtatva jár felalá, újabb meg újabb példányokat követelve. Egész jól maga elé tudta képzelni mindenki. Az idõ pedig egyre jobban szorított. Többek szerint az oroszok már az utca
– Nyomja le a seggit valahova, s kussoljon – mondta nagyanyám. Ignác bá hökkenten, de szó nélkül engedelmeskedett, amibõl látható volt, hogy házigazda létére átengedi a parancsnokságot nagyanyámnak. – Esetleg a csergõórát szét lehetne zúzni apró darabokra – kockáztatta meg bátortalanul nagyapám –, a törmeléket meg nagy ívben kihajítani a hátsó ablakon. – Ó, hogyne – mondta nagyanyám –, annyi az esze magának is. Törni-zúzni, azt igen, ahhoz értenek a férfiak. Perc alatt elherdálni egy élet munkájának jutalmát, hogyisne. Mindenki vetett egy pillantást az oldalára fektetett csergõórára, Ignác bá munkáséletének jutalmára. Lehetett latolgatni, megfelelõ volt-e a pályadíj. Nagyanyám nagyapámra vetett egy lesújtó pillantást. Nagyanyám azt vallotta, hogy a férfi ugyan a család feje, de az asszony a nyaka. És arra fordítja a fejet, amerre akarja. – A Jóska gyerek örökségérõl van szó – mondta nagyanyám, hogy nyomatékosítsa a helyzetet, és mindenki szeme rányíljon a dolgok helyes látására. Forduljanak végre megfelelõ irányba a fejek. De már tényleg nem maradt vesztegetni való idõ. Ekkor nagyanyám odaperdült a kredenchez, felragadta az órát, és Lina mellett termett vele. – Bontsátok ki a haját, de hamar – szólt oda a jelen lévõ szomszédasszonyoknak. Bolond Linának ezüstösen csillogó, dús haja volt, jókora kontyba összefonva viselte a feje búbján. Ignác bá a könnyebb kezelhetõség kedvéért már régen levágatta volna neki, de a szomszédasszonyok nem hagyták. Kár ezért a szép hosszú hajért, mondták, s valamelyiküknek mindig akadt annyi ideje, hogy megfésülje, és takaros kontyba fonja. Egy kicsit közügy volt Bolond Lina haja, a szomszédasszonyok közös ügye. Még gyerekek voltak, és gyerek volt Bolond Lina is, amikor elõször vették munkába ezt a hajtömeget, akkor félig még játékból. Több generáció is rajta tanult meg varkocsot fonni, copfot kötni. Azóta Bolond Lina már jócskán megõszült, de az úzus maradt. Idõrõl idõre megjelent Ig-
közepe felé járhatnak. De senkinek nem jutott eszébe semmi, s csak siránkozott mindenki. Nem úgy nagyanyám. Pedig maga Ignác bá is csak lemondóan legyintett, egyre többször húzta meg az üveget, és ide-oda rohangált a kredenc meg az ablak között, lesve, nincsenek-e már bent az oroszok az udvarában. – Nem tehetünk semmit, rajtunk van a romlás – sopánkodott Ignác bá. – Ki kell húzzuk magunkat, ha púposok vagyunk is – mondta nagyanyám. – Hiába, hiába, minden hiába – óbégatott Ignác bá.
nác báéknál valamelyik lány az utcából, és szó nélkül megfésülte, kontyba fonta Lina haját. Kicsit talán vezeklés jellege is lehetett a dolognak, ki tudja, milyen valós vagy vélt bûnök miatt. Nagyanyám felszólítására azonnal gyakorlott, fürge kezek vették munkába ezt a hajtömeget. Pillanatok alatt lebontották, s miután nagyanyám nagy körültekintéssel elhelyezte benne az aprócska csergõórát, mint kiköltésre szánt tojást a fészekbe, éppen olyan gyorsan vissza is fonták egy parádés kontyba. Lina átszellemült mosollyal tûrte, még a fejbillege-
2005. augusztus 21–28.
szépirodalmi melléklet
l és a Vörös Hadseregrõl, meg a nagyanyámról tést is abbahagyta. Mindig szerette, ha foglalkoznak a hajával, de most, hogy egyszerre ennyien teszik, egészen elragadtatásba esett. Úgy érezte, ez az õ nagy pillanata. De az még odébb volt. Ignác bá, nagyapám és a többi jelen lévõ férfi néma meglepõdéssel szemlélte a dolgok ilyetén alakulását. Idõ kellett volna, hogy feldolgozzák és megfelelõ módon kommentálni tudják az érdekes fordulatot. De már nem maradt idejük, mert odakint a tornácon máris lábdobogás zaja hallatszott, valaki megbotlott a lépcsõben, mire rögtön rá valami rövid, kemény, idegen nyelvû beszéd hangzott el. Ez utóbbit odabent, bár Ignác bán kívül senki nem tudott oroszul, mégis mindenki orosz káromkodásként értelmezte. Holott lehetett velõs, kurta orosz ima is. Majd kivágódott az ajtó, és három géppisztolyos orosz katona lépett a helyiségbe. Néhány hosszú pillanat ide-
tûnt, különösen nagy hangon és fülsértõen hozza tudomására mindenkinek, hogy eljött az ideje valaminek. Egyszer az életben õ is felemelte a hangját. És csak szólt, csak szólt, sehogyan sem akarta abbahagyni. Mindenki kõvé dermedt. A levegõben lógott, hogy az óracsörgéshez fegyverropogás is fog társulni. Az oroszok lövésre emelt géppisztollyal, ujjukkal a ravaszon keresték a zaj forrását. Nem volt nehéz megtalálni. Lina körül hirtelen kis tér keletkezett, önkéntelenül arrébb lépett tõle mindenki. Lina vihogott és ütemesen himbálta a fejét. Közben ide-oda forgolódott, õ is igyekezett megtalálni a zaj eredetét. Az egyik bátrabb orosz, aki kirgiz volt és tizedes, ekkor odalépett Linához, és jobban szemügyre vette õt. Lina kacéran rávihogott, és ritmikusan himbálta tovább a fejét a maga belsõ zenéjére. Köz-
jéig a két csoport némán szemlélte egymást, aztán nagyanyám oldalba bökte Ignác bát, és azt mondta neki: – No. Ignác bá, mint akit bekapcsoltak, lépett egyet elõre, és megköszörülte a torkát. Mindenki azt várta, hogy díszes beszédet vág ki, de errõl szó sem volt. Vagy az évek során elfelejtette azt a keveset is, amit tudott oroszul, vagy a pálinka volt az oka, de egy darabig egyetlen hang sem jött ki a torkán. A három orosz érdeklõdéssel és türelemmel várta, mi lesz a folytatás, akár iskolai ünnepségen a megértõ szülõk, amikor lámpalázas gyermekük nem tudja elkezdeni a szavalatot. Végül Ignác bá megemberelte magát, látszott, erõsen összpontosít, és sikerült is kivágnia, hogy: – Haraso. Ennél aztán meg is maradt, egyébbel nem kísérletezett. Ezt viszont a biztonság kedvéért még kétszer-háromszor elismételte. Vérszegény elõadás volt, az igaz, nem méltó a messzi távolból idáig eljött igényes közönséghez. Az oroszok, úgy nézett ki, nem is hatódtak meg különösebben a produkciótól, kezükben a fegyverrel továbbra is feszült készenlétben álltak, mintha várnának még valamire. Nem feltétlenül jóra. A háttérben nagyanyám halkan csikorgatta fogait, mint premieren a rendezõ, ha az elõadás nem az elõre eltervezettek szerint alakul. Ignác bá is érezte, hogy ennyi nem elég, valamit még nyújtania kéne. De nem volt más, bûntudatosan csak a pálinkás üveget tudta az oroszok felé nyújtani. Ám úgy nézett ki, tényleg fenekestül felfordult a világ, az oroszokat sokkal lanyhábban érdekelte a pálinka, mint ahogy híre járta. Elõzetesen nemkívánatos tapasztalataik lehettek ezen a téren, valahol valakik meglepõ dolgokat itathattak velük. Gyanakodva mustrálták az üveget meg Ignác bát, és nem mozdultak. A feszültség a szobában szinte tapintható volt. Ebben a kritikus pillanatban Lina kontyában váratlanul és éles hangon csörögni kezdett az óra. Lehet, hogy máskor és máshol problémái voltak a csörgéssel, de most Lina kontyában füllel hallhatóan jól végezte dolgát, levetkõzte minden gátlását. Egyébkor lehetett halk és visszafogott, de most úgy
ben az óra a kontyában rendületlenül szólt. A tizedes odanyúlt a hajához, és kicsit babrált vele, miáltal a hajfonatok közül elõbukkant a csergõóra széle. A harcos büszkén rámutatott, mint aki az itt a piros, hol a piros játékban megtalálta a pirost. Társai egy darabig tátott szájjal bámulták, majd visszafojthatatlan röhögésben törtek ki. A tizedes némi késéssel, de annál nagyobb hévvel követte õket, úgy nézett ki, már nem is tudják abbahagyni. A pattanásig feszült idegek váratlan elernyedése eget verõ jókedvet eredményezett. Egy idõ után a jelen levõ szomszédság is bátortalan heherészéssel csatlakozott hozzájuk, talán abból a meggondolásból, hogy ahol együtt vigadnak a népek, ott esetleg mégsem lövi hasba egyik része a másikat. De lehet, ez csak egy olyan korszak volt, amikor folyton nevetni kellett, az ember egyszerûen nem tudott ellenállni a röhögésnek. Az oroszoknak erõsen megtetszett a dolog az órával, kinti társaiknak is mutogatni akarták Linát, mint valami mozisztárt. Nagyanyámnak – aki addigra szorosan odaállt Lina mellé, mint fotózáskor a menedzser az általa kreált filmcsillag oldalára – újra fel kellett húznia Ignác báék csergõóráját, és visszadugnia a vastag hajfonatok közé. Az oroszok meg karon ragadták Linát, és kisétáltak vele az utcára. Közben végig hahotáztak, abba nem hagyták volna semmiért. Valóban nem mindennapi látványt nyújtott a fejét ritmikusan rázó és fel-felvihogó Lina, akinek félrecsúszott kontyában a csergõóra szüntelenül zengett, mint játékautomatában a csengõ, ha éppen megütik rajta a fõnyereményt. A körülötte lévõk vihogtak, és csillogott a szemük, mint akik szintén részesülnek ebbõl a fõnyereménybõl. Ez egy ilyen vidám háború volt. Nagyanyám ötlete nyomán, nagyanyám közremûködésével, nagyanyám utcájában. Ott vonult a menet végig az úton, legelöl nagyanyám, Bolond Lina és a kirgiz tizedes, utánuk a többi orosz, aztán Ignác bá, Reznek néni, nagyapám és a többi szomszéd meg szomszédasszony. Idõrõl idõre nagyanyám felhúzta a Lina kontyában rejlõ órát úgy, hogy mindjárt csörögjön is. A csergõóra pedig szakadatlanul csörgött Bolond Lina kontyá-
ban, mintha jelezni kívánná, hogy valami új, az errefelé lakók által még soha nem tapasztalt korszak következik. A Bolond Lina konty-fészkébe rakott tojás feltört, és kikelni készült belõle valami. A menethez újabb meg újabb oroszok csatlakoztak, térdüket csapkodva õk is a nevetéstõl. Úgy nézett ki, Bolond Lina meghódította a hódítókat. A környezõ házakból lassan elõbújt a lakosság, nagyanyámék és a katonaság közötti nagy egyetértés meg vidámság odavonzott mindenkit. A lakosok elõször riadtan pislogtak ki az ablakon a nagy zajra és hahotázásra, de aztán rájöttek, hogy csak nagyanyám és Bolond Lina jöttek felszabadítani õket. Ott vannak velük valami oroszok is. Aztán ezeknek a riadt szomszédoknak egy része szintén csatlakozott a menethez, és olyan vígan volt mindenki, mintha véget ért volna a háború. Nagyanyám ötlete révén a jelenlévõk röpke húsz percig felszabadultak a rettegés terhe alól. Az emberek barátságosan egymás hátát lapogatták, a civilek csak úgy finoman a katonákét, a katonák amúgy teljes erõbõl a civilekét. Ignác bá mindenkit megkínált pálinkával, és újabb meg újabb üvegek kerültek elõ kabátja zsebeibõl. Addigra az oroszok leküzdötték bizalmatlanságukat, és nagyokat húztak a feléjük nyújtott palackokból, amitõl csak még jobb kedvük kerekedett. Úgy nézett ki az egész, mint valami ünnepi díszmenet. Az is volt, nagyanyám gyõzelmi diadalmenete, csak az oroszok nem tudtak róla. Volt mit ünnepelni, végül is nem esett baja senkinek, és a szomszédság úgy érezhette, hogy koalíciós partner lett a Vörös Hadsereggel. A Vörös Hadsereg harcosai késõbb rázendítettek egy katonanótára, s amikor befejezték, elõbb bátortalanul, majd erõre kapva, egyre hangosabban, a szomszédság is rákezdett a Rákóczi-indulóra. Végig is énekelték. Felejthetetlen nap volt, nagyanyám belekóstolt a gyõzelem ízébe, és kezdett rákapni. Valahonnan odakerült Bodoni, a nyugalmazott énektanár is, aki tényleg tudott oroszul, és vállalkozott, hogy tolmácsol a két csapatvezér, vagyis a nagyanyám meg a kirgiz tizedes között. A tizedes elmondta nagyanyámnak, miszerint jó pár csergõórát összeszedett már ebben a hadjáratban, de sehogy sem tudta kiókumlálni, hová tegye majd õket a jurtában, ha hazakerül. Azt szeretné, hogy fontosságuknak megfelelõ helyre kerüljenek. Az utóbbi idõben folyton emiatt emésztette magát. De nagyanyám ötlete segített megtalálni a megfelelõ megoldást. Odahaza neki is van egész sereg idõs nénikéje, azok kontyában méltó helyen lesznek a csergõórák. Köszönet és hála nagyanyámnak. Semmiség az egész, legyintett nagyanyám, jöjjön csak bátran bármikor, ha bántja valami, itt majd megoldjuk. A kirgiz aztán, hálája jeléül, nem is vitte el Ignác báék óráját, pedig mint mondta, igazán kedves emléktárgy lett volna az itteni szép pillanatok felidézésére. De emberszeretet és nagylelkûség is van a világon, oktatta ki nagyanyámat. Nagyanyám egészen természetesnek vette, hogy megmarad az óra; amire õ vigyázott, az nem szokott elveszni. Meggyõzõdésem, hogy ha a háború után nagyanyám is ott lett volna a béketárgyalásokon, Észak-Erdély sorsa is másképpen alakul. De hát se nagyanyámat, se Bolond Linát nem hívták meg negyvenhétben Párizsba a békealkudozásokra, pedig ott lett volna a helyük nekik is. A szomszédság körében még ma is tartja magát a nézet, hogy tévedés történt, mert amikor újra kijelölték a határokat, a nagyhatalmak nem vették figyelembe, hogy azt a fertályt, ahol õk laknak – némi orosz segédlettel –, voltaképpen nagyanyám és Bolond Lina szabadították fel.
Forrás: Székelyföld kulturális folyóirat, IX. évf. 1. szám, 2005. január
13
Csokonai Vitéz Mihály
Jót kívánás A szomorú veszedelem teljes életedben Meg ne rontson, háborítson békeségedben. Amely öröm benned eredett, El ne hagyjon soha tégedet. Azt semmi bú, semmi bánat el ne ûzhesse, Semmi gondok fergetege meg ne gyõzhesse. Végre ha elmégy: Ég lakosa légy.
Ballada a költészet hatalmáról g Örkény István A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sûrûn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idõs asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidõlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elõ. Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költõ. Fölhívott egy szerkesztõt, és így szólt: – Megvan az utolsó négy sor! Egy piszkos papírszeletrõl felolvasott négy verssort. – Jaj, milyen leverõ! – mondta a szerkesztõ. – Írd át még egyszer, de sokkal derûsebben. A költõ hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott. Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltûnõ kövér termettel, feltûnõ nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját. Az ajtó nehezen nyílt. Elõször nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következõ kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának. Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésû férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyûltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségû áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben levõ érméket, de idejében lefülelték õket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt. Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verõfényes nyári délutánban. Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet elõtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Késõbb, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé. Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelõk észrevették, hogy a ro-
mok elõtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hûlt helye volt. Õ pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten. *** A városon kívül, a Hûvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtõl azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsû fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nõ rajta a fû, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott. A kirándulók, akik erre vetõdnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlõ alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe – mely kissé rézsút dõlt a puha talajon –, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót. A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedûn… A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.
Az oldalpárt összeállította: Boda Zsuzsa
14
2005. augusztus 21–28.
H E T I Ú T RAVA LÓ Krisztus mondja: Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg. (Mt 25,40) Szentháromság ünnepe után a tizenharmadik héten az Útmutató reggeli igéiben az irgalmas testvéri, felebaráti szeretet megnyilvánulásának ó- és újszövetségi példáit olvashatjuk. Az utolsó ítéletkor az Emberfia is ezeket a cselekedeteket kéri számon a jobb és bal keze felõl állóktól vezérigénk szerint. Õ az irgalmas samaritánus, de egyben õ a mi legkisebb felebarátunk, a rablók kezére került névtelen ember; mit teszünk vele? A törvénytudó „tudta” az örök élet elnyerésének feltételét, de a samaritánus példáját is követnie kell ahhoz, hogy betöltse a királyi törvényt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl, teljes erõdbõl és teljes elmédbõl, és felebarátodat, mint magadat.” (Lk 10,27) A szeretet apostolától tudhatjuk, hogy a szeretet Isten ajándéka és az õ lényege: „…mert Isten szeretet (…), és elküldte a Fiát engesztelõ áldozatul bûneinkért.” (1Jn 4,8.10) Hitünk gyümölcsei e szeretet cselekedetei, amelyek azt bizonyítják, hogy Isten lakik bennünk. Reformátorunk szerint „a hit egyedül Istent illetheti. Ezzel fogjuk fel Isten dolgait. Ebbõl születik azután a cselekedet, mellyel felebarátainknak szolgálunk.” Az elengedés esztendeje, a szombatév jó alkalmat kínál Isten választott népének az adósság eltörlésére és a szeretet gyakorlására: „…parancsolom neked, hogy légy bõkezû az országodban levõ nyomorult és szegény testvéredhez.” (5Móz 15,11) Ezt mondja az Úr ma is az õ népének: „Engem keressetek, és éltek! (…) A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor életben maradtok… (…) Gyûlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek…” (Ám 5,4.14.15) Az emberszeretet különbözõ törvényei az Ószövetség népe számára sok konkrét elõírást tartalmaztak különféle élethelyzetekre, a jövevények, árvák és özvegyek védelmére vonatkozóan: „Emlékezz arra, hogy szolga voltál Egyiptomban! Ezért parancsolom neked, hogy így cselekedj.” (5Móz 24,22) Isten újszövetségi népe, az elsõ jeruzsálemi „hívõk egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt (…), mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Ebben a testvéri közösségben nem volt szûkölködõ, mert parancs nélkül is, önkéntesen adakozva szolgálták egymás javát. Júdás árulása sem „csak” pénzkérdés volt, hanem elsõsorban a kettõs szeretetparancs megtörése: „»Üdvözlégy, Mester!« – és megcsókolta õt. Jézus ezt mondta neki: »Barátom, hát ezért jöttél!«” (Mt 26,49–50) Júdás apostol, az Úr Jézus testvére pedig ezt írja: „…tartsátok meg magatokat Isten szeretetében…” (Júd 21) Ez töltse be egész életünket s tetteinket! Isten dicsõítésének két kulcsszava, a hatalom és a dicsõség nemcsak a Miatyánkban, de az angyalok és a teremtmények énekében is szerepel (Jel 5,12–13). Már most is imádhatjuk õt abban a hitben, hogy „én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet” (Zsolt 73,23). „Dicsértessék, Uram, / Örökké szent neved…” (EÉ 61,1) g Garai András
H E T I Ú T RAVA LÓ Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsolt 103,2) Szentháromság ünnepe után a tizennegyedik héten az Útmutató reggeli igéiben a Lélek által ihletett magasztaló, valamint hálaadó imádságokat olvashatunk Isten elhívott és megigazított szolgáitól követendõ példaként. Mindennapi imádságaink elsõ két szava a dicséret és a hálás köszönet legyen a Szentháromság Istenhez, „mert nap és pajzs az Úr, kegyelmet és dicsõséget ad az Isten. (…) Seregek Ura, boldog az az ember, aki benned bízik!” (Zsolt 84,12.13) Heti igénk felhívásának a tíz meggyógyult leprás közül csak a hálás idegen, a samáriai férfi tett eleget; „visszatért, és fennhangon dicsõítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki.” (Lk 17,15–16) Vele együtt mi is Krisztusért a mennyei Atya örökbe fogadott gyermekei vagyunk kegyelembõl, hogy Krisztussal „együtt meg is dicsõüljünk”. Errõl a tényrõl a megelevenítõ Szentlélek tesz bennünk bizonyságot, mert „akiket pedig Isten Lelke vezérel (ûz), azok Isten fiai” (és leányai) (Róm 8,17.14). Reformátorunk szerint „aki erõs hittel és szilárd reménységgel hiszi, hogy Isten gyermeke, az valóban az is, mert ilyent senki sem hihet Szentlélek nélkül”. Pál Timóteus képmutatás nélküli hitéért imádkozik: „Hálát adok az Istennek (…), amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben…” (2Tim 1,3) Jézus azért bûnös a farizeusok szemében, mert megtörte a szombat törvényét, s lelki vakságuk miatt nem ismerték fel azt, akit a meggyógyított vak is ugyanúgy látott, mint õk. „Hiszel te az Emberfiában?” (…) „Hiszek, Uram.” (Jn 9,35.38) A nemrég még vak ember számára a második csoda, amelyet Jézus által a saját életében megtapasztalt, az volt, hogy megláthatta az Emberfiában az Isten Fiát, ezért leborulva imádta õt, azaz térdre hullva hódolt elõtte, mint a huszonnégy vén. Mit tett Pál a haszontalanból hasznossá lett Onézimoszért, a szökött és megtért rabszolgáért? Közbenjáró imádságot mondott érte: „Hálát adok mindenkor az én Istenemnek… (…) Kérlek pedig téged az én fiamért…” (Filem 4.10) Luther mondta: „Amit Krisztus értünk tett az Atya elõtt, azt teszi Pál Onézimoszért Filemon elõtt.” Dávid ismerte a Miatyánkot? A mi Atyánk ismerte Dávidot is! Hálaimájában ugyanis – többek között – ezeket mondta: „Áldott vagy te, Uram (…) mindörökké! Tied, Uram (…) a hatalom (…), az ország (…) és a dicsõség…” (1Krón 29,10–12) Az új parancsolat követelményszintje a krisztusi szeretet: „ …ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” Ki hagyta ezt végrendeletként az õ mindenkori követõinek? Az a Jézus, aki tökéletesen egy(lényegû) az Atyával, s a kereszten dicsõült meg – „…és az Isten dicsõült meg õbenne…” (Jn 13,34.31) Pál a thesszalonikaiakért tartozott hálával Istennek; nekünk ki(k)ért, miért van okunk a hálaadásra ezen a héten? Tudjuk-e, hisszük-e mindig, hogy Istenünk szeret minket, és azt akarja, hogy mi is részesüljünk „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsõségében” (2Thessz 2,14)? Õ az én „örök napom”! (EÉ 62,1) g Garai András
„…ha akarod, Isten bûneset utáni munkáiról is feltételezheted, hogy azok »igen jók voltak«, de akkor figyelembe kell venned, hogy nem rólunk, hanem Istenrõl mondották ezt. Az ige ugyanis nem így szól: az ember látta, hogy amit Isten teremtett, az igen jó. Sokkal inkább Isten látja azokat jónak, míg ha mi nézzük, nagyon is rossznak találjuk õket. Ezért a nehéz megpróbáltatások, nyomorúság, tévelygés és pokol, sõt még Isten legjobb cselekedetei is e világ szemében igencsak rosszak és kárhoztatottak. Van-e jobb Krisztusnál és az evangéliumnál? De a világ szemében van-e átkozottabb ezeknél? Tehát hogy miért jó Isten elõtt, ami szerintünk rossz, azt egyedül csak az Isten tudja, és azok, akik Isten szemével nézik a világot, azaz a Szentlélek gyermekei.” d Luther Márton: A szolgai akarat (Jakabné Csizmazia Eszter, Weltler Ödön, Weltler Sándor fordítása) SEMPER REFORMANDA
élõvíz
Nemzetközi ifjúsági találkozó Németországban b Gyógyulás és felépülés – ezzel a címmel rendezte meg a neuendettelsaui Bayerische Missionswerk (Bajor Missziói Intézet) június 26-a és július 17-e között azt a nemzetközi ifjúsági találkozót, amelyre tizenegy, a Bajor Evangélikus Egyházzal testvéregyházi kapcsolatban álló országból hívtak fiatalokat. Így gyûltünk össze tizenheten Brazíliából, Nicaraguából, Németországból, Magyarországról, Mozambikból, Kenyából, Kongóból, Tanzániából, Malajziából, Hongkongból és a Fülöp-szigetekrõl.
A találkozó érdekessége elsõsorban a különbözõ kultúrák találkozása volt. Ami nekünk természetesnek tûnt, az a más országokból érkezõknek igencsak szokatlan és idegen volt, például a mozgólépcsõ használata, a biciklizés vagy éppen a késsel-villával való evés. De közösen leküzdöttük a nehézségeket; az elsõ naptól fogva segítettük a más kontinensekrõl érkezõket abban, hogy beilleszkedjenek. A találkozó témáját elõször kisebb csoportokban dolgoztuk fel, majd elõadásokat hallhattunk többek között a globalizációról, az emberi jogokról és a nemzetek közötti alá- és fölérendeltségi
viszonyokról. Elõadóink között szerepelt például Pápua Új-Guinea evangélikus püspöke is. Több oldalról is megközelítettük a gyógyulás és felépülés kérdéskörét; ez hozzásegített minket ahhoz, hogy fogékonyabbak legyünk egymás és az általunk képviselt ország gondjai iránt. A beszélgetések arra is ösztönöztek bennünket, hogy keresztényként felelõsen kövessük a hazánkban zajló eseményeket – például ne feledkezzünk meg a globalizáció áldozatairól, vegyük észre más országok problémáit, nehézségeit. A találkozó arra bátorított minket, hogy nyitottabb szemmel járjunk a világban, és fordítsunk nagyobb figyelmet arra, hogy egy-egy nép milyen aktuális nehézségekkel küzd (éhínség, AIDS stb.), illetve jobban tudatosítsuk magunkban azt, hogy az evangélikus egyháznak szükség esetén fel kell emelnie a szavát a népek szenvedése, elnyomatása ellen. (Többször is irigykedve hallgattam csoporttársaim beszámolóját egyházuk szerepvállalásáról és terjeszkedésérõl. Megdöbbentõ volt hallani az afrikai és a távol-keleti résztvevõktõl, hogyan növekszik hazájukban az evangélikusok száma.) A három és fél hét alatt alkalom nyílt kirándulásra is, így például eljutottunk Wittenbergbe és Wartburg várába, ahol Luther nyomdokaiban járhattunk; Nürnbergbe, ahol Hitler birodalmi gyûlései
SZÓSZÓRÓ
Ifjúságirovat-gazda: Balog Eszter
helyszínének a maradványait szemlélhettük meg; Mödlareuthba, egy kis falucskába, amelyet a kommunizmus idején – Berlinhez hasonlóan – fallal választottak szét keleti és nyugati részre, valamint elzarándokoltunk a dachaui koncentrációs táborba is. Ezek az utazások elmélyítették bennünk a gyógyulás és felépülés témakörében hallottak fontosságát. Az együtt töltött idõ legáldottabb alkalmai a közös istentiszteletek és áhítatok voltak, amelyeken afrikai, hongkongi vagy maláj énekek csendültek fel, és átérezhettük a gyertyafény mellett, hogy bár különbözõ a bõrünk, a hajunk, a szemünk színe, mégis egyek vagyunk a hitben – bárhonnan is jöttünk. Szívszorító élmény volt a búcsúáhítat; szem nem maradt szárazon. Reménykedem abban, hogy ezek a barátságok megmaradnak, és valóban képesek leszünk segíteni egymás munkáját, egymás egyházát. Igazi konferenciánk a találkozó végeztével vette kezdetét… g Balog Eszter
Uzsorás-e, aki kamatot kér? EVÉLET LELKI SEGÉLY b „Tisztelt Lelkésznõ! Fontos számomra, hogy biblikusan cselekedjem a hétköznapokban. Amikor azonban kezembe veszem a Szentírást, elkeseredem, mert képtelen vagyok teljes mértékben a szavai szerint élni. A napokban elolvasva a 2Móz 22,24-ben és a 3Móz 25,36ban foglaltakat, nagyon megdöbbentem, mert az ige megtiltja, hogy kamatot szedjek a kölcsönadott pénzem után. Hogyan kell érteni ezeket az igehelyeket? Csak az uzsorakamatról van bennük szó? Vagy ez azt is jelenti, hogy hívõ ember ne nyisson takarékbetétkönyvet se, hiszen befizetett pénzünket a bank kölcsönadja, és kamatot szed be rá az adósaitól?”
Kedves Imre! Nagyon megörvendeztette a szívemet levelével. Elõször is azért, mert férfi testvéreim nehezebben szánják rá magukat, hogy kérdéseikkel megkeressenek. Másodszor pedig azért, mert meggyõzõdésem, hogy csak akkor van nyugalma a lelkünknek, és csak akkor száll áldás a fejünkre, ha a Szentírást a lehetõ legkomolyabban vesszük (Jer 6,16). Éppen ezért egyáltalán nem gondolom, hogy feleslegesen „marcangolja” önmagát, amikor ezt a pénzügyekkel kapcsolatos kérdést teszi fel nekem. A keresztény embernek nem elég tisztességesnek látszania, hanem valóban annak is kell lennie. Isten elõtt ugyanis semmit sem titkolhatunk el. Talán nem is gondolnánk, hogy Urunk a pénztárcánkba is belepillant, családunk, gyülekezetünk pénzügyi gazdálkodását is górcsõ alá veszi. Pedig így van. Sõt! Jó néhány tervünk azért fullad kudarcba, mert Isten nem adja áldását arra, ami pénzügyileg nem tiszta és átlátható. Nagyon fontos, hogy adjuk meg a császárnak, azaz esetünkben az államnak azt, ami az övé. Legyünk körültekintõek az adóbevallás elkészítésekor, és pontosak az adó befizetésénél. Üzleti ügyeink intézése során ne keressünk folyton kiskapukat, járjunk el becsületesen. Eszünkbe se jusson protekcióval, netán csúszópénzzel meg nem érdemelt elõnyökhöz jutni. És természetesen adjuk meg Istennek azt, ami az övé (Mt 22,21b). Milyen sok felesleges holmival rakodjuk meg bevásárlókosarunkat! Mi-
Szõkéné Bakay Beatrix
lyen könnyen folyik ki a pénz a kezünkbõl! Ugyanakkor mennyire megfontoljuk, hogy mennyit is adakozzunk egyházunk, gyülekezetünk javára… Pedig az Úr busásan megjutalmazza a benne bízó lelket. A Szentírás szerint az igaz ember jellemzõi közé tartozik, hogy nem ad pénzt kamatra vagy uzsorára. (A héber nyelvben mindkét fogalmat ugyanaz a szó jelöli.) Vajon miért jogtalan tett az, ha valaki kamatot szed? Az ószövetségi idõkben is gyakran elõfordult, hogy a gazdagok kihasználták a szegények szorult helyzetét annak érdekében, hogy még jobban megtömjék a zsebüket. A kamatnak ez a fajtája az úgynevezett uzsora. Nem kell különösebben magyarázni, hogy az árvák és az özvegyek Atyjának, a mindenható Istennek, aki maga a szeretet, ez egyáltalán nem tetszik. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy embertársunk tudatos kihasználása bûn. Helytelen volna azonban azt állítani, hogy minden kamatszedés elítélendõ dolog. Ha bankbetétet nyitunk takarékoskodás céljából, akkor a pénzintézet forgatja, használja a pénzünket. A betett pénzösszeg kamata ebben az esetben jóformán csak a folyamatos infláció okozta veszteségünkre nyújt fedezetet. Az ókor nem ismerte a folyamatos inflálódás jelenségét; ez korunkra jellemzõ. Az akkor élõ ember csupán ínséges idõben vette észre, hogy csökkent pénzének vásárlóereje, és ez általában csak átmenetileg volt így. Tehát akkoriban a kamat mindig gazdagodást, gyarapodást jelentett. Errõl a gyarapodásról pedig jó szívvel lemondhatott az istenfélõ izraelita, amikor egy rászoruló honfitársának adott kölcsönt. Amennyiben csak tíz év múlva kapta vissza a megfelelõ összegû sékelt, az még mindig ugyanannyit ért, mint amikor kölcsönadta. „Ne végy kamatot atyádfiától se pénz, se élelem, se más egyéb után, amit kamatra szokás adni! Az idegentõl vehetsz kamatot, de atyádfi-
ától ne végy kamatot! Akkor megáld téged Istened, az Úr minden vállalkozásodban azon a földön, ahová most bemégy, hogy birtokba vedd.” (5Móz 23,20–21) Az ige azt mondja, hogy az izraelita mondjon le mindenfajta kamatról, ha honfitársának, azaz népe tagjának kölcsönöz valamit. A méltányos értékû kamat tehát nem volt bûn abban az esetben, ha azt az idegenekkel szemben érvényesítették csupán. Arra is szeretném felhívni a figyelmét, hogy mindez milyen értelemben érvényes ránk, keresztényekre. Biztos vagyok benne, hogy ha hittestvéreink közül valaki kölcsönt kér tõlünk, nem adhatjuk kamatra. Egyszerûen a szeretet kettõs nagy parancsolata alapján nem húzhatunk hasznot testvérünk nyomorúságából. Isten ugyanis a tetteink mozgatórugóit vizsgálja. Ha betétkönyvünkben takarékoskodás céljából gyûlnek a forintjaink, akkor indítékaink nem bûnösek. Persze idõnként azt is meg kell vizsgálnunk, hogy ez a takarékoskodás nem fösvénységünk álarca-e! Biztosan Ön is jól ismeri a talentumok példázatát. Ebben a példázatban a kamatoztatás erény. Erény akkor, amikor komolyan vesszük, hogy adottságainkkal, lehetõségeinkkel, sõt egész életünkkel el kell számolnunk. Ha kamatoztatjuk, amit kaptunk, dicséretben részesülünk, mert megtettük a ránk esõ részt. Isten mindent megtett már értünk, meg kell ragadnunk kegyelmét! Ne ássuk el az ajándékba kapott talentumot! „Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyûjtök, ahova nem szórtam? Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém.” (Mt 25,26b–27) Gyõzelmes keresztényi életet csak úgy élhetünk, ha aprópénzre váltjuk és kamatoztatjuk azt, amit ajándékba kaptunk. Hogy végre ne csupán az elmélet szintjén higgyünk, hanem merjük úgy követni Jézust mindenben, hogy valóban rálépünk a keskeny ösvényre. Ehhez küldi szeretettel Önnek a vándorbatyut: g Szõkéné Bakay Beatrix
Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztõségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen.
2005. augusztus 21–28.
forrás
Pál apostol szóhasználatában a test az embert jelöli. Csakúgy, mint az Ószövetségben, ahol a prófétáknál és a zsoltárokban sûrûn elõforduló „minden test” szókapcsolat tartalmi fordítása: „mindenki”, illetve „minden ember”. (Mint ahogyan a magyarban a fõ magát az embert is jelölheti: itt és itt ennyi és ennyi fõ volt jelen. Az Ószövetség nyelvében a test szó tölti be ezt a helyettesítõ szerepet.) Amikor tehát Pál apostol a testtel a Lelket, pontosabban Isten Lelkét állítja ellentétbe, akkor nem az ember egyik alkotóelemére gondol, hanem osztatlan valóságára; hús-vér testét, lelkét, értelmét, érzelmi és ösztönvilágát mind beleérti. Pál szerint az ember testi születésétõl kezdve egész valójával szemben áll Istennel, és nem is tud mást tenni: „…minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni.” (Róm 8,7) Ádám óta minden ember ebben az örökletes betegségben szenved. Ez alól nem ismer kivételt az apostol, és önmagát sem tartja annak. Ezt a diagnózist – tapasztalata szerint – szinte lehetetlen elfogadtatni saját népével, Ábrahám testi leszármazottaival. Elsõsorban a pogányok között talál olyanokat, akik elfogadják ezt a lesújtó kórismét, és magukat megalázva, töredelmes bûnbánattal várják a terápiát. A diagnózis tagadása azonban kizárja a terápia lehetõségét.
S Z E N T H Á R O M S Á G Ü N N E P E U T Á N 1 4 . V A S Á R N A P – Róm 6,8–11
„Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten elõtt” A kérdés most már az, hogy mi mint Isten újszövetségi népe miként viszonyulunk Pál diagnózisához. Elfogadjuke, hogy egészen addig, amíg Isten Szentlelke be nem tölti és uralma alá nem vonja egész valónkat – hús-vér testünket, lelkünket, értelmünket, akaratunkat, indulatainkat, minden szavunkat és cselekedetünket, érzelmi és ösztönvilágunk minden rezdülését –, addig még a vallásosságunk sem több, mint a test törekvése, és szemben áll Istennel? Ha Lélek nélkül hallgatjuk vagy olvassuk az igét, Istent bántjuk meg, mert az igében nem az õ igazságát, hanem a magunk igazolását keressük õelõtte és másokkal szemben. Ha Lélek nélkül imádkozunk, a magunk vélt igazságával dicsekedünk, mint a vámszedõre mutogató példázatbeli farizeus, vagy csupa olyat kérünk, ami szemben áll Isten akaratával. Ha Lélek nélkül fogunk az egyház, a gyülekezet életének szervezéséhez, Isten szá-
Új nap – új kegyelem Vasárnap Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsõségére. Róm 15,7 (Ruth 2,4; Lk 10,25–37; 1Jn 4,7–12; Zsolt 29) Hálával és a szeretet cselekedeteivel tartozunk Isten választott népének, Izraelnek. Izrael az a szelíd olajfa, amelybe mi vad olajfaágként beoltattunk. Hála legyen Isten irgalmának Krisztusban. A gyökér hordozza az ágakat, és nem fordítva! A keresztény embernek ezért át kell ölelnie, be kell fogadnia és segítenie kell Izrael gyermekeit minden idõben. Ó, mennyi mulasztásunk van ezen a területen! Pedig a visszaoltatás megkezdõdött. Figyeljünk jobban az idõk jeleire!
Hétfõ Embert ültettél a nyakunkra, hol tûzbe, hol vízbe jutottunk, de kivezettél, és felüdültünk. Zsolt 66,12 (Mt 10,28a; 5Móz 15,1–11; 2Kir 23,26–37) Uram, olyan nehéz elhordozni a hatalmaskodókat! A felsõbbség döntéseit, a fõnök megjegyzéseit, azt a függõ viszonyt, amely mindennap mélyebb alázatra int… És ott vannak azok is, akiket rám bíztál. A nagy felelõsség súlya nyomja a vállamat. Tûz és víz fenyeget egyszerre. Köszönöm, hogy naponta tágas térre viszel, dús legelõre és csendes vizekhez vezetsz, ahol felüdíted az én megterhelt lelkemet. Ámen.
Kedd A vaknak azonnal megjött a szeme világa, és követte Jézust, dicsõítve az Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsõítette Istent. Lk 18,43 (Zsolt 66,4; Ám 5,4–15; 2Kir 24,1–20) A jerikói vak meggyógyítása csodálatos messiási jel volt. A szépségek és lehetõségek tárháza nyílt meg a gyógyult ember elõtt. Kortársai vele örültek, és áldották a Magasságost. Sokan kaptunk lelki értelemben látó szemeket Krisztus Urunktól. Isten országának fényessége nyílt meg elõttünk akkor, és tudtuk, hogy ez számunkra is messiási jel. Miért van az, hogy mégis több a fanyalgó arc, mint az Istent dicsérõ száj?
Szerda Az igazat nem menti meg igazsága, ha vétkessé válik; a bûnös sem bukik el bûne miatt, ha megtér bûnébõl. Ez 33,12a (Lk 15,27; 5Móz 24/10–15/17–22; 2Kir 25,1–21) Minden igazságunk olyan Isten elõtt, mint a szennyes ruha. Semmi jót nem tudunk kicsiholni magunkból, bárhogy igyekszünk. Lehet, hogy akaraterõnkkel ideig-óráig uralkodni tudunk bûnnel fertõzött természetünkön, de hamar elesünk. Megtérésre van szükségünk ahhoz, hogy megmenekülhessünk a bûn átkától. Sõt újjászületésre, mert ha az igazság Ura Szentlelke által magára ölt bennünket úgy, mint egy kesztyût, akkor ez a kesztyû már nem kívánkozik arra, hogy piszkos dolgokat illessen, hiszen pontosan azt teszi, amit gazdája akar tenni.
Csütörtök Az a jó, ha kegyelemmel erõsödik meg a szív. Zsid 13,9b (5Móz 5,29; ApCsel 4,32–37; 2Kir 25,22–30) A szív – biblikus felfogás szerint – az egész embert jelképezi. Az isteni kegyelem, amely Jézus Krisztusban jelent meg közöttünk, táplálja az ember testét, lelkét és szellemét. Ha ezt nem veszi magához, elsorvad, legfeljebb tetszhalott életet élhet. Mert Krisztus kegyelme az éltetõ erõ. Halófélben lévõk, betegeskedõk és szunynyadók! Ma még árad a kegyelem, csak meríteni kell belõle!
Péntek Becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket. 1Thessz 5,12 (5Móz 4,30; Mt 26,47–50/55–56/; Dán 1,1–21) Lélekben megcsókolom az értem összekulcsolt, imádkozó kezeket. Hálát mondok azokért az Úrnak, akik a hit útjára vezettek, akik Krisztusról tanúbizonyságot tettek elõttem szavaikkal és életükkel. Köszönöm mindazok bölcsességét és szeretetét, akik elöljáróim az Úrban. Tudom, hogy az okos ember meghajtja fejét az intelem elõtt. Legyen örökké áldott a Magasságos, hogy feddéseit és útmutatásait mindig idõben fakasztotta fel tanítóim ajkán!
Szombat Ne csalja meg senki a honfitársát. Féld Istenedet. 3Móz 25,17 (1Thessz 4,6; Júd 1–2.20–25; Dán 2,1–3.27–49) Az istenfélelem és a becsületesség együtt kell, hogy járjon. Az egyház számára – amely a szekuláris világ erõs befolyása miatt sok tekintetben világiasodik – és az egyházi külsõségeket sokszor kulisszaként felhasználó világ számára ez mégsem ilyen egyértelmû. Újra fel kell rá hívni a figyelmet, tanítani kell, mert új erkölcsiségre van szüksége nemzetünknek ahhoz, hogy talpra álljon. Urunk, kezdd rajtunk és bennünk tisztogató munkádat! Mert ezt az új, krisztusi erkölcsöt nekünk kell felmutatnunk. Hiszem, hogy ha saját családunkban, gyülekezetünkben egyre többen megéljük ezt, akkor a hét szûk esztendõ után az örömünnep éve is ránk köszönt majd! g Szõkéné Bakay Beatrix
mára egyre kevesebb tér marad a cselekvésre, és a próféta panasza egyházunk panaszává lesz: „Ó, Izráel reménysége, szabadítója a nyomorúság idején! Miért lennél olyan az országban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be? Miért lennél olyan, mint a riadt ember, mint az olyan férfi, aki nem tud segíteni? Hiszen te közöttünk vagy, Uram, rólad neveznek bennünket: ne hagyj el minket!” (Jer 14,8) Ha Lélek nélkül építünk egyházat, gyülekezetet, akkor talán javulni fognak a statisztikák, emelkedni fog a megkereszteltek és konfirmáltak száma, többen lesznek az istentiszteleten, a bibliaórán és a hittanórákon, javul a gazdasági mérleg, de egyházunk mégsem lesz több – Pál apostol szavával – test szerint élõ, test szerint gondolkodó, test szerint ítélõ, test szerint beszélõ és test szerint cselekvõ holt lelkek egyesületénél. Az elõzõ mondat elsõ szavaként olvasható ha nem a jelenre, hanem a jövõre néz. A jelenben el kell fogadnunk Pál di-
agnózisát, és nem szabad keresnünk a kibúvókat, mint ahogy egykor az apostol honfitársai tették Ábrahámtól való származásukra hivatkozva. Ma sem segít a reformáció úttörõitõl és a hitvalló õsöktõl való származás. Isten újszövetségi népében, az egyházban csak a Lélektõl való születés számít. Ez a terápia kezdete. De a terápia feltétele a diagnózis elfogadása: „…a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni.” El kell ismernünk, hogy istentelenek, elveszettek, Isten országa számára holtak vagyunk egészen addig, amíg Isten Lelke teljesen be nem tölt, hatalmába nem kerít, újjá nem teremt bennünket. És ha a terápia már folyamatban van, ha Isten Lelke elkezdte rajtunk és bennünk újjáteremtõ munkáját, és ezért úgy gondoljuk, hogy Pál diagnózisa csak a terápia megkezdése elõtt volt ránk érvényes, és most már akkor sem lennénk test szerint élõk,
15
A VASÁRNAP IGÉJE
akkor sem állnánk szemben Istennel, ha a Szentlélek akár egy pillanatra is magunkra hagyna, akkor újra testi módon ítélünk önmagunk felõl. A terápia máris megszakadt, az apostol diagnózisának megállapításai pedig ismét teljes súlyukkal nehezednek ránk. Ha azonban naponta küzdünk a test szerinti gondolkodás visszatérésének kísértése ellen, akkor vigasztalásunkra lesz az apostol bátorítása: „Ha pedig Krisztus bennetek van, bár a test a bûn miatt halott, a Lélek életet ad az igazság által. Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,10–11) g Véghelyi Antal
Imádkozzunk! Jöjj, újjáteremtõ Szentlélek! Szüld újjá és újítsd meg egyházadat, benne minden gyülekezetet. Ábrázold ki rajta Krisztus egy és oszthatatlan testének vonásait. Egyesítsd népedet békességben, a hit és a szeretet egységében. Ámen.
Új nap – új kegyelem Oratio œcumenica Vasárnap
Urunk, mennyei Atyánk, hálát adunk neked a gyülekezet közösségében, hogy igéddel emlékeztetsz bennünket arra, mennyi jót cselekedtél velünk eddig. Köszönjük, hogy megtapasztalt irgalmad bátoríthat bennünket kéréseink eléd tárásához. Kérünk, hadd tudjuk elfogadni Lelked vezetését, hogy gyülekezeteink és az egész kereszténység a tõled áradó, felülrõl jövõ erõrõl tegyen bizonyságot. Add, hogy a te néped mindig és mindenben neked akarjon megfelelni, tisztán éljen, és elforduljon a világ csábításától! Kérünk, adj erõt ahhoz, hogy félelem nélkül és hitelesen tudjunk tanúskodni a Jézus Krisztusban kapott életrõl és a feltámadás erejérõl. Kérünk, legyen gondod otthonunkra, családunkra. Amikor iskolába indulnak a gyermekeink, add, hogy megérthessék: elsõsorban a neked tetszõ életre kell felkészülniük. Ne engedd, hogy a teljesítménykényszer etikátlan lépésekre sarkalljon bennünket, fáradtságunk ingerültté tegyen minket szeretteinkkel szemben. Add, hogy otthonaink is a te Lelked fennhatósága alatt állhassanak! Kérünk a világi felsõbbségért, vezetõinkért. Add, hogy a történelem nehézségei és a helytelen döntések is emlékeztessék õket arra, hogy neked tartoznak számadással. Add, hogy kegyelmes közbelépéseid alázatra késztessenek minket, és megtartó hûséged arra indítson bennünket, hogy becsületesen éljünk és szolgáljunk másokért. Kérünk, legyen gondod a betegekre, a testi, lelki bajok miatt szenvedõkre, a halál partján állókra; azokra, akik vágynak elköltözni innen és azokra is, akik félnek a haláltól. Emlékeztesd õket eddigi jóságos tetteidre! Add, hogy testük gyengesége és fáradtsága ellenére is megtapasztalják Lelked vigaszát! Hadd lássák meg: több az élet a fizikai valónknál, és nyomorúságaikban add, hogy tõled várják az enyhülést! Add, hogy mostani állapotuk hozzád vezessen, és emlékeztesd õket arra, hogy aki tebenned hisz, örökké élhet. Köszönjük, Atyánk, hogy te jobban tudod, milyen módon kell segítened rajtunk. Hisszük, hogy reménységeinket is felülmúlva többet és jobbat fogsz adni, mint amit kértünk. Legyen tied a dicsõség és a magasztalás mindazokért a jó dolgokért, amelyeket eddig elvehettünk a kezedbõl és amelyeket ezután ránk árasztasz. Ámen.
Amint Jézus beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Lk 17,12–13 (Zsolt 72,12; Lk 17,11–19; Róm 8,12–13.14–17; Zsolt 119,137–144) A tíz leprás Jézustól távol állt meg, de „elkiáltotta” hozzá kérését. Nincs az a távolság, melyet le ne gyõzhetne az imádságos kérés, de ehhez találkozni kell Jézussal, nem elkerülni õt. Érzékelhetjük a távolságot, a hiánya miatti ürességet, de még jobban kell éreznünk bûnünk miatti nyomorúságunkat; azt, hogy ezen csak õ segíthet, és segít is, mert nála van könyörület. Az Úr megmenti a segítséget kérõ szegényt…
Hétfõ A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. Róm 5,5 (Zsolt 25,5; 2Tim 1,1–6/7/; Dán 3,1–30) Megpróbáltatások közepette szorulunk rá a legjobban a reménységre. De bizonyos-e a reménység? Nem csupán önáltatás? Két biztosítékunk van a megszégyenülés ellenében: Isten szeretete és a Szentlélek ereje. Csak hit kell hozzá, hogy újra és újra elfogadjuk Isten szeretetét, ehhez pedig a Szentlélek ajándéka segít hozzá: õ teremt bennünk hitet.
Kedd Jaj azoknak, akik jogtalan rendeleteket hoznak, elnyújtják a nincstelenek perét, megfosztják jogaiktól népem nyomorultjait. Ézs 10,1–2a (Róm 13,4; Jn 9,24–38/39–41/; Dán 5,1–30) Szívesen hárítjuk át a „jaj”-t magunkról a hatalom hordozóira. Nekik is meg kell állniuk Isten ítélete elõtt. De lássuk be, hogy Isten szava nemcsak a törvényhozókra, hanem a törvény használóira – mindnyájunkra – is vonatkozik. Sok szó esik napjainkban az erõszak elhatalmasodásáról. Családon belüli erõszak, munkáltatói kényszer, szexuális agresszió fertõzi közösségi életünket. Ezek mögött ott van az önzés, az a hozzáállás, hogy „egyedül én vagyok fontos”, és az a látszat, hogy a törvény az én javamat munkálja. Pedig a törvény meg is ítél – engem is! Ne feledjük azt sem, hogy a legfõbb törvény a szeretet parancsa.
Szerda Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok, mert több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál.” Lk 12,22–23 (Józs 1,13; Filem 1–16/17–22/; Dán 6,1–29) Jézus tanítványa nem lehet aggodalmaskodó. Ez a bizalom hiányát jelenti – különösen is életünk és testi szükségleteink terén. Aggódhatunk a világban tapasztalható szegénység miatt is. Mi azonban naponta kérjük a mindennapi kenyeret, és ezzel elfogadjuk Isten gondviselõ szeretetét. Hit kérdése számunkra, hogy Isten naponta megadja eledelünket, kielégíti testünk minden szükségletét. De hitünk egyben arra is kötelez bennünket, hogy mások szükségletérõl is gondoskodjunk.
Csütörtök Az Úr Jézus így szólt Pálhoz: „Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségbõl a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy az énbennem való hit által megkapják bûneik bocsánatát.” ApCsel 26,18 (1Kir 18,30; 1Krón 29,9–18; Dán 7,1–14) Saul arra kapta az elhívást, hogy nyissa meg az emberek szemét, és a bûn sötétjébõl az élet világosságára vezesse õket. Urunk mireánk is bízta ezt a missziót. El lehet jutni a Sátán hatalmából Isten világosságára. Ezt példázza Pál, illetve sok más tanítvány és Krisztus-követõ élete is – tükrözze ezt a mi életünk is! A megtérés és a hit által nemcsak mi, hanem mások is eljuthatnak a bûnbocsánatra és az örök életre.
Péntek Miután Jézus felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is. ApCsel 2,33 (Jer 16,21; Jn 13,31–35; Dán 7,15–28) A feltámadott Krisztus a mi élõ Urunk, akit Isten a jobbjára emelt, aki a Szentlélek birtokában van, és Lelkét reánk is kitöltötte. Tanúivá tett minket, hogy az élõ Jézus bizonyságtevõ szavunk és életünk által tovább végezhesse azt, amit Atyja rábízott. Õ élteti és erõsíti tanúinak seregét, õérte adhatunk mi is hálát Istenünknek.
Szombat Tartsátok becsületbeli dolognak, hogy tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek. 1Thessz 4,11 (Hab 2,6; 2Thessz 2,13–17; Dán 12,1–13) Krisztus követõinek két jellemzõjét írja le az apostol: csendes élet és becsületes munkavégzés. Sztárokat, sikeres embereket mutogató világunkban mi, Jézus követõi a csendes, becsületes, tartalmas életvitellel tölthetjük be Isten akaratát. Ehhez az életmódhoz hozzátartozik a tisztességes munka, mely mások javát, segítését mozdítja elõ. Ez természetes kötelesség, nem pedig érdemszerzõ magatartás! g Tóth-Szöllõs Mihály
16
2005. augusztus 21–28.
evél&levél
EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL „Gondolkodhatunk együtt tovább a szerelemrõl…” E felhívással végzõdik Frenkl Róbert írása az Evangélikus Élet július 24-i (30.) számában. Valóban felkeltette az érdeklõdésemet igényes stílusú elmélkedése a legmélyebb emberi érzelemrõl, a szerelemrõl. Írásában fejtegeti, hogy korunk akcelerált ifjúsága biológiailag igen hamar éretté válik, szociológiailag viszont egyre késõbbre tolódik a házassági elkötelezõdés lehetõsége. Fiataljaink húsz-harminc éves koruk között a pálya- és társválasztási bizonytalanság olyan vákuumában élnek, amelyet az elõzõ generáció nem is ismerhetett. (Nekik a háború utáni években más nehézségekkel kellett megküzdeniük; nem ismerhették a konzumvilág feszültségeit.) A házasság keretein kívüli – házasság elõtti és házasság melletti – szexuális életet paráznaságnak, bûnnek nyilvánítja kereszténységünk. De mit jelent a bûn? Többféle nyelvi értelmezés próbálja a lényegét visszaadni. Számomra a legképszerûbb a vétek szó, azaz mintegy „valamely cél elvétése, eltévesztése”. Az esetleges közhiedelemmel ellentétben nem a szex a bûn. Ellenkezõleg, az csodálatos dolog! A bûn azonban
mindenben elõbukkanhat: evésbenivásban, alkoholban, drogokban, torzult magatartási képletekben, munkában, lustaságban. Gondoljunk csak arra, hányféle függõséget tartunk ma már számon! A bûn, a vétek lényegiségét tekintve nem a cselekvési formákhoz kötõdik. Ezen a ponton csúszhatunk át a törvénykezésbe, a farizeusok gondolkodásába. Emberi mivoltunkat vagy nõként, vagy férfiként éljük meg. A férfi legõsibb motivációja a harc, a küzdelem és a gyõzni vágyás: küzdelem az életért, a gyõzelemért, a nõért. A nõ biztonságra vágyik, hiszen nem kisebb dologra vállalkozik, mint az utód megszülésére (akár az élete árán is). Méltán várja el, hogy megküzdjenek érte. Biologikuma a legrátermettebb hím választását sugallja. A nõi befogadó princípium a férfit dicsérni, segíteni, gyõzelemre juttatni hivatott, hogy ezzel betöltse gyõzelmi vágyát. „…szerzek néki segítõ társat, hozzá illõt” – mondja Isten (1Móz 2,18; Károli-fordítás). A cél közös, és a harc vérre menõ: a tét nem kisebb, mint a túlélés. Túlélés az egyed szintjén, és túlélés a faj szintjén,
amely majd a generációk sorozatában realizálódik. A megélt szerelmi kapcsolatból nõhet ki a család mint megélt életközösség, és nyújt további pszichoszexuális alapot és modellt az utódgenerációk láncolatában. Merthogy a nemiséget, a nemi identitást tanulni és gyakorolni kell ám! – halljuk manapság mindenfelõl. Ez így is van! Ennek legjobb gyakorlótere a család. Már az intrauterin – méhen belüli – életszakasztól kezdve a szoptatás imprintingjein át a szerepjátékokon keresztül tanulunk, mígnem a személyiség éretté válik az önálló döntésre, a párválasztási elkötelezettségre. Az ideálisan alakuló folyamatban a nemek szinte maguk kívánják és sürgetik a házasságot, azt a szoros létformát, amelyben megélhetik értékességüket és fontosságukat. A házasságban realizálódhat legmélyebben és legvédettebben személyiségük teljes fúziója, és alakulhat ki az érett szerelem. Mi az, ami ebbõl napjainkban a legkönnyebben elillan? Elvész például rögtön a férfi küzdelme. Pedig értékessé az válik, amiért megküzdöttünk! A nemek az egyre tökéletesedõ fogamzásgátlók
Hormonsors vagy hitben alapozott szerelem Van már három évtizede is annak, hogy a Vigilia címû katolikus folyóirat körkérdéseket tett fel a házasság elõtti nemi életrõl, a fiatalok együttélésérõl. Sok vélemény hangzott el, a legtöbbet már el is felejtettem. Egy orvostanhallgató lányét azonban nem: „A barátommal – aki szintén az orvosira jár – szeretjük egymást, és tanultunk élettant is, így megadtuk magunkat hormonsorsunknak…” Ez a régi (új vagy inkább örök) vélemény jutott eszembe, amikor Frenkl Róbert Szerelem címû írását olvastam az Evangélikus Élet július 24-i számában. A szerzõ utal a néhány évvel ezelõtt megjelent, válással kapcsolatos írására is. Akik pedig az evangélikus Útmutató alapján (is) olvassák a Bibliát, három napra rá, július 27-én a Mt 19,4–12 szakasszal is találkozhattak, benne Jézusnak a házasságról való tanításával. Mondhatnánk: így válaszol gyorsan az Isten. Jézus tanításában két csodálatos dolog van: az egyik, hogy õ maga tanít, a másik pedig, hogy a gyökerekig megy vissza, a Teremtõ eredeti szándékára mutat rá. Az pedig nem más, mint: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt el ne válassza.” (Mt 19,5–6) Elolvasom ezt az igét egyszer, kétszer, tízszer; ízlelgetem a szavakat, bámulom tömörségét. Megpróbálom a „feleség” (férj) szót mással helyettesíteni: ragaszkodik barátnõjéhez, udvarlójához, kedveséhez, szerelméhez, szeretõjéhez, élettársához, partneréhez… Valami nem stimmel, valahogy nem illik ide semmi más, csak a feleség (férj) szó. Miért? Mert Jézus így mondta. És Jézus tudja, hogy miért ezt mondta. Tehát: „Ahhoz, hogy a fiatal jól döntsön abban a kérdésben, hogy mivel akar foglalkozni, és hogy kivel akar együtt élni, elsõsorban” nem „önmagát kell jól megismernie”, hanem Jézust! (Az idézõjeles részek Frenkl Róberttõl valók.) Ha fiatal és idõs Jézust akarja egyre jobban megismerni, saját magát fogja jól ismerni. Luther Márton a bûnrõl azt írja, hogy „egy embertõl, Ádámtól eredt; az õ engedetlensége miatt lett minden ember bûnössé, a halálnak és ördögnek alávetve. Ezt nevezzük eredendõ bûnnek vagy fõbûnnek. Ennek a bûnnek a gyümölcsei azután azok a rossz cselekedetek, amelyeket a Tízparancsolat tilt.” A Biblia még egy lépéssel korábbról eredezteti a bûnt azáltal, hogy az engedetlenséget a hitetlenségbõl vezeti le. Tehát Frenkl Róbert téved, mert nem az erõszak, a felelõtlenség, az ösztönszintû, a másikkal visszaélõ kapcsolat, a csalás, a hûtlenség stb. a bûn, hanem ezek a gyümölcsök, mégpedig a hitetlenség bûnének rossz gyümölcsei. Amikor korunkban a fiataloknál „a biológiai érés és a szó teljes értelmében vett társadalmi érés” nagymértékû eltávolodása tapasztalható, akkor
nem vesz rajtunk erõt a hitetlenség? Mondhatják, mondják: ez egy merõben új helyzet, a Biblia korában ilyen nem volt; Isten sem várhatja el a fiataloktól, hogy a házasságkötésig várjanak a nemi élettel; tudomásul kell venni, hogy nem vagyunk egyformák, meg kell védeni a konzervatív fiatalok ahhoz való jogát, hogy szûzen mehessenek a házasságba, de a nem konzervatívok azon jogát is, hogy együtt éljenek, hogy megadják magukat hormonsorsuknak stb. A hit annyit jelent, hogy a fiatalok biológiai és társadalmi érése közötti jelentõs idõkülönbségbõl adódó feszültségek leküzdésében van segítség. Ha ez valakire teherként nehezedik, akkor nem kell egyedül hordoznia. Megoszthatom az utamon velem vándorló Jézussal. Hiszem, hogy nem a hormonok elõtt kell megadnunk magunkat, hanem Jézus elõtt, aki nem földre terít, mint a vágyaink, hanem felemel bennünket. Az ige szerint a hit – bizalom. Bízunk-e abban, hogy az Atya mindent jól és a javunkra teremtett? Az alkalmas idõt is, a társamat is, azt az egyetlenegyet, akit be akar nekem mutatni (ha tudja, mert nem foglalt a szívem), hogy a házasságban egy test legyek vele. A tizenkét gyermekes Balczó András mondta egy elõadásában: „…a szerelemben csak én õneki, csak õ énnekem. E nélkül nem szerelem a szerelem. Ha fenntartások vannak, az bizony nem szerelem.” Ilyen fenntartás lehet a ma oly gyakori kipróbálás. Kipróbáljuk, összeillünk-e, nemcsak szellemileg és érzelmileg, hanem testileg is. A szív legmélyén pedig ott az Isten iránti bizalmatlanság, hitetlenség: 1. nekem kell próbálgatásokkal megtalálni az igazit, senki nem fog hozzá elvezetni, avagy más szóval Istennek is be kell segíteni; 2. ha õ az Isten által rendelt társam, akkor az összecsiszolódás rendelt ideje jobb, ha az én menetrendem szerint történik, mert jobban tudom az alkalmas idõt. Ez bizony nem hitre építkezõ szerelem. Beszélgetek szülõkkel, szülõtársakkal. Tízbõl kilenctõl azt hallom, hogy „amit csak tudok, mindent meg akarok adni a gyerekemnek, hogy ne legyen olyan küzdelmes az élete, mint az enyém volt”. Jó ez? Miért jó, ha egy fiatal nem tanul meg küzdeni? Sok szülõ, nagyszülõ természetesnek veszi, hogy maga szûzen ment a házasságba, gyermeke, unokája esetében pedig megérti, hogy az nem így gondolkodik. Mert a belsõ küzdelemtõl is meg akarja óvni. Így azután a fiatal hogyan fogja és milyennek fogja megismerni azt az Urat, akitõl a legnagyobb segítséget kaphatná? „Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú? Úgy, hogy megtartja igédet.” (Zsolt 119,9) Pál apostol pedig így ír Timóteusnak: „Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívõknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban.” (1Tim 4,12)
világában kockázatok nélkül vállalhatják a szerelmi együttlétet. Kicsi a tét, a férfinak nem kell se bizonyítania, se felelõsséget vállalnia. Ezzel rögtön a legalapvetõbb érzelmi szükséglete csorbul: nõje nem tiszteli. Nem tiszteli, és nem is meri magát rábízni. A nõ számára pedig megszûnik az áhított biztonság. Gyermeket nem mer vállalni, tanul és dolgozik, hogy önmagáról gondoskodjon. A kimûvelõdött nõ újra csak a férfi fölé kerekedik, rontva annak presztízsét. A kölcsönös szerepelvárások közötti feszültség egyre nõ. Kultúránkban új réteg jelent meg: a szingli nõ típusa. Alkalmi vagy ideiglenes párkapcsolataik jól szimbolizálják a fogyasztói szemléletet: egyszerhasználatosság, eldobhatóság. A leváltható partnerek önkéntelenül is versenyhelyzetbe kerülnek. A megfelelési kényszer növekedhet, ez pedig egyik félnek sem jó. Az elkötelezõdés igénye nem tud kiteljesedni, a házasságot így egyik fél se meri sürgetni. Nincs biztonság, nem alakul ki a bizalom. Van-e megoldás? Nem hiszem, hogy az út visszafelé vezetne. A nõk tanulása,
mûvelõdése önmagában jó. Nem bûn. A szex és a szerelem is igen jó. Az sem bûn. Mit is neveztünk tehát bûnnek? Mi okozza az elhajlást, a céltévesztést? Hol találunk megoldást, ha nem a kialakuló társadalmi viszonyrendszerünket akarjuk kárhoztatni? A változás mindenképpen egyszemélyes ügyként indul. Sorsát ki-ki magában hordozza. Formálódó személyiségünk tehet alkalmassá bennünket mindenkor a másik ember iránt megélt érzelmekre és a vele való kapcsolatra. A Biblia lapjairól sokféle árnyalásban kapunk képet a keresõ emberrõl, aki életének megoldásait Istennél akarja megtalálni. Változatos formákban tárul elénk egy-egy élethelyzet, amelyben Isten cselekszik, elhív, kiformál, és végül alkalmassá is tesz – éppen a szerelmi ügyekben is – az élet legmagasabb rendû érzelmének, a szeretetnek, a szerelemnek a megélésére. Isten ebben a célt elvétõ keresésben pedig mindenkori közösségét, azaz gyõzelmet és biztonságot garantáló korrekcióját ígéri. Konrad Bollmann-né Máthé Györgyi
Válasz a hozzászólásokra Gyülekezetünkben három-négy hónaponként ifjúsági istentiszteletet tartunk, amelyen a fiatalok szolgálnak. A gazdag programban bizonyságtétel is van; egy fiatal elmondja a gyülekezetnek, hogyan ismerte meg Jézust. Legutóbb egy huszonkét éves repülõmérnök fiú mondta el, hogy miként hallotta meg a jézusi hívást. Azt is hallhattuk tõle, hogy megtérése után hosszabb ideig nem tudta elfogadni, hogy a szexualitásnak Isten a házasságban teremtette meg a rendelt helyét. Hála a mennyei Gazdának azért, hogy nem kemény eszközökkel és nem bukások után, hanem szeretõ szívével vezette rá arra, hogy életében a „ketten egy testté” majdan a házasságá-
Köszönöm empatikus reflexióikat! Sajátos módon összhangban vannak, mintegy egymást is kiegészítik; úgy érzem, valóban továbbgondolkodva, szeretettel, segítõ attitûddel íródtak, semmiképpen nem ítélkezve vagy kinyilatkoztatva. Magam is vallom, hogy a hitetlenség a bûn, és ebbõl erednek a „bûnök”. De az emberi együttélés nem csak keresztényeket jelent, és bizony a „rossz gyümölcsök” – az erõszak, a csalás, a visszaélés stb. – önmagukban is, a szó minden értelmében, no meg ó- és újszövetségi értelemben is – bûnök. Köszönöm a visszapillantást; nem ismertem, de szellemes, érdekesen szemérmes és õszinte a „hormonsors” kifejezés; érthetõ, hogy a Vigilia közölte. Az ember bioszociális lény. Az önismeretet semmi nem pótolja. Tisztában vagyok azzal – talán írásom és a reflexiók is jelzik –, hogy az egyháznak nem csak a tiltás a mondanivalója, de valóban van ilyen rossz tapasztalatom. Magam is úgy vélem, hogy az út nem vezet visszafelé. A hagyományos férfi- és nõi szerepek jelentõs változása – többek között a szingli nõtípus megjelenése – igényli, hogy erre a helyzetre is legyen adekvát keresztény mondanivalónk. Szép gondolat, nagy reménység és kegyelem az isteni korrekció, amely keresésünk eltévelyedéseire mindig megoldást jelenthet. Frenkl Róbert
Becsüljük meg Isten ajándékait!
ban valósulhat meg. Istennek legyen hála azért is, hogy a felnõtteken kívül negyven fiatal – köztük sok serdülõ – hallgatta ezt a bizonyságtételt. Olyan korban élünk és olyan a vitastílusunk, hogy az ilyenfajta válaszokba bele kell írni, hogy mit ne gondoljon az olvasó. Azt semmiképpen se, ami nincs benne, vagyis hogy a házasság elõtt, a házasság mellett (mással) vagy a házasságon kívül nemi életet élõket bárki is (ember) elítéli. Nem erre hívattunk. Az igét viszont fel kell mutatni, hátha valaki beletekint. Befejezésül: Frenkl Róbert azt írja, hogy „bármennyire is sok sajátos veszéllyel jár a korai szexuális élet, egy újabb csapdát jelent, ha az egyházban errõl a kérdésrõl csak annyi a mondanivalónk, hogy a korai testi kapcsolat bûn”. Vajon személyes rossz tapasztalatából írja ezt a szerzõ? Tudom, az egyházat nem kell megvédeni, de jelentem, az egyháznak nem csak ennyi a mondanivalója. Ellenben sokkal több és gazdagítóbb, mint a szülõké, pedagógusoké, orvosoké, pszichológusoké stb. együttvéve, mert a Teremtõét is elmondja. Garádi Péter (Biatorbágy)
Köszönetet szeretnék mondani Andriska Jánosnak az Evangélikus Élet július 31-i számában megjelent A boldog nemzet címû írásáért. A gazdasági fejlõdés ellenére az általános szellemi leépülés – idõnként barbárság – érzése, az emberi minõség romlása, az anyagi oldal egyoldalú túlhangsúlyozása, a technikai civilizáció fojtó sivársága, egyfajta kilátástalanságérzés által nõ az érdeklõdés az e világon túli valóságok iránt. Tért hódít az ezotéria, az okkultizmus, a jóslás, a babonaság, a varázslás és a menekülés leggyakoribb formája: a kábítás. Hol a múlt század felvilágosult, magabiztos, minden tekintélyt leromboló embere? Dideregve ül a „semmi ágán”, és attól fél, hogy mikor robban fel az, amit alkotott… (1Móz 1–3) A 20. század drámája egyfajta istenbizonyíték is lehet a számunkra. A világba belekódolt szent kereteket nem feszíthetjük szét. Misztérium marad a kezdet és a vég, titok az emberi lét és az ember maga, a küszöböt sérülés nélkül nem léphetjük át. Itt legfeljebb térdre esni lehet. Bizonyára nem fog visszatérni a kommersz vallásosság és egyháziasság, amelyet megítélt a történelem. Azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a különféle erõk hatalmában vergõdõ világ reménysége egyedül Jézus Krisztus, aki a mindenség Ura (ApCsel 16,36). Õ és egyedül õ hozta azt az életenergiát a világba halála és feltámadása, élõ szava által, amelynek a világ a létezését köszönheti: az õ szeretetét. Hála Istennek, az õ szeretetét hordozó angyalok is jelen vannak közöttünk. A kiteljesedett emberi léthez hozzátartozik Isten ajándékainak a megbecsülése, amelyekkel életünket gazdagítja. Isten ajándéka a föld, amelyen élünk, az otthon, a család és a haza is! Mások kultúrájának felfedezése örömmel és tisztelettel kell, hogy eltöltsön minket. Azonban egyre inkább erkölcsi és hitbeli felelõsségünk – évtizedes közöny után – a saját kultúránk újbóli felfedezése, szeretete, ápolása, védelme, megbecsülése és féltése. Ennek fontosságát – akár kegyességi szempontból – mellõzni lelki elszegényedéshez vezet. A világon szétszóródott, valamikori kárpátaljai fiatalok hálásan emlékezünk lelkészünkre, Koren Emilre, aki az Ige mellett olyan hitvallók írásaiból is olvasott nekünk, mint Reményik Sándor, Babits Mihály, Ady Endre, József Attila, Tamási Áron és Nyírõ József. Legyen emléke áldott! Kinczler Irén (Budapest)
Gyermektábor Telekgerendáson Csanádalberti, Ambrózfalva, Pitvaros és Nagyér evangélikus gyülekezeteinek és a szülõknek az anyagi támogatásával, illetve Vati Zsuzsanna evangélikus lelkész, Hodák Mária pitvarosi óvónõ és Vati József festõ segítségével Telekgerendáson, a volt kultúrház épületében júliusban gyermektábort szerveztek. A táborban imádságokat, szép énekeket tanultak és gyakoroltak a gyerekek, ezenkívül József történetét is színpadra vitték. Az énekeket egy orosházi fiatal leány gitárkísérete tette emlékezetessé. A programok között szerepelt rajzverseny, festés, közös játék és vetélkedõ. A hetet gitáros istentisztelet zárta a táborba érkezõ szülõk és Nagy Ervinné orosházi ifjúsági referens közremûködésével. Köszönettel és elismeréssel tartozom a tábor szervezésének ötletéért az említett segítõknek és külön Nagy Ervinnének. Várjuk a folytatást; a tervek szerint a következõ tábor helyszíne a Börzsöny lesz. Részletek Dégi Györgynek, Pitvaros polgármesterének a levelébõl
2005. augusztus 21–28.
mozaik
EVÉL&LEVÉL&EVÉL&LEVÉL
Maradandó élmény
Figyeljünk oda a pályázati kiírásokra!
Mennyibe kerül? Kedves Kendeh K. Péter! Két szempontból is elgondolkodtató volt olvasni az Evangélikus Élet augusztus 14-i számában az Esküvõ – mennyibe kerül? címû cikkét. Elõször is azért, mert valóban jó lenne, ha az egyház missziói szeretetbõl végezné a kazuális szolgálatokat (nemcsak az esküvõt, hanem a temetést és a keresztelést is). Ez lenne az ideális. Ugyanakkor ott van a másik szempont: az egyház mint szervezet kialakulása óta támogatásban részesül a szolgálatait – vigyázat: nem a szolgáltatásait! – kérõk részérõl. A páli „méltó a munkás a maga bérére” (1Tim 5,18) meg az „aki tanításban részesül, részesítse javaiban tanítóját” igehelyek világosan beszélnek errõl. Mint gyakorló lelkész tudom, hogy hányszor kérnek (maradjunk az esküvõnél) szolgálatot olyanok, akiknek tényleg semmi – sem lelki, sem anyagi – közük az egyházhoz. Úgy vélem – és ez a képviselõ-testületünk véleménye is –, hogy a gyülekezet rendszeres fenntartó tagjaival szemben etikátlan, hogy az ilyenek ne hordozzák ennek az eseti szolgálatnak a költségterheit, és ne járuljanak hozzá legalább ilyen alkalmakkor a templom fenntartásához, a kántor, az egyházfi tiszteletdíjához vagy a díszítés költségeihez. Úgy gondolom, ezt maguk az érintettek is megértik, és természetesnek veszik, ha a megfelelõ módon közlik velük. Ami pedig a szolgálat vagy szolgáltatás és rendezvényszervezés kérdését illeti, az elsõsorban azon múlik, hogy az esketõ lelkész mennyire veszi komolyan az elõzetes jegyesoktatást. Ebbõl kifolyólag a Budavárban például nagyon ritka az, hogy meg nem keresztelteket esketnénk, viszont évente hat-nyolc olyan felnõttet keresztelünk, akik éppen esküvõjük kapcsán kerültek elõször hozzánk. A „Mennyibe kerül?” kérdéséhez pedig két szélsõséges példa: nagy, flancos esküvõ, limuzin, drága vacsora – úgy tippelem, milliós költség. A „Mennyibe kerül a templom?” kérdésre a lelkész szerény válasza: „Tetszõleges adományt elfogadunk.” Az adomány ezek után tízezer forint. Ennyire becsülik az egyházat. Egy másik példa: a jegyesoktatás során beszélünk az esketési liturgiáról, eljutunk a gyûrûhúzásig. Zavart egymásra nézés, majd a võlegény kiböki: ezt ugorjuk át, nem lesz gyûrûnk, majd késõbb veszünk. A végén a félénk kérdésre – „Mennyibe kerül az esküvõ?” – a válasz: „Semmibe. Inkább vegyetek magatoknak egy pár gyûrût.” Azt gondolom, hogy a cikk, amely ráadásul vezércikk volt, nem használt. Egyrészt mert erõsítette azokat a véleményeket, amelyek az egyház kutya kötelességének tartják az ingyenes – tudatosan írom így – szolgáltatásnyújtást. Másrészt bántja azok igazságérzetét, akik esetleg a kis nyugdíjukból hûségesen áldoznak gyülekezetükre, templomukra, miközben a náluk anyagilag sokkal jobb helyzetben lévõk ingyen használják. Én ezt tartom erkölcstelennek, és nem azt, hogy az esküvõ kerül valamennyibe. Ez egy gyülekezeti munkát végzõ, idõsebb lelkész véleménye. Üdvözlettel: Balicza Iván budavári igazgató lelkész
SZÓLJON HOZZÁ ÍRÁSAINKHOZ A W W W. E V E L E T. H U C Í M E N ( I S ) !
– Mielõtt a révfülöpi napok kerülnének terítékre, hadd kérdezzem meg: nem zavarta Önt, hogy férfiként egy „nõi konferencián” kellett szolgálnia? – Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy „ellenségnek” tekintene akár csak egy is a részt vevõ asszonyok közül; nem folyt férfiszapulás Révfülöpön. Sõt inkább én csodálkoztam el némelyik édesanya lelkierején. Hatalmas terheket viselnek, amelyeket nem tudom, hány férfi tudna elhordozni. Meglepett, hogy az elvált asszonyok kudarcaik miatt nem másokat okolnak – például a volt házastársukat –, hanem õszintén szembenéznek saját mulasztásaikkal is. – Ön a fiatalokkal volt egész héten, mégis volt alkalma benyomást szerezni az édesanyák „hõsiességérõl”… – Sokszor éppen a gyermekeikkel folytatott beszélgetésekbõl rajzolódott ki elõttem egy-egy édesanya képe; a fiatalok visszajelzéseibõl ismertem meg az asszonyok sorsát. Arra is kínálkozott alkalom, hogy találkozzam velük, hiszen a délelõtti bibliaórák után az én csoportom tagjai és a felnõttek közös elõadásokat hallgattak. A délutáni fürdõzések során pedig felnõttek és ifjabbak – mint egy nagy család – együtt élvezhették a pihenés óráit.
A SZERZÕ FELVÉTELE
b Ebben az esztendõben is összegyûltek az egyedülálló édesanyák és gyermekeik, hogy egy felejthetetlen hetet töltsenek el Révfülöpön, az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban. Az augusztus 6. és 13. között megrendezett konferencia témáját a Nõi Missziói Szolgálat e rövid felszólításba sûrítette: „Örüljetek!” Hámori Péter másodévet végzett teológushallgatót – aki segítõként a gimnazisták bibliakörét vezette a hét folyamán – a konferencia szervezõjeként arról kérdeztem, hogy célt ért-e az alkalom.
– Azt, hogy Ön teljes családban nõtt fel, a szülei pedig szép, példamutató házasságban élnek, elõnyként vagy éppen hátrányként élte meg a konferencia ideje alatt? – Valamit megértettem a szolgálattal kapcsolatban ezen a héten: Isten nem az alkalmasságunkat nézi, hanem a felada-
tot. Az õ igéje meg kell, hogy szólaljon. Elõfordultak olyan helyzetek, amikor csak döbbenten álltam; hallottam olyan történeteket, amelyek elnémítottak. Ekkor értettem meg: Isten nem azt várja tõlünk, hogy oldjuk meg a problémákat. Ezt egyedül õ teheti meg. De ránk bízza az imádság szolgálatát, valamint annak hirdetését, hogy õ szabadító Isten! – Tudom, hogy a hét elõadásai közül Önt leginkább a Zsibrikrõl érkezett, drogtól szabadulni vágyó fiatalok vallomása ragadta meg… – Igen, ez így van. Különösen annak a több éve – ahogy õk mondják – tiszta fiúnak a szavai, aki elmondta: hiába nem él a kábítószerrel, mégis egy életen át veszélyként leselkedik rá, hogy visszaeshet. Ahogyan õ fogalmazott: „A drog olyan fogság, amibõl nincs teljes szabadulás.” Az ifis csoportban beszélgettünk a döntés felelõsségérõl. Vannak dolgok, amelyeknek a terhét le lehet tenni, de a következményeiket nem lehet elkerülni. – Ha most itt hagynánk abba a beszélgetést, az olvasók úgy vélnék, hogy egy önmarcangolós, borongós hangulatú konferencián vagyunk túl… Pedig szó sincs errõl. Mi ott Révfülöpön átéltük Isten szeretetét, valóban örvendeztünk. Éppen a felszabadult légkör, a vidámság miatt lehetett nehéz átélni a búcsú pillanatait. Az utolsó percekben mit helyezett a fiatalok szívére? – Pelét, a híres brazil focistát idéztem. „A labdát nemcsak megszerezni kell tudni, hanem megtartani is.” A sok, itt átélt élmény nem szabad, hogy csak rövid idõre szóljon. Ügyelni kell arra, hogy megmaradjon, és végigkísérjen bennünket az év szürke napjaiban. g B. Pintér Márta
Nemzetközi egyházzenei tábor Békés megyében b „Kész a szívem, Istenem, (…) hogy énekeljek és zengedezzek!” (Zsolt 57,8) Az igében megfogalmazott vágy hozott össze több mint hatvan fiatalt a Mezõberény I. Kerületi Evangélikus Egyházközségbe július 30. és augusztus 7. között. Ebben az esztendõben is több szekcióban – orgona, harmónium, gitár, dob, furulya és ének „tanszakon” – folyt a zenei továbbképzés.
A táborozók az idén is több helyrõl érkeztek: Gerendásról, Orosházáról, Szentetornyáról, Csabacsüdrõl, Szegedrõl, illetve Kiskunfélegyházáról, és persze nem hiányoztak a mezõberényiek sem. Széles skálán mozgott a résztvevõk életkora is: a tanulni vágyók közül a legfiatalabb kilenc-, a legidõsebb huszonhárom éves volt. Kétségtelen, hogy a legprofesszionálisabb munkát a rézfúvósok végezték. Õk Mössingenbõl kaptak erõsítést: a CVJM (az ottani keresztény ifjúsági egyesület, a KIE megfelelõje) fúvószene-
kara tizennyolc fõvel képviseltette magát a táborban. Az érdemi munka és a komoly felkészülés már hetekkel ezelõtt kezdetét vette Németországban és Mezõberényben is, hiszen a zenekar egy jótékonysági koncerttel zárta a hetet. Erre – akárcsak az orgonaórákra – a II. kerületi evangélikus templomban került sor (az I. kerület orgonáján ugyanis nem lehet elõadni komolyabb mûveket). A mûsorszámok között egy orgonára és fúvószenekarra íródott darab is szerepelt; a koncerthez Kalocsay Károly orgonamûvész önálló darabokkal is hozzájárult. A táborozók délelõttönként szigorú beosztás szerint vettek részt magán-, gyakorló- és énekóráikon. A táborban a tizenéveseknek is kijárt a napi négy-öt óra gyakorlás; õk péntek este ugyancsak megmutathatták, hogy mennyit haladtak elõre tanulmányaikban – valóban ügyesek és tehetségesek! Nagyon jó volt hallani, hogy az elõírt tanegységek teljesítése után is bármely napszakban minden helyiségbõl szólt a zene, hirdetve, hogy eredményes a tábor szívvel-lélekkel dolgozó oktatóinak a munkája. Az orgo-
FOTÓ: GEBHARD HAUG
Vegyes érzelmekkel olvastam az Evangélikus Élet 32. (augusztus 7-i) számában megjelent, Uniós források egyházi épületek felújítására? címû cikket. A nyilatkozatoknak sajnálatos módon van valóságtartalmuk, és meglehetõsen borússá teszik az olvasót. Másrészt azonban nem esik szó olyan realitásokról és távlatokról, amelyek ezt a borút képesek oszlatni. Hadd szóljak pár szót ezekrõl. Kétségkívül sok múlik azon, hogy az erre hivatott hazai szervek hogyan fogalmazzák meg az uniós keretekre kiírt belföldi pályázatokat. Az esélyegyenlõség értelmében az egyházak joggal tartanak igényt arra, hogy más jogi személyekhez hasonlóan maguk is, illetve az egyházi szervezetek is élhessenek a pályázati lehetõségekkel, és ennek megfelelõ pályázati kiírások legyenek. Ez állami feladat. Van azonban sok olyan nemzetközi pályázat, amelyet nem a hazai hivatalos szervek írnak ki, hanem maga a külföldi pályáztató: például az Európai Unió hirdette meg a Kultúra 2000 programot, vagy írt ki pályázatot a Nemzetközi Visegrád Alap stb. Ezeknek a feltételeit a pályáztató szabja meg saját hatáskörben. A mi feladatunk ezért elsõsorban az, hogy a korábbinál sokkal jobban figyeljünk oda a pályázati kiírásokra, tudjunk eligazodni feltételeik között, legyenek két-három évre elõre terveink, és ragadjuk meg a megfelelõ alkalmat a lehetõségek kihasználására. Ez áll minden szakterületre a kultúrától a vidékfejlesztésig, hiszen gyakran „belophatóak” az igényeink más „címszó” alatt is… Elvégre több falusi templomunk egyedülálló mûemlék, amely növeli a falu turisztikai vonzerejét, így felújítása lehet egy komplex turisztikai fejlesztési program része amellett, hogy a faluban kialakítják a vendégfogadás feltételeit (és kiképeznek egy-két helybélit arra, hogy a látogatóknak kinyissa a templomot, és ismertesse történetét). A mi feladatunk az is, hogy megtanuljuk a pályázatírás csínját-bínját. A mi feladatunk olyan pályázatíró csoportok megszervezése, amelyekben együttmûködik a téma szakértõje (építész, orvos, diakóniai munkatárs stb., a célnak megfelelõen), a kalkulációt elkészíteni tudó és a bonyolult elszámolási feladatokat ellátni tudó szakember, illetve a nemzetközi ügyek ismerõje. Legalább egyiküknek, de inkább valamennyiüknek rendelkeznie kell jó angol- vagy francianyelv-tudással és számítógépes ismeretekkel. A mi feladatunk az is, hogy figyeljünk másra is, mint az EU-ra, és másra is, mint az épületeink felújítására. Vannak más igénybe vehetõ források is, és vannak más célok is, amelyekre ezek a források felhasználhatóak, és így a rendelkezésre álló anyagi eszközeinket másképp lehet csoportosítani. Ez különösen is igaz a kulturális, az oktatási és az ifjúsági programokra. Hadd említsem meg az idei Bach-hét szervezõinek sikeres pályázatát a Nemzetközi Visegrád Alapnál. Ez tette lehetõvé anyagilag a cseh, a lengyel és a szlovák vendégmûvészek szereplését, ugyanakkor a pályázás bonyodalmai rávilágítottak arra is, milyen nagy szükség van megfelelõen képzett, lelkiismeretes pályázatlebonyolítókra. Igaz, hogy az Európai Unió a kultúrát nemzeti hatáskörbe tartozónak tekinti, de az egyetemes európai kulturális értékek megõrzésére irányuló kezdeményezéseket pályázati keretben támogatja. Nekünk vannak ilyen értékeink: gondoljunk csak közgyûjteményeinkre vagy mûemlék épületeinkre! Néhány évvel ezelõtt a kulturális örökség megóvása volt az EU Kultúra 2000 programjának központi témája. Vajon pályáztunk-e? A 2007–2013 közötti idõszakban további új, de immár sokkal összetettebb programok indulnak el. A fõ cél a kistérségek felzárkóztatása, a munkahelyteremtés és az ehhez kapcsolódó szakmai képzési programok kialakítása. Ez többéves tervezõ-elõkészítõ munkát kíván a pályázóktól. Vajon vannak-e olyan középtávú terveink, és vannak-e hozzáértõ egyháztagok, akik egy ilyen bonyolult tervezõ-elõkészítõ folyamatot végigvisznek? Vajon ezt is a lelkészeinkre hagyjuk? Vajon felkészültek-e az egyház világi tagjai arra, hogy ilyen feladatoknak meg tudjanak felelni? Azt nem kérdezem, hogy készek-e erre. Tudom, hogy igen. g Szabó-Pap Gabriella (Budapest)
17
na tanszakot Eiler Katalin vezette, a harmóniumoktatásért Bukor Csaba és Csehi Éva volt felelõs; a gitárosokat Károlyfalvi Zsolt és Csehi József, a furulyásokat Schön Krisztina tanította, a dobosok tanára pedig Plavecz József volt. A rézfúvósok oktatásában Matajsz János, a helyi zeneiskola igazgatója mellett részt vállalt az egyik mössingeni vendég, Daniel Speidel is. A délutánt a táborozók levezetõ játékkal és a bibliaversenyre való készüléssel töltötték el; a versenyt Lábnyomok címmel az Apostolok cselekedetei nyomán rendezték meg számukra. Isten dicséretére nemcsak muzikálisan, hanem lélekben is készültek a résztvevõk: minden napjukat kétnyelvû áhítattal kezdték és fejezték be. Reggelenként tradicionális koráldallamokat vettek elõ, egy-egy nap pedig ifjúsági énekekkel zárult. Az együtt töltött nyolc nap nagy lendületet adott mindenkinek: annak is, aki már évek óta tanul hangszeren játszani, és annak is, aki csak most kezdett barátkozni a billentyûkkel, húrokkal, dobverõkkel. Hasznos és építõ volt a tábor a gyülekezeti tagok számára is, hiszen együtt kellett gondoskodniuk a külföldi vendégek és a magyar fiatalok ellátásáról. Nem vallottak szégyent: minden a helyén volt! Valaki azt mondta errõl, hogy nem számít a fáradság, mert nagy élmény és öröm így tenni hasznossá magunkat… A mössingeniek szombaton reggel hazaindultak, a többiek azonban még maradtak másfél napig, a diákoknak ugyanis záróvizsgákon kellett számot adniuk tudásukról, illetve a tábor végeztével került sor az emléklapok átadására is. A vasárnapi istentisztelet méltó lezárása volt az együttlétnek. Karnagy, zenetanár, laikus muzsikusok és kántorok, gyülekezet és kamarakórus, fúvóskör és szólózenész, gyerekek és szüleik egyaránt igehallgatóvá váltak, és egyek lehettek Isten dicsõítésében. Volt, aki már vasárnap este e-mailben jelentkezett a jövõ évi táborba, és a rendrakás közben a vendéglátók is a következõ nyárról beszélgettek egymással… g Lázárné Skorka Katalin
18
2005. augusztus 21–28.
mozaik
Isten környezetvédõ!
ÚJ HARANGOT RENDELJEN IFJ. FARKAS TITUSZTÓL MINDEN MÉRETBEN A LEGKEDVEZÕBB ÁRON 30 KG-TÓL 11 000 KG-IG
Kiváló minõség, kitûnõ kidolgozás, kedvezõ ár, hangzásra öntve! Harangvillamosítás, harangtartóállvány-készítés, programozóórák, harangvezérlés telefonról, toronyóra-készítés, -szerelés, alkatrészeladás. REFERENCIA 400 TEMPLOMBÓL!
Harangszó 2003 Bt. Ifj. Farkas Titusz 2200 Monor, Kistói út 26. Tel.: 30/371-9696, fax: 29/410-119 A Harangszó 2003 Bt. a Dévai Szent Ferenc Alapítvány támogatója.
I S T E N T I S Z T E L E T I R E N D / 2005. augusztus 21. – Budapest Szentháromság ünnepe után 13. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: Lk 10,23–37. Alapige: Jel 3,1–6. Énekek: 455., 473. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (német) Balicza Iván; de. 11. (úrv.) Balicza Iván; du. 6. dr. Széchey Béla; II., Hûvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. (úrv.) Madocsai Miklós; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Gyekiczky János; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy–Békásmegyer, III., Mezõ u. 12. de. 10. (úrv.) Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36–38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerõfi Gyuláné; de. 11. (úrv.) Zászkaliczky Péter; du. 6. Gerõfi Gyuláné; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; VIII., Üllõi út 24. de. fél 11. (úrv.) Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31–33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kõbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) id. Pintér Károly; de. 11. (úrv.) id. Pintér Károly; du. 6. Petri Gábor (teológushallgató); XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Petri Gábor (teológushallgató); Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Horváth-Hegyi Olivér; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) ifj. Hafenscher Károly; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lõcsei út 32. de. 11. (úrv.) Verasztó Teodóra (teológushallgató); XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Verasztó Teodóra (teológushallgató); Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. (úrv.) Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hõsök tere 11. de. 10. Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Kósa László; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Kósa László; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Marschalkó Gyula; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Marschalkó Gyula; Pestszentlõrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. dr. Korányi András; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. dr. Korányi András; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széll Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széll Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Gyõri János Sámuel; Csepel, XXI., Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza.
I S T E N T I S Z T E L E T I R E N D / 2005. augusztus 21. – Balaton Alsódörgicse de. 11.; Badacsonytomaj de. 9.; Balatonalmádi du. 4.; Balatonboglár de. 11.; Balatonfenyves (református templom) du. 6.; Balatonfüred de. 9.; Balatonszárszó (evangélikus üdülõ) de. 9. ; Hévíz du. fél 5.; Keszthely de. fél 11.; Kisdörgicse du. fél 2.; Kötcse de. 10.; Kõvágóörs de. fél 12.; Mencshely de. 11.; Nemesleányfalu du. 2.; Révfülöp de. 10.; Siófok de. 10.; Szentantalfa de. háromnegyed 10.; Veszprém de. 10.; Zánka de. fél 9.
Anand Veeraradsh indiai protestáns lelkész; Bangaloréban él. A következõ írás Gott ist grün, azaz Isten zöld címû kötete alapján készült. Észak-Indiában, Rádzsasztán száraz pusztaságaiban él a bisnoi nép. Különös vallásuk fölkeltette az egész világ környezetvédõinek az érdeklõdését. A „bisnoi” szó jelentése: „a huszonkilenc elõírás követõi”. Ezek a szabályok tiltják a fák kivágását és az élõlények megölését. A bisnoik vegetáriánusok, és tartózkodnak az erõszaktól. A környezethez, a faunához és a flórához fûzõdõ viszonyukat a tisztelet és a szeretet jellemzi. Vallásuknak köszönhetõen sikerült megõrizniük a természetet. A bisnoi települések körül mindenütt buja, zöld vegetáció és számos ritka állatfaj maradt fenn az amúgy vízben szegény, sivatagos régióban. A látogatók könnyen felismerhetik településeiket a virágzó kedsadiligetekrõl (Prosopis cineraria), a vidáman ugrándozó õzcsapatokról, sõt egy bizonyos fekete kecskefajról is, amelyet egyébként a kihalás veszélye fenyeget. Jól tudják, hogy a „kedsadi” nélkülözhetetlen a megélhetésükhöz, hiszen tápanyagban gazdag termését fogyasztják, virágából és levelébõl gyulladáscsökkentõ hatású gyógyszert készítenek, a fa törzsébõl pedig gumiszerû anyag vonható ki, mely fontos kereskedelmi cikk. Éppen ezért mindent elkövetnek annak érdekében, hogy megõrizzék ezeket a fákat. Az egyik bisnoi falu egy tragikus esemény színtere volt. Az eset 1730. szeptember 9-én történt, a színhely: Rádzsasztán Dzsodhpur nevû városának a közelében fekvõ Khedsadali falu fõtere. Dzsodhpur maharadzsája, Adzsit Szingh palotát akart építeni magának. Kõ és agyag bõségesen volt a környéken, a cserép kiégetéséhez azonban tûzifára volt szükség, amely viszont ritkaságszámba megy ebben a pusztaságban. Adzsit Szingh egy hadnagyot bízott meg a cserép és a tégla elõállításával. Nos, a hadnagy a fejébe vette, hogy Khedsadali szent ligetének fáit vágja ki erre a célra. Favágói már ki is élezték fejszéiket, mikor a falu lakói eléjük álltak.
I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Bence Imre; du. 6. Balicza Iván; II., Hûvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Veperdi Zoltán; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Gyekiczky János; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy–Békásmegyer, III., Mezõ u. 12. de. 10. Vári Krisztina; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36–38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Gáncs Péter; du. 6. (orgonazenés) Cselovszky Ferenc; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; VIII., Üllõi út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák, úrv.) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31–33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kõbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. Smidéliusz András; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Joób Máté; de. 11. (úrv.) Joób Máté; du. 6. Blázy Árpád; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Blázy Árpád; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Bence Imre; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bencéné Szabó Márta; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lõcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hõsök tere 11. de. 10. Johann Gyula; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Marschalkó Gyula; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Marschalkó Gyula; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Wiszkidenszky András; Pestszentlõrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Gyõri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. Gyõri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széll Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széll Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Gyõri János Sámuel; Csepel, XXI., Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza.
Igyekeztek a lelkükre beszélni, és elmagyarázták nekik, hogy a fák szentek és érinthetetlenek, s aki kivágja õket, megsérti a bisnoik vallását. A munkások azonban süketnek tettették magukat, és nekiláttak a munkának, ahogyan a hadnagy parancsolta. A fák dõltek, egyik a másik után. Ekkor a falu lakói – nõk, gyerekek, fiatalok és öregek – haragosan a ligetbe szaladtak, és mindegyikük szorosan átölelt egy-egy fát. A fejszék lesújtottak a védtelen emberekre… A fákkal egyetemben háromszázötvenhárom ember vesztette életét aznap Khedsadaliban. A bisnoik lemészárlásának híre szélsebesen terjedt; a környezõ falvakból özönlöttek az emberek az erdõkbe, és szembeszegültek a favágókkal. Ezek megijedtek és elkotródtak. Mikor a maharadzsa meghallotta, hogy mi történt, maga sietett a faluba, vigasztalta az életben maradottakat, és békét kötött Khedsadali lakóival. Hogy a történteket jóvátegye, törvényt hozott, amely büntetéssel sújtotta azt, aki állatot ölt, vagy fát vágott a bisnoik településeinek körzetében. A bisnoik mind a mai napig arról híresek, hogy akár az életük árán is megóvják a fákat és az állatokat. Valahányszor csak megsejtik, hogy egy állatot veszély fenyeget, vagy netán lövéseket hallanak, nyomban odasietnek, ahol a bajtól tartanak. Az asszonyok átkutatják a bokrokat, hogy megleljék a szerencsétlenül járt õzgidát, amelyiknek az anyja megsebesült vagy zsákmányul esett. Ha megtalálták, hazaviszik, szoptatják, és úgy nevelik föl, mintha a saját gyermekük lenne. A bisnoik e nemes tradíciója és áldozatkészsége fejezõdik ki szimbolikus formában a Himalája vidékének híres Chipko-mozgalmában („Öleld át a fát”).
b Elérkeztünk a gyermekrovat nyári sorozatának negyedik, befejezõ részéhez. Minden alkalommal egy-egy képzeletbeli kirándulást tettünk a Biblia segítségével olyan kõépületekhez, városfalakhoz, ahol Isten megmutatta hatalmát. Mint mindig, most is találtok egy rejtvényt a történet végén. Ennek megfejtését küldjétek el a szerkesztõség címére (Evangélikus Élet szerkesztõsége, 1085 Budapest, Üllõi út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A sorsoláson három szerencsés megfejtõ ajándékcsomagot nyer. A nyertesek nevét a következõ, szeptember 4-i lapszámban közöljük.
4. Pál Filippiben (ApCsel 16,11–40) Amikor Pál társával, Szilásszal együtt Filippi városába ért, több napon át ott lakott. Jézusról tanította a városkapun kívül, az imádkozás helyén egybegyûlt embereket, és sokat imádkozott. Az egyik nap találkozott egy rabszolgalánnyal, aki különleges tulajdonsággal rendelkezett: jósolni tudott. Ezt a képességét gazdái ki is használták, és sok pénzt kerestek általa. Ám ez Pált bosz-
szantotta, ezért Jézus Krisztus nevében elûzte a lányból a gonosz lelket. A rabszolga gazdái persze nagyon mérgesek lettek. Pált és Szilászt megbotoztatták, majd börtönbe csukatták, a börtönõrnek pedig megparancsolták, hogy gondosan õrizze a foglyokat. Az õr a belsõ börtönben kalodába zárta õket, hogy még véletlenül se szökhessenek meg. Éjféltájban Pál és társa imádkozni kezdett, és énekkel dicsérte Istent; a többi rab is hallotta õket. Ekkor hirtelen
földrengés támadt, megremegtek a börtön falai, kinyíltak az ajtók, és a foglyokról lehullottak a bilincsek. Amikor a börtönõr felébredt a zajra, és látta, hogy nyitva vannak az ajtók, nagyon megijedt. Azt gondolta, hogy megszöktek a rabok, ezért végezni akart magával. Pál azonban rákiáltott, hogy ne tegye, mert senki sem hagyta el a börtönt. Ezt látva az õr elkezdett hinni Istenben, és a házába vezette Pálékat, akik Isten igéjét hirdették neki. Kimosta a sebeiket, és egész háza népével együtt megkeresztelkedett. Másnap a város elöljárói bocsánatot kértek Páltól és Szilásztól, amiért börtönbe csukták õket, hiszen õk is római polgárok voltak, és nem lett volna szabad így bánni velük.
A leomlott és szétgurult köveken lévõ szótagokból olvasd össze, hogy mi történt a filippi börtönnél!
RAJZ: JENES KATALIN
Szentháromság ünnepe után 14. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: Lk 17,11–19. Alapige: Róm 8,6–11. Énekek: 225., 234.
Rovatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla
Valahányszor a famunkások fejszékkel fölszerelkezve megpróbálnak behatolni Garhval körzetének erdeibe, a helybeli egyszerû, analfabéta asszonyok abroncsként átölelik a fákat, úgyhogy a munkásoknak elõbb õket kellene lefejteniük ahhoz, hogy hozzáférhessenek a fákhoz… A bisnoi hagyomány, a Chipko-mozgalom és a szubkontinens sok más ökológiai mozgalma az indiai kultúra belsõ magvát és õsi vallási alapját képezi. A hústalan étkezés, az erõszakmentesség, a szent tehén és a szent erdõk végsõ soron ennek a „természetbarát vallási kultúrának” a praktikus kifejezõdései, amely egykor spontán módon alakult ki õseink azon tapasztalatából, hogy meg kellett találniuk helyüket a természetben, és tevékenységükkel be kellett illeszkedniük annak körfolyamatába és ritmusába. Úgy érezték, hogy közvetlenül és szoros kötelékkel kapcsolódnak a természet minden mozzanatához és minden erõjéhez, s életüket is a természetnek köszönhetik. India vallási és kulturális élete szorosan egybefonódik az õserdõkkel és a hegyekkel, a folyókkal és a tengerekkel, a fauna és a flóra gazdag élõvilágával. Az emberi élet minden mozzanatát és a természet minden rezdülését – a születést, a növekedést és az elmúlást – az örök kozmikus tánc kifejezõdésének tartják. Az indiaiak minden mai emberi problémát és nehézséget voltaképpen vallási problémának tekintenek, és az egész rendszer mélyen rejlõ zavarának külsõ szimptómájaként értelmezik õket. Számukra nem létezik tisztán világi jellegû megoldás azokra a problémákra, amelyek az emberiség elõtt tornyosulnak. Miután évtizedek teltek el a természettudományos, társadalomtudományi és bölcseleti megoldások keresésével, lassanként kezdjük megérteni, hogy e problémák végsõ soron vallási természetûek, ennélfogva csak a vallás adta válaszokkal oldhatók meg. Az ökológiai válság tehát a vallás válsága, és ennek megfelelõ választ követel tõlünk. g Benkovics Sándor
Kedves Gyerekek!
német nyelvû istentiszteletek Balatonboglár de. fél 10.; Hévíz de. fél 10.; Siófok (kápolna) de. fél 10.
I S T E N T I S Z T E L E T I R E N D / 2005. augusztus 28. – Budapest
ÜZENET AZ ARARÁTRÓL
I S T E N T I S Z T E L E T I R E N D / 2005. augusztus 28. – Balaton Alsódörgicse de. 11.; Balatonakali du. 2.; Balatonaliga (Club Aliga területén levõ református templom) du. 6.; Balatonalmádi du. 4.; Balatonboglár de. 11.; Balatonfenyves (református templom) du. 6.; Balatonföldvár (városháza) du. 2.; Balatonfüred de. 9.; Balatonszárszó (evangélikus templom) du. 3.; Balatonszemes du. 2.; Balatonszepezd de. 9.; Fonyód du. 4.; Hévíz du. fél 5.; Keszthely de. fél 11.; Kötcse de. 10.; Kõvágóörs de. fél 12.; Mencshely de. 11.; Nagyvázsony du. 2.; Révfülöp de. 10.; Siófok de. 10.; Sümeg du. fél 3.; Szentantalfa de. háromnegyed 10.; Tapolca de. fél 9.; Veszprém de. 10.; Zánka de. fél 9. német nyelvû istentiszteletek Balatonboglár de. fél 10.; Hévíz de. fél 10.; Siófok (kápolna) de. fél 10.
g Összeállította: Boda Zsuzsa
HIRDETÉS
Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen a 2005/2006. tanév õszi szemeszterében is folytatódik a „Teológiai továbbképzés egyházi iskolákban és óvodákban dolgozó pedagógusok részére” elnevezésû pedagógus-továbbképzési program. A négy féléven át tartó 120 órás képzésbe új résztvevõk
is bekapcsolódhatnak. Jelentkezési határidõ: 2005. szeptember 16. Bõvebb információ, valamint jelentkezési lap igényelhetõ a
[email protected] e-mail címen, valamint az Evangélikus Hittudományi Egyetemen: 1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3. Tel.: 1/469-1050; fax: 1/363-7454.
2005. augusztus 21–28.
hirdetések
HÍREK, KÖZLEMÉNYEK, ESEMÉNYEK Örömmel tudatom, hogy Gáncs Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke augusztus 27-én 11 órakor a szárazdi evangélikus templomban lelkésszé avat. Szeretettel meghívom Önt és kedves családját. Kovács Krisztina
Orgonazenés áhítatot tartunk augusztus 28-án, vasárnap 18 órakor a Deák téri evangélikus templomban Szilágyi Gyula orgonamûvész közremûködésével.
Segédlelkészi kiküldések a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerületben. Ments Orsolyát a Székesfehérvári Evangélikus Egyházközségbe, Pethõ Attilát a Gyõri Evangélikus Egyházközség nádorvárosi lelkészi körzetébe küldte ki augusztus 15-ével Ittzés János püspök.
Evangélikus istentisztelet a Magyar Televízióban Augusztus 28-án, vasárnap 10 órai kezdettel evangélikus tanévnyitó istentiszteletet közvetít a Magyar Televízió mindkét csatornáján Orosházáról. Igét hirdet Ribár János esperes.
HIRDETÉS
V. jubileumi gospelfesztivál Mindenkit szeretettel hívunk és várunk az augusztus 27-én, szombaton 17 órától 22 óráig tartandó alkalomra a solymári sportcentrum szabadtéri színpadához. Részletes tudnivalók a www.gospelfesztival.hu oldalon olvashatók.
VASÁRNAPTÓL VASÁRNAPIG Ajánló a rádió és a televízió mûsoraiból augusztus 21-tõl augusztus 28-ig VASÁRNAP
HÉTFÕ
KEDD
SZERDA
10.04 / Kossuth rádió Istentisztelet közvetítése a bakonyszentlászlói evangélikus templomból. Igét hirdet Ördög Endre. 12.05 / Duna Tv Élõ egyház (30’) 12.35 / Duna Tv Hajléka Istennek, hajléka embernek. Szászrégeni misszió (26')
11.45 / Petõfi rádió Szimbólumok hétrõl hétre 11.45 / mtv A sokszínû vallás (15') 13.30 / Kossuth rádió Krisztus közöttünk! A görög katolikus egyház félórája (30') 21.00 / PAX Vámos Miklós Garaczi Lászlóval beszélget. (60') 18.30 / PAX Ébredés, 1. rész (ZMC – 29') 20.04 / Kossuth rádió Aranyemberek Bölcskei Gusztáv püspök, református zsinati lelkész-elnök (31') 22.00 / PAX Családfa 1. rész: Gyökerek (ZMC – 49')
10.58 / Bartók rádió Brahms-mûvek (42') 13.30 / Kossuth rádió Tanúim lesztek! A római katolikus egyház félórája (30') 15.40 / Petõfi rádió A magyarországi zsinagógák története – A pécsi zsinagóga 16.50 / mtv Maradj velünk Találkozás Jézussal (10') 18.30 / PAX Ébredés, 2. rész (ZMC – 29') 20.04 / Kossuth rádió Aranyemberek D. Szebik Imre, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke (31') 21.05 / PAX Vallomások – Mit ér az ember, ha… Ifj. Semmelweis Tibor (30')
11.05 / m2 Vatikán: a pápák hatalma 5/3. rész: VI. Pál és az élet védelme (50') 11.20 / Kossuth rádió Tetten ért szavak (15') 13.10 / PAX Ébredés, 2. rész (ZMC – 29') 13.30 / Kossuth rádió „Tebenned bíztunk eleitõl fogva…” A református egyház félórája (30') 14.15 / PAX Családfa 2. rész: Törzs (ZMC – 48') 15.40 / Bartók rádió Hitélet és történelem. Oszlopos Szent Simeon különös legendája és kora, 1. rész (20') 18.30 / PAX Ébredés, 3. rész (ZMC – 28')
CSÜTÖRTÖK
PÉNTEK
SZOMBAT
VASÁRNAP
7.00 / Rádió C (FM 88,8) Az evangélikus ébresztõmûsort Csapó Krisztián vezeti. 12.05 / Duna Tv Isten kezében (26') 17.00 / PAX Az anyaméh gyümölcse jutalom 3. rész (ZMC – 50') 18.05 / Bartók rádió Hangraforgó. A Hungaroton Classic új lemezeibõl (60') 19.35 / PAX Fejezetek a magyar kereszténység történetébõl 3. rész: Reformáció (26') 20.04 / Kossuth rádió Aranyemberek Várszegi Asztrik pannonhalmi fõapát (31') 21.00 / PAX János-passió (106')
5.45 / tv2 Reggeli gondolatok (30') 8.05 / Bartók rádió Pierre Cochereau játszik a párizsi Notre-Dame orgonáján (60') 8.25 / Kossuth rádió Édes anyanyelvünk (5') 10.00 / mtv és m2 Evangélikus tanévnyitó istentisztelet Közvetítés Orosházáról (55') 12.05 / Duna Tv Élõ egyház (26') 15.00 / Bartók rádió Musica Sacra (egyházzenei magazin) (60') 17.05 / PAX Az anyaméh gyümölcse jutalom, 4. rész (ZMC – 50') 19.25 / mtv A kölcsönkért kastély (magyar filmvígjáték, 1937) (85')
Észtországi magyar protestánsokról a Duna Televízióban. A Duna Tv Isten kezében címû sorozatmûsorának augusztus 27-i, szombati adásából 12.05-tõl az észtországi Tallinban élõ magyar protestáns gyülekezet küzdelmes múltja és sokszínû jelene ismerhetõ meg. Szerkesztõ-riporter: Fabiny Tamás.
APRÓHIRDETÉS
5.25 / mtv és m2 A Hajnali gondolatok mai adásában Bence Imre evangélikus lelkészt hallhatjuk. 10.00 / mtv Sándor Mátyás, VI/3. rész (tévéfilmsorozat) (61') 10.26 / Bartók rádió Novellisták könyve Vári Attila: Isten báránya (23') 11.50 / PAX Hét szó az emberért (ZMC – 50') 13.30 / Kossuth rádió Tanúim lesztek! A római katolikus egyház félórája (30') 18.30 / PAX Ébredés, 4. rész (ZMC – 28') 20.04 / Kossuth rádió Aranyemberek Keresztes Szilárd görög katolikus püspök (31')
22.00 / Duna Tv Kadosh (izraeli–francia filmdráma) (112') 6.05 / Duna Tv Élõ egyház (ism.) (26') 14.15 / PAX Családfa 3. rész: Ágak (ZMC – 47') 18.30 / PAX Ébredés, 5. rész (ZMC – 29') 19.05 / Bartók rádió Puccini: Turandot Háromfelvonásos opera
digitÆlis templomi orgonÆk MagyarorszÆg egyhÆzai, orgonamßvØszei, iskolÆi Æltal hasznÆlt, egyedi minısØgß
Templomok, templomtornyok, villámvédelmi rendszerek tatarozása, újak építése. Megkeresésre referencialistát küldünk. Bede László építõipari vállalkozó. 6000 Kecskemét, Gyõzelem u. 6. Tel.: 30/943-5089. Az égre mutató kereszt alatt a templomtorony legszebb dísze a toronyóra. Önnél mûködik? Toronyóra-, harangjáték-, haranglengetõ-, vezérlõóra-készítés, -javítás. 5 év garancia. Konkoly Mûvek Toronyóragyára, 1102 Budapest, Állomás u. 14., telefon: 1/260-7065, 30/949-2915.
GOMBOS LAJOS
13.50 / Duna Tv A Biblia – Szent Pál, II/2. rész (olasz–francia–angol–német tévéfilm, 2000) (93’)
CONTENT
aranykoszorús harangöntõ mester 2162 Õrbottyán, Rákóczi út 119. Pf. 3. Telefon: 06/28-360-175 Budapesti iroda: XIII., Jász u. 60/B. Telefon: 330-6394
Következõ számunkból:
digitÆlis templomi orgonÆk HollandiÆbl! MagyarorszÆgon elsıkØnt lzinglehetısØg egyhÆzak Øs magÆnszemØlyek rØszØre, igen kedvezı feltØtelekkel Øs rugalmas gyintØzØssel. MagyarorszÆgi kØpviselet: Tutto Hangszer Kft . 8300 Tapolca, Dob tØr 1. Tel.: 87/510-566, fax: 87/510-
Zsinati melléklet
Zenés beszélgetés az orgonamuzsikáról Dr. Gárdonyi Zsolt, a würtzburgi zenemûvészeti fõiskola professzora, zeneszerzõ és koncertezõ orgonamûvész és fia, Gárdonyi Dániel (aki immár a Gárdonyi család negyedik zenésznemzedékét képviseli) barokk, romantikus és modern orgonamûveket adnak elõ rövid magyarázatokkal, miközben a hallgatóság kérdéseire is szívesen válaszolnak augusztus 19-én, pénteken 18 órakor a csömöri evangélikus templomban. A különleges zenei alkalmon tanúi lehetünk annak, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az évtizedek az egyházzene világában, hogyan vonul végig az Istentõl kapott tehetség egy család nemzedékeinek az életében. Dr. Gárdonyi Zsolt édesapja, Gárdonyi Zoltán (1906–1986) zeneszerzés tanulmányait Kodály Zoltánnál, majd Paul Hindemithnél végezte, és zenetudományi doktorátussal fejezte be. Ezt követõen tíz évig a soproni Evangélikus Tanítóképzõ Intézet, illetve a teológiai fakultás tanára és a Soproni Zeneegyesület karnagya volt. 1941-tõl 1967-ig a budapesti zenemûvészeti fõiskola professzoraként fejtette ki szerteágazó tevékenységét, jelentõs mûvekkel gazdagítva a 20. század protestáns egyházzenéjét. A koncert offertóriuma a csömöri reformátusok templomépítésének céljait szolgálja. Mindenkit szeretettel várunk! HIRDETÉS
Az EBBE 2005. évi õszi programja Igazság és kiengesztelõdés Szeptember 8. Áhítat: dr. Fabiny Tamás. Elõadás: Az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai kérdései – dr. Fazakas Sándor Október 13. Áhítat: Böröcz Enikõ. Elõadás: Az egyházi közelmúlt feldolgozásának történeti kérdései – Czenthe Miklós November 10. Áhítat: id. Pintér Károly. Elõadás: Az egyházi közelmúlt feldolgozásának etikai kérdései – dr. Csepregi András December 8. Áhítat: Magassy Sándorné. Elõadás: Az egyházi közelmúlt feldolgozásának gyakorlati kérdései – Mirák Katalin, Gyõri Gábor, dr. Balás István, dr. Kertész Botond *** Csendesnap – November 26. Kifulladt gyülekezet(ek) – okok és kiutak – dr. Garádi Péter, Szõkéné Bakay Beatrix, Havasi Kálmán A helyszín és a kezdési idõpont a korábbiakhoz képest megváltozott! Az alkalmak az Országos Egyházi Iroda földszinti termében lesznek (Budapest VIII. ker., Üllõi út 24.; a nagykapu és a könyvesbolt közötti szakaszon, az utcáról közelíthetõ meg) minden hónap második csütörtökén 17 órai kezdettel.
Kezdõdik az iskola Közeledik a nyár vége. Sokan már túl vannak a jól megérdemelt nyári szabadságon. Ahogyan mi, felnõttek a szabadságunk alatt, a gyerekek is feltöltõdnek nyáron. Végre van idõ a barátokkal focizni, biciklizni, új ismerõsökre szert tenni egy-egy nyári táborozás alkalmával. A nagyszülõk is örömmel várják az unokákat, akikkel év közben a sok elfoglaltság, tanulás, különórák miatt soha nem tudnak elegendõ idõt együtt eltölteni. Azonban a nyár sajnos hamar elröppen, és augusztus végén ismét kezdõdik az idegeskedés. Lassan-lassan a szülõknek és a gyermekeknek egyaránt el kell kezdeniük készülõdni az új tanévre. Be kell szerezni az új füzeteket, könyveket, a tornafelszerelést, hogy az iskolakezdésre minden a helyén legyen. A gyermekeknek bizony nehéz a nyári szünet után visszaszokni az iskolai rendbe, a sokszor – valljuk meg – igen-igen feszített tempóba. Szeptembertõl júniusig ismét visszatér a gyermekek életébe is a mindennapi rohanás. Korán kell kelni, jól kell teljesíteni az iskolában, a különórákon, este még tanulni kell másnapra, és még sorolhatnánk, mi mindennek kell beleférnie egy iskolás életébe. Így hamar elfogy a nyáron megszerzett jó erõnlét, hiszen egyre kevesebb idõ jut a testmozgásra. Táplálkozásuk kiegyensúlyozatlanabbá válik a folytonos rohanás miatt, hiszen csak itt-ott bekapnak valamit. Nem csoda, hogy napról
napra kimerültebbek lesznek, elfogy az energiájuk, és már alig várják a téli szünetet, hogy ismét pihenhessenek. Erejük és energiájuk visszanyerésében segítségükre lehet többek között az olyan multivitamin-készítmény, mint az Actival Kid, amely kifejezetten a 3–14 éves korosztály számára kifejlesztett komplex multivitamin-rágótabletta. A készítmény összetételét úgy határozták meg, hogy az a hazai szükségleteknek megfelelõ legyen. Az Actival Kid fogyasztása hozzájárul a fejlõdõ szervezet fokozott vitamin-, ásványianyag- és nyomelemszükségletének biztosításához, ezáltal elõsegíti a gyermekek egészséges és kiegyensúlyozott növekedését, valamint a megfelelõ ellenálló képesség kialakulását. Az Actival Kidet még azok a kicsik is szívesen szedik, akiket egyébként semmilyen módszerrel nem tudunk rávenni más készítmények bevételre, hiszen a dobozban ötféle, finom ízû (csokoládé, zöld alma, cseresznye, málna, mogyoró) és mókás formájú rágótabletta található. Ráadásul az Actival Kid multivitamint cukorbetegek is fogyaszthatják, illetve a készítmény a fogszuvasodás megelõzése szempontjából elõnyös édesítõszereket (xilit, szorbit, mannit) tartalmaz. Így már gyerekjáték a jó erõnlét megszerzése és megtartása az egész tanév során!
A Magyarországi Evangélikus Egyház hetilapja E-mail:
[email protected] EvÉlet on-line: www.evelet.hu Szerkesztõség: 1085 Budapest, Üllõi út 24. Tel.: 1/317-1108; 20/824-5519, fax: 1/486-1195. Szerkesztõségi titkár: Boda Zsuzsa (
[email protected]). Fõszerkesztõ: T. Pintér Károly (
[email protected]). Olvasószerkesztõk: Gyõri Virág vez. szerk. (
[email protected]), Dobsonyi Sándor (
[email protected]). Korrektor: Huszár Mariann (
[email protected]). Tervezõszerkesztõ: Nagy Bence (
[email protected]). Fõmunkatárs: Gazdag Zsuzsanna (
[email protected]) Rovatvezetõk: Bogdányi Gábor – EvElet OnLine (
[email protected]), Hafenscher Károly ifj. – Liturgikus sarok (
[email protected]), Kendeh K. Péter – Oratio Oecumenica (
[email protected]), Kõháti Dorottya – Új nap – új kegyelem (
[email protected]), Véghelyi Antal – A vasárnap igéje (
[email protected]) Árusítja a kiadó és a Magyar Posta Rt. (ÜLK) INDEX 25 211, ISSN 0133-1302
Kiadja a Luther Kiadó (
[email protected]) 1085 Budapest, Üllõi út 24. Tel.: 1/317-5478, 1/4861228; 20/824-5518, fax: 486-1229. Felelõs kiadó: Kendeh K. Péter (
[email protected]) Nyomdai elõállítás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelõs vezetõ: Matolcsy Miklós vezérigazgató E-mail:
[email protected] Elõfizethetõ közvetlenül a kiadónál vagy postautalványon. Az elõfizetési díj belföldön negyed évre 2132 Ft, fél évre 4264 Ft, egy évre 8528 Ft, szomszédos országba egy évre 29 000 Ft (108 euró), egyéb külföldi országba egy évre 33 800 Ft (135 euró). Csak a minden hónap 16-ig beérkezõ lemondásokat tudjuk az azt követõ hónap elsejével töröltetni, ellenkezõ esetben még egy hónapig jár az újság. Beküldött kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Adott lapszámba szánt kéziratokat a megelõzõ hét csütörtökéig kérjük leadni! A hétfõ délutáni lapzártakor kizárólag a hétvégi eseményekkel összefüggõ (és a szerkesztõséggel elõzetesen egyeztetett) írásokat tudjuk figyelembe venni. Az e-mailben küldendõ kéziratokat az
[email protected] címre várjuk.
19
20
2005. augusztus 21–28.
HA OLVASSA EZT A LAPOT – ÜNNEPELJE VELÜNK A SZÜLETÉSNAPOT!
Hetven évfolyam a magyar evangélikusság szolgálatában „Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust…” (2Kor 4,5a)
70 Meghívó
Hangulatos hálaadás az Izsóp együttes közremûködésével
EvÉletkülönszám
Az evangélikus élet hetven éve az Evangélikus Élet 70 évfolyamának tükrében
Izsópka CD-bemutató koncert Kereszttûzben a szerzõk és a szerkesztõk
Helyszíni kéziratelemzés
Olvasópróba
Meglepetésvendégeinket szóra bírja Novotny Zoltán
Sajtóhibavadászat
Külön gyerekprogram
Válogatás az EvÉlet fotóarchívumából
Hetilapunk szerkesztõsége, illetve a Luther Kiadó szeretettel hív és vár mindenkit az Evangélikus Élet olvasóinak, valamint íróinak és szerkesztõinek országos találkozójára 2005. szeptember 24-én, szombaton 11-tõl 16.30-ig. Helyszín: a zuglói evangélikus templom és az Evangélikus Hittudományi Egyetem (Budapest XIV., Lõcsei út 32.).
Az ebédre a Magyarországi Evangélikus Egyház látja vendégül mindazokat, akik szeptember 15-ig az alábbi szelvény beküldésével jelzik részvételi szándékukat. Vidékrõl érkezõ vendégeink számára – ha igénylik – önköltséggel, de kedvezõ áron szállásról is gondoskodunk.
A gyülekezetekbõl különbusszal érkezõk útiköltségének felét megtérítjük.
Név: Település: Telefonszám: Ebédet kérek:
igen
nem
Szállást kérek:
igen
nem
A gyerekfoglalkozásra (fõ) 14 év alatti gyermek részére tartok igényt.
VISSZAKÜLDENDÕ SZEPTEMBER 15-IG.
A nap folyamán a Luther Kiadó kiadványai kedvezményesen vásárolhatók meg. Az EvÉlet-nap részletes programját lapunk szeptember 18-i számában közöljük.
Hozd magaddal testvéredet is!
CÍM: EVANGÉLIKUS ÉLET SZERKESZTÕSÉGE, 1085 BUDAPEST, ÜLLÕI ÚT 24. FAX: 1/486-1195.
EVANGÉLIKUS ÉLET – ÉLED! ÉLED?
