II. fejezet „[...] Legyél az esernyőm, Óvj a széltől, és ha mégis elázom, Te legyél az égen a Nap, Te melegíts át, ha néha fázom! Én meg olyan leszek hozzád, mint a gazdájához a véreb” Amikor először láttam meg, ezt a híres énekest, szőke hajjal, akkor tört meg a csend az életemben. A Tankcsapda nemcsak újra életérzéssé tette számomra a rockot, de életformává is, úgy ahogy előtte még sosem tette senki, és ragadott magával örökre és visszavonhatatlanul. A színek is visszatértek az életembe. Remélem senki sem ijedt meg az előző fejezettől, hogy egy unalmas önéletrajz hosszú változata. Az én nagybetűs életem itt kezdődött el igazán. A rockot erőszakkal halkítottam le a szívemben, és a lelkemben, mégis minden formában velem volt életem egy-egy eseményén, lépcsőfokán. Laci, valóban az lett, aki az a fajta fájdalomcsillapító lett számomra, amelyet nagy fájdalom esetén már csak a morfium enyhít. A Tankcsapda nem volt ismeretlen számomra, a kezdeti szárnypróbálgatásukon jelen voltam, itt a fővárosban, még a játszótéri baráti körömmel, de akkor nem mozdított meg bennem semmit. Tehát egy videót láttam, aztán megnéztem újra és újra. Aztán újabb dal következett, újra és újra. A dalok nem voltak ismeretlenek előttem, de ettől még sosem ragadott úgy el ez a zenekar, mint ahogy az első látvány, amit az a klip mutatott. Itt egyébként fel is merül rögtön a kérdés, vajon mi lehet a definíciója annak, miképp válik valaki rajongóvá, és mennyire, egyáltalán mérhetőek e fokozatok. Könnyen lehet dobálózni a szavakkal. Pár napos csodálkozás után, jó néhány videó és dal meghallgatása után kicsit utánajártam mi is történt ezzel a zenekarral, miről maradtam le. A dalszövegek folyamatos elemzésével egyre több közöset éreztem felfedezni saját érzéseim, és Laci ki 15
mondott, és nem kimondott gondolataival. Még senki sem tudta így elmondani ezeket, akár burkoltan is, bizony ezek a dalok gyakran kimondják azt, amire én nem lennék képes. Hamarosan minden örömöm és bánatom ezek között a dalok között zajlott, persze itt még csak lejátszókon keresztül. Valószínűleg pont azért mert nem sok ember képes arra, hogy ezeket a gondolatokat nemcsak érezze, de ilyen formában tudja kiadni magából, ahogy Lukács. Az életforma az első koncert élménye után vált igazán életúttá, és amikor már nem volt elég csupán hallgatni őket, akkor konkrétan megfogalmazódott, hogy el szeretnék menni egy Tankcsapda koncertre. Legutóbbi élő koncertem még bolond tinédzser koromban éltem meg, és az otthoniak azt hitték viccelek. Aztán amikor már napokig mondogattam, valahol eljött az a pont, hogy utánanézzünk, mikor lesz egy közeli buli. A jegyeket már jó előre megvettem, és teljesen magával ragadott a hév, hogy milyen jó lesz őket látni és hallani. A fiam is, aki akkor volt kb. 8 éves, szintén megszerette őket, és hárman mentünk arra a koncertre. Mondanom sem kell hatalmas élmény volt, napokig, sőt hetekig a hatása alatt voltam. A történethez hozzátartozik, hogy addig hétköznapi stílus szerint öltözködtem, de arra a koncertre visszaalakultam, olyan rocker lánnyá, aki régen is voltam, vagy lehettem. A Tankcsapda pólótól azonban többet nem tudtam megválni. Aztán amikor eljön az a pont, hogy egy új ruha, stb. már mindig a szerint alakult, mi illik a különféle zenekarok pólókhoz, pulóverekhez, így hamarosan az egész ruhatáram kicserélődött. Volt mikor problémás volt az, hogy én vagyok az anyuka, aki bakancsban hordja a gyereket oviba, suliba, és koncerteken érzi igazán, hogy él, legalábbis ami a szárnyalást, és a kikapcsolódást illeti, a lelki gyógyírról nem is beszélve. Az első koncert után egyébként nem volt már megállás, és ez mai napig így megy. Amikor a Tankcsapda turnézott sokat utaztunk, amikor pedig a fesztivál időszak beköszöntött szintén folyamatosan menni kellett. A hétköznapok után, a hétvégi koncertek mindig újabb adrenalin bombát tartogattak. Közben adódott egy egészségügyi probléma, ami egy mezei hasfali sérvből alakult ki a legkisebb gyermekem megszületése után. Valószínűleg felmerül a kérdés, miért vállaltam ennyi gyereket, de mivel férjem valóban a sajátjaként nevelte a két porontyomat, ezért nem volt kérdéses az, hogy közös gyermekeink érkezése előtt bezárjam az utat. Egy nagyon fiatal doktornő kezei közé kerültem, és a próbálkozásai egyre rosszabbul
16
sültek el. Folyamatosan szakadt belül a hasfalam, és álmomban sem gondoltam, hogy a sok műtét után, nemhogy javulás nem várható, de sokkal rosszabb lesz. Szerintem rekordnagyságúra szakadt, méghozzá emberfej nagyságúra. Mindeközben én boldogan jártam a koncertekre. Egyik ilyen műtét előtt a doktornőm úgy hívott fel, világosítsam már fel, mikor lesz ennek a Tankcsapda turnénak vége, mert úgy ütemezi a műtétet. Épp egy fél éves leálláshoz közeledtünk. Év végi debreceni koncert volt az, ami mindent meg változtatott, de erről később. Ez a műtét sorozat, és az, hogy én ezeket sok időkre elhúztam, ahogy csak lehetett azt eredményezte, hogy a családom egyre jobban féltett. Nem féltem így sem befurakodni az első sorokba, ahol azért üt a pogó, pláne, ha Lukács Laci előtt akarsz megállni. Belátom felelőtlen voltam, de a fejetlenségemnek nem volt határa, persze sosem volt. Teltek az évek, a fanatikusságom sosem csillapodott. Egyébiránt itt jegyezném meg, hogy ellentétben régi önmagammal, közelebb engedtem a szívemhez kisebb rock és metál zenekarokat. Ráadásul a sok idő alatt a gyakori koncertre járók között egyre több ismerősre találtunk, akikkel jó kapcsolatba kerültünk, majd az internetnek köszönhetően napi kapcsolatba is. A Tankcsapda vendég zenekarai, miután tiszteletét tették a színpadon, már velünk rajongókkal mulattak, így egyre több zenész ismerősöm is lett. Engem valamiért mindig vonzott a színpad mögötti világ. Anno az úgymond gyerekkori kedvencem tagjaival is beszélő viszonyban voltam, tehát nem volt teljesen idegen ez az érzés. Nagyon különféle emberek a való életben a rock és metál zenészek, gyakran érdekes elbeszélgetni velük. Volt egy kiemelkedő esemény, amikor imádott zenekarom klipet forgatott rajongók részvételével. A fiam addigra 9 vagy 10 éves lehetett. Voltunk jó páran, és én csupán szemlélőként csak a kisfiam hoztam el címszóval beálltam a szélére az egésznek, ő pedig az első sorban tombolta végig. Több órán keresztül énekelt tőlem néhány méterre Laci, és egy szünet közben a kisfiam kezébe tette a pengetőjét, sokáig az volt a kabalám nyakban hordva. Egy hosszabb szünet közben a fiú eltűnt, de egyik pillanatról a másikra. A security egyik tagja segített megkeresni, és közölte ne aggódjak Fejes Tomival, a zenekar dobosával beszélget. Onnantól kezdve mindenen dobolt. Aki ismer, de szerintem, aki ezt olvassa, sejtheti, hogy nem egy félénk lány vagyok, és folyamatosan képes vagyok órákig is beszélni. De mikor
17
Vele kellett volna, akkor nyögésen és dadogáson kívül semmit nem bírtam kipréselni magamból. Így esett meg az is, hogy ezen az eseményen négyszer volt alkalmam a gyereket Lukács Lacival lefotózni, amelyből egyet sem sikerült elmentenem. De ettől kezdve ő bármikor bejárhatott a zenekarhoz, illetve Tamáshoz. Ezen ok miatt fővárosi dobtanárt kellett keresnem, így kapóra jött mikor megtudtam, hogy a kölyök nagy kedvence a Depresszió dobosa tanít. Ő dobolni járt hozzá, én pedig Dáviddal rengeteget beszélgettem. Ismerte fanatikus rajongásomat, és sok tanácsot és bátorítást adott, egy igazi szívlélek zenész ő. Történt egyébként, hogy a június 26-i születésnapom egy esztergomi fesztivál napjára esett. Egy napon volt Ossian, akiket azért addigra már rég hallottam, a Tankcsapda is. A vonatút odáig nagyon jó kedélyűen telt. Odaérve már a jegyátvételnél kihallatszott Paksi Endre hangja. Ahogy beérkeztünk a fesztivál területére leszakadt az ég. Szinte másodpercek alatt ritkán látott vihar alakult ki. Ömlött az eső, az Ossiant el is mosta, a szél mindent vitt. Mi egy sörsátor alatt bújtunk meg, én pedig már veszni láttam a születésnapi Tankcsapda koncertet. Szerencsére a kiírt időpontra az eső olyan hirtelen állt el, mint ahogy érkezett. A közönséget is elmosta az eső, és nehezen jöttek újra elő, ezt kihasználva beálltam az első sorba. A fiam, mint mondtam bejárhatott Fejeshez. Akkoriban mániám volt a telefonom hátulját aláíratni a zenekar tagjaival, és mivel épp egy új készülékem volt, megkértem a srácot írassa alá, és ha nem túl nagy probléma, akkor Lacival írassa már rá, hogy Boldog szülinapot. A biztonsági emberek nehezen engedték be őt, de aztán pillanatok alatt kijött a sátorból felállított öltözőből, hogy a példaképe azt üzente menjek már be. Persze ő húzott, a férjem tolt befelé, én meg kicsit hirtelen megtorpantam. Bemutatott neki, és nagyon kedvesen felköszöntött, majd odajött Laci is, aki szintén sok szépet és jót kívánt, a baj csak az volt, hogy én még akkor is csak nyögni és dadogni tudtam. Gondoltam nem is próbálkozok ilyesmivel többet, szinte biztosra vettem, hogy egy lökött néma tyúknak tart. Egy Hegyalja fesztiválon is megesett egy hasonló eset. A férjem egyébként egy Tokajhoz közeli faluból származik, édesanyja is ott él. A drága napijegy miatt, mivel hárman voltunk, ezért két napos részvétel szóba sem jöhetett. Némi vitánk támadt, mivel ő egy erősen metál szerető ember, és mivel előtte három héten keresztül jártunk Tankcsapda koncerten, próbált meggyőzni kivételesen nem lehetne megoldani azt, hogy épp másnap a Sepultura lépett fel ott, most az egyszer hagyjuk ki kedvenceimet.
18
Szegény alulmaradt a vitában, amit egyébként mai napig sajnálok, és a fejemre is olvassa, de akkor nem tudtam volna elviselni. A koncert előtt hivatalos dedikálást tartott a szívemhez legközelebb álló zenekar. Itt próbáltam összeszedni magam, hogy legalább pár mondatot váltsunk. Egy sátor alatt ültek, és osztogatták az aláírásokat. Időközben pár méterrel arrébb, de épp szemben az egésszel, férjem összefutott Kalapács Józsival, akivel közös sörözésbe kezdtek. Az összes bátorságom elszállt, főleg miután már egyre feltűnőbben próbáltak meggyőzni mindketten menjek már oda, mert utána bánni fogom. Végül a gyerekem ment oda egyedül, aztán tényleg feladtam, hogy én valaha is beszélni fogok ezzel az emberrel, nagyon haragudtam magamra. Egy szép napon kiderült egy régi barátról, hogy tetováló szalonja van, körülbelül félórányira onnan ahol lakom. Régóta vágytam egy tetkóra, és addigra nem is volt kérdés mi legyen az. A Mindenki vár valamit című album logóját varrta a bal vádlimra. Nagyon boldoggá tett, az, hogy a zenekar immár lemoshatatlanul is rajtam van. Aztán egyre többször magyarázkodtam, hogy ez is egy jel, de nem a régi csapda jel, és néhány hét után, mindezt megunva felvarrattam a régi jelet is, méghozzá kezed fején a sorszám dalszöveg után a jobb kézfejemre. Jócskán őszben jártunk addigra. Tudtam, hogy az év végén közeledik egy leállás, véget ér a turné. Ez egyben számomra azt is jelentette, hogy januárban újra kés alá kell feküdjek, hogy aztán a következő év első koncertjén már gyógyultan az első sorban ott lehessek. El lehet képzelni, hogy addigra egy fej nagyságú hasfali sérvvel, ami egyre jobban fájt is, én pedig egyre bátortalanabbul mentem a tömegbe koncerteken, majd a vége felé, már csak a szélén ácsorogtam. Mániásan féltem a műtéttől, ezért a következő dolog fogalmazódott meg bennem. Ki mondta, hogy az ember nem vihet magával a sírba semmit? Egy tetoválásra ez semmiképp sem lehet igaz. S ha már szerencsétlenül koporsóba kerülök, az legyen velem, aki az életben soha, és akit nagyon szeretekrajongásom fő tárgya Lukács Laci. Néhány napon belül az arc portréja, a gitárjával, és az aláírásával, a bal alkarom ékesíti az óta is. Volt egyébként egy online chat a kedvenceimmel, ahol én rákérdeztem nem bántaná vagy zavarná, ha egy rajongó ilyen módon fejezné ki szeretetét iránta, nem volt negatív a hozzáállása. Egy őszi koncert következett, Gödöllőn, ahol végül sikerült megmutatnom neki, persze ismerőseim bátorítására merészkedtem odáig. 19
