Prológus
E
l sem tudta képzelni, a nõ miért nem
kapcsolja fel a világítást. Erre az alkalomra Jarlath Keene a ruhatárában található legjobb holmikat vette magára. Szerette volna a puszta megjelenésével kifejezni, hogy rendelkezik a legfontosabb „tulajdonságokkal”: van pénze, hatalma és befolyása. A mûselyem Paoletti öltöny, amit viselt, mindezt elárulta róla. Mindezt, és még többet is. Legalább ennyit el lehetett várni a cucctól, ha már több, mint ötezerötszáz kreditjébe került. Sajnos rá kellett döbbennie, hogy a stratégiája elkeserítõen rossz volt. A helyiségben, ahová belépett, egyetlen világítótest sem égett, de talán éppen emiatt érzõdött sokkalta tágasabbnak és fényûzõbbnek. Egy csarnokszerû, hatalmas lakosztály itt, Manhattanben! Itt, ebben a túlzsúfolt helyen, ahol már egyszerû lakást találni is kész mûvészet? Drága öltöny ide, stra-
7
tégia oda – csüggesztõen kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. A kivilágítatlan helyiségben csak a padlótól mennyezetig érõ hatalmas üvegfalon keresztül, kintrõl beszürõdõ szmogos derengés oszlatta szét a sötétség nyomasztó feketeségét. A berendezési tárgyak – már amiket ki lehetett venni – tovább fokozták a hely már-már dekadenciába hajló pazarságának érzetét. Egyetlen másodperc kellett csak ahhoz, hogy Keene valamennyi érzékszervére hatást gyakoroljon a dolog. Olasz gyártmányú álbõr cipõje alatt a szõnyeg vastag és süppedõs volt, a levegõben drága parfüm illata terjengett. Azt kívánta, bárcsak ne kellene keresztülvágnia a termen, végigbotorkálnia ebben a sötétben; valahogy esetlennek, szerencsétlennek és jelentéktelennek érezte magát a puszta gondolattól is. Az pedig sosem jó, ha az ember ilyen hangulatban, így, eltörpülve kezd bele egy alkudozásba. Amikor mégis elindult, és tapogatózva keresni kezdte az utat, ujjai végigsiklottak a bútorok eredeti selyembõl készült kárpitján és eredeti bõrbõl való szélén. Feltámadt benne a vágy, hogy alaposan szemügyre vegye ezeket az iszonyatosan drága tárgyakat, ám hiába kutatott valamilyen lámpakapcsoló után. A kintrõl érkezõ derengés, a város fényei mellett nem sokat látott. Sejtette, hogy valaki ezt is megtervezte, hogy szándékoltság van a világítás mellõzése mögött. A kapcsolókhoz talán csak a nõ férhet hozzá. A nõ, akihez idejött. Nem volt más választása, folytatnia kellett az árnyékokkal és a félelmetes akadályokként elõtte termõ bútorokkal való vak birkózást. Lassan jutott elõre. – Mr. Keene… A hang halk volt és kifejezetten nõies. Suttogás a sötétben… mintha valami finom anyagból készült sál hullott volna le a padlóra egy formás vállról. Keene a legszívesebben azonnal sarkon fordult volna, de sikerült uralkodnia magán. Las-
8
san, méltósággal nézett oldalra – vagyis annyi méltósággal, amennyit meg tudott õrizni magában egy ilyen helyzetben, egy ilyen sötét csarnokban, egy ilyen, lidércnek tûnõ nõ jelenlétében. Megköszörülte a torkát. – Igen, Miss… khm… – Mina. – Jól van. Mina. Köszönöm, hogy fogadott. – Volt valami a nõ érzéki hangjában, valami olyan felsõbbrendûség, aminek hatására Keene-nek hirtelen nagyon melege lett, és szûknek érezte az öltönyét. Melege lett, pedig a felhõkarcolóban kifogástalanul mûködött a légkondicionáló, és szûk lett az öltönye, amit méret után készítettek a számára. – Igazán nem kívánom rabolni az idejét, de… – Az én idõm nagyon drága, Mr. Keene. Mit kíván tõlem? A nõ ekkor már csak tíz láb távolságban volt vendégétõl, háttal állt a hatalmas ablaksornak. Az üvegfal túlsó oldalán Manhattan ezüstlõ és aranyló, de mégis homályos képe csillámlott az éjszaka sötét háttere elõtt; a nõ alakja az apró pötytyökbõl összeálló fényfüggönyre rajzolódva feketéllt. Csak a szemét lehetett tiszán kivenni, az éjfekete, mégis csillogó, leírhatatlanul rejtélyes szempárt. A haját kibontva viselte; a hajzuhatag a csípõcsontjáig ért, egyenes vonalát csak saját tompa fénye változtatta kissé hullámossá. Minának legendás híre volt a Föld legfelsõbb tízezerjének tagjai között, félve tekintettek rá még azok is, akik emberek ezrei és gigantikus pénzösszegek fölött rendelkeztek, és még azoknak is beindította a fantáziáját, akik személyesen sosem ismerhették meg. Vajon miért szán rám idõt? – töprengett a férfi. – Lenne… egy ajánlatom – nyögte ki nagy nehezen Keene. A nõ hallgatott, de a férfi úgy látta, mintha kétkedõn felvonná egyik szemöldökét. Ó, milyen finom vonalú volt az a szemöldök! Milyen csodás! A színe akár az éjféli óceáné. Éjféli óceáncsík az olajsûrû szem fölött... – Természetesen üzleti jellegû
9
dologról van szó. Önnek a csendestárs szerepe jutna az ügyben. – Keene hirtelen kényelmetlennek érezte a méretre készült ing gallérjának szorítását. – Biztosítom, bõségesen kompenzálni fogom erõfeszítéseit! Minának nem kellett felnevetnie ahhoz, hogy Keene egyszeriben felfogja saját jelentéktelenségét és nevetségességét. Az elhangzott szavak úgy lebegtek a levegõben, mint a nõ parfümjének illata, bár közel sem lehetett annyira kellemesnek nevezni õket. – Erõfeszítések? Milyen érdekesen fejezi ki magát, Mr. Keene! – Mina leült az ablak elõtti fotelba. Mozgása olyan kecses és ruganyos volt, akár a kötéltáncosoké, vagy mint a kígyóbûvölõ kosarából elõtekergõ kobráké. A helyiségben tökéletes volt a csend. Biztosan hangszigetelt, villant át Keene agyán. Titokban arra számított, valamilyen háttérzene fog szólni, valami romantikus, mégis kemény és határozott muzsika, de legalább egy hárfa. – Igen, lehetséges – mondta Keene ostobán. – Az a bizonyos… úriember, akivel ön jelen pillanatban kapcsolatban áll, nem elégítheti ki az ön szükségleteit. A férfiak és nõk közötti kapcsolatban nem csupán a gazdagságnak van jelentõsége, és… Bizonyos forrásokból úgy tudom, létezik egy másik úriember is, aki az ön társaságára vágyik. Eddig nem is rossz! – gondolta. A mondatok szinte könnyedén hagyták el a száját, a nyelve csak akkor botlott meg, amikor az „úriember” szót kellett kimondania. De ez teljességgel érthetõ; nem volt valami jó véleménnyel az illetõrõl. – Felkészültem arra, hogy mindent, sõt, még a mindennél is többet megadjak a segítségéért. – Értem. – Mina az ablak felé fordította az arcát. Keene most már szemügyre vehette a profilját, bár az igazat megvallva nem látott valami sokat. Magas homlok. Kicsiny, egyenes orr. Közepesen telt, szép formájú ajkak a klasszikusan kerekded
10
áll fölött. – És mi történne azzal a férfiúval, akitõl megválok, Mr. Keene? Mi legyen vele? Keene hálás volt azért, hogy a lámpákat nem kapcsolták fel, örült, hogy a beszürõdõ holdfény sem világítja meg arcát, rókavicsorhoz hasonló mosolyát. Erõlködve bár, de végül sikerült számûznie hangjából az izgalom remegését. – Az élet idõnként nagyon kemény, sokszor szerencsétlenséget tartogat a számunkra. Az embernek muszáj megtanulnia az örök szabályt: egyszer fent, máskor lent. Túl kell jutni a hullámvölgyeken. Sokan azt hiszik, hogy sorsuk könyv, amely születésük pillanatában megíródott. – És mi a helyzet önnel? Ön miben hisz? A hang érzéki volt és édes. Édes, akár a forró csokoládéital, de Keene nem felejtette el, hogy a szép és kellemes dolgok mögött sokszor csapda rejlik. – Véleményem szerint minden ember képes irányítani a saját sorsát – válaszolta. – Minden ember élete különleges dolog, olyasvalami, amit azok az események, élmények és tapasztalatok formálnak, amelyeket csakis õ él át, senki más. – Valóban. – Mina olyan sokáig hallgatott, hogy Keene már-már azt hitte, elvesztette érdeklõdését a dolog, az egyezség iránt. Vajon mit kellett volna tennem, hogy rábeszéljem? Drogot kellett volna beszednem? Még drágább ruhát vennem? Nem költötte el minden pénzét, de kis híján tönkrement abban, hogy megpróbálta minél kedvezõbb színben feltüntetni magát Mina elõtt. – Rendben van – mondta a nõ váratlanul. – Megcsinálom. De a ma esti találkozónkról és beszélgetésünkrõl senki sem szerezhet tudomást. Ha valaki, bárki kiszagolja a dolgot, annak... komoly következményei lehetnek. Mindkettõnkre nézve. – Teljes mértékben megbízhat ben…
11
– És – vágott közbe a nõ – ami a kompenzációt illeti: számolja át pénzre. Csak ebben az esetben érdekel. Az összeg maradjon magánál egészen addig, amíg nem foganatosítok bizonyos intézkedéseket. Ne próbáljon rászedni, Mr. Keene, különben egészen más eredménye lesz ennek a kis próbálkozásnak, mint amire számít. Más, és korántsem kellemes! – Biztosíthatom, hogy… – Távozhat, Mr. Keene! A férfi kinyitotta a száját, de a háta mögött kinyílt az ajtó. Érzékelte a mozgást, és úgy megijedt tõle, hogy kis híján kiugrott a szíve a fogai között. Fehér fény ömlött be a helyiségbe, de nem jutott el Keene-ig – talán ez is rettegett a nõtõl. – Az asszisztensem kikíséri önt. A megfelelõ idõben kapcsolatba lépek magával. Jó éjszakát, Mr. Keene. Keene tiltakozni akart, szerette volna szemtõl szemben látni a nõt. Több százezer kreditet kockáztatott, minden pénzét, amit élete során összegyûjtött. Ha már ekkora tétet tesz fel valamire, akkor joga van látni õt! Joga van ahhoz, hogy a szemébe pillantson és megnézze, hogy valójában kicsoda! Jarlath Keene végül kivonult Mina lakosztályából. Fejét úgy szegte fel, mint azok a büszke párbajhõsök szokták, akiket legyõzött, de nem ölt meg az ellenfelük. Veszített, de úgy tûnt, ki fog elégülni bosszúszomja. Ekkor már úgy gondolt Minára, mint apró repedésre a sziklaszilárdnak hitt alapzaton. Repedésnek, amely egyre csak mélyülni fog... Keene tudta, ezen az éjszakán jól alszik majd. Elégedett lehet. Elindított egy folyamatot. Megfelelõ óvatossággal és elegendõ türelemmel a repedés hamarosan szakadékká fog válni.
12
1
M
anhattan, 2123.
A Jarlath Keene számára a Synsound Corporationnél biztosított iroda a Toronyban volt; a városban így neveztek minden olyan irodaházat, amelyben az illetõ cég alelnökei székeltek. A Synsound központja, tehát a legpazarabb irodája is a manhattani Torony volt, de a hatalmas cég a világ számos egyéb pontján mûködtetett képviseleteket és bázisokat. Ebben a gigantikus épületben Jarlathon kívül még harmincnégy másik alelnök dolgozott – ettõl a férfinak sokszor olyan érzése támadt, mintha õ lenne az egyetlen vén, tapasztalt kecske a csupa gidákból álló nyájban. Õt már csupán öt, legrosszabb esetben hat fok választotta el a szamárlétra legtetejétõl, de tisztában volt vele, hogy jelenlegi státusza, a „Zenei ágazat” alelnökének posztja gyakorlatilag csak annyit jelentett, hogy rézbõl
13
készült, gravírozott névtáblát szereltek a szobája ataja mellé, és hogy kapott egy saját titkárnõt. Titkárnõt igen – valódi hatalmat azonban nem. A jelentõsebb, vagyis a kétezer kreditnél nagyobb összegeket érintõ ügyekben nem dönthetett önállóan, az ilyesmihez ki kellett kérnie valamelyik feljebbvalója jóváhagyását. Ezen az estén korán besötétedett, a szmog is sûrûbb volt a megszokottnál, a mocskos füsttömegek elegyedtek az alacsonyan lógó, piszkosszürke felhõkkel, amelyek fáradhatatlanul köpködték az aprószemû esõt a lent, valahol a Torony tövében õgyelgõ vagy sietõ szerencsétlen emberekre. Ha Keene irodája két emelettel feljebb van, akkor hiába néz ki az ablakán, mert az örvénylõ, kavargó, szmogos ködtõl legfeljebb méternyi távolságba láthatott volna. Így azonban kinézhetett, és a távolban, úgy három mérföldnyire a Toronytól szemügyre vehette a MedTech épületét, amely körül a falakból kimeredõ fémtöviseknek, a belõlük ki-kicsapó elektromos villámoknak (a MedTech közvetlen környezetét sterilizáló rendszernek) köszönhetõen sokkal tisztább és áttetszõbb volt a levegõ. Az a cég kínosan ügyelt arra, hogy már a légkondicionálóba bejutó levegõt is megtisztítsa; ki tudja miért, a vezetõk számára nagyon fontos volt a dolgozóik egészségi állapota. Amikor úgy hat évvel korábban elõször aktiválták a rendszert, az elektromos zaj és a sztatikus töltés minden olyan mesterlemezre zajszennyet generált, amelyet a Synsound Torony középsõ részében lévõ stúdiókban és raktárakban tartottak. A dolog kis híján letörölte a föld színérõl a céget. A Synsound természetesen tiltakozott, minden elképzelhetõ eszközt bevetett a MedTech atmo-sterilizálójának kikapcsolása érdekében. A harcok sokáig tartottak, mindkét fél számára igen költségesek voltak. A háború egy salamoni döntés meghozatala után ért véget: a MedTech csakis és kizárólag abban az esetben folytathatta a dolgozói egészségét óvó, és a kutatólaborok klinikai tisztasá-
14
gát biztosító atmo-sterilizátor mûködtetését, ha megfizeti a Synsoundnak a felvételek tönkremenetele miatt keletkezett kárát, bizonyos esetekben pedig megtéríti az anyagok újrafelvételének költségét. Ezen kívül ki kellett építenie egy olyan energiapajzsot is, amely megakadályozza, hogy a fémtövisekbõl kicsapó elektromos villámok túlságosan hosszúak legyenek. Érthetõ, hogy a két cég a hadakozást követõen is csak fegyverszünetet kötött, nem békét, de Keene-t ez a legkevésbé sem izgatta. Õ tulajdonképpen mindkét megabandát gyûlölte. Kopogtatás hallatszott, kinyílt az iroda tölgyfa burkolatú ajtaja. Keene megfordult. – Igen? – Damon Eddington szeretne találkozni önnel – mondta Marceena, a titkárnõ a tõle megszokott szenvtelenséggel. A magas, vékony nõ a negyvenes évei elején járt. Az elmúlt egy hét során drasztikus változáson ment keresztül: korábban vörösesbarna, apródfazonú frizurát viselt, most azonban divatosan rövidre nyíratta a fürtjeit, a halántékánál szinte teljesen kiborotváltatta és feketére festette, a feje tetején laza kontyba fogott hajcsomót pedig narancssárgára színeztette. A jelek szerint az arcán feszesebbre húzatta a bõrt, és kicserélte korábbi szolíd ruhatárát; határozottan vagánynak, már-már ledérnek tûnt. Ezen a napon húzott derekú, rövidített ujjú zöld blézert viselt, ami úgy nézett ki, mintha összement volna a mosásban. Kissé petyhüdt nyaka köré bíborszínû selyemsálat tekert, aminek a végeit a blézer felhajtott gallérja alá tûrte. Aki látta, annak az õsrégi mondás juthatott az eszébe, amiben egy bizonyos gatyát meg egy bizonyos tehenet emlegetnek. Keene egészen biztos volt abban, hogy Marceena vonzóvá akart válni, amikor így átalakította magát. Csinos és kívánatos akart lenni – talán azt képzelte, hogy így kiérdemli a fõnöke figyelmét, de nem úgy, mint beosztott, hanem mint nõ. Ahhoz nem elég jó csaj, hogy kikezdjek vele, gondolta Keene, és
15
ahogy végigmérte Marceenát azok az antik porcelánfejû, rongytestû babák jutottak az eszébe, amelyek az utóbbi idõben ismét közkedveltté váltak, és mint minden divatos dolog, istentelenül drágák lettek. Amikor átvillant az agyán, hogy Marceena miben mesterkedik, önkéntelenül elvigyorodott. Megfigyelte, amikor nem tesz megjegyzéseket a nõ külsejére, Marceene máskülönben száraz udvariassága fagyos távolságtartássá változik. Mi a francot várt? Talán hogy randira hívom? A nõ álomvilágban élt. Keene negyvenkét éves volt, de úgy megõrizte a formáját, hogy egy tizest simán letagadhatott volna. A férfi megpróbált valami sajnálatfélét gerjeszteni magában Marceena iránt, de nem nagyon ment a dolog. Megkívánni pedig…? Seregnyi bombázó vette körül, akik közül egyik sem volt idõsebb huszonötnél. Miért éppen nála próbálkozna? Vajon tényleg elhiszi, hogy vetélytársa lehet azoknak a kiscsajoknak? Kezd bosszantani az állandó kísérletezése! Marceena az ajtóban állva várta Keene válaszát. A férfi úgy érezte, ideje megmutatni, ki az úr a házban, vagyis az irodában, és hogy milyen kapcsolat alakulhat ki kettejük között. Hátat fordított, kinézett az ablakon, úgy felelt. – Amint idõm lesz, fogadom. – Ööö... Meglehetõsen izgatott – mondta Marceena elbizonytalanodva. Keene elvigyorodott. Tehát kapiskálja, mi a helyzet! – Azt mondtam, amint idõm engedi, fogadom! Megértette? – Az utolsó szót szándékosan eltúlzott, csípõs szigorúsággal ejtette ki. Marceena habozott, aztán becsukta az ajtót. Keene szélesen elmosolyodott. Hadd szórakoztassa el Damon Eddingtont! Adok nekik negyedórát... Marceena nem volt ostoba, természetesen megértette, hogy Keene miért viselkedik vele ilyen megalázóan.
16
Keene mosolyogva az íróasztalához lépett, összeszedte a Duplidroid céggel kapcsolatos szerzõdéseket és papírokat. Nem vezetne jóra, ha Damon esetleg lenéz az asztalra és meglátja az iratokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy a Synsound egyetlen mutadroidokat készítõ cégnek több, mint egymillió kreditet fizet azért, hogy két éven belül újrateremtse a Jane's Addiction nevû bandát, azt a zenekart, ami úgy százhuszonöt éve óriási sikereket ért el. Miután a bizonyítékokat a fiókjába söpörte, Keene kitett néhány holmit az asztalára, néhány másikat pedig eltüntetett, majd hátradõlt a székében és várt. Tíz perc telt el így. Keene a legszívesebben felröhögött volna. Pontosan tudta, mi történik az ajtón kívül, a titkárnõje szobájában. *
*
*
– Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte Damon Eddington. A titkárnõ asztalára támaszkodott, és az idegesen hátradõlõ nõre meresztette a szemét. – Azt hittem, hogy az emberek azért beszélnek meg találkozókat, hogy a fixált idõpontban egymással foglalkozzanak. Keene azt mondta, látni akar, hát akkor… hadd mehessek be hozzá végre! – Természetesen fogadni fogja önt, Mr. Eddington. – A nõ hangja mézédes volt, de megõrizte hivatalosságát. – Kérem, várjon néhány percet. Egészen biztos vagyok benne, hogy Mr. Keene hamarosan végez a munkájával. – Remek! – Damon sarkon fordult és visszadobogott az álbõr díványhoz. A legszívesebben félrerúgta volna az útból a dohányzóasztalt. Az asztal fémbõl meg üvegbõl készült; Damon nagyon jól el tudta képzelni, ahogy szilánkokra robban a lapja, szétszóródnak a magazinok. Ó, igen, ha megtenné, ha tényleg belerúgna, akkor ismét bebizonyítaná, hogy Damon Eddington dühkitörései méltán híresek!
17
Nem rúgott, inkább lezökkent a díványra, és idegesen leste Keene titkárnõjét, nem jelez-e neki végre valahára. Újabb tíz percet várt, és semmi sem történt. Damon a mellénye egyik zsebébõl elõhúzta a lapos flaskát, és ivott egy apró korty édes áfonyapálinkát. Élvezte ahogy az íz végigárad a nyelvén; egy pillanatra még sértettségérõl is megfeledkezett. Abban egészen biztos volt, hogy Keene szórakozik vele. De vajon miért csinálja? A Jarlath Keene által irányított Synsound amúgy is az orránál fogva vezette. Mi szükség arra, hogy így megvárakoztassák? Sejtette, arra megy ki a játék, hogy Keene ismét bebizonyítsa, ki az úr a házban, ki az, aki teljhatalommal rendelkezik ezen az átkozott szemétdombon. A titkárnõ (Damon nem emlékezett a nevére) valószínûleg arra kapott utasítást, hogy a lehetõ legtovább pihentesse ezen a francos díványon. Az is elképzelhetõ, hogy a nõre ráparancsoltak, még véletlenül se eressze be, inkább várja meg, míg ráun az egészre, feláll és magától elsétál. Damon összepréselte az ajkát. Azt már nem! Ilyen könnyen nem fogják lerázni. Ivott még egy kortyot, visszacsavarta a kupakot a plasztikflaskára, amit aztán a zsebébe csúsztatott. Erõt vett magán, és a lehetõ legkényelmesebb pózba helyezkedett a díványon. Mint mindig, az agya most is tele volt zenével, egy sötét kompozícióval, a saját mûvével, amit lassan és fájdalmasan próbált megalkotni. Akkor kezdett hozzá a munkához, amikor a legutolsó, jelentéktelenebb koncertjét kiadták lemezen, és még messze volt attól, hogy elkészüljön. Néhány percig a zsebében kotorászott, és elõhúzta hordozható rögzítõjét. Ha már az egész napot egy elõszobában kell eltöltenie, legalább hasznosan múljon az idõ. Dolgozik egy kicsit... Igen, ez lesz a legjobb. A titkárnõvel nem kell foglalkoznia, biztos hozzászokott már az ilyesmihez.
18
Eldúdolt néhány hangot, aztán még egy párat. Hagyta, hogy a hangok úgy kavarogjanak a levegõben, mint disszonáns árnyékok. Be akarta melegíteni a hangszálait. A titkárnõ homlokráncolva, kissé rosszallóan nézett rá, de nem érdekelte. Mit számít egy ilyen irodista senki véleménye? Mit számít egyetlen ember véleménye, amikor a jelek szerint már az egész átkozott világ gyûlöli a mûveit? – Hm-mm-Mm-mM-mm… – A hangszálait erõltetve énekelt, és lassanként belefeledkezett a hangokba, a hajlításokba. Addig-addig kísérletezett, míg sikerült kialakítania valami olyasmit, ami dalra hasonlított. Valójában nem az volt, csak valami vibrációsorozat, szavak nélküli zümmögés, vagy ha kevésbé jóindulatúan akarunk fogalmazni: olyan nyöszörgés, amit az anyaghiánytól szenvedõ drogosok szoktak kiadni magukból az elvonókúrán. A titkárnõ olyan képet vágott, mintha undorodna valamitõl. Lassan behúzta a nyakát, úgy ült a helyén, akár egy teknõsbéka, amely arra számít, hogy valaki vagy valami pillanatokon belül rátámad. Amikor Damon kísérletképpen elismételte a rögtönzött dallamot, és tiszta baritonján elénekelt néhány szót, ami éppen abban a pillanatban az eszébe jutott, a nõ nem bírta tovább. Felkapta a telefont, és elszántan megnyomta az interkom gombját. Damon elvigyorodott. Nem hagyta abba az éneklést, nem hallotta a titkárnõ szavait, de így is pontosan tudta, mirõl beszél. A nõ letette a telefonkagylót, felállt, és Damon elé lépett. A háta egyenes volt, a tartása merev, a homlokán, a narancsszínû hajtincsek alatt verítékcsöppek csillogtak. Damon elégedett volt; a muzsikája hatást gyakorolt a nõre. Az, hogy nem tetszett neki a dallam, nem számított. A lényeg, hogy sikerült kiváltania belõle valamilyen érzelmet. – Mr. Keene fogadja önt – mondta a titkárnõ, amikor Damon másodpercnyi szünetet tartott és végignézett rajta. – Ismeri a járást…
19
Damon ismét elvigyorodott. A járást? Hát persze, persze, hogy ismeri! Nagyon jól tudja, hogy juthat be az irodába. És azt is tudja, milyen módszerekkel dolgozik az a szemét meg ez az átkozott Synsound. Mocskos módszerekkel... Undorító bagázs! Nem szólt, csak bólintott a titkárnõnek. Felállt, eltette a rögzítõjét, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a nõ megkönnyebbülten felsóhajt. Átment Keene ajtajához. Az iroda tágas volt, a berendezése ízléses – csakúgy, mint tulajdonosának öltözéke. Damon nem sokat foglalkozott a divattal, de még az õ figyelmét sem kerülte el Keene öltönye (valódi Ricci Matté!), se a cipõje. Iszonyatosan drága cuccok voltak. Csillogó acélszürke haja tökéletesre nyírva és fésülve. Egyedi, kézzel festett nyakkendõje több volt, mint hivalkodó, ám bélelt Danforth mellénye nem a legdrágább modellek közül származott. A pasason ennek ellenére látszott, hogy a bõre alatt is pénz van; a Synsound a jelek szerint sokkal több kreditet hozott neki, mint amennyit el bírt költeni. De ha ez a helyzet, akkor mi a francért keménykedik a szerzõdések megkötésekor? És miért nem hajlandó elõleget adni? Damon nem értette a dolgot. Keene egy hatalmas plexiüveg íróasztal mögött ült. Az asztalon szinte semmit sem hagyott elõl. A falakon a bekeretezett arany- és platinalemezek sorakoztak. A keretek méregdrága tikfából készültek. Keene a tõle megszokott eleganciával ült a helyén. Türelmes volt, mint mindig, és olyan arcot vágott, mintha mártírnak képzelné magát, aki kénytelen áldozatokat hozni mások érdekében, aki mindig a többi ember boldogulását tartja szem elõtt, és közben semmit sem törõdik magával. – Nos, Damon? Ezúttal mirõl lenne szó? – kérdezte atyáskodó, de mégis kimért hangon. A jó öreg Damon Eddington, ha még mindig ugyanaz az ember lett volna, aki évekkel korábban, ha még mindig úgy
20
gondolkozott és élt volna, mint azelõtt, hogy a Synsound kiszipolyozta belõle amit lehetett; a régi, büszke Damon bizonyára sarkon fordul és kisétál az irodából. A régi Damon nem alázkodott volna meg, õ nem várakozott volna háromnegyed órát az elõtérben. Ez a mostani Damon Eddington azonban lehajtott fejjel lépett elõrébb. Kezét a nála mindennapos viseletnek számító farmernadrág zsebébe dugta, és úgy bámulta a saját lábfejét, mintha azt tartaná a legérdekesebb dolognak az egész világon. Leült a Keene íróasztala elõtti székre, és amikor nagysokára felnézett, lágy tekintettel valahová a végtelenbe révedt. – Egy… idegenre van szükségem. Damon arra számított, Keene meg fog lepõdni, amikor elõadja a kérését. Tévedett. Keene még csak nem is pislogott. A keze is az íróasztal lapján maradt. Olyan mozdulatlanul ült, akár egy android. – Úgy – mondta hosszú csend után. – Tehát egy idegent szeretnél. Damon nyelt egyet, és egy pillanatra olyan érzése támadt, a pszichiáterénél ül, aki mindig el szokta ismételni a kijelentéseit, hogy biztos legyen abban, jól értette-e a szavakat. – Lássuk csak! – folytatta Keene. – Nem foglalkozol fegyverekkel, tehát nem ilyesmire kell az, amit kérsz. Nem értesz se a gyógyszerészethez, se a drogkészítéshez, szóval ezt a lehetõséget is kihúzhatjuk. Mindezek után, Damon… Nem igazán értem, minek neked egy idegen? Damon széttárta a karját. Szerette volna, ha Keene megértõbben viselkedik, ha valahogyan kimutatja, van benne némi empátia. – A hangokhoz. – A hangszigetelt helyiség mély csendje szinte magába szippantotta a szavait. Damon nem volt biztos abban, hogy Keene füléhez eljutott a suttogása.
21
Keene pár másodperccel késõbb pózt váltott, és Damon úgy látta, megérti a különc mûvész álmait, és õ is kíváncsi arra, milyen hangokat képes kiadni magából az acéltorkú, savlángnyelvû szörnyeteg. Keene hallgatott, Damon pedig minden elmúló másodperccel egyre biztosabb lett abban, hogy hiába jött, úgysem kapja meg amit kér. Keserû emlékek villantak az agyába, miközben Keene válaszára várt. Eszébe jutott, hogyan és milyen körülmények között hallotta elõször az idegenek hangját. Egy monitoron látta a dögöt az egyik áruház kirakatában, akkor, amikor a 86-os csatorna híradójában Long Island megfertõzésérõl tudósítottak. A hír bombaként robbant; a járókelõk szinte rátapadtak a kirakatüvegre, úgy bámulták az adást. Damonra is óriási hatást gyakorolt a dolog, bár nem egészen azért és úgy, amiért és ahogy a médiások eltervezték. Az egyik bejátszáson néhány idegent lehetett látni, azokat a dögöket, amelyek a Long Island-i börtönkomplexum alagsorában tanyáztak. Az idegenek játszi könnyedséggel visszaverték az ellenük kiküldött katonák támadását. Az emberek speciális, saválló ruhát viseltek, és lángszóróikat mûködtetve nyomultak elõre. Aszpikszerû napalmot és tüzet fröcsköltek mindenre, ami élt, mozgott és eléggé idegennek látszott. A dögök közül sok egyszerûen megolvadt, nyúlós masszává vált, de a többi kitartott. A hangjuk... a haláltusájukat vívó idegenek és harcolni vágyó, ép társaik visítása, hörgése és üvöltése egyetlen kakofónikus zajörvényben egyesült, valami olyan hangban, amihez Damon agya csak egyetlen fogalmat tudott társítani: gyûlölet. Gyûlölet! Damon is ismerte ezt az érzést... Volt alkalma rá, hogy közeli barátságba kerüljön vele. Ó, hány, de hány kritikus nevezte a munkáit „unalmas”-nak, „értelmetlen”-nek, „felfoghatatlan”-nak és (mind közül ez a jelzõ volt a legfájdalmasabb) „unalmas”-nak? A hivatásos ízlésformálók, az esztéták gyûlölték õt, a közönség pedig ennek köszönhetõen egyszerûen
22
nem vett tudomást róla. Még a kiadója, a Synsound is kigúnyolta. Nem adta fel a próbálkozást, de egyre kilátástalanabbnak találta a helyzetet. Hogyan is érthetnénk és szerethetnék meg az õ mûveit egy olyan világban, ahol a pokolrock meg a vérrock a menõ trend, ahol android énekesek és mutáns, négykarú vagy kétfejû mûvészek produkálják magukat a színpadokon? A legocsmányabbak azok az elõadók voltak, akik a szájukból kilökõdõ szájjal énekeltek. Ostobák! Menõnek képzelték magukat, pedig csupán szánalmas utánzatai voltak a valódi idegeneknek, azoknak a kemény harcosoknak, amelyekkel a katonák se nagyon bírtak Long Island-en... Hogyan is érthették volna meg õt, a valódi mûvészt, amikor a tömegek attól indultak be, hogy Elvis Presley droidmásolata rázza a seggét a színpadon, vagy hogy Caruso mesterséges utánzata bömböli az áriákat? Mit lehet elvárni egy olyan közönségtõl, amely platinalemezessé tette azt a nevetséges Buddy Holly bábot, sztárrá a Jim Morrison, Charlie Parker, Clifford Brown, Richie Valens, Dwayne Allmen, John Lennon, Patrs Cline, meg a többi néha híresség androidmásait? A Synsoundot – amely a világ valamennyi zeneszámának és zenészének kizárólagos tulajdonosa volt – csakis a profit érdekelte. De mit is lehetett elvárni egy cégtõl, amelynek a feje Jarlath Keene volt, ez a fantáziátlan, ostoba korcs? A cég a pénzre hajtott, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy kreálmányai sikeresek legyenek. Damon tudta, hogy a legnagyobb koncerteken a termeket gyakorlatilag mutadroidokkal töltik meg, félig android, félig embermutáns szerkezetekkel, és csak néhány valódi embert eresztenek be a csarnokokba. A siker biztosított, a mutadroidok kellõképpen lelkesednek, a kint rekedt embercsürhe pedig ismét nagy kanállal falja azt a moslékot, amirõl bemagyarázták nekik, hogy a legfinomabb, legegyedibb étel. Damon gondosan elõkészített élõ koncertjeire – amelyeken Beethoven, Paganini, Mozart, Vi-
23
valdi és Bach gyönyörû, bár kissé sötétre festett mûveit játszotta, és amelyeken ritka és értékes, huszonegyedik századi hangszereket, valódi hangszereket, hegedûket, csellókat és hárfákat is megszólaltatott – csupán néhány különc volt kíváncsi. A Synsound bizonyos mértékig támogatta törekvéseit, szponzorálta az elõadásait, de ezt is csak üzleti megfontolásból tette. A cég meg akarta mutatni a tömegeknek, hogy a zene minden formáját és stílusát fontosnak tartja, még azokat a nevetséges és elavult irányzatokat is, amelyek a hajdan „mûvészetnek” nevezett valami csökevényeként maradtak meg a modern korban. Ez is része volt az üzletnek... Damon gyûlölte a Synsoundot, legalább annyira, mint a kritikusokat, a fizetett tollnokokat, akik miatt oly sokat kellett szenvednie; és legalább annyira, mint a közönséget, amely az utóbi idõben csakis a groteszk androidok vérfagyasztó sikolyait tartotta valamire. De jól van! Ha a közönség a gyûlöletre, a brutalitásra kíváncsi, akkor kapja meg! Ha vért akartok – hát tessék! Damon Eddington ehhez is ért. Damon Eddington majd megmutatja a világnak, milyen a valódi borzalom! Rendeztetett magának egy sajtótájékoztatót, mert azt akarta, hogy a világ minden táján megtudják, mennyire gyûlöli az android „mûvészeket”, a Synsoundot, és általában minden más egyebet. Kemény szavakkal illette a céget és a zenének nevezett termékek vásárlóit. Mindent elmondott, ami a szívét nyomta. Úgy tervezte, addig fogja folytatni az akciót, ameddig a médiások hírértékûnek tartják a dolgot, amíg az egész bele nem fullad az általános közönybe és érdektelenségbe. – De majd én teszek azért, hogy megváltozzon a mostani, tarthatatlan helyzet! – üvöltötte bele a mikrofonokba. – Igen, cselekedni fogok, méghozzá a Synsound, de legfõképpen a közönség érdekében! Fogok írni egy mûvet, amihez foghatót a mostani mûsztárok sosem lennének képesek kiötölni! Meg fogom írni a Gyûlölet szimfóniáját!
24
Arra számított, a Synsound hevesen fog reagálni. Tévedett. A cég megértõ, mosolygós nagybácsiként viselkedett. A vezetõk élvezték, hogy a házi zeneszerzõcskék egyike a Synsoundra terelte a tömegek figyelmét, és jó képet vágtak a botrányszagú adásokhoz. Amikor magyarázatot kértek tõlük, könnyedén kimásztak a csávából. Damon Eddington? Ó, hiszen õ mûvész! A hozzá hasonlóknak az ember elnézi a szenvedélyességet, a dühöt, a mostanihoz hasonló kirohanásokat, hiszen éppen ezek az érzelmek és tulajdonságok teszik õket kreatívvá. Damon, miközben a szimfónián dolgozott, a tapasztalat- és ihletszerzés érdekében gyakorlatilag mindenhová elment. Járt elmegyógyintézetekben, börtönökben, végignézett néhány kivégzést, látta, milyen rémültek vagy eszelõsek a gyilkosok életük utolsó másodperceiben. A kedvence a kormány által mûködtetett egyik belvárosi intézmény volt, amelyben drogosokat próbáltak leszoktatni károsnak nevezett szenvedélyükrõl. Ó, milyen csodálatos hangokat hallott azon a helyen! Sikolyok. Üvöltések. Hörgések! A szerrõl „levett” szenvedélybetegek dobhártyaszaggató, agykarmoló hangokat adtak ki magukból. Olyan erõvel ordítoztak, hogy az ápolóknak kötelezõ volt a fülvédõ használata. Aztán, amikor elhaladt egy kirakat elõtt, és meglátta azt a bizonyos híradást, rádöbbent, hogy ha a gyûlölet hangjaira van szüksége, akkor idegen lények közelébe kell kerülnie. Az adást követõen addig keresgélt a hangtárakban, míg rábukkant arra a felvételre, amelyet tíz évvel korábban, az idegenek otthonbolygóján készített az a csapat, amely végül kifüstölte onnan a dögöket. A felvétel minõsége gyenge volt – érthetõ, hiszen katonák készítették. A harcoló idegenek sikolyai és bömbölései szinte beleégették magukat Damon agyába. Már egészen biztos volt abban, hogy ez az, amire szüksége van, ezek azok a hangok, amelyekbõl ki kell alakítania a Gyûlölet szimfóniájának alapjait.
25
Sokáig gondolkozott azon, mit tehetne, végül úgy döntött, a Synsoundtól kér segítséget. Ezért akart találkozni Keene-nel. *
*
*
– Miért nem használod a hangtárban lévõ anyagokat? Világos, hogy ez lenne a legegyszerûbb megoldás. – Keene hátradõlt a székében, merev tekintettel nézte Damon Eddingtont. A pasas nem úgy nézett ki, ahogy az ember az eszelõs mûvészeket elképzeli, nem volt se vézna, se beteges külsejû. Közepes testalkatú, az átlagnál valamivel magasabb, hétköznapi külsejû férfi... Ha egy kicsit jobban nézne ki, már nem illene bele a Synsound által kreált „a gyertyát két végén égetõ zseni” kategóriába. A haja már ritkult, de olajfekete volt; hátul hosszúra hagyott tincseit lófarokba fogta össze. A szemöldöke ívelt és fekete, a szeme sötét, az arca hosszú. Jó két hüvelyk hosszú kecskeszakállat növesztett. Keene elõre tudta, Damon mit fog felelni a javaslatára, de türelmesen várt. – Azért, mert azok szart se érnek! – mondta Damon fintorogva. – Ne mondd, hogy nem tudod, a katonák milyen hitvány hangrögzítõket szoktak használni! Az isten szerelmére, csak kézi rekordereik voltak! Mágnesszalagot használtak, meg plasztikborítású, kézi mikrofonokat! Ráadásul a háttérben, mintegy aláfestésként, robbanások és lövések hallhatók. A zörejek használhatatlanná teszik az egészet. Én azt akarom, Jarlath, hogy a mûvemben úgy szóljon az idegen dög, mintha odaállítottuk volna a stúdióba, a mikrofon mögé! Olyan tisztán. Profi módon. Keene megdörzsölte az állát, és megpróbált töprengõ arcot vágni. Damonnal éppen olyan könnyedén lehetett játszadozni, mint az õsidõkben azzal a bizonyos, jojónak nevezett kis hülyeséggel.
26
