Modern tündérmese
Benina
http://benina.hu
Prológus Az ég felhőtlenül kéklett a szabadban, én pedig vágyakozva bámultam ki az ablakon, míg a monoton zúgást hallgattam a háttérben. Szerettem volna már végre kiszabadulni a másfél órája tartó fölösleges huzavonából, ami a házunk dolgozószobájában zajlott. A monoton zúgást az apám szolgáltatta, egyhuzamban elsorolt monológjával, aminek a felét sem jegyeztem meg. Lényegtelen volt, teljesen hidegen hagyott minden, amit a szülői jogokról, aggódásról és féltésről hadovált. Csöndesen bólogattam, tisztában voltam vele, hogy így hamarabb a végére érünk a szokásos egy havi adagomnak, amikor is Horatio Wolfe eljátszotta a mintaapa jól begyakorolt szerepét. Néha még engem is meglepett a hozzászólásával, ilyenkor bizalmatlanul körülnéztem, nincs-e véletlenül egy paparazzi fotós a közelben, akinek így előadja magát. Egyébként valóban remek apa volt, jól kijöttünk egymással. Míg ő üzleti ügyeket intézett, addig én igyekeztem kiélvezni a diákélet minden örömét, pontosabban a tehetős diákélet minden kiaknázható lehetőségét. A suliban a legmenőbb srácok között voltam, a legmenőbb csaj volt az oldalamon a bulikban, amiket a mi házunkban tartottunk, míg apám üzleti útra utazott. Amikor mindezt elmondtam az apámnak is, ő úgy nézett rám, mint aki kétségbe vonja az épelméjűségemet. Valóban, miért is akarnék az ország másik végébe költözni – ráadásul tökéletes inkognitóban –, ha egyszer ennyire fantasztikus életem van? A válasz igen egyszerű: Megalyn Johnson, de ezt persze nem óhajtottam Horatio orrára kötni. A gólyás meséken már átestünk három éve tizenöt éves koromban. Egyébként sem az apám tehetett róla, inkább én. Rosszul válogattam magam köré az embereket, így Megalynt is, aki, amikor szerelmet vallott nekem, elfelejtette közölni, hogy az apám pénzével óhajtott közelebbi kapcsolatba kerülni és nem velem. A minap derült fény erre az aprócska félreértésre, amikor egy kedves barátommal lencsevégre kapta egy paparazzi, amint egymás karjaiban napoztak egy magánstrandon. A paparazzokat ez a nagyon barátságos fotós el is küldte nekem a megfelelő mennyiségű honoráriumért cserébe, én pedig elhatároztam, hogy új életet kezdek. Persze ez hosszabb folyamat volt, míg tisztességesen kidühöngtem magam, míg felelősségre vontam a képeken szereplőket, aztán dagonyáztam kicsit az önsajnálatban. Mikor magamhoz tértem a révületből, elkezdtem megszervezni az új életemet, aztán egyeztettem apám titkárnőjével, hogy mikor lenne alkalmas Horatio elé tárni az elképzeléseimet. Ez utóbbi hiba volt. Jobban jártam volna, ha sebtében mondom el neki, amikor éppen rohan valahová, mert úgy nem lett volna ideje ok-okozati összefüggéseket és nevelési elméleteket gyártani. Már mindegy volt, láttam rajta, hogy hamarosan a végére ér. Elszakítottam a tekintetem a kéklő égbolttól és ránéztem az apámra. Sok mindenben hasonlítottunk. A szemünk éppen olyan kéken fénylett, mint az égbolt, ő egy fejjel magasabb volt nálam, ami önmagában véve nem lenne nagy teljesítmény, de én is eleve százkilencven centi voltam. A haja olyan szőkésbarna, mint az enyém, csak ősz szálakkal vegyítve, és rövidre vágva, míg nekem hosszabbra hagyva. Hasonlítottunk, ez tény, külsőleg. Ám míg Horatio maga volt a megtestesült nyugalom, addig én nem voltam a türelem mintaszobra. – Jason, figyelsz rám, ugye? – apám kérdése visszarántott a valóságba.
– Persze – vágtam rá azonnal, de mikor láttam, hogy Horatio folytatni akarja, gyorsan félbeszakítottam. – De nem értek egyet veled. Megütközve nézett rám, nem volt hozzászokva, hogy félbeszakítsa bárki is. Divatos szemüvegét a feje tetejére tolta, és kérdő tekintettel, várakozón fordult felém. Jellemző volt rá, hogy előbb kifejti a saját véleményét, aztán hajlandó meghallgatni másokat is. – Már betöltöttem a tizennyolcat. – jelentettem ki, mintha ez mindent megmagyarázna. – Nem az engedélyedet kértem, hanem a támogatásodat. Neked úgyis mindegy hol élek, nekem viszont kellemesebbé tehetnéd ezt az utolsó évemet a gimiben. Halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy az elnéző atyai mosolyt vagy a dühös vicsorgását igyekszik leplezni. Úgy tűnt, nem is akarja egyelőre elárulni. – Tehát rám nincs szükséged, csupán a pénzemre – mutatott rá a számára lényeges dologra, amiből leszűrtem, hogy egyetlen szót sem értett meg abból, amit mondtam neki. – Pontosan tudod, hogy csupán a felhajtásra nincs szükségem, ami körülleng téged – jegyeztem meg bosszankodva, majd meg sem várva a válaszát legyintettem. – Egyébként teljesen mindegy. Ha azt akarod, hogy boldogtalan legyek, akkor maradok. De ezek az emberek, akik a barátaimnak mondják magukat, inkább a te barátaid akarnak lenni. Pontosabban a vagyonodé. – Jason, nem sarkítod le ezt a dolgot egy kicsit? – próbálkozott újra, de nem válaszoltam. Fölösleges szócséplés lett volna, úgy láttam, ezt ő is belátja, mert megadóan felsóhajtott. – Rendben. Ha úgy érzed, hogy más névvel könnyebben tudsz igaz barátokra szert tenni, akkor legyen. De van egy feltételem. Hajjaj. Rosszat sejtettem, de igyekeztem nagyon türelmesnek és érdektelennek mutatkozni, miközben majd' megőrültem, míg vártam a folytatást. Horatio megkerülte az íróasztalt, aztán a digitális asztali telefonon megnyomott egy gombot. – Mivel így is felismerhet valaki, ezért egy testőr veled tart, ha esetleg valami baj lenne. Láttam, ahogy lassan ködös füstoszlopként távozik minden elképzelt tervem a jövőmre vonatkozólag. Hiszen hogyan lehet beolvadni a tömegbe, ha egy marcona fickó ott áll mögöttem, hogy riasztó ábrázatával még a legbátrabb terroristának is elvegye a kedvét az elrablásomtól. Horatio észrevehette, hogy nincs ínyemre az ötlet, mert gyorsan szabadkozni kezdett. – Nem kell izgulnod – mondta. Közben nyílt az ajtó, és egy csaknem velem egykorú, kreolbőrű ember lépett be a dolgozószobába. Rasztahaja laza copfban lógott a hátán, elegáns öltönye éles ellentéte volt mindennek. Horatio odalépett a fiúhoz, kezet rázott vele, aztán elindultak felém. – Jason, ő itt Joseph Gibson. Az új testőröd. – Helló, Jason, nem kell félned, majd én vigyázok rád – nyújtotta felém a kezét Joseph, miközben barátságosan rám kacsintott.
Hitetlenkedve fogadtam el hatalmas tenyerét, meglepett milyen erővel szorított vissza. Lényegében szimpatikus benyomást nyújtott, mégsem tudtam letörölni a hitetlenkedést az arcomról. – Ez most valami vicc? – kérdeztem, mire mindketten csak sejtelmesen mosolyogtak. – Ez bizony komoly. Ha Joseph nem kell, akkor maradsz itthon – magyarázta az apám így sok választásom nem maradt. Néhány óra múlva már az autópályán repesztettünk a semmi közepén, hogy eljussunk új otthonomba. Legújabb atyai ajándékomat, egy Nissan Navarat a legújabb atyai feltételem, Joseph vezette. A különös jelző nem fejezhette ki mindazt, ami ennek a tanévnek a kezdetét jellemezte a számomra.
1. A beköltözés Kiválaszthattam a kisvárost, a környéket, ahol el szerettem volna tölteni az elkövetkezendő egy évemet abban a gimnáziumban, ahová be akartam iratkozni, ellenben Joseph –, aki a lelkemre kötötte, hogy többé ne szólítsam ezen a néven, tehát Joe – biztosított róla, hogy Horatio leellenőriztette az összes szomszédomat, tanáraimat, évfolyamtársaimat. Szinte meg sem lepett apámnak ez a húzása, éppen ezért határozottan megbíztam Joe-ban, akiről kiderült, hogy kitűnő teljesítménnyel végzett a rendőrtiszti főiskolán, és persze a testőrtovábbképzésen is. A hosszú autóút alatt igyekeztem elképzelni, hogy milyen lesz hétköznapi emberként élni, paparazzi fotósok és szigorú kétajtós szekrénynek álcázott testőrök nélkül, de a fantáziám szegényesnek bizonyult ezen a téren. Joe tökéletesen álcázta magát. Ha valaki ránézett, még akkor sem hitte volna el, hogy testőr, ha igazolványt lóbált volna az illető orra előtt. Az apám pontosan tudta, mire vállalkozik, amikor felfogadta. Joe szimplán el tud vegyülni az érettségire készülő diákok között a raszta tincseivel és egyszerű öltözékével – első dolga volt átváltani öltönyét egyszerű farmerre és laza ingre egy benzinkútnál –, miközben szemmel tarthat engem is. Ötórányi autóút végére, késő délután értünk a kisvárosba. Napsütötte környéken szinte mindig j idő volt, ritkán esett az eső, és télen talán havazott, de nem szükségszerűen. Tipikus amerikai kisváros volt, tökéletesen egyforma külsejű házakkal, amik előtt egyformán zöld gyep terült el a kocsifeljárót övezve. Joe mormolt valamit az orra alatt, én pedig unatkozó tekintettel fordultam felé. – Mondtál valamit? – kérdeztem, mire ő bosszankodva mutogatott körbe a környéken. Lassított, mintha keresne valamit, vagy éppen meg akarna állni. – Egyszerűen csak nem értelek, ember! – jegyezte meg hitetlenkedve. Furcsa arcot vághattam, mert tovább magyarázkodott. – Mesés villában élhetnél a nagyvárosban, egy olyan üzletember fiaként, aki biztosítja számodra a biztos, sikeres életet. Más a fél karját odaadná ezért, te pedig inkább elfogadsz egy csoki, rasztatestőrt, és elmenekülsz a világvégi kisvárosba... – kis szünetet tartott, összeszűkült szemmel figyelte a soron következő
"tucatházat", közben folytatta házsártos monológját. – ... ahol minden ház tök egyforma, ezért ki fogunk tenni egy hatalmas neonfényt a feljáróra, hogy megtaláljuk a házat minden alkalommal hazafelé. Nem feleltem, de azért hangosan nevettem a megfogalmazásán. Joe nagy arc volt, külön egyéniség, és el nem tudtam képzelni, vajon milyen indíttatásból áll egy ilyen ember testőrnek. Nem vártam megértést tőle, nem számított, mit gondolt, bár sejtettem, hogy valami elkényeztetett urifiúnak tart, aki unalmában nem tud mit kezdeni apuci vagyonával. Bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy csupán szeretném önerőmből elérni mindazt, ami apámnak már megvolt, és minden vágyam volt olyan iskolába járni, ahol az emberek az én barátaim akarnak lenni, és nem a vagyonomé. A következő saroknál balra fordultunk, nekem pedig egyre jobban tetszett a környék. Az elit negyedhez hasonlított, csak kicsiben. Hatalmas luxusvillák helyett, amik több kilométerre voltak egymástól, családi házak sorakoztak, hol közelebb egymáshoz, hol pedig olyan távol, hogy még egy otthon befért volna az üres területre. A házak előtt rövidre nyírt füves terület végén a postaládákra festett számok jelezték a helyüket a térképen. Ráböktem az egyikre, ami valamivel kisebb volt a hozzá legközelebb álló háznál. – Ez lesz az – mondtam Joe-nak, aki fintorogva lassított, majd megállt. – Egészen biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte hitetlenkedve, miközben barna szemeit jövendőbeli otthonunk és köztem villózta. Rávigyorogtam, és szó nélkül kipattantam a kocsiból. Kinyújtóztattam elmerevedett végtagjaimat, közben hallottam, hogy Joe is kiszáll, aztán kicsit hangosabban, mint egyébként, bevágja az ajtót. Biztos voltam benne, hogy azt kívánja, bár lenne egy menőbb sportautó ajtaja, a környék pedig talán Beverly Hills. Mulatságos volt, ahogy reagált dolgokra, mintha valóban egy tinédzser kölyök lett volna, akit olyan helyre költöztettek, ami egyáltalán nem volt ínyére. Éreztem magamon a szomszédok fürkésző tekintetét, az utca túloldalán egy öreg házaspár üldögélt a verandán, látszott, hogy nem igazán volt vérfrissítés a településen mostanában. A házunk halványkéken magasodott előttünk, sötétebb kékkel voltak végigfuttatva a szegélyek és a bejárati ajtó. A ház bal oldalát szinte teljesen elfedte az a hatalmas tölgyfa, ami elválasztotta a következő otthontól. Lombjai mindkét ház padlásszobáját elrejtette, törzse pedig olyan vastag volt, hogy nem hagyott szabad átjárást a két fal között. A házból hangos kiabálások és felháborodott sikolyok szűrődtek ki, mire Joe szemrehányón a kezembe nyomta az egyik dobozt, amibe a holmimat pakoltam induláskor. – Üdv a való világban, kisherceg! – jegyezte meg ironikusan, aztán ő is leemelt egy dobozt a platóról. A szomszéd házban, mintha nyúztak volna valakit, egyre erősödött a visítás. Joe elnéző vigyorral nézett rám, fejével újdonsült szomszédaink felé intve. – Unatkozni azért nem fogunk, igaz? Hóna alá csapta a dobozt, és leemelt még egyet, így indult a bejárat felé az oldalamon. Szerencsére az apám elintézte, hogy berendezett házba költözzünk, ezért csak a személyes dolgainkat kellett magunkkal hurcolni. Ebben az egy dologban hasonlóan gondolkoztunk Joeval, a pakolás nem tartozott az erősségeink, de még a kedvenc elfoglaltságunk közé. Horatio
bizonyára erre is gondolt, így nem lepődtem volna meg, ha már egy egész személyzet fogadott volna bennünket a házban. Ki kellett ábrándulnom. Nemhogy személyzet, de még egy fránya bejárónőt sem kaptunk, aki ellát minket néha egy kis főtt étellel. Keserű valóság volt ráébrednek, hogy bizony az elkövetkezendő napokat pizzán és konzerveken fogunk élni, mert Joe – legyen bármilyen sokoldalú – sem nézett ki szakácsnak. Nem kellett sokszor fordulnunk, hogy minden cuccunk behordjuk a nappaliba, mégis pihegtünk, mire a végére értünk. Mire beértem az egyik adaggal Joe a konyhában kotorászott a hűtő és a szekrény között felváltva. – Hagyd csak! – mondtam neki a konyhaajtóban megtorpanva. – Majd rendelünk pizzát. Holnap meg feladunk egy hirdetést... Homloka sűrű ráncba szaladt, ahogy felhúzta a szemöldökét, és olyan felháborodottan nézett rám, hogy félbeszakítottam a mondanivalómat. – Nem mondod, hogy pizzát akarsz enni, amikor van egy jól felszerelt hűtőnk! – tromfolt le sértődöttséget mímelve, aztán a konyhapultra dobta mindazt, amit éppen kikotort a hűtőből, aztán felemelte a mutatóujját. – Egyezzünk meg! Te behordod a maradék dobozokat, én meg elkészítem a legfinomabb ételt, amit valaha kóstolt fenséges ízlelőbimbód. – Hmmm... – töprengve néztem rá, majd fölényesen megjegyeztem. – Úgy tudtam, én alkalmazlak téged, tehát... – Vagy rendelhetsz pizzát is, ha ez a vágyad, herceg! – szakított félbe bosszankodva. – Ne, nem bánom, de remélem, megéri – mentem bele végül, bár előre féltem, hogy nagyon rossz alkut kötök. – Nehogy valami koleszkajával rukkolj elő, csoki! Elugrottam a felém repülő halomnyi törlőruha elől, amik nekiütköztek a falnak, aztán tompa puffanással a földön landoltak. Hallottam Joe röhögését, és valami megjegyzésfoszlányt, miszerint a fehéreknek fogalmuk sincs az evés művészetéről. Önfeledten lépdeltem a kocsi felé, boldog voltam, amiért nem követik figyelemmel minden lépésemet. Már csak egy doboz volt, éppen kivettem, amikor a szomszédban a sikoltozásról, mintha egy függönyt téptek volna le, vagy hirtelen ráadták volna a hangerőt. Három alak rontott ki abból a házból, az első egy magas boszorkánykinézetű, vékony lány volt, akinek égővörös, vállig érő haja a legújabb divat szerint volt nyírva – amennyire én ezt meg tudtam állapítani –, ruhája pedig szintén a márkásabb fajtából összeválogatott kollekció volt. A lány egy könyvet szorongatott a kezében, és láthatóan rohant valaki elől. Hamarosan egy újabb lány rohant ki a szomszédból, karcsú testét csupán egy fürdőköpeny fedte a kíváncsi szemek elől, lábán sem cipő, sem papucs. Derékig érő göndör, szőke haja csapzottan tapadt a hátára, úgy tűnt, mint akit a zuhany alól ugrasztottak ki, és minden valószínűség szerint a boszorkány volt a tettes. A dobozt a lábam elé tettem, kíváncsian vártam a jelenet végét, vagy az újabb szereplő felbukkanását, aki már jóval szolidabb
tempóval bukkant fel a szomszéd udvaron, és igyekezett jobb belátásra bírni a másik két amazont. – Nincs jogod hozzá, Delia! – jegyezte meg a legutoljára érkezett lány, aki valamivel molettebb volt a társainál, barna haja szög egyenesen keretezte kerek arcát. – Ez az övé... – Ki érdekel? Grace, vagy gyere segíteni, vagy eredj a fenébe! – vetette oda hetykén a vörös hajú, Delia, aztán szemtelenül rávigyorgott a barna hajúra, Grace-re. – Menj, és egyél meg egy tábla csokit. Ekkor a fürdőköpenyes lány, aki mindeddig nekem háttal állt, igyekezett jobb pozíciót találni, hogy megszerezze azt a bizonyos könyvet. Váratlanul mozdult, de nem elég gyorsan, így csak Delia lábszárát érte el. Szorosan átkulcsolta a karjaival, de a lendület túl nagy volt, így mindketten elterültek a földön. Hangosan felnevettem, mire észbe kaptam már észrevettek, mindhárman csodálkozva néztek rám. A köpenyes lány, akinek eddig nem derült ki a neve, gyorsan kihasználta a pillanatot, kikapta Delia csodálkozástól ernyedt ujjai közül a könyvet, aztán gyorsan feltápászkodott a földről. – Soha többé ne merészelj hozzá érni! – sziszegte dühösen, hallani lehetett, hogy szinte elfúl a zaklatottság miatt a hangja. – Nem vagy méltó rá! – Mi folyik itt? – csattant fel egy érdes női hang az ajtó felől. Észre sem vettem, hogy a teltebb Grace már visszavonult a házba, átadva helyét egy magas, szigorú vonásokkal rendelkező, idősebb nőnek. Sejtettem, hogy valami rokoni kapcsolat van mindannyiuk közt, de nem tudtam rájönni, hogy ki kinek a kije. Delia arcán valami oknál fogva önelégült mosoly terült szét, ahogy figyelte a köpenyes lányt, aki leszegett fejjel, mégis büszke tartással vonult az idősebb nő felé. – Delia elvett tőlem valamit, amihez nem volt joga – jegyezte meg olyan csöndesen, hogy nekem még a lélegzetemet is vissza kellett tartanom, hogy meghalljam a sövény túlsó végén a szavait. – Az anyja nevetséges naplóját. Ezzel nem sértettem meg senkit, nem igaz, anyám? – fordult felé reménykedve Delia, de az arcára volt írva, hogy tudja, mi lesz a válasz. Kezdtem kissé kínosan érezni magam, ahogy újdonsült szomszédként, egy dobozzal a kezemben hallgatózom, mégsem bírtam bemenni a házunkba. Érdekelt, mi lesz a jelenet vége. – Nem, Delia! Semmi rosszat nem tettél... – az idősebb nő szavai kegyetlenül porba döngölték a köpenyes lány reményeit, ezt még így is lehetett látni, hogy végig nekem háttal állt. Vállai reményvesztetten hullottak előre. – ... hiszen a napló csak addig titok, míg az illető, aki írta életben van. Halála után már nem sértés elolvasni. Felháborodást vártam, olyan hisztit, amit hallottam a házból kiszűrődni néhány perce, de ehelyett mélyebbre hajtotta a fejét, vállait még jobban előreengedte, és megadta magát. Rá
akartam kiabálni, hogy bolondságokat beszél a vénlány, ne hallgasson rá, ám ekkor találkozott a tekintetem az idősebb nőével. – És most... – mondta ridegen a lányoknak. – ... ha befejeztétek a szokásos reggeli csatátokat, akár be is mehetnénk reggelizni. – Aisha, remélem, ma nem égetted meg az omlettet! – hallatszott bentről, feltehetően Grace hangja, mire Delia a szemét forgatta. – Nem mintha neked nem lenne mindegy – jegyezte meg, majd elegánsan leporolta a fűszálakat a szoknyájáról, és bevonult anyja után a házba. A köpenyes lány, aki csak Aisha lehetett a felsorolásból, maradt utoljára, nem vette észre, hogy köpenyének a madzagja a lába köré tekeredett. Már épp figyelmeztetni akartam, amikor elindult, mivel azonban a lábai béklyóba voltak kötve, így kecsesen hasra vágódott a fűben. Tompa nyögésekkel kiszabadította a bokáját, gyorsan felpattant, aztán meg sem nézve, látta-e valaki az ügyetlenkedését, besurrant a házba és csendesen bezárta az ajtót. Joe a konyhában ácsorgott, és mint egy rossz háziasszony az ablakból figyelte az eseményeket. Ledobtam a dobozt a földre, mire megpördült a tengelye körül és belevigyorgott az arcomba. – Mondtam, hogy nem lesz unalmas életed így sem – jegyezte meg, majd intett a fejével, hogy én is játsszak kukkolósdit. Kelletlenül vonszoltam magam mellé az ablakhoz, és kilestünk a függöny mögül. Ha valaki elsétált volna a házunk előtt, akkor bizonyára azt gondolja, hogy teljesen meghibbantunk, de nagy szerencsémre az utcán – amennyit innen láttam belőle – egyetlen lélek sem lézengett. Joe, mint egy tinédzser, vihogva húzta el előlem a függönyt, hogy tisztán lássam a szomszéd házat... és semmi mást. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy mit is kellene pontosan látnom, amikor megbökte a vállamat. – A földszinti ablakban – magyarázta, mintha ezzel mindent elárult volna. Már épp közölni akartam vele, hogy semmit nem látok, ami kicsit is érdekes lehetne, amikor borzalmas szag csapta meg az orromat. Döbbenten fordultam Joe felé, és végigsuhant az agyamon a gondolat, hogy ha legalább olyan jó testőr, mint amennyire jó szakács, akkor komoly veszélynek van kitéve a kilétem az életemmel egyetemben. – Nem kozmál oda a vacsora? – kérdeztem kissé kárörvendően, mert még előttem lebegett az iménti önelégült ábrázata. – De igen – felelte magától értetődően, aztán hirtelen pimasz vigyor terült szét az arcán, fehér fogai kivillantak sötét bőrén. – De nem a miénk... – AISHA! MÁR MEGINT! – hallatszott a sikoly a szomszéd házból. Odakaptam a fejem, tekintetem egy pillanatra elcsípett a Joe által rámutatott földszinti ablakban, a helyére libbenő függöny mögött egy szőke hajtincset. Joe hangosan felnevetett öblös hangján, aztán visszatért a tűzhelyhez, míg én elindultam felfedezni a ház többi részét.
Valami különleges izgatottság lett úrrá rajtam. Mégiscsak más, sokkal hétköznapibb dolog lesz kideríteni a szomszédban folyó csöppet sem családias kapcsolatokat, mint pózolni egy unalmas sajtótájékoztatón az apám árnyékában. A földszinten és az emeleten is egy-egy hálószoba, fürdőszoba volt, így nem kellett sokat civódnunk Joe-val, kinek hol legyen a helye. Lévén, hogy neki tériszonya volt, én pedig egyébként is szerettem a padlásszobákat, ő maradt lenn, én pedig fogtam az egyik dobozomat és elindultam az emeletre vezető lépcsőn. Nem merültem el mélyebben a gondolatban, hogy a testőrömnek tériszonya van. A lépcsővel szemben találtam a fürdőszobát, jobbra pedig a hálószobámat. A homokbarna falak kellemes árnyalata nyugtatólag hatottak az élénk színekhez szokott szememre. Egy kisebb sötét és egy másik hatalmas ablak engedte be a napfényt a szobába, a nagyobbik alatt egy széles franciaágy hevert a falakhoz illő ágyneművel. A különös a rengeteg rajz volt. Szinte beterítették a szobát, lépni is alig lehetett tőlük. Mindenfelé különböző tájképek, számomra idegen arcok, főként egy idős öregúr kissé betegnek tűnő profilja. Nem értettem. Úgy tudtam, hogy a ház teljesen lakatlan volt az elmúlt hét évben, de akkor mit kerestek itt ezek a műalkotások. Ledobtam a dobozomat az ajtó mellé, aztán lerobogtam a lépcsőn, hogy Joe-tól kérjek információt. Sajnáltam volna csak úgy kihajítani ezeket a remekműveket a kukába. Kellett, hogy legyen gazdájuk. Kissé különc testőröm továbbra is a konyhában tevékenykedett, egyre ínycsiklandozóbb illatokat gerjesztve maga körül. Fogalmam sem volt, mit alkot, de a görcsösen összeránduló gyomrom jelezte, hogy bármire kapható. – Ilyen gyorsan kipakoltál? – gúnyolódott vigyorogva, mire legyintettem. – Mit tudsz erről a házról? Ki járhat be ide rajtunk kívül? – kérdeztem tőle, és nem tudtam elfojtani a kíváncsiságot a hangomban. Már láttam, mit készít. Az egyik pizza már készen illatozott a konyhapulton, í másikra éppen a feltétet pakolta, amikor visszatértem. Meglepve hagyta félbe az olajbogyó szórását. – Természetesen csak mi – felelte némi töprengés után. – Van valami különösebb oka, amiért ezt kérdezted? Vállat vontam. Különösnek éppen különös, de Joe szótára még nagy hézagokat hagyott számomra, hiszen annyira különbözött az enyémtől. Figyeltem, ahogy lenyitja a sütő ajtaját, kicsit hátrahőkölt a kiáramló forróságtól, aztán óvatosan behelyezte a középső szintre a pizzás tepsit. A fülemet érdekes zaj csapta meg, mintha egy macska kaparászott volna az emeleten. Joe becsapta a sütő ajtaját, ezzel egy időben tompa puffanást hallottam föntről. Megfeszítettem minden izmomat. Valaki jár az emeleten! – Hallottad ezt? – kérdeztem Joe-tól, vártam a visszaigazolást, de ő értetlenül nézett rám.
– Mit? – nézett rám bambán, de hiába füleltünk. A konyhai falióra ketyegésén kívül semmit nem hallottunk. A végén már én is azt hittem, csak képzelődtem. Joe fogai fehéren villantak ki kreolbőréből. – Látom, nagyon elfáradtál. Vagy csak nagyon éhes vagy... – Éhes mindenképpen! – vágtam rá azonnal, és elcsentem egy szeletet a pizzából. Még finomabb volt, mint egy pizzériából rendelt extramenü, vagy bármi, amit el tudtam képzelni. – Nahát, te tényleg tudsz főzni. Sértődötten nézett rám. – Határozottan bántó a meglepettséged! – jegyezte meg humorizálva, aztán a fejéhez kapott. – Mire is akartál az előbb kilyukadni? Egy pillanatig nem értettem, miről beszél, de aztán bevillantak a rajzok a szobámban. Már éppen meg akartam osztani vele a felfedezésemet, amikor újabb, ezúttal lényegesen erőteljesebb puffanást hallottam fentről. – Ne mondd, hogy ezt sem hallottad! – vetettem oda Joe-nak, miközben a pultra dobtam a pizzám maradékát, és rohantam a lépcső felé. – Hé, várj már! Jason! – kiabált utánam, de hiába. Egyik lépcsőfokot szedtem a másik után, de igyekeztem hangtalanul feljutni az emeletre. Ha valaki mégis van ott, és véletlenül sem hittem, hogy ekkora macska létezik, akkor jobb szerettem volna meglepni. Joe rohant utánam, de pár másodperccel lemaradva nem volt esélye előttem felérni. Az ajtó előtt egy gondolatnyi időre megtorpantam. Füleltem, és ahogy megbizonyosodtam, hogy valóban matatást – papírcsörgést – hallottam, berontottam az ajtón. Nem néztem a lábam elé, így nem vehettem észre az előttem álló akadályt. Betörő lendületem minden hevével keresztülestem a valamin, hogy a kemény laminált padlón elhasalva érjek földet. Esés közben bevertem a fejemet. A fájdalomból ítélve biztos voltam benne, hogy holnapra csinos nyoma marad. – Oh, te jó isten! Annyira sajnálom... – hallottam meg az akadály hangját, aki igyekezett felrángatni a földről. – Ki a fene vagy te? – Joe is felért a földszintről. Átkulcsolt a karjaival az enyémek alatt, és felültetett az ágy szélére, mint egy kisgyereket. Igyekeztem összeszedni magam, és próbáltam lehiggadni, nehogy kitekerjem a nyakát a betörőmnek. Kinyitottam a szemeimet, a halántékom továbbra is lüktetett, de már nem szédültem. – Aisha La Dusty vagyok. A szomszédban lakom... Annyira sajnálom... Jól érzed magad? – kérdezte tőlem, de nem voltam képes válaszolni. Aisha hosszú, szőke haja bozontos kontyba volt összefogva a feje tetején, néhány rakoncátlan tincs keskeny arcába hullott. Hatalmas kék szemeit keskeny szemüveg mögé bújtatta, fogain láthatatlan fogszabályzó csillogott. Magas volt, vékony, és úgy tűnt, én már
nem láthatom másban csak pizsamában. Aggódva nézett rám, miközben idegesen tördelte az ujjait. Joe a telefont kereste, ahogy a morgásából igyekeztem kivenni. – Minek a telefon? – tértem magamhoz a révületből, de a testőröm továbbra is úgy nézett rám, mintha komolyabb agysérülést szereztem volna. – Betörtek hozzánk – mutatott a lányra, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – A rendőrséget akarom hívni... – Oh, igazán... Erre igazán semmi szükség! – hebegte Aisha, én pedig elégedetten figyeltem, ahogy eddig piros arca fakó fehérre vált. – Csak... csak a rajzaimért jöttem. Esküszöm, többé nem használom a szobádat, de nem akartam ellopni semmit. Nem vagyok betörő... Bájos volt, én pedig remekül szórakoztam a zavarán. Kiélveztem minden másodpercét, mígnem Joe megtalálta a telefont. Már tárcsázott, mikor észbe kaptam. – Joe, nem hiszem, hogy árthatna nekünk. Nincs szükség feltűnésre! – az utolsó szavakat kiemelt nyomatékkal ejtettem ki remélve, hogy Joe megérti, mi az, amit egyáltalán nem szeretnék. Hitetlenkedve nézett rám. – Betört a szobádba, ki tudja, hogyan, és te nem akarod... – Nem, Joe, egyáltalán nem akarom! – Megőrültél... – Én döntök! Kellemetlen szócsatánknak a lány vetett véget. Időközben felmarkolta a paksamétáját, és oldalazva haladt az ablak felé, amelyik előtt a terebélyes fa nyújtózott be a szobáig. – Isten őrizz, hogy megzavarjam ezt a felemelő és roppant tanulságos eszmecserét, de én akkor visszavonulnék, ha már voltál olyan kegyes és megadtad nekem a felmentést – mondta, és legnagyobb megdöbbenésünkre úgy látszott, mintha ki akarna mászni az ablakon. Joe szemrehányón nézett rám, mintha az egész lezajlott esemény miatt engem okolna, majd legyintett. Egyem meg, amit főztem alapon egyedül hagyott a betörőmmel. – Igyekezz, mert kihűl a pizza! Aisha várakozón figyelte, ahogy lassan felállok, majd a kezembe veszek még egy köteg rajzot. Az öregúr volt rajta, orrából oxigéncső lógott, szemeit lehunyva tartotta, akár a többi képen. Figyeltem a vonalakat, az árnyékolást és arra gondoltam, hogy ez a lány minden bizonnyal nagyon szereti ezt az embert, különben nem áradna ennyi szeretet a képeiből. – Nagyon szép képek. Te rajzoltad őket? – kérdeztem, ő pedig zavartan elpirult.
Idegesen rágcsálta a szája sarkát, úgy tűnt, megleptem ezzel a mondatommal. Nem értettem a zavarát. Bizonyára hozzá van szokva a dicséretekhez, hiszen aki ilyen jól rajzol, valószínűleg nem lepődik meg, ha sikert arat. – Igen... köszönöm... – motyogta pirulva, majd tétován nézett a kezemben pihenő rajzaira. – Ő az apám. Nagyon karakán arca van, ezért szeretem rajzolni. – Beteg? – mutattam a rajzon az oxigéncsőre. A szemüveg lencséi sem tudták elrejteni a kék szemeken átsuhanó bánatos árnyat. Csöndesen sóhajtott, majd az ablak felé mutatott vékony kezével. – Ő kómában fekszik ott a másik oldalon. – egy pillanatra összeszorította ajkait, aztán idegesen hadarni kezdett. Szinte koncentrálnom kellett, hogy minden szavát megértsem. – Nézd, tényleg sajnálom, hogy betörtem a szobádba, de otthon elszedik tőlem ezeket, és valószínűleg a kukában végzik. Azonban nekem szükségem van ezekre, mert kellenek a felvételimhez. És köszönöm, hogy nem engedted a barátodnak kihívni a rendőrséget, igazán nagyon hálás vagyok érte! És... – Oké, oké! Elég lesz, értem, mit akarsz mondani! – szakítottam félbe, mert már engem is zavarba hozott ez a sok hálálkodás, ráadásul olyasvalami miatt, ami a saját érdekemet szolgálja. – Sajnálom! – motyogta újra visszahúzódva a csigaházába. Nem értettem a hangulatváltozásait. Miért kér bocsánatot? – Ha ideges vagyok, sokat beszélek. Szóval ezért. Összezavart ez a lány. Azért, mert sokat beszél, miért kell elnézést kérnie? És miért ideges? Hiszen már mondtam neki, hogy nem hívok rá senkit. Kíváncsivá tett, de úgy láttam, már nagyon mehetnékje van, ezért odanyújtottam neki a rajzait. – Nem zavar, ha maradnak a rajzaid, csak egy kis helyet szoríts nekem is a szobában... mondjuk aludni – bátorítóan rámosolyogtam, mire, ha lehet még jobban elpirult, de legalább viszonozta. – Biztos? Úgy értem, megértem, ha... – Nem kell görcsölni. Nincs gáz, csak legközelebb számítsak rád, ha jössz, rendben? – puhatolóztam, és reméltem nem túl átlátszó, hogy visszavárom. Nem volt éppen az esetem. Annyira szürkének tűnt, annyira hétköznapinak, mégis volt benne valami... még magamnak sem tudtam megmagyarázni, micsoda. Megint idegesnek tűnt, de már valóban nem értettem az okát. Ennél kedvesebb és előzékenyebb nem bírtam lenni. – Mi a baj? – kérdeztem, de amint kimondtam, beugrott a délutáni jelenet. Talán fél a családjától... – Semmi... igazán nagylelkű vagy... – De...?
Habozott, de aztán erőt merített valahonnan és belevágott. – Ha nem lenne baj, akkor itt jönnék legközelebb is.. Tudod a mostohaanyám nem lelkesedik, ha... érted... Várakozón nézett rám, én pedig igyekeztem legyűrni magamban az értetlenkedést. Nem. Nem értettem. Semmit, ami vele volt kapcsolatos. Próbáltam lényegesen határozottabbnak mutatkozni, mint amilyennek abban a helyzetben éreztem magam. – Persze... Khm... Akkor gyere itt bátran... Csak kopogj előtte, vagy hasonló – javasoltam, mire csöndesen felkuncogott. A rajzait egy kupacba helyezte az egyik üres sarokban, majd visszament az ablakhoz és kimászott rajta. Kíváncsian néztem ki utána. – Nem fogsz leesni? – érdeklődtem, de ahogy a szemem megszokta a sötétet, már láttam, hogy nem. A hatalmas fa törzse két irányba ágazott keskeny ösvényt képezve az ő ablaka és az enyém között. Biztos voltam benne, hogy lentről nem lehetett látni a hatalmas lombkorona miatt. Aisha újra csöndesen kuncogott és eltűnt a másik oldalon a sötétben.
2. Rajzóra
Bárki gondolhatta volna, hogy a különös látogató után végre elkölthetek egy békés vacsorát az új otthonomban, azonban a konyhába visszatérve Joe mogorva ábrázata ezt a reményemet azonnal a porba tiporta. A pizzák csábítóan illatoztak a konyhapulton, de testőröm ellenséges pillantása miatt jobbnak láttam inkább szimplán elhelyezkedni az egyik bárszéken, hogy tisztes távolságból csorgathassam a nyálam. A másodpercek túl hosszúra nyúltak, Joe várakozásteljes hallgatása kezdett kínos lenni. – Mondani szeretnél valamit? – érdeklődtem nyájasan, mintegy nógatásképpen, hátha könnyebben kiböki, amit szeretett volna. Abban ugyanis teljesen biztos voltam, hogy valamit a tudomásomra szeretne hozni. Joe mélyet sóhajtott. Nem tudtam eldönteni biztosan, de mintha az indulatait próbálta volna visszafojtani. – Ugye tisztában vagy vele, hogy én ezt az iskolát már egyszer kijártam, és mutasson bármit a látszat, a főiskolát is elvégeztem, és nem te vagy az első ügyfelem, akit védenem kell!
– Persze... – bólintottam értetlenül, fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, és sosem szerettem a köntörfalazást. Próbáltam tréfával elütni a dolgot. – De nem értem, mire akarsz ezzel célozni... Például, hogy mennyire jól tartod magad? Egyetlen arcizma sem rándult, nem úgy tűnt, mint akiből hamarosan kitör a felhőtlen jókedv. Nem gondoltam volna, hogy nem az első ügyfele vagyok. Valóban olyan fiatalos lendülete volt, de nem pusztán a raszta haja, vagy a divatos öltözéke miatt, hanem az egész kisugárzása ezt az érzést keltette. Keményen nézett rám, a tekintetével egy acélszobrot is ledöntött volna. Hangjában fojtott indulat csendült, mikor végre meg bírt szólalni. – Nem tudlak megvédeni, ha nem engeded nekem! És csak, hogy tisztában legyél a helyzettel, amit magadnak választottál: egyetlen telefonomba kerül, hogy apuci ideküldjön számodra egy testőrhadsereget, és akkor ugye lőttek a hőn áhított inkongnitódnak. – Fenyegetsz? – meredtem rá ridegen. Próbáltam megfejteni, mivel váltottam ki belőle ezt a reakciót, de remekül tartotta a kőszobor maszkot. – Miért? Megint sóhajtott, ezúttal türelmetlenül, de úgy láttam, enyhült a haragja. – Ha netán lesz legközelebb, akkor leszel kedves idelent maradni, míg én ellenőrzöm a zaj forrását, vagy biztosítom a házat! – parancsolta nem kevés iróniával a hangjában. – Ez a problémád? – nevettem fel hitetlenkedve. – Hogy gyorsabb voltam nálad? Joe nem nevetett. Arca rezzenéstelen, tekintete továbbra is komor maradt. Nem tréfált, a munkáját halálosan komolyan veszi. Láttam rajta – és ezt nem bírtam pozitívumként a tulajdonságai közé firkantani –, valóban képes lenne szólni az apámnak egy ilyen semmiség miatt. – Nem viccelek, Jason – mutatott rá a nyilvánvalóra. – Nem nehéz velem kijönni, s viszonylag tág határokat szabok neked – legalábbis tágabbat, mintha otthon lennél apucival –, de ezt az egy szabályt komolyan be kell tartanod! Logikus kompromisszumnak tűnt, és bár egy percig sem éreztem magam veszélyben, jobbnak láttam nem összetűzésbe keveredni vele. A pizzák iménti ínycsiklandozó illata keserű szájízt hagytak maguk után. – Rendben – szólaltam meg végül, de kétkedést láttam az arcán. Sötét szemeivel bizalmatlanul méregetett, mire kifakadtam. – Megértettem, oké? Ha egy átkozott egér motoszkál az emeleten, akkor is előre engedlek, hogy ellenőrizd, nem veszett-e! – Helyes! Néhány percig némán bámultunk magunk elé. Próbáltam megemészteni a ma velem történteket: az utazás, új környék, új otthon, a kis közjáték a szomszéd lányokkal és a morc anyjukkal, Joe és a pizzái, valamint Aisha, az éjjeli besurranó. Ez utóbbi volt a leginkább kedvemre való. A rajzai, az öregúr, és ahogy mesélt róluk... minden olyan varázslatosan
titokzatos volt. Bájos dráma lengte körbe, és arra ösztökélt, hogy mielőbb megfejtsem a titkait. Gondolatmenetemet csöndes, de határozott koppanás szakította félbe, ahogy Joe egy szelet pizzát pakolt elém a fekete tányéron, amit a felső szekrényben talált. Felnéztem, és legnagyobb meglepetésemre széles vigyor terült szét az arcán. – Mellesleg, nem voltál gyorsabb – jegyezte meg titokzatosan mosolyogva. – Csak nekem még ki kellett vennem egy pizzát a sütőből! Kérdőn húztam fel az egyik szemöldökömet, ő pedig válaszképpen kinyitotta a konyhapult végén terpeszkedő bárszekrény nehéz tölgyfaajtaját. Ahogy odanéztem majdnem hangosan felnyögtem. Nincs menekvés az apám elől. Nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek a szerencsétlenségemen. A bárszekrénybe beépítve több apró monitor sorakozott, mind más képet mutatva a kíváncsiskodó felé. Az egyiken a hátsó kertet szemlélhettük, a másikon a bejárati ajtót, a következőn a szobám ablakait különböző szemszögekből, és a legutolsón a jobb alsó sarokban az átjárót a szomszéd házhoz. Hitetlenkedve néztem Joe-ra, aki elégedetten vigyorgott. – Apád okos ember, és jól ismer téged! Tudta, hogy nehéz eset leszel! Önelégülten harapott egy nagyot a pizzájából, én pedig engedtem, hogy az érzékeim vezéreljenek a továbbiakban. Legalább egy egész pizzát megettem egy ültő helyemben, amit leöblítettem két pohár kólával. Az egészséges vacsora mintapéldája. Hogy az életmódom is hasonlóképp mintaszerű legyen, tusolás után azonnal álomba merültem mindennemű testedzést gondosan elkerülve. Az eredménye a sűrű forgolódás és kialvatlanság lett. Amikor magamhoz tértem hirtelen azzal sem voltam tisztában, merre vagyok. A rajzok az ágyammal szemben egy kupacba voltak rendezve, az idős férfi szinte mindegyiken rajta volt. Arcán az élet mély barázdákat szántott, melyek a fura, fekete anyag hatására megindító nyugodtságot sugároztak az összes képről. – Jason! Indulnunk kell! – kiáltott fel Joe a földszintről. Kábultan néztem az órámra. Túl késő volt bármit is tennem, ezért gyorsan magamra rángattam a ruháimat, fogtam a táskámat, amibe előző este bekészítettem a mai napra szükséges könyveket és hasonlókat, aztán lerobogtam a lépcsőn. Dudaszót hallottam, ezért meg sem próbálkoztam a konyha felé kullogni reggeli után kutatva, inkább egyenesen a bejárati ajtót céloztam meg. Újabb tülkölés hangzott fel, mire bosszúsan feltéptem az ajtót. Útban az iskola felé Joe a környék egyhangúságán lovagolt. Továbbra is állította, hogy egy neonfény hasznos lenne a számunkra. – Nem elég neked a postaládákra festett szám? – ugrattam, mire bosszúsan felciccentett.
– Nem erről van szó, de miért jó az embereknek ugyanolyan házakban élni, ugyanazokat a dolgokat csinálni? Vállat vontam. – Miért érdekel, hogy mit szeretnek az emberek, és miért? – Nem érdekel, de most itt lakom velük. Jobban szeretem érteni, mire gondolnak – magyarázta, én pedig rádöbbentem, hogy lehet ő akármilyen jópofa, akkor is testőr marad. Viccelődhet, készíthet pizzákat, de ettől függetlenül... mindezek mellett egyfolytában azon agyal, hogy miként óvhatja az életemet az ismeretlentől. – El fogunk késni. – Mi az első óránk? – kérdeztem nemtörődöm hangon, de bosszantott a dolog. Nem akartam az első nap feltűnést kelteni. – Rajz, művészet. Az iskola nagyobb volt, mint gondoltam, de még így is elfért volna az előző gimnáziumom alsó szintjén. Barátságos halványbarack árnyalatú falak és merész kékre festett ablakkeretek, ajtók jellemezték. Az összhatás kifejezetten modern volt, valami különös szabadság áradt az iskolából. Joe beállt az első üres helyre a parkolóban, leállította a motort, a következő pillanatban pedig már kinn is volt. Kinyújtóztatta elmerevedett végtagjait, mintha legalábbis órák óta úton lettünk volna, aztán a hátsó ülésről kiemelt valamit, majd felém hajította. Szerencsére időben elkaptam, így nem talált fejbe a tekercs. – Ez mi? – kérdeztem, de még alig ejtettem ki a számon, máris válaszolt rá. – Erre szükséged lesz a rajzórán – mondta, majd mikor látta mennyire értetlen arckifejezéssel szállok ki az autóból, magyarázatképpen hozzátette. – Gondolom nem hoztál magaddal bemutatkozó vázlatokat, amiből a tanár felméri, hogy mennyi kiesésed van az itteniekhez képest. Ezek vázlatok. – Honnan szedted őket? – puhatolóztam gyanakodva. – Azt ne mond, hogy te… – Dehogy! – mély, öblös nevetést hallatott, majd ártatlanul hozzátette. – Hát, a szobádban találtam… Az én szobámban? Ott még véletlenül sem hevernek rajzórai vázlatok szanaszét, különösképpen olyan nem, amit én készítettem valaha is. Az előző gimiben nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget ennek a tantárgynak. Reméltem, hogy ezzel itt is így lesz, azonban ha vázlatok kellenek a bemutatkozó órámra, akkor valószínűleg fatálisat tévedtem. És biztos voltam benne, hogy az én szobámban csak az éjjeli besurranó rajzai voltak szép rendben egymásra pakolva, vagy feltekercselve. Joe-nak alaposan át kellett néznie, hogy éppen ezeket megtalálja benne.
– Ne vágj ilyen képet! – nézett rám rosszallón, miközben az épület bejárata felé haladtunk. – Ő betört hozzád, így bűnöző, és bűnözőtől kölcsönvenni néhány papírlapot igazán nem nagy vétek! Felhorkantottam ezen a nyakatekert magyarázaton. – Nem bűnöző, te viszont… – Én sem vagyok. – Loptál tőle! – vádoltam újra, de Joe megőrizte a higgadtságát. – Csak kölcsönvettem. Majd visszaadjuk neki, ha már a tanárod átnézte és megdicsért, hogy milyen tehetséges vagy! – ecsetelte vigyorogva, majd kinyitotta a bejárati ajtót, és arrogánsan besétált rajta. Hatalmas előcsarnokban találtuk magunkat, melynek boltíves teteje és képekkel teleaggatott citromsárga falai voltak. Ahogy körülnéztünk rádöbbentem, hogy nem közönséges gimnáziumba kerültem. A művészet minden ágazata jelen volt, ordított, hogy ebbe az iskolába kézügyesség nélkül nem lehet megmaradni. Joe nem tűnt meglepettnek. Határozottan indult el a folyosó túlsó vége felé, ahonnan csöndes dallam szűrődött ki. Hihetetlen remekművek sorakoztak a falakon és az oszlopokra erősített míves szobrok elárulták, hogy az ide járó diákok fantasztikus kreativitással és kézügyességgel vannak megáldva. Az imént említettek közül nekem egyik sem volt meg. Viszont nagyszerűen tudtam futballozni. Joe megállt az utolsó terem bezárt ajtaja előtt. – Még nem késtünk el – állapította meg bekémlelve az ajtó apró ablakán. Elégedetten vigyorogva fordult felém. – A tanár még nincs itt. Készen állsz? – Mégis mire? – néztem rá értetlenül. Fogalmam nem volt, miről beszél, hiszen ez csak egy iskola, ide is olyan diákok járnak, mint bármely másik suliba. Készen állni akkor szokás, ha nagy megpróbáltatás előtt áll valaki, ez azonban nem sorolható bármiféle próbatétel közé. – Rendben – szólalt meg újra, mintha igenlő válaszként értelmezte volna, amit mondtam. Bátorítóan megveregette a vállamat, továbbra sem értettem, mire akar célozni. – Ne hagyd, hogy zavarba hozzon! – Ki? – Sok szerencsét! – rötyögte utánam, és kitárta előttem az ajtót. Határozottan beléptem, és körbenéztem a teremben. Legalább tíz embert számoltam össze első ránézésre, kör alakban felállítva állványokon várakozott az üres papírlap. A kör közepe egyelőre üres volt, a diákok – megosztva a nemeket – egyetlen állvány köré sereglettek. Álmélkodva hajoltak a mű fölé, de az ajtónyílásra felém kapták a fejüket.
Éreztem a rám szegeződő tekinteteket, de én csak egyet láttam közülük. Lábaim gyökeret eresztettek, és hiába volt az agyam tisztába azzal, hogy követnem kéne Joe-t az üres állványok felé, képtelen voltam megmozdulni. Hirtelen értelmet nyert Joe titokzatossága, és hogy miért szórta el azokat az apró célozgatásait, hiszen ő már látta a teremben azt, aki képes lenne zavarba hozni. Aisha csodálkozva nézett rám. Mézszőke haja, mintha előző este óta nem is nyúlt volna hozzá, egyetlen vastag hajtűvel volt rögzítve, bájos gubancot alkotva a feje tetején. Ezúttal nem a keskeny szemüvegét viselte, amit előző este, hanem egy nagyobb keretből állót, amivel még jobban elfedte csinos, keskeny arcát. Kék szemeivel fürkészőn vizslatott, miközben engedte, hogy a többiek ellepjék a vásznat előtte. – Jason? Joe szólítására elszakadtam Aisha bájos látványától, és végre a lábaim is engedelmesen vonultattak az ablakokhoz. Testőröm úgy nézett ki, mintha nem tudná eldönteni, röhögjön a bambaságomon vagy bosszankodjon. Végül úgy döntött a korábbinál marad, így jókedvűen vigyorogva lepakolta a táskáját az ablakpárkányra, majd egy cetlit kotort elő belőle. – Nekem nem kell annyira aktívnak lennem – magyarázta önelégülten, de elég halkan ahhoz, hogy csak én halljam. Zsebre vágta a cetlit, majd elindult a tanári asztal felé, ahol egy középmagas, fiatal férfi éppen lepakolta a táskáját, valamint egy kosárnyi gyümölcsöt. A táskámat Joe-é mellé helyeztem, aztán fogtam az álvázlataimat, és követtem őt a tanárhoz. Joe megnyerő stílusban éppen azt ecsetelte, hogy mennyire fakezű az efféle művészetekhez, és erről valami úton-módon még egy igazolást is sikerült beszereznie. A tanár úgy tűnt, elhiszi minden egyes szavát, legyen az bármekkora őrültség is, és külön kérte, hogy ne Mr. Sketchnek, hanem egyszerűen csak Johnnak nevezzük. Hitetlenkedve néztem hol a testőrömre, hol pedig a rajztanárra, akinél feltűnőbb jelenséget még a fővárosban sem nagyon találni. – És te lennél Jason – inkább kijelentés volt, mint kérdés. Bólintottam, de éreztem, hogy a csodálkozó arckifejezés az arcomra ragadt. John a harmincas évei elején járhatott, a haja élénkvörös, minden egyes tincse az égnek meredve zselézve, szemei sároszölden csillogtak sápadt, fehér arcán. Az öltözékéről leginkább egy hatvanas évekbeli hippi jutott az eszembe, de volt annyi eszem, hogy ezt az észrevételemet megtartsam magamnak. – Azokat nekem hoztad? – kérdezte John a kezemben szorongatott tekercsekre mutatva. Ujjaim szorosabban fonódtak a papírok köré, és akaratlanul is arra pillantottam, ahol az imént még Aisha-t véltem látni a szemem sarkából. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, és inkább rajzoltam volna saját vázlatokat, csak ne kelljen máséval a tanár elé állnom. Láttam Joe arcán, hogy tisztában van a helyzetemmel, és mintha árnyalatnyit ingatta volna a fejét, majd hetykén felvonta egyik szemöldökét. Most már úgyis mindegy. Talán ki tudom dumálni magam a lány előtt valahogy. – Igen, a vázlatok. De nem olyan nagy szám, ha gondolja, rajzolhatok most inkább ezek helyett – magyaráztam, miközben átnyújtottam a tekercseket.
John széthajtogatta a papírokat, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Joe alaposabb is lehetett volna, mielőtt felmarkolja ennek a lánynak a műveit. Mocskosnak éreztem magam, ahogy láttam John reakcióját. Úgy tűnt egyik ámulatból a másikba esik, aztán hirtelen felkapta az összeset, és az osztály felé fordult. – Aisha, azt hiszem vetélytársad akadt! Kétségbeesetten néztem Joe-ra, aki sajnálkozva vonta meg a vállát, majd minden bűntudattól mentesen rám vigyorgott. Nem mertem a lány felé nézni, inkább a tanárt bámultam kitartóan. John odasétált Aisha-hoz, és az orra alá dugta a rajzokat. Végem van, gondoltam. Az új helyen úgy indítok, hogy csalással vádolnak. A hitelemet elvesztettem mielőtt megalapozhattam volna. – Látod? – kérdezte a nyilvánvalót John, mire a lány elsápadva bólintott. A tanár nem vette észre a hangulatváltozást, folytatta a lelkendezést. – Talán együtt is pályázhatnátok. Nagyobb az esélyed, hogy elnyerd az ösztöndíjat, ha egy ilyen tehetség a segítségedre van. Aisha lesütötte a szemeit, nem válaszolt, nem nézett senkire. Egy idő után John feladta, hogy egyetlen épkézláb választ kicsikarjon belőle, és lelkes gratulációk közepette visszaadta a rajzokat nekem. – Örülünk neked, Jason! – rázta meg a kezemet John, majd intett, hogy foglaljam el a helyemet. Mélyen megvetettem magam. Képtelen voltam egyetlen szó nélkül a helyemre ülni és tovább játszani a szerepemet. Kerülő úton indultam a helyemre, így elhaladtam Aisha mögött is. Kihúzott derékkal, merev tartásban ült a helyén, én pedig egy pillanatra megálltam a hátánál. Előrehajoltam, mintha a rajzát csodálnám. Más esetben talán így is lett volna, de ezúttal nem bírtam a rajzra koncentrálni. Azt sem tudtam, mi van a vásznon, ami annyira megbűvölte a többieket. – Megmagyarázom! – ígértem neki halkan súgva a fülébe. – Fölösleges – vágott vissza azonnal. Hangjában ridegség bujkált, de ahogy a válla fölött rám nézett, kék szemeiben mély megbántottságot olvastam ki. – Kvittek vagyunk! Nem így terveztem az első napomat az új életemben…
3. Kompromisszum Az óra további részében nem tudtam Aisha közelébe férkőzni. Nagyon furcsa, ám annál lelkesebb John tanár úr megkért, hogy ezen a bemutatkozó órán csupán szemlélő legyek, így kénytelen-kelletlen az ablaknál ücsörögtem. Egyrészt nem bántam az események ilyetén fordulatát, hiszen fakezem lévén, fogalmam sem volt az árnyékolásokról, meg a ceruzák típusairól. Azonban John nemhogy ennyit, de ennél sokkal többet képzelt rólam, hála Joe-nak, aki egész órán gyanútlanul ült mellettem. Nem beszélgettünk, nem volt miről. Rövid
ismeretségünk alatt immár másodjára fordult meg a fejemben a gyilkosság gondolata. Apám bizonyára ki tudna mosni a vád alól… Másrészt mielőtt kivégeztem volna a tulajdon testőrömet, ki akartam faggatni, mire volt jó az egész. Hogy művésznek állított be, ráadásul éppen annak az embernek a rajzaival, akit előző este még fel akart jelenteni. Alig vártam, hogy a csengő végre feloldozzon a tétlenségemből. Szerettem volna odarohanni a lányhoz, hogy elmagyarázzam neki részletesen az egész képtelen szituációt. Egész órán agyaltam, és rádöbbentem, bármilyen magyarázattal szolgálnék neki, csak rontanám az esélyeimet. A fülemben visszhangoztak a szavai, s a bennük rejlő keserűség valamiért megérintett. Általában tisztességesen bántam az emberekkel, és ez a lány most olyan dolgot feltételez rólam, ami nem volt rám jellemző, és teljesen elferdítette a saját magam által kialakított képemet. Torz tükröt mutatott felém, de tudtam, hogy minden igaz, bármit is feltételezzen rólam. Nem Joe hibája volt az egész félreértés, hanem az enyém. Tisztában voltam vele, hogy a rajzok nem az enyémek, és a passzivitásomnak meg lett az eredménye. Ötletem sem volt, vajon hogy fogok szuperálni a következő rajzórán, ahol esetleg már fel is kell mutatnom valamit, amit saját kezűleg alkottam. Mégis a legnagyobb problémámat az jelentette, hogy szerettem volna visszanyerni Aisha bizalmát. Szerettem volna, ha újra bizalommal telve ragyognának hatalmas szemüveg mögött kék szemei. Ahogy végignéztem rajta egyelőre nem sok esélyt láttam a békülésre. Szépen ívelt szemöldökét összeráncolva koncentrált az előtte heverő vászonra, hogy vékony kezei összefüggő mozdulataival sikeresen odaalkothassa a kör közepén heverő csendéletet. Előző alkalmakkor pizsamában vagy egyéb hiányos öltözékben mutatkozott előttem, most azonban egy farmernadrágot és egy egyszerű világoskék blúzt viselt. El tudtam volna képzelni ennél kreatívabb szerelésben is, de azért így is nagyon csinosnak találtam. Látszott rajta, hogy nem tartozik egyik klikkbe sem: nem volt sem plázacica, sem alternatív – emmos, leginkább visszahúzódó eminens, a szónak a jó értelmében. Mindenesetre teljesen más volt, mint a lányok, akikkel korábban jártam. Ennél a gondolatnál elakadtam – miért járatom az agyamat ilyen dolgokon? Elköltöztem egy városból egy lány miatt, erre az új helyen megismert első lányt egy lapon említem a szerelmi életemmel. Tisztára begolyóztam! Máris agyamra ment a kisvárosi élet. – A következő órád az épület nyugati szárnyában lesz az emeleten – súgta nekem Joe. Tudtam, hogy valami válaszra várt, de továbbra is nehezteltem rá, amiért kínos helyzetbe hozott, így csak bólintottam. Fogalmam sem volt, hogy fogok beszélni Aishával vagy egyáltalán bárkivel, ha egy testőr állandóan a nyomomban van. A csengő félrelökte minden gondolatomat, én meg felriadva mélázásomból a vállamra kaptam a táskámat. A szemem sarkából szemmel tartottam Aishát, aki egy másik szemüveges lánnyal beszélgetett, miközben a dolgait pakolta a táskájába. – Jason, gyere ide légy szíves! – a tanár hangja élesen harsant, és sajnos tisztán eljutott hozzám a hatalmas zsivaj közepette is.
Kérdőn néztem Joe-ra, de ő csak a vállát vonogatta, és éppen olyan értetlenül nézett, mint én. Rosszat sejtve indultam a tanári asztal felé, közben egy pillantással leellenőriztem, hogy Aisha még a teremben van-e. Fellélegeztem, amikor láttam, hogy sokáig tart a rajzcuccait összerámolni, mégis görcsbe rándult a gyomrom a pillantásától. Természetesen ő is hallotta, ahogy magához hivatott a tanár, és ahogy felénk nézett, a kék szemei megteltek csalódással. A legszívesebben odarohantam volna, hogy biztosítsam, minden rendben lesz. Meg akartam kérni, hogy adjon nekem esélyt, hogy megismerhesse azt az oldalamat, amibe nem ütheti bele az orrát egy pimasz testőr sem. Ennél a pontnál azonban újra megriadtam a saját reakciómtól. Nem akartam új kapcsolatba bonyolódni az új életemben, mégis amikor erre a jól láthatóan könnyen sebezhető lányra néztem, semmi más nem járt a fejemben. – Akkor, ha nem bánod lenne egy kérésem hozzád – jegyezte meg John, mire értetlenül bámultam rá. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy egy ideje már nekem magyaráz. Valami bizonyára elvonta a figyelmemet... – Hallgatom. – Tehát lenne egy pályázat, aminek a témája a Szerelem – kezdett a magyarázatba John, a lelkesedése könnyen átragadt a körülöttünk állókra. Éreztem, valami nagydolgot akar rám bízni, és gyáva módon képtelen voltam leállítani. – Aisha az egyetlen olyan diákom, akit elég erősnek tartok, hogy képes legyen ekkora mennyiségű rajzot elkészíteni a határidőre. – Mikor van a határidő? – szúrtam közbe a leglogikusabbnak tűnő kérdést, mire többen elkezdtek kuncogni a körülöttünk állók közül. – Az utolsó tanítási nap – motyogta mögöttem Joe, mire hirtelen összeállt bennem a kép. Felrémlett, hogy előző este Aisha is a felvételi zálogaként emlegette a rajzait, és a tanár is azt ecsetelte, hogy nagyobb eséllyel pályázhat velem. – Addig még bőven van időnk – fölényeskedtem lazán. – Mennyi rajzot kell leadni? – A lista Aishának megvan, már nem emlékszem pontosan – mondta John, majd hirtelen felkapta a fejét és körülnézett az egyre üresebb teremben. Gyanakodva méregettem, összevonta vastag szemöldökét, és csalódottan csettintett hosszú ujjaival. – Már elment... Bosszankodva néztem körbe, de a sok idegen arc között hiába kerestem a hatalmas szemüveget, nem találtam, csak a barátnőjét, aki komoran figyelte a társalgást. Sejtettem, mire gondolhat ebben a pillanatban. – Talán még utolérem... – kaptam a fejemhez hirtelen, majd meg sem várva a választ, utat törtem magamnak és kirontottam a folyosóra. Egyenesen nekiütköztem Aishának, aki az ajtó üvegablakából figyelhette az eseményeket. Csaknem hanyatt vágta magát a lendülettől, de még időben elkaptam, és a derekánál fogva megtartottam. Vékonyabb volt, mint először gondoltam, s az illata első érzékelésre szinte
fejbe vágott. Ahogy lenéztem rá, arcát bíborszín öntötte el, így szinte világítottak kék szemei zavart arcán. A csengő éles hangja szétrebbentett bennünket, én pedig észbe kapva, elengedtem a derekát. – Szia... hát én csak... – kezdtem, de hirtelen fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Úgy tűnt, ő is mondani akart valamit, ám ekkor egy halványlila kendő, mint egy puha tollpihe lehullott az orrom előtt. Ösztönösen kaptam utána, nehogy lehulljon a piszokba, aztán csodálkozva néztem körül, hogy kiderítsem hogyan került oda. – Istenem – lehelte Aisha elhaló hangon, arca az iménti pírből sápadt hófehérbe váltott. Nem értettem, mi baja, de nem volt alkalmam kideríteni, mert egy vörös hajú lány elém lépett kedves mosollyal tökéletesen kikészített arcán felém hajolt, és szájon csókolt. Azonnal felismertem – ő volt, akit előző délután Aisha üldözött a napló miatt –, de az agyam csak megkésve kapcsolt. A lány ajkai ragadtak a rúzstól, a parfümje olyan tömény volt, hogy szinte belefulladtam, és ahogy vékony testét az enyémnek feszítette, hirtelen bevillant nekem Kimberly. Ennek a lánynak a stílusa, a kinézete szinte teljesen megegyezett az ex barátnőmével – leszámítva, hogy Kimberly haja egészen sötétbarna volt. Egyik sem tetszett jobban, mint a másik. Ekkor a lány háta mögött megpillantottam Aishát, megbántott tekintete végre észhez térített. Megragadtam a lány karjait, és durván eltoltam magamtól. Megütközve nézett rám, mintha sejtése sem lett volna, mi lehet a problémám. – Mi a fene ütött beléd? – szűrtem a fogaim között. Ekkorra már csinos tömeg gyülemlett fel körülöttünk, persze mindenki igyekezett úgy tenni, mintha valami fontos dolga lenne éppen arra. A lány idegesen felvihogott, tökéletesen fehér fogai – talán kicsit fehérebbek, mint egy természetes szín – kivillantak vörösre rúzsozott ajkai közül. Erről eszembe jutott, hol is tartotta az imént ezeket, gyorsan elővettem egy zsebkendőt és letöröltem magamról a rúzsfoltokat. A hányinger kerülgetett. – Nem értem... Hiszen elkaptad a kendőmet... – hebegte idegesen, mire értetlenül bámultam rá. – Ha tudom, hogy így reagálsz, legközelebb hagyom a sárba hullani – jegyeztem meg epésen, és legnagyobb ámulatomra Aisha csöndesen felkuncogott. – Te meg minek örülsz? – sziszegte neki a lány, az arcára kiültetett mindenkinek szóló bájos mosoly torz vicsorba csapott, ahogy Aishára nézett. Közelebb hajol hozzá, így a körülöttünk kíváncsiskodók nem, én azonban tisztán hallottam, amit mond neki. – Ha gondolod, elmondhatom Pagetnek, hol tárolod a felvételi csomagodat! Aisha a hatalmas szemüveg mögött elsápadt egy pillanatra, de hamar rendezte vonásait, és elszántan nézett farkasszemet a vörössel.
– Nem csak nekem vannak titkaim, Delia! – Fenyegetsz engem? – súgta dühösen, mire Aisha büszkén felszegte a fejét, és kihívóan nézett a másik lányra. – Nincs szükség fenyegetésre, ez csupán tény. Már azt gondoltam, vége lesz a különös vitának, a kíváncsiskodókat csaknem megette a fene, amiért nem hallották miről beszél a két lány. A szemem sarkából Joe-t láttam feltűnni a tömegben, kíváncsi voltam, meddig bírja megállni, hogy ne avatkozzon közbe. Delia flegmán legyintett. – Amelyik kutya ugat... – sejtelmesen félbehagyta a mondatot, majd legnagyobb bánatomra hozzám fordult. Közelebb lépett, egyik kezét bizalmasan a mellkasomra helyezte, és úgy tűnt, mintha igyekezne csábosan nézni, minden különösebb siker nélkül. – Tehát... Elnézem neked ezt az iménti kis kirohanásodat, mert még új vagy itt nálunk. – Szerintem félreértettél... – kezdtem volna, de félbeszakított. Magamon éreztem Aisha tekintetét, és rádöbbentem, hogy ha nem teszek valamit nagyon gyorsan, akkor soha nem tudom megszerezni a bizalmát. Magam sem tudtam, miért, de nagyon szerettem volna, ha úgy néz rám, mint előző este: bizalommal teli félénk pillantással. – Oh, igen, sejtettem – trillázta Delia, mire rádöbbentem, hogy éppen most ért félre. – Akkor az ebédnél találkozunk. Még folytatta volna, de Joe nem bírta tovább kivonni magát az események történései alól. Tisztán, mindenkit túlkiabálva fordult a mellette álló telt alakú, kissé molett lányhoz, akiben felismertem a másik résztvevőt a tegnapi naplóüldözős jelenetből. – Lesz csajbunyó? Olyan igazi hajtépős, tudod! A lány horkantva felnevetett, ahogy többen a környéken. Delia csupán rideg pillantással jutalmazta testőröm beszólását, míg gyilkos tekintettel meredt a lányra. – Grace, nem akarsz inkább egy krémest megenni? Jobban állna, mint ez a röhögés! – jegyezte meg szarkasztikusan, a lány pedig úgy tűnt, a legszívesebben elsüllyedne szégyenében. Legnagyobb meglepetésemre Aisha ismét felszólalt. – Ugyan már, Delia! Inkább a pluszsúly és a mulatságos nevetés, mint az anorexia és az ujjledugdosás! – ezzel elégtételt vett, úgy tűnt, elégedett magával, mert megigazította a táskáját, és indulni készült. Rémülten néztem rá – nem akartam, hogy elmenjen, mielőtt beszéltem volna vele. Delia arca természetellenes vörös színt öltött, és már vissza akart vágni, amikor Joe rákontrázott, és továbbra is hangosan beszélt a duci lányhoz fordulva.
– Így is van! Meghívhatlak egy somlói galuskára? Vagy bármilyen kalóriabombára, amit megkívánsz – rávillantotta fehér fogait a lányra, aki egy pillanatra döbbenten bámult rá. A közönség csöndes morajként kuncogott, Grace bizonytalanul Aishára nézett, aki szintén az állát próbálta összeszedni valahonnan a földről. Gyorsan észbe kapott és bólintott. Biztatóan rámosolygott, Grace pedig Joe-hoz fordult. – Rendben. – Akkor ebédnél találkozunk! – kacsintott rá Joe, hangja nyávogóbb volt, mint Deliának, de felismerhető a paródiája. Cinkosan összemosolygott a lánnyal. – Menjünk már, Delia! – szólalt meg egy vékony, sápadt lány a tömegből. Affektáló hangja bántotta a fülemet, tejfölszőke haja szögegyenesen hullott a vállára, ahogy unatkozva, némi undorral nézett felénk. Delia szó nélkül sarkon fordult, hogy utat törve magának a tömegen keresztül puffogva távozzon. Néhány hasonló testalkatú lány, mint jó csatlósok, hűen követték, és a tömeg rájött, hogy az ingyen műsornak vége. Lassan oszlani kezdett mindenki, Joe kicsit távolabb bájcsevegett Grace-szel, de láttam, hogy a szeme sarkából engem vizslat. Legnagyobb rémületemre Aisha is elindult a folyosón, éppen az ellenkező irányba, mint amerre nekem kellett volna. Utánanyúltam és még időben elkaptam a csuklóját, mielőtt a diákok tömege elnyelte volna előlem. Csodálkozva nézett rám, de meg sem próbálta kiszabadítani a csuklóját, ami olyan vékony volt, hogy az ujjaim összeértek a két oldalán. – Mit akarsz? – kérdezte. Talán ridegnek akart tűnni, de inkább láttam riadt őznek, mint aki maga sem tudta eldönteni, mit akart, azonban olyannak akart látszani. – Aisha, szeretnék... – kezdtem, de a sértettség lángjai magasra csaptak kék szemeiben. Félő volt, hogy a lángok megolvasztják a szemüvegének a keretét. – Mit? – csattant fel keserűen, miközben igyekezte kiszabadítani kezeim közül a csuklóját. Nem voltam egy testépítő, de az ő erejével még én is könnyen elbírtam. – Szeretnél újabb rajzokat? Esetleg neked is megcsináljam a leckédet? – Dehogy! Semmi ilyesmit nem akarok! – biztosítottam gyorsan, de magamban tároltam későbbre az információt. Vajon ki kényszerítheti leckeírásra? Ez nem olyan dolog, amit általános iskolában elhagynak a gyerekek? Aisha megütközve nézett rám. Bizalmatlanul méregetett, miközben feladta a harcot, hogy szabadon eresszem a csuklóját. Ahogy éreztem a megadását, enyhítettem a szorításon. – Csak bocsánatot szeretnék kérni – böktem ki végül, mire hátradöntötte a fejét, és egy pillanatra lehunyta a szemeit. – Ne játssz velem, Jason! – suttogta a mennyezetnek, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek. – Nem értem...
Felemelte a fejét, és idegesen a helyére tolta félrecsúszott szemüvegét. – Ne játszadozz velem! Éppen elegen kihasználnak már rajtad kívül is, nem hiányzik még egy púp a hátamra... Annyira törékenynek tűnt... Szerettem volna biztosítani, hogy semmiféle módon nem akarok neki ártani, azonban tisztában voltam vele, hogy nem hinne nekem. Ami még rosszabb, hogy talán azt hinné, becsapom, kihasználom... Más oldalról kellett megközelítenem, nem a szokásos "ajtóstól rontok a házba" módszerrel. – Esküszöm neked, semmi ilyesmire nem készülök! – kicsit előrehajoltam, hogy tisztábban láthassam a szemeit a szemüveg mögött. Továbbra is sok volt a bizalmatlanság, mire felsóhajtottam. – Hogyan bizonyíthatnám be neked, hogy nem akarok neked rosszat? Csak a barátod szeretnék lenni! – A barátom? – ismételte, és mintha egy árnyalatnyival csalódottabbnak tűnt volna. Összeráncoltam a szemöldökömet. Talán mégis a másik módszert kellett volna alkalmaznom, és azonnal randevúra hívni... – Ha te is szeretnéd... persze csak akkor... – Mond el Johnnak, hogy nem a tied a rajz – mondta ki végül az ultimátumot, mire megfagyott bennem az ütő. Ha ez a füllentés kiderül, akkor komoly bajba kerülhetek, viszont ebben a pillanatban valahogy mindennél fontosabbnak éreztem visszaszerezni a lánytól, amit a rengeteg félreértés elvett tőlem: a bizalmát. Elmosolyodtam a lázadásomon, belekacsintottam a bájos szemüvegbe, és elindultam visszafelé a rajzterembe...
4. A büntetés Döntöttem. Valóban elmondom az igazságot Johnnak, így legalább lehengeredik az egyik mázsás kő, ami a vállamat nyomja. Már előre éreztem a megkönnyebbülést, amiért nem kell majd egy újabb hazugság terhét cipelnem magamon. Benéztem az ajtó kis üvegablakán – John az asztalán rendezgette az aznapi vázlatokat –, aztán elfordítottam a kilincset, és kitártam az ajtót. – Ne! Jason, várj! – kiáltott utánam Aisha, mire értetlenül fordultam vissza felé. Kócos hatású haja pattogott a feje tetején, és a szemüvegét kétszer is vissza kellett igazítania az orrára, míg szaladt felém a folyosón. A szemem sarkából láttam, hogy John elindul a hang forrása felé, ezért gyorsan visszazártam az ajtót. Mit akarhatott Aisha éppen most?
Amikor odaért hozzám, zihálva szedte a levegőt, vékony karjaival szorosan markolta a jegyzeteit kertésznadrágba bújtatott karcsú testéhez. Üdítő, természetes szépség volt, jólesett rajta legeltetnem a szemeimet a sok műnő után – igyekeztem elterelni erről a gondolataimat, mire odaért hozzám. – Meggondoltam magam – zihálta. – Parancsolsz? – néztem rá összezavarodva, ő pedig sápadt hófehérből lassan bájos bíborszínbe váltott. – Nem kell elmondanod Johnnak, hogy azok az én rajzaim – magyarázta idegesen, és zavarában lesütötte a szemeit. – Csak látni akartam, megtennéd-e értem. Elmosolyodtam. Éreztem, hogy a mosolyom lágyabb, mint illene, mégsem tudtam javítani rajta. Kedves lány volt, naivabb, mint bárki, akit eddigi életem során megismertem. Joe cafatokra szedné egy pillanat alatt, amint ezt megneszelné. – Nincs semmi baj, Aisha! – nyugtattam meg, közben a kezemet továbbra is az ajtó kilincsén pihentettem. – Ez így lesz jó. Nem szeretem a hazugságot. – Én sem – nézett fel rám a szemüveg mögül. Egyre jobban érdekelt, hogy nézhetne ki az állandó ablaka nélkül... Mondani akartam neki még valami megnyugtatót, de a kilincs hirtelen kicsúszott az ujjaim közül, és a nyíló ajtóban megjelent John. Az ábrázata vészjósló volt, ahogy szemrehányóan mustrálgatott bennünket. – Nos, – kezdte bosszúsan. – ...legalább valamiben mind egyetértünk. Hosszú, fehér mutatóujjával intett, és szélesre tárta előttünk az ajtót. Talán képzelődtem, de mintha Aishára árnyalatnyival haragosabban nézett volna. Beléptünk a terembe, hallottam, ahogy az ajtó csöndesen becsukódik mögöttünk, és felkészültem egy alapos fejmosásra. Azonban ahogy megfordultam, a tanár nem nekem intézte a szemrehányásokat, hanem Aishának. – Igazán nagyot csalódtam benned! – mondta neki John, mire Aisha szégyenében fülig vörösödött. Megsajnáltam, de úgy láttam, jobb, ha én ezúttal inkább csendben maradok. Biztos voltam benne, hogy hamarosan én is megkapom a magamét. John beletúrt égnek meredő vörös tincseibe, és hangosan fújt egyet. – Azt gondoltad, nem ismerem föl a rajzodat? És te engedted, hogy egy ilyen alak csak úgy a magáénak kiáltsa ki?! Mégis mit gondoltál? Már nem érdekel a felvételi? Paget házában akarsz megöregedni? Aisha ezekre a szavakra felkapta a fejét. Arcán fájdalmas kifejezés suhant keresztül, de büszkén felszegte az állát. – Egyelőre nem az ő háza! – jelentette ki elszántan, és erre már John is megenyhült.
– Tudom. De ez nem mindig lesz így – jegyezte meg óvatosan, mintha nem akarná újra megsebezni a lányt, csak tudatosítani szeretné benne a valóságot. Azt a valóságot, ami engem egyre jobban érdekelt. Egy pillanatig néma csendben álltak egymással szemben, kezdtem magam elefántnak érezni a társaságukban, majd Aisha szólalt meg csöndesen. – Nézd, John! Sajnálom ezt a kis hazugságot. Egyszerűen csak történt egy félreértés, ami után jött egy másik, és nem lehetett megállítani – magyarázta őszinte sajnálattal a hangjában. Aztán hirtelen rám nézett, mintha eszébe jutott volna, hogy én is ott vagyok, és idegesen hadarni kezdett. – De Jason el akarta mondani neked. Éppen azért is jött vissza ide, hogy elmondja neked, mennyire sajnálja... Nyomatékos pillantást vetett rám, de én csak bámultam rá néhány pillanatig. Kíváncsi lettem volna, miért segít nekem ilyen sokat, de nem volt időm befejezni a gondolatmenetet. Mindketten várakozásteljesen néztek rám, mire végre észbe kaptam. – Oh, igen, nagyon-nagyon sajnálom ezt a dolgot! – Sajnálod? – visszhangozta John, és sápadt, fehér homlokába szaladt egyik vörös szemöldöke. – Ezt a dolgot? Úgy tűnt, mintha nem a megfelelő szavakat használtam volna, mert John arca eltorzult a megrökönyödéstől. Kérdőn néztem Aishára, aki gondosan kerülte a pillantásom, és várta a vulkánkitörést, amit én idéztem elő azzal, hogy nem áldoztam szent John oltárán. – Úgy értem, nem akartam semmi rosszat senkinek – helyesbítettem gyorsan, de a döbbenet ott ült a fehér arcon és nem akarózott eltűnni onnan. Tanácstalanul néztem Aishára, de ő továbbra is a cipőjét fixírozta kitartóan. John elkomolyodott, letörölte az arcáról a döbbenetet, és sáros-zöld szemeit összeszűkítve fenyegetően felém lépett. Csak ekkor tűnt fel, milyen magas. Olyan közel állt hozzám, hogy az arcán a szeplők már szinte összefolytak a szemeim előtt. – Mindenki tudni fog erről, ezt garantálom! Fogalmad sincs, hogy ez a lány mennyit dolgozik, hogy egy-egy ilyen rajza megmaradjon – sziszegte az arcomba, mire értetlenül meredtem rá. Fogalmam sem volt róla, miről beszél, de már kezdett bosszantani, hogy a semmiért kapom a letolást. Aisha tétován felém intett. – John, ő nem tudhatja... Most költözött a szomszédomba, nem ismeri a családomat – elég gyenge védőbeszéd, de legalább megpróbálta. – A szomszédod? Akkor hová tetted a rajzaidat? – kérdezte John, de amint kimondta, máris keresztülsuhant az arcán a felismerés. Ha lehetett, még mélyebb megvetéssel nézett rám. – Neked aztán jó vastag bőr van a képeden! – John! – szakította félbe Aisha, és igyekezett fenyegető pillantást lövellni a tanár felé. – Elég lesz!
John tekintete rávillant, de ő állta a pillantását. Kezdtem magam egyre hülyébben érezni. Tudtam, hogy valami olyanba ártottam maga, amiről egyelőre fogalmam sem volt. Ahogy figyeltem a vitájukat, eldöntöttem, hogy amint lehet, kifaggatom a lányt mindenről. Persze tudtam, hogy nem lesz könnyű kiszednem belőle, de valami arra ösztökélt, hogy nyomozzak. Tudni akartam mindenről, ami vele volt kapcsolatos. Továbbra sem értettem, miért olyan fontos ez nekem, de eddig ő volt az egyetlen érdekes dolog, amivel találkoztam az új életemben. – Rendben! – vágta oda a tanár Aishának. Lehunyta a szemeit, majd mélyet sóhajtott, kis ideig benn tartotta, és lassan kifújta. Amikor újra ránézett, zöld szemei semmi jót nem ígértek. Arcán gúnyos mosoly jelent meg, ahogy elkezdett beszélni. – Szóval ennyire véded. Legyen, ahogy szeretnéd! Mostantól kezdve vele dolgozol a felvételi rajzaidon! – Micsoda? – nézett rá döbbenten Aisha. A rémület, amit az arcán láttam mélyen megérintett, és igazán sértette az önbecsülésemet. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – vetettem közbe, mire a figyelme ellenem irányult. – Te pedig segítesz neki, ahogyan csak tudsz! Ha kell, megveszed neki a felszerelést, ha azt akarja, akkor rajzolsz vele együtt, vagy tartod a könyökét, amikor annyira fáradt lesz, hogy ő már nem bírja! – lélegzetvételnyi szünetet tartott, keményen nézett a szemembe, de simán álltam a büntetés kiszabását. Ami azt illeti, valami sokkal rosszabbra számítottam. – Nekem mindegy, de segíteni fogsz neki, különben esküszöm, hogy az érettségin nem fogsz átjutni! Az óráimra nem kell bejárnotok, de azt az időt együtt töltitek, és csináljátok a felvételis rajzokat! – Megőrültél? – nyögte Aisha. Az arca az imént még pipacspiros volt, John szavaira azonban fakó, krétafehérré halványult. – Nem, Aisha! – vágta rá John, és ahogy beszélt a szavai éktelen dühösből halkult csöndes aggódóvá. – Te őrültél meg, amikor azt gondoltad, hogy Paget nem jön rá, mit tervezel! – Nem tudta, hová teszem a rajzokat! – mentegetőzött Aisha elkeseredetten. John a fejével felém intett. – És te megbízol benne annyira, hogy ezt a titkodat megtartja? – erre a válasz igazán érdekelt volna, de mielőtt Aisha bármit mondhatott volna, a tanár folytatta. – Vajon Solomon mit szólna mindehhez? Már éppen fel akartam tenni a számomra logikusnak tűnő kérdést, hogy ki az a Solomon, de Aisha kitörése megelőzött. Dühösen támadt neki Johnnak, aki csöppet sem tűnt meglepettnek. Csak állt, és engedte, hogy a lány apró ökleivel két hatalmasat csapjon a mellkasára. – Túl messzire mentél! – kiabálta az arcába, majd taszítani próbált rajta egyet, de inkább ő tántorodott hátra. Dühösen dobbantott a lábával, mint egy gyerek, aki éppen hisztizik a boltban a nyalókáért. Persze a csomagolása tetszetősebb volt... – Hagyj engem békén!
Azzal sarkon fordult és kiviharzott a teremből, csaknem feltaszítva az ajtó mögött ácsorgó testőrömet. Joe belépett, és kíváncsian nézett Johnra. Az én arcom leginkább elképedt lehetett. Nem hittem volna, hogy ebből az apró lányból ekkora érzelmeket lehet felszabadítani. Egyelőre tökéletesen bolondnak tartottam mindkettőt: Aishát azért, mert megtette, Johnt pedig azért, mert hagyta. – Mehetünk a második óránkra? – kérdezte Joe, mire bambán bámultam rá. Csak a második óra lenne? Olyan volt, mintha már legalább egy hete itt lennék. A fővárosban egy évben egyszer történik hasonló incidens, itt pedig rögtön a második napom első óráján. Egyre jobban tetszett ez az új élet. Bólintottam, aztán a tanárhoz fordultam. – Jól vagy? – kérdeztem tőle, mire ő egy pillanatig értetlenül meredt rám, aztán amikor rájött, hogy mire vonatkozóan kérdeztem, hangosan felnevetett. Joe olyan arccal állt az ajtóban, mintha azt akarná kérdezni: "Te jó isten! Itt mindenki bolond?" Valahogy nem bírtam megállni, hogy egy kicsit egyet ne értsek vele. – Minden rendben! Aisha néha elveszíti az önkontrollját, ha belegázolok olyasmibe, amihez szerinte semmi közöm – magyarázta John, majd megdörzsölte a mellkasát, ahová a lány ütött nem sokkal ezelőtt. – Azért jó nagyot tud ütni. Értetlen, kicsit gyanakvó pillantást váltottam Joe-val, ami nem kerülte el John figyelmét sem. Szabadkozva emelte fel a két kezét, hogy maga elé tartsa. – Nem kell rosszra gondolni – nevetett jókedvűen, de amikor látta, hogy nem követjük a példáját, elkomorodott. A szemeit az égnek emelte, mintha bosszantaná az értetlenségünk, aztán olyan magyarázattal szolgált, ami igazán meglepett. – Aisha a húgom. Féltestvér az igaz, de akkor is a kishúgom... Tehát, nem kell rosszra gondolni! – A húgod? – ismételtem csodálkozva. – Igen. Az ő apja, és az én anyám anno összejöttek, amikor gyerekek voltunk... – De akkor ki az a Paget? – faggatóztam, de láttam elsötétülő tekintetén, hogy megint nem a megfelelő kérdést tettem fel. – Az anyám meghalt már tíz éve. Paget utána került oda az idióta lányaival együtt – magyarázta keserű fennhaggal. Aztán keményen a szemembe nézett. – Paget Gordon mindannyiunk legrosszabb rémálma, akinek ez a lány akár egy kicsit is számít! Erős túlzásnak éreztem John szavait, az elfogultságát pedig betudtam a mostohatestvéri kapcsolatnak. Figyelmen kívül hagytam a kérdést, hogy ki lehet Solomon, mert egy másik inkább az előtérbe kívánkozott. A csengő hangja figyelmeztetett, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne. Joe az ajtóban várakozott türelmesen, karjait keresztbe fonta a mellkasán és unottan bámult ki az ajtó kis ablakán.
– Egyszer összefuthatnánk, hogy mesélj nekem erről – javasoltam Johnnak, és feltűnt, hogy apám diplomatikus modorát vettem elő. Horationak mindig sikerült megnyerőnek mutatkoznia, még akkor is, ha rosszul állt a szénája – talán nekem is sikerülhet határozottabbnak mutatkoznom, mint amilyen voltam. John töprengve nézett rám, szemöldökét összehúzta, aztán egy cetlit húzott elő a noteszából. Míg nekem beszélt, valamit ráfirkantott a papírra. – Miért akarnál velem beszélgetni Aisháról? Nem hiszem, hogy igazán érdekelhetne egy olyan egyszerű lány, mint ő, egy olyasvalakit, mint te! – Joe hirtelen nagyon éber lett, és beljebb lépett az ajtótól. – Milyen is vagyok én? – kérdeztem gyanakodva. Pillanatnyi csend után határozottan, némi kíváncsisággal fűszerezve nézett a szemembe. – Te vagy Jason Wolfe – igyekeztem elrejteni a döbbenetemet. Az itteniek Jason Crackson néven ismertek, már amennyien tudták, hogy érkezem. Joe szerint ez egy kisváros, tehát alapvetően még a legutolsó kisgyerek is tisztában volt a jöttömmel, de igazán senki nem ismert. Hogy rám cáfoljon John mesélni kezdett. – Az apád Horatio Wolfe, aki nem csak, hogy a semmiből küzdötte fel magát, de ráadásul töretlenül a csúcson van mind az üzleti életben, csak úgy, mint a politikában. Az egyetlen rész, ahol nem brillírozik a magánélete, mivel a felesége halála óta minden szabadidejét egyetlen fiának szenteli... vagyis neked. Kérdőn fordultam Joe felé, aki bosszúsan figyelte a tanárt. Láthatóan fogalma sem volt róla, hogy honnan szerezte John az információit, de egyáltalán nem volt ínyére, hogy ilyen sokat tud. Különösen, hogy olyan jóban volt Aishával, aki ráadásul a szomszédunk. Tiszta őrület az egész, és ez még csak a második napom ebben a városban. John felállt az íróasztala szélétől, elém lépett és felém nyújtotta a cetlit. Önkételen gyanakvással vettem el tőle, de nem néztem meg, mi van rajta. – Talán egy kávé jólesne a tanítás végén mindhármunknak – jegyezte meg, majd a papír felé bökött. – A késésedet igazoltam, de az órádat nem, szóval jobb, ha sietsz! Olyan természetesnek tűnt, hogy Joe-nak mg csak igazolást sem ad, mintha róla is tudná, hogy kicsoda. Nem bíztam benne, és egyre kevésbé tűnt szimpatikusnak, minél több időt töltöttem vele. Indulni akartam, de eszembe jutott, hogy fixálni kellene, amiért tulajdonképpen ebbe a városba jöttem. – Talán furcsán hangzik, de okom van erre... – kezdtem volna, de félbeszakított. – Nem igazán érdekelnek az ok-okozati összefüggések, Jason! – mondta, és az ajtó felé indult. – Az egyetlen, ami fontos, hogy biztosan tudjam, nem szórakozol a húgommal. Bólintottam. – Akkor iskola után – mormoltam és kiléptem a folyosóra.
Vártam, hogy Joe kövessen, de ő ehelyett megfogta a kilincset, és elkezdte befelé húzni az ajtót. Kérdőn néztem rá, mire lazán megvonta a vállát. – Én nem tudok addig várni – jelentette ki, és kizárt a teremből. Felrémlett, hogy Joe szerint az emeleten lesz a következő órám. Siettem, de nem szaladtam, hiszen igazoltan késtem. Ahogy a lépcsőfokokat szedtem gyors egymásutánban, feltűnt, hogy az iskolában a posztmodern stílus jegyei is megmutatkoznak. Végtelenül eklektikus formák és színek jellemezték, de stilárisan nem tudtam volna besorolni semelyik ismert ágazatba. A lépcső tetején tétován megtorpantam. Joe szerint a nyugati szárnyban lesz az órám. Na, igen. Ő bizonyára egy ceruzából meg tudja állapítani, hogy a hegye melyik égtáj felé mutat, de nekem honnan a fenéből kellene tudnom, hogy merre van nyugat. Fogalmam sem volt az iskola fekvéséről, így elindultam jobbra. Csönd honolt mindenhol, de néha hangok szűrődtek ki a folyosón sorakozó ajtók mögül. Meguntam a hallgatózást, és mivel az ajtókra sem volt kiírva semmi, találomra benyitottam az egyikbe. A tanári asztal itt hiányzott – csakúgy, mint a székek és padok, helyette a diákok egyetlen kört alkotva ültek. A kör közepén egy harmincas évei közepén járó nő ült, és próbálta rávenni valami jógagyakorlatra a tanítványait. Legalábbis úgy tűnt abból a szemszögből, ahol én álltam. Amikor beléptem minden szempár rám szegeződött, én azonban csak egyet ismertem fel közüle: Aisha csodálkozva- kíváncsian pillantott felém. A tanárnő felállt és hozzám lépett – legalább olyan magas volt, mint én; hosszú, sötétszőke haját valami divatos fonásba rögzítette korához képest csinos arca körül. Barátságosan elmosolyodott, és mintha egy ötéveshez beszélne, megkérdezte, mi járatban vagyok. A körből kitűnt néhány nagyobb darab srác, akik csöndesen ugratták egymást a jógatartás miatt. Igyekeztek halkan sugdolózni, de így is eljutott hozzám néhány tapintatlan megjegyzés. Mélyet sóhajtottam, nem akartam konfliktust már az első napomon. Elmagyaráztam a tanárnőnek, akiről kiderült, hogy Miss Ludroe-nak hívták és franciát oktatott ebben a körben, mi járatban vagyok. A megjelenésem annyira nem, de a magyarázkodásom már annál nagyobb visszhangot vert a jelenlévők között. – Akkor Johnnál voltál mostanáig? – kérdezte az egyik nagydarab fickó, és reménykedtem, hogy csak a rögbi dzsekije alatt nem voltak akkora izmai, mint látszódott. Bólintottam, mire hangosan felröhögtek a társaival. Miss Ludroe csendre intette őket. – Elég legyen! Antony, csillapítsd a hordád, kérlek, különben újabb látogatást tehetsz az igazgatónál! – utasította a szószólót, akit láthatóan nem rendített meg a fenyegetése. – Ugyan már, tanárnő! Minket nem zavar az új fiú nemi hovatartozása! – Antony!
– Manapság már elfogadott dolog, ha valaki a saját neméhez vonzódik – folytatta pikírten Antony, és bár ő már nem, de a társai kitartóan röhögtek mellette. Miről is beszél ez a bunkó? Csodálkozva néztem először Antony-ra, majd Aishára, és ekkor rádöbbentem, hogy Miss Ludroe nem miattam akarta elhallgattatni ezt a tuskót. Aisha pirulva hajtotta le a fejét, de hatalmas szemüvege mögül szikrázó pillantásokat lövellt Antony felé. Hirtelen igazán szerettem volna megszegni a fogadalmam, hogy nem keveredek semmibe. – Antony, volnál kedves megtenni a szokásos sétádat az igazgatóhoz! – nem kérdés volt, különösképpen nem kérés, Antony viszont önelégült vigyorral az arcán felemelkedett és kivonult a teremből. Amikor elhaladt mellettem, látványosan ügyelt, nehogy hozzámérjen. Természetesen hangos röhögés díjazta a színjátékát. Már éppen utána akartam lépni – mit bántam én, hogy kétszer olyan széles vállai vannak, mint nekem, ráadásul egy fejjel magasabb –, de a tanárnő nyugtatóan, vagy visszatartóan a karomra fektette egyik kezét. Mélyet sóhajtottam, és habozva, magatehetetlen dühvel figyeltem, ahogy a féreg elkúszik előlem. – Tehát, milyen órád lesz? – kérdezte kedélyes hangnemben, és amikor megmondtam neki, bólintott. – Az a Nyugati szárnyban van. – Igen, mondták már, csakhogy nem vagyok egy iránytű – morogtam ellenségesen, mire többen újra felkuncogtak csöndesen. Úgy láttam, mintha Miss Ludroe egyszerre próbálna visszafojtani egy mosolyt Aishával. Kezdtem igazán dühös lenni, amiért mindenki értette a tréfát, egyedül én nem. Totál idiótának érezni magad az első iskolanapodon egy teljesen idegen városban nem éppen felemelő érzés. – Persze, hogy nem vagy – mondta megértő mosollyal a tanárnő, de a szája széle megrándult, mintha igyekezné visszafojtani a feltörő nevetését. Aztán intett az egyik fiúnak, aki a közelben ült és kedélyes vigyorral az arcán figyelte az eseményeket. – Thomas, megtennéd, hogy megmutatod Jasonnek, hogy merre találja, amit keres? Thomas bólintott, felállt, és kisétált mellettem az ajtón – anélkül, hogy látványosan undorodott volna. Máris szimpatikus volt nekem. intettem a tanárnőnek, Aishára vetettem egy búcsúpillantást, és becsuktam magam után az ajtót. Thomas elindult arrafelé, amerről jöttem – naná, hogy rossz irányba indultam –, közben igyekezett barátságos társalgást lefolytatni velem. – Szóval, nem tudtad, hogy John meleg? – kérdezte jókedvűen, mire már korántsem volt annyira szimpatikus. Erre mondják, hogy megszólalásig jó fej. – Nem – szűrtem a fogaim között. Mégis honnan kellett volna tudnom? Nem volt ráírva a homlokára, és általában nem ezt szoktam lecsekkolni elsőre azzal, aki éppen egy feladatot bíz rám. Thomas vigyora mögül előbukkantak rögzített fogszabályozójának a nyomai, ami ugyan láthatatlan, vagyis áttetsző volt, de azért észre lehetett venni. Alig volt alacsonyabb nálam, a haja hosszabbra volt
növesztve és féloldalt fésülte, amolyan divatosan jókisfiús módra. Az öltözéke kicsit slampos volt – vékony, barna kordnadrág, és egy félig betűrt kockás ing, egy hozzá nem illő barna cipzáras felsővel. – Nem kell idegeskedned miatta! Antony és a bandája, a rögbicsapat tagjai, mindig szívatják az újakat, de általában hamar le szokott csengeni – világosított fel Thomas, miközben elvezetett a lépcső mellett, végig a korlát mentén, egészen mögé, ahol egy kis folyosó volt elrejtve. – Ezt megnyugtatásnak szántad? – tudakoltam szarkasztikusan, de ő csak nevetett és ment tovább. A folyosó már nem is folyosó volt, inkább alagút, aminek boltíves plafonja és felül apró ablakai voltak, ahonnan elegendő fény szűrődött be, hogy ne essünk el a saját lábunkban. Amikor végre elértük a túlsó végét, hatalmas csarnokba értünk. Ezt hogyhogy nem látni kívülről? A csarnok oktogon alakú volt, hatalmas mennyezetén míves festmények és delektáló hatású szobrok sorakoztak. Álmélkodva figyeltem az ajtókat, amik művészi elrendezettségben követték egymást. A sort néha törte meg egy-egy a padlótól egész a hatalmas mennyezetig húzódó ablak. – Sosem találtam volna meg – szaladt ki a számon, de a legszívesebben azonnal visszaszívtam volna. Nem hiányzott, hogy még ennél is jobban lejárassam magam. Thomas hangos nevetése visszhangzott a csarnokban. Barátságosan megveregette a vállamat, és vékony karját előrenyújtva mutatott valamit a szemközti falon. Annyira lekötött a mennyezet tanulmányozása, hogy elkerülte a figyelmemet a falon legalább félméteres magasságban és többméteres szélességben cikornyás betűkkel kreált felirat: Nyugati Szárny. A nap további része eseménytelenül zajlott, és bár Thomas a második óra után állandó társammá vált, mégis futótűzként terjedt a hír, miszerint az új fiú, vagyis én, meleg. Jobban már nem is alakulhatott volna az első napom az új iskolában... Joe-t már csak a menzán láttam ebédidőben. Mire odaértem Thomasszal, addigra ő már ott volt – egy nagy tálca édességgel egyensúlyozva keresztülvágott az ebédlőn, aztán letelepedett a buzgón mosolygós Grace mellé. Míg a sorban álltunk, Thomas az előttem álló lánnyal beszélgetett – futólag be is mutatott neki, de nem igazán figyeltem oda –, én pedig alaposabban szemügyre vettem Grace-t. Attól függetlenül, hogy teltebb volt a társainál, kifejezetten dekoratívan mutatott. Persze abszolút fekete ruhákat hordott – a farmerja is ilyen volt, valamint a fölső is, ami egészen a combja közepéig ölelte körbe telt alakját. Ahogy láttam, Joe figyelmét nem feltétlenül a ruha kötötte le, sokkal inkább annak a fölsőnek a mély dekoltázsa. Kedélyesen cseverésztek, Grace közben egy nagy adag somlói galuskával birkózott, míg Joe kocsonyán lógatta a szemeit. Kíváncsi lettem volna, hogy a munkaköri leírásának melyik pontjában szerepel gyanútlan iskoláslányok elcsábítása. – Te mit ebédelsz? – rántotta vissza a sorba a gondolataimat Thomas.
Lenéztem, és a lélegzetem is elakadt a látványtól. Az ételek nem voltak túlzottan bizalom gerjesztőek, sőt, némelyik úgy tűnt, mintha mozogna. Körbepillantottam, és láttam, hogy mindenki ugyanezekből az ételekből választott, és mindennemű undor nélkül el is fogyasztják, mintha kitűnő ízük lenne. Tanácstalanul néztem Thomasra, de ő a lánnyal volt elfoglalva, aki viszont türelmetlenül topogott mellette, és szemrehányó pillantásokat lövellt felém. – Menjetek csak előre, majd megkereslek! – mondtam nekik, ők pedig megkönnyebbülve indultak üres asztalt keresni a zsúfolt ebédlőben. Visszafordultam és találomra rápakoltam néhány gusztustalanságot a tálcámra, kifizettem, és gyorsan kiléptem a sorból. Nagy igyekezetemben nem vettem észre a mellettem elhaladó kis csoportot, így az egyikük csaknem kisodorta a kezemből a tálcámat. Sikerült megtartanom, de azt kívántam, bárcsak valahol nagyon máshol lennék ebben a pillanatban. Akinek nekimentem nem más volt, mint Delia. Ahogy észrevette, ki vagyok, felcsillant a szeme, de az arcára undor ült ki. Szerettem volna feltűnés nélkül tovább menni, de kivártam, mi lesz a vége. Delia mögött nem más állt, mint a szörnyen szimpatikus Antony. – Nicsak, ki van itt! – kiáltott föl hangosan, amikor meglátta, miért nem megy tovább Delia. A haverjai már előre röhögtek a ki nem mondott poénjain, nekem pedig már nem csak az ételtől volt hányingerem. A szemem sarkában mozgolódást vettem észre – röptében vetettem oda egy pillantást, és Aishát láttam beállni a sor végére. Nagyszerű, gondoltam, más előtt nem is esne jobban a megaláztatás. – Ismeritek egymást? – kérdezte Delia a mögötte állótól, de a szemeit nem vette le rólam. Antony kelletlenül bólintott. – Mondhatni... Egy jógára jártunk volna... – vetette oda. – De túl meleg volt, ezért kijöttem. Hangos röhögés, a szemem sarkából láttam Aisha döbbent tekintetét, és éreztem, ahogy felszalad bennem a pumpa. Fogadalom ide vagy oda, mégsem hagyhatom, hogy beszólogasson egy kétajtós szekrény. – Valami problémád akadt? – kérdeztem halkan, de tisztán érthetően a fickót, mire annak szép lassan lehervadt az arcáról a mosoly. Vette a lapot, én meg szorítottam a tálcámat dühömben. Antony félretolta az útjából a felháborodott Deliát, közelebb lépett, és hiába volt szélesebb, szerencsére nem kellett felnéznem rá. – Ami azt illeti... Te vagy a problémám! – szűrte a fogai közt. Keményen viszonoztam a pillantását, a szemem sem rebbent a nyílt fenyegetésre. – Csak bele ne törjön a kisbicskád, ahogy próbálod feszegetni a megoldást.
Antony szeme dühösen villant rám. Mégis mit képzelsz magadról kifejezéssel az arcán újra közelebb lépett felém, széles mellkasával a meglökte a tálcámat, de stabilan tartottam, így nem ejtettem el. – Nagyfiúnak hiszed magad, he? – Mindenesetre az intelligenciám üti a tiédet – vágtam vissza, mire láttam, ahogy Antony izmai összerándulnak. Tudtam, már csak néhány pillanat, hogy kitörjön a csetepaté, de már nem érdekelt sem a jó hírem, sem az inkognitó, semmi. Egyszerűen csak szét akartam verni a fejét ennek a csökött agyú bunkónak. – Antony, nahát, te itt vagy? – csendült fel Aisha hangja közvetlenül mellettem. Amíg beszélt kivette a tálcámat a kezemből – helyette odaadta a sajátját –, aztán megállt köztem és a tuskó között, mint valami hárító pajzs. – Már mindenhol kerestelek. – Mit akarsz, Aisha? – nézett le rá türelmetlenül Antony, és úgy tűnt, mintha képes lenne porrá zúzni a törékeny lányt. Kezdtem igazán dühös lenni. Minden izmomat megfeszítettem, készen arra, hogy ha szükséges megvédjem őt. – Én semmit. Te kértél meg, hogy csináljam meg a házidat, vagy nem? Na, én megcsináltam, és most időm is van odaadni neked. Szóval, mehetünk? – várakozón nézett fel a monstrumra, aki bambán nézett vissza rá. – Hová? – A házidért. Tudod, amit megcsináltam – magyarázta jól artikulálva, mintha egy ötéveshez beszélne. – A másik épületben van, és át kell tudod menni azon a kis udvaron... – És? – Ott van a kutya, amelyik mindig megkerget. Semmi kedvem a hülye házid miatt Zeusz vacsorája lenni, úgyhogy leszel szíves elkísérni a szekrényemig – magyarázta Aisha, közben hevesen gesztikulált, mintha így akarna nyomatékot adni a szavainak. Antony gyanakodva méregette egy pillanatig, végül azonban megadóan bólintott. – Veled még nem végeztem – jegyezte meg, mire Aisha sietősen megragadta a karját és a kijárat felé ráncigálta. – Bármikor – kiáltottam utána. Egy pillanatra megtorpant, de aztán csak legyintett, és bosszankodva követte Aishát. A haverjai vezér nélkül maradva szétszéledtek, Delia azonban odalépett hozzám, és végigsimított az arcomon vékony ujjaival. – Milyen kár... – súgta a fülembe, aztán ő is csatlakozott a távozók kígyózó sorához.
Körülnéztem a menzán. Még mindig voltak páran, Thomas a lánnyal, Joe szintén – nem akartam elefánt lenni. Mivel az egyetlen lány, aki érdekelt engem éppen a verőlegényemmel sétált el, így kerestem egy üres asztalt, ahol elfogyasztottam a legérdekesebb ételt, amivel eddigi életemben találkoztam. Egész a szünet végéig húztam az időt. Bebeszéltem magamnak, hogy pusztán az étel érdekes íz világa köt ide, ami szöges ellentétben a kinézetével várakozáson felüli volt. A fűszerek harmonikusan keveredtek a hús és a zöldségek elegyével – fogalmam sem volt, hogy a mesés nagyvilági életemben hogy nem találkoztam még csak hasonlóval sem. Amikor a becsengetés hangjára sem találtam Aishát a csalódásom árulkodó volt, és rádöbbentem, hogy csupán miatta töltöttem ennyi időt a menzán. A szünet vége előtt Thomas felvilágosított, hogy amit eszek egy arab étel, a kebab, pitába töltve zöldségkörettel. Kiderült továbbá, hogy amit én tettem a tálcámra ételeket, mindegyik kivétel nélkül a lehető legcsípősebb kínai specialitások voltak. Tehát Aishának elrebeghetek néhány hálaimát, amiért megkímélt a nyilvános fuldoklás megaláztatásától. Igazság szerint alig vártam, hogy beszélhessek vele. Mérhetetlenül bosszantott, ahogy magától értetődő módon emlékeztette Antonyt a házi feladatára vonatkozóan. Hízelgő volt rám nézve, hogy segíteni próbált, de már el is határoztam, hogyan fogom lebeszélni ezekről a dolgokról. A tervemmel azonban várnom kellett, ugyanis a nap további részében nem volt olyan órám, ahol Aisha közelébe kerülhettem. Igazság szerint nem is láttam már őt az iskolában. Csalódottan kullogtam a parkolóban várakozó testőröm felé, de ahogy ránéztem pajkosul megcsillanó barna szemeibe, szerettem volna inkább sarkon fordulni és megkérni Antonyt, hogy végre mérjük össze az erőnket. – Szervusz, drágám! – üdvözölt Joe, a hangja legalább két oktávval magasabban csengett a normálisnál. – Milyen napod volt? Gyilkos pillantással jutalmaztam a poénkodását. – Állj már le! Mindenkinél jobban kellene tudnod, miért jöttem ide. – Az nem bizonyít semmit – kacsintott rám. – Egyébként azt hittem, hogy nem egyedül jössz. – Kivel jöttem volna? – Esetleg néhány szolgálatkész legény felajánlhatta volna, hogy cipeli helyetted azt a nehéz táskádat – röhögött a markába, jutalmul hozzávágtam a táskámat. Könynedén elkapta, és bedobta a hátsó ülésre, közben egyfolytában mondta a magáét. – Komolyan mondom, amikor elvállaltam ezt a melót, nem hittem volna, hogy ilyen remekül szórakozom majd! – Ha már itt tartunk – villant az agyamba a megfelelő visszavágás. – Hogy vannak a kalóriáid? Azt hinné az ember, hogy egy hivatásos testőr odafigyel az ételek minőségre, zsírtartalmára, és eszébe sem jutna egy olyan förtelmet megenni, mint a somlói galuska!
Ez talált! Joe egy pillanatra zavartan elhallgatott, kinyitotta az autó vezető oldali ajtaját, de mielőtt beszállt volna, még visszaszólt. – Nem is én ettem. Hangosan nevetve ültem be az autóba. Joe és az ő első gyenge pontja. Élvezettel figyeltem a kínlódását, ahogy hazafelé úton ezen a témán lovagoltam. – Vajon a felettesed mit szólna, ha kiderülne, hogy kislányokat csábítasz el ahelyett, hogy vérmesen védelmeznéd az életemet? – tudakoltam ironikusan. Joe hátravetette rasztafürtjeit, és miközben bekanyarodott, rám villantotta vakítóan fehér fogsorát. – Téged egyelőre legfeljebb a hódolóktól és az újabb kínos helyzetektől kellene megvédeni, de erre nem terjed ki a munkaköri leírásom – csúfolódott szarkasztikusan. – Ne terelj! Elhúzta vastag száját. – Már elmúlt tizennyolc – bökte ki a nem túl meggyőző magyarázatot. – Az öreg tanárok is ezt mondják, akiknek a diákjaikkal van kapcsolatuk. – Diák vagyok – próbálkozott tovább. – Hivatalosan nem, és a lány még tanuló. – Talán az erényőre vagy? – fortyant fel, mikor már nem bírta tovább, belőlem pedig kitört a nevetés. Joe a legkülönösebb fazon, akit valaha megismertem. Dühösen fékezett, arra gondoltam, biztosan dolga akadt a városban, hogy nem mentünk egyenesen haza. – Tehát a dundi barnák a gyengéid? – kérdeztem immár komolyan, de már azt hitte, megint ugratni akarom. Szabadkozva emeltem a kezeimet magam elé. – Félre ne érts! Semmi bajom a teltebb alkatúakkal, sőt... Egyszerűen csak... – Igen, tudom, neked más a zsánered – szakított félbe megint azzal az idegesítően magasra kreált hangjával. Kérdőn néztem rá, ő pedig fejével az utca túloldala felé bökött. Először azt sem tudtam, mit keressek, kit kellene látnom, aztán a szemközti kávézó teraszán megpillantottam John élénkvörös fejét. Összeállt bennem Joe gyenge ugratása, és flegmán néztem rá, míg kiszálltam az autóból. – Azt reméltem, már kinyírtad, mert túl sokat tudott! – jegyeztem meg, mire Joe öblösen felnevetett.
– Ugyan, dehogy! Akkor hol marad az élvezet? – az órájára nézett, aztán elkomolyodva a szemembe. – Ne szökj meg! Innen figyellek a kocsiból. Kivettem a pénztárcámat a táskámból, aztán visszahajítottam a hátsó ülésre. Szemtelenül vigyorogtam Joe hivatalos arcába. – Nem kell izgulnod! Nem lepnek meg ámokfutórajongók. – Sosem tudni nálad – kiáltott utánam. Már nem volt alkalmam visszaszólni, hogy vigyázzon a tini lányokkal ott az autóban, ahogy átrohantam az úttesten, egy autóbusz suhant el mögöttem. Kicsit tétováztam, de magabiztosan lépkedtem John asztala felé. A kovácsoltvas korlát, amely a csípőmig ért, tetejére apró ládákban színes virágok pompáztak, de nem voltam nagy botanikus, így fogalmam sem volt a fajtájukról. A kávézó teraszán apró, kerek asztalok helyezkedtek el, rajtuk cikornyás fekete-fehér mintázattal csipkézetlen terítők díszelegtek. Teljesen beleillett a városka művészi irányzatú stílusába. John egy capuchino mellett üldögélt, éppen megrázott egy apró tasakot, amikor odaértem hozzá. – Ha hellyel kínállak, azért ülsz le, hogy megtudd, honnan tudom a titkodat, vagy azért, mert igazán érdeklődsz a húgom iránt? – szegezte nekem a kérdést, közben rám sem nézett, csak bontogatta a cukros zacskót. Egy pillanatra eltöprengtem, de nem telt sok időbe, míg rájöttem, hogy igazán melyik válasz illik az elképzeléseimre leginkább. – Ha az érdekelne, honnan tudod a családnevem, akkor a testőrömtől kérdeztem volna meg – feleltem határozottan. John egyik szemöldöke a magasba szaladt. – Szóval a testőröd? Akkor már értem, miért volt annyira erőszakos délelőtt – gondolkozott félhangosan, aztán hirtelen észbe kapva az övével szemközti üres székre mutatott. – Ez esetben foglalj helyet. Úgy hallottam, adódott egy kis kellemetlenséged a hosszúra nyúlt beszélgetésünk miatt. Mulatott rajtam ő is, ez kétségtelen volt. Hanyagul vállat vontam. – Semmi olyan, amit ne tudnék kezelni – füllentettem magabiztosságot színlelve, és úgy tűnt, hatásosan produkáltam magam, mivel John szemén elismerés villant át. – Rendben, akkor hol kezdjük? – A nyilvánvalónál – vágtam rá tömören. A kérdés, hogy honnan tudja, ki vagyok, jobban izgatott, mint mutattam.
– Nos, az, hogy honnan ismerlek, nem olyan nagydolog. Sőt, a legkülönösebb véletlen, amivel eddig találkoztam. Három évvel ezelőtt írta a diplomamunkámat az édesapádból. Nála nagyszerűbb embert nem nagyon lehet találni a politikusok között. Gondolom, ezzel te is egyetértesz! – tette hozzá a végén, amikor nem reagáltam az elhangzottakra. Várakozón pillantott rám. – Persze... Csak fogalmam sem volt... Illetve nekem annyira természetes, hogy kicsoda az apám, hogy meglepett ez az információ – magyaráztam elhűlve. – Horatio, mint diplomamunka. – Most büszke vagy? – fricskázott John mosolyogva. – Mondhatni – feleltem, aztán eszembe jutott, hogy mit is akartam még kérdezni. – Ki az a Solomon? John arcáról, mintha eltörölték volna a mosolyt, világos szemei egészen elsötétültek. Megkavarta a capuchinóját, belekortyolt egyet, aztán frusztráló kíváncsisággal nézett rám. – Miért érdekel téged ez annyira? – Mármint mi? – Aisha. Solomon az apja. Megütközve bámultam rá. Nem is tudtam, hová gondoltam, de valahogy úgy képzeltem, ha már ennyire mostoha körülmények között van, akkor az apja sem törődhet sokat vele. Márpedig akkor valószínűleg halottnak kell lennie, ha egy ilyen lánnyal nem foglalkozik, és engedi, hogy az ilyen Antony-félék végeztessék vele a házi feladatukat. John meghagyta nekem a szükséges szünetet, hogy megemésszem a hallottakat. Fogalmam sem volt, hogy mit olvashatott le az arcomról, de valami olyasmit, amitől megeredt a nyelve. – Öt évvel ezelőtt agyvérzést kapott, és kómába zuhant – bevillant a rengeteg rajz az öregúrról a szobámban. Sejtettem, hogy ő lehet Solomon La Dusty. John elnézett mellettem, belebámult a kávézó teraszának a közepén felállított szökőkútba, és révetegen folytatta a történetet. – Én akkor már külön éltem tőlük, de mindig támogatott, anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Szerettem volna, ha Aishával együtt hozzám költöznek, de a gyámhatóság nem engedélyezte a kérelmemet a nemi hovatartozásom miatt. Keserűen felnevetett, aztán még egy nagy korttyal felhörpintette az italát. – És hol van most? Mármint Solomon. – Azt hittem, nyilvánvalóvá vált számodra – jegyezte meg némi éllel a hangjában. – Most ott él közvetlenül a tied melletti házban, a Gordon-lakban. Ott az egész átkozott berendezés, mert Paget nem volt hajlandó beadni őt egy otthonba, a kórház pedig nem bírta tovább fenn tartani a helyet. Eszembe jutott, hogy az egyik képen oxigéncső lógott ki az öregúr orrából.
– Nem kellene hozzáértő személyzetet tartaniuk? – kérdeztem, John pedig felnevetett a naivitásomon. – Pagettel még nem találkoztál, gondolom – nemet intettem, mire megértően bólintott. – Neki nem számít sem Solomon, sem a lányai, de a legkevésbé Aisha. Az egyetlen, ami fontos: a pénz. Alig várja, hogy Solomon beadja a kulcsot, és ráteheti az örökségre azt a manikűrözött mancsát. Azonban, ha Aishát felveszik az egyetemre, akkor fújhatja az egészet. Szívesen hallgattam volna még tovább is, de hirtelen elhallgatott. Ahogy felnéztem, láttam, hogy az arcszíne vetekszik a hajáéval, és egyetlen pontra szegezi a tekintetét a vállam mögött valahová. – Ti meg mi a fenét csináltok itt? Megfordultam, és Aisha La Dusty dühösen szikrázó kék szemeivel találtam magam szembe. Bizonyára velem volt valami probléma, mert ellentétben Johnnal csöppet sem jöttem zavarba, sőt. Igazából nagyon is kedvemre való látványt nyújtott a karcsú, szőke lány, ahogy kantáros farmerbe bújtatott csípőjére helyezte mindkét öklét. Ahogy belenéztem a hatalmas szemüveg mögé bújtatott szemeibe, láttam, hogy igazán fel van dúlva, amiért együtt lát minket a bátyjával. – Aisha, ne csinálj jelenetet! – kezdte John csitítóan, de csak olajat öntött az egyébként is lángoló tűzre. – Miért is kellene jelenetet csinálnom? – sziszegte Aisha, és igazán veszedelmesnek próbált tűnni. Szemei összeszűkültek, ajkait, ha éppen nem használta, akkor egyetlen kemény vonallá préselte össze, közben a kezeit a csípőjéről a táskájának a vállpántjára irányította. Ahogy markolászta az anyagot azt gondoltam, biztosan John nyakát képzeli oda. Alig bírtam visszatartani a nevetésemet. Ennyire képtelen helyzetbe soha eddigi életem során nem kerültem. Mindenestre ez a lány igazán a legbájosabb méregzsák volt, akit valaha láttam. – Mondtam neked, hogy beszélek vele – mutatott rá valami egészen nyilvánvalóra John, mire félő volt, hogy Aisha éppúgy nekiugrik, mint reggel a teremben. Kíváncsi voltam, vajon mikor beszélgettek erről a témáról a nap folyamán. – Mondtam, hogy ne tedd! – vágott vissza azonnal. – Nincs szükségem sem rád, sem senki másra! Én akarok felvételizni, nem ti! Ha Paget megtudja... – Egészen pontosan mi is az, amit nem lenne szabad megtudnom? – szakította félbe egy lágyan, mégis ridegen csengő hang. Először nem láttam, ki az, mert Aisha alakja eltakarta előlem. Csak annyit láttam, hogy John és a lány is egyszerre váltanak élénkpiros arcszínből hamuszürkébe. Aisha ujjai immár görcsösen fonódtak a táskája vállpántjába, közben rémülten nézett Johnra. Arrébb lépett, így megláthattam, ki áll mögötte.
Paget Gordon magas, vékony nő volt, a vonásai hajdani szépséget rejtettek magukban. Lángoló vörös hajkoronája lazán omlott a vállára, öltözéke és az egész megjelenése sugallta magából, hogy rengeteg pénze van. Hidegen csillogó méregzöld és szürke árnyalatú szemei kíváncsi izgatottsággal kúsztak végig rajtam, mint valami reptéri fémdetektor, amelyik vijjogva felvisít, ha pénzt érez. Már bántam, hogy a költözés előtt nem hallgattam Joe-ra, és mégis a márkás gönceimmel utaztam. Paget radar tekintete azonnal kiszúrta a jelzéseket az ingemen és a nadrágomon, a cipőmről nem is beszélve. Jólesett volna egy nagyot sóhajtani, de a nő pillantása még a szuszt is belém fojtotta. – Paget, ha tudnád, mennyi mindent nem lenne szabad megtudnod, attól tartok, a gyenge idegzeted nem bírná a megterhelést – jegyezte meg John maró gúnnyal a hangjában. Rájöttem, nem a zavartól, inkább a haragtól annyira vörös az arca. Paget megvetően elhúzta tökéletesre rúzsozott ajkát. Úgy nézett fogadott fiára, mintha ő a férgeknek azon fajtájából származna, amelyiknek a létezése is bűn. Látszott, hogy időpazarlásnak véli a reagálást, mégis megtette. – John, ha tudnád, mennyi mindenről tudok, amiről fogalmad sincs, hogy tisztában vagyok vele, valószínűleg a te idegeid mondanák fel a szolgálatot. Azt hittem, valamennyire sikerül felborzolni John lelki nyugalmát, de ő, mint egy kaméleon az arcán tartotta a vörös színt – már nem lehetett megállapítani, mitől is vöröslik tulajdonképpen –, és kedvesen rámosolygott a nőre. – A blöff, tudod, csak akkor igazán eredményes, ha van tartalmi háttere – mutatott rá John, arcán önelégült mosoly suhant át. Pagetről mintha leperegtek volna a szavak. Vagy igazán volt valami a kezében, vagy pedig a legjobb színésznő volt, akit eddigi életemben láttam. Hátradobta derékig érő vörös haját, és unottan nézett le Johnra – combközépig érő, cifra ruhája második bőrként tapadt a testére, és magas sarkú cipőjének hála legalább öt centivel volt magasabb nálam is, pedig nem tartoztam a középtermetűek közé. – Azt hiszem, mind tisztában vagyunk vele, hogy az én eredményes blöfföm itt áll ebben a szerencsétlen kertésznadrágban, a hatalmas, ormótlan szemüvegével az orrán – ezeknél a szavaknál elkapta Johnról a pillantását, és a csaknem közöttünk álló lányra nézett. Azt hihetné az ember, hogy John után már nem tud megvetőbb tekintetet kicsikarni hegyes arcából, azonban, ahogy Aishára esett a pillantása, nem hagyott kétséget afelől, melyiküket is gyűlöli jobban. Vékony ajkai lekicsinylően görbültek lefelé, méregzölden csillogó szemei macskaszerűen összeszűkültek, mire akaratlanul is egy pillantást vetettem tökéletesen manikűrözött körmére. Kicsit azt vártam, hátha karmokat látok, de csupán szimpla hegyesre élezett műkörmök voltak. Azt reméltem, erre a hangnemre, erre a lekicsinylő megjegyzésre – amit részemről cseppet sem tartottam jogosnak – legalább olyan vehemensen reagál, mint délelőtt a bátyjának. Ehelyett azonban csak állt leszegett fejjel, némán és törékenyen, én pedig hirtelen leküzdhetetlennek tűnő vágyat éreztem, hogy átkaroljam és megóvjam Paget szurkálódásaitól.
Lepergett bennem az eltelt két nap csöppet sem mindennapi eseménysorozata, és bár éppen azért érkeztem, hogy meggyőzzem Johnt, semmi szükség a büntetésnek, váratlanul egészen máshogy kezdtem gondolkodni. Hirtelen elhatározástól vezérelve lassan felemelkedtem a székemből, és Aisha-hoz közelebb lépve a jobbomat nyújtottam mellette Pagetnek. – Üdvözlöm! Mi még nem ismerjük egymást. A nevem Jason Crackson – mutatkoztam be, és igyekeztem a lehető legmegnyerőbb modoromat használni. A szemem sarkából láttam, ahogy Aisha szája tátva maradt, a szemüvege előrecsúszott az orrán, de nem foglalkozott vele, csak bámult, mit csinálok. Elfojtottam a vigyoromat, és számítottam Paget gúnyos megjegyzéseire, valamint arra, hogy nem fogadja a jobbomat. Meglepett. Nagyon is tudatos eleganciával helyezte a kezét az enyémbe, lágyan megszorította, és kecsesen elfordította, hogy kénytelen legyek kezet csókolni neki. Tudtam, ha most elutasítom, azonnal egy életre elvágom magam előtte, ezt pedig nem engedhettem. Előrehajoltam, közben tekintetemet az övébe fúrtam. Egyik ívesre szedett szemöldöke a magasba szaladt, a szája pedig éppúgy szétnyílt a csodálkozástól, mint Aishának. Csak azt sajnáltam, hogy Johnt nem látom. Biztosra vettem, hogy az ő mimikája a legmulatságosabb hármójuk közül. Ajkaimmal egy pillanatra súroltam a hideg bőrt – émelyegtem az erős vaníliaillatú parfümtől, ami párafelhőként lengte körbe. – Paget Gordon – viszonozta a bemutatkozást, mire a mellettem állók döbbenten néztek ezúttal őrá. Próbáltam kizárni a saját meglepettségemet is, és rámosolyogtam a nőre, mintha őt látnám a legszebbnek és egyetlennek az egész világon. Igyekeztem egy más arcot képzelni a csontos keretbe, kerekebbet, bájosabbat, kevésbé alapozóst, és a hatás nem maradt el. Paget fakó, bár hibátlan bőre a járomcsontja környékén halványpiros színt öltött, és rám villantotta vakítóan fehér fogsorát. Azonnal eldöntöttem, hogy amint lehet vagy tőle, vagy Joe-tól ki fogom deríteni, honnan ilyen fehérség a fogaikon. – Örülök, hogy megismerhetem! – Behízelgő hangnememtől már-már felfordult a gyomrom, de arra gondoltam, ha ez kell, hogy Aishának jobb legyen, akkor mindent bele. A fene sem gondolta, hogy bejön az improvizációm. – Már sokat hallottam Önről! – Oh, hát, remélem, nem hittél el mindent, amit ezek összehordtak! – csattant fel egy oktávnyival magasabban a hangja, és azonnal megértettem, miről beszélt John az imént, amikor a labilis idegi állapotát emlegette. – Csak személyes tapasztalatokra alapozom – biztosítottam Pagetet, és úgy tűnt, sikerült megnyugtatnom. Ha ezt így folytatom, én leszek a Xanax-ja. De nem volt visszaút. Valamit elkezdtem, és már semmi kedvem nem volt visszakozni. – Mostanában úgyis gyakori vendég leszek Önöknél...
– Gyakori vendég? – visszhangozta Paget, és szemeibe azonnal sötét fényt ültetett a gyanakvás. – Igen. Aisha nem említette? – adtam az ártatlant, közben egy megrovó pillantást vetettem a szerencsétlen lány felé. Láttam, hogy egyáltalán, fogalma sincs, miben sántikálok. – Tehát John segít nekem, mert apám befolyásos ember. És felvételizni akarok a művészeti főiskolára Aishát javasolta, mint partnert, aki segíthet nekem bejutni. Paget gyanakodva méregetett, mire a kezem kicsit szorosabbra fontam az ujjai köré, aztán hirtelen elengedtem. Leforrázottan nézett rám. – Persze, ha ellenére van, akkor természetesen keresünk mást... – Nem, nem. Dehogy – visszakozott hevesen. – Bár kétlem, hogy a mostohalányom bármiben is a segítségedre lehetne, de ha úgy gondoljátok... Jöhetsz, amikor kedved tartja. Végszónak tökéletes volt. Biccentettem felé, de a kezeimet gondosan a farmerom zsebébe süllyesztettem. Pár pillanatig várakozón nézett rám, de amikor látta, hogy nem fogok mást reagálni fogta magát, és pillantásra sem méltatva a többieket, elegánsan eltipegett. Amikor eltűnt a szemeim elől, Joe lépett oda és letelepedett velem szemben. John és Aisha kicsit megkésve, az állukat összeszedegetve a földről szintén csatlakoztak. Aisha átnyúlt az asztal felett és belecsípett a bátyja karjába. John hangosan feljajdult, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. Kellemetlen volt ismét a régi életemben lenni. Szinte kiabált a hirtelen beállt csönd, mire felkaptam a fejem. – Ez meg mi volt, ember? – tárta szét a kezét értetlenül Joe. Kétség sem férhetett hozzá, hogy végig hallgatózott, de mi mást vártam. Flegmán megvontam a vállam. – Ilyen nők között nőttem fel. Pontosan tudom, hogyan kell bánni velük – mondtam mindenfajta fennhéjázás nélkül. Puszta tények voltak ezek. – Honnan tudhatnád? – kérdezte Aisha hitetlenkedve. – Tudom, mit akarnak. – És mit? – dőlt előre érdeklődve John is. Újra megvontam a vállam. – Pénzt, eleganciát. Hogy úgy viselkedjenek velük, ahogy nem érdemlik meg egyébként. Királynőként, akinek minden szaváért érdemes ölni – magyaráztam kicsit talán hevesebben, mint szerettem volna. A régi életem annyira nem hiányzott ezen a kellemes, barátságos helyen. Az apámnak mégis igaza volt, amikor azt mondta, nincs hová menekülnöm. A múltam előbb-utóbb utolér, és bekebelez...
5. Az első levél Mélázva figyeltem a poharam alján úszkáló citromkarikát a maradék kólám tetején. Ez az eset Paget Gordonnal jobban felzaklatott, mint először gondoltam. Az emlékeim megállíthatatlanul törtek elő rejtett zugokból, ahová száműztem őket. A hibátlan eleganciába bújtatott nők, a tökéletes modorú férfiak, és a kifogástalanul viselkedő gyerekek a világom elkerülhetetlen hozzávalói voltak. Akarva-akaratlan felrémlett előttem Megalyn is, aki minden tökéletességnek a csúcspontja volt. Sajnálatos volt azonban, hogy amikor a lelkeket osztogatták Megalyn valószínűleg shoppingolni ment a legmenőbb plázába a legkirályabb arcokkal. Így utólag visszagondolva fogalmam sem volt róla, mit szerettem benne annyira, hogy elviseljem a sznobságát. Gondolataimból Aisha és Joe vitája riasztott fel, John az újságjába merülve rötyögött rajtuk. Testőröm minden igyekezetét latba vetve próbálta megszerezni a lány füzetét, de az nem hagyta magát. Joe kitartóan hajolgatott felé, mihelyst Aisha a combjára helyezte a füzetet, csak ekkor láttam meg, hogy egy kisebb méretű rajztömb volt az. – Csak meg akarom nézni. Most ebben mi a szörnyű? – kérdezte Joe értetlenül, kicsit durcásan. Ha pusztán figyelemelterelésnek szánta, melléfogott, mert abban a pillanatban, ahogy a jegyzettömb után kapott Aisha máris a magasba emelte. Szép arcán helyes pírrózsák virítottak, hatalmas szemüvege mögé bújtatott kék szemeiben zavar tükröződött, ezért már engem is furdalni kezdett a kíváncsiság. – Mert ez semmi. Még csak nem is vázlat – vetette felé magyarázatképpen, és a mellkasához szorította a titkát. – Valószínűleg úgyis összetépem, tehát nem kell senkinek látnia. – Mit rajzoltál? – érdeklődtem előrehajolva, mire zavarában csak tovább vörösödött. – Semmi érdekeset – vágta rá azonnal kerülve a pillantásomat, mire John felhorkant az újság mögött. – Te soha nem nyúlsz a ceruzádért, ha nem találsz érdekesnek valamit – jegyezte meg mintegy mellékesen. Aisha lesújtó pillantást vetett rá, majd a ceruzáját idegesen a füle mögé tűzte. Joe újra próbálkozott, de Aisha résen volt, és elrántotta a mappáját. Nem elég gyorsan, így Joe elcsípte a csücskét. Diadalmasan felröhögött, de korai volt az öröme, mert a lány összeszedte a maradék erejét, és kitépte az ujjai közül a papírtömböt. Joe csalódottan húzódott vissza a székére, de Aisha úgy tűnt, már nem bízik benne, nem érte be ennyivel. A magasba emelte a jegyzetfüzetét, és rácsapott vele Joe rasztafejére. – Héé! – kiáltott fel látványosan, de vastag szájának szegletében továbbra is ott figyelt a szemtelen vigyor.
Aisha szemrehányón fordult hozzám. – Nem szólnál rá? Csodálkozva vontam fel a szemöldököm. – Nem vagyok a gyámja. Eszem ágában sincs olyasmiért felszólalni ellene, amivel csak egyetérteni tudok – ecseteltem neki lezseren, miközben még előrébb hajoltam. Meglepődtem, mert nem is gyanakodott rám. Joe persze azonnal levágta, mire készülök, és lesben állt. John, mintha megérezte volna a hangulat feszültségét, letette az újságját az asztalra, ujjait összefonta maga előtt, és türelmesen kivárta a végkifejletet. Csupán ebből arra következtettem, hogy ő maga is kíváncsi a rajzra, még ha csak egy szál virágot is ábrázol. – A te haverod, nem az enyém – vont vállat Aisha, és bár a füzetét babrálta az ujjaival, azért szemmel tartotta Joe-t a szeme sarkából. – Az ő feje bánja! Míg Joe-t fenyegette láttam, hogy az ujjai megenyhülnek, nem markolják olyan szorosan a papírlapokat. Elérkezett az én pillanatom, és a következő félrenézése alatt hirtelen előrenyúltam és kikaptam a kezéből a kincsét. – Héé... – háborgott, Joe kárörvendve nevetett mellette. Aisha végül feladta, és magatehetetlenül keresztbefonta karjait a mellkasán. Lenéztem a papírlapra, az első néhány oldalon csak írásos jegyzetek voltak. Aztán megakadt a szemem az egyik oldalon, amit átpörgettem az ujjaimmal. Különös érzés, ha az ember szembenéz a tulajdon önarcképével – mintha a tükörképe lenne grafittal vagy szénnel kopírozva. Határozott elképzeléseim voltak a külsőmmel kapcsolatban, de Aisha vázlata egészen más volt, valahogy szebb és sokkal jobb, mint amilyennek én láttam magamat. A hajamnak szőkés árnyalatát világosabbra vette a képen, a szemöldökömet kevésbé rajzolta szigorúnak, és a szám sarkában összegyűlt keserűséget egyszerűen lefelejtette. A harmincéves öregembert, akinek éreztem magam az elvárások szorító kötelékei között, egy fiatalabb másom váltotta fel. Megbűvölten néztem az arcomat a papíron, Aisha szerethetőnek rajzolt meg. – Mutasd már, ember! Ne csigázz bennünket! – rántott vissza a valóságba Joe elégedetlen horkantása. Meg sem várta a válaszomat, kitépte a ernyedt kezemből a tömböt. Aisha zavarában azt sem tudta hová nézzen, míg John és Joe összedugták a fejüket a füzete fölött. Nem tudtam, mit mondhatnék. Tűnődve figyeltem a lány arcát, láttam, hogy szándékosan kerüli a pillantásomat. Kínosan éreztem magam... Megindított, hogy olyannak látott, amilyen igazán vagyok, átugorva a felszínes körítést, amit akaratlanul magamra aggattam Horatio mellett élve. – Visszakaphatnám végre? – kérdezte megenyhülve néhány perc múlva Aisha. Joe szemtelenül vigyorogva nyújtotta át neki a papírtömböt.
– Igazad volt, ez tényleg szörnyű – fricskázta a lányt, mire az újra a magasba emelte a tömböt, hogy lesújtson a raszta tincsekbe bújtatott koponyájára. Joe ezúttal gyorsabb volt, félrehajolt az ütés elől, és rávigyorgott Aishára. Már ő sem bírta a komolyat játszani, óvatosan visszamosolygott a testőrömre, én pedig megigézve bámultam az arcát. Mennyire át tud alakulni egy arc, ha őszinte mosoly ragyog rajta. Aztán eszembe jutott a rajza, és bevillant, mennyire át tud értékelődni egy ember, ha nem ismerik az igazi mivoltját. Biztos voltam benne, ha Aisha ismerné a valódi kilétemet, akkor nem rajzolt volna olyannak, amilyennek végül láttam magam azon a papíron. John – hozzám hasonlóan – csöndes elmélkedéssel figyelte a másik kettő évődését, mígnem Aisha kérdőn fordult hozzá. – Mi a baj? John vörös haján megcsillantak a nap sugarai, még élénkebbé téve hajszínét. Vékony száján töprengő mosoly, mintha tudná, hogy amit mondani fog, nem lesz a jelenlévők ínyére való, de mégis remekül fog szórakozni a reakciónkon. Gyanakodva vártam a válaszát. – Már tudom, milyen módon fog segíteni neked – mondta jelentőségteljes pillantást vetve rám. Joe-val értetlenül néztünk egymásra, de úgy tűnt, Aishának nagyon is van fogalma róla, hogy mit beszél. – Nem! – csattant fel határozottan. – Ki van zárva! – Miért? – kérdezte ártatlanságot mímelve John, de az arca sugárzott az elégedettségtől. – Egyik eddig alanyodat sem tudtad ilyen hitelesen levázolni, különösen ilyen rövid idő alatt. – Nem számít. Clarisse már elvállalta – ellenkezett, és egyre jobban emlékeztetett egy riadt őzikére, amelyik épp a vadász puskacsövével néz szembe. – Megtudhatnám, miről van szó? – szakítottam félbe a látszólag értelmetlen civódást. – Nem! – vágta rá Aisha, de John nem is hederített rá. – Már hónapok óta keresi a megfelelő arcot, Solomont is lerajzolta tucatszor, meg azt az idióta Antonyt, Clarisse-t, de hiába – magyarázta John továbbra is figyelmen kívül hagyva a húga nemtetszését. – Túl hosszú időbe telik, mire ráhangolódik egy-egy arcra, a vonásokra... – Erre megjelensz te, és egy vitányi idő alatt megrajzolja a portrédat – fejezte be a mondatot Joe. – Ha ezzel segítek, szívesen vállalom a modell szerepét – jelentettem ki, de a hatalmas szemüveg mögött felszikrázott a kék szempár. – Köszönöm, de nincs rá szükségem, hogy... – Azt mondtad, nem bánod, ha segítek – emlékeztettem. – Szívesen teszem, és igazán tetszik, ahogy dolgozol. Érdekes. Tanulhatok is.
Ezzel megleptem. Talán heves vitára számított, vagy ingerült szócsatára, de erre a visszafogott hangnemre semmiképp. Megütközve nézett rám, én pedig várakozón őrá. Végül sikerült összeszednie a gondolatait, a vonásait rendezte a döbbent ámulatból a visszafogott jókedvbe, amit sehogyan sem értettem. – Arról ugye fogalmad sincs, milyen képeket készítek rólad – feltételezte kicsit előrehajolva a székében. – Nem számít – idéztem az iménti szavait, közben igyekeztem elrejteni bárminemű értetlenkedést az arcomon. Hitetlenkedve nézett rám, majd mosolyogva kezdte összeszedni a cuccait. – Hát, legyen, de később ne nekem panaszkodj! – figyelmeztetett önelégülten, de az arcán olyan pír ragyogott kitartóan, amit sehogyan sem tudtam megfejteni. – Később meglátogatlak – ígértem búcsúzóul, mikor felállt az asztaltól. – Persze, persze – mosolygott maga elé elgondolkodva, majd a bátyja felé fordult. – Ezért még számolunk! És világosítsd fel, mire vállalkozik! Sarkon fordult és kisétált a kávézóból. Joe és én egyszerre néztünk Johnra kérdőn. – Nem kell megijedni semmitől – szabadkozott, de a válla rázkódott a visszafojtott nevetéstől. – Mire célzott Aisha? – vontam kérdőre. – De a hagyd a rizsát! John félkomolyan felvilágosított. – Hát, tudod, a szokásos. Kell festenie, kell szénnel, grafittal rajzolnia. Szükséges a portré, a kéz... – Pillanatnyi hatásszünetet tartott, mielőtt végre kibökte. – Azonban azt hiszem, amire a húgom célzott nem más, mint az aktkép. Joe hangosan felröhögött, és én is elmosolyodtam. A gondolat, hogy anyaszült meztelenül álljak Aisha és az ő állványa elé, vegyes érzelmekkel töltött el. Egy dolog azonban biztos volt: már mindenképpen akartam, hogy én legyek a modellje. – Na, ez érdekes lesz – mormoltam magamnak, miközben szedelőzködni kezdtünk. Mindenki fizette a saját italát, Aisháét John, aztán elköszöntem életem legkülönösebb tanárától és beültem Joe mellé az autóba. – Akt, he? – Nem bírta letörölni az arcáról a vigyort, de ezúttal nem érdekelt. Valamiért nagyon felderített ez a modellezős ügy. – Wolfe-papa el lesz ragadtatva az új karrieredtől! Egész úton ezzel ugratott. A mosolyt azonban mintha letörölték volna az arcáról, amikor hazaérve megpillantottuk a bejárati ajtót. Tárva-nyitva volt. – Maradj itt! – utasított ellentmondást nem tűrően.
Hátranyúlt a derekához, feltűrte az ingjét, és megmarkolta a fegyverét, miközben fürgén, ám nesztelenül az ajtóhoz sietett. Ahogy átlépte a küszöböt, a fegyvert előhúzta és maga elé tartva eltűnt a szemem elől. Legalább öt percig bírtam a kocsiban várakozva, de aztán arra gondoltam, hogy elég béna tolvaj – vagy akárki – lenne, ha ennyi idő alatt még nem lépett volna meg. Kiszálltam az autóból, és elsétáltam egész a bejárati ajtóig, ahol a lábaim előtt egy boríték hevert. Bezártam magam mögött az ajtót, gyors pillantással felmértem, hogy semmi nem változott a lakásban, aztán a konyha felé vettem az irányt. A táskámat az egyik székre dobtam, aztán kibontottam a borítékot. Éktelen harag kerített a hatalmába, ahogy megláttam a levél tartalmát. Az adrenalin végigszáguldott eddig szunnyadó idegeimen, hogy aztán az agyamba érve totális felbolydulást idézzen elő. Joe belépett a konyhába, ő legalább olyan dühösnek tűnt, mint én. Egyik raszta tincse kibomlott, és makacsul a szemébe hullott, hiába próbálta félresöpörni, amikor a kezébe adtam a levelet, hogy elolvassa. Miután végzett még jobban elkomorult a tekintete. Az elkövetkezendő első hetem eseménytelenül telt az iskolában, és itthon is. Több levelet nem kaptam, így nem is tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ellenben Joe-val, aki újraszerelte a ház biztonsági rendszerét, miután rájött, hogy a betörőnk akadálytalanul besétálhatott, és letehette a levelet a küszöbre. Átnéztük az összes szögből a felvételeket, de az illetőről még azt sem tudtuk teljes bizonyossággal megállapítani, hogy fiú-e avagy lány. Középmagas lehetett, vékony, de a testét sötétkék, ormótlanul hatalmas melegítőbe bújtatta, a lábán olyan edzőcipőt viselt, amely minden körülöttünk élő szomszéd házában megtalálni, a fejére pedig sí maszkot húzott. Joe személyes sértésként kezelte az ügyet, és ebben az időszakban nem hogy pizzát nem sütött, de még egy szendvicset sem. Kénytelen voltam összeismerkedni a helyi telefonkönyvvel, ahonnan minden estére vacsorát rendeltem. Az étel nem volt elsőosztályú, de megkímélt a konzervektől. A suliban két részre oszlottak az emberek. Az egyik fele elhitte, így váltig állította is, hogy én meleg vagyok, és ezzel, meg ezzel látott együtt ekkor és ekkor. A másik fele, gyanítottam, hogy Aisha ismerősei, kezdtek kételkedni ebben, így már hajlandók voltak szóba állni velem. Thomas volt az egyik, aki lelkesebben segített nekem beilleszkedni és korrigált, ha valami nagy hülyeséget készültem elkövetni. Miss Ludroe viszonylag jó fej volt, gyakran átfutott az agyamon, hogy ha egyszer apám meglátogatna, bemutatnám őket egymásnak. Aisha eleget tett bátyja követelőzésének, és elfogadott társaként a feladatban. Minden nap átjött hozzánk, és vagy a szobámban vagy a kertben rajzolt, míg én megbűvölten figyeltem. Soha nem találkoztam hozzá hasonlóval. Nagy átlagban, amikor velem egy helyiségben tartózkodott zavarban volt. Gyakran elpirult, ilyenkor idegesen igazgatta a szemüvegét, vagy a papírlapokat, amikre az alkotásait vázolta.
Azonban, ha végre rászánta magát, teljesen kizárt mindent. Hatalmas szemüvege mögül hosszan figyelte a rajzolandó tárgyat, gyümölcsöt, fát vagy bármit, aztán a keze elindult, hogy papírra vesse az agya parancsait. Bármit is csinált végtelen finomsággal művelte, minden mozdulata bájos volt, és sugárzott belőle a kecsesség. Csak ilyenkor mutatta meg nekem igazán önmagát. Levetette minden félszegségét, különböző nyakatekert pózokat vett fel, amiben kényelmesen tudott rajzolni. Nem volt semmi dolgom, eleinte a számítógép előtt ültem, míg ő koncentrált, de egy idő után már jobban érdekelt ő, mint a gép. Minden nap pontban négykor érkezett, és hétkor távozott. Az első napokban nem voltam elragadtatva az ötlettől, mivel épp abban az időpontban adják a tévében a csapatom mérkőzését. Mire elérkezett a hétvége, már én nyitottam neki ajtót, ő pedig azzal a tündéri félszeg mosolyával vonult fel előttem a szobámba. Vasárnap már fél négy óta türelmetlenül doboltam a lábammal a konyhában, és minden neszre azonnal rohantam az ajtóhoz. Aisha azonban nem érkezett meg. A mobilja ki volt kapcsolva, a házukban semmi mozgás, mintha senki nem lenne otthon. Fél ötig bírtam várni. Amúgy is rég szerettem volna már látni a szobáját, ahol valószínűleg minden tele van rajzokkal, vázlatokkal, amelyek kaotikus állapotot idézhetnek elő nála. A kíváncsiságom hajtott az emeletre, tudtam, hogy Joe még legalább fél órán keresztül nem tér vissza a boltból. Tisztára hülyének nézett. Már naponta járt vásárolni, mikor egy alkalommal véletlenül rájöttem, hogy Grace éppen abban az időpontban szokta megtenni ugyanezt a körutat. A szobámon átvágva kimásztam a számomra túl magas – lévén, hogy tériszonyom volt – átjáróra Aisha szobájába. Az ablak nyitva volt, halk zúgás és pityegés szűrődött ki, mintha legalábbis intenzív kórterem lenne a másik oldalon. Tétován megtorpantam, de a kíváncsiságom nagyobb volt, ezért a lombokat félretolva behajoltam az ablakon. Már az első pillanatban rájöttem, hogy nem a megfelelő helyen járok, de késő volt. Az első, amit megpillantottam a szoba közepén heverő hatalmas ágy volt. Francia ágynak tűnt, de csak ennyiben hasonlított a normálishoz. Körülötte kórházi berendezések, oxigénpalackok, és az ágy fölötti falra egy monitor volt szerelve, aminek képernyőjén apró zöld pötty ugrált jelezve a szívműködés gyakoriságát. Mindezeket leszámítva teljesen átlagos hálószoba volt a szokásos éjjeliszekrénnyel, ablakokkal, és meleg színárnyalatú falaival. Már éppen vissza akartam vonulni oda ahová való vagyok, amikor egy lágy hang szólalt meg mögöttem. – Ha már ott vagy, akár be is mehetnél köszönni apámnak. Szégyenkezve fordultam meg, és szíven ütött a látvány. Arra számítottam, hogy dühös lesz, mit képzelek én, meg ehhez hasonlókat fog a fejemhez vágni, de nem így történt. Csak állt, kíváncsian, csöndes tekintetét rajtam pihentette. – Sajnálom... – intettem az ablak felé, és bizonytalanul megcsóváltam a fejemet.
Nem tudtam, mit mondhatnék, ő pedig csak állt várakozón. Amikor felé mozdultam hátrált egy lépést, mintha áttörtem volna a saját maga köré épített falat. – Joe engedett be, azt mondta, biztosan a szobádban vagy – hadarta a már megszokott idegességgel. Bájos volt, nekem pedig lelkiismeret furdalásom hatalmasodott el a bensőmben, amiért behatoltam a privát szférájába. Oda, ami emlékeztetett, mennyi mindent nem tudok még róla, és arra is, hogy milyen sok dolgot kell kinyomoznom vele kapcsolatban. Újra közelebb léptem hozzá, ezúttal mozdulatlan maradt. A levegő a hatalmas fa lombkoronájában elnehezedett körülöttünk. Még egy utolsó lépéssel már elé értem. Nem bírtam megálljt parancsolni, a végtagjaim önálló életre keltek. Jobb kezemmel végigsimítottam elefántcsont-simaságú arcán, míg a másikat a derekára tettem, és óvatosan közelebb húztam magamhoz. – Menned kellene... – súgta erőtlenül. A lehelete, mint a legédesebb virág. – Hmm... Ajkai elnyíltak, nyelvével idegesen megnedvesítette, én pedig képtelen voltam ellenállni. Féltem, hogy hirtelen észbe kap, sarkon fordul és elrohan, ezért végtelen lassúsággal érintettem meg ajkaimmal az övét. Minden másodpercet elnyújtottam, mintegy esélyt adva neki, hogy bármikor megállíthasson, ha szeretne, de őt is hipnotizálta a pillanat. Először mozdulatlanul tűrte, ahogy ízlelgetem az ajkait, aztán az önfenntartásának utolsó darabjai is a porba hulltak. Kezei bizonytalanul, remegve túrtak a hajamba, mire kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Ajkai életre keltek és viszonozták a csókomat, miközben a teste engedelmeskedve a kezeim húzó erejének megadóan simult hozzám. Tökéletes pillanat, és enyém a világ érzése keringett bennem.
6. Újabb alku Az érzés tombolt bennem, mintha régóta vágytam volna rá. Az eufória a hatalmába kerített, még szorosabban vontam őt magamhoz. Karcsú testének minden porcikája, domborulata érintkezett az enyémmel. A hátam mögötti szobából ekkor fülsértő plittyegés hangzott fel, mire Aisha megdermedt a karjaimban. Tudtam, mi fog következni. Eltol magától, visszavonulót fúj, és kezdhetjük a macska-egér játékot elölről. Semmi kedvem nem volt ismét elérhető közelségből, mégis óceánnyi távolságból szemlélni őt.
Félrefordította a fejét, karcsú kezeit a mellkasomra tette, és finoman eltolt magától. Nem nézett a szemembe, de az arcába pírt lopott az iménti néhány perc – vagy a felismerés, hogy mit tett, és kivel. – Azt hiszem... – köszörülte meg a torkát zavartan. – Jobb, ha most megyek. Kábultnak tűnt, mintha teljesen össze lenne zavarodva. Elgondolkodva simította makacs, szőke fürtjét a füle mögé, arcára erős koncentrálás ült ki. Kezei ernyedten hulltak le a mellkasomról, mire furcsa csalódottság lett úrrá rajtam. Szerettem volna újra magamhoz szorítani, és ajkaimat az övére tapasztani, mielőtt kimondja a "megbántam" szavakat. – Aisha, várj... – szóltam utána, amikor elment mellettem. Ahogy meghallotta a hangom, mintha révületből ébresztettem volna fel, megpördült a tengelye körül, és ahogy csak bírt ököllel a vállamba boxolt. Azért nem hittem, hogy ekkora erő lakozik ebben az apró lányban, sajgott a vállam, és bár meg bírtam állni, hogy ne jajduljak fel, de a kezemmel azért ösztönösen odakaptam. – Azt hittem, meleg vagy! – kiáltotta az arcomba. – Mi? – hebegtem döbbenten, de már csak az előttem lehajló ág szemtelenül táncoló levelei figyeltek rám. Aisha sarkon fordult és elsuhant mellettem. Mire észbe kaptam, már be is mászott apja ablakán, és eltűnt a szemem elől. Gondolkodás nélkül utána iramodtam. Tudtam, ha most elengedem, később bizonyára kimagyarázza az egész jelenetet, ennyire azért már ismertem. Még, hogy meleg! – dohogtam magamban, miközben igyekeztem hangtalanul bemászni a szűk ablakon. Ahogy beléptem, a másik lábam beakadt egy gallyba. Imádkoztam, hogy csak most ne jöjjön be senki az öregúr szobájába. Ott csüngtem az ablakban félig a szobában, félig a széles fatörzsön. Rángattam a bal lábam, hogy kiszabaduljon a gally szorításából, közben kapaszkodtam, nehogy ráhuppanjak a két lábam közé az ablakpárkányra. Egy pillanatra átfutott az agyamon az eszelős gondolat, hogy a fa nem akar beengedni Aisha otthonába, de szinte azonnal el is vetettem az ötletet, mielőtt igazán őrültnek hihettem volna magam. Hirtelen elöntött a harag, és ez erőt adott, végre sikerült kirántanom a lábamat, de a váratlan lendülettől átperdültem, és hangos puffanással értem földet a szobában. Gyorsan felpattantam, nehogy valaki a szemtanúja legyen az ügyetlenkedésemnek, aztán ügyet sem vetve az ágyon heverő öregúrról az ajtó felé indultam. Igyekeztem nesztelenül mozogni – leszámítva a hangos színrelépésemet –, ezért óvatosan nyúltam a kilincs felé. Lassan elfordítottam, majd mikor meghallottam a kattanást, és tudtam, hogy többé nem zajonghat az ajtó, felgyorsítottam a mozdulataimat. Felrántottam az ajtót, mire legnagyobb meglepetésemre Aisha omlott a karjaimba. Egy pillanatra magamhoz szorítottam, élveztem testének közelségét, mielőtt észbe kapott volna és kibontakozott az ölelésemből. – Mit keresel te itt? – kérdezte felháborodottan.
– Utánad jöttem. Csak nem képzelted, hogy szó nélkül elengedlek? – El kell menned innen! – utasított határozott hangon. Megmakacsoltam magam, keresztbefontam a karjaim a mellkasomon, és nekidőltem az ajtófélfának. Gúnyos pillantással végigmértem, és kíváncsi voltam, hogy akar eltávolítani a házából. – Nem megyek el, míg meg nem magyarázod, hogy értetted, amit mondtál! – jelentettem ki. Aisha bosszankodva összevonta szép ívű szemöldökét. Bizonytalan pillantást vetett a háta mögé, ahol hosszú, keskeny folyosó volt, a végén lépcsővel. Úgy tűnt, mintha ellenőrzött volna valamit, és amikor megállapította, hogy minden rendben, megkönnyebbülten felsóhajtott. Reméltem, hogy sikerült megtörnöm a jeget, de amikor rám nézett hatalmas szemüvege mögött haragosan villantak fel kék szemei. – Nem kell semmit megmagyaráznom! Te viszont magánlaksértést követsz el... – Micsoda? – szakítottam félbe döbbenten. – El kell menned, mielőtt Paget hazaér. – Indulatossága hirtelen átcsapott könyörgésbe. Nem értettem, miért tart ennyire attól a nőtől. Mindenesetre elhatároztam, hogy nem hagyom el a házat, míg újra nem érezhetem ajkainak forróságát. – Miért hitted, hogy meleg vagyok? – kötöttem az ebet a karóhoz. Bosszús pillantást vetett felém, de az arcát elöntő pír árulkodó volt, hogy inkább zavarban van. Idegesen nézett a lépcső felé, majd vissza rám. – Nem hittem. – Aisha, ugyan már... – Ha elmondom, amit tudni akarsz, akkor elmész? – szegezte nekem a kérdést. – Nem ígérhetem – vigyorodtam el szemtelenül. Mérgében, vagy zavarában, nem tudtam pontosan megállapítani, elpirult, apró kezeit idegesen tördelte maga előtt. Aztán meggondolta magát, mert legyintett, sarkon fordult és elvonult a folyosó vége felé. – Hagyjuk, nem érdekes! – vetette oda nekem a válla fölött. Eszem ágában sem volt a helyemen ácsorogni arra várva, hogy megszán és visszajön. Szorosan a nyomában haladtam, amire nem számíthatott, mert amikor a folyosó végi szobának az ajtajához érkezve megfordult, teljesen ledöbbent.
– Miért olyan fontos neked, hogy mit hittem? Csöndesen felnevettem, de kezdett bosszantani ez a végtelen rosszindulat, ahogy hozzám állt. – Nem minden lányt szoktam megcsókolni, aki lépten-nyomon az utamba kerül – jegyeztem meg cinikusan. – Aham, persze... – A gúnyos hangnem, ahogy ezt mondta, csöppet sem volt ínyemre, kezdett felmenni bennem a pumpa. – Célozni szeretnél valamire? Az ibolyakék szempár haragosan felvillant. Csak ekkor tűnt fel, hogy nem menekül tovább előlem, viszont egyfolytában úgy helyezkedik, hogy véletlenül se tudjak belépni abba a szobába, aminek az ajtaja előtt veszekedtünk. – Még csak egy hete vagy itt, de már Delia rúzsa is összekente egyszer a szádat! – mutatott rá elmésen, és az arcára elégedett kifejezés költözött. – Először is, hadd emlékeztesselek, hogy a nővéred támadott le engem – vágtam vissza ingerülten. – Másodszor pedig nem nevezném csóknak azt, amit ő művelt. A csók az volt, amit veled csináltam néhány perce odakinn. Aisha felháborodottan horkantott, és zavartan fonta össze a mellén a karjait. – És ki lesz a következő? Talán Grace? És mikor? Amikor hazamentél innen? – Befejeznéd, hogy megválaszolod helyettem a kérdéseidet? – szidtam meg dühösen. Bosszantó volt a kép, amit alkotott rólam, mert soha nem viselkedtem úgy, ahogy ő gondolta. – Semmit nem tudsz rólam, mégis vagy melegnek, vagy kiszámíthatatlan szoknyabolondnak állítasz be! – Még csak nem is tetszel nekem! – Te viszont annál jobban! – Te sem tudsz rólam semmit! – Kiabált az arcomba. – De én nem is állítom, hogy igen! – Akkor mit akarsz tőlem? – kérdezte kétségbeesetten, és hirtelen annyira elveszettnek tűnt, hogy kioltotta bennem a harag tomboló lángját. Ellágyulva néztem le rá, míg ő haragosan farkasszemet nézett velem. Közelebb léptem hozzá, és a kezeimmel megtámaszkodtam az ajtón a feje két oldalán. Láttam, hogy meghökken, nem tudta mire vélni a reakciómat. Riadt nyuszinak tűnt az iménti sárkány alakításához képest, aki leginkább azonnal elinalna, hogy biztonságba legyen a világtól elzárt kis üregében.
– Meg akarlak ismerni! – jelentettem ki magától értetődő természetességgel. Hitetlenkedve nézett fel rám, és még ki sem nyitotta a száját, máris tudtam, mit fog kérdezni. – Miért? Elmosolyodtam. Egyik kezemmel elengedtem az ajtót, szeméből kisimítottam egy tincsét, majd lágyan végighúztam az ujjamat nyakának kecses ívén. Éreztem a nyaki ütőerénél, ahogy az érintésemre a pulzusa felgyorsul, és ez nem csupán azért töltött el megelégedéssel, mert én is hasonlóan éreztem. – Mert az egész világ a fejetetejére állt a világomban, mindenki kifordult önmagából, csak te vagy az, aki azonos hullámhosszon lebeg velem. Nem tudott mit felelni, én pedig képtelen voltam ellenállni. Kihasználtam pillanatnyi tétovázását, és azonnal lecsaptam bizonytalanul remegő ajkaira. Úgy tűnt, meggyőztem a szavaim igazáról, mert nem ellenkezett. Ajkai szétnyíltak, én pedig örömmel vettem birtokba őket. Szabad kezem a nyakáról lecsúsztattam a derekára, és szorosan magamhoz vontam. Nem tetszett, hogy a folyosón kerülünk ilyen közel egymáshoz. Az eddig az ajtót támasztó kezemmel a kilincs után tapogatóztam, de amikor végre ráakadtam, és elfordítottam, a halk kattanás kijózanította Aishát. – Jajj, ne! – sikkantott fel, és megfordulva a karomban el akarta tolni a kezemet a kilincsről. Amikor nem járt sikerrel, könyörögve fordult felém, de kezét az enyémre tette, és minden erejével azon volt, hogy ne tárjam ki az ajtót. Ezzel meg is pecsételte a dolgot. Túlságosan kíváncsivá tett, vajon mit próbálhat ilyen nagy hévvel elrejteni előlem. Látta, hogy mire készülök, mire arca egyre vörösebb színt öltött. Egyik kezével az enyémet fogta, ami a kilincsen volt, a másikat nekitámasztotta a mellkasomnak. Megvetette a lábát, de észre sem vettem, hogy ellenáll, amikor a derekánál fogva arrébb toltam, és beléptem a szobájába. Levendulaszínű falak fogadtak, a szoba sarkában egy közepes méretű, bár véleményem szerint, kissé kislányos ágy, mellette két éjjeliszekrény, az egyiken a szokásos éjjeli lámpa, és ébresztőóra, míg a másikon ecsetek, papírok, és ceruzák voltak kaotikus rendbe szervezve. Továbbra sem értettem a rémületének az okát. Semmi kivetnivalót nem találtam ebben a művészi elrendezésű szobában. Egészen addig, amíg beljebb nem léptem. Az ajtó mögötti falat egy hatalmas papír fedte egészen a plafontól a talajig. Fehér volt, de már kezdett kibontakozni egy óriási portré. Az arc körvonalai, a haj és az ajkak mind halványan voltak felvázolva. Az egyetlen, ami tökéletesen készen volt, a szemek. Ebben semmi meghökkentő nem lett volna, de ez a szempár fogadott minden alkalommal, amikor tükörbe néztem. Az én szempárom volt, méghozzá tökéletesen élethűen megfestve a fekete és a szürke árnyalataival. Ámulva néztem a képet, alig érzékeltem, ahogy Aisha csöndesen becsukja az ajtót, de előtte még vet egy bizonytalan pillantást a folyosóra.
Aisha megkerült engem, és megállapodott egy pillanatra a másik oldalamon. – Ez... khm..ez csak.. csak egy festmény... a pályázatra... a felvételihez... – hebegte zavartan, és félő volt, hogy az arca menten lángra lobban. Hátrált egy lépést, amikor észrevette, hogy felé fordultam. Gúnyosan húztam fel az egyik szemöldökömet a nyilvánvaló hazugság hallatán. – Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy senki nem kér egy ilyen méretű fekete-fehér profilt a felvételihez. – Dehogynem! – ellenkezett minden meggyőződést mellőzve. Hirtelen eszembe jutott valami, ami segíthet közelebb hozni a lányt hozzám. Én már tudtam, milyen tökéletes, de erről őt is meg kellett győznöm. – Rendben – mondtam, mire csodálkozva nézett fel rám. – Tényleg van ilyen... Illetve nem pont ilyen. Máshogy van megfogalmazva – győzködött tovább, miközben újabb lépést hátrált. Velem együtt mozgott. Ahogy előremozdultam, ő hátrébb lépett. Ő nem vette észre, de már csak egylépésnyire volt a faltól, hogy ismét sarokba szorítsam. – Akkor hogyan? – kérdeztem továbbra is mosolyogva. – Önálló feladat – suttogta szégyenkezve, és lesütötte a szemeit. Újra felé léptem, ő hátrált, és beleütközött a falba. Tétován nézett körül, merre menekülhetne, de mivel nem talál kiutat, így bizonytalanul felnézett rám. – Szerintem gyönyörű – vallottam meg neki, mire halovány mosoly jelent meg érzéki ajkának a szegletében. Még egy lépést tettem felé, a testünk már összeért, lehelete az államat súrolta, ahogy a szemembe nézett. Nem engedtem magamnak elveszni a mélységében, koncentráltam a csapdára, amit kigondoltam. – Aisha, alkut szeretnék ajánlani. – Kíváncsian pillantott fel rám, én pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megőrizzem a komolyságomat. – A modelled leszek, bármilyen képet festhetsz vagy rajzolhatsz rólam, amilyenre csak szükséged van... – Oh... Csak ennyit bírt kinyögni, de én még nem végeztem. Szemtelen mosolyomat kordába zártam. – ... Vagy amilyet szeretnél – suttogtam, mire az arckifejezése megváltozott. Szinte már hallottam a beképzelt fajankó sértést, amit hangosan az arcomba kiabál, de még mielőtt megtehette volna, gyorsan fojtattam. – Cserébe viszont kérnék valamit! – John fenyegetett meg, ezért csinálod, nem áll módomban cserét elfogadni.
– Nem. Önszántamból mentem bele. Engem úgy neveltek, hogy soha senki ne kényszeríthessen semmire – világosítottam fel. Tudtam, hogy ezt sikerül olyan határozottan mondanom, hogy el is higgye, mert igaz volt. Apám könyörtelen életet élt ilyen szempontból, így az elsők között tanultam meg, hogy soha ne engedjek a zsarolásnak, hacsak nincs határozottan a kedvemre a dolog. – Majd elmondom Johnnak, hogy mit... – Csak nyugodtan. Addig is, míg ez megtörténik, válaszolhatnál. – Még nem kérdeztél semmit – vágta rá duzzogva, én pedig a győzelem kapujában álltam. Elmosolyodtam, de igyekeztem komolyan ránézni. – Taníts meg rajzolni, hogy én is készíthessek rólad egy önálló feladatot. – Ahogy kimondtam, csaknem szétterült az arcomon egy mosoly, de sikerült idejében visszafojtanom. Elakadt a lélegzete, ahogy rám nézett. Válaszolni akart, ahogy ki tudtam venni az arckifejezéséből valami jó csípőset, de végül összepréselte a száját, és néma maradt. – Erre semmi szükség – jegyezte meg végül. – Szerinted nem, szerintem igen. Alaposan megrágta a döntését, szó szerint, mivel alsó ajkát beharapta a nagy koncentrálásban. Végül megvonta a vállát, látszott rajta, hogy fogalma sincs, mire akarok kilyukadni ezzel az egésszel. Megmosolyogtatott a naivitása. – Miért is ne? Áll az alku – nyújtotta előre apró jobbját felém, majd várakozón pillantott fel rám. – Mi nem így pecsételünk egy alkut – csóváltam meg a fejem. Félretoltam a kezét, és újra átöleltem karcsú derekát. Ajkai minden egyes csók után még mézszerűbbnek tűntek, szinte elvesztem az édes ízben. Amikor elváltunk Aisha félszeg, zavart mosollyal ajándékozott meg. Kis lelkiismeret furdalásom volt, amiért kelepcébe csaltam, de ahogy elnéztem formás alakját, amit ebbe az ormótlan kantáros nadrágba rejtett, tudtam, hogy nem fogom megbánni.
7. Első lecke - kölcsönhatás – Nem vagyok biztos benne, hogy ez nekem menni fog – jegyeztem meg bizonytalanul szemlélve az alkotásomat. Aisha egy pillanatig még ügyet sem vetett rám. Hosszú vékony vonalat festett a falon minket figyelő szempárom alá, közben koncentráltan összeszorította érzéki ajkait. Már két órája dolgozott, ez a mai rajzóránk igen hosszúra sikeredett. Miután megkötöttük legújabb
alkunkat, azonnal leültetett az ágyára, papírt és ceruzát nyomott a kezembe. Rajzolt néhány alapmintát, aztán barátságosan megpaskolta a vállamat, és visszatért a falfestménye elé. Lassan kezdtem féltékeny lenni a tulajdon szemeimre. Tisztára be vagyok golyózva, gondoltam magamban, miközben egy rombuszt próbáltam árnyékba borítani. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves gyerek, akit a bébiszittere a sarokba ülteti játszani, míg ő valami ezerszer fontosabb dolgokkal foglalkozik. – Mi a baj? – fordult felém Aisha, és lassan mellém sétált. Megnézte a művemet, vártam, hogy kinevessen, de hiába. Csöndesen szemlélte hosszú másodpercekig, majd sarkon fordult, és az éjjeliszekrényéhez lépett. – Mit keresel? – kíváncsiskodtam, de nem válaszolt. Mindenesetre, míg ő előrehajolva matatott a szekrényben, én kitűnően elszórakoztattam magam a látványon, amit formás hátsó fele nyújtott nekem. Biztos voltam benne, és minél több időt töltöttünk együtt, annál határozottabban tudtam, hogy sokkal nőiesebb, és sokkal karcsúbb, mint amit ez az öltözék láttatni enged belőle. – Megvan! – állt fel hirtelen őszinte sajnálatomra, és boldogan a magasba tartott valamit. Lelkes szökkenéssel sietett vissza hozzám, és a valamit elém helyezte az ágyon. Első ránézésre egy ormótlan kockának néztem, aminek a funkciójára sehogy nem sikerült rájönnöm, de abban biztos voltam, hogy még életemben nem láttam ilyen holmit. – Mi is ez pontosan? – kérdeztem óvatosan, de a gúny enyhén megremegtette a hangomat. Aisha mosolya elhalványodott, és kezeit bizonytalanul rejtette a zsebébe. – Ez életem első technikai alkotása. Tudom, hogy nem tökéletes rombusz, de nem is muszáj annak lennie jelen esetben – magyarázta hadarva, a tekintetét idegesen jártatta köztem és a tárgy között. Már sajnáltam az iménti pikírtségemet, de szabadkozni sem akartam. – Ezt kell lerajzolnom? – érdeklődtem értetlenkedve. Aisha mosolya felélénkült, de a szemében ott volt az a fény, amit annyira szerettem. Az alkotás fénye volt, ami csak akkor ragyogott csillogóan a hatalmas szemüveg mögé rejtőzött kék szemekben, amikor valamire erősen összpontosított... ha meg akarta örökíteni azt a valamit. Előrehajolt, kócos, szőke kontyából egy tincs kiszabadult, és előrehullott. Nem siettem visszaigazítani, ő pedig annyira belemerült a magyarázatba, hogy nem is vette észre. A tincs a fülemet és a nyakamat bizsergette, az illata liliomra emlékeztetett. Szerettem volna szabadjára engedni a hajtömeget, beletúrni az ujjaimat, és mélyen magamba szívni az illatát... – Nem is figyelsz rám. – Az azúrkék szempár szemrehányóan figyelt, egyik kezével az általa alkotott rombuszra mutatott, a másikkal a papíron jegyzetelt valamit. – Ne haragudj! Elkalandoztam – magyaráztam, és igyekeztem bűnbánó arcot vágni.
A tekintete rabul ejtett, órákig tudtam volna csak őt nézni, és semmi mással nem foglalkozni. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetemet, és próbáltam a papíromra összpontosítani. –Jason, ha nem akarod, akkor ne csináld! – javasolta szelíden. Fennakadtam egy olyan apróságon, ahogy kimondta a nevemet. A szívem hevesen megdobbant, mire magamban jót röhögtem a reakciómon. Mintha az első nőmmel lennék együtt, aki a szexualitás útjait mutatja meg. – Meg akarom csinálni, oké? Csak elkalandoztam, ennyi az egész – vetettem ellen hevesen. Aisha bólintott, majd visszafordult a papír felé. – Tehát, ahogy mondtam, úgy próbáld lerajzolni, hogy nem a tárgyra figyelsz, hanem arra, mi van körülötte... – Nem tudnál elszabadulni itthonról néhány órára? – szakítottam félbe hirtelen, mert már tényleg elegem volt az egészből. Szerettem volna lenyűgözni, valami olyasmit elé tárni, ami én voltam. Zavart pillantással nézett rám, majd a falon függő félkész festményre. – Legalább az árnyékolást be kellene fejezni... Felálltam, de elé hajoltam és mélyen a szemeibe néztem. – Látod? Az árnyékolás már készen van. Önfeledten felnevetett, én pedig mosolyogva vártam a válaszát. Magabiztossá tett a fejemben improvizált tervem. – Szóval? – nógattam szelíden. – Nem bánom – hagyta jóvá, nekem pedig minden energiámra szükségem volt, hogy visszafogjam magam. Minden vágyam volt a karjaim közé kapni és megpörgetni a levegőben. Ehelyett rávigyorogtam, és hátrálni kezdtem az ajtó felé. – Akkor fél óra múlva jövök érted. Megütközve nézett rám. – Inkább én mennék, oké? Paget nemsokára hazajön, és nem akarok balhézni – húzta el a száját bájosan, mire nagyvonalúan intettem, hogy engedélyezem. Elmosolyodott a gesztuson, én pedig kifordultam a szobából. Nem értettem, miért dobog olyan gyorsan a szívem, mintha csak most végeztem volna síkfutást hosszú távon rövid idő alatt. Betudtam az izgalomnak, amit a titkos átosonás és a lebukástól való félelem okozta.
Végigosontam a folyosón, hangtalanul beléptem Aisha apjának hálókórtermébe, és igyekeztem gondosan kerülni mindenfajta szemkontaktust vele kapcsolatosan. Nem mintha ódzkodtam volna a kómában lévő emberektől, de valahogy végigfutott a hátamon a hideg tőle. Már félig kinn voltam az ablakon, amikor az ajtó kivágódott, és Aisha szökkent be rajta idegesen. Majd frászt kaptam, és ha eddig gyorsan, ezek után már biztosan nem emberi tempóban vert tovább a szívem. – Mi a baj? – kérdeztem halálra váltan. Nem értettem, és majd megőrültem a türelmetlenségtől, miközben Aisha elpirult. – Hová megyünk? Őrület. Ezért jött utánam? – Meglepetés – szűrtem a fogaim közt az adott helyzethez méltó türelemmel. – Miért? Aisha még jobban elvörösödött, mire bosszankodva néztem rá. – Csak azért, hogy mit vegyek fel? Aha, hát ezért. Ez aranyos, suhant át az agyamon. – Ebben tökéletesen jó leszel – mutattam a kertésznadrágjára, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. Hirtelen kíváncsi lettem volna az összes ruhájára, de leküzdöttem a vágyat, hogy a stylistjét játsszam. Rákacsintottam, aztán igyekeztem minél lazábban eltűnni a fa tetején rejtőző hidunkon. Egészen addig magamon éreztem a tekintetét, míg be nem léptem a saját szobámba, ami a legnagyobb szégyenemre sokkal rendetlenebb volt a rengeteg felhalmozott papírtól, mint az övé. Ahogy bezuhantam az ablakomon, azonnal éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A következő pillanatban valaki megragadott a tarkómnál, és úgy lendített rajtam egyet, hogy megpördültem a levegőben, majd fájdalmasan érkeztem a hátamra. – Joe! – nyögtem nehezen, mert a levegő a zuhanás miatt benn rekedt a tüdőmben. Testőröm sötét arccal raszta haját egy copfban összefogva a tarkóját, villámló fekete szemekkel meredt rám. Már csak egy szablya hiányzott a kezéből, hogy igazi vad harcost lássak benne. – Szerinted mégis hogyan kellene téged őriznem, ha azt sem tudom, merre keresselek? – üvöltötte a képembe. – Aishánál voltam...
– Tudom, hogy ott voltál, mert zseniális az intelligenciám, így nem volt nehéz kitalálni, hogy az agyad a nadrágodba csúszott – kiabált tovább, de azért megszánt, és segített feltápászkodnom a földről. Már nem szédültem, csak a tarkóm hasogatott rettenetesen. Joe igazán dühösnek tűnt, de nem annyira, mint amikor megkaptuk a levelet. – Nem csúszott semmim sehová – jegyeztem meg epésen. – Csak átmentem hozzá, és kivételesen nála rajzoltunk. – Hagyhattál volna egy cetlit, hogy ne túrjam fel a környéket utánad! – mutatott rá vádlón a lényegre. Tényleg hagyhattam volna, ha éppen nem azon agyalok, vajon miért késik Aisha az óránkról. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még nem is kérdeztem rá erre sem a lánynál. – Bocs, elfelejtettem. – Majd juttasd eszembe, ha netán az elé a golyó elé kellene vetnem magam, amit neked szánnak – vágott vissza maró gúnnyal Joe, majd legyintett és elindult a földszintre. – Ma el kell mennem Aishával – indultam utána, miközben a mobilomat előhalásztam a farzsebemből. – Hová mentek? – Randira. – Akkor hívom Grace-t. – Minek? Nem vele akarok menni. – Te nem, viszont nekem melletted kell lennem, és ha nem akarod, hogy a gyertyádat tartsam, amire nem terjed ki a munkaköri leírásom, akkor nekem is vinnem kell valakit – magyarázta szarkasztikusan Joe, és a konyhában ő is a telefonjáért nyúlt. Mielőtt tárcsázott, kérdő pillantást vetett rám. – Rendben – hagytam jóvá, miközben benyomtam a számot, és a zöld gombot a mobilomon. – Fél óra és indulunk. Miközben az illetékesekkel megbeszéltem az inkognitóm részleteit, az agyam hátsó részében kattogott a dupla randi. Nem így terveztem, de ha ügyesen csinálom, mégis el lehet intézni, hogy kettesben maradjak Aishával. A legszívesebben megfojtottam volna Jimmy Beens Cansey-t. Miután megbeszéltem vele a részleteket, azonnal rohant apámhoz, hogy elpanaszolja neki az őrültségeimet. Amíg a telefont tartottam a fülem mellett, elképzeltem, milyen könyörületes kínhalál lenne Jimmy Beens számára a forró szurokba mártás, felnégyelés. Végül úgy döntöttem, hogy kasztráltatni fogom Joe-val.
Ahogy testőröm önelégülten vigyorgó arcára néztem, hirtelen elhatároztam, hogy valami hasonló módszerrel fogom letörölni az idióta vigyorát. A vonal túlsó végén egy szusszanásnyi csönd lett. – Befejezted, Horatio? – kérdeztem a megalázottságtól bosszúsan, de reméltem, sikerül visszafojtanom magamban valamennyire. – Távolról sem, de attól tartok, oda se hederítesz, amit mondok neked – világított rá bölcsen az apám, majd ingerült sóhaj tört fel belőle. – A legszívesebben azonnal odautaznék, hogy véget vessek ennek a komédiának. Idejön! Éreztem, ahogy elönt a forróság, verejtékezni kezdett a homlokom. Nem lepleződhetek le. Még nem, amíg Aisha érzelmei erősebbek nem lesznek irántam. Biztos voltam benne, hogy ha mostanában derülne ki a származásom, mindennemű sajnálkozás nélkül faképnél hagyna. Ezt nem engedhettem. – Ugyan már, Apa! Van neked éppen elég dolgod... – próbálkoztam, de hiába. Horationak túl éles szeme volt, különösen, ha rólam volt szó. – Eddig is volt, mégis jól megfértünk egymás mellett, nem igaz? Lelkiismeret furdalás nyilallt belém, de nem engedtem, hogy eltérítsen a szándékaimtól. – Ez azt jelenti, hogy le kell fújnom az egészet? – Nem tudtam elrejteni a csalódottságot a hangomban. Túl hosszúra nyúlt csend következett, az idegeim pattanásig feszültek. – Nem kell, tied a pálya – nyögte ki végül apám nehezen, majd gyorsan hozzátette. – De Joe is veled megy, és le nem veszi a szemét rólad. Fel is hívom mindjárt... – Adjam? Itt vigyorog a képembe éppen. – Nem, majd hívom az övén. És Jason! – Igen? – Óvatosan! Nem bánom, viheted a repülőt is, és az inkognitó is megmaradhat, de ha egy szikrányit is veszélyezteted az életedet, esküszöm, hogy véget vetek a kalandodnak! – fogadkozott Horatio, és kivételesen olyan keményen csattant a hangja, hogy attól tartottam, összetörik a mobil a kezemben. – Értettem, uram! – vágtam rá félig tréfásan, de kihallotta a szavaimból a komolyságot. – Majd jelentkezem. – A vonal megszakadt, már csak a szakadást jelző hangot hallottam, mielőtt összecsuktam a mobilomat, és a testőröm sötéten villogó szemeibe néztem. – Tehát – kezdte vontatottan – hol tesszük kockára az életed? Miféle rablókkal, gyilkosokkal és meleg rokonokkal kell megküzdenem érted?
– Csak nem félsz? – csúfolódtam, és elégedetten karba fontam a kezem. Joe erőltetetten felnevetett. – Nem félek semmitől. Te is tudod, hogy nem erről van szó. – Akkor nem bánod, ha vidékre megyünk kicsit, ugye? – gúnyolódtam. – Vidékre? – visszhangozta meghökkenve. – Vidék. Tudod, szép, zöld táj, minimális civilizáció. – Randi a csajokkal a vadonban, mi? – mormolta, miközben töprengve bámult maga elé. Hirtelen felkapta a fejét, és hátat fordítva nekem a szekrényben kezdett kutakodni. – Mit csinálsz? – kérdeztem inkább megszokásból, mert nem voltam benne biztos, hogy igazán érdekel. Csodálkozva vettem észre, hogy Joe ideges és zavarban van. – Ööö... tudod, biztos nem lesz ott kajálda, vagy farmburger, szóval arra gondoltam, készítek gyorsan néhány szendvicset, ha valaki megéhezne... Igyekeztem nem nagyon elröhögni magam, de úgy néztem rá, mint akinek elment az esze. – Valaki? Zavara bosszúságba csapott át, de továbbra is kitartóan küzdöttem, nehogy kitörjön rajtam sértő jókedvem. – Leszállnál rólam? – Persze, ez természetes. Nem problémázok, hiszen biztos... valaki biztos éhes lesz kétórányi étkezésmegvonás miatt – frocliztam gúnyosan, mire kivett a hűtőből egy avokadót, és egyenesen felém hajította. Időben elkaptam, mielőtt még csinos púpot kreált volna a homlokomra. A röhögés feltartóztathatatlanul, hangosan tört fel belőlem, de még idejében kisurrantam a konyhából, mielőtt egy újabb avokadó támadott volna rám. Hallottam a hangos koppanást, és mire Joe odaért, hogy felvegye, már el is tűntem a szobámban. Vetettem egy futó pillantást az ablakra, ami nyitva volt. Egy pillanatra megtorpantam. Tisztán emlékeztem, hogy bezártam az ablakot, mielőtt lementem a földszintre. Talán Joe nyitotta ki... Vállat vontam és újra bezártam, majd elvonultam a fürdőbe. Gyorsan letusoltam, magamra kaptam egy farmert, meg egy ujjatlan fehér trikót, az elmaradhatatlan Mission fekete cipőmet, és már rohantam is lefelé a lépcsőn. Nem tudtam, mire számítsak. Először arra gondoltam, hogy Joe egy piknikes kosárral jelenik meg hozzá piros főkötőt visel, és bájosan mosolyog a raszta hajával. Azonban
megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy nincs rajta semmi piros, csak a megszokott fekete terepmintás ruhája, és a kezében nem kosár, hanem egy sötétzöld hátizsák feszült. A lépcső aljánál egy pillanatra megtorpantam, amikor megéreztem az illatot. – Joseph Gibson! Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy imponálni akarsz a szomszéd lánynak – szólaltam meg megrovó tekintettel, mire láttam fekete szemeiben felizzani a haragot. – Biztos vagyok benne, hogy ha lehetséges volna, elpirulnál. – Jól van, kedveském! Én legalább nem keveredek félreértésekbe a nemi hovatartozásomat illetően – vágott vissza gúnyosan, de nem elég élesen, és a röhögés megint előtört belőlem. Csak akkor tudtam abbahagyni, amikor beszálltunk a kocsiba, és a kertünk melletti részen megpillantottam Aishát. A mosoly az arcomra fagyott, ahogy láttam a kétségbeesést a szemeiben, hiába is próbálta elrejteni hatalmas szemüvege mögé. Grace-szel beszélgetett. Először vitának néztem, de ahogy közelebb hajtottam hozzájuk, rájöttem, hogy bizalmas – engem mindenféle köntörfalazás nélkül kizáró – megbeszélés zajlik. Szerettem volna odamenni, átkarolni, és biztosítani, hogy nem kell félnie a gonosz mostohájától, mert én majd vigyázok rá, azonban hazugság lett volna. Még nem jött el az az idő. Előbb el kellett nyernem a szívét, hogy aztán a világ összes sárkányával szembeszállhassak érte. Joe megunta a várakozást, és bár hátul helyezte magát kényelembe, most előrehajolt, és türelmetlenül belenyomta hatalmas fekete mancsát a dudába. A lányok ijedten kapták fel a fejüket, aztán Grace idegesen elindult felénk. – Ha még egyszer a teljes nevemen szólítasz, esküszöm, hogy ellenem kell testőrt alkalmaznod, mert kivágom a nyelvedet! – fenyegetőzött Joe kényszeredett mosollyal az arcán. Csak félig figyeltem rá. Vártam, hogy Grace odalépjen az ajtóhoz, de a szemeimet Aisha távolodó alakjára szegeztem. Néha idegesen hátranézett, mintha várná, hogy mit reagálok. – Rendben, Joseph! – mormoltam a bajszom alatt hátra, és hallottam, ahogy ingerülten szívja be a fogai közt a levegőt. Nem volt alkalma reagálni, mert Grace kinyitotta az ajtót, és becsusszant mellé a hátsó ülésre. Nem néztem a visszapillantóba, amíg úgy gondoltam, hogy üdvözlik egymást. Valahogy ez a része sem érdekelt a kapcsolatuknak... De néhány hosszú másodperc elteltével mégis hátranéztem, és várakozón pillantottam a lányra. Zakkantnak nézett, ahogy csak néztem, de nem szóltam semmit, én viszont őt néztem tök hülyének, amiért nem magyarázza meg a teljesen nyilvánvalót. Joe élcelődve felnevetett, és erős kezét a lány kerek vállára fektette. – Drága Grace! Ez a barátságos fiatalember, aki most épp felnyársalni készül a tekintetével csupán arra kíváncsi, és ahogy látom, mindenképpen tőled szeretné hallani, hogy merre tart az a lány, akivel éppen randira készül?
Grace idegesen felkuncogott, és hófehér bőre egészen belepirult a testőröm szavaiba. Aztán valahogy sikerült összeszednie magát, és kerek arcát felém fordítva rám nézett. – Nem kell sápadnod, nem hagy faképnél. De nem akarja, hogy a szomszédok szóljanak az anyámnak, hogy kivel megy és merre tart – magyarázta kedves mosollyal, és amikor továbbra is türelmetlenül bámultam, hozzátette. – A következő saroknál balra a második utca végén lesz. Ott felveheted. – Kösz – biccentettem neki, majd előrefordultam, és gázt adtam. A Nissan kerekei tiltakozva sikoltottak, de engedelmesen kilőttek velünk a cél felé. Nem kellett két utca, hogy utolérjük. Ahogy az első sarok után lefékeztem, ő gyorsan bepattant, bekapcsolta a biztonsági övet, én pedig nyomban gázt adtam. Nem léptem túl a megengedett sebességet, de a határon mozgattam az autót. Aisha illata nyert a parfümharcban. Természetes illata volt, nem voltam benne biztos, hogy ismerem a márkát, de nem is érdekelt. Nem hajolt oda hozzám, hogy üdvözlőcsókot adjon, de ezt tökéletesen megértettem. Nem érzi még úgy... Hát majd fogja! Rövid autóút után, amit Joe és Grace avokadókrém-receptjének a meghallgatásával töltöttünk, ráfordultam a bekötőútra, ami a reptérre vezetett. Az emberek már előkészítették a két gépet, és Joe-val elégedetten csaptuk össze a tenyerünket a lányok feje felett. Sikerült lenyűgözni őket a két kétszemélyes kisrepülővel, ami csak ránk várt...
10. Régi ismerősök A szokásos rutin után, Aisha kétkedő pillantásával kísérve a magasba emeltem a gépet, és szabadjára engedtem a kezeimet. Mintha Joe-val összebeszéltünk volna, szinte ugyanazokat a köröket írtuk le, közben a fülhallgatón keresztül hallgathattuk az ökörségeit. Aisha bő negyedórányi röpködés után megjegyezte: – Azt hittem, tériszonyod van. Bólintottam. – Jól hitted! Aisha elképedt arca láttán felnevettem, de nem magyaráztam meg a dolgot. Már egész kiskoromtól kezdve tériszonytól szenvedtem, ha magas helyekre kellett felmennem, vagy lelógnom, vagy bármi egyéb magassággal kapcsolatos tevékenységet végrehajtanom, Ilyen volt példának okáért a ház legmagasabb ablakából való be és ki mászkálás, valamint a hatalmasra nőtt tölgyek vastag ágán való egyensúlyozás. Azonban amikor repültem, teljesen más szituáció alakult ki. Azt tudtam irányítani. Magabiztos és határozott voltam, ahogy a gép megannyi funkcióját egyedül én uraltam, még akkor is, ha ezt többezer métertől a föld felett száguldva tettem meg.
Lepillantottam az alattunk elsuhanó tájra, aztán a horizontra szegeztem a pillantásomat. A távolban már kirajzolódtak a körvonalai a hatalmas farmnak, ahová a lányokat vinni akartuk. Joe szerint persze tökéletes baromság volt a teóriám, miszerint egy kellemes délutáni lovaglás, vagy néhány óra séta a természetben romantikusabb, mint beülni egy idióta vámpíros filmre, ahol minden vérre szomjazó vadállat játssza a jót, míg a rosszakat ugyanazok a lények alkotják más szereplőkkel. Megborzongtam. Fura ízléssel vannak megáldva az emberek, gondoltam. Joe próbált meggyőzni, hogy nem a film a lényeg, hanem a sötét, amit a mozi nyújthat, de erre azt feleltem, hogy ő sem egy olyan helyen akarja megdönteni Grace-t. Erre nem felelt, csak sejtelmesen röhögött. – Mindjárt ott vagyunk – mondtam a fejhallgatómba, hogy figyelmeztessem a testőrömet, de felesleges volt. Még innen is láttam, hogy Joe egyfolytában kémleli a látóhatárt, a földet alattunk, és néha még mögöttünk is. A figyelme valóban mindenre kiterjedő volt, én pedig ezt látva elnyomtam egy szarkasztikus megjegyzést, hogy mit tenne, ha idefenn kerülnék bajba. Aisha előrehajolt és a nyakát nyújtogatva próbált rájönni, hová viszem. A szemem sarkából láttam, hogy Grace is ugyanígy tesz. Elégedett voltam, és szinte már magaménak reméltem Aisha vonzalmát, amire annyira vágytam. Szerettem volna, ha elkábul csupán egy érintésemre, mint amennyire én is az ő hatása alatt álltam. Az elhatározás, hogy ledöntöm a józanságának a falait egyre erősödött bennem. – Tudsz lovagolni? – fordultam felé, miután a gépet biztonságosan letettem a rögtönzött kifutópályának használt tisztásra. Aisha bizonytalan mosolyt villantott rám, mire a gyomrom görcsösen összerándult. Mi az ördög van velem? Olyan vagyok, mint valami félresikerült lányregény szűzlánya, aki a főhős egyetlen pillantásától elalél. Nevetséges, korholtam magam. – Mikor még apa egészséges volt, gyakran kijártunk a közeli lovardába, és végiglovagoltuk a délutánt – mesélte merengő mosollyal érzéki ajkain. – Volt egy lovunk is, illetve több, de egy volt igazán a kedvencünk. Hatalmas állat volt, gyönyörű almásderes, de Paget eladta fedezőménnek valamelyik nagyobb sztáristállónak. A keserűség a hangjában megérintett. A veszteség, ami érte olyan sokoldalú volt, hogy bármelyik erős akaratú embert leterítette volna, ő azonban kihúzott derékkal, büszkén felszegett fejjel viselte a megpróbáltatásokat. Elismerésre méltó volt a kitartása. – Gyere, Hamupipőke, megmutatom a királyságomat – nyújtottam felé a kezemet, ő pedig egy meleg mosoly kíséretében elfogadta. Segítettem neki kikászálódni a repülőgép szűk utasteréből, majd a kezeimet a derekára fonva leemeltem a biztonságos talajra. A kelleténél kicsit tovább szorítottam magamhoz. Épp csak annyival tovább, hogy ezt ő is észrevegye, és bájos pirulásnak induljon alabástromarca.
– Hé, ember! Csoda, hogy épségben megúsztátok! Ittál valamit, Jason? Förtelmes, ahogy vezeted ezt a masinát! – hangzott fel mögöttünk Joe gunyoros fricskázása, és rögtön ezt Grace vihogása követte. Rá sem nézve Aishára pillantottam, ki továbbra is engedte, hogy a karjaimmal bizalmasan körbefonjam karcsú testét. – Most mondd meg: nem egy idióta? Tud időzíteni, nem igaz? Aisha kitartóan mosolygott, de nem válaszolt. Hogy azért-e mert egyetértett velem, vagy azért, mert történetesen ő is kedveli Joe-t, és nem akarta megbántani, nem derült ki. – Aisha, egészen piros vagy. Nahát, én meg azt hittem, zöld leszel, mire földet értek – folytatta a csúfolódást a kreolbőrű rasztafickó, de befejezni már nem volt ideje. Dübörgés hangzott fel, mire mindannyian a zaj forrása felé kaptuk a fejünket. A gyomrom hirtelen a bokámba csúszott, és a harag elemi erővel söpört végig rajtam, ahogy megláttam, ki közeledik felénk hollófekete ménjén. Magassága még így, ülőhelyzetében is kitűnt, szikár, izmos testét márkás göncök fedték, hosszú éjfekete haját hagyta szabadon lobogni. Arab őseitől örökölt bronzszínű bőrén szinte világított élénken csillogó zöld szeme, ahogy kíváncsian végigpásztázott bennünket. – Remek... – mormoltam az orrom alatt. Bosszúságom az egekbe szökött, amikor láttam, ahogy Aisha eltátja a száját a jövevényre. A fenébe! Minden nő elolvad, ha találkozik Semar Tawfiq-val. Horatio egyik átkozott dubaii üzlettársának az átkozott fia, aki gyakran látogat az államokba, hogy élvezze, ami náluk nincs. Hogy mi volt az pontosan, sosem tudtam rájönni, hiszen ő végülis a Kánaán tejjel-mézzel folyó országába tartozott, de nem is firtattam soha. Egyszerűen csak boldog voltam, ha nem láttam. Kíváncsi lettem volna, hogy mit akar itt éppen most, amikor szóltam, hogy jövök. Ha elszólja magát, és kikotyogja a nevemet, esküszöm, megfojtom Jimmy Beens Cansey-t. Ahogy közelebb ért hozzánk, Semar lefékezte az állatot a kötőfékjénél fogva, aztán gonosz ábrázattal megállította néhány lépésre tőlünk. Tudtam, hogy engem akar bosszantani, ezért maradt a nyeregben, és miután rám villantotta rideg pillantását, alaposan szemügyre vette Aishát. Hát persze, gondoltam, Jimmy Beens mindent elmondott neki, és most volt pofája idejönni, hogy szemrevételezze, ki miatt csinálok ekkora felhajtást. – Legyetek üdvözölve a Wolfe birtokon. Jason barátait mindig szívesen látjuk vendégségben – szólalt meg arrogánsan, közben kihívó pillantást vetett rám. – Semar – biccentettem felé, de közben a fogaimat csikorgattam. Még, hogy az ő birtoka. Az ördög vinné el, vagy növesztene rohadt szarvakat az istenverte fejére! Összeszorítottam a fogaimat, és imádkoztam, hogy minél előbb eltűnjön már innen. – Nahát, ez az egész a tied? – ámuldozott Aisha, és öntudatlan szépséggel hátrasimított egy az arcába hulló tincset. Bájos volt, és legnagyobb bosszúságomra nem csak én láttam így.
Sejthettem volna, hogy a nők nagy szakértője szintén meglátja az ormótlan szemüveg és a hatalmas kantáros nadrágban rejtőző nőt. – A családomé – javította ki arab akcentussal, de kifogástalan eleganciával Semar, majd úgy döntött, érdemes leszállnia a lováról. Lecsusszant a nyeregből, én pedig tehetetlenül figyeltem, ahogy Aisha pillantása elismerően siklik végig rajta tetőtől talpig. Grace azonban rosszabb volt. Továbbra is tátott szájjal bámulta az arab herceget, és esze ágában sem volt odafigyelni Joe avokadókrémes szendvicsére. – Lovagolni jöttetek? – Tette fel a kérdést Semar, de közben végig Aishát nézte. – Nem, Semar, gondoltam úszunk egyet, ha nem bánod – feleltem gúnyosan, de azonnal meg is bántam. Semar egyik tökéletesen ívelt szemöldöke kérdőn a magasba szaladt, mintegy figyelmeztetve, hogy a titkom az ő kezében van. Bármikor elárulhat, és tönkretehet mindent, amit eddig elértem Aisha bizalmának elnyerése terén. Aisha nem vette észre a kis közjátékunkat. Odalépett Semar hatalmas fekete ménjéhez, és lassan, kerülve a hirtelen megmozdulásokat végigsimított az orrán. – Gyönyörűszép! – jelentette ki, és miközben karcsú kezét a lovon hagyta, hátrafordult, és rám mosolygott. Mielőtt felelhettem volna Semar odalépett hozzá, és lágyan átkarolta a vállát. Őrjítő lángolásként csapott fel bennem a féltékenység. Soha ilyen mértéket nem öltött bennem, egyik eddigi barátnőm esetében sem. Tehetetlenül figyeltem, amint riválisom az istállók felé tereli Aishát, és csekély vigaszt nyújtott, hogy a lány hamar kibontakozott a fickó öleléséből. – Idefigyelj, öcsi! – Bokszolt bele a vállamba Joe, miközben a párost követő Grace-t figyelte. – Ha legközelebb dupla randira vetemednék veletek, előre szólj, hogy egy görög isten is részt vesz a partin, és akkor biztosan elintézem, hogy más legyen a program! A szemrehányása nem volt jogos, és nem esett jól. Morgolódva indultunk utánuk, és a repülés szabadságérzést idéző fillingje hirtelen eltávozott tőlünk. – Nem lesz legközelebb! – Mormoltam dühösen, de mindketten tudtuk, hogy a szavaim üresen konganak. – Mindenesetre annyi biztos, hogy nem jövünk ide többet. Ha tudtam volna, hogy itt van, messzire elkerülöm ezt a helyet. – Nem csíped Aladdint, he? – kérdezte komolyan Joe. – Nem igazán. – Mióta? Türelmetlen sóhaj szakadt fel a tüdőmből.
– Mióta ismerem. – A következő kérdésem teljesen egyértelmű. – Horatio és Hasszán Tawfiq éppen húsz éve társultak valami üzletben, tehát Semarral mintha csak rohadt jó testvérek lennénk, érted? – vágtam oda mérgesen, majd megszaporáztam a lépteimet, amikor láttam Aishát eltűnni az istálló falai mögött Semarral a sarkában. Grace lemaradva mögöttük bevárta Joe-t, aki hirtelen elfeledkezett két perccel ezelőtti haragjáról. – És neki mi a neve? – hallottam Aisha dallamos hangját, és megálltam az istálló ajtajának támaszkodva, hogy csöndesen tudjak gyönyörködni benne. Egy hófehér kanca előtt állt, amelyik már jócskán túl volt a fénykorán. Semar fitymáló tekintetéből arra következtettem, hogy nagyon is tudatában van a jelenlétemnek. – Hajnal – felelte búgó hangon a lány kérdésére, majd közelebb lépett hozzá. Elszoruló torokkal figyeltem őket. Legnagyobb megkönnyebbülésemre Aisha hátrált egy lépést, és feltűnésmentesen a következő bokszhoz lépett, ahol egy aranysárga kanca volt. Már fel volt nyergelve, mert szerettem volna, ha ezen lovagol ki velem. Tartottam tőle, hogy a híres-neves, láthatóan kőgazdag emír fiát jobb társaságnak tartja, mint a csóró egyetemistát, akinek gondolt. – És őt? – Psziché – felelte vontatottan Semar. – Arra gondoltam, ideális lenne a számodra. Kezes és szelíd. – Köszönöm – mondta Aisha, majd váratlanul felém fordult, és rám mosolygott. – És te melyikkel jössz? A szívem kihagyott egy ütemet. Azt hittem, hogy ez a csuhás teljesen a bűvkörbe vonta, de úgy tűnt, hogy Aishára senki nincs olyan hatással, hogy hasra vágja magát. Elismerőenmegkönnyebbülten elmosolyodtam, és az övével szemközti bokszhoz léptem. Sötétbarna, csaknem fekete színű csődör dugta ki az orrát. A kedvenc lovam volt, már hosszú ideje. Megveregettem az állat orrát, és fölényesen Semarra vigyorogtam. – Szép állat – mormolta kelletlenül. – Tényleg az – mondta Aisha is, és valahogy az övé őszintébben csengett. Kíváncsian kereste a tekintetemet. – Hogy hívják? A mosolyom, ha lehet még szélesebb lett. – Erósz. Talán még sincs elveszve ez a nap...
11. Befejezés, avagy boldogan éltek, amíg meg nem... A délután végül egész kerekre sikeredett. Semar az istállóban maradt, és – nagyon reméltem legalábbis – főtt a saját iszapos levében; kiderült, hogy Grace – minő bánat – nem tud lovagolni, Joe pedig azonnal felajánlotta szolgálatait. Komikus lett volna végignézni, ahogy a magas rasztahajú testőröm a lovaglás alapjaira tanítja a hófehér bőrű, kissé telt Gracet, mégis inkább úgy döntöttem, hogy kihagyom ezt a látványosságot. Később úgy láttuk messzebbről, hogy ők is letettek a testmozgásról, mivel a fűben heverészve elfogyasztották Joe fenséges szendvicseit. Nem volt más célom, csak hogy Aishát minél messzebb vigyem, ahol nem zavarhat meg bennünket senki. A farmon nem volt egy Paget sem, a közelben pedig csak a normálisabb mostohanővér tartózkodott, és mivel sikeresen likvidáltuk a fenyegető istenséget, biztonságban eljutottunk a viszonylag háborítatlan végcélhoz a dombtetőn. Aisha kitűnő lovas volt, önfeledten vágtáztunk, versenyeztünk, míg végül kifulladva szálltunk le a lovakról, és kimerülten nyúltunk végig a fűben. A lány a bárányfelhőket figyelte, amik elsuhantak fölöttünk a lágy tengeri szellőnek hála. Aranyló haja továbbra is kócos kontyba volt összefogva a feje tetején, hatalmas szemüvege pedig árnyékot vetett alabástrombőrére. Úgy tűnt, nem is ott jár néha, mintha a képzelete olyan messzire repítené, hogy csupán fizikailag van jelen. Nekem így is megfelelt. Mosolyogva hajoltam fölé, és karcsú derekát egészen közel vontam magamhoz. Úgy tűnt, sikeresen visszahívtam elméjét is a fantázia hullámairól. Pirulva nézett fel rám, arcán elbűvölő mosoly, mintha megbabonázták volna. – Jó itt – mondta csöndesen, mire már nem bírtam tovább türtőztetni magam. Végigsimítottam arcának hibátlan vonalán, majd az állánál fogva felém fordítottam a fejét, és megcsókoltam. Nem védekezett, egyszerűen csak éreztem, ahogy visszacsókol. Remegő kezei a nyakam köré fonódtak, telt ajkai megnyíltak előttem, mire habozás nélkül behatoltam a nyelvemmel. Édes volt. Komolyan nem értettem, de biztos voltam benne, hogy valami rágót használ, amitől ennyire édesnek érzem az ajkait, és a szája minden szegletét. Nem bírtam betelni vele. Amikor végül elválltunk egymástól ajka nedvesen fénylett a csóktól, szemei pedig a szemüvege mögött izgatottan csillogtak. – Helyesbítek: Jó itt veled. Rám villantott egy mosolyt. Olyan mosolyt, amitől pasik ezrei vágnák fel a mellkasukat, hogy kitépjék a saját szívüket, és a lábai elé vessék. Mindezt akkor, ha elhajítaná az ormótlan darabokat magáról. Ilyen például az ormótlan napszemüveg, az ormótlan kertész-kantáros nadrág, és a simicipő.
De akkor már nem ő lenne. Betörni egy ilyen zabolázatlan szépséget bűn lenne. Még csak javaslatot sem akartam tenni, hogy bárhol is változtasson magán. Bűn lenne. Nincs erre jobb kifejezés. A természet elleni, azonnali halállal sújtandó, bűntett. Aisha tekintete hirtelen megváltozott, és bár a zavar pírja továbbra is árnyalta az arcát, a a szemeiben már kíváncsiság csillogott. – Kérdezhetek valamit? Csöndesen felnevettem. – Máris azt teszed – mutattam rá, mire játékosan a szemét forgatta. – Szóval? – Mire vagy kíváncsi? – érdeklődtem, de közben a nyakán pulzáló halvány erecske kötötte le a figyelmem. Meg sem vártam a válaszát, lehajoltam és lágy csókot leheltem a szemrevételezett területre. Elakadt a lélegzete, én pedig felbátorodva továbbmerészkedtem a kulcscsontjáig. – Arra... khm... Miért akarsz megtanulni rajzolni? – bökte ki végül, és bár elhallgatott a légvétele továbbra is akadozott, ahogy nyakának minden szegletét körbesimogattam a számmal és a nyelvemmel. – Le szeretnélek rajzolni egy bizonyos módon – feleltem kertelés nélkül. Végül is nem volt titok, és azért nem mondtam el neki az első pillanatban, mert nem kérdezte. – Milyen bizonyos módon? – kíváncsiskodott tovább értetlenkedve. Lenyűgözött a naivitása, és a tudatlansága. Öntudatlan szépség, talán így lehetne nevezni. És én voltam az a szerencsés, aki csiszolgathatja ezt a különlegesen szép ékkövet. Kezem a hasára csúszott, közben újra lehajoltam és a számba vettem a fülcimpáját. Mire a remegés elért a gyomráig, a kezem addigra már ott volt, hogy érezze. – Mit csinálsz? – lehelte, de semmit nem tett, hogy megállítson. – Megmutatom, milyen módon akarlak... lerajzolni – leheltem a fülébe. Újabb borzongás. A kezem fölfelé csúszott a jobb melle fölé. Nem értem hozzá, csupán a ruhát érintettem pillangószárny könnyedségével, mégis láttam, ahogy a mellbimbói azonnal reagálnak. A nadrágom hirtelen túl szűk lett, pedig semmi olyanra nem készültem eredetileg. Felemeltem a fejem és mélyen Aisha tengerkék szemeibe néztem. Tágra nyílt szemekkel figyelt, arcán különös kábaság, és visszafojtotta a lélegzetét, hogy mi lesz a következő lépésem. Pajkosan rámosolyogtam, és kigomboltam a kantáros nadrágjának az egyik gombját a jobb melle fölött.
Lágyan csúsztattam a kezem tovább, és ugyanígy cselekedtem a másikkal is. Végül ráfektettem a tenyerem a két melle közötti völgybe, és finoman, de határozottan lefelé toltam a nadrág felső részét, míg el nem értem lapos hasát. Akkor benyúltam a pólója szegélye alá, és fölfelé kezdtem tolni a vékony anyagot. A szemkontaktust közben végig fenntartottam, szinte elvesztem a kék pillantásban, mely tele volt bizonytalansággal, kétkedéssel, félelemmel... és vággyal. Szabaddá tettem a melleit – nem volt rajta melltartó, amitől szabályszerűen elakadt a lélegzetem –, majd célzatos pillantást vetettem rá. – Így szeretnélek lerajzolni – mondtam neki ártatlan pillantással, de közben minden érzékemmel csupasz dekoltázsa felé hajoltam. Összezavarodva nézett rám. – Meztelenül akarsz lerajzolni? Úgy mondta, mintha valami beteg állat lennék, mint valami perverz kukkoló, én pedig nem bírtam nem nevetni a reakcióján. – Igen. Ha jól tudom, aktnak nevezik a művészvilágban. – Miért? Vállat vontam. – Mert gyönyörű és izgató látványt nyújtasz – feleltem magától értetődő hangnemben. Nem számítottam arra, hogy elalél a szavaimtól, de arra végképp nem, hogy haragosan felvillannak kék szemei. Szinte szikrákat szórtak, miközben lehúzta a pólóját. Csalódottságomban felnyögtem, és lefogtam a kezeit a feje fölött, mielőtt fel bírt volna kelni mellőlem. – Mi a fene van veled? – kiabáltam az arcába, és döbbenten vetem észre a könnyeket. – Velem?? Semmi! Neked mi a fene bajod van? Mert, hogy valami van, az biztos! – kiabált vissza, én pedig teljesen értetlenül meredtem rá. – Ha ennyire nem akarod, hogy lerajzoljalak... – Neked teljesen elment az eszed? – sikította, és erőből meglendítette a térdét. Azt a lábát, amit én a két combom közé vettem, nehogy el tudjon menekülni. Így a térde éppen az ágyékomat találta el. Teljesen lemerevedtem a merevedésem közben, a levegő a tüdőmben rekedt, és ezúttal fájdalomtól nyögtem fel. Aisha észrevette, hogy mi történt, és bár visszafogottabban, de továbbra is kitartóan próbált szabadulni tőlem. Amikor másodszor éreztem megrándulni a lábát, betelt a pohár. Kezeit a csuklójánál fogva két kézzel tartottam meg a feje fölött, míg lejjebb csúsztam a csípőjén, és ráültem, hogy ne tudja a lábait semmilyen módon használni.
Mikor végre rájött, hogy nem eresztem, és nem moccanhat, végre lehiggadt. Ekkor azonban rám nézett, arcán könnyek peregtek végig, és a kék szempárból áradó szenvedés egész a szívemig hatolt. – Mi bajod van? – kérdeztem tőle, minden szónak külön nyomatékot adva. – Nem aláztál már meg éppen eléggé? Vagy van még egy rejtett kamera a bokorban, amelyik fölveszi, ahogy a nevetség tárgyát képező ostoba fruska még zokogva próbál a nyakadba borulva könyörögni? – Szavaiból annyi gúny áradt, mintha maró savba mártotta volna a szívemet. – Hát azt lesheted! Ha kiszórakoztad magad, akár el is engedhetsz és mehet ki-ki a maga útjára. – Miről beszélsz? – Az aktról, te ostoba! Arról! – Mi bajod vele? Te is le akartál engem... – Az én indokaim teljesen érthetőek, kedves bárgyú Adoniszom! – jegyezte meg, majd mély keserűséggel hozzátette. – A te indokaid nem is léteznek! Némán meredtem rá. A döbbenet miatt az agyam lassabban dolgozta fel az információhalmazt, mint egyébként. Szép sorjában haladtam, és szerettem volna hangosan megosztani vele a gondolataimat, de attól tartottam, csak olaj lenne a tűzre, így inkább magamban tartottam a monológom. Aisha problémája tehát, ahogy a szavaiból ki lehet szűrni, az aktképpel van. De az aktképpel is csak akkor, ha az róla készülne. Mert, amennyiben rólam, akkor minden rendben. Te jó ég, tényleg egy görög istenhez hasonlított? Hirtelen összeállt a kép. Ennek a lánynak elment az esze! – Azt akarod mondani, hogy nem vagy elég vonzó egy akthoz? – Bravo, zsenikém! – Ez ostobaság – horkantam fel, mire döbbenten nézett rám. – Az az ostobaság, hogy itt teszed nekem a szépet, amikor bármelyik nőt megkaphatnád, akire ránézel – sziszegte, és a végére elcsuklott a hangja. – Hogy gondolhatsz ekkora szamárságot? Mióta ideköltöztem, te vagy az egyetlen... – Jajj ugyan már! – szakított félbe elfúltan, majd szabadulni próbált megint. Melle az erőlködéstől ringott előttem csábítóbban, mint valaha, én pedig éreztem, ahogy a fájdalomtól lüktető ágyékom lassan életre kel. – Eressz már el! – Még nem – nyögtem nehezen lélegezve, de csak fészkelődött, vonaglott tovább. Ez már kínzás! – Aisha, hagyd abba!
– Ne parancsolgass nekem! – Aisha! – hördültem fel, de nem hallgatott rám, mire szenvedélyesen megragadtam az előttem táncoló mellét. Azonnal mozdulatlanná merevedett és elakadt a lélegzete. Hogy a döbbenettől, vagy valami mástól, nem tudtam, de nem is számított. Mélyeket lélegeztem, hogy némiképp visszanyerjem az önuralmam, majd mikor végre képesnek éreztem rá magam, ránéztem. Elvesztem a kékségben, és rádöbbentem, hogy szeretem. Igazán szerelmes voltam belé, úgy, ahogy Megalynbe soha. Sem bárki másba, ha már erről volt szó. Kívántam őt. Az ember nem kíván meg tökön rúgva egy szürke kisegeret, hacsak nem eszelősen szerelmes. – Az indokaimat akarod? – kérdeztem hevesen, majd eleresztettem az egyik kezét, de csak addig, míg szabad kezemmel satuba nem vontam újra. – Itt van egy indok. Csuklóját szorongatva a kezét saját arcához vezettem, ujjainkkal végigsimítottam a homlokát, halántékát, melyen idegesen verdesett egy kis kék erecske. Gyönyörködve figyeltem, ahogy az arca lángvörösből mélybíbor árnyalatot vesz fel, amikor a csóktól még mindig érzékien duzzadt ajkaihoz értek az ujjaink. – Igazán gyönyörű nőnek tartalak, Aisha! És itt van még egy indok, ha ez nem lenne elég – suttogtam, és a mellkasomra helyeztem a tenyerét. Biztos voltam benne, hogy érzi a dübörgést, mert én úgy éreztem, mintha ezer bivaly vágtázna a mellkasomban éppen feléje. Aisha nem mozdult, nem szólt semmit, csak nézett rám némán azokkal a tágra nyílt szemeivel, melyből sütött a kíváncsiság és a hitetlenség. – Nem hiszel nekem? – Jason, én... – Kézzel fogható bizonyítékom van, mennyire talállak vonzónak – leheltem. Aisha lélegzete elakadt, ahogy kezeinket végighúztam a mellkasomon, végig a hasfalamon, egészen az ágyékomig, ahol már több mint kínszenvedést éltem át. Fogcsikorgatva, tudván, hogy most biztosan nem fogok megenyhülni, remegő kezét rásimítottam, és láttam a szemében a csodálkozást. Aisha arcára kiült a döbbenet, ahogy megérezte tapintható, semmiféle módon nem kreálható bizonyítékát a vágyaimnak. Ezúttal én néztem rá értetlenül. – Mi van? Visszahúzta a kezét, és én bár sajnálkozva, de engedtem neki. Eleresztettem a másik karját is, és a hátamra gördülve próbáltam semlegesíteni a lüktető érzést az ágyékomban. Aisha felkönyökölt, és lenézett rám hatalmas lencséi mögül. Az arcán zavart, de végtelenül meghatott kifejezés ült.
– Te tényleg... kívánsz – suttogta meglepetten. – Úgy csinálsz, mintha még nem láttál volna ilyet – mosolyogtam elnézően, és furcsállottam, hogy komoly maradt. – Láttam. Másnál... más felé irányulva, de... Engem még soha senki nem kívánt meg – bökte ki nehezen. Én is felkönyököltem, szabad kezembe temettem a jobb arcát, és mélyen a szemébe néztem. – Sok hülye van a világban, én csak tudom, de téged körülvettek egész életedben. Elmosolyodott. Végre! Megkönnyebbülten, felszabadultan mosolygott. Aztán úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de nem volt alkalma megszólalni, mert egyre erősödő dübörgésre lettünk figyelmesek. Joe közeledett felénk a Hajnal nevű lovon. Ahogy ránéztem testőröm arcára, azonnal tudtam, hogy valami nem stimmel. Hosszú szemöldöke egyetlen vonallá húzódott össze, amikor megállt tőlünk néhány méterre. Lova elégedetlenül prüszkölt és toporzékolt alatta, látszott, hogy igazán élvezte, hogy valaki ennyire meghajtotta. – Mi a baj? – kérdeztem. – Indulunk! – parancs volt, ez egyértelmű. Felálltam, Aisha begombolta a nadrágját, én pedig igyekeztem nem arra gondolni, hogy mit rejt a ruházata. Felhúztam magamhoz, és együtt vártuk a magyarázatot. – Újabb levelet kaptál. Apád a hétvégén idejön – jelentette ki nyomatékosan Joe, én pedig azt kívántam, bárcsak megint valamelyik elmebeteg poénja lett volna. A balul befejeződött randi utána hazaérkezés volt a legrosszabb. Semar meghívatta magát Grace-szel, és Joe legnagyobb bosszúságára egész úton rajta csüngött. Lehetetlen volt ezek után kisrepülővel visszajutni. Horatio a telefonban kijelentette, hogy vagy megyek az egyik magángépével, vagy azonnal lefújja az egész inkognitós őrületemet. Naná, hogy belementem. Aisha végig mellettem volt, fogta a kezemet, bár láttam rajta, hogy meglepi a reptéren ránk várakozó limuzin. Beszélgettünk, és minden rendben volt egészen addig, míg el nem értük a házunkat. Grace forró csókkal búcsúzott Joe-tól, hogy biztosítsa, Semar igazán semmit nem jelent neki. Aisha velem együtt szállt ki, és velem együtt döbbent meg, amikor egy platinaszőke hajú lány odatipegett hozzánk az utca túloldaláról, és egyetlen üdvözlő szó nélkül szájon csókolt. Éreztem a parfümjének tömény illatát, és éreztem, ahogy Aisha lassan próbálja kihúzni az ujjait a kezemből.
Hirtelen észbe kaptam, ellöktem magamtól a lányt, és újra megragadtam Aisha finom ujjait. – Mit keresel itt, Megalyn? – kérdeztem olyan ridegen, amennyire csak tőlem telt ebben a dühtől forrongó hangulatomban. – Ismeritek egymást? – kérdezte óvatosan Aisha, bár nyilvánvalóan nyilvánvalóvá vált, amikor kimondtam a nevét. – Több mint ismerjük – mosolygott sejtelmesen szilikonozott ajkaival Megalyn, és megpróbált belém karolni, de leráztam magamról. – Azt kérdeztem, mit keresel itt! – Minden oké? – csendült fel Joe – igencsak megkésett – basszusa, mire Megalyn tekintete jégkockákat lövellt felé. – Mi folyik itt? – fordultam Joe felé, aki intett, hogy kövessük a házba. – Én inkább nem mennék. Megyek, megnézem apámat. – szúrta közbe Aisha, mire Megalyn megvetően végigmérte, aztán fogta a tökéletesre polírozott hátsóját és bevonult a házba Joe után. Mielőtt Aisha megszólalhatott volna ajkaira tettem az ujjamat. – Csak volt barátnő, és már semmi közünk egymáshoz! Csodálkozó pillantást vetett rám, majd lefejtette az ujjaimat a szájáról, és félszegen elmosolyodott. – Hiszek neked. Illetve próbálok, rendben? De tudod, én nem így üdvözlöm a régi ismerősöket... Elmosolyodtam. – Nagyon helyes! – lágyan szájon csókoltam, és már indult volna, de képtelen voltam elengedni. – Eljössz velem a bálra? Tétova ideges pillantást vetett rám, mintha azon agyalna, elment-e már teljesen a józan eszem. – Majd meglátjuk – mondta végül, én pedig kénytelen voltam elengedni, és szembenézni a múltammal. Megalyn és Joe a nappaliban vártak, és úgy néztek egymásra, mintha épp most verekedtek volna össze, de ahogy beléptem az ajtón szétrebbentek. – Megvan a levélírónk – vágott bele a közepébe Joe, célzatos pillantást vetve a platinaszőke nőre, aki vele szemben a kanapén foglalt helyet.
Döbbenten néztem hol az egyikre, hol a másikra. – Ez igaz? – kérdeztem Megalynt, de hirtelen valami beugrott. – De várj! Nem lehetett ő. Hiszen nem ebben a városban volt... – Komolyan olyan amatőrnek nézel, hogy én játszok holmi ostoba betörőt a házadban? – húzta fel az orrát felháborodva Megalynn, én pedig a falat kapartam gondolatban az affektálásától. – Akkor ki volt az embered? – kérdezte Joe, és a hangjában bujkáló feszültség arról tanúskodott, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy visszafogja magát. – Az nem is érdekel, hogy miért? – Nyilvánvaló dolgokra nem szokás rákérdezni – jegyeztem meg, és kérdő, kihívó tekintetét látva hozzátettem. – Azt akartad, hogy térjek vissza, vagy ha nem akkor menjen a klotyóba minden álmom. Ismerlek, Megalyn! – Igazán? – kérdezte gúnyosan. – Vajon a kis barátnődet is ilyen jól ismered? – Ne keverd őt ebbe bele! – figyelmeztettem. Más esetben ez a hangnem használt nála, ezúttal azonban csak egy elégedett nevetést váltott ki belőle. Gyanú ébredezett bennem... Szörnyű gyanú, aminek köze van nemrég megtalált boldogságomhoz. – Nem keverem bele. Nem keverhetem, ha egyszer már nyakig benne van! – Nem! –hátráltam tőle egy lépést. Aisha? Aisha! Az ártatlan Aisha mindvégig tudta, ki vagyok. Tudta, tehát minden színjáték volt. Dühös voltam. Éktelenül dühös, és csalódott. Éreztem, ahogy a kezeim ökölbe szorulnak. Lassan indultam az emelet irányába, de Megalyn ég nem fejezte be. – Ostoba falusi libácska az a lány. Amikor rájött, mi van a levélben, még a pénzt is visszaadta, pedig azt az apja tudomisén mijére tette félre. A harag és a megkönnyebbülés munkálkodott bennem. Még mindig töprengő voltam, amikor kimásztam a két ablakot összekötő fa ágára, így csaknem beleütköztem Aishába. – Sajnálom! – szólalt meg hosszú hallgatás után. Szemeiben őszinte megbánás csillogott, és tudtam, hogy képtelen lennék bármilyen módon is haragudni rá. – Rohadt érzés volt, amikor megtudtam, hogy te voltál! – vetettem oda neki, és tudtam, gonosz dolog, csak a büszkeségem mondatta velem. – Gondolom...
– Miért? És kímélj meg az anyagi résztől. – Jó ötletnek tűnt. Csinos voltál, megtetszettél, John segített minket egymáshoz láncolni – vállat vont. – Onnan pedig már egyenes út vezetett. – Színleltél? – ezt viszont hallanom kellett. Az ő szájából. – Dehogy! – tiltakozott olyan hevesen, ami a szívemig hatolt. – Minden valódi volt. A feladatom csak annyi volt, hogy átadjam neked a leveleket. Eleinte bennem volt a megleckéztetlek érzés, de ahogy haladtunk előre... – Igen? – nógattam türelmetlenül. – Beléd szerettem – suttogta, és hangja alig volt több a sóhajtásnál. Lesütötte a szemeit és úgy folytatta. – Sajnálom, ha csalódást okoztam... – Mondd még egyszer – mosolyodtam el végül, mert már nem bírtam nézni a gyötrődését. Csodálkozva nézett fel rám. Tengerkék szemei riadtan csillogtak, mintha félne a haragomtól, vagy az eltaszításomtól. – Őszintén sajnálom, ha... –Nem azt! Aisha arcán derült mosoly formájában terült szét a felismerés. Közelebb léptünk egymáshoz, szinte egyszerre mozogtunk, én a derekát fontam körbe a karjaimmal, ő pedig a nyakamat. – Szeretlek! – Helyes! Mert az érzés kölcsönös! Ajkunk már csak milliméterekre volt egymástól, amikor lentről mindkét oldalon ajtócsapódás hallatszott, majd éktelen üvöltés. Egy férfié és egy nőé. – Aisha! – Jason! Horatio és Paget egyszerre értek haza, hogy számon kérjenek bennünket. Mélyet sóhajtva csakazértis csókot leheltem Aisha ajkaira, majd cinkos kacsintás kíséretében indultunk a saját ablakunk felé. Külön néztünk szembe ugyanazzal a fenyegetéssel. Mégis együtt, mert az érzés már összekötött bennünket. A szürke kisegér, aki nekem éppen a tökéletes hercegnő, és a félresikerült vágyakkal orientálódott hercege.
