BENINA Ortó Istvánné Halász Zsuzsanna Lélekőr

BENINA Ortó Istvánné Halász Zsuzsanna

Lélekőr

első kiadás

Írta: Ortó Istvánné Halász Zsuzsanna Benina A mű címe: Lélekőr Szerkesztette: Fejesné Bódai Georgina Gilina

http://benina.hu Minden jog fenntartva Ortó Istvánné Halász Zsuszanna részére!

2009.

-2-

„Csendes fájdalom emészti lényemet, mint rozsda marta vas; elégek. Szerelmeddel kapaszkodj kezembe! Ordítsd szívembe, mit tegyek? Érzelmeim őrületem láncaiba rejtve; ne temess, kérlek! Simítsd szét bomló agyam ráncait! Annyira fáj Segíts! Kezedbe helyezem széthulló életem, Mondd: hogyan érezzek, különben elégek!” Benina

-3-

-4-

1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Éljen a tanév első napja – gondoltam keserűen, miközben végigsétáltam a gimnáziumba vezető keskeny úton. Átkoztam az út mellett napsütésben fürdő fákat. Bosszantó lassúsággal haladtak mellettem. Ránéztem a karórámra. Riasztóan kevés időt hagyott nekem a sétára. Mióta a szüleink meghaltak, a várostól húsz kilométerre éltem a nővéremmel. Mary volt a legnagyszerűbb ember, akit a föld a hátán hordott. Harminckét éves korára a kisvárosi emberek sikeres életét élte. Előkelő posztot töltött be a helyi iskolában, ő volt az igazgató. Nagy szerencsémre nem a gimnáziumban, hanem az általánosban. Mary mindig azt mondogatta, nem bírna elviselni annyi hormonoktól túlfűtött, szemtelen, kerge fiatalt, amennyi nálunk összeverődött. Gyakran értettem vele egyet. Megint az órámra néztem, s döbbenten állapítottam meg, hogy már csak öt perc van az első csengőig. Megszaporáztam a lépteimet,

-5-

bár szívem szerint visszafordultam volna. Nem az iskolával volt problémám, nem. Imádtam tanulni, mindenből kitűnő voltam. Ha az emberekkel nem kellene állandó kontaktusba keverednem, nem is akadna problémám. Na, de sebaj, vontam vállat hanyagul. Ezt az évet már csak kibírom valahogy. Utolsó éves voltam a gimiben, utána jöhet a legtávolabbi egyetem. Mindegy melyik, csak messze legyen. Persze Mary könyörgött, hogy ne hagyjam egyedül ebben a porfészekben, de én ismertem őt. Szerette ezt a várost, imádott itt élni, hiszen őt is imádták. Az idő hirtelen fordult rosszra. Az addig ragyogó kék égen most sűrűsödni kezdtek az áldott, szürke esőfelhők, mire megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Szerettem az esőt, elmosott minden negatív érzelmet a lényemből. És másokéból is. Volt egy érdekes tulajdonságom, vagy inkább képességem: éreztem mások érzelmeit. Ez a képességem inkább volt bosszantó, mint hasznos. Idegesített, mikor még a boltban is megéreztem, hogy az eladónőnek mennyire elege van az unalmas kis életéből. Megborzongtam, és nem csupán a hűvös szél miatt. Nem szerettem a képességemre gondolni, inkább kikapcsoltam, amennyire ez lehetséges volt. Egy alkalomról mégis tudok, amikor hasznát vettem. Új tanár érkezett akkor az iskolába, velünk volt az első órája. Fiatal volt, s kerek szemüvege ellenére is jóképű. A viselkedése viszont arra utalt, mintha belefásult volna az életébe. Szenvtelenül adta elő a tananyagot, mindenfajta érdeklődést kizárva. Fogalmam sem volt, miről beszél, annyira lefoglaltak az érzelmei. Harc dúlt benne, éreztem. Mintha egy csónakban ültem volna a tengeren, s érzelmeinek vihara ide-oda dobálta volna a hullámokat alattam. Biztos voltam benne, hogy készül valamire, de mivel a

-6-

gondolataiban nem tudtam olvasni, így a cselekmény rejtve maradt előttem. Óra után követtem őt a parkolóba, s mivel nem tudtam, mit kezdjek ezzel az információval, így odaléptem hozzá, s egyszerűen megkértem: „Ne tegye!” Furcsán nézett rám, összezavarodott. Még egy lépéssel közelebb kerültem, majd megérintettem a karját, s minden erőmmel koncentráltam. Át akartam adni neki az összes kellemes érzést, mely bennem élt. Maryval is gyakran tettem ezt, ha túlzottan felizgatta magát valami apróság miatt. A tanár, Mr. Johnson megnyugodott. Apró, mélyen ülő szemeivel döbbenten nézett rám. Láttam rajta, hogy nem érti. A kezem még mindig az alkarját szorongatta, igyekeztem megnyugtatni. Mr. Johnson ámulata ott ragadt a szívében, de az aurája már nem volt kellemetlen fekete. Inkább zöld. Így láttam az embereket. Az érzelmeik hatására az őket körülölelő „aura” változtatta színeit. A zöld kellemes, nyugodt szín. Megnyugodtam, hogy legújabb tanárom nem dobja el magától fiatal letét (feltételeztem, hogy erre készült). Az eset óta is boldogan tanítja nekünk a biológiát, s ahogy éreztem mélyen a szívébe zárt. Ezzel egyedül

volt,

mivel

olyannyira

igyekeztem

beleolvadni

a

környezetembe, hogy akadtak olyanok, akiknek fogalmuk sem volt Emily Normon létezéséről. Emily Normon. Még a nevem is szürke, régimódi. Megértettem az embereket, ha tükörbe néztem. Egyszerű vonások, barna hajam bután göndörödve kúszott a derekam aljáig (ma reggel sikerült szorosan a tarkómra összefogni), szintén barna szemeim

nem

nyújtanak

semmi

különlegeset.

Megint

megborzongtam, most már magamtól. Az első esőcseppek az iskola parkolójában értek utol. A diákok sietve maguk mögött hagyták

-7-

menő járgányaikat, hogy fedél alá meneküljenek. Mary szeretett volna autót venni nekem, de lebeszéltem róla. Tudtam, hogy az ő kevéske fizetése arra pont elegendő, hogy kényelmesen megéljünk belőle, de egy kocsi már luxuscikknek számított volna. Ő is bringával járt melózni. Pillanatokon belül zuhogni kezdett az eső, eláztatta gondosan hátrafésült

hajamat.

Bosszúsan

összeszorítottam

ajkaimat.

Diáktársaim izgatottsága az első iskolanap miatt nevetségesnek tűnt számomra, s már akkor mérges voltam, mikor beléptem az aulába. A fal, amelyet a környezetemben élők érzelmei és magam közé állítottam, hirtelen összeomlott. Eddig is érzékeltem a kíváncsiságot, ami az új diákok érkezését jelezte, most viszont szinte letaglózott. Ebben a kisvárosban szenzációnak számított, ha új arcok érkeztek, akik ráadásul – önszántukból – maradni is óhajtottak huzamosabb ideig. Mozdulni sem bírtam. Diáktársaim érzései gátak nélkül törtek be tiltakozó elmémbe. Kíváncsi érdeklődés, elbűvöltség, féltékenység, vágy cikázott át a testemen, jóllehet még meg sem pillantottam őket. Éreztem a közeledésüket, ahogy többen várakozásteljesen fordultak egy irányba, a lépcső felé. Kik ezek, hogy ilyen erős hatást keltenek ezekben a szerencsétlenekben? A csengő hangja, mint éles mennydörgés hatottak lebénult érzelmeimre, de továbbra sem tudtam megmozdulni. Társaim gyorsan beszivárogtak a tantermekbe, én meg gyökeret eresztettem az aula absztraktikus oszlopainak a lábánál. Felnéztem a lépcső tetejére, lelkemen félő várakozás ült. A nap utolsó fényei a lépcső tetejére omlottak. Szívem izgatott táncba kezdett, ahogy megláttam a közeledő árnyékot. Fulladni kezdtem. Éreztem, ahogy oxigén után kiált a tüdőm, s igyekeztem arra koncentrálni, nehogy elájuljak.

-8-

Minden rózsaszín volt, piros, és sárga. Akárkik is jöttek lefelé a lépcsőn, mindenkiben ugyanolyan hatást keltettek. A gyomrom bukfencezett, én meg végre elég erőt gyűjtöttem, hogy visszaaraszoljak a bejárati ajtóhoz. Mintha mentőövet hajítottak volna utánam, úgy kapaszkodtam a fémbe, ami csendes kattanással adta meg magát gyenge ujjaimnak. Végre kinn voltam. Hátammal nekitámaszkodtam az ajtónak. A friss levegő az arcomba vágott, míg lehunyt szemmel magamba szívtam a vihar illatát. Már nem szédültem, de a biztonság kedvéért még szorosan összezártam a pilláimat. Elindultam. Úgy döntöttem, nem történik katasztrófa, ha kihagyom az első órát. Néhány lépést araszoltam előre. Éreztem az esőcseppek nedvességét. Csendesen sóhajtva hátrahajtottam a fejem, és elmosolyodtam. Sokkal jobban éreztem magam, ezért hirtelen ötlettől vezérelve az udvar felé kanyarodtam. Volt ott egy fedett terület, gondoltam ott eltölthetném bűnös perceimet. A szemem elfelejtettem kinyitni, valami keménynek ütköztem, majd a nagy lendület miatt a fenekemre estem volna a mögöttem elterülő pocsolyába. Szemeim gyorsan kipattantak, mikor a várt kínos huppanás elmaradt, s helyette két erős fadarabot éreztem a derekam köré fonódni. Pár zavart pillanat múlva rájöttem, hogy nem fadarabok tartanak satuként, hanem erős karok. Felemeltem a fejem, hogy a megmentőm szemébe nézzek, s a legkékebb szempárral találtam

szemben

magam.

Szemügyre

vettem

a

szempár

tulajdonosát, s leesett az állam. Egy angyal karjaiba omlottam. Hosszú haját lazán fogta össze a tarkóján, markáns vonásai nyugtalanságot tükröztek. Sűrű szempillái alól gunyorosan villant rám gyönyörű szeme, és szája sarka is megrándult a visszafojtott mosolytól. – Rendben vagy? – érdeklődött kíváncsian.

-9-

Bólintottam, bár hirtelen újra szédülni kezdett velem a világ. Az idegen hangja, mintha énekelt volna, lehelete melengette az esőtől átfagyott arcom. Zavarba jöttem. Próbáltam hátralépni, de nem engedte. Kérdőn-bosszúsan néztem ismét rá, majd hirtelen beugrott, mire vár. – Tényleg minden rendben! – szűrtem a fogaim közt csendesen. Éreztem, hogy a szorítása enyhül, majd megszűnik létezni körülöttem. Ürességet éreztem, magam sem tudtam, miért? Eszembe jutott a neveletlenségem, ezért kelletlenül fordultam Adonis földi helytartója felé, hogy elrebegjem neki hálámat. Azonban gyorsabb volt nálam, s mire megfordultam, már csak a csukódó ajtót láttam. Hátamra tapadó nedves hajam figyelmeztetett, hogy a zuhogó esőben állok a semmit bámulva. Gyorsan észbe kaptam, majd rohanni kezdtem az udvar hátsó része felé. Kényelmesen

elhelyezkedtem

az

udvar

közepén

elterülő

baldachinos terasz korlátján, magam mellé ejtve az iskolatáskámat. Kicsit megráztam letapadt lófarkam, így nem tűntem annyira ázott verébnek. Gondolataim egymással versengve cikáztak át az agyamon. Arra kútfőből is rájöttem, hogy az új diákok egyikébe botlottam, szó szerint. Tucatnyi megválaszolatlan kérdés kavargott bennem. Érdekelt volna, vajon hogy került oda olyan hirtelen az új diák? Tisztán emlékeztem ugyanis, hogy senkit nem láttam az udvaron, mielőtt beléptem volna az aulába. Talán mégis tévedek – gondoltam, miközben elővettem a kedvenc könyvem a táskámból. Mégsem tudtam a szövegre koncentrálni. A betűk helyett folyton megjelent annak a fiúnak az arca. Ilyen tisztán csillogó kék szempárt még soha nem láttam. És az arca. Hihetetlen mennyire simának tűnt. Vajon milyen lehet megérinteni? Mérgesen csaptam össze a könyvet, majd száműztem a táska mélyére. Csendes nevetés ütötte meg a fülem.

- 10 -

– Szabad? – hangzott fel mögöttem egy kedves hang. – Persze! – hátra sem néztem, úgy válaszoltam. Magamban dohogtam – Már miért ne lenne szabad? Végtére nem az enyém az egész placc. Halk kuncogást hallottam, mire felkaptam a fejem. Meglepődtem, mivel egy újabb ismeretlen diákot pillantottam meg. Mi kereshet itt? Talán lógja az első óráját? A szemem sarkából figyeltem, ahogy elhelyezkedik mellettem a korláton. Magas volt ő is, mint a másik, de más hasonlóságot nem találtam a kinézetükben. Neki sűrű, barna haja volt, ami százfelé meredezett jóképű arca körül. Mozgása olyan könnyed, mint egy gazellának. Vékonynak tűnt, de erőt sugárzott minden rezzenése. Az eső egyre hangosabban dobolt a kőből faragott baldachinon, csendes visszhangot verve az idegen fiú lábának ütemével. Már épp azon gondolkoztam, hogy miként tudnék kínos mosolyokat elkerülve távozni a helyszínről, mikor hirtelen hozzám fordult. – Dewayne McDean vagyok! – mutatkozott be udvarias hangnemben, miközben rám villantotta ragyogó fogsorát. Mosolyára döbbent némasággal feleltem, a gödröcskéket kezdtem figyelni kisfiús arcán. – Emily! – végre megtaláltam a hangom. – Emily. – ízlelgette a nevem óvatosan, majd kissé összevont szemöldökkel folytatta mondandóját. – Szép neved van. Egyszerű kijelentés volt, mégis meglepett. Sose mondta még nekem senki, hogy szép a nevem. Sőt! Bizton állíthatom, hogy több tucatnyi embert tudtam volna mutatni, akiknek még a létezésemről sem volt fogalmuk. – Te új vagy, igaz? – kérdeztem tőle a nyilvánvalót, mire könnyedén felnevetett, majd bólintott. Mivel láttam, hogy több mint hajlandó társalogni, így folytattam a faggatózást. – Messziről jöttetek ide?

- 11 -

– Eléggé – felelte tömören, majd érdeklődő tekintetet vetett rám. – Miért jöttetek ide? – kérdezősködtem tovább, nem törődve vizsgálódó pillantásával. – Nem tetszik, hogy jöttünk? – kérdezett vissza hamiskásan elmosolyodva újra. – Nem kellene, hogy tetsszen? – vontam föl meglepődve a szemöldököm, mire ajkát még szélesebbre húzta. Megcsóválta a fejét, majd az orra alá dörmögte: – Ez aztán érdekes lesz... – Miről beszélsz? – érdeklődtem gyanakodva, mire ő megrázta szerteágazó tincseit. – Nem érdekes! Mesélj inkább a helyről, meg a suliról! – kérte, majd ismét megjelent szája sarkában egy bájos mosoly. – Mit mesélnek rólunk az emberek? Nem igazán értettem. Semmi kedvem nem volt a helyi pletykákat ismertetni vele, miszerint ők hatan valószínűleg egy másik államban elkövetett bűncselekmény miatt szöktek hozzánk. Ez az isten háta mögötti kisváros olyannyira eldugott volt, hogy ideális búvóhelynek tűnt. Újra nevetett, bár nem értettem, min? – Nem hiszem, hogy érdekelne! – feleltem végül félszeg mosollyal arcomon. – A helyieknek igen élénk a fantáziájuk. Ezen a helyen az egyetlen érdekes dolog a könyvtár. Felcsillanni láttam zöld szemeit, tetszett neki az érdeklődésem. Előredőlt, lábait letette a korlátról. Már épp belefogott volna mondandójába, mikor hirtelen megdermedt. Rám nézett, de mégsem engem látott. Mintha egész máshol járt volna lélekben. Aztán az iskola bejárata felé fordult. Úgy tűnt, mintha kissé elsápadna tökéletes árnyalatú bőre, de aztán szemtelen mosoly terült szét rajta.

- 12 -

Arra néztem, és egy lányt láttam közeledni. Tündérien hatott a kinézete. Fél fejjel lehetett magasabb nálam, járása kecses, mint Dewayne-nek. Rövid, szőke haja sűrű fürtökben keretezte bájos vonásait. Ahogy közeledett, én egyre inkább éreztem magam csúnyának és jelentéktelennek. Mikor odaért hozzánk, odaállt Dewayne

mellé,

barna

szemei

azonban

engem

pásztáztak.

Nyilvánvalón egy pár lehettek, mozdulataik teljes összhangban voltak. – Tudom, de kíváncsi voltam! – válaszolt a lány kimondatlan kérdésére Dewayne. Nem értettem, de ez őket láthatóan nem érdekelte. A lány még mindig engem figyelt, őzbarna szemei kíváncsiságról árulkodtak. Bosszúsan összevontam a szemöldököm. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy bazári majom, akitől épp a következő mutatványt várják. Dewayne felnevetett, mintha meghallotta volna a gondolatom, majd barátnőjére mutatott. – Ő itt Angelina! Angie, ő Emily! – mutatott be minket egymásnak, megdöntve ezzel a velem szóba álló emberek rekordját. Félszeg mosolyom Angie tüneményes arcán tükröződött, majd odahajolt, hogy egy barátságos puszit nyomjon az arcomra. Fura volt. Mintha mindig is ismertem volna őket. Képtelen érzés. – Örülök, hogy megismerhettelek! – mondta Angelina vidáman csengő hangján, majd kissé elkomorodva fordult barátjához. – Mennünk kell! Már biztos rájött, mit műveltél! – Nagyon dühös lesz, igaz? – vigyorgott rá pimaszul Dewayne, mintha élvezné a számukra valószínűleg kínos helyzetet. Kíváncsi lettem volna, hogy miről beszélnek? – Bizonyára – hagyta rá Angie, majd elindult a parkoló felé. Még visszafordult a baldachin végénél, hogy rám villantsa tökéletes mosolyát. – Később találkozunk, Emily!

- 13 -

– Ha te mondod – motyogtam utána, mire Dewayne fürkésző pillantást vetett rám. – Akkor később – mondta, majd követte barátnőjét az esőbe. Tűnődve

néztem

utánuk.

Különös

emberek

voltak,

és

természetellenesen szépek. Szegény Angie. Fogalma sem volt, hogy nem lesz később. Hogyan is lehetne, hiszen ha mással is beszélnek a suliból, akkor rájönnek, ki vagyok. Bolond lány – fogják majd nekik mondani – Különc. Nem érdemes rá vesztegetni a drága időtöket! Nagyot sóhajtva vettem a vállamra a táskámat, majd beszaladtam a következő óra helyszínére.

- 14 -

2. BARÁTKOZÁS

A terem előtt találkoztam az egyetlen olyan emberrel, aki talán a barátjának mondhatott. Lizbeth az eminens diákok kevésbé aktív csoportját támogatta, s a szombat esti tombolások helyett boldogan vetette magát a házi feladatokba. Meg tudtam érteni. Mire odaértem már felkészülten vártam, hogy áradozzon az új diákokról. Hiába. Lizbeth meg sem említette őket egész nap. Sőt, senki más sem. Mintha nem lenne bennük semmi különleges. A nap felénél már kezdtem magam kissé paranoiásnak érezni. Miért volt az, hogy senkinek nem keltették fel a figyelmét, míg én majd’ elepedtem, hogy minél többet megtudjak róluk? Biológia óra után összezavarodva indultam az udvarra, hogy folytassam kedvenc könyvem olvasását. Lizbeth hirtelen megragadta a karom a folyosó közepén és nem engedett tovább. Tőlünk nem messze kinyílt egy terem ajtaja, de nem figyeltem, hogy kik jönnek kifelé. Körülvettek

- 15 -

minket a diákok, én meg próbáltam nem feltűnően kirángatni a dzsekim Lizbeth vékony ujjai közül. Ekkor észrevettem Dewaynet. Ő és társai léptek ki a teremből, s láthatóan nem tudták, hogy mihez kezdjenek. Dewayne zöld szemei kíváncsian figyelték, ahogy barátnőm a dzsekimet rángatja. Angie egy Rose nevű lánnyal beszélgetett. Pontosabban hallgatta a csacsogását. Felemeltem a kezem, s tétován mosolyogva odaintettem Dewaynenek. Láttam felengedni, jellegzetes mosolya szétterült csinos arcán. Már indult volna felém, mikor észrevettem a fiút, akibe reggel

botlottam.

Mögötte

állt,

komor

arca,

majdhogynem

ellenséges, ahogy rám nézett. Dewayne mosolya eltűnt, felváltotta valami dühös grimasz. Sajnálkozón pillantott rám, majd sarkon fordult és a többiekkel együtt elvonult a parkoló irányába. Kicsit megalázottan néztem utánunk, de Lizbeth kitartó rángatása nem hagyott gondolkodni. – Mi ütött beléd? – kérdezte csodálkozva egyetlen barátnőm, majd elnézően rám mosolygott. – Tudom, hogy nem érzed, de enned kell! – Óh, ebéd – motyogtam zavartan, mire ő kedvesen átölelte a vállam, és a menza irányába kezdett vonszolni. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet – mondta nekem újra, célozva ezzel egy újabb különös dologra bennem. Volt ugyanis egy fura betegségem: nem éreztem az éhséget. Soha nem voltam éhes, nem is szerettem enni. Az ételek közül az édesség volt az egyetlen, amit – ha eszembe jutott – előszeretettel fogyasztottam. Feledékenységem ára gyakorta az ájulás volt, bár szerencsére az iskolában ritkán esett meg velem. Hála Lizbeth anyáskodó természetének, mivel ő helyettem is észben tartotta ezt a hiányosságomat. Szívembe zártam őt ezért.

- 16 -

Beléptünk a menza zsúfolt forgatagába, majd beálltunk a sor végére. – Ínycsiklandozó. – suttogta nekem Lizbeth, majd kacagott a fintoron, amit vágtam. – Majd viszek neked valamit. Menj, foglalj helyet, különben kénytelenek leszünk állva enni! Ez azért enyhe túlzás volt, hisz nem jártak olyan sokan az étkezőbe; de azért elindultam, hogy becserkésszek egy jobb esésű asztalt. Az ablak mellé telepedtem, mert a tömegben ez volt az egyetlen hely, ami valami teret engedett nekem. Szegény Lizbeth csak lassan döcögött előre a sorral. Diáktársaim reggeli felajzott érzelmei mostanra lecsillapodtak, ezért először észre sem vettem, hogy az idegenek beléptek az étkezőbe. Az emberek szinte észre sem vették őket, én azonban képtelen voltam más irányba fordítani a tekintetem. Gyönyörűek voltak mind az öten. Dewayne és Angie jöttek elől, mögöttük a morc szőke, ahogy magamban elneveztem, a sort pedig még két társuk zárta. Idegesen fészkelődni kezdtem, ahogy elhaladtak előttem. Dewayne és Angie rám sem néztek, csak haladtak kecsesen a tömegben. Csupán a morc méltatott egy ellenséges pillantásra, mielőtt helyet foglaltak a miénktől legtávolabb eső, sarokban álló asztalnál. Lizbeth felé néztem, aki mögé beállt az a két új diák, akiket eddig nem láttam. Már szinte természetesnek vettem a szépségüket. Ők is egy pár voltak, látszott, ahogy egymásra néztek. A fiú magassága meglepően kitűnt a tömegből, szinte átlátott az előtte elvonuló emberek feje felett. Hosszú, barna haja volt, amit lazán fogott össze a tarkóján. Mélyen ülő, sötét szemei ridegen nézték a menza kínálatát. Vékonyabb volt, mint a másik két fiú, karját a mellette álló angyali lány ölelte szorosan, mintha attól félne, hogy el kell szakadniuk egymástól.

- 17 -

A lány alig különbözött Angietól, nem volt olyan magas. Derékig érő, tejfölszőke haja szöges ellentétben Angieétól egyenesen omlott a vállára. Macskaszemei legalább olyan zölden fénylettek, mint Dewayne–é. Lelkesen válogatott a fémtálcákra, mindenből egy adagot. Újra a sarokban álló asztal felé néztem, de gyorsan le is sütöttem a szemeim. A morc szőke kéklő tekintetével találkozni – még ha csak egy pillantásról is volt szó – zavarba ejtő volt. Mikor újra felmertem nézni megnyugodhattam, mivel a fiú már más irányba figyelt. – Meghoztam a túlélésünk fegyverét! – hangzott fel mellettem Lizbeth boldog hangja, majd csendesen lepakolta a saját és az én tálcám is. Kérdőn vontam fel a szemöldököm. Túl sok ételt halmozott elém, ezért automatikusan eltoltam magam elől. Ő azonban hajthatatlan volt. – Nem, nem! Tessék kiválogatni, ami jó lesz, majd a többit bevállalom. – A zöldség az enyém, azt lebírom gyűrni. – alkudoztam vele, de határozottan megrázta vörös fürtjeit. – Kevés! Azzal nem bírod ki a délutánt – jegyezte meg, majd mikor látta értetlenségemet, hozzátette. – Mary nem végez a suliban, mire hazaérsz. Te pedig el fogod felejteni megint, és mire a nővéred otthon lesz, addigra megint ájultan heversz a szobád teraszán. – Néha bosszantó a memóriád! – morogtam barátságtalanul, majd magam elé húztam még egy szelet húst is a zöldség mellé. – Fehérjével rendben lesz, anyuci? – Várj csak! – mondta, eleresztve a füle mellett az ugratásomat. Egy csokit húzott elő a zsebéből, és nagyot kacagott felcsillanó szemeim láttán. – Igen, így már rendben leszel!

- 18 -

– Kösz! – mosolyogtam rá, aztán nekiláttam, hogy elpusztítsam a tányérom tartalmát. Minden tökéletesen ízetlen volt számomra. Ennyi erővel cipőtalpat is rághattam volna, nem éreztem volna a különbséget. Nem is bírtam mind megenni. Az első pár falat után feladtam, és engedtem a csokoládé csábításának. Imádtam az édességet, talán azért, mert ez volt az egyetlen, aminek éreztem az ízét. – Milyen furák az új diákok. – jegyezte meg Lizbeth minden átmenet nélkül, és egy adag sült húst rakott a szájába. – Úgy találod? – érdeklődtem közömbösséget színlelve. Miközben haraptam egyet a csokimból az imént említettek felé fordultam, akik teljesen belemerültek a beszélgetésbe. Bizarr volt észrevennem, hogy ők is csak csokoládét esznek. – Igen, nagyon furák! – folytatta Lizbeth, mikor lenyelte a falatot. – Cornel Adams azt mondta, hogy Mercedes próbált velük barátkozni, de ők nem foglalkoztak vele. Mikor találkoztál te olyan emberi lénnyel, akit hidegen hagyott az a csaj? Mercedes Phleming volt az egész gimnázium üdvöskéje. Tökéletesen kidolgozott, feszes teste, hosszú, fekete haja, hibátlan vonásai voltak. Valóban nem létezett olyan ember, akire ne lett volna valamilyen hatással. – Azért ez nem olyan fura. – vetettem ellen, miközben a morc szőkét figyeltem. – Mindnek van párja. Talán ezért nem érdeklődtek Mercedes iránt. – Nem hinném, hogy ez az oka. – folytatta a témát Lizbeth, s szeplős arcán aggodalom suhant át, miközben ecsetelte nekem az elméletét. Aurája egészen beszürkült a kellemes lilából, ami eddig körülvette. – Hiszen a lányok is átnéztek rajta. Amúgy Cornel azt mondta, hogy arra a nagydarabra mozdult rá, de ő könnyűszerrel

- 19 -

lekoptatta. Pedig neki nincs senkije. Mercedes még nem döntötte el, hogy utálja őket, vagy tovább próbálkozzon? – Hogyhogy? – érdeklődtem kíváncsian. – Túl jó kocsijuk van – mosolygott huncutul Lizbeth, mire a szemem forgattam. Így már érthető. Mercedes csak azokkal az emberekkel került szorosabb kapcsolatba, akik elég méltók voltak az ő társadalmi rangjához. Az édesapja volt a helyi polgármester, amivel együtt járt a kötelező báj, udvariasság, és természetesen akkora arrogancia, hogy másnak már rég kidurrant volna tőle a koponyája. Észrevétlenül megérintettem Lizbeth kezét, mire a szürke köd végre oszlani kezdett körülötte. Elmosolyodtam, s tovább hallgattam a csipogását. – Téged figyelnek. – mondta Lizbeth egészen halkan, az idegenek felé intve a fejével. Épp időben néztem feléjük ahhoz, hogy lássam elfordulni őket. Egyszerre álltak fel az asztaltól, idegesítően nagy volt közöttük az összhang. Még Dewayne sem mosolygott, ahogy kifelé táncoltak a menzáról. Tudni szerettem volna, hogy érzik magukat? Az ő aurájuk mindig fehér volt, mindegy mikor találkoztam velük. Vajon csak álarc ez a tökéletesség? Az nem lepett meg, hogy Dewayne és Angie nem köszöntek, vagy nem jöttek oda. Tudtam, hogy így lesz, de azért rosszul esett. Mint, ahogy a morc szőke ellenséges kisugárzása is, főként, hogy nem szolgáltam rá. Bár némiképp megnyugtatott, hogy Mercedes felé is ilyen érzelmeket mutatott. Megnéztem volna az arcát, mikor kosarat kapott. – Mit mosolyogsz? – kérdezte Lizbeth, miközben elraktuk a tálcáinkat a többi közé. Átvágtunk az egyre üresedő menzán, hogy elinduljunk a következő óránkra, ami történelem volt.

- 20 -

– Azon töprengtem, vajon milyen tanár tuszkolja a tudást a fejünkbe idén? – Töriből? – kérdezte, mire a szemem forgattam. Lizbeth mosolygott. Tudta, hogy utálom a diák szlenget, azonban azzal is tisztában volt, hogy neki elnézem. – Az új diákok közül hárman testvérek, és az ő apjuk lesz a történelemoktató. Ez így megfelelt? – Igen, nagyjából – feleltem, de az agyam leragadt néhány információnál. Míg elértünk a teremhez, kifaggattam Lizbeth –t mindenről, amit az újakról tudott. Kiderült, hogy Dewayne, a morc szőkével – barátnőm szerint Aaronnak hívják –, és a hosszabb hajú lánnyal – Emmaline – testvérek. Az ő papájuk, Charles McDean lesz a történelem tanár idén. Azt már tudtam, hogy Dewayne barátnője Angelina, ezt azonban nem kötöttem Lizbeth orrára. A baldachin alatt történő jelenetet bölcsen magamban tartottam. Emmaline párját, aki toronymagasan nézett fekete szemeivel Cade Johnsonnak hívták. Mint kiderült Charles McDean kitűnő barátságot ápolt Mr. Johnsonnal, akin egyszer segítettem. Ez magam sem tudom, miért, de frusztráló érzéssel töltött el. Letelepedtünk Lizbeth-szel az utolsó sorban. Még el sem helyezkedtünk, mikor belépett Charles McDean. Öles léptekkel vonult a tábla elé, majd szemügyre vette magának az osztályunkat. Persze ő is magas volt, de közel sem olyan szép, mint a gyerekei. Egykor barna hajába már jócskán vegyültek ősz szálak, mely kiemelte markáns, napbarnított vonásait. Széles vállai voltak ugyan, de meg sem közelítették Aaron termetét. Elpirultam, ahogy eszembe jutott, milyen könnyedén tartott a karjaiban, pedig elég nagy hévvel ütköztem neki. – Emily Normon?

- 21 -

Hallottam a nevem. Beletelt pár másodpercbe, hogy rájöjjek: az új tanár tart névsorolvasást, a nevek berögzítése miatt. Csendesen kinyögtem egy „jelent”, hogy aztán visszavonuljak néma figyelővé. Egy dallamot dúdoltam gondolatban, ez megnyugtatott. Charles McDeannek kellemes basszusa volt, könnyű volt nem figyelni rá. Az óra hamarabb véget ért, mint szerettem volna. Lizbeth – más okokból ugyan, de – osztozott csalódottságomban. Úgy gondolta, ez volt a legfenomenálisabb történelem óra, mióta ebbe az iskolába járt. Tudtam, hogy túloz. Némán sétáltunk a parkolóig (végre kisütött a nap), ahol már várakozott Lizbeth bátyja, Ron. Régi furgonjuk volt, szinte csak a rozsda tartotta össze, én mégis irigykedve figyeltem. Bármit megadtam volna, csak ne kelljen még egyszer végigmásznom a hosszú úton haza vagy a suliba. Morcosan sóhajtottam. – Mi a baj? – érdeklődött Lizbeth kedvesen, de én csak csóváltam a fejem. – Semmi. – Hazavigyünk? – faggatózott, kitalálva ezzel gondolataimat, mire nemet intettem. Tudtam, hogy az ellenkező irányba laknak, legalább olyan messzire, és a furgon is zabálta az üzemanyagot. Nem akartam, hogy miattam verjék magukat pluszköltségbe, mikor egyébként sem vetette fel őket a pénz. – Nem, kösz. Tudod, hogy szeretek sétálni – mondtam neki, mint ahogy mindig, s reméltem, hogy nem veszi észre a füllentésem. – Biztos? – nézett rám kételkedve, miközben tett egy tétova lépést a furgon felé. – Persze, menj már! – mosolyogtam rá, és a kocsi felé intettem. – Ront mindjárt szétveti a méreg!

- 22 -

– Jön nekem eggyel, mert helyette csinálom a házimunkát – vont vállat, de azért búcsút intett, s bemászott a kocsiba. Figyeltem, ahogy elporzik a fekete furgon. Keserűen sóhajtottam, majd elindultam az órás sétámra hazafelé. Így már nem bántam, hogy sütött a nap. Kényelmetlen lett volna csatakosan cuppogva menetelni. Már legalább tíz perce gyalogoltam, mikor egy autó lassított mellettem. Életemben nem láttam még ilyen modern autót. Porsche formája volt, sötétkék metálfényén visszatükröződött a ragyogó napfény. Ámulva figyeltem lassítását, majd némán leereszkedő sötétített ablakát. Az anyósülés felől Dewayne hunyorgó ábrázata bukkant elő. – Szia! Elvigyünk? – érdeklődött kedvesen, de nem bírtam magam rávenni a válaszadásra. Az autó mélyéből visszhangzott nevetése, mire rádöbbentem, hogy a testvérei valószínűleg a többiekkel együtt ott ülnek. A gondolat, hogy Dewayne morcos bátyjával kell egy légtérben lennem kétségbe ejtett, ezért gyorsan megráztam a fejem. – Nem, kösz! – bosszúságomra a hangom megbicsaklott, de azért elszántan folytattam. – Már nem lakom olyan messze, és egyébként is: szeretek sétálni! – Nem kell félned Aarontól! – jelentette ki Dewayne szemtelen mosollyal arcán, mire csendes horkantás hallatszott a sofőr oldala felől. Fülig vörösödtem, s újra felmerült bennem a gondolat, hogy ez a fiú talán olvas a gondolataimban. Még hogy nem kell félnem – gondoltam magamban. – Inkább rettegnem! Lelki szemeim előtt megjelent Aaron lenéző, rideg pillantása, amivel szemügyre vett az ebédlőben, mire megborzongtam. Sikerült valamivel határozottabban nemet intenem.

- 23 -

– Kösz, de tényleg jobb, ha gyalog megyek! – Akkor, viszlát, holnap! – búcsúzott sajnálkozva. Épphogy visszadugta fejét az ablakon, a motor felbőgött, a következő pillanatban pedig kilőtt a Porsche.

- 24 -

3. KÜLÖNÖS ÁLOM

Harmincöt perc múlva értem haza. A lábaim tiltakozva engedelmeskedtek az agyam parancsának, felcaplattam takaros, halványkék házunk verandájának lépcsőjén. Áthatoltam a bejárati ajtó zárjának okozta akadályon, s egy pillanatra lerogytam az előszobai fonott székbe. Zsibongtak a végtagjaim, mikor pár perc lusta ejtőzés után besétáltam

a

konyhába.

Meg

akartam

lepni

Maryt,

ezért

elhatároztam, hogy valamelyik kedvencét készítem vacsorára. Bolognai mellett döntöttem, mivel azt mindketten szerettük, ráadásul baleset nélkül elbírtam készíteni. A főzés nem tartozott az erősségeim közé. Kezet mostam, majd egy lábasba vizet tettem a gázra. Egy másikban a darált húst rottyantottam össze a szósszal, és a kis konyhában hamarosan ínycsiklandozó illatok kezdtek szállingózni. Azon tűnődtem, vajon az ízek miért nem olyanok, mint az illatok?

- 25 -

Akkor talán én is nagyobb hévvel vetném magam a vacsorámra. Mióta az eszemet tudtam nem éreztem az ízeket. A szüleim orvosokhoz vittek, – génhibára gyanakodtak –, akik megállapították, hogy az agyam nem működik megfelelően. A fejemben a szerotonin és a noradrenalin – amelyeknek a mennyiségétől függ az íz érzékelés – nem működtek megfelelően. Az éhségérzet hiányát ezzel hozták összefüggésbe, belém tukmáltak milliónyi étvágy javítót, vitamint – eredménytelenül. Az édesség iránti olthatatlan vágyamat már meg sem próbálták megfejteni. Ennyiben maradtunk. Evés után elmosogattam, majd fogtam a táskám, és felvonultam a lépcsőn a szobámba. Az egész ház kicsi volt, mégis a szívünkhöz nőtt. Mary felségterülete volt az egész földszint – nem volt bejárásom az ő egyetlen szobájába, így ő sem merészkedett az én emeleti birodalmamba. A közös terület volt a konyha, és az emeleten a fürdőszoba. Igyekeztünk úgy élni, hogy ne zavarjuk meg egymás privát szféráját. Szegény Mary. Nem lehetett könnyű dolga, mikor tíz évvel ezelőtt rámaradt a gyámságom gondja. Szüleink köztiszteletben álló emberek voltak, meghitt családi életet éltünk, míg egy nap autóbalesetet szenvedtek. Mary akkor volt huszonkét éves, én nyolc múltam. Összetörtem, szenvedtem anyám hiányától, de a nővérem végig mellettem állt. A gyász mind a négy fázisán átestem, míg Maryn semmi nem látszódott. Egy könnycseppet sem ejtett a temetés szervezése közben, alatta, vagy utána. Erős volt, és azt hiszem akkor vált felnőtté. Az összecsiszolódásunk nem ment zökkenőmentesen, de mára már kitapasztaltuk, hogy mire harap a másik. Szerettem a nővéremmel élni. Remekül kiegészített engem, mivel imádott fecsegni. Egy egyszerű cipővásár is úgy lázba tudta hozni, hogy

- 26 -

képes volt órákat beszélni róla. Ma volt az első tanítási nap, kíváncsi voltam, vajon meddig fog tartani a beszámolója? Nem kellett sokáig várnom. Hallottam csukódni a bejárati ajtót, majd nemsokára felcsendült nővérem szeretett hangja. – Mily! Megjöttem! – Jövök! – kiáltottam vissza, majd félretéve a matek leckét lerobogtam a lépcsőn. Legnagyobb ámulatomra Mary nem volt egyedül. Charles McDean toporgott a konyha ajtajában, elegáns öltönye kirítt szegényes, noha tiszta otthonunkból. Mary sugárzó mosollyal köszöntött,

aurája

zavart kékben tündöklött,

ahogy próbált

természetesnek hatni. Megfogtam remegő kezeit, hagytam, hogy arcon csókoljon, s ennyi elég volt ahhoz, hogy megnyugtassam. – Jó estét, Mr. McDean! – köszöntöttem barátságos mosollyal a férfit, majd a hozzá közelebbi székre mutattam. – Nem ül le? Marad vacsorára? Csöndes nyugalommal nézett rám – igyekeztem elárasztani őket ezzel az érzéssel, de Mary esetében nem volt könnyű dolgom. Még soha nem láttam a nővéremet ennyire idegesnek. Charles McDean fürkészőn figyelt, majd kis bizonytalanság után helyet foglalt nálunk. Mosolyognom kellett, annyira kirívóan hatott a kopott, sárga falak között, a használt bútoraink környezetében. – Képzeld Mily, Mr. McDean felvett engem hazafelé jövet! Hát, nem kedves tőle? – kérdezte Mary, miközben bekészítette a kávét a gépbe. – De igen, nagyon kedves! – feleltem merengve, majd megfogtam vállait és leültettem a másik székre. Attól tartottam, hogy ha nem teszek valamit, menten összecsuklik. Elfojtottam előtörni készülő

- 27 -

mosolyomat, aztán hátat fordítva nekik vártam, hogy elkészüljön a kávé. – Nagyon helyes házatok van, Mary! – jegyezte meg Charles mély hangján, mire a nővérem idegesen felvihogott. Égnek emeltem a szemeim. Mary szinte soha nem járt randizni. Mindig ilyen furcsán reagált, ha olyasvalakivel beszélt, aki szimpatikus volt számára. Halk mormolássá olvadt a beszélgetésük. Végre lejött a kávé, én pedig szórakozottan készítettem két csészébe. – Mit tehetek bele, Mr. McDean? – érdeklődtem jól nevelten, gondoltam ezzel tartozom a nővéremnek. Szavaimra a férfi elmosolyodott, majd cinkosan közelebb hajolt hozzám. – Feketén iszom, de az iskola falain kívül szólíthatnál Charlesnak, ha nem bánod? – mondta, én meg nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy csak ugrat? Vállat vontam, majd elé tettem a csészéjét. Mary sok cukorral, és kis tejjel szerette. Megcsináltam neki is, mert minden próbálkozásom ellenére a kezeinek remegése tovább folytatódott. – Nem bánom, Charles! De azért fura lesz! – jegyeztem meg óvatosan, mire csendesen felnevetett. – Pedig jobb lesz, ha megszokod! – Úgy tervezi, hogy gyakori vendég lesz mifelénk? – puhatolóztam finoman, de láttam Mary arcát. Ennél kékebb színeket még senkinél nem volt alkalmam megfigyelni. Barna szemeivel szemrehányó pillantást küldött felém, de Charlest úgy tűnt, nem zavarja a megjegyzésem. – Ha már így rákérdeztél: igen, úgy tervezem! Amikor azt hittem, Mary ennél jobban nem lehet zavarban, tévedtem. Arca olyan vörös volt, hogy már attól féltem sisteregni kezd, gyorsan a vállára tettem nyugtató kezeim. Kicsit segített,

- 28 -

alábbhagyott a remegése, s végre – aznap este először – ki tudott mondani egy épkézláb mondatot. – Szóval, honnan érkeztek hozzánk, Charles? – Elég messziről. – vonult vissza a férfi, sötét szemei hirtelen zárkózottá váltak. Már nem csupán a nővérem érzelmeit kellett kordában tartanom. Fürkésző pillantást vetettem a férfira, de mintha észrevette volna, érzelmei gyorsan rendeződtek. – És pontosan hány gyermeke is van? – faggatózott tovább Mary. Láthatón semmit nem észlelt újdonsült barátjának megingásából. Továbbra sem szóltam, csak csendesen figyeltem őket. – Pontosan egy sincs! – felelte kedves mosollyal Charles, majd türelmesen magyarázni kezdett. – A feleségem meghalt tíz évvel ezelőtt egy balesetben. Nem sokkal ezután fogadtam örökbe Aaront, Dewaynet, és Emmalinet. Cade és Angelina később csatlakoztak a családunkhoz, mivel ők nem tartoztak a testvérekhez. – Nem nehéz ennyi tinédzserrel? – érdeklődött huncut mosollyal a nővérem, majd magyarázatképpen felém bökött a fejével. – Nekem könnyű dolgom van vele, mert nem sok vizet zavar. Hé... Játékosan belebokszoltam a vállába, mire gyöngyöző kacajra fakadt. Charles megmosolygott minket, úgy tűnt, őszintén kedveli Maryt. – Nos, az én gyerekeim meglehetősen érettek – jegyezte meg csendesen Charles, s úgy tűnt, mintha mulatna magában. Éppen eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, már csak a gyertya hiányzik a kezembe. Egy elefánt sem lett volna jobban útban, a szűk konyhában. Látványosan ásítottam egy nagyot, majd nyújtózkodva indultam a lépcső felé. – Én visszavonulok, Mary! Van még egy kis leckém, és holnap még mindig iskola. – hogy a búcsúm még hatásosabb legyen még a

- 29 -

szemem is megforgattam, ahogy rendes tinedzserhez illik, mikor az iskoláról beszél. – Minden rendben? – kérdezte Mary aggódva, mire bólintottam. – Rendben. Akkor jó éjt! –

Jó

éjszakát,

Charles!

–

köszöntem

kedvesen,

majd

megkönnyebbülten indultam el a lépcsőn fölfelé. Fullasztó volt már az a rengeteg visszafojtott érzelem. Beértem biztonságot nyújtó szobámba, s ruhástól elterültem az ágyon. Kimerített az egész nap, rögtön mély alvásba zuhantam. Álmomban egy tisztáson álltam. Olyan mértékű félelmet éreztem, mint soha addigi életem során. Megborzongtam, s kis időbe beletelt, hogy rájöjjek: nem a saját félelmemet érzem. Hátranéztem, s megdöbbenve vettem tudomásul, hogy McDeanék kis családja áll mögöttem földbe gyökerezett lábbal. Gyönyörűek voltak, de valahogy furábbak, mint azelőtt. Dewayne eszméletlenül hevert a földön, feje Angie ölében. Ott volt Cade is, aki vicsorogva bámult rám. És Emmaline volt a legkülönösebb. Tejfölszőke haja úgy lebegett sápadt arca körül, mintha víz alatt lenne. Vékony karjait széttárta maga előtt, mintha védelmezni szeretné testvéreit tőlem. Éktelen ordítást hallottam, mire rémülten megpördültem a tengelyem körül, hogy szembetaláljam magam minden rémálmom legfélelmetesebb teremtményével: egy vérfarkassal. Rájöttem, hogy McDeanék nem tőlem rettegtek, hanem ettől a fenevadtól. Az Állat legalább három fejjel volt magasabb nálam, egy ugrásnyira állt tőlem. El kellett volna rohannom sikoltozva, mégsem mozdultam. Lehunytam a szemeim, majd úgy tártam szét a karom, ahogy Emmaline-től láttam az imént. A vérfarkas felénk ordított, bűzös leheletét éreztem az arcomon, de nem törődtem vele. Kizártam a külvilágot, és egy pozitív, megnyugtató érzést kezdtem sugározni a szörnyeteg felé.

- 30 -

A vicsorgás először erősödött, mintha küzdene az érzelem ellen, aztán csend lett. Üres némaság ölelt körül. Kinyitottam a szemem, és a vérfarkas nem volt sehol. A hátam mögé néztem, de senki nem volt ott. Egyedül álltam a tisztáson, de tudtam, hogy van még ott valaki. Bizonytalan lépést tettem előre, mikor neszt hallottam oldalról. Odakaptam a fejem, de már késő volt. A fenevad letepert, s a húsomba vájta éles fogait. Sikoltva, verejtékben fürödve ébredtem. Szívem hevesen kalapált a mellkasomban, mintha ki akarna törni onnan. Már pirkadt. A nap halovány sugarai bekúsztak redőnyöm apró rései között, s rávilágítottak a szobámban szállingózó porszemekre. Beletelt néhány percbe, mire úrrá tudtam lenni ziháló légzésemen. Az álmom olyan eleven volt, mintha valóban megtörtént volna. Charles kivételével az összes McDean szerepelt benne – gondoltam, majd továbbfűztem magamban. – És Aaron? Vajon ő melyik volt? A fenevad, aki a végén rám támadott. Nem, ráztam meg határozottan a fejem. Sosem bántana, egyikük sem. Ezzel a megnyugtató gondolattal vonultam el zuhanyozni, a földszintről felszűrődött a rántotta illata, amire elfintorodtam. Egy ilyen éjszaka után jobban esett volna egy hatalmas tábla csokoládé. A forró zuhany viszont gyógyír volt fárasztó álmomra, sokkal frissebbnek éreztem magam. Magamra húztam kedvenc farmerom, majd találomra előkaptam a fiókból egy kék testhezálló pólót. Mosolyogva

caplattam

le

a

lépcsőn,

s

legnagyobb

megdöbbenésemre beszélgetés hangjai szűrődtek ki a konyhából. Összevontam a szemöldököm. Ki lehet az ilyen korán reggel? Döbbenetem csak fokozódott, mikor az előző esti vendéget pillantottam meg a reggelit falatozva. Charles már nem volt olyan fáradt, mint tegnap, öltönyét az előző napi szürkéről sötétkékre cserélte. Ez megnyugvással töltött el, legalább biztos, hogy nem

- 31 -

töltötte itt az éjszakát. Mikor beléptem alaposan szemügyre vett magának, s hirtelen úgy éreztem, talán a gyerekei már említettek neki otthon. Mary a tűzhely mellett foglalatoskodott, aztán mosogatott. Megmosolyogtatott a szituáció családias hangulata. – Jó reggelt! – üdvözöltem őket óvatos mosolyom kíséretében. Mivel mindkettőjük aurája nyugodt volt, így legalább ilyesfajta megmozdulásokat nem kellett kifejtenem. Mary sugárzott, ahogy odatette elém a reggelit. – Jó reggelt! Hogy aludtál? – érdeklődött csevegő hangnemben, majd megállt a székem mellett, s fürkészőn nézett rám. – Remekül – füllentettem, mire bosszúsan megcsóválta a fejét. – Nem álmodtál semmit? Kiabáltál – jegyezte meg, s gyanakvó szemeit nem vette le rólam. Zavaromban elpirultam. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet a történelem tanárom előtt elemezni különös álmaimat, ezért újra nemet intettem. – Nem emlékszem. Nekem úgy tűnt, hogy jól aludtam – mondtam kissé cinikusan, majd tessék-lássék ettem pár falatot a rántottából. Charles engem figyelt, de nem szólt semmit. – Kérsz csokit? – kérdezte Mary mosolyogva, majd felcsillanó szemmel bólintottam. Mikor észrevette Charles kíváncsi tekintetét, magyarázatképp hozzáfűzte. – Nem szeret enni, nem érez éhséget. Az egyetlen, aminek szereti az ízét: a csokoládé. – Mary, kérlek...– néztem rá esdeklőn. – Nem hiszem, hogy Charlest érdekelné az étkezési szokásom. Mielőtt a nővérem felelhetett volna elkezdett csipogni a konyhai vekker, ez jelezte, hogy indulnunk kell. Fogtam a csokim, elrejtettem a táskámba, majd a dzsekim felé igyekeztem.

- 32 -

– Mily! – szólt utánam Mary, s újra felöltötte zavart kék auráját. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mit szeretne mondani. – Charles volt olyan kedves, és megállt munkába menet, hogy felajánlja: elvisz minket az iskolába. – Klassz, de én inkább sétálok, ha nem gond – mondtam, mert eszembe jutott, hogy milyen ostobán néznék ki, ha az új történelem tanár kocsijából szállnék ki a suli előtt. Már a gondolatra is égni kezdett az arcom. – Kitehetlek az iskolától ötpercnyire, ha gondolod – jegyezte meg Charles, mintha olvasott volna a gondolataimban. Mary rám nézett azzal a bizonyos hát nem édes? Pillantásával, de én határozottabb voltam. – Nem, de azért köszönöm! Gyors hátraarcot csináltam, és kimasíroztam az ajtón. Elsuhantam Charles Land Rover Defenderje mellett, mely legalább olyan gyönyörű sötétzöld metálfénnyel csillogott, mint Aaron kék Porschéja. Puccos alakok, gondoltam magamban dohogva, majd fülembe helyeztem Mp3 lejátszóm fülhallgatóját, és nekivágtam szokásos sétámnak.

- 33 -

4. Mercedes mérge

Tökéletesen átlagos második tanítási nap volt, mégis valahogy más. Míg gyalogoltam az iskola felé valamiféle izgatott várakozás fogott el. Először nem is értettem. Szerencsére az út elég hosszú volt ahhoz, hogy elemezhessem magam. Mikor rájöttem, majdnem hasra estem a saját lábamban. Aaron McDean. Miatta vártam annyira, hogy beérjek a suliba. Mazochista lettem? Hiszen még csak figyelemre sem méltat, vagy ha mégis, abban sincs semmi jó. Gondolataimba mégis minduntalan visszatért a kellemes érzés, mikor az esőbe a karjaiban tartott. Szemeim előtt egyfolytában kiolvashatatlan tekintete lebegett. Megborzongtam újra és újra, mikor bevillant az ebédlős jelenet, ahol viszont ridegen méregetett. Hirtelen

gumik

éles

csikorgására

lettem

figyelmes,

ez

visszarángatott a valóságba. Felnéztem, és Mercedes Phleming gonoszul vigyorgó ábrázatával találtam szemben magam, amint

- 34 -

szándékos lassúsággal hajt be előttem a parkolóba. Nem sokon múlott, hogy a lábam lett a fekvőrendőr. Kikapcsoltam az Mp3 lejátszómat, így hallhattam lenéző szavait, melyet legújabb talpnyalójának, Rose Pointnak intézett. – Nem értem, hogy apám miért enged mindenféle jöttmentet ebbe az iskolába járatni. Már mondtam neki, hogy aki nem rendelkezik megfelelő egzisztenciával, annak nyisson egy másik iskolát! – fekete szemeit ridegen rám villantotta, majd hátradobva dús fekete haját beparkolt a számára fenntartott helyre. Tűzpiros Volvoja nem tűnt ki annyira, mint szerette volna, McDeanék Porschéja már ott kéklett mellette. Minket figyeltek. Pechemre valószínűleg hallották Mercedes beszólását. Lesütöttem a szemeimet, nem akartam látni, hogyan reagáltak az érkezésemre. Azt még hallottam, amint gyűlölt évfolyamtársnőm negédesen üdvözli Aaront. A tornaterem előtt már várt rám Lizbeth. Még a csokinak sem tudtam örülni, amit kedveskedve nyújtott át nekem. Észrevette, hogy nem vagyok társalgós hangulatban, ezért a továbbiakban nem kereste a társaságomat. Csendes megalázottságomban töltöttem a délelőttöt, bár a legszívesebben sírva elrohantam volna. Nem tettem. Eljött az ebédidő.

Nem

volt

semmi

hangulatom

bájologni

bárkivel,

gumitalpakat legyűrni a torkomon pedig még kevésbé, így inkább az udvar felé vettem az irányt. Rossz ötlet volt. Mercedes és bandája kedvenc helyemen rostokoltak, s úgy tűnt, remekül szórakoznak. Késő volt visszafordulnom, mivel észrevettek. Elhatároztam, hogy levegőnek nézem őket és méltóságteljesen elvonulok mellettük. Magamhoz szorítottam a tankönyveimet, vállamra húztam a táskám, mély levegőt vettem, és elindultam.

- 35 -

Közel jártam hozzájuk, mikor feltűnt, hogy telve vannak negatív érzelmekkel. Megszaporáztam a lépteim, de késő volt. Mercedes egyik nagydarab haverja – nem emlékeztem a nevére – úgy tett, mint aki el akar menni mellettem, azonban széles vállával fellökött. Esetlenül megtartottam az egyensúlyom, könyveim szétszóródtak a nedves talajon. Igyekeztem tudomást sem venni a hangos vihogásról. Nem törődtem a vállamban a fájdalomról (bár biztos voltam benne, hogy még napokig érezni fogom), és csendben lehajoltam összeszedni a cuccaimat. Nem néztem fel, így nem láthattam, de érzékeltem, hogy körbefognak. Legalább öten voltak monstrumok, meg Mercedesszel még két lány. Sikoltva akartam elrohanni, úgy éreztem még kínosabb volna, ezért inkább maradtam. Növekvő gombóccal a torkomban vártam, hogy mi fog kisülni ebből a helyzetből. – Emily Normon – csendült fel negédesen Mercedes hangja, érzéki ajkán gonosz mosoly játszott a napfényben, ahogy utat engedtek neki oszlopos barátai. – Mit keresel te itt? Nem a női mosdót kellene takarítanod? Vagy azzal már készen vagy? Szorosan összezártam a számat, majd megfordultam, hogy elmenjek. Inkább a menza, mint ez. Utamat két fiú a focicsapatból elzárta, mire kénytelen-kelletlen újra Mercedes arcába néztem – Mit akarsz, Mercedes? Apuci nem vett neked plüsscicát, amivel játszhatnál? – gúnyolódtam tehetetlenül, mire dühös fény villant a lány tökéletesen kihúzott sötét szemeiben. – Hagyj elmenni! Jobb dolgom is van, mint a rikácsolásod hallgatni! Igyekeztem nagyon határozottnak mutatkozni, ám hangom cserbenhagyott, és az utolsó mondatnál megbicsaklott. Mercedes is észrevehette, mivel diadalmas mosoly terült szét az arcán. Hallottam már olyanokról, akik valahogy ugyanígy botlottak ebbe a csoportba,

- 36 -

és a kórházban kötöttek ki. Mercedes persze megúszta, hisz a papája befolyása hosszúra nyúlik. Éreztem, hogy a két fiú, akik mögöttem álltak, megragadták a két karom, mire a könyveim újra a sárba landoltak. Most már valóban bepánikoltam. – Majd én megtanítalak, hogyan kell tisztelni egy magasabb rangbéli embert – sziszegte Mercedes. Csinos arcát eltorzította a harag, lendült a keze, s pofonja nagyot csattant az arcomon. Próbáltam szabadulni, de a monstrumok erősen tartottak. Elég megalázó volt, nem akartam mást, csak hazamenni, hogy kibőghessem magam. Túl sok volt a gyűlölet, ami áradt belőlük. Mercedes már a következő ütésre emelte a kezét, mikor hirtelen eltűntek a karomat szorító kezek. Egyensúlyomat vesztve a földre estem. Kezem akaratlanul égő arcomra tapadt, ahol valószínűleg ott piroslott

Mercedes

ujjainak

lenyomata.

Dulakodás

hangjait

hallottam, majd Mercedes sikoltott. Felnéztem, hogy lássam, mi történik. Aaron McDean magasodott fölém, kék szemei egészen elsötétültek a dühtől. A két monstrumot figyelte, amint azok sántikálva haladtak a menza felé. Mercedes mérgesen dobbantott, értetlenül fordult örömének megfosztója felé. – Mi a fene ütött beléd? Tiszteletet kell tanulnia! – sziszegte Aaron szemei közé, majd döbbenten figyelte, ahogy a fiú hátat fordított neki. Aaron megragadta a karomat, s határozott gyöngédséggel felhúzott a sárból. A fejem kissé kóválygott a hirtelen események miatt, de azért össze tudtam szedni a könyveimet. Mikor mindenem megvolt, Aaron kivette kezemből a cuccaimat, átkarolta a derekamat, és el akart vezetni a parkoló irányába. Mercedes döbbenten felhúzott szemöldökkel állta el az utat.

- 37 -

– Mit akarsz te tőle? – szinte köpte a szavakat, ahogy kérdezte a fiútól. Már-már hisztérikusan viselkedett, majd megvetően mutatott rám. – Ez csak egy csóró csöves! Éreztem, ahogy Aaron teste megfeszül mellettem, hangja csupán csendes fenyegetés volt, mikor megszólalt. – A kisujja is többet ér nálad! – mondta, majd félretolta az útból a holtra vált Mercedest. Fél kezét a derekamon tartva terelt a parkoló irányába, én meg szótlanul, kissé kótyagosan lépkedtem mellette. Az ebédidő a vége felé járhatott, mivel a diákok egyre nagyobb létszámban szivárogtak ki a menzáról. Többen döbbenten figyeltek minket, ahogy odaérünk a sötétkék Porsche mellé. Aaron – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – betette a cuccaimat a hátsó ülésre, majd várakozva rám emelte még mindig sötéten ragyogó szemeit. – Jól vagy? – érdeklődött lágyan. – Persze – feleltem lazán, de éreztem, hogy az ütés még mindig égeti az arcomat. Odanyúltam, forró volt a bőröm. Zavartan néztem megmentőm szemeibe. – Nem hittem, hogy Mercedes ilyen nagyot tud ütni. Aaron egy pillanatig rajtam felejtette tűnődő tekintetét, majd tétován megérintette az arcomat. Keze kellemesen hűvös volt, jólesően hatott sajgó bőrömre. Szívverésem, légzésszámommal egyetemben a duplájára ugrott. Képtelen helyzet volt, ahogy ott álltunk egy végtelennek tűnő pillanatig, s azt kívántam, bár örökké tartana. Aztán – túl hirtelen – elengedett, és kinyitotta előttem a Porsche ajtaját. Csodálkozva néztem rá, mire tökéletes arcán megjelent egy gunyoros mosoly. – Nincs kedved lógni velem? – úgy kérdezte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- 38 -

Jóképű volt, ahogy hunyorgott a nap erős fénye miatt. Leheletének édes virágillata teljesen elbódított, és összezavart. Nem értettem, hogy most miért ilyen kedves, mikor tegnap még annyira lehetetlenül viselkedett velem. Aztán úgy döntöttem, hogy nem számítanak az okok. Nem számít semmi, csak vele lehessek. Rájöhessek a titkaira. Félszegen elmosolyodtam, majd az anyósülésre vetődtem. Hirtelenségem azonnal megbántam, mivel a vállamba éles fájdalom nyilallt. Összeszorítottam a fogaim, hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól. Éreztem, hogy Aaron beült mellém, de nem bírtam ránézni. – Fáj valamid? – kérdezte aggódva, de nemet intettem a fejemmel. – Nem, semmi. – nyögtem suttogva – Mindjárt jobban vagyok! – Pocsékul hazudsz! Elmegyünk a kórházba – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd kigurult a parkolóból. Száguldott, mint egy eszelős. – Már bánom, hogy beültem – jelentettem ki bosszúsan, de figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem. Ránéztem, könyörgőre fogtam a dolgot. – Kérlek! Reggelre kutya bajom lesz! Csak rossz helyen talált el az a monstrum. Lassított, de még mindig a kórház felé hajtott. Állkapcsán egy ideg rángatózni kezdett, ahogy próbálta visszafojtani dühét. Mivel a fájdalmam múlóban volt, sokkal kényelmesebben éreztem magam. – Vissza kellene mennem, hogy kitekerjem a nyakukat! – vicsorogta elszántan, s hangjából csak úgy sütött a gyilkos indulat. – Dehogy, annyit nem érek, hogy sittre kerülj miattam! – megborzongtam, de próbáltam lazán kezelni a helyzetet. – Sokkal többet érsz! – mormolta maga elé, mintha nem akarta volna, hogy meghalljam. Szavai azonban varázslatosan hatottak rám.

- 39 -

Elpirultam, s igyekeztem valóban úgy tenni, mintha nem mondott volna semmit. Egy ideig csendesen autóztunk, figyeltük a suhanó tájat, s örömmel vettem tudomásul, hogy elállt kórházas szándékától. Eszembe jutott Mercedes döbbent ábrázata, mire csöndesen felkuncogtam. – Mi az? – fordult felém kíváncsian. – Tudod, Mercedes Phleminggel még soha senki nem húzott ujjat – mondtam neki, s láttam az árnyat átsuhanni megnyugvó tekintetén. – Viszont így senkinek nem adatott meg, hogy lássa tökéletesen kikészített vonásait így megnyúlni. Biztos vagyok benne, hogy egy jó időre kivontad a forgalomból. – Máskor is csinálta már ezt? – kérdezte aggodalmasan, s szemöldökei között megjelent egy ránc, ami koncentrációra utalt. Bólintottam, amin rágódott egy darabig, majd elmosolyodott. – A közeli jövőben biztos lehetsz benne, hogy nem fogja. – Cicababánál sosem lehet tudni! – vetettem közbe, mire csodálkozva nézett rám. – Én tudom! – mondta egyszerűen, s valamiért hittem neki. – Cicababa? – Mindenkinek adok egy gúnynevet, amivel becézgetem gondolatban – fűztem hozzá magyarázatképp. Rám nézett, szemei újra tisztán kéken fénylettek. – Nekem is adtál? – tudakolta csúfondáros mosollyal ajkán, ám hangja felért egy simogatással. Nem feleltem, csak néztem őt pirulva. – Elmondod? Nemet intettem, nem akartam, hogy tudja. Csendesen felnevetett, majd hirtelen félrerántotta a kormányt, s megállította a kocsit. Körülnéztem. Nem láttam semmi érdekeset, ami okot adott a különös fékezésre.

- 40 -

5. ÁRULÓ SZERELMI JELEM

Aaron felém fordult, szemei fogva tartották az enyéimet, hangja szinte hipnotizált, mikor megszólalt. – Ha elmondod, akkor én is válaszolok egy kérdésedre – ajánlotta, mire teljesen éber lettem. – Feltétel nélkül? – Igen, feltétel nélkül – kuncogott. – És nem leszel mérges? – ezen is rágódott egy darabig. Csak most tűnt fel, hogy bármilyen hangulatban is láttam őt vagy a testvéreit, az aurájuk állandóan ragyogó fehér volt. – A szavamat adom – ígérte kedvesen, de nem tudtam eldönteni, vajon igazat mondott-e? – Úgy hívtalak: morc szőke – böktem ki végre szemlesütve. Nem mertem ránézni, féltem, hogy megharagudott. Csak rászántam magam, nem tetszett, amit láttam. – Megbántottalak, igaz? Nem kellett volna elmondanom!

- 41 -

– Tudom, hogy... – kezdte, de csak akkor folytatta, mikor a tekintetünk újra egymásba kapcsolódott. – ... Nos, nem voltam veled valami kedves. Te ezt most még nem értheted... megvolt... megvan az oka. – De most más vagy – vetettem közbe, mire csendesen felnevetett. Imádtam ezt a nevetést, örök időkig elhallgattam volna. – Megmentettél egy kiadós kórházi számlától! – Nem lett volna szabad beleavatkoznom, de láttam, mi történt volna, ha nem lépek közbe. Nem engedhettem... – az utolsó szavakat már szinte csak suttogta. – Nem akarom már távol tartani magam tőled. Lesz, ami lesz! Arca az enyémtől csak néhány centiméterre volt, virágillatú lehelete cirógatta az arcom, míg én elvesztem szemeinek kékségében. Az agyamra ereszkedő furcsa ködöt végül áttörte szavainak értelme. Azt mondta, amit hallottam? – Ezt most nem egészen értem – mondtam zavartan, újra nevetett. – Nem is baj. A testvéreim már régtől nyaggatnak, hogy avassalak be... – elhallgatott; tudatlanságom mintha kiabált volna a hirtelen beállt csendben. – De? – halkan megköszörültem a torkom, majd összeszorítottam a számat, a vállam hihetetlenül sajgott. Sosem voltam ügyes színésznő, így persze, hogy észrevette. – Fáj a vállad – inkább volt kijelentés, mint kérdés. – Sajnálom – mondtam idegesen, s átkoztam magam, amiért ilyen nyámnyila vagyok. – Mégis jobb, ha bemegyünk a kórházba – töprengett hangosan, mire én rémülten megérintettem a karját. Mary szívrohamot kapna, ha a kórház értesítené a balesetemről, gondoltam, s könyörgőn néztem a mellettem ülő angyalra. Aaron ellágyulva indított, karját pedig igyekezett úgy tartani, hogy a

- 42 -

kettőnk közti érintkezés minden erőfeszítés nélkül fennmaradjon. Megint gyorsan vezetett, én attól tartottam, hogy még mindig a balesetire akar vonszolni. – Csak vigyél haza, kérlek! – mondtam neki, mire láttam, hogy a szája sarka megrándul az elfojtott mosolytól. Mivel úgy tűnt, hogy meggyőzhető hangulatban van, folytattam. – Ígérem, hogy lepihenek a tévé elé, és végignézem az összes félresikerült szappanoperát, csak ne lássak fehér köpenyes alakokat! – Emily! – furcsa érzés volt, ahogy kimondta a nevemet, melyet sosem hallottam selymesebben csengeni. Ránéztem, ő fejével az autó elé bökött. – Abbahagyhatod a könyörgést! Hazaértünk. Döbbenten meredtem a szélvédő mögött elterülő halványkék házunkra. Eddig fel sem tűnt, hogy eleredt az eső, a hazaérkezésünk meg végképp nem. Ámulva fordultam Aaronhoz, aki szemmel láthatóan remekül szórakozott döbbenetemen. El nem tudtam képzelni honnan tudta, hol lakom? Kisegített az álomautóból (összeráncolta a homlokát, mikor ajkamat óvatlanul elhagyta egy fájdalmas nyögés), és egész a bejáratig kísért. Nyikorogva tárult ki az ajtó, én meg idegesen toporogtam a küszöbön. – Nincs kedved bejönni? – érdeklődtem udvariasan, mire rám villantotta csúfondáros vigyorát. – Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet – jegyezte meg, miközben közelebb lépett hozzám, és megállt közvetlenül előttem. Aznap immár sokadszorra volt az arcunk vészesen közel egymáshoz. – Miért? – leheltem félig lehunyt pilláim alól. Megint nevetett. Éreztem ujjainak melegét az arcomon, mélyen beszívtam kellemes virágillatú leheletét, s igyekeztem az arcát olyan tökéletesen belevésni a memóriámba, mint amilyennek magam előtt láttam.

- 43 -

Aztán hirtelen – túl hirtelen – hátrébb lépett, s csevegő hangnemre váltott. A pillanat varázsa elillant, a feszültség továbbra is a levegőben vibrált. – Holnap odaülsz hozzánk a menzán? – kérdezte, s úgy tűnt, mintha nem lenne biztos benne, hogy valóban ezt akarja. – Ha szeretnéd, persze! – feleltem meglepetten, mire vidámsága visszatért a szemébe. – Igen, mindenki örülne – elő villantotta tökéletes, fehér fogsorát. – Dewayne és Angie el lesznek ragadtatva. – Csak mert odaülök? – ezt nem értettem, de nem firtattam a dolgot. Más volt, ami érdekelt. – Azt ígérted, felelsz egy kérdésemre! – nem tetszett neki, hogy emlékeztettem, de azért várakozásteljesen nézett rám. – Tegnap miért voltál olyan ellenséges velem? – Holnap talán elmesélem – felelte titokzatosan, mire elfutott a méreg. – Megígérted, hogy válaszolsz, feltétel nélkül! – mondtam neki durcásan. – Igen – hagyta rám, miközben lefelé hátrált a verandáról. – De nem mondtam, hogy tisztességesen játszom. Szeretnéd, hogy holnap érted jöjjek? – Nem – vágtam rá a kelleténél gyorsabban, s újra hallhattam csengő nevetését. – Akkor az ebédnél találkozunk... Azzal sarkon fordult és elindult a kocsija felé. Már bezártam az ajtót, mikor hallottam felbőgni az autócsoda motorját. Szívem még mindig hevesen döngette a mellkasom. Tűnődve mentem az emeleti fürdőszobába, a szekrényből előkotortam egy kisebb méretű törölközőt, amire langyos vizet engedtem. Kicsavartam, hogy ne csöpögjön, aztán a szobámban levettem a pólómat, majd sajgó vállamra tettem a hűs anyagot.

- 44 -

Nem is értettem, hogy lehet ilyen fájdalmam, hiszen az a monstrum – időközben eszembe jutott a neve: David – csak fellökött, de nem bántott. Mármint úgy tűnt, nem kerül különösebb erőfeszítésébe, hogy a földre taszítson. Óvatosan az ágyra feküdtem, de túl sok minden járt a fejemben ahhoz, hogy elbírjak aludni. Kitámasztottam a hátam, aztán belemerültem kedvenc könyvembe. Egy halom tojást láttam, majd hatalmas robajt követően egy kivételével mindegyik összetört. Az épen maradt tojást valaki a kezébe vette – én csak a kezét láttam –, majd bevonta egy különösen fénylő anyaggal. Gyönyörű volt, melegséget árasztott magából. Úgy éreztem, hogy órákig bámultam az aranyló gömbölyded formát. Aztán hirtelen villámlott, a tojás héja megrepedt. Valami mocorgott benne, tovább repesztette a meszes héjat. Egy pillanatra csend lett, a valami benne nem mozdult, mintha erőt gyűjtött volna. Végül hatalmas, fülsiketítő reccsenés, és vakító fény árasztott el. Döbbenten bámultam a tojásból kikelt lényre: önmagam láttam a maradványok között. Rémülten, zihálva ébredtem újra úgy, mint előző reggel. Csend volt, félhomály, mintha alkonyodna. Felültem, hogy lemenjek köszönni Marynek, de azzal a mozdulattal visszahanyatlottam a párnák közé. Szúró fájdalom hasított a vállamba, mire elfutott a méreg. Bosszantó volt ez a fájdalom, s hirtelen úgy éreztem, erőt ad. Összeszorítottam a számat, másodszorra már sikerült, kimentem a fürdőbe. Nem néztem a tükörbe, hajamat a fejem tetejére tornyoztam, aztán gyorsan letusoltam. Mire végeztem feltűnt, hogy nemcsak hogy nem sötétedett, hanem még a nap is kisütött hétágra. A zuhany – vagy a mozgás – jó hatással volt a karomra, már csak tompán fájdogált.

- 45 -

Visszamentem a szobámba, ahol döbbenten néztem az órára: reggel 7:15 volt. Észvesztő sebességgel kapkodtam magamra a ruháimat. A fejembe nyomtam a baseball sapkámat – fésülködésre már nem maradt időm –, ami alá begyűrtem a hajamat. Kirohantam az ajtón tudván, hogy Mary valószínűleg már rég az iskolában van. Szaporán lépkedtem, nem szaladtam. Utáltam futni, túlságosan megterhelő volt számomra olyan gyorsan kapkodni a lábaim, miközben arra koncentrálok, hogy el ne vágódjak. Mivel a nagy sietségben otthon felejtettem az Mp3 lejátszómat, ezért csak gondolatban dúdoltam néhány kedvencemet. Úgy tizenöt perce gyalogolhattam, mikor éktelen csikorgást hallottam a hátam mögül. Nem ismertem fel a kocsit, egy hatalmas terepjáró, és egyenesen felém száguldott. Ledermedtem. A fehér dzsip határozottan gyorsított, úgy tűnt a sofőr lába beragadt a gázpedálon. Aztán minden olyan gyorsan történt. Éreztem az ütközést, de nem onnan, ahonnan számítottam rá. Valami félrerántott az útból olyan erővel, hogy a túloldali bokrok közt landoltam. Bár az a valami megtartott – ijesztő volt az ereje –, hiába próbált védeni, mert a vállamra estem szerencsétlen módon. Éreztem a csontomban az éles fájdalmat, s olyan hangot hallottam káromkodni, amire végképp nem számítottam. Felemeltem a fejem és Aaron dühtől izzó sötét szemeivel találtam szemben magam. Aztán újra felbőgött a terepjáró motorja, hallottam vészesen közeledni. Aaron felmordult, szinte nem emberi volt a hangja, egész mélyről tört fel a mellkasából. Aztán fölém gördült, de nem nehezedett rám. Éreztem az erejét, már késő volt arrébb gurulni. A nehéz autó keresztülhajtott rajta, meg sem kottyant volna neki. Maga alá gyűrt, szinte nem is érzékeltem, hogy egy kocsi gázolt el minket, hangja azonban ijesztő volt. Recsegett-ropogott az aljnövényzet, a

- 46 -

gallyak, a hatalmas autó letarolt mindent körülöttünk. Aaron úgy tűnt már nem bírja sokáig, egyre intenzívebben éreztem a súlyát magamon. Nem zavart volna, de kőkemény mellkasa sajgó vállamat nyomta,

s

egy

idő

után

elviselhetetlen

volt

a

fájdalom.

Felsikoltottam, Aaron ugyanabban a pillanatban ugrott le rólam. Mozgása egy ragadozóéhoz hasonlított. A terepjáró hangja egyre távolibbnak tűnt. – Emily! Jól vagy? – kérdezte aggódva, szemei még mindig sötéten fénylettek. – Az túlzás, hogy jól, de élek – nyögtem, nehezemre esett bármit is mondanom, mivel a vállam egyfolytában hasogatott. – Dewayne! Gyere! – ezt már a mobiljába mondta, majd hozzám fordult. – Az öcsém mindjárt itt lesz, beviszünk a kórházba! – Nem kell, tényleg! – sziszegtem a fogaim közül. Utáltam a kórházi procedúrákat, ezért igyekeztem, hogy ne látszódjon arcomon a fájdalom. – Mindjárt jobb lesz. Hogy kerültél ide? – Ne butáskodj, Emily! – mondta, s hangja mintha mosolygott volna. Kérdésem megválaszolatlanul hagyta. – Olyan fehér vagy, mint egy hulla! – Köszönöm! – morogtam, majd fogtam a baseball sapkám, és lehajítottam a földre. Úgy éreztem, hogy már az is szorított, mint a dzsekim, de azt nem mertem megkockáztatni, hogy levegyem. Hagytam, hogy a hajammal játsszon a hirtelen feltámadó szél. Nem válaszolt, a távolból autó hangja közeledett, de nem nézett arra. Csak bámult engem, fogva tartotta a tekintetem, furcsa pillantását nem

tudtam

megfejteni.

Összerezzentem,

mikor

lefékezett

mellettünk a kék Porsche, amiből Dewayne pattant ki halálra váltan. Úgy nézett ki, mint aki tisztában van azzal, ami itt történt. – Dewayne! – mondtam neki, s igyekeztem mosolyogni. – A bátyád sokkot kapott!

- 47 -

– Nem csodálom – felelte, majd ő is ugyanolyan döbbenten figyelt, mint Aaron. Aztán felnevetett, és játékosan belebokszolt bátyjának kőkemény vállába. – Mondtam neked! – Fogd be! – sziszegte Aaron, de egyre sötétülő szemeit nem vette le rólam. Kezdett bosszantani, magyarázatra vártam, hiába. Dewayne sem mondott semmit, csak leereszkedett bátyja mellé a fűbe. Felültem, és sikkantottam, mert a fájdalom az egész karomba sugárzott. Aaron dühösnek tűnt, viszont az öccse rendkívül elégedett volt valami miatt. Aztán megmozdultak, mindketten egyszerre, s a talaj hirtelen eltűnt alólam. Aaron óvatosan helyezett az első ülésre, ragyogó kék szemeinek nyoma sem volt, én pedig teljesen összezavarodtam. A morc szőke bevágódott mellém, és eszelősen vezetett a kórház felé, Dewayne hátul röhögött még mindig. Nem törődtem vele, inkább Aaronhoz intéztem a szavaim. – Hogy csináltad? – kérdeztem csendesen figyelmen kívül hagyva mogorva hallgatását. – Az az autó összepasszírozhatott volna. – Miről beszélsz? Dewayne némán bámult ki az ablakon hátul, nem úgy nézett ki, mint akit meglep a beszélgetés különössége. – Hogy érted ezt? Talán tagadni akarod előttem? – ingerültségem erőt adott, hogy legyőzzem a fájdalmam. – Mit is? – megint csak kérdez, de egy válasz nem hagyja el a száját. – Ne csináld ezt! – kértem, de nem figyelt rám, csak az utat pásztázta nyugtalan szemeivel. Teljesen kétségbeestem. Tegnap még annyira kedves volt, most meg tőrt forgat a szívemben azzal, hogy letagadja a nyilvánvalót. Rémesen éreztem magam. A fájdalom visszatért a tudatomba,

- 48 -

zihálva szedtem a levegőt, s hiába küzdöttem, áruló könnyeim végigfolytak az arcomon. – Mindjárt odaérünk – nyugtatott meg lágyabban. Azt hitte a fájdalom miatt sírok. Nem is sejtette, hogy a fizikai fájdalmamnak

ehhez

semmi

köze,

annál

inkább

elutasító

magatartásának. Aztán belegondoltam. Van oka mérgesnek lenni, hiszen – bármennyire is szeretné tagadni – láttam, hogy egy kocsi mászott át a hátán miattam. Talán én is hasonlóképp reagáltam volna fordított esetben. Hátranéztem, tekintetem találkozott Dewayne-ével, mire a fiú rám mosolygott kedvesen. Arcán megjelentek a gödröcskék, zöld szemeiből megértés sugárzott, s én kicsit jobban éreztem magam. Időközben megérkeztünk,

Aaron leparkolt a legközelebb a

bejárathoz, én pedig gyorsan kiszálltam a kocsiból, nehogy újra a karjaiba vegyen. Sajgott a vállam, próbáltam egyenes háttal elsétálni a bejárathoz, mikor megéreztem erős karjait, amint védelmezőn átölelik a derekam. Hálás voltam, de nem mertem ránézni, nehogy kiolvassa a fájdalmat a szememből. Még most sem értettem a viselkedését. Ahogy odaértünk a csupa üveg bejárati ajtóhoz, azt hittem mentem elájulok, mikor megláttam magam. Tisztán emlékeztem az előző délutánra, mikor a törölközővel a vállamon elaludtam. Mást nem csináltam egészen ma reggelig, mikor a nagy rohanásban majdnem elkéstem. Az üvegben Aaronnal találkozott a pillantásunk, tekintete továbbra

is

kifürkészhetetlen

volt.

Most

már

értettem

a

döbbenetüket: derékig érő – addig – barna hajam szőkén csillogott a reggeli napfényben. Mézszőkén, kiemelve bőröm halovány fényét.

- 49 -

Aaron karja még szorosabban fonódott körém. Csendesen suttogott a fülembe, miközben a baleseti pult felé irányított. „ Később minden kérdésedre választ adok” – ígérte.

- 50 -

6. TITKOK ÉS VÁLASZOK

Azt hittem, hogy az egész délelőtt el fog menni a vizsgálatokra, a rendőrségi feljelentésre, amihez az időközben kihívott, kétségbeesett nővérem ragaszkodott. Ehhez képest az egész egy órát foglalt magába. Szegény Mary. Rettentően meg volt rémülve, soha olyan sápadtnak még nem láttam, mint mikor belépett a baleseti ajtaján. Aaron egy tapodtat sem mozdult mellőlem még az után sem, hogy velem volt a hivatalos gyámom. Nem lett volna szükség ekkora felhajtásra, mivel majdnem tizenkilenc éves voltam. Azonban még nappali szakra jártam, így kötelező formalitás volt. Maryt láthatóan nem zavarta, hogy Aaron és Dewayne árnyékként követnek minket. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán észrevette őket. Borzasztóan aggódott. A hajamra is csak annyit mondott, hogy „csinos”. A nővérem – normális esetben – nem használta volna ezt a szót, nem foglalkoztam ezzel sem. Így

- 51 -

nyugodtan járhatott az agyam a történteken, mivel Mary kettőnk helyett is beszélt. Meg sem próbáltam megnyugtatni. Végig csipogott, míg az orvos megvizsgált, aztán a röntgen alatt, majd mikor az osztályos orvos újra megvizsgált. Néhány perc volt, mikor elhallgatott: az orvos közölte, hogy megrepedt a kulcscsontom. Megkönnyebbültem. Nem olyan vészes, mint amilyennek éreztem. Legalább nem kell műteni, nincs hónapokig tartó kórházi kezelés, hazamehetek. Hirtelen elakadt a lélegzetem. Ránéztem nővérem holttá vált arcára, s úgy döntöttem: hazamenni mégsem annyira jó ötlet. Megvártam, míg Mary elment meginni a szokásos kávé adagját, egyedül hagyott az orvossal és elmaradhatatlan kísérőmmel. Kihasználtam a helyzetet, mohón fordultam a kezelőorvosom felé. – Muszáj egyfolytában feküdnöm? Úgy értem, nem lehetne visszamennem az iskolába? – kérdeztem, mire az orvos kérdőn nézett rám. Aaron a sarokban állt eddig, de szavaimra közelebb lépett, s összevonta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az önállósodásom. – Hát... – hezitált az orvos, majd egy pillanatra elmerült a kórlapom tanulmányozásában. – Ha megígéred, hogy óvatos leszel, nem veszel részt a tornaórán, és legfőképp ügyelsz az őrült sofőrökkel, akkor nem bánom! Még a kocsiban megegyeztünk a fiúkkal, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha nem mondunk senkinek semmi különöset: elgázolt egy ámokfutó, majd megállás nélkül tovább hajtott. Nem láttam semmit, a két McDean pedig épp iskolába mentek, mikor észrevettek engem. Ha bizonyos naiv szemszögből nézzük a történetet, még igaz is volt. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – vetette közbe Aaron, kellemes hangján éreztem a visszafojtott feszültséget. Mielőtt folytathatta

- 52 -

volna gyorsan közbevágtam, s elértem, hogy az orvos ne őrá figyeljen. – Ígérem, hogy betartok minden szabályt, és jelentkezem a kontrollra időben! – összeszedtem újdonsült szőkeségemnek minden varázserejét, és rámosolyogtam a harmincas orvosra. Hatott. – Rendben, Emily! Akkor a nővér felteszi a rögzítő kötést, egy hét múlva pedig várom kontrollra! – mosolygott vissza rám, aztán összecsapta a kórlapot és távozott. Rögtön utána bejött az ápolónő, majd egy rugalmas pólyával a karomat a mellkasomhoz rögzítette egészen kényelmetlen szögben, de a fájdalom csökkent. Egyébként bármit elviseltem volna, csak ne kelljen hazamennem, Mary sápítozását hallgatni. Nem néztem Aaron felé, úgy gondoltam biztos megsértődött, vagy továbbra is haragszik rám valamiért. Igyekeztem nem tudomást venni a jelenlétéről. Hamarosan Mary is visszatért Dewayne kíséretében, úgy tűnt valamennyire elfogadták egymást. Nővérkém szívéről hatalmas szikla gördült le, mikor megtudta, hogy elmehetek ma suliba. Ő is úgy gondolta, hogy akkor nem lehet olyan nagy probléma. A rendőrség felvette az adatokat, meghallgatták a vallomásom, miszerint nem láttam semmit, majd elmentek. Hamarabb végeztek, mint az orvos. Mikor végre átestünk a szükséges procedúrán, s kisétáltunk a kórházból, tétován megálltam a parkoló előtt, ahonnan Mary zavart mosollyal hozta a kerékpárját. Dewayne elbúcsúzott tőle, majd beszállt a Porsche hátuljába, amit nővérem ügyetlenül leplezett döbbenettel vett szemügyre. Aaron némán állt mögöttem. – Akkor menjünk suliba! – szólt Mary zavartan, majd várakozásteljesen nézett rám.

- 53 -

Nem tudtam, mit mondhatnék, hiszen nem tudhattam, hogy Aaron mire gondol, mit szeretne? Az rendben, elhozott, de nem voltam benne biztos, hogy továbbra is óhajtja a társaságom. Szégyelltem magam, amiért ennyi gondot okozok neki, viszont furdalta az oldalam a kíváncsiság. Hogy volt képes épségben maradni, miután átment rajta a terepjáró? Kérdések milliói nyüzsögtek a fejemben, ekkor rádöbbentem, hogy Mary még mindig arra vár, hogy mondjak valamit. – Menj csak nyugodtan, várnak az apróid! – mondtam neki bizonytalanul. – Innen sem kell többet gyalogolnom, mint otthonról. Hallottam, amint Aaron ingerülten felsóhajt közvetlenül a hátam mögött. – Nyugalom, Mary! Majd mi elvisszük az iskolába! – csendült fel mögöttem bársonyos hangja. Úgy tűnt a nővéremet hidegen hagyta a varázsa, mert még mindig kétkedve ingázott a tekintete kettőnk között. – Tényleg minden rendben lesz! – ígértem neki, majd hagytam, hogy óvatosan megöleljen. Felült kerékpárjára, még egyszer búcsút intett, aztán eltűnt a következő kanyarban. Hirtelen megint elöntött a bűntudat, amiért mindenkinek csak aggodalmat okozok. Ez a hangulat velem maradt az autóban is. Dewayne észrevehette, mert egész úton azon volt, hogy felvidítson. Mókás arcokat vágott, vicces történeteket mesélt, s a végén már valóban őszintén nevettem rajta. Aaron komor szótlansággal vezetett. Az iskola és a kórház közötti egy órás távolságot húsz perc alatt tettük meg. Mikor beálltunk a parkolóba Aaron leállította a motort, de nem mozdult egyikünk sem. Nem akarózott visszatérni a valóságba, annyira elszigetelt volt ez a légtér. A szemem sarkából

- 54 -

Aaront figyeltem, szorosan markolta a kormányt. Úgy tűnt, még mindig haragszik, ezért nagyot sóhajtottam, majd kiszálltam. Teljesen üres volt a parkoló, egy lélek sem mászkált a flancos járgányok között. Elindultam a bejárat felé, de megtorpantam, mivel rájöttem, hogy „testőreim” nem követnek. Tétovázásomnak pár perc múlva Dewayne vetett véget, aki mosolyogva pattant ki a kék csodából. Csalódottan hallottam, ahogy felbőg a motor, egy pillanat múlva pedig elporzik. – Nyugi, Szöszi! – borzolta meg a hajamat Dewayne, mire felnevettem. – Ebédre visszajön. Balesetem híre futótűzként terjedt az iskolában, szőke hajammal egyetemben. Gyűlöltem az egész napot, nem szerettem a középpontban lenni. Dewayne is elment a saját órájára a testvéreihez, én meg egyedül maradtam, hagytam, hogy bazári majomként bámuljanak diáktársaim. Lizbeth a sérülésemet még fel tudta volna dolgozni, azonban nem tudott mit kezdeni szőke sörényemmel. Hiába győzködtem, hogy ettől még ugyanaz maradtam, nem hitt nekem. Egy idő után beláttam, hiába is próbálom jobb belátásra bírni. Így egyedül indultam a menza felé, s bíztam benne, hogy legalább Dewayne ott lesz valahol. Szétnéztem az ebédlőben, s egy pillanatra megtorpantam. Szívverésem a duplájára ugrott, a gyomrom idegesen bukfencezett egyet. Aaron az ablak melletti asztalnál ült, amit annyira szerettem, azzal a mosollyal gyönyörű arcán, amelyért bármit megtettem volna. Intett nekem, mire elindultam felé. Hirtelen megszédültem, meg kellett kapaszkodnom valamiben, de nem akadt semmi. Már felkészültem az esésre, mikor valaki elkapott. – Emily! – hallottam kedves hangját, éreztem édes leheletét, nem volt energiám kinyitni a szemeim.

- 55 -

– Mi történt? – ez Dewayne volt. Nem telt bele pár pillanat, s már válaszolt is. – Lizbeth szerint megint elfelejtett enni. Erre már kipattantak a szemeim. Tágra nyílt pupillákkal néztem Dewayne huncutul csillogó zöld szemeibe, közben éreztem, hogy Aaron a karjaiba emel. Lizbeth az ebédlő másik végében állt. Mindenki ott volt körülöttem: Angie, Cade, Emmaline, Dewayne. És mind aggódtak értem. Végtelenül kellemes érzéssel töltött el ez a gondolat. Aaron leültetett az asztalhoz, aztán kérdőn nézett rám, de nem szólt semmit. - Mit ennél? – érdeklődött Angie kedves, dallamos hangján. – Csokit – feleltem mohón, mire mind megkönnyebbülten felnevettek. Emmaline kacagva tolta elém hatalmas tábla csokoládéját. Annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam kibontani. Aaron gyöngéden kivette a kezemből, s minden erőfeszítés nélkül széttépte a csomagot, majd felém nyújtotta a tartalmát. – Egyél! – parancsolt rám kedvesen, mire engedelmesen begyűrtem néhány kockát egyszerre. – Ti nem esztek? – kérdeztem, mert szörnyen zavarban voltam. Csak néztek, de nem szóltak semmit. Nagyon fura volt. Mintha egy rég nem látott kedves ismerős lennék, akinek minden mozdulata újdonság. – Az vagy! – jelentette ki Dewayne egyszerűen, majd elvett egy darabot a csokiból. Döbbenten bámultam rá. Most már egészen biztos voltam benne, hogy ez a fiú, aki az elmúlt két napban nagyon jó barátom lett, valami módon tud a gondolataimban olvasni. Ezt még magamnak is csak most ismertem be először nyíltan. – Mi van? – kérdezte Cade, aki velem szemben, Emmaline mellett foglalt helyet. Dewayne kinevette, aztán azt mondta:

- 56 -

– Ne kíváncsiskodj! Majd ő elmondja, ha akarja. Egyébként meg nem kéne annyira bámulnotok! – Nem, semmi baj – mondtam nekik, s úgy tűnt isszák minden szavamat. Zavartan elmosolyodtam. – Csak arra gondoltam az előbb, hogy úgy figyeltek engem, mintha egy rég nem látott ismerős lennék. Kedves ismerős... – Te még nem értheted ezt, de mi már tudjuk, hogy te vagy, akit rég vártunk! – mondta Emmaline lelkesen, s miközben beszélt a hajamat csodálta. – Tudjátok, miért lett szőke a hajam? – kérdeztem kíváncsian, s úgy láttam mindegyiküknek felcsillant a szeme, majd Aaronhoz fordultak. – Ne itt. – mondta a fiú, s csak most vettem észre, hogy ő is engem figyelt. – Most ennie kell. Majd tanítás után. Töprengtem, s boldog várakozás fogott el, hogy végre megtudhatom az elmúlt napok különös történéseit. Dewayne nézett rám hirtelen elkomolyodva, majd előrehajolt, hogy más még véletlenül se hallja meg, amit kérdezni akart. – Mi volt az álmodban? – Melyik álmomra gondolsz? – kérdeztem idegesen, miközben a számba tömtem még egy adag édességet, hogy időt nyerjek. Az eltelt két éjjelen szinte csak Aaron körül forgott minden álmom. Egy éjjel többször is felébredtem, s minden alkalommal más-más álomképek tolongtak a fejemben. Az egyetlen közös bennük Aaron McDean volt. Hirtelen észbe kaptam, hogy Dewaynenek milyen képessége van, s törölni próbáltam ezeket a képeket a fejemből. Felnéztem, s láttam, hogy a fiú majd szétpukkad a visszafojtott nevetéstől. Zavaromban azt sem tudtam, hova nézzek, s éreztem, ahogy vörös színt ölt az egész ábrázatom.

- 57 -

– Mond már! – sürgette az öccsét Aaron, mire Dewayne végre abbahagyta a röhögést. – Nem azokra az álmokra gondolok, Emily! – figyelmen kívül hagyta bátyjának szúrós pillantását, és egy csibészes mosolyt küldött felé. Aztán elkomolyodott, és a szavait hozzám intézte. – Ebben az álmodban nem látom Aaront, de mindenki mást ennél az asztalnál igen. Ekkor hirtelen bevillant, melyik álomra gondolt. Lehunyt szemmel igyekeztem minden energiámmal arra koncentrálni, s minél részletesebben megjeleníteni számára. Emlékezetemben még élénken élt a szemükben felvillanó rémület, aztán a megkönnyebbülés, amit a szörnyeteg elzavarása után éreztek. A végét el akartam harapni. Nem akartam, hogy lássa, amint a szörnyeteg mégis elkap, és éles fogait belém mártja, de nem voltam elég ügyes. Kinyitottam

a

szemeimet

és

szembenéztem

öt

döbbent

szempárral. Aaron volt a legsápadtabb közülük, s bár nem tudtam, hogy csinálják, de biztos voltam benne, hogy ők is látták, amit Dewayne-nek sugároztam. –

Hogyan?

–

leheltem

tétován,

mire

Angie

ravaszul

elmosolyodott. – Dewayne olvassa, én továbbítom – suttogta cinkosan. – Kivetítés. – Oh... – hirtelen csak ennyire futotta tőlem, de aztán összeszedtem magam, s kíváncsian fordultam Aaronhoz. – És te? Komoly volt, de ne komor, ami kicsit felvidított. Igyekeztem elterelni a figyelmüket az iménti feszült pillanatról. – Azt hittem, már kitaláltad!

- 58 -

– Az erőd? – vágtam rá gyorsan, mire csendesen felnevetett. Érdekes mód, ha vele beszéltem a többiek addig más irányba néztek. Mintha kikapcsolnának olyankor. – Igen. És a jövőbe látás – felelte beletörődötten, mikor látta, hogy addig úgysem hagyom békén, míg meg nem tudom a töredékét mindannak, amire szükségem volt. A jövőbe látás kérdését nem nagyon értettem, kitalálta a gondolatom. – Pillanatok jelennek meg, képek vagy egy jelenet, mintha kivágnák egy filmből. Mindig csak rövid idővel előre mutatja meg, ami be fog következni, a többit homályosan látom. Így láttalak meg téged is, mikor Mercedes kikezdett veled, vagy mikor láttam feléd közeledni a furgont. – Oh... – ismét csak ennyire futotta tőlem, mire újból felnevetett csendesen. – És Cade? Hirtelen mindenki elnémult, talán még a lélegzetüket is visszatartották. A beálló néma csendet végül Dewayne törte meg. – Cade félig vámpír, félig angyal, mint mi – mondta, majd kuncogott egyet. – Neki nincs különleges képessége, csak annyi, hogy Emmaline szerelme. – Hé... – Emmaline rosszallóan megcsóválta a fejét, de azért nevetett testvérének a tréfáján. Cade játékosan elővillantotta tökéletes fogsorát, én pedig velük nevettem. Nem féltem egyiküktől sem; úgy éreztem, közéjük tartozom. Mintha valamikor elveszítettem volna valamit, amiről az évek során nem is tudtam, hogy hiányzik – most pedig visszakaptam. Éreztem Dewayne fürkésző tekintetét, mire üzentem neki gondolatban: „Ezt nem muszáj az orrukra kötnöd!” Nem néztem rá, és láttam, hogy nevet. Elfojtottam egy mosolyt, majd esdeklőn fordultam Aaronhoz, aki – mint mindig – most is szemmel tartott. – Elárulod, miért lett szőke a hajam?

- 59 -

– Nem, ő nem fogja! – kacagott Emmaline, s hirtelen megint mindenkinek jókedve lett. Aaron nem szólt semmit, csak hátradőlt a székében, mintegy engedélyezve a beszédet társainak. – Biztos tudni akarod? – kérdezte Cade, aki ismeretségünk óta először mosolygott. – Annyira csak nem lehet rossz – mosolyodtam el. – Angyalok vagyunk, Emily! – hajolt hozzám egészen közel Emmaline, majd magyarázatképp hozzáfűzte. – Ha valamit nagyon intenzíven érzékelünk...ha hat az érzelmeinkre, akkor az örökre nyomot hagy a külsőnkön. Még mindig nem értettem, pedig láttam, hogy már menni készülnek. Mind felálltak, én is, csak Aaron maradt mozdulatlan. – Szerelmes vagy! – suttogta a fülembe Angie, de úgy tűnt, mintha kiabálna. Szerelmes. Aaron McDeanbe. – villant az agyamba. Dewayne hangos hahotára fakadt, én meg a legszívesebben elsüllyedtem volna, ha ez lehetséges. Mivel azonban nem így volt, csak elpirultam rettentően. Kellett nekem erősködni, hogy mindent tudni akarok. Újdonsült barátaim Dewayne-t nyaggatták, hogy mondja el nekik, mire gondolok, de én könyörögve fordultam hozzá. – Dewayne... – nem tudtam hogyan folytassam. Mégis megértette, mert kedvesen összeborzolta a hajam, majd így szólt: – Ne félj, Szöszi! Ez nyílt titok. Ennyiben maradtunk, aztán mind elindultak. Tétován tettem néhány lépést, mikor egy csinos láb eltakarta előlem az utat. Megtorpantam, s Mercedes Phleming gyönyörű arcába néztem. A lánynak még megszólalni sem volt ideje, mikor éreztem Aaron erős karját a derekamra fonódni – érintésére felforrósodott a bőröm. Nekitámaszkodtam, mire láttam, hogy Mercedes tökéletesen kihúzott

- 60 -

szemöldöke a magasba ívelt. A gúnyos szavak, amelyekkel illetni óhajtott a torkára forrtak, aztán se szó, se beszéd sarkon fordult. Hallottam Aaron halk kuncogását, éreztem ölelését a derekamon, s miközben az osztályterem felé terelt arra gondoltam, hogy talán nem is lesz olyan rossz az utolsó évem ebben a porfészekben.

- 61 -

7. McDEANÉK TISZTÁSA

A nap hátralévő részében Aaron egyfolytában a közelemben volt, mintha attól félne, hogy köddé válok. Mosolygott, mikor ezt megmondtam neki, aztán sejtelmesen csak annyit mondott: – Már intéződik ez az ügy – ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Elkísért a teremig, ahol el kellett töltenem az időmet, ő pedig elment a sajátjába. Kínszenvedés volt az az egy óra nélküle, egyfolytában nála kalandoztak a gondolataim. Angyalok. Naná... Hisz mind gyönyörűek, a hangjuk, a hajuk... Eszembe jutott Aaron illata, tisztán csillogó kék szeme, selymesen sima bőre. Rájöhettem volna. Cade vámpírsága meglepett, de be kellett látnom, hogy valóban különbözött tőlük. Sokkal sápadtabbnak tűnt, mint társai, és valahogy ijesztő benyomást hagyott az emberben, mikor beszélt vele.

- 62 -

Cikáztak a gondolataim. Eszembe jutott Dewayne, gondolatolvasás, aztán ott van Angie a kivetítéssel, Aaron ereje és jövőbe látása – vajon Emmaline-nek mi jutott? Hitetlenkedve megcsóváltam a fejem. Álmodom vagy mindez a valóság? Olyan volt, mint egy tündérmese, most már csak a gyáva oroszlán hiányzott a bádogemberrel. Vajon tisztában vannak az én képességeimmel? Nem említették, tehát nem valószínű. Alig vártam, hogy vége legyen az órának, és feltegyem az újabb kérdéseimet.

A

csengő

hangjára

összerezzentem.

Gyorsan

belepakoltam a könyveimet a táskámba, aztán siettem, hogy megkeressem őket. Aaron megelőzött. Már a terem előtt várt rám, kedves mosolya szinte simogatta a tekintetemet. Magasságával és széles vállaival még mindig nem tudtam megbarátkozni, szinte eltűntem mellette. Csak testnevelés órám lett volna, viszont a helyzetemre való tekintettel nem ragaszkodtak a megjelenésemhez. Aaron ellógta a saját – biokémia – óráját, majd a parkoló felé terelt. – Már nem vagy kíváncsi? – érdeklődött csúfondáros mosollyal csinos arcán. – Nem mertelek kérdezni – mondtam őszintén, mire kérdőn nézett rám. Eltöprengett

egy

darabig,

s

láttam,

hogy

nem

érti

a

gondolatmenetemet. – Nem kell tőlem félned! – biztosított. – Soha nem bántanálak! – Tudom! – vágtam rá gyorsan. Elgondolkodtam. Hogyan is tudnám elmagyarázni neki, hogy mi jár a fejemben, mikor bársonyos tekintetét az enyémbe fúrta. Úgy tűnt, Dewayne képességét kívánja magának. Megálltunk, észre sem vettem, hogy máris odaértünk a kék Porsche mellé. Betette a táskámat a hátsó ülésre, majd kíváncsian felém fordult.

- 63 -

– Mondd el! – kért kedvesen, mire lehajtottam a fejem. Így tudtam csak tisztán gondolkodni. – Néha úgy érzem, a terhedre vagyok! Sok baj van velem – leheltem csendesen. Azt sem tudtam hallja-e, amit mondok, mégsem bírtam rávenni magam a hangosabb beszédre. Nem válaszolt, így folytattam. – Nem szeretnék kolonc lenni. Csönd. Továbbra sem felelt, én meg nem néztem rá. Szerettem volna, ha ő töri meg a hosszúra nyúlt némaságot. Hirtelen felemelte a kezeit, erős markába fogta az arcom, s gyöngéden kényszerített, hogy a szemeibe nézzek. Tökéletes angyalarcán gyöngédséget véltem felfedezni, emellett olyan mély fájdalmat, amit még soha nem láttam. Finom ujjaival óvatosan cirógatta a tarkómat. A világ megszűnt létezni körülöttünk, szívem őrült ritmusban döngette a mellkasom. Biztos voltam benne, hogy Aaron is hallja. – Mindennél fontosabb vagy számomra, soha nem szabad koloncnak érezned magad! – suttogta visszafojtott szenvedéllyel. – Mindannyiunknál több vagy! – Akkor miért vagy mérges? Gyakran úgy érzem, hogy a legszívesebben elmenekülnél tőlem – mondtam csendesen, s bosszúságomra könnyek gyűltek a szemembe. El akartam fordulni, hogy ne lássa a szenvedésem, a kishitűségem, de nem eresztett. Lehajolt, s fájdalmas gyöngédséggel csókolta le pilláimról ki sem csordult könnyeimet. – Van egy íratlan szabály nálunk – felelte, s úgy tűnt, hogy minden egyes szónál a kétségbeeséssel küzd – Az új angyalokat csak akkor kereshetjük fel... csak akkor csatlakozhatnak, ha már leélték emberi életüket. – Meg kell halnom, hogy együtt lehessünk? – kérdeztem döbbenten, éreztem, hogy a vér kifut az arcomból. Aztán bevillant

- 64 -

valami, ami jobban megijesztett, mint a halálom gondolata. – Nélküled kell leélnem egy életet? – Most már mindegy – sietett megnyugtatni. Arcomat még hevesebben szorította, láttam kék szemeiben a félelmet. – Már találkoztunk. Nem tehetünk semmit. Egy jóslat tudatta, hogy leszel nekem. El sem tudod képzelni, hogy milyen régóta várok rád! – Egész biztos, hogy rólam van szó? – kérdeztem bizonytalanul, mire csöndesen felnevetett. – Több okból kifolyólag tekintem igaznak a jóslatot – somolygott meggyőzően. – Egyrészt: én magam láttalak meg a saját jövőmben, a látomásomban. – Másrészt? – visszafojtottam a lélegzetem, figyeltem gyöngéd mosolyának

minden

rezdülését.

Ajkát

csupán

milliméterek

választották el az enyémtől, leheletének édes illata teljesen elbódított. – Másrészt: én is szeretlek! Még tucatnyi dolgot szerettem volna kérdezni tőle, de Aaron ajka rátalált az enyémre. A gondolatok, az akaratommal együtt kiröppentek a fejemből. Éreztem, ahogy keze elengedi az arcomat, hátrasiklik lefelé, végig a gerincemen, majd szorosan átöleli a derekamat. Karjaim akaratlanul fonódtak a nyaka köré, míg ujjaim vágyakozva túrtak bele a tarkóján összefogott hajába. Aztán óvatosan, egy végtelennek tűnő pillanat végén, elengedtük egymást. Ahogy rám nézett a végtelen kékséget sugárzó szemeivel, tudtam, hogy igazat mondott. Bármennyire is hihetetlen, de igaz! – Menjünk! – mondta rekedten, aztán segített beülni az anyósülésre. Egy másodperc múlva már mellettem ült, és könnyedén kikormányozta álomautóját a főútra. Nem hazafelé igyekeztünk. – Hová viszel? – kérdeztem, mire cinkosan rám mosolygott.

- 65 -

– Az egyik kedvenc helyünkre – felelte egyszerűen, majd egyik kezét a kormányon tartva, a másikkal átnyúlt, hogy megfogja az enyémet. – Persze, csak, ha nem vagy nagyon fáradt. – Dehogy – nyögtem nehezen, majd hangosan felnevettem. Kérdő tekintetére így feleltem. – Hogyan is lehetnék fáradt, mikor egy tündérmesébe

csöppentem?

Vámpírok,

angyalok,

különleges

képességek. Nem is értem, hogy mit keresek köztetek! – Nem értelek – mondta, s összevonta szemöldökét, annyira koncentrált. – Mindannyiunknál különb vagy! Gyönyörűbb, mint bárki, akit ismerek, és különleges képességed is van. Bár még nem jöttünk rá, mi az? – Hogyhogy? Azt hittem, Dewayne ezt is... – Dewayne-t nagyon bosszantja ez a dolog! – mosolyodott el Aaron, s úgy láttam, remekül szórakozik az öccse kárára. – Azt mondja, hogy mindent ki tud olvasni a te fejedből is úgy, mint bárki máséból – ennél a mondatnál elvörösödtem – Van viszont egy rejteke az agyadnak, ahová nem nyer betekintést! Láttunk az ebédlőben, hogy csináltál valamit a barátnőddel, és Charles mesélte, hogy hasonló dolgot műveltél a nővéreddel is. Úgy sejtjük, valami érzelmes dolog lehet. Megérkeztünk, legalábbis így gondoltam, mivel lekanyarodott a főútról és a fűbe parkolt. Rám nézett, várta, mit felelek neki, ám csöndben maradtam. Előrehajoltam, a kezeim közé fogtam márványsimaságú arcát, és lehunytam a szemem. Érzelmeimnek arra a pillanatára koncentráltam, mikor megcsókolt. Hallottam, hogy a légzése felgyorsult, egy pillanattal később pedig már ott éreztem vágytól égő ajkát az enyémen. Kacagva vonultam vissza, s mikor kinyitottam a szemem ő döbbenten meredt rám. – Ezt meg hogy csináltad? – zihálta, de végre elmosolyodott.

- 66 -

– Ez a képességem – feleltem egyszerűen. – Hatni tudok az emberek érzelmeire. Látom az érzelmeiket. – Hogyan? – Olyan, mintha egy aura lengne körbe minden egyes embert. Minden hangulat, minden egyes érzelem más és más színt jelképez – magyaráztam türelmesen, úgy vettem észre, hogy komolyan érdekli, amit mondok. – Nekünk is van? – Igen, de a tiétek állandóan fehéren világít. Mindegy, milyen hangulatban vagytok! – feleltem zavartan, majd hozzátettem. – Ez gyakran bosszantó, mert nem mindig tudom a szemetekből kiolvasni, hogy milyen hangulatban vagytok. Különösen a te esetedben. Ezért hiszem azt gyakran, hogy haragszol rám. Aaron elmosolyodott. – Nem kell félned a haragomtól, mert nem neked szól – jelentette ki egyszerűen. – És a kórház? –

Akkor

valóban

mérges

voltam

rád

–

nevetett

fel

megkönnyebbülten – Jobban örültem volna, ha az otthonod biztonságában tudhatlak, nem pedig azoknak a közelében, akik csaknem az idő előtti vesztedet okozták! Csodálkozva néztem rá. Nem is sejtettem, hogy ő esetleg tisztában van gázolónknak a kilétével. Keserűen elmosolyodott döbbent arckifejezésem láttán. – A terepjáró Mercedes lökdösős barátjának a tulajdonában van, de Dewayne szerint annak a kígyónak a parancsára kocsikázott éppen arra ma reggel – magyarázta Aaron, s éreztem, ahogy küzd újra feltámadó haragja ellen. – Mindig sötétebb a szemed, ha dühös vagy – jegyeztem meg könnyedén, hogy eltereljem a figyelmét. S a magamét is. Tudtam,

- 67 -

hogy Mercedes és bandája gátlástalan szörnyetegek, de hogy a gyilkosságtól sem riadnak vissza, ezt nem gondoltam volna. Sikerült, Aaron egy pillanatra döbbenten bámult rám. – Micsoda? – A szemed egészen fekete, ha mérges vagy, viszont tiszta kéken ragyog, ha jó kedved van – adtam elő zavartan az elméletemet, s végre sikerült mosolyt csalnom ingerült arcára. Kedvesen beleborzolt a hajamba, kiszállt, majd engem is kisegített. Nem emberi tempóval mozgott, ijesztően gyors volt. Idegesített, hogy a karom gúzsba van kötve, de valahol nem bántam, mert fájdalmamat lényegesen lecsökkentette. – Gyere! – kérte, aztán finoman megfogta a karomat, és bevezetett a közeli erdőbe. Körülbelül öt percig gyalogoltunk némán, Aaron segítette minden mozdulatomat, elszedte az utamba kerülő bokrok makacs ágait, félrehajtotta a fák lenyúló leveleit. Vigyázott rám, mintha tojás lennék, ami bármelyik pillanatban eltörhet. Mikor kiértünk a sűrű fenyvesből a látványtól elakadt a lélegzetem. Hatalmas tisztáson álltunk, melyet körülölelt az erdő, csupán egyetlen félkörös oldalt hagyott szabadon. Odasétáltunk, én pedig tágra nyílt szemmel figyeltem a lábaim előtt heverő világot. A tisztásnak ezen vége egy mély szakadékba torkollott. Be lehetett látni az egész várost, a kieső házakkal, a rejtett ösvényekkel együtt. Mesébe illő látvány volt, egyetlen épkézláb jelző sem jutott eszembe. Hallottam Aaron kuncogását, mire ránéztem, ő pedig született természetességgel a karjaiba vont. – Mesélj magatokról! – kértem, mikor újra rátaláltam a hangomra. – Mire vagy kíváncsi? – Például Emmaline-nek milyen képessége van?

- 68 -

– Ő képes uralma alatt tartani a természet elemeit – igyekeztem uralkodni a vonásaimon, ahogy ezt kimondta. Mivel nem reagáltam, így folytatta. – Emlékszel, mikor az első tanítási napon hirtelen olyan nagy vihar volt? – bólintottam – Az Emmaline volt. Látomásom volt előtte, ő pedig annyira izgatott volt, hogy kicsúsztak a kezéből az elemek. Ha jól tudom négy vagy öt szivárványt láttak aznap az emberek a városban. Nevettünk. Micsoda képtelenség. Mégis éreztem, hogy mindez valóság. – Hány éves vagy? – jutott eszembe hirtelen. Nem néztem rá, de éreztem, ahogy megmerevedik mellettem. Lesütöttem a szemeim. – Nem jó kérdés? – Dehogy, csak... – tétovázott, nem tudta hogyan folytassa, hogy ne ijesszen rám. – Amikor azt mondtam, hogy nagyon régóta várok rád, akkor azt komolyan is gondoltam. – Aaron! – most mondtam ki először a nevét. Vajon észrevette milyen melegséggel töltött el? – Reggel majdnem elgázoltak, te megvédtél a testeddel, aztán kiderült, hogy kiszőkült a hajam, csak mert szerelmes vagyok beléd, és még sorolhatnám a mai nap furcsaságait. Nem hiszem, hogy épp a korod miatt fogok agonizálni. – 1855-ben születtem, de a korábbi életemre nem emlékszem. Egyébként biológiailag tizenkilenc – válaszolt végül még egy pillanatnyi hezitálás múlva. Figyelte a reakcióm, s csendesen felnevetett, mikor nem látott semmit rajtam. – Mire gondolsz? – Az szép kor volt – motyogtam nehezen forgó nyelvemmel, erre még hangosabban nevetett. Úgy tűnt, megkönnyebbült. – Igazából mire gondolsz? – kérdezte, miközben rám villantotta ragyogó, fehér fogsorát. – Vedd le az álarcod! – Meglepően jól tartod magad! – ugrattam, majd elkomolyodva néztem rá. – Meg fogok öregedni?

- 69 -

A vidámságot, mintha elfújták volna. Fájdalom költözött a szemeibe, s már tudtam a választ, mielőtt megszólalt volna. – Muszáj leélned ezt az életed... – szólt sajnálkozva – Nem is lett volna szabad találkoznunk ebben a létedben. – Mesélj még! – tereltem a gondolatait újra más irányba, mire elmosolyodott. Órákig beszélgettünk a tisztáson heverve. Úgy láttam, hogy ő legalább annyira képtelen betelni velem, mint fordítva. Mintha hosszú évtizedek óta kerestük volna egymást, ismerve a másik minden gondolatát, mégis az újdonság varázsával hatott minden rezdülésünk. A lelkem másik fele. Rengeteg új információ zsibongott a fejemben, az agyam néha tiltakozva felsikoltott: nem bírok többet befogadni, elég! Ezt azonban nem engedtem a felszínre törni. Nem akartam, hogy Aaron abbahagyja a mesélést, tudásszomjam – ha róluk volt szó – olthatatlannak bizonyult. Mindenre kíváncsi voltam, ami róla szólt, vagy a családjához kapcsolódott. Mikor a testvéreit – és azok szerelmeit – alaposan kiveséztük, Charlesról kezdett regélni. Arra már magamtól is rájöttem, hogy mindegyikőjük halhatatlan, ezért meglepődtem, mikor Charles halandóságáról beszélt. – Eredetileg egy nagyváros közepén dolgozott tanárként. Mikor találkoztunk vele mély depresszióban volt a felesége halála miatt. Öngyilkos akart lenni. Akkor jól jött volna a képességed – mondta, s lágyan kisimított az arcomból egy szőke tincset. Megborzongtam a pillanatnyi érintéstől. – Mesélhetnék... – mormoltam. Persze meghallotta, és tudni akarta, hogy miről beszélek. Nagyvonalakban elmeséltem neki Mr. Johnson esetét, mire bólintott,

- 70 -

mintha pontosan ilyesmire számított volna. Aztán folytatta a történetet. – Charlesnak nem volt senkije, megesett rajta a szívünk. A diákjai voltunk, ő pedig valahogy rájött, mi nem vagyunk átlagos emberek – nevetett, majd megvonta a vállát – Beavattuk, ő pedig kitalálta az adoptálásos történetet. – És miért jöttetek ide? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Megint nevetett, dallamos hangja simogatta a lelkem. – Mondtam már. – Nem emlékszem – összevontam a szemöldököm, úgy próbáltam visszaemlékezni, de nem ugrott be, hogy ezt említette volna. Olyan hirtelen ült fel, hogy megijedtem a mozdulattól. Elém térdelt, két kezem elfért az ő egyetlen markában. Odahajolt hozzám, hogy tekintetünk egyvonalban legyen. Míg beszélt lehelete csiklandozta az arcom. – Már az évezred elején volt egy látomásom, amiben téged láttalak. Tudtam, leszel nekem valamikor, csak azt nem tudhattam, hogy mikor – suttogott, szemében annyi fájdalom tükröződött, amennyit ember ép ésszel nem bírt volna elviselni. – Őriztem magamban annak az egyetlen látomásnak az emlékét, az arcod vonásait a szívembe véstem. Egy hónappal ezelőtt átutazóban voltunk erre, mikor megláttalak. Azonnal tudtam, hogy te vagy, bár akkor még barna volt a hajad. A látomásomban egész máshogy festettél, mégis biztos voltam benne... Szünetet tartott. Olyan volt, mintha a lelkiismeretével viaskodna, valami legbensőbb kínnal, amit én nem érthettem. – A családom többi tagjának már volt párja: Emmaline hetven éve van együtt Cade-del, Dewayne és Angie is együtt vannak negyven éve. Soha nem irigyeltem tőlük a szerelmet, együtt éltem a fejembe férkőzött angyali teremtés víziójával – keserűen felnevetett,

- 71 -

elfordította szememről a tekintetét, s az összefonódott kezünket kezdte fixírozni. – De miután megláttalak, szinte fizikai fájdalmat okozott távol maradnom tőled. – Egy hónapja? – jól hallottam, vagy már képzelődöm? – De hiszen még csak három napja, hogy elkezdődött az iskola. Nem emlékszem, hogy bármelyikőtökkel összefutottam volna. – Szigorúan megtiltottam nekik, hogy kapcsolatba lépjenek veled! Még

magamnak

is.

Nagyon

nehéz

volt,

mégis

könnyen

megbirkóztam ezzel a kínnal, hiszen átvészeltem jó néhány évtizedet nélküled. Mit számított az a pár hét? – vagánykodott, de ahogy ránéztem láttam a fájdalmát. Belegondoltam, milyen lenne ezek után nélküle élni. Már az elméletbe helyezés is rémülettel töltött el. – És találkoztunk – leheltem, mire végre rám nézett. Kék szemeit az enyémbe fúrta, majd mentegetőzve magyarázni kezdett. – Furcsa voltál, ahogy elindultál csukott szemmel az esőben. Hagytam, hogy belém ütközz. Kellett valami indok, hogy megérinthesselek, hogy szóljak hozzád! – esdeklőn nézett rám, mintha a bocsánatom kérné. – De aztán haragudtál – emlékeztem vissza – és Dewayne-re is. – Dewayne megszegte az ígéretét azzal, hogy szóba állt veled. Angie ment, hogy figyelmeztesse, de csaknem ő is ott ragadt – nevetett felszabadultan, de én még mindig nem mertem fellélegezni. – Mindnyájunkat elbűvöltél. – Akkor miért voltál olyan ellenséges? – nem értettem. Egy puzzle darabkái lassan a helyükre kerültek, de egy darab még hiányzott, ami teljessé tette volna az egészet. – Drága Emily! – nagyot dobbant a szívem, ahogy kimondta a nevemet. – Nem tudhattam, hogy reagálsz rám. Hiszen én oly régóta várok rád, te viszont még csak most tudtad meg, hogy létezem.

- 72 -

Ez igaz volt. Nem is vitatkozhattam ezzel az érvvel, mégis megtettem. – Én is rád vágyakoztam, mióta csak élek... csak eddig nem tudtam róla – mondtam neki szemlesütve. – A lelkem másik fele vagy! Az életem! – felelte kedvesen, majd az állam alá nyúlt, hogy a tekintetünk találkozzon. – Nagyon kell vigyáznod magadra! Nem

tudtam,

mit

mondhatnék.

Elvesztem

szemeinek

ragyogásában. Lélegzetvisszafojtva vártam, míg ajka végtelen gyöngédséggel érintette meg az enyémet. Szívem hirtelen éktelen ütemmel kezdett dörömbölni, s kitörölt minden józan gondolatot a fejemből. Aaron ajka egyre mohóbban tapadt az enyémre, karja a derekam köré fonódott, majd fél kézzel hanyatt döntött a puha fűbe. Ekkor

megszólalt

a

telefonja.

Angyalhoz

nem

méltón

káromkodott, s dühösen szólt a telefonba. – Dewayne... – morogta nekem magyarázatképp, s égnek emelte a szemét. Fel akartam ülni, kicsit rendbe szedni zavart kinézetem, de nem engedett. Hamar lerázta az öccsét, aztán elhajította a mobilt, és fölém hajolt újra. Kék szemeiben huncut fény villant, istenien festett a lemenő nap fényében. Szeme kékebb volt, mint valaha, hajából kiesett a hajgumi, így szőkés tincsi selymesen hullottak a vállára. – Gyönyörű vagy! – suttogtam, s nem bírtam levenni róla a szemem. – Én is épp ezt akartam mondani – felelte, s rövid csókot lehelt epedező ajkaimra. Aztán kelletlenül felült. – Sajnos mennünk kell. A családom együtt akar lenni veled, így is sokáig sajátítottalak ki magamnak.

- 73 -

– Nem elég sokáig – mormoltam csalódottan, miközben igyekeztem feltápászkodni a földről. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire sajog a megrepedt kulcscsontom. Aaron kuncogva felsegített, majd a karjaiba kapott, s egész a kocsiig vitt. Az autóban próbáltam úrrá lenni szívem őrült ritmusán. A világ legboldogabb emberének éreztem magam.

- 74 -

8. LÉLEKFALÓK

Hónapok teltek el ebben az öntudatlan boldogságban. Mindvégig attól tartottam, hogy az egész történés, Aaron és a meséi hirtelen szappanbuborékként durrannak szét, én pedig maradok az unalmas, kiábrándító valóságban. De szerencsére nem így történt. A buborék ugyan létezett, de lassan felfogtam, hogy én is szerves része vagyok. Aaron McDean. Végül csak sikerült elbűvölnie a nővéremet is – hála Dewayne gondolatolvasói képességének –, így Mary viszonylag hamar megbarátkozott a kapcsolatunkkal. Hónapokkal később már meg sem lepődött, hogy Aaron minden délután hazafurikázik a suliból, aztán együtt megcsináljuk a leckét. Nem is értettem, hogy az én szuper intelligens nővérkémnek hogyhogy nem tűnt fel a nyilvánvaló. Őrangyalom ugyanis teljesen átalakította az órarendjét, véletlenül éppen úgy, hogy igazodjon az enyémhez. Erre célzott azon a bizonyos napon, mikor azt mondta: „Már intéződik ez az ügy” Így aztán minden órára együtt jártunk, ugyanazokat a házi feladatokat

- 75 -

oldottuk meg, de Aaron a több évtizedes tapasztalat miatt töredék idő alatt végzett vele. Önmagamra

vonatkozólag

minden

McDean

önhatalmúlag

kijelölte magát személyi testőrömnek, s – élükön Aronnal – vigyázták minden lépésemet. Lelkemet óvták, mintha valami törékeny porcelánból készült volna, az egészségi állapotommal jobban tisztában voltak, mint én magam. Nem értettem, s gyakran túlzásnak tartottam a gondoskodásukat. Már szinte mindenkinek feltűnt, hogy mennyire féltik halandó életem minden pillanatát. Egy ideig titkolóztak, de végül Aaron elmagyarázta, hogy különleges szerephez jutottam a családjukban. Azáltal, hogy belé szerettem: én lettem a lelkük őrzője. Szimbiózisban éltünk. Ha bármi bajuk esne, fizikailag, vagy lelkileg, akkor én is szenvednék velük, ha meghalnak, velük hagyom el ezt az életet. Érdekes módon fordítva egészen máshogy működött ez a lét: ugyanis, ha nekem esett volna bajom vagy épp szívszaggató bánatom lenne, ők nem szenvednének velem, s ha megszűnne dobogni a szívem, ők nem halnának velem. Hogyan is tehetnék, hiszen mind leélték a saját életüket. Mikor ezt Aaron elmondta már komolyan attól félt, hogy sokkot kapok a sok újdonság és a hirtelen felelősség miatt. Én mégis azt éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben, az életem az arra kijelölt mederben folydogál. Ezek után könnyebben viseltem magam körül az összes McDeant, megértettem az aggodalmukat. Hagytam, hogy körbezsongjanak, beosszák maguk között a velem kapcsolatos teendőket. Párosával dolgoztak, Emmaline és Cade figyeltek a rendszeres étkezésemre, míg Angie és Dewayne ügyeltek, nehogy egy pillanatra is egyedül maradjak. Mercedes és bandája visszavonulót fújtak, de Dewayne szerint nem volt egyetlen tiszta gondolata sem.

- 76 -

Aaron minden feladatból kivette a részét, testvérei csak akkor lehettek aktívabbak, mikor leghűségesebb őrangyalomat elszólította a kötelesség. Tanáraink imádták rábízni ügyes-bajos dolgaiknak megoldását, láthatóan élvezték a fiú magasabb intelligenciáját. Napjaim huszonnégy órájából egyetlen egyet sem tölthettem magányom nyugodtságában. Napközben iskola és McDeanék, délután Mary és McDeanék, éjjel pedig Aaron. Nem mondhatnám, hogy unalmas, hétköznapi életet éltem. Mary a tavasz beköszöntére már hivatalosan is együtt járt Charlesszal, ezért a történelem tanárom mindennapi vendégnek számított nálunk. S mivel az összes nevelt gyereke a barátom, ezért szinte odaköltöztek hozzánk. Azzal az apró kivétellel, hogy – Charleson kívül – nem aludtak nálunk egyiken sem. Történetesen nem szoktak aludni. Ellentétben velem. Szörnyen bosszantott, hogy drága időt vesztegetek alvással, ahelyett, hogy Aaron meséit hallgatnám. Mivel Mary elég rugalmasan kezelte újdonsült barátaimat, nem lepődött meg az Aaronnal való kapcsolatomon. Abba azonban nem volt hajlandó beleegyezni, hogy együtt aludjak vele. Ezért szerelmem minden este becsületes, jól nevelt fiú módjára elköszönt tőlünk, majd pár pillanat múlva visszaszökött a szobám ablakán. Rengeteget beszélgettünk, nem tudtunk betelni egymással. Aaron éjjelente állandóan velem volt. Ez volt a napnak azon ritka pillanata, mikor senki nem zavart meg minket. Természetesen felvetődött bennem néhány emberi vágyakat feszegető kérdés, de ezt nem nagyon tudtam hogyan a tudomására hozni. Hónapok óta együtt jártunk, a szó átlagos értelmében. Egyébként pedig jobban ismert engem, mint bárki ezen a világon. Mikor ez a téma újra előtolakodott az agyamból, már nem hagyta annyiban, s faggatni kezdett. Tavaszi este volt, különösen enyhe

- 77 -

levegővel. A szobám előtti teraszon ültünk – igazából a lenti veranda teteje volt, de én szerettem felnagyítani az apróságaimat –, és Aaron a csillagokról mesélt nekem. Hanyatt dőltem, karjaimat a fejem alá tettem (nagyszerű érzés volt a gúzsom nélkül mozogni), de nem a fénypontokban gyönyörködtem. A telihold fénye megvilágította a környéket, így megcsodálhattam angyalom minden vonását – újra. Nem fogta össze a haját, így az laza, szőkésbarna keretbe helyezte arcát, kék szemei lelkesen csillogtak, ahogy az eget nézte. Közel feküdtem hozzá, de nem értünk össze. Illatát mélyen magamba szívtam, s hagytam, hogy hangjának selymessége elvarázsoljon. – Te nem figyelsz rám – jelentette ki, s hangjában nevetés bujkált. Mosolyogva figyeltem, ahogy közelebb húzódik, erős keze máris a derekamon volt, míg a másik félretolva az én kezemet, a fejem alá csúszott. Zuhanyzás után voltam, derékig érő, mézszőke hajam nedvesen kócolódott körülöttem, nagy nyakú póló, és kopott pizsama volt rajtam. Még meg sem csókolt, a szívem máris őrült ütemre dobolt. Elektromos szikrák pattantak köztünk. Éreztem, ahogy feltámad benne a vágy, s magával ragadja úgy, ahogy engem is. Szerettem volna, ha ezúttal tovább tart, ezért közelebb csúsztam hozzá, csípőmet az övéhez nyomtam. Felnyögött, majd megragadva a karjaimat gyöngéden, de határozottan eltolt magától. Zihálva szedtem a levegőt, láttam, hogy ő is ugyanúgy szenved, mint én. Néhány végtelennek tűnő percre volt szükségünk, hogy összeszedjük magunkat. Addig a terasz két végében gubbasztottunk. Mikor hallotta, hogy a szívem visszaáll jól megszokott, normális ütemére, közelebb jött és felajánlotta a karját. Bebújtam biztonságot nyújtó ölelésébe, újra beszívtam édes illatát, majd csalódottan sóhajtottam.

- 78 -

– Haragszol? – kérdezte, s éreztem, hogy engem figyel. – Nem – feleltem egyszerűen, de nem hitte el, ezért folytattam. Ez volt az első, hogy szóba mertem hozni. – Csak... nem értem... Ezt meg ő nem értette. Hebegtem össze-vissza. Annyira tökéletes volt, mégsem tudta, mit szeretnék. – Mond ki, hogy mire gondolsz, vagy idehívom Dewayne-t! – fenyegetőzött kedvesen, mire elmosolyodtam. – Én még soha nem éreztem ilyet, és te annyira... Olyan nagy önuralmad van... és én... – képtelen voltam összeszedni egy épkézláb mondatot, aztán sóhajtottam még egyet, és sikerült. – Néha már teljesen megőrjítesz, de aztán visszakozol. Nem értem. Nem tetszem neked annyira, hogy együtt legyél velem? Egy pillanatig döbbent hallgatásba burkolózott, nem mertem ránézni, annyira égett az arcom. Éreztem, hogy karjai szorosabban fonódnak körém, s mikor megszólalt, hallottam a hangján, hogy mosolyog. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire nehéz visszafogni magam. – mondta rekedten. – De, míg ezt az életedet éled, nem lehetünk együtt úgy. Hatalmas erőm van, Emily. Nagyon oda kell figyelnem, nehogy összeroppantsalak, mikor megölellek. Ha olyan bizalmasan lennék veled, engedve egy mélyebb ösztönnek, akkor attól félek, nem bírnám visszafogni magam. – Én kockáztatnék... – vetettem közbe, mire hangosan felnevetett és összeborzolta a hajamat. – Én nem! – mondta, s láttam, hogy egyelőre be kell adnom a derekam. Ezúttal ő nyert. – Rendben – mondtam egyszerűen, mire csodálkozás ült ki az arcára. – Tényleg?

- 79 -

– Igen – feleltem, majd kibújtam a karjából, de nem álltam fel. Hagytam, hogy nyúlott pólóm félrecsússzon, szabadon hagyva ezzel a

vállamat,

betekintést

engedve

dekoltázsomba.

Aaron

megmerevedett egy pillanatra. Elégedetten láttam, ahogy hevesebben kezdi szedni a levegőt. – Megvárom, míg te is kockáztatni szeretnél. Könnyű csókot leheltem ajkaira, majd bemásztam a szobámba. Aaron még legalább öt percig nem követett. Mikor mégis rászánta magát semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Az ágyam szélén ültem felhúzott lábakkal, s meg sem próbáltam úgy tenni, mintha mást csinálnék azon kívül, hogy őt várom. Tisztában voltam vele, hogy ma estére övé a győzelem, ezért némán figyeltem, ahogy mellém fekszik. Csak remélni tudtam, hogy nem haragszik, s nem gondol semmi rosszat rólam. Aaron magam mellé húzott, betakargatott, majd a karjaiba zárt. Tökéletes arcát belefúrta időközben megszáradt hajamba, majd felsóhajtott. – Aludj! – mormolta, aztán egy dallamot kezdett dúdolni nekem ősi, dallamos hangján. Hagytam, hogy átjárjon a zenéje, s hamarosan mély álomba zuhantam. Álmomban négy sötét alakot láttam a tisztáson, melyet annyira szerettünk. Hosszú, fekete kabát volt rajtuk, arcukat csuklya takarta előlem. Hatalmas vihar dúlt. Az elemek tomboltak, nem zabolázta őket senki, s egy villámlásnál megláttam, hogy a fű nem az esőtől nedves, hanem a vértől. Riadtan figyeltem a sötét alakokat, akik csupán néhány lépésnyire álltak tőlem. Egyiküknek a keze felém mutatott, ám ekkor egy fájdalmas ordításra lettem figyelmes. Ijedten pördültem meg, szemeim elé szörnyű látvány tárult: Aaron feküdt a vértócsa közepén. Haldoklott.

- 80 -

Rájöttem, hogy én nem is vagyok a tisztáson. Csupán külső szemlélőként betekinthettem ebbe a valóságosnak tűnő részletbe. A kezeit magasban tartó csuklyás alak csontos ujjával rámutatott Aaronra, miközben egy lépést tett felé. A hóhér hátborzongató nevetése egybeolvadt Aaron fájdalmas ordításával. Rémülten, sikoltva ébredtem a szobámban, s szinte azonnal ott volt mellettem Aaron, hogy nyugtatólag a karjába zárjon. Riadtan, megkönnyebbülve kapaszkodtam belé, s próbáltam megnyugodni. – Sajnálom! – suttogtam remegve, majd magyarázatképp hozzáfűztem – Rosszat álmodtam. Egy pillanatig nem mondott semmit, ringatott, mint egy csecsemőt. – Nem álom volt – felelte csendesen, miközben a kezével a hátamat simogatta finoman – Látomás. Megmerevedtem a karjaiban. Látomás? Neki még eddig minden látomása megvalósult. De nem, biztosan téved. Hogyan lehetséges ez? Tolongtak a fejemben a ki nem mondható kérdések, de csak néhányat mertem hangosan kiejteni a számon, annyira ijesztőek voltak. – Azt hittem, én nem láthatom a látomásaidat. – Így is van. – felelte töprengve, s hangjának árnyalata rossz érzésekkel töltött meg. – Nem is értem, hogyan csináltad? Olyasmi lehet, mint Angie képessége. Kivetítetted nekem is az álmodat. – Láttad? – kérdeztem döbbenten, nem értettem, csak éreztem, hogy valamit elhallgat előlem. – Igen – bólintott keserűen, majd némaságba burkolózott. Nem akarta elmondani nekem, de tisztában volt vele, hogy ezúttal minden titokba be kell avatnia. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy összeszedje a gondolatait. Addig én is felkészültem a legrosszabb

- 81 -

mondanivalóra,

amit

valaha

hallottam.

A

remegésem

csak

fokozódott, nem bírtam abbahagyni. Fájdalmasan felsóhajtott, majd belefogott egy újabb mesébe. Ezúttal semmi kellemeset nem találtam benne. – Lélekfalók. Így hívja őket mindenki. Mikor vége lesz ennek az életednek, megkeresnek, s felajánlják, hogy csatlakozz hozzájuk. Választhatsz. Ők vagy mi. Ők nem az embereket segítik az erejükkel. A képességeiket létfenntartás céljából használják – Aaron egy pillanatra elhallgatott. Kereste a megfelelő szavakat, hogy megértsem, mégse rémisszen halálra. – Kiszívják az emberek lelkét, ha úgy tartja a kedvük. Attól jobban érzik magukat. Ha közülünk – angyalok közül – kapnak el valakit... és megcsókolják... az erőnk... a képességeink mind beléjük szállnak... – Meghalhattok? – kérdeztem újabb döbbenettel, s éreztem, ahogy az agyamat elborítja a pánik. – Ez az egyetlen módja. Szívem őrült módjára döngette a mellkasomat, rémült légzésem visszhangot vert a szobámban. Kibontakoztam az öleléséből, hogy aztán vacogva az ágyam végébe kuporodjak. – Ha valóban látomás volt, akkor be fog következni... – Talán. – Csak akkor nem, ha másként döntesz. Ha... – már valóban a sokk határán jártam. Igyekeztem elnyomni magamban a hisztériát. – Elmész. – Emily... – simogatott, ahogy kimondta a nevemet. Nem néztem rá, mégis tudtam, hogy figyeli minden rezdülésem. Aztán, mikor látta, hogy nem áll szándékomban megszólalni, a mobiljáért nyúlt. Tárcsáznia sem kellett, csak megnyomott egy gombot, hogy öccse fél másodpercen belül ott legyen a vonal végén. Beszélgetésük egyetlen, monoton morgásba vegyült.

- 82 -

Soha nem gondolkodtam a jövőnkön, de mindig úgy képzeltem, hogy bármi történjék, együtt maradunk. Hirtelen eszembe jutott valami, izgatottan fordultam hozzá. – Veled mehetnék – javasoltam. Meg sem fordult, úgy válaszolt. – Túl veszélyes lenne – felelte, aztán tovább mormolt Dewaynenek. Bámultam a széles vállait, keskeny csípőjét, majd tekintetem visszasiklott fölfelé, hogy selymes szőke haját fixírozzam. Aztán bevillant, hogy mi olyan furcsa rajta. Olyat láttam, amit a megismerkedésünk óta egyszer sem. Vakítóan fehér aurája lassan menta zöldbe sötétedett, hogy úgy ölelje körül szerelmem angyali termetét. Kétségbeestem. A zöld a fájdalom színe. Ekkor figyeltem fel a csendre. Már befejezte a beszélgetést, de nem mozdult az ablaktól. A teliholdat nézte karba tett kézzel, a teste ránézésre is merev volt. Leküzdöttem magamban a pánikot, majd mögé lépve átöleltem a derekát, és széles hátára hajtottam a fejemet. Elhatározás született a szívemben, tudtam, hogy el kell őt engednem. – Menj csak, nyugodtan! Velem minden rendben lesz – olyan halkan beszéltem, hogy alig hallottam a hangomat, neki azonban ez nem okozott problémát – Én itt fogok várni rád. Hirtelen megfordult, s már csak azt vettem észre, hogy az arcomat hatalmas tenyerébe fogja. – Magam miatt nem hagynálak el soha – mondta szenvedélyesen – A többiek sem, de most nem csak rólunk van szó. A halálfalók... Ha rájönnek, hogy létezel, ráadásul tudsz rólunk, róluk, mindenről, akkor azonnal rád vadásznának. – Miért?

- 83 -

– Kicsi Emily! – mosolyodott el komoran egy pillanatra, majd egyre halkuló hangon folytatta. – Te vagy a legártatlanabb, legtisztább lélek, akit valaha ez a föld a hátán hordott. És ezt el kell hinned nekem, mivel már jó ideje itt élek. Ráadásul lélekőr is lettél miattam. – Miattad? – visszahangoztam csodálkozva, s éreztem, hogy kezei lehanyatlanak az arcomról. – Annyira sajnálom! Bocsáss meg nekem! – esedezett, de nem egészen értettem. Nem váratott a magyarázattal. – Távol kellett volna maradnom tőled. Ki kellett volna várnom, míg leéled ezt az életedet. Akkor talán... Most én fogtam a kezeim közé csodálatos angyalarcát, mely most gyötrődve nézett rám. – Te vagy a legnagyszerűbb dolog, ami történt velem az életemben! – jelentettem ki, majd karjaimat a nyaka köré fontam. Éreztem a fájdalmát. Szerettem volna segíteni, megkönnyíteni számára az elválásunkat, ezért minden energiámmal nyugalmat sugároztam felé. Egyébként nem szoktam rajta használni ezt a képességemet, de ez kivételes eset volt. Pár pillanattal később kőkemény izmai elernyedtek, majd éreztem körém fonódó erős karjait. Édes ajkát az enyémre tapasztotta, s olyan hévvel csókolt meg, mint addigi együttléteink alatt soha. Szaporán szedtem a levegőt, mikor elengedett hosszú percek eltelte után. Mélykék szemei fogva tartották az enyéimet. – Emily! Add a szavad, hogy vigyázol magadra! Csak bólintani tudtam, de úgy tűnt, hogy ezzel is beéri. Aztán könnyedén kiugrott a teraszomra, de még egyszer visszanézett. Tekintete aurájának a fájdalmát tükrözte, még egy másodpercig nézett, a következő pillanatban pedig eltűnt. Magamra maradtam végtelen magányommal.

- 84 -

9. AARON NÉLKÜL

Első nap: A

lelkemnek

az

egyik

fele

távozott

Aaronnal

együtt.

Megismertem, hogy milyen lehet a pokol. Nem mentem iskolába. Marynek azt mondtam, nem érzem valami jól magam, ezért ő sem piszkált. Bizonyára úgy gondolta, hogy egy lógás beleférhet a tökéletes jegyeim közé. Jelentéktelennek, és rettentő módon bűnösnek éreztem magam. Mi lesz, ha valamelyiküknek bármi baja esik? Szinte láttam őket vérbe fagyva, ahogy a csuklyás alakok holttestünk felett kacagnak. Második nap: Az aggodalom szinte elvette az eszemet. Mary és Charles is észrevették, hogy valami nincs rendben velem. Úgy tűnt, az agyam tisztában van Aaron visszatérésének bizonyosságával, a lelkem azonban nem fogadta el a hiányát.

- 85 -

Az étel még annyira sem esett jól, mint egyébként. Még a csokoládé sem akart lecsúszni a torkomon, hiába hordta nekem Charles szorgalmasan. A testvérek valószínűleg rábízták a védelmem az ő távollétükben, s láttam rajta, mikor rám nézett, hogy a kudarc átjárja egész lényét. Harmadik nap: A nővérem már a kórházzal fenyegetőzött, mire én rémülten néztem Charlesra. A szobámban feküdtem, gyöngén néztem a férfi gyötrődő tekintetét. Kétségbeesve könyörögtem neki, mikor Mary lement feltenni a húslevest. – Nem szabad neki engedned! – Szörnyen nézel ki, Emily! – felelte elborzadva – Talán segítene... – Te is tudod, hogy rajtam mi segítene! – dorgáltam szemrehányón, mire közelebb húzta az ágyamhoz a székét. – Akkor engedd, hogy felhívjam. Ha tudnák... Ha Aaron tisztában lenne az állapotoddal, akkor nagyon mérges lenne, amiért nem szóltunk időben, és azonnal idejönne, hogy jól elfenekeljen – somolygott Charles őszülő bajsza alatt. – Ha idejönne, veszélyes lenne rá nézve. És ennyiben maradtunk. Nem győztük meg a másikat, de bíztam benne, hogy hallgat rám. Végül meggyőzte Maryt, hogy bizonyára egy makacs vírussal küzdök, és a kórházban sem tehetnének értem többet, mint amennyit ő végez el itthon körülöttem. Pár nap, és jobban leszek... Negyedik nap: Rémesen éreztem magam. Mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből, aztán hagytak volna elvérezni. Az egész testem sajgott a

- 86 -

láztól, szédültem, nem volt erőm felkelni. Nem is erőltettem az ébredést, ami után nem sokkal ismét mély álomba merültem. Álmomban az egyik lélekfalót láttam, amint engem néz, majd felemelte jobb kezét. Csontos, fehér ujjával rám mutatott, mire éktelen fájdalmat éreztem, mintha egy lándzsát szúrtak volna a mellkasomba. Dobhártyaszaggatóan sikoltottam, a fájdalom szinte az eszemet vette. – Aaron! Nagyon fáj! A csuklyás alak úgy tűnt, hogy órákig kínzott. Annyi fájdalmat okozott, aminek a létezéséről addig fogalmam sem volt. Végül már kívántam a halált.

- 87 -

10. DEWAYNE NÉGY NAPJA

Első nap: Egész éjjel úton voltunk, a Porsche mégis fékezhetetlen erővel száguldott alattunk. A hajnali gyors indulást követően ez már viszonylag elviselhető tempó volt. Testvéreimmel ellentétben nem voltam oda annyira a rohanásért. Nem is vettem magamnak egyetlen új modellt sem az elmúlt két évben. Cikiztek is miatta eleget. „ Mi lehet vele? Már biztos felébredt. Megmossa a fogait, hogy még elbűvölőbb legyen a mosolya.” – Aaron gondolatai kezdtek frusztrálóan hatni rám. Eddig is tele volt a feje Emilyvel, mostanra viszont szinte már a megszállottjává vált a lánynak. Valahol megértettem, de ha ránéztem az én mesés Angelinámra, már el is felejtettem mindenki mást. Mivel Aaron nem volt olyan állapotban, hogy a volánhoz engedjük, ezért Angie vállalta magára ezt a feladatot. A bátyám

- 88 -

mérgelődött egy darabig emiatt, de végül beletörődötten ült be a hátsó, sofőr mögötti ülésre. Tekintetem elidőzött kedvesemen, s igyekeztem kizárni a fejemből mindenkinek a gondolatait. Angie összevont szemöldökkel koncentrált az útra, keskeny szájának a szegletében bájos mosoly játszadozott, míg vékony kezeivel a kormányt markolta. Szőke haját meg-meglebbentette az ablakon beáramló szél, szabadon hagyva kecses nyakát. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy egyszerűen a karjaimba kapjam, és biztonságos távolságba vigyem. „ Dewayne! Nem hallod őket?” – kérdezte tőlem gondolatban a mögöttem helyet foglaló Emmaline. Alig észrevehetően intettem nemet a fejemmel, mire csalódottan ciccentett egyet. Megértettem a bosszúságát. A terv nagy részét ő találta ki szinte abban a pillanatban, mikor Aaron felhívott hajnalban. Nem volt semmi különös a tervében, mégis felelősnek érezte magát, hátha valami rosszul sül el. Cade lemarad, mivel ő vámpír félig, ezért nem érzékelik őt olyan erőteljesen a lélekfalók, mint minket. Amíg Cade az üldözőinket tereli felénk, addig mi igyekszünk minél messzebb kerülni a várostól, Emilytől. A városi éjjel-nappali boltban vásároltunk csokoládét Emmalinenal, mivel Cade éppen vadászni volt. Sosem fogom Cade-et megérteni. Hiszen félig vámpír volt, mégsem ivott soha embervért, kizárólag állatokból táplálkozott. Vállat vontam, ahányszor ez szóba került. Eleinte furcsállottam, hogy együtt jártak a nővéremmel, de mára már belenyugodtam. Cade számtalanszor bebizonyította nekünk is és Emmaline-nek is a szerelmét, és megbízhatóságát.

- 89 -

Legyenek boldogok, gondoltam magamban, aztán ránéztem Emmaline fancsali arcára. Nem szerette az érzést, hogy Cade távol van tőle. Nevetséges módon aggódott érte. „Mi van akkor, ha megtámadja egy grizzli hátulról, mikor éppen egy gazella vérével ontja a szomját? Simán megtörténhet!” – ezek a gondolatok jártak a nővérem csinos kis fejében, de már untam hallgatni. Angie a kasszánál fizetett, én meg Emmaline mögé léptem nesztelenül és meghúztam szőke haját. Fájdalmasan felszisszent, aztán hozzám vágta az egyik tábla csokiját, de végre elmosolyodott. „ Hülye! „ – üzente nekem gondolatban, mire én is rávillantottam egy csúfondáros vigyort. Ekkor vibrálni kezdett a mobilom. Nem telt el egészen fél másodperc, máris felkaptam és meghallottam Aaron zaklatott hangját. Míg őt hallgattam intettem a lányoknak, hogy induljunk. A gondolataik rögtön szélsebesen kezdtek száguldani, de igyekeztem őket teljesen kizárni a fejemből. Beszálltunk Cade fekete Mercedesébe, Emmaline pedig tövig nyomta a gázpedált. – És kivetítette neked az álmát? – kérdeztem Aaront a telefonba. Emberi fül nem is hallhatta, hogy beszélünk, annyira gyorsak voltunk. – Nem hiszem, hogy álom volt – felelte a bátyám, s éreztem a hangjában a visszafojtott feszültséget. – Inkább látomásnak tűnt. – Ez lehetetlen – mondtam, majd egy mozdulattal kihangosítottam a telefont, hogy a lányok is hallják, mi történik. – Semelyik halandó nem képes a jövőbe látni. Semmilyen módon. Biztos, hogy nem tévedsz? – Biztos! Láttam a lélekfalókat, négyen jönnek felé. Úgy vonzza őket, mint Cade-et a vér szaga. – sziszegte Aaron ingerülten, mire Emmaline beletaposott a gázba fölöslegesen, mivel már így is a maximumot hozta ki az autóból.

- 90 -

„Nem jó hasonlat! Nem kellene egy lapon említeni Cade-et azokkal az állatokkal!” – gondolta Emmaline bosszankodva, de mivel nem szólt semmit, én is hallgattam. – Aaron, el kell mennünk innen! Ha Emilyt elkapják, nekünk is fájni fog! – Angie szavaira mindannyian elhallgattunk egy pillanatra. – Nem hagyhatom itt egyedül – hangzott a tehetetlen válasz a vonal túlsó végéről. Ekkor meghallottuk Emily bájos – most kétségbeesett – hangját a háttérben felcsendülni, s mindnyájunk lelke belesajdult a szavaiba. „ Veled mehetnék! „ – Aaron állítsd le! Eszébe ne jusson elmenni onnan! – parancsolta Angie, s újra meglepett az összeszedettsége. „ Túl veszélyes lenne! „ – hallottuk Aaron kissé ridegre sikeredett hangját. – Öt perc és ott vagyunk – mondta Emmaline, miközben láttam, hogy a gondolatai úgy cikáznak a fejében, mint a flipperben a golyók. – Emmaline-nek van egy ötlete – jegyeztem meg, majd szemtelenül hozzátettem – Tökéletes őrültség, de működhet. Láttam a fejedben. – Utálom, ha ezt csinálod! – mondta dühösen, de az enyémhez hasonlóan zöld szemeiben büszke fény csillogott. – Mondjátok már! – csattant fel ingerülten Aaron, mire Emmaline-nal egymás szavába vágva meséltük a tervet. – Szóval Emilynek ne mondj semmit, csak megijesztenéd... – mondtam, majd a nővérem következett. – Cade itt maradhatna, hogy megnézze, valóban utánunk jönnek, és nem őt akarják. – Később követhet minket lemaradva mögöttünk. Őt úgysem bántják, hiszen nincs lelke. – folytattam, mire Emmaline szúrósan

- 91 -

ránézett. Bocsánatkérőn rámosolyogtam, s széttártam a karom. – Miért, nem így van? – A lényeget – mordult fel Aaron megint. – Elcsaljuk őket – mondta Angie. – Néhány napra elmegyünk. Köszönj el Emilytől, de ne mondj neki semmit! Minél kevesebbet tud, annál könnyebb neki – mondta Emmaline, majd leállította a motort néhány kilométerre a lány otthonától. – Mindjárt ott vagyok – felelte Aaron fájdalmasan – Adjatok pár percet. Dewayne... – Mondd! – Most ne hallgatózz! – Rendben! – feleltem, de nem bírtam ki. Előbb Aaron fejébe hatoltam be. Láttam Emilyt, ahogy az ágy mellett áll, éreztem, ahogy átölel. Volt valami, amit Aaron el akart titkolni előlem. Nem engedte, hogy meglássam, ezért átsiklottam Emily gondolataiba és emlékeibe. Rögtön világossá vált minden. Hangosan felnevettem, mire Angie kíváncsian fordult hozzám. „Mit láttál?” – kérdezte gondolatban, de csak nemet intettem a fejemmel. Mégsem mondhattam el neki, hogy Aaron nem akar együtt lenni régóta várt szerelmével, nehogy kárt tegyen benne. Pontosabban elmondhatom, de nem most. Majd, ha már csak nevetünk ezen az egész helyzeten. Pár perc múlva Aaron is csatlakozott hozzánk. Még soha nem láttam ennyire felindultnak. – Menjünk a Porschéval, az gyorsabb – javasolta Emmaline, de senki nem figyelt rá. Aaron az első ülésen ült, de hátrafordult hozzám, hogy meglássam kék szemeiben is a fájdalmat. Már a Porschéban ültünk, de nem volt fél órája, hogy elindultunk.

- 92 -

– Mit csinál? – kérdezte kétségbeesetten, mintha fuldokolna, és én volnék az egyetlen, aki a mentőmellényt bedobhatja. Visszanéztem Emily gondolatai közé, bár már eléggé messze jártunk tőle ahhoz, hogy ne is emlékezzek a fájdalmára. – Alszik – hazudtam, mire a szemem sarkából láttam Angie kezét megrándulni. Nem hittem komolyan, hogy a bátyámon sokat segítene, ha tudná, hogy Emily zokogva töltötte az éjszakáját, reggel pedig nem ment iskolába, mert fizikai fájdalmat okozott neki Aaron hiánya. Megragadtam Angelina kezét, s rámosolyogtam. Nem kérdezett semmit, még gondolatban sem piszkált ezzel. Többek között ezért is szerettem belé. – Még mindig nem látod? – csattant fel ingerülten Emmaline hangja, mire újra Cade gondolataira koncentráltam, és végre meghallottam kedvenc vámpírom negédes hangját. „ Kocsiban a slusszkulcs, már csak pár lépés, megvan! Sikerült! Követnek! Még rávezetem a szagukra, aztán magam mögött hagyom ezt a csigatempót. „ – hallottam Cade gondolatait, ennyi elég volt. Az Emmaline-ról szóló fantáziálását már meghagytam neki. A nővérem csüngött minden szavamon, mintha ő is hallani szerette volna, amit én. Siettem megnyugtatni. – Követik őt. Rátereli őket a mi nyomunkra, aztán maga mögött hagyja ezt a csigatempót! – utánoztam Cade tiszta hangját, mire Emmaline felnevetett. – Ez rá vall – jegyezte meg vidáman, majd elkomorodva folytatta. – Alkonyodik. Remélem, holnap már jobbak lesznek a kilátásaink. Hiú remény...

- 93 -

Második nap: – Látod még? – faggatott Aaron délelőtt. Már bántam, hogy megmondtam neki. Ahogy távolodtunk a megfigyelni kívánt személytől, én annál rosszabb vételként fogtam az adását. Emily jelei nagyon rosszak voltak, mintha beteg lett volna. Aggódtam. Talán jobb lett volna, ha visszafordulunk, és nem menekülünk, mint a hajóról a patkányok. – Nem hallok már tőle semmit – mondtam a bátyámnak, mire kiábrándultan fordult vissza a kormányhoz. Ragaszkodott hozzá, hogy visszavegye a vezetést, mivel úgy látta, hogy könnyebb lesz számára, ha nem merül bele a gondolataiba. Délben megálltunk egy benzinkútnál, hogy bevárjuk Cade-et, aki két óra múlva ért utol bennünket. Roppant elégedett volt magával, Emmaline pedig a fellegekben járt, mint mindig, mikor szerelme visszatért hozzá. Eszembe jutott Emily. Mennyire zavarban volt, mikor odamentem hozzá az iskola udvarán. Aaron nem sejtette, hogy mire készültem. Kihasználtam, hogy ő és Charles a többiekkel az igazgatónál tanyáznak, én meg követtem Emily gondolatait. Dúdolt. Mindig énekelt gondolatban, ha egyedül volt. A hangja a fejében sokkal tisztábbnak tűnt, mint egyébként. Rögtön tudtam, hogy meg fogom szeretni. Aztán bájosan, kicsit gyanakodva beszélgetett velem, s különös módon ugyanazok a gondolatok jártak a fejében, mint amiket hangosan kimondott. Mennyire boldog lettem volna, ha meghallom kedves dúdolását ebben a nehéz órában. Aaron némaságba burkolózott, igyekezett engem is kizárni a gondolataiból. Hasztalan. Társaink egyfolytában ostromoltak, hogy figyeljem a bátyánkat, nehogy hirtelen visszaforduljon, mert azzal tönkre tenne mindent. Feleslegesen aggódtak, mivel Aaron leküzdötte ezt a vágyát, szem előtt tartva a mi életünket.

- 94 -

Újra elindultunk, mind az öten a Porschéba préseltük magunkat, majd észak felé vettük az irányt. Már a hegyek lábánál jártunk, mikor érzékelni kezdtem a mögöttünk lemaradó lélekfalók négyes fogatát. Túl messze voltak, nem hallottam tisztán a gondolataikat, ezért nem szóltam a többieknek. Késő délután volt, mikre felértünk a legmagasabb hegyre. Magunk mögött hagytuk a kocsit, gyorsabban haladtunk nélküle. A társaim Aaront faggatták – hiába –, hogy lát-e valamit a jövőből. Ő azonban csak a fejét csóválta, s nem értette, hogyan lehetséges ez? Hiszen amióta angyalként élt, azóta tudott előre látni az időben, hogy megjósolja a lehetséges események valószínű alakulását. Úgy tűnt, ezt a képességét Emilynél hagyta, a lelkének a felével együtt. Tehetetlenül figyeltem a szenvedését, s mérhetetlen gyűlölet lobbant bennem a lélekfalók iránt. Azt kívántam, bárcsak itt lennének már végre, hogy mindannyian rájuk zúdíthassuk a haragunkat, amiért megjelenésükkel tönkretették az idilli életünket. Tisztában voltam Emily fontosságával, törékenységével, talán jobban is, mint ő maga. A testvérünk volt attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jött. Megszerettem őt, mintha valóban a húgom lett volna. Láttam a többiek fejében, hogy ezzel ők is együtt éreznek velem. Harmadik nap: Nem sokkal éjfél után járhatott az idő, mikor végre megálltunk a tölgyfaerdőt körülölelő tisztáson. A többiek várakozásteljesen nézték Aaront, én már tudtam, hogy mit akar mondani. Órákkal ezelőtt megszületett a végleges terv a fejében. „ Mikor érnek be minket? „ – kérdezte a bátyám gondolatban, de nem nézett rám. Emmaline és Angie között hezitált.

- 95 -

– Hajnalban. Ha nem állnak meg sehol – feleltem hangosan, mire éreztem magamon a társaim döbbent tekintetét. – Azt hittem több időnk marad – suttogta Angelina döbbenten, ezzel eldöntve Aaron hezitálását. Emmaline mellett tette le a voksát, ami nem nagyon tetszett nekem, valahol mégis örültem. Védelmezőn átöleltem Angie vállát, meg akartam nyugtatni, hogy ne féljen, minden rendben lesz. Nem árthatnak nekünk, mert erősebbek vagyunk náluk. De nem mondtam semmit. Bizonytalan voltam, hogy egyáltalán túléljük-e? – Akkor hajnalban – folytatta Aaron csendesen – Bevárjuk őket, Dewayne szól, ha ideértek, és ő tájékoztat minket arról is, hogy mire készülnek. Ők nem tudják, de te leszel a tolmácsuk – és akkor Emmaline-hoz fordult, akinek vállán rögtön ott termett Cade féltő karja – Emmaline! Neked keresünk egy rejtekhelyet, ahonnan te látsz mindent, onnan viszont nem vehet észre senki. A képességedre szükségünk van, de kell egy tabu embernek lennie. – Néha jól jön egy kósza villám, nem igaz? – próbált könnyednek látszani, de a torkát féltés szorongatta. Aggódott értünk is, de főként Cade miatt, ami számomra teljesen érthetetlen volt, mivel a vámpírok nehezebben sebezhetőbbek, mint mi, angyalok. Olyan dolgokra gondolt, amiket nem hagyhattam szó nélkül. – Eszedbe se jusson! – sziszegtem neki, mire a többiek csodálkozva néztek rám. Soha nem használtam durva hangnemet velük szemben, ez azonban kivételes eset volt. Emmaline nem akart mártírmód elbújni, hanem kiállni a csata közepére, hogy ő is részt vegyen nyíltan a harcban. Cade ellenségesen nézett rám, de nem foglalkoztam sem vele, sem gyilkos gondolataival.

- 96 -

– Nem akar rejtve maradni – fűztem a viselkedésemhez magyarázatképpen, mire Cade ellenségessége eltűnt. Sápadtan fordult a nővérem felé, riasztóan magasodott fölé. A szavak úgy ömlöttek belőle, hogy még én is alig értettem. – Ott maradsz, ahová a testvéreid visznek! Ha mind meghalunk a szemed láttára, akkor sem bújsz elő, hanem meghúzod magad! Nem bosszulsz meg senkit, nem hősködsz, csendben leszel! Ha mégis előjössz, velem gyűlik meg a bajod, és te is tudod, hogy rosszabb vagyok, mint tíz lélekfaló együttvéve! Emmaline még mindig habozott. Nem értette, miért akarjuk távol tartani. – Emmaline! – szólaltam meg valamivel visszafogottabb hangon – Aaronon és Cade-en kívül te vagy a legerősebb közülünk. Ha mindünknek vége lesz itt, akkor neked kell visszamenned Emilyt megvédeni tőlük. – De azt hittem, hogy nem tudnak róla. Elcsaltuk őket a közeléből – mondta kétségbeesetten, mire sajnálkozva néztem rá. Angie válaszolt helyettem. – Csak egy időre. Emilynek túl erős a kisugárzása. Most csak azért követnek minket, mert együtt vagyunk, erős az illatunk, éreznek minket! Emilynek egyedül van ilyen hatása. – Megértettem – sóhajtott fel végül beleegyezőn Emmaline, s láttam a gondolataiban, hogy valóban igyekszik felkészülni a feladatára. – Angie, te is hátrébb maradsz, és olyan dolgokat vetítesz a fejükbe, amiket eddig elképzelni sem tudtak! – folytatta Aaron, de magában azt kívánta, bár túl lennénk már az egészen – Cade a meglepetés erejét használja ki a gyorsaságával, Dewayne pedig tolmácsol, ahogy már mondtam. Én pedig megölöm őket.

- 97 -

– Jó kis bunyó lesz! Ne izgulj, tesó! – mondtam lazán Aaronnak. Megérte, mert halovány mosoly rándult meg a szájának sarkában. Mindenki elhelyezkedett a saját posztján. Emmaline-nek egy nem túl távoli hasadékot találtunk, amit eltakartak a tölgyek zöldülő lombjai. Nem lehetett észrevenni, hacsak nem szándékosan kereste valaki, ellenben nagyszerű rálátás nyílt a tisztásra. Angie a tisztás szélénél állt, Cade a lombokban rejtőzött, mi pedig Aaronnal elhelyezkedtünk középen. Már magasan járt a nap, de a lélekfalók nem mutatkoztak. Aaron úgy nézett ki, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, fel-alá járkált körülöttem, de a gondolataiba nem engedett betekintést. Már alkonyodott, mikor végre meghallottam őket. Felénk közeledtek, szinte éreztem a hideget, amit árasztottak magukból. Egy órán belül elég közel voltak ahhoz, hogy meghalljam őket. „ Már nincsenek messze, érzem az illatukat. Két nő és három férfi. „ – mondta az egyik, akinek női hangja volt. Cade-et is megérezték. Aztán egy férfi hangja folytatta. „ Könnyedén végzünk velük. Elegen vagyunk hozzá. „ „ Govan, ne légy elbizakodott! A legutóbb, mikor ezt mondtad, majdnem rájöttek a titkodra! „ – ez egy újabb férfinak a hangja volt, ijesztően közelről hallottam őket. Folytatták a beszélgetést, füleltem, hátha meghallok valami hasznosat. – Közelednek – mondtam Aaronnak, de tudtam, hogy a többiek is hallották. – Mikor? – Pár perc – feleltem, majd csendre intettem a bátyámat, mert valami megütötte a fülemet a lélekfalók beszélgetéséből. Lehunytam a szemeimet, hogy jobban tudjak koncentrálni, s közben csendesen továbbadtam a társaimnak a hallottakat. – Hárman jönnek. Két férfi

- 98 -

és egy nő. Az egyiket úgy hívják, Govan, ő lehet a vezér. Nem ellenséges szándékkal jönnek, de megölnek, ha nem csatlakozunk hozzájuk. – Tipikus... – jegyezte meg Cade valahonnan a magasból, Angie is felszisszent a tisztás végéből. – Angie, az egyikük retteg a fájdalomtól. Attól fél, hogy olyan fájdalmat okoz neki az egyikünk, amit nem bírna elviselni – mondtam, aztán még erősebben fókuszáltam erre az egy alakra. Mikor végre behatoltam a fejének a legrejtettebb zugába, diadalmasan felkiáltottam – Ez a nő lesz! Ő az, aki féli a fájdalmat. – És Govan? – kérdezte Aaron, mert érezte, hogy ő lesz a legerősebb. Tisztában voltunk vele mindannyian, hogy a lélekfalót csupán két módon lehet megölni. Az egyik lehetőség, hogy rájövünk, mitől retteg a legjobban az életében. Felhasználjuk ellene, valahogy abba a szituációba kergetjük, vagy szembeállítjuk a félelmével. A másik lehetőség számunkra nem volt lehetséges. Egy ártatlan lelket rávenni, hogy áldozza fel magát helyettünk. Az életét önnön kezével kell kioltania, mire az a lélekfaló, akivel az alkut kötötte, elpusztul a halálának a pillanatában. Igyekeztem Govanre koncentrálni, de már késő volt. –

Itt vannak –

suttogtam,

s éreztem,

hogy

mindenki

mozdulatlanná dermed közülünk. Hárman voltak valóban, hosszú, fekete köpönyeg fedte a testüket, de nem volt rajtuk csuklya. Elől jött Govan. Nem volt magasabb Aaronnál, inkább velem volt egyenrangú a felépítése, vékony, de erős. Hosszú, fekete haja lobogott utána a hirtelen feltámadó szélben, körszakálla még félelmetesebbé tette. Angie felé kalandoztak a gondolataim. Félt. Soha, mióta együtt voltunk, nem félt ennyire. Nem csak maga miatt, hanem miattam is.

- 99 -

Kényszerítettem magam, hogy a feladatomra összpontosítsak. Beleástam magam a vezér fejébe, aki – legnagyobb riadalmamra – Angieről fantáziált. Láttam a fejében, ahogy megcsókolja az én drága tündérkémet, aki abban a pillanatban ájultan rogyott a karjaiba. Dühösen felmordultam, de Aaron csendre intett, mert odaértek hozzánk. Megálltak tőlünk öt méterre, Govan arcán gúnyos vigyor játszott, míg társai feszült figyelemmel pásztázták a környéket. Keresték a többieket. – Nem akarunk harcolni veletek! – mondta hirtelen, minden bevezetőt mellőzve Govan. Aaron továbbra sem eresztett be a fejébe, ezért fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Bosszantott a dolog, de bíztam benne annyira, hogy ebben a helyzetben ne tegyem szóvá. – Akkor menjetek tovább...nélkülünk! – morogta Aaron halkan, de szavai csendes fenyegetést hordoztak magukban. – Van elég erőnk, nincs szükségünk a tietekre – jelentette ki ravaszul a vezér, de gondolatai között újra és újra láttam Angie arcát felbukkanni. – Angiet akarja – mondtam ki hangosan, mire a lélekfalók döbbenten bámultak rám. „ Nagyon meggyőző! „– gondolta a nő, de én rá sem néztem. Úgy láttam, hogy hasonló képességeik vannak, mint nekünk, csak valamivel erősebb. Most sajnáltam csak igazán, hogy nem tudunk lelkeket rabolni magunknak. Könnyebb helyzetben lettünk volna, ha nem kell legalább egymásra vigyáznunk. Aztán rádöbbentem a másik férfi gyengeségére, aki eddig meg sem szólalt. – Magány – üzentem Emmaline-nek. „ Rendben. Elrepítem, hogy vissza se találjon a nyomorult! „ – hallottam a gondolatait, mire a szám szeglete megrándult az elfojtott mosolytól.

- 100 -

– Nagyon okos. Talán mégiscsak érdemes megölnünk titeket – somolygott a bajsza alatt Govan, majd felénk nyújtotta a kezét. Hatalmas fájdalom járta át a testemet. Úgy éreztem, hogy menten kettészakít valami láthatatlan erő. Ordítottam a kíntól, hallottam Angie sikolyát, de reméltem, hogy csak aggodalmában kiabál, nem fájdalmában. Govan láttam magam előtt, mindenki más eltűnt a látóteremből. Nem bírtam olvasni a gondolataiban, csak a fájdalomra tudtam gondolni. Köd szállt az agyamra, ami nem fogott fel semmit a külvilágból. Úgy éreztem, hogy már órák óta kínoz Govan. Nem láttam mást, csak az önelégült ábrázatát, amint odafordul valakihez. – Nem hittem, hogy ilyen könnyű lesz! – mondta hangosan, s bár a fájdalom fennmaradt, betekintést nyerhettem egy pillanatra a gondolatai közé. Láttam Aaront fenevadként küzdeni valamivel, amit nem tudtam beazonosítani, és megláttam azt, amitől a legjobban rettegtem: Angie mozdulatlan testét a fűben heverni. Erőt adott a tudat, hogy szüksége van rám. Az agyamba nyúltam a gondolataimmal, az akaratommal, s letéptem a fájdalmas függönyt lebénított tudatomról. Mintha másik színtérbe léptem volna. Újra a tisztáson voltam, érzékeltem a fájdalmait a társaimnak, hallottam a gondolataikat, s tudtam, hogy túléljük. Vadállati ösztöneimnek engedelmeskedve a földre lapultam, hogy egy ruganyos mozdulattal leteperjem a női lélekfalót, aki Angie elméjét láncolta egy verembe. Ahogy a földre taszítottam, s megszakadt köztük a kapcsolat, Angie dühösen talpra ugrott. Lassan közelített a nő felé, láttam, hogy a fájdalmat fogja imitálni a szörnyetegnek. Mikor már biztosan tudtam, hogy boldogulni fog ott hagytam, és Cade segítségére indultam, aki ugyanolyan fájdalmat

- 101 -

élt át, mint én néhány perccel ezelőtt. Govan hatalma nem ismert határokat, de akkor meghallottam a félelmét. Élete egyetlen értelme az épp Angie által kínzott nő volt. Ha neki vége, akkor a két legyet egy csapásra effektus jön létre. Aaron ordítása cibált vissza a valóságba. Azonnal rohantam segíteni neki. A vérfarkas, akivé a lélekfaló változott épp a torkát készült

átharapni.

Rárontottam,

s

ütni

kezdtem

minden

gyűlöletemmel, ami felhalmozódott bennem ez alatt a néhány nap alatt. Aztán, mikor már csak gyöngén mozgott, kiabáltam. – Emmaline! „ Máris! „ – hallottam végre, majd hatalmas hurrikán rázta meg a környéket. Senkihez nem ért hozzá csak a lábaimnál heverő szörnyeteghez, akit felkapott, mintha csupán néhány kilót nyomott volna. Aaron eszméletlenül hevert mellettem, már legrosszabbtól tartottam, de szerencsére mordult egy mélyet. Ebből tudtam, hogy pár perc múlva kutya baja lesz. Govan immár egyedül állt a tisztás szélén, szerelmét Angie tartotta fogva. A nő hosszú, fekete haja szétterült a földön, az egész szeme

fekete

volt,

s

arcán

mérhetetlen

kín

vonaglott

másodpercenként, mintha valaki ostorral csapkodná a hátát. A lélekfalók vezére maga mellé ejtette a kezét, mire Cade fájdalma elmúlt. Vámpír barátunk éktelen dühével indult Govan felé, de őt már nem érdekelte. Angiet bámulta. Láttam, hogy már látja maga előtt halottként szerelmemet, mire intettem Aaronnak – aki időközben mellém ért –, s ő megértette a rövid mozdulatomat. Vicsorított, aztán lehajolt a földön vonagló lélekfalóhoz. A torkát kapta el, s hangos reccsenés jelezte, hogy eltörtek a nyakcsigolyák. A két lélekfaló ekkor lassan köddé vált, Govan fájdalmas üvöltése, amit szerelme elvesztésének láttán hallatott, még sokáig ott

- 102 -

csengett a hirtelen némaságban. Ekkor vettem csak észre, hogy már hajnalodik. Egész éjjel harcoltunk. Negyedik nap: Kimerültek

voltunk,

megkönnyebbült,

hogy

de

nagyon

mégsem

elégedettek.

kell

egyedül

Emmaline bolyongania

halhatatlan életében, s most még annyira sem akarta elengedni Cadeet maga mellől, mint egyébként. Még mindig a tisztáson voltunk. Mind az öten leheveredtünk éjjeli csataterünk helyszínére, és figyeltük a napsütést. Angie mellettem feküdt, s egyfolytában egy dologra gondolt; tudta, hogy úgyis hallom: „Szeretlek, szeretlek, szeretlek...” Elmosolyodtam, megszorítottam a kezét, amiből szavak nélkül is kitalálta, hogy én is hasonlóképpen érzek. – Aaron! Nagyon fáj! A sikolyra ketten ültünk fel olyan hirtelen, hogy még a többiek sem látták a mozdulatot. Emily hangja volt, ez kétségtelen. Aaron fejében hallottam felcsendülni. Ránéztem a bátyámra, aki tétován, kétségbeesetten nézett négyünkre. Aztán rohanni kezdett a Porsche felé, mi meg utána. Nem voltunk elég gyorsak, csak Cade tudta tartani vele a tempót. Már irányba állították a kocsit, mire odaértünk. Öt perc sem telt bele, s máris az autópályán repesztettünk. A hegyről levezető félórás utat megtettük öt kerek perc alatt. A metálfényezésnek nyoma sem volt, a lökhárítót elhagytuk valahol félúton, de most egyikünk sem foglalkozott

ezzel.

Halk,

morózus

hangon

tájékoztattam

a

történtekről a többieket, akik idáig minden ok nélkül követték Aaront. Késő délután volt, mire végre hallani kezdtem Emily felől Charles gondolatain keresztül. Elborzasztott a látvány, ahogy Emily

- 103 -

a szobájának ágyában feküdt. Nem is hasonlított régi, kedvesen mosolygós önmagára, helyette egy roncsot láttam gyötrődni. Nagyon sovány volt, szinte látszott, hogy lángol a teste a láztól, s mindeközben fájdalomtól vonaglott. Ahogy felnéztem, a visszapillantó tükörben a tekintetem találkozott a bátyáméval, s rögtön tudtam, hogy Angie kivetítette neki is, amit láttam. A Porsche tovább gyorsult, mi pedig némán hallgattuk Aaron fájdalmas ordítását.

- 104 -

11. TESTVÉRLELKEK

Tűz lángolt valahol a mellkasomban. Mardosta a torkomat, és égette a szemeimet. Sikoltottam volna, de a hang valahol megrekedt bennem. Dobáltam volna a testem ide-oda, hogy múljon ez az észvesztő fájdalom, de nem volt erő az izmaimban megmozdulni. Mázsás sziklák gördültek a testemre, és nem bírtam lelökni őket. Hol lehet Mary és Charles? Nem segítenek nekem. Talán valami bajuk esett? A lélekfaló őket is bántotta? Hová tűnt mindenki? Értetlenül szenvedtem tovább, s bosszankodtam, amiért nem felel senki a kérdéseimre. Ekkor meghallottam Aaron dallamát, angyali hangja távolról érkezett hozzám. Meg akartam kérni, hogy dúdolja hangosabban, mert nem hallom, de nem maradt már energiám. A fájdalom mintha múlóban lett volna, és végre nyugodt álomba merültem. Felébredtem – túl hamar –, szerettem volna még visszatérni a kellemes pihenésbe, ahol hallhattam Aaron dúdolását, de valami

- 105 -

felébresztett. Ki akartam nyitni a szemem, de túl erős volt a fény. Hangokat hallottam, de nem mertem benne hinni, hogy valóban őket érzékeli a fülem. Szerettem volna megszólalni, azonban a hangom helyéről valami hörgést véltem hallani. – Magához tért – azonnal felismertem Dewayne hangját. Örömteli iramba kezdett a szívem. Ha Dewayne itt van, akkor neki is a közelemben kell lennie. Aaron, szerettem volna kiáltani, de a hangszálaim tovább makacskodtak. – Emily! – szólt kedvesen, némi aggódással a hangjában. Hát, itt van. És egészséges, nem ölték meg a lélekfalók. Éreztem, hogy hatalmas markába temette az egyik kezemet. Most már nem történhet baj, hiszen mellettem van. Éreztem, hogy a fárasztó álom újra maga felé húz, de én küzdöttem. Nem akartam megint elaludni. Most nem, mikor végre itt van. Mi lesz, ha eltűnik, mire felébredek? – Attól fél, hogy újra elhagyod – hallottam Dewayne hangját, és szólni akartam neki, hogy tűnjön el a fejemből, mire ő felnevetett hangosan – Haragszik, amiért olvasom a gondolatait. – Emily! Mindannyian melletted vagyunk! – őt is felismertem, Emmaline. – Aludnod kell! – ez a bájos szoprán pedig nem lehet más, mint Angie. „Jaj, de örülök nektek!” – gondoltam boldogan, de tovább küzdöttem az álom ellen, ami egyre erősebben rángatott a mélybe – Emily, pihenned kell! Ne küzdj ellene! – mondta Emmaline. Mérges lettem. Hogyan is tudnék aludni, mikor annyira vártam, hogy itt legyenek. Emmaline-nek meg is mondom majd, hogy küldje el napokra vadászni Cade-et, akkor megtudná, hogyan is érzem magam. Aztán a mérgemet elűzte a boldog tudat, miszerint mellettem

van

a

családom.

Emmaline-re

- 106 -

sem

haragudtam.

Elképzeltem, amint összekócolom tökéletesre fésült frizuráját, mire megint hallottam Dewayne kacagását. Szerencsére ezt nem mondta el nekik. Aaron ujjai a kézfejemet simogatták, s azt kívántam, bárcsak újra dúdolná azt a dallamot, hogy könnyebben el tudjak aludni. Még végig sem gondoltam, már hallottam is Dewayne kíváncsi hangját. – Azt mondja, hogy dúdoltál neki. – Nem dúdoltam – felelte Aaron. „Nem értem. Én hallottam. Még azelőtt, hogy elmentetek. Már akkor is ezt a dallamot dúdolta nekem.” – mondtam kétségbeesve, még visszafordultam az alvás kapujából, hogy ezt tisztázzuk. Megint megpróbáltam kinyitni a szemem, sikertelenül. – Angie, segíts neki – kérte Aaron határozott hangon, s azon tűnődtem, vajon miért ilyen morcos? – Emily, emlékezz a dallamra, amiről beszéltél! Emlékeztem. Megmutattam Angie-nek a fájdalom töredékét, majd felidéztem a dallamot, ami elfújta minden problémámat. Mosolyogtam, de nem voltam benne biztos, hogy ők is látták. – Emily! – Aaron lágy hangjába ámulat vegyült. „Valami rosszat csináltam?” – kérdeztem rémülten. – Nem, semmi baj! – mondta Dewayne, majd magyarázatképp hozzáfűzte társainak. – Azt kérdi valami rosszat csinált-e? Szinte mind hitetlenkedve nevettek, én meg nem értettem. Újra megpróbálkoztam kinyitni a szemeimet, s feljajdultam. Az erős fény már fájdalmat okozott. A nevetés abbamaradt, s öten ugrottak az ágyam felé. – Mi a baj? – kérdezte Dewayne, mivel rájöttek, hogy csak vele tudok kommunikálni. „Fáj a szemem. Nem tudom kinyitni az erős fény miatt!”

- 107 -

– Oh... – csak ennyit bírt kinyögni, én pedig megijedtem. Észrevette, ezért megmagyarázta – Emily! Éjszaka van! A szobában csak egy halovány lámpa világít. Nem volt erőm ezen gondolkodni. Aludni akartam. És mégsem. „Mi lesz a dallammal?” – kérdeztem, s Dewayne ezt már tolmácsolta. Éreztem Aaron hatalmas kezeinek finom szorítását, majd egész közel hajolt hozzám. Leheletének édes illata elbódított. Szerettem volna látni, de újra fájdalom hasított a halántékomba és a szemgolyómba, mikor megpróbálkoztam a lehetetlennel. – Soha nem dúdoltam neked hangosan, Emily! – mondta Aaron, mire vitatkozni akartam vele. Hiszen hallottam. Csendesen felnevetett, mintha kitalálta volna a gondolataimat. – Kicsi, Emilym! Azt mondtam, hogy hangosan! Magamban énekeltem neked, biztos voltam benne, hogy nem hallod. Szörnyű hangom van. „Gyönyörű hangod van!” – akartam vitatkozni, de kiszáradt a szám, és megint hörgést hallottam a hangom helyett. – Szomjas – jegyezte meg Dewayne. Valami nedveset éreztem az ajkaimon, kellemesen hűvös volt. Hálásan gondoltam a nedves kendő tartójára. „Dewayne! Nyugtass meg csak még egyszer, hogy itt maradtok!” – Nem kell félned, Emi! Majd mi őrizzük az álmod! – mondta kedvesen. „Köszönöm!” – gondoltam hálásan, s már megint hallottam Aaront dúdolni. Bárcsak érezhetném megint édes leheletét, és puha ajkait, mielőtt... – Pfúúúj, egy csókot akar! – hallottam Dewayne-t, mire dühösen rápirítottam gondolatban. Ekkor azonban éreztem Aaront, ahogy lágy csókot lehel a kiszáradt számra, és a haragom rögtön elpárolgott. Megint elaludtam.

- 108 -

Számomra úgy tűnt, néhány perc volt. Arra ébredtem, hogy valaki cirógatja az arcom a hajam egyik tincsével. Bosszankodva toltam el Aaron kezét, mire csendesen felnevetett. Annyira kellemes érzés volt hallani. – Aaron – suttogtam, mire ujjait az ajkaimhoz érintette. – Itt vagyok. – Hallasz engem? – Most már igen – felelte fojtott hangon. A nevetését próbálta visszafojtani, s ekkor lassan tisztulni kezdett az agyam. Végre engedelmeskedett nekem a testem, a hangom. Kinyitottam a szemem, de rögtön be is csuktam egy szisszenés kíséretében. Aaron rögtön közelebb hajolt hozzám. – Fáj valamid? – Hát nincs itt a tolmácsom, hogy elmondja? – kérdeztem, mire félig bosszúsan, félig őszintén csúfondárosan újra nevetett. – Elküldtem őket, hogy kettesben legyek veled – ismerte be az angyalom bárminemű megbánás nélkül. – Fáj valahol? – A szemem. Akkor eltűnt hirtelen. A függönyt hallottam, majd a recsegő hang jelezte, hogy lehúzta a redőnyömet. Csupán néhány másodperc volt, mégis riadtan markoltam meg a kezét, mikor újra megéreztem. – Próbáld most! Egy pillanatig haboztam, de aztán újra kinyitottam ólomsúlyú pilláimat. Még mindig fájt, de nem adtam fel olyan könnyen. Hunyorogtam, de végre már láttam a körvonalakat. Minden ismerős volt, és ahogy lassan meg szokta a szemem a fényt végre látni kezdtem őt. Engem figyelt, várta a jelzéseim, de nem tudtam megszólalni. Annyira szép volt. Sokkal gyönyörűbb, mint ahogy az emlékeimben élt. Hosszú haja sehol nem volt, rövidre volt nyírva, fölül meghagyta hosszabbnak. Így még világosabb árnyalatúnak tűnt,

- 109 -

mint előtte. Szemei tiszta kéken ragyogtak, ajkán pedig bizonytalan mosoly játszadozott. – Olyan szép vagy! – suttogtam, mire megkönnyebbülten felnevetett. – Jobban vagy – mondta fellélegezve, aztán hozzám hajolt, s finoman megcsókolt. Keze az enyémet fogta, és boldog voltam, hogy élek. – Meggyógyított a dalod! – Emily, én valóban csak magamban énekeltem. – Tudom – leheltem gyöngén, s összeráncoltam a homlokomat – Hogyan lehetséges ez? – Túlságosan szeretsz engem – felelte szinte vádlón, majd végre belefogott a magyarázatba – Már akkor gyanús voltál nekem, mikor kivetettük a csalit a lélekfalóinknak. Túl könnyen elengedtél. De nem törődtem vele. Aztán a többiek is valahogy furán viselkedtek, túlságosan higgadt volt mindenki – még Emmaline is, pedig tudod, milyen nehéz vele, ha nincs ott Cade. Aztán összecsaptunk velük. Féltünk és idegesek voltunk, mintha hirtelen csökkent volna a nyugalmunk, de nem értettük, miért? Aaron összefonta az ujjainkat, s egymásba fonódó kezünket figyelte, én őt. Tudtam, hogy mit fog mondani. – Végig neked köszönhettük a nyugalmunkat. Hogy nem pánikoltunk be. Te sugároztad felénk, a képességed félelmetes messzeségbe elkísért bennünket. – mondta hitetlenkedve – Aztán végeztünk velük, mindhárommal. És meghallottalak, borzalmas volt. Dewayne is hallott, de csak mert megint a fejemben turkált akkor is. Átrohantunk a fél országon, de majdnem későn értünk ide. – Még mindig nem értem – vetettem közbe, mert éreztem, hogy újra elálmosodom.

- 110 -

– Testvérlelkek. Ez egy fogalom a mi világunkban, nagyon ritka. Ezerévente születik egy ilyen kapcsolat az angyalok között. Az, hogy testvér, nem is jó szó rá, mivel csak szerelmesekkel eshet meg. A lelkünk összekapcsolódott valahol az idő síkjában, most már valóban egynek számítunk – le volt hunyva a szemem, ezért nem láttam, de biztos voltam benne, hogy mosolyog – Sajnos most már nem hagyhatlak el, ha netán újra erre vinne a szükség, mert abba belehalnál. – Sajnálom – suttogtam. Nem tudtam, hogy ilyen nagydolgot cselekszem, mikor rájuk gondolva csak nyugalmat próbáltam üzeni nekik. – Ne csináld! Én nem sajnálom, sőt... Nagyon izgatott vagyok emiatt! Hiszen így tudsz nekem üzenni, még Dewayne sem kell, hogy a közelben legyen. – valóban izgatottnak tűnt, így megnyugodtam –Az emberek között mászkálok immár százötven éve, de még soha nem volt senki, aki belekiabált a gondolataimba. Most már, ha akarnál, sem tudnál megszabadulni tőlem! Elmosolyodtam, majd ráemeltem szerelmes tekintetemet. Láttam boldog mosolyát, éreztem az elégedettségét, aurája pedig olyan csodás fénnyel ragyogott,

mint még soha. Ekkor hirtelen

elkomolyodott, s csodálkozva nézett rám. – Mi a baj? Rosszul áll a hajam? – eszembe jutott, hogy azt sem tudom, mióta nyomom az ágyat. Rémesen nézhettem ki. – Dehogy! – visszakozott kedvesen, s szemei megteltek gyöngédséggel, melytől a szívem rögtön szaporábban kezdett dobogni. Hátrasimított egy tincset a homlokomból, aztán fél mosollyal az ajkán, bizonytalanul folytatta. – Emlékszel, mit mondott Emmaline? Hogy miért lettél szőke? Elpirultam. Még, hogy emlékszem-e?

- 111 -

– Persze – nyögtem nehezen – Az érzelmi változásaim megmutatkoznak a külsőmön. Még mindig nem értettem, hogy mire akar kilyukadni. Figyeltem, ahogy könnyed mozdulatokkal feláll, majd ruganyos lépteivel az asztalomhoz siet. Egy pillanat múlva már mellettem ült az ágyon, s a kezében szorongatott egy apró tárgyat. – Egy hete kezdődött a szenvedésed, mi három napja értünk ide, akkor kezdtél jobban lenni. Sajnos túlkésőn értünk vissza. Majdnem véglegesen későn, de még időben, hogy életben maradj. – kis szünetet tartott, mintha habozna, de aztán odatartotta elém a kis tárgyat – Nyomot hagyott rajtad. Egy tükröt tartott a kezében, olyan szögben, hogy a szemeimmel találjam szemben magam. Legnagyobb megdöbbenésemre nem a jól megszokott egyhangú, barna színt láttam, hanem egészen mást. Az íriszem csodálatos kék színárnyalatban pompázott, szinte világított sápadt bőrömön. – Azt hittem valami zöld lesz – jegyeztem meg, mert nem tudtam mást kimondani. – Miért pont zöld? – A fájdalom színe. – feleltem zavartan, s ismét elpirultam. Nem mertem Aaronra nézni. Féltem, hogy talán neki nem tetszik annyira ez a változás, mint nekem. Mintha olvasott volna a gondolataimban, válaszolt ki nem mondott kérdésemre. – A látomásomban, amiből megtudtam, hogy leszel nekem... ilyennek láttalak. – suttogta csendesen, mire végre rá mertem nézni. – Akkor így is tetszem? – nyűgösködtem, mire a tenyerébe fogta az arcomat. – Jobban, mint valaha! – felelte, s óvatos csókot lehelt remegő ajkaimra. – Testvérlélek – suttogtam mosolyogva két csók között.

- 112 -

– Mondd el, mire gondolsz? – kérte töprengve, rekedt hangon, s újra megcsókolt. – Arra, hogy mennyire szeretlek – sóhajtottam. – És még? – kérdezett újra, miközben ajkát ismét az enyémhez érintette. – Hogy mennyire boldog vagyok! – Tovább! – újabb csók. – Nem akarok még egyszer távol lenni tőled! – Nem hagylak többé magadra! – ígérte, mire megnyugodtam, s fáradtan lehunytam a szemem. – Álmos vagyok – leheltem bosszúsan összeráncolva a szemöldökömet, s hallottam csendes nevetését. Éreztem,

ahogy

elhelyezkedik

mellettem,

odabújtam

a

mellkasához, s már hallottam is a számomra oly kedves dallamot. – Megint énekelsz – jelentettem ki, de ő megrázta a fejét. – Nem – felelte, miközben az arcát a hajamba fúrta – Csak rád gondolok! Nem maradt erőm vitatkozni, újra álomba merültem.

- 113 -

12. VÉGZETES ELSŐ BÁL

Annál is jobban legyengültem, mint ahogy azt bármelyikünk gondolta. Két hétig csak segítséggel bírtam mozogni. Legalább az étel megmaradt bennem, ezért nem kellett bevonulnom a kórházba. A fürdésnél Mary segédkezett, de ha ő nem volt elérhető, akkor Emmaline és Angie pátyolgattak lelkesen. Elbűvölőnek találták, ahogy tisztálkodom, fogat mosok, vagy bármi olyat csinálok, amire nekik semmi szükségük nem volt. Volt, hogy összevesztek azon, melyikük a soros a hajam fésülésében? Mivel nem jártam iskolába, mindenkinek azt mondták, hogy megbetegedtem. Az adott körülmények között ez igaz is volt, azonban volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Aaron épp nem volt mellettem, mert szörnyen titokzatos módon halaszthatatlan dolga akadt Angie-vel és Emmaline-nel együtt egy távoli nagyvárosban. Nem értettem, de nem is faggatóztam.

- 114 -

Dewayne és Cade viszont ügyesen elszórakoztattak a májusi, napsütötte délutánon. Elvittek a tisztásunkra, és megmutatták nekem – pontosabban eljátszották –, hogy Cade milyen módon vadászik nagyvadra. Kacagva néztem, ahogy birkóztak, nagyon megszerettem őket. Cade kezdeti tartózkodása velem szemben feloldódott, mikor megtudta, hogy nekem köszönhetően nem lett úrrá a gondolataikon a pánik azon az ominózus napon. Mikor végre odajöttek hozzám, hogy kifújják magukat, nekik szegeztem a kérdést, ami napok óta foglalkoztatott. – Mit mondunk a szemem színéről az embereknek? Mert a hajam még elfogadható, hogy befestettem, de a szemem...? – Nem kell emiatt idegeskedned! – felelte Dewayne, s huncut fény villant gyönyörű, zöld szemeiben. – Már mindent elintéztünk. A betegséged egy különlegesen ritka cukorbetegség, ami glaukómával, vagyis zöldhályoggal párosult. – Emiatt egy speciális szemcseppet kell használnod – folytatta Cade, s mindketten nagyon elégedettek voltak magukkal – A szemcsepp az oka, hogy kék lett a szemed. – Értem – mormoltam magam elé, majd újabb kérdés jutott az eszembe, mielőtt azonban feltehettem volna, Dewayne már válaszolt is. – Nem, ne is faggass minket! – De hát... – Nem! Hamarosan úgyis megtudod, hogy miben sántikálnak! Cade-vel együtt hangosan felnevettek, én pedig morcosan nem szóltam hozzájuk végig a hazaúton. Még be sem kanyarodtunk a házunk elé, a szívem hangosan megdobbant, mert megéreztem, hogy már vár rám. És valóban. Mikor Dewayne felgördült a kocsi feljáróra már megláttam, ahogy a kerítésnek támaszkodva figyel bennünket. A

- 115 -

gyomrom bukfencezett a gondolatra, hogy hamarosan újra a karjaiban érezhetem magam. Dewayne hangosan felnevetett mellettem, mire én bosszúsan néztem rá. Nem szólt semmit, csak mosolygott, mikor Aaron segített kiszállni a kocsiból. Valamit láthatott szerelmem fejében, mert megint hangos hahotára fakadt. – Tünés! – mondta Aaron játékos bosszúsággal a hangjában. – Sok szerencsét! – mondta Dewayne, aztán kilőtt a Mercedesszel. Kíváncsian fordultam Aaron felé, de nem hagyott időt a kérdezősködésre. Ajkát olyan hévvel tapasztotta az enyémre, hogy hirtelen minden gondolat elillant a fejemből. Karjaimat a nyaka köré fontam, testemet szorosan az övéhez szorítottam. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, mikor éreztem a derekamnál erős ölelését, aztán éreztem, hogy felemel. Az ajkaimat fogva tartotta az övéivel, míg felvitt a szobámba, aztán finoman leültetett az ágyamra. Rámosolyogtam, ő pedig elbűvölten figyelt. Aztán valami fura módon eszembe jutott, hogy mit is szerettem volna. – Miért titkolózol előttem? – Nem titkolózom, csak megleplek – mondta titokzatosan, mire megfenyegettem az ujjammal. – Nem tetszik ez nekem. Nem volt ideje válaszolni, mert kopogtattak az ajtón. Huncut mosoly kíséretében nyitotta ki, s betáncolt rajta Angie egy hatalmas csomagkupac mögé rejtőzve. Ledobta az ágyamra, majd bájosan rám mosolygott. – Helló, Emily! – köszönt dallamos hangján, és én valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre rosszabbul éreztem magam. – Szia Angie! – feleltem neki, aztán felkuporodtam az ágyamra, s összevont szemöldökkel figyeltem, amint szőke, göndör fürtjei ide-

- 116 -

oda cikáznak a szobámban. Sürgött-forgott, de nem is nézett rám. Aaron mosolyogva állt az ajtóban, mintha még várna valamire. Valóban. Néhány perc múlva kopogtak, és megjelent Emmaline, akinél egy hatalmas doboz volt. Letette az ágyra, ő még arra sem vette a fáradtságot, hogy üdvözöljön. – Menj! – szólította fel a bátyját Emmaline, mire Aaron bosszúsan összevonta a szemöldökét. – Nem – jelentette ki eltökélten, s lecövekelt az ajtóban. Már meg sem próbáltam követni őket, némán figyeltem, ahogy Emmaline megtorpan a szerelmem előtt, majd fenyegetően az ajtóra mutat. – Menj! Így is nehéz lesz vele, hát még, ha itt maradsz, hogy zavarba hozd! – mondta neki, de Aaron arca nem enyhült. – Át kell öltöznöd neked is! Így akarsz menni? Szerintem nem volt semmi baj az öltözékével. Khaki színű vászonnadrág, és egy testhez tapadó fekete póló volt rajta, ami még jobban kiemelte keskeny csípőjét, hatalmas, széles vállával. Engem inkább emlékeztetett egy görög istenre, mint tizenkilenc éves diákra, de senki nem kérdezte a véleményem, ezért csendesen tovább figyeltem őket. – Rendben, de alkonyatnál tovább nem várok! – figyelmeztette a lányokat, majd odajött hozzám elköszönni – Nem kell félned! – Mire jó ez az egész? – kérdeztem csalódottan – Azt hittem együtt leszünk ma délután is! – Alkonyatra visszajövök! – ígérte, s kék szemeiben láttam, hogy ő is szenved az elválásunk miatt. – Ezért még ellátom a bajodat! – mondtam neki fenyegetően, mire kivillantotta mind a harminckét fogát, majd hirtelen eltűnt. Angie és Emmaline rám néztek, s arcukon elszánt mosoly játszott a délutáni fényben.

- 117 -

Semmit nem tehettem. Kijelentették, hogy különleges alkalom lesz a mai, ezért különlegesen kell kinéznem. Angelina a dobozokból egy komplett estélyi öltözéket varázsolt elő. Káprázatos ruha volt, a hozzá tartozó kiegészítőkkel, és cipővel. Halványkék árnyalata, nem túl vastag vállpántja volt – tudták, hogy szeretem ezt a színt –, a cipő egy fokkal világosabb. Egy gyémánt nyakék, amit már valóban túlzásnak találtam, s egy diadém a fejemre, melyen igaznak tűnő drágakövek csillogtak. Mesébe illő ruha volt. Jelmezbálra illő. És akkor hirtelen beugrott, hogy hova akarnak elcibálni: az év végi bankett, amit az idén jelmezben lehetett ünnepelni. – Jaj, nem! – nyögtem fel elkeseredetten, aztán Dewayne-nek is üzentem, mert tudtam, hogy valahol a közelben várja a reakciómat. „Ha Aaron ott van veled, akkor mond meg neki, hogy ebben a ruhában én ugyan át nem lépem a házunk küszöbét!” Angie és Emmaline nem hagyták magukat, én pedig feladtam. Hiszen úgysem kényszeríthetnek, hogy kimenjek. Vagy mégis? Nem, mégsem! Nem tennék meg. Tudják, hogy nem táncolok, nyilvánosan nem viselek szoknyát – hercegnős báli ruhát pedig végképp nem –, és legfőképp nem megyek évzáró jelmezbálba! A két lány már a hajammal bíbelődtek, mikor meghallottuk a Porschét, majd türelmetlen dudaszó harsant. Emmaline lelkesen tapsolt, mintha az ő báljára készülnénk, Angie csöndes méltósággal, elégedetten szemlélt engem tetőtől talpig. Elégedett volt az eredménnyel, ez azonban csöppet sem vígasztalt. Idiótán éreztem magam. A ruha a csípőmig szorosan tapadt a testemre, onnan pedig lazán hullott a földig; dekoltázsom – szerintem – túl mélyen volt kivágva, a diadém pedig szúrta valahol a fejemet. Újabb dudálás. Angie és Emmaline várakozón nézett rám, de én képtelen voltam megmozdulni. Ezek megőrültek. Nem mehetek így sehova. Ostobán nézek ki, mint valami félresikerült puzzle.

- 118 -

Ekkor kinyílt a szobám ajtaja, de én nem néztem hátra, hogy megnézzem, ki az. A kezeimet görcsösen szorítottam össze magam előtt, a könnyeim égették a torkomat. Gyerekkorom óta nem erőltetett rám ilyesmit a nővérem, hisz tudta, hogy nem vagyok képes ehhez hasonló kinézettel semmilyen ésszerű, normális lépésre. Aaron kezeit éreztem magam körül, éreztem, ahogy mögöttem áll. Lehajolt, hogy könnyű csókot leheljen fedetlenül hagyott vállamra, mire égni kezdett a bőröm. Aaron kezei az enyémet simogatták, míg már nem szorítottam görcsösen ökölbe. Aztán éreztem, ahogy gyöngéd erőszakkal maga felé fordít, az állam alá nyúl, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Tekintetének gyöngédsége megérintett, ajkán lágy mosoly fénylett. – Annyira tökéletes vagy! – lehelte, majd megcsókolt. Először gyöngéden, majd egyre nagyobb hévvel. Aztán hirtelen abbahagyta, s eltartott magától. Néhány pillanatig nem szólt, csak állt előttem lehunyt szemmel, a karomat nem eresztette. Rájöttem, hogy megnyugodni próbál. Ekkor végignéztem rajta. Egyszerű öltönybe öltözött, mégis tökéletesen festett, mintha valami Armani reklámból lépett volna elő. Haját lazán fésülte hátra, így még jobban kiemelte tökéletes vonásait, márványsimaságú bőrét. – Gyönyörű vagy! – mondtam neki, s igyekeztem lenyelni a könnyeimet. Rám nézett végre, s a szemében láttam tükröződni a szerelmemet. Ekkor hirtelen a karjaiba emelt, magához szorított, s lesuhant velem a lépcsőn. Kérdőn néztem rá. – Azt mondtad, hogy nem léped át a küszöböt ebben a ruhában – fűzte hozzá magyarázatképp, s ezt már nem tudtam megállni nevetés nélkül. Kacagva kisétált velem az ajtón, aztán beültetett egy limuzinba. Leesett az állam.

- 119 -

– Limuzin? – kérdeztem csodálkozva, ahogy végignéztem a fekete bőrülésen, az odakészített pezsgősüvegen, majd kíváncsi izgatottsággal megnyomtam egy gombot, ami szabad látást engedélyezett a sofőr felé. Cade mosolygott rám a visszapillantó tükörből, kacsintott egyet, majd visszahúzatta a két teret elválasztó kis ablakot. – Ez már valóban túlzás! – A világ minden kincsét és luxusát megérdemled – mondta Aaron, mikor beült mellém a kocsiba. Mindig tudtam, hogy finoman szólva felveti őket a pénz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. A ruháik mindig a legjobb márkában pompáztak, na és az, ami rajtam volt... Ezek valóban eredeti gyémántok voltak, és Aaron valódi Armani öltönyben feszített. Igyekeztem nem mutatni a döbbenetem, ahogy elindult az álomautó. Túl rövid ideig tartott az út, a pánik viszont csak nem akart elmúlni. Aaron mindent elkövetett, hogy ne legyek ideges, de mikor kisegített az autóból úgy éreztem, hogy menten elájulok. Mint valami félresikerült hollywoodi filmbemutató. Már csak a vörös szőnyeg hiányzik, gondoltam keserűen. Hangosan felnyögtem, mikor beértünk az iskola udvarára, és megláttam a bejáratig vezető sötétbíbor vörös szőnyeget. Aaron sejthette, hogy mire gondolok, mert felszabadultan nevetett, aztán önfeledten magához szorított, és a bejárat felé terelt. Az ajtótól nem messze megtorpant, én pedig kérdőn tekintettem fel rá. – Itt találkoztunk először – jelentette ki, mire elpirultam. Valóban, ugyanezen a helyen gyalogoltam bele a karjaiba. Az egyetlen különbség az eső volt, de az nem hiányzott. Egyébként pedig ugyanolyan hevesen dobbant meg a szívem, ahogy felnéztem Aaron kék szemeibe.

- 120 -

– Itt szeretnék tőled kérdezni valamit – folytatta, de elvesztettem a fonalat. Aaron sejtelmes mosollyal ajkain lassan fél térdre ereszkedett, és elővett valamit a zsebéből. – Oh... – nem jutott más az eszembe, mikor hirtelen leesett, hogy mire készül. Gondolataim sebesen cikáztak, s igyekeztem lezárni az elmémet, nehogy Dewayne kihallgasson minket ebben a pillanatban. A szemem sarkából láttam, hogy többen döbbenten megálltak, hogy végig nézzék, mit csinálunk, de Aaron nem foglalkozott senkivel. Engem figyelt, tekintetével fogva tartotta az enyémet. – Emily Jennifer Normon, hajlandó lennél hozzám jönni feleségül? Leélni velem ezt az életedet, és azután? Hallottam a kérdést, s tudtam, hogy a szívemben csupán egyetlen válasz létezik, mégsem bírtam kimondani. Zúgott a fülem, szédültem.

Megtántorodtam,

de

Aaron

karjai

vasmarokkal

megtartottak. Néhány pillanattal később kitisztult a fejem, és rá tudtam nézni örökös megmentőmre. – Jobban vagy? – kérdezte, s láttam rajta az aggodalmat. Ekkor eszembe jutott, hogy még nem válaszoltam neki. – Igen – leheltem boldogan, mire komoran bólintott. – Rendben. Gyere, menjünk be! Hozok neked inni valamit – a bejárat felé húzott, láttam, hogy nem érti, mit mondtam az imént. Makacsul lecövekeltem, ő meg döbbenten nézett rám. – Nem hallod? – kérdeztem sugárzó mosollyal az arcomon – Azt mondtam: igen! Végre leesett neki. Láttam az arcán, mely féltő aggodalmasból változott gyönyörűen lelkessé. Visszalépett hozzám, s átnyújtotta az apró meglepetést, amit addig hatalmas markában szorongatott. Remegett a kezem, s alig bírtam kibontani, de sikerült. Halk kattanás jelezte, hogy a sötétkék dobozka engedett lágy erőszakomnak.

- 121 -

Aznap – nem először – leesett az állam. Egy aranygyűrűt rejtett a belül világoskék bársonnyal borított doboz. A gyűrű kétféle kőből tevődött össze: egy külső kör foglalta magába a belsőt. A külső topáz volt, éppen olyan kéken ragyogott, mint Aaron szemei, míg a belső – aminek szív alakja volt – mandarin gránát névre hallgatott. Ez utóbbinak narancssárga színe volt. – Nem tetszik? – kérdezte Aaron tétován (nem emlékszem, hogy valaha láttam volna tétovázni). – Soha nem láttam ennél szebbet! – jelentettem ki, s könnytengeremen át rámosolyogtam. Megnyugodott, fogta a gyűrűt, aztán ráhúzta remegő ujjamra. Tökéletesen illett rá, mintha külön az én méretemre készítették volna. Aaron újra az állam alá nyúlt, s még mielőtt megcsókolt volna végtelen gyöngédséggel és szerelemmel, még hallottam, hogy azt suttogja „Szeretlek!” Túl rövid ölelésünket Dewayne zavarta meg. Pimasz módon átölelt mindkettőnket, így közénk kerülve terelt befelé az aulába, ahol már hangosan dörömbölt a zene. – Elsőként akartam gratulálni, hugi! – mondta szemtelen vigyorgott rám Dewayne, s megláttam a két gödröcskét csinos arcán. Nem tudtam rá haragudni, ezt pedig ő is hallotta. – Ez a beszéd! Most pedig megkeresem Angiet, hogy lássam röpködni a parketten. Legnagyobb rémületemre Aaron is a táncolók felé húzott. Döbbenten éreztem, ahogy a karjaimat felemelte és a nyaka köré fonta, nevetett rajtam, végül pedig szorosan magához ölelt. Ide-oda totyogtam a karjaiban, mikor hirtelen éreztem, hogy eltűnik a lábaim alól a talaj, s úgy forogtunk tovább. Lassú zene volt, zavarban voltam. Azon jártattam az agyam, hogy Aaron talán jobbat érdemelne nálam. Olyat, mint Angie vagy Emmaline, akik könnyed hattyú

- 122 -

módra siklottak nem messze tőlünk. De aztán belenéztem Aaron szemeibe, s rájöttem, hogy ha nem lennék neki, akkor legalább olyan fájdalmai lennének, mint nekem, mikor ő nem volt mellettem. Odahajolt a hajamhoz, s mélyen magába szívta az illatát. Rendkívül elégedettnek tűnt. Vége lett a dallamnak, mi meg nem moccantunk. Aaron egy végtelennek tűnő másodpercig figyelt, aztán mosolyogva elengedett. – Hozok neked egy italt! – mondta kedvesen, aztán futó csókot lehelt hajdanán megrepedt kulcscsontomra, majd kámforrá vált. Elsétáltam a táncparkett széléhez, s onnan szemléltem a felszabadult társaságot. Még Lizbeth is ott volt, ápolónőnek öltözött, a mellette múmiának bugyolált alakban pedig Cornel Adamset véltem

felfedezni.

Intettem

nekik,

mire

ők

is

lelkesen

visszaintegettek. Cornel tekintete egy pillanattal tovább időzött rajtam, de betudtam a sminknek és a lányok mesés ruhájának. A gyűrűmet

markolásztam,

mely

végtelenül

boldoggá

tett.

Természetellenesen boldoggá. Valaki megérintette a vállamat. Azt hittem, Aaron ért vissza ilyen gyorsan, amit furcsállottam volna, hiszen kígyózó sorok voltak az italos pult előtt. Megfordultam, de nem Aaron volt. Egy pillanatra megállt a szívem, a vér meghűlt az ereimben, mikor megláttam magam előtt az álmaimból ismert lélekfalót. Magas, csuklyás alakja sötét árnyékként vetődött rám. Mozdulni sem bírtam, az aurájánál feketébben még soha nem láttam. „Aaron!” – villant az agyamba, majd kétségbeesetten szólongatni kezdtem. A lélekfaló ridegen felnevetett a csuklya alól, aztán felemelte csontos, fehér kezét, melynek legkisebb ujján hatalmas karom díszelgett.

- 123 -

„Hiába! Blokkoltam a képességeiteket!” – mondta halkan, majd megfordított, a hátam mögé állt. Kisujján a karom épp a nyaki ütőerem felett pihent. Aaron tűnt fel nem messze tőlünk a táncolók között, testvérei árnyékként követték, így ők hátrébb álltak meg. Mind a karmot figyelte. A lélekfaló újra nevetett, s mikor megszólalt még csendesebben beszélt, mint az imént, mégis biztos voltam benne, hogy a családom minden tagja hallja. „Kisétálok innen ezzel a tüneményes kinccsel, ti pedig csak tíz perc elteltével követhettek minket! Ha nem vagytok elég türelmesek, akkor ...” – karmát a bőrömbe vájta. Rémülten felszisszentem, éreztem, ahogy a vérem kiserkenve végigfolyik a mellkasomon eláztatva a gyönyörű ruhámat. Aaront figyeltem ijedten. Nem tudtam mitévő legyek, hogyan segíthetnék nekik? Nem akartam, hogy kövessenek, rettegtem, hogy bajuk esik. A lélekfaló hideg kezeivel kifelé vonszolt a teremből, karmát még mindig az előbb fakasztott sebben éreztem. Sajgott rettentően, de közel nem annyira, mint, amit az angyalom tekintetében láttam. Aaron máskor oly tisztán ragyogó szemei most egészen elfeketedtek, a gyűlölet és a harag szinte sütött a gyönyörű családom minden tagja felől. Ez a lélekfaló nem is sejtette, hogy mekkora hibát követett el, mikor a véremet ontotta.

- 124 -

13. A LESZÁMOLÁS

Átgondolni sem volt időm a kétségbeesett helyzetet. A lélekfaló nem mozdította el hideg kezét a nyakamról, karma továbbra is vérző sebemen tanyázott. Biztos voltam benne, hogy Aaron a többiekkel egész a bejáratig kísértek minket, azonban féltem hátrafordulni, hogy megbizonyosodjam e felől. Ha megmoccantam a csontos kéz alatt a lélekfaló dühös morgását hallhattam, s éreztem, ahogy még mélyebbre hatol a bőrömben. Szerettem volna felsikoltani, mert iszonyúan fájt, mikor elérte a húsomat. Ehelyett összeszorítottam a számat, s igyekeztem teljesen mozdulatlanul siklani. Életem első bálja nem éppen úgy alakult, mint elképzeltem (nem, mintha bárhogy is elterveztem volna). Ahogy kiértünk a zsúfolt parkolóból egyet pislantottam, s egy egészen más helyszín tárult a szemem elé. A tisztáson voltunk, McDeanék tisztásán. Vajon azért hozott ide, mert tudta, hogy közel

- 125 -

áll a szívünkhöz, vagy azért, mert ezt elég tágasnak találta a környéken az angyalaim meggyilkolásához. „Még öt perc és indulhattok” – mormolt a szörnyeteg hangját valahol a fejemben, s tudtam, hogy társaim – ki tudja, merre – szintén hallották a beszédét. – „Addig elszórakoztatom a menyasszonyodat.” A rémület jeges hulláma söpört végig rajtam. Tudtam, hogy nagyon fog fájni, ami következik. Már csak azon imádkoztam, hogy Aaron ne lássa, ne tudjon róla, amint kínoz a lélekfaló. Nem volt időm gondolkodni, az ösztöneimre hallgattam, s kitéptem magam a szörnyeteg keze alól. Fájdalmas sikoly hagyta el a torkomat, mikor éreztem, hogy a karma végigszántott a mellkasomon, hosszú, véres csíkot hagyva maga után. A lélekfaló túlvilági hangon felnevetett, tetszett neki a szenvedésem. Felocsúdni sem volt időm, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy elsiklik mellettem. Valami láthatatlan erő felrepített a levegőbe, aztán nekivágódtam egy fának. Mozdulatlan maradtam, mert egy pillanatra beszorult a levegő. A hátam rettentően sajgott, túl kemény volt neki a fa. Aztán az oxigén beáramlott a tüdőmbe, hogy újra elakadjon a légvétel okozta szúró fájdalom miatt. Soha életemben nem féltem ennyire. Gyönyörű ruhám mindkét pántja leszakadt, véres volt, mert több sebemből ömlött a vörös ragacs. A lábaim szabadon látszódtak néhol, mivel cafatokban lógott rajtam az alja a mesés anyagnak. A lélekfaló e pillanatban ott termett előttem, s végre megláttam az arcát. Barna bőrén szinte világított vörösen izzó szeme, markáns arcát érdekes vonulatú szakáll díszítette. Hosszú, fekete haját szabadon hagyta lobogni, ami még félelmetesebbnek mutatta a szememben.

- 126 -

Riadtan nyöszörögtem a lábainál a fájdalomtól, de nem érte be ennyivel. Felém emelte már jól ismert kezét, én pedig hatalmas fájdalmat éreztem a csípőcsontomban. Láthatatlan lándzsával szúrt keresztül, én meg sikoltottam, mint soha addig. Hallottam a nevetését a fejemben, aztán újra üzent a társaimnak. „Most már indulhattok! Várunk rátok epedezve! Remélem tetszett a műsor, amit láttatok!” A fájdalom ellenére döbbenten meredtem rá, s rájöttem, hogy a barátaimnak mindvégig kivetítette a kínzásom pillanatait. Nem telt bele öt perc, hogy megpillantsam Aaron dühtől elvakult arcát a tisztás túlsó végén. Levette az öltönyét, s fehér ingben tört előre. Cade árnyékként követte, ő volt az egyetlen, aki tudta vele tartani a lépést. Meglepődtem, hogy Cade is idejött, pedig ha látta az elmúlt néhány perc történéseit, akkor tudnia kellett, hogy szinte az egész terület tele van a véremmel. Ránéztem. Barna szemei legalább olyan sötéten villogtak az alkonyatban, mint Aaroné, és még véletlenül sem pillantott felém. A lélekfaló még mindig felém nyújtva tartotta a kezét, mire éreztem, hogy a fájdalom újra elönti a csípőmet. Odakaptam, s valami nedveset markoltam. Kis időbe telt, mire rájöttem, hogy a vérem az. Küzdöttem ellene, de túlságosan fájt, s a sikolyom hangosan

elhagyta

a

torkomat.

Aaron

bődületes

ordítása

visszhangozta az enyémet. Felnéztem, s a tekintetünk egy pillanatra összefonódott. Annyira féltett, láttam rajta, hogy a legszívesebben elrepítene onnan Emmaline-nel, hogy nyugodtan kivégezhesse a lélekfalót. A szörnyeteg ekkor lassan odasiklott hozzám, megállt közvetlenül mögöttem. Aaron és Cade árgus szemekkel figyelték minden mozdulatát, hátra sem fordultak, mikor Angie és Emmaline végre kirohantak az erdőből, nyomukban szorosan Dewayne-nel. A két

- 127 -

lány elszörnyedve bámultak rám. Cselekedni akartak mind, érezni lehetett a szikrákat a levegőben. Nem mertek. Féltettek, s ebbe belesajdult a szívem. Aztán a lélekfaló végre elengedett az akaratával, mire mozdulatlanul rogytam a földre, hogy tehetetlen szemlélője legyek a harcuknak. Hallottam a zajokat. A csata zajai voltak, s éreztem az ő fájdalmukat is, amiket nem is lehetett összehasonlítani a sebeimével. Nem volt erőm semmi máshoz, csak hogy magamba szívjam mindazt a fájdalmat, amit a lélekfaló okozott nekik. Azt hittem, hogy a szenvedésemet nem lehet már fokozni, de amint a szörnyeteg rátámadt Angiere és Emmaline-re rájöttem, hogy tévedtem. Elkaptam a fájdalomgömböt, pedig ők már felkészültek rá. Megint sikoltottam, aztán lehunyt szemmel koncentráltam egy darabig. – Emily! Hagyd abba! – kiabálta Dewayne, mert észrevette, hogy mit csinálok. Folyamatosan támadták a lélekfalót, ő azonban egy lépésnél közelebb nem engedte magához az angyalokat. Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy menten kettészakadok. Már tudtam, hogy mit kell tennem. Emlékeztem rá az álmomból. Gyöngén, botladozva felálltam, aztán elindultam a tisztás vége felé, ami épp a tölgyfaerdővel szemben húzódott. Lenéztem a mélybe, majd felsóhajtottam. Visszafordultam a harc felé. Aaron a földön vonaglott, testvéreivel együtt, Cade pedig hiába rontott rá újra és újra, egy lépés mindig elválasztotta a bosszújától. Előrébb bicegtem, ekkor vett észre. – Hagyd őket békén! Én, kellek neked! – mondtam neki remegő hangon, mire rám nézett. Láttam, hogy hiába próbál behatolni a fejembe, az elmémet lezártam mindenki elől. Nem néztem a szeretett

- 128 -

lényekre, mert az ő szenvedésüknek a látványa sokkal rosszabb volt nekem, mint bármely fizikai fájdalom. „Már az enyém vagy!” – hallottam a fejemben elégedett hangját – „A lelkedet mindjárt megszerzem, de előtte még szükségem van az ő erejére!” Aaronra mutatott, aki dühével próbálta kiszabadítani magát a lélekfaló hatása alól, bár ez láthatóan hatalmas fájdalmat okozott neki. Kétségbeesetten megráztam a fejem, majd tettem egy lépést hátrafelé. A szakadék mögöttem tátongott, a félelmemet minden lépésemnél gyengébben érzékeltem. Dewayne-re néztem, s üzentem neki: „Sajnálom!” Valahogy eljuthatott hozzá, amit mondtam, mert láttam, hogy még jobban elsápad, a többiekkel együtt. Rájöttem, hogy a lélekfaló nyitva hagyta a képességek irányítását, ezért mindenki hallja a gondolataimat. „Nem mered megtenni! Ember vagy! Az ember nem áldozza fel az életét ilyenek miatt!” – sziszegte a lélekfaló a fejemben. Aaron tekintetét kerestem. Kínzójának annyira lekötötte a figyelmét, a rám való koncentrálás, hogy szinte teljesen megszűntette a fájdalom burkot körülöttük. Ha kellő ideig le tudom kötni a figyelmét, akkor talán sikerült elmenekülniük. Aaron elgyötörten tekintett rám, s kétségbeesetten figyelte, ahogy még egyet lépek hátra. Már csak egy lépésnyire voltam a mélységtől. „Ha megteszed, akkor megölöm őket!” – fenyegetett a lélekfaló, mire ajkaim lassú mosolyra húzódtak. Széttártam a karjaimat, lágyan hátradőltem. Körülölelt a semmi, de még láttam, ahogy szerelmem a döbbent lélekfalóra veti magát. Észvesztő zuhanás volt, s végtelennek tűnő. Aaronra gondoltam, a szerelmünkre, a gyűrűre, a lelkére. Boldogan zuhantam a

- 129 -

feneketlenségbe, mert tudtam, hogy ezzel megmenekültek. Halálom cserébe az életükért. A fájdalom hatalmas volt. Éreztem, ahogy összeroncsolódik a testem minden egyes porcikája, majd végül csönd. Nem fájt sehol. Nem éreztem semmit. Hatalmas fény várakozott rám egy sötét folyosó végén. Elindultam összerongyolódott ruhámban – viszont ép csontokkal –, mert úgy vonzott, mint a mágnes. Kívánatos fényéből áradt a hívogató meleg. Már majdnem elértem, mikor hirtelen megtorpantam. Valami hiányzott belőle, ami a sötétségben viszont megvolt. Aaron. Az érzéseimre hallgattam, s nem mentem tovább. Aaron szerelmét csak a sötétben érzékeltem, a fényben egyedül lettem volna. Nem akartam. A hívogatás egyre erősödött, már szinte fájt visszautasítani ezt a végtelen melegséget. De egy gondolat azt súgta, hogy Aaron a sötétben vár rám. Makacsul lecövekeltem, s felidéztem magamban angyalom hangját, amint dúdol nekem. Aztán csendesen meghaltam.

- 130 -

14. EMILY

Látomásom volt. Emily biztosan nem fog magától eljönni a bálba, csak ha ráveszem valami körmönfont módon. Valamiért a látomás nem engedte, hogy lássam a gyönyörű ruhában, amit még a legtávolabb eső nagyvárosban vettünk Emmaline-nel és Angievel. Nem szerettem ezt az egész nehogy szóljunk neki, mert még a végén világgá menekül báli szlogent, de nem is nagyon akartam tenni ellene. Tetszett, ahogy a családom befogadta Emilyt, sőt, néha úgy éreztem, mintha ki akarnák sajátítani tőlem. Bár nem láthattam a fejébe, azért biztos voltam benne, hogy Emilynek is tetszik, ahogy körülzsongják. Reggelente mindig csókkal ébresztettem – mennyire puha és édes volt az ajka. Minél többször csókoltam, annál édesebbnek, csábítóbbnak találtam. Milyen sok butaságot összehordott azon az ominózus estén, mielőtt hírt kaptunk a lélekfalók közeledtéről.

- 131 -

Egész este vele voltam boldog tudatommal az agyamban, hogy mindent tud rólam, szeret engem. És annyira csábítóan hevert az ő teraszán egyszerű pólójában, aminek túlságosan mély dekoltázsa volt. Alig bírtam magam türtőztetni, hogy letépjem róla az összes ruhát, hogy aztán... Megráztam a fejem. Még ilyen hosszú idő elteltével sem tudtam megérteni, hogy vajon miféle belső erőnek engedelmeskedtem akkor. Nem tehettem. Túlságosan szerettem, féltettem. Nem akartam bántani, ő pedig durcásan rám hagyta, a mikor kérdést. A Porschéban ültem, de nem jött elő senki a dudálásomra. Belenyúltam a zsebembe, amiben az apró doboz lapult. Elég lett volna kicsit összezárnom körülötte az öklömet, s máris porrá vált volna. Ehelyett végigsimítottam rajta, aztán kihúztam a kezemet a zsebemből. Semmi nem mozdult a házban, de tudtam, hogy Emily az ablakban áll, és idegesen markolássza a kezét. Szerettem volna azonnal odamenni hozzá, hogy biztosítsam bármiről, amit szeretne, de még nem tehettem. Cade valahol elakadt a limuzinnal, ezért muszáj volt húznom az időt. Dudáltam még egyet, bár tisztában voltam a hiábavalóságával. Emily megüzente Dewayne-nel, hogy nem fog abban a ruhában kimozdulni. Muszáj ezt orvosolnod – mondta az öcsém szemtelen vigyorral az arcán – Igazán mesésen fest! Nem lepődtem meg, hiszen ő mindig gyönyörű. Főleg, mióta már szemmel láthatóak voltak áruló szerelmi jelei. A szemének először nem örültem. Attól tartottam, hogy állandóan a fájdalmát juttatja eszünkbe,

amikor

szóba

kerül,

vagy

ránézek.

Tévedtem.

Valahányszor belenézek tiszta kéken ragyogó szemeibe, s látom elpirulni bájos arcát, soha nem arra gondolok, hogy mennyi szenvedés van mögöttünk. Inkább arra, hogy milyen végtelenül

- 132 -

szerencsés vagyok. Enyém a szerelme a világ leggyönyörűbb teremtésének, akinek a lelke a legtisztább ezen a földön. Végre megláttam a látomást, amiben Cade száguldott felénk, ezért villámgyorsan felsiettem a lépcsőn. Csendesen benyitottam az ajtón. Tüneményes volt, mint egy tündér, ahogy ott állt az ablaknál, nekem hátat fordítva, apró kezeit tördelve. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Angie és Emmaline egy-egy puszit nyomtak az arcomra, aztán kimentek, hogy ők is elkészüljenek a bálra. Tétováztam, de eltartott pár percig, mire meggyőztem magam, hogy Emilynek az a legjobb, hogy mellette vagyok. Mióta hagytam magamba botlani az első napon, az óta egyfolytában ezzel a kérdéssel gyötörtem magam. Különös érzés volt: az agyam tisztában volt vele, hogy a helyes cselekedet az lenne, ha sarkon fordulnék és vissza sem nézve eltűnnék a városból; érzékeim azonban fellázadtak, és megmutatták, hogy az a kígyó a nevetséges bandájával megtámadják gyanútlan Emilymet. A látomás maga kiborított, nem hagyhattam, hogy megüsse bárki. Gyilkos dühömmel indultam feléjük, de aztán tettem egy kis kitérőt, hogy lehiggadjak. Nem akartam rosszabb benyomást kelteni Emilyben, hiszen Dewayne akkor már mondta, hogy fél tőlem. Finoman intéztem el az akadékoskodókat, Emily bájos lényének viszont a parkolóban már nem tudtam ellenállni. Valóban meglepett, mikor látszott rajta a boldogság a csókom miatt. A dobozka ólomsúlyként húzta lefelé a zsebemet, s szinte perzselte a bőrömet az öltöny anyagán keresztül. Odaléptem Emilyhez, és átkaroltam. Éreztem a félelmét. Megremegett, mikor gyöngéden megcsókoltam csábítóan szabadon hagyott vállát, közben a kezét simogattam. Mennyire puha minden egyes porcikája, annyira kívánatos. Nem mozdult, de éreztem, hogy a kezei már nem olyan

- 133 -

görcsösek. Óvatosan magam felé fordítottam, s egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Annyira tökéletes vagy! – leheltem finoman, de tudtam, hogy ez messze nem a legjobb jelző. Úgy terveztem, hogy egy gyors puszit adok érzékien duzzadó ajkaira, aztán elviszem a bálba, ahogy egy tisztességes ember tenné. Azonban nem számoltam ajkainak mindennél édesebb zamatával. Elkapott a hév, és csak azt tudtam, hogy érezni akarom egyre mélyebben, és tovább, mindvégig, örökké. Már épp magamhoz akartam szorítani, mikor a ködfüggöny hirtelen elszállt az agyamról. Észbe kaptam, s eltartottam magamtól egy pillanatra. Lehunyt szemmel koncentráltam, hogy a vágyam lecsillapodjon, de az illata körülvett, és bőrének selymessége égette az ujjaimat. Nem tudtam másra gondolni, csak a szerelemre, amit iránta éreztem. Hallottam, ahogy szíve visszaáll a normális ritmusba, s már épp ki akartam nyitni a szemem, mikor megszólalt. – Gyönyörű vagy! Ránéztem, s elmosolyodtam. A szemében könnyek csillogtak. Ellenállhatatlan volt. Kicsit túl hirtelen a karomba kaptam, majd magamhoz szorítottam törékeny testét, és levittem a lépcsőn, ki az ajtón. Fél szemmel láttam kérdő tekintetét. – Azt mondtad, hogy nem léped át a küszöböt ebben a ruhában – magyaráztam neki, mire végre gyöngyöző kacajra fakadt. A legszívesebben visszafordultam volna a hálószobájába, ehelyett óvatosan beültettem a limuzinba. Cade szemtelenül vigyorgott az első ülésről, ragaszkodott hozzá, hogy ő vezesse a limót. Nem értettem, hogy miért, de nem firtattam a dolgot. Mikor beültem Emily épp rámosolygott az ablak mögött eltűnő Cade-re, aztán tett néhány megjegyzést a túlzásokról. Buta lány. Nincs tisztában vele, hogy a világ minden kincsét odatenném a lábai

- 134 -

elé? Egész úton szótlan volt, de most nem bírtam ezzel foglalkozni. Ilyen ideges még soha nem voltam az eddig leélt százötven évem alatt. Ekkor rádöbbentem, hogy Cade pontosan ezért szeretett volna sofőrködni.

Soha

nem

látott

még

kizökkenni

látszólagos

nyugalmamból, és kíváncsi volt az ábrázatomra, mivel tisztában volt vele, mire készülök. Kisegítettem Emilyt a kocsiból, a zsebemben a doboz egyre inkább hasonlított valami mágneshez, ami a föld felé húzott. Átkaroltam Emily vállát, s hallottam, ahogy hangosan felnyög, mikor meglátta a vörös szőnyeggel díszített udvart. Valóban kissé túlzásnak tűnt ez a díszítés, de ezzel sem volt energiám foglalkozni. Megtorpantam, mire kérdőn nézett rám. – Itt találkoztunk először – mondtam, mert nem voltam benne biztos, hogy emlékszik rá. Hallottam, ahogy Cade és Dewayne röhögnek az udvar túlsó végén, mire a lányok idegesen lepisszegik őket. Hallottam, ahogy Emily szíve hevesebben kezdi verni az ütemet, mire elmosolyodtam, majd lassan féltérdre ereszkedtem. – Emily Jennifer Normon, hajlandó lennél hozzám jönni feleségül? Leélni velem ezt az életedet és azután? – kérdeztem, aztán elbizonytalanodtam. Ezt valóban így kell csinálni? Nem volt túl sok tapasztalatom lánykérés ügyben, s most úgy éreztem magam, mint egy tizenéves iskolásfiú. Felnéztem, még épp időben, hogy elkapjam. Emily szédülten omlott a karomba, de néhány perc múlva már jobb színben volt. Hogy lehettem ilyen ostoba? Hiszen annyi mindent nem tud még rólunk, fogalma sincs, hogy mivel jár, ha olyanná változik, mint én. Önzőnek éreztem magam, gyűlöltem az egész létezésemet, amiért bajba sodortam őt.

- 135 -

– Jobban vagy? – kérdeztem, de nem figyeltem rá igazán. Azt kívántam, bárcsak vége lenne ennek az egésznek. Karon ragadtam, aztán elkezdtem befelé vezetni a bálozók közé. – Igen – suttogta csöndesen, majd egy lépéssel később lecövekelt. Nem értettem, mit akar, s aggódva néztem rá. – Gyere, hozok neked valamit inni – attól mindig jobban szokott lenni, de ő csak a fejét rázta. Még mindig nem értettem, de megbűvöltem bámultam ragyogó arcán a boldog mosolyt. – Nem hallod? – kérdezte zavartan. – Azt mondtam: igen! Pár pillanat eltelt, mire reméltem, hogy valóban azt hallom, amit reméltem, hogy válaszolni fog. Elmosolyodtam, s reménykedve léptem vissza hozzá. Elővettem ólomsúlyú dobozomat, és remegő kezeibe nyújtottam. Alig bírta kibontani, én pedig boldogan hallottam szívének irdatlan iramát. A lélegzete is elakadt, mikor meglátta a gyűrűt. Mind a két követ Dewayne hozta a világ másik végéről, míg én a betegágya mellől egyetlen lépést sem tettem. Közösen találtuk ki a formát, de én csináltam meg egy ismerős ékszerész műhelyében. Emily arcáról ámulat vagy döbbenet sugárzott. Nem tudtam megállapítani, hogy örül, vagy a legszívesebben elrohanna? – Nem tetszik? – kérdeztem bizonytalanul, mire ő rám mosolygott. – Soha nem láttam ennél szebbet! – jelentette ki, én pedig ámulva figyeltem a könnyeket az arcán. Felhúztam az ujjára a gyűrűt, tökéletesen mutatott a kezén. Ő is azt figyelte, de én az álla alá nyúltam és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Ki akartam olvasni a szeméből, hogy mire gondol. Nem sikerült. Aztán nem bírtam tovább. – Szeretlek! – leheltem, s végre megcsókoltam édes ajkait.

- 136 -

Idillünknek

Dewayne

vetett

véget.

Ránk

akaszkodott

kettéválasztva bennünket, amiért megfogadtam, amint alkalmam lesz, viszonzom ezt neki. Végül csak sikerült leráznunk, én pedig táncba vittem a menyasszonyomat. Boldog izgalommal töltött el ez a szó, s felszabadultan öleltem a karjaimba Emilymet, hogy a dallamra pörögjünk végig a táncolók között. A zenének túl hamar lett vége, én pedig láttam, hogy a szája már cserepesre van száradva. Magamba szívtam hajának mesés illatát, aztán egy végtelennek tűnő másodpercig gyönyörködtem benne. Elpirult, amitől csak még bájosabbnak láttam. – Hozok neked egy italt – mondtam rekedten, s nehezemre esett otthagynom. Az italos pultnál rengetegen voltak, de nem zavart. Annál inkább Cornel Adams, aki egyfolytában Emilyt bámulta, hiába volt az oldalán Lizbeth. Láttam, hogy Emily visszaint nekik, aztán Dewayne-t láttam közeledni aggodalmas tekintettel. – Valami nincs rendben! – mondta, aztán kimentünk a zajból, s megálltunk a terem előtt. – Mi történt? – kérdeztem értetlenül. – Nem tűnik fel valami? – kérdezte Dewayne, s szemeiben láttam a féltő aggodalmat. Mikor látta, hogy még mindig nem értem, hozzátette. – Mert az én fejemben szörnyű nagy csend van! És akkor feltűnt végre nekem is. Nem érkeztek a látomások, sőt, nem láttam semmit a jövőből. Ilyen még nem fordult elő velem soha. Dewayne-t hallottam beszélni. Valami erő húzott vissza Emily felé. Nem értettem sem én, sem a társaim. Mögöttem voltak, mikor beértünk a terembe. Mindenki nagy hévvel táncolt körülöttünk, nekünk viszont földbe gyökerezett a lábunk. Nem láttam mást csak Emily gyönyörű, sápadt arcát, a mögötte magasodó csuklyás alakkal, akinek a kisujján hatalmas karom

- 137 -

éktelenkedett. Éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam a gyűlölet, mikor láttam, amint kicsit belemélyeszti karmát Emily finom bőrébe, aminek nyomán kiserken a vére. A lélekfaló beszélt hozzánk a fejünkben, de nem is figyeltem rá, hogy mit mond. Cade viszont eszembe jutott, s imádkoztam, hogy meg tudja őrizni a hidegvérét. Ekkor a lélekfaló kihátrált Emilyvel a teremből, mire követtem őket. Ennyire még senkinek nem kívántam a halálát. Láttam, ahogy a menyasszonyom kétségbeesetten néz rám, de tehetetlen voltam. Őrjítő düh kerített a hatalmába. Négyen fogtak le, hogy ne tudjak utánuk rohanni, hogy darabokra tépjem azt a szörnyeteget. – Most nem lehet, Aaron! – hallottam meg Dewayne hangját, de a gyűlöletem nem bírt csillapodni. Még erősebben szorítottak, s ezúttal Angie próbált meggyőzni. – Emily megsérülhet, ha túl korán támadunk! – Higgadj le! – mondta Cade meglepően nyugodtan, s ez hatott. Igyekeztem türtőztetni magam, s mikor valamelyest sikerült csodálkozva néztem rá. – Hogyan sikerült megállnod? – kérdeztem tőle, mire hanyagul vállat vont. – Én is szeretem őt legalább úgy, mint ti – jelentette ki egyszerűen. Nem volt alkalmunk folytatni, mert a következő pillanatban egy tisztás tűnt fel ötünk szeme előtt. Mintha egy filmet néztünk volna a vetítőből, amiben életem legfájdalmasabb kockáit vetítik. Emily rémült arcát láttuk, amint kitépi magát a fenyegető karomból. Összerezzentem, mikor hallottam a sikolyát, s láttam a hosszú, véres csíkot a mellkasán. Dühöm újra feltámadt bennem, mikor láttam, hogy a lélekfaló az erejével magasba emeli a törékeny testét, hogy aztán hatalmas erővel nekivágja a túloldali fának.

- 138 -

Felordítottam, nem bántam ki hallja meg. Egyedül voltunk az udvaron, mindenki más felszabadultan mulatott a táncteremben. Társaim megint lefogtak, amiért most már rájuk is dühös voltam. – Még nem lehet! – mondta Emmaline, s hallottam, hogy az ő hangja is tele van gyűlölettel. Ez némileg lecsillapított, s némán néztük tovább a kínzást. Igyekeztük lezárni az elménket, mert tudtuk, hogy a lélekfaló árgusan figyeli minden lehetséges terv megszületését a fejünkben. Tehetetlenül szemléltük, ahogy a lélekfaló újabb fájdalmat okoz neki. Emily a csípőjéhez kapott, ahonnan vér látszott folyni vörösbe áztatva a halványkék ruhát. „Most már indulhattok! Várunk rátok epedezve! Remélem tetszett a műsor, amit láttatok!” A

hangját

a

fejünkben

hallottuk,

gyűlöletes

nevetése

visszahangzott az ordításommal. Kitörtünk az iskolából, letéptem magamról

az

öltönyt

és

a

nyakkendőt.

Féktelen

iramban

száguldottam a tisztás felé, hallottam magam mögött Cade-et. Tudtam, hogy csak ő képes velem tartani a tempót, de még így is túl sokig tartott odaérnünk. Mielőtt kiléptünk a tisztásra még egymásra néztünk. – Nektek nem muszáj. Ő az én életem! – mondtam neki, mire hitetlenkedve felnevetett. – Ne viccelj! Ezzel elintéztük a témát. Persze, hasonló helyzetben én is ugyanígy cselekedtem volna, de a lelkiismeretem úgy kívánta, hogy meghagyjam nekik a választás lehetőségét. Emily újra sikoltott, belesajdult a szívem. Lezártam az elmém és kiléptem a tisztásra. A lélekfaló észrevett minket, mire újra Emily felé nyújtotta csontos kezét. Emily egy darabig némán tűrt, de végül

- 139 -

nem bírta tovább, s fájdalmas sikolyt hallatott. Vele ordítottam, nem tudtam nézni a szenvedését. Akkor rám nézett, s egy pillanatra összekapcsolódtam elgyötört tekintetével. Aztán a lélekfaló elengedte, ő pedig mozdulatlanul hullott a földre. Végre nekironthattam minden gyűlöletemmel, dühömmel és bosszúmmal együtt. Már majdnem elértem, mikor hirtelen egy láthatatlan buroknak csapódtam. Elemi erővel hullottam a földre, mikor Cade beért, hogy ő is megpróbálkozzon. Emmaline sikolyát hallottam, s tudtam, hogy Cade-nek sem sikerült. Átkozódtam. Hogyan lehetséges ez? És akkor hirtelen elmúlt a fájdalom. A kétségbeesést, mintha elfújták volna, nem maradt más, csak mérhetetlen haragom. Nem értettem, de nem is foglalkoztam vele. Láttam, hogy a társaim is hasonlóképpen érzik magukat, mert ekkor mind egyszerre rontottunk a lélekfalónak. A pajzsa újra ledobott bennünket, de nem éreztük a fájdalmat. Próbáltam felkelni, de valami láthatatlan erő lenn tartott a földön. Láttam, hogy mindenki hasonlóan van, mint én. – Emily! Hagyd abba! Hallottam Dewayne rémült hangját, mire Emily felé néztem, aki még mindig a földön feküdt. Lehunyt szemmel koncentrált, s ekkor értettem meg, hogy miért nem éreztünk fájdalmat a küzdelmünk során. Emily mindet magában tartotta, de látszott, hogy már nem bírja sokáig. Felmordultam, s újra ki akartam törni, de nem bírtam. – Hagyd őket békén! Én kellek neked! – mondta Emily, mire mindenki ránézett. Felállt, és túlságosan közel merészkedett a szakadék széléhez. Ne, Emily, ne csináld! – akartam kiabálni, de a torkomra forrasztották a szavakat a lélekfaló erős tüskéi. A lélekfaló az én erőmet akarta, mert érezte a köztünk lévő kapcsolatot. Tudta, hogy Emily erejét csak az enyémmel együtt tudja

- 140 -

kordában tartani, ezért előbb velem kellett végeznie. Kétségbeestem, ebből tudtam, hogy Emily ereje gyengülőben van. A pánik elhatalmasodott rajtam, s láttam, hogy a többiek is hasonlóan éreznek. Féltettük őt. Nem akartuk, hogy baja essen, ezért hajlandók voltunk az életünket is feláldozni. „Sajnálom!” Hallottam Emily elgyötört hangját a fejemben, de nem nekem mondta. Dewayne-t figyelte több sebből vérezve, fájdalommal túlcsordultan. Összeszorult szívvel figyeltem, s dühödten támadtam a testemet fogva tartó burkot. Úgy tűnt, mintha jóval kisebb lenne az ereje. Rádöbbentem, hogy mire készül Emily. Teljesen kétségbeestem. A szemem sarkából láttam, hogy Dewayne is rájött a gondolatra, ami megmenthet minket, neki viszont a vesztét okozza. „Bolond lány!” – gondolta Cade is. Végre sikerült áttörnöm a burkot. Emilyvel egyszerre mozdultunk meg. Én a lélekfalóra, ő a mélybe vetette magát. Mérhetetlen dühömben támadtam a szörnyeteget, az agyamban már felfogtam, hogy szerelmem halott. Letéptem a halálfaló fejét, aztán a végtagjait. Vére nem volt, s tudtam, hogy hiába cincálom darabokra, hiszen egy halandó lélek már feláldozta magát értünk. A fájdalmam mérhetetlen volt, s tehetetlenül figyeltem. Ahogy a szörnyeteg eltűnik a kezeim közül. Emily megölte. – Keressük meg! – javasolta Emmaline, mire elgyötörten bámultam magam elé. – Nem készítettük fel, hogy mit kellene tennie! – hallottam Dewayne hangját, ő is legalább olyan döbbent volt, mint én.

- 141 -

– Ha rosszul dönt, akkor megszűnik létezni – folytatta a gondolatmenetet Angie, mire Cade értetlenül rámeredt. – Ezt nem értem. – Választania kell. Szörnyű, hosszú várakozás mellett – mondta Dewayne és megborzongott. Közben elindultunk lefelé a hegyről. Nem szóltam senkihez, csak üres fejjel hallgattam a beszélgetésüket. Soha nem beszéltünk még erről Cade-nek, ahogy ő sem beszélt a vámpírrá válásáról, pontosabban születéséről. Fájdalmas volt mindkettő, csak máshogy. – Mi közül kell választani? – Olyan ez, mint mikor benn vagy egy alagútban, ahol borzalmasan hideg van, mégis úgy érzed, mintha elégnél. Ha minden igaz, akkor Emily most éppen ott van – magyarázta Cade-nek Emmaline. Már majdnem leértünk a hegyről. – Az alagútnak csak egy vége van, ahonnan kellemes meleg sugárzik kifelé. Ha Emily nem lép be a fénybe, akkor egy idő után visszatér közénk, angyalként. – És mi van, ha nem? Mi van, ha belép a meleg fénybe? – kérdezte a vámpír, bár már sejtette a választ. – Akkor megszűnik létezni. Meghal. – Nem tér vissza... – jelentette ki Cade, mire fájdalom nyilallt a gyomrom tájékára. – Nehéz megállni? – Szinte elviselhetetlen fizikai fájdalmat okoz. – suttogta Angie, s beleborzongott. – El kellett volna mondanunk neki, amíg lehetett. Egy pillanatig némán baktattunk. Kerestem a látomást, amiben megmutatkozik, vagy bármit, ami hozzá kapcsolódik. Felhördültem, mire a többiek megtorpantak, s rám meredtek. Hirtelen irányt váltottam, s elindultam a hatalmas sziklafal tövének irányába. Már megtaláltam az egyik látomásban, így fel tudtam készülni a látványára. Legalábbis így gondoltam, de tévedtem.

- 142 -

Emily teste az egyik fa alatt hevert szörnyen kicsavarodott pózban. A látvány rosszabb volt bármely rémálmomnál. Lefektettem óvatosan, nem mintha bármit érzett volna. Angie, Emmaline, Cade és Dewayne mind ott álltak fölöttem. Vártunk. Én rettegtem. Mi mind az életet választottuk, mert tisztában voltunk annak nagyszerűségével. Minket felkészítettek a fájdalomra, a fagyott égésre, mely hosszú órákig kínoz bennünket. Tudtuk, hogy mit választunk, ezért voltunk könnyebb helyzetben. Emily, hacsak valami csoda nem segít, akkor besétál a fénybe. Talán jobb lenne neki. Kényelmesebb, mint velem élni egy számára teljesen idegen életet. És egyáltalán. Mi oka lenne nem belépni a fénybe? Lehetetlen, hogy bármi, vagy bárki arra késztesse, hogy maradjon a hideg fájdalomban. El kellett volna mondanunk neki. Mi vagyunk a fekete angyalok, akik a mennyország édes ízét megtagadva elátkozottan, örök időkig tengődünk a földi pokolban. Nem tudhatja, mit kell tennie. Lenéztem kedves arcára. Sajgott a lelkem, amiért ezt tettem vele. Gyűlöltem magam, a gyengeségem miatt. Nem lett volna szabad idejönnünk. Hat órán, hat percen és hat másodpercen keresztül figyeltük őt. Nem mozdult. Az éjszaka sötétje már körülölelt bennünket, de nem mozdultunk. Cade elment ugyan néhány órára, hogy csillapítsa vérszomját, de aztán visszatért. Senki nem szólalt meg, ám ekkor megláttam valamit. A látomás a legnagyobb csoda volt, amit láttam az életem során. Hátravetett fejjel, hangosan felnevettem. Társaim értetlen tekintetét éreztem magamon, mire magyarázatképpen hozzáfűztem a viselkedésemhez. – Emily! Aztán láttam kék szemeit kinyílni.

- 143 -

15. ANGYALLÁ VÁLTOZNI FÁJDALMAS ÉS CSODÁLATOS DOLOG

Nagyon fáztam. Még mindig az alagútban voltam, de mintha egy pillanatra elszundítottam volna. Álomtalan álmom volt. Mikor felébredtem Aaron volt az első gondolatom. Magam elé képzeltem gyönyörű kék szemeit, s a tökéletes arcán elterülő mosolyt, amelytől mindig hevesebben dobogott a szívem. A fogaim összekoccantak, annyira vacogtam a hidegtől. Egyre erősebben érzékeltem a fény hívogató melegét, de nem mentem még csak közelebb sem hozzá. Inkább összekuporodtam a folyosó végén, és a dallamot próbáltam felidézni. Már sikertelenül. Nagyon fáztam, de ekkor valami égetni kezdett belülről. Elemésztőn lángoltam, míg kívülről úgy éreztem, hogy megfagyok. Rettentően fájt. Aaron nevét kiáltottam, hátha meghallja, és idejön megmenteni.

- 144 -

Tisztában voltam ennek lehetetlenségével, még a fájdalom ellenére is. Be voltam zárva a testembe, nem juthattam ki semerre, csak a fény felé. Ott azonban nem volt Aaron. Sem Dewayne, Angie, Emmaline, és Cade sem. És Mary az ő egyetlen Charlesjával, vagy Lizbeth, aki mindig vigyázott rám. Itt a sor végére értem. Több embert még ennek a fagyosan lángoló fájdalomnak sem tudtam felsorolni. Összesen ennyi embert szerettem igazán a földön. Újra megpróbáltam felidézni Aaront, de nem bírtam. Az alakja homályba veszett, s egyre távolabbinak tűnt, minél többször próbáltam magam elé képzelni. A fájdalom minden egyes alkalommal erősödött. Lenéztem magamra, s megdöbbentem. Azt hittem, hogy lángolni fogok. Tüzet vártam, amint minden porcikámat vörösre nyaldossa. Helyette magamat láttam a gyönyörű ruhában, sehol nem voltak lángok csak a bensőmben. A lángnyelvek a szívemet nyaldosták, míg a testemre fagy telepedett. Nem tudtam eldönteni, hogy fázom vagy elégek? Szerettem volna sikoltozni, vergődni, hátha jobb lesz, de nem tudtam megmoccanni. Lebénult testbe voltam zárva. Fájdalmas bezártság egy sajgó testben. Őrjítő vágy tombolt bennem, hogy belépjek a fénybe. Tudtam, hogy csak arra lehet véget vetni a mérhetetlen

kínnak.

Az

alagút

végén

lenne

vége

minden

fájdalmamnak. Abban a pillanatban, hogy a fény körülölel, mintha elvágnák a szenvedéseim fonalát, mely egy csomóban összegyűlt. Visszakoztam újra, s abban a pillanatban megtízszereződött, majd szaggatóvá vált a fájdalmam. Azt gondoltam, hogy lassan már a végnek kell jönnie, hiszen ennél rosszabb már nem létezhet. Aaron járt a fejemben. Nem engedtem a fájdalomnak, hogy kitörölje őt a fejemből, nekem ő maradt. Hiszen egyek voltunk, s nem értettem, hogy a fény miért nem képes ezt elfogadni? Két testben léteztünk egyetlen lélekként. Ha én voltam jang, akkor ő volt

- 145 -

jin. Eszembe jutott a gyűrű, mire lenéztem a kezemre. Fehéren fénylett, mint egy üzenet. Ismét előhívtam Aaron arcát, amikor megkérte a kezemet, de lassan homályba burkolózott a kép, majd eltűnt. Köddé vált, mint a többi. Kezdtem kétségbeesni. Mikor lesz már vége? Kívántam a halált, be akartam lépni a fénybe, ami ekkor elkezdett lassan felém kúszni. Rémülten

szerettem

volna

hátrahőkölni,

de

nem

bírtam

megmozdulni. Alélt testem nem engedelmeskedett nekem, én pedig felzokogtam némán, könnyek nélkül. A sötétségem, amelyben tisztán éreztem Aaron jelenlétét, harcolt az üres fénnyel. A sugarak bekúsztak az én kedves sötétembe tudat alatt, alattomosan. Elhatalmasodott rajtam a pánik. Mitévő legyek? Rettegtem, hogy ha megérint a fény, akkor semmivé válok. Elkeseredett dühömben újra és újra felidéztem Aaron dallamát, melyet olyan szerelmesen dúdolt nekem mindig. Elképzeltem kedves hangját, az ajkait, ahogy rám mosolyog, s ezúttal az emlékkép nem foszlott szerte. Nem vált köddé. Felbátorodtam, miközben már a fájdalommal küzdöttem. Szerettem volna azt is legyőzni, ezért arra gondoltam, hogy mennyire biztonságban éreztem magam Aaron karjaiban, mennyire kellemes érzés volt, ahogy védelmezőn átölelt. A fénynyalábok megtorpantak. Erős és eleven emlékeket kerestem, de néha kevésnek bizonyultak, s ilyenkor erősödött a fájdalom. De már tudtam, hogy miként győzhetek. Ha az emlékképem

kevés

volt,

akkor

egy

visszamaradt

érzésbe

kapaszkodtam, mintha az utolsó fűszál lenne az életemből. Bizonytalan voltam. A helyes irányba tartok? Vajon úgy cselekszem, ahogy kell cselekednem? Azt az utat választom, melynek végén Aaron vár rám? Semmiben nem voltam biztos, csupán egyetlen dolgot érzékeltem: Aaron a sötétségben van, a fájdalomban, a fagyos tűzben. Bármiben, amit átéltem. A fény üres

- 146 -

volt. Rideg és érzelemmentes. A sugarak immár visszahúzódtak a helyükre

a

folyosó

végén,

nem

támadtak

tovább.

Megkönnyebbültem, aztán valami különöset éreztem. Nem fájt már sehol. A sötétem láthatatlan kezeivel végigsimított a fájó pontokon, érintésének nyomán összeforrtak a csontjaim, behegedtek a fájó vágásaim. A következő pillanatban újra a testemben voltam. Még mindig nem bírtam megmozdulni, de tudtam, csak idő kérdése. Viszont hallottam. Rengeteg dolgot egyszerre. Légzéseket hallottam, legalább

öt

emberét

tudtam

megkülönböztetni.

Messzebbről

hallottam egy madár légzését, szívverése gyorsabb volt, mint az embereké. Aztán rájöttem, hol vagyok. Éreztem a szél lágy simítását a bőrömön, hallottam a tisztásnál húzódó tölgyerdőnek a finom suhogását. Messze volt, sokat zuhantam. A szakadék alján pihent összetört, összeforrt testem. Aztán meghallottam a legtisztább, számomra legkedvesebb hangot, ami létezett, Aaron hangos nevetését. Hitetlenkedő gondolatok cikáztak a többiek agyában, amiből rájöttem, hogy mindenki itt van, aki kedves a szívemnek. Hallottam Emmaline-t és Cade-et, akiknek persze már egy rúgóra járt az agyuk, miszerint Aaron beleőrült a halálomba. Angie és Dewayne is hasonló dolgokon gondolkodott, míg szerelmes angyalomnak csupán egyetlen dolog kanyargott a fejében, amit meg is osztott a többiekkel. – Emily! Megpróbáltam kinyitni a szemem. Féltem, hogy talán sok lesz a fény a rengeteg sötét után, de tévedtem. Gyönyörű volt minden, élesen kirajzolódott előttem a fák legapróbb részlete is, pedig úgy tűn, éjszaka van. Aaront pillantottam meg először. Még gyönyörűbb volt, mint amilyennek képzeltem, viszont az aggodalom nyomot hagyott az

- 147 -

arcán. Világoskék szemei helyett egészen sötét, szinte fekete tekintettel nézett engem. Még a szemeinek a fehér része is befeketedett, démoni külsőt kölcsönözve az angyalomnak. Várta, hogy szóljak, de nem tudtam mit mondani. Cade gondolatai aggasztóak voltak. Megijesztett, mégsem bírtam ránézni. Végül visszatért az erőm, így meg bírtam mozdítani a végtagjaimat.

Aaron

tekintete

megbabonázott,

ott

ült

egy

karnyújtásnyira tőlem. Mint egy mágnes úgy vonzott maga felé. A karjaim automatikusan felé nyúltak ő pedig kitalálva mit szeretnék, közel hajolt hozzám. Ajkai az enyémre simultak, lágyan, mintha még mindig attól félne, hogy árthat nekem. Magamhoz húztam a fejét, érezni szerettem volna minden porcikámmal, hogy valóban ő az, és mellettem van. Magamba szívtam édes illatát, és éreztem: megérte végigjárni a fagyos poklot. Halk kuncogást hallottam a hátam mögül, de nem figyeltem oda. Úgy tűnt, Aaront meglepte a viselkedésem, de számított rá. Dewayne nevethetett, hiszen más nem látott a fejembe. „Édes illat, kívánatos! Belemélyeszteném a bőrébe a fogaimat!” – Cade gondolataira megdermedtem. Nem tudtam, hogyan reagáljak erre. Aaron észrevette, hogy valami nincs rendben, ezért segített felállnom. Minden mozdulata felért egy simogatással, de Cade gondolatai elterelték róla a figyelmemet. Még mindig nem mertem Emmaline kedvesére nézni. A lábaim, a mozdulataim rettentően könnyednek hatottak, mintha eddig hatalmas súlyok lettek volna ráaggatva. Néhány percnek el kellett telnie, mire egyedül is meg tudtam állni a lábaimon. Aaron továbbra is ott állt szorosan mellettem, hátha szükség lenne erős karjaira. – Helló Emily! Üdv az új életben! – mosolygott rám Dewayne.

- 148 -

Sokkal dallamosabbnak hatott a hangja, de a gödrök az arcán kellemesen ismerősek voltak. Odalépett hozzám, aztán megölelt egy pillanatra kedvesen. Kicsit fájt az ölelése, de nem akartam túl nyámnyilának tűnni, ezért meg sem nyikkantam. – Köszönöm Dewayne! – mondtam neki, aztán döbbentem megnémultam. A szám elé kaptam a kezem. Hogyan lehetséges, hogy a máskor olyan átlagos, unalmas hangom az imént gyönyörű szopránban hangzott fel. Zavartan felnevettem – mesés hangomon –, a többiek kinevettek. „Csak egy harapás. Most már angyal, így nem árthatok neki!” – hallottam újra Cade hangját a fejembe, mire lehervadt a mosoly az arcomról. Ránéztem a legkedvesebb vámpírra, s megijesztett a szemeiben látott ridegség. – Mi a baj? – kérdezte Aaron, én meg kétségbeesve néztem rá. A tekintetem cikázott Aaron és Cade között. Elmondjam? Vagy hallgassak? Miért nincs Aaronnak ilyenkor semmi használható látomása? Új életemnek az első órájában máris veszekednem kell? Nem tudtam, mitévő legyek. Teljesen összezavarodva tettem egy lépést hátrafelé, mintha visszakozni szeretnék. Ők engedték. Még Aaron is megállt tőlem néhány lépésnyire. Nem figyeltem a hátam mögé, ezért nem vettem észre a lábamnál az

apróbb

szikladarabot.

Megbotlottam,

de

sikerült

megtámaszkodnom egy fának a törzsében. Óvatlan voltam, a fa kérge felhorzsolta a kezemet, amire csodálkozva néztem. Véreztem. Hogyan lehetséges ez? „Nem bírom tovább!” – hallottam Cade-et. – Cade! Menj innen! – mondta Aaron csendes, fenyegető hangon. Elém állt védelmezőn, mintha attól félne, hogy vámpírtestvére rám

- 149 -

ront. Láttam az arcán, hogy látomás jelent meg neki, de nem volt az ínyére. Próbáltam belelátni a fejébe. Nem értettem pontosan, hogyan, de láttam, amit ő is. Ugyanitt álltunk, csak már hajnalodott. Cade félretaszított mindenkit az útjából – még Emmaline-t is –, aztán rám vetette magát. Jéghideg ajkait a nyakamra tapasztotta, fogai az ütőerembe mélyedtek, mígnem tehetetlenül omlottam vékony karjaiba. Kitéptem magam Aaron fejéből, és sápadtan néztem, ahogy Cade szó nélkül távozik. Emmaline sértetten trappolt mögötte, de még egy bátorító mosolyt küldött felém. „Nem haragszom rád, de Aaron hangvétele bosszant!” – gondolta, majd bátyjának szidalmazásába fogott. – Menjünk innen! – mondta Angie, majd belém karolt, és egy rongydarabot nyomott a kezemre. – Vérzek – jelentettem ki a nyílván valót, mire végre meghallottam Aaron nevetését. – Mind tisztában vagyunk vele! Ezért küldtem el Cade-et – felelte Aaron, de most nem figyeltem az ugratására. Túl sok minden foglalkoztatott. – Tudom – mondtam Aaronnak, mire csodálkozva nézett rám. – Látom a gondolatokat a fejetekben. – Tényleg? – csillant fel az angyalom szeme lelkesen. – Kipróbálhatnám? Bólintottam, bár nem voltam benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet. Egyébként is épp az előbb bizonyítottam az igazamat, vagy nem? Bizonytalanul néztem Aaronra, a szemem sarkából láttam, hogy Angie és Dewayne remekül szórakozik, bár igyekeztek úgy tenni, mintha egymással lennének elfoglalva. Aaron gondolataira koncentráltam. Meglepődve tapasztaltam, hogy könnyebben sikerül, mint az előbb. Talán ezúttal nyitottabb

- 150 -

volt az elméje felém. Magamat láttam a fejében, gyönyörűbbnek, mint bármikor az életben. Aaron gondolatban végigsimított a gerincemen, hogy keze végül megállapodjon a csípőmön, hogy közelebb

húzzon

magához.

Láttam Aaron izgalmát,

ahogy

visszafojtott óvatossággal fölém hajol, és megcsókol. Elpirultam, mire az angyalom felnevetett. – Tényleg olvas a gondolatokban – jelentette ki, és roppant elégedettnek tűnt. Mikor társaink vele nevettek még jobban elvörösödtem, ami eszembe juttatta a kérdéseimet. – Hogyan lehetséges ez? Olyan, mintha még mindig élnék. Azt hittem, hogy sebezhetetlen leszek, ha... Nem tudtam, hogyan folytassam. Tétován néztem Aaronra, s láttam újra elkomorulni a tekintetét. Odalépett hozzám, a karjaiba vont. Éreztem a gyöngédségét, mégis szoros volt az ölelése. Egy idő után már alig kaptam levegőt, ezért eltoltam magamtól. – Szorítasz... – nyűgösködtem, mire csodálkozva nézett rám. – Hűha, ilyet még soha nem láttam! – nyögte Dewayne döbbenten, s mikor követtem a tekintetét én is meglepődtem. – Még törékenyebb, mint halandóként. Ahol Aaron átkarolt, bármily óvatos is volt, a karom bőrén ott éktelenkedtek ujjainak nyomai. Rémülten hőkölt hátra a közelemből, amitől meg én ijedtem meg. – Annyira sajnálom! Nem akartam... – lehelte alig hallhatóan, de az új hallásomnak köszönhetően így is tisztán hallottam. Tiltakozott, mikor odaléptem hozzá és a karjaiba bújtam. Most én nem törődtem semmivel. Átöleltem Aaron derekát, de éreztem, hogy nem viszonozza az ölelésem. Felnéztem rémült, önvádló szemeibe, s komolyan szóltam hozzá. Tisztázni akartam, pedig én sem értettem egészen, hogy mi történik.

- 151 -

– Az ölelésed – legyen az bármily fájdalmas – az egyetlen hely ezen a világon, ahol biztonságban érzem magam. Kérlek, ne fossz meg tőle! – Nézz magadra! – morogta Aaron, de én megráztam a fejemet. Elengedtem a derekát, megfogtam hatalmas kezeit, majd a derekamra helyeztem. Aaron még a lélegzetét is visszafojtotta. – Aaron! – könyörögve néztem fel rá, s láttam megenyhülni a tekintetét. – Kérlek! Felsóhajtott. Láttam rajta a bizonytalanságot, de végül megadta magát. Éreztem, ahogy átöleli a derekamat. Túl szoros volt, de elhatároztam, hogy nem szólok neki. Nem akartam, hogy távol tartsa magát tőlem. Hirtelen eszembe jutott Dewayne, ő is olvas a gondolatokban. Belenéztem a fejébe, s láttam, hogy ugyanarra gondoltunk. Ránéztem, láttam, hogy engem figyel. Aaron szorítása enyhült, én pedig figyelmeztettem Dewayne-t, hogy hallgasson. A csípőm még sajgott Aaron kezének nyomán, de nem szóltam. Bosszantott a mulyaságom. Dupla óvatossággal indultam el, nehogy összeszedjek valami újabb sérülést. – Menjünk a tisztásra! – mondta Angie, majd újra belém karolt úgy, hogy megtartson, ha esetleg elesnék. – Ott elmesélitek, hogy mi folyik itt? Nem nagyon értem, hogy mi történik! – mondtam, mire láttam felvillanni a szemüket szinte egyszerre. Mintha dühösek lettek volna. – Sajnálom! Sóhajtottak. Nem értettem, mit csináltam rosszul, hogy ennyi bosszúságot okozok nekik.

Végül Angie szánt meg némi

magyarázattal. – Emily, mi nem vagyunk rád dühösek! Mi magunkra haragszunk! És nem egészen értjük a veled történteket.

- 152 -

– Nem értem! – mondtam teljesen összezavarodva, miközben átléptem egy farönköt. – Hiszen veletek is ugyanaz történt, ami most velem. Vagy tévedek? – Igen, de mi tudtuk, hogy mit kell tennünk. Tisztában voltunk vele, hogy egyszer vége lesz a fájdalomnak, mert elmondták nekünk. Így elviselhetőbb volt a gondolat. De neked fogalmad sem volt semmiről. – mondta Dewayne, s hitetlenkedve nézett rám. Bosszantóan ügyesen lépkedtek, míg én csetlettem, botlottam közöttük. Három oldalról biztosították, nehogy elessek. Aaron végig fogta a kezemet, ami némiképp megnyugtatott. Tudtam, hogy egyszerűbb lenne, ha ölben vinne, de megértettem a félelmét. Nem akart fájdalmat okozni nekem. – De jól csináltam, nem igaz? Hiszen itt vagyok! – néztem rájuk idegesen, mire Aaron megtorpant, és hirtelen elállta az utamat. – Az, hogy leugrottál miattunk a legnagyobb őrültség volt a részedről! – mondta egyre halkuló hangon, aztán tétován fölemelte a kezét, hogy végigsimítson az arcomon. Láttam, hogy nagyon összpontosít, s belesajdult a szívem a végtelen gyöngédségbe, amivel hozzámért. Még a lélegzetem is visszatartottam, mikor folytatta. – Az pedig, hogy visszatértél ide... – Maga a csoda! – fejezte be Angie mosolyogva, s értetlen tekintetem láttán hozzátette. – Minden épeszű ember belépett volna a fénybe. – Tényleg, miért nem tetted? – kérdezte Dewayne. – Miért nem mentél a fénybe? Elpirultam. Éreztem Aaron kutató tekintetét, hallottam a gondolataiban, hogy ez a válasz őt is rettentő mód érdekli. Lesütöttem a pilláimat, úgy feleltem. – Mert a fényben nem éreztem Aaront. – suttogtam, majd Aaronhoz intéztem a szavaimat. – Valami fura érzés volt, ami azt

- 153 -

súgta, hogy nem szabad a fényhez érnem... mert akkor nem látlak többé. Szörnyen zavarban voltam. Éreztem, hogy lángolt a fejem, amiért ilyen sok sületlenséget összehordtam. Aaron óvatosan az állam alá nyúlt, s finoman felemelte a fejem, hogy a tekintetünk találkozzon. Szemei – legnagyobb ámulatomra – a démoni feketéből végre újra kéken világítottak. Megkönnyebbültem. Hát mégsem haragszik. – Szeretlek – mondta gyöngéden, mintha Angie és Dewayne ott sem lettek volna. Aznap már sokadszorra néztük levegőnek őket. – Soha többé nem szabad feláldoznod magad értünk! Csaknem megfosztottál magadtól az örökkévalóság idejére. Rettegtem, hogy nem térsz vissza! – Hiszen annyira egyértelmű volt. Végig éreztem, hogy a sötétben kell maradnom, bármennyire is fájt! – mondtam neki, aztán hirtelen megdermedtünk. Láttam a fejében a látomását. Cade-et láttuk visszatérni, s egy másodpercre megrémültünk, hogy talán az előző látomás valóra válik, azonban az új jövőkép csak békességet mutatott. A következő pillanatban már felengedett a görcsösségünk. A tisztáson már várt ránk az eltűnt páros. Idegesen markoltam Aaron hatalmas kezét, de nem volt okom aggódni. Cade bűnbánó mosollyal az ajkán odalépett hozzám. Aurája békés fehéren fénylett, új

képességem pedig

megmutatta,

hogy már

nem vágyik

olthatatlanul a véremre. Szavak nélkül is megértettük egymást. Emmaline odatáncolt hozzánk, s szeretettel megölelt. – Szóval...– kezdtem a faggatózást, mikor mind megálltak körülöttem. – Miért reagál úgy a testem, mintha még ember volnék? – Azért nem egészen úgy reagál – jegyezte meg Aaron, aztán a magasba emelte sérült kezemet, amiről eltűnt a vérző horzsolás. A bőröm ép volt újra.

- 154 -

– De ... – Azt gondoljuk, hogy összefüggésben lehet azzal, hogy a lélekőrünk vagy – kezdte magyarázni Angie, míg a háttérben Dewayne tájékoztatta a későn érkezőket az állapotom felől. – Talán túl sok érzelem van benned. Túl sok neked ez az egész angyallét, ezért a testedben hordozod azt, amit a fejedben kellene. – Az első év után fogsz megerősödni fizikailag. Szép fokozatosan fejlődsz fel a mi szintünkre – folytatta a gondolatmenetet Angie. Ekkor Cade-re néztem. Valami érdekeset hallottam meg a gondolatai közül, melyek egészen máshogy cikáztak a fejében, mint a többieknek. Az járt a fejében, hogy az angyalok a vámpírlét kifordítottjai. A vámpíroknál ugyanis az első a legerősebb év, utána már csökken az erejük, míg végül megáll egy bizonyos szinten. – Oh... – nyögtem még mindig Cade-et bámulva, aki csodálkozva nézett rám. – Gondolatolvasó lett – magyarázta Dewayne lelkesen, s látszott, mennyire tetszik neki ez az új képességem. – Jaj, nekünk – mondta Emmaline. – Már te is sok voltál néha! Nevettünk. Mindannyian kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz a képességeimből, mire letelik az egy év a fejlődésemben. Aztán eszembe jutott valami, ami egészen letaglózott. – És addig? Elnémultak. Aaron bánatos pillantást vetett rám, miközben lágyan megszorította a kezemet. Láttam a fejében, hogy csak meg akarta simogatni, de túl gyönge voltam, ezért éreztem úgy, mintha szorítana. Némán figyelmeztettem újra Dewayne-t, hogy hallgasson erről Aaron előtt. „Van elég baja így is” – gondoltam, mire Dewayne visszaüzent nekem: „Nem szólok, míg sok nem lesz neked!” Egyelőre be kellett érnem ennyivel.

- 155 -

– Addig vigyázni fogunk rád, mint a hímes tojásra! – mondta Emmaline, s látszott, hogy mennyire fellelkesíti ez a gondolat. – Nem lehettek mellettem a nap minden percében – jegyeztem meg mindenfajta meggyőződés nélkül, mire öten vigyorogtak rám szemtelenül. Megint velük nevettem. – Hiszen te vagy a lelkünk. Az életünk tőled függ. Ha megszűnsz létezni, akkor most már mi is veled pusztulunk! – magyarázta Cade egyszerűen, s hirtelen úgy éreztem, hogy túl nagy teher ez számomra. Jelentéktelen személy voltam egész életemben, most pedig öt csodálatos embernek... angyalnak az életét tették tőlem függővé. Dewayne már megint belehallgatott a fejembe, aztán hangosan válaszolt. – Még mindig nem érted! Soha nem voltál jelentéktelen! – Jelentéktelen? – visszhangozta Angie döbbenten, majd megrázta a fejét. – Dehogy! – Te erre születtél! – folytatta Dewayne, kezét Angie szájára tapasztva. – Erre lettél megteremtve, hiszen végigcsináltad az egészet úgy, hogy fogalmad sem volt, mit teszel!? – Mindannyiunknál többet érsz! – tette hozzá Angie, mikor végre kacagva kiszabadította magát Dewayne markából. Aaron tekintetét kerestem, de ő szándékosan másfelé figyelt. Próbáltam belelátni a fejébe, de valami nem engedte. Mintha egy falat emelt volna fel maga köré. Halovány mosoly játszott a szája sarkában, míg én koncentráltam, hiába. Dewayne felnevetett, aztán megmagyarázta nekem a helyzetet. – Ne erőlködj, Emily! Aaron az egyetlen, aki le tudja zárni az elméjét előttünk. Ő tud titkot tartani! Angie játékosan beleütött a bordáiba. Láttam az erőt az ütésben, s rájöttem, hogy nekem a bordáimat is eltörték volna, míg Dewayne

- 156 -

csak nevetett. Aztán ők elmentek játszani, Cade és Emmaline követte őket. Felszabadultak voltak, mosolyogva figyeltem őket. Boldog voltam, hogy közéjük tartozhattam. Éreztem magamon Aaron kutató pillantását. Rámosolyogtam, aztán odaléptem elé. Huncut fény csillant a szememben, miközben izmos testének dőltem teljes súlyommal, ingjének gombjait kezdtem babrálni. A gyűrűmön megcsillantak a déli nap meleg sugarai. – Szeretlek – suttogtam hirtelen, mire felvonta a szemöldökét. – Tudom! Bolond vagy! – ő is mosolygott. Aztán átölelt lágyan. Tudtam, hogy mekkora erőfeszítésébe kerülhetett, ezért nem szóltam, hogy ismét szorítanak a karjai. Nem akartam, hogy tudjon róla, fájdalmat okoz nekem. Már tisztában voltam vele, hogy ez mennyire rosszul esne neki. Nem foglalkoztam Dewayne

figyelmeztető

gondolataival,

amikkel

egyfolytában

zaklatott. Aaron nyaka köré fontam a karjaim, ő pedig csendesen nevetve lehajolt, hogy finoman megcsókolja remegő ajkaimat. Aztán boldog sóhajjal szívtam magába az illatát, míg az arcomat izmos mellkasába fúrtam. Mit bántam én, ha összetöri a csontjaimat, csak így öleljen a végtelenségig. „Emily!” – kiabált rám Dewayne gondolatban, mikor már levegőt sem kaptam Aaron szorításában. Bosszankodva néztem felé, s már épp kelletlenül elhúzódtam volna, mikor a következő pillanatban Aaron megmerevedett mellettem. Újabb látomása meglepő alakot rejtett magában, s úgy láttam egyáltalán nem tetszik neki. A tisztás pereme felé néztünk, mert tudtuk, hogy néhány perc múlva ott fog felbukkanni a férfi. Aaron Dewayne felé nézett, s végre ő is észrevette az alakot. Nem tudtunk olvasni a közeledő angyal gondolataiban, ami felettébb bosszantó volt. Éreztem, hogy

- 157 -

valószínűleg nagyon öreg lehetett, bár kinézetre alig lehetett több huszonöt évesnél. Aaron káromkodott. – Ki ez? – kérdeztem, miközben visszabújtam a karjai közé. Valamiért félni kezdtem. – Odyssey a neve. A földön rekedt angyaloknak is van amolyan vezetősége, aki rendet tart közöttünk, nehogy felfedezzenek bennünket az emberek. Ha valami nem az elképzelésük szerint történik, akkor Odyssey-t küldik, hogy rendet tegyen. – magyarázta Aaron, miközben karja még szorosabban fonódott körém. – Aaron, ne olyan szorosan! – szólt rá Dewayne, aki épp akkor ért oda hozzánk. Aaron karja azonnal engedett, én pedig éreztem, ahogy rosszalló pillantását rám veti. Lesütöttem a szemeimet, de azért szorosabban bújtam hozzá. Cade, Emmaline, Angie és Dewayne megálltak előttünk szétszóródva a tisztáson. Már megkezdték a védekezést, mielőtt még Odyssey előbukkant volna a fák árnyékából.

- 158 -

16. ODYSSEY KÉPESSÉGE

Aaron finoman, de határozottan a háta mögé tolt, hogy félelmetes oszlopként magasodjon előttem. Szorosan a hátához lapultam, miközben Dewayne-t kerestem gondolatban. „Bántani fog titeket?” – kérdeztem, majd kinéztem testőröm széles válla mellett, hogy tisztán lássak mindenkit, de Odyssey csak sejthessen engem. „Emily! Nem kell miattunk aggódnod! Te csak maradj Aaron mellett!” – üzente Dewayne egészen mély gondolathangon, de nem mozdult. Hihetetlen, hogy mennyire mozdulatlanul tudtak maradni mindannyian. „Félek!” – suttogtam, mire gondolatbarátom megrezzent. „Nem kell. Hamarosan elmegy, mi pedig hazaviszünk téged!” – üzente, én pedig hozzásimultam Aaronhoz, s fejemet a hátára

- 159 -

hajtottam, így már csak egy kis résen keresztül figyelhettem az eseményeket. Odyssey kellemesen lágy eleganciával suhant keresztül a réten, majd finoman, de határozottan megtorpant háromméternyire Cadetől, aki legelöl állt közülünk. Aaron testének minden porcikája megfeszült. Igyekezett a háta mögött, takarásban tartani, de kíváncsiságom felülkerekedett a félelmemen, és kikandikáltam vastag karja mellett. Odyssey magas termete még ilyen távlatból is nyilvánvaló volt. Sötét haja kócosan fogta körbe markáns arcát, sötét szemeivel kifürkészhetetlenül pásztázott minket. Ajka vékony vonal volt csupán, ezzel még szigorúbbá téve, amúgy vonzó vonásait. Ránézésre testalkata nyúlánk, de izmos volt, s látszott az erő a mozdulatai mögött. Összességében borzongató volt az egész megjelenése, s még mielőtt megszólalt volna eldöntöttem, hogy nem fogom kedvelni. Láttam,

hogy

Dewayne

szája

szeglete

megrándult,

amikor

megpróbált elfojtani egy mosoly, ami a gondolataim miatt akart előtörni belőle. Angie és Emmaline nagyjából ugyanolyan messze álltak Cade mögött egy méterre. – Aaron McDean! – szólalt meg túlzottan megnyerő hangján Odyssey, kezeit összekulcsolta a háta mögött. Aaron mozdulatlanul állta a férfi tekintetét. – Milyen rég is találkoztunk utoljára? – Nem elég régen! – felelte Aaron csendes fenyegetéssel a hangjában. – Mit keresel erre? – Szerintem mind tisztában vagyunk az ittlétem okával! – jegyezte meg közönyösen Odyssey, mire észrevettem, hogy Angie és Emmaline idegesen fészkelődni kezdenek álló helyükben. Ez már csak azért is volt különös, mert ismertem őket annyira, hogy tudjam, ők soha nem fáradnak el. Illetve most már én sem. – Azért világosíts fel! – mondta Aaron ridegen.

- 160 -

„Emi! Valami nem stimmel ezzel az alakkal! Nem érzed magad furcsán?” – kérdezte Dewayne a gondolataimtól, mire akaratlanul nemet intettem a fejemmel. Aaron összerezzent, de más jelét nem mutatta, hogy tudomást vesz rólam. „Mire gondolsz? Úgy vagyok, mint eddig.” „Nem tudom, de Angie különösen viselkedik!” – felelte idegesen, mire újra kinéztem a rejtekemből. Valóban. Angie és Emmaline is egészen különösen festettek. Mintha szorongtak volna ide-oda topogtak a lábaikon, zavartan túrtak néha tökéletes frizurájukba. Úgy látszott, mintha alig bírnák türtőztetni magukat, hogy rá ne vessék magukat Odysseyre. Persze nem a düh vezérelte volna őket, mint inkább valami olyasmi, aminek még a gondolatába is belepirultam. Aaron és a sötét alak farkasszemet néztek egymással, miközben rólam beszéltek. Dewayne annyira elterelte a figyelmemet, hogy csak arra lettem figyelmes, amint a személyem egyre gyakrabban mind nagyobb hévvel jelenik meg a beszélgetésben. Már csak kapkodtam a fejemet, nem tudtam, hova figyeljek. – A lánynak nem lett volna szabad tudnia rólatok, csak ha már leélte halandó életét tisztességesen – sziszegte ingerülten Odyssey. – Ez most már lényegtelen, mivel már közénk tartozik – vágott vissza Aaron csöndes nyugalommal. A hatalmas tornádók előtti csöndes nyugalmat juttatta az eszembe, mire újra megborzongtam. Közelebb akartam húzódni a hátához, de akkor nem láttam volna tisztán barátnőimet, ezért nem mozdultam. – Ez esetben velem kell jönnie, hogy a Tanács eldöntse a jövőjét! – hallottam Odyssey fölényes hangját, mire kilestem a széles vállak mögül. – A jövője mellettem van – jelentette ki Aaron egyszerűen, mire a férfinak harag villant sötét szemeiben. A szívem hevesen megdobbant.

- 161 -

„Gyönyörű! Kívánatos!” – hallottam a gondolatokat, de nem tudtam elhinni, hogy jól hallom őket. Angie és Emmaline már alig bírta visszafogni magát. A szemüket le sem vették a fekete angyalról, mire nekem hirtelen beugrott valami őrültség. „Dewayne! – kiabáltam, aztán ránéztem. Kétségbeesetten figyelte Angie különös gyötrelmét. – Mi van, ha ez Odyssey műve? Lehet ilyen képessége, vagy nem?” Töprengett egy pillanatig, majd újra beszélt a fejembe. „Jó lenne tudni, mit gondol Aaron erről az elméletről. És terád miért nincs ilyen hatással?” Az égnek emeltem a szemeim, mikor válaszoltam. „Mondj

egyetlen

olyan

dolgot,

ami

az

én

esetemben

előírásszerűen zajlott!” Újra megrándulni láttam a szája szélét, de a fejében láttam, hogy tanácstalan. Mivel nekem sem volt jobb ötletem, így újra a beszélgetésre koncentráltam. – Nem kívánok harcolni veled! – mondta Odyssey, azonban egész testtartása az ellenkezőjéről árulkodott. Néztem őt, ostromoltam az elméjét, hogy meglássam, mit művel, ami ilyen hatással van a lányokra. Hiábavaló próbálkozás volt. Nem sikerült és ez bosszantott. Nem akartam, hogy Angie vagy Emmaline arra gondoljanak, hogy ez a gonosz alak mennyire vonzó. – Akkor menj nélküle! – hallottam Aaron fagyos válaszát. – Mi lenne, ha a lány döntene erről? – A menyasszonyom már döntött – felelte Aaron külön hangsúlyozva minden szót, de Odyssey már engem figyelt. Fekete szemei fürkészőn tapadtak az enyéimre, s akaratlanul előléptem a biztonságot nyújtó vállak mögül. Aaron elégedetlenül sóhajtott, amiből rájöttem, hogy tisztában van az ellenségünk

- 162 -

képességével. Ezt gyorsan megüzentem Dewayne-nek gondolatban, aztán a férfira figyeltem – Cade továbbra is mozdulatlan teste előtt. – Emily! – szólt hozzám a férfi behízelgő hangon, mire a két barátnőm tettek egy-egy lépést felé. – Látod? A barátnőid nem félnek tőlem! Neked sincs mitől tartanod! El kellene jönnöd velem a Tanács elé, hogy lássák a tehetségedet! Ránéztem. Éreztem a vonzódást, mint valami meleg áramlat csalogatott, húzott volna maga felé. Azonban különös módon az agyam tiszta maradt. Tudtam, hogy Aaronnak mekkora fájdalmat okozna, ha egyszerűen faképnél hagynám és követném ezt az idegent akárhová. Tisztában voltam azzal is, hogy Dewayne látja az én fejemen keresztül, hogy miért viselkedik furcsán Angie. – Azt teszem, amit Aaron mond! – jelentettem ki határozottan, mire láttam a döbbenetet a sötét szempárban. – Egészen biztos vagy benne? – kérdezte lágy modorral Odyssey. Hallottam, ahogy Aaron dühösen felmordul mögöttem, s éreztem, ahogy Odyssey kábító ködfelhője bekúszik a tudatomba. De nem tudott meghódítani. Kissé elkábultam ugyan, de közel nem úgy reagáltam, mint Angie és Emmaline, akik már egészen közel merészkedtek a sötét alakhoz. Cade döbbenten nézte Emmaline vágyát a másik férfi iránt, én pedig attól féltem, hogy menten nekiront az ellenségnek. Mély lélegzetet vettem, így eljutott az agyamig a friss levegő, melyben ott éreztem a szerelmem illatát is. Hátrébb léptem, míg neki nem ütköztem Aaron kemény mellkasának. Karjait rögtön a derekam körül éreztem, végre megnyugodtam. – Egészen biztos! – feleltem határozottan csengő hangon, mire Odyssey döbbenten rám meredt. Fekete szemeiben zavartság tükröződött, mintha még nem találkozott volna olyannal, akire nem tudott hatni.

- 163 -

– Megkaptad a válaszod! – mondta Aaron, miközben lágyan a háta mögé tuszkolt. Egy pillanatra felnéztem rá, az arcán olyan elégedettség terült szét, hogy az már felháborító volt. Csak nem kételkedett bennem akár egy pillanatra is? „Láttad?”

–

kérdeztem

gyorsan

Dewayne-t,

mire

magát,

kikerül

alig

észrevehetően bólintott. „Angie

nagyon

fogja

szégyellni

ha

a

hatósugarából!” – felelte sajnálkozva, s némi irigykedést véltem felfedezni a gondolataiban, amiért rám nem hatott a ’varázs’. – Te is tudod, hogy nem hagyhatom ennyiben! – sziszegte immár nyílt dühével Odyssey. – Ha én nem, hát majd küldenek mást, aki elviszi

eléjük!

Nekik

is

vannak

látóik!

Tudták,

hogy

a

menyasszonyod meg fog születni, csak az időben nem voltak bizonyosak! Akarják őt, mert különbözik tőlünk is és az emberektől is. – Emily nem kísérleti nyúl. A feleségem lesz hamarosan, és akkor már nem tehetnek semmit! – felelte Aaron, mire a gondolataim megakadtak. „Ne most, Emi! Majd később elmagyarázzuk!” – üzente Dewayne, mire lepirultam. – Nem veheted el! Tudod, hogy kell az engedélyük! – suttogta Odyssey, s úgy nézett Aaronra, mintha megőrült volna. – Nincs szükségem senki engedélyére! Emily nem létezik nélkülem! – Elég volt! Ostobaságokat beszélsz! A következő pillanatban meghallottam a gondolatait. „Te erre támadsz, te meg a másikra!” – adta ki az utasítást, mire Angie rátámadt Cade-re, Emmaline pedig Dewayne-nek rontott. Aaron a pillanat töredéke alatt röpített a karjaiban a tisztás túlsó felébe, ahonnan biztonságban tudhatott, majd sietett vissza segíteni a

- 164 -

testvéreinek. Odysseynek még felocsúdni sem maradt ideje, és máris Aaron hatalmas erejével találta szemben magát. A másik két párost figyeltem. Röpke egy órával ezelőtt ugyanígy játszottak egymással, ám akkor kimaradt a kőkemény ütéssorozat, valamint az éles fogak csattanása. Minden ütésnél összerezzentem, aztán lehunytam a szemem és koncentráltam. Végtelen nyugalmat igyekeztem kibocsájtani magamból, mire hallottam, hogy a harc zajai egyre csökkennek, míg végül teljesen elhalnak. Kinyitottam a szemeim, hogy lássam, mi történik. Mindenki engem nézett, kivéve Odysseyt, aki Aaronhoz fordult. Angie és Emmaline üres tekintettel bámultak az irányomba, s kétség sem férhetett hozzá, hogy éppen a meggyilkolásom jár a fejükben. – Nem fogják annyiban hagyni! – sziszegte Odyssey, mire Aaron állati módon rámorgott. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán Odyssey lassan kisiklott a tisztásról. Angie és Emmaline, mintha mély álomból ébredtek volna. Tudtam, hogy a bódító köd oszlik lassan szét a fejükből. Dewayne féltő karjaiba zárta Angiet, s néhány pillanattal később Cade is követte a példáját. Emmaline is zavart volt, s láttam az arcukon az őszinte döbbenetet, mikor párjaik elmesélték a történteket. Már nem foglalkoztam velük, csak arra vágytam, hogy Aaron karjaiban tudhassam magam. Egyre gondolhattunk, mert ekkor hirtelen odasuhant mellém, s átölelt. Annyira kellemes érzés volt, meg sem közelítette Odyssey kábítása. – Azt hittem, hogy nem tudsz olvasni a gondolataimban! – mormoltam fehér ingjébe a mellkasán, s hallottam kedves nevetését. – Csak belejövök lassacskán – felelte, aztán az arcát a hajamba fúrta.

- 165 -

Megint nem kaptam levegőt az ölelésében, de én megint csak nem bántam. Nem akartam megtörni ezt a kellemes pillanatot. Dewayne persze nem így gondolkodott. – Aaron, összeroppantod! – mondta kiábrándítóan, mire éreztem, hogy Aaron azonnal elenged. Csúnyán néztem Dewayne-re, aki Angie vállát karolva épp odaértek hozzánk. Emmaline-t és Cade-et nem láttam sehol. – Elbujdokoltak. Ma ketten próbáltak neked ártani, szégyellik magukat. – De hát nem tehetnek róla! Azért ugye tudják, hogy nincs bennem rossz érzés irántuk emiatt? – kérdeztem, s kissé megütközve néztek rám. – Én akkor is sajnálom, Emily! Nem is értem, hogyan voltam képes... – mentegetőzött Angie zavartan, dühösen. – Felejtsük el! – kértem sürgetően, mert hirtelen iszonyú fáradtság tört rám. Aaron rögtön megérezte a hangomon, hogy valami bajom van. Figyeltem a gondolataid, és megláttam a látomást a fejében. A látomásban aludtam. Kérdőn néztem az angyalokra. – Mi a baj? – kérdezte Dewayne összeráncolt szemöldökkel. – Lehetséges, hogy álmos vagyok? – Mi nem szoktunk aludni – felelte Angie is gyanakodva. Éreztem,

hogy

Aaron

óvatosan

átölel,

de

én

szorosan

hozzábújtam. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem, nem érdekelt a Tanács sem, csak őrá vágytam. A fáradtság ólomsúlyként nehezedett rám, s éreztem, hogy a talaj eltűnik a lábam alól. Aaron a karjába emelt. – Menjünk – mondta a többieknek, akik némán elindultak előttünk a távoli kocsi felé. Magamba szívtam Aaron illatát, s hosszú idő után először meghallottam a dallamot, amint énekli nekem. Még maradt egy csipetnyi energiám, hogy belenézzek a gondolataiba.

- 166 -

Vajon valóban úgy van, ahogy egyszer állította nekem? Beengedett a fejébe, s ahogy felnéztem láttam gyönyörű mosolyát. – Tényleg rám gondolsz – suttogtam szerelmesen, mire bele nézett a szemembe. Komoly volt, ahogy forró csókkal ajándékozta meg a homlokomat. Ezután mély álomba merültem. Nem számított semmi, csak hogy a karjaiba lehetek.

- 167 -

17. A VIHAR

Maryt

kénytelenek

voltak

beavatni,

míg

én

békésen

szunyókáltam, mivel túl sok tényező állt szemben az ő normálisnak hitt elképzelésével. Ugyebár eltűntem szó nélkül csaknem egy egész napra, ami soha azelőtt nem fordult elő; másrészt, mikor megjelent velem Aaron, csupa vér ruhában, még a nővérem is észrevette a külső változásaimat. Aaron szerint viszonylag jól fogadta, bár valószínűleg

közrejátszott

az

is,

hogy

újdonsült

szerelme

történetesen angyalok fogadott apukája. Mire felébredtem Mary már kifejezetten lelkes volt, s látszott, hogy még nem egészen fogta fel az eseményeket. Rendkívül zavarba ejtő volt, ahogy bámulta a szemeimet, kisimult bőrömet. „Tündöklő vagy – mondta nekem mosolyogva. – Olyan pihentető téged nézni.” Nagyon helyes volt, s úgy tűnt, hogy igazán boldog Charlesszal. Pár órát alhattam csupán, mert még nem alkonyodott az ébredésemkor. Aaron az ágyam mellett állt, biztos látta, hogy

- 168 -

hamarosan felébredek. Felültem, és egy sugárzó mosolyt küldtem felé. – Szia – szólt ő is mosolyogva, és odakönyökölt az ágyam szélére, így egy vonalba került a tekintetünk. Rögtön feltűnt, hogy igyekszik nem hozzám érni. – Most már csókot sem kapok? Nehogy eltörd a koponyámat? – kérdeztem sértődötten, mire összeráncolta a szemöldökét. – Ne csináld ezt, Emily! – kérte sajnálkozva. – A tisztáson is szólnod kellett volna! Könnyek gyűltek a szemembe, én meg mérgesen töröltem le őket. „Na, tessék, még ez is. Azt hittem az angyalok nem sírnak! – dohogtam magamban.” Aztán összeszedtem magam, és ránéztem. Tudtam, hogy nem akar bántani, de láttam a szemében, hogy inkább megfosztja magát tőlem, semhogy fájdalmat okozzon. A tenyerembe fogtam az arcát, s óvatosan egy csókot leheltem szétnyílt ajkaira. Éreztem a meglepődését, de örültem, hogy nem húzódik el. Végül hagyta, hogy megízleljem ajkainak minden szegletét, miközben a kezeimmel a hajába túrtam. Egy ponton túl már nem bírta tovább, s a karjaiba vont. Még a lélegzetét is visszatartotta, hogy kellő gyöngédséggel fogja a derekam, ahogy az ölébe húzott. Szívem őrült ritmusba kezdett, légzésem zihálóvá vált, ahogy éreztem az erejét az ölelésében. A hátamat simogatta, míg a másik kezét a nyakamnál pihentette. Végtelennek tűnő pillanatig maradtunk így egymást ízlelgetve, mígnem a szorítása erősödött, én pedig felszisszentem bosszúsan. Azonnal elengedett, el akart tolni, de nem engedtem. Némán, finoman harcoltunk. Én győztem, mert végül megadóan sóhajtott, és karjai újra finoman a testem köré fonta. – Haragszol? – kérdeztem csöppet sem bűnbánóan, némi diadalittas hangvétellel.

- 169 -

– Emily, sosem haragudnék rád! – felelte elgyötörten. – De nagyon féltelek... magamtól! Fogalmad sincs, milyen nagy erőfeszítésembe

kerül,

hogy

ne

okozzak

neked

fájdalmat!

Türtőztetnem kell minden mozdulatomat, ha veled vagyok, és gyakran ez sem elég. Felhúzta a pizsamám felső részét, hogy láthassam vöröslő lenyomatát az ujjainak a csípőmön. Még ott volt a reggeli szorításának a nyoma is. Szégyelltem magam. Újra könnyek gyűltek a szemembe, de most nem hagyta, hogy letöröljem. – Mire gondolsz? – kérdezte, miközben a csuklóimat markával verte béklyóba. Megráztam a fejemet, mire a mobiljáért nyúlt. Bepöttyentett egy számot, majd a füléhez emelte. Egyszer csöngött, majd valaki felvette. – Most már jöhettek. – szólt bele összevont szemöldökkel. – Dewayne-nek kell a tudománya. Döbbenten néztem rá. Képes belevonni Dewayne, csak hogy tudja, mi jár a fejemben? Már hallottam is a lépteket a lépcsőn, és koncentrálni kezdtem, hogy le tudjam zárni az elmémet, mire Dewayne ideér. Durcásan kimásztam Aaron öléből vissza az ágyamba, s igyekeztem nem figyelembe venni az önelégült mosolyról az arcán. – Szia, Emi! – nyitott be az ajtón kedvesen Angie, a nyomában Dewayne-nel. – Sziasztok! – köszöntem vissza kedvetlenül, majd igyekeztem elterelni Aaron gondolatait. – Ki mosdatott meg? Észrevettem, hogy tiszta pizsama, pontosabban póló és nadrág, volt rajtam. Elpirultam egy pillanatra a gondolattól, hogy esetleg Aaron láthatott ruha nélkül, de tekintve az adott helyzetet nem volt valószínű, hogy ő jelen lett volna az eseménynél. Hallottam

- 170 -

Dewayne nevetését, mire könyörgőn fordultam felé. Nem figyelt rám, Aaront hallgatta. – Miért sírtál, Emily? – kérdezte Angie csodálkozva, s ekkor vettem észre, hogy a könnyeim még mindig az arcomat áztatták. – Ezért hívtalak. Tudni akarom, hogy mire gondol! – jelentette ki Aaron komolyan, egészen zsarnoknak tűnt ebből a szemszögből. – Zsarnok vagy, ezt gondolja! – nevetett Dewayne szemtelenül, mire Aaron az égnek emelte a szemeit. – Nem azt akarom tudni, hogy most mire gondol. Azt le tudom olvasni az arcáról. – mondta Aaron, s gyöngéd csúfondárossággal nézett rám, míg a szavait továbbra is az öccsének intézte. – Az előbb sírt, tudni akarom, miért? Nem akarja elárulni. Dewayne engem fürkészett. Láttam az arcán, hogy nem sikerült lezárni előle az elmémet, így kiolvasta a fejemből a szégyenemet. Könyörgőn néztem rá újra. „Nem kellene elmondanod neki! Irtó hülyén érzem magam!” – kértem esdeklőn, de ő megrázta a fejét. – Sajnálom, Emi! Butaság, amire gondolsz, majd te is belátod! Csak egy kis magyarázatra szorul – mondta Dewayne komolyan fennhangon. Angie mellém telepedett az ágyra, és megfogta a kezemet. Aaron hátat fordítva nekünk kibámult az ablakon, én pedig a gyűrűmmel játszadoztam. – Emily legnagyobb részt szégyelli magát... – Szégyelli? – visszhangozta döbbenten Aaron, félbeszakítva Dewayne-t, ám továbbra sem fordult felénk. A legszívesebben elsüllyedtem volna. Azt kívántam, bár megnyílna a föld alattam. Dewayne kuncogott, majd folytatta az elemzésemet.

- 171 -

– Azért, mert gyenge és más, mint mi. Ahogy látom, még nem mindent ért a mi életünkből, de azt tudja, hogy ő más. De nem jó felé kanyarodnak a gondolatai. – Hogyhogy? – kérdezte Angie, s csak ekkor tűnt fel, hogy szorosan markolja a kezemet. Túl szorosan, szinte már fájt a kíváncsisága. Dewayne persze figyelt. – Angie, a keze! – bökött a markunkra, ezzel kivívta a szokásos csúnya nézésem, és most nem is hagyta szó nélkül. – Emily, nem kell rám haragudnod. Csak segíteni próbálok. Nem lenne jó sem neked, sem épp annak, aki megszorít, ha eltörné a csontodat. „Úgyis beforrna hamar!” – duzzogtam, mire Dewayne haragosan felsóhajtott, és a bátyja felé fordult. – Fölöslegesen hívtál ide! Nem lehet beszélni a gondolataival sem! A fejébe vette, hogy egy két lábon járó katasztrófa és nem bírja elviselni, hogy őmiatta bajunk essen, ha a Tanács érte jön. Micsoda ostobaság! – szúrta közbe dühösen fújtatva Dewayne, majd folytatta a szóáradatot. – Együtt akar lenni veled. Szeretné az ölelésed, mert valóban az az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát. A személye elleni sértésnek veszi, ha nem csókolod meg, mint az előbb is, vagy eltolod magadtól. – Jaj, elég már! – kiáltottam fel már én is dühösen, s az arcom égett a szégyentől. – Emily, meg kell szoknod, hogy mi mindent megbeszélünk. Nem titkolózhatunk egymás előtt! – csitítgatott Angie, mire én kitéptem a kezéből az enyémet. – Nem érdekel, nem akarom, hogy tudjatok ezekről! Ha akarnám, akkor elmondtam volna én magam! – tomboltam, mire hallottam, hogy megdörren az ég. Furcsa volt. Az imént még sütött a lenyugvó nap, most meg hirtelen vihar lett? Vállat vontam, nem törődtem vele. Aaron továbbra is kifelé bámult az ablakon mozdulatlanul, mint egy

- 172 -

szobor. Ez még jobban felbőszített. – És akkor mi van, ha szégyellem magam? Hiszen ti mind annyira tökéletesek vagytok. Mindent jól csináltok, én meg csetlek-botlok, és ha megöleltek... – ezt nehéz volt kimondanom. – ...Ha megöleltek, akkor fáj. Félresikerült angyal lettem, csak bajt okozok nektek! Attól félek, hogy kisétáltok az életemből, mert megunjátok a pátyolgatásom! – Emi... – kezdte volna Dewayne, de Aaron félbeszakította. – Mary hazajött. Menjetek, köszönjetek neki! – inkább utasításnak hangzott, mint kérésnek. A vihar tombolt odakinn, a szél dobálta a fák lombjait. Angie és Dewayne kézen fogva sétáltak lefelé a lépcsőn, én meg ziháló légzésemet hallgattam, amely szinte egyszerre dúlt a kinti viharral. Aaron még pár pillanatot várt, hogy lecsillapodjak, aztán odalépett hozzám, s leült mellém az ágy szélére. Nem mertem ránézni, igyekeztem lenyelni a könnyeimet. – Emily! – kezdte Aaron, s úgy tűnt, mintha mosolyogna. – Valóban el akartam menni, azért hogy biztonságban tudjalak. Szörnyű volt a gondolat, hogy árthatok neked mindegy, milyen rövid időre. Tudom, hogy begyógyulnak a sebeid, de azt is tudom, hogy fájni is tudsz! Mi nem tudunk, és bármit megtennék, ha olyanná tehetnélek, mint mi. Hogy ne kelljen szenvedned miattam! – Én csak a haragod miatt szenvedek. Vagy a hiányod miatt! – suttogtam végre lecsillapodva, de a könnyeimnek még mindig alig bírtam parancsolni. – Tudom! – nevetett megkönnyebbülten Aaron, mire végre rá mertem nézni. Kék szemei lágyan simogattak, arcán vonzó mosoly terült szét. Hirtelen minden gondolat kiröppent a fejemből, mikor óvatosan a kezeibe fogta az arcomat úgy, mint az előbb én az övét. – Annyira szeretlek! Nem akartam, hogy bármi módon ártsak neked, és most attól féltem, hogy megkérsz, menjek el.

- 173 -

– Soha nem kérnék ilyet, hiszen... – nem tudtam folytatni. El akartam mesélni neki, hogy mennyire fájt, mikor nem volt mellettem négy napig. Annál szörnyűbbet el sem tudtam képzelni. – És el fogsz hagyni? – Nem. Ha nem kéred, akkor nem – felelte Aaron, és láttam a szemében, hogy tudja: soha nem fogom ezt kérni tőle! Finoman megcsókolt. Jó volt végre tisztázni a butaságaimat. Aaron elengedett, és felhúzott. – Mutatok neked valamit! – mosolygott szívdöglesztően, és az ablakhoz vonszolt, ahol immár nyoma sem volt a viharnak. Hétágra sütött a nap, sugaraival szinte pillanatok alatt felszárítva az eső nyomait. Csodálkozva néztem Aaronra. Valóban különös volt, de nem értettem, hogy miért annyira fontos ez? – Amikor Emmaline megkezdte az új életét, akkor Cade valami miatt nagyon felbosszantotta. Régen volt, már nem emlékszem, mi volt az? – Nem értem – mondtam zavartan, mire csöndesen felnevetett. – Tudom, de várj és mindjárt megérted! – felelte türelmesen, majd átölelt. – Szóval, mikor Emmaline éktelen haragra gerjedt abban a pillanatban hatalmas vihar tört ki a fejünk felett. Az egyik villám éppen Cade-et találta el, mire Emmaline kacagni kezdett. Cade-nek persze mit sem ártott a villámcsapás, örült, hogy csak ennyivel megúszta a húgom haragját. Akkor jöttünk rá, hogy Emmaline képessége az elemekben rejlik. – Miért mesélted el ezt nekem? – kérdeztem, mert bár tetszett a történet, nem értette egészen, hogy mi az átmenet az én kiborulásom és Emmaline képessége között. – Az előbb, mikor kiabáltál, valóban nagyon mérgesnek tűntél... – Az is voltam! – szúrtam közbe, mire újra elmosolyodott. – És akkor láttam egy vihart átvonulni a házatok fölött. Sehol máshol nem esett. Csak itt fújt orkán erejű szél. E fölött a ház fölött

- 174 -

tombolt a vihar, egészen addig, amíg az előbb le nem csillapodtál! – magyarázta Aaron, mintha egy öt éveshez beszélne. – Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem tőle gyanakodva, de a fejemben már kezdtek összeállni darabkák. – Úgy tűnik, hogy Emmaline képességének egy darabja is a tied lett úgy, ahogy Dewayne-é is. Ezért vagy ilyen sebezhető és gyenge. Túl sok új képességed lett, amit még fel kell dolgoznod és meg kell tanulnod irányítani! – mondta Aaron, s büszke mosoly terült szét gyönyörű angyalarcán. – Hihetetlen – leheltem, ahogy kinéztem az ablakon a napsütötte tájra. Újabb furcsaság bennem, ami sebezhetővé tesz. Már nem bántam annyira. Aaron nem akar elhagyni a különcségem ellenére sem. Más nem számít. – Talán, ahogy fejlődsz, kiderül, hogy az erőm is a tied – jegyezte meg mosolyogva, mire én a mellkasába fúrtam az arcomat. Végre felhőtlenül boldog voltam és kacagva vártam, hogy Dewayne felrohanjon a lépcsőn és kifaggasson a legújabb tudományomról.

- 175 -

18. MRS. AARON McDEAN

Az esküvőnk napját június 27.-ére tűztük ki. Senki nem tudott róla, csak Mary és Charles, és természetesen az én drága angyalaim. Az osztálytársaim – még Lizbeth – sem sejtették, hogy férjhez menni készülök, míg ők elkezdik a nyári vakációt. Egy héttel a vészjósló időpont előtt leérettségiztem, sikeresen. Aaron volt az egyetlen, akit ez érdekelt. Mary azt mondta büszke rám, de most nem ér rá ilyesmivel foglalkozni az esküvői előkészületek miatt. Emmaline gratulációja őszintének tűnt, míg Cade nem is nagyon értette, hogy minek folytatom ezt a színjátékot. A konyhában ült, figyelte, ahogy mosogatok, Aaron a nappaliban beszélgetett Maryvel és Charlesszal. – Hiszen már halott vagy – mondta Cade értetlenkedő arckifejezéssel. – Elmehetnénk bárhová a világon, élvezhetnénk az új életedet, és...

- 176 -

– De előtte hivatalosan is össze kell kapcsolnom az életemet Aaronnal – szakítottam félbe elnézően mosolyogva. Hozzávágtam a mosogatórongyomat, amivel éppen eltöröltem az utolsó edényt is. Rám villantotta mind a harminckét fogát, én meg oktatón folytattam. – A Tanácsotok így sem lesz elragadtatva a helyzettől. – Nem az én Tanácsom! – szűrte a fogai közt Cade, mire én összefontam a karjaimat a melleim előtt. „Ostoba angyalok! Milyen beteges dolog előírni, hogy ki kivel köthet házasságot?” – morogta gondolatban, és én megláttam a fejében néhány gyönyörű sötétruhás alakot. – Cade! Nem lenne szabad így beszélned róluk! – pirítottam rá, mint sokszor, mikor a Tanács tagjait szidta előttem. Cade dühösen felmordult, aztán otthagyott a konyhában. Megint elmosolyodtam. Cade már csak ilyen. Indulatos, vad, vámpír létére igencsak érző lélek. Megszerettem őt az elmúlt hónapok alatt, mintha Dewayne-nel együtt a bátyaimmá váltak volna. Emmaline és Angie pedig a nővéreimmé. Mindegyikükhöz más érzelmek kötöttek. Cade volt a szigorú, mégis védelmező bátyám, míg Dewayne a habókos, akivel rengeteget mókáztunk. Dewayne kedven játéka volt, hogy kiolvasta a fejemből a támadásaimat. Nekem le kellett zárnom az elmémet, hogy aztán valamelyik képességemmel ártsak neki – a fuvallat volt a kedvencem. Angie is óvott, mint a többiek, de ő a külsőmre akart még hatással lenni. Mindenáron szoknyába akart bújtatni, mivel állítása szerint csinos,

formás

lábaim

voltak.

Ezzel

az

állításával

nagy

boldogságomra Aaron is messzemenőleg egyetértett. Azonban hajthatatlan maradtam, én a lábaimat inkább mondtam volna malacsonkának, mint formásnak. Angievel kénytelen voltam alkut kötni: én hosszú, fehér ruhában fogok férjhez menni, ő pedig más

- 177 -

szoknyát nem szerez be a ruhatáramba. Ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy felújítsa a ruhatáramat, ami szerinte elavult és rossz minőségű. Csöndes Emmaline, akinek a teste-lelke majd’ elepedt Cade-ért, volt a leghűségesebb tanárom. Miután túltette magát a majdnem meggyilkolásomon, egészen szeretetreméltó lett a szememben. A tőle ’öröklött’ képességem, amint az később kiderült nem egészen egyezett magas nővéremével. Emmaline birtokolta a hatalmat, amivel irányítani tudta a föld négy elemét: föld, víz, tűz, és a levegő, vagyis az időjárás. Ez utóbbi volt, amiből nekem is jutott. Nagyon nehéz volt, eleinte nem is sikerült még egy aprócska esőfelhőt sem sikerült összehívnom a ragyogóan tiszta kék égre. Emmaline akkor azt állította, hogy túlságosan összenőtt a képesség az érzelmeimmel, ezért nehéz az akaratommal irányítani. Mindig sikerült valami aprósággal felbosszantania, és akkor már könnyebben jöttek a villámok, mennydörgés és hasonlók. Az esküvő előtt egy héttel már nyugalmi állapotomban is képes voltam megcsípetni Dewayne-t egy villámmal, ha szemtelenkedett velem. Emmaline pedig továbbra is csöndes egyszerűségével mellettem

maradt

és

hasznosabbnál

hasznosabb

tanácsokkal

halmozott el. Amikor

megkértem

a

lányokat,

hogy

legyenek

a

koszorúslányaim, el voltak ragadtatva az ötlettől. Charles-ra róttam a feladatot, hogy vezessen az oltárhoz, emiatt pedig Mary járt a fellegekben. Összességében már készen állt minden a nagy eseményhez, ami igencsak szűkösre sikeredett. Emiatt Angie duzzogott-dohogott gyakran. Nem tehettük meg, hogy hatalmas esküvőt szervezünk, mivel akkor a Tanácshoz is eljutott volna a híre. Aaron nem akarta elmondani, de Emmaline piszkálódására végül beadta a derekát. „Nem gyerek már. Hiszen már a halállal is szembe nézett!” – mondogatta mindig Emmaline.

- 178 -

A

Tanács

minden

földön

rekedt

’fekete

angyalnak’

parancsolhatott, amit mondtak szentírásnak hatott. Mégsem voltak kivételes hatalmon. Sokan éltek az angyalok közül úgy, mint McDeanék. Csoportokban, családokban. Új családom azonban mindjük közül különbözött. Ugyanis voltak bizonyos szabályok, amiket be kellett tartaniuk. Egész

pontosan

két

szabály,

és

McDeanék

mindkettőt

megszegték: az egyik, hogy halandó még csak nem is sejtheti a létezésüket, a másik, hogy nem keverednek más mesébe illő lényekkel. Az elsőt több ízben megszegték, mikor kapcsolatba kerültek hajdani halandó énemmel, valamint ott volt még Mary és Charles is. A második szabály Cade-re vonatkozott, így annak megtartása is semmivé foszlott. Elmesélték, hogy Cade és Charles miatt már kerültek néhányszor a Tanács elé, de mindig sikerült őket meggyőzni. Aaron egyenesen rettegett, hogy az én esetemben nem lesznek ilyen elnézőek. Az ő gondolataiból volt a legnehezebb olvasnom, mert a jelenlétemben még véletlenül sem jártatta ezen a témán az agyát. Én személy szerint boldog voltam, hogy hivatalosan is Mrs. Aaron McDean leszek, de a gyomrom bukfenceket hányt a gondolatra, hogy ennyi ember elé ki kell állnom. Tartottam az esküvőtől, de Angie lelegyintette az aggodalmaimat. – Majd akkor idegeskedhetsz, ha végre tisztességes esküvőt szervezek. Ez csak egy kis pizsamaparti lesz, ahhoz képest. – ciripelte hadarva, mire csodálkozva felvontam a szemöldökömet. – Most legfeljebb tízen leszünk a pappal együtt. Ha lezajlik ez az egész Tanácsügy, akkor megcsinálunk egy igazi angyalos esküvőt, ahol a minimum létszám ötszáz lesz. Ötszáz? Nekem még ez a tíz is túl soknak tűnt, de igyekeztem lelkesedést mutatni a lányok miatt.

- 179 -

A ruhámat teljes titokban próbáltuk fel, s bár Mary szerint még igazításra szorult, én így is gyönyörűnek és éppen jónak találtam. Mary komoly összetűzésbe keveredett Angievel a virágokon és persze a helyszínen. A nővérem vágya volt, hogy a mi házunkban tartsuk az összejövetelt, míg Angie az övéket tartotta alkalmasnak egy tízfős társaság vendégül látására. A vitának Cade vetett véget. Közölte, hogy a mi házunkból indulunk, de a partit az övékben tartjuk. Egyik lányt sem sikerült kielégítenie, de én roppant elégedett voltam. Legkedvesebb vámpírom végigmért a hófehér ruhámban kifelé menet a szobámból, s rám kacsintott, mielőtt átlépte volna a küszöböt. „Ne hagyd, hogy megőrjítsenek! Csinos vagy!” – üzente gondolatban, mire hangosan felkacagtam. Angie és Mary egy pillanatig úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. Gyorsan elfojtottam a mosolyomat, és hagytam, hogy tovább igazgassák rajtam a ruhát. Mikor Angie a fodrokat kezdte emlegetni már valóban

kétségbeestem,

de

akkor

befutott Emmaline,

mint

egyszemélyes felmentő seregem. – Velem kell jönnöd zenét választani! – Máris! – vágtam rá gyorsan, és kibújtam a gyönyörű selyemruhából. Angie és Mary zavartságát kihasználva gyorsan kisurrantam az ajtón Emmaline nyomában. A földszinten már várt rám Aaron szívdöglesztő mosolyával tökéletes arcán. Csodálkozva fordultam Emmaline-hoz, miközben lefelé caplattunk a lépcsőn. – Azt hittem, zenét kell választanom! –

Más nem jutott az eszembe, amit nem Angie intéz –

magyarázta kedvesen, mire hálásan megöleltem a vállát. – Ezek a viperák képesek összeveszni egy apró gombon is. – Köszönöm!

- 180 -

– Nem tetszik a ruha? – kérdezte Aaron mellém lépve, miközben erős karjával óvatosan átölelte a vállamat. – A ruha gyönyörű, épp ez a baj! – nyafogtam neki, s láttam, hogy nem érti. – Változtatni akarnak rajta, fodrokkal meg csipkével, pedig úgy jó, ahogy van. – Majd szólok nekik – felelte Aaron sötéten. Tudtam, hogy már megfenyítette Angiet a túlzásai miatt, de úgy tűnt, hogy Mary lesz a soros. Megráztam a fejemet, és bebújtam a karjaiba. – Ne bántsd őket! Csak a legjobbat akarják nekem – mondtam a mellkasának, s éreztem, ahogy féltőn átölel. – Hamarosan a feleségem leszel – jelentette ki Aaron, s kihallatszott a hangjából a huncutság. – Valóban – mormoltam válaszként, de szavaira hevesebben kezdett dobogni a szívem, s elpirultam. Ő is hallotta az őrült tamtamot, mire hallottam, ahogy csendesen felnevet. Az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Szerelmes tekintete fogva tartotta az enyémet. – Ha nem szeretnéd, akkor is meg tudunk védeni – mondta, s kissé kétkedővé vált a pillantása. – Bántani akarnak? – kérdeztem gyorsan, mert erről sosem beszélt nekem. A legtöbb, amit megtudtam, hogy kivételes létem miatt a Tanács igényt tart rám. Viszont, ha összekötöm az életemet Aaronnal, akkor már nem rendelkezhetnek felettem határtalanul. – Nem vagyok benne biztos, hogy nem – suttogta Aaron, s félelem ült a szemeiben. – De nem akarom, hogy emiatt légy a feleségem! – Leéltél több mint százötven évet és nem ismered fel, ha valaki tiszta szívéből szeret? – ugrattam évődve, de láttam, hogy komolyan beszél, ezért én is úgy válaszoltam. – Nem a fenyegetettség miatt

- 181 -

megyek

hozzád.

Semmilyen

lélekfaló

vagy

Tanács

nem

kényszeríthetne erre a lépésre! Azért leszek Mrs. Aaron McDean, mert szeretlek, és mert én így akarom! – Mrs. Aaron McDean – ízlelgette somolyogva, s a szemébe visszatért a vidámság. – Tetszik! Kár, hogy nem használhatod örökké. Nevettünk. Ajka már majdnem elérte az enyémet, mikor hirtelen visszajött Emmaline Dewayne-nel az oldalán. Üdítős üvegeket cipeltek, de Dewayne arcán látszott, hogy hallgatózott. „Milyen romantikus!” – gúnyolódott tréfásan, mire kiöltöttem rá a nyelvem. Másnap be kellett mennem az iskolába, hogy átvegyem az érettségi bizonyítványomat. Aaron rejtélyes módon eltűnt mellőlem a nap első részében, s nem is került elő, mire indulásra került a sor. Megkértem Charlest, hogy vigyen be az iskolába. Mást nem találtam a házunkban, és szigorúan a lelkemre kötötték, hogy sehova ne menjek egyedül. – Próbáltad hívni? – kérdezte Charles aggodalmasan, miközben kikanyarodott Land Roverjével a főútra. – Nem akarom minden apróság miatt zargatni! Csak megyünk és jövünk, észre sem fogja venni. Épp elég bajuk van így is a hirtelen kisesküvő miatt – hadartam egy szuszra, s láttam, hogy Charles nem értett belőle semmit, olyan gyorsan mondtam. Elismételtem lassabban, mire megrázta a fejét kétkedve. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet! – mondta, de azért mosoly látszott táncolni a szemét ölelő ráncokban. – Lazíts! – nevettem rá boldogan, bár bennem is volt egy kis félsz. Mióta újjászülettem, soha nem mentem angyali felügyelet nélkül sehova. Egészen pucérnak éreztem magam nélkülük. A napsütés elmúlt, bár igyekeztem kordában tartani az érzelmeimet.

- 182 -

Már épp bekanyarodtunk a suli parkolójába, mikor berregni kezdett a mobilom. Ránéztem a kijelzőre: Emmaline volt. – Hol vagy? – kérdezte minden bevezető nélkül, s hallottam a hangján, hogy aggódik. – Charlesszal vagyok. Elhozott a suliba a bizonyítványomért – magyaráztam, mire hallottam, hogy nőhöz nem méltóan kezd káromkodni. – Mi a baj? – Miért nem hívtad Aaront? – Nem akartam a terhére lenni. Pár perc és végzek, aztán megyünk haza. Nem kell aggódnod! – nyugtattam, de hiába. Tovább szitkozódott, s már Dewayne-t is hallottam. Biztosan meghallgatta Emmaline gondolatait, miközben velem beszélt. Nem értettem, mi bajuk, és rossz sejtelem kezdett kavarogni bennem – Mi történt? Hol van Aaron? – Nincs baj, Emi! – hallottam Dewayne laza hangját a vonal túlsó felén. – Várj meg az iskola parkolójában, rendben? Hamarosan érted megyek! – Biztos minden rendben? – kérdeztem kétkedve, mire újból Emmaline-t hallottam. – Minden oké, Emily! Dewayne mindjárt odaér – mondta, majd hozzátette, hogy megnyugodjak. – Aaron az utolsó ruhapróbáján van. Nagyon dögös lesz! – Abban biztos vagyok – mosolyodtam el végre nyugodtan. Emmaline nem használna ilyen szót, hogy ’dögös’, ha baj lenne. Összecsuktam fekete mobilomat és betettem a zsebembe. Elköszöntem Charlestól, aki megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy hamarosan leveszik a dajkálás gondját a válláról. A bizonyítványomat gyorsan megkaptam, s mire végeztem a Land Rover helyén egy pazar motor állt. Az ezüstszínű Ducati mellett Dewayne állt, kezében bukósisak, arcán a gödröcskék jelezték, hogy

- 183 -

milyen remekül mulat megnyúlt ábrázatomon. Még a gondolatai is ezen nevettek. – Ez most ugye vicc – reménykedtem, mire kacagva nyújtotta felém a bukósisakot, majd felült a motorra. – Gyere, hercegnő! Hazarepítelek! – Hol rejtegetted ezt eddig? – Még nem jártál a garázsunkban – nevetett újra titokzatosan Dewayne. – Gyere, siessünk, mert apróbb változás állt a tervünkbe! – Apróbb? Micsoda? – kérdeztem gyanakodva, s a fejembe nyomtam a bukósisakot. Felültem Dewayne mögé, és szorosan átkaroltam a derekát. – Kicsit előrébb hoztuk az esküvődet – felelte egyszerűen. Elindította a motort, s könnyedén kigurultunk a parkolóból. Őrült tempóval száguldott végig a hazafelé vezető úton, miközben sajátos módon tovább faggattam. „Mikor?” – kérdeztem gondolatban, mert a bőgéstől semmit nem hallott volna. Megint kinevetett. „Most!” A pánik végigszáguldott a zsigereimen. Még meg sem bírtam emészteni a hallottakat, s máris otthon találtam magam. Angie és Emmaline a feljárónál vártak. Utóbbi tekintete semmi jót nem ígért a számomra. Igyekeztem nem összeesni, mikor lekászálódtam a motorról. – Ha még egyszer eltűnsz szó nélkül, akkor nem lesz olyan szerencséd, hogy visszatartom Aaront az idejöveteltől! – mondta Emmaline, mire bűnbánón ránéztem. – Elmondtad neki. Mérges volt nagyon? – kérdeztem, mire megenyhülten válaszolt.

- 184 -

– Csak aggódott. De azt üzente, hogy legközelebb el fog fenekelni! – nevetett fel gyöngyözőn, s láttam a gondolataiban, ahogy elképzeli a jelenetet. – De most előbb még feleségül vesz! – Oh... – nyögtem fel keservesen, mire Angie csodálkozva nézett rám. – Mégsem szeretnéd? – De, csak félek! – Azt hiszem, ez normális – mondta Angie, s ekkor már felfelé meneteltünk a lépcsőn. Ezek után már semmi beleszólásom nem volt a dolgok menetébe. Angyalaim mindent alaposan megterveztek, percre pontosan beosztották az időmet. Tusolás, hajszárítás, smink, ruha, frizura, fátyol. Fél ötre már készen voltam, s meglepően jól sikerült minden. Egy pillanatig fel sem ismertem magamat a tükörben, mikor Angie elém tolta. Ő is elégedetten szemlélt engem, mint a festő, mikor a kész művet szemléli. Valóban csodát műveltek velem. A ruha a derekamig, mintha a második bőröm lett volna, úgy tapadt a testemhez, onnan lágyan omlott a földre. Hátul nem túl hosszú, kecses uszályt hagytak, amelyre ráomlott a fátylam is. A hajamat oldalról hátratűzték és így szinte az egész frizurám hátrasimulva omlott a hátamra lágy hullámokban egész a fenekemig. A sminkem tökéletes harmóniában volt a szememmel és halvány rózsaszín bőrömmel. Egy pillanatig ámulva néztem az idegennek tűnő nőt a tükrömben, aztán könnyes szemmel megöleltem Angiet, majd Emmaline-t. Ők is meg voltak hatódva, de lévén, hogy ők nem tudtak sírni, így csupán kedvesen hüppögtek párat. Lesétáltunk a lépcsőn. Mary zokogva ölelt meg.

- 185 -

– Olyan gyönyörű vagy! Büszke vagyok rád! Egy halotthoz képest istenien festesz! – dőlt belőle a szó, mire végre elnevettem magam. Nem is tudom, hogy mihez kezdtem volna, ha a nővérem nem áll mellettem. Megint könnyezni kezdtem, de igyekeztem visszafojtani, nem szerettem volna eláztatni a tökéletes sminkemet. –

Vízálló! – jegyezte meg Angie mosolyogva. – Párizsból

hoztam tegnap, mikor eszembe jutott, hogy te még tudsz sírni. – Mehetünk? – szólt be a bejárati ajtóból Dewayne. Úgy tűnt, mintha túl sokan lennének itt. Gyanakodni kezdtem, hogy biztosan van ennek a nagy hirtelenségnek valami oka. Töprengtem, de nem jöttem rá a megoldásra, hiába próbáltam a gondolataikban kutakodni. Végül vállat vontam. Nem számít. Legalább hamarabb túl leszek rajta. – Aaron már vár rád! – jegyezte meg Emmaline, mire elmosolyodtam. Aaron hiánya, hogy aznap csupán reggel találkoztunk, hirtelen felerősödött bennem. Rámosolyogtam a barátnőimre, a nővéremre, aztán belekaroltam Dewayne felém nyújtott karjába és hagytam, hogy a limuzinhoz vezessen. Boldogan indultam a nem túl távoli kápolna felé, ahol végre a szerelmemmel lehettem. Izgatott várakozásom addig tartott, míg meg nem hallottam felcsendülni a bevonuló dallamot, amit Cade játszott zongorán. Aaron dallama volt, amit rám gondolva dúdolt mindig. Máskor megnyugtatott, de abban a pillanatban, ahogy ott álltam az ajtó előtt bénítólag hatott rám. Hogy magamhoz térjek Angie a kezembe nyomta gyönyörű frézia csokromat, amihez fogható gyönyörűt még soha nem láttam.

- 186 -

– Nem kell idegeskedned! – mondta kedvesen, majd futó puszit nyomott az arcomra, melyet azonnal le is törölt, nehogy rúzsos legyek. – Öt perc, és jöhetsz utánunk! Bólintottam tágra nyílt szemekkel, de nem bírtam megszólalni. A gondolatokat teljesen kizártam a fejemből, mert csak egy dologra akartam koncentrálni: jövendő férjemre. Charles finoman megbökte a karomat, mire magamhoz tértem a kábulatból. Rámosolyogtam, és belekaroltam. – Gyönyörű vagy! – mondta kedvesen, én pedig megmarkoltam a karját. – Erősen fogj! Nevetett, mikor kinyitotta előttem az ajtót, s gyöngéden betuszkolt rajta. „Nyisd ki a szemed, Emi!” – üzente gondolatban Dewayne, s én szó nélkül engedelmeskedtem. Még a lélegzetem is elakadt a látványtól. Angie bizonyára csalódott volna bennem, ha megtudja, nem a kis kápolna díszítése miatt ámultam el annyira, hogy egy pillanatra megtorpantam. Charles türelmesen megvárta, amíg összeszedem az államat a földről, aztán lassan lépegetve továbbindultunk. Aaron ott állt a két padsor végén hófehér öltönyben, mint egy valódi angyal. El sem tudtam képzelni, hogy létezhet nála gyönyörűbb látvány ezen a világon. Haját lazán hátrafésülte, de néhány makacs tincs visszahullott a homlokába, így még jobban kiemelve barnás bőrét. Tisztán csillogó kék szemeivel engem figyelt, s nekem úgy tűnt, mintha hófehér aurája glóriaként fogná körbe a testét. Ahogy minden lépéssel közelebb kerültem hozzá, úgy hagytam magam mögött a kételyeimet, és a félelmeimet. Nem láttam már azt a néhány embert, akik mind engem figyeltek, nem hallottam a gondolataikat, csak őt bámultam. Szinte koncentrálnom kellett, hogy csukva tartsam a számat.

- 187 -

Végre odaértünk, Charles hátrahajtotta a fátylamat, amit Angie tüstént elrendezett, hogy tökéletes szögben omoljon az uszályra. Aztán Charles átnyújtotta a kezemet Aaronnak, aki türelmetlenül zárta hatalmas markába. Elektromosság izzott fel kettőnk között, nem tudtam, vajon mindenki érzékeli-e, vagy csak mi ketten? A pap belekezdett esküvői monológjába, de nem tudtam rá figyelni, mert Aaron gondolatai fogva tartottak. „Szeretlek, szeretlek, szeretlek!” – üzente folyamatosan, mire az arcomon levakarhatatlan mosoly terült szét. Szerelmem finoman szorított egyet a kezemen, ami felhívta a figyelmemet, hogy a tiszteletes nekem beszél. – Igen, akarom! – nyögtem ki rekedten, s boldogan szorítottam meg Aaron kezét. A szemem sarkából láttam, hogy Aaron elfojt egy mosolyt, aztán komolyan, szemében cinkos csillanással ő is felel a kérdésre. – Akarom! – hangja tisztán visszhangzott a kápolnában, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről, amikor a pap férjnek és feleségnek nyilvánított

bennünket.

A

lélegzetem

ismét

elakadt

a

„megcsókolhatod a menyasszonyt” résznél, és leblokkoltam. Tudtam, hogy mit kellene tennem, de nem bírtam megmozdulni. Éreztem a rám szegeződő várakozásteljes tekinteteket, mire elpirultam. Aaron rájöhetett, hogy mi történt, mintha számított is volna rá egy kicsit. Talán látomása volt. Már a gondolataim is hadováltak, teljes pánik volt bennem. Éreztem, ahogy Aaron maga felé húz egészen addig, míg már összeért a testünk. Az állam alá nyúlt a már jól ismert óvatos mozdulattal, s találkozott a tekintetünk. Tengernyi gyöngédség úszott a kék szemekben, belesajdult a szívem. Óvatosan közelített, de én nem bírtam várni. Lábujjhegyre ágaskodtam, csokrostul a nyaka köré fontam a karjaim, és magamhoz húztam a fejét. Csöndesen nevetett, s végre megérintette remegő ajkaimat.

- 188 -

Finom volt, mint egy édes csokoládé, s én csak azt éreztem, hogy ízlelni akarom a végtelenségig. Lágy csókja véget ért, mielőtt a heves vágy elkapott volna minket. Kedvesen távolabb tolt magától, de nem engedett a karjai közül. A barátaink, a családunk tapsoltak nekünk, betöltve ezzel a visszhanggal a kis kápolnát. – Szeretlek, Mrs. Aaron McDean! – suttogta Aaron immár fennhangon, mire boldogan felmosolyogtam rá. – Én is szeretlek! – viszonoztam a vallomást, aztán hozzábújtam egy pillanatra, mielőtt lerohantak volna a gratulációhalmazok. Mindenki megölelt minket, kézről kézre adtak, én pedig szinte beleszédültem a boldog pillanatokba. Nem számított semmi. Nem léteztek félelmetes lélekfalók, rideg Tanács és a tagjai, csak mi. Szinte lebegve léptem át a kápolna küszöbét, ahol rizszáporral fogadtak a többiek. Beültem a limuzinba a férjemmel, akinek a szemeiben a saját boldogságomat láttam csillogni. Elindultam az új életem felé az eufórikus tudattal, miszerint én vagyok Mrs. Aaron McDean.

- 189 -

19. EGY ANGYAL HALÁLA 1. rész

Kíváncsi lettem volna, hogy hová megyünk nászútra, de Aaron volt a titoktartás mintaképe, semmit nem volt hajlandó elárulni. Csak ült mellettem – lezárt elmével – és nem engedett puhatolózni sem. Mikor majdnem sikerült megtörnöm, felém fordult és tengerkék szemeit az enyémbe mélyesztette. – Kérlek, – mondta esdeklőn. – engedd, hogy meglepjelek! Lehetetlen volt neki ellenállni, így csak kábán bólintottam. Futó csókot kaptam vágyakozó ajkaimra, aztán nagy meglepetésemre előre hajolt, s kopogtatott kétszer a sofőrfülke ablakán. A kocsi megállt, Aaron pedig kiszállt, de visszahajolt hozzám. Kíváncsian előredőltem, semmit nem láttam, mert elállta a szabad kilátást. – Ne kíváncsiskodj! – lehelte mosolyogva, majd tétovázott egy pillanatra.

- 190 -

Gondolat hirtelen a tenyerébe fogta az arcomat, s aznap először csókolt meg igazán szenvedélyesen. Az ajkaim szétnyíltak, magamba szívtam édes illatát. Nyelvével lágyan végigkóstolta az alsó ajkam, beleborzongtam. Aztán abbahagyta, mélyet sóhajtott, és játékos puszit adott az orromra. – Hamarosan – nevetett, aztán becsapta a kocsiajtót, hogy beszéljen Cade-del. Figyeltem őket az ablakból, de nem tudtam kihallgatni a gondolataikat. Akármiről is beszéltek, nem engedték, hogy meglássam. Túl sokáig beszélgettek, úgy tűnt számomra a hátsó ülésről, hogy Cade a végén már egészen dühös volt. Barna szemeiben kétségbeesést véltem felfedezni. Aaron határozottan megvetette előtte a lábait, és bármiről is volt szó láttam, hogy ő áll nyerésre. Legalább tíz percig várattak, de mivel úgysem siettem vissza a gratulálók közé, ezért türelmesen bekapcsoltam a cd lejátszót. Elgondolkodva gyönyörködtem a csillogó gyűrűmben. Kis idő elteltével felhangzott a limuzin motorjának csendes zúgása, ami kizökkentett pihentető bambulásomból. Ijedten felpillantottam, mert nem láttam Aaront beszállni. Cade mosolygott legyőzötten „Mulass jól!” gondolatokkal a fejében, s teljesen összezavarodtam. Értetlenül fordultam a sofőrfülke felé, ahonnan Aaron figyelt engem a visszapillantó tükörben, válla rázkódott a nevetéstől. A riadalmam elmúlt, de így már kicsit idiótán éreztem magam, ahogy hátul ültem, míg a férjem vezette az esküvői autónkat. – Nem ülhetnék én is előre? – kérdeztem zavartan, de szerelmem nemet intett a fejével. – Öltözz át! Ott van a ruhád az ülés alatt – mondta, majd kacsintott egyet, és felhúzta a sofőrablakot. Kinéztem az ablakon, s rádöbbentem, hogy nem a házuk felé tartunk, ahol Angie pompázatos díszei vártak minket, hanem a reptér

- 191 -

felé. Izgatottan félrevert a szívem. Még soha nem ültem repülőn, sem egyéb

olyan

közlekedési

eszközön,

ami

bármily

módon

elrugaszkodott a földtől. Benéztem az ülés alá, ahová Aaron vadonatúj ruhákat készített be nekem.

Valószínűleg

Angie

választotta

ezeket

az

új

ruhásszekrényembe, Aaron pedig levadászott közülük néhány neki tetsző darabot. Kényelmes farmer, és egy piros testhez álló fölső, cipő és ennél a pontnál megakadt a tekintetem. Elpirulva hámoztam ki magam a fehér álom ruhából, aztán felvettem a selymes fehérneműt, aztán a többi ruhát. Mikor végeztem, kibontottam a hajamat, amibe legalább harminc rögzítő hajtűt találtam. Meghallottam az elválasztó ablak halk zúgását, mire odanéztem. Aaron szemei mosolyogtak rám. – Kész vagy? – kérdezte magabiztosan, mire megint elpirultam. Újabb látomása volt az öltözködésemről? Ez kínos, gondoltam, de azért bólintottam. – Most már előre mehetek? – Nem akarsz hátul ejtőzni? Ez lassabb autó, úgyhogy még kell legalább negyed óra, míg odaérünk. – Nem, inkább melletted ülnék, ha nem bánod – feleltem kissé túl hirtelen, mire újra kinevetett. A limuzin lassított, én pedig kiszálltam, az ülésen hagyva meseszép ruhámat, s boldogan röppentem be szerelmem mellé az anyósülésre. Becsuktam az ajtót és egy csókot nyomtam Aaron egyfolytában mosolygós arcára. – Kapcsold be a biztonsági övedet! – mondta, mire fintorogtam, de azért engedelmesen a helyére pattintottam a szíjat. – Nem tudok már többször meghalni, és te isteni sofőr vagy! – jegyeztem meg, mire randán nézett rám. Hogy jobb kedve legyen –

- 192 -

amit sikerült elrontanom – igyekeztem másra terelni a szót. – Szóval, elárulod most már, hogy hová megyünk? – Nem – felelte egyszerűen, de a titokzatosság visszatért a mosolyába. – Ez nem igazság! – duzzogtam, mire megint nevetett. Imádtam, ahogy nevet. Melegséggel öntött el a fejem búbjától a lábujjam hegyéig.

A

szívem

hevesen

megdobbant,

ahogy

ránéztem

mosolygós, tökéletes arcára, és alig tudtam elhinni, hogy mindez valóban megtörténik velem. – Mire gondolsz? – kérdezte, s kezét levéve a váltóról az enyémre helyezte. – Rád. Nehéz elhinnem, hogy valóban én kellek neked – mondtam, s a szemem sarkából láttam, hogy hitetlenkedve megcsóválja a fejét. – Ne butáskodj, Emily! – mondta Aaron komolyan, s leállította a motort. Felnéztem, de nem voltam benne biztos, hogy jó helyen járunk. Hatalmas tér volt, mintha valóban reptér lenne, de nem voltak nyüzsgő emberek, türelmetlen taxisok, fémdetektor. Helyette egy kisebb méretű repülőgépet láttam – amennyire én értettem hozzá úgy láttam, hogy kétéltű – egy hatalmas hangár árnyékában, előtte egy fekete öltönyös, napszemüveges alak álldogált. – Angie nagyon mérges lesz! – mutattam rá a nyilvánvalóra, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem megyünk a partira. Aaron kiszállt az autóból, majd lassan megkerülte és kisegített engem is. Alaposan végigmért, majd karjaival megtámasztotta magát a fejem két oldalán a limuzinnak nehezedve. Kérdőn néztem rá, nem értettem, hogy mit akarhat. – Nem Angie-ről akartam beszélni! – mormolta, majd mélyen a szemembe nézett, mintha valamit nyomatékosítani szeretett volna. –

- 193 -

Mielőtt elutazunk a nászutunkra, szeretném, ha kimondanál pár mondatot, és úgy is gondolnád! Meg kell ezt ígérned nekem! – Az attól függ – mondtam bizonytalanul, mire megrázta a fejét. – Nem, nem szeretném feltételekhez kötni! Elismételsz néhány mondatot, és komolyan fogod gondolni! – ez már nem is kérésnek hangzott, inkább utasításnak, de ahogy figyeltem a szemeit tudtam, bármit megtennék neki. – Rendben – leheltem végül beletörődötten, mire arcára egy pillanatra diadalittas mosoly terült szét. Kíváncsian vártam, vajon mit akar tőlem annyira hallani? – Én Mrs. Aaron McDean vagyok! A férjem engem tart a világon a leggyönyörűbb, legbájosabb, legvonzóbb... – Elég már – kértem, mert zavarba hozott ez a sok ’leg’, ami ráadásul mind engem jellemez. Aaron azonban egy centivel közelebb hajolt hozzám, tekintetét az enyémbe fúrta, s szinte hipnotizált. „A szavadat adtad!” – emlékeztetett gondolatban, miközben fennhangon folytatta. – Tehát legvonzóbb, legszeretetreméltóbb és... – itt kis szünetet tartott, hogy végignézhessen rajtam. – ...És legkívánatosabb nőnek. Tisztában vagyok vele, hogy ez így is marad, amíg mind a ketten létezünk! – Befejezted? – kérdeztem gúnyosan, de az élét elvette, hogy pirulva mosolyogtam rá. Ő azonban komoly volt. Ekkor láttam meg rajta, hogy valóban halálosan komolyan beszél. A gyomrom bukfencezett, szívem pedig őrült táncba kezdett. – Halljam! – követelte, s tekintete nem eresztette az enyémet. Arcunkat csupán milliméterek választották el egymástól. – Én Mrs. Aaron McDean vagyok! A férjem...– itt egy pillanatra elakadtam, végtelen boldogsággal töltött el ez a szó. Aaron nem mozdult. – ... Engem tart a világon a leggyönyörűbb, legbájosabb,

- 194 -

legvonzóbb, legkívánatosabb nőnek. Tisztában vagyok vele, hogy ez így is marad, amíg mind a ketten létezünk! Még egy másodpercig figyeltük egymást, aztán az ajka az enyémre tapadt, hogy szavainak hitelt adva bizonyítson. Karjaimat a nyaka köré fontam, ujjaimmal vágyakozva túrtam szőke tincseibe. Még soha nem engedett ilyen közel magához. Testünk szorosan nyomódott egymásnak, légzésünk egyformán zaklatott volt. Éreztem, ahogy egyik kezével szorosan tartja a derekam, míg a másikkal ő is beletúr a hajamba, hogy aztán a tarkómat cirógassa. Szinte lihegve engedtük el egymást, ő újra az autónak támaszkodott ugyanabban a pózban, de ezúttal a homlokunkat összeérintettük.

Igyekeztünk

lecsillapodni,

ahogy

tisztességes

nászútra tartó párocskához illik. Nem sikerült. Az ajkamon még ott égett az iménti csók, az arcomon lázas foltokat éreztem, s hallottuk, hogy a szívverésem sem akar visszaállni a normális ritmusba. – Hamarosan – lehelte Aaron a fogai közt, aztán megfogta a kezem és a gép felé kezdett vonszolni. Míg odaértünk nemegyszer megrogyott a lábam. Csodálkozva vettem észre, hogy a sötétöltönyös alak eltűnt. Körülnézve láttam, hogy a hangárba igyekszik magunkra hagyva a monstrummal. Beszálltunk a gépbe, ami teljesen üres volt. – Hol van a pilóta? – kérdeztem ártatlanul és tétován megtorpantam az ajtóban. Aaron nevetett mögöttem. Kissé beljebb tolt, hogy be tudja zárni az ajtót, ami halk kattanással engedelmeskedett az erejének. És akkor hirtelen beugrott, hogy ki is fogja vezetni a gépet. – Miért is nem vagyok meglepve? – mormoltam magam elé, miközben követtem Aaront a pilóta fülke felé. – Nem nyűgöztelek le? – kérdezte csalafinta mosollyal ajkán, miközben elhelyezkedett a pilóta helyén.

- 195 -

Nevetnem kellett, de azért helyet foglaltam mellette óvatosan, nehogy hozzáérjek valamelyik gombhoz, vagy karhoz. Sikerült bekapcsolnom a szíjat, és csak aztán válaszoltam neki. – Azt nem mondtam. Csak nem vagyok meglepve, hogy ehhez is értesz! – mondtam, majd tűnődve hozzátettem. – Kíváncsi lennék, mi minden máshoz még? Nem válaszolt, csak kommunikált röviden a toronnyal, majd a magasba emelte a gépet. Meglepően jól viseltem a repülést, nem is volt olyan vészes. A fel és leszállásnál vártam az émelygést, amiről mindenki beszélt, akit ismertem, de elmaradt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy lényegében a testemben csak a szívem az, ami él, és működik. Körülbelül húsz percig utaztunk a magasban. Kifejezetten élveztem, Aaron pedig megmosolyogta a lelkesedésemet. Alattunk nem láttam mást csak a kéken ragyogó óceánt, valamint apróbb szigetcsoportokat. Először azt hittem egy ilyen csoport egyikére szállunk le, de tévedtem. Aaron magasan elrepült felettük, szinte csak futólag pillantva a mesés látványra. Végül a távolban feltűnt egy homályos ködfelhő, amelyen Aaron gondolkodás nélkül átrepült. A ködfüggöny mögött egy csodálatos kis sziget tárult a szemünk elé. Mintha egy trópusi képeslap elevenedett volna meg előttem, pálmafákkal, homokos tengerparttal, és a távoli horizonton lenyugvó nappal. Aaron olyan óvatosan tette le a gépet a vízre, hogy alig lehetett érzékelni a változást. Mikor leállította a motort a propellerek köröztek még egy darabig, majd elcsendesedve megálltak. Tudtam, hogy Aaron immár engem figyel, de nem tudtam levenni a szemem az elém táruló csodáról. – Tetszik? – kérdezte, mire kivételesen én nevettem fel csöndesen.

- 196 -

– Az nem kifejezés – suttogtam, mert attól féltem, hogy csupán egy látomás és szertefoszlik, ha zajt csapok. – Gyönyörű. – Igen, valóban az – felelte Aaron, mire végre ránéztem. Egyértelmű volt, hogy nem ugyanarról beszélünk. – Gyere! Mutatok valamit. Felállt, aztán a hátsó részből kiemelt valami csomag félét, és kinyitotta az ajtót. Hunyorogtam, mert vakító volt a napsütés, és nevettem, mert még mindig hihetetlen volt az egész helyzet. Nemrég még az érettségi bizonyítványomat vettem át, a következő pillanatban pedig már egy homokos tengerparton sétálok egy isteni lénnyel, aki nem mellesleg a férjem. Úgy éreztem, hogy a boldogságomat már nem lehet tovább fokozni. Mikor kiértünk a partra Aaron kézen fogott, és maga után húzott. Csak néhány méter megtétele után vettem észre, hogy az árnyékos részen egy apró nádból készült házikó rejtőzik. Kedves látvány volt, s olyannyira valószínűtlen, hogy újra mosolyognom kellett. Félhomály volt, ami eszembe juttatta, hogy a nászéjszakánk következik. Ettől a gondolattól hirtelen újra elfogott a pánik, hiszen Aaron mégiscsak százötven éves, bizonyára több tapasztalata volt nőkkel, mint nekem férfiakkal kapcsolatban. Atyaisten, mi lesz, ha csalódást okozok neki? Igyekeztem belenézni a fejébe. Kivételesen nem rejtette el a gondolatait, de nem lettem okosabb tőle, mivel csak magamat láttam. Immár messze jártam attól a nyugalomtól, amit a gépen éreztem. Elértük a kis házikó ajtaját, mire Aaron az ölébe emelt. Kacagva öleltem át a nyakát, és hagytam, hogy átvigyen a küszöbön. Szerelmem arca merő aggódás volt, de nem tudtam, mit tehetnék ellene. – Vannak ruhák a táskában – mondta, miközben óvatosan letett a földre.

- 197 -

Nem néztem körül, biztos voltam a hely tökéletességében, viszont nem tudtam betelni az ő tökéletességével. Tétován megálltam előtte, ő pedig odanyújtotta nekem a táskát. – Kié ez a sziget? – kérdeztem, csak hogy az időt húzzam. Aaron összeszűkült szemekkel figyelt egy darabig, s biztos voltam benne, hogy kitalálta minden félelmemet. Elmosolyodva fogta a tenyerébe az arcomat. – A miénk – felelte, finom csókot lehelt remegő ajkaimra, miközben az ujjai gyöngéden cirógatták a tarkómat. – Hátul megvárlak, van ott egy dzsakuzzi. Kábán bólintottam, mire elengedett, s kiment a házikó másik kijáratán. Remegett a kezem, ahogy kinyitottam a táskát, amiben találtam a váltás ruhák mellett egy bikinit. Felvettem, majd tétován elindultam hátrafelé, de az ajtóban megtorpantam. Aaront figyeltem egy pillanatig, aki a medence szélénél ült szemeit lehunyva, mintha szundítana. Azonban tudtam, hogy engem figyel, hallgatja egyenetlen légzésem, és őrült szívem szárnyalását. Most ötlött az eszembe, hogy még nem is láttam ruha nélkül, még félmeztelenül sem. Csupasz vállait figyeltem, amelyek így még hatalmasabbnak, ijesztőbbnek hatottak, mint egyébként. Mégsem féltem. Tőle nem. Csupán attól, hogy valamit rosszul csinálok. A csalódottságát nem bírnám elviselni. Mélyet sóhajtottam, majd kisétáltam a telihold fényében úszó hátsó udvarra, aminek a szélénél látta még egy fa építményt, a közepén pedig a dzsakuzzi gőzölgött. Nem nagyon érzékeltük a hideg-meleg közötti különbséget, de a meleget egyértelműen jobban szerettük. Aaron nem mozdult meg, csak mikor már bemásztam a vízbe, és az ösztöneimnek engedelmeskedve odasiklottam hozzá. Hatalmas

- 198 -

dzsakuzzi volt, nem az az ülős fajta, amit a filmekben látni. Legalább tíz méter hosszú volt, és ránézésre legalább ilyen mély. – Gyönyörű vagy! – mondta Aaron, de láttam rajta, hogy valami nem tetszik neki. Végiggondoltam, vajon mit nem vehettem magamra? A bikini megvolt, más nem nagyon kellett, a hajamat pedig összefogtam egy nagy kontyba a tarkómon. Aaronnak ez lehetett a problémája, mert odanyúlt a rögzítő csattomhoz, és egy lágy mozdulattal kivette belőle. Elégedetten elmosolyodott, mikor szőke tincseim a vállamra omlottak, a vége pedig belehullott a vízbe. – Több, mint gyönyörű! – mormolta, miközben finoman közelebb siklott hozzám. Ahol összeért a bőrünk, mintha elektromosság cikázott volna végig rajtam. – Mi a baj? – Félek – feleltem, mire ő rögtön hátrált egy kicsit. Arca zárkózott lett, a gondolatait azonban nyitva hagyta előttem. „Nem akarja, hogy fájdalmat okozzak neki. Szegénykém, hát ezért volt olyan ideges a délután.”– gondolta, mire én hevesen megráztam a fejemet. – Nem, nem. Én nem attól félek, hogy fájdalmat okozol. – Akkor nem értem – felelte, s mikor nem válaszoltam gyötrődve felnyögött. – Ez nem fair. Te olvasol a fejemben, de nem osztod meg a gondolataidat velem. A látomásaim nem mutatták meg nekem ezt az estét. Talán a környék miatt. Kérlek! – könyörgött esdeklőn, s én megint nem tudtam neki ellenállni. – Attól félek, hogy...talán...– haboztam, de aztán összeszedtem magam és kiböktem. – Nem szeretnék csalódást okozni neked. Talán nem olyan vagyok, mint amit vártál. Felsóhajtott. Megkönnyebbülten? Nem tudtam megállapítani, mert lesunytam a szemeimet. Éreztem a víz lágy hullámzását, ahogy újra megmozdult, s most egészen szorosan siklott hozzám. Hatalmas volt, szinte eltűntem a karjaiban. Összerezzentem, mikor az egyik

- 199 -

karjával átkarolta a derekamat, míg a másikkal az állam alá nyúlt, hogy rá nézzek. Szemei tisztán ragyogtak, mint két topáz, ahogy engem figyelt. – Soha nem fogsz nekem csalódást okozni! Szeretlek, de... kérlek, szólj, ha fájdalmat okozok! – könyörgött, s láttam, hogy őrlődik emiatt. Úgy tűnt, mindkettőnknek megvannak a magunk félelmei. Szerettem volna megnyugtatni. Ne féltsen engem, hiszen ha bántana, úgyis hamar behegednének a sebeim, de tudtam, hogy neki a tudat fájna. Maga a tudat, hogy fájdalmat okoz. Láttam a bizonytalanságot a szemében, mire az én félelmeimet, mintha elfújták volna. Óvatosan kinyújtottam a kezeimet és végigsimítottam izmos mellkasán. Bizsergető érzés volt, s ahogy néztem, őt is láttam borzongani. Végül megadtuk magukat valami nálunk erősebb hatalomnak és szorosan összefonódva siklottunk a kellemesen gőzölgő vízben. Rémült voltam. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, ahogy a lélekfaló felém közelített. Vörös szemeivel éhesen figyelt engem, mintha egy régóta áhított édesség lettem volna a számára. Lélekfaló ajka vészesen közel volt az enyémhez. Zihálva ébredtem, de Aaron karjai ott voltak körülöttem, hogy biztonságos odút nyújtsanak a számomra. Arcomat a nyakába fúrtam, s magamba szívtam megnyugtató, édes illatát. – Azt hittem, nem tudunk rémálmodni – motyogtam zavartan, s nem értettem, hogyan lehetséges, hogy elaludtam? Az ágyban voltunk a kis házban, de nem nagyon emlékeztem, hogyan kerültünk oda. Viszont attól, ami eszembe jutott elöntött a forróság. – Nem álom volt, Emily! – felelte Aaron, miközben keze fáradhatatlanul simogatta a gerincemet. – Látomás? – kérdeztem csodálkozva, s ránéztem.

- 200 -

Aggasztóan komor volt a tekintete, ami homályba űzte gyönyörű emlékeimet az elmúlt éjszakából. Egyszer volt hasonló élményünk és annak nem lett jó vége. Hirtelen elkapott a pánik. – Elmész újra? – kérdeztem rettegve, mire szorosan magához vont. Kicsit túl szorosan, de nem bántam, csak érezzem. – Nem. Te is jössz velem. Vissza kell mennünk. A nászéjszakánk nászutastól véget ért. Nem búsultam, mert teljesnek éreztem magunkat. És ott lesz egy egész örökkévalóság, hogy bepótoljuk a lemaradást. Ha megoldottuk a lélekfaló rejtélyt.

- 201 -

20. EGY ANGYAL HALÁLA 2. Rész

Aaron elégedett ábrázata már határozottan bosszantott, mikor felszálltunk a kétéltű géppel. Mire visszatértünk a reptérre, ahonnan nem egészen egy napja indultunk, már majdhogynem az őrületbe kergetett. Reggel, ahogy kimásztam az ágyból alaposan szemügyre vette minden porcikámat. Eltekintve egy-egy hosszú lilás csíktól a csípőm mindkét oldalán, teljesen ép voltam. Aaronnak nem tetszett a sérülésem, de biztosítottam, hogy nem fáj nagyon. Nem nyugodott meg, csak akkor, mikor elmondta neki, milyen nagyszerűen éreztem magam az éjjel, és nem is emlékszem, hogyan szereztem a csíkjaimat. Akkor láttam megnyugodni, és onnantól kezdve roppant önelégült képet vágott. Durcásan leszálltam a gépről és elindultam az odakészített Mercedeshez,

de

Aaron

megunta

- 202 -

a

hallgatásom.

Mielőtt

beszállhattam volna a meseautóba, elkapta a derekamat és maga felé fordított. – Ne haragudj! – kérlelt ellenállhatatlanul, s rögtön éreztem, hogy porba hull a haragom. – Csak boldog vagyok. Volt akkora önuralmam, hogy nem esett komoly bántódásod, ráadásul még örömet is okoztam neked. Ez több, mint amit elvártam magamtól. – Remek – nyögtem nehezen, majd égnek emeltem a szemeim. – Ha szeretnéd, akkor készítek neked egy diplomát, milyen nagyszerű szerető vagy! – Ugyan már! – kinevetett, én meg elpirultam. – Mi jár a fejedben igazán? – Csak tudod, nekem ez volt az első... Úgy értem, hogy te meg nem mondasz semmit... Nem tudom, hogy az önelégültségeddel nem-e a csalódottságodat próbálod leplezni? – nyakatekert logikámon még mulatott egy ideig, de aztán elkomolyodott, mert látta, hogy igazán aggódom. – Emily! Fogalmad sincs mennyire fantasztikus volt nekem az éjszakánk! – suttogta szerelmesen, mire bizonytalanul ránéztem. – Eddig leélt életem során ez volt a legnagyszerűbb éjszakám, hidd el nekem! – Az egész eddigi életedben? – kérdeztem hitetlenkedve. Nevetve bólintott, majd lágyan magához vont, és megcsókolt. Ajkainak gyöngédségétől összeszorult a szívem, és ismét éreztem azt a feszült elektromosságot, amit előző este. Úgy tűnt, Aaron is ugyanígy érezhette magát, mivel lassan, sajnálkozva eltolt magától, és kinyitotta előttem a kocsiajtót. „Szeretlek, szeretlek, szeretlek!” – dúdolta magában azon a gyönyörű hangon, amit úgy szerettem. Rá mosolyogtam, mikor beült mellém, ő pedig csúfondáros vigyorral felbőgette a lágy hangú motort, de nem indított.

- 203 -

– Kapcsold be az övet! – utasított, mire megforgattam a szemeimet. Mikor teljesítettem a kérését, kilőttünk a Mercivel. Szinte abban a pillanatban elkezdett duruzsolni a mobilja. Gyorsan felkapta, aztán egy gombnyomással kihangosította, hogy én is halljam. Dewayne volt. – Aaron, valami nincs rendben. Haza kellene jönnöd! – mondta Dewayne, s hangja még soha nem tűnt ennyire zaklatottnak. – Mi történt? Látomásunk volt. – Mary és Charles nem mozdulnak. Mintha kómában lennének – felelte Dewayne, majd habozott egy pillanatig, mielőtt folytatta. – Nem hiszem, hogy Emilyt is haza kellene hoznod. Kétségbeestem. Mi történhetett Maryvel, amit nem ajánlatos nekem is látnom. Aaron higgadt maradt, miközben folytatta a beszélgetést, de biztos voltam benne, hogy érzékeli a hangulatom változását. – Nem válunk ketté – jelentette ki Aaron, de Dewayne nem adta föl. – Aaron, kérlek! Ez valóban érthetetlen, és Angie azt mondja, nem biztos, hogy az időjárásnak jót tenne, ha...– megakadt, majd más oldalról közelített. – Emmaline ott van a tisztáson. – Értem. Akkor csak én megyek. Aaron az út szélére kormányozta a kocsit, de nem állította le a motort. Felém fordult, s tenyerébe fogta sápadt arcomat. – Sss... Emily! Nincs semmi baj! Elmész Emmaline-hoz, én pedig megnézem a nővéredet. – mondta határozott, nyugodt hangon, de hiába próbáltam tagadni a félelmemet. Élő szívem őrült tempóban dobolt a mellkasomban. – Emily, kérlek szépen, nyugodj meg! Azonnal hívlak, ha megnéztem őket.

- 204 -

– Miért nincs látomásod? – kérdeztem kétségbeesetten, mire megrázta a fejét. – Túlságosan emberi mód érzek most, hogy bármit is láthassak a létünkből – magyarázta sajnálkozva, de láttam, hogy sajnálata nem őszinte. Ahogy az enyém sem. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy ilyen hatással vagyok rá. – Még soha nem történt velem hasonló. Viszont érzem, hogy valami nincs rendben, úgyhogy az első gyanús jelre rohanj! A mi házunk biztonságos. A tieteket messzire kerüld el! – Rendben! – mondtam, majd kiszálltunk, hogy helyet cseréljünk. Bosszankodtam, hogy még a gyorsaság sem jutott ki nekem osztályrészül, ezért kocsival kellett mennem, míg ők sebesen rohangáltak, ahogy a kedvük tartotta. Aaron bezárta a Mercedes ajtaját, miután beültem a sofőrülésre, aztán behajolt a leengedett ablakon. – Vigyázz magadra! – esdekelt gyötrődve, mire bátran rá mosolyogtam. – Ne félj! Emmaline vigyáz rám – mondtam neki, s láttam, hogy ez némiképp megnyugtatja. Végigsimított az arcomon, mintha szellő lett volna az érintése, majd elengedett, én pedig beletapostam a gázba. A visszapillantó tükörben még láttam, ahogy egy végtelennek tűnő pillanatig utánam néz, majd elsuhan az ellenkező irányba. Végighajtottam a már jól ismert úton, majd leparkoltam az autót a füves részre. Kiszálltam, de megtorpantam. Rossz érzés kerített a hatalmába, mintha olyan helyen lennék, ahol nem lenne szabad. Hatalmas volt a csend. Félelem száguldott végig az ereimen, és kinyitottam az elmémet, hogy befogadjak minden érkező gondolatot, érzést, vagy bármit, ami a közelben volt. Pár percig semmit nem hallottam, ezért visszaszálltam a kocsiba, s visszahajtottam a főútra. Csikorogtak a kerekek olyan hirtelen

- 205 -

akartam gyorsulni. Pánik fogott el. Miért nem hallottam semmit? Nem hallottam Emmaline gondolatait, nem éreztem az érzelmeit, pedig ilyen távolságból már kellett volna. Tárcsáztam Aaront, de kikapcsolta a mobilját. Ez is különös volt. Aaron magától nem kapcsolta volna ki a mobilját, mivel ez volt az egyetlen, ahol a segítségét kérhettem volna. Elágazóhoz érkeztem, de nem jött senki, ezért tovább hajtottam egyenesen. Tárcsáztam a következő számot, ami Emmaline-é volt. Míg kicsöngött tovább szőttem gondolataim bonyolult fonatát, s ekkor jobb oldalról váratlanul valami hatalmas nekicsapódott az autómnak. Legalább tíz méteren keresztül tolt, mire végre megállt. Az üvegszilánkok fájdalmasan mélyre fúródtak a bőrömbe, a fejemet pedig bevertem az összetört szélvédőbe. Éreztem, hogy a biztonsági öv nyomán eltört néhány bordám, de megnyugtatott a tudat, hogy néhány perc múlva helyrejövök. Emmaline-t hallottam a telefonban, ami túlélte az ütközést, s ott hevert a lábaim előtt a gázpedál alatt. Kikapcsoltam a szíjamat, és nem véve tudomást a bordáimba szúró fájdalomról lehajoltam érte. – Emmaline? – Emi! Mi történt? Valami csattanást hallottam – kérdezte aggodalmasan. – Valaki belém jött – feleltem nyökögve, és kikászálódtam a Mercedes roncsai közül. – Hol vagy? Nem hallottalak a tisztáson. – A tisztáson? Nem is voltam ott – felelte csodálkozva, miközben hallottam, ahogy beül a kocsijába, majd felbőgette sárga Ferrarijának motorját. – Mi történt? Azt hittem nászúton vagytok! –

Látomásunk volt,

és hazajöttünk –

feleltem

teljesen

összezavarodva, majd a belém ütköző járműre pillantottam. Egy hatalmas khakiszínű teherautó volt, szinte maga alá gyűrte Aaron

- 206 -

autóját. A sofőrfülke üres volt. – Nem értem. Dewayne azt mondta, hogy a tisztáson vagy. – Dewayne? Hiszen ő elment Angie-vel síelni. Lazítanak ők is, mint ti. Vagyis ezek szerint nem... Most már teljesen össze vagyok zavarodva. Megsérültél? – kérdezte végül, s majdnem felnevettem. Képtelen helyzet volt, és ijesztő. Ki szólt Aaronnak, ha Dewayne síelni ment? – Igen – feleltem Emmaline-nek, majd megráztam a fejem. – De már gyógyulok. Kicsit fáj. – Hallasz már? Merre vagy? – Még nem hallak. A főúton jöttem, a tisztástól nem messze jutottam. – Ki volt az? – Nem tudom! Nincs senki a másik autóban. Egy pillanatig hallgattunk, aztán elmeséltem Emmaline-nek Dewayne rejtélyes telefonhívását, Mary és Charles betegségével együtt. – Igen, az tényleg igaz, de nem tudok róla, hogy Dewayne-ék visszatértek volna – mondta Emmaline töprengő hangon, míg én elégedetten állapítottam meg, hogy már egy porcikám sem fáj. – Aaron hozzátok ment? – Igen, de nem veszi fel a telefonját – panaszoltam neki, s hirtelen síróssá vált a hangom. – Mi van, ha baja esett? – Aaronnak? – kérdezett vissza hitetlenkedve Emmaline, majd belenevetett a kagylóba. – Te is tudod, hogy az lehetetlen. Még most sem hallasz? „Cade-nek is pont ilyenkor kellett vadászni menni. Remélem neki nem lesz baja!” – Cade vadászik? Miért tűnt el most hirtelen mindenki? – kérdeztem Emmaline-t, mire csöndes kattanás jelezte, hogy

- 207 -

összecsukta a mobilját, nyugtázva ezzel, hogy már hallom a gondolatait. A távolban már egy sárga csík fénylett, ám ugyanekkor a szemem sarkában valami sötét alakot láttam megmozdulni. A következő másodpercben hatalmas ütés érte a mellkasomat, mire hanyatt vágódtam a földön. Hiába kapkodtam levegő után, nem éreztem az oxigént a tüdőmbe áramlani. Felnéztem, de nem láttam semmit. Újabb ütés ért, ezúttal az arcomban. Mintha valaki teljes erőből szájon rúgott volna. Éreztem, ahogy elönti a vér a számat, melyet a szívem pumpált élettelen testembe. Kiköptem a vért, s már éreztem is, ahogy angyali részem összeforrasztja törött szegycsontomat, majd felhasadt ajkaimat. A fájdalom már nehezebben múlt. Fékcsikorgást hallottam, s Emmaline már mellettem is volt, hogy felsegítsen. Láttam az arcán, nem érti, mit művelek, mire rémülten vettem tudomásul, hogy a támadóm nem látható. – Hívd Cade-et és Aaront! – parancsolta Emmaline határozottan, majd értetlenkedésem láttán hozzátette. – Mindketten hallanak téged! Mióta angyal lettél Cade is intenzívebben érzékel. Úgy tűnt, hogy ez nem nagyon volt Emmaline ínyére, de azért kedvesen vezetett a kocsija felé. Közben fél szemmel szemügyre vette az összeroncsolódott Mercedest. Igyekeztem koncentrálni, és hívni kezdtem gondolatban Aaront és Cade-et. Aaronnal már nagyszerűen működött ez a telepatikus telefonunk, s míg az iskolába jártunk gyakorta használtuk is szórakozásból. Koncentrációmból Emmaline sikolya rántott vissza. Odanéztem, s döbbenten láttam, hogy hátravágódik, mintha valaki mellkason rúgta volna. Elterült a földön, mint én az előbb, de felocsúdni sem volt időm. A láthatatlan támadónk elkapta a gyönyörű, szőke hajánál fogva és legalább öt méteren keresztül vonszolta az aszfalton.

- 208 -

Emmaline ekkor dühösen felmordult, mint amikor Odyssey hatása alatt volt. Kiszabadította a haját, s támadó állásba helyezkedett, mint valami ragadozó nagymacska. Tudtam, hogy ezt Cade-től tanulta. Mindig kinevettem őket, mikor engem is megpróbáltak erre tanítani, de most kifejezetten hasznosnak és hatékonynak láttam. De hiába volt, mert nem látta, hogy kivel kell harcolnia. A következő pillanatban az a valami kirántotta alóla a lábát, majd elrepítette a levegőben, s Emmaline törékeny teste nekicsapódott a távoli fának, ami ötven méterre lehetett. Emmaline mozdulatlanul esett a fa tövéhez, én pedig kétségbeesetten hívogattam a fiúkat a gondolataimban, mint valami sziréna: „Aaron! Cade! Aaron Cade!” Aaron nem felelt, Cade-ről pedig semmit nem tudtam. Emmaline továbbra sem mozdult, engem pedig egyelőre csak megfigyelt a láthatatlan átkozott. Összerezzentem, mikor megszólalt a mobilom. – Aaron! – sóhajtottam megkönnyebbülten a telefonba. – Emily, már úton vagyok! – hangjából csak úgy sütött a düh és a gyűlölet. – Szállj be a Ferrariba, és menj el onnan! – De Emmaline-t nem hagyhatom csak úgy itt! – Emily, könyörgöm! Most az egyszer csináld, amit mondok! – Nem tehetem, te is tudod! Szeretlek! – suttogtam, s félbeszakítottam káromkodását, ahogy összecsuktam a mobilom. Halk nevetést hallottam közvetlenül a hátam mögött, amiből rájöttem, hogy a támadóm férfi. Akárki volt is belemarkolt hosszú hajamba, majd éreztem, ahogy rácsavarja a csuklójára, míg ott nem lógtam tehetetlenül a levegőben. Odavonszolt Emmaline teste mellé, aki legnagyobb riadalmamra még mindig nem mozdult. Még mindig nem tudtam eleget az angyallétről, de azzal tisztában voltam, hogy ez nem jelent semmi jót (mivel mi nem veszítjük el az eszméletünket). Éreztem, ahogy az idegen a hajamnál fogva nekitántorít egy fának, s tudtam, hogy betört a koponyám. Ennek már több idő kellett, míg

- 209 -

regenerálódni kezdett. Ahogy tisztult a hirtelen rám telepedett köd, megpillantottam a támadónkat. Középtermetű volt és izmos, bár testalkata Aaroné közelébe sem érhetett. Hajának sárgás árnyalata sápadttá tette kerek arcát, melyen vörösen fénylettek a szemei. Ismertem ezt az arcot a látomásomból, s már tudtam, mi fog történni. A távolban hallottam Aaron bődületes ordítását, s tudtam, amit ő is. Már elkésett. A lélekfaló lassan hajolt felém, mintha meg akarna csókolni. Hideg leheletét az arcomon éreztem. Nem bírtam megmozdulni, mert még sajgott a fejemen szerzett sérülés – szédültem. A lélekfaló arcán komoly koncentrációt láttam, és hallottam, ahogy Aaron ordítása félelmetes morgássá alakul. El akartam fordítani a fejemet, de nem bírtam. Ekkor éreztem, hogy valami láthatatlan erő kezdi kiszívni belőlem az életet. Nem fájt, szinte semmit nem éreztem, csak a hideget. Kezdtem egészen üresnek érezni magam, mintha nem lennék képes érezni, ám ekkor hirtelen megszakadt köztünk a kapcsolat. Szőke tincsek röppentek az arcom előtt, én meg kábán feküdtem továbbra is a fának dőlve. Hörgést hallottam, aztán valami rám nehezedett. Lassan újra éreztem a testem melegét, szívem elkeseredett dobogását, és visszatért belém a rengeteg érzelem, amit őriztem. Legurítottam azt a nehéz valamit magamról, s csak akkor vettem észre, hogy Emmaline élettelen teste volt az. Kedves barátnőm máskor vidáman csillogó szemei most élettelenül meredtek a semmibe. Hirtelen fájdalom szúródott keresztül a szívemen, mintha valami ketté akarná szakítani belülről. Felnéztem a fájdalomtól befeketedett szemeimmel, s megláttam őket harcolni.

Aaron és Cade

mindketten nekirontottak a

lélekfalónak, de hiába. A szörnyeteg elkapta Cade-et, s a testét

- 210 -

Aaronhoz vágta olyan erővel, hogy mindketten több métert repültek. Fájdalmas puffanással értek földet, mert nem volt erőm elszívni a szenvedésüket. Mindkettőjük szeme sötéten villogott, mikor újra a lélekfalónak akartak rontani, aki legnagyobb döbbenetemre hirtelen ott termett előttem. – Lélekőr! Ha túléled, mi még találkozunk! – suttogta vérmes hangján, s a következő másodpercben – épp mielőtt Aaron elkaphatta volna – eltűnt. A fájdalmam azonban megmaradt, s nem értettem, hogy mi történik? Kétségbeesve kerestem Aaron gondolatait, de nem hallottam sem őt, sem Cade-et. Hideg cseppeket éreztem az arcomon, s ahogy felnéztem döbbenten fedeztem fel, hogy havazik, június közepén. Zokogtam hangtalanul, fájdalmasan. A fájdalom miatt, Emmaline miatt. Emmaline. – Mi történik? – nyögtem, mire Aaron gyöngéden a karjaiba vont. Így jobban éreztem magam, de a szívemben továbbra is úgy éreztem, mintha egy kéz ketté akarná szakítani. – Emily, csak tarts ki! – hallottam Aaron hangját, de nem láttam, amiből rájöttem, hogy a szemem csukva van. Ki akartam nyitni, hogy lássam gyönyörű angyalarcát,

de

valami

ólomsúllyal

ránehezedett, és nem bírtam. – Fáj! – sikoltottam, mikor éreztem, hogy a szívem végül megadta magát és kettéhasadt. – Emily, csak ki kell tartanod, hallod? Emily, én itt leszek, kérlek! Csak bírd ki! – könyörgött Aaron, de én már nem bírtam felelni neki. Beléptem egy burokba, ahol Emmaline már várt rám mosolyogva, kedvesen. Olyan nagyon boldog voltam, hogy jól van, de nem értettem, hogy mi történik? Beszélni akartam, kérdezni, mindenre választ kapni, de Emmaline csak mosolygott rám. Elnézően, mint

- 211 -

egy anya a megtévedt gyermekére. Átölelt melegen, biztatóan, kitartást sugárzott felém, nekem pedig bevillant hirtelen. Elbúcsúzott tőlem. Megráztam a fejem kétségbeesetten. Nem, akartam kiáltani, nem akarom. Nem teheti! Mi lesz Cade-del? És a többiek? És mi lesz velem? Ki lesz az új nővérem? Ki fog engem terelgetni? Legszívesebben toporzékoltam volna, s riadt dühömben könnyek csordultak végig az arcomon. Emmaline sem szólt, de boldognak tűnt. A lelke nem lett a lélekfalóé, de megölte őt, mikor elém vetette magát. Emmaline intett nekem, de én újra megráztam a fejemet. Nem akartam elbúcsúzni, nem akartam elveszíteni. De lassan megértettem, ahogy a burok kezdett kilökni magából. Emmaline halott, én még élhetek. Aaron várt rám, ezért nem ellenkeztem. Visszatértem a fájdalomba, s közben visszaintettem Emmaline-nek. Gyönyörű arcán gyémántkönnyek csillogtak, hosszú, egyenes haja aranyos glóriává alakult. A szívemből egy darab valóban kiszakadt. Szinte elviselhetetlen volt a fájdalom, ami átjárta a mellkasomat. Nem akartam több fájdalmat, inkább visszamentem volna Emmaline-hoz a finom, meleg burokba. – Emily! Itt vagyok, hallasz? Aaron hangja hívott vissza, de a fájdalom csak csillapodott, nem múlt el teljesen. Égetett a torkomtól egész a csípőmig. Finom érintést éreztem a karomon. – Aaron? – kérdeztem fölöslegesen. Ugyan ki más lenne? Csendesen nevetett, de nem tudtam, min? A döbbenet áthatolt a fájdalmamon, és segített kinyitni a szememet. Aaron mellettem térdelt a fűben. Arcán néhány órás gyötrelem volt látható. Körülnéztem kóválygó fejjel, de sehol nem láttam

- 212 -

Emmaline holttestét. Kitalálva a gondolataimat Cade szólalt meg a másik oldalamon. – Ő is eltűnt, mint a másik lélekfaló – szólt suttogva, én pedig szégyenkezve néztem rá. – Annyira sajnálom, Cade! – mondtam, miközben Aaronba kapaszkodva felálltam. – Tudom – felelte csendesen, s erről eszembe jutott, hogy mit mondott Emmaline a telepatikus kapcsolatunkról. Nem akartam most erre gondolni. – Láttam őt – suttogtam, mire mindketten csodálkozva meredtek rám. – Egy burokban voltunk, de engem kilökött. Csak ő maradhatott benne, pedig nagyon jó volt. Aztán eszembe jutottál, és nem ellenkeztem. De Emmaline nem jött velem... Elhallgattam,

mert

könnyek

égették

a

torkomat.

Aaron

vigasztalón tartott a karjaiban, ami végtelenül boldoggá tett. Cade szótlanul figyelt bennünket, amiről eszembe jutott még valami. – Nem hallak. Nem hallom, hogy mire gondoltok?! – mondtam, s nem tűntek olyan meglepettnek, mint ahogy vártam. – Számítottunk erre. – magyarázta Aaron, mire csodálkozva néztem rá. – Pontosabban arra számítottunk, hogy meghalsz. De reméltük, hogy legalább te megmenekülsz – mondta Cade, s máskor aranyszín szemei most egészen feketék voltak. – De te is halott lettél, és ezzel együtt elveszett egy képességed! – Nem értem – feleltem. – Nem hallod? – kérdezte Aaron, mire fülelni kezdtem. Semmit nem hallottam és akkor beugrott. – Nem dobog a szívem – suttogtam. – És nem tudok gondolatokban olvasni.

- 213 -

– Ez a képességed volt a leghaszontalanabb a létezésed szempontjából – magyarázott tovább Aaron, aztán intett a fejével Cade-nek. – Ennyi elég lesz mára. Menjünk haza. El kell mondanunk a többieknek, hogy mi történt. – Majd utánatok megyek – vetette közbe Cade, mire Aaron bólintott. Elindultunk Emmaline sárga Ferrarijhoz, s könnyes szemmel, némán zokogva beültem. Ahogy elhajtottunk még láttam Cade-et, ahogy engem figyel. Igazán boldog lettem volna, ha tudom, mi jár a fejében? Arcán kifürkészhetetlen tekintet ült, miközben halott szerelme láthatatlan sírjánál állt.

- 214 -

21. LÉLEKŐR

A hatos szám valami érthetetlen oknál fogva kinézett magának engem. Angyallá válásom hat óra, hat perces, és hat másodperces fájdalmasan fagyott égése után, ezúttal újabb hatszázhatvanhatos fájdalomkört éltem túl. Aaron mind a hat fájdalmas órámat mellettem töltötte, és végig beszélt hozzám. Mintha sejtette volna, hogy az ő hangja vezet vissza az életbe – újra. Ez esetben azonban keserves volt. Magyarázatra volt szükségem. Túl sok kérdés kavargott a fejemben. Aaron várni akart. Gyenge voltam, és a fájdalom, mintha Emmaline kísérteteként bennem élne tovább. Szédültem és fájt a hátam, a szívemben pedig eleven, vérző sebként éltem meg fogadott nővérem halálát. Az emberek időjósai pontosan két hétig nem tudtak mit kezdeni a hirtelen jött havazással, én azonban tisztában voltam vele, hogy így gyászolom Emmaline-t. Ő ugyanis imádta a havazást. Szerette nézni,

- 215 -

ahogy a hópelyhek különböző formákban hullnak le az égből, majd elolvadnak kinyújtott tenyerén. Cade szerint újszülött vámpírnak sokkal könnyebb volt létezni, mint nekem. A vámpírok az első évükben a legerősebbek, minden érzékük csak ez után csökken le a normális szintjükre. Én ezzel ellentétben jelenleg érzékenyebb voltam halandó létemnél is, bár a sérüléseim szédületes gyorsasággal gyógyultak. Emmaline hiánya az egész családra hatással volt. Charles és Mary a lélekfaló rejtélyes eltűnése után egyik pillanatról a másikra helyre jöttek, mindannyiunk nem kis megkönnyebbülésére. Ekkor született meg az elhatározás bennünk, hogy magunk mögött hagyjuk halandó barátainkat. Aaron újra megálljt parancsolt, s azt mondta, még erősödnöm kell. Mi pedig újra rábólintottunk. Családtagunk elvesztését látszólagos temetéssel takartuk, ahová leginkább Mary és Charles baráti köre érkezett, hogy átsegítsék őket a nehéz időkön. Dewayne, Angelina, Cade, Aaron és én a háttérből, egy domb tetejéről figyeltük a szertartást, s egy emberként gyűlöltük a piros szemű szörnyet. Erről a fajta lélekfalóról egészen sok minden kiderült. Az, hogy láthatatlanná tud válni, magunktól is kitaláltuk. Angie és Dewayne már találkozott hozzá hasonlóval, s állításuk szerint valószínűleg nagyon régóta élhet már a földön. Idősebb lehet valamennyiüknél. Először megfigyeli az áldozatait. Van, hogy évekig követi szemmel az illető életének az eseményeit. Megteheti, hisz láthatatlan. A másik ijesztő tulajdonsága, ami még félelmetesebbé tette: a hangutánzás. Mikor ez kiderült, hamar választ kaptunk arra a kérdésre, hogy vajon ki telefonálhatott Aaronnak. Angie véleménye szerint tudta, hogy hol vagyunk. Ketté kellett választania minket, mert úgy gondolta, hogy Aaronnal túl erősek vagyunk a számára.

- 216 -

A kérdésemre, miszerint hogyan öljük meg, ha visszatér, nem igazán tudtak választ adni. Sőt, Cade először bolondnak titulált, amiért egyáltalán felvetődött bennem ennek a lehetősége is. Aztán nagy nehezen felvilágosítottam őket, hogy mit mondott nekem a lélekfaló, mielőtt eltűnt. Aaron döbbenten megállt ekkor, és közölte, hogy ő nem hallotta megszólalni, s látni is csak egy pillantás erejéig villant fel neki. Tehát ennek a kérdésnek a megválaszolását is talonba helyeztük. McDeanékhez lettem elhelyezve arra az időre, míg sikerül felerősödnöm, Charles pedig a nővéremmel kezdett összeköltözni. Logikusnak tűnt még egy külső szemlélő számára is, hiszen olyan nagyon jól megvoltak együtt. Mary továbbra is úgy viselkedett velem, mint az angyallá válásom előtt, amiért külön hálás voltam neki. A McDean lak, ahogy magamban elneveztem, hatalmas volt. Impozáns falai úgy mutatkoztak a borongós napokon, amik mostanában körülvettek minket, mintha aznap fejezték volna be az utolsó simításokat rajta. Mikor Cade közölte, hogy legalább négyszáz éves, leesett az állam. Cade-del való viszonyom a lehető legfurcsább irányba araszolt. Néha nem tudtam eldönteni, hogy haragszik-e rám, amiért Emmaline helyettem halt meg, vagy csak szimplán gyászol, ezért olyan rideg a viselkedése. Huszonnégy órás testőrséget kaptam Aaron személyében. A többieket

elzavartam,

mivel

már

csaknem

beleőrültem

az

aggódásukba. Különösen Angie-ébe, aki még a friss levegőt is betiltotta volna, nehogy megbetegedjek. Emmaline elvesztését úgy kompenzálta, hogy engem helyezett a helyébe. Nehéz volt a közelében lennem, mert nem ő volt az egyetlen, aki a fájdalmával ápolgatott. Aaron csak mosolygott, amikor végül meguntam, hogy

- 217 -

Angie sokadjára igazította meg a párnát a hátam mögött, és gyöngéd, de határozott mozdulattal kitessékeltem az ajtón. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán odasétáltam az ablaknál kuncogó férjemhez. – Kezdesz egy ragadozóhoz hasonlítani – állapította meg, miközben finoman a karjai közé zárt. – Valóban – feleltem mosolyogva. – A hajam már tényleg olyan, mint az oroszlán sörénye. A sok csokoládé, amit Angie belém tuszkolt pedig olyan feneket csinál nekem, mint egy grizzlié. Aaron kicsit távolabb tartott magától, hogy alaposan szemügyre vehessen. – A hajad olyan, mint a legszebb selyem, amit valaha érintettem vagy megcsodálhattam – bókolt kedvesen, s elpirultam volna, ha a szívem nem hasadt volna ketté Emmaline halálával. – A feneked pedig... – Ááá, elég!!! – már valóban zavarba hozott. Tudtam, hogy valami malacságot akar mondani, ezért gyorsan a szájára tapasztottam a kezemet. Csendesen nevetett. Lágy csókot lehelt az ujjaimra, kék szemeiben láttam a szerelmemet megcsillanni. Mikor megszólalt nem vette el kezemet a szájától, így lehelete bizsergette az ujjaimat. – Még mindig a leggyönyörűbb teremtés vagy, akit valaha láttam. És továbbra is őrjítően szeretlek! – nevetett huncutul. – Tényleg? Őrjítően? Nem fog megártani a te korodban? – ugrattam kedvesen, s éreztem, ahogy ujjai szorosabban fogják a derekamat. A következő pillanatban felröppentett, és az ágyon találtam magam

a

karjaiban.

Gyöngyöző

nevetésünk

betöltötte

kis

birodalmunkat, s egy pillanatra megfeledkeztünk a szobán kívüli fájdalomról. Próbáltam kiszabadítani magam, de Aaron marka

- 218 -

vasbilincsként tartotta fogva a csuklóimat. Nevetve feladtam a küzdelmet,

s

legyőzötten

rámosolyogtam

összekuszálódott

hajkoronám alól. – Jól van. Valóban nagyon jól tartod magad! – mondtam, mire engedett a szorításán, de úgy gördült, hogy fölém kerekedjen. – Szóval... – kezdte incselkedve, csúfondáros mosollyal tökéletes ajkain. Egyik karjával megtámaszkodott a fejem mellett a puha ágyon, míg a másikkal cirógatni kezdte az arcomat. A lélegzetem elakadt, és ha megölnek sem bírtam volna másfelé fordítani a tekintetem. – Megmutathatom, hogy mit tud egy ilyen vénember... Édes lehelete csábítóan hatott rám, a szemei megbabonáztak, s nem tudtam tovább türtőztetni magam. Karjaimmal átöleltem a derekát, magamhoz húztam, aztán vártam, hogy nevessen a hevességem miatt. Ránéztem, de nem nevetett. Arcán az elmúlt hónapban felhalmozódott vágy tükröződött. Akkor volt a nászéjszakánk, s akkor voltunk először és utoljára együtt. Lecsapott rám, mint egy sas a gyanútlan üregi nyúlra. Ajkaival szinte falta az enyémet, míg szabad kezével a testem minden porcikáját bebarangolta. Mivel Angie érkezése előtt éppen átöltözni szerettem volna, most csupán egy pongyola takart éhező szemei elől, s második bőrként tapadt a testemre. Idillünket csendes kopogtatás szakította félbe, amire először nem is figyeltünk. Úgy tettünk, mintha nem is hallottuk volna. A szemtelenkedő

azonban

makacs

volt,

immár

hangosabban

dörömbölt, attól féltem, ránk töri az ajtót. Aaron is hasonló véleményen lehetett, mivel csendben káromkodva felállt, majd engem is felsegített az ágyból. – Remélem fontos! – szólt ki az ajtón, ami abban a pillanatban kinyílt és Cade viharzott be rajta.

- 219 -

Aranyszínű szemei biztosítottak róla, hogy nem szomjazik senki vérére. Újjászületésem első pillanataiban félelmet keltett bennem, de ezt azóta sem hoztam a tudomására. Minek erről beszélni? Egyébként pedig, ha valóban érzékeli néha a gondolataimat, akkor úgyis tudta. – Elnézést, ha megzavartam valamit! – mondta kimért udvariassággal. Aaron karjaiba bújtam, közben magamon éreztem Cade fürkésző tekintetét. Szeme a következő pillanatban Aaronra rebbent, aki egész testét megfeszítve állt mellettem. Láttam, hogy valami nem tetszik neki. – Mikor érkezett? – kérdezte Aaron, mire csodálkozva néztem rá. Karjai szorosabban fonódtak körém, mire eszembe ötlött, hogy talán látomása volt. Kíváncsian hallgattam a beszélgetést, miközben azon bosszankodtam,

hogy

mennyire

hiányzik

a

gondolatolvasás

képessége. – Épp az imént. Azt mondja, nem harcolni jött. Csak beszélni akar velünk! – felelte Cade, s óvatos pillantást vetett rám. – Öltözz fel! Látogatónk érkezett – sziszegte a fogai között, mire gyorsan kikaptam néhány ruhát az Angie féle szekrényből, aztán bevonultam a fürdőszobába. Valamiért rossz érzésem volt a látogatóval kapcsolatban, bár nem tudtam volna megmondani, miért? Talán Aaron reakciója miatt, talán Cade tartózkodása miatt, vagy, mert Emmaline annyira hiányzott. Sebtében magamra kapkodtam a fehér vászonnadrágot, egy hozzá illő ujjatlan, selymes fölsővel, aminek halványkék árnyalata kiemelte a szemeimet sápadt arcomból. Futtában végighúztam néhányszor a hajkefét az összegubancolódott tincseimen, majd visszamentem a szobába.

- 220 -

Aaron és Cade még mindig rám vártak. Elmélyülten beszélgettek, majd hirtelen elhallgattak, mikor beléptem. Aaron tekintete elismerően végigmért, ahogy tétován megálltam előttük. – Nem túl kihívó ez a ruha? – kérdezte Cade, mire csodálkozva néztem rá. Egy pillanatig azt hittem komolyan beszél, de láttam, ahogy Aaronnal cinkosan egymásra vigyorogtak. Cade ugratott? Ezen még jobban ledöbbentem, mintha komolyan beszélt volna. – Sajnos Angie teletömte ilyesmikkel a szekrényemet – fintorogtam. – Nem találom a farmerjaimat, edzőcipőből pedig csak ezt az egyet hagyta. – Nekem tetszik – mormolta éhező szemekkel Aaron, mire zavartan rámosolyogtam. – Eláruljátok most már, hogy ki jött hozzánk? – érdeklődtem kíváncsian, mire egyszerre komorult el mindkettőjük tekintete. Aaron megfogta a kezemet, s maga után húzott le a lépcsőn a nappali felé. Üres ház volt, csupasz falakkal. McDeanék nem szerették a csicsákat, amik elcsúfították az építészeti műremekeket, aminek a házukat is tekintették. Magabiztosan léptem be a nappaliba, de azzal a hévvel meg is torpantam. Angie és Dewayne a helység két végében álltak közrezárva a középen mozdulatlanul várakozó alakot. Ennél ijesztőbb, különösebb kinézetű valakivel még soha, egyik életemben sem találkoztam. Talán még Aaronnál is magasabb volt, viszont sokkal vékonyabb, nyúlánkabb. A haja hófehér simán omlott a vállára, körbefogva nyúlánk, sápadt arcát. Még a rémisztő fehér szemek ellenére is gyönyörű

volt,

bár

összeborzongtam,

mikor

találkozott

a

pillantásunk. Először nem értettem, hogy mit találok benne még furcsának, de aztán rájöttem a nyilvánvalóra. Nem láttam körülötte

- 221 -

az auráját. Eszerint ennek az idegennek vagy nem voltak érzelmei, vagy pedig tudta hogyan kell elrejtenie előlem. Az idegen nem mozdult, nem nyújtott kezet, nem üdvözölt, csak állt hihetetlen fehér kinézetével és engem figyelt. Aaron elém lépett és feltűnés nélkül úgy helyezkedett, hogy a látogatónk még véletlenül se tudjon, semmilyen módon ártani nekem. – Ő itt Axian! – törte meg a hosszúra nyúló csendet Cade. – A Tanács egyik tagja! Azért jött, hogy kíváncsiskodjon. – A többiek nem jönnek? – kérdezte Angie gyanakodva. Mindannyian Axiant figyeltük, de az ő szeme még véletlenül sem rebbent el rólam. Álltam a tekintetét, de belül már óriási vihar tombolt, amit igyekeztem nem kivetíteni a kinti időjárásra. – Hamarosan ideérnek, – szólalt meg végül távolinak tűnő, ősi hangon. – de előre jöttem, mint mondtad kíváncsiskodni. – Miért nem a többiekkel jöttél? – kérdezte csodálkozva Cade. Úgy tűnt, hogy közülünk ő a legkevésbé gyanakvó. Axian nem felelt, viszont vékony ajkai gonosz mosolyra húzódtak, miközben a szemeivel egy pillanatra rávillantott Cade-re. Dewayne-re néztem, hátha ő tudja a választ, s nem tévedtem. – Mert ők nem akarnak kíváncsiskodni – jelentette ki Dewayne holtra vált hangon, nekem pedig egy másodpercre elakadt a lélegzetem. – Mit akarnak? Miért jönnek? – leheltem rémülten, mert nem találtam meg a hangom. Aaron keze újra rátalált az enyémre, s ez némiképp visszafojtotta a pánikomat. Axian fehér szemeivel még mindig engem nézett, de kicsit úgy tűnt, mintha csodálkozna valamin. Egy lépéssel közelebb jött felém, de Aaron is megmozdult ugyanekkor, hogy köztünk maradjon. – Látom, a testőreid nem engednek a közeledbe, Lélekőr! Meg tudom érteni őket, de fölöslegesen idegeskednek. Mondtam, hogy

- 222 -

nem harcolni jöttem! – halkan beszélt, a szavai mégis tisztán hallatszottak a feszült csendben. A szemem sarkából láttam, hogy Angie és Dewayne is közelebb siklottak, így már szinte félkör alakban zártak el Axian elől. – Mit akarsz? – szűrte a kérdést Aaron a fogai között. – Őt. A lélekőrötök különlegesebb, mint bármelyik lélekőr, aki eddigi életem során létrejött. – felelte egyszerűen Axian, mire csodálkozva felvontam a szemöldököm. Elképedt arcom láttán, mintha nevetett volna, aztán magyarázatként hozzáfűzte. – Ennyi érzelmet még egyetlen angyal sem birtokolt magában. A világ túlsó felén élünk, és még ott is megláttuk a burkodat! Döbbenetes volt. A társaim mind megrémültek. Túl nagy hatalom vagy, ez megijeszti őket. Ezért akarnak elpusztítani. – Túl nagy hatalom? – ismételtem értetlenül. – Igen. Hiszen nézd csak meg! – végigmutatott az előttem felsorakozó családomon. – Az életüket is odaadnák érted! Te pedig csaknem feladtad őértük a sajátodat. Az egyikük már meghalt miattad, mi pedig nem értjük, hogyan maradtál életben? – Hogyhogy? – kérdezte Aaron. – Te is tudod, hiszen biztosan láttad! Meg kellett volna halnia Emmaline-nal együtt. – magyarázta az értetlenségét Axian, de látta, hogy nem fogjuk fel a problémáját. – Mennyit tud a lélekőrségéről ez a lány? – Szinte semmit – felelte Cade szemrehányóan. Ekkor végre rádöbbentem, hogy mit titkolt előttem Aaron. Nem akarta, hogy megtudjam, mivel járhat, ha vállalom a végzetem. Hirtelen elöntött a méreg. Hiszen a saját létezésemről mégiscsak tudnom kellene mindent. Elraktároztam a gondolataimban, hogy Aaront és a többieket elővegyem, mihelyst alkalmam lesz rá. Alaposan beolvasok nekik!

- 223 -

Axian végre levetette álarcát, és lelkesen vetette bele magát a mesélésbe. Látszott rajta, hogy szinte vibrál, annyira felkelti az izgatottságát ez a téma. – Még a kezdetekkor, mikor eldöntetett, hogy lehessen választani, akkor született az első lélekőr. Gyermek volt. Félig angyal, félig vérivó, vámpír. – ennél a pontnál mindannyian gyors pillantást vetettünk Cade-re, de ő nem mutatta jelét érdeklődésnek. Az ablaknál állt, vállát hanyagul a falnak támasztotta, mint aki már sokadjára hall egy unalmas történetet. Axian ügyet sem vetve rá folytatta. – Senki nem tudja pontosan, hogyan jött létre? Hatalmas ereje volt, szinte minden képesség egy emberben összpontosult. Amikor el akarta nyomni az emberiséget, páran fellázadtak ellene. Ekkor váltak ketté a lélekfalók és az angyalok. A hatalmas viharban, ami akkor tombolt az elemek és a képességek össze-vissza cikáztak az ott lévőkben. Akkor kellett volna mindenkinek ott pusztulni. Axian pillanatnyi hatásszünetet tartott, szemei fehéren izzottak, légzése zihálóvá vált. Teljesen életre keltette ez a történet. – De az első gyermek feláldozta magát. A vihar elmúlt, a képességek pedig szétszóródtak a jelenlévőkben. – Azt hittem, hogy ez velünk születik. És az újjászületés után kiéleződik – vetettem közbe, s megint úgy éreztem magam, mintha látnám a puzzle darabjait, de képtelen vagyok összerakni őket. Axian rám nézett, az arcán csodálkozást láttam tükröződni, mintha nem értené a kérdésemet. – A kezdetekről beszélünk. Ez az eset még akkor történt, mikor ember alig létezett a földön. Csupán feltevéseink vannak, hogy mi lehetett akkoriban. Eszerint az angyalok és a lélekfalók külön utakon jártak, létrehozták a szabályokat, mint az emberek a tízparancsolatot – Axian ennél a pontnál rám nézett újra. – Ne vonj halandót az angyallétbe! Ez volt a legfőbb szabályunk, hiszen ha felfedeznek

- 224 -

bennünket, akkor talán nem úgy reagálnak, mint szerettük volna. Biztosak voltunk benne, hogy ha bárki megtudja, akkor ellenségesen reagálna a létünkre a saját pusztulásától való félelmében. Te vagy az élő példa, hogy mekkorát tévedtünk. Na és persze McDeanék fogadott családtagja, már nem emlékszem a nevére. – Charles – segítette ki Angie, bár mind tudtuk, hogy nincs szüksége rá, mivel tökéletes memóriával rendelkeztünk. – A másik szabály – folytatta Axian, nem törődve Angie közbeszólásával. –, hogy ne keveredjünk más lényekkel. McDeanék persze ezt is megszegték, mikor Emmaline beleszeretett egy vámpírba. – Félig vámpír – szúrta közbe Dewayne, mire a fehérhajú legyintett. – Teljesen lényegtelen. Vért iszik, nem? Az, hogy lelke van, és beéri az állatok vérével még nem másítja meg a valós létezését. Vámpír. És mivel van lelke, így kapcsolódhat hozzátok. Így Emily az ő lelkét is őrzi a testében, mintha valami burok lenne. A szimbiózis, amiben éltek egyedülálló. Manapság már az is csoda, ha lélekőr születik, de olyan, aki befogadja egy vámpír lelkét soha. Sokat elmélkedtünk ezen a társaimmal. Ők arra a következtetésre jutottak, hogy veszélyes ilyen erővel élni hagyni téged, ezért idejönnek, hogy véget vessenek a létezésednek. Blacksmith a neve annak a lélekfalónak, akit felbéreltek, de miután kudarcot vallott felmondták az alkut. – Mi a garancia, hogy nem támad valóban? – vetette közbe Aaron, s a hangjából annyi gyűlölet áradt, mint még soha. – Semmi – felelte neki Axian, majd szemei újra rám tapadtak. – Látod? Gyűlöl valakit, pedig nem ártott neki. – De hát, megölte a testvérét! – nyögtem a döbbenettől elhaló hangon, mire Axian felnevetett. Hidegen, érzelemmentesen.

- 225 -

– Hiszen éppen ez az, amiért döbbenetes és furcsa vagy! Mi nem szoktunk soha ilyesmit érezni! Az angyalaid már attól megváltoztak, hogy hallottak rólad. Aaron angyallá válásával kiderült, hogy meg fogsz születni neki. Látott téged, tudta, hogy érte leszel, és már a gondolatodtól beléd szeretett! – hitetlenkedve megrázta a fejét. – A többiek, akik csatlakoztak hozzá szintén a hatásod alá kerültek, pedig még meg sem születtél! A Tanács rájött, hogy te vagy az egyetlen érző angyal a világon. Mintha a létünknek lennél a szíve. Ez megérintett minket, engem is ezt nem tagadom, de... Ijesztő. Kimondani is sok, hogy hány éve nem éreztem semmit. Mióta azonban létrejöttél angyal valódnak teljes mivoltában mi is kezdtük érezni a körülöttünk élőket. Még bosszankodtam is a többiek vaskalapossága miatt – újra felnevetett. – Nem emlékszem, mikor bosszankodtam utoljára. – Akkor miért akarnak megölni? – kérdeztem, mert nem volt világos, hogy ha kellemesebben érezte magát, akkor miért akart ennek véget vetni? – Ijesztő! Kellemes, de nem irányítható dolog érezni. Nem lehet kontroll alatt tartani. Ez megijeszt bennünket, és nem tetszik ez az érzés! – hangja egészen elhalkult a mondat végére. Félelmetes volt, ahogy az egyik pillanatban a saját nevében beszél, a következőben pedig eggyé válik a Tanáccsal. – Te tudod irányítani bárkinek az érzelmeit. Érzem, ahogy a nyugodtságot sugárzod felém, és talán éppen emiatt nem akarlak megölni! Aaron lett a párod, mert így lett elrendelve. Neki van akkora ereje a testében, hogy megvédelmezzen téged. A lelkében pedig ott lángol a szerelmetek, ami kordában tud tartani. Emmaline halálával neked is meg kellett volna szűnnöd létezni, de ehelyett csak a szíved dobbanását adtad fel. És egy olyan képességed, aminek semmi köze nem volt sem a helyhez, időhöz

- 226 -

vagy személyhez. Először nem értettük, de aztán rájöttünk, hogy Emmaline halálával egy olyan vihar tombolt tebenned, ami valamikor az első gyermekben. És te fel is áldoztad volna magad, ahogy egy tisztességes lélekőrhöz illik. – Akkor mi történt? – kérdeztem türelmetlenül. – Te más vagy. Valami sokkal hatalmasabb, érzelmesebb, mint bárki, akit láttunk eddigi létezésünk alatt. Éppen ez az, ami nem tetszik nekik! Nem tudhatjuk mire, mikor és hogyan reagálsz? Egy ilyen zabolátlan erőt nem hagyhatunk figyelmen kívül. Döntened kell majd újra: vagy beállsz közénk, vagy megszűntök létezni mindannyian! Elhallgatott,

s

visszavette

szoborálarcát.

Nem volt több

mondanivalója, nekem pedig elfogytak a kérdéseim. Fehér szemeibe élet költözött, míg beszélt, és megértettük, hogy miért érdeklődnek irántam oly nagy hévvel, oly nagy riadalommal. Élet voltam a számukra. Hosszú évszázadokon, vagy ki tudja, talán évezredeken keresztül éltek az angyalok a halandók világában. Közéjük vegyültek, mégsem tudtak úgy érezni, ahogyan ők. Belefásultak

az

öröklétbe.

Már

rég

beletörődtek,

mikor

megszülettem, s később angyallá váltam én is. De továbbra is éreztem. Én maga voltam az érzelem. Zabolátlan, vad erő, ami porrá zúzta évezredes nyugalmukat, a kétségbeesés szakadékába taszítva mindegyiküket. Létük már nem volt biztosítva. A harc, mely dönt a sorsunk felett elkerülhetetlen volt. Ott lebegett a fejünk felett, mint valami lengő bárd, melynek rögzítő kötele bármelyik pillanatban elszakadhat.

- 227 -

22. VÁMPÍROK

A Blacksmithszes részt kihagytam volna a beszélgetésből, ami végeredményét tekintve tanulságos volt. A lélekfaló esetleges felbukkanásának a lehetősége rémülettel töltött el, s beletelt néhány hosszú percbe, hogy uralkodni tudjak magamon. Axian addig elbűvölve figyelte az érzelmeim okozta szélvihart az ablakon keresztül. Mélyeket lélegeztem, kaptam egy ’hogy vagy’ csókot Aarontól, míg végre sikerült lehiggadnom. A hatalmas nappali falai halványkék árnyalattal mosolygott ránk, én pedig leültem az egyetlen ülőalkalmatosságra, ami fellelhető volt. Kicsit szédültem, de betudtam a gyengeségnek. Axian némán megfordult, s immár azt figyelte, ahogy a családom minden tagja kielégíti valamely kimondatlan kívánságomat. Cade hozott párnát, amivel Angie megtámasztotta a hátam, míg Dewayne megkínált egy tábla csokoládéval. Aaron némán mellém ült. Tökéletes összhangban

- 228 -

mozgott a vágyaimmal, ami abban a pillanatban arra ösztökélte, hogy átkarolja a vállamat, én pedig odabújhassak a karjaiba. Axian nevetése zökkentett ki a meghittségből. – Döbbenetes, mit művelsz! – sziszegte kétségbeesetten. Mióta hozzánk érkezett nem fordult ki ennyire önmagából. A légzése zihálóvá vált, szemei lassan vörösbe másztak, míg a hangja kissé hisztérikus magasságokba került. – Miről beszélsz? – kérdeztem ártatlanul, majd körülnéztem. Úgy láttam, hogy a többiek sem értették a hirtelen hangulatváltozását. – Mindenkit úgy irányítasz, ahogy neked tetszik! Párnát hoznak, pedig nincs rá szükséged, csokoládéval kínálnak, pedig nem is kérted... – újra nevetett hidegen, majd magára mutatott megvetően. – Éppen azon tűnődtem, hogy miként tehetném a létezést számodra kényelmesebbé! Ezt úgy mondta, mintha égbe kiáltó bűn lenne, de helyette én szégyelltem el magam. Hiszen most nem is csináltam semmit. Nem vetítettem senki felé semmiféle érzelmet, amivel befolyásolni akartam volna őket. Mélyen magamba néztem és nem láttam mást, csak hogy szeretem őket. – Nem csináltam semmit! – vágtam oda őszintén, mire megint nevetett.

Hófehér

fogai

kivillantak

sápadt

arcából,

mely

elkeseredetten nézett rám. – Tudom! Éppen ez az őrjítő! Érezlek téged, mint eleven, élő lényt. Mintha fojtogatnál! – hangja drámai módon elhalkult, ahogy folytatta. – Egyfolytában azon jár az agyam, hogy vajon mi módon vegyelek rá a csatlakozáshoz, de ezek az érzelmek, amiket ébresztesz bennem, meggátolnak. Nem engedik, hogy olyasmit mondjak neked, amivel megijeszthetlek, vagy megbánthatlak. – De mondom, hogy nem én csinálom!

- 229 -

– Tudom! – ordított elkeseredetten Axian, mire Aaron torkából vad morgás tört elő. Axian lehunyta zavarodott szemeit, s mikor újra rám nézett, tudtam, hogy sikerült lecsillapodnia. – Vissza kell mennem! Már várják a híreket. Ha gondoljátok, velem jöhetne néhányatok, hogy segítsen meggyőzni a Tanácsot. De neki nem szabad velem tartania! – Nem hagyjuk magára Emilyt! – jelentette ki Angie, én pedig hálás voltam neki az aggodalmáért. –

Akkor

kettéváltok –

felelte

egyszerűen

Axian,

mire

mindannyian megdermedtünk. Még semmi jó nem sült ki abból, ha szétváltunk, ezért rettegéssel töltött el a gondolat, hogy Aaront távol kell tudnom magamtól. Axian szavaiból kiderült ugyanis, hogy ő lenne az egyik, aki elkíséri. – Angelina, te velem jöhetnél – folytatta a fehér angyal, mire csodálkozva néztünk rá. – A képességed hasznos lenne, mivel könnyebb megmutatnunk, mint elmondanunk. Aaron lehetne a másik, hogy ha esetleg mégsem akarnának elengedni benneteket, akkor legyen, aki tenni is tud valamit ellenük. A képességeket könnyedén tudom blokkolni, de Aaron erejével még én sem tudok mit kezdeni! – Ellenünk fordulsz? – sziszegte Dewayne, s még sosem láttam ilyen megvetést szép vonásain. – Nem tudom – felelte őszintén Axian, s látszott, hogy valóban őrlődik. – Amíg Emily a közelemben van, addig nem látom tisztán magamat. Lehet, hogy ha messzebb kerülök tőle, akkor én is olyan képtelenségnek tartom ezt az egészet, mint ahogy valószínűleg a társaim is fogják. Ezért kell Angelina, hogy felidézze mindezt. Egy pillanatra elhallgatott mindenki, én pedig kezdtem igazán bepánikolni. Még élénken élt bennem a fájdalom, amit akkor éreztem, mikor Aaron négy teljes napra magamra hagyott. Akkor

- 230 -

még ember voltam, gyönge és törékeny. Azonban a jelenlegi angyali énem, leszámítva a gyors gyógyulást, talán még gyöngébb volt annál is, ami akkor voltam. Szerelmem valószínűleg ugyanerre gondolhatott, mert még szorosabban ölelt magához. – Mind tisztában vagyunk vele, hogy mi történik, ha Emily távol tud magától – jegyezte meg csendesen, mire Axian fehér tekintete értetlenül ugrált egyikkőjükről a másikra. – Angie! – szólította fel Dewayne határozottan. Egy pillanatig újra csend volt. Tudtam, hogy Angie épp néhány emlékképet vetít Axian fejébe arról az időről, amikor visszatértek hozzám. Nem is akartam látni. Már a gondolattól újra átéltem a szörnyű napokat. Axian csodálkozva nézett Angie meredt szemei közé. Látszott, hogy megrendíti a látvány, de nem úgy, mint bennünket. Ezt a fajta érzelemhalmazt úgy tűnt már valóban nem bírja feldolgozni. – Hihetetlen ez a kapcsolat. Soha nem láttam ehhez foghatót, még a lélekőrök és angyalaik között sem! – suttogta, mikor Angie végül úgy döntött, hogy eleget mutatott neki. – Láthatod, vagy együtt találkozunk velük, vagy sehogy! – jelentette ki Aaron, és reméltem, hogy nem tágít az elhatározásából. – És fordítva is így működik? Te is ennyire szenvedsz, ha nem vagy vele? – Nem. – Akkor még érdekesebb. De valahogy akkor is meg kell oldanunk, hogy velem jöjjetek. Vagy elengeditek Angelinát egy használható erő nélkül... – Azt nem! – vágott közbe Dewayne, s hangjából esdeklés hangzott.

- 231 -

Megsajnáltam, s hirtelen eszembe jutott egy használható ötlet. Kibújtam a biztonságot nyújtó karok melegéből, de csak annyira, hogy tisztességes társalgást tudjak folytatni. – Talán mégis menned kellene – javasoltam, s rögtön éreztem, ahogy Aaron teste kővé dermed mellettem. – Nem – jelentette ki csöndes elszántsággal. – Figyelj rám! – parancsoltam, mikor láttam, hogy nem is óhajt meghallgatni. – Én is mennék, csak egy kicsit lassabban. A saját csigatempómban. Így nem leszünk annyira távol, hogy beteg legyek, de olyan közel sem, hogy a Tanács észrevegyen. – Ez jó ötletnek tűnik – vetette közbe Dewayne, s hálás pillantásából tudtam, hogy tisztában van a füllentésemmel. Csak mi ketten tudtuk, hogy ha Aaron messzebb van tőlem egy kilométernél, azonnal elkezdődnek a betegségem tünetei. Elfojtottam egy borzongást, hogy határozottan tudjak szerelmem szemeibe hazudni. Tisztában voltam vele, ahogy mindenki, hogy ha választania kell Angie és köztem, akkor engem választ a húga életének ellenében. Ezt nem hagyhattam, hisz akkor örök időkig kínozná a bűntudat. – A gondolataimban pedig mindig tudatom veled a hogylétemet, vagy ott a technika ördöge, a mobil. Kérlek! – fogtam könyörgőre a dolgot. – Vigyáznod kell Angie-re! – Nekem rád kell vigyáznom! – szűrte a fogai közt, mire gyöngéden megfogtam a kezét. Aljas módszer volt, meg is vetettem magam érte. A cél szentesíti az eszközt, gondoltam, aztán átáramoltattam a beletörődést az ujjaiba. Nem néztem Dewayne-re, mert akkor biztos elbőgtem volna magam. Aaron úgy tűnt, nem észlel semmit az egészből. Nagyon óvatos voltam, minden egyes érzelemhullámot úgy löktem át neki, mintha attól félnék, összetöröm vele.

- 232 -

– Kérlek! Nem bírnám elviselni, ha Angie-nek bántódása esne! – Én meg azt nem, ha neked... – vágott vissza fájdalmas hangon, én pedig elnyomva a lelkiismeret furdalásomat elnyomva újabb hullámmal árasztottam el. Már láttam a tétovázást, éreztem, hogy döntött, s megnyugodtam. Legalább Angie rendben lesz. Emmaline óta jobban féltettem Angiet a bajtól, mindentől. Aaron végre megadóan felsóhajtott, kihúzta kezét az enyémből, majd a tenyerébe fogta az arcomat. Tekintetéből sütött a féltés, szerelem, aggodalom, minden, amit én éreztem. – Negyedóránként jelentkezel! Nem én foglak keresni, hanem te engem. Vagy így, vagy úgy, de életjelet kell adnod! – nagyon komolyan

beszélt,

én

pedig

minden

egyes

mondata

után

beleegyezően bólintottam a fejemmel, ami még mindig eltűnt hatalmas markában. – Ha nem jelentkezel, vagy úgy hallom, hogy egy picivel is rosszabb a hangulatod, mint mikor itt hagytalak, azonnal visszajövök! Megértettél? – Nem lesz semmi baj! – nyugtattam meg, de ő hallani akarta. – Emily! Megértettél? – Meg! – Akkor indulhatunk! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Axian. Úgy tűnt, már alig várja, hogy újra távol legyen tőlem, és tisztán tudjon gondolkodni. Dewayne egyeztette az útvonalat Axiannel, aztán magához szorította Angie-t. Gyors, rövid, ám annál fájdalmasabb búcsúzások zajlottak. Cselekednünk kellett, különben a Tanács valóban képes lesz végezni velem. Nem magam miatt, inkább Aaronért aggódtam. Nem voltam benne biztos, hogy könnyen beletörődne a valódi halálomba. Angie odalépett hozzám, és magához szorított. Magasabb volt nálam, göndör tincsei kedvesen övezték bájos vonásait, melyek most

- 233 -

félelmet tükröztek. Összevontam a szemöldököm, és úgy szóltam hozzá. – Angie, ha nem akarsz, nem kell menned! Énmiattam főleg nem! – Ne butáskodj, Emi! – mosolyodott el kedvesen, majd puha ujjával kisimította a szemöldököm közti aggódó ráncot. – Csak vigyázz Dewayne-re, nehogy valami csinos angyalka elcsavarja a fejét útközben! Mindenki nevetett a felvetés képtelenségén. Erőltetett, kissé hisztérikus nevetést hallattam én is, de már alig vártam, hogy Aaron karjaiba bújhassak egy pillanatra. Az elválásnak a gondolata is kiborított.

Dewayne-t

figyelmeztettem,

hogy

valami

módon

késztesse őket gyors indulásra. – Annyira szeretlek! – suttogtam Aaron mellkasának, mikor végre átölelt. – Vigyázz magatokra! – Nem miattunk kell aggódnod! – suttogta vissza, s éreztem, ahogy ajkával megérinti a hajamat, magába szívja az illatom. Én is ugyanezt tettem. – Negyed óra! És nem kínhalállal teli hang! – Negyed óra! Értettem! – hátrébb léptem, majd tréfásan szalutáltam. Színjátékom egész jóra sikeredett, elmosolyodott. Axian megállt az ajtóban, de visszafordult és rám nézett. Nem szólt, csak megfigyelt alaposan, mintha a memóriájába akarná vésni különös létezésem. A következő pillanatban kisuhant az ajtón. Aaron és Angie utána, bár szerelmem egy gondolatnyi időre még megtorpant a küszöbön. Aztán döntött, és elindult. Ha a szívem még élt volna, biztos, hogy kettéhasad. Így azonban csak émelyegtem. Tudtam, hogy ez lesz az első tünet, ami a hiányából fakad. – Indulhatunk. Elérték a határt – szólalt meg Dewayne, mire fájdalmasan rámosolyogtam.

- 234 -

– Érzem – megbicsaklott a hangom, de összeszedtem magam és könyörgőn fordultam Cade-Dewayne testőreim felé. – Nem szabad hagynotok, hogy megtörténjen. Ha nem bírom, akkor mit fogunk csinálni? Dewayne egy telefont húzott elő a zsebéből, amire útközben felvette a hangomat. Cade nem szólt semmit, csak ült csöndesen a hátsó ülésen fájdalmas világába zárkózva, amiben még Emmaline létezett. Nem tudtam, mire gondol, de az érzelmei szerint helytelenítette a dolgot. Beültünk a sárga Ferrariba, ami egyelőre a leggyorsabb volt, mert Aaron Mercedesét Charles használta. Pontosan negyed órája autózhattunk, mikor Dewayne a kezembe nyomta a telefont. Benyomtam egy gombot, és repesve vártam, hogy meghalljam Aaron hangját. Egyet csöngött, vagy még annyit sem, s máris beleszólt. – Hogy vagy? – Egészen tűrhetően, azt hiszem! – feleltem, bár a legszívesebben azt mondtam volna „Hiányzol, gyere vissza hozzám!”. Dewayne kotorászott a fejemben, s most éreztem, ahogy finoman megböki a könyökömet. – Messze jártok már? – Annyira nem – hazudta kedvesen, mire a szívem összeszorult. – Negyed óra, Emily! Ha baj van, akkor azonnal! – Szeretlek! – leheltem, mert a torkomat könnyek fojtogatták. Összecsuktam a telefont, majd odanyújtottam Dewayne-nek. Elfojtott érzelmeim immár végigfolytak az arcomon. – Ostobaságot csináltok! – hallottam Cade hangját, mire megnyugodtam, hogy mégsem haragszik annyira. – Ha Aaron rájön mindannyiunknak vége lesz! Teljes joggal lesz dühös, amiért becsaptuk!

- 235 -

– Akkor mit csinálnál? – támadt neki Dewayne dühösen. – Hagynád, hogy a Tanács végezzen Emilyvel? Vagy egyedül kellett volna Angie-t odaengednünk? – Talán igen! – vágott vissza dühösen Cade, s ingerülten felém bökött. – Jobb, mint így látni! Meghökkenve néztem rá. Azt hittem, hogy ügyesen leplezem a rosszullétem. Fájt. Édes istenem, annyira fájt. És éreztem, ahogy erősödik belül. Egyre növekszik bennem, mint valami daganat. Ezúttal gyorsabban ért el fájdalmas hiánya Aaronnak, mint a legutóbb. Talán még rosszabb is volt. – Ne veszekedjetek! – mondtam csendesen. – Cade, el kell menned, vadászni! Egészen fekete a szemed! – Nem, nem kell! Jól vagyok! – hirtelen olyan volt, mint egy makacs kölyök, akinek el kell magyarázni, hogy miért egészséges étel a spenót. – Menj már, ne butáskodj! – kértem kedvesen, s láttam, hogy megenyhül. – Dewayne vigyáz rám. Mire visszaérsz már a következő erdőn is túljutok! Dewayne fékezett, majd megállt egy lélegzetvételnyi pillanatra, amíg Cade kiszökkent. – Azt megnézem! – vetette oda fölényesen a vámpírom, de azért felszökkent a közeli fára. – Sietek vissza! – Csak győzz utolérni! – nevettem rá, de már csak a fa hallotta, amit mondtam neki. – Hálás vagyok neked, Emi! – mondta szemlesütve Dewayne, miközben újra elindultunk. Gondolatban végigsimítottam bozontos haján, majd hozzátettem „Tudom!” Immár ketten utaztunk végig az egyik országból a másikba. A távolság azonban növekedett köztem és Aaron között, hiába taposta

- 236 -

tövig a gázpedált Dewayne. A fájdalom beborította a testem minden szegletét. Hősiesen összeszedtem magam, így minden egyes hívást le tudtam bonyolítani. Úgy tűnt, Aaron nem vett észre semmit. Az ötödik negyedórás bejelentkezésem után már nem bírtam tartani magam. Hangosan sikoltoztam, úgy éreztem, hogy a fájdalom, mint valami őrjöngő tűz elemészti a testem. Dewayne

lassított,

mire

rákiabáltam,

hogy

igyekezzen.

Mindketten tudtuk, hogy csak az segít, ha minél előbb Aaron közelében leszek. Cade még mindig vadászott, mikor kiértünk egy sík, kietlen, füves vidékre. Dewayne már nem bírta tovább. Megállt az út szélén, s aggódva fordult hozzám. – Emi! Hallasz még egyáltalán? – kérdezte, fel akartam nevetni, ha éppen nem a fájdalommal küzdöttem volna. – Még tíz perc van a következő negyed órából. – Nem fog már menni! – nyögtem nehezen, összeszorítva a fogaimat, nehogy újra felordítsak. – Miért állunk? – Hallok valamit, ami nem tetszik. – Mit hallasz? – Vámpírokat – felelte sötéten, mire döbbenten ránéztem. – Már megéreztek minket. Azon tanakodnak, hogy mihez kezdjenek velünk? – Cade? – Ő túl messze van, még nem hallom! Egy egész kolónia van nem messze lőttünk. – mondta, majd tétován rám nézett. – Éhesek, de ugye velünk nem sokat tudnak kezdeni, ezért azon tanakodnak, vajon hasznunkat tudnák-e venni? – Hogy érted? – Nem mondta még Aaron? – kérdezte csodálkozva, mire elfintorodtam. – Tudod, hogy még a saját igazságomtól is féltett.

- 237 -

– Igaz – nevetett fel Dewayne idegesen, s tudtam, hogy azon őrlődik, elmondhatja-e nekem. Végül úgy döntött, muszáj tudnom róla. – A vámpírok át tudják változtatni az embert, ha megharapják. Meg is tudják ölni. Minket megölni szinte lehetetlen, de átváltoztatni nem egészen az. Cade félig angyal, félig vámpír, emlékszel? Ő is angyal volt, míg egy vámpír meg nem harapta. Nem változott rajta semmi, csak éppen kívánja a vért, és sokkal sápadtabb nálunk, mivel elméletileg nincs lelke. Senki nem tudja, hogy Cade-nek miért maradt a testében, de Emmaline lehetett az oka. Ő tovább imádta őt az átalakulása után is. – Nem akarom, hogy megharapjon egy vámpír – mondtam, majd éles fájdalmat éreztem a gyomrom tájékán, s feljajdultam. – Mégis szólni kellene neki. Szörnyen nézel ki, és ha megtámadnak minket... – nem fejezte be, én pedig bólintottam. Akkor már úgyis mindegy lenne, hiszen ahogy a fájdalmaim elárulták Aaron legalább egy órányira volt tőlünk. Dewayne elővette a mobilt, s már éppen be akarta ütni a számot, mikor berregni kezdett a kezében. Elsápadva vette fel a telefont, amiben megkönnyebbülten hallottam meg Aaron hangját. – Ha túléled, én nyírlak ki! – mondta vészjóslóan, mire Dewayne idegesen nyelt egyet. Mindketten tudtuk, hogy Aaronnak látomása volt. – Add őt! Kedves barátom sápadtan, bocsánatkérő mosollyal nyújtotta a telefont. Alig volt erőm tartani a fülemnél. – Aaron? Nagyon haragszol? – Nagyon – felelte komoran, s hallottam, ahogy a szél belesüvít a telefonba. Őrülten száguldott visszafelé. – Sietek... – Sajnálom! – mondtam őszintén. A fájdalom nem csitult, élesen cikázott keresztül a mellkasomon. Felnyögtem és kiesett a mobil a kezemből, amit Dewayne még röptében elkapott.

- 238 -

– Emily?! – hallottam Aaron hangját és olyan boldog voltam, hogy hamarosan viszontláthatom. De a fájdalmam szúródva hasogatott, nem bírtam tovább beszélni. Lehunytam a szemeimet, s próbáltam megnyugodni. Sikertelenül. Egy újabb fájdalom már felszakította lezárt tüdőmet és fültépő sikolyként tört elő a torkomból. – Istenem, Aaron, annyira sajnálom! – hallottam Dewayne-t. – Majd csak fogod! – ígérte Aaron fenyegetően, mire sajnálni kezdtem Dewayne-t. – Fél óra kell, hogy odaérjünk. Indulj el vele! – Aaron, vámpírok vannak előttünk! Egész kolónia, és nem túl barátságosak a gondolataik. – bűntudatos kisgyereknek tűnt. – Cade? – Vadászni ment egy ideje, de még nem tért vissza. Hasító fájdalom támadta meg az agyamat, így már csak Aaron káromkodását hallottam. Kikászálódtam a kocsiból, hátha segít csillapítanom szenvedő testemet. Friss levegő csapott az arcomba, s tudtam, hogy eső lesz. Az időjárás irányítása kicsúszott a kezemből, ezért a vihar, amely bennem dúlt kitörni kézült. Összerogytam, ahogy a hirtelen érzelemhullámok elértek. Gyűlölet, harag, éhség. Tudtam, hogy egyet jelent: a vámpírcsalád elindult felénk. – Emily! Szállj be! – kiabált Dewayne elkeseredetten, de már késő volt. Egy sötét alak suhant el előttem, a következő pillanatban pedig már külsőleg éreztem a fájdalmat, ahogy a földre teper egy fiatal példány. Lelassított a fájdalom, ő pedig fürge volt, ahogy nekivágódott a mellkasomnak. Dewayne őrült ordítását hallottam, aztán a vámpír eltűnt rólam. A fejem hasogatott, de a belső fájdalmam múlóban volt: Aaron közeledett. Végre sikerült nyitva tartanom a szemem, így megláthattam ezeket a gyönyörű, félelmetes lényeket.

- 239 -

Körbeálltak minket. Én a földön ültem összegörnyedve, Dewayne támadásra készen magasodott fölöttem, s hörgő hangot hallatott ahányszor az egyik vámpír túl közel sziszegett felém. Úgy tűnt, várnak valamire, vagy valakire, mivel nem támadtak csak őriztek. – Nem kellene harcolni! – csattant fel egy rémülten ingerült hang mögöttem. Hát ezért nem támadtak. Cade utolért minket, s a fajtabeliek megérezték a jöttét. Kivált körülük egy magas, vékony nő, aki úgy tűnt, valami vezéri pozícióban volt a falkában. Rövid, barna haja hátrasimult a fejére, szabadon hagyva keskeny arcát, s vöröslő szemeit. Kíváncsiság vonult végig szoborszerű kinézetén, ahogy Cade felé lépett. Teste előre hajolva, mintha bármelyik pillanatban támadhatna. – Cade? Mit keresel itt? – kérdezte dallamos hangon nő, mire Dewayne-nel döbbenten összenéztünk. Arra egyikünk sem számított, hogy Cade ismeri őket. – Crianna! Velem vannak! Hagyd őket elmenni! – mondta Cade határozottan, mire a nő dühösen nézett rá. – Mit képzelsz? Utasítgatsz? – sziszegte, s a pillanatnyi barátságos árnyalat eltűnt a hangjából. – A barátaidat átváltoztatjuk, így döntöttünk! Nem tehetsz ellene semmit! Fölényben vagyunk! Crianna intett a többieknek, s onnantól kezdve alig bírtam követni az eseményeket. Dewayne és Cade egyszerre ugrottak elém, ezzel kivédve legalább három vámpír támadását. Az egyiknek csupán néhány centire az arcom előtt csattantak össze a fogai. Cade félelmetesen mordult fel, s elém guggolt, hogy a következő támadómat is elhárítsa. Ekkor Crianna sziszegve felém ugrott, míg egy társa Cade-et foglalta le. Ahogy összecsaptak ütközésük elnyomta a mennydörgést, melyet kiengedtem magamból. Aaron mobilja kezdett csörögni, de senki nem tudta fogadni a hívást. Dewayne-t ketten is lefogták, Cade pedig három vérszívóval harcolt,

- 240 -

hogy köztem és Crianna között legyen. Nem volt erőm felállni, vagy bármerre is megmozdulni. Aaron hiányának fájdalma az ijesztő helyzetre újra felerősödött, hogy kettéhasítsa szúrásaival a testemet. Nem nyúlt hozzám egyik vámpír sem, mégis ordítottam a fájdalomtól. Crianna csodálkozott, de gyorsan kihasználta társaim figyelmetlenségét, s odaugrott hozzám. Nem volt erőm védekezni. Ernyedten lógtam a karjaiban, ahogy hűvös testéhez szorított, majd mélyen magába szívta az illatom. – Más, mint ti vagytok! Gyenge angyalnak! Meglátjuk mennyire lesz erős vámpírnak! – mondta, s gonosz vigyort eresztett Cade felé. – Crianna, erre tart a Tanács! – kiáltotta Cade, mint valami végső adu ászt remélve, hogy megment engem az örök éjszakától. Időt nyert. Crianna ajkai távolodni kezdtek a nyakamtól, de továbbra is a karjaiban tartott, mint egy pajzsot. Dewayne minden mozdulatát legalább két vérszívó felügyelte, míg Cade-re jutott négy is. Belső fájdalmam újra feltört. Hol van már Aaron? Letelt már a fél óra? Miért nem ért még ide? Felsikoltottam, ezzel egy időben mennydörgött, s két villám is becsapott valahol a közelben. Crianna hideg kezei még szorosabban tartottak, nem eresztett. – Minek jönnek? – kérdezte kíváncsian, majd rövid szünetet tartva kibökte. – Őmiatta? Miért? – Te is láthatod az erejét. A Tanács nem tud vele mit kezdeni, ezért el akarja pusztítani – felelte Cade, az időjárásra célozva, miközben közelebb araszolt hozzánk, mintegy feltűnés nélkül. – Segíthetnétek nekünk... – Miért tennénk? – köpte megvetően a vezérnőstény. – Miért ne? Talán egy nap hasznotok lesz belőle. – Talán nem.

- 241 -

– Nagyobb az esélye, hogy a segítségedre lehet, ha a másik klán fenyeget benneteket, nem? – érdeklődött gúnyosan Cade, mire Crianna összerezzent, mintha megütötték volna. Vámpírbarátom gúnyosan elmosolyodott, mert látta, hogy elevenbe talált. – Olyan képességei vannak, amik még a mi fajtánknak sincs. Axian találkozott vele, és le volt döbbenve. – Axian? Soha nem láttam még, hogy képes lenne bármiféle érzelemre – töprengett hangosan a vámpírnő, s bár engedett a szorításán, de továbbra sem eresztett el. Tudtam, hogy vaskos érintésének nyoma marad a bőrömön, de nem fájt annyira, mint Aaron késlekedése. Szaggatottan lélegeztem, színes karikák villóztak a szemem előtt, amik jelezték, hogy már nem sokáig leszek eszméletemnél. A tárgyalás közben folytatódott, de már nem volt erőm követni a fonalat. Félig eszméletlenségbe zuhantam, ami elég volt ahhoz, hogy érezzem a fájdalmat, de ahhoz kevés, hogy elfeledjem, miért. Már éreztem, amint magába szív a fekete eszméletlenség, mikor hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. – Emily, fel kell ébredned! Női hang volt. Valahonnan ismerős és kedves a számomra. Köszönteni akartam, megölelni, és legfőképp felismerni, de túl sötét volt. Tudtam viszont, hogy ha kinyitom a szemem, akkor megszakad a kapcsolat az angyali teremtéssel. Még egy hangot hallottam. Aaron szólongatott, várt rám a fényben, de most az egyszer tétováztam. Szerettem volna rohanni szerelmem karjaiba, de kíváncsi voltam, ki lehet a nő a sötétben? – Emily, ébredj! A nő kiáltása a homályba veszett, én pedig kinyitottam a szemem. Legnagyobb döbbenetemre még mindig Crianna hideg karjaiban

- 242 -

voltam, Aaront nem láttam sehol. Teljesen összezavarodtam. Ki volt a kedves nő? És miért hallottam Aaront, ha egyszer még nincs itt? Aztán fény gyúlt az agyamban. Aaron végre elég közel volt hozzám, hogy üzenni tudjon a gondolataival. Azért szólongatott, hogy tudja jól vagyok-e? Válaszolni akartam, de nem volt erőm. Az érzelmek hirtelen áthatoltak tudattalanságom burkán, s végre teljesen magamhoz tértem. Ezzel egyidejűleg visszatért a fájdalom is, és megvonaglott a testem. A váratlan mozdulattól a körülöttem lévők egyszerre mozdultak meg olyan gyorsan, hogy alig bírtam felfogni mindet. Crianna kissé riadt lett. Azt hitte támadni akarok, ezért lefogta – amúgy is legyengült – testemet, majd lassan közelített a nyakam felé mind a harminckét fogával. Rémülten megdermedtem, s tehetetlenül figyeltem, ahogy Dewayne és Cade egy emberként mozdulnak felénk, hogy megakadályozzák a vámpírt, de legalább tízen állták útjukat. Elakadt lélegzettel vártam a sorsom beteljesülését, s közben gondolatban sikoltottam „Aaron!”. Sikolyom, mintha morgásba csapott volna, de nem a fejemben, hanem a valóságban. Kipattantak a szemeim, a következő másodpercben pedig tompa puffanást éreztem az oldalamnál. A fájdalomból tudtam, hogy azonnal eltört néhány bordám, de nem foglalkoztam vele. A lényeg, hogy Crianna fogai távol maradtak a nyakamtól. Megkönnyebbültem, de sajgott a testem. Hirtelen ölelő karokat éreztem magam körül, amelyek féltőn fonódtak körém. Biztonságban éreztem magam, s tudtam, hogy a gyógyír a fájdalmamra megérkezett. – Emily, rendben vagy? – kérdezte Aaron dühtől remegő hangon. Ennyire mérges lenne rám? Felnéztem rá. Guggolva vont a karjaiba, testtartása támadó volt. Nem is engem figyelt, hanem a tőlünk három

- 243 -

méterre várakozó Criannát. Rájöttem, hogy nem sokon múlott a vámpírságom. – Emily? – kérdezte újból Aaron, s ekkor eszembe jutott, hogy még mindig nem feleltem neki. – Jó, hogy itt vagy! – suttogtam, s végre ő is rám nézett. Tekintetünk összefonódott egy pillanatra, levetette gyűlöletének maszkját, s megláthattam az én angyalomat a végtelen szerelemmel irántam. – Jobban vagy? – kérdezte reménykedve, s gyorsan bólintottam. Túl gyorsan, ezért újabb fájdalom hasított keresztül rajtam. Akaratom ellenére sikoltottam, a testem ívben hátrafeszült, miközben hallottam Aaron kétségbeesését. Magához ölelt, éreztem az illatát, míg végre lassan megnyugodtam. Az agyamat lassan utolérte a testem reakciója, amely eltemette a fájdalmaimat. Ekkorra már csupán a karom sajgott egész kicsit. – Mi folyik itt? – hallottam Crianna leereszkedő hangját, amiből kicsengett a kíváncsiság. Csöndes duruzsolás jelezte, hogy Cade a történetemet mesélte. Nem érdekelt semmi, csak hogy végre érezhetem Aaron ölelését. Megmozdultam, s felszisszentem. Már jobb volt, de még mindig sajgott a testem néhány pontja. – Pár órára vannak. – felelte Aaron valakinek, mire összerezzentem. A fejem a mellkasán nyugodott, így egész közelről hallhattam rideg hangját. – Azt állítják, hogy azok után, amit Angie-től láttak, már nem akarják bántani, de nem bízom bennük! – Te senkiben sem bízol, aki fenyegetheti a biztonságát! – mutatott rá Angie, s hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Emily! Jól vagy? – kérdezte már sokadjára Aaron, mikor észrevette, hogy ébren vagyok. Felmosolyogtam rá. – Elengedsz, ha azt mondom, igen? – Igen.

- 244 -

– Akkor nem vagyok jól! – Ne viccelődj ezzel! – rótt meg kedvesen, mire elfintorodva felültem. – Már majdnem elmúlt teljesen. De a karom lassabban gyógyul – mondtam értetlenül, s hallottam Aaron dühös morgását. – Átkozott piócák! – sziszegte, mire Crianna dühösen rávillantotta a szemeit. – Nem tudhattam, mit akar! – Ostoba vérszívó! Nem tudja megkülönböztetni a támadást a fájdalmas vonaglástól – gúnyolódott Aaron, mire akaratlanul is a nyugalmat ontottam magamból. Még mindig a kietlen pusztaságban voltunk. A családom és Crianna az egyik végén, a többi vámpír a másik végen. Szerettem volna tudni, hogy miként kerültem a végtelen pusztaságnak erre a végére, de inkább csendben maradtam. Mindenki guggolt körülöttem, amiért hálás voltam. Nem tudtam volna elegendő erőt gyűjteni ahhoz, hogy megtartsam a saját súlyom. Éppen ezért megijedtem kissé, mikor Aaron az indulást emlegette. Már épp kezdtem a védekező beszédemet elregélni, mikor a talaj eltűnt alólam. Felnevettem csöndesen. – Min nevetsz? – kérdezte rögtön Aaron, mire én a karjaimat a nyaka köré fontam, s boldogan rámosolyogtam. – Már épp azon gondolkodtam, hogy miként jutok el a kocsiig...– motyogtam zavartan, mire ő is elmosolyodott. – Most már minden rendben lesz! – suttogta a hajamba, s a karjai szorosabban öleltek, de nem fájón. – Tudom! Újra nevetett, aztán beültetett a kocsiba. Nem is vettem észre, hogy odaértünk. Csodálkozva néztem angyali testvéreimre, akik közül Cade szállt be utoljára hátulra. Szemrehányóan nézett rám, mintha én

- 245 -

tehettem volna a helyzetről, de nem szólt semmit. Dewayne viszont beszélt. Egyfolytában, szünet nélkül, hogy az agyam belezsongott. Elmesélte, hogy míg én szunyókáltam a fájdalomban (itt Aaron dühösen felé villanó szemeit láttam), addig ők Cade-del az életük árán védelmeztek engem. Már az előtt alkut kötöttek Criannával, mielőtt Aaron odavetette magát. Nevettem a története képtelenségén, s végre határozottan jól éreztem magam. Egyelőre. Néhány óra elteltével azonban sápadtan álltam a Tanács mind a négy tagja előtt, akik kíváncsian csodálkozva fürkésztek engem. A csodabogarat, mint valami cirkuszi majmot. Szeretett tisztásunknak a közepén álltunk. A négy Tanácstag: Brahow, Millamair, Charnett, és Axian. Velük szemben én, mögöttem a családommal, körülöttünk a vámpírok. A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Ahogy Axian előrébb lépett felém mindenki egy emberként mozdult vele.

- 246 -

23. A TANÁCS

Náluk gyönyörűbb teremtményeket még életemben nem láttam (sem az után). Aaron mögöttem állt, s csendesen sorolta, melyik kicsoda? Mindegyiküknek fehér szemek világítottak holdvilági arcukon. Brahow állt tőlem a legtávolabb. Ellenséges kisugárzása még ide, a tisztás túlsó végére is elhatolt, hogy szinte szúrta a szememet. Középtermetű volt, a legkevésbé szép a Tanács tagjai közül. Rövid, kese szőke haja, középen egyszerűen kettéválasztva hullott a fülére, körbefogva sápadt arcát. Abból, ahogy rám nézett tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok tőle. Millamair magasabb volt Brahownál, de nem annyira, mint másik két társa. Természetesen neki is szőke haja volt, amely selymesen omlott a hátára le, egészen a bokájáig. Vékony termete ellenére

- 247 -

hatalmas erő áradt belőle, mandulavágású szemeivel cikázva figyelt bennünket. Charnett volt a legmagasabb, legszikárabb, s ha kinézet alapján kellett volna határozni a vezér kilétét illetően, akkor rá tettem volna a voksom. Külső jegyeiben, mintha a keverékünk lett volna. Olyan testalkata volt, mint Dewayne-nek, mézszőke haja az enyémhez hasonlított, s úgy göndörödött, mint Angie-é, markáns vonásai pedig Cade-et idézték. A legvonzóbb jelenség volt a Tanácstagok közül, és a legközönyösebb is. Ahogy végignézett a mögöttem felsorakozó angyalokon és a vámpírokon, fehéren vakító szeme tele volt közönnyel. Épphogy ásítani nem kezdett. Mikor kellőképpen végigmért bennünket, várakozásteljesen nézett az előrébb álló Axian felé. Axian tétovázott egy pillanatig, amiből kiderült számomra, hogy továbbra sem döntötte el, melyik oldalon áll. – Aaron! Azt hittem, hogy megbeszéltük a dolgot. – Így is van. – Akkor mire jó ez az egész? – kérdezte Axian bosszúsan rámutatva Criannára, akinek a torkából a mozdulatra nőhöz nem illő morgás tört fel. Úgy tűnt, kitűnően ismerik egymást a Tanáccsal. – A biztonság kedvéért – vont vállat Aaron, és finoman, feltűnés nélkül a háta mögé tolt. Éppen úgy, mint amikor Odyssey-el tárgyalt. Rossz előérzet fogott el, ezért beindult az akaratlan képességem, így hamarosan mindenkit elárasztottam a mezőn a nyugalom kellemes melegével. Még vámpírszövetségeseink is lazítottak a testtartásukon, de a fehér szeműek nem mozdultak egy ideig. Charnett rám villantotta fehér szemeit, mikor nagyjából odaért hozzá a nyugalom érzése. A Tanács tagjai – Axiant leszámítva – egy emberként hőköltek hátra, s értetlenül néztek végig egymáson. – Emily, vigyázz! – kiáltotta Dewayne, de már késő volt.

- 248 -

A következő pillanatban Brahow felől éles fájdalom talált el, mintha egy lándzsát küldött volna felém. Feljajdultam, mire Aaron védelmezőn átkarolt, s dühtől sütő tekintetét feléjük villantotta. A vámpírok már indultak, hogy az alku szerint megvédelmezzenek. Nem engedhettem, hogy összecsapjanak, még mielőtt valami megállapodás nem születik közöttünk. Összeszedtem magam. – Semmi baj! – sziszegtem, s a vámpírok abban a pillanatban megtorpantak. Brahow szemei összeszűkülve szórták fájdalmas nyilaikat, de hősiesen álltam őket. Aaron azonban érezte a testem rángását, és nem hagyta szó nélkül. – Azt hittem nem akartok harcolni! – mikor Axian bólintott Aaron teste fenyegetően előregörnyedt. – Akkor Brahow miért támadja még mindig a feleségemet? – Brahow! Elég! – szólt csöndes, erélyes hangján Charnett, mire a fájdalmas szurkálódások megszűntek. – Milyen képességeik vannak? – kérdeztem Aaront, hogy eltereljem a figyelmét magamról. Már egyébként is több időt akart hagyni nekem, hogy összeszedjem magam, de én ragaszkodtam a tárgyaláson való részvételemhez. Kisebb vita után megint a képességemhez nyúltam, ami aljas dolog volt tőlem, de másképp nem tudtam megnyugtatni őt. Kedves angyalom ugyanis nagyon meggyőzően érvelt, hogy miért nem szabad elhagynom a hálószobánkat az elkövetkezendő évszázadban. Elpirultam volna a gondolatra, ha tudok. Így azonban csak figyeltem érzéki hangját, ahogy magyarázta jelenlegi ellenségeink varázsát. – Axiant már tudod, hogy elveszi a képességeinket, ha úgy akarja. – Már el is vette! – szólalt meg Dewayne mögöttünk, mire összerezzentem. – Egy kukkot sem hallok. Fáj a fejem a hirtelen csöndtől!

- 249 -

– Sebaj, így is elboldogulunk velük! – jegyezte meg Crianna, aki nem messze tőlünk figyelt kifinomult hallásával. – Nem vagytok olyan erősek, mint gondoljátok! Egy időre a négy hófehér alak összedugta a fejét, tanácskoztak. Csendesen figyeltük őket, s közben a társaim ismertették őket. – Brahow fájdalmat tud kelteni benned. Bármikor, bármilyen erősségű fájdalmat képes a testedbe helyezni. – közölte Dewayne, mire a mellkasomhoz kaptam. – Igen, ezt már tapasztaltam! – motyogtam, majd Aaronba karoltam nyugtatólag, mikor éreztem, ahogy feltámad benne a gyűlölet. – Semmi baj, már jól vagyok! – Rendben – bólintott, de a szemei sötéten fénylettek, ahogy folytatta. – Millamair képes a puszta gondolatával irányítani dolgokat. Tárgyakat, fákat, bármit képes elmozdítani, hogy kényekedve szerint irányítsa. Mondjuk, ha épp arra van szüksége, kicsavar egy fát a földből, hogy hozzád vágja. – Na és Charnett? – kérdeztem, így leplezve a borzongásomat. El tudtam képzelni, ahogy a törékeny modellalkatú Millamair engem is hozzávág egy sziklához. – Talán ő a legveszélyesebb. A gondolatai az ereje. – suttogta Dewayne, mire már nem tudtam leplezni a riadalmam. Ha valaki, hát Dewayne biztosan tudta, hogy mi járhatott Charnett fejében, mielőtt Axian blokkolta volna a képességeket. – Ha például arra gondol, hogy a testedet tűzbe mártja, akkor biztos lehetsz benne, hogy azt is fogod érezni – sziszegte Crianna. Elhallgattunk, mivel a Tanács tagjai végre figyelemre méltattak. Brahowot figyeltem, aki úgy tűnt, majd’ megpukkad mérgében, Millamairral egyetemben. Charnett a szokásos közönyét mutatta, míg Axian továbbra is őrlődött.

- 250 -

Egy pillanatra minden hang homályosan érkezett hozzám. Mintha visszakerültem volna a sötétbe, ahol a kedves, női hang figyelmeztetett az ébredésre. Azóta is a lelkemben ölelgettem ezt az emlékemet, mint egy tüneményes barátot, akit soha nem láttam, de mindig a tudatában voltam a létezésének. Akkor a hang újra szólt hozzám. „– El kell mondanod nekik! – mondta, majd mintha megérezte volna a tiltakozásomat, folytatta. Kedvesen, erélyesen. – Megölnek, ha nem tudják meg a létezésem!” – Emily, jól vagy? – Aaron hangja visszarángatott a tisztásra, s igyekeztem, hogy a csalódottságom ne üljön ki az arcomra. – Igen. – Kíváncsiak néhány válaszodra, amit mi nem adhatunk meg nekik – folytatta, hangjából sütött a gyűlölet és a maró gúny. – Rendben. – sóhajtottam fel, s talonba helyeztem a kedves női hangot. Kiléptem barátaim védelmező gyűrűjéből, s előresétáltam a Tanács elé. Négy fehér szempár kísérte minden mozdulatomat kíváncsian, az összes többi őket figyelte. Ezúttal Brahow lépett elő, s szemében a diadal fényét láttam csillogni. – Emily! Ugyebár! – kezdte, s hangjának selymessége szöges ellentétben állt negatív személyiségével. Bólintottam, mire folytatta. – Kíváncsi volnék, hogy van-e olyan dolog ezen a világon, amitől félsz? – Van – feleltem egyszerűen, őszintén. – Éspedig? – Félek, hogy elveszítek valakit, aki közel áll hozzám. – Ennyi? – És Aaron hiányától – ezt már szemlesütve mondtam, de összeszedtem magam, s mire ismét felnéztem, még láttam a Tanács

- 251 -

reakcióját. Végeredményben megvetően meredtek rám, kivéve Charnettet, aki továbbra is közönyösen figyelt. – Tőlünk nem félsz? – kérdezett újra Brahow, s úgy láttam bosszantja ez a tény. – Hiszen azért jöttünk, hogy véget vessünk a létezésednek! – Tudom, de nem félek tőletek! – ebben egészen biztos voltam. – Miért? – Mert Aaron itt van! – a válaszom újra meglepte őket. – És úgy gondolod, hogy így nem eshet bajod? – kérdezte Brahow, de még nagyobb megdöbbenésére nemet intettem a fejemmel. Úgy láttam, fogytán van a türelme. – Fejtsd ki bővebben! – Bármi történjék, nem számít, mert ő velem van. Nem engedné, hogy bármi bajom essen. A hiánya fájdalmat okoz, és ezért félek tőle. Hiszen ki az, aki szereti a fájdalmat? A társaim az életem. Nem bírnám elviselni, ha bármelyiküknek valami fájdalmat okozna a létezésem. – egy szuszra hadartam, s reméltem, hogy talán ki tudják szemezgetni maguknak az igazságomat. – És ebbe már Aaront is beleérted – inkább volt kijelentés, mint kérdés, de bólintottam. A női hang a fejemben már kiabált, de igyekeztem elnyomni magamban és a fürkésző tekintetekre koncentráltam. – Kipróbálnék valamit, ha megengeded? – mondta hirtelen Millamair, de nem nagyon engedett választani. Lehunyta szemeit és koncentrált. A távolból hallottuk, amint hatalmas reccsenéssel kicsavarodik egy fa a gyökereiből, majd keresztülsuhanva

a

mezőn

egyenesen

Aaront

veszi

célba.

Sikoltottam, hogy ne csinálja, de Millamair belelendült, s hatalmas csattanás jelezte, ahogy Aaront eltalálja a fatörzs. Láttam, ahogy szerelmem teste élettelenül repül az ütés erejével a távolba, majd lehull a földre. Lihegve szedte a levegőt, szőke haja

- 252 -

világított a hirtelen támadt sötétben. Éreztem a fájdalmat, minden egyes légvétel szúró fájdalmat okozott a mellkasában, ezáltal az enyémben is. Immár én is ziháltam, s lerogytam a térdeimre, mikor a fa törzse újra lecsapott Aaronra. – Elég! – hallottam újra Charnett csöndes határozottságát, mire a fatörzs mozdulatlanul huppant a tisztás szélére. Egy pillanatig kétségbeesve bámultam őt, ám megkönnyebbültem, mikor láttam szőke haját megmoccanni. Elszívtam sajgó válláról a fájdalmat, így már az enyém hasogatott enyhén a gyors gyógyulásnak hála. A következő pillanatban a gyűlölet tüze lobbant fel bennem Millamair iránt. Akaratlanul küldtem felé a villámokat, s a haragom immár mindenkiben ott égett. A vámpírok ismét támadásba lendültek, én pedig végtelenül elégedett voltam, amiért hamarosan darabokra tépik ezt az álnok kígyót, aki bántotta Aaront. – Nyugodj meg! – hallottam Aaron suttogását a tisztás másik végéről. A fájdalom elmúlt, s oda sem kellett néznem, hogy tudjam, már meggyógyult. Megnyugtatott a hangja, s a tudat, hogy már elég jól érzi magát ahhoz, hogy velem foglalkozzon. Lassan lehiggadtam, velem együtt mindenki. A vámpírok lábai újból a földbe gyökereztek, s az ég sem dobálta már a villámokat Millamair felé, aki eddig ügyesen kitért előlük. A nő újra kiabált a fejemben. Hangja még kiáltva is tele volt gyöngédséggel, szeretettel. De én kizártam őt az agyamból. Nem akartam, hogy bárki tudja, amit én. Féltettem ezt a hangot, hogy baja esne, ha nyilvánosságra hoznám. Nem, azt nem engedhetem. Elhatározásomat nem tudtam magamban tartani, így egy hatalmas mennydörgés rázta meg a környéket. – Ez nagyon érdekes volt! – jegyezte meg Brahow, mire Millamair felháborodottan vágott vissza.

- 253 -

– Érdekes? Hiszen működik a képessége, pedig Axian már kiiktatta őket, vagy nem? – villámló tekintettel fordult Axian felé, de ő nyugodtan állt tébolya előtt, s bólintott. Millamair nem tudta feldolgozni az információkat. – Ebből is kitűnik, hogy végeznünk kell vele, hiszen ilyen lénynek nem lenne szabad léteznie. – Mégis létezik, és ha igaz, amit Angie mutatott, akkor már azelőtt is ilyen volt, mielőtt angyal lett. – mondta csendesen Charnett, s először látszott kizökkenni látszólagos közönyéből. – Nem árthat nektek, hiszen nincs rá oka. – hallottam végre Aaron hangját közvetlenül mögöttem. – Egyébként pedig csupán a tény, hogy legyőzhet benneteket, még nem ok a kivégzésére. Nem gondolnám. Éreztem a kezét, amint összezárul az enyém körül, s tudtam, nem hallgathatok tovább. Eddig is iszonyú erőfeszítésbe került, hogy Dewayne előtt egész másra gondoljak. Aaron megérezte, hogy tétovázok valami miatt, mire megszorítottam a kezét. Már épp nyitottam volna a számat, hogy elmondjam, amit tudok, mikor hirtelen úgy éreztem, mintha egy apró hal úszott volna át a hasamban.

Odakaptam,

mire

láttam,

ahogy

a

Tanácstagok

csodálkozva figyelik a mozdulatot. – Azt hittem, nem bántanak – suttogta Angie, amiből rájöttem, hogy mindenki figyeli fura viselkedésemet. Aaron fürkésző tekintetét éreztem magamon, zavartan fordultam hozzá. – Van valami különös, ami történt velem. Nem tudom, hogyan vagy miért, de már biztosan tudom... – elhallgattam. Nem akart kibukkanni a számon, mert tudtam, hogy ha kimondom, akkor nem hallom többé a kedves hangot. Fogalmam sem volt, hogy honnan tudom. Olyan érzés volt, mint amikor átalakultam angyallá, és tisztában voltam vele, hogy szerelmem a sötétben vár rám.

- 254 -

– Emily, most ugye nem bántanak? – kérdezte aggódva, s egy gyűlölködő pillantást vetett a Tanács felé, akik még mindig a létezésem felől vitáztak csendesen. – Akkor mit szeretnél éppen most elmondani? – Nem tudom, mit fogsz szólni hozzá? – Nem kell félned. Nem foglak elfenekelni – ígérte huncut mosollyal ajkain. Kezem a kezében, szívem az övében, s én végre kiböktem: – Terhes vagyok! Döbbent csend ereszkedett a tisztásra. Ha egy gombostű esett volna a fűbe, még az is döbbenetes hangerővel hatott volna. Némaságba burkolózott az erdő, a Tanácstagok pedig némán meredtek rám. Nem értem, hogyan hallhatták meg mind, hiszen olyan csendesen mondtam ki a számomra egyszerre ijesztő és csodálatos szavakat. Felnéztem Aaron tekintetét keresve, de ő nem nézett rám. Maga elé meredt döbbenten, s úgy suttogott hozzám. – Nem lehetséges. Egészen biztos vagy benne? Elmosolyodtam, majd hatalmas kezét odahúztam a hasamra, amely hirtelen domborodni kezdett, mintha tudná, hogy már megmutathatja magát. Újra és újra éreztem a kis halacskát, Aaron arcán pedig láttam, hogy ő is érzékeli. Bizonytalanságom csak nőtt, mikor továbbra sem szólt semmit. Végül felegyenesedett, a Tanács felé fordult, de tenyerét továbbra is a hasamon tartotta. Kis lakóm izgatottan ficánkolt az érintésére, én pedig különös mámorossággal kapaszkodtam a karjába. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte dörgő hangon Aaron, én pedig összerezzentem a ridegségtől a hangjában. Hogy megnyugtasson végigsimított a hasamon. – Sehogy! – csattant fel Brahow hangja ingerülten. – Bizonyára tévedés az egész! Ilyenről még soha nem hallottunk!

- 255 -

– Valamit csak tudtok! Bizonyára nem lesz hétköznapi terhesség, mint a halandóknál. És reméljük, hogy nem lesz olyan sem, mint egy vámpír és egy halandó esetében! – Aaron úgy tűnt, elsápadt, de más jelét nem adta érzelmi felindultságának. Elmesélte nekem, hogy egy olyan eset történt, amikor egy vámpírférfinak és egy emberlánynak gyermeke született. Annak a következménye az lett, hogy a lányból vámpír lett. Az én esetemben reméltük, hogy ez a veszély nem forog fenn. Charnett kilépett a társai közül. Elindult felém, döbbenetesen gyorsan, de nem fenyegetően. Fél pillanat múlva már ott állt Aaron előtt. Brahow felháborodottan cuppogott, de Axian és Millamair kíváncsian nézték a vezért. – Megengeded? – kérdezte Charnett, mire Aaron dühösen felmordult és a háta mögé tolt. Elengedte a hasamat, én pedig elrejtettem a fölsőm alá. A fehér szempár ingerülten felizzott egy pillanatra, de végül lecsitultak a lángok. – Nem fogok ártani nekik! Csak szeretném megnézni. – Aaron, semmi baj! – suttogtam óvatosan, miközben egy pillanatra a hátához simultam. Aaron hosszú másodpercekig nem mozdult, csak nézett Charnett élettelen szemeibe. Aztán rászánta magát, de még mielőtt maga elé engedett volna így szólt. – Axian adja vissza a képességeinket! – hangzott a parancs, mire Charnett már türelmetlenül intett társának. Végül kelletlenül elállta az utamból, én pedig szembetaláltam magam Charnett kíváncsi arcával. Szerelmem hangja közvetlenül mögülem hangzott fel, remegett a visszafojtott indulattól. – Ha csak gondolni mersz rá, azonnal megöllek! Charnett nem válaszolt. Némán figyelt engem, s óvatosan ráhelyezte meleg kezeit a hasamra. A pólómat nem húzta fel, de láttam, hogy

- 256 -

így is tisztán érzékeli a buborékszerű mozdulatokat. Közönyös álarcának már az emléke is eltűnt, ahogy mosolygott gyöngéden. Szemeinek fehérsége lassan eltűnt, s egészen lágy vöröset öltött. Nem olyan vörös volt, mint Blacksmithé, vagy az éhező vámpíroké, hanem kellemes, meleg piros. – Aaron! – hallottam Dewayne döbbent hangját. Nem értettem, csodálkozva néztem a változást. Ám ekkor hirtelen Aaron újra előttem termett, s a távolba taszította Charnettet. A férjemnek olyan ordítás hagyta el a torkát, aminél ijesztőbbet még soha nem hallottam. – Mi történt? – kérdeztem. – Hiszen nem bántott. – Nem, – hagyta rám Aaron, majd a karjaiba vont. Éreztem, ahogy teste remeg a visszafojtott indulattól. – Annál sokkal rosszabbat tett! – Látomásod volt? – Neki az, nekem pedig néhány kellemetlen kép! Attól tartok, ha békét akarunk, hosszú ideig el kell viselnünk Charnettet! – magyarázta

Dewayne,

de

csak

még jobban összezavart a

mondanivalójával. Értetlen arcom láttán Aaron még jobban magához szorított, majd hozzátette. – Beléd szeretett! Döbbenten elhallgattam, de aztán nem foglalkoztam vele. Magamba szívtam Aaron édes illatát, s mosolyogva fúrtam az arcom a mellkasába. Charnett viselkedése teljesen hidegen hagyott, bár kissé furcsállottam a dolgot. Ilyen rövid idő alatt beleszeretni valakibe? Mikor évezredekig nem érzett semmit? Különös, mint minden ebben a világban, amiről a halandók, akikhez egykor tartoztam, nem is sejtenek. Charnett szemeinek változása igazolta Dewayne szavait és Aaron látomását. Társai nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, bár úgy tűnt, hogy Axian végre eldöntötte, hogy mellettünk áll, és mintha

- 257 -

Millamair is tétovázott volna. Némán összefonódva álltunk a tisztás közepén Aaronnal, s vártuk a döntést. Lesz harc vagy nem lesz? – Apa leszel – suttogtam Aaronnak, s felnéztem rá, hogy kiderítsem, mit gondol erről a dologról. – Szeretlek! – súgta vissza, s finom csókot lehelt a homlokomra. Ennyi elég volt nekem, hogy tudjam, mellettem áll. – Vigyázzatok! Brahow rosszban töri a fejét! –sziszegte Dewayne, mire Aaron újra előttem termett. Hiába. Brahow szúró fájdalma elért, s késként hasított a gyomrom tájékára. Sikoltottam, mire egyidejűleg több dolog történt. Aaron rémülten kapott utánam, nehogy összetörjem magam esés közben, Charnett pedig ordított a társára. Brahow döbbenten meredt a Tanács vezérére, aki valószínűleg hatalmas fájdalommal kínozta, mert a teste vonaglott a földön. Végül Millamair megérintette Charnett vállát, aki erre kissé megnyugodva abbahagyta a gondolatmenetet. Brahow gyűlölködő pillantást vetett Charnettre, majd elegánsan felemelkedett, s elsiklott az erdő felé. Mikor eltűnt a sűrűben Millamair felénk fordult, s nyugodt angyalhangon szólt hozzánk. – Életben hagyunk, Emily! A gyermeked miatt később visszatérünk, hogy megnézzük, nemártalmas-e a világra!? – tétován elhallgatott, de végül nagyot sóhajtva folytatta. – Charnett veletek marad, hogy figyelemmel kísérje a terhességed, és segítsen rajtad, ha a szükség úgy hozza! Azzal elfordult, s még el sem érte az erdőt, mikor eltűnt. Mire körülnéztem már a vámpírok is eltűntek, csak Crianna maradt. Gúnyosan felvonta a szemöldökét, ahogy hozzám beszélt. – Gyerek? Ráadásként Charnett szerelme? Valóban nagyon különleges vagy! És veszélyes! Majd jövök, hogy behajtsam a tartozásodat! – ígérte ridegen, majd egy ugrással ő is eltűnt a szakadék mögött.

- 258 -

Ott maradtam a családommal és a két Tanácstaggal. Axian boldogan vigyorogva jött felénk, míg Charnett újra magára öltötte közönyös álarcát. Pirosló szemeivel engem fürkészett, mintha meg akarná találni a választ a különös érzésekre magában. Aaron mogorván nézett rá, miközben birtoklón a karjaiba emelt és a kocsija felé röppent velem. Nem érdekelt engem semmiféle Tanács, sem vámpírok, vagy fájdalom. Az egyetlen, ami számított az Aaron volt. És persze a ficánkoló valaki a pocakomban.

- 259 -

24. ÁLDOTT TEHER

A terhességem volt a legnagyobb csoda, amit átélhettem. El lettem szállásolva McDeanék egyik északi nyaralójában, ahová mindenki velem tartott. Sőt, néha még Mary és Charles is meglátogattak. A nővérem el volt ragadtatva, amiért nagynénit csináltunk

belőle.

Tapintatosan

minden

varázslatos

kérdését

megőrizte magában, de ahogy elmentek Dewayne csupán ennyit mondott: Szegény Charles! Áldott állapotom szinte semmiben nem hasonlított az emberekéhez. Elmaradtak az émelygések, és a hízás is elkerült, pedig komolyan megijedtem, hogy rajtam marad az a rengeteg mennyiségű csoki, amit elfogyasztottam. Ellenben hatalmasra dagadt a hasam egyetlen nyár alatt. Mire októbert írtunk, addigra már olyan méreteket öltöttem, hogy alig

- 260 -

bírtam lábra állni. Hol Aaron cipelt a karjaiban, hol pedig a testvéreink. Az egyetlen, akit nem engedtek három lépésnél közelebb hozzám, az Charnett volt. Láttam rajta, s ami még rosszabb volt, éreztem a

szerelmét.

Fullasztó volt,

sajnáltam érte. Néha

észrevettem, hogy amikor Aaron átölel, vagy megsimogat, akkor Charnett összepréseli keskeny ajkait, és elfordítja a tekintetét. A „hogyan lehetséges ez” kérdés továbbra is nyitott maradt. Viszont a találgatások nem sok jót ígértek növekvő magzatom számára, aki november első hetében kommunikálni kezdett Dewayne-nel. Ugyanis gondolkodott. Dewayne hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint egy rosszcsont testvér, akinek a kisebb tesója elárult valami csínytevést, amiről csak ők ketten tudnak. Néha odaült a hasamhoz és hallgatta a gyermekemet, közben csöndesen kuncogott. Axian és Charnett gyakran összedugták a fejüket a lehetséges válaszok után kutatva, míg egy nap végre elénk álltak a magyarázattal. Mindannyian a nyaraló hatalmas erkélyén álltunk (pontosabban én ültem, a többiek álltak). Az épület beillett volna bármelyik luxus-síparadicsomba hatalmas méreteivel, minőségi berendezésével és gyönyörű kilátásával. Axian a

velünk eltöltött időben egy kíváncsi kisgyerekre

emlékeztetett leginkább. Minden érdekelte, ami az érzelmekkel volt kapcsolatban. Külön megkért, hogy ha a közelemben tartózkodik, akkor közvetítsem felé az érzelmeimet. El volt bűvölve, mikor repesve vártam az Angie által beígért csokoládét; csodálkozva vette tudomásul, hogy Charnett közelében elfog a félelem. Legnagyobb elkeseredésemre, főként zavaromra ezt vele is közölte, mire Charnett ezek után igyekezett kerülni a társaságomat. Axian a fájdalmamnál ledöbbent. Állítása szerint ők is érzékelik a fájdalmat, ha megsérülnek harc közben, de nem, mint érzelmet.

- 261 -

Amikor magzatom, aki hihetetlen tempóval növekedett, rosszul fordult az egyre szűkösebb hely miatt, fájdalom hasított keresztül a hasamon. Axian ezt követően három napig nem jött a közelembe. Mire végre visszamerészkedett, közölte, hogy az én érzelmi és fizikális fájdalomérzékelésem valami különös deformáció folytán egybeolvadt. Jót nevettem a felháborodásán. Ahogy ott beszélt a hatalmas erkélyen, egy csepp vidámság nem volt benne. Látszott, hogy neki és Charnettnek komoly fejtörést okozott a terhességem

kérdéseinek

megválaszolása.

Mivel

hosszú

beszámolónak ígérkezett ezért kényelmesen elhelyezkedtem a székemben, s hálát adtam a sorsnak, hogy legalább a hideget nem érezzük. Aaron ellenséges tekintettel figyelte, ahogy Charnett – kizárólag hozzám – kezd beszélni. – Emlékszel, mikor mesélted, hogy Emmaline halálakor egy burokba kerültetek, ami téged kilökött, de őt magába fogadta? – kérdezte, mire bizonytalanul bólintottam. Nem értettem, mire akar ezzel kilyukadni. Charnett szeme izgatottan felcsillant, amiért a reakcióm nem volt teljesen negatív, s fellelkesülve folytatta. – Úgy gondoljuk, hogy lélekvándorlás történt abban a pillanatban. Akkor már terhes voltál. A gyermeked felismert téged odabenn, ezért nem fogadott be, viszont Emmaline lelke ismeretlen volt a számára. – Lehetséges ez? Hiszen csak előző éjjel voltak együtt. Nem kellene ehhez több idő? – kérdezte Cade szenvtelenül, míg én azt sem tudtam, hova süllyedjek hirtelen. El sem tudtam hinni, hogy hirtelen az egész családom a szexuális életünket taglalja két magasabb hatalmú Tanácstag előtt. A férjemre vetett futó pillantásból kiderült, hogy őt ez egyáltalán nem zavarja. Aaron hanyagul a korlátnak támaszkodva állt, hatalmas karjait összefonta széles mellkasán. Tökéletes volt minden porcikája, nem bírtam betelni vele. A szemem kocsonyán csüngött.

- 262 -

Ekkor hirtelen felém fordult, s a tekintetünk összefonódott egy gondolatnyi időre. Érzéki ajka féloldalas mosolyra húzódott, rám kacsintott. A következő pillanatban újra a fehérhajúakat figyeltük. – Embereknél több idő szükséges hozzá, angyaloknál pedig nem lehetséges

egyáltalán

–

mormolta

Charnett,

majd

tekintete

megállapodott rajtam. – Emily esete, csakúgy, mint ő maga, teljesen egyedülálló. – Vigyázz a gondolataidra, vénember! – sziszegte Dewayne, összeszűkült szemeivel Charnettet figyelte. – Emily a húgom! Nincs jogod hozzá! – Igyekszem majd! – felelte gúnyosan a Tanácstag, majd Aaronhoz fordult cinikus mosollyal. – És te? Nem védelmezed tőlem bájos feleségedet? – Esélyed nincs nála! – jelentette ki Aaron határozottan, figyelmen kívül hagyva a nyílt kihívást. Elfojtottam a mosolyom. – Ha viszont túl messzire merészkedsz, megöllek! – Bármikor, fekete angyal! – vicsorogta Charnett, s mosolya lehervadt az arcáról. – Sokat képzelsz magadról. Talán egy napon méltón megküzdhetünk érte! Erre már engem is elöntött a méreg. A legszívesebben felpattantam volna, hogy az akaratomnak tettlegességgel adjak hangot, azonban a méreteim miatt csak ültömben pufogtam. – Talán nincs is szükség semmilyen küzdelemre, hiszen kettőtök közül csak az egyikőtök hiánya okoz a számomra elviselhetetlen kínokat! – kiabálni akartam, de csak suttogásra futotta az erőmből. Pocaklakóm izgatottan fészkelődni kezdett, ami néha szúró fájdalommal járt. Összeszedtem magam és belenéztem a rózsaszín szempárba. – Úgyhogy, ha nem szeretnél nekem borzasztó kínokat okozni, akkor szépen békén hagyod a férjemet! Most pedig

- 263 -

folytassuk, mert a terhességem elméleti levezetése sokkal jobban érdekel, mint a fölösleges civódás! – Még nem gondoltál bele, hogy nem ő van neked rendelve? – kötötte az ebet a karóhoz Charnett, ügyet sem vetve a kifakadásomra. Aaron lassan odasétált mellém, hatalmas kezét a vállamra helyezte, mire elöntött a forróság. Öhm... Mit is kérdezett Charnett? – Arra még nem gondoltál, hogy talán nem is belém vagy szerelmes, hanem magába az érzésbe? Hiszen sokáig nem éreztél semmit. Honnan lehetsz biztos, hogy valóban... – Tudom! – felelte emeltebb hangon Charnett, s hangjából elkeserítő őszinteség áradt. – Neked viszont nem adatott meg a választás lehetősége. – Nincs rá szükségem! – feleltem elszánt dacossággal. A szemem sarkából láttam, hogy Aaron és Dewayne némán kommunikálnak egymással, de nem maradt energiám rákérdezni. – A nyomába sem érsz! – Ne légy ebben olyan biztos! – vágott vissza Charnett, s hangjából évezredes bölcsesség áradt. – Bár, remekül szórakozom, nem folytathatnánk mégis a megkezdett témát? – vetette közbe Axian, s ránézésre valóban kitűnően mulatott a szócsatánkon. Fehér szemei vidáman csillogtak, míg arcát beborította a letörölhetetlen vigyor. – Folytasd! – utasította türelmetlenül Aaron. Úgy tűnt, befejezte a társalgást Dewayne-nel, akinek hirtelen Angievel együtt nyoma veszett. Valami készülőben volt, éreztem a vibrálást a levegőben. – Szóval a gyermek áthatolhatatlan burkában voltál, de ő kilökte a lelked, mert tudta, hogy az édesanyja vagy. Emmaline lelke választhatott, hogy a fényt válassza, vagy a felejtést. – Axian

- 264 -

drámaian elhallgatott. Lopva Cade-re pillantottam, de ő a semmibe meredt. Nem mozdult, mintha szoborrá dermedt volna. – Ha a barátotok úgy döntött, hogy maradt, akkor mindent elfelejtett, ami eddigi élete során történt vele! – tette hozzá Charnett, s úgy látszott, mintha ez a cselekedet az őrültség határát súrolná a szemében. – És honnan tudjuk, mit választott? – kérdezte reményvesztetten Cade, de továbbra is a messzi havas csúcsokat figyelte. – Emily már tudja! – felelte Axian és Charnett egyszerre, mire éreztem, hogy minden szempár rám villan. Még pislantani sem volt időm, Cade máris ott térdelt előttem. Emmaline halála óta először nézett minden vádolás nélkül a szemembe. Hangja lángoló könyörgés volt, mikor megszólalt. – Emily? Tétován-könyörgőn pillantottam Aaron felé, aki immár újra a korlát mellett állt. Ő már ismerte az angyali hang történetét, de féltette a gyermekét, ahogyan én is. Egyrészről élt bennünk a boldogság, hogy Cade-nek örömet szerezzünk, hiszen imádtuk őt. Másrészt nem tudtuk eldönteni, hogy mennyire teszünk jót a gyermeknek, ha meg nem születésétől a kezébe adjuk élete szerelmét. A kedves hang nem hallatta magát, mióta mindenki tudomást szerzett a létezéséről. Mit nem adtam volna, ha csak egy kis biztató szót, vagy bármilyen jelet adott volna, ami útmutatásként szolgál abban a pillanatban. Azonban makacs hallgatás volt a válasz minden kérdésemre.

Mélyet

sóhajtottam,

ránéztem

az

előttem

kétségbeesetten térdelő lényre, majd elmosolyodtam. – Cade! Egészen biztos vagyok benne, hogy kislányom fog születni, és Emmaline lelke benne él tovább! – Oh! – csak ennyit bírt kinyögni.

- 265 -

Kezét végtelen óvatossággal helyezte a hasamra, nem szólt semmit. Pocaklakóm váratlanul mozdulatlanná dermedt. Megnyugodott, s valami döbbenet folytán mintha megsimogatott volna belül éppen ott, ahol Cade keze pihent. Aaronra

néztem,

aki

minket

figyelt.

Láttam

a

boldog

megkönnyebbülést a szemében. Cade hónapok óta élt úgy köztünk, mint egy élő-halott, s most egy pillanat alatt új értelmet nyert végtelen élete. – A második neve Lara lesz! – jelentette ki Aaron vidáman. – Az első nevet neked akartuk meghagyni. – Naomy! – vágta rá szinte azonnal Cade, de közben szemeit és kezeit odatapasztva hagyta a hordónyi hasamon. – Emmaline mindig szeretett volna egy gyereket. Azt mondta mindig, ha lenne, akkor így hívná. Fogalmam sincs miért vonzotta ez a név annyira?! – Naomy Lara McDean! – ízlelgettem a lányom nevét, aztán mosolyogva bólintottam. – Tökéletes! – Bájos idill! – morogta Charnett félbeszakítva minket, s még időben néztem fel, hogy lássam Cade-re vetett féltékeny pillantását. – Rátérhetünk a problémákra! – Miféle probléma? – kérdezte Cade, s lassan, fenyegetően felegyenesedett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermekünk jövőjét immár sajátjának is tekinti, hiszen senki nem kap véletlenül még egy esélyt. – Szerintem egyértelmű – felelte leereszkedőn Charnett, mire Cade és Aaron egyszerre mordultak ellene. – Nem itt és nem most, barátaim! – állt közéjük Axian határozottan, majd Aaron felé mutatta felemelt ujját. – Valóban akad itt megbeszélni való probléma! – Mondd!

- 266 -

– Mivel ugyebár a kis hölgyemény nem mindennapi helyre fogantatott, s nem mindennapi a burok, amely körbeöleli, így nagyon érdekelne bennünket, vajon miként fog onnan kibújni? – ecsetelte a problémát Axian. Erre még nem is gondoltam. Valahogy a szülést egy távoli galaxisba képzeltem el, ami soha nem következik be. Senki nem tudott válaszolni, így Axian folytatta a merengést. – Mivel ebben az esetben nem beszélhetünk köldökzsinórról, amivel táplálod, így valószínű, hogy egy külön kis életet hozott létre magának odabenn. Viszont ezt a teret hamarosan, láthatóan kinövi. – Valami elképzelésetek csak van. – rótta meg őket Cade, majd válaszra sem várva bátyjához fordult. – Miért nincs itt Dewayne, mikor szükség van rá? – Valaki engem emlegetett? – hangzott fel Dewayne vidám hangja a bejárat felől, de Cade csupán mordult egyet. Boldog mosollyal üdvözöltem legkedvesebb bátyám, s megkönnyebbültem, mikor megpillantottam a huncut gödröcskéket az arcán. – Szia, Hugi! Szülünk már? A kérdése meglepett, de nem volt időm reagálni, mert hirtelen szaggató fájdalom járta át a testem. Már nem láttam a felém forduló, aggódó arcokat. Charnett, Cade, Axian vagy Dewayne. Senkit nem akartam magam mellett tudni, csak Aaront, aki felkapott, s bevitt a hálószobánkba. Újabb görcs állt a hasamba, ami lesugárzott egész a combomig. – Láttad? – kérdeztem nyögve, kétségbeesetten Aaront, s arra gondoltam, talán látomása lehetett. A szobában már be voltak készítve a száraz, tiszta törölközők, a hófehér ágynemű, s minden, ami szükséges volt egy szüléshez. – Ne aggódj! – felelte Aaron, s megpróbált nyugtatóan mosolyogni. – Minden rendben lesz! Csoda lesz!

- 267 -

– Azt akarom, hogy csak te és Cade lássa! – ennyit azért csak kérhettem. Nem volt idő megvárni a választ, mert az újabb fájdalom szinte kettéhasította a testem. Sikoltottam. Sokszor. Ki tudja meddig. Csak Aaront érzékeltem, s a fájdalmat. Elemésztett, mégis más volt, mint a többi kín, amit átéltem eddig. Tudtam, hogy rendben lesz. Hogy megéri, hiszen Aaron mondta. És ő nem hazudna. A fájdalom hirtelen kettészakadt. Sajgó derekamat, és lüktető hasamat édes melegség árasztotta el. Fényt láttam a hasam helyén. Hatalmas,

meleg

fényt,

melyből

végtelen

nyugalom

áradt.

Elmosolyodtam, mikor megláttam, ahogy Aaron kiemeli lányunkat a fényből, mely nem múlt el azonnal. Előtte begyógyította a bőrömön esett sérüléseket. – Naomy! – suttogtam erőtlenül, mire Aaron a karjaimba adta gyönyörű kislányomat. Naomynak az összes foga kinn volt, fehéren ragyogtak az arcomba. Szemei topázkéken fénylettek, selymes hajának tincsei pedig gyönyörű aranybarnán fodrozódtak tüneményes arca körül. A legtökéletesebb teremtmény volt, akit ez a föld valaha a hátán hordott. Nem újszülött volt, inkább néztem egy évesnek. Ránéztem Aaronra, akinek szemeiben a saját boldogságomat láttam csillogni, ahogy fölénk hajolt, s végtelen gyöngédséggel a karjába zárt bennünket.

- 268 -

25. BLACKSMITH VISSZATÉRÉSE

Naomy hihetetlen gyorsasággal nőtt. Mire kitavaszodott már úgy nézett ki, mint egy ötéves gyerek, de semmi másban nem hasonlított az emberekhez. Sérthetetlensége Aaronéhoz hasonló volt, csakúgy, mint az ereje. Nem ártott neki semmi, a bőrén nem hatolt át egyetlen tárgy sem. Az én gyengeségeim kitűntek, a visszájára fordultak, és Naomy erősségévé váltak. Hiába reménykedtem, hogy erősebb leszek, ha vége lesz a terhességemnek, ugyanolyan gyenge maradtam, mint mindig. Ellenben csodálatos kislányommal, aki apró markába gyűjtötte a köveket, majd egy kedves mozdulattal porrá zúzta őket.

- 269 -

Mindezek felett különleges képessége is volt, amit nem esett nehezünkre kitalálni, hiszen a születése pillanatában kiderült. Axian, bár nem volt jelen a szülésnél, mégis határozott elméleteket állított elénk, mikor elmeséltük, mi történt. – Egyértelműen pozitív képesség. A fájdalom megszűntetése, sebgyógyítás. Mintha arra született volna, hogy segítsen Aaronnak Emilyt életben tartani – szavaira fintorogtam, mire futólag csúfondárosan rám vigyorgott. – Amikor elérkezett az idő, ő is érezte a fájdalmad. A kínjaid az övéi voltak, s ez volt az, ami kirángatta őt abból a burokból. Aztán segített. – Segítettem! – mosolygott rám Cade karjai közül Naomy, én pedig rákacsintottam. – Igen, kincsem! Segítettél! Figyeltem a gyönyörű gyermekem a hatalmas vámpír ölében, de nem féltettem. Cade és Naomy kapcsolata egészen különleges volt. Mintha egy kettészakadt lélek újra egyesült volna. Cade tökéletes mentora és testőre volt Naomynak, aki gyógyír volt vámpírunk sajgó sebeire. Kedvenc időtöltésük az volt, hogy Naomy felmászott Cade hátára, ő pedig felmászott vele a legmagasabb fákra, hogy átugráljanak egyikről a másikra. Ilyenkor kicsi lányom fülbemászó kacagása megtöltötte az erdőt. Charnett és Axian a tavasz beköszöntével visszatértek a társaikhoz, de biztosítottak róla, hogy visszatérnek ellenőrizni Naomy fejlődését. Kissé aggasztott a dolog, de Cade megnyugtatott, hogy ha bármi probléma adódna, akkor ő biztos helyre viszi a lányunkat. Aaron volt a legbüszkébb apa, akit láthattam. Mindenről mesélt Naomynak, aki itta a szavait. Az agya egy szivacshoz hasonlított, mert bármit mondott neki az apja, az meg is ragadt a fejében. Tétováztunk, hogy meséljünk-e neki Emmalineről és a lélekvándorlásról, de Naomy ezt a problémát is megoldotta helyettünk. Egy nap elénk állt – épp a nappaliban beszélgettünk

- 270 -

Maryvel, aki látogatóba érkezett hozzánk – és rákérdezett, ki is az az Emmaline? – Honnan tudsz Emmaline-ről, Naomy? – kérdezte Aaron csodálkozva, mire a lányunk hanyagul megvonta apró vállát. – Cade fejében egyfolytában ott van – felelte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Honnan tudod, mi van Cade fejében? – kérdeztem tőle, s titkon hálát adtam az égnek, hogy a beszélt személy épp vadászik. – Másnak is belelátsz a fejébe? Naomy bemászott az ölembe, majd a szemembe nézett tisztán ragyogó tekintetével. – Csak Cade gondolatait ismerem. És neki gyakran Emmaline van benne – mondta ártatlanul kíváncsian. – Néha olyan, mintha egy lennék vele. – Ez zavar téged? – kérdezte Aaron aggódva, mire lányunk hevesen megrázta fürtjeit. – Nem. Csak nem értem. Aaron felsóhajtott, majd megvártuk Cade-et, hogy elmeséljük neki a legújabb fejleményeket. Végül ő döntött úgy, hogy el kell mondanunk Naomynak a lélekvándorlást. A kislány végig csöndben volt, míg Cade beszélt neki. Láttam rajta, hogy próbálja megemészteni a hallottakat. Mikor Cade befejezte, nem mert a lányom szemébe nézni. Talán félt, hogy túl sokat mondott ennek a nem oly rég világra jött teremtésnek, aki számára a mindent jelentette. Naomy apró kezeibe fogta vámpírja arcát, s komolyan nézett a szemébe. – Akkor te most nem is engem szeretsz, hanem Emmaline lelkét? Cade elgondolkodott egy pillanatra. Mikor válaszolt hangjából sütött az őszinteség. – Egyek vagytok! Ő immár te vagy! A lelkem másik fele vagy!

- 271 -

– Akkor jó! – felelte mosolyogva Naomy, s egy puszit nyomott kedves barátjának az arcára. Nem tudhattuk, hogy Cade-nek meddig kell várnia, míg ebből egy szerelmes csók lesz, de abban biztosak voltunk, hogy türelemből nincs hiányban. Lehunytam a szemeim, magamba szívtam az eső illatát, mely már a nyár közeledtét jelezte. Szerettem az életem minden fájdalmával, és bizonytalanságával együtt. Aaron szerelme mindennél fontosabb volt számomra. Lezárt pilláim érzékelték a felhők közül előbukkanó nap fényeit. Kellemes nyugalom szállt a levegőben, ám hirtelen valami megváltozott. A szél belekapott hosszú hajamba, s baljóslatú áramlatokat sodort felém. Ahogy kinyitottam a szemem legnagyobb rémületemre egy vöröslő szempárral találtam szemben magam, ami szinte azonnal köddé vált. Fekete árnyat láttam elsuhanni tőlem jobbra, de mire odakaptam a fejem, már nem volt ott semmi, csupán a jól megszokott zöld növényzet.

Valami

nem

volt

rendben,

éreztem.

Késztetés

hatalmasodott el rajtam, hogy Naomy mellettem legyen, a karomban, ezért gyorsan megkerestem Aaront. – Mi a baj? – kérdezte rögtön, mikor rátaláltam az erkélyen. Észrevette azonnal, ha valami hangulatváltozáson estem át. – Nem tudom. Láttam valamit, de ... Hol van Naomy? – kérdeztem idegesen. – Cade-del a tisztásra mentek játszani – felelte Angie, s a szemét forgatta. – Nem mintha játéknak lehetne nevezni, amit ők művelnek az alatt a címszó alatt. Beültünk Aaron Mercedesébe, mert az még mindig gyorsabb volt, mint én. Angie hátul ült Dewayne-nel, aki kivételesen nem nevetett ki a félelmeim miatt. Cade nem vette fel a mobilját, ami rendkívül

- 272 -

aggasztó volt. Még jobban megrémültem, mikor bevillant honnan ismertem a vörös szempárt. – Blacksmith! – suttogtam rémülten, mire Aaron döbbenten nézett rám. – A szempár, amit láttam. Biztos, hogy Blacksmith volt. Emlékszel? Azt mondta, hogy még visszajön, ha túlélem?! Aaron nem válaszolt, de padlóig nyomta a gázpedált. Szemei résnyire szűkültek, de keze vigasztalón kereste az enyémet. Pánik fojtogatta a torkomat, de igyekeztem higgadt maradni. Végtére is Naomy a legjobb kezekben van, s egyébként is, nincs, ami árthatna neki. – Nem hallod őket? – kérdeztem türelmetlenül, hátrafordulva Dewayne-hez. – Csak Cade-et és Naomy-t hallom. Fákon ugrálnak, ahogy szoktak! – mosolygott Dewayne, majd szemrehányón összeráncolta a szemöldökét. – Cade a tisztáson hagyta a mobilját. – Azért csak fülelj! Valami homály van, ami miatt nem látok rendesen! – mondta Aaron, s láttam, hogy hiába koncentrál. – Ez mégis Blacksmith lesz. Akkor sem láttam semmit, csak azt, hogy bajban vagy! Mire kiértünk a tisztásra már mind a négyünket elkapott az idegroham. Hallottuk Naomy önfeledt kacagását, s a következő pillanatban előugrottak a sűrű fenyvesből. Legalább tízméternyit repültek, majd Cade finoman landolt, a tisztás túlsó végén. – Naomy! – kiáltottam rémülten, de már késő volt. Cade és Naomy csodálkozva néztek rám, aztán kedves vámpírom rémülten kapott a zsebéhez, ahol a mobilját szokta tartani. Holtra vált arca jelezte, tisztában van vele, hogy figyelmeztetni akartuk. Már épp vissza akarta kapni a hátára a lányomat, mikor valaminek a következtében berepült vissza a fák közé, mintha erős ütés érte volna a mellkasát. Naomy megszeppenve nézett utána.

- 273 -

– Ne! – sikoltottam, s már rohantam volna érte, mikor Aaron megállított. – Maradj itt! – utasított, majd őrült tempóban száguldott a lányunk felé. Szinte ugyanakkor Cade is kirontott az erdőből, egyenlő távolságból rohant Naomy felé, mint Aaron. Én is szaladtam, de aztán megtorpantam, mikor a lányomat végre biztonságban tudtam. Nem értettem. Ha Blacksmith el akarta volna kapni Naomyt, akkor kitűnő alkalma lett volna rá, de ő még csak hozzá sem nyúlt. A szemem sarkában fekete suhanást véltem látni, s hirtelen ráeszméltem. Blacksmith nem Naomyt akarta, hanem engem. Elsápadva figyeltem a családomat, ahogy megkönnyebbülten ölelgetik a lányomat. „Aaron!” – üzentem gondolatban, de már éreztem is, ahogy valami megragadja a csuklómat és a hátam mögé csavarja. Felszisszentem. Aaron fordult felém, szinte egyszerre Naomyval. Utánuk Dewayne, majd végül Angie és Cade. Láttam az arcukon a döbbent rémületet, s tudtam, hogy már ők is látják a lélekfalót. Cade gyűlölködve felmordult, s már indult volna, hogy teljesítse édes bosszúját, de Aaron a kezébe nyomta Naomyt, aki kétségbeesetten szólongatott. Hallottam a borzongató nevetést a hátam mögött, s láttam Aaront dühösen rohanni felénk nyomában a testvéreivel. Aztán valamiért megtorpantak. Valamit csinált Blacksmith, amiért nem csak őt, hanem engem sem láttak, pedig ott álltunk előttük csupán ötméternyire. – Hova lettek? – kérdezte Dewayne csodálkozva. – Nem tudom – felelte Angie, s körbeforogtak, hátha megpillantanak a hirtelen kiürült tisztáson. Cade az erdőbe rejtőzött Naomy-val, és imádkoztam, nehogy előbújjanak.

- 274 -

– Hallom őt, de nem látom! – mondta Aaron, s szavait bizonyítván épp arra nézett, ahol a lélekfalóval álltunk. Testvérei vakon követték. Ekkor nyomást éreztem a nyakamnál, és megszólalt gyűlölt fogva tartóm. – Ha meg akarod tartani az életed, lélekőr, akkor azt ajánlom, hogy fejezd be! – sziszegte fenyegetőn, de nem vettem komolyan. Blacksmith maga felé fordított, így az ajkunk csupán néhány centiméterre volt egymástól. Neki éppen ennyi kellett, hogy elkezdje kiszívni a lelkemet, ami ezüstös csíkként vándorolt felé. Lebénultan engedtem, hogy a hideg elárassza a testemet, mígnem abbahagytam Aaron szólongatását. Abban a pillanatban megszűnt az üresség, s Blacksmith gunyorosan felnevetett. – Nagyon kívánatos lelked van, lélekőr! Azonban sajnos nem lehet az enyém! Alku kötelez! – suttogta a fülembe, közben kezével átkarolta a derekamat, s magához vont szorosan. Vörös szeme gunyorosan csillant meg, ahogy belevesztünk az ő világába. Még láttam, ahogy a családom kétségbeesetten keres a tisztáson. A lelkemben fájdalmas sikoly fakadt, amit magam mögött hagytam, mikor örvényleni kezdtünk átkozott lélekfalómmal. Ha még éltem volna, akkor biztosan elfog a hányinger, így azonban görcsösen kapaszkodtam Blacksmith köpenyes karjába. Nem úgy tűnt, mintha érdekelné, mit csinálok, inkább úgy láttam, hogy erősen koncentrál. Az agyam lázasan dolgozott. Nem értettem, mi történik. Hiszen Axian azt mondta, hogy felmondták az alkut. Akkor mégis miért? Talán a Tanács meggondolta magát? Nem. Axian és Millamair nem tennének ilyet. Brahow eléggé ellenségesen viselkedett velem szemben, így belőle ki tudtam nézni, hogy újra felfogadja ezt az őrültet. Már legalább öt perce keringtünk az örvényben, mikor Blacksmith váratlanul magához rántott, túl nagy erővel. Azonnal éreztem, hogy

- 275 -

eltört két bordám, s fájdalmasan feljajdultam. A lélekfaló káromkodva engedett a szorításán, majd egy hirtelen, mozdulattal a földre taszított. Egy másik tisztáson voltunk, ahol már várt ránk valaki. Nem Brahow volt, akire számítottam. Nyögve álltam fel a földről, kezemet a törött bordáimra szorítottam. Döbbenetem elnyomta a testemben lassan ébredő fájdalmat, amit Aaron távolléte okozott. Rózsaszín szempár villámlott dühösen Blacksmith felé, aki némán tűrte a szitokáradatot, amit Charnett szórt rá. Charnett. Ha valakire, akkor őrá igazán nem számítottam. De hiszen, ő szerelmes belém, vagy nem? Akkor megőrült talán? Végül is az ember nem rabolja el a szerettei köréből azt, akit szeret. Teljesen összezavarodtam. Igyekeztem felidézni, mit mondott Aaron Charnett képességéről. „A gondolatai az ereje!” – ugrott be hirtelen, de ettől nem lettem okosabb. Aaron gondolatára újabb fájdalom hasított a testembe, immár olyan erővel, hogy újra térdre estem tőle. Az erejéből ítélve a férjem több napi útra volt tőlem, ez még nagyobb kétségbeesést szült bennem. Éles döfés után egy lágy érintést éreztem a karomon. Charnett segített fel hozzá képest gyöngéden, amiből arra következtettem, hogy befejezte Blacksmith dorgálását. – Nyugalom, Emily! Nem lesz semmi baj, kedvesem! „Kedvesem???”. Jól hallottam a szerelmes cirógatást a hangjában? Ezúttal azonban a fájdalmam nem hagyott időt a gondolkodásra. Charnett valami zárt, hűvös helyre vitt, s lefektetett valami keményre. Homályosan érzékeltem, hogy talán egy barlangban vagyunk, s ezt próbáltam Aaronnak is továbbítani gondolatban. Igyekeztem kizárni a fejemből a fájdalmat, s csak a barlangra koncentráltam, ami a tisztás belsejében volt.

- 276 -

A

következő

pillanatban

megszűnt

a

fájdalom,

és

hiába

koncentráltam, nem tudtam tovább üzenni Aaronnak. Ekkor vettem észre, hogy összeszorítom a szemeimet, görcsösen tartom az egész testemet. Igyekeztem lazítani, meglepően könnyen sikerült. Amikor végre kinyíltak a pilláim, egy fehér szobában találtam magam. Vakítóan fehér volt minden. Hatalmas székből kettő volt az ablak előtt, s ezzel ki is merült a szoba berendezése. Ahogy végignéztem magamon még jobban meglepődtem. A hófehér ruha, ami rajtam volt, döbbenetesen hasonlított arra, amiben férjhez mentem. Sőt. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ez ugyanaz a ruha volt. – Emily? – hallottam meg magam mögött Charnett hipnotikus hangját, mire rémülten megpördültem a tengelyem körül. Hallottam a ruhám selymes suhogását, a hajam laza fürtökben omlott a hátamra. Charnett is tökéletes eleganciával állt előttem hófehér öltönyében. Sármos arcán csábító mosoly, hófehér üstöke pedig hibátlanul elrendezve. – Mit művelsz, Charnett? – kérdeztem rettegve, s igyekeztem, hogy a hangomon ne érzékelje a pánikot. – A gondolat ereje, Emily! Rájöttem, hogy miként lehet téged távol tartani az ostoba férjedtől anélkül, hogy a kötődés-fájdalom tönkre ne tenné a veled eltöltött kellemes óráinkat! – úgy láttam rém büszke magára, viszont feldühített a jelző, amivel Aaront illette. Nem feleltem, ő pedig folytatta az ömlengést. – Rá kellet jönnöm, hogy az elmédet kell meghódítanom, és akkor már a tested fizikai vonzata egyértelműen megszűnik kapcsolatban lenni a fekete angyallal. Így bezártam magunkat ide, míg jobb belátásra bírlak. – Ez a testem? És a lelkeink beszélgetnek? – ettől kiakadtam, de Charnett félreértette a csodálkozásomat.

- 277 -

– Bizony. Nem egyszerű téged idebenn tartani, de azért nem lehetetlen – magyarázta Charnett öntelten, mire ezúttal valóban elfogott a hányinger. – Mondtam neked, hogy elintézem a választás lehetőségét! – Én már választottam! Aaron a férjem! – Buta kislány! – nevetett lekezelően, mint aki el sem tudja képzelni, hogy ellenében mást válasszak. – Aaron egy taknyos kölyök, aki próbálgatja az erejét! Én jobban ismerlek, mint te saját magad! Hidd el nekem! Velem sokkal boldogabb lennél, mint az angyaloddal! – Na és Naomy? – kérdeztem, hogy húzzam az időt. Semmi használható ötlet nem jutott az eszembe. – Naomy nem probléma – vetette oda nekem foghegyről, bár úgy láttam, mintha bosszantaná a téma. És ekkor hirtelen bevillant valami. A gondolatai az ereje. Tehát, ha valaki gondolatból épít várat, akkor azt csak és kizárólag egy elméleti robbanás rombolhatja le. – Naomy Cade-hez tartozik, úgyhogy ő is velünk élne – folytattam az időhúzást, s láttam, hogy a nyilam célba talált. Pirosló szemeiben harag lobbant fel, de mélyet sóhajtva lecsillapította magát, legnagyobb bosszúságomra. – Naomy még nem kötődik a vámpírhoz olyan szinten, hogy problémát okozna számára az elválás! – jelentette ki határozottan, mintha már hónapok óta figyelt volna bennünket. Eszembe jutott, hogy Blacksmith képes láthatatlanul közlekedni, így valószínűnek tartottam, hogy néha besettenkedjen a McDean lakba egy kis információért. Ki tudja, mi mindent láthatott még, amit Charnett szemei nem figyeltek meg. – Szerelmes vagyok a férjembe! – ez volt az adu ászom. Reméltem, hogy erre nem tud gombot elvarrni, de sajnos Charnett idegesítően jól felkészült belőlem.

- 278 -

– Majd elmúlik – vont vállat hanyagul, s felnevetett meleg hangján. – Ha kell évezredekig itt tudlak tartani. – Azt hittem, hogy szerelmes vagy... belém! – nehezemre esett kimondanom, de muszáj volt minden kérdésre választ kapnom. – Szeretlek! – mondta komolyan Charnett, majd hozzám lépett, s kezei közé zárta az enyéimet. – Mindennél fontosabb vagy a számomra. Még az évezredes cimboráimat is ott hagytam teérted! – Ott hagytad a Tanácsot? – Igen. – Megőrültél? – Nem értem. Nem ezt szeretnéd? – kérdezte értetlenül, s látszott, hogy megdöbbentette valódi reakcióm. – Hiszen a férjed is veled volt a nap minden percében. Becézgetett, simogatott, megcsókolt... Óvott. Tőlem is. És mindenkitől. Ezért úgy gondoltam, hogy én is így cselekszem. Veled leszek mindig, így egy nap kiszeretsz belőle, és... – Ez nem így működik! – szakítottam félbe türelmetlenül, s ki akartam rántani a kezem az övéből. Nem engedte, hiába küszködtem. Végül rájöttem, hogy fölösleges, hiszen ez az ő gondolatvilága. – Soha nem szeretlek meg csak azért, mert hosszú időre bezárva tartasz a saját testembe! Nem szerethetlek téged, amikor az én életem Aaronhoz kötődik. Hiszen született egy lányunk! – Tudom! – vicsorogta dühösen Charnett, s végre láttam a szemében, ahogy a düh lángjai szépen, lassan elkezdik belülről emészteni. – A mi gyerekünknek kellett volna lennie. A kettőnkének fogom Naomyt is tekinteni. – Te is tudod, hogy ez nem lehetséges! Naomy tisztában van vele, hogy ki az apja! – Majd elfelejti. Ahogy te is! – suttogta, s közelebb húzott magához.

- 279 -

Kezei immár nem az enyémet szorongatták, hanem a derekamra simultak. Kétségbeesve vergődtem belülről, de nem mertem mozdulni. Charnett pislantott egyet, mire a külseje, mint egy kaméleonnak megváltozott. Aaron erős karjai öleltek, s a csábos mosoly ott díszítette csinos arcát. Egy pillanat volt csupán, hogy elhittem, valóban a férjem karjaiban vagyok. Azonban a tekintetem rásiklott a szemeire, amik a várt topáz helyett immár vágyakozó rubintvörösen fénylettek. Charnett ajkai felém közelítettek, de sikerült elfordítani a fejemet. – Ne csináld ezt, Charnett! Ez nem helyes! Csak áltatod magad! – suttogtam neki, s mire visszanéztem, újra Charnett állt előttem elgyötört tekintettel. – Annyira nehezedre esne, ha egy picit irányítanád az érzelmeidet, és nem vaktában élnél nekik? – kérdése újra arról az ősi hangról szólt hozzám. Inkább dorgáló volt, mintsem hősszerelmes, ezért egy pillanatra

megnyugodtam,

hogy

esetleg

végre

letett

a

meghódításomról. – Igen – leheltem immár olyan halkan, hogy alig hallottam a hangomat. – Képtelen vagyok irányítani, és nem is akarom! – Ez esetben következik a b terv! – sziszegte a szemembe dühösen, s megszorította a karomat. Mintha mély álomból riasztottak volna, úgy engedte szabadon az elmémet, én pedig újra a testemben voltam, amely jobban szenvedett, mint valaha Aaron hiányától. Az agyam automatikusan újra kezdte küldeni a jeleket Aaronnak, s reméltem, hogy ezúttal elég ideje lesz meghallani azokat. – Te akartad ezt, Emily! – vicsorogta tébolyultan Charnett, miközben kifelé cipelt a barlangból.

- 280 -

A testem vergődött a karjaiban a fájdalomtól. Erős fény árasztott el bennünket, ami jelezte, hogy már a tisztáson vagyunk. „Aaron,

Cade”

–

szólongattam őket,

hiszen

velük álltam

kapcsolatban, de nem volt válasz. – Kosarat kaptál, Tanácstag? – hallottam valahonnan messzebbről Blacksmith hangját, s úgy tűnt, remekül szórakozik. – Akkor megegyeztünk. Ha nem sikerül, akkor a lelke az enyém. – A tied! – vetette oda Charnett, majd hátat fordítva nekünk igyekezett tudomást sem venni rólunk. Blacksmith gúnyosan mosolyogva letérdelt elém. Már nem rángott a testem, a fájdalmam múlóban volt. Hirtelen a szúrásokat elnyomta az örömöm. A végtelen boldogság, hiszen a fájdalom csökkenése csupán egy dolgot jelenthetett. Ajkam a torz kiáltozásokból gonosz vigyorra húzódott, mikor belenéztem a lélekfaló vörös szemeibe. Blacksmith csodálkozva nézett rám, majd Charnetthez intézte a mondandóját. – Mit csináltál vele? Azt hiszem megzápult az agya! Charnett idegesen odalépett hozzánk, én pedig még mindig vigyorogtam a fájdalom mellett. Hangom rekedt volt, csak gyenge nyöszörgésre futotta tőlem. – Most meghaltok! Mindketten! Már nem maradt idejük hitetlenkedni. Négyen vetették rájuk magukat.

- 281 -

26. A VÉGSŐ LESZÁMOLÁS

Megkönnyebbülés

áradt

szét

sajgó

sejtjeimben.

Minden

porcikámmal éreztem Aaront, s igyekeztem felülni, hogy lássam is. Charnett különös képessége, aztán a kötődés-fájdalmam rettentően legyengített, így az erőmből csupán arra futotta, hogy felkönyököljek fektemben. A családom minden tagja ott volt, és rettentő dühösnek látszottak. Dewayne és Cade rátámadt Blacksmithre, míg Angie Aaronnak segített Charnettet legyűrni. A tisztást betöltötte a harc zaja. Morgások, tompa puffanások és hangos reccsenések hallatszódtak, én pedig annyira szerettem volna odamenni és segíteni nekik.

- 282 -

Egy pillanatra megláttam Dewayne arcát, ahogy ráront az ellenségre. A számomra oly kedves gödröcskéinek nyoma sem volt, helyette torz vicsorgást villantott Blacksmith felé. Előrehajtotta hosszú testét, s ráugrott a lélekfalóra, aki éppen akkor rántotta le magáról Cade-et. Cade a földön landolt, s felszántva a füvet csúszott néhány métert. Meg sem kottyant neki, szinte azonnal felpattant, s mint egy ragadozó újra indult a prédája felé. Valami nagy és nehéz mellém zuhant a földre. Odanéztem, s rémülten állapítottam meg, hogy Angie az. A ruhája cafatokban lógott rajta, s láttam, hogy valami belső fájdalommal küzd, amit nem a harc okozott. – Angie! – Dewayne hirtelen ott termett, s a karjaiba emelte szerelmének törékeny termetét. – Mi a baja? – Nem tudom! – suttogtam erőtlenül, aztán Aaron felé néztem. Charnettel viaskodott, bár úgy tűnt, mintha ő is attól a kíntól szenvedne, mint Angie. – Azt hiszem, Charnett csinál valamit a gondolataival. Dewayne koncentrált, majd holtra vált arccal, könyörgőn fordult felém. – Segíts nekik! Nem is értem, Aaron hogyan képes még emellett harcolni? – mondta, de nem árulta el, mit látott Charnett fejében. A következő másodpercben már el is tűnt, hogy segítsen Aaronnak. Felültem, és bár minden érzékem tiltakozott ellene, elszívtam a levegőből a fájdalmat. Aaront figyeltem, aki rögtön újult erővel leteperte a földre a döbbent Charnettet. Dewayne épp akkor ért oda, amikor Aaront hatalmas rúgással leröpítette magáról Charnett. A szemem sarkából láttam, hogy Angie magához tér a kábulatból, de nem akartam rá figyelni, mert akkor elveszítem a fájdalom-fonalat. Ő is kitalálhatta, mire gondolok, mert szó nélkül felállt, hogy visszatérjen a csatába. A testem fájdalmasan összegörnyedt. Charnett

- 283 -

gondolatban izzó lávafolyamba mártotta a társaimat, szinte éreztem, ahogy a forróság felhasítja a bőrömet. Sikoltottam, pedig nem akartam.

Karjaimat

összefontam

a

térdeim

körül,

s

úgy

kapaszkodtam, mintha a többiek élete múlna ezen. Távolról érzékeltem egy lágy simogatást. Mintha Naomy cirógatott volna apró kezeivel, s érintése nyomán ugyan nem múlt el, de csökkent a fájdalmam. Már nem sikoltoztam, képes voltam kordában tartani a kínjaimat. Csodálkozva néztem körül, de Naomyt sehol nem láttam. A tisztáson, az erdőben, a barlangban. Mindenhová kiterjesztettem az érzékeimet, de a kicsi lányom nem volt itt. Nem volt időm elmélkedni. Angie hörgését hallottam egészen közelről, s rájöttem, hogy már nem a harcuk szélén, hanem egészen a közepében vagyok. Valaki volt a hátam mögött, de nem tudtam megállapítani, hogy kicsoda. Meg akartam mozdulni, hogy elkúszhassak a támadóm elől, de a karjaim görcsösen markolták a lábamat. Ebből rájöttem, hogy bármit is csinált Naomy, Charnett őrült gondolata még nem szakadt félbe. Csupán tompult a számomra. Valaki elkapta hosszú hajamat, s felrántott magához. Szabadulni akartam, de vasmarokkal szorított magához, mint egy élő pajzsot. Körülnézve észrevettem, hogy Aaron, Cade és Dewayne a tisztás túlsó végén harcolnak a láthatatlan Blacksmithszel, míg Angie dühösen araszol felénk lassan. – Tűnj innen Angelina, vagy véget vetek az életnek! – sziszegte Charnett közvetlenül a fülem mellett, amiből rájöttem, hogy sebezhetetlenné tette magát velem. – Lassú vagy, vénember! Hamarosan ideér a segítség és akkor majd meglátjuk, mihez kezdesz a képességed nélkül! – vágott vissza Angie sejtelmesen, mérges vonásai körül ziláltan göndörödtek szőke fürtjei. Járása egy kecses macskáéhoz hasonlított, mint például a

- 284 -

párduc. Fejét előrehajtotta, de a szemét nem vette le rólunk, így láthattam, amint diadalmas fény villan benne. – Mi folyik itt? – kérdezte Charnett döbbenten, és rögtön tudtam, mire gondol. Megszűnt a fájdalmam, elmúlt a lávafolyam, s átadta helyét a sajgó gyengeségnek. Ha nem tartott volna olyan szorosan a hajamnál fogva, akkor bizonyosan a földre hullok, mint valami rongybaba. Angie arcán ördögi vigyor terült szét, ahogy Charnett mögé nézett. – Helló, Axian! Épp időben! – Nem avatkozom közbe! – hallottam komor hangját kedves barátunknak. – Hiszen éppen azt teszed! – kiabált hitetlenkedve Charnett, aztán úgy fordult, hogy Axian is a látóterében legyen. Mivel a hajamat úgy markolta, hogy az ő fejét az enyém takarja, így én is pontosan azt láttam, amit ő. A másik harc immár csak Cade és Blacksmith között folyt. Cade bődületes erővel ütötte meg, mire a lélekfaló átrepült a tisztáson, s hatalmas csattanással a földbe vágódott. Mire magához tért, Cade már ott is volt. Ajkai hátracsúsztak tökéletes fogsoráról. Charnett rántott egyet a hajamon, így ezúttal Axian morózus termetével találtam szemben magam. – Nem avatkozom bele, csupán egyenlővé teszem az esélyeket! – felelte nyugodt, megnyugtató hangon. Csibészes mosolyának nyoma sem volt gondterhelt arcán. Miért nem támad Angie? Nem számítana, h megsérülök, hiszen úgyis beforrnak a sebeim. És bármilyen fájdalmat megért volna, ha végre távol tudhatnám magamtól Charnettet. Mégsem láttam mozgást. Aaron és Dewayne kikerültek a látóteremből, csak Angie támadó testtartását figyelhettem meg a szemem sarkából, meg Axian cölöptestét előttünk.

- 285 -

– Áruló lettél? – kérdezte megvetően Charnett, majd hirtelen elengedte a hajamat. Kezdtem örülni, de reményem szertefoszlott, mikor megéreztem érintését a nyakamon. – Nem lettem áruló – felelte szenvtelenül Axian. – Ostobaságot művelsz, és nem vagyok hajlandó a segítségedre lenni. – Engedd el, Emilyt, és mérjük össze az erőnket, vénember! – hangzott fel mögöttünk Dewayne gyűlölködő hangja, mire Charnett a nyakam köré szorította erős ujjait. Megpördültünk, én pedig éreztem, hogy ujjainak nyomán a bőröm szinte leválik a fájdalomtól. A tüdőmbe a levegő sem kifelé, sem befelé nem áramlott, ami rendkívül rossz érzés volt. – Á, az egyik grál lovag! – hallottam a fülemnél Charnett hangját, melyből maró gúny áradt. – Hol hagytad a fekete angyalt? Talán éppen jobb dolga akadt, minthogy megmentse a feleségét? – Talán őt keresed? – bökött a fejével a hátunk mögé Dewayne, s arcán végre megláttam a kedves gödröcskéket, miközben zöld szemeiben huncut fény csillant. Charnett újra rátapadt a nyakamra, s magával együtt pördített meg a tengelyünk körül. És végre megláttam őt. Előttünk állt teljes fenyegetésében, szemei feketén fénylettek, ahogy a nyakamra fonódó ujjakat figyelte. Szólni akartam hozzá, de a szorítás miatt nem jött ki hang a torkomon. –

Engedd

el

a

feleségemet! –

mondta

Aaron

fenyegető

csendességgel. – Már így is túl messzire mentél, de megértő vagyok, mivel az okaid teljesen érthetőek. De ha még egyszer baja esik mostantól, akkor már nem leszek ennyire belátó. – Mit értesz azon, hogy ’baja’? – sziszegte Charnett gúnyosan, s megszorította a torkomat. Az arcom eltorzult a fájdalomtól, de benn rekedt a hangom. Aztán engedett a szorításán, túlságosan is. Cirógatni kezdte a tarkómat, majd a nyakszirtemet.

- 286 -

– Charnett, ne őrülj meg! – figyelmeztette Axian a barátját, s láttam, ahogy rémült pillantásokat vet Aaron felé. – Már így is teljesítették az alku rájuk eső részét. – Miféle alku? – kérdezte Charnett, miközben jobb kezét szemtelenül végighúzta a kulcscsontomon. Tudtam, hogy Aaront figyeli, mert a férjem szemei már az ónixhoz hasonlítottak, míg ajkait vékony vonallá préselte. –

Megölték

Blacksmitht,

és

életben

hagytak

téged,

hogy

meggyőzhesselek! – hangzott a figyelmeztető válasz, de elmaradt a kívánt hatás. Fogva tartóm teste megremegett a nevetéstől. – Charnett, hagyd a lányt! Menjünk inkább! – A lány vagy az enyém lesz, vagy senkié! – mormolta Charnett, s legnagyobb rémületemre úgy tűnt, mintha nem is figyelne a körülöttünk állókra. Egyik kezével a nyakamat tartotta, a másikkal pedig a kulcscsontomról a derekamra simított, majd tovább a hasamra, miközben mintegy véletlenül megérintette a mellemet. Aaronra néztem könyörgőn. Már nem érdekelt, mi lesz, de ki akartam szabadulni émelyítő helyzetemből. – Aaron várj, kérlek! – könyörgött Axian. – Elfogyott a türelmem! – vetette oda Aaron, aztán elindult felénk. Charnett szorítása erősödött a nyakamon. – Állj meg, vagy letépem a fejét! – fenyegetőzött hidegen, mire Aaron megtorpant közvetlenül előttünk. Nem engem nézett, hanem mögöttünk intett a fejével valakinek. A másodperc törtrésze alatt éreztem, hogy a szorongató ujjak eltűnnek, én pedig végre szabadon álltam egy pillanatig. Aztán Aaron karjai fonódtak körém, félelmetes volt a két férfi közti különbség. Míg Charnett taszított, sőt, már-már undorított, addig Aaronnál tökéletes biztonságérzet öntött el. Egy pillanatra odabújtam

- 287 -

széles mellkasára, magamba szívtam az illatát, éreztem, hogy ő is ugyanígy cselekedett. Aztán szétrebbentünk. Aaron nekiugrott Charnettnek, engem pedig valaki ölbe kapott és elviharzott az erdő felé. Cade volt a tettes, és nem tudtam eldönteni, hogy örüljek neki, vagy agyoncsapjam, amiért elhozott Aarontól. Végül mosolyogva átöleltem a nyakát és megpusziltam az arcát. Nem kellett semmit mondania. Minden az arcára volt írva, így biztos voltam benne, hogy ő végzett Blacksmithszel. Mikor beértünk a tölgyfaerdő szélébe, finoman letett a földre, én pedig igyekeztem úgy helyezkedni, hogy lássam a harcot. – Már csak a popcorn hiányzik, meg a kóla! – jegyezte meg Cade, s úgy láttam, hogy roppant elégedett magával. – Majd szólok Naomynak, hogy készítsen egy kicsit, mire hazamegyünk. – Naomy? – kaptam a szón hirtelen, de továbbra is Aaront figyeltem görcsösen. Charnett épp feltápászkodott egy ütésből, mire már kapta a következőt, ami újabb méterekkel repítette a földre. Aaron szemei még ilyen távolságból is sötéten fénylettek. Annyi gyűlölet sütött az arcáról, hogy beleborzongtam. – Otthon van Maryvel és Charlesszal! Még örültek is, hogy végre nélkülünk vigyázhatnak rá egy kis ideig. – magyarázta kedélyesen Cade, mire kezdtem valóban haragudni rá. – Nem is félted a testvéred? – Ne viccelj! Reggelire is kevés lenne neki ez a vénember! Váratlanul Angie és Dewayne jelentek meg mellettünk hangtalanul. Ők is rendkívül elégedettnek tűntek. Mintha ez a harc kifejezetten a kedvükre való lett volna. – Örülök, hogy nem lett bajod! – ölelt meg Angie boldogan, Dewayne oldaláról pedig puszit éreztem az arcomon.

- 288 -

Kedélyesen cseverésztek, míg Aaron tovább püfölte Charnettet. Nem értettem őket, bár már az életemet is rátettem volna a harc kimenetelére. És ekkor egy újabb alak tűnt fel a tisztáson Axian mellett. – Csináljatok valamit! Mi van, ha megöli? – kérdeztem, s rémülten vettem számba a lehetőségeket. Társaim nem is figyeltek rám, a csatájuk történéseit ecsetelték egymás közt. – Hát tegye! – mondta végül Dewayne, s zöld szemeiben egy pillanatra felizzott a harag. – Megérdemli a vénember, azért, amit veled tett! – De akkor őt is megölik! – Ki ölné meg? – nevetett Cade is a kétségbeesésemen. – Axiannel alkut kötöttünk. Bosszúsan léptem hozzá, tenyerembe fogtam jéghideg arcát, majd a tisztás felé fordítottam, hogy végre odafigyeljen. – Odyssey-re is vonatkozik az alku? – kérdeztem, s szinte azonnal eltűnt a lábam alól a talaj. – Róla nem volt szó! – mondta komoran, miközben átsuhant velem a tisztáson.

Ijedten

kapaszkodtam

szobortestébe.

–

Le

kell

csillapítanod Aaront! – De hogyan? – Nem tudom. De mióta ismerem, még soha nem láttam ilyen dühösnek! Charnett túl messzire merészkedett. Aaront most teljes mértékben a haragja irányítja, és te vagy az egyetlen, akire hallgathat ilyen állapotban – hadarta Cade, s mire végzett már ott is voltunk. Angie nem jött velünk, érthető okokból, de Dewayne ott állt a sarkunkban. Odyssey volt az egyetlen sötét hajú és tekintetű angyal, akit ismertem. Magas, nyúlánk termete erőt sugárzott magából. Fekete szemeivel a harcot figyelte, közben Axian tájékoztatta az eseményekről.

- 289 -

Aaron kikelve önmagából tovább ütötte Charmettet. Cade ölében még félelem volt bennem. Aaron démoni tekintete megrémisztett, de amint kikerültem Cade fagyos öleléséből, elmúlt a tétovázásom is. Az ellenállhatatlan erőnek, ami összekötött minket, köszönhetően Aaron úgy vonzott magához, mint a mágnes. Ingje már cafatokban lógott tökéletes testén. A mögöttünk várakozók még a lélegzetüket is visszafojtották. Cade és Dewayne pár lépéssel lemaradva közelítettek bátyjuk felé, hogy ha esetleg mégis túlbecsültük volna a hatásomat, akkor legyen, aki leszedi őt rólam. Mire odaértem hozzá Aaron éppen a tisztás másik végébe hajította a már teljesen mozdulatlan Charnettet. – Aaron? – szólítottam meg, s ezzel egy időben óvatosan megérintettem a vállát. Megpördült a tengelye körül, mint akit megégettek, majd rám mordulva felém lépett. Fenyegetőn, támadón. A szemem sarkából láttam, Cade-et indulni, hogy megfékezze, de gyorsan intettem, hogy maradjon. Aaron még egyet lépett felém, szemében gyilkos indulat, de én nem mozdultam. Annyira szerettem volna látni csillogóan kék szemeit e helyett a sötét, hidegen értetlen szempár helyett. Dewayne is közelebb lépett, de őt is leintettem. Aaron fel sem ismerte őket, ahogy engem sem. Ott állt fölém magasodva, éreztem veszedelmes, szabadjára engedett erejét, mégsem féltem tőle. Odaléptem hozzá azt a kis távolságot is áthidalva, ami eddig elválasztott minket. Apró kezeimbe temettem markáns arcát, mire harag villant a feketeségben a szeme helyén. – Szeretlek! – suttogtam, aztán egy gondolatnyi ideig figyeltem a sötét tekintetét. A következő pillanatban lecsapott rám, mint oroszlán az elé vetett nyers húsra. Lehunytam a szemeim, s felkészültem, hogy

- 290 -

összeroppantja a testem. Vártam, de hiába. Karjai ugyan szorosan tartottak, de nem bántottak. Csodálkozva néztem fel rá, a nyakam majd’ beleroppant, ahogy hátrafeszítettem a fejemet. Aaron szemei ugyanolyan ónixfénnyel csillogtak, mint eddig, de valami megváltozott. Nem a Charnett-féle gunyoros féloldalas mosolyt, de még csak nem is a torz vicsorgást láttam tökéletes vonásain, hanem az igazi, Aaron-féle szívdöglesztő mosolyt. Nem szólt semmit, magához vont, ahogy csak ő tudott...néhány pillanatig, hogy aztán eltoljon olyan gyöngéd határozottsággal, ahogyan csak ő képes. Rámosolyogtam, de már nem viszonozta, csak betolt a háta mögé, ahogy régen, én pedig boldogan simultam a hátához. Átkaroltam a derekát, s éreztem, ahogy a vadállat egyre csitul benne. Ekkor egyre hevesebb párbeszéd hangjaira lettem figyelmes. Elő akartam bújni a széles vállak menedékéből, de Aaron nem engedte. Éreztem a küzdelmet a lelkében. Dühös volt. Félelmetesen dühös gyűlöletet érzett a Tanács tagjai iránt, de igyekezett visszafojtani ezt magában. – Még mindig ott a halálos fény a szemében! – hallottam Odyssey mogorva hangját. – De nem bánt már senkit! Lecsillapodott! – vágott vissza Cade dühösen. – Nem hozzád beszéltem, vérszívó! – sziszegte Odyssey, hangja tele volt megvetéssel. Láttam, hogy Cade felveszi vadállati támadó testtartását, s megindult a sértegetője felé. Dewayne került hirtelen a látóterembe, hogy lefogja vérszívó testvérünket, ám közben a Tanács megmaradt tagjához beszélt. – Ti is tudjátok, hogy idő kell, amíg kitisztul belőle a gyűlölet! Emilyt nem bántja, ami bizonyítja, hogy már tisztul az elméje!

- 291 -

– Láttad, mit tett Charnettel! – kiabálta kétségbeesetten Axian. – Te is láttad, mit tett Charnett! Hiszen elrabolta a feleségét, akiről tudta, hogy a kötődés-fájdalma hozzá köti! – vetette oda Cade, s úgy láttam, sikerült lecsillapodnia. – Aztán megtaláltuk, de ahelyett, hogy megbánást mutatott volna még tovább ingerelte Aaront. Ha engem kérdezel még így is túl sokáig tűrt annak a gyáva féregnek! – Még szerencse, hogy téged senki nem kérdezett! – morogta Odyssey, de ezúttal Cade nem mozdult a sértésre. – Hol van Charnett? – kérdezte egy kisebb szünet után a sötét hajú angyal. – Angie azt mondja, hogy eloldalgott, mint valami kivert kutya – felelte Dewayne megvetően. Aaron teste egy pillanatra megfeszült. Attól féltem, utána ered, ezért szorosabban öleltem a karjaimmal a derekát. Fejét kicsit oldalra fordította a mozdulatomra, ajkán újra ott volt az a bizonyos mosoly, én pedig megnyugodtam. Nem megy ő sehova, míg én ott vagyok. A képtelen helyzet ellenére mosoly bujkált a szám sarkában. – Angie? – érdeklődött nyájasan Odyssey, s úgy tűnt, ez felkeltette a kíváncsiságát. – Nem tudtam, hogy veletek van a ’göndörke’ is! – Elég messzire küldtem, hogy ne használhasd őt! – sziszegte gyűlölködve Dewayne, mire hallottam a másik csöndes, veszélyesen nyugodt nevetését. A vita váratlanul félbe maradt. A levegőben tapintani lehetett a feszültséget, s éreztem, ahogy Aaron teste újra kővé dermed. Kíváncsiságom a falakat döngette, s újra megpróbáltam kibújni hatalmas háta mögül. Megint nem engedte, de végre megszólalt. – Emily, kérlek! Bármit hallasz, nehogy előbújj! – kérte rekedt, elkínzott hangon, amire bólintottam, s fejemet széles vállára hajtottam.

- 292 -

Dewayne-re esett a pillantásom, aki még mindig tőlünk jobbra állt Cade előtt. Halálra váltan meredt arrafelé, amerre Aaron, majd rám nézett, s úgy tűnt, megnyugodott, mikor látta, biztonságban vagyok. Ruhák

suhogását

hallottam,

majd

Aaron

hátranyúlt

és

megtámasztotta a hátamat, nehogy elessek, mikor hátrált egy lépést. – Aaron, kedvesem! – trillázta egy női hang, mire rögtön megdermedtem. – Láthatod, voltunk nálatok látogatóban! El akartam húzni a kezemet, de Aaron összefogta, vasmarkába zárta őket. Nem engedett látnom valamit, pedig a sejtelem már megszületett rejtegetnek

bennem. előlem,

de

Éreztem, éreztem

hogy Aaron

valami

szörnyűséget

néma

könyörgését.

Egyfolytában Naomy járt a fejemben, de abbahagytam a küzdelmet. Megbíztam a férjemben. – Azonnal enged őt el! – sziszegte Cade, amiből tudtam, hogy félelmeim beigazolódtak. – Cade? – Naomy angyali hangjára megdermedtem, s még szorosabban bújtam a széles háthoz. – Kérlek, kérlek! – könyörögtem Aaronnak, pedig tudtam, hogy ezzel csak megnehezítem a tusáját. De nem bírtam megállni. Látnom kellett, mi folyik körülöttem. – Aaron, kérlek! Nem eresztett. Hosszú percek teltek el néma mozdulatlanságban, míg én szerelmesen simultam hozzá, s vártam tovább. Hallgattam Millamair dallamos hangját, negédes fenyegetését, s Aaron gyűlölete immár átszállt az én vállamra is. – Miért hoztátok ide a gyereket? – kérdezte Axian, mire Millamair bájosan felkacagott. – Ne idegeskedj, Axian! A kis Naomyval egészen remekül összebarátkoztunk. Megígértem neki, hogy elhozom a szüleihez, és így is tettem. Az őrá felügyelőket pedig hazaküldtem – Nem kell izgulnod!

- 293 -

– Megbeszéltük, hogy békén hagyjuk őt, míg ki nem fejlődik rendesen! – folytatta a faggatózást immár Odyssey is, s hangjából sütött a kétkedés. Millamair ügyet sem vetve rájuk, továbbra is Aaronhoz beszélt, aki lassan kiengedte kezeimet markai közül. Kicsit megdörzsöltem őket, mert sajogtak úgy, mint a nyakam, aztán előléptem a takarásból. Naomy gyönyörű volt, rengeteget nőtt, mióta nem láttam. Inkább nézett ki kisiskolásnak, mint alig egy évesnek. És az én gyönyörűségem ott csücsült Millamair ölében, karjait felém nyújtva. – Anya! – suttogta sírósan, mire már indultam volna érte, de Aaron visszatartón átfogta a vállamat. A félelem átjárta minden egyes porcikámat, ami bizonyította számomra, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit rettegéssel töltött el a látvány. A szemem sarkából láttam, ahogy Cade ugrásra készen várja a pillanatot, hogy ráronthasson az átkozott nőre. Millamair káprázatosan festett földig érő vörös ruhájában, mely kiemelte karcsú alakját, valamint a hátára omló fehér haját. Mandulavágású szemei hidegen figyeltek, míg érzéki ajka könnyed mosolyra húzódott. – Emily! Tüneményes kislányod van! – mondta behízelgő hangon, én pedig éreztem, ahogy a méreg fekete folyamként eláraszt belülről. – Mit akarsz? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra. – Csak kíváncsi vagyok. – Mire? – Arra, hogy a lányotoknak vajon valóban csak annyi képessége van, hogy megszüntesse a fájdalmat, és begyógyítsa az emberi sebeket?! Tudni akarom, mi rejtőzik még ebben a csöppnyi testben! – jelentette ki határozottan. Úgy nézett ki, mint egy toporzékoló kisgyerek. Aaron megmarkolta a vállamat, de nem tudtam eldönteni, vajon engem akart visszafogni,

- 294 -

vagy önmagát akarta megfékezni. Dewayne előrébb lépett, hogy közelebb kerüljön Naomyhoz. – A gyereket hagynunk kell fejlődni, hogy lássuk, mire képes! – mondta türelmesen Axian, s hangja kissé megnyugtatott. – Nem akarok tovább várni! – vágta vissza Millamair, letette Naomyt a földre, de a kezét nem engedte el. – Csak egy kísérlet! Aztán mehetnek is! Összenéztünk Aaronnal. Láttam az arcán az értetlenséget. Nem értettük, mire akar Millamair kilyukadni, de nem is volt időnk átgondolni. A fehér nő elengedte Naomy kezét, majd elindult Cade felé. Nem mertünk megmozdulni, Naomy sem jött oda hozzám, nem is vártam. Millamairt figyeltük, aki odalépett Cade-hez, majd kacéran a karjai közé fészkelte magát. Végigsimította márványsimaságú arcát, másik kezével pedig kemény mellkasát. Cade el akart húzódni, de meggondolta magát, s szoborrá dermedve tűrte a nem kívánt közeledést. Még mindig nem értettem. Millamair ajka vészesen közel volt Cade-éhez, s ekkor Naomy előrébb lépett egyet. Máskor kedves arca most feldúltan figyelte a jelenetet, ahogy az ő vámpírjának a karjában egy másik nő van. Millamair nem figyelt rá, ajkait Cade-ére tapasztotta. Egy pillanatig néma csend borult a környékre, mintha megállt volna az idő körülöttünk. A levelek sem mozdultak. Aztán váratlanul fülsiketítő robbanás hallatszott, ami kirepítette a Tanácsnőt Cade karjai közül. Naomy elégedett tekintettel szemlélte, ahogy Millamair átrepülve a tisztáson nekiütközik egy hatalmas sziklának, ami darabokra hullik a becsapódástól. Odyssey és Axian a szemöldöküket felvonva, az állukat szedegették a földről döbbenetükben. Cade meglepődött ugyan, de azért elégedett-boldog mosollyal zárta a karjaiba a kislányomat. Aaron

- 295 -

tekintete még mindig zavaróan sötét volt, de a büszke mosoly arcán elárulta, hogy valóban ő az. – Ez nagyon ügyes volt! – törte meg Dewayne a csendet vigyorogva. Látszott rajta, hogy előre tudta, mit fog tenni Naomy. Talán még korábban, mint ő maga. Hangos

morajlás hallatszott a

sziklatörmelékek

felől,

mire

mindannyian arra kaptuk a fejünket. Millamair ördögi mosollyal ajkain áttörte magát a törmelékek közül, majd kecsesen, mintha egy kifutón lépkedne elindult felénk.

- 296 -

27. ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ

Axian

csodálkozása

határtalan

volt,

s

végre

Odyssey

nagyképűsége is csorbult kissé. – Nem hat rá a képességem! – jegyezte meg ámulva Axian, mire Odyssey a szemét forgatta. – Ez nem olyan meglepő, ha figyelembe veszed, hogy az anyját is hidegen hagyja a képességünk! – Nem, nem érted! – legyintette le türelmetlenül a társát Axian, s a szemét továbbra is Naomyn tartotta. – Ahogy ideértem, leblokkoltam mindenkit, kivéve a gondolatolvasót, mivel úgy gondoltam, azzal nem zavarnak sok vizet! Még Emilynek is van olyan képessége, amit le tudok állítani. – És vajon mi volna az? – kérdezte Odyssey kétkedve, s hitetlenkedése határozottan sértette Axiant.

- 297 -

Millamair lassan közelített felénk. Nem lehetett megállapítani, vajon meg akarta-e torolni az iménti ’sértést’?! Bokáig érő, fehér haja kísérteties köpönyegként lobogott utána a szélben. Társai folytatták a civódást, felhőtlen légkört teremtve ezzel a tisztásnak ezen oldalán. – Az időjárás, természetesen! – válaszolta Axian leereszkedőn, majd csúfondáros vigyort küldött Odyssey felé. – Vagy nem vetted észre, hogy mindvégig sütött a nap, pedig Emilynek néhányszor kicsúszott az irányítás a kezei közül?! Eddig fel sem tűnt, de valóban. Ahogy ellenőriztem rájöttem, hogy még egy apró fuvallatot sem tudok elővarázsolni. Különös érzés volt. Millamair már csak ötvenméternyire lehetett tőlünk, mikor Odyssey váratlanul odafordult Axianhez. – Add vissza nekik! – követelte erőszakosan, mintha eddig tétovázott volna valamiben, amit hirtelen eldöntött magában. Axian habozott, mire gyorsan folytatta. – Te is tudod, hogy mennyire jól ismerem a nőket. Millamair nem fogja annyiban hagyni a dolgot, tudom! – Miért nem? – kérdeztem, s valóban nem értettem. A naivitásomon Odyssey jót nevetett, sötét arcából elővillantak hófehér fogai. – Cade miatt. Mindig is vonzotta, mivel érdekes a számára, hogy félig vámpír félig angyal. Persze, férfiként is tetszik neki, de eleinte nem ez motiválta. Amikor Emmaline-nel összekerültek, Millamair szorgalmazta, hogy hagyjuk élni az életüket. Aztán a lány meghalt, és már megfordult a fejében a gondolat, hogy felkeresse, azonban akkor már megvolt Naomy. – Akkor ezért jött ide? Hogy véget vessen a kálváriájának? – kérdezte Dewayne csodálkozva, de a választ már nem hallotta. Nem is figyelt oda. Onnan, ahol én álltam is lehetett látni, hogy furcsa köd ereszkedett a szemére. Közben éreztük, hogy Axian blokkja megszűnt, s végre mindenki ura a képességeinek. Dewayne

- 298 -

zöld szemei haragosan villantak Millamair felé, aki már csupán tízméternyire volt tőlünk. Fehér szemeit nem vette le Naomyról, aki fáradtan pihent Cade karjaiban. Kifárasztotta az iménti produkciója. – Nem – folytatta Odyssey. – Azért jött, hogy Naomy erejét felmérje. Tisztában van vele, és tetszik neki a gondolat, hogy egy napon összecsapnak. – Cade-ért? – kíváncsiskodott Axian, s hirtelen úgy tűnt, remekül szórakozik a feltételezésen. – Nem feltétlenül csak érte! Hanem egyáltalán... – kis szünetet tartott, majd hatásosan befejezte. – Naomy lett a versenytársa. Dühömben egy légörvény kiszabadult az akaratomból, egyenesen Millamair felé tartott. A nő rám villantotta fehér szemeit, de már késő volt bármire gondolnia. Az apró hurrikánom magával ragadta, visszaröpítette, majd keményen belevágta a törmelékek közé. Éreztem Odyssey és Axian rosszalló tekintetét, de nem foglalkoztam velük. Cade-hez léptem, s a karomba zártam a kislányomat, akinek egész teste remegett. Iszonyú fáradtságot éreztem egyébként rózsaszín aurájában. Aaron felé fordultam, s összeszorult szívvel vettem tudomásul a még mindig ónixfényben csillogó szemeit. – Mehetnénk végre? – kérdeztem csöndesen, mire bólintott. Rengeteg megválaszolatlan kérdést hagytunk magunk mögött. Például hogyhogy Odyssey úgy beszélt magáról, mintha ő is a Tanács tagja lenne? Vagy éppen hol tartózkodik jelenleg Brahow? Megtorolja a Tanács Charnett szenvedélyes, felelőtlen viselkedését, vagy retteghetünk az újabb felbukkanásától? Mi történik Aaronnal, ha még egyszer összetalálkozik Charnettel? Megráztam a fejem. Nem akartam most ezzel foglalkozni. Minden vágyam volt biztonságban tudni a lányomat, és hozzábújni Aaronom széles mellkasához. Lassan odasétáltam hozzá, miközben szorosan

- 299 -

tartottam Naomyt, aki időközben elpilledt. Már nem érzékelte a külvilágot. Elégedett volt, a rémülete pedig múlóban. – És ti? Kinek az oldalán álltok? – kérdezte Aaron jéghidegen csengő hangon. Soha nem hallottam ennél ridegebben beszélni bárkivel. – Most a tiéteken – felelte egyszerű őszinteséggel Axian. – És mi lesz, ha Naomy felnő? – érdeklődött Cade, aki mindeddig némán hallgatta az elméleteket. – Ezt akkor kell megkérdezned! – felelte Odyssey, mire újra eszembe jutott a kérdés, miszerint úgy beszél, mintha Tag lenne. – Túl sokan tudnak róla. Még a vérszívó Crianna is be van avatva, ami nem biztos, hogy pozitívum. Bizonyára jelentkezni fog, hiszen adósai vagytok! – Nem számít! Millamair-t pedig tartsd távol, vagy addig röptetem itt a mezőn, míg már nem marad teste ezen a földön! – sziszegtem Odyssey felé. Valamiért úgy éreztem, hogy Charnett hibájával ő lett a Tanács vezére. Talán butaság, mivel Dewayne sem reagált a gondolatomra. Nem törődtem ezzel sem. Haza akartam menni a családom minden egyes tagjával. – Még találkozunk, Lélekőr! – ígérte veszedelmes hangon Odyssey, mire azonnal éreztem Aaron védelmező karját a vállamon.Büszkén kihúztam magam, s rámosolyogtam a Tanács tagjaira. – Győzzük kivárni! Elindultunk gyalogosan, Fogalmam sem volt hol vagyunk, de nem is érdekelt. Éreztem a békességet. Még Millamair felől sem érzékeltem rosszindulatot. Valószínűleg Odyssey képessége őrá nem volt olyannyira közömbös hatással, mint rám. Elégedetten mosolyogtam, ahogy átvágtunk a fenyvesen, a karomban Naomy békésen szendergett.

- 300 -

Dewayne nagy örömére Angie öt perccel később csatlakozott hozzánk, így ők összebújva lemaradtak. Hallottam Angie néhány „hű” és „oh”, valamint „nahát”-ját, amik a történtek ecsetelésére bújt elő ajkaiból. Dewayne igyekezett nem kiszínezni az eseményeket, mégis különösen hatott az ő szájából a „megmentettem” és az „elhajítottam”, pedig nem is történt harc. Hacsak nem sikeredett kikerekítenie a Naomy-val történteket. Cade szótlanul caplatott mellettünk. Márványarcáról semmit nem tudtam leolvasni. Mit nem adtam volna abban a pillanatban, ha visszakapom a gondolatolvasói képességemet?! Cade-é viszont működhetett irányomban, mivel hirtelen rám nézett. Megbántottboldog tekintettel végre elmosolyodott, mire megkönnyebbültem. Mintha elfújta volna a gombócot, mi eddig fojtogatott. Több órára volt szükség, mire hazaértünk. Aaron végig hallgatásba burkolózott, s elutasította, mikor Cade javasolta, hogy ő vigye Naomy-t helyettem. Hideg hangjára összerezzentem. Gyorsan Cade karjaiba nyomtam a lányunkat, majd visszafordultam Aaronhoz. Fekete szemei félelmetesen villogtak, úgy tűnt, mintha vívódna belülről. Bizalommal léptem felé, félelem nélkül kézen fogtam, aztán elsétáltunk a McDean nyaraló mögötti kertbe. Hatalmas tölgyfa pompázott a sziklakert közepén, mely előtt kedves pad várt ránk, mint valami ódivatú filmben. Mégsem ültünk rá. Aaron a fa széles törzsének támasztotta a fejét, s úgy beszélt hozzám, nem kívánt szavakat. –

Annyira

sajnálom!

Gyorsabbnak

kellett

volna

lennem.

Okosabbnak. Végig éreztem, amikor elmentünk a Tanács elé Angievel, hogy nem mondasz igazat. Láttam a szemedben a félelmet, mégis elhagytalak. Aztán hagytam, hogy az a vadállat magával vigyen... – elhallgatott, de könyörgőn rám nézett.

- 301 -

Ónixszemeiben fellángolt a gyűlölet, én pedig hirtelen rettegni kezdtem a véglegességüktől. Szerettem volna megvigasztalni, rá akartam parancsolni, hogy vessen véget az önostorozásának, de nem tudtam, mit mondjak. Felemeltem

a

kezem,

hogy

megérintsem.

Biztosítsam

a

szerelmemről, s arról, hogy végre mindennek vége, de nem akartam hazudni neki. A kezem visszahanyatlott a testem mellé, s kezeim ökölbe szorultak. Végül én kezdtem könyörögni neki. – Aaron, én is tudom, hogy nincs vége! Tisztában vagyok vele, hogy annyi időnk van, míg Naomy eléri a végleges fejlődését. – odaléptem mellé a fához, s a törzsének támasztva a fejem, úgy néztem rá könnyim fátyla mögül. – Bármivel szembe tudok nézni, ha magam mellett tudhatlak. Nélküled nem létezem, te is tudod! – Tudom, és sajnálom! – Ne tedd! Jól érzem így magam. Bár nem vagyok a legtökéletesebb, nekem mégis jó így. Nem akarom, hogy szomorú légy miattam! Nem akarom, hogy a gyűlölet benned éljen a gyengeségem miatt! Én... – Igen? – Én csak azt akarom, hogy szeress! – suttogtam csöndesen, s egy könnycsepp kiszabadult a szememből. Bosszúsan le akartam törölni, de megelőzött. Gondolat-gyorsan ott termett előttem, s tökéletes ajkával lecsókolta a sós nedvet. Lehunyta szemeit, de közben nem eresztett, mintha magába akarta volna vésni a könnyem ízét. – Szeretlek! – mondta határozottan, érzéssel. Végre kinyitotta a szemeit, amelyek végre nem sötéten, ámbár nem is topázárnyalatban pompáztak. A kettő érdekes keveréke volt, s huncut fény varázsolta csillogóvá. – És igenis a legtökéletesebb vagy...a számomra! Elmosolyodtam, boldogan. Olyannyira boldogan, hogy talán kilométerekre sikerült ontanom magamból az érzést. Aaron karjai

- 302 -

átöleltek. Szorosan tartott a derekamnál, én pedig hangosan felkacagtam, míg körbelendített a levegőben. – Ígérd meg nekem! – kértem, mikor abbahagyta a röptetésem. – Mit? – kérdezte értetlenül, s határozottan kezdett hasonlítani önmagára. Kezével végigsimított a gerincemen, melyre puhán hullott fenékig érő hajam. Elakadt a lélegzetem, s azon tűnődtem, vajon meg fogome szokni valaha az érintését, vagy a testem reakcióját rá. – Azt, hogy többé nem okolod magad! – elhallgatott, kétségbeesetten folytattam. – Ígérd meg! Nem élhet miattam gyűlölet a lelkedben. Nézd meg, mit tett veled ez az érzés! Nem ér semmi ilyen sokat! – Te igen! – szúrta közbe, de én figyelembe sem véve folytattam. – És Charnett nem érdemel ekkora győzelmet! – Kérlek! – szisszent fel fájdalmasan, s éreztem, ahogy a teste görcsbe rándul. Karjain kidagadtak az izmok, ahogy megfeszítette őket. – Ne ejtsd ki a nevét a szádon! Szemei ijesztően feketék kezdtek lenni újra, én pedig hirtelen nem tudtam mit tenni. Megcsókoltam. Beleadtam mindazt a fájdalmat, amit éreztem látván a szenvedését. És mindazt a végtelen, gyönyörű szerelmet, ami éltetett, pulzált az ereimben a vérem helyett, s könnyként folyt végig az arcomon. Ez volt az, amitől más voltam a többiektől. Érzelem voltam. Egyetlen szerelem. Mikor elváltunk, kerestem a tekintetét. Arcán az olyannyira imádott mosoly terült szét, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Soha nem válunk el többé! – ígérte gyötrődve, miközben a tenyerébe zárta az arcomat. – Együtt maradunk örökkön örökké! – Morc szőke – súgtam kedvesen, mire nevetett csöndesen. Lehelete az ajkaim csiklandozta. – Örökkön örökké!

- 303 -

TARTALOM 1.

A első találkozás

5.

2.

Barátkozás

15.

3.

Különös álom

24.

4.

Mercedes mérge

33.

5.

Áruló szerelmi jeleim

40.

6.

Titkok és válaszok

50.

7.

McDeanék tisztása

60.

8.

Lélekfalók

73.

9.

Aaron nélkül

83.

10. Dewayne négy napja

86.

11. Testvérlelkek

103.

12. Végzetes első bál

112.

13. A leszámolás

123.

14. Emily 15. Angyallá

129. változni fájdalmas és

dolog

csodálatos 142.

16. Odyssey képessége

157.

17. A vihar

166.

18. Mrs. Aaron McDean

174.

19. Egy angyal halála 1. rész

188.

20. Egy angyal halála 2. rész

200.

21. Lélekőr

213.

22. Vámpírok

226.

23. A Tanács

245.

24. Áldott teher

258..

25. Blacksmith visszatérése

267..

26. A végső leszámolás

280..

27. Örökkön örökké

295.

- 304 -

- 305 -