Modern Filológiai Közlemények 2002. IVévfolyam , 2. szám
123
a ritm us, kép, forma és hangzás megtisztító valóságán kívül. M indem ellett Egri Péternek arra is volt energiája, hogy a tanítványok angolságát művelje, csiszolja és javítsa, személyében az oktató és az esztéta sohasem különült el igazán egymástól. T udós-tanár volt a kifejezés legnemesebb értelm ében. Tizenhat könyvet és közel háromszáz tanulm ányt, cikket írt, amelyek jó része összehasonlító szem pontú, és az értékek sokféleségének izgalmas vilá gába kalauzolja olvasóját. H atalm as tudásanyagra támaszkodó, igényes és eredeti elemzéseikben m unkái összetett problém ákat vernek fel, s további keresésre ösztönöznek. Egri Péter sosem a tudós magaslatáról beszélt másokkal, hanem m int egyenrangúakkal, tiszteletben tartva méltóságukat. Természetes gesztussal segített, ha csak tehette, készségesen adott tanácsait pedig a szelíden árnyalt hum or áldásos vértezetével erősítette meg. A társasága valahogy megújította az em bert: megerősítette abban, hogy mire képes és m it akar. Rendelkezett azzal a rendkívüli tulajdonsággal is, hogy m inden körülmények között nyu godt, derűs és barátságos m aradt. Súlyos betegsége tudatában sem elsősor ban önmagával foglalkozott, nem engedte közel magához a halál gondola tát. U tolsó hozzám intézett sorait egy színes, vidám képeslapra írta. Az itt következő, diktafonra vett beszélgetést 2001 decem berében, közel gő 70. születésnapja alkalmából készítettem Egri Péterrel. N yom tatásban megjelenését sajnos m ár nem érhette meg: 2002. szeptember 15-én elhunyt. Tanár-diák, majd kollégák közötti kapcsolatunk sok éve alatt megfigyeltem, hogy Shakespeare egyik szonettjét különösen szerette, többször írt róla, s élményszámba m ent hallgatni, ahogyan felolvasta. A 18. szonett ez, mely nek következő sora m ost különösen jelentésteli: „N or shall D eath brag thou w ander’st in his shade” (Szabó Lőrinc örök szép fordításában: „ne m ondja Halál, hogy rád árnya hull”) . Egri Péter emlékezete nekünk, a tanítványok nak, kollégáknak és barátoknak az alkotó, tartalm as és felemelő példaadásra képes életről szól. N em vesztettük el, velünk marad.
r
Értékek és formák K u r d i M á r ia b e s z é lg e t é s e E g r i P é t e r r e l 70. s z ü l e t é s n a p j a a lk a lm á b ó l K .M : Beszélgetésünkre az ad alkalmat, hogy Egri P éter egyetemi tanár, iro dalomtörténész 2002-ben tölti be 70. életévét. Széles körű, eddig 16 könyvet és több száz cikket eredményező munkásságának egyik megkülönböztető vonása, hogy az irodalm at rendszerint a többi művészeti ágra való kitekin téssel, azokkal párhuzam ba állítva vizsgálja. M ennyiben járult hozzá ennek a sajátos komparatív szemléletnek a kialakulásához az a szellemi környezet, amelyben nevelkedett?
124
Kurdi M ária
E.P: Számos olyan tanárom volt, akire szívesen emlékezem, és ha rövid szemlét tartok, és elősorolom, hogy kitől m it tanultam , eleve bocsánatot kérve azoktól, akiket kihagyok, akkor a következőképpen válaszolhatok a kérdésre. Az első tanári arc zongoratanárnőm nek a profilja, többnyire oldal ról láttam , m ert mellettem ült, H erz Lilinek hívták. Nyolc éves koromban kezdtem zongorázni tanulni tőle, és tizennyolc éves koromig tanított. Ami módszerében megragadott, és ami a zene szeretetét egy életre elültette ben nem, az volt, hogy száraz didaktikai okfejtés helyett mindig eljátszotta a m ű vet, amelyet meg akart tanítani. Egy Bach prelúdium ot, egy M ozart szoná tát, egy Beethoven szonátát, egy Bartók darabot, olyan szépen és megragadóan, ahogy egy jelentős művésznek induló tanáregyéniség teszi. Azóta is naponta több órát foglalkozom zenével - m ost m ár kevésbé és ritkábban játszom, de hallgatok zenét, és az irodalom m al összefüggésben, összehason lító irodalmi szinten tanítok olyan tém ákat, amelyeknek az egyik ága a zene. A középiskolát Budapesten, a Vörösmarty Gimnáziumban végeztem. Négy olyan tan árt említek meg, akitől valami m aradandót, jelentősét kaptam, de mindegyiktől m ást, másképp fontosat. Az egyik Stephanides Éva, aki akkor a Vörösm arty Gimnáziumban angolt tanított, anyanyelvi fokon, szinten és kiejtéssel, és aki a nyelv szeretetén kívül a kultúra szeretetét is közvetítette, az angol kultúráét, amelyet a nyelv hordoz. Olyan szépen beszélt angolul, olyan szép volt a kiejtésén kívül az intonációja is, hogy a nyelv zenéjének szeretetét valamennyiünkbe belétáplálta, és valószínűleg akkor csodálkoz tam rá először arra, hogy mennyivel gazdagabb az angol nyelv hanglejtése annál, m int am it a fonetikai könyvekben előforduló intonációs m inták m u ta tn á . A másik tanár, szintén a Vörösmartyból, M árki János volt. O Stepha nides Évától vette át az osztályt, m ert Éva átkerült az egyetemre, az ELTÉre, ahol később voltam olyan szerencsés, hogy megint járhattam az óráira. A Vörösmatyban M árki folytatta, am it Stephanides elkezdett. Tőle az angol nyelv és nyelvtan szeretetén túl az irodalom analitikus szemléletét tanultam meg. H ihetetlen energiával tu d o tt tanítani, tudta m egm utatni azt, ami egy irodalmi m űben fontos, tudta összefüggésekbe állítani a műveket, és tanított bennünket látni, olvasni, az irodalom ról gondolkodni. Másik, még mindig Vörösmartysta tanárom M endlich Alajos rajztanár és festőművész volt, aki, ha tu d o tt valahol egy kiállításról, vette magának a fáradságot és elvitte az osztályt. Máig emlékszem egy tárlatra az Erzsébet téri kioszkban, s arra, hogy nekem földbe gyökerezett a lábam , am ikor úgy éreztem, hogy nemcsak a kioszkba léptem be, hanem azokba a képekbe is, amelyeket ott kiállítottak, s hogy az a világ az én világom, hogy színekből és formákból fel lehet építeni egy zárt világot, amely az enyém, amely azóta is az enyém. Összehasonlító óráimon ezt is kamatoztattam. M egemlítem még Kokits Zsigmond nevét, aki fizikatanárom volt. Én nem voltam kiemelkedően jó fizikus, csak ezt Kokits tanár ú r nem vette észre; kitűnően magyarázott, logikusan fejtegette azt, amit éppen előadott, és elő szeretettel faggatott aztán engem a következő órán. Úgy látszik, megelége
Modern Filológiai Közlemények 2002. I V évfolyam, 2. szám
125
désére szabatosan tudtam visszaadni, amit m ondott, anélkül, hogy a tárgy különösebben lekötötte volna érdeklődésemet, és anélkül, hogy ebbe az irányba mozdultam volna el. K okitsot azért is em lítem, m ert egyszer elvitt bennünket a fizikai szertárba. Valamilyen elemi kísérletet végeztünk, ha jól emlékszem, lejtőre kellett golyókat helyezni, és a golyóknak a gyorsulását vizsgálni. Engem a golyók gyorsulásánál őszintén szólva jobban érdekelt, hogy a golyók ezüstös fénnyel csillognak, s hogy a lejtő alján koccannak, kocódnak. Egyszer csak sötét árnyékot éreztem tarkóm on. Ilyet csak Kokits tanár ú r tudott vetni a Vörösm arty Gim náziumban: töm ör volt, sűrű és sú lyos. Valóban ő állt mögöttem , és szúrósan szigorú szemmel, bár játékos m o sollyal szája szögletében, megkérdezte, m egm értem -e a levegő nedvességtartalm át. Bevallottam, hogy nem . Eszembe sem jutott, s nem is volt mivel. Kokits többet nem szólt, odébb lépett - a kérdés jelképes volt, látta rajtam , hogy m egértettem , m iért tette fel. Természetesen a gyorsulás vizsgálatához abban a poros szertárban nem volt nélkülözhetetlen a levegő nedvességtar talm ának megmérése, de máig emlékszem a kérdésre, és ha valamilyen m unkába fogok, akkor néha szoktam m ondani m agam nak, hogy „Kokits.” Ez olyankor azt jelenti, hogy előre össze kell gyűjteni mindazokat az ada tokat és eszközöket, amelyeket esetleg majd használok, m ert az em ber soha nem tudhatja, mi m indenre lehet szüksége. Amiről pedig biztosan tudja, hogy szüksége lesz rá, azt legjobb, ha előre a keze ügyében tudja. Elméleti kísérlethez másodlagosnak tűnő tényezőket is figyelembe kell venni. Kokits erre tanított bennünket. K .M : Kik voltak azok a mesterei, akik szellemileg leginkább hatottak Ö nre, s akiktől a legm aradandóbb ösztönzést kapta? E.P: Amikor egyetemre kerültem, továbbra is szerencsésnek m ondhattam m agam at, jó tanáraim voltak. Esztétikát Lukács Györgytől tanulhattam , akinek éveken keresztül személyes tanítványa is voltam, lakására feljártam, készülő munkáim at m egm utattam neki. Zeneesztétikát Ujfalussy Józseftől tanultam , eleinte a rádión keresztül. Előadásait diákkorom óta m indm áig hallgatom , és igyekeztem ellesni tőle, hogyan lehet egy műről úgy beszélni, hogy - bár az elemzés óhatatlanul szétbontja a közvetlen műélményt, hiszen az általánosítás bizonyos fokú absztrakciót tételez fel - végül visszatérjünk a m űhöz. így, ha az elemzést megfelelőképpen vezeti az ember, akkor a m űél mény megszabadul a szikár és száraz absztrakciótól. Ujfalussy tanár úrtól azt is m egtanultam , később m ár beszélgetve is vele, hogy az analízis u tán az em ber nemcsak jobban érti, hanem jobban is hallja a művet. Én is próbá lok úgy tanítani, hogy az elemzés után a hallgató ne csak jobban értse, am it olvasott, hanem többet is lásson meg képekből, szóképekből, többet is hall jon meg a versből, m int előtte. Bóka Lászlótól a m odern magyar irodalom történetén kívül stílust és stilisztikát tanultam , Kardos Lászlótól világirodaimat, Fülep Lajostól pedig
126
Kurdi Mária
valamit, am iről egy kicsit részletesebben szeretnék beszélni. Temészetesen m űvészettörténetet, de egy olyan m űvészettörténeti szemléletet, amelyet azt hiszem, számos más művészeti ág esetében is hasznosítani lehet. Fülep La jost egyszer egy előadás tartására hívtam meg az egyetemre, azzal a kérés sel, hogy beszéljen érdeklődő hallgatóknak és fiatal tanársegédeknek, aspi ránsoknak, akik közül az egyik én voltam, a m odern művészet problémáiról. Valamikor 1955 táján tö rtén h etett ez. Felhívtam telefonon Fülep Lajost, és m egkértem , tiszteljen m eg bennünket azzal, hogy a tém áról előadást tart. Fülep nem hessentette el az invitációt, barátságosan igent m ondott és meg is jelent a megbeszélt időpontban. Előadását felajzott várakozás előzte meg. A színültig telt, zsongó terem szempillantás alatt, varázsütésre elnémult, ami kor Fülep Lajos szólásra em elkedett. „Meleg van”, m ondta Fülep, „nyissa nak ajtót, ablakot” . Kinyitottuk. „H uzat van”, vélte Fülep, és kis sapkát tett a fejére. „Csukják be az ajtót s ablakot.” Becsuktuk. „M egint meleg van”, panaszolta Fülep, és levette sapkáját. „M iért nem nyitják ki az ablakot?” M egtörtént. „Zaj van”, állapította meg Fülep, és eltette sapkáját. Sajnáltuk, hogy hangosan kell beszélnie, de örültünk, hogy kedvére állítottuk be a hőfokot, s vártuk előadását a m odern művészet irányairól. „Ki látott m ár fűszálat?” kérdezte Fülep. A közönség nem értette a kérdést és nem válaszolt. „Senki sem látott még fűszálat?” tudakolta Fülep kissé megemelt hangon. Csend. „Tegye fel a kezét, aki életében valaha is látott fűszálat!” sürgetett bennünket. H angja annyira nyomatékos volt, hogy kény telen-kelletlen, előbb néhányan, aztán mindnyájan engedtünk az unszolás nak. „M ilyen h át a fűszál?” m utato tt rá Fülep találom ra valakire. A fiú riad tan felugrott és ijedten hadarni kezdett: „A fűszál olyan növény, amely ...” „Rossz, üljön le”, csapott le Fülep. A levegőbe em elt karok, kezek erdeje m egingott, megritkult. „S maga szerint?” pécézett ki Fülep egy másik hall gatót, aki elfelejtette levenni a kezét. A lány felkelt és tétován rákezdte: „A fű szál olyan fajta ...” „Rossz, elég!” intette le Fülep őt is. M inden kéz eltűnt a levegőből. „Szóval senki sem látott maguk közül fűszálat”, vonta le a követ keztetést Fülep. A közönség eddig egyenes derékkal ült, m int irtás után az utánpótlásra nevelt fiatal szálerdő. M ost megmozdult, felbolydult, hajladoz ni kezdett, felborzolódott. Erezte, hogy provokálják. M indenki rám nézett. Én hívtam m eg az előadót. Feltettem a kezem, s Fülep felszólított. Feláll tam. Aki a m ondatot fűszállal kezdi, annak vége, gondoltam, tehát mást kell m ondanom . „Elhagylak, / m int cseppet a felhő, / holt őzet az erdő.” Fülep nem tett úgy, m intha ism erné a szöveget. N em is ism erhette, egy barátom feleségéből szakította ki e három sort a kényszerű szakítás váratlan fájdalma. „Szép”, m ondta Fülep. „M iért szép?” kérdezte. „Az érzés”, kockáztattam meg, „m egkapja érzéki egyenértékét, hallhatóvá válik rím ben és ritm usban. Lassú léptű spondeust gyors anapesztus követ a m ásodik sorban, és újra a harm adikban. Az utolsó szótag m indkettőben m agára m arad. Az ismétlés sokszoroz, hatványoz, felfokoz. Ugyanakkor a fájdalom láthatóvá is lesz a kettős hasonlatban. Rendszerint a kisebbik egység hagyja el a nagyobbikat;
Modern Filológiai Közlemények 2002. I V évfolyam, 2. szám
127
itt fordítva történik, a cseppet hagyja el a felhő, az őzet az erdő. A szakító válik, de az elválás neki fáj. Vagy mindkettőnek. A két fél helyet is cserélhet, hiszen m indkettő védelmet adott a másiknak, s m ost mindkettő védtelen. A csepp kimondatlanul is felidézi a könnycseppet, az őz halott. N em védi sem lomb, sem bokor. N em öleli körül sem avar, sem fű. A verset festő írta.” Fülep Lajos bólintott. „A m odern művészet irányairól majd egy másik alka lommal beszélgetünk,” m ondta. „Addig figyeljenek a fűszálakra.” A festő nem fogalmakban lát, és nem nevezi néven a látványt. Az író ter mészetesen nem hagyhatja el a nyelv közegét, am ikor képet alkot. H acsak nem kettős vagy többszörös tehetség, m int M ichelangelo, vagy Blake, vagy Kassák. N em lehet festő, csupán festői. Az is csak képes értelemben. M ű nem enként, műfajonként, korok, irányzatok és személyes hajlam szerint más-más módon. D e hogy tanítani így is lehet, hogy valószínűleg így is kell, hogy lásson is valamit a hallgató, hogy meglássa a fűszálat a képen, hogy képként lássa a fűszálat ha sétál, ezt az igényt Fülep ébresztette vagy nevelte fel bennünk. A magam m ódján és módszerével erre azóta én is törekszem. A művészeti ágakat a tágabb értelem ben vett összehasonlító irodalom koor dinátái szerint igyekszem egybevetni. A kiindulás és a célpont az irodalom. A festészeti és zenei párhuzam oknak az a szerepük, hogy általuk az elemző szeme érzékenyebben nyíljék rá az irodalmi képek vizuális értékeire, illetve, hogy jobban, teljesebben és tagoltabban hallja a verset s általában az irodal mi szöveget. Ugyanakkor az irodalmi alkotás intellektuális rétege egy-egy festm ény vagy fuga szellemi vetületét is segít magyarázó fénybe állítani. H a m ár mestereimet sorolom, hozzáteszem, hogy az 1960-as években fia tal tanársegédként a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen abban a szerencsében volt részem, hogy Országh László volt a tanszékvezetőm. Tőle filológiát tanultam . K em ény iskola volt a debreceni: Országh abból indult ki, hogy az oktató ne tudjon kevesebbet, m int a szigorlatozó hallgató, és ezért végigzavarta m unkatársait a teljes anyagon. Az angol és amerikai iro dalom egész történetén, de a történelm en is, a leíró nyelvtanon is, a nyelvtörténeten is. Irodalm árnak nyelvet is kellett tanítania, szakosok és nem szakosok számára egyaránt. Életem nek ez a szakasza eltartott vagy nyolc évig: párhuzam osan három tárgyból kellett készülnöm, éjfélig vagy hajnalig. D e m egérte, m ert olyan iskola volt, amelyhez foghatót M agyarországon nem lehetett találni, s nem hiszem, hogy külföldön is sok helyen. N em is m űvelhető ma m ár az osztatlan filológia; Országh maga még művelte, és a hozzá közel álló kollégáktól ugyanezt követelte meg. K .M : Hol kezdett el dolgozni egyetemi tanulm ányainak elvégzése után? E.P: Először aspiráns lettem az ELTE XX. századi magyar irodalom tör téneti tanszékén, ahol Bóka László egyengette utam at, de nem annyira ve zette érdeklődésemet, m int inkább engedte kibontakozni. Eleinte a komi kum elméletével, történetével foglalkoztam, különösen M olnár Ferenccel és
128
Kurdi Mária
Karinthy Frigyessel, akiket később is szívesen idéztem megvilágító példa ként. Azután érdeklődésem más irányba fordult, és bölcsészdoktori értekezé semet József Attila költészetéről írtam . Később angol és amerikai témákkal kezdtem foglalkozni. Ami gondot okozott m int fiatal aspiránsnak, akárcsak m indenkinek, aki egy szakmát m agára vállal és tanít, az volt, hogy nincs más mód: részeket, egyes m űveket kell oktatni, egy-egy versszakot, verset kell megtanítani, ez azonban csak akkor válik érthetővé, hogyha valamilyen nagyobb összefüggésbe tudja az em ber beágyazni. M ondjuk, a verset egy korszakba, a korszakot egy életm űbe, az életművet egy irányzatba, az irány zatot egy évszázadba, a honi századot egy külföldi századba, azután az em ber m egérti, hogy ez is csak egy fejlődési szakasz, előzmények és következ mények nélkül felfoghatatlan, egészében pedig megragadhatatlan. Megtalálni a megfelelő egyensúlyt a rész és az egész között, amelyek sajnos vagy sze rencsére kölcsönösen feltételezik egymást, nem könnyű dolog, de ha az em ber komolyan kutat egy tém át, akkor óhatatlanul szembe kell ezzel néznie. Ez volt az egyetemen az első im pulzus, amely kezdősebességet adott. A XX. századi magyar irodalmi tanszéken rövid ideig m aradtam , ezalatt D éry T i borról írtam könyvet; ezt akkor nem volt szabad tenni. E nnek következté ben el is kerültem a tanszékről, nem kaphattam o tt a továbbiakban állást. M indenki csodálkozására, és leginkább saját elképedésemre, m úzeumban találtam m agamat, történetesen a Petőfi Irodalmi M úzeum ban, ahol igen jó társaság volt, más hajótöröttek is éltek, olvastak és írtak, dolgoztak ott. N e kem kellemes feladatom adódott: magyar verseket kellett gyűjtenem angol, francia és ném et fordításban, hogy idegen nyelven elkészüljön egy antoló gia, amely reprezentálja a magyar költészet fejlődését, és a tervek szerint ezt magyar festmények is m egtám ogatták volna, vagy tem atikai párhuzamok révén, vagy stilisztikai egyezések okán, vagy m indkettőnek a segítségével. A terv szép volt, az anyag gyűlt, végül azonban sem m i sem jelent meg, mivel kiderült, hogy a meglévő anyagból nem áll össze a kötet, fordíttatni kell, ehhez pedig pénz szükséges. Költségvetése erre a Petőfi Irodalmi M ú zeum nak nem volt. K.M : A debreceni K ossuth Lajos Tudományegyetemen folytatódik pá lyája, ezekről az időkről m ár beszéltünk Országh László tudósi személyisé gének felevenítésével. M ilyen volt a kapcsolata az ottani diákokkal és kollé gákkal? E.P: Én szerettem azt a hallgató-típust, amelyik D ebrecenben akkor volt, és talán mindm áig m egtalálható. Szerényebb tudással érkeztek, de kedve sebbek, hamvasabbak és biztosan szorgalmasabbak voltak, m int akik nagyobb kezdősebességgel, izmosabb önbizalommal, de nem ritkán elkényeztetve Budapestről m entek az E L T E -re. Amikor aztán elhagyták a K ossuth Lajos Tudományegyetemet, m ár nem tu d tak kevesebbet, m int a budapestiek. Ezt dokum entálni is lehet, m ert a M agyar Rádió Angol Szekciója Herskovits
Modern Filológiai Közlemények 2002. IV. évfolyam, 2. szám
129
Pál vezetésével rendezett egy kapcsolásos vetélkedőt 1970-ben, amelynek az egyik ágán a budapesti angol szakos hallgatók, a másikon a debreceniek voltak. A kérdéseket a rádió központjában ülő zsűri tette fel és értékelte, s a debreceniek nyertek. Az ilyen hallgatókat könnyű volt megszeretni, s lehe tett szeretni a Kiserdőt is, amely voltaképpen park volt tóval, a N agyerdőt méginkább, ahol vasárnaponként tucatjával lehetett látni angol szakos hall gatókat, akik könyvvel és szószedettel a kezükben járkáltak és tanulták a szavakat. Országh tanár ú r módszeréhez ugyanis hozzátartozott, hogy az első angol szakos szigorlatig tíz regénynek a teljes szókincsét tudni kellett, és ezt ő ki is kérdezte, vagy velünk, a kollégákkal kikérdeztette. Ez nem csekély m unkát jelentett a Tiszántúlról, az Alföldről Debrecenbe elszárma zott vidéki gyerekek számára, akik parányi szókinccsel s általában többnyire kis szellemi hátizsákkal érkeztek, de tudásban ugyancsak gazdagodva távoz tak, amikor ötödév után elhagyták az egyetemet. Ugyanakkor igaz, hogy az elhárító fegyverek fejlődése párhuzam os a tám adó fegyverek fejlődésével, s a hallgatók ham ar rájöttek arra, hogy egyszerűbb, ha az ism ert szavakat ír ják ki szószedetükbe, m ert Országh tanár ú r vagy tanársegédei a kiírt szava kat kérdezik. Mikor ezt a cselt Országh tanár úr észbe vette, elkezdte a könyv ből kérdezni a szavakat: rám u tato tt egy szóra és a jelentését tudni kellett. A bban az időben a XVIII. századdal kezdődött az irodalom oktatása. Sehol nem hallottak angol anyanyelvű vendégeink olyan veretes XVIII. századi angol beszédet, mint D ebrecenben, ezért amikor én lettem a tanszékvezető, a m odern irodalom szókincsét kértük inkább számon a diákoktól. M aga a m ódszer azonban Országhtól származott. D ebrecenben, mint m inden kisebb városban, zárt közösség él, és ebbe kívülről belépni nem könnyű egy úgynevezett lejáró em bernek, aki nem , vagy nem csak helyben lakik. Országh tanár ú r azonban m indenre gondolt, és erről is gondoskodott: a Budapestről lejárókat különösen szigorúan fogta, négy napig kellett D ebrecenben lenniük, s rendszeresebben, mint am ennyit a helybéliek tartózkodtak az egyetemen. Hogy a helybéliek ne érezzék, ki váltságos helyzetben van a lejáró, rám bízta a nem -szakosok nyelvi oktatását este héttől fél kilencig. A könyvtáros szintén én voltam, katalogizáltam a könyveket, s ha az adm inisztrátor vagy kisbabája megbetegedett, akkor bi zony az adminisztratív feladatokat is nekem kellett ellátnom. Ez, meg a három párhuzamos kurzus, amelyről m ár beszéltem, együttvéve nem volt kis m unka, de a tanulságokat tekintve megérte. K.M : H am arosan Ö n lett a debreceni Angol Tanszék vezetője (1968-tól 1971-ig), majd később, 1978-tól 1983-ig az EL TE Angol Tanszékét ve zette. Érdekesnek, hasznosnak találta-e a vezetői m unkát amellett, hogy ter mészetesen sok gondot is jelentett? E.P: Amit érdekesnek találtam benne, az volt, hogy m ódom ban állt te hetséges embereket észrevenni, kiszemelni, felnevelni. A debreceni Angol
130
Kurdi M ária
Tanszéken a tudományos diákkört is én vezettem, és néha több m int tíz hall gatónak voltam a szakmai irányítója. Jó egynéhány szakdolgozat is született ezekből a munkákból, némelyikből doktori értekezés is; aki m ost ezeket a kérdéseket nekem felteszi, az ilyen diákok közé tartozott, W. B. Yeatsről írt diákköri dolgozatot, szakdolgozatot, m ajd kiválóan megvédett bölcsészdoktori értekezést, és azóta is ír irodalom m al foglalkozik. Ami kellemetlen volt mindkét, a debreceni és a budapesti tanszékvezetői időszakom ban egy aránt, az a m érhetetlenül nagy adminisztratív teher, amely akkor is, azóta is a tanszékvezetőkre hárul. Hogy csak egy példát mondjak, első regnálásom idején körlevél kérdezte, kér-e az egyetem vasúti gőzkazánt fűtésre. Vissza jelentettük, hogy nem kérünk, de a tanszék szeretne három magnetofont. A magnetofonokat nem kaptuk meg, m ert ilyen bagatell tételekkel nem fog lalkoztak. H a összegyűjteném a hivatalos iratokat, melyeket tanszékvezető koromban készítettem, akkor, azt hiszem, ezekből is kitelnék néhány kötet. K.M: Melyik volt az első könyve, s hogyan alakult további kutatói pályája? E.P: Az első könyvemet Hemingwayről írtam 1967-ben. E bben a könyv ben és még jó néhány továbbiban, m ondjuk, 1967-től 1972-ig, érdeklődé sem homlokterében az a téma állt, hogyan lehet korszerűen írni, egyáltalán hogyan lehet érvényesen írni a XX. században. H a valaki egyszerűen m á solja a hagyományt, akkor óhatatlanul konzervatívvá lesz. H a alaptörekvése az, hogy felrobbantsa a tradíciót, felrobbantja a művet is, amely, ha dráma, drám a néven folytatja is, amit drám a néven korábban írtak, mégha m erő ben másfajta drám a is. Ugyanez áll a lírára és az epikára, m inden m űnem re és műfajra. M ásként szólva, ha azt állítom, hogy egy műfaj m ódosult, akkor nem egy, hanem két kijelentést teszek. Az egyik az, hogy a műfaj megválto zott. A másik az, hogy a változásban m aradandóság is van, hiszen az eredeti műfaj kapott új minőséget, lépett új szakaszba. De ha a művész vagy m ű elemző fel akarja robbantani a hagyományt, akkor mi marad a műből? A kér dés tehát az, hogy a konzervatív hagyományfolytatás és a m űpusztító, rom boló gesztus között lehet-e olyan m odellt találni, amely a művészi alkotást a XX. században, sőt a XXI. században is lehetővé teszi, amely nem fordít hátat annak a disszonanciának, amely a világban van, de amelynek az érték horizontja nem szükségképpen azonos az énpusztító, társadalom rom boló és művet felbontó m ozdulattal. Azt lehetne m ondani, arra tettem kísérletet, hogy a bartóki m odell irodalmi megfelelőjét megkeressem. Ezt kíséreltem meg József Attiláról szóló bölcsészdoktori értekezésemben (1959), m ajd más keretben és terepen - Hemingway-könyvemben. Hemingway m unkás ságában a m ű nyitott szerkezetű, s a belső m onológ bizonyos elemei is meg jelennek. Ezt próbáltam azután szélesebb körben, m odernebb térben James Joyce és Thom as M ann művészetét összehasonlítva egy másik könyvben nyomon követni. Ez szintén 1967-ben jelent meg. Később kiterjesztettem a koncepciót Alom, látomás, valóság című, 1969-ben publikált könyvemben
Modern Filológiai Közlemények 2002. I V évfolyam, 2. szám
131
számos más regényíróra, s ugyanezt vittem tovább Proust, D éry és Semprun egyes műveit egybevető, ugyancsak 1969-es kötetem ben, amely franciá ul jelent meg. 1970-ben a sort D éry m odernségét kutató könyvem folytatta, és 1972-ben Avantgardism and Modernity című, A m erikában is közzétett könyvem zárta le. Ez volt alkotói érdeklődésem, m unkásságom első, útke reső periódusa. A második korszak első kötete A költészet valósága: líra és lirizálódás cím mel jelent meg 1975-ben. Ebben m egpróbáltam szoros párhuzam ot vonni líra és zene között. Líraelm életnek szántam a könyvet, de jó néhány költői fogantatású prózai m űről is szó van benne. A könyvben testet öltő korszak eredményei term észetesen tovább sugároztak a harm adikba. Az epika és a líra után a drám a következett. 1983-ban jelent meg a Törésvonalak: drámai irányok az európai századfordulón, 1986-ban egy angol nyelvű könyv Csehovról és O ’Neillról, 1988-ban a The Birth o f American Tragedy és egy m a gyar nyelvű könyv Elidegenedés és drámaforma: az amerikai álom társa dalomtörténete és lélekrajza O ’Neill drámaciklusában címmel. Ez volt m un kásságom harm adik periódusa. A negyedik, am elyben most is otthon érzem magam, szintén 1988-ban indult, de más term észetű, és másfelé pillant. Az összehasonlító elemzés addig sem volt idegen tőlem, ettől kezdve pedig eltökélten és bizonyos terv szerint haladva nem egyes m űfajokat és m űnem eket hasonlítottam össze, hanem művészeti ágakat. Az első könyvem, amelyben ez programszerűen történik a Literature, Painting and Music című 1988-ból. Ilyen a Value and Form című tankönyvem 1993-ból, ilyen Az Érték és képzelet cím ű könyv magyarul, az Akadémia Kiadó adta ki, Shelley, Turner, Field és Chopin művészetét öleli fel, és ide számítanám Modern Games with Renaissance Forms: From Leonardo and Shakespeare to Warhol and Stoppard című könyvemet 1996-ból. Ide sorolom legutolsó kötetemet is, amely 2001-ben jelent meg Text in Context: Literature and the SisterArts címmel. K.M : Melyik a legkedvesebb könyve? E.P: M indig a legutolsó. K.M : Akkor a legutóbbi könyvéről beszélne egy kicsit részletesebben? E.P: Ez tanulmánygyűjtemény, esszégyűjtemény, amely kísérletet tesz arra, hogy úgy írjak a művészi érték m ibenlétéről, hogy ne szakadjak el korsza koktól, irányzatoktól, művektől, versektől, verssoroktól, rím ektől és ritmusképletektől. Tehát úgy lépkedjek egy mezőn, hogy ne feledkezzem meg arról a fűszálról, amelyről olyan provokatívan, szándékosan kihívóan beszélt annak idején nekünk Fülep Lajos. A kísérlet lényege az, hogy a korai reneszánsztól a posztm odern korig úgy próbáljak művészeti ágakat egybevető vizsgálato kat végezni, hogy azokból egy értékelm élet kerekedjék ki, de a műelemzés
132
Kurdi M ária
azért m űelemzés legyen, és a m ű láthatósága, tapinthatósága, hallhatósága megmaradjon. E vizsgálatokban kiemelt szerepet szántam a shakespeare-i dráma- és szonettforma irodalmi, képzőművészeti és zenei összefüggései nek. Az irodalm i és festészeti vonatkozások, párhuzam ok és ellentétek a Modern Games with Renaissance Forms fejtegetéseit folytatják. E kötetben arra törekedtem , hogy az esszé és a tanulm ány egyesüljön, s az esszé hajlé konysága és a tanulmány forráskutatása szolgáljon két olyan pillérként, amely a szükségszerű általánosításnak az ívét megtartja. K.M: Megfigyeltem, hogy a drámáról ír a legtöbbet, s úgy tűnik, a drámai műfajok iránt a legnagyobb az érdeklődése. E.P: Valóban, hiszen írtam könyvet a XIX. és XX. század fordulójának európai drámai irányairól, majd sok éven át foglalkoztam amerikai drámá val. K ét évet töltöttem el az Egyesült Államokban, először a keleti parton, főként a H arvard Egyetemen, de aYale-en is, majd a nyugati parton, a kali forniai Berkeley-ben, és az ottani kutatásokból több könyv született, pédául a Chekhov and O ’Neill, amelyben ott lappang egy általánosabb probléma, nevezetesen hogy mi novella és drám a viszonya az amerikai drám ában és a világirodalomban. M indezek ellenére sem m ondanám , hogy jobban érdekel a dráma, m int más irodalmi form a vagy művészeti ág. Kiem elten fontos számomra a vers, és több órát hallgatok naponta zenét. A verselemzés, hála zenei tanulm ányaim nak, mindig együtt jár számomra a vers hangzó világá nak a meghallgatásával. A verset azt hiszem igazában hallani kell, és nincs olyan óra, ahol a verset csak „ném án” olvastatnám: mindig felolvassuk, vagy művészi előadásban meghallgatjuk. Ahogy eleinte főként az epika érdekelt (s azóta is érdekel), azután a lírával foglalkoztam (és teszem azóta is), most, hogy az összehasonlító vizsgálatok, a művészeti ágak és ezeken keresztül a művészi érték mibenléte ajzza fel kutató kíváncsiságomat, nem m ondanám , hogy a drám a fontosabb számomra, m int, mondjuk, a költészet. K.M: Térjünk vissza kicsit az oktatómunkára: milyen tárgyakat tanít mos tanában az EL T E angol szakos programjaiban, és ezek hogyan kapcsolód nak egymáshoz? E.P: Az angol irodalom, festészet és zene összehasonlító történetét taní tom. Az első félévben a reneszánsz és a barokk korban, a m ásodik félévben pedig a klasszicizmustól a m odernizmusig. A doktori iskolában is oktatom ezt a tárgyat, m ás jelleggel, más szakirodalom alapján, em eltebb fokon, a hallgatók érdeklődéséhez és szellemi szintjéhez mérve az előadásokat. A m á sik oktatási területem a m odern amerikai dráma. Ez m indig magában fog lalja az amerikai drám a keletkezésének, keletkezése okainak a vizsgálatát, óhatatlanul az amerikai drám a nagykorúsodásának az analízise is, és ezért elkerülhetelen, hogy ne az európai drámával való szoros összefüggésben
Modern Filológiai Közlemények 2002. IVévfolyam, 2. szám
133
vizsgálja az amerikai dráma útját. Az amerikai drámaszemináriumokon tehát mindig ott vannak az európai drám aírók is, O ’Neill m ellett Ibsen és Cse hov, és Albee m ellett az európai abszurd, elsősorban P intér és Beckett. K.M : Milyen általánosabb szakmai kérdések foglalkoztatják az utóbbi években? E.P: A sokból talán egy dolgot emelnék ki. H ihetetlenül felgyorsult az a folyamat, amely szakadatlanul újabb és újabb művészi irányokat dob a fel színre, és újabb és újabb irodalmi iskolákat m utat be. H a meggondoljuk, hogy egy-egy olyan irány, mint amilyen, mondjuk, a rom án stílus vagy a gó tika volt, több száz évig tartott, s hogy a reneszánsz a XV-X V I. században, de Angliában még a XVII. század elején is elevenen élt, s ezzel szembevet jük azt, hogy m ondjuk a dadaizmus önálló irányzatként milyen tiszavirág életűnek bizonyult, (jóllehet hatása máig kitapintható), felvetődik a kérdés, lehet-e korszerű esztétikát, értékelm életet alapozni olyan irányokra, ame lyek esetleg nem élik túl azt az időt, amely ahhoz szükséges, hogy az ember róluk tanulm ányt vagy könyvet írjon. Ez vezetett el engem az elm últ m int egy tizenöt évben oda, hogy megpróbáljak azon gondolkozni, mi is a viszony a művészeten kívüli és a művészeten belüli érték között, m it is lehet érték nek tekinteni, és mivel lehet magyarázni az értékek változását a művészeten kívül és a művészeten belül. Arra gondolok, minden élőlény képes rá, hogy válogasson környezetében, és elkülönítse azt, ami léte szempontjából értékes attól, ami nem az. M ár egy egysejtű is, aztán egy növény is, amely a fény felé fordul. Az érték tehát nem kizárólag az ember számára specifikus, az ember azonban m ást tart értéknek, másképp látja az értéket, sokkal gyor sabban képes arra, hogy alkalmazkodjék a környezetéhez, és ennek követ keztében környezetét alakítva önmaga is megváltozzék, m int bármilyen más élőlény. Azt hiszem, ezzel magyarázható az, amit em beri változásnak, sze rencsésebb korszakokban emberi fejlődésnek szokás nevezni, és amíg ez a fejlődés legalább egy darabig töretlen és megszakítatlan, addig az irányzatok többé-kevésbé homogénak. Többé-kevésbé, hiszen két művész sohasem hasonló, még akkor sem, ha azonos irányzatba tartozik. M ozart nem úgy írt zenét, ahogyan Haydn; Beethoven még kevésbé kom ponált úgy, m int M o zart, de azért a Haydn-M ozart-Beethoven nevével fémjelzett klasszika a zenében egyetlen hatalmas ív, és ráadásul olyan fejlemény, amelynek ezek az oszlopai m indm áig állnak, mindmáig mintaszerűek számunkra, s amely nek képviselői különféle fázisokban is megbecsülték egymást. Köztudom ású az anekdota, hogy Haydn ünnepélyesen felállt egy alkalommal, amikor meg hallgatta azt a vonósnégyest, amelyet M ozart neki és hozzá írt, és azt mondta Leopold M ozartnak, a zeneszerző édesapjának, hogy a fia a legjelentősebb zeneszerző, akit ismer. Köztudom ású az a másik anekdota is, hogy amikor Beethoven Cram erral együtt meghallgatta M ozart C-moll zongoraversenyét (K. 491), akkor azt m ondta, hogy „Cram er, Cramer, mi soha nem fogunk
134
Kurdi Mária
tudni ilyet írni.” A sóhaj és a jóslat félig vált csak be, Beethovennek sikerült, az ő C-moll zongoraversenye, még tovább is vezeti a m ozarti vonalat. Ezek a szerencsés korszakok. Az erőszakos kataklizmákat átélő korszakokban az új irányzat gyakran csak úgy tudja m agát meghatározni, hogy ellenségesen szembefordul elődjével, és minél sebesebben követik egymást az új értékek, minél markánsabban jelentkeznek azok a törekvések, amelyek a hagyományt le kívánják bontani, annál nagyobb sebességgel váltják egymást az irányok. Ezért gondolom azt, hogy egy művészi értékelm életnek m indent magában kell foglalnia, Szophoklészen vagy Shakespeare-en túl azt az abszurd drá m át is, amelyet tegnap írtak, vagy m a állítanak színpadra. T. S. Eliotnak bizonyára igaza volt, amikor Hagyomány és egyéni tehetség című esszéjében arról írt, hogy minden igazán jelentős mű átrendezi a hagyományt, m ert hiszen maga is csatlakozik láncszemként ahhoz a lánchoz, amely vele együtt m ár nem ugyanaz a lánc, m int előtte volt. Ezek a problémák foglalkoztatnak, és bízom abban, hogy utóbbi köny veimben az elemzések m indezt érzékelhetőbbé teszik. M indenki azt reméli, hogy monum entális épületet húz fel, de könnyen előfordulhat, hogy végül egy csiszolt kő marad csak az építkezésből. H a egy megmunkált kőkocka vagy egy félkörív néhány évtized m últán is a helyén van, akkor a szerző m ár szerencsésnek m ondhatja magát. A végletek között az idő válogat. K.M : A hasonlatot folytatva bízvást m ondhatjuk, hogy Egri Péter iro dalom történészi és oktatói munkásságának épülete a rendszerező, elemző kutatás és hasznosított tanári tapasztalatok köveiből alapozva és emelve szilárdan, értékőrzőén áll. A szakma elismerését jól m utatja, hogy az Aka démiai Díj elnyerése (1992) után 1997-ben Egri Péter elsőként részesült az akkor létrehozott Országh-díjban, 2001-ben pedig Szent-Györgyi A lbertdíjat kapott. Nyugdíjba vonulása után tovább oktat az ELTE angol irodal mi doktori programjaiban, s hathatósan segíti az utánpótlás fejlődését. K ö szönöm a beszélgetést.
Egri Péter könyveinek jegyzéke -H em ingway. Budapest: G ondolat Kiadó, 1967. 170 1. Irodalom történeti Kiskönyvtár 32. -Jam es Joyce és Thomas M ann. Dekadencia és modernség. Budapest: Aka démiai K iadó, 1967. 422 1. -A lo m , látomás, valóság. A z újabb európai regényirodalom álom- és látomás ábrázolásának művészi szerepéről. Budapest: G ondolat Kiadó, 1969. 420 1.
