Mit tanulhat a magyar értelmiség Pierre Bourdieu-től?

Fáber Ágoston

Mit tanulhat a magyar értelmiség Pierre Bourdieu-től?

A szerepvállaló értelmiségi bourdieu-i modellje Pierre Bourdieu a XX. század második felének meghatározó értelmiségi alakja, jóllehet politikai aktivitásának híre Franciaországon túlra nemigen jutott el, szűk értelemben vett szakmai – vagyis szociológusi – tevékenysége a társadalomtudományok iránt érdeklődő közönség figyelmét aligha kerülhette el. Írásunkban azt fogjuk vizsgálni, miben áll a Bourdieu által az évezred utolsó évtizedében megformált szerepvállaló értelmiségi modell lényege. Az írás második felében pedig arra keressük a választ, hogy a közelmúltban közzétett, a társadalombiztosítási rendszer tervezett átalakítását ellenző és támogató petíciók alapján milyen képet festhetünk a mai magyar (baloldali-„balliberális”) értelmiség helyzetéről, s megnézzük, hogy a bourdieu-i típus kialakulásának vajon milyen lehetőségei adottak hazánkban. Bourdieu tudományos karrierjét a ’60-as években kezdte, és noha filozófusnak tanult, és diplomája megszerzése után rövid ideig filozófiát tanított, mégis – a Claude Lévi-Strauss hatására – antropológiával kezdett el foglalkozni. Első művei e tudományág terén születtek, azonban hamar ráébredt, az antropológia társadalomszemlélete számára nem nyújt kielégítő magyarázatokat az egyéni cselekvésekre: konstatálta, a bizonyos társadalmakban többékevésbé explicit formában megfogalmazott normák, és a valóságban megfigyelhető cselekvések (vagy ahogy ő inkább nevezi: gyakorlatok) között komoly eltérés mutatkozik. Vagyis: a normák csak részlegesen adnak magyarázatot a cselekvésekre, s az antropológia nem képes választ találni arra, hogy a „normaszegő” cselekedetek hogyan és miért lehetségesek. Bourdieu-t – saját elmondása szerint – nagyrészt ez a felismerés késztette arra, hogy hamarosan a szociológia irányába forduljon. Filozófiai és antropológiai műveltségét azonban – az idő közben felhalmozott szociológiai tudása mellett – termékeny formában tudta hasznosítani: korábbi érdeklődése későbbi, elsődlegesen szociológiai tárgyú műveiben – hivatkozások formájában vagy éppen a vizsgálandó tárgy kiválasztásában és megközelítési -1-

módjában – is tetten érhető. A 60-as, 70-es, 80-as években Bourdieu valódi „elefántcsonttorony-tudósként” dolgozott, s bár tevékenységének középpontjában a nem látható társadalmi mechanizmusok láthatóvá tétele állt (például La Reproduction [Az újratermelődés] címmel írt egy könyvet arról, hogy a francia oktatási rendszer mily kevéssé szolgálja a társadalmi mobilitást, és hogy ennek eredményeként milyen nagy mértékben tartósítja az osztálykülönbségeket), mégsem mondható, hogy ebben az időben a politikai aktivizmus iránt különösebb vonzalmakat táplált volna. Még az 1968-as párizsi eseményektől is távol tartotta magát, s az iróniát sem mellőzve nyilatkozott azokról, akik meggyőződéses kommunistákként

a társadalom

megváltoztatását

célul

tűzve ebben

a társadalmi

aktivizmusban, vagyis a „mozgalmár-létben” látták a jobb világ megvalósításának lehetőségét. (Verdès-Leroux 2002: 48) Bourdieu a 60-as évektől kezdve egyre szilárdabb pozíciót és növekvő megbecsülést vívott ki magának az értelmiségiek körében (annak ellenére, hogy kritikusai ekkor is akadtak már szép számmal): 1964-ben egy könyvkiadó szerkesztőjeként számos szociológiai és filozófiai művet és szerzőt, köztük az amerikai szociológust-szociálpszichológust, Erving Goffmant ismerteti meg az érdeklődő közönséggel, s ugyanezen kiadónál jelenik meg később két fő műve is: a La Distinction [Az elkülönülés] 1979-ben, a Le Sens pratique [A gyakorlati érzék] pedig 1980-ban; ezek magyar fordítása máig nem készült el. 1981-ben a Sorbonne szomszédságában található, és azzal bizonyos értelemben konkuráló híres Collège de France szociológiai tanszékének vezetésével bízzák meg, s tulajdonképpen ekkorra válik szakmai körökben megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé. Országos ismertségre viszont csak jóval később, 1993-után tesz szert, ebben az évben publikálja ugyanis Misère du monde [A világ nyomorúsága] című könyvét – mely interjúkat és azok elemzését tartalmazza, melyek segítségével – szándékai szerint – a neoliberális politika által okozott emberi szenvedés és nyomorúság legkülönbözőbb arcait igyekszik bemutatni. A politika világa mindig is érdekelte Bourdieu-t, a korábbi években is számos cikket írt e tárgyban, s 1981-ben több értelmiségivel együtt a francia bohóc és komikus színész Coluche köztársasági elnöki jelöltségét is támogatta (azt hangsúlyozandó, hogy a politika alakítását nem lenne szabad kizárólag a hivatásos politikusokra bízni), de nyíltan vállalt politikai aktivizmusának kezdete csak az 1990-es évek közepére tehető: 1995 decemberében megalapítja a Raisons d’Agir [Okok a cselekvésre] nevű könyvkiadót. Ez utóbbi a

-2-

neoliberalizmussal szemben állást foglaló, viszonylag rövid és közérthető könyvek kiadása érdekében működik azóta is. A kiadványok tömörségükkel, közérthetőségükkel és alacsony árukkal a megszokottnál sokkal szélesebb közönséget céloztak meg, s ezzel nem is remélt nagyságú olvasótábort értek el. Bourdieu a könyvkiadó megalapítása előtt nem sokkal mondja el a párizsi Lyoni pályaudvar előtt híressé vált beszédét, melyben kiáll az egyszerű dolgozók, a vasutasok és a közalkalmazottak mellett, és nyíltan fellép a jóléti juttatásokat megnyirbálni szándékozó konzervatív Juppé-kormány intézkedéseivel szemben.1 Ezután kerül a média érdeklődésének középpontjába, annak ellenére, hogy - noha rádióműsorokban szívesen szerepelt - szinte minden televíziós vitára szóló meghívást visszautasított azzal az indokkal, hogy a televízióműsorok (főként a rendelkezésre álló szűkös időkeret miatt) nem kedveznek véleménye árnyalt kifejtésének. Félelmeit beigazolódni látta, mikor 1996 elején mégiscsak elvállalt egy felkérést, és a teljes műsor metadiskurzusba fordult, vagyis vita helyett Bourdieu és vitapartnerei (főként újságírók) az egész műsoridő alatt arról vitatkoznak, hogy miről és hogyan kellene vitatkozni. Ezután nem sokkal – valószínűleg nem kismértékben a műsor csúfos kudarcának hatására – megírja A televízióról c. pamfletjét, melyben azt hangsúlyozza, hogy az újságírói munka a rá ható gazdasági és politikai kényszereknek és elvárásoknak teljes mértékben alárendelődik, az újságírás – bizonyos kivételektől eltekintve – bulvárossá, belterjessé és sekélyessé válik. A gazdasági és politikai kényszer az értelmiség egy részére is erős nyomást gyakorol, így jön létre a „médiaértelmiségi” ideáltípusa (Bourdieu szóhasználatában fast thinker, vagyis magyarul nagyjából: instant gondolkodó), aki kivonja magát pályatársainak ítélete alól, s a média által számára biztosított nyilvánosságból él, általában véleményét sem kényszerülve másokkal ütköztetni. Állásfoglalásai gyakran elhamarkodottak, empirikusan pedig többnyire megalapozatlanok. Bourdieu számára az ezredforduló környéke is a politikai aktivizmus jegyében telik, ám szociológusi attitűdjét és identitását sosem adja fel, megnyilatkozásai – szándékai szerint – mindig is a társadalmat, az „alul lévőket” és a különböző szférák, vagy ahogyan ő nevezte:

1

A beszéd magyarul az Egyenlítő folyóirat 2008. januári számában olvasható.

-3-

mezők (tudományos mező, irodalmi mező, értelmiségi mező stb.) függetlenségét, autonómiáját féltő szociológus megnyilatkozásai.2 Állásfoglalásait

általában

tudományos

munkásságára

támaszkodva,

tudósként

felhalmozott ismereteinek birtokában fogalmazta meg, de gyakran illették őt azzal a váddal, hogy a ’90-es évek közepétől megfigyelhető ún. „politikai fordulata” szakítás tudósi tevékenységével, és egyet jelent szélsőbaloldali értelmiségi szerepének térnyerésével. A kritikák azon része, amely politikai állásfoglalásainak tudományos megalapozatlanságát illeti, véleményünk szerint alaptalan, ugyanakkor látni kell, hogy az ’68-as diáklázadás fejleményeit távolságtartással szemlélő Bourdieu sok változáson ment keresztül, mire a ’90-es évek végi társadalmi mozgalmak vezéralakjává vált. Azonban e változásokat az is magyarázza – miként Bourdieu maga is elmondja –, hogy előbb a tudományos világban kellett tekintélyt kivívnia ahhoz, hogy később, mint hiteles és tekintéllyel bíró értelmiségi a társadalom alján tengődő emberekért szót emelhessen; azokért, akiket – véleménye szerint – az uralkodó globális gazdaságpolitika liberális irányba fordulása a leghátrányosabban érint. Bourdieu halálával a francia tudományos mezőben nem akadt más, aki a tudósi és a politikai szférában egyaránt otthonosan mozgott volna, és a fontos társadalmi kérdéseket – a médiák érdeklődését is felkeltve – hiteles módon képviselni tudta volna. Bourdieu helye a közéletben az elmúlt hat év során betöltetlen maradt, s mint ahogy azt látni fogjuk, nem csak Franciaországban, de Magyarországon is – szinte teljesen – hiányzik a pártpolitikai és gazdasági függetlenségre törekvő, tudósi ismeretekre, hitelességre és tekintélyre alapozott közéleti szerepvállalás.

Amiért a bourdieu-i modell a magyar értelmiség és politikai elemzés számára érdekes lehet (csapatmunka, módszertani szigor, pártpolitikai értelemben vett függetlenség)

Pierre Bourdieu közéleti-politikai aktivizmusa nem előzmények nélküli: szorosan kapcsolódik ahhoz a hagyományhoz, amelyet korábban az író-drámaíró-filozófus Jean-Paul Sartre, vagy kicsivel később a filozófus Michel Foucault testesített meg. Mind Sartre, mind pedig Foucault elkötelezett baloldaliak, ebben az értelemben a „néppel” mindig szolidáris

2

A politikai mező kérdéseit és problémáit Bourdieu a Propos sur le champ politique [Eszmecsere a politikai mezőről] című, 2000-ben megjelent könyvében járja körül részletesebben.

-4-

értelmiségi volt, és ebben Bourdieu sem különbözött tőlük. Abban azonban igen, hogy ő explicit módon másfajta értelmiséginek tekintette magát: úgy gondolta, a mindig, minden kérdésben egyedül filozófiai műveltségéből és gondolatspekulációiból táplálkozó értelmiségi (Sartre) ideje lejárt, de nyilvános megnyilatkozásait a saját szakterületére korlátozó filozófus (Foucault) sem képes érvényes és biztos helyzetképet adni a bennünket körülvevő társadalmi világról, illetve annak problémáiról. A tudásmennyiség gyors ütemű felduzzadásával és a diszciplínák szétaprózódása következtében egyetlen ember többé már nem képes átlátni a társadalmi folyamatok összességét, ezért módszeres és kollektív munkára van szükség: így született meg a Bourdieu nevével fémjelzett „kollektív értelmiségi” ideáltípusa, akire egyrészt a módszertani szigor, vagyis az empirikus talajon álló kutatás, valamint a kollektív munka jellemző. Bourdieu közéleti szerepet vállaló értelmiségiként is megmaradt szociológusnak, s alkalmazta mindazt a fogalmi következetességet és empirikus módszertant, amelyet tudósként is használt. (Pinto 2002: 191-200) Emellett többé-kevésbé sikeresen építette fel azt a csapatot, amellyel hosszú időn keresztül együtt dolgozott, és amelynek nem csak irányítója, de gyakorlatilag egyetlen emblematikus alakja is volt, s ily módon – tévesen– úgy tűnhetett, a kollektív munkát csak jelszavak szintjén hangoztatja, s annak megvalósítása a valóságban elmaradt. Mikor Bourdieu-t arról faggatták, hogy miért csak a 90-es évek elején kezdett el közéleti szerepet vállalni, egyrészt azt válaszolta, hogy ekkorra vált a neoliberális gazdasági modell dominánssá, amikor már nem lehetett annak kártékony következményeit nem szóvá tenni, másrészt pedig azt mondta – és ez az, ami igazán fontos lehet a mai magyar értelmiség és politikai elemzői közösség számára –, hogy korábban nem rendelkezett azzal a tekintéllyel, amely számára lehetővé tette volna a hiteles közéleti szerepvállalást. Tudósként gyakorlatilag mindent elért, amit lehetett, s a tudományos mezőben megszerzett autoritását termékeny módon tudta kamatoztatni a közéletben is. A mai magyar nyilvánosságban a politikai elemzők egy egészen új generációja jelent meg, akik – Bourdieu-vel és a hazai politikatudósi közösség idősebb generációjával ellentétben – nem az egyetemi értelmiségi lét felől közeledtek a közélet felé, hanem már pályájuk elején a politikai elemzőként dolgoznak. Bourdieu álláspontja rávilágít arra, hogy e fiatalok talán azért kerülnek gyakori támadások kereszttüzébe, mert saját rátermettségüket az idősebb értelmiségi generáció szemében a legnagyobb presztízzsel bíró területen, vagyis az egyetemi - akadémiai közegben nem

-5-

bizonyították. Ugyanakkor – véleményünk szerint – e vélt vagy valós hátrányt következetes fogalomhasználattal, módszertani szigorral és szakkérdésekre való fókuszálással le lehet dolgozni, és egyre inkább bizonyossá válik, hogy napjainkban a politikáról és egyéb társadalmi kérdésekről történő képalkotás nem feltétlenül köthető a tudós vagy az értelmiségi alakjához. E tekintetben generációs különbség is kibontakozni látszik a közéleti politikaelemzői közösségen belül: az idősebbek inkább elméleti, míg a fiatalabbak gyakorlatorientált elemzői habitussal – és értelmiségi ethosz nélkül – közelítenek a politikaiközéleti kérdésekhez. (Csizmadia 2007: 152-154) Mindkét generáció tagjaira részben jellemző, hogy többé-kevésbé nyíltan, de tendenciaszerűen állást foglalnak egyes pártok aktuális álláspontja vagy értékrendje mellett vagy azokkal szemben. Sokak számára úgy tűnik, hogy ez is egy járható út; a tárgyszerű politikai elemzés, vagy tágabban: a közéleti állásfoglalás számára az ideális helyzetet mégis az jelenti, ha az értelmiségi vagy az elemző élvezi az intézményes függetlenség által számára biztosított kényszermentes közeget. Ez természetesen nem a világnézeti beállítottság hiányát jelenti, csupán azt, hogy e beállítottság nem a pártokhoz vagy a politikai mező más szereplőihez igazodik, hanem azoktól – legalábbis intézményesen, ha intellektuálisan nem is lehetséges – független. Bourdieu ún. mezőelméletében is az intézményes függetlenség mellett érvel, és a ’90-es évek közepétől megfogalmazott kritikáit is ennek talaján állva fogalmazza meg. Fentebb már utaltunk arra, hogy a médiaértelmiség saját állásfoglalásait nem az értelmiségi közeg egyéb szereplői, hanem a politikusok vagy a laikus közvélemény igényeihez igazítja, és ennek hatására azok nagymértékben veszítenek objektivitásukból. Bourdieu szerint az ideális helyzet az, ha a tudósi (s így a politológusi vagy szociológusi) mező a politika és a gazdaság szférájától amennyire csak lehet, függetleníteni tudja magát, s egy kijelentés vagy mű megítélésénél nem jönnek számításba tudományon kívüli (politikai, gazdasági, népszerűségi) tényezők. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy más, a politikával vagy gazdasági csoportokkal

szorosabb

kapcsolatot

ápoló

egyének

vagy

kutatóműhelyek

ne

fogalmazhatnának meg érdekes vagy igaz állításokat a közélettel kapcsolatban, de így az elemzési téma kiválasztásában és megközelítésében hosszú távon és tendenciaszerűen egyoldalúság mutatkozhat. (A Méltányosság Politikaelemző Központ a magyar közéleti megosztottság enyhítésére irányuló törekvése mellett legfőbb célkitűzésének tartja a pártpolitikától való intézményes függetlenségének hosszútávú biztosítását, ami természetes

-6-

módon nem jelent értékfüggetlenséget. Piaci alapokon álló szervezetről lévén szó, a Méltányosság Központ gazdaságilag per definitionem nem tudja magát a megrendelésektől függetleníteni, de a tárgyilagosságra, objektivitásra minden körülmények között törekszik.) Végül, a bourdieu-i szociológia további fontos hozadéka, hogy az emberek állásfoglalásai, választásai és preferenciái hátterében megpróbálja feltárni a magyarázó változókat, vagyis azokat a társadalmi és intézményi pozíciókat, amelyek magyarázatot adhatnak arra, ki miért foglal állást az adott módon. Most pedig rátérünk a másfél hónappal ezelőtt napvilágot látott két petíció elemzésére, amelynek segítségével képet kaphatunk a mai baloldali-„balliberális” értelmiség helyzetéről, és

megállapíthatjuk,

mennyi

esély van

egy a

Bourdieu-féle

értelmiségi

szerep

kibontakozására.

Válaszúton és Válasz a válaszútonra Tavaly december közepén száznegyven értelmiségi (aláírásukkal ellátva) nyílt levelet tett közzé, Válaszúton címmel, arra kérve a kormánypártokat, hogy a december 17-i parlamenti szavazáson ne szavazzák meg a társadalombiztosítási rendszer átalakításához szükséges törvényjavaslatokat. A levél elején az MSZP-t szembesítik Gyurcsány Ferenc korábbi, a maival ellentétes álláspontjával: „Gyurcsány Ferenc a legutóbbi parlamenti választások előtti vitában maga is amiatt aggódott, hogy „…el fog válni a szegények biztosítója a gazdagok biztosítójától…”. Ezért kérjük a szocialista pártot, a kormánypárti képviselőket, hogy ne bontsák föl az egységes biztosítási rendszert, utasítsák el a parlament előtt fekvő társadalombiztosítási reformtervezete”. Emellett azzal érvelnek, hogy a tervezett átalakításokkal szemben rég nem látott egyetértés körvonalazódik a társadalom egészében, amit a kormány figyelmen kívül hagy, és még érdemi vitára sem hajlandó a kérdésben. Az egyöntetű társadalmi elutasítás tudatában (még a szociáldemokrácia természetes bázisát adó szakszervezetek is szembefordultak a kormánnyal – hangsúlyozzák az aláírók) a kormány nem teheti meg, hogy olyan intézkedéseket hoz, melyek nem adnak garanciát arra, hogy „a társadalom ne szakadjon ketté” gazdagokra és szegényekre, az átalakítás nyerteseire és egyértelmű veszteseire. A levél konklúziója tehát az, hogy széleskörű, demokratikus alapokon nyugvó érdemi vitára van szükség – noha az aláírók, csakúgy, mint a kormány és a -7-

miniszterelnök, saját határozott álláspontjukból úgy tűnik, nem kívánnak engedni. A petíció záró bekezdésében a tiltakozó értelmiségiek a kormányt saját hangoztatott baloldaliságával is konfliktusba igyekeznek állítani: „Önök kétféle úton indulhatnak el: vagy antidemokratikus, minden baloldali elvet megtagadó döntést hoznak, vagy – híven azokhoz a korábbi elképzelésekhez, amelyek jóvoltából ma önöké a döntéshez szükséges többség, s amelyek valóra váltásához érvényes fölhatalmazásuk volt a magyar néptől – újrakezdik a párbeszédet a közvéleménnyel. Ezt követeli a nép szolgálatának erkölcse, amelyre fölesküdtek.” A Válaszúton című petícióra pár nap elteltével megszületett egy – akár éles hangvételűnek is nevezhető – válasz, „ellenpetíció” is, melyet száztizenhét értelmiségi írt alá, közülük számosan – a másik petíció aláíróihoz hasonlóan – szakmájuk elismert képviselői. Válasz a válaszútonra című levelükben arra kérik a másik nyílt levél aláíróit, állásfoglalásukkal ne hátráltassák a szükséges reformok életbe léptetését. Az „ellenpetíció” szerzői és aláírói ezt írják: „Kérjük, ne csapják be magukat és a közvéleményt. Sokan sokfélét gondolunk a törvényjavaslat kompromisszumos megoldásairól. Mindamellett jó lelkiismerettel nem állítható, hogy a törvény megszületése veszélyeztetné az emberek, különösen a szegények hozzáférését az ellátáshoz, hiszen a törvényjavaslat fenntartja a minden magyarországi lakosra kiterjedő, kötelező egészségbiztosítást, a jövedelemarányos járulékfizetést és a szükséglethez igazodó ellátást. Önök elismerik, hogy az egészségügy 'borzalmas állapotban van', mégis szembeszegülnek azzal, hogy átalakítsuk azt az intézményrendszert, amely évtizedek óta újratermeli ezeket az állapotokat. Ne tegyenek úgy, mintha ma nem szelektálna a rendszer ember és ember, tehetősebbek és elesettek, jól szituáltak és periférián tengődők között. Önök sem tagadhatják, hogy a hivatalban lévő kormány számos intézkedése ezeknek a különbségeknek a mérséklésére is irányul. Idézzék fel, mi mindent tárt fel a magyar társadalomtudomány és művészet arról, hogy miként tartja kiszolgáltatottságban az embereket az államelvű berendezkedés, és ne akadályozzák azokat a próbálkozásokat, amelyek a rendszer hatékonyabbá és igazságosabbá tételére irányulnak. Ne álljanak annak a rendszernek a pártjára, amely az egészségügy válságának okozója.” Ami azonnal feltűnik, az az írás közvetlen, már-már kioktató hangvétele, valamint a nem is annyira társadalom-, mint sokkal inkább gazdaságfilozófiai eltérés a fentebb ismertetett két szöveg között. A szavak szintjén hangoztatott elérendő célok ugyanis mindkét aláírói kör esetében ugyanazok: jobb minőségű ellátás és nagyobb egyenlőség a

-8-

szolgáltatásokhoz való hozzáférésben. Az eltérés az ezek megvalósításához vezető ideális út kijelölésében mutatkozik. Míg az első levél aláírói, nem tagadva a reformok szükségességét, döntően állami kézben hagynák az egészségbiztosítási rendszer egészét, addig a második szöveg a rendszer piacosításának és a szolgáltatók versenyeztetésének szükségességét hangsúlyozza. Ha némiképp a sorok között is, de egyértelműen szakítást követel a Kádárrendszer paternalizmusával, az első petíció aláíróit annak védelmezőjeként tüntetve fel: „Idézzék fel, mi mindent tárt fel a magyar társadalomtudomány és művészet arról, hogy miként tartja kiszolgáltatottságban az embereket az államelvű berendezkedés”. A két petíció megszületését nem csak a jelen probléma (nevesül az egészségügyi rendszer átalakítása) szempontjából ítélhetjük fontosnak: azok megjelenése hatására figyelemreméltó erjedési folyamat veheti kezdetét a hazai politikai életben. Úgy tűnik, a teljességgel kétosztatú, kétpártrendszeri logikában gondolkodó hazai közvéleményen (és értelmiségen!) belül más, újfajta hasadási pontok keletkezhetnek, s ez hozzájárulhat ahhoz, hogy a nyilvánosságot egyedüliként uraló kormánypárti és ellenzéki nézőpontok és álláspontok mellett mások is megjelenjenek. A két petíció ugyanis egyértelműen az alaptalanul homogénnek tekintett ún. „balliberális” értelmiségen belül kevéssé nyílt formában, de már régóta meglévő hajszálrepedésbe látszik éket ütni. A két petíció aláíróinak névsorából a jobboldali értelmiség neves képviselői, akik máskor nem idegenkednek egy-egy petíciót aláírni, teljességgel hiányoznak. A Válaszúton ismertebb aláírói inkább a baloldal bal oldalához köthetők, többnyire az MSZP-SZDSZ-kormány jelenlegi tevékenységét kritikával szemlélő értelmiségiek. A teljesség igénye nélkül: Artner Annamária közgazdász, Ferge Zsuzsa szociológus, szociálpolitikus, Galló Béla politológus, az Egyenlítő folyóirat főszerkesztője, Krausz Tamás történész, az Eszmélet szerkesztője, az MSZP Baloldali Tömörülés platformjának alelnöke, Puzsér Róbert újságíró, történész, globalizációkritikai rádióműsorok készítője, Szalai Erzsébet szociológus, Tamás Gáspár Miklós filozófus, az ATTAC Magyarország alelnöke, Vajnai Attila, a Magyarországi Munkáspárt 2006 elnöke és a Marx Károly társaság több tagja. A Válasz a Válaszútonra aláírói a kormányhoz közelebb álló értelmiségiek, zömmel a szociáldemokráciától a liberalizmusig terjedő spektrum képviselői, akik közül sokan nem csak ez irányú szimpátiájuk okán, de intézményesen is kötődnek vagy kötődtek a koalíció valamelyik pártjához; ez – a véletlen furcsa játékának köszönhetően – főleg a névsor első

-9-

feléből kiemeltekre igaz. Ugyancsak a teljesség igénye nélkül: Bauer Tamás közgazdász, volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő, Békesi László közgazdász, a Horn kormány volt pénzügyminisztere, Bokros Lajos közgazdász, a Horn-kormány volt pénzügyminisztere, Csepeli György szociológus, az SZDSZ-vezette informatikai minisztérium volt politikai államtitkára, Csillag István közgazdász, volt SZDSZ-es gazdasági miniszter, Dessewffy Tibor szociológus, az MSZP politikai agytrösztjének, a Demosnak a vezetője, Halmai Gábor alkotmányjogász, az Országos Választási Bizottság SZDSZ által delegált alelnöke, Heller Ágnes filozófus, Jancsó Miklós filmrendező, Kis János filozófus, az SZDSZ volt elnöke, Ormos Mária történész, Rainer M. János történész, Ranschburg Jenő pszichológus, Vásárhelyi Mária szociológus. A Válaszúton nyílt üzenet a kormánynak, de joggal feltételezhetjük, hogy a Válasz a válaszútonra, noha explicit formában az első petíció aláíróinak szánt reakció, inkább a kormánynak szól. Aláírói indirekt formában támogatásukról biztosítják a kormányt a reformok folytatásában, s egyben a közvélemény számára is egyértelművé kívánják tenni: noha a közvélemény-kutatások alacsony szimpátiát jeleznek a kormánypártok esetében, az értelmiség egy ismert, a tudomány világában is tekintéllyel bíró része annak reformtörekvései mögött áll. A két petíciót aláírók között azok aránya, akik magukat közgazdászként aposztrofálták, közel azonos, a Válaszúton száznegyven aláírója között tizenkilenc, a Választ aláírók között húsz közgazdászt találunk, s ez alapján joggal feltételezhetjük, a két tábor képében nem a gazdasági racionalitás és a gazdasági valóságtól elrugaszkodott társadalmi utópia áll szemben egymással. Ha értelmezési kísérletünket a szavak szintje fölé emeljük, láthatjuk, hogy a két nyíltlevél egyben a baloldaliság meghatározásáért folytatott vita terepe is, a „Mit jelent baloldalinak lenni?” és a „Ki képviseli Magyarországon a baloldalt?” kérdésekre történő – egyelőre csak implicit – válaszadási kísérlet. A két petíció ezen intellektuális-hatalmi küzdelem része is, és mint olyan, lehetőséget adhat arra, hogy a baloldaliság=kormánypártiság (és jobboldaliság=szimpátia az ellenzékkel) képlete oldódni kezdjen, és alternatív hangok is megjelenjenek a baloldalon (és talán a jobboldalon is). Ezt Bourdieu az osztályozás harca terminusban ragadta meg (lutte des classements), szembehelyezve azt az osztályharc (lutte des classes) ortodox marxista terminológiájával.

- 10 -

Mind a baloldalon, mind pedig a jobboldalon belül zajlottak már viták, önmeghatározási kísérletek, gondoljunk egyik oldalon Gyurcsány Ferencnek a 2005-ben napvilágot látott Útközben című könyvére, de a Fidesz tavaly év végén megjelent Erős Magyarország címet viselő programja szintén öndefiníciós kísérletnek is tekinthető. Ennek ellenére rendkívül messze vagyunk még attól, hogy a bal- és jobboldaliság, a liberalizmus, a szociáldemokrácia vagy a konzervativizmus múltját, jelenét és jövőjét széleskörűen megvitattuk volna; ez annál is inkább fontos lenne, mivel olyan országban élünk, ahol a szociáldemokráciának és a konzervativizmusnak is nehezére esik önmagát szilárd és széleskörű konszenzus övezte hagyományokhoz kapcsolni, s ahol a bal és jobboldaliság sok tekintetben helyet cserélni látszik egymással.

A magyar értelmiség megjelenésének esélyei

helyzete

és

a

bourdieu-i

értelmiségi

modell

Bourdieu halála után az egymagában is komoly közvéleményformáló-erővel bíró értelmiségi szerepe eltűnt, az elmúlt hat évben Franciaországban nem akadt senki, aki hozzá hasonló tekintélyre tudott volna szert tenni mind az értelmiség, mint pedig az „egyszerű emberek” körében. Ez a szerep Magyarországon sohasem létezett, kialakulását egyrészt a XX. század második felének totalitárius, majd később autoriter rendszere nem kedvezett, de a rendszerváltás után szinte azonnal újra kiéleződő, komoly történelmi hagyományokból táplálkozó népi-urbánus ellentét is az egymásnak feszülő álláspontok megszilárdulásához, a szembenállás állandósulásához vezetett. A Bourdieu-féle könyvkiadói vállalkozás is nagyrészt ismeretlen Magyarországon, egy kedvező árú, közérthető nyelven megfogalmazott műveket tömörítő társadalomtudományi könyvsorozat nem csak Franciaországban arathatna sikert, noha a magyar olvasóközönség száma a francia nyelvű potenciális olvasók számának csak töredéke. A

Gyurcsány-kormány

átfogó,

a

megszilárdult

érdekviszonyokat

fellazító

reformintézkedései viszont lehetőséget adhatnak arra, hogy a szokásos, pártpolitikai alapú látásmód és szembenállás egyéb szempontok mozgósításával oldódni kezdjen. Sokáig úgy tűnt, sem az értelmiségnek, sem az egyszerű szavazópolgároknak nincs igényük olyan értelmiségi véleményformálókra, akik saját tudományos munkásságuk, tekintélyük talaján - 11 -

állva, s nem megelégedve a Sartre-i vagy a Foucault-i elméleti spekulációkkal, specifikus (szak)tudásukat

felhasználva

képesek

hiteles,

de

a

pártpolitikai

logikát

felülíró

állásfoglalásokat tenni. Szükség lenne olyan véleményformálókra, akik a pártpolitikai kétosztatúság logikájának nem engedve képesek tudományos munkásságukra alapozva érvelő módon, egymás meggyőzésének és megértésének szándékával a nyilvánosságban egymással vitatkozni. Az ideális helyzet pedig az lenne, ha megjelenhetnének olyan a véleményformálók is, akik egy-egy párt álláspontja melletti érvelést nem tekintik kötelességüknek, állásfoglalásaikat nem anyagi vagy pártpolitikai szempontok, hanem – Pierre Bourdieu-höz hasonlóan – saját szakmai és morális lelkiismeretük és értékelkötelezettségük alakítja. Ez nem csak Franciaországnak, de minden kétséget kizáróan Magyarországnak is hasznára válthatna.

Bibliográfia:

Csizmadia Ervin, Politikatudomány és politikai elemzés. Elmélet, történet, tudósközösség, műfaj és gyakorlat, Századvég Kiadó, Budapest, 2008 Pinto, Louis, Pierre Bourdieu et la théorie du monde social, Albin Michel, Párizs, 2002 Verdès-Leroux, Janine, Le savant et la politique. Le terrorisme sociologique de Pierre Bourdieu, Le Livre de Poche - Biblio essais, Párizs, 2002

- 12 -