15. fejezet
A mentőautó szirénázása megzavarta az utca embereit. A forgalom leállt a város azon területén, amerre a sebes jármű haladt. Amikor villogó mentőautót lát az ember akaratán kívül is összeszorul a szíve és arra gondol, hogy már megint történt valami, újabb embernek esett baja. Imára kulcsolt kezekkel reménykednek abban, hogy nem egy közeli hozzátartozójuk fekszik az autó hordágyán. A rettegés ezekben a pillanatokban nagy vesződést szülhet, mert egy figyelmen kívül hagyott jelzés pánikkal járhat.
Ha valaki zenét hallgat, telefonál, olvas vagy mélyen elgondolkodik miközben az út egyik oldaláról igyekszik át a másikra, nagy veszélyt jelenthet a biztonságos közlekedés számára. A mai világban az éberségre leginkább az utakon van szükség. Ezt Pierre is megtapasztalta a csúfos balesete által, amely miatt járásképtelenné vált. Bár nem miatta történt a szerencsétlenség, hiszen nem tehetett arról, hogy az előtte haladó kerékpáros biciklikereke meglazult és kiesett a helyéről. Ha nem reagál azonnal, akár át is ment volna a nyomorult emberen, így viszont a kormányát félrerántva neki csapódott a járdák mentén ágaskodó tölgyfák egyikének. Emlékében csak a csapódás előtti pillanatokra emlékezett, hogy mi történt utána, azt elmesélték neki. Napokig eszméletlen állapotban feküdt az intenzív osztályon súlyos fejsérülése miatt. Szerencséjének vélte, hogy agyi károsodást nem szenvedett, azt viszont nem tudta elviselni, hogy talán sosem állhat majd lábra. Szörnyű traumaként érte a tudat, hogy lebénult. Csendes, zárkózott ember lett, aki idegenkedett mindentől és mindenkitől. Bosszantó modora tovább fokozta az antiszimpátiát, de nem érdekelték mások, mert senkiben sem bízott. Úgy hitte a világ csak kihasználja őt, miközben a háta mögött jót nevet rajta.
Ebben a meggyőződésben élt, míg nem találkozott Meryllel. Ő volt az egyetlen, akinek ki tudott nyílni, aki nem csak a kedves arcát mutatta felé, hanem azt a szigort, amire mindig is vágyott. Nevetségesen hangzik mindez, hiszen ki szereti, ha fegyelmezik? Neki ez volt a jó. Iskolás korában is azt a tanárt tisztelte igazán, akitől rettegtek a diákok, akit nem szerettek. Az órák csendben, mégis jó közérzetben zajlottak.
Az éjszakát rosszul viselte a Meryllel való nézeteltérés miatt. Szeretne vele kibékülni, mégsem hajlott arra, hogy felhívja telefonon. A nő egyenesen kijelentette, hogy csak akkor akarja látni, ha beismerte a hibáit és hajlandó megbocsátani Isabellenek. Oh Isabelle! Sóhajtott fel a férfi. Vajon most mi lehet veled? A bűntudat egyre csak kínozta és a gyógyuló seb felszakadni készült. Számot kell vetnie a történtekkel és mindent elfeledni, de nem volt rá képes. Tudta, hogy az egyetlen út Meryl szívéhez a büszkeség feladásán vezet az út. Még nem készült fel rá, túl gyorsan követik egymást az események.
Pierre a folyosó korlátjainál gyakorolta az állást. Lefékezte a tolókocsiját, belefogódzott a falba illesztett kapaszkodóba és felállt, majd visszaült. Elégedetten lihegett a székben és képesnek érezte magát a járáshoz is.
Morris, Morris!- hevesen intett a felé közeledő öregnek.- Nézd, mit tudok!- Pierre ismét felállt a székéből. Inkább most ülj le Pierre, mert megrázó hírt hozok.- hadarta az idős férfi, mikor odaért. Mi történt?- Pierre izgatottan fordult Morris felé. Úgy sajnálom barátom.- óbégatott az öreg. Morris beszélj világosabban, mert esküszöm kikapom alólad a járókeretet.- a férfi egyre idegesebb lett. Félt, hogy rossz híreket hoz Isabelle felől. A nővérkét reggel behozták a sürgősségire, mert hajnalban tűz ütött ki a lakásán. Hogyan?- Pierre riadtan állt fel a székből, anélkül, hogy megkapaszkodott volna.- Hol van most? Az égési osztályon. Azt mondták a lányok,- Morris a női részleg felé mutatott- hogy súlyos égési sérüléseket szenvedett. Oda kell mennem. A franc essen ezekbe a lábakba!- kiabált eszeveszetten Pierre.- Nővér! Nővér! Tessék Mr. Duval?- lépett mellé az egyik ápoló. Azonnal toljon át az égési osztályra. Nem tehetem. Tegye azt, amit mondtam, különben olyan botrányt csapok, hogy az egész kórház, sőt az egész város zengeni fog tőle!- fenyegetőzött a férfi.
Az ápolónő kikérte az engedélyt a főnővértől, majd áttolta a kétségbeesett férfit a keresett részlegre. Az ottani nővérek pusmogása rosszul esett Pierrenek, hiszen a félelem egy percre sem hagyta nyugodni. Útban idefele többször eljátszott a gondolattal, hogy milyen lehet Meryl, hol lehet megégve, melyik testrésze roncsolódott meg.
Mi lesz már?!- ordította a nővérek felé. Máris megyünk.
Az ápolónő kitolta az égési osztályról a férfi nagy megdöbbenésére.
Most miért visz ki? Ha ennyire akarja látni Saraht, majd megtudja hova megyünk.
Pierrenek egyre ismerősebb lett a környék, amerre haladtak és kiverte a víz, mikor felismerte a hullaházba vezető folyosót. A riadalom kikerült az arcára és heves szívverés kapta el az ajtóhoz közeledve. Behunyta a szemét és azt kívánta bárcsak egy rémálom lenne az egész. Ha visszaforgathatná az időt mindent máshogy cselekedne, mert így haragban váltak el egymástól. Lábai újra dermedtek lettek, izmai nem mozdultak és az eddig forrón áramló vér sem keringett alsó végtagjaiban. A nő nélkül megszűnt járni, megszűnik enni, később megszűnik létezni is. Egy hirtelen kanyarodás visszarántotta a valóéletbe és egy kedvesebb osztályra fordultak be. Pierre felsóhajtott, hiszen Meryl mégsem halt meg. De akkor hol lehet, ha nem az égésin és nem a hullaházban? Választ várva a fel nem tett kérdésére a nővérre nézett.
A detoxikálóban vagyunk Mr. Duval. Sarah az intenzív osztályon fekszik füstmérgezés miatt. Ezek szerint más baja nem esett?- kérdezte reménykedve, de tényleges választ nem kapott, hiszen az ápolónő sem tudta mennyire súlyos a nő állapota.
Az orvos engedélyezésére Pierre bemehetett Merylhez, aki lélegeztetőgépre volt csatolva. A férfi megkönnyebbülve nézett végig kedvesén, hogy égési sérüléseket nem szenvedett. Meleg kezével a tenyerébe zárta Meryl hideg ujjait és egy csókot lehelt rájuk. Annyira boldog volt, hogy vele lehet, hogy nem vette el őt tőle az Isten. Még sosem élt át ekkora rettegést, amit az elmúlt percekben. Lábaiban azonnal megnyíltak a vérutak, az erek kitágultak és a vér újra csordogálni kezdett. Lefékezte a tolószékét, majd felállt és ajkával megérintette a nő arcát, hogy életet leheljen sápadt bőrébe.
Uram, most már ki kell jönnie. Lejárt az idő.- szólt be a nővér, de Pierre nem akart mozdulni Meryl mellől. A nő nyomatékosítva ismét rászólt és kitolta. Odakint egy szőke kislányt látott sírni, aki megtévesztésig hasonlított kedvesére. Biztosan ő Evelyn, Meryl lánya. Gondolta magában és elé gurult a kocsijával. Szia, Pierre vagyok.- üdvözölte kedves hangnemben. Hogy van az anyám? Szerencsére minden rendben. Láttam és különösebb baja nem esett. Mi történt? Pontosan nem tudom, mert nem voltam otthon. A rendőrségen azt mondták, hogy egy meghibásodott vezeték zárlatot okozott, ezért gyulladt ki a ház. Mindez hajnalban történt,
ennek tetejébe anya altatót vett be éjszakára. A lényeg, hogy életben van. Igen.- sírta a lány.
Az órák csigalassúsággal araszoltak előre. Pierre egy percre sem hagyta magára sem Merylt, sem a lányát, hiszen bármikor szükségük lehet rá. Evelynnel sikerült közelebbről megismerkednie, aki kellemes benyomást keltett benne. Gondolta, hogy Merylt a hétvégre biztosan bent tartják, ezért felajánlotta a lánynak, hogy aludjon a lakásán. Evelyn kedves gesztusnak vélte, mégsem tett eleget a férfi kérésének. Az egyik barátnője intézkedett arról, hogy náluk szálljon meg, míg az édesanyja fel nem épül.
Elérkezett az a perc, amikor Pierre ismét bemehetett Merylhez. A nő még mindig ugyanúgy feküdt, ahogy az előbb látta. Nem beszélt hozzá, csak keze melegével próbálta fűteni kedvese testét.
Pierre.- nyögte Meryl csukott szemekkel. Itt vagyok édesem.- lelkendezett a férfi. Miért vagyok itt? Történt egy kis baleset Meryl. A hajnalban tűz ütött ki a lakásotokban, de szerencsére ép bőrrel megúsztad. Oh Istenem, és Evelyn? Hol a lányom? Kint aggódik érted. Ugye ő jól van? Jobban, mint te.- viccelődött a férfi, ami Merylt is megmosolyogtatta.- Annyira megijesztettél szerelmem. Azt mondták, hogy súlyosan megégtél. Vagyis Morris állította ezt, de majd adok én neki, ha visszamentem. Köszönöm, hogy itt vagy. Jól esik. Nekem te vagy a mindenem. Képzeld még a lábam is lebénult az ijedelem miatt.- mutogatott a férfi. Isabellelel mi van? Hogy sikerült a műtét? Még nem hívtak. Mikor mész meglátogatni?
Ne kezdjük el megint, jó? Ahelyett, hogy engem pátyolgatnál mellette kéne lenned. Szüksége van rád. Neked van szükséged rám.- érvelt a férfi döntése mellett.- Mivel most nincs hol laknotok felajánlom, hogy költözzetek hozzám. Köszönöm, de nem. Miért nem? Ne légy makacs. Majd megoldom valahogy.- utasította vissza a férfit.- Menj el, kérlek. Isabelle miatt teszed ezt velem, igaz? Nagyon jól ismered az egyedüllétet és a magányt. Ha képes leszel magadba nézni rádöbbensz, hogy a nárcisztikus viselkedéseddel nem jutsz egyről a kettőre.
Pierre összeráncolt homlokkal távozott a helyiségből és dühös keréktekerésekkel tért vissza a szobájába. Feldühítette Meryl utóbbi kijelentése. Még hogy ő egoista? Most is vele volt, törődött vele és nem kért érte viszonzást. Még a házát is felajánlotta neki, de konokul visszautasította. Belátta, hogy Isabelle barátsága többet jelent a számára, mint a szerelem, amit éreznek egymás iránt. De már Meryl szerelmében sem biztos. Talán sosem szerette őt igazán, csak Jamest akarta elfelejteni. Olyan nagy szerelmet, mint amilyet iránta táplált nehéz az egyik pillanatról a másikra csak úgy kitépnie magából. Nagy harag dúlt keblében és nem tudta csitítani rövid időre sem. Azt kívánta bárcsak sosem ismerte volna meg a nőt.
Az orvos utasítására Elenának nem szabad megterhelnie magát sem fizikailag, sem pedig mentálisan. Nem rég lett túl egy krízis helyzeten, amely majdnem az ő és gyermeke életbe került. Az eddig szedett vitaminok mennyiségét megkétszerezte és erősebb magzatvédőt írt fel neki a doktor. Elena csupán félnapot töltött bent a kórházban, hogy megfigyeljék. Állapotjavulása kielégítő volt, ezért estére hazaengedték. Az otthoni személyzet azonnal elkészítette a fekhelyét és biztosították asszonyukat a legjobb bánásmódról. A nő kényelmesebben érezte magát saját szobájában, mint a kórházi osztályon. Kevés az az ember, aki igazán szeret kórházban lenni. Elena egyik jó barátnőjénél tizenhét éves korában epekövet diagnosztizáltak. Hasonló esetekben az emberek megijednek és a legrosszabbra tudnak gondolni, ellenben a lánnyal, aki örömest fáradt be a kórházba. Mindössze egy hetet töltött bent, de megélhette élete egyik nagy élményét. Elena bolondnak vélte, végül be kellett látnia, hogy vannak ilyen emberek. Ő még sosem feküdt kórházban, most viszont várta, hogy minél hamarabb elteljen a fennmaradt három hónap. Nagyon várta, hogy kisbabáját az ölében ringathassa és közben dúdoljon neki. Sokat töprengett rajta, hogy vajon milyen nemű lesz. A mai technikával ki lehet deríteni, de nem akarta. Így sokkal izgalmasabb. Neki teljesen mindegy is volt, a lényeg, hogy meglegyen és egészséges legyen. Eltervezte, hogy elkövetkezendő hetekben kiválasztja a szobáját és előveszi a kreativitását. Gyönyörű szobát szeretne egyetlen gyermekének, azt szeretné, ha boldog lenne. Az viszont zavarja, hogy nem családba születik meg. Kezdetben nem érdekli majd a kicsit, de ha megnő gyakran kérdez az apja felől. Megígérte Gustavonak, hogy nem zárja ki az életéből, mégsem lesz igazi apja a gyereknek. Lehetséges, hogy ő is boldogtalan lesz a férfi nélkül. Gustavo mindig mindenben támogatta, kitartott mellette a legnehezebb percekben is. Tetteivel bizonyította igaz szerelmét. Elena is szerette a férfit, jobban, mint ahogy azt gondolná. Nehezen ismerte fel
valódi érzéseit, hiszen elkötelezett és vak feleség volt. Nem vette észre, hogy az szenved, aki tényleg nemes vele szemben. Minderre csak ma reggel jött rá, amikor látta távozni Gustavot. Nem tartotta vissza, mert gőgös.
Elena elővette elhunyt férje piros borítású naplóját és fellapozta ott, ahol legutóbb abbahagyta. Az orvos nyugodalmat tanácsolt neki, de hitte, hogy Jorge már nem tud neki meglepetést okozni. Haragja nem lehet nagyobb a mostaninál.
„Elena ma nagyon csinosan volt felöltözve, úgy szerettem volna megdicsérni és karon ragadni, hogy együtt menjünk a fogadásra, mint egy igazi pár, de nem tettem. Ehelyett csak a számat húzogattam és sürgettem az igyekezettel. Láttam rajta, hogy rosszulesik neki, ami nekem is fájt. Csak tudnám miért vagyok ennyire gyáva. Az egyik percben dicsérem, a másikban negatív kritikával illetem, pedig meg sem érdemli. A legjobb lenne elhagynom. Gustavo barátom persze elítéli ezt a felvetésem, mert ismeri és szereti Elenát. Elhiszem, hogy nem akarja szomorúnak látni, de mi mást tehetnék? A leghőbb óhaját nem tudom megadni neki, és talán megismerkedik egy olyan férfival, aki tisztességes vele. Bár, ami azt illeti kezd kiesni abból a korból, hogy gyereket vállaljon. Még a lehetőséget is elvettem tőle. Hogy lehetek ennyire kegyetlen? Hogy?...”
Elena tovább lapozott.
„Ma rajta kaptam Gustavot, hogy a nejem fényképét nézegeti az asztalomon. Régóta sejtem, hogy többet érez iránta, mint puszta barátság, de ez mégis csak felháborító. Sosem engedném, hogy ő vegye át a helyem Elena szívében. Egy barát nem lehet áruló. Ő igaz társam és ismerem annyira, hogy megbízzam benne. Nem fog a feleségemhez érni tiszteletből, így nem tartok tőle. De attól a pojácától igen, aki mindig figyeli, ha bejön hozzám. Nem rúghatom ki, hiszen nincs rá okom, de azzal, hogy megtiltom Elenának, hogy a munkahelyemen zaklasson elérem, hogy ne láthassa. Mocskosul féltékeny vagyok. Addig nem nyugszom, amíg Elena el nem hagy. Sosem lesz boldog mellettem...”
„A múlt héten öngyilkos akartam lenni, de az égiek nem engedtek magukhoz és a pokolban sem volt meg a helyem. Ők is szemétnek vélnek (ami vagyok). Nem bírom tovább. Ha Gustavo nem ránt vissza a hegyről már rég a tenger mélyén tanyáznék a többi lelketlen társammal. Megkért arra, hogy áruljam el Elenának az igazságot és kezdjünk új életet. Mivel szeret hamar megbocsát majd, ekkor támogassam az örökbefogadás elméletét. Ezt viszont én nem akartam. Nem fogom más eldobott fattyát felnevelni még akkor sem, ha ezzel két embernek is örömet okoznék. Tudom, hogy sosem szeretném meg. Gustavo meg egy balfék. Ha igazán szeretné Elenát kiszabadítaná a karmaim közül."
Nem, Jorge! Tévedsz! Gustavo tisztelte az érzéseim és tudta, hogy melletted lehetek csak boldog! Ő önzetlenül szeretett, míg te csak magadra gondoltál. Kiabálta dühösen Elena az erkélyajtón át a lenyugvó napnak. Rádöbbent, hogy mindent elrontott naivitásával és csalódottságával. Vakon hitt Jorge álnok szavainak és nem vette észre Gustavo jelzéseit. Hogy lehetett ennyire ostoba?
Elena zokogva összecsuklott a földre és Gustavot hívta minden idegrezdülésével, miközben a közös élmények felgyülemlettek a fejében. Két út közül a keservesebbet választotta. Melankolikus állapotából a telefon csörgése hozta vissza.
Tessék?- vette fel a kagylót.- Halló.- szólt bele újra a telefonban, de a vonal másik végéről senki sem válaszolt.- Ő volt az.- suttogta Elena.
Gustavo letette a telefont. Utoljára szerette volna hallani szerelme hangját, mielőtt felszáll a Granadába tartó vonatra. Nem vitt magával sok poggyászt csak egy kisebb barna bőröndöt. A többit utána hozzák új otthonába. A váróterem egyik magas pontjába egy óra volt felhúzva, aminek másodpercmutatója mintha egyre lassabban pergett volna. Két órája várakozik a vasútállomáson, mert késett a vonat, amellyel el szeretett volna utazni. Először egy isteni jelnek vélte, hogy itt marasztalja, aztán eszébe jutott, hogy mi van, ha egy próba elé állítja az élet. Ha a szívére hallgat Elena mellett marad, ha az eszére, akkor messze elkerüli. Sok akadályt legyőzött az évek során, ezért most sem bukhat el egy reménytelen románcért. Az óra percmutatója vészesen közelített a tizenketteshez. Gustavo a karóráját is megnézte, remélve, hogy az más időt mutat, de azon is négy óra felé járt. Felemelte a bőröndjét és a peronra ment. A vágányok mellett gyerekek cikáztak a szüleik nagy aggodalmára, akik helyenként jól le is szidták csemetéjüket. A szemközti oldalon egy illuminált állapotban lévő férfi dalolta nótáját, aminek sorai leírták a Gustavoban lejátszódó érzéseket.
De nehéz tőled elválnom gyönyörű szép virágom, Rajtad kívül nem volt más ezen a zord világon. Elhagytál engem és most én hagylak el téged Azt dalolom, hogy az Isten vigyázzon rád s legyen véled. Szeretlek, szeretlek százszor is kimondom, ha kell, És azt kívánom, hogy egy jobb emberben kellemes társra lelj.
Az ittas férfi a vonatsínekre dobta üres üvegét és gallérját megigazítva utána ugrott, hogy az érkező vonat vessen véget sanyarú életének. A várakozók ijedtükben felsikítottak és a kalauzért kiáltottak. A forgalom leállt arra a tíz percre, míg kiszedték onnan a szerencsétlen férfit. Nem sok hiányzott neki, hogy a másvilágról tekintsen vissza a halandóságba. Gustavo sosem gondolt a halálra. Bármennyire is szerette Elenát, ok nélkül nem végezne magával. Lehet, hogy gyáva, de nem ostoba. Ezzel a tettel csak neki okozna fájdalmat, ahogy egykor Jorge is tenni akarta. A balesete óta számtalanszor megfordult a fejében, hogy Jorge nem véletlenül halt meg. A barátja neki adta a feleségét, de ezt az áldozatot csak úgy tudta meghozni, hogy ő ne szenvedjen. Bárcsak ne tette volna meg, hiszen most láthatja minden hiába való volt. Elena gyűlöli őt, ellenben ő még hatalmasabb szeretettel imádja. Ez okból is hagyta magára, mert így boldog lesz. Nem zavar több vizet a háza táján. A szerelem gyalázatos dolog és azt kívánta bár sose ismerte volna meg. Fiatal korában nem érdekelte az efféle érzelmi kapcsolat, amiért a barátai sokszor szapulták is. Hitte, hogy majd egyszer jön a nagy Ő és az maga lesz a csoda. El is jött, de nem úgy, ahogy azt gyermeteg ábrándként meglátta. Addig viszont, hogy bizonyítsa rátermettségét olykor felszedett egy- egy lányt, de semmi többet. Emlékszik az első csókjára, amely nem volt mástól, mint az alkohol mámorától. Egy buliban ismerkedett meg a lánnyal,
aki próbálta elcsábítani. Egy héttel később az egyik haverja szólt neki, hogy még egy partit rendez és ott lesz a lány is, akinek mellesleg nagyon tetszik. Gustavo erre azt felelte, hogy neki is tetszik a lány, ezért azon az éjszakán összemelegedtek. Viszont nem volt felkészülve egy kapcsolatra és lelke mélyén érezte, hogy ez csak egy próba. Kipróbálta milyen, ha van valakije. Arra viszont nem gondolt, hogy csak olyannal legyen, aki iránt érez vonzalmat. A lány nem jelentett neki semmit sem és négy nap után szakítottak. Jobbnak vélte így, mert kapcsolatuk felszínesnek bizonyult. De rég volt már az. Azóta megismert másokat és szerelembe is esett. De csak egyetlen egyszer. Amikor megismerkedett Elenával. Az élet iróniája, hogy az a nő és Jorge esküvőjén történt meg. Jorge vígan mulatta át a lagzit a násznéppel, míg ő az asztalnál üldögélve titkon leste a mennyasszonyt. Elena nevetve tapsolt a táncoló népnek és Gustavo látta, hogy szívesen beállna közéjük, de Jorge más fele jár. Gustavo nem szeretett táncolni, mert szégyenlős volt. Ezen az éjszakán viszont legyőzte félénkségét és felkérte az addig ismeretlen arát. Onnantól fogva kapcsolatuk bensőségesebb lett és igazi jó barátok lettek. Egyszer minden véget ér. Sóhajtott fel Gustavo és a távolból érkező vonat felé tekintett. A szerelvény pillanatok alatt beért a vágányra és az utasok elkezdhették a felszállást. Gustavo hátra nézett arra a csodára várva, hogy Elena utána jött, de csalódnia kellett saját képzeletében. A vonat első fülkéjében foglalt helyet menetiránnyal szemben az ablak mellett ülve, mert szerette fürkészni az útközben felbukkanó tájakat. Melléje szegeződött még három utas, hogy ne töltse magányosan az előtte álló hosszú utat.
Francois türelmetlenül pergette ujjait a konyhai asztalon várva a kórházi telefonhívásra. Szerette volna már tudni, milyen a lánya állapota. Nem osztotta meg senkivel, de rossz érzés kerülgette már reggel kilenc órától. Érezte, hogy valami nagy baj történhetett, mert az apai megérzései ezt súgták. Grégorinak sem volt nyugodt éjszakája, amióta megtudta mi lett Isabellelel. Egész este egy szemhunyásnyit sem aludt, csak is a nő járt a fejében. Reggel izgatottan öntötte magába a kávék tömkelegét, amitől a vérnyomása rendesen ugrándozott. Délutánig várt otthonában, majd átment Francoishoz, hogy ott várakozzon tovább az öreggel és Leával. Ő hitte, hogy Isabelle felépül és azon volt, hogy minél boldogabbá tegye. Elhatározta, hogy mihelyst egészen felépül a nő elviszi egy hajókirándulásra a Szajna folyó mentén. Elképzelte magában, amint Isabellelel karöltve felszállnak a hajóra, majd a fedélzet legszebb és legromantikusabb részén letelepednek, hogy élvezzék az élet adta örömöket. Az álmodozás félbeszakadt, amikor meghallotta a telefoncsörgését. Mindhárman egyszerre pattantak fel a helyükről és a készülékhez rohantak.
Jobb lesz, ha én veszem fel.- intette le a két férfit Lea.
Francois imára kulcsolt kezekkel várta a híreket, Grégori pedig türelmetlenül toporgott egyhelyben. Lea szíve zakatolt az izgalomtól és félénken nyúlt a csengő telefon felé.
Igen, Duval lakás.- vette fel a kagylót a nő.- Én a barátnője vagyok. Hogy van Isabelle?- Lea kezeiből csúszott a telefon az izzadó tenyere miatt.- Hogy mondta?- kapott a mellkasához a nő, majd a könnytől benedvesedett tekintettel Grégori és Francois felé tekintett. Figyelem nélkül letette a telefont és a falnak dőlve zokogni kezdett, anélkül, hogy mondott volna valamit.
