DESMOND MORRIS MIÉRT CSINÁLJA? A LÓ

DESMOND MORRIS MIÉRT CSINÁLJA…? A LÓ FORDÍTOTTA BARTOS TIBOR EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1993 KÖTETÜNK AZ ALÁBBI KIADVÁNY ALAPJÁN KÉSZÜLT: DESMOND MORRIS: HORSEWATCHING JONATHAN CAPE. LONDON. 1988 COPYRIGHT © 1988 BY DESMOND MORRIS HUNGARIAN TRANSLATION © BARTOS TIBOR. 1993 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ 92/0855 FRANKLIN NYOMDA, BUDAPEST FELELŐS VEZETŐ MÁTYÁS MIKLÓS IGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ VÁRADY SZABOLCS A FORDÍTÁST SZAKMAILAG VÁRADY JENŐ ELLENŐRIZTE A BORÍTÓ, A KÖTÉSTERV ÉS A TIPOGRÁFIA KÁLLAY JUDIT MUNKÁJA MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 6,88 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 5503 3

TARTALOM Bevezetés Mit jelez fülével a ló? Jól hallanak? Hányféle a ló szava? Mit jelez a ló a farkával? Nyakával mit jelez a ló? Testével mit jelez? A lábával mit jelez? Mi olvasható a ló pofájáról? Mit ér a szaglása? Milyen a látásuk? Mennyit alszanak? Hogyan táplálkoznak? Miféle szervezet a lótársadalom? Hogyan vallanak érzelmeikről egymásnak? Hogyan fest az udvarlásuk? Elfogultak-e egymás színe iránt? Hogy bánik újszülött csikajával a kanca? Hogyan fejlődik a csikó? Meddig él a ló? Hogyan olvashatjuk le korát a fogáról? Mennyire értelmesek a lovak? Hogyan találnak haza? Mennyire tekinthetők területi lényeknek? Hogyan veszekszenek? Mennyire gyors a lábuk? Mi a különbség forróvérűek és hidegvérűek közt? Hányfajta lovat ismerünk? Miért versenyeznek a lovak? Miért fut az egyik ló gyorsabban a másikánál? Miért fut lassabban egyik a másikánál? Miért nem gyorsabbak a versenylovak évről évre? Miért verik lovukat a zsokék? Tudja-e a ló, hogy versenyt nyert? Ki találta fel a kengyelt? Miért hoz szerencsét a patkó? Honnét van a sallang? Miért nem esszük a lovat? Mi a lóerő? Miért nevezzük zsokénak a hivatásos versenylovasokat? Miért beszéltek régen boszorkány nyergelte lovakról?

BEVEZETÉS Ha a kutya legjobb barátja az embernek, a lóról elmondható, hogy legkülönb szolgája. Évezredekig igázták, megülték, sarkantyúzták, verték. Könyörtelenül ugrattak vele a csata sűrűjébe, s ott akár összeapríttatták. Évszázadokon át vonta az emberi célratörés súlyos terheit, s hálából utolsó útja a gyepmesterhez vezetett. Örök kizsákmányoltsága az emberekkel való együttműködés bámulatos készségéből következik, és szívós akaratából, hogy a kedvünkre tegyen. Annyiszor vesztévé lett szelíd erkölcse vad állapotának társas életében keresendő. A lovak nyájösztönűek, kis ménesekben élnek, s ott az együttműködés éppoly fontos, mint a versengés – egymáshoz ragaszkodásuk pedig oly erős, hogy könyvyen alakítható emberhez fűződő kötelékké. Szerencsétlenségükre ebben a kapcsolatban mindig az ember kerekedik felül, szó szerint is, képes értelemben is. Drágán fizet jámborságáért a ló. Az érem másik felén az ember szeretetét és odaadását látjuk iránta, ma talán inkább, mint valaha. Mert valahány lónyúzóra csak emlékszünk, éppannyi az emlékünk lórajongókról, akik hosszú órákat töltenek önzetlen ápolásukkal, kényeztetésükkel. Manapság már minden kérges lelkű kocsisra jut egy légió az olyanokból, akik pitymallatkor serkennek, és kezük-lábukat törik, csak hogy imádott lovaikat minden jóban részesíthessék. Állatot a lónál nagyobbra nem tartanak ma. Miért gyújt a ló ekkora érzelmeket? Látványa teszi-e vagy viselkedése? Inassága, kecsessége vagy egyénisége éppen? A válasz egy Edward Topsel nevű természetvizsgáló majd négyszáz esztendeje kelt traktátusában olvasható. Azt írja ugyanis, hogy a ló "ritka szép testű és fennkölt lelkületű állat… Lelki tulajdonságai közt is a legfigyelemreméltóbb, hogy háborúságban és békében egyaránt ernyedetlen szeretettel és kötelességtudással szolgálja az embert… miért is a négylábúak rendjében a legnemesebb és legszükségesebb". Egyszersmind. Szolgai alázattal páros úri büszkesége teszi az ember szemében oly ellenállhatatlanná. Ha csupán nemes volna, mint a zsiráf, nem kezes, megcsodálnánk szépségét, bele nem bolondulnánk. Ha csupán hasznos volna, nem szép, akár a disznó vagy a tehén, hálásak lennénk szolgálataiért, de nem zengenénk hű lelkének dicséretét. A ló titka bizony, hogy az igát is húzza meg előkelő is. Ebben a varázsa. Mert ha ilyen méltóságos állat meghódol akaratunknak, akkor a világ gazdái nem mi volnánk? Így történt, hogy a lovak szelídítésének kezdetétől az ember a ló igézetébe került. És a ló mindjárt kezdettől fordított az ember életén egyetlen tulajdonságával: a gyors lábával. Mihelyt munkába fogták, meglódult az ember terjeszkedése a világon. Eleink attól fogva jutottak el egyik helyről a másikra gyorsan. Korábban a barom volt a málhás meg a fogatolt állat, az ekevonó. A lószelídítés kezdetétől a barmot már durvább, nehézkesebb munkákra foghatták, a helyváltoztatás pedig a ló dolga lett. Hatalmasan megnövekedett az ember mozgékonysága. Terjedhetett a civilizáció, kereskedelmi utak nyílhattak korábban elképzelhetetlen nyomvonalakon. Kultúrák cseréje bontakozott, és az elgondolások kereszteződése lendített az alkotókedven. Évezredekig, mind a belső égésű motorok megjelenéséig a ló maradt a föld hódításának legfőbb emberi eszköze. Délceg képéhez gyors lába is jelentősen hozzájárult. Mivel a vadlovak fürge sík vidéki, legelő állatok és a határtalanság kedvelői, az évmilliók során hullámzó izomzatú atlétaalkatuk fejlődött. Gyors mozgáshoz a test szerkezetében rejlő stílus kell, s ezt a stílust, magunk is atléták, sokra tartjuk. Futó faj vagyunk – nem áskáló, mászó, kapaszkodó, hanem nyargaló, s e lovakkal közös vonásunk teszi, hogy annyira csodáljuk iramodásuk báját. A magunk testének tökéletesebben működő mását csodáljuk, s ha megüljük, egyetlen győzelmesen ügető testté válunk, az ősi hitvilág kentaurjává. Mikor történt mindez? A ló meglepő későn futott be háziasításaink történetébe. Kutya, kecske, juh már régen uralta az embert, amikor a Krisztus előtti harmadik évezredben elkezdtük kezesíteni, mégpedig a mai déli Oroszország és északnyugati Ázsia térségében, az ottani mezőgazdasági igyekezet hullámhegyét lovagolva meg. Nem ez volt persze az ember első találkozása a lóval. A korai kőkor óta vadásztak lovakra a húsukért, amint a francia és spanyol barlangok falán szemléltetik történelem előtti festmények. De a betörésükre nem történt próbálkozás. Tőrbe ejtették, dárdával leterítették, megették, ennyi volt velük az ember kapcsolata. Vadászásuk korára érdekes fényt vet, hogy a vadlovak fogyatkoztak már addigra emberi beavatkozás nélkül is, mégpedig azért, mert a jégkor végével sűrű erdők kezdtek terjedezni a mérsékelt égövön. S a ló mint a legelő mezők állata ilyenformán teret vesztett, sőt számítások szerint

ki is veszett volna, ha az ősidők gazdái el nem kezdik háziasítását. Ez a történet tehát jobb véget ér, mint a többi efféle, amelyekben az emberi beavatkozás a fajok idő előtti megboldogulásának oka. A Krisztus előtti második évezredre a lovak fogyása megállt, és a kezessé lett állat ismét terjedni kezdett Európa-szerte. Kr. e. 1500-ra a szelíd lovak két fajtája válik el jól – az északi vidékek testesebbje és a melegebb déliek karcsú lovai. És az elkülönülés folytatódott. A vaskos északi pónikból fajnemesítés útján hatalmas fajta támadt, igavonók gazdaságban, hadban. A hosszú lábú déli lovak közül pedig kiváltak az arab mének, és korunk kényes versenylovait nemzették. S amerre az ember csak bővítette mozgási körét, a ló vele tartott, mígnem együtt elterjedtek a világ teljes színén. Az Újvilágba a spanyol hódítók vittek néhányat – Kolumbusz harmincat, Cortés tizenhatot – és nem telt bele sok idő, az "indián lovak" új nemzedéke támadt a nyomukban, és megváltoztatta az amerikai földrész sík vidéki indiánjainak társadalmi rendjét. S amint az emberi közösségekből milliók nyüzsgése lett mindenfelé, velük nőtt a befogott lovak tömege. Úgy tetszett, teljes társadalmak sarkatlanak a ló tehetségén, gazdaságuk, szállításuk, háborúik, parádéik, testedzésük, mulatságaik. S ahogy a fegyverek mind pusztítóbbá váltak, a lovakra is egyre irgalmatlanabb sors várt a háborúkban. Az első világháború egyetlen napján 7000 ló veszett oda. A hadszíntérre küldött milliónyi angol lóból csupán 62 000 került vissza hazájába. A szerencsésebbek megúsztak ugyan gránátot, repeszt, de azoknak legtöbbjét a fegyverszünet után hadifoglyokkal etették föl, vagy szerves trágyául adták el európai gazdáknak. Hiába voltak azonban a lovak tehetetlenek a modern fegyverzettel szemben, egy nevezetes lovasroham még várt rájuk a második világháború kezdetén. A lengyel lovasság 1939-ben vitézül megrohamozta a nácik tankjait és zuhanóbombázóit. El is söpörték őket egy szálig. De lőttek a csatalónak is. Ha háborúról készült játékfilmeket nézünk manapság, nem kell látnunk már a ló belének kiontását. A filmgyáraknak idomított lovak költségesek ahhoz, hogy a mulatságunkra mészárolják őket. Pusztulásuk csupán játszott, ilyenképpen könnyen elfelejtjük, milyen iszonyú árat fizettettünk a lóval engedelmességéért. Az ipari forradalom hajnalától a lovaknak bizony bealkonyult. Előbb a vasút szorította ki a lóvontatást, majd az autózás. A többit megtette a mezőgazdasági gép meg a földgép. Teherautók, traktorok, tartálykocsik, buszok, furgonok, családi és sportautók teszik az utak forgalmát. A patkoló kovácsból kivesző emberfajta lett. A munkás lovat csupán a nosztalgia élteti. Versenyzésen, sétalovagláson kívül nincs sok tennivalója korunk lovának. A régi idők ínszakasztó munkáinak elmúltával azonban nőtt a megbecsülésük. Négylábú társaink tisztessége nemzedékről nemzedékre száll és terjed. A lókupeckedésből partnercsere lett. Ötezer esztendeje először jó lehet lónak lenni megint. Az ember legkülönb szolgája ugyan még nem kószálhat síkokon, szolgasága azonban a családtagé; gondoskodás, odaadás veszi körül. Az Erzsébet-korban így írt John Florio: "Anglia a nők paradicsoma, a férfiak tisztítótüze és a lovak pokla." Anglia lovai ma már a mennybe tartanak. Törleszteni kezdtük irántuk való régi adósságainkat. Azonban lehetünk irántuk bármily elfogultak, akár bolondulhatunk értük, furcsa módon mégsem magát a lovat értékeljük soha finom nyilvánulásaiért, beszédes mozgásáért, társas viselkedéséért. A ló és lovas kapcsolata elvakítja az embert ló és ló kapcsolata iránt. Tapasztalt lovasok sem értenek a lovak társas életéhez. Ez a kis könyv néhány tárgyilagos megfigyeléssel segíti legközelebbi állatszövetségesünk megértését. Lovak kedvelőinek szánjuk, akár ötven esztendőt töltöttek nyeregben, akár lovat másutt nem is láttak, csak a televízió képernyőjén. S aki elolvassa, remélem, megegyezik velünk abban, hogy a ló máig megmaradt nemes és szükséges jószágnak, de akár puszta létével is gazdagítja mindnyájunk életét.

MIT JELEZ FÜLÉVEL A LÓ? A ló két füle ritkán van nyugton. Akár az égbolt radarkeresői, hol erre, hol arra fordulnak, a környező világ mindenféle zaját derítik fel. A kezes ló vad ükei számára roppant fontos volt ez a folytonos földerítés. Egyéb módjuk a védekezésre nem lévén a gyors visszavonulásnál, életük fordult azon, hogy a veszély első jeleire neszelnek-e, és a ragadozó nekirugaszkodását megelőzve futásra fogják-e a dolgot. A ló felderítő- és riasztórendszere a mozgó füle.

Kedvének fordultával változik a füle állása is, azért társai jelzésként olvashatják. Az egyik ló tud a másik érzelmi állapotáról, ha követi állását, mozdulását. A fülek szerepe tehát kettős: hangos jeleket fogad, és szemléltető jeleket közvetít. A látható jelek azért oly szemléltetőek, mert szembeszökő a ló füle is. Más patások, marhák, antilopok és rőtvadak szarvat vagy agancsot hordanak a fejükön, az pedig takarja a fülük mozgását. A ló fülét azonban látni jókora távolságból, még akkor is, ha csupán árnyképét figyeljük. Ha a helyzet nyugalmas, lazán fölszegül, rése kifelé áll és előre, vagyis elölről és oldalról fogja be a hangot. Így szerzi a világból a legtöbb hírt. De amint gyanúsat hall, megrezzen az egyik füle vagy mind a kettő, és forogni kezd a nesz után, hogy szemből kapja és elemzőre foghassa. Ha a hang aggodalomra ad okot, a ló a fejével vagy teljes testével a forrásának fordul, majd hegyezi a fülét – azaz merevíti és egyenest a hang irányába fordítja. A fülhegyezés neszelő, éber vagy csupán érdeklődő lóra vall. De hegyezi találkozásai alkalmával is. A hegyezett fül ellentéte a repülő fül. Vízszintesen lebeg, résével a földnek. Fáradt, csüggedt lóra vall, olyanra, amelyik már nemigen érdeklődik az újság iránt. Megmondja világosan, hogy az állatnak elege van. Az ilyen lelkiállapotnak még beszédesebb jele a konya fül, mert az lejjebb száll a vízszintesnél is, akkor, ha a ló vagy igen álmos, vagy fájdítja valamijét, és minden érkező hír elől elzárkózna. Árulkodnak a konyuló fülek alulmaradásról is a társadalmi rangért zajló küzdelmeikben vagy a kínos találkozásokról, amelyeknek megadás a végük. A ló megadása így szól: "Nem vetekszek veled, jobb a békesség, te vagy az erősebbik, hagyj békemet." Megfigyelhetjük olykor, hogy hátrafelé konyított fülével is tudatna valamit. Kétfelé áll ilyenkor is, de résével lovasa felé fordul, mondván, hogy tart emberi társától, és alázatos iránta. Alázatát a vízszintes helyzet jelzi, a visszafelé fordulás pedig azt, hogy minden apró nesz a félelmét táplálja, amit meglovagolója iránt érez. Irgalmatlan gazdák lovának fülállása ez, de megfigyelhető, ha kancával nemző kedvében találkozik. A kanca is így tartja fülét, ha ellenállhatatlan nemi kedv hajtja az erős ménlóhoz. Vonzódik hozzá, de tart is tőle, ezt beszéli a füle. A ménnek viszont az ilyen füljelzés nemi serkentőül szolgál, és megnyugtatja, hogy nem kell rúgástól tartania, ha a kancát hátulról közelíti meg. Ha a közönséges félelemből páni rémület lesz, a fül fölszegül megint. Meredtebb is, de sűrűbben billeg is, forog is. A fülét billegető ló meg is bokrosodik még rémületében. Az érzelmi skála túlsó végén, ahol düh, támadó kedv és úrhatnámság üti fel a fejét, ott a sunyi fül a jel. A ló a fejének lapítja annyira, hogy szinte nem is látni. A dühös ló árnyképe fületlen – s hogy az ember a lónak miért lehet az ura, annak magyarázatául elhangzott már, hogy alighanem azért, mert a mi fülünk fejünkhöz simul mindig. Lónyelven: igen fenyegetőek lehetünk. A lovaknak úgy tetszhet, nem is tehetnek a megbékítésünkre semmit. Bármilyen alázatosak, mi soha nem hegyezzük fülünket az üdvözlésükre, el sem eresztjük álmos egykedvűségünkben. Oka van annak is, hogy a sunyi fül jelzi a legvadabb támadókedvet. Az ősi ló így védte fülét vetélytársainak támadásától. Ha hátrasimítja, nemigen téphetik vagy haraphatják meg – így lett az evolúció során a fülvédelemből a mindennapi lónyelv figyelmeztetése. Mert nem csupán akkor sunyít, ha már küzd javában. Inkább figyelmeztetés ez két vetélkedő ló találkozásának pillanatában. Ha a támadóbbik a fülét hátraszegi, tudatja: "Ha meg akarsz verekedni, hát lássuk!" S a másik ló vagy megjuházik, vagy hasonló fenyegetéssel válaszol. A viták küzdelem nélkül elsimulhatnak így. A jelek alkalmatosan megelőzik a rúgást-harapást. Egy nevezetes állapotban szokatlanok a fül jelzései. Ha a versenylovat megétetik, füleinek furcsa mozgásáról megítélhető, mi történt. Ha nyugtatót kapott, füle kétfelé konyul, még ha éppoly élénk is, mint egyébkor. S a két füle jártában lifeg, mintha izmai nem is működnének. Ha viszont serkentőszerrel étették, füle megmerevedik, nem is mozdul. Gyanús lehet nyomban, ha egyik vagy másik ló a verseny előtt így viselkedik. Végül, emlékeztetőül: az egészséges, szereken nem tartott ló örökké mozgatja fülét mindennapi életében hangok után. A ménesben élő pedig hamar meglátja, hogy társa neszel-e valamire, s akkor mindketten ráhangolnak a nesz forrására. Az efféle kíváncsiság kedvükön is úrrá lesz. Ha a nesz hátulról érkezik, a ló füle fordul, csupán amikor kíváncsisága elült, akkor tér vissza a kedve szerinti egyenletesebb helyzetbe. Röpke figyelmek s állandóbb kedvek váltakozását leolvashatjuk róluk így. Csupán amikor a fülük "beszédébe" beletanultunk s egy pillantással értünk is belőle, akkor kezdünk

világukba hatolni.

JÓL HALLANAK? Jobban nálunknál. Érzékeny fülük a hangok nagyobb tartományából olvas, kisebb és nagyobb rezgésszámok közt, és élesebb a hallásuk minden hullámhosszon. Meglett emberek másodpercenként 20 000 rezgésszámot meghallanak, hatvanéves korunkra azonban 12 000-re csökken a szám. Lókísérletek megállapították, hogy az ő fülük 25 000 rezgést érzékel, tehát a miénknél jóval többet, de idővel gyengül az ő hallásuk is. Élessége bámulatosan mozgékony fülkagylójuknak tulajdoníthatóan haladja meg a miénket. Kerek 16 izom mozgatja, és forgatható 180 fok körül mind a kettő – ilyenformán kiszűrnek egy-egy hangot nagy távolságból is. Gazdáik akárhányszor megállapítják, hogy a közeledő zajokat jóval előbb meghallják náluknál. A lovak oly jól megneszelik az elemek fenyegetését is, viharokat és földrengéseket, hogy némelyik lovas ember azt tartja, van hatodik érzékük. Hogy efelől megbizonyosodhassunk, ahhoz olyan lovat kellene megvizsgálnunk, amelyik süket, akár az ágyú. A titokzatos érzéknél hihetőbb, hogy fülük a neszeket jóval messzibbről befogja. Jelzik a földrengéseket is, mert ezek olyan csekély geofizikai rezgéseket bocsátanak előre, amelyeket a ló hallási tartományának alsó fokán még éppen észlel. Földrengési övezetben lakók megfigyelték, hogy lovuk roppant izgatottá és hangossá válik földrengések előtt – életmentő előrejelzésül az érzéketlenebb embernek. Kétkedésünk nem zárja ki a lovak hatodik érzékének lehetőségét, csupán óvatosságra int, hogy ne mindjárt a titokzatosságot keressük, ha a lovak érzékelési lehetőségeit nem ismerjük kellőképpen. Lehetséges viszont, hogy ha hangtól, látványtól, szagtól, íztől, a tapintás érzékelésétől megfosztanánk őket, még kiderülhetne, hogy a ló is, mint annyi más állatfaj, érzékenynek bizonyul a föld változóan delejes mezőire. Akárhány lovas, aki délutáni lovaglása során elbóbiskol, ámultan állapítja meg, hogy lova hazaviszi csalhatatlan, ismeretlen vidékeken át, akár éjnek éjjelén is. Az ilyen történetek lehetnek az éles hallás példái is – hiszen forgó fülével a ló meghall ismerős hangokat nagy távolságból –, de lehet magyarázatuk "a haza" földje iránti delejes érzékenységük is. Bármi a magyarázat, egy bizonyos. A lovak bámulatosan ráhangolódnak környezetükre. Érzékenységük e tekintetben oly nagy, hogy a zajos környezet kiforgatja őket természetes valójukból. Akik lovukat repülőterek vagy nagy forgalmú utak tájékán tartják, gyakran elmondják, hogy állataik idegesek. Ami számunkra kellemetlen hangzavar csupán, az a lovaknak fülsiketítő lárma. A hangokat ugyan kizárhatják némiképp fülük lapításával, ez azonban nem elegendő: gondoskodnunk kell, hogy a zajos helyekről mihamarabb elkerüljenek. Parádés lovakat, rendőrlovakat természetük ellenére kell úgy nevelni, hogy ne riadozzanak kiáltozástól, éljenzéstől, dobszótól, s ehhez bizony idő és türelem szükséges. Ám még ha természetüket elnyomni sikerült is, a nagy napon megfigyelhető, hogy meg-megrezzennek, berzenkednek, amikor a hangok a fülüket ostromolni kezdik. Talán nem ágaskodnak és ugranak meg, mint szívük szerint tennék, sokatmondó testbeszédük azonban árulkodik, hogy korántsem nyugodtak a kínos ingerek áradásában. Hangok iránti érzékenységük különös haszna, hogy az értelmes lovas a csöndesen kimondott, egyszerű parancsszóra hamar megtanítja. Megjegyzi a ló, akárcsak a kutya, az efféle kurta szót, hogy "állj", "indulj", "most!", "ne!" és még sok egyebet. Azonban ki tudja miért, e tehetségét kevéssé hasznosítják. Tájékozatlan lovasok azt hiszik, hogy a lóval beszélni nem érdemes, és a parancsot mindig testi jellel adják – rántással, húzással, csavarással és más egyébbel – ilyenformán figyelmen kívül hagyják pompás hallását.

HÁNYFÉLE A LÓ SZAVA? Hangjainak skálája nem terjedelmes, zeneinek meg éppen nem nevezhető, azonban felöleli a társas életéhez szükséges és változó kedvéről tudósító horkanást, nyihogást, röhögést, nyerítést. Nyolc legfőbb hangváltozata:

1 HORKANÁS "Lappangó veszedelem!" – mondja vele, olyankor, ha kíváncsisága és félelme ütközik meg. Érdeklődése ébred valami iránt, majd bizalmatlanság kél benne, és a horkanással kétfélét is tesz az új helyzet felől: megtisztítja légzőútját, hogy készen legyen a cselekvésre, és riasztja a ménest, hogy veszedelem várható. S mivel ő néz vele szemközt, a hang jelzi a többinek, honnan fenyeget, azért ráhangolódhatnak. A horkanásban hallhatjuk akár a jóval hangosabb kutyaugatás mását – azonban, nem úgy, mint az ugatást, csupán ötven méteren belül hallani. Ha tehát a ló valami messzi veszedelemre lett figyelmes, úgy riaszthatja társait, hogy a csatangoló ragadozókat egyben nem figyelmezteti a ménesre. A horkanás voltaképpen a ló erős kilégzése orrán keresztül. Szája csukva marad. Nem hallani tovább a másodperc nyolc-kilenctized részénél, és az orrcimpák hallható rebegése kíséri. A ló feltartja fejét-farkát, és teljes teste izgalomról, készenlétről árulkodik. Bár a távolban felfedezett nyugtalanító jelenség ismertetőjele, él vele az a mén is, amelyik küzdelemre hívja a másikát. Érdeklődése persze ilyenkor is félelemmel színezett. Minden összeütközés természete ilyen. 2 NYIHOGÁS Védekező jel, összeütközésekben azt jelenti: "Ne kötekedj velem!" Továbbá jelzi, ha ellenfele nem hagyja annyiban, hogy megtorlás következik. Így tiltakozik a szoptató kanca is, ha csecse sajog, és az érintést nem tűri. De így tesz a kacér kanca is, ha kelleti magát a csődörnek. Tiltakozás persze így is, csak éppen bővül az értelme: "Gyere ide, menj innét!" A nyihogások hangereje változó. Az egytized másodperctől az 1,7 másodpercig terjednek; és ha teljes az erejük, elhatnak száz méterre is. A leghangosabbak a csődör meg a kanca találkozásakor elhangzó nyihogások, és ilyenkor a száj zárt, csupán a sarka nyílik meg. 3 ÜDVÖZLŐ RÖHÖGÉS Mély hangú, gurgulázó és lüktető hang, a barátság érzéséből fakadó "gyere ide" jelzésére. Közelre szól, harmincméteres távolságon belül megismert társnak. Hallani azonban etetéskor is, amikor az emberi társ jelenik meg a táplálékkal. Erre mondják, hogy "megröhögi az abrakot" – valójában mégis inkább üdvözlés, s azt mondja vele a ló: "De jó, hogy látlak!" 4 UDVARLÓ RÖHÖGÉS Köszöntés ez is, a kancához közeledő ménlóé, azonban nemi színezetű. Emberi mása ez lehetne: "Szervusz, gyönyörűm!" Mikor a csődör így röhög, szaporán bólogat is hozzá. Szája zárva, orrlika tágul. Az ilyen röhögés hosszabb, mélyebb és mintegy szótagokra tördelt. Ahány csődör, annyi lüktetése udvarló röhögésének, így aztán a kanca megismeri, melyik, rá sem kell néznie. 5 ANYAI RÖHÖGÉS Kanca a csikaját bizalmasan röhögi meg, röhögését távolabbról nemigen hallani. Akkor teszi, ha nyugalmasan érdeklődik magzatának állapota iránt, és annyit tudatna vele nyájasan, hogy "gyere közelébb!" Csikók attól a pillanattól hallgatnak erre a hangra, ahogy a napvilágot meglátták, tanulniuk sem kell. Így történik, hogy az újszülött csikón a természet követeli az engedelmességet, amikor az embert is követi, ha az utánozza az anyai röhögést. 6 NYERÍTÉS Nevezik nyihogásnak is, mert sivítással kezdődik, és röhögésbe torkollik. A leghosszabb s a

leghangosabb a ló hangjai közt. Lehet másfél másodperces, és elhallatszik akár egy kilométerre. Ez lehetne a kutya vonításának mása, mert a ló akkor nyerít, ha társaitól elválasztják, vagy amikor társait megpillantja a távolban. Hívására választ is kap. A párbeszéd ilyen jelentésű: "Én vagyok itt! Te vagy az?" – s a válasz: "Én vagyok hát! Hallak jól!" A nyerítés segít a társak együtt maradásában, akár a távoli kapcsolattartásban. Kísérletek megmutatták, hogy a lovak jobban figyelnek a maguk csoportjának nyerítő tagjaira, mint az idegen lovakra, a kancák pedig a maguk Isikajára jobban az idegennél, vagyis nyerítésük egyéni és az azonosítást szolgálja. S ha jobban megfigyeljük, kiderül, hogy egy-egy lóhoz fűződő sajátossága van mindnek, de rávall a lovak fajtájára is. Megkülönböztethető továbbá a csődör nyerítése a kancáétól, mert a csődör a nyerítést apró horkantással végzi. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a nyerítés vagy a hinnyogás félelem vagy rémület jele. Nem riadt a nyerítő ló, csupán hírre éhes. 7 PRÜSZKÖLÉS Amikor lovak csúnyán összekapnak és indulatosak – félnek, dühösek, vagy félnek is, dühösek is –, prüszkölnek vagy magasabb hangfekvésben tüsszögnek. Istállózott ló ilyen hangot ritkán ad, legfeljebb ha ménes közé szabadul, vagy födőztetés céljából tartják ott. 8 FÚVÁS Voltaképpen horkanás, orrcimparebegés és a hang lüktetése nélkül. Csupán a levegő kifúvása az orron át. Jelentése is hasonló a horkanáséhoz, de a feszültség hiányzik belőle. "Mi ez?" – kérdi a ló. Máskor csupán jókedvének ad hangot vele, mondván: "Szép az élet!" Hallani még lovakat mordulni, nyögni megerőltetéstől vagy unalmukban, csaffogni jóllakottan, ezek azonban jelentéktelenebb nyilvánulásaik. Igazság szerint nem is tesznek bonyodalmas nyilatkozatokat, és szavuk nem mindig szabatos. Nem egyvalamit tudatnak csupán. Jellegzetes hangjaikat jellegzetes helyzetekhez kapcsoltam itt, azonban a helyzetek köre bővíthető társas alkalmak egyéb elemeivel. S ezt mindig gondoljuk meg, ha lóbeszédből értenénk.

MIT JELEZ A LÓ A FARKÁVAL? A ló farka úgy emelkedik és úgy süllyed, akár a feszültségmérő tűje. Ha feltartja, éberségét, készenlétét, tettrekészségét jelzi. Ha lógatja, azt mondja vele, hogy álmos, elcsigázott, sajdítja valamijét, fél vagy alázatos. Oka ennek a kettősségnek az, hogy haladása minél inkább gyorsul, annál erősebben működik a nehézkedés ellenében ható izomzata. Inai megemelik és lódítják, és farkának emelkedése is e folyamat része. Majd amikor lassít, a folyamat megfordul, s kókad a ló farka is. A "fölkerekedik-elül" ősi szópórja igen alkalmas a ló testi beszédének fordítására itt. A törzsfejlődés évezredei múltán azonban a ló már jelként is emeli a farkát, bár egyébként mozdulatlan. A tüzes fiatal állat például közeledhet a másikhoz, és játékra való készségét farkának magasra emelésével jelzi. Emeli is, amennyire csak lótól telik! Olykor még vissza is kunkorodik a farka a háta fölött, mutatván, mennyire ínyére volna a játék. A hívást nyomban megérti a másik fiatal ló, s a játék kezdődhet. Vagyis a farokemelés pillanatában nincs gyorsuló mozgás. Évődhetnek akár egy helyben. A "fölkerekedni" jele tehát "gyere" jellé módosult. A mozdulatot meg éppen nem okozza már a sebesség. Távoli jelképe csupán. Vagy így szól a biztatás: "Gyere, szaladjunk játszani egyet!" Hasonlóképpen el is ernyeszti farkát a ló, mondván mintegy: "Fáradt vagyok, gyenge vagyok, tégy velem, amit akarsz, elvégre te vagy a gazda." De ha más lótól tart, be is vonja farkát a két hátsó lába közé, mint amikor a kutya "húzza be fülét-farkát". Ha feszült vagy támadó kedvű, úgy adja jelét a farkával, hogy húsos tövét mereszti, s az úgy ötlik elő, akár valami szőrös bunkó. Amikor a nemi izgalom tereli össze a kancát a csődörrel, farka a pillanat izgalmában megmered

mind a kettőnek – a különbség csupán annyi, hogy a kanca farka a biztatás jeléül félreáll emelt helyzetében is. A "felkerekedik-elül" jelein kívül tesz még a farkával gyors, minden irányba suhintó jeleket is. Ezek a jelek bosszúságáról beszélnek, amikor legyek, férgek kínozzák a lovat. Ilyenkor farkát légycsapóként használja. Ezt az ősi mozdulatot azonban, mint annyi mást is, elkölcsönözte társas érintkezéséhez. Az aggodalmas, csalódott vagy zavarodott ló kandargat a farkával, oldalvást először, majd föl-le, majd körkörösen. Az a légy régéri jelképpé vált, amit így csapdos. Nyugtalansága ilyenbor lelki inkább, mintsem testi. Díjlovaglások alkalmával pontokat veszíthet ezzel, amit "akaratosságául" rónak fel – azaz a csapdosást úgy értelmezik, hogy nyughatatlan, lovasa nem készítette az alkalomhoz eléggé. Ha a ló megdühösödik, rosszkedvét erősödő farokcsapásokkal nyilvánítja. Csap akkorákat, hogy csak úgy süvölt, és a vér is kiserken az ember bőréből, ha végigvág rajta ilyenkor. De akár magasra is emelheti a farkát, úgy csapja le megint. Az efféle jelek kegyetlen rúgást jósolhatnak. A némely országban tiltott áramütéses ostor csapására igen jellegzetesen válaszol a ló. Amint "megrázzák" vele, gyors kört ír farkával, majd magasra emeli, úgy sújt le hátsó lába hosszán. Mindez egy másodperc műve ugyan, mégis csalhatatlan jele, hogy tiltott ösztökélés történt. Másféle csalást fedeztek fel a délceg járású tennessee-i sétalovaknál. Megtörténik, hogy ezeknek a kemény kézzel idomított lovaknak a farkát megkurtítják, majd csonkjára hamis szőrt ragasztanak, hogy fennen hordja. Máskor megteszik, hogy hasonló céllal gyömbért dugnak a szerencsétlen pára végbelébe. A vadnyugati filmek gyakori fordulata "Pusztuljunk innét lóhalálában!" – az efféle mesterkedésekkel sokat veszített a varázsából.

NYAKÁVAL MIT JELEZ A LÓ? Hosszú, inas nyaka hajlékonyan mozgatja a fejét, ezért nyakának és fejének sokfajta jeléből következtetni változó kedvére. A nyak jeleinek egy része a tisztálkodás mozdulataiból származik. Lovak sokat szenvednek a fejük körül dongó legyektől-bogaraktól, és gyakran tesznek röpke, ingerült mozdulatokat a nyakukkal, hogy a gyötrő apróságokat lerázzák. A legismertebb e mozdulatok közt a fej rázása oldalvást. Nyomában akárhányszor légyfelhő támad. A másik a fővetés, a harmadik a nyak rángása. S bár e jelek a testi jóérzés helyreállítására valók mind, van másodlagos, társadalmi jelentésük is. Ha a lovat akár emberi, akár lótársának viselkedése bosszantja, ingerültségét úgy nyilvánítja, mintha bogarak kínoznák. Hányja-veti, rángatja, rázza a fejét bosszúsan, még akkor is, ha nem lepik legyek. Ez a jel a haragos emberi fejvakarás mása. A lovakhoz hasonlóan mi is ősi testi jellel nyilvánítjuk bosszúságunkat, amelynek fészke inkább a lelkünk, mint a testünk. Akik bosszúságunkat okozták, azok nem a fejünk búbját csípik, mégis úgy teszünk, mintha bögölyök volnának. Ezek a fővetések-főrázások nem összetévesztendők a bókolással, amikor a ló egymás után többször lehorgasztja, majd megemeli a fejét. Ezzel többnyire látásának körét bővítené, s azon igyekszik, hogy az előtte lévő ismeretlent jobban megértse. A fej ingatásának értelme is jól körülhatárolható: orrát facsarja jobbra-balra, a feje búbja többé-kevésbé mozdulatlan. A látását tisztítja ilyenkor is, s jelzi mintegy: "Készülődök." Furcsa módon ez a jel szinte elbizakodott, és nagyjából megfelel a hetyke emberi fővetésnek. Fejének előre tartó mozdulatai, mint a döfölés s az orral böködés magabiztosságának jelei mind. Ha döfköd vagy bököd, az a harapással kapcsolatos támadó mozdulat. Csupán ha az orra hegyével bök és a szája zárt közben, akkor kérdez inkább, ilyesmit: "Hát énvelem mi lesz?" – vagy: "Hadd lássuk, mi lesz ebből!" Figyelmet kér ilyenkor, akár lótól, akár embertől. Élhet vele kínjában is, azért ezt a jelét figyelmen kívül hagyni sohasem ajánlatos. Ha elkerülne valamit, a fejét lódítja el a kellemetlenség forrásától. Egyetlen gyors nyaktekerés, mintha hátrálna, azt tudatja társával, hogy szabadulna valamitől, testi vagy lelki szorultságból. Fejének tekergetése – ami merőben más, mint a fejrázás: a nyújtott nyak billegtetése oldalvást – látnivaló akkor is, ha a vezérmén nem egykönnyen tereli össze szertejáró kancáit. A döfölés még a bökés harapással fenyegető mozdulatai finomultak az evolúció során a nyaktekergetés ütemes

mozgásává. Ma csupán akkor él vele a mén, ha a kancáival parancsot közölne. Megfigyelhetünk nyugtalanítóbb nyakjelzéseket is. Ezek közt van a nyak segélyt kérő facsarása jobbra-balra. Ha egyéb jeljátékok közt bukkan fel, értelme ez: "A legszívesebben százfelé indulnék!" De ha a helyzet komoly, elégedetlenség szól belőle: "Úgy szabadulnék innét!" Még keservesebbek az akár órák hosszát ismétlődő mozgások a szűk istálló unalmában. Efféle a szitálás. Papagájokéhoz és más kalitkába zárt állatokéhoz hasonló, amelyek szöknének mind, de nem tudnak. Köröznek a fejükkel szédítően. A hosszas nyakmozgások arra vallanak mind, hogy az állat környezete kietlen. Vadon élő állatoktól nem is telik ilyesmi, szolgáljon azért figyelmeztetésül, hogy állatunk gondozása körül hiba van.

TESTÉVEL MIT JELEZ? Tartása sokat mond kedélyállapotáról. Általános igazság, hogy minél fennebben hordja magát, annál izgatottabb. Ahogy gerjed az állat, teste is, méltósága is mintha nőne. Fejét-farkát büszkén feltartja. Ahogy izgalma csappan, unott vagy törődött, elereszti fejét-farkát, mintegy magába roskad – és kisebb lesz. Ez a növés-zsugorodás társainak körében ismert, s élnek is jeleivel, valahányszor találkoznak. A szintemelkedés-csappanás akkor szűnik csupán, ha az izgalom hosszú vágtában a csúcsra hág. A nagy sebességű mozgás akkora testi megerőltetést követel ilyenkor, hogy a ló karcsúbbá is válik, és hiába magas a kedve, közelebb jár a földhöz. Az izomfeszültség általános jelein kívül beszédes testi jelek: a megakasztás, a taszigálás, a far mutatása. A parancsoló állat akasztja meg a vetélytársát testével. Amikor így gátolja továbbjutását, azt mondja neki mintegy: "Itt én vagyok az úr!" Azzal megáll keresztbe a másik előtt, és választás elé állítja. A vetélytárs vagy fölveszi a kesztyűt, és igyekszik utat törni, vagy nem bánja a másik úrhatnámságát, és áll egyhelyben jámborul, vagy megfordul s odébbáll. Ha meghátrál, megvallotta vereségét, és urát tiszteli megakasztójában. A kitérés ilyenkor szertartásos jel: a törülköző bedobása akkor is, ha két ló valóban megverekedett. A megakasztás – tehát, hogy a másik valljon színt: állja a sarat, vagy mutatkozzék gyengébbnek nyíltan – után a kitérés voltaképpen a megakasztó fensőbbségének elfogadása viadal nélkül. A megverekedés veszélye pedig az erősebb állatot is fenyegeti, hiszen megsérülhet, amíg a gyengébbet legyűri, s a természetben élő ló talán éppen egy ilyen sérülés miatt nem menekülhet a ragadozó elől – ezért jobb bármilyen rangvita a verekedésnél. A taszigálás határozottabb változata a megakasztásnak. A kihívó messzibbre megy: testével taszigálja a másikat. Ha ezzel sem félemlíti meg, bizony lehet, hogy a jelképesség erejük összemérésévé fajul, de csakis legvégső soron. Ez az egyik oka, hogy annyi "óvás" és "kivizsgálás" történik a lóversenypályákon. Ha a versenylovas szántszándékkal taszigáltatja ellenfelét lovával, nem csupán ott helyben gátolja vele, hanem meg is félemlíti, s az attól kezdve úgy viselkedik, mint amikor parancsoló állat utasítja rendre – vagyis a vártnál jóval lassabb lesz a verseny során. A lovaspólópályán éppen ezt a játékot játsszák. A jó pólópóni az, amelyik rá se ránt a taszigálódásra. Fara mutatásával védekező jelként él a ló. Amikor megpördül és farát ellenfelének fordítja, az voltaképpen burkolt fenyegetés: "Ne bosszants, mert megrúglak!" Eredetét tekintve ez nekigyürkőzés a hátrarúgásnak, jelként pedig figyelmeztetés, hogy baj lehet, ha a másik nem marad veszteg. Viselkedési szempontból szándéknyilatkozat – minden ló ért belőle, és nem várja be a jelzett előkészület tényleges folytatását, ezért a farmutatás a teljes erejű lórúgásnak hatásos megelőzése.

A LÁBÁVAL MIT JELEZ? Sok mindent. Kedve váltakozását. Ilyen jel a kapálás, mellső lábának kaparó mozdulata. Eredetét tekintve táplálkozásával kapcsolatos. Vagy azt vizsgálja, enged-e alatta a talaj. Ilyenkor mechanikus a kapálás, nem a test beszéde – máskor azonban a ló kedvetlenségéről beszél, ha menne nagyon, de

indulásában gátolja akár félelem, akár tárgyi akadály. Ilyenkor a kudarc érzése viszi a kapálásra. A mellső láb megemelése fenyegetés. Szelíd jele annak a nekilódulásnak, amikor két ló szemből csap össze. Ha két mén ágaskodik, hátsó lábukon állnak, és első lábukkal hadakoznak. A mellső láb megemelése ennyit mond csupán: "Így jársz, ha a macerának vége nem lesz!" Olyasmi; mintha az ember az öklét rázza. A hátsó láb emelése védekezőbb fenyegetés. Jelzi, hogy egészséges rúgás következik, ha a dolgok így folytatódnak. Valójában erősíti a far mutatásának jelét, ha az a hatását tévesztette. Kancák is élnek vele, ha törleszkedő csikaikat ráznák le. Ha terhükre válnak, mert keresik a csecset akkor is, ha a kanca nem szoptatna, azt a hátsó lábát emeli meg fenyegetésként, amelyik közelebb hozzájuk. A lovak dobogással és toporzékolással jelzik, hogy nincsenek rózsás kedvükben. Mind a kétféle megmozdulás a rúgással kapcsolatos, de jelentésük módosult. A dobogás a hátsó láb emelintése és ejtése oly módon, hogy kopogó hangot támaszt. A toporzékolás az elülső láb hasonló mozgása. A kettő együtt "diszkrét tiltakozást" fejez ki. A kanca dobog, ha csikaja bosszantja. A hátasló toporzékol, ha olyan útra nyergelik, amelynek nem szívesen vág neki. Mint testük egyéb jelei, szólnak ezek állattársaiknak, embereknek – s az emberek akarva-akaratlan, meg is tanulják hamarosan.

MI OLVASHATÓ A LÓ POFÁJÁRÓL? Az ember arca játékánál kevesebb, de így is sokat elmond az állat kedélyvilágáról, érzéseiről. A fiatal csikó pofáján megjelenő első jelet csaffogásnak nevezik. Az állat kitátja a száját, sarkát hátravonja, kimutatja a fogait, s úgy nyitja-csukja az állát. Olykor összecsattannak fogai, máskor nem. Összecsattanásukból a mozgás neve – de nevezik fogcsattogtatásnak is. A jel természete szerint alázatos, és ilyesmit mond: "Kiscsikó vagyok, nem bántok senkit. Azért, ha lesznek oly kedvesek, engem se bántsanak." A csikó olyankor tesz így, ha testes idegen ló közeledik. A harmadfű csikók el is hagyják, s ebből kitetszik a csaffogás társadalmi szerepe: hogy óvja a ménes zsengéjét. Furcsasága, hogy első pillantásra támadó jelnek hihető mintha a fiatal állat harapással fenyegetne. Idősebb lovak azonban nem olvassák félre, hanem az ápolás kívánságát értik belőle. Mikor két ló találkozik, gyakran nyilvánítják barátságukat kölcsönös csinosítással: egymás sörényét-bőrét nyalogatják. Ez a fajta kölcsönösség akkor lehetséges csak, ha az állatok között nem uralkodik feszültség. A tisztogatás kezdeményezése tehát éppen nem lehet támadás jele. A fiatal csikó szájával utánozván a tisztogatást, annyit mond lónyelven: "Barátságra vágyok" – s ilyen módon kitér az ellenséges megnyilvánulások elől. Szöges ellentéte a csaffogásnak, amikor a ló állkapcsa feszülten nyitott, és a fogai mind kilátszanak. Ez a harapás fenyegetése. Az összeakaszkodás elhárításául élnek vele. Kevésbé feszült helyzetben a ló csupán szorosra zárt száját mutatja. A zárt száj egyéb feszültségek, aggodalom, félelem, fájdalom jele is lehet, a laza száj viszont a békességé vagy éppen a fáradtságé. Ha a ló álmos, alsó ajka lebiggyed, kifordul. A mén nemző kedvében furcsa pofát vág, amit mondanak hágópofának is. Ha a sárló kanca vizeletét megszimatolja, fölsodorja a felső ajkát annyira, hogy foga is, foginge is kilátszik. Fejét messzi előrenyújtja, és nagy igyekezettel szimatol. A mozdulat is, a szimatolás is a kanca szaga iránti erős érdeklődés jele. Furcsa szagú vegyszer is indíthatja ilyen szimatolásra a ménlovat – de a kancát is. Megtörténik, hogy a kanca vágja a hágópofát, ha más kanca hugyát szimatolja, azért a hágópofa fordulata némiképp félrevezető, bár fedező mének gyakrabban vágják. Az orrát éppoly kelletlenül fintorgatja a ló, akár az ember, s ha izgatott vagy indulatos, tágul az orrlika, akár a miénk. Az arab paripáknak tágabb az orrlikuk egyébként is (sivatagi levegőben fejlődtek így), azért a más fajtáknál mindig éberebbnek és izgatottabbnak tetszenek. A ló a szemét általában lehunyja, ha valamije fáj vagy álmos, és tágra nyitja, ha tart valamitől vagy megretten. Békés, engedelmes kedvében leereszti a szemhéját, de akkor is, ha neheztel. A dühös ló a szeme fehérjét mutatja, mért olyankor a szeme kigúvad és visszafelé tekint. Nem kell mégsem azt hinni, hogy dühös minden ló, amelyiknek látszik a szeme fehérje. Meglehet, hogy csupán érdeklődően tekint hátra.

MIT ÉR A SZAGLÁSA? A ló egyik legjellemzőbb vonása a hosszú pofája, pedig nem csupán nagy őrlőfogainak teremt helyet. Nyúlt csatornával szolgál az orr működéséhez is. Állítják, hogy bonyodalmas és csavaros csatornarendszere kiterítve nagyobb lehetne a ló bőrénél, és így már sejthető, hogy a hajnali levegőből a ló jóval többet megtud az embernél. A levegőben úszó messzi szagokra figyelmes lesz, ha a gazdája nem is. Vadlovaknak sokféleképpen fontos a finom szimatuk. Meg kell ismerniük az éhes ragadozót a szagáról, ha rájuk les, vagy a legelésző ménest cserkészi be. Biztosan el kell találniuk távoli vízállásokhoz. Csődöröknek pedig tudniuk illik, mikor sárlik a kanca. Lovas emberek megfigyelték, hogy az istállóban tartott mén akkor is megérzi ezt az ellenállhatatlan illatot, ha a kanca a mezőn kószál. Szaglása e tekintetben oly finom, hogy a kancát akár kilométeres messziségből is fölfedezi. Ebben van segítségére az említett hágópofa: amikor vágja, nagyot lélegzik, majd felső ajkát úgy sodorja föl, hogy az orrlikát elfödi vele. Ilyen módon a kancaszagot befogja orrjárataiba, és ott kerengeti. Az orrjáratok rendszerében különleges szerepű üreg: a "vomeronasalis" vagy "Jacobsen-féle" – itt történik a szagjelek vagy feromonok értelmezése. A feromonok nem csupán a jeladó nemi és érzelmi állapotáról tudósítják a jelfogót, hanem általuk a ló megismerheti a másikát személyesen is. Megfigyelhető ez a személyazonosítás, valahányszor két ló első ízben találkozik. Társadalmi kapcsolat létesítésére vágyón szimatolják egymást igen gondosan ilyenkor. Kivált a másik leheletére kíváncsiak. Orrt orrhoz tartva állnak meg, s az egyikük belefú a másik orrlikába – mintegy vizitkártyát juttat érzékeny orrüregeibe, ahol olvasása és emlékezeti raktározása történik. Majd a másik viszonozza a fúvást, s mikor már iktattak mind a ketten, kiderül, lesz-e közöttük megértés. Egyik-másik lókedvelő állítja, hogy állataival maga is akkor jut bensőségesebb kapcsolatba, ha így jár el. Ha orrfúvást váltanak legkedvesebb lovaikkal, mondják, kapcsolatuk annyira megerősödik, hogy szinte varázslatot látnak a dologban. Ha a ló barátságos természetű, és gazdája is jól bánt vele mindig, lehet célravezető valóban. Érdemes azonban meggondolni, hogy amikor vadlovak a természetben így üdvözlik egymást, az sem vezet mindig barátságra. Sőt, éppannyira meglehet, hogy kegyetlen küzdelem lesz belőle, amely rangrendjük felől dönt. Ha az üdvözlés során a vetélytársat fedezik fel egymásban, akkor a névjegyek cseréje arra jó csak, hogy idegenkedésüket miheztartás végett jól az emlékezetükbe véssék. Ez azonban nyájas és szerető gazdájukat ne tántorítsa el, mert a lélegzet váltása fölérhet egy forró öleléssel valóban. A csődör finom szimatával legfeljebb ott a baj, amikor a csábos kancaillat elvonja a figyelmét egyéb fontos tennivalóitól, mint például egy verseny megnyerésétől vagy egy díszszemlétől. Ménlovak gazdáinak ezért fondorlathoz kell folyamodniuk. A legegyszerűbb nyilván, ha ménjük orrlikait erős illó olajokkal kenik meg, ilyenformán kifogják orrából a kancaillatot – persze a más szagokat is –, és lovuknak ott lesz az esze, ahol kell. Az efféle eljárás buktatója, hogy az erős szerek sérthetik a ló orrnyálkahártyáját, sőt körültekintés nélküli alkalmazásuk kárt is tehet benne. Kancák mindenekelőtt szagukról különböztetik meg csikaikat a más kancákéitól. Olyan kísérletek igazolják ezt, amelyekből kiszűrték a hang és látvány minden lehetséges elemét. Ettől persze a kanca megismeri Isikaját formájáról is, hangjáról is, de éjszaka, amikor a csöndesség meg a sötétség teljes, éppúgy kiszimatolja. Vadlovak megfigyelői szerint a kancák mintegy napi vizsgálat gyanánt is szimatolják csikaikat, alighanem azért, mert a csikók cseperedtével nemcsak külsejük, hanem a szaguk is változik, s az anyák követni akarják e fejleményeket. A szagoktól független ízlés dolgában négy megkülönböztetéssel élnek a lovak is: megismerik a sóst, az édest, a keserűt meg a savanyút. Tőlünk abban különböznek mégis, hogy a keserű ízek iránt fogékonyabbak. Válhatnak édesszájúakká, tudja azt minden ló gazdája, s hogy kivált a kockacukrot meg a borsmentát szeretik. Érdekes azonban, hogy az édesség iránti vágy a fiatal lovakban nem oly fejlett – azért meglehet, hogy az idősebbjét sem az édes íz vonzza annyira, mint inkább az a bizalmasság, ahogyan lovasától hozzájut.

MILYEN A LÁTÁSUK? A ló szemét tekintve a legszembeszökőbb, hogy mekkora. Kétszer akkora éppen, mint az emberi szem. De a legnagyobb a ló szeme a teljes állatvilágban, meglepő módon nagyobb még az elefánténál meg a ceténél is. Épült bele egy különleges fényerősítő is – a tapetum lucidum –, olyan szövet, amely a ragyogást visszaveri a recehártyára, ilyenformán homályban a ló sokkalta jobban lát lovasánál. A macska szeméhez hasonló éjszakai villózást is ad a ló szemének ez a szövet. Ha a kettőt összeadjuk – a nagy szemet meg a beleépült fényvisszaverőt –, azt kell mondanunk, hogy a ló éjjeli állat. Aki persze a vadon élő zebrát tanulmányozta, annak ez a megállapítás nem nagy újság, hiszen a zebracsordák az erősödő félhomályban a legfürgébbek, és a szürkületben is nyilván sokkal jobban látnak az embernél. Mi azonban a kezes lóra nappali állatként tekintünk, olyannyira, hogy természetes életének e vonásáról meg is felejtkezünk. Akik éjszaka, holdvilágnál megkockáztatják, hogy lovukat ugrassák, megmondhatják, hogy ők talán nyaktörőnek érzik a vállalkozást, lovuk azonban, mint halljuk, "menet közben" megoldja a dolgot simán. Hogy a ló fürgén mozog éjjel, attól még nem lustálkodná el a napját szíve szerint. Tevékeny ő nappal is, ezért elmondható, hogy mind nappali, mind éjjeli állat. Napjának és éjjelének hosszas ébrenlétei során a szeme ragadozóként kutatja a látóhatárt. Az pedig bámulatosan érzékeny a legapróbb távoli rezdülésekre is. Hiába él olyan világban, ahol az oroszlánok roppant ritkák, egy papírszelet rebbenése a szemhatárán elég, hogy megrémítse. Makacs a régi félelem. Éberségében segíti széles látóköre. 360 fokából 340-et betekint, csupán közvetlenül maga elé és maga mögé nem lát. Fontos ezért, hogy a lovat, ha mégoly kezes is, ilyen szögekből ne közelítsük. Megriadhat, ha láthatatlan kéz veregeti vagy simogatja. Mindig féloldalról lépjünk mellé, hogy lássa, kivel van dolga. Mivel feje két felén a szeme, mélységélességet általában nem érzékel. Síkban látja a világot, akárcsak mi, ha fél szemünket lehunyjuk. Ezért minálunk kevesebb részletet is figyel meg – viszont több mozgásra lesz figyelmessé. Bár látása főként oldalsó, ha egyenest előre tekint, egy keskeny sávban telik tőle háromdimenziós látás is. De mivel feje hosszú, ez a látás mintegy a fejétől két méterre kezdődik csupán. Ajánlatos jól meggondolnia ezt az ugrató lovasnak, mert amikor táltosát egy kerítésnek hajtja, az állat vakon szökken. Amint az ugratás helyéhez közeledik, lát mindent a két szemével, de a végső pillanatban az akadály látványa eltűnik előle. A tulajdon feje fogja el. Olyan, mint amikor repülőgép felszállását az irányítótoronyból vezénylik. Látja, hogy lendülnie kell, meg is jegyzi a helyzetét, de aztán vakon ível a levegőben. Ebből érthető, miért történik meg akárhányszor, hogy az ugró ló úgy ütközik a kerítésbe, mintha észre sem vette volna. Az történik ilyenkor, hogy valami egy pillanatra eltérítette figyelmét, ilyenformán védtelen a közeledő akadály ellen. Ugrásának aprólékos megfigyelése során kiderül, hogy az állat az utolsó pillanatban egy kissé elfordítaná a fejét, hogy a legyűrendő akadályt legalább fél szemmel befoghassa. Nincs is akkor semmi baj, ha fejüket nem a kelleténél előbb fordítják félre, mert azzal éppen a legfontosabbat, a világos mélységélességi képet szalasztják el az ugrás távolságának helyes megítéléséhez. Sokáig úgy tartották, hogy a ló színvak. Mi már tudjuk, hogy ez nem igaz, bár színlátása a miénknél gyengébb. Legjobban a sárgára érzékeny, azután a zöldre, azután a kékre, legkevésbé a vörösre az újabb kísérletek tanulsága szerint. Erős fényben, amikor a ló pupillája szűkül, merőben más történik, mint az emberrel ilyenkor. A mi pupillánk ugyanis kisebbedik, amíg apró fekete pont nem lesz belőle. A lovak pupillája réssé szűkül – de nem függőleges réssé, mint a macskáé. Hanem vízszintessé. Így tartja meg a ló nagyobb Tárószögét még akkor is, ha a pupillája verőfényben szűkül. Végül pedig: milyen messzire látnak el jól a lovak? Meghökkentően messzire. Vetélkedő arab lovasok állapították meg, hogy lovuk fél kilométernyi messziségből megismeri őket. Hogyan, hogyan nem, azt nem tudni, de alighanem jellemző mozgásukról inkább, mintsem formájuk részleteiről. Ebből is kitetszik, milyen figyelemre méltó a ló szeme.

MENNYIT ALSZANAK?

Az alvás szüksége igen változatos az állatvilágban. A macskák akár a nap tizenhat óráját átalusszák – vagyis kétannyit alszanak, mint mi. A lovak viszont huszonnégy órából nem alusznak el hármat se – a mi álmunknak bő harmadánál nincs többre szükségük. A ló meg a macska közti különbség persze, hogy a macska ragadozó, a ló pedig jellegzetes prédafaj. Vad őseire éjjel-nappal lestek a ragadozók, azért nem ereszkedhetett neki az igazak álmának. Ehelyett hosszú és éber pihenőket szokott meg. Istállózott lovak viselkedésének gondos elemzéséből tudni, hogy napjuk huszonnégy óráját így osztják be: 19 1/4 óra éberség, 2 óra álmos ébrenlét, 2 óra szendergés, 3/4 óra álom. Nemcsak kevesebbet alusznak tehát minálunk, de pihenésük ideje is szakaszosabb. Álmuk is kilenc szakaszra oszlik, mégpedig ötperces szakaszokra. Az álmosság ideje még elaprózottabb: két órája átlag harminchárom három és fél perces szakaszra töredezett. A dolog titka, hogy a ló jól pihenteti testét négy lábon állva is. Nincs szüksége teste örökös egyensúlyozására, mint nekünk, hogy aztán az egyensúlyozásba fáradtan romoljunk le nyolc órára. A lovak a napnak legfeljebb két óráját heverik el. Valójában könnyebb is a lónak állva pihenni. Ledőltéhez nagyobb erő kell, a heverés jobban megnyomja nagy testét. Vérkeringése, légzése nehezebb ilyen helyzetben. Meglett kancák még annyi időt sem töltenek fekve, mint csikaik vagy a mének.

HOGYAN TÁPLÁLKOZNAK? Akármilyen együgyű kérdésnek tetszik, a lovak táplálkozása körül meglepően sok a félreértés. Istállózott ló nemigen táplálkozhat természete szerint, és táplálásának következményei gyakran kellemetlenek. Hogy megérthessük, mit vétettünk el, jó lesz, ha a vadon élő lovak táplálkozási szokásait meggondoljuk. Első meghökkentő tapasztalatunk, hogy a ló akár tizenhat órát is evéssel tölt napjában teljes szabadságának állapotában. Buzgó megfigyelői szerint folytatja az evést sötétségben is, akár éjfélig – majd pirkadatkor serken, és eszik tovább. Lassan és válogatósan. Bámulatosan fürge és mozgékony ajkával válogat a növényzetből, tolja félre, ami nem kell, és kanyarítja le, ami ízlik. Kedveli a változatosságot. Bár legfőbb tápláléka a fű, eszik virágot, gyümölcsöt, bogyót és csonthéjasokat, ha kedve szottyan. Ha víz közelébe kerül, a vízi növényeket falja. Ha a föld kopár, gyökereket is kikapar belőle. Ha a fű nem ütközik ki eléggé, leveleket legel. Vagyis szabadon a legváltozatosabb növényi táplálkozás kedvelője. A marhánál jóval lassabban eszik, mert gyomra viszonylag kicsiny, s csak egy van belőle, nem úgy, mint a marhának. A tehén napjából nyolc óra az evés. Gyorsan nyeli a táplálékot, de újabb nyolc órát fordít kérődzésre – csomóban öklendezi föl az emésztetlen táplálékot, és tovább rágódik rajta. A lovak csipegetnek, rágnak, nyelnek és emésztenek apránként. Nincs jól a dolguk, ha kicsiny gyomruk üres, így aztán örökös táplálkozás az életük. Furcsa, hogy hányni nem tudnak. Nem telik tőlük. Olyan egyirányú szelepek működnek bennük, hogy "nem fordulhat ki a gálájuk". Éppen ezért meg kell válogatniuk, miféle növényeket esznek, mert ha a gyomrukba mérges növény került, nem könnyíthetnek magukon. Érthetetlen, hogy csúszhatott ilyen hiba a ló táplálkozási rendszerébe. Kockázatos is, ha mérges és ártalmas növények vannak a környezetében. Ha természetes táplálkozása a folyamatos és változatos legelés, hogyan illeszkedik ehhez az istállózott ló táplálása? Sehogy – ennyi a rövid válasz. Az istállózott lovakat általában háromszor etetik napjában – akár az embereket –, hátralevő idejükben pedig álldigálnak és igyekeznek mással elfoglalni magukat. Nem rosszul tápláltak ettől. Takarmányuk sűrű és nagy tápértékű. Csupán viselkedési értelemben rosszul tápláltak. És a következmények ismeretesek. Az istállózott ló mesterséges táplálásából következnek azok a bajok, amelyeket "rossz természetével" magyaráznak, igazságtalanul. Ilyen a karórágás vagy jászolrágás, a böfögés, a csettintgetés, a nyelvnyelés, az alom vagy a trágya evése meg a pokrócrágás. Mindezeket azért teszi, hogy a tiszta és szűk istálló unalmától szabaduljon, azaz a legelés hiányzó mozgásait pótolja valahogyan. Annak sincs értelme, hogy egyszerre vessük

elébe minden tápanyagát, hiszen genetikusan programozott legelési ideje legalább napi tizenkét óra – akár tizenhat –, s azt táplálkozással töltené, ha jut megfelelő tápanyaghoz, ha nem. A ló gyenge tápértékű táplálék fogyasztója, és életét tölti a nagy mennyiségű rostos takarmány keresésével. Ha tehát nagy tápértékű takarmányt adunk neki, amellyel gyorsan végez, a természete ellen cselekszünk. Így kap rá az üres rágásra – rágja a jászlat, az istállóajtót, és nyeli a levegőt, amitől a gyomra tágul akkor is, ha üres, és eszi a trágyát, mert az legalább némi ízt lop egyhangú étrendjébe. Szerencsére az istállózott lovak többsége nem fogékony az efféle "vétkekre", bár föllelhetők szinte minden istállóban. A természetellenes tartáshoz valamiképpen minden "jól tartott" ló hozzászokik. A naphosszat legelés vágya bennük, de elnyomják. Ki-kitör belőlük, ha egyikük-másikuk "csintalanná", "vérmessé" és "idegessé" válik. Bármennyire távolinak látszanak az efféle bajok a lovak táplálásától, visszavezethetők a természetellenes étrendhez. A lovak azonban oly alkalmazkodók, hogy akár a napi bőséges háromszori étkezés bolond emberi szokásával is összebékélnek. S talán bölcsen teszik, mert ha szabadon jutnának abrakhoz, hízásnak indulnának, és árnyképük a hasas zebráéhoz válna hasonlatossá. Természeti környezetben a lovaknak ugyanis ínséges évszakokkal kell szembenézniük – északi égalján fagyos telekkel, amikor tizenhat óra legelés árán sem jutnak bőséges táplálékhoz, melegebb éghajlat alatt pedig a perzselő szárazságot sínylik, és patájukkal kaparhatják ki táplálékukat a földből, vagy fák kérgének rágására fanyalodnak. S hogy az efféle ínségeket átvészelhessék, a vadlovak meghíznak bőség idején – legalábbis többet szednek föl, mint amennyi egy nyalka lovasnak, kivált versenyzőnek a kedvére lehetne. A ló táplálása tehát megmarad élő kérdésnek. Ügyeskedhetünk – például gyenge tápértékű takarmányt helyezünk el az istállóban úgy, hogy bajosan juthasson hozzá. Ajánlják, hogy a szénáját sűrű hálóban helyezzük el – órákba teljen, amíg szálanként kicsalogatja belőle. A ló természetes táplálkozásának egy részét némi ötletességgel visszacsempészhetjük az istállóba, és látni fogjuk, hogy panasz is kevesebb lesz a természetére.

MIFÉLE SZERVEZET A LÓTÁRSADALOM? A lovak társas állatok, azért a magánzárkától hozzánk hasonlóan szenvednek. Erről bizony megfeledkezik akárhány gazda, mert azt hiszi, hogy az ő becses társasága elég is a lovának. A figyelmesebbek rájöttek, akik csődöreik és kancáik együtt-tartásával kísérleteznek, hogy lovaik így jobban megtanulják "a társaságban forgolódást", és jobban bírják a megerőltetést is. Nyugalmasabban viselik az idegen környezetet, és kerekebb egyéniségekké lesznek a hagyományosan istállózott lovaknál. Az egy fedél alatt élők rangrendi összecsapásaitól pedig, mint kiderül, kár is annyira tartani. Lovak közt, úgy tetszik, a barátság fontosabb a rangnál. Hogy ezt a tapasztalatot megérthessük, vissza kell tekintenünk a lovak szerveződésére vadon élő társadalmukban. Vadlovak lehetnek ketten, de huszonegyen is egy csapatban. A vad ménesek többsége háromtól hétig számlál tagokat. A legszokásosabb az érett csődör kancáival és csikaikkal. A ló tehát háremben él természete szerint, és az apamén más meglett csődört nem enged kancáinak közelébe sem. A kancák védőn és gondoskodón veszik körül csikaikat életük első évében, hanem amikor a következő évben jönnek az újak, a másodfű csikóknak rosszra fordul a soruk. Kivált a fiatal méneké. Az apamén zargatni kezdi őket, utóvégre el is űzi a csapatból, mire a tizennyolcadik hónapjukat betöltik. A méncsikók elhúzódnak biztos távolba, ahol kicsiny legénycsapatot alakítanak. Tarthat ugyan velük egy-egy kancacsikó is, az apamén azonban türelmesebb a kancacsikók iránt – sőt távozásuk tulajdonítható éppen a figyelme hiányának is, hogy nem tereli őket a többi kancával együvé. Az elvándorló kancacsikók csatlakozhatnak a legénycsapathoz, majd ebből az újabb társulásból egy napon apamén válik ki pasául, és maga köré gyűjti a kancacsikókat, elűzi a többi mént. A virgonc fiatal csődör folyamodhat ahhoz a módszerhez is, hogy egy régebben alapított hárem pasájának fensőbbségét teszi kérdésessé. Az ilyen kihívó viselkedés irgalmatlan küzdelmekre szokott vezetni a pasa és hatalmának követelője közt. S a régi pasa többnyire győz, ha ugyan el nem gyengült, meg nem sérült vagy valami bajt össze nem szedett az idők során. Ha pedig uralma ilyenképpen rendült meg, az ifjú bajnok elűzi. Neki kell tehát szégyenszemre otthagyni a háremet a tüzes ifjúnak. A "vezér" szóval nem élünk ilyen csapatról szólván, mert bármilyen úrhatnám a mén, sereghajtó inkább, mint vezér. De még ha vezérkedik is, semmiképpen nem zsarnoka csapatának, inkább

fáradhatatlan szervezője. Hogy a csapat milyen irányban induljon és mikor, afelől általában a kancák döntenek. Az apamén, ha látja, hogy megindultak, a nyomukba szegődik, és szemmel tartja őket. Nem kockáztatja, hogy közéjük keveredjen egy serdülő mén, és a kancákban érdeklődés ébredjen iránta. Vadlovak méneseinek gondos megfigyelései kiderítették, hogy valahányszor egyetlen ló a sereghajtójuk, az 73 százalékos valószínűséggel a mén. Mozgásuk irányát máskor éppen a csapat fiatalsága szabja meg. A cseperedő csikók kíváncsiak, mi sem természetesebb tehát, mint hogy felfedező útra induljanak. Aztán mulatságos módon meg-megzabolázzák kíváncsiságukat, megállnak, és megvárják, hogy az idősebbek utolérjék őket. Ilyenformán szabhatják az útirányt a tapasztaltabbak tekintélyének csorbítása nélkül, mert az idősebbek magukévá teszik a fiatalos ötletet, ha úgy tetszik, hogy az ő fejükből pattant. Bár a ménnek elegendő a kancák és csikók sereghajtói szerepe, tereli is őket olykor, akár a juhászkutya. Csoportos kóborlásukat nem bánja, de hogy elbitangoljon közülük egy-egy, azt nem tűri. Harciasan szaladgál körülöttük, fülét sunyítja, nyakát nyújtja, fejét rázza. Pasai dicsőségének pillanata akkor köszönt rá, amikor idegen csődör közelít a csapathoz. Ilyenkor és csakis ilyenkor lép föl zsarnokként: a behatoló s a kancák közé furakszik harciasan. Támadó kedve azonban csakis a másik csődör ellen irányul – kancái és csikaik iránt legtöbbnyire védői jóakarattal viseltetik. Változik a helyzet, ha ménessé növekszik a csapat. Az apamének jóval gyakrabban találkoznak idegen csődörökkel a ménes vonulása során, azért a pasáknak ébernek kell maradniuk. Ilyenkor csoportfőre van szükség, nem sereghajtóra az pedig a megfigyelések 77 százalékában az apamén csakugyan. Jelentős szerepváltozás. Az apamént segíthetik a betolakodó elzavarásában kancái és csikaik is, ámbár segítségükre ritkán szorul. Az olyan idegen kancákat, amelyek a háremhez csatlakoznának, elűzik az ő kancái. De űzi őket néha az apamén is – olyankor nyilván, ha kancákból több az elégnél amúgy is – és nem tűrheti, hogy a megduzzadt háremmel jel ne bánhasson egymaga. Úgy tartották régebben, hogy minden csapatban szigorú a rangrend – vagyis minden állat jól ismeri társadalmi helyzetét a többi közt. Ma már tudjuk, hogy ez a rend nem annyira feszes. Az alá- és fölérendeltségek változékonyak, új helyzetek alakítanak rajtuk. Egyféle társadalmi állapotban felsőbbrendű az egyik, máskor alárendelt vagy éppenséggel egyrangú. A lovak társulási hajlandósága erős. Baráti kötelékek fűzik őket egymáshoz, és ha egy-egy ilyen barátság bensőségesebbé válik, a szokásos rangrend belerendül. Gondos elemzések mutatják, milyen erősek az anya-csikó, testvérbáty-testvéröcs, nővér-húg kapcsolatok, s mennyire fölébe nőnek a társadalmi rendnek. A lovak társadalma inkább barátságokra és helyzeti fensőbbségekre alapozott tehát, semmint a ranglétra rendjére. E megállapításban semmi újat nem talál az, aki már tartott lovat csapatostul, azaz nem istállóban, állásokban elrekesztve. Ők nyilván megfigyelték a legelőn, mezőn csoportosan élő lovaik közt az egyéni vonzalmakat és viszolygásokat. A kapcsolatok bontakozása során legfeljebb a szeretetért kezdődik szelíd versengés, és a barátságok néha éppenséggel furcsa hálója olyankor bomlik csak meg, amikor szűkké válik a hely, megduzzad a csapat, vagy valamelyik kívánatos táplálék válik vitássá. Ilyenkor megpattannak a mégoly erős szálak is. A ló azonban szíve mélyén mindvégig barátságos és társainak segítségre kész – így történhetett, hogy nyájasságát az emberi nem könnyedén kiaknázta. Kevésbé társas hajlandóságú állat rég lerázta volna emberi kullancsait.

HOGYAN VALLANAK ÉRZELMEIKRŐL EGYMÁSNAK? Barátságát, mint annyi emlős, a ló is a kölcsönös ápolgatással mutatja ki. Az anyai szeretet szoptatást követő legelső és legmeghittebb jele, hogy Isikaját tisztogatja. Bőrének gyengéd harapdálása a bensőség és biztonság legnyugalmasabb pillanatait teremti. S a serdülő csikó megőrzi a szeretet és ápolás kapcsolatának emlékét. A csikót élete első félórájában gondosan végignyalja az anyja. A nyalogatásnak ezzel szinte egyszer s mindenkorra vége is szakad, és a tisztogatás módja a gyengéd harapdálás ezentúl: az anya így tartja karban a csikó bőrét. Így takarítja róla az összetapadt és hulló szőrt, az elhalt bőrt, és így nyitja meg az eltömült pórusokat, hogy a csikó izzadása akadálytalan legyen. Néhány napos korában

már a csikó is harapdálja anyját, bár az igazi kölcsönösség még ritka ilyenkor. Kivételesnek mondhatjuk azt a megfigyelést, hogy a háromnapos csikó meg az anyja egymást csinosította. A kölcsönösség majd a csikó élete első hetének végétől kezdődik, s attól fogva egy hónapig egyre gyakoribb. A fiatal csikók olykor ápolgatják egymást is néhány percig – ez a tevékenységük a leggyakoribb három-négy hónapos korukban. Kiskoruk szokása nem is hagyja el őket életük során. Vadon élő csapataik kutatóit az egymást ápolás pillanatai vezetik rá, melyik ló barátkozik melyikkel. S minél barátibb a kapcsolatuk, annál többet csinosítgatják egymást. Vetélytársak közt ritka az efféle bizalom. Két állat közt a gyengébbik kezdeményezi a szertartást, mint a megfigyelésekből kiderül, 62 százalékos gyakoriságban. Azonban a bizalomnak szinte mindig a rangosabbik vet véget. Minden ilyen jelenet azzal kezdődik, hogy a két állat megszimatolja egymást, majd ellenkező irányból közelednek egymáshoz úgy, hogy egymás sörényét rágcsálhassák. Ezt szeretik a legjobban. A csinosítgatásnak mintegy 60 százaléka történik a sörényen. Az oka kettős: sörényét rendben tartani legbajosabb a lónak magának, s a hosszú szőr több ápolásra szorul, mint testén egyebütt a rövid. Majd a sörényről tovább halad a szerető majszolás a nyak két felére, a vállra meg a hátra, majd a farcsíkra – baráti segítség nélkül bajosan ápolható helyek ezek mind. A ló hengereghet a földön egymaga, dörgölőzhet fatörzsnek-ágnak – az ilyen módszerek azonban gorombák és tökéletlenek. Viszketeg pontjaihoz csak baráti segítséggel férhet. S a két barát, ha egyik felől végzett, megkerüli egymást, és másik felükön kezdik ismét, a fejüktől. A kétfelőli ápolás elhúzódhat akár félóráig, bár nem gyakran. 90 százalékuk ideje nem több három percnél. Gyakoriságukat viszont évszakja válogatja. Legsűrűbben történnek tavasszal meg nyáron. Tavasszal leggyakoribbak éppen akkor, amikor a lovak téli szőrüket hányják el, a nyár melegében pedig akkor, amikor leginkább szorulnak árnyékra. Ha delelésre összeállnak, egymásra vetik az árnyékot, a vadlovak meg annyira összebújnak, hogy buzdítják szinte egymást a kölcsönös csinosításra. Legyezik is egymást, ha a legyek lepik őket. Rekkenő melegű, légydöngéses nyári napokon meg-megcsapják egymás pofáját a farkukkal. Olykor egy csapatra való is összeáll, s úgy hajtják a kellemetlenkedőket. Vadon élő lovak vizsgálata a végére járt annak is, hogy az egymást legyezőkön kevesebb a bögölycsípés, mint a magánosokon. Az errefelé baráti szívességek folytatódnak olyankor is, ha a lovak szőre makulátlan. A csinosítgatásból szertartás lett, a ragaszkodás szertartása. A hosszas csutakolás is úgy él a ló emlékezetében, mint amiben jó barátja részesíti. Azért jobb, ha a ló csutakolója a gazdája is egyben. Így erősítik barátságukat egymás iránt. A ló mindig igyekszik majd a kedvében járni lovasának közös útjaikon. Ha a lovas meg a lóápoló két személy, ló és lovas közt kényesebb a kapcsolat. A hosszas csutakoláson kívül van más módja is, hogy lovas a lovát magához hajtsa. Amikor az ember először találkozik idegen lóval, az állat gyanakvását és félelmét csökkentheti úgy, hogy egymást ápoláshoz hasonló játékba kezd. A ló orrlikainak megszaglászása az üdvözlés legjobb módja. Azután következhet, hogy sörényét morzsolja újfai közt úgy, mintha másik ló rágicsálná. Fel-le jártatjuk kezünket a ló sörénye hosszán, ezzel jelezzük, hogy szándékunk barátságos – sokkal inkább, mintha csupán veregetnénk, mint annyiszor látni. A módszer egyetlen hibája, hogy néha a kelleténél jobban beválik: megtörténhet, hogy válaszul az ember is rágicsálásban részesül. A ló hátrafordul, és a barátságot akkora igyekezettel viszonozhatja, hogy az ember ruhája tisztításra szorul.

HOGYAN FEST AZ UDVARLÁSUK? Tavasszal a napok hosszabbodtával nemi csúcsformájukat érik el a kancák. Hormonrendszerük serken, mikor több napvilág éri őket. Födőztetésük azért márciustól szeptemberig bármikor lehetséges, mert sárlanak háromhetente mindaddig, amíg csikót nem fognak. Egy-egy sárlásuk eltart öt napig, peteérésük a negyedik napra teljes. A kezes kancák persze ettől a rendtől eltérhetnek sokféleképp. A kanca sárlásának első figyelmeztető jele, hogy gyakrabban vizel. Vizelete olyan vegyi anyagokat tartalmaz ilyenkor, amelyek nemi ingert keltőek – ezek illatát szívja be a csődör, amikor hágópofát

vág, és felsodort fölső ajakkal szimatol. Ilyen ingerelt állapotban kezdi környékezni a kancát. Időközben megszaporodnak nemi hormonjai neki is, ettől nyakának és vállának izmai megduzzadnak – akár az uszodák izompacsirtáinak. S a falu bikájához válik hasonlatossá, amikor a kancát leszegett orral és erősen ívelt nyakkal környékezi, majd hangosan, hosszan nyihog, és farkát emelve táncba kezd. Lépései magasra szedett lábúak, csöbörbe hágók, amint a kancát ficánkolón és peckesen körbejárja. Voltaképp vívódás ez a tánc nemi vonzódása és félelme közt. Hogy megérthessük, miért fél egy pompás mén a kancától, csupán azt kell megfigyelnünk, mi történik, ha egy tapasztalatlan csődörből ilyenkor kitör a türelmetlenség. Hátulról közelítené a kancát, de az toporzékolón és nyihorászva hatalmas rúgással fogadja. A szeles csődört egy ilyen rúgás leverheti lábáról – azért a megfontoltabbja tudja, hogy illő megvárnia a kanca végső döntését. A félig-meddig kész kanca ingerkedővé válik akárhányszor. Vizeléssel, ficánkolással, majd megállással és kacsintással csalogatja a csődört, majd amikor közeledik, rúgással hárítja el. Nem csoda tehát, ha a csődör sóvárgása rettegéssel vegyül. Csupán mikor látja, hogy a kanca megáll nyugton, akkor közeledik hozzá bizalmasabban. A nyaka táját kezdi rágcsálni és orrával döfölni, mintegy figyelmének eltereléséül. Majd a rágcsálással óvatosan visszafordul a tomporának és hátsó lábának, majd a változatosság kedvéért vállát dörzsöli a tomporához. Minél inkább kívánja a kanca, annál jobban kacsintgat a csődörre – bár nem emberhez hasonlóan. Tudniillik nem a szemével, hanem a hüvelyével kacsintgat: pillanatokra ki-kivillantja rózsaszín bélését. S ha eközben már meredt háttal és félrecsapott farokkal áll, a kacsintásoktól mind izgatottabb csődör megkockáztatja a hágást. Látja, hogy a kanca szándéka nem támadó, félelmei ilyenformán csillapodnak, és merevedéshez jut. Amint pedig megugorja hátulról, félméteres hímvesszejét úgy kell igazgatnia, hogy behatolhasson a kanca hüvelyébe. Nem mindig sikerül egyszerre, de ha megtörtént, a párzás pillanatok műve. Szaktekintélyek nem értenek egyet időtartamát illetően – talán azért nem, mert különféle lófajtákat figyeltek meg. Egyik 12-26 másodpercnyire becsüli a párzást, másik 14-43 másodpercnyire, a harmadik 5-60 másodpercesre teszi az idejét. A jellemző, hogy a mén megugorja a kancát, lök vagy hetet gyorsan, és 9-16 másodperc múltán önti a magvat. S amint ez megtörténik 6-9 sugárban, farkával föl-le csapdos, mintha korbácsot suhogtatna. A suhogtatás jelzi a hágató gazdának, hogy a kanca befogadta a csődör magvát, és a termékenyítés alighanem megtörtént. Harminc másodperc múltán pedig a csődör leszáll a kancáról, és a hágás után teljes egy perccel már visszahúzódott hímvesszővel nekifog legelészni. Hébe-hóba a kanca az érdeklődőbb a párzás iránt, azért csinosítgatni kezdi a csődört, majd azt a bőrzsákot nyalogatja, amelyből majd hímvesszeje kiszökik, ha megmeredt. Igyekezete olykor meghozza a várt eredményt. Máskor azonban a csődör megelégül ilyenképpen, és nem törődik a hágással. Az átlagos csődörnek elég naponta három hágás, s ha ez megtörtént, a legigyekvőbb kanca sem jut vele sokra. Egyetlen fickós, vadon élő csődört figyeltek meg csupán, amelyik hatszor hágott napjában, mégpedig három más kancát. Ha magát a párzás idejét kurtának látjuk, meggondolandó, hogy a vadon élő lovak sikerének titka gyors menekülésükben rejlik. Ébernek kell lenniük naphosszat, hogy bármikor elinalhassanak. Ha a párzás ideje elhúzódna – mint annyi állaté, a kutyáké egyebek közt – kiszolgáltatottabbak lennének a ragadozóknak. A ló ijedős állat, azért szerelmét is rövidre fogja. Hímvesszejének irtóztató nagysága is alighanem ezzel magyarázható: a ló nemi stratégiája a lehető leggyorsabb csúcsrajáratás.

ELFOGULTAK-E EGYMÁS SZÍNE IRÁNT? Hajánál fogva előrángatott kérdés! Csak nem fajvédők a lovak? Bizony azok. Régi megfigyelés, hogy némely csődör csakis ilyen vagy olyan színű kancát hág meg, másokkal nem törődik, vagy figyelmüket elutasítja. Vadon élő lovak tanulmányozása az Egyesült Államokban arra idézte a figyelmet, hogy mének már a háremüket szín szerint toborozzák. Az egyik mén a szattyánpejt szereti, a másik a fekete szőrűek közül válogat, a harmadiknak a fakó kanca a kedves. Elfogultságuk oka felől nem lehetünk bizonyosak, de úgy tetszik, csikókorukban anyjuk színét követték – az ő színe vésődött beléjük

zsenge korukban annyira, hogy meglett ménként ez az emlék irányítja nemi választásaikat. Válogatósságuk nem is lenne egyéb tudományos jelentőségűnél, ha díjnyertes ménektől nem várnák el, hogy ilyen vagy olyan színű válogatott kancát meghágjanak. S ha olykor megtörténik, hogy a mén nem áll kötélnek, a csáberőt nélkülöző kancát nagy lópokróccal borítják le, méghozzá a mén anyjáéhoz hasonló színűvel. A mének válogatósságának leghírhedtebb példája volt azé a Little Cloud nevezetű Derby-győztesé, amelyik fakó kancát meg nem hágott volna semmi pénzért. Végül becsomagolták szinte, hogy a kedvére tegyenek. Nem is különösen vesződséges az efféle ravaszkodás, mivel a bajnok mének a szabad szerelem örömeiben úgysem részesülhetnek sosem. Gazdájuk nem kockáztatná, hogy a kanca megrúgja őket. Ne higgyük azért, hogy a bajnok élete csupa dicsőség. Nevezetes hágatások előtt a kancát jelentéktelen próba csődörrel gerjesztik fel, hogy a bajnokot már ne ingerkedőn várja. A bajnokot pedig ráveszik, hogy a kancát udvarlás nélkül szökje meg nyomban. Ha még így is tartanak attól, hogy rúghat a kanca, hágatópapucsot csatolnak a hátsó lábára, hogy tompítsanak a rúgásán, vagy úgy megbéklyózzák, hogy kiszemelt párjával ne ellenkezhessen. Nyilvánvaló tehát, hogy nemi élete különb a szilaj lónak, mint az akármilyen kapkodott és elkapatott bajnokénak.

HOGY BÁNIK ÚJSZÜLÖTT CSIKAJÁVAL A KANCA? Vemhességének végére járván nyughatatlanná válik, jeléül, hogy csikózni készül. Nyughatatlansága nem merő testi szorultság – tükrözi az lelki állapotát is. Szorongás lesz rajta úrrá, nem is oktalanul. Esendőbb lesz, mint életében bármikor. A szeretett és ápolt lónak efféle szorongásra igazi oka nincs is talán – azonban eleinek tapasztalata szólal meg most, és arra inti, hogy igen körültekintő legyen nehéz óráján. A vadonban ugyanis a csikózó kanca legkönnyebb zsákmánya a ragadozónak. A kanca úgy rendezi csikózása idejére, hogy sötétben és egymagában lehessen. Nem tudni, miféle ez az igyekezet, de annyi bizonyos, hogy a csikózásoknak kilenc tizedénél nagyobb része történik éjnek éjjelén. Ha pedig a kanca ménesben él, a többiektől messze csikózik. Furcsa módon még azt is megteszi, hogy valami rétet, ingoványt keres, mintha bizony a nedves föld a hasznára lehetne ilyenkor. Ha pedig a ház körül tartott lovak legelőjén akad tóka is, szerencsétlen csikót az anyja akárhányszor annak a vizébe pottyantja, hogy akár bele is fúl rögtön. A természetben talán az a magyarázata a kanca vízhez való vonzódásának, hogy vajúdásában első szüksége az ivás – de az is, hogy a zsombékosban az újszülött különb rejtekhelyet találhat magának, mint a füves síkon. S ha egyszer a kanca a magányt keresi ilyenkor, bizony az emberi segítőkészségtől is szívesen szabadulna. Többnyire ki is fog a tolakodókon. Vár. Fékezi fájásait, és lesi az alkalmas időt. Az emberek előbb-utóbb elunják a virrasztást, és elvonulnak egy szíverősítőre. De alig kitették a lábukat az istállóból, a kanca megcsikózik. Mikor a gazdája visszatér, s azt látja, hogy az újszülött már éppen kapna lábra, azt hiszi, nem volt szerencséje – pedig ha más gazdákkal tapasztalatot cserélne, kiderülne, hogy azok is így jártak mind, mivel a csikózó kancák Garbóhoz foghatóan rejtőző természetűek. Szilaj ménesben egy ellés a csikózások sorozatát indítja meg, s ebből kitetszik, hogy a kanca nemcsak késleltetheti vajúdását, hanem siettetheti is. Így aztán bajos a ló vemhességének idejét napra megmondani. Egyik szilaj csapatban 336-392 nap közt váltakozott az ideje. Az istállóban tartott kanca általában 340-350 napig hordja vemhét. Hogy mindenórás, annak a jele egyebek közt, hogy a fejét gyakran forgatja a lágyéka felé (nyilván az onnan sugárzó furcsa érzéseit figyeli), kapál, izzad, nem leli helyét. Hol lefekszik, hol fölkel, és olykor a tulajdon hasát célozza meg egy-egy rúgással, mintha az ott növekvő feszültséget hessentené el. Végre lefekszik, és elkezdődik a vajúdás. Először a burok több színben játszó léggömbje bukkan elő, majd az alhas erősödő görcsei megrepesztik, és elfolyik az a vizenyő, amelyben a csikómagzat feküdt. A kanca nagy érdeklődéssel figyeli elfolyását, és figyelmesen szagolgatja – felpöndörített ajakkal, vagyis hágópofával. Ez a pofa arra vall, hogy emlékezetébe vési a magzatvíz szagát, mert az majd a Isikajával való ismerkedésének fontos eleme lesz.

Ezután a csikó két mellső lába jelenik meg, majd hamarosan előbukkan a teljes állat. A csikózás voltaképpen nem telik többe néhány percnél. Lóhoz hasonló faj a vadonban nem is időzhet vele sokat. Az ősi lovak lustábbja ragadozók martaléka lett, ilyenformán nem örökíthette génjeit késő udódokra. Amint a kiscsikó a világra jön, máris nyitja két szemét, s igyekszik a fejét emelni. A kanca hátrafordul hozzá, és gyengéden szimatolja az orrát. Közben csöndesen üdvözli, és nyihogását utánozza Isikaja is. Bensőséges kapcsolatukat már meg is teremtették. A kanca kisvártatva felkél, s eközben önkéntelenül elszakítja a köldökzsinórt, és elválasztja testétől az újszülöttét. A csikó csammogni kezd, amint az anyja hozzáér – mint a későbbiekben valahányszor, ha a csecsét keresi. Így tesznek az újszülött állatok mind, és nem telik bele sok idő, már mohón táplálkoznak. A kanca azonban nem engedi a táplálkozáshoz mindaddig, amíg le nem nyalta és meg nem rágcsálta a csikó nedves bőrének teljes színét. A csöpp állat pedig már kapna föl, állna lábra, csakhogy anyja határozottan visszanyomja, és amíg szárogatásával végez, emlékezetébe vési teste szagát. Ez teszi majd lehetővé, hogy megkülönböztesse magzatát a más csikóktól még sötétben is. Emberek a csikózás körüli segédkezés buzgalmában kettőt véthetnek: az egyik, hogy elmetszik a köldökzsinórt, a másik, hogy a lucskos csikót ők dörzsölik szárazra. A kanca nem pattan föl nyomban magzata mellől a csikózás végeztével, s addig összeköti őket a köldökzsinór. Ilyenformán a csikó megkapja a kanca vérátömlesztését még egyszer, és védettebbé válik a fertőzések ellen. Egyébként idő is kell a csikó köldökén bevezető vérerek természetes elzáródásához. Ha emberek odarontanak, és a köldökzsinórt időnek előtte metszik el, kárt tesznek. S hogy a csikó tiszta legyen, az is a kancának fontos, nem az embereknek, mert a csikó nedves testének szaga anyai érzéseit veri fel. Ha a kanca korán elrúgja csikaját, az többnyire az emberi buzgóság rovására írható, mivel a természetes kapcsolat megerősödésére nem hagyott elég időt. A csikózás szakaszai ilyenek: A szülés maga terjedhet néhány perctől háromnegyed óráig, bár az efféle nehéz szülés ritkaság. Amint befejeződött, a kiscsikó máris igyekszik mellső lábaira emelkedni. Huszonöt perc múltán lát mind a két szemére, negyven perc múltán hegyezni kezdi fülét a neszekre. Több száz csikó tanulmányozása során kiderült, hogy megszületésük után ötvenhét perccel általában már négy lábon állnak – egyik állt negyedórán belül, a másiknak két órájába is beletelt, amíg felkelt. Első szopásukig általában 111 perc telik el attól fogva, hogy a napvilágot meglátták. Akadnak koraérettek, ezek félórán belül táplálkoznak. S amelyik már megízlelte anyja édes tejét, az visszajár rá a következő órákban, mégpedig tíz perctől másfél óráig terjedő időközökben. A csikók gyomra kicsiny, keveset, de sűrűn esznek. A csikó első napjaiban megmarad anyja mellett, az pedig többnyire elűzi a ménes kíváncsian közelébe merészkedő tagjait. Csikaját szoptatja mind egyesztendős koráig – majd következő Isikajának megjöttével elrúgja emezt. Az elválasztás természetes idejének tehát a kilenc-tizenkét hónapot tekinthetjük.

HOGYAN FEJLŐDIK A CSIKÓ? Viharosan, ha fejlődését az ember gyermekéhez vetjük. Egynapos korára nemcsak lát, hall, szopik, áll, jár, ürítkezik, hanem követi a kancát, hangokat ad, üget, vágtázik, játszik, hengereg, vakarózik és tisztálkodik, farkával legyezkedik, sőt úszik is. Első hónapjában igen kíváncsi és játékos, és annyit ismer meg környezetéből, amennyit anyja éppen enged. Mert a kancának jól szemmel kell tartania csemetéjét. Ebben az első hónapban ütköznek ki csikófogai is, és elkezd csipegetni a földről. Kivált a más lovak piszkát keresi, és szívesen belekóstol a friss lótrágyába. Ez az elsőre visszatetsző szokása valójában fontos, mert így fertezi meg beleit a felnőtt táplálkozáshoz szükséges baktériumokkal. Ilyen korában a csikó szinte minden órájának felét elalussza, ennek is kétharmadát a fűben fekve tölti. Mire féléves, ez az idő minden óra negyedórájára csökken, és a javát állva tölti ennek is. A féléves csikó egy órájából legfeljebb öt percet hever el. Minél kevesebbet alszik, annál többet legel. Négy hónapos korára már a nappali órák egynegyedét

fordítja legelészésre, de mire egyéves korát megéri, a negyedórából félóra lesz (még szabatosabban: tizenhat percből negyvennégy). Társas lénnyé is egyéves koráig válik. Ha lovak közt él, két hónapos korára megtanulja, hogy ló ő is. Ha azonban születésétől két hónapos koráig emberek becézgetik-nevelik, s csupán akkor vezetik lovak társaságába, megriad tőlük, és védelemért visszafordul az emberekhez. Magyarán két hónapos korára rögződik a maga fajához. Hogy a kezes lovat kettős életéhez szoktassuk, tehát mind lovak, mind emberek társaságához, életének első nyolc hetében kell mindkét társaságba bevezetni. Három hónapostól hat hónapos koráig minden csikó megtanulja, ha pajtásai társaságában része lehet, a számára oly fontos társas játékokat – vetélkedést, ágaskodást, rajtaütést, üldözést, menekülést. Kölcsönös csinosítgatással tarkított barátságos küzdelmek ezek, soha nem haragosak, kivált nem kíméletlenek. A méncsikók szívesebben játszanak a kancacsikóknál, és sokat fitogtatják kamaszos nemiségüket is. Már életük első hónapjában szemléltetik (többnyire anyjukon) a hágást, méghozzá ötóránként egyszer általában. Gyerekességeikkel lehetnek a felnőttek terhére. A kancák a más Isikaját többnyire el is zavarják, a mének azonban meglepően türelmesek. Engedik a fiatalságnak, hogy a támadást rajtuk tanulják, és hagyják béketűrően, hogy sörényüket-lábukat rágják. Hanem ahogy a csikók cseperednek, úgy fogy a mének türelme. Némi hancúrozást, dulakodást eltűrnek az egyéves, sőt még a másodfű csikóktól is, hanem a harmadfű csikókkal már másként beszélnek. Addigra komolyra fordul a vetélkedés. Ha az ifjú mén a kancát környékezi, az öreg mén már könyörtelenül elkergeti, és a ménes szélén kell elfoglalnia szerény társadalmi helyét. Most őrá nehezedik a lóélet ranglétrájának terhe. Ivarérettek már a harmadfű csikók is, érettségük azonban a következő évek során tovább növekszik, teljességébe ötéves korukra jutnak majd. Vadon élő csődör ilyen korára már háremet alapítana – ehhez azonban mérkőznie kell a nála idősebb és tapasztaltabb ménekkel. Minden esztendő elmúltával lehetségesebb, hogy valamelyik mén örökébe lép, mígnem férfiereje hanyatlani kezd magának is. Ménektől telik éppen nemzés húszéves korukban is még – tehetségük azonban fogytán, amint tíz-tizenöt éves korukat meghaladják.

MEDDIG ÉL A LÓ? A telivér ló élete húsz esztendő. A félvérek valamivel tovább élnek. Könnyen szemléltethető, hogyan viszonylik a ló kora az emberéhez, ha a számok nem is mindig megbízhatóak: Emberi kor 20 40 50 60 70 80 90

A ló kora 5 10 15 20 25 30 35

Az igás lovat tizenhét éves korára már öregnek tekintik, mivel a lába ad ki rajta először. S amint tovább öregszik, szőre őszül a pofáján, kivált szeme s orra táján, szeme fölött pedig mélyülnek a gödrök. Szemhéja ráncosodik, ajka pittyed, háta lazul, s a járása merevebb. Figyelemre méltóak a ló átlagos életkorától messzi elütő lómatuzsálemek. Világrekordnak a hatvankét esztendő számít: Egy Old Billy nevű ló állította. Az 1760-tól 1822-ig élt Billy keresztezett fajtájú volt, a lancashire-i Warrington táján vontatott bárkákat a csatornákon. S ha a régi feljegyzéseknek hihetünk, dolgozott még ötvenkilenc esztendős korában is, bár alighanem tiszteletbeli munkákat bíztak rá csupán – hiszen ilyen korú lovat megdolgoztatni olyan, mintha 150 esztendős aggastyánt hajszolnánk. A Vén Billy mindenképpen párját ritkítja – ha ugyan nem két Vén Billyből tettek a feljegyzések egyet, hogy a csoda nagyobb legyen. A legöregebb póniló Franciaországban érte meg ötvennegyedik életévét, a legöregebb tiszta fajú

versenyló pedig Ausztráliában lett negyvenkét esztendős (Tangó Duke, 1935-78). Megérte aztán még egy hajóvonó ló a bámulatos 61 esztendőt, egy vadászló az 52-t, egy harmadik pedig még 43 éves korában is javában húzta az igát. Aztán hallani egy lovasgazdáról, akinek egyik lova 39 évet ért, a másik 37-et, a harmadik meg 35-öt, bizonyítván, hogy a lótartáshoz nemcsak szerencse kell. Mindezek azonban ritkaságok, és senkinek nem kell bánkódnia, hogy rosszul bánt a lovával, ha az nem vénült meg így. Húsz-huszonöt esztendő tisztes kor a lovak életében.

HOGYAN OLVASHATJUK LE KORÁT A FOGÁRÓL? A régi mondás, hogy "ajándék lónak ne nézzed a fogát", arra figyelmeztet, hogy ha mégis nézzük, elárulja, mennyi idős. A lovak idősödtével fogazatuk változik, és metszőfogaik hosszáról, formájáról és színéről nagyjából leolvasható a ló kora. Némi útbaigazításul: Születéskor 4-6 hetes korára Féléves korára

Egyéves korára Másfél éves korára Kétéves korára Két és fél éves korára Három és fél éves korára Négy és fél éves korára Hétéves korára Nyolcéves korára Kilencéves korára

Tízéves korára Tizenhárom éves korára Tizenöt éves korára

Húszéves korára Huszonöt éves korára

a csikó két felső és két alsó apró metszőfoggal születik. Ezek tejfogak, s később maradó fogra cserélődnek. két-két újabb metszőfoga "hasad ki" alul s fölül. Az első kettőt, a fogó fogakat fogják közre ezek az új, középfognak nevezett metszőfogak. az eddigieket újabb 2-2 metszőfog fogja közre – nevük szegletfog. A csikó metszőfogainak száma tehát tizenkettő (hat alul, hat fölül). Mindezek tejfogak. Kupájuk van – azaz rágólapjukat zománcajkak határolják. Ezek az apró betüremkedések eltűnnek a fogak kopásával, ami egyik jele a ló öregedésének, és segítségünkre van a kormeghatározásban. a fogófogak kupája lekopott, rágólapjuk sima. A középfogak és szegletfogak kupája megvan még. lekoptak a fogófogak és középfogak, de a szegletfogak kupái megvannak még. minden metszőfog kupája lekopott, rágólapjuk sima. a tej fogófogak helyett maradó fogak nőttek, s azokon ott a kupa. a tej középfogak is kicserélődtek maradandóra, s ezeken a kupa ismét látható. minden tej metszőfoga nagyobb, maradó metszőfogra cserélődött, és a kupa ott mindeniken. A ló ilyenkor már felnőttnek számít. a maradó fogófogak rágólapja simára kopott, a középfogakon és szegletfogakon még ott a kupa. lekopott a középfogak rágólapja is, de a szegletfogak kupája még látható. minden metszőfog rágólapja simára kopott. Kupa egyiken sem látható. A fogó- és középfogakon azonban új jelként megjelent a kupanyom: voltaképpen sötét vonal a kupa helyétől a fog ajaki színéig. Ez nem más, mint a fogüreg felső széle, amelyet a kopás tesz láthatóvá. A kupanyom hatéves korban mutatkozik először, azonban még alig láthatóan, és csupán a fogófogakon. Mostanra azonban már egyaránt jól látható fogóés középfogakon. minden metszőfogán ott a kupanyom. a fogak rágólapja lekerekedik, és a közepükön sötét folt lesz a kupanyomból. a fölső szegletfogakon hosszanti árok jelenik meg szembeötlően, a fogínytől mintegy hosszának feléig. A sötét árok képződése elkezdődött már a ló tízéves korában, de akkor még nem volt ennyire látható. a szegletfog árka már a fog teljes hosszán végighúzódik. az árok eltűnt a szegletfog felső végéből, és csupán alsó felén látható.

Harmincéves korára

az árok teljesen eltűnik.

A lónak tehát hozzávetőlegesen mindig megmondhatjuk a korát fogainak állapotából. Minden hájjal megkent kupecek igyekeznek is változtatni a fogak beszédes jelein, és megreszelik az idősebb lovak fogát, hogy fiatalabbnak tessenek. Kupázásnak is mondják ezt a csalást, mert a lekopott kupát reszelnék újjá. S hogy a reszelés friss színét eltüntessék, forró vassal égetik meg. Az idős lovat persze nem kérdik, kér-e az efféle fiatalításból. Ha már a fogaknál tartunk, megemlítendő, hogy a felnőtt ló fogainak teljes száma negyven. A tizenkét metszőfog után négy apró szemfog következik, majd hézag – ebbe illik a zabla, ha a lovat kantározzák vagy igázzák –, majd további huszonnégy rágófog vagy zápfog következik. Az első tizenkettő ezekből (a ló pofájának mindkét felén három felül, három alul) először csikófogként hasad ki, majd a tej metszőfogakkal egy időben cserélődik maradó fogra. A hátsó tizenkét őrlőfog későn jelenik meg, maradó fogként mindjárt.

MENNYIRE ÉRTELMESEK A LOVAK? Van annyi eszük, hogy emberre sose fogadnak, mondták a régiek. De mennyi az annyi? Egy híres lovas azt vallotta, hogy "sok ész nem szorulhatott beléjük, különben meg nem tűrnék hátukon az embert egy pillantásnál tovább". Hát az igaz, hogy engedelmességük kétlábú gazdáik iránt nem vall sok bölcsességre – hiszen századokig csak bajt hozott a nyakukra a jámborság. Holott a kizsákmányolásuk iránti türelem természetes társas életükből következik jórészt. Annyira társas lények, hogy igazodnak tulajdon fajuk zsarnokaihoz is, azért nem csoda, ha az erőszakos emberi nemnek is beadták a derekukat. Viselkedésüknek ez a vonása azonban nem zárja ki, hogy akár roppantul értelmes állatok lehessenek. Értelmének mértéke, hogy régi tapasztalatait új kérdések megoldásában ki mennyire hasznosítja. Az értelemhez tehát jó érzékszervek kellenek, hogy környezetünkről tudósítsanak, jó emlékezet, hogy megszerzett tudomásaink kéznél is legyenek, és sokrétű agy kell, hogy különféle emlékeket kapcsolhasson össze, ha új kérdésre keresünk választ. Az állati értelem vizsgálatának bökkenője, hogy tárgyilagos méréséhez módszert találjunk. A maga módján kimutatja az értelmét minden faj – a mi dolgunk, hogy következtetéseinkhez a fajhoz mért vizsgálati módszert szerkesszünk. Ha valamely állatfajnak olyan mértéket állítunk, amelyik valójában a miénk, azzal nem jutottunk sokra. A vadonban prédafajok és vadállatok értelmük "stílusában" különböznek egymástól. Ha a vadállat hibázik, és prédája megmenekül, járhat tovább préda után. Ha azonban a prédafajok, mint például a lovak, elvétik a lépést, annak szörnyhalál a vége – éppen ezért a lovak jól emlékeznek olyan tapasztalataikra, amelyek során rettegést vagy fájdalmat kellett elszenvedniük. Ha egyszer valahol vagy valakivel ilyen kellemetlen pillanatot megértek, legközelebb akár megvadulnak, amikor hasonló helyzettel kerülnek szemközt. Kínra, rémületre emlékszik az állat évek távolából is. S az emlék ereje első tekintetre akár szeszélyessé teszi. Meglett ló egy szerkezet vagy egy környék láttán hőköl, megugrik, új gazdájának pedig nem fér a fejébe, mi lelhette. A jámbor jószágból idegroncs lett. Az efféle viselkedés megítélésébe csúszik is aztán hiba akárhány, holott a nyitja, hogy a ló kiscsikó korában szerzett rossz tapasztalatát azóta sem verhette ki a fejéből. S ez mintha a ló ostobaságát bizonyítaná. Pedig a lovak világában inkább az értelmet dicséri az ilyesmi. Megfontoltnak nevezhető az ilyen ló – azért félénkségét sohase állítsuk szembe az értelmével. Prédafajok értelme az óvatosság. Másik különbség a lovak esze s a miénk között, hogy nekünk van kezünk, nekik nincsen. Rengeteg tapasztalathoz jutunk kezünk útján, így aztán elmondhatjuk, hogy ujjunk köré csavarjuk a világot – bajos épp ezért olyan világot elképzelnünk, amelyet patával tapodunk. Nagy fejében a ló megfordít sokféle kérdést, azonban keze nincs döntésének valóra váltásához. Néha a fogával meg az erős ajkával segít magán, s olyankor láthatjuk, mi furfang telik tőle. Kiagyalják például, hogyan nyissák meg az istálló ajtaját, és szökjenek vagy jussanak egymás társaságába. Némelyik kallantyút emel, másik a reteszt húzza félre. Ismét mások a táplálkozásukon javítanak. Egyszer egy lónak elege lett a száraz takarmányból, azért mind közelebb tuszkolta vizes táljához, majd végre fogott egy pofa száraz

szénát, és megmártotta a vízben, úgy ette meg. Vagyis értelmét hasznosítva olyan táplálékhoz jutott, amelyik hasonlít kedves eledeléhez, a friss fűhöz. Ezt pedig nem véletlenségből vagy éppen megszokásból tette. Ha friss füvet vetettek neki, vagy a száraz szénát mártották meg vízben, mielőtt odavetették, a ló nem mártogatta aztán. Ha a tálját vizes vödörre cserélték, vödörbe mártogatta a szénát. Viselkedése alkalmazkodó maradt, célját tekintette csupán, a táplálkozás unalmának elkerülését. A lovak megkülönböztető tehetségének vizsgálatára szerkesztett módszerek meghökkentő eredményre vezettek. Ha ellentétpárokban kaptak mintákat, mint például négyszöget és kört, kört és félkört, háromszöget és pontokat, és élelmet jutalmul egyhez-egyhez, hamarosan megtanulták, melyiket válasszák. S amikor húszra szaporodott az ellentétpárok száma, megismerték akkor is külön-külön mindet (a majmok csupán tizenhármat a húsz közül, a zebrák meg csak tízet). Választásaik pedig mindig jóval fölötte voltak az 50-50 százalékos határnak, s akárhányszor megütötték a hibátlan 100 százalékot. A legnehezebben megjegyezhető ellentétpárral sem volt az eredményük soha gyengébb a 73 százalékosnál. Még lenyűgözőbb azonban, hogy egy évvel később sem felejtettek el a húsz ellentétpárból egynél többet – s ez az eredményük sokkal jobbnak bizonyult az emberekénél. Amiből kiviláglik, hogy a természetben élő lovaknak fontos megjegyezniük a növények sokféleségét: melyek közülük a jóízűek, melyek szúrnak vagy csípnek, melyek utálatosak vagy mérgezőek. De fontos a számukra az is, hogy emléküket sokáig megőrizzék – hogy majd elővehessék a növények serkenésének új esztendejében is. Hogy a ló milyen jó megfejtője a környezetéből érkező jeleknek, arra a "Clever Hans, a számoló ló" példája ékes bizonyíték. Erről az állatról azt híresztelték, hogy megtanulta az egyszeregyet, és a kérdésre lába dobbantásával tudatja a szorzatot. Mennyi 2 x 3? Ha az idomítója ezt a kérdést szegezte neki, a ló hatot dobbantott. A nézők elámultak. Hogyan telik lótól számolás? Akik a dolog végére akartak járni, először azt hitték, az idomító ad jelet titkon, azért eltávolították. Hanem a ló így is helyes válaszokat dobbantott. Hol lehet a csalafintaság? A következő lépés az volt, hogy a nézőket távolították el, s rekeszt emeltek a ló köré. Akkortól nem is adott többé helyes válaszokat, és lassan kiderült: Clever Hans a nézők feszültségéből következtetett, hogy dobbantásaival a helyes számhoz közeledik. Mert a választ mindenki tudta és leste lélegzetét visszafojtva. A ló pedig szemmel tartotta őket, s ha nem volt a dolgában bizonyos, legfeljebb megállt a dobogással, mint aki még egyszer utánaszámol. Aztán folytatta. S így tett azután is, mikor a csalafintaság már kiderült. Az emberek, úgy tetszik, nem titkolhatják kedvük változásait. Testük beszéde elárulja őket (legfeljebb a hivatásos hamiskártyásokat nem), a ló pedig roppantul érzékeny az izomfeszültségek és testtartások értelmezésében, s a legapróbb változásra is figyelmessé lesz. Ha viszont ilyen érzékenyek, az a csoda, hogy versengések során a lóversenypályán vagy gátugratások alkalmával nem viselkednek szeszélyesebben hírneves lovasukkal. A versenylónak hamarosan rá kell ébrednie, ha az élbolyban jár: a végső kétszáz méteren pálcázzák végig, hogy a díjat elvigye. Ha reménytelenül elmaradt, és semmi reménye nincs jó helyezésre, tapasztalja azt is, hogy nem ösztökélik tovább. De mivel annyi sikeres ló elviszi a díjat újra meg újra, és igyekezetéért pálcázás a jutalma, arra kell következtetnünk, hogy a legkülönb versenylovak nem a legragyogóbb elmék egyszersmind. A legjelesebb gátugrók is megértik, ha egy sima kört megtettek, hogy újabb fordulóra ösztökélik őket – ha azonban nem viszik át az akadályt, vagy megriadnak a veszedelmesnek tetsző ugrásoktól, nem kell majd ismételten fáradozniuk. Jó eredményre tehát csakis a buta ló törekszik, vagy amelyik szeret ugrani. Ámbár meglehet, hogy a legjobbakat nem is a veszélyek ösztönzik, hanem vitéz küzdelmük emberi szurkolói. Csupán annyi bizonyos, hogy a legtöbb ló nem oly tehetetlen a lovasával, mint annyian képzelik. Hamar megtanulják, mit követelnek tőlük, aztán makacsul ellene szegülnek a követelésnek. A kocalovasokkal meg a legértelmesebb és egyben legálnokabb cselfogáshoz folyamodnak: vágtába csapnak, és úgy viharzanak el egy alacsonyan lógó ág alatt, hogy a nemszeretem gazdi megemlegeti.

HOGYAN TALÁLNAK HAZA? A nagyfölű időkben, amikor még az automobil nem volt föltalálva, akárhány megfontolt vidéki úr

azzal kapott a lovára estelente, hogy ellátogat a helyi vendégfogadóba – aztán ha az esti ivászat végeztével nem vihetné haza a lovát, majd hazaviszi az. Az ittas lovaglás biztonságosabb volt az ittas vezetésnél mindenképpen. Kérdés, hogyan talál haza a ló. Kis távolságon persze téremlékezetével él, akárcsak mi. Előveheti fejében rég elkészített szagtérképét is. A zegek-zugok ismerős rendje, a helyi illatok-szagok-bűzök ismerős egymásutánja, látványok és hangok mindennapi sora eligazítással szolgál. Csakhogy szólnak példák arról is, mikor lovak ismeretlen vidéken találnak haza, megszokott, útba igazító jelek nélkül. Hogyan boldogulnak ilyenkor? Csupán kettő a példák sokaságából. Egyéves csikót elszakasztanak az anyjától, elviszik öt mérföldre, amerre még soha nem járt, majd egy idő múltán eleresztik – s a csikó öt napon belül visszatalál anyjához. Tekinthetnénk akár szerencsés véletlennek a dolgot. Ez a példa azonban oly sok változatában ismeretes, hogy azt kell hinnünk, valami különleges érzékelő irányítja tájékozódásában az állatot. Második példánk azokról a vadlovakról szól, amelyeket Virginiában évente befognak, némelyiket eladják árverésen, a többit pedig szélnek eresztik. S ezeknek messzi az útjuk hazáig. Folyókat is meg kell úszniuk, mégis rövidesen eljutnak szűkebb hazájukba, újjáalakult ménesük körébe. Ismét különleges érzékelő munkálkodására kell gyanakodnunk tehát. Ilyesmire lovakban semmiféle bizonyítékunk nincsen. A hazataláló madarak tanulmányozása azonban bizonyította, hogy a föld mágneses mezőinek alakulására érzékenyek. Mesterséges mágneses mezőkkel alkalmazott kísérletek viszont azt bizonyították, hogy a madarak hazatalálását megszakasztani egyszerű. Minden amellett szól tehát, hogy az állatok legtöbbjében található apró vasrészecskék úgy működnek bennük, mint megannyi mágnes. A tájékozódásukat irányítják. Szinte bizonyos, hogy ezzel élnek a lovak is. Figyelemre méltó ága ennek a kérdésnek, hogy a kaliforniai földrengéses övezetbe telepített lovaknak hazatalálniuk milyen bajos. Amikor először érkeznek erre a vidékre, nyugtalanságuknak nincsen vége-hossza a folytonos szeizmikus mozgások miatt. Ezek a mozgások csekélyek ahhoz, hogy az emberek is észleljék, de a helyi mágneses terek ingadozása az eredményük, ezért vannak kínban a lovak itt eleinte – olyasféleképpen, mint a falusi ember, amikor lármás város közepébe csöppen. A lovak egy idő múltán megbékélnek a helyzettel, és jobban hazatalálnak, de kezdeti nyugtalanságuk mindenképpen arra utal, hogy tehetségüket a delejes erők érzékelése teszi.

MENNYIRE TEKINTHETŐK TERÜLETI LÉNYEKNEK? Némely állat úgy jár-kel a tanyáján, hogy védelme eszébe sem jut. Mások jól körülhatárolt házuk táját megvédik a behatolóktól. A lovak nem tartoznak egyikük rendjébe se. Csoportos vándorlásuk során szinte soha nincsenek védekezőben. Elégedetten csatangolnak tágas tereiken, el nem zavarnának más lovakat. Ivóhelyeiket is megosztják velük. Közös legelőmezeik békéjét sem zavarják villongások. Ha két kis ménes találkozik, annyi történik csupán, hogy elkerülik egymást, és a maguk útján mennek tovább. Legalábbis akkor, ha terük bőséges. Zsúfoltság nélkül nem hozakodnak elő birtokjogaikkal. Csupán amikor szűkül a mozgásterük, akkor kezdődik a birtok védelme. Ha egy csapatuk ilyenkor találkozik a másikával, a csapat ura, általában az apamén viadalra kel a másikkal. S ilyenkor mindig az a mén győz, amelyik a terület "birtokosa", és elűzi a betolakvót. Győzelméből nem következik, hogy üldözi is a megvert mént – csupán elűzése a cél, nem elpusztítása –, s ha az ellenfél egyszer visszavonult, békesség száll a tájra megint. Az istállóban nevelt lovak tapasztalatain viszont kívül esik a birtokosság. Világuk oly szűk, hogy megvédeni való hazájuk sincs. Ha azonban az istállózott lovat kifutóba csapják ki, viselkedésének új mozzanata figyelhető meg: a "birtokkerülés". Ha a kifutót nem ismeri, nyomban őrjáratba fog. Becserkészi teljes kerületét, ismerőssé lesz formájával, kiterjedésével. De ha őrjáratát bevégezte, máris a kapott terület békésebb örömeit keresi. Persze a tágas kifutók is apró másai csupán a természetes hazának. Megfigyelések szerint a vadlovak egy-egy csapata 50-100 négyzetkilométert birtokol. Legelőjük, ivóhelyük és szállásuk között járván 16 mérföldet is megtesznek naponta, többnyire libasorban és járt utakon. Kezes rokonaik viszont szűk körben mozognak mind életükben, s némelyek szinte le is tesznek a területi

viselkedésről. Vad állapotukhoz képest oly beszorítottak, hogy a legjobban járnak, ha csöndes életükkel kapálózás nélkül megbékélnek. Mások nem kérnek belőle, és kicsiny kifutójukat is elszántan védik. Vigyáznunk kell mindig, ha új lovat vezetünk be olyan kifutóba, amelyiket egy másik már birtokba vett, mert a "birtokos" ilyenkor szabadjára eresztheti elfelejtett honvédő kedvét, és csúnyán rátámad az újonnan érkezettre. Az ilyen támadásból súlyos baj származhat, ha el nem hárítjuk. A birtokos, vagy azért, mert múltbéli sérelmei miatt duzzog, vagy mert úgy érzi, hogy a betolakodót e szűk hazába be nem fogadhatja, nem elégszik meg békülékenységével sem. Támadásaival sarokba szorítja, akármennyire meghunyászkodik. Az efféle kegyetlenség a kezes lovak szűkös tartásának tulajdonítható, s az új lovat bevezető gazda rendet tehet könnyedén. Csupán zöldfülűek nem tudják, hogy a lovak társas élete versengés is, nemcsak együttműködés. A versengés pedig kockázatokkal jár. A régiek tudják jól, hogy bármennyire szót fogad is gazdájának a ló, ha a maga fajával kerül szemközt, társas lény lesz megint.

HOGYAN VESZEKSZENEK? Mint értelmes állatokhoz illik, a lovak úgy intézik vitás ügyeiket, hogy csülökre lehetőleg ne menjenek. Fenyegetésekre szorítkoznak a végsőkig, és a fenyegetés sokféle jele általában el is dönti, melyik a legény a csárdában. Terepen végzett aprólékos kutatások kiderítették, hogy a veszekedéseknek csupán 24 százaléka megy túl a fenyegetés látható vagy hallható jelein meg az enyhe taszigálódáson. Ezt az arányt itatóhelyen támadt 1162 nézeteltérés megfigyeléséből számították. Egy másik vizsgálat a lovak etetés körüli összekoccanásait figyelve azt állapította meg, hogy itt a számarány 22,6 százalék – vagyis igen hasonló. Elmondhatjuk tehát, hogy a lovak veszekedésének háromnegyed része zajlik anélkül, hogy erőszakhoz folyamodnának. A fenyegetés jelei pedig így festenek: fülüket sunyin hátravonják, fejüket leszegik, nyakukat nyújtogatják, farukkal közelebb férkőznek ellenfelükhöz ("fart löknek"), testükkel útját állják, vagy fejükkel, nyakukkal, vállukkal taszigálják. Ha a veszekedés indulatosabbá válik, a lovak tekergetik leszegett nyakukat, mintha fogukkal marcangolnák ellenfelük testét. Szájuk közben nyitva, mintegy a harapás fenyegetésében. Ellenfelükbe persze nem marnak. Farkukkal dühösen csapkodnak, mellső lábukkal az ellenfélnek fordulva kapálnak, vagy éppen toporzékolnak. A nagyobb nyomaték kedvéért hátsó lábukkal rúgnak ki, és ha ellenfelük meg nem hátrál idejében, bizony eléri a rúgás, ha nem is nagy lendülettel. Összekoccanthatják fejüket vagy testüket is – de bármennyire érintkezés az ilyesmi, teljes támadássá nem fejlődik. S e fenyegetések cifrázatául elhangzanak dühös nyerítések is. Ha semmi nem használ, a nyers erejével kell élnie mégis a lónak. Hogy ezt elővehesse, felágaskodik, úgy esik ellenfele nyakának két első lábával, és hörögve harapdálja a nyakát. Vagy előreszegett nyakkal rohanja meg, és harapja, ahogy bírja. Ha a letiprást és harapást választja, bizonyos, hogy úrhatnám állat. Ha viszont nem annyira dühödött, inkább idegesen védekezik: farral fordul ellenfelének, és fél lábbal vagy mindkét hátsó lábával kirúg, úgy támadja. Ha a viadal egyszer megkezdődött, sok a hőkölés, ágálás mindkét részről, és jó néhány perc beletelik, amíg az egyik megadja magát. Megadásának jele, hogy félrefordul és odébbáll. Ha erre nincs módja, megadásának jele a kölcsönös csinosításhoz fűződő csaffogás, s az a fajta fővetés, amikor a fejét fölfelé és féloldalvást rángatja. Szemét is mereszti hozzá, hogy az a szokásosnál inkább kimencseredik, farkát pedig behúzza sarlósan álló farának. A legtöbb támadó elfogadja az effajta békülékenységet, és nem támad tovább. Ebből némelyek "emberséget" olvasnának ki – holott a győztes csupán attól óvakodik, hogy megsebesüljön. A viadal ugyanis kárára válhat a győztesnek is, azért ilyen óvatos győzelme pillanatában.

MENNYIRE GYORS A LÁBUK? A teljes vágtában elnyúló lovak irama lehet nagyobb az óránkénti 30 mérföldesnél, tiszta vérű,

egészséges állatok pedig tartják is ezt az iramot néhány mérföldön. Negyedes lovak, amelyek, mint elnevezésük is sejteti, csupán negyedmérföldön versenyeznek, meghaladják akár a 40 mérföldet is óránként. E távolságon 43 mérföldes óránkénti gyorsaság a csúcs, ámbár egyszeri. Hárommérföldes távon a csúcs 34 óránkénti mérföld. A leghosszabb lóverseny talán Portugáliában zajlott 1200 mérföldön. Győztese egyiptomi tenyészetből való Emír nevezetű arab paripa volt. Másik rekorder egy Champion Crabbet nevű szívós hosszútávfutó 300 mérföldet tett meg 52 órán belül. Az akadályfuttatás őskorában, amikor még árkon-bokron át vitt a verseny, 8, 12, sőt akár 20 mérföldes volt a táv. A modern korban azonban nincs a lovaknak ekkora megpróbáltatásban részük. A liverpooli Nagy Akadályverseny 4 és 1/2 mérföldje, amennyit a legkülönb lovaktól követelnek. Itt a csúcsot a bámulatra méltó Red Rum állította 1973-ban, a világ legnehezebb akadályait ugorva 9 perc 1,9 másodpercen, vagyis óránkénti 29 mérföldes gyorsasággal.

MI A KÜLÖNBSÉG FORRÓVÉRŰEK ÉS HIDEGVÉRŰEK KÖZT? Lótenyésztői hagyomány, hogy forróvérűt, melegvérűt vagy hidegvérűt tekintenek minden kezes lóban. Ennek a három osztálynak a test hőmérsékletéhez köze nincsen, csupán a tenyésztéshez meg a lovak fajtájához. A forróvérűek osztályába csupán két lófajta sorolható: az arab meg a tiszta fajúak. Ők a lovak világának finom csontú arisztokratái. Nevezik őket telivéreknek is. Nevük nem csupán arra utal, hogy fajuk a Közel-Kelet és Észak-Afrika forró sivatagaiból származik, hanem arra is, hogy tüzesek és fürgék. A hidegvérűek igás állatok, többnyire testesek, egykedvű és béketűrő természetűek. Nagy csontúak, higgadtak, az északi erdők lófajtáiból származnak – a tundra meg a sztyeppek lovaitól. A vérük ugyan nem hideg, de a hideg égalján termett vaskos alkatuk jobban állja a csikorgó hidegeket. A telivérekkel szemben a melegvérűeket néha nevezik félvéreknek is. A két szélsőség keresztezéséből származtak. Többnyire finom csontú állatok. E sajátságukat forróvérű arab eleiktől örökölték. Nem olyan tüzesek és ingerlékenyek, mint az arab paripák, hidegvérű ükeiknél mégis jóval elevenebbek. A melegvérűek a modern kor sportra és szabadidőre tenyésztett lovai.

HÁNY FAJTA LOVAT ISMERÜNK? Legújabb áttekintésük 207 különálló fajtát számlál. Soknak tetszik, hiszen akárhány országban s akárhány vidékén helyi nevet akasztanak a "fajokra" – viszont maradhattak isten háta mögötti zugokban lófajták feljegyzetlenül is. A szám mindenképpen utal a lovak világának roppant változatosságára. A 207 lajstromozott fajta közt 67 a póni, 36 az igás és 104 a sportló. Ilyen összevetésben póni az a ló, amelyiknek 147 centiméternél (14,2 maroknál) nem nagyobb a marmagassága – azonban nem csupán a magasság különbözteti meg a pónikat a lovaktól. A póni jóval inkább hasonlít ősi elődeihez: rövidebb a lába testéhez mérten, keményebb kötésű, és egy súlycsoportban erősebb is a lónál. De van a lovaknak két fajtája, amely mérete szerint póninak számít ugyan, arányait tekintve mégis lónak mondjuk. Az egyik az ősi káspi fajta, a másik korunk falabellája. Mindkét fajtát inkább apró lovakként emlegetik, mert a póniktól kecsesebb arányaik különböztetik meg őket. A káspiakat nemrégiben fedezték föl a Kaszpi-tenger iráni partvidékén. Csöpp arab lovaknak tetszenek inkább, és általános az a meggyőződés, hogy voltaképpen annak a lófajtának ivadékai, amelyből az arab lovakat tenyésztették évezredekkel ezelőtt. Felbukkantak már 2500 éves perzsa faragványokon is, de azóta nemigen látta őket a világ. Egymás közt szaporodtak ezen a távoli tájékon, és emberek nem bolygatták az életüket – meghagyták őket olyannak, amilyenek az ókorban voltak. 1965-ben néhány példányukat Nyugatra hozták, pátyolgatták-tenyésztették, mint a modern telivérek előhírnökeit. A falabella története merőben más. Argentínában tenyésztették, voltaképpen a shetlandi póni kicsinyítésével. Arányai azonban a lóéra emlékeztetőek. Hanem ezek a pöttöm állatok ahhoz

pillesúlyúak, hogy megüljék őket, inkább csak kényeztetnivalók. Átlagos magasságuk méteresnél kisebb, vagyis apróbbak a kutya akárhány fajtájánál. A legkisebb felnőtt falabella marmagassága csupán 38 centiméter, azért törpe a nagy szelindek egy métert meghaladó magasságához mérten. Elgondolni is hajmeresztő, hogy egy ló elsétál a kutya alatt – azonban e többsincs lovak mégsem tekintendők torzszülöttnek, mivel korunk lovának közös őse, az ötvenmillió évvel ezelőtt élt Eohippus csupán 25 centiméter magas volt. Manapság, amikor 30 centiméteres marmagasságot alig meghaladó falabellacsikók születnek, voltaképpen őseiket csodálhatjuk bennük. S ha most a pónik világából az igáslovakéba ugrunk át, a túlsó végletet látjuk, a lovak óriásait. Némelyikük 213,36 centiméteres marmagasságával (21,1 marokkal) nőtt ki a földből, és egy tonnánál súlyosabb. Ezek a nagy testű lovak szolgáltak erővel a mezőgazdaságnak, mielőtt a robbanómotor a gázait pufogni kezdte úton-útfélen. A csöndes régi világ kényeztetett tanúi az igáslovak, legszebb példányaikat rendszeresen mutogatják mezőgazdasági szemléken és vásárokon. Lelkes gazdáik éltetik legfontosabb fajtáikat, és az érdeklődés akkora irántuk, hogy jövőjük az űrkorban is biztosnak látszik. A fajták legváltozatosabb csoportja manapság mégis a sportlovaké. Vagy száz fajtát foglal magába. A sport – akár lovaglás, akár vadászat, akár verseny, akár ugratás, akár parádé, akár póló – a huszadik századi ló kiválóságának biztosítéka. Amint a népes városok terjednek és mind jobban körülzárják a vidéket, a vidéki foglalatosságok mind védettebbé válnak, és a lovaglás fonák módon éppen az autózás és a forgalmi dugó korában a legnépszerűbb. Mint az élet motorizálódásának ellenszerét nem csupán lovasok élvezik, hanem sok millió nézőjük is lóversenyeken, bemutatókon és a televízió képernyőjén. A sportló nem lovasa szenvedélyének tárgya már. Ember-állat bensőséges kapcsolatának és a zöldbe vesző vidéki múlt jelképévé is vált. Ha felértékelődése így folytatódik, meglehet, hogy a jövőben még több lófajtát ismerünk meg. Érdemes megemlíteni, mely országok dicsekszenek a legtöbb lófajtával. Oroszország mintegy 27 fajtával vezet. Második Nagy-Britannia 19 fajtával, Franciaország a harmadik 18 fajtával, az Egyesült Államok és Németország következik utánuk 16-16-tal, Olaszország 10, Lengyelország 9 fajtával. Ezeket a számokat azonban szűkre fogottnak tekinthetjük, mert a változó környezetnek megfelelő új fajtákat tenyésztenek mindig, mégis elárulják, mely országok foglalkoznak fajták tenyésztésével a leginkább, és kényeztetik lovaikat a huszadik század legvégén.

MIÉRT VERSENYEZNEK A LOVAK? A kérdés ostobának tetszik, mégsem az. A lovaknak nem természetük, hogy lóhalálában vágtassanak hosszú mérföldeken. Miért teszik hát? Tudjuk, miért szalad az agár – mert a nyulat űzi –, de telivér lovak miért nyargalnak nagy iramban a messziségnek? Korunk versenylovát akkor értjük meg csak, ha furcsa életmódját vizsgáljuk. Akik a versenypályán látják őket, el sem gondolnák, milyen spártai az életük. Amikor nem versenyeznek, idejük java részét az istállók bokszaiban töltik, és reményvesztetté válnak. A rendszeres edző futtatások sem igen rázzák fel őket, hiszen a mozgás szabadságával csupán kecsegtetnek. Ha a tapasztalatlan lótulajdonos azzal állna elő, hogy versenylovát talán ki kéne csapni legelni a mezőre, azt fogja hallani a trénertől, hogy akkor nem lesz a versenyen az esze. Ha ez igaz, a lovak azért versenyeznek, mert beszorítottságukban sóvárognak a megerőltető mozgásra, és alig várják, hogy felhalmozott energiájuk kirobbanhasson. A verseny nagy napján aztán lódulnak és rontanak szélsebesen. S ha a végkimerülés előbb lepi meg őket, mint ahogy a céloszlopot elhagyják, pálcázzák vagy éppen fékezik őket, aszerint, hogy az esélyük milyen. Testi megerőltetésük egy-egy verseny alkalmával akkora, hogy telivérektől nem is telik újabb versenyfutás napokig. Ebből is érthető, mennyire természetük ellenére élnek. Vadló nem is bírna egy-egy futás után napokig pihenni. Viszont a vadlótól nem várnák, hogy annyit vágtázzon egyhuzamban. A vadlovak ragadozói – vad kutyák, macskafélék, farkasok – vagy végeznének kiszemelt áldozatukkal, vagy futni hagynák jóval előbb. Amikor a versenylovak nekilódulnak a pályának, valójában úgy viselkednek, mint a naphosszat padjukban görnyedő kisiskolások, ha a játszótérre kieresztik őket. Amilyen szertelen és eszeveszett az ő játékuk, éppolyan a versenyló futása is. Nem annyira a fejveszett menekülés ősi emlékét eleveníti meg, mint inkább élete kalodájából

szabadul. A lovak versenyében mégis benne rejlenek a félelem és menekülés elemei. Először azért, mert vadló nem fogná menekülését hosszú vágtára, ha nem űzné rémület. Megteszi az ügetés is, ha a ménes valami gyanús jelre eszül. Teljes vágtára szüksége csupán akkor van a lónak, ha a ragadozó lesből tör rá, úgy fogja űzőbe. A versenylónak legalább képzeletében él a bokrok alján lappangó gyilkos. Másrészt ott a lovaglópálca. Mikor az megcsípi farát vagy véknyát, a kutyafélék foga vagy a macskafélék körme juthat az eszébe. S hogy a támadás a pálcával ilyen közelből éri, megkettőzi menekülésének igyekezetét. A verseny ilyenformán elegye a láthatatlan ragadozó előli szökésnek és a rabságból való szabadulásnak.

MIÉRT FUT AZ EGYIK LÓ GYORSABBAN A MÁSIKÁNÁL? Amikor a fogadók verseny előtt a szemüket meresztik a kifutókban lépegető lovakra, valami apró jelet keresnének mindenáron, hogy megtudják, melyik lesz a leggyorsabb lábú. Szerencsétlenségükre bele nem láthatnak a lóba – márpedig a lovak szíve dönti el, melyik lesz győztes és melyik vesztes a versengésben. A mai versenylovak lába szélsebes mindnek, izomzata pompás, nagy iram telik mindeniktől. Más dönti el a versenyt. Titkukat mélyebben rejtik, a bukmékerek nagy megkönnyebbülésére – mert a vérkeringés dönt végül, melyik telivérnek lesz osztályrésze a dicsőség, melyiknek a jeltelenség. Az első mérföld negyede minden versenyen anaerobikus – magyarán a ló nem használ el fűtőanyagul oxigént a véráramából. Az első negyedmérföld után a ló aerobikai mutatványba kezd: akkortól tüdeje és szíve együttesen szolgáltatja inainak a szükséges oxigént. A legenyhébb szívgyengeség elég, tüdejének legapróbb fertőzöttsége, máris vesztes. Azért ha a lelkes versenyjáró kijelenti, hogy kedves lova "csupa szív", nem érzeleg. A lóverseny élettanában a legbámulatosabb a szívverés hajmeresztő gyorsulása a nyugalmi állapottól a teljes vágtáig. Szaktekintélyek állítják, hogy meg is tízszereződhet – 25-ről 250-re szökhet fel percenként. Mások megelégszenek a 36 és 240 közötti játékkal, de még így is hétszeres csaknem a szívverés irama, vagyis másodpercenként négy lüktetés. Nem csoda, ha a telivéreket annyira elcsigázza egy-egy szoros verseny. Efféle erőfeszítések rendszeressége nyilvánvalóan nem természetes a lovak számára. A nagy kockázatú versenyeken szereplő drága versenylovaktól azonban mind többet követelnek, és a többet is mind gyakrabban. Előre látható eredménye a szívnagyobbodás és más komoly baj. Valójában az történik, hogy a szív megnövekedésével "nem marad helye az igyekezetnek" a megerőltető verseny feszültségében. Munkájának végzése közben a szív nekiszorul a környező szöveteknek, a nyomás fárasztja, és a ló "hervadni kezd", ahogy végéhez közeledik a verseny. Ismeri ezt a jelenséget akármelyik fogadó, aki "tutira ment" valaha. Lova fényesen szerepel a verseny korai és középső szakaszában, majd mintha megindulna visszafelé. A többiek elhúznak mellette, és iramodnak a céloszlopnak – legalábbis ilyen a látszat. A valóságban az történik, hogy lassít a teljes mezőny, amint teljesítőképességük véghatárához közelednek. Azonban a gyenge szívű ló jobban lassít a többinél, és azt a látszatot kelti, mintha a többiek rákapcsolnának. Ha a lankadó lovat az ilyen verseny után nem pihentetik, szíve javíthatatlan károsodást szenved. A nyerők másik fontos tulajdonsága, a járás – az a részarányosság, ahogyan a lábuk vágtában a földet éri. Az eszményi ló lába úgy jár, mondják, akár a kerék küllője. Mindenik küllő a rész szerint ránehezedő súlyt hordozza egyenletesen. Ha a ló szíve erős, mellkasa boltozatos, járása részarányos, mégis elveszti a versenyt, mi lehet a baja? Okolhatók a gének, a szülők párosítása, de nem annyira, mint a legtöbben hinnék. A közhiedelem szerint két győztes párosításából csakis bajnok csikók származnak – erre a hiedelemre azonban sok istállótulajdonos ráfizetett már. Az igazság az, hogy a mai telivérek oly szűk rokontenyészetből származnak, hogy genetikai összetételük igen hasonló, és díjnyerő versenyló bármelyik utódjukból válhat. Némi részrehajlás mutatkozik ugyan díjnyertesek csikai iránt, azonban ez sem több az elfogultságnál.

Fontos a ló egyénisége – megmondani bajos azonban, mennyi abból a genetika, mennyi sorsának tanítása. Hogy erről többet nem mondhatunk, annak nagy oka, hogy a versenylovak értékesek, szaporításuk hosszas, az összehasonlító viselkedéstan kutatói nemigen kísérletezhetnek velük. Könnyebben hozzáférhető állatokkal, például fehér egerekkel végzett kísérletek mégis azt mutatják, hogy győztest "teremteni" is lehetséges edzési módszerekkel. Ha apró egereket győzni engedünk erőszakos, nagy egerekkel szemben (mégpedig úgy, hogy a nagy egeret a jámborságig kábítjuk), a kisegér önbizalma hamarosan megnő, és amikor ismét összeeresztjük a (már kábítatlan) vezéregérrel, győzedelmes lesz, és győzteshez méltóan viselkedik a továbbiakban is, hiába jóval kisebb. Ez a módszer arra vall, hogy magabízást építeni akármilyen állatfajban lehet, ha rávezetjük, hogyan viselkedjék társas koccanásai során. Egy-egy állat életének története tele apró afférokkal, és nem is eszmélünk, hogy a fiatal csikó egyetlen röpke pillanatában életére szóló leckét tanulhat bátor elszántságból. Ha dolgunkban bizonyosak lehetnénk, hogy a fiatal telivéreket "segíthetjük" cseperedésük során, erősíthetnénk elszántságukat is, hogy tovább viseljék a versenynek azt a testi kínját, amelyet az atléták oly jól ismernek. S hogy az elszántság természetét jobban megérthessük, érdemes meggondolnunk, hogyan tesz a vadló menekülés közben. A patás állatnak, akár ló, akár szarvas, akár antilop, a legbiztosabb helye a veszély elől menekülő csapat közepében van. A ragadozók martalékává a sereghajtó válik, olykor az élenjáró. Az is kerülhet éppoly távol a többiektől, mint a sereghajtó, és a lesben álló ragadozó lecsaphat rá. Ezért parancsolja ösztöne a vágtató lónak, hogy csoportjában maradjon – más szóval, hogy: bolyban a biztonság. Ha ezt az intést a versenyek nyelvére fordítjuk, a nyerők példája beszédes. Ha versenyekről készült filmeket visszafelé pergetünk, azt látjuk, hogy a győztes szinte mindig a "mezőny közepében" fut, mind a hajráig. Ez többnyire a harmadik vagy negyedik hely – a legjobb helyezés a hajrázáshoz. A ló mindeddig biztonságban érezte magát, és meg is maradna e helyzetben, ha a zsoké nem ösztökélné. Mikor azonban közeledik a céloszlop, a zsoké többnyire pálcájával utánozza a ragadozó karmának marását a biztonságban futó ló farán. Ez szalasztja meg a lovat, hogy társainak elébe kerekedjék. S amikor óvatosságát sutba vágva élenjáró helyzetre tör, és az a félelme kerekednék felül, hogy a ráleső ragadozónak éppen így válik áldozatává, akkor tör rá az a bizonyosság, hogy gyilkosa máris a hátsó felét szaggatja. Persze a többi zsoké is pálcázza lovát, ha előtte a győzelem lehetősége. A végső kétszáz méter a szívósság próbája. – Hiszen a mezőny minden lova menekülne a hátbatámadás elől s az a hosszú verseny végén ismét csak szív kérdése: mind szó szerint, hogy a ló vérkeringése milyen, mind képes értelemben, az erkölcsét tekintve. Némelyik versenylónak nem kell noszogatás a végső nekirugaszkodáshoz. Nem azért tör élre, mert a boly biztonságát bízvást elhagyja, hanem mert a boly kezd elmaradozni. Neki pedig jó a "versenyirama" – azaz nem nyargal annyira előre időnek előtte, hogy vissza kellene tartani – mert értékes erő fecsérlődik azzal is –, és nem marad el már kezdetben, hogy a zsokénak korán ösztökélnie kelljen. Így is, úgy is erőt veszítene. A tökéletes iram, amikor a ló megmarad az élbolyban a hajráig. A lovisok nyelvén a zsoké akkor "megnyomhatja a gombot", a ló pedig nyakába szedi a lábát.

MIÉRT FUT LASSABBAN EGYIK A MÁSIKÁNÁL? Minden verseny után kisebb ceremónia zajlik a vesztes ló tulajdonosa, trénere és zsokéja közt. Ez a "Miért is fogtunk padlót?" színjátéka, amelynek során a zsoké meg a tréner ürügyet keres a tulajnak, hogy a következő havi edzési díjat is folyósítsa, és ne váljon meg csalódást okozó lovától. A színigazság, az tabu e színjáték során. Ami a legnyilvánvalóbb, az nem hangozhat el: hogy vagy a ló nem ér semmit, vagy a többi ért többet. Sem, hogy a zsoké rosszul lovagolt, sem hogy a tréner nem állt hivatása magaslatán. Tilos megemlíteni továbbá, hogy a ló elvégre nem gép, viselkedése lehet olykor következetlen. A versenylótartás költségei csillagászatiak, ezért a ló sem adhatja alább a tökéletességnél… Ha ugyan a tökéletlenségének súlyos oka nincs. Ilyenkor kell előszednie az eszét a trénernek meg a zsokénak. Minden vesztett verseny után nem lehet egyazon ürüggyel előállni. Újat kell találni alkalmanként. Amikor egy elkeseredett lótulajdonos beírt a Sporting Life-nak e tárgyban, elsorolván néhányat a

hajánál fogva előrángatott magyarázatok közül, az újságot a csalódott tulajdonosok hasonló példák százaival árasztották el. Íme, némiképp csiszolt és személyes gyűjtéssel kiegészített válogatásuk: 1. Lenyelte a nyelvét a ló. 2. A pálya külső szélén nyúlodúba hágott. 3. Gyeprög érte. 4. Lenyelte a gyeprögöt. 5. Nem szereti ez a ló az éles kanyarulatokat. 6. Bögöly csípte a rajtnál. 7. Megzavarták a tévések. 8. Az eső zavarta meg. 9. Tályog kelt a szájában. 10. A lábát sajdítja. 11. Megkutyálta magát már a versenyistálló előtt. 12. Görcsölt. 13. Nem bírja az erős szelet. 14. Lankadt volt/heves volt. 15. Megtaszították. 16. Megrúgták. 17. Vontatott/túlhajtott volt neki a verseny. 18. Alacsonyra fogta/magasra fogta az ugrást. 19. Beszorult a nagy mezőnybe. 20. Kicsi volt a mezőny, nem éledt meg a lóban a versenyszellem. 21. Nem vette fel a lassú/feszített iramot. 22. Nem akart balra/jobbra tartani. 23. Kevés/sok volt neki a tréning. 24. Rövidebb/hosszabb távon jobban boldogul. 25. Elvétette a rajtot és lemaradt. 26. Pofán találta a másik zsoké pálcája. 27. Szorította/félrefordult rajta a nyereg. 28. Tapasztalatlan/rosszak a tapasztalatai. 29. Megugrott a rajt előtt/félreugrott a célnál. 30. Beszorították. 31. Hosszú volt az útja a pályán. 32. Kínozta a kipufogógáz a teherkocsiban. 33. A múlt éjjeli tűzijáték vadította meg. 34. Elszakadt a nyeregszíja. 35. Elhagyta a patkóját. 36. Sárlik. 37. Hamar élre tör/élretöréshez kell szoktatni. 38. Nem a megszokott abrakján tartották. 39. Jobban meg kell hajszolni. 40. Nem kell pálcázni/nem kell ennyire kesztyűs kézzel bánni vele. 41. Ki kell herélni. 42. Alighanem kicsiny a vörösvérsejtszáma. 43. A díjnyertes apja is későn érett. 44. A zsoké azt hitte, van még egy fordulója/azt hitte, az utolsó kört futják. 45. A zsoké azt hitte, baja esett, és megállította. 46. A zsoké elejtette pálcáját. 47. A zsoké céloszlopnak nézte az utolsó kétszáz métert jelző oszlopot, és lazított. 48. A zsokét megrúgták a futtatás során. 49. Az előnyosztó szigorú volt, és túlterhelte a lovat. 50. Az istállót vírus fertőzi.

Aki versenyló-tulajdonos még nem került szembe effélékkel verseny után, annak táltos a lova. Talán a legfaramucibb magyarázattal szolgált a ló rossz szereplésére egy növendék zsoké, amikor a versenyintézőség elé idézték: "Az úr megfenyegetett, hogy ne merészeljek elébe kerülni!"

MIÉRT NEM GYORSABBAK A VERSENYLOVAK ÉVRŐL ÉVRE? Az atléták idényről idényre gyorsabban futnak, és szinte versenyről versenyre döntik a csúcsokat. Emberi versenypályán ritkán régibb egy-egy csúcs néhány évesnél. A telivér versenylovak közt más a helyzet. Hiába gondosan eltervezett a tenyésztésük, hiába a beléjük vert rengeteg pénz, ami a gyorsaságot illeti, úgy látszik, a mai versenylovaknak megállt a tudománya. Csúcsokat ritkán döntenek, de nagy általánosságban is alig javultak valamit az elmúlt évszázadban. Ugyan miért nem? Miért, hogy a gyorsaság szerint válogató fajtanemesítés nemzedékei során nem mutatkozik fokozatos tökéletesedés? Valami hiba lehet itt. A lóversenyzés ősi sport. Legrégibb formájában nem is ülték meg a lovat. Versengő sivatagi törzsfők szomjaztatták lovaikat, aztán az itatótól megadott távolságra eleresztették őket. Amelyik elsőnek jutott vízhez és ivott, az lett a győztes. Egy versenylótréner birtokunkban lévő első feljegyzései 3338 évesek, és a Közel-Keletről származnak. Az ősi Görögországban nem sokkal később, 2636 éve kezdődtek a lovaglóversenyek. A lovasok szőrén ülték meg lovukat. 150 évvel később már külön versenyeztették a kancákat, külön a kezdő lovasokat. A rómaiakból idővel lóversenyek megszállottjai lettek, és 1900 éve már rendeztek napjában száz futtatást is. Tudunk az akkori időből nézőseregekről, nagy fogadásokról, tömegverekedésekről, bundáról, vesztegetésről, serkentőszerekről – egyszóval mindenről, ami csak lóversenyhez kell. A lelkesedés azonban kihunyt. A római birodalom bukásával vége lett a lóversenyzésnek. A gyors keleti lovak utánpótlása megszakadt, és a súlyosabb csatamének és igáslovak tenyésztése került az előtérbe. Ezer év elteltével a Közel-Kelet lótenyésztése ismét éreztetni kezdte a hatását Európában. A keresztes lovagok megcsodálták ellenfeleik gyors paripáit, és hoztak belőlük haza. Nyolcszáz esztendeje heti alkalmakká váltak a lóversenyek Londonban. A hazahozott gyors lábú lovakat futtatták, és akkoriban jegyezték föl az első fogadópénzekből gyűlt díj átadását is: negyven aranyfontot, ami igen szép summa volt akkoriban. Mégsem vert a lóversenyzés gyökeret. Megmaradt apróbb mulatságnak, mivel a lovas vadászatoknak meg a csatalovaknak jóval nagyobb volt a becsületük. A ló gyorsaságára figyelmessé csak akkor lettek megint, amikor a vértes lovasság divatát a könnyűlovasságé váltotta fel. A lóversenyek is mind szervezettebbé váltak akkortól, míg végre megnyílt a pálya a telivérek versengése előtt. A királyi védnökségű komolyabb versenyek a tizennyolcadik században kezdődtek, a Közel-Kelet pedig ismét fontos elemmel járult hozzájuk. Három ősatyát – pompás arab méneket – hoztunk be és szaporítottunk vagy ötven kancával az első menetben, így támadt az az új vérvonal, amelyet telivérnek nevezünk. A század végére, 1793-ban megnyitottuk a Méneskönyvet, és ebbe belekerült minden tiszta vérű versenyló családja. A méneskönyv eszméjét alighanem arab lótenyésztőktől kölcsönöztük, mert a versenylovaik tiszta vérvonaláról feljegyzéseket vezettek ők is. A telivér neve voltaképpen az arab kehilan fordítása, s az is szín tenyészetet jelent. A Méneskönyvet azonban hamarosan lezárták – azaz újabb vérvonalat a tenyésztésben nem nyitottak. Ebből következik, hogy kétszáz évig igen szűk genetikai alapon történt a telivérek tenyésztése. Nemrégiben úgy becsülték, hogy génkészletük mintegy 81 százaléka harmincegy ló génjein alapszik. Kezdetben volt mégis tere a genetikai tökéletesedésnek, azért az első száz esztendőben a verseny sebessége szinte évről évre nőtt, a számítások szerint mintegy 2 százalékkal 1900-ig bezárólag. A tizenkilencedik században a lovak is nőttek – mintegy harmadfél centiméterrel huszonöt évente –, míg a 162,5 centiméteres (16 markos) átlagmagasságot el nem érték. Lábuk pedig megnyúlt, kecsesebbé lett. Készen állt tehát a modern lóversenygép. Hanem ezzel mintha el is jutottunk volna a véghatárig. Napjaink akárhány gyorsasági csúcsa fél évszázados. Klasszikus versenyünkön, a Derbyn például 1926-ban állított csúcsot ló utoljára, mégpedig másfél mérföldes távon 38 mérföldes óránkénti sebességgel. Az efféle csúcsokat nem döntötték meg azóta sem, pedig

évről évre több díjnyertes lovat párosítanak, tehát lehetnénk akár folytonosan javuló teljesítmények tanúi. Meg kell ezért állapítanunk, hogy vagy az eredeti géntőke nem volt éppen dús, a közös ősök szűk köre miatt, vagy a modern versenylovak nevelése körül van hiba. Ha a génekkel magyarázzuk a helyzetet, akkor bizony ideje volna a szent Méneskönyvet újból megnyitni, és közel-keleti vérrel frissíteni a fáradt vért. Ha a versenylónevelés körül a hiba, a modern telivérek igen mesterséges életkörülményeit kell vizsgálóra fognunk. Ha viszont elfogadjuk, hogy "jobb a békesség", ne babráljunk bele a lóversenyek világának szentelt hagyományaiba, akkor bizony bele kell nyugodnunk abba is, hogy a lótenyésztésbe és -nevelésbe vert költségnek-fáradtságnak csekély a megtérülése. Bizonyos csupán, hogy valami nincs rendjén, vagy a tenyésztés, vagy a nevelés körül. A bökkenő az, hogy az újításnak félelmetes még a gondolata is, amikor díjvárományos csikók születnek – trénerek és lótulajdonosok egyaránt viszolyognak a kockázattól. Márpedig sok forog a kockán. De valaki előbb-utóbb elszánakozik majd a nagy lépésre, és a lóversenyzés akkortól izgalmasabb huszonegyedik századot ígér.* * Ez a fejezet némi korrekcióra szorul. Igenis van fejlődés a versenylovak teljesítményében. Az ügetők világrekordja például 1912-ben 60:13:03 volt; 1992-ben Mack Lobell a csúcsot 60:09:07-re javította. És a teljesítmény javulását szemlélteti az is, hogy az 1912-es olimpián az ugratásban épített pályán 15 db 120 cm magas, 140 cm széles akadály szerepelt, 1992-ben Barcelonában viszont a győztes ló (Classic Touch) már két pályán 26 db 170 cm magas és 220 cm széles akadályt teljesített hibátlanul. A tenyésztés technikája, a felnevelés metodikája és a tréning is sokat fejlődött. (Várady Jenő jegyzete)

MIÉRT VERIK LOVUKAT A ZSOKÉK? A lovaglópálcát lovak kormányzására és siettetésére használják. Megbocsáthatatlan, hogy olykor a büntetésükre is. A lóversenyzés számos kritikusa kegyetlennek és szükségtelennek ítéli a pálcázást, ezért hangos a követelés, hogy a pálcát tiltsák ki minden versenyről. Némelyik országban a hatóság máris megszorította a pálca használatát. Skandináviában például össze kell fogni a gyeplővel, ilyenformán szűkül használatának köre. Másutt az ütések számát korlátozzák. A versenyintézőség résen van, és az indulatos zsokén elverik a port. Emelnek szót a pálca ellen a lóversenyek világából is. A telivér lovak egyik nagy szakértője kimondta kereken, hogy a lovak verése "a civilizáció alsóbb fokain tengő emberek szokása, azok rendszabályozzák így a háziállataikat". Egy kiszolgált tréner nyilatkozata: "Vertek a szódások eleget." Igaz, visszavonulót is fújt mindjárt, nehogy azt higgyék, a szíve vérzik – hiszen tudta jól őkelme, hogyan vélekednek a szakma kemény legényei az efféle beszédről. De még a legirgalmatlanabb lónyúzók is érzik, hogy ellenük fordult a közvélemény. A kiszolgált tréner jelszava – "Nyeljék le az ostort!" – újságok címoldalát járta meg, és az a tanácsa is megfogan, hogy az emberek "figyeljék az alamuszi zsokét, amikor verseny végeztével elsimogatná a hurkákat lova oldalán". Most már tehát nem csupán a hatóság tilt, hanem a lóverő maga is feszeng, tapasztalván, hogy a nagyközönség nem hisz régi mentségeinek. Mi legyen tehát? Törjük el a lovaglópálcát? Sok szakmabeli állítja, hogy legfontosabb eszközüket veszítenék el, amellyel a lovat a zsúfolt mezőnyben irányítják, akadályozástól-ütközésektől óvják. Előállnak azzal is, hogy a hajrában csakis pálcájukkal bírhatják rá a lovat, hagyja a boly biztonságát és szökjön élre. Ha pedig nekik van igazuk, mi legyen a megoldás? Olyan megegyezés, nyilvánvalóan, amely szerint a durva verések büntetését szigorítani kell. Könnyebben kimondható legyen, hogy eljárt a pálca. Voltaképpen enyhe legyintése nem fájdalmasabb, mintha a tulajdon combunkat érné, azonban foganatosabb, mintha az érzékeny lovat csépelni állunk neki. Ha viszont ilyen egyszerű a megoldás, a szócséplés minek? Azért, mert fontos versenyek megnyeréséért óriási nyomás nehezedik a zsokéra. Ha a ló tulajdonosa azt látja, hogy zsokéja nem él a pálcával és lóhosszal versenyt veszít, szemére veti, hogy nem tett meg mindent a győzelemért. A fogadók, ha nagy összeget kockáztatnak, nekiállnak ordítozni is, hogy "verjed! verjed!", amikor megtett lovuk fejhosszal második. Nem mintha kérges lelkű emberek volnának, azonban a verseny láza elragadja őket a végső pillanatokban. A zsokékkal is ez történik. Úgy érzik, mintha lovuk csupán

egy csöpp sarkallásra szorulna, s máris elszelelne a többi mellett. Így aztán nemcsak billegtetik a lovaglópálcát, hanem ütik vele a lovat, ahol érik. S ezt a látványt utálta meg a közönség egy része. Ezért fordul akár a lóversenyzés ellen. Ráadásul a verés korántsem sarkallja a versenylovat annyira, mint zsokéja hinné. A ló oldalának meglegyintése már azt az érzést kelti, mintha a ragadozó hátulról ugrana rá, ezért gyorsít – a kíméletlen ütés pedig célját tévesztheti. A ló elfarol fájdalmának forrásától. Mivel a pálca mindig vagy egyik oldalát éri, vagy a másikat, a félreugrás megszakaszthatja mozgásának ütemét, akár lassíthatja az iramot a döntő pillanatban. Ezért nincs a verésnek mentsége.

TUDJA-E A LÓ, HOGY VERSENYT NYERT? A nyertes lovak körüli érzelgősségben is kimondandó határozottan, hogy nem. Nem tudja. A válasz nyilvánvaló, ha a lóverseny részleteit végigvizsgáljuk – mégsem éppen illendő, sőt elfogadhatatlan a nagy pénzt nyert lótulajdonos, tréner és zsoké számára. A verseny utolsó szakaszában a telivér megfeszíti inait, ha nem is azért, hogy nyerjen, hanem hogy lovasának a kedvére tegyen. A lovak roppant érzékeny és készséges állatok. Lovasukat tisztelik, és lesik minden parancsát. Érzi a ló, ha a hátán ülő ember akár csak egy csöppet gyorsítaná vagy lassítaná. Testi kapcsolatuk közvetíti az akaratot, a kéz érintése, a láb szorítása, a lovagló testének feszülése. Tetszését is érzi a ló, akár nyakának veregetéséből, akár diadalordításából. Mégsem kötheti össze az elégedettség efféle nyilvánulásait azzal a megfigyeléssel, hogy a célvonalat a többi ló előtt lépte át. A lóverseny emberi okoskodás műve, a lovaknak semmit nem mond. Bámulatos inkább az, hogy a lóversenyzők világa mennyire értetlenül áll az efféle válasz előtt. Holott a verseny rendezői sem tudják mindig, ki nyert. Amikor a szoros verseny végén fölharsan a kiáltás, hogy "célfotót!" – még a céloszlopnál állók sem tudják bizonyosan, melyik ló a győztes. Miért tudná a ló? S amikor a célban nem több az előnye egy fejhosszal, honnan tudná, hogy a pillanat melyik töredékében dőlt el a verseny? Kétséges már az is, hogy a versenyzésről tudomást vesz, nemhogy győztesről és vesztesről. A lovak annyit tudnak csupán, hogy szűk istállóban tartották őket, aztán kieresztették a gyönyörűséges, füves pástra – azon futhatnak, amilyen gyorsan csak akarnak, amíg a lábuk bírja, vagy amíg lovasuk lazít, és nem ösztökéli őket tovább. Számukra a verseny nem egyéb a mozgásnál, a ménes fejveszett menekülésének emlékénél. A versengés nem része életszemléletüknek, gazdájuk regényes gondolkodását pedig nem tehetik magukévá. Egy fontos versenyt éppen megnyert ír lovat ezzel köszöntött a televízió tudósítója: "Íme egy ló, amelyik nyilván tudja, hogy győzött!" S ezt akkor mondta, amikor a lihegő, verítékező állatot a boldog ír lovisok tömege szorongatta, veregette nyakát, véknyát, farát, vagy amijéhez csak hozzáfért. Valójában hogy vélekedett a veregetés és kiáltozás kitörése felől, az nyitott kérdés. Annyi bizonyos csupán, hogy nem tudta, melyik pillanatban előzte meg a másikat. S ha következtetnie kell, a ribillióból inkább arra következtet, hogy valamit csúnyán elvéthetett, azért őt most lincselik, míg a többi ló békéjét és biztonságát élvezi. Lehetnek a lovak bármilyen értelmes és odaadó állatok, nem emberek, és főként nem szerencsejátékosok. A fogadók lelkében sem olvashatnak, ezért nem tudják, megnyerték-e a versenyt vagy sem.

KI TALÁLTA FEL A KENGYELT? Némi megdöbbenéssel értesülünk, hogy az ókori Görögország és Róma lovasai nem éltek kengyellel. Ha csatába lóháton rontottak, combjukkal szorították, és remélték a legjobbakat. Sem Nagy Sándor, sem Julius Caesar nem élvezhette azt a biztonságot, amelyet a kengyel nyújt a lovasnak. Így még bámulatosabb, hogy Nagy Sándor lovassága összesen kétmillió négyzetmérföldet hódított meg a világból. A régi görögök lovaglására rávilágítanak Xenophón írásai, amelyekben egyebek közt ezt tanácsolja a lovasnak: "…üljön peckesen, lábát szétvetve, mert így a combja jobban szorít, egyenes ültéből pedig a dárdáját… nagyobb erővel veti". A comb szorításából következik, hogy nyereg és kengyel híján igen jó formában és nagy

hozzáértéssel kellett küzdenie, hogy a ló hátán megmaradhasson a csatában. Mozgásának lehetőségei erősen korlátozottak voltak. Lóra pattanni, majd leugrani sem volt oly egyszerű. Megérteni bajos, hogy az ókor sok ezer lovasa közt nem akadt egy találékony szellem, aki bőrből ülőkét s hozzá hágcsót tákolt volna lova hátára. Talán éppen a katonai nevelés szigorúsága állta útját a találékonyságnak, és kényszerítette arra a régi görögöket és rómaiakat, hogy az ismert világot kínos kényelmetlenség árán hajtsák igájuk alá. Akkor mégis ki találta fel a kengyelt? Orosz szakértők úgy vélik, hogy a görögöktől északra élő szittyák kiváló lovasai. Tárgyaikon valóban mintha kengyellel felszerszámozott lovakat lehetne látni, bár nem valami világosan. Ráadásul Nagy Sándor lovakat szerzett tőlük, azért hihetetlen, hogy találmányuknak is hasznát ne vette volna. Alighanem másutt kell kereskednünk. Távolabb keletre, forróbb égalján, ahol mezítláb lovagolnak, ott már Kr. e. 200 táján megjelennek olyan kötélhurkok, amelyekbe a lovas a nagylábujját illeszti bele a lóra szállás megkönnyítésére. Ezt a nagyujjkengyelt Indiában találták föl – úgy tetszik tehát, hogy az ottani civilizációnak köszönhetjük a kengyel egyszerű, de nagy jelentőségű találmányát. S az először Ázsiában terjedt el, úgy jutott a hidegebb égövbe, ahol a lovasok súlyos csizmát viseltek, hogy lábukat melegen tartsák. S a lábbeli tette szükségessé, hogy a nagylábujjas kengyelt talpallóvá nagyítsák. A kengyel ebben az új, tökéletesített formájában annyi biztonságot és egyensúlyt adott a lovasnak, hogy forgathatta a fegyvert mindkét kezével. Korábban, ha dárdát vagy lándzsát vetett, combjával szorítania kellett a ló hátát, fél kezével pedig kapaszkodni a sörényébe. Nos, ezentúl nyilazhatott, pusztíthatta szerencsétlen ellenfeleit mindkét kezével. E nagy találmány birtokában az Attila vezette ázsiai hordák elárasztották a Nyugatot, és fürge lovaikon megmaradva ölhették az ellenük szegülőket rakásra. Egy hadtörténész megítélése szerint a kengyel volt "a hadviselés fejlődésében a legjelentősebb lépés a lovak szelídítésétől a puskapor feltalálásáig". A Krisztus utáni nyolcadik századra már élnek is a kengyellel Európa-szerte, és a nyugati lovaglás stílusa merőben megváltozik. A tökéletesedő nyeregben és a lábtámasztékkal minden lovas biztonságban érezhette magát annyira, hogy viselhetett akár nehéz vértet, nyeregbe szállt a lovasok korosabbja vagy kövérebbje is. A lovaglás már nem volt az ifjú atléták kiváltsága. Lovagolhatott öreg és fiatal egyaránt, két kezének szinte teljes mozgási szabadságában.

MIÉRT HOZ SZERENCSÉT A PATKÓ? Patkóutánzatokkal tele a világ – talizmán karkötőn, kulcskarikán, esküvői tortán, üdvözlőlapon, autók belsejében. Vidéken még a valóságos patkókat szegezik kapukra, istállóajtókra. Hajósok olykor árbocukra erősítik, mint Nelson a Viktóriá-ja árbocára, sőt a patkó babonájában osztoznak a taxisofőrök is, mert igyekszenek úgy választani rendszámtáblát, hogy az U, mint a patkó jelképe, rajta legyen. Mindezen alkalmazásában egyet jelent a patkó – védelemmel szolgál, szerencsét hoz. De miért? A legtöbb embernek sejtelme sincs, és csupán elfogadja a patkót a jószerencse címereként, nem firtatja a dolgot. Akik búvárkodni próbáltak az ügyben, visszás eredményeket hoztak napvilágra. A legegyszerűbb magyarázat, hogy bajelhárító szerepe merő tükre a ló lábára vert patkóénak: ha ugyanis a ló lábát megóvja a rögös földtől, talán megóv minket is e veszedelmes világban. Ezt az okoskodást erősíti a patkó bűvössége. De miért bűvös? Mert amikor a ló patájára illesztik, a tűzből veszik ki s úgy verik föl, mégsem okoz az állatnak fájdalmat. Ezt a mozzanatot a lópatkolás babonás bámulói kiváltképp megjegyezhették a korai századokban, amikor a ló lábának anatómiája felől gyengék voltak a tudomások. A patkót még bűvösebbé tette a hét szög, amivel fölverték, lévén a hét bűvös szám. De bűvös volt maga a patkó anyaga is – hiszen a hit szerint a vas varázsereje távol tartja az ördögöt. A vasművesség legkorábbi idejétől a vas a rossz szellemek elűzését szolgálta, és akárhány nép körében "vasat fogni" annyit tesz, mint "fán lekopogni". Ez talán megmagyarázza, miért vastárgyat erősítettek az ajtófélre – de miért éppen patkót, miért nem valami mást? A válasz a patkó formájában rejlik. Ha száraival felfelé, U-ként szegezik fel, szarvnak tetszik, márpedig a szarvak több ezer éve a ház védőinek számítanak. Kezdetben az ősi

Szarvas Isten fejéből ötlöttek elő. Ez volt az a pogány isten, amelyiket később a buzgó keresztények megszentségtelenítve Sátánként iktattak hitükbe. De hiába lett a Szarvas Istenből ellenség, szarvai óvnak a veszedelemtől mind a mai napig. A V-jelként felnyújtott két ujj máig a remélt diadal jele, az igazi szarvpárt pedig máig sokfelé fölteszik védelmül a ház ormára. (Magyarul a szarufák kettős rendje: a ház szarvazata:) A kereszténység mindig kész volt korábbi jelképek bekebelezésére, azért megkeresztelte a pogány patkót is. Fölerősítését a ház külső falára nem U-ként, hanem C-ként javallotta, így pedig a patkó Krisztus jelévé válhatott, sőt a hiszékenyebbek e jelben látták a szokás eredetét. Mások éppenséggel szárán álló U-ként szögezték kapujuk szemöldökére. Óvó hatalma ilyen helyzetben kiváltképp foganatos, némely országban, ahol az U a szerencse jele, a fordított U pedig a baj elhárításáé. Jelképes jelentése egyébként, mondják, a női nemiszerv. S ha úgy véljük, hogy e jelentéssel nemigen díszítené háza külső falát senki, gondoljuk meg akárhány középkori templom vízköpőit, amelyeknek szerepe az volt, hogy a Gonosz figyelmét magukra vonják, különben behatolt volna a templomba pusztítani. S a trágár vízköpőknél utóvégre elfogadhatóbb jelkép a megfordított U. Hogy a patkó hordozott nemi jelentést még a tizennyolcadik században is, annak bizonyítéka, hogy bizalmas szava volt a női nemiszervnek. Ha Németországban leányt elcsábítottak, azt mondták rá a rossz nyelvek, hogy "elveszítette az egyik patkóját". (Sie hat ein Hufeisen verloren. Magyarul viszont az el nem csábultakat gúnyolták: "Piros szoknyás kisleány, Patkolatlan maradtál!") Ártatlanabb lelkek a fölborított patkóban a szentség jelét, a dicsfényt tekintik. Szentelmény a házuk fölött. Más nézet szerint a holdsarló mása, ilyenképpen a Holdistennő védelmét élvezi. Bármerről várják is védelmét, látnivaló, hogy a jelképek e keresztútján miért maradt meg talizmánnak a patkó.

HONNÉT VAN A SALLANG? Hihetnénk manapság, hogy az igavonó lovakat csupán dísznek sallangozzák föl parádés alkalmakra. Pedig a sallang az ősi, pogány múltra utal a lovak történetében. Óvó amulettek voltak akkoriban, a rossz szellemek ellen védték a lovat. Múltjuk évezredekre visszavezethető, szinte arra az időre, amikor a ló megjelent az ember történetében. Amint az ember uralma alá hajtotta a lovat, mindjárt oly magasról tekinthetett le lovatlan társaira vagy ellenfeleire, hogy lovát tisztelettel kezdte övezni. S a babonás lelkek azt is sejtették, hogy drága tulajdonuk a sötétség hatalmainak irigységét vívta ki, s az elpusztítására vágynak. Pusztító erejük titkos fegyvere a szemverés. S oly ravaszak e hatalmak, hogy megmondani bajos, kibe költöztek. Rávetheti szemét akárki idegen délceg paripádra, és hamarosan nehéz kór, sérülés áldozatává válik. Gyanús lett minden kancsal vagy sötét tekintetű ember – bár az illető maga sem tudhatta mindig, hogy a Gonosz eszközévé vált. A babonás félelmek baljós világában alkalmaztak is mindenféle oltalmat a pogány hitek, komor szertartást vagy csúf áldozatot. Az abrakadabrák sűrűjében még ártatlan mulatságnak számított a talizmánok és amulettek viselése. Ezek vagy elhárították a szemverést, vagy éppen vonzották s úgy törték meg a varázsát. Vagyis a szemverés elhárítása a Jó jelképeivel történt, megtörése pedig trágár jelképekkel. A sallang a Jó jelképeivel él: szarvakkal, nappal, növő holddal, hatalmas istenségek képeivel. Motívumként ezek uralkodnak a sallangon, azért mulatságos elgondolni, hogy a múlt század kegyes kereszténye a napimádás és holdimádás jelképeit pucoválta buzgón, ha lovával ünnepi alkalomra készült. Ősi hiedelem, hogy a szemveréstől leginkább tartani olyankor kell éppen, amikor leendő áldozata diadalmas – vagyis a jelek védelmére a lovas ünnepségek jeles napjai szorulnak a leginkább. Azért látjuk máig szemléken, kocsiversenyeken a legszebben csillogni lovak súlyos sallangjait. Persze senki nem tudja már, hogy ez a csillogás a baj elhárítását célozza. Legkevésbé a ló tulajdonosa hinné, hogy pogány szertartás részese. Ha a sallang cifráját tekintjük, szembeötlő, hogy legelemibb motívuma a napkorong, s az rézből kiverten kivált az állat homlokán ragyog a legszebben. A napkorongot éppen azért csiszálták-fényezték oly buzgón, hogy a mozgó ló tükröt vetvén a napfénynek elvakítsa a Gonoszt. A

fakó házat sohasem tekintették gonoszűzőnek. A körkörös nap mellett volt kelő is meg sugaras is. Ősi napjelkép a horogkereszt is – az égbolton átvonuló napé –, de látni régi sallangon holdat, csillagot, kereket, szívet (mint jelképet Egyiptomból kölcsönöztük), kezeket, szarvakat, makkot, lepkét, madarakat, vadakat és virágokat, kivált lótuszvirágot (ugyancsak Egyiptomból). Ezek mind a sallang régiségére vallanak. A Viktória-korban azonban megnőtt a motívumok száma, és a szíjgyártók százak közül válogathattak. Hanem a pogánysághoz ezeknek már vajmi kevés a közük. Ami jel a Viktória-koriaknak csak megtetszett, azt rátették a lovak sallangjára válogatás nélkül – így történhetett, hogy a gyűjtők hétszáznál nem kevesebb figurális ábrázolást és vagy ezer jelet tartanak nyilván a sallangozásnak ebből az idejéből. 1820-tól öntet lett a sallang rézveretéből, s a legújabb korban öntötték is tömegestől e díszeket, bár nem lovakra kerültek, hanem fali díszként lakásokba. A történelem fintora, hogy az igáslovak védelmét szolgáló jelképek ilyenformán túlélték az igáslovakat, hiszen azok nem állhatták a huszadik század sűrű szemverését, az autók reflektorfényét.

MIÉRT NEM ESSZÜK A LOVAT? A lóhús tápértéke nagy és jóízű is egybehangzó vélemények szerint. Miért olyan erős tabu tehát az evése? S nem is új keletű, mint talán hinnénk – azaz nem a lószerető népek újabb kori tiltakozása állattársaink fölzabálása ellen. Nem, a tilalom régibb, és oka homályosabb. Egy évezrednél régebben már a pápa oly fontosnak ítélte a kérdést, hogy teljes tilalmat rendelt el a lóhús evésére. S hogy a tilalom okát megérthessük, az ember és ló kapcsolatának legkezdetibb idejére kell visszatekintenünk. A jégkor barlangjainak kutatása kiderítette, hogy eleink igenis vadászták és ették a lovat. Megszerzésének módja az volt, hogy a vad ménest szakadékba hajszolták. Ez a durva vadásztechnika akkor finomodott csupán, mikor a korai kőkorból a gazdálkodás átvezetett az új kőkorba. Akkor már összeterelték a vadlovakat, és őrizték őket. S ahogy kezesebbé váltak, megtalálták egyéb hasznaikat is. Bár húsnak tartották mindenekelőtt, szívós bőre alkalmasnak bizonyult ruházatul, egyszerű hajlékok héjául. Kancák tejét itták, a ló csontját és patáját eszközökhöz vagy díszül hasznosították. Hasznait mégsem aknázták ki teljesen, hiszen effélékre kínálkoztak más háziállatok is, mindenekelőtt a szarvasmarha. Sem húsosságukkal, sem tejelő tehetségükkel nem versenghetett a ló. Így aztán a korai idők lovai alkatra sem igen változtak. Majd ötezer éve megkezdődött sorsdöntő szerepe az emberi életben teherhordóként, igásként és hátasként. Már a teherrel megrakott vagy a megült ló nagyot fordított életünkön. Mindaddig nem is álmodhattunk ekkora mozgékonyságról és harci készségről. A lóból hamarosan legfontosabb állatunk lett, nem csoda tehát, ha legendák szőtték körül, és tisztelete az imádatig növekedett. Ilyen pompás állat, vallották a babonás lelkek, kedves az isteneknek. Csakis a ló méltó, hogy őket az egekben hordozza, és a korai időkben egyébként megmagyarázhatatlan mennydörgést és villámlást is az isteni lópaták dübörgésének és az isten ostora csattanásának tekintették. S a hatalmas istenségekkel való kapcsolata miatt a ló legfontosabb áldozati állatává lett sok korai pogány vallásnak. Húsának evéséből és vérének ivásából merítettek erőt a hívők, s ez a kulcsa a lóhúsevés későbbi tilalmának. Mert amikor a kereszténység terjedni és hatalmasodni kezdett, elsöprő rohamot indított a lovat áldozó régi vallások ellen, így lett evéséből gonosz fertelmesség. Némely vidékeken mégsem bizonyult egyszerűnek a ló leszállítása a korai vallások szentelt magaslatairól az igavonó barmok sorába – és ették a húsát tovább, hiába tilalmazta az egyház. Így történt aztán, hogy Kr. u. 732-ben III. Gergely pápa bullába foglalta a tilalmat. A kelták azonban Eponának nevezett lóistennőjükhöz oly makacsul ragaszkodtak, hogy az ír király beiktatásához még a tizenkettedik században is hozzátartozott a lólevesben való fürdés. Fehér kancát öltek szertartásosan, azt főzték meg erőlevesnek, az új király pedig beült a fürdőbe, evett a ló húsából, majd kiitta fürdővizét. A pogány lóhúsevés itt-ott még tartotta magát századokig, de a szokás lassan elhalt a keresztény világban. Ellenezték más nagy vallások is. Buddha kiváltképp tiltotta. Mohamed soha nem evett lóhúst, s bár nem tiltotta éppen, a mohamedánok máig nemigen élnek vele. A hinduk hasonlóképpen

nem. A vallási tilalmak tették tehát, hogy a lóhús evése nem dívik. Ha éhezők folyamodtak hozzá, őket is kárhoztatták ámbár alig hihető, hogy a háború nyomorúságában ne folyamodott volna a nép minden időkben a csaták piacain heverő, fehérjében dús lótetemekhez. A dögevést persze röstellették mindig. S ez a röstelkedés tart a mai napig, hiszen a lótetemek eltakarítására a hallgatás sűrű fátyla borul. Ha evésre szánják is, kiviszik az országból, hogy mintegy a tett helytől távol egyék – vagy ölbéli állatok táplálékába dolgozzák bele jeltelenül. Európában egyetlen alkalommal próbáltak divatot teremteni a lóhús evésének, de megbuktak. Bámulatos módon éppen akkor, amikor a múlt század közepén a Viktória-kor embere a legkönnyesebben érzelgett az állatok sorsán. Éledt viszont a hivatalos érdeklődés a szegény osztályok rossz táplálkozása iránt, és megpróbálkoztak, hogy a pocsékba menő sok jó lóhúst a szegények fazekába irányítsák. 1868-ban társaság is alakult Angliában "a lóhús népélelmezési cikké való nyilvánítására". Az év augusztusában rendeztek egy nagydobra vert bámulatos vacsorát is a londoni Langham Szállóban. A kilencfogásos lakoma tételei ilyesmik voltak: Lóleves. Nyelvhalfilé lóolajban. Csőben sült sovány lómáj. Pegázus-pecsenye. Lószemű szilvával töltött pulyka, földi eperrel töltött lóhátszín. Párolt lófar Kentaur módra. Lófarkcsonttal díszített csirke. Gladiátor lóhúspogácsa. Trójai lónyelv. Gebeolajban sült rák. Patakocsonya Maraschino-lében. Kínáltak hideg falatokat is: göngyölt lónyakat, dupla lóhátszínt és főtt marját. A csillogó étlap rideg gazdasági valót fedett: vész tizedelte a marhaállományt országosan, és a sertéshús ára nőttön-nőtt. Ha tehát a lóállomány – s a száma akkor milliókra rúgott az igáslovaknak – kivénhedt és lesántult példányait hasznosítani lehetne, okoskodtak a közgazdászok, az emberek a hús új (azaz igen régi) forrásához férhetnének. Némely országban el is fogadták ezt az érvelést – Franciaországban és Belgiumban voltak chevaline-ínyesek mindig –, általában mégis kudarcot vallott a lóhús népszerűsítése. A Punch című élclap két új szóval, azaz két régi szó új értelmével gazdagította az angol nyelvet: a hippofágia a lóhús fogyasztása, a hipokrízis pedig az, ha valaki azt mondja, élvezi is. A cambridge-i egyetem egyik tanára úgy alakított volna az új divaton, hogy a ló méltóságát ne sértse – ezért egy kilencéves szamarat felhizlalt, megölette, és a Trinity College tanári asztalára tálaltatta fel. Elgondolását azonban nem koronázta siker. Oxford egyetemi tanárai nyomban példálózni kezdtek, hogy a cambridge-i kollégák új étke fölér az emberevéssel. Az egyház hallgatásba burkolózott a próbálkozás láttán. Talán el is feledkezett már az ősi kelta lóistennőről meg a lóhúsevés tilalmának hitbéli gyökereiről. Nem is okolható tehát az egyház a sikertelenségért. Az állatokkal kapcsolatos közgondolkodás változott. Darwin tudatosította az emberekben rokonságukat más állatfajokkal, s az új társas vonzalom ellenállást szervezett az állatokkal való kegyetlenkedés minden formájával szemben. Szervezetté vált a vegetarianizmus is, a történelem során először. Ha állatok kerültek szóba, vérszomjasságunk megcsappant. A keresztények a szentmiseáldozat során itták ugyan Krisztus vérét és ették a testét, azonban higiénikus formában, löszén vérül olcsó bor szolgált, a hús jelképéül pedig a vékony ostya. Az új közvélemény nem is engedett más állatot az étlapra kerülni, mint amit étekül neveltek a gazdaságok. Háziállatainkat nem, hiszen azokkal társadalmi szerződést kötöttünk! Lovak, kutyák és macskák szolgáinkká, társainkká szegődtek, nem pedig táplálásunkra. S ha egy ló az életét szolgálatunkban tölti, vénségére jó sorsot érdemel. Az agg lovak háza a gyepmester telepénél inkább egybecsengett az idők szellemével. Így aztán mind a mai napig kerülgetjük a lóhúsevés régi tilalmát.

MI A LÓERŐ? Gépek, autók erejének mértékéül alkalmazzák már régóta. A legtöbb autótulajdonos el is hiszi, hogy imádott járgányát ennyi meg ennyi ló ereje mozgatja. Hát nem éppen. A gép erejének lóerőben való mérése a skót James Watt ötlete volt, hogy friss sütetű gőzgépét közérthetőbbé tegye. Emberek a tizennyolcadik században a ló munkaerejében gondolkodtak, ezért kínálkozott a gép munkavégzéséhez alkalmas mértékül. Számításaihoz Watt kilátogatott a londoni serfőzdékbe, és a testes söröslovak munkáját vizsgálván

jutott egy szerinte használható átlagértékhez. Ez lett volna a valóságos lóerő Watt azonban, ki tudja miért, meggondolta a dolgot, és értékét a másfélszeresével szorozta, így jutott azóta is használatos végeredményéhez: a 33 000 font/láb/perchez (vagyis ahhoz az erőhöz, amely 33 000 fontot odábbit egylábnyira egy percen belül). Állítólag az vezette, hogy "szűken becsülje gőzgépeinek teljesítményét". Ilyenformán tíz lóerős gépére tizenöt sörös ló erejével számolt. Éppen nem dicsekedett tehát, gondolván, hogy inkább okoz kellemes meglepetést. Számításait szinte az első pillanattól fogva támadták. "Meghökkentően tudománytalan mértékegységet" láttak benne – mégis megmaradt mindmáig, talán éppen azért, mert az új autótulajdonosok nem tekintik a számítás apró pontatlanságát. Fontos, hogy büszkeségük hatalmát a lovak ereje szemléltesse.

MIÉRT NEVEZZÜK ZSOKÉNAK A HIVATÁSOS VERSENYLOVASOKAT? Angliában néhány évszázada a Jack név jelentette a Jánost meg a várost. Skótföldön parasztok viselték ezt a közönséges nevet, csak másképp mondták: Jocknak. A Jockokat pedig, kivált azokat, akik lovászfiúként dolgoztak, Jockie-nak becézték. Majd a tizenhetedik század elején azokat a legényeket becézték így, akik lóval kupeckedtek. Közülük vonzódtak legtöbben a versenylovagláshoz, így aztán a század végére a jockey – franciásan: zsoké – név átragadt a hivatásos lovasokra, és meg is maradt a nevüknek. Egyezett is mindenki a szó származtatásában, csupán egyetlen szakértő emelte fel a szavát még a Viktória-korban, mondván: "A szó gyökere nem egyéb a »csakni«-nál, az pedig a cigányok szava arra a súlyos korbácsra, amellyel a kupecek a lovakat igazgatják." Tudósok ezt a magyarázatot légből kapottnak minősítik, holott meglehet, hogy a csöknek, cséknek másodlagos szerepe volt a zsoké szó alakulásában. A francia, a spanyol, a portugál, a német meg a magyar nyelvben mindenképpen gyökeret vert. A zsoké ismerős sapkáját egyébként a régi római versenykocsizótól kölcsönözte. Csak a rómaiak a bronzból vert változatát viselték bukósisakként, de ellenzője annak is volt, hogy szemüket ernyőzze a vakító naptól. A zsokésapka egyik változata került aztán az angol diákok fejére is.

MIÉRT BESZÉLTEK RÉGEN BOSZORKÁNY NYERGELTE LOVAKRÓL? Régi időkben sokféle babona környékezte a lovak tartását. Gyakori volt az a félelem is, hogy boszorkányok vetik rájuk a szemüket. A hiedelem szerint e gonosz nőszemélyek éjjel behatolnak az istállóba, elkötik a lovat, megnyergelik, s azon indulnak boszorkányszombatjukra. Banyák kivált oly keményen ülték meg és annyira megfuttatták, hogy a ló nem volt se élő, se holt, mire az istállóba visszakerült. Verítékükben fürödtek, s alig szuszogtak hajnalra. Ha pedig a lovászok ilyen állapotukban találták őket reggel, valamelyik szerencsétlen vénasszonyt megint elővették a környéken. A boszorkány nyergelte ló meséje közszájon forgott, pedig a ló reggeli elcsigázottságának volt egyszerűbb magyarázata is. Az istállókat rosszul építették régen. Előbb szolgálták a biztonságot a lovak egészségénél, így aztán az állások fölé ablakot sem igen raktak. S ha a lónak áporodott levegőben, oxigén híján kellett kihúznia reggelig, bizony reggelre elhagyhatta az ereje, s ez nem a boszorkányok műve volt, hanem a lótartó gazda butaságáé.